dűlő007 javított by abcug b

[ Térey ]

[ Tóth ]

[ Yang ]

[ Ugrešić ]

2013007 [ Nagy ]

[ Šehabović ]

[ Schein ]

[ Selyem ]

[ Mounzer ]

[ Kányádi ]

Haza Heimat Home

Őszi Nemzetközi Irodalmi Fesztivál

[ Erdős ]

[ Garaczi ]

[ Rakusa ]

[ Mehta ]

[ Sociu ]

[ Bartis ]

Š e j l a

Š e h a b ov i ć

K e re s z t u r y Ti b o r

ISSN 2062-4409 http://www.muut.hu/dulo http://www.facebook.com/muutfolyoirat http://iwiw.hu/muut http://twitter.com/muut_folyoirat

2013007

dűlő a műút irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat önálló tartalmú digitális melléklete szerkeszti kabai lóránt kkl@muut.hu logo, layout, design: Tellinger András telli@chello.hu kiadja a Szépmesterségek Alapítvány Miskolcon felelős kiadó: Kishonthy Zsolt a megjelenést támogatja a Nemzeti Kulturális Alap

A Haza • Heimat • Home — Őszi Nemzetközi Irodalmi Fesztiválon elhangzott szövegek angol és magyar nyelven A Fesztivál szervezői / Organisers of the festival: Akademie Schloss Solitude Literaturhaus Stuttgart József Attila Kör A Fesztivál támogatói / Supported by: Baden-Württemberg Stiftung Staatsministerium Baden-Württemberg Péter Horváth Stiftung http://www.hhhfestival.eu A szám vendégszerkesztői / Guest editors of the current issue: Gaborják Ádám, Lóránd Zsóﬁa Fényképek / Photo: Börcsök Mihály Fesztivállogó és –design / Design of the festival logo and material: Pluralica Alapítvány és Lőrincz Gergely Az angol nyelvű szövegeket lektorálta / English proofreading: Adam Z. Levy

Haza • Heimat • Home — Őszi Nemzetközi Irodalmi Fesztivál Haza • Heimat • Home — Transnational Literary Festival

8 10

Schein Gábor: Hínárok, tóvirággyökerek Gábor Schein: Lake Weeds and Water-Lily Roots – Translated by Ildikó Noémi Nagy

14 22

Erdős Virág: én vétkem; na most akkor ; magyar gyerek gyógyítja; szóljatok légyszi Virág Erdős: my sin; now then you; cured by a hungarian child; please tell – Translated by László Maczelka and Paul Crowson

30 46

Kányádi Sándor: Vannak vidékek (Előhang; Örmény sírkövek; Metszet; Vannak vidékek; Éjfél utáni nyelv; Viseltes szókkal) Sándor Kányádi: There is a Land (Prologue; Armenian Gravestones; Woodcut; There is a Land; After-Midnight Dialect; A Well-Worn Phrase) – Translated by Peter Zollman

Kaiwan Mehta: A belső tér kalandja – Gerevich András fordítása Kaiwan Mehta: The Intrigue of the Inside

74 80

Dubravka Ugrešić: A haza mint kulcstartó – Radics Viktória fordítása Dubravka Ugresic: Homeland as a Key Ring – Translated by David Williams

86 94

Lina Mounzer: A hazámról – Gárdos Júlia fordítása Lina Mounzer: Home, in So Many Words

102 108

Šejla Šehabović: Ezer; Hovatartozás; Nyelv; Történet – Radics Viktória fordítása Šejla Šehabović: A Thousand; Member; Language; Story – Translated by Damir Arsenijević

114 122

Nagy Ildikó Noémi: Urban nomad – Gerevich András fordítása Ildikó Noémi Nagy: Urban Nomad

130 136

Ilma Rakusa: Miért hazáról, és nem hazákról beszélünk? – Kurdi Imre fordítása Ilma Rakusa: Why Do We Speak of ‘Homeland’ and Not of ‘Homelands’? – Translated by Jonathan Uhlaner

142 148

Garaczi László: Haza a mélyben László Garaczi: Homeland in the Depths – Translated by Ildikó Noémi Nagy

154 160

Térey János: Kimaradó csodák; Ex János Térey: Missing Wonders; Ex – Translated by László Maczelka and Paul Crowson

166 176

Dan Sociu: Pavor Nocturnus – László Noémi fordítása Dan Sociu: Pavor nocturn – Translated by Oana Sanziana Marian

186 196

Yang Lian: Éjszaka a Bíbor Tulipán Palotában (Adagio); Egy napraforgómag tiltakozása; Sötétségek; Kérdések Taotiéről a démonról – Gerevich András fordítása Yang Lian: A Night in the Purple Tulip Palace [Adagio] (Translated by William Herbert and Yang Lian); A sunﬂower seed’s lines of negation (Translated by Brian Holton & William N Herbert); Darknesses (Translated by Brian Holton); Questions about the Demon Taotie (Translated Pascale Petit)

206 214

Selyem Zsuzsa: Hová haza Zsuzsa Selyem: Home? Where? – Translated by Paul Crowson

222 228

Bartis Attila: A vámos és az Úristen Attila Bartis: The Customs Agent and the Good Lord – Translated by Paul Crowson

234 240

Tóth Krisztina: A világ minden országa ; Idegen test; Piroska Tóni szerencséje (Az Akvárium című regényből); Szerda dél (magyarul kezdett hozzájuk beszélni) Krisztina Tóth: All the Countries of the World (Translated by László Maczelka and Paul Crowson); Foreign Body (Translated by László Maczelka and Paul Crowson); The Luck of Tóni Piroska [extract from the novel Aquarium] (Translated by Paul Crowson); Wednesday Noon (Translated by Tim Wilkinson) Szerzők / Authors Koncept

246 256 268 276

Fl o r i a n

H รถ l l e re r

J e a n - B a p t i s te

J o l y

N e m z e t k ö z i

I r o d a l m i

F e s z t i v á l

h u n g a r i a n

Ő s z i

Haza • Heimat • Home — Őszi Nemzetközi Irodalmi Fesztivál „leljük-e honunk a hazában”

A Haza • Heimat • Home — Őszi Nemzetközi Irodalmi Fesztivál az Akademie Schloss Solitude, a Literaturhaus Stuttgart és a József Attila Kör (JAK) közös irodalmi fesztiválja, amelyet 2012. november 29. és december 1. között tartottunk az A38 Hajón Budapesten, és amely a Baden-Württemberg Stiftung, a Staatsministerium Baden-Württemberg és a Péter Horváth Stiftung együttes támogatásával jött létre. A kérdés, a Himnusz újrafogalmazott sora, „leljük-e honunk a hazában?”, válaszként érkezik Hölderlin sorára: „So käm’ auch ich zur Heimat” („így szeretnék én is hazatérni”). Ahogyan az idézetek sugallják, a fesztivál központi témája a „haza”. Az író számtalan módon kapcsolódik mélyen a hazához, legyen az összekötő erő a nyelv, egy város, a táj, a kultúra, a hagyomány vagy a közönség, vagy inkább, ezek valamiféle együttállása. A kapcsolat mégis terhelt marad, mivel a „haza” idealizált tér, melynek eléréséért küzdeni lehet, a valószínű kudarc ellenére.

Ahogyan a kortárs irodalom szerte a világban mutatja is nekünk, a 21. század elején ez a viszony nem kevésbé bonyolult. A fesztivál célja, hogy a három szervezet korábbi ösztöndíjasai, gyakori vendégei közül Magyarországon hozzon össze írókat Boszniából, Indiából, Kínából, Libanonból, Romániából, Svájcból, hogy a hazáról, a hazának az írásban és az életben betöltött szerepéről írjanak és beszéljenek. A meghívott szerzők majd’ mindegyikéről elmondható, hogy nem abban az országban él, ahol született, és gyakran nem azon a nyelven ír, amely gyerekkorában körülvette. Mit jelent a haza ma Magyarországon, és mit jelent a meghívott vendégeknek? Hogyan tudjuk újraérteni, újra(fel)értékelni abban a tükörben, amelyet a vendégül hívott szerzők tartanak elénk? Jelen kötet a fesztiválon elhangzott szövegeket gyűjti egybe, angol és magyar nyelven.

Jean-Baptiste Joly, Florian Höllerer, Lóránd Zsóﬁa A kötetet Gaborják Ádám és Lóránd Zsóﬁa szerkesztette

T r a n s n a t i o n a l

L i t e r a r y

F e s t i v a l e n g l i s h

Haza • Heimat • Home — Transnational Literary Festival Do we ﬁnd our home in the homeland?

A project realised by the Akademie Schloss Solitude and the Literaturhaus Stuttgart in cooperation with the József Attila Circle (JAK) took place between 29th November and 1st December 2012 in Budapest. Supported by the Baden-Württemberg Stiftung, the Staatsministerium Baden-Württemberg and the Péter Horváth Stiftung. The question “Do we ﬁnd our home in the homeland?”, paraphrased from the Hungarian anthem, came as a response to Hölderlin’s line: “So käm’ auch ich zur Heimat“ (“Well would I, too, like to come home”). With these quotes, the festival places the concept of “home” as its central topic. Writers are in many ways deeply rooted in their homes, be it the language, a city, a landscape, the culture, the tradition or their audience, or rather, a combination of these elements that come together to form the concept of “home”. This relationship remains a problematic one, as “home” is an ideal space, which one can struggle to reach, despite possible failure. As contemporary literature

from all over the world shows, this relationship does not become less complicated in the early 21st century. The aim of our festival is to bring authors, previously involved in the networks of the three organising institutions, from Bosnia-Herzegovina, India, China, Lebanon, Romania and Switzerland, together in Hungary to write and talk about “home” and the role of “home” in life and art. Many of our invited authors do not live in the country they were born in, often they do not write in the language that surrounded them as children. What does “home” mean in Hungary today and what does it mean to our guests? How can this concept be re-evaluated in the mirror the festival participants hold up for us to look into? This volume presents the texts of the festival in English and Hungarian language.

Jean-Baptiste Joly, Florian Höllerer, Zsóﬁa Lóránd The volume was edited by Ádám Gaborják and Zsóﬁa Lóránd

Schein Gรกbor

G á b o r :

H Í N Á R O K ,

T Ó V I R Á G G Y Ö K E R E K

Hínárok, tóvirággyökerek Budapest belvárosában élek, a Duna bal partján. A környék utcáinak és bérházainak helyén másfél évszázaddal ezelőtt érintetlen mocsár húzódott. A folyó itt rakta le a hordalékát, az északról magával hozott törmeléket, fatörzseket, elhullott állatok tetemét. A mocsár a halak és a madarak birtoka volt. A csalóka pázsit alatt rejtett víz és iszap lappangott, ki tudja, hány ölnyi mélyen. Aki arrafelé merészkedett, csak ingadozott, süppedezett eleinte, és ha egyszer azután beszakadt, a mocsár lassankint elnyelte. Mennél jobban evickélt, küszködött, annál lejjebb süppedt, hínárok, tóvirággyökerek fonták össze lábait, míg a fekete iszap, mely a zöld füvek, harangos virágok, széles lapulevelek alatt lakott, össze nem csapott a feje fölött. A mocsár néma volt. A Duna viszont szívesen állt szóba azokkal a rác, tót, görög és zsidó tutajosokkal, akik borral és gabonával megrakott vízi alkalmatosságaikat a túloldalon kikötve, mindenféle vad történeteket hoztak magukkal a déli síkságról vagy északról a hegyek közül. A Duna bal partját errefelé mégsem ezek a vad történetek tették lakhatóvá, hanem azok, amelyek a gazdagságról szóltak. A mocsarat az 1870-es években lecsapolták, és az újonnan nyert földterületen néhány év alatt gyárak sokasága épült, sörfőzde, gyapjúmosó üzem, parkettagyár, egy fegyvergyár és hat malom. Az égről sosem oszlott el a fojtó, nehéz füstgomoly. Szegény emberek éltek itt tíz, tizenöt négyzetméteres lakásokban. Az utcákra merőleges udvarokról mindkét oldalon sötét és fűtetlen lyukak nyíltak. A lakbért Suhajda úrnak kellett ﬁzetni, az övé volt itt minden ház, miatta nevezték az egykori mocsarat Suhajda-telepnek. Idegennek nem volt ajánlatos ide belépnie. Járványok

pusztítottak, és rengeteg gyilkosság történt. Aki meghalt, annak a tetemét a folyóba vetették, mert a régi temetőben, amely a mocsártól északra, az országútról lecsapva lehetett megközelíteni, több mint húsz éve ásták meg az utolsó sírt, és a város urai nem jelöltek ki másik temetőt a telepieknek. A régi temetőt persze továbbra is használták, csak nem arra, amire szánva volt. A parcellák fordulóinál gyakran bukkant föl egy-egy rongyos, megviselt alak. Az ilyenek nem igen ügyeltek a látogatókra, vagy legalábbis úgy tettek, mintha észre sem vennék őket. Itt húzták meg magukat tengődésük utolsó stádiumában azok a prostituáltak is, akiket már a legelhanyagoltabb bordélyokba sem vettek föl. Ők ismerték a temető legrejtettebb búvóhelyeit, ahol a legnyirkosabb volt a gádor és a legsűrűbb a lícium. A Suhajda-telepnek az 1900-as évek elején nyoma veszett. Nemcsak a házak tűntek el, a telekrendezés nyomán az akkori utcaszerkezet is kicserélődött. A későbbi, nagyvárosiasnak ugyan nem mondható, de szélesebb és kellemesebb, két oldalt fákkal beültetett utcákat járva egyszerűen elképzelhetetlen volt, hogy itt nemrég penészszagú, kusza nyomor tenyészett. A város nem holmi kegyetlenséggel taszította semmibe azokat az életeket, amelyeknek közük volt az eltakarított falakhoz, hanem elragadtatott örömmel, ami kijárt a pompás kezdetnek. A folyópartnak ezen a szakaszán 1911-ben emelkedett az első körülépített udvaros bérház. Az építtetők többnyire zsidók voltak, a mérnöki munkát magyarok és osztrákok végezték, az állványokon szlovákok dolgoztak. A környékre főként iparos zsidók költöztek. Velük kezdődött itt a városi élet. A körutakon és a sugárutakon ekkor már valósá-

gos építési láz tombolt. A telekárak a magasba szöktek, minden talpalatnyi helyet igyekeztek kihasználni. Háztulajdonosnak lenni a legjobb befektetésnek számított. Az első világháború azonban nem tett jót a telekspekulációnak. Az 1916 előtt épült házakban a tető szarufáit száz év alatt sem rágta meg a szú, az ólomcsövek ma is csak évente kétszer-háromszor törnek el, míg azokban a házakban, amelyek tíz évvel később, vagy éppen a nagy válság idején épültek, havonta van ugyanannyi csőtörés. Az első nagyvárosi polgárok emléke azonban mára majdnem ugyanúgy elenyészett, mint a Suhajda-telepieké, hiszen ideköltözésük után bő három évtizeddel szinte mindnyájukat megölték — munkaszolgálatosként pusztultak el, valamelyik koncentrációs táborban, vagy belelőtték őket a Dunába —, a lakásokat pedig 1948 után átszabták, leválasztották. A mai lakók emlékezete legföljebb az 50-es évekig nyúlik vissza. Ki mikor született, mikor költözött ide, mikor vándorolt ki Magyarországról, mikor lett öngyilkos. Ha új ház épül, mélyre kell leásni az alapjait, mert a talaj ma is laza, az épületek könnyen megsüllyednek, a falakon repedések támadnak. Ezek a repedések figyelmeztetnek, hogy ma is egy mocsár fölött élünk, és nekünk nem árt odafigyelnünk erre a figyelmeztetésre. A mocsár afféle senkiföldje volt, bizonytalan és veszélyes terület, amely élelmet adott ugyan az ingoványban jártas halászoknak, de otthont senkinek sem, legföljebb rejtekhelyet a törvény elől menekülőknek. A mocsár errefelé ugyanazt jelentette, mint a tengerjáró népek számára a lakatlan sziget: terra incognitát, egzotikus idegenséget, ami arra vár, hogy meghódítsák, asszimilálják, és arra, hogy miközben birtokba veszik és sajáttá válik, lassan eltűnjék mindaz, ami idegenné teszi. Az asszimiláció által meghatározott uralmi viszony egyszerre jelent kényszeres felejtést és a felejtés kényszerét, egyszerre jelenti a múlt visszhangjainak elnémítását, és az elnémíthatatlan hangok örökös visszatérését.

Az idő, amelyről beszélek, nem hosszú. Ahol e sorokat írom, száznegyven éve még egyetlen ház sem állt. De a falak e rövidke idő alatt is csordultig szívták magukat történetekkel és történelemmel. Nádas Péter Párhuzamos történetek című regényében, amelynek budapesti jelenetei kivétel nélkül itt, az egykori mocsár területén álló házakban és a környező utcákban játszódnak, és a cselekmény innen legföljebb a Margitszigetig, vagy a szemközti oldalon a Lukács fürdőig mozdul ki, Gyöngyvér, ez az állami gondozásban felnőtt árva lány Lehrék Pozsonyi úti házában kihallja a falakból az 1944-es zsidóüldözés szörnyű hangjait. És a falakba fúródva ott szunnyadnak 1956-os lövedékek is: „A többször égetett tégla elég jól állta a lövedékek ütéseit, bár követni lehetett a lövések ívét. Itt kiütött egy darabot, ott a tégla élét pattintotta le, amott meg belefúródott a puha vakolatba.”1 A falak az emlékezés felületei, és az emlékezés ad nevet az utcáknak és a tereknek is. Az európai városok az emlékezet eleven szövegeiként olvashatók, a történeti tudatok nevekbe foglalt elbeszélései rétegződnek bennük egymásra. A mindenkori jelen eseményei ezekre az elbeszélésekre vonatkoztatva nyerik el értelmüket, amikor valaki végigmondja, gyerekkorában és felnőtt élete során hol lakott egy városban, vagy utcaneveket rendel mindazokhoz a történésekhez, amelyeket a városban átélt. A történelmi emlékezet az európai városokban viszonylag tartós struktúrákat hoz létre, amelyekhez a lakók ragaszkodnak, ellenállással fogadva az utcák átnevezését. Budapesten ez ma nem így van. Az utcanevek évszázados fennmaradásának itt nincsenek hagyományai. A 20. században minden politikai változást utcanév-változtatások követtek. Az első világháború után a trianoni békeszerződés következtében elszenvedett területveszteségek emlékét írták bele a város testébe úgy, hogy a lakók, akármelyik kerületben éljenek, folyamatosan szembetalálják magukat az elszakított városok, tá1

NÁDAS Péter: Párhuzamos történetek I., Jelenkor, Pécs, 2005, 69.

h u n g a r i a n

S c h e i n

G á b o r :

H Í N Á R O K ,

jak neveivel. A 30-as években teret kapott Mussolini és Hitler, utat Horthy Miklós, utcát Gömbös Gyula. A második világháború után nemcsak az ő nevük tűnt el a város térképéről, hanem minden, az új hatalomnak meg nem felelő fogalom vagy személy neve is, például a Habsburg családhoz vagy a klérushoz tartozóké. A város vörösbe borult, de a nevek között jól megkülönböztethetők a kommunista eszme, a Szovjetunió iránti elkötelezettség, a munkásmozgalom és az antifasizmus reprezentánsai. 1989 után a harmadik magyar köztársaság erre a különbségtételre nem volt érzékeny. Ugyanúgy eltűnt például a Marx és az Engels tér, az Élmunkás tér, a November 7. tér, a Lenin körút, a Néphadsereg út, a Landler Jenő és a Münnich Ferenc utca, mint a Felszabadulás tér, a Fürst Sándor és a Sallai Imre utca, a Hámán Kató utca, a Kulich Gyula tér, valamint a Pesti Barnabás utca. A kommunista rendszer emlékeinek eltörlésével együtt kezdetét vette a háború előtti baloldali, antifasiszta hagyományok kiretusálása a város történetéből. Amíg a 90-es évek elején ez csupán járulékos célja volt az átnevezéseknek, és következménye annak, hogy a magyar értelmiség ekkoriban rohamos gyorsasággal feledett el mindent, amit a kommunizmus történetéről tudott, és az bizony nem volt sok, addig az elmúlt két év átnevezéseinek már ez volt a fő célja. 2011 és 2012 folyamán további 26 utcát és egy hidat neveztek át, emellett 13 eddig névtelen közterület kapott nevet. A budapestiek ekkor búcsúzhattak el a Parlament előtti szobrától is megfosztott Károlyi Mihálytól, Ságvári Endrétől, a szociáldemokrata nőmozgalom vezetőjétől Koltói Annától, a szintén szociáldemokrata Szőcs Árontól és Mónus Illéstől, hogy az emlékezet terének átalakítása ezután kiterjedjen a kisegzisztenciák két olyan nagyszerű, jellemzően apolitikus írójára is, mint Gelléri Andor Endre és Tersánszky Józsi Jenő. A helyüket kiváló színészek, az Aranycsapat futballistái és érdemdús egyházi személyek vették át. Mintegy bevallva, hogy miről is van tulajdonképpen szó, a vá-

T Ó V I R Á G G Y Ö K E R E K

ros vezetése letörölte a térképről a vigasztalanul elhanyagolt Köztársaság teret, amelyet a kommunizmus idején is mindvégig így hívtak, és odaajándékozta II. János Pál pápának. Talán ez az utóbbi névadás a legjellemzőbb. A köztársaság cinikusan megtagadja önmagát, és Budapest legszegényebb környékeinek egyike fölé, ahonnan a regnáló polgármester rendőri erővel viteti el a hajléktalanokat, pápai tiarát borít. A főváros lakói körül rövid idő alatt megszerveződött a kereszténynemzeti ideológia ﬁktív emlékezeti tere, amelynek modernitás iránti érzékenysége kimerül abban, hogy a 6:3 örökké tartó sikerébe és a harangzúgásba belezsibbadó város egy kicsiny szögletét átadja Elvis Presleynek, aki ott ettől kezdve örök időkre búghatja a Love me tendert. A budapestiek mindezt engedelmesen, szó nélkül tudomásul vették, egyetlen zokszavuk sem volt. Mi hajlítja itt az életeket a közös felejtésbe, a felejtés közösségébe? Mi vezet újra és újra a 20. század folyamán az állam széteséséhez, mitől válhatott ismét érvénytelenné az adott szó és a törvény, miért lehet megint megbélyegezni a tisztességeseket, felmagasztalni alávaló gazembereket, miért pattant el az a csekély gátlás is, amely valamicske fegyelmet kényszerített a közéletre? Igen tudjuk, a traumák feldolgozatlansága. Igen tudjuk, a bűnök beismerésének képtelensége. Igen tudjuk, a szolidaritás és a felelősségvállalás hiánya, a kijátszhatóság. Igen tudjuk, a lelki és ﬁzikai nyomor, az állam szervezetlensége, a rosszul kompenzált nemzeti kisebbrendűségi komplexus, a félelem a teljesítmény kultúrájától. De mi ennek az alapja? Álljunk meg valamelyik Duna-hídon, és merüljünk el a tovasiető szürke víz látványában. Márai Sándor 1945-ös naplójában följegyez egy akkoriban hétköznapinak számító esetet. Egy falusi sintér, akinek ezekben az időkben az a dolga, hogy kifogdossa a hullákat a folyóból, „hajnalban egy mezte-

len női hullát fogott, kinek két kezét nyakához kötötték. A hullákat nem temetik el, visszadobják a Dunába, és hagyják úszni Pest felé, mert a község nem bírná el a temetési költségeket. A Duna szürke, nyugodt. A hullákkal senki nem törődik. Előző nap a pesti Dunaparton vártam egy csónakra, mikor elúszott előttünk egy hasas, dagadt vízi hulla. Az emberek közömbösen nézték. Fiatal nő állott mellettem, orrát púderezte, pillantása sem volt a tetem számára.”2 Mondhatnánk, 1945-ben, amikor az emberek már nagyon sok hullát láttak, és élni szeretnének mindenáron, ez az érzéketlenség érthető. Érzéketlenné kellett válniuk ahhoz, hogy tovább tudjanak élni, el kellett tompulniuk, hogy ne érezzék a fájdalmat. A psziché erről gondoskodik. A hátrakötött kezek persze ebben az esetben is árulkodóak: bestiális kivégzésről volt szó. A túlélés ösztönös vágyából, mindenek fölötti akarásából származó érzéketlenség e pillanatban a bestialitás domesztikálását, a botrány elfogadását és végső soron helyeslését jelenti ebben a ﬁatal nőben, aki nem gyilkol, nem tesz egyetlen szégyenletes megjegyzést sem, nem tesz mást, csupán zavartalanul púderezi az orrát a Dunaparton. Ugyanazokban a napokban, amikor Márai a fenti sorokat írta, Három felebarát című tárcájában Szép Ernő is elmesélt olvasóinak egy humoros-vérfagyasztó esetet, mintegy az általános emberi részvét nálunk megtapasztalható maximumaként. Ugyanarról a részvétről beszél, amellyel ma hajléktalan embertársaink, vagy az utcán éhező gyerekek felé fordulunk. Egy jámbor parasztember, szájában pipával, a háza előtt áll, mellette a felesége. Nézik „azt a bánatos zsidó csapatot, amelyik ott vonult el 44 őszén a falun keresztül, a nehéz batyu alatt, lehajtott fővel igyekezvén előre a Szálasi vitézeinek a biztató rikkantásai közben. Megmozdult az öreg gazda szíve, amint nézte ezt a keserves zarándoklatot. Balról jobbra taszítja a szájában a pipaszárat és azt mondja csendesen: — Szegény büdös zsidók.”3

Szép Ernő, aki átélője volt e történetnek, egy volt a lehorgasztott fejű zarándokok közül, nagyon pontosan érzékeli, hogy a háza előtt pipázgató gazdából nem hiányzott az együttérzés képessége. Valami tényleg megmozdult a szívében. Érzéketlenségről nála nem beszélhetünk. Frusztrációt élt át, kényelmetlenül érezte magát. Látta, hogy ami a szeme előtt történik, annak nem lenne szabad megtörténnie. Ez már neki is sok volt. Neki, aki nem szerette a zsidókat, és bizonyára úgy vélte, erre számos oka van. A félreértések elkerülése végett hangsúlyozom, hogy itt nem a zsidókról, nem az antiszemitizmusról van szó, és már nem is a tompaságról, a lélek fájdalomcsillapító mechanizmusairól, hanem a fanatikus közönyről. Miért nem válhatott az együttérzésből, a frusztrációból aktív részvét, miért nem jutott eszébe a gazdának, hogy beszaladjon a konyhába, és az egyik szerencsétlen kezébe nyomjon legalább egy szem krumplit, vagy amije volt, enyhítve ezzel a kényelmetlenséget, és visszaadva némiképp egy elhurcolt ember méltóságát? Azt hiszem, azért, mert ugyanabban a pillanatban, amikor feltámadt benne az együttérzés, ugyanazzal vagy még nagyobb erővel határt vont maga és a szerencsétlenek közé. Ők nem olyanok, mint ő. Ő nem olyan, mint azok, akik a szeme előtt vonulnak. Mások. Idegenek. Ez az első lépés. A közöny, mint látjuk, nem belső passzivitás, hiszen a gazdaember félelmetes mondata mögött, „szegény büdös zsidók”, őszinte szánalom, félelmek, aktív előítéletek bonyolult feszültsége munkált, mindennek az eredménye mégis a passzivitás lett, sőt valami más is, ami feltehetőleg nem állt a gazda szándékában: a határ megvonásával még mélyebbre taszította a méltóságuktól megfosztottakat. A határ megvonása a hidak, az átjárók lerombolását jelenti. Az idegen topográﬁája című könyvében MÁRAI Sándor: Napló 1945–1957, Akadémiai–Helikon, Budapest, 1990, 15. 3 SZÉP Ernő: Kis panasz, Századvég, Budapest,1992, 324. 2

h u n g a r i a n

S c h e i n

G á b o r :

H Í N Á R O K ,

Berhard Waldenfels megfontolandóan beszél nekünk arról, hogy amikor az idegenség a kölcsönösségen alapuló emberi kapcsolatok terébe ágyazódik, „minden kulturális és társadalmi szerződés magában foglalja az ígéret mozzanatát, egyfajta hitelt, amit a szerződés szabályozása nem fed le teljesen, és nem merít ki.” Waldenfels azonban rögtön egy figyelmeztetést is hozzáfűz e mondathoz: „A saját és az idegen között ezáltal átjárók nyílnak, de ezek nem teherbíró hidak, amelyeken kedvünk szerint járhatunk oda-vissza.”4 A másik méltósághoz való jogának elismerése, a határok felszámolása valójában csak a kezdet, még ha jó kezdet is, mert az emberközi, felebaráti kapcsolatokban nem akarja eltüntetni a másik idegenségét. De aki egy átjárón elindul a másik felé, azt csalódások és frusztrációk sora fogja érni, mert értő párbeszédbe lépni az idegennel, és általa a saját idegenségünkkel, egyáltalán nem könnyű. A csalódások és a frusztrációk eredménye a sikertelenség kimondása, és ezzel újabb határkijelölés lehet, ha nem fontoljuk meg újra és újra Waldenfels figyelmeztetését, hogy a teherbíró hidak kiépítése csak hatalmas munkával, nagyon sok figyelem, önreflexió, türelem és szeretet árán sikerülhet. Ez az, amit a liberális közvélemény általában el szokott felejteni. Márpedig enélkül a részvét is olyan vastag és ragacsos fallá változik, amelyet azért vonunk önmagunk és a hajléktalanok, az éhezők közé, hogy úgynevezett szociális érzékenységünket fitogtassuk. Mozgalmakban veszünk részt, amelyek, miként Keserű gondolja Kertész Imre Felszámolás című regényében, a hajléktalanokat arra használják, „hogy puszta létezésüket botrányként mutassák fel a szociális igazságosság hazugságán alapuló zsarnoki hatalom létjogosultságával szemben”5. De mielőtt túlságosan előreszaladnánk, térjünk vissza még egy pillanatra a Szép Ernő történetében szereplő gazdához. Mit veszíthetett volna azon, ha valamelyik fogolynak ad egy szem krumplit? Legrosszabb esetben kapott volna egy pofont az egyik

keretlegénytől, esetleg egy fájdalmas ütést a puskatussal. Ennek következtében akár az orra vagy a bordája is eltörhetett volna. Ez — minden irónia nélkül — igen komoly ár, a fájdalom egyáltalán nem lebecsülendő. Önmagában is elég ahhoz, hogy eldöntse a gazdában dúló küzdelmet, és közömbösségre kényszerítse. De milyen árat kell ﬁzetni a közömbösségért? Nem vezet-e a másik iránti közömbösség önmagunk iránti közömbösséghez és végső soron identitásvesztéshez? Kertész Imre Felszámolás című regényének egyik főszereplője, Keserű a regény első és utolsó jelenetében a hajléktalanokat ﬁgyeli az ablakból. Eszébe sem jut, hogy odamenjen hozzájuk, hogy megszólítsa őket, fenntartja és megerősíti a láthatatlan határt. A regény végére mégis úgy véli, megértette őket. Ezzel együtt az érdeklődését is elveszíti irántuk, de a látvány által kiváltott vonzalom ettől talán még ellenállhatatlanabb. Hogy lehet ez? Keserű számára a hajléktalanok látványa tükör, őket nézi az ablakból, és önmagát látja viszont bennük. „Keserűt olykor elgondolkodtatta, hogy ezeken a zord arcokon ugyan gyakran megjelenik a méreg, a düh is, de bánatosat, melankolikust szinte sosem lát közöttük. Lassan felismerte, hogy ezeknek az embereknek nincs miért melankolikusnak lenniük, hiszen nincsenek emlékeik — elveszítették őket vagy leszámoltak velük —, így tulajdonképpen nincsen múltjuk; igaz, jövőjük sincs. A folyamatos jelennek abban az állapotában élnek, amelyben a puszta létezés közvetlen, egyszersmind kizárólagos valóságként érzékelhető — már akár a gond, az ínség, akár pedig az előlük való megmenekülés pillanatnyi örömének különféle formáiban.”6 Keserű maga is ilyen ember, történet nélküli. A folyamatos jelennek ezt az állapotát prototipikusan a koncentrációs táborok foglyai élték át, mintegy előélve ezt az állapotot a ma embere számára, aki lelki 5 6

T Ó V I R Á G G Y Ö K E R E K

h u n g a r i a n

S c h e i n

értelemben az ő leszármazottjuk. A múlt és a jövő elvesztése azonban az identitás felszámolódását is jelenti. Itt kell visszatérnem Budapest utcáinak átnevezéséhez. Sem a közös emlékezeti térből kizárt baloldali politizálás örökösei, sem a szakszervezetek, sem a történeti emlékezet hitelessége iránt elkötelezett polgárok nem tiltakoztak, nem fejtettek ki ellenállást, amikor letörölték a város térképéről a Horthy-rendszer ellenzékéhez tartozó szakszervezeti aktivisták és antifasiszta ellenállók nevét, akiket, mint Koltói Annát és Mónus Illést, meghurcoltak, letartóztattak, megkínoztak és megöltek. A József Attila Körön kívül ugyanígy némák maradtak az írószervezetek, amikor közvetlenül Tersánszky Józsi Jenőért és Gelléri Andor Endréért, közvetve saját becsületükért, a magyar irodalom történetéért kellett volna szót emelniük. Az érzéketlenség és a közöny mára felzabálta a múltat és a jövőt, a magyar társadalom a folyamatos jelenben él, és politikai mítoszokba burkolózik. Élünk, de lábunk alatt az ország már sehol. A csalóka pázsit alatt rejtett víz és iszap lappang, ki tudja, hány ölnyi mélyen. Aki itt él, ingadozik, süppedezik eleinte, és ha egyszer azután beszakad, a mocsár lassankint elnyeli. Mennél jobban evickél, küszködik, annál lejjebb süpped. Hínárok, tóvirággyökerek fonják össze lábait.

KERTÉSZ Imre: Felszámolás, Magvető, Budapest, 2003, 157. Uo., 158.

Gรกbor Schein

G á b o r

S c h e i n :

L A K E

W E E D S

A N D

W A T E R - L I L Y

R O O T S

Translated by Ildikó Noémi Nagy

I live in downtown Budapest on the left side of the Danube. A century and a half ago, an untouched swamp stood in place of the neighborhood’s streets and apartment buildings. This is where the river deposited its sediment: residue, tree trunks, and the animal carcasses it washed down from the north. The swamp was the territory of fish and birds. Beneath the deceptive turf lurked water and mud at a depth of who knows how many fathoms. Anyone who dared enter this area lurched and got a little bogged down at first, but if the ground gave way, the swamp would slowly swallow them up. The more they floundered and struggled, the lower they sank; the lake weeds and water-lily roots entangled their legs, until the black mud which dwelled beneath the green grasses, the bell flowers, and the wide burdocks finally enveloped them. The swamp was mute. But the Danube, however, happily conversed with the Rascian, Croat, Greek, and Jewish raftsmen who, after mooring their transports loaded with wine and grain on the opposite shore, brought all sorts of wild tales of the southern plains or the mountains up north. Nevertheless, the left side of the Danube was not rendered inhabitable by these wild stories, but rather by the ones about economy. The swamp was drained in the 1870s and within a few years, a host of new factories opened on this newly gained area of land: a brewery, a wool scouring plant, a parquet factory, a weapons factory, and six mills. The suffocating, heavy swirl of smoke never cleared from the air. Poor people lived here in ten or fifteen squaremeter apartments. Dark and unheated hovels opened

from either side of courtyards perpendicular to the street. The rent was due to Mr. Suhajda, for every building belonged to him. This is why the former swamp bore the name of The Suhajda Settlement. It was best if strangers kept away. Epidemics raged and murders were not uncommon. Corpses were tossed into the river, because the last grave in that old cemetery — which was to the north of the swamp and could be reached by diverging from the highway — had been dug twenty years ago, and the lords of the city had not designated a new one for the settlement’s dead. The old cemetery, of course, was still used, just not for its original purpose. Careworn ﬁgures dressed in tatters often appeared at the corners of the plots. Their type didn’t much care about visitors, or at least pretended to ignore them. The cemetery was also a refuge for prostitutes in the last stages of their wretchedness, who would not be hired even in the seediest of brothels. They knew the most secluded spots of the cemetery, where the ditch was the dampest and the boxthorn the thickest. The Suhajda Settlement disappeared in the beginning of the 1900s. Not only did the buildings vanish, but due to new lot division arrangements, the former street structure was reorganized. Though not necessarily city-like in atmosphere, sometime later when walking along the wider, more pleasant, treelined streets, it was almost unbelievable that not long ago, moldering, chaotic squalor was rampant in this area. The city was not cruel when it cast the lives of those connected to the purged walls into nothing, but did so with the rapturous joy that ushers in a

foreignness waiting to be conquered, assimilated. But while it is being occupied and taken over, all that renders it foreign slowly disappears. The power relations defined by assimilation are simultaneously compulsive oblivion and oblivious compulsion, the silencing of past echoes and the eternal return of sounds that cannot be silenced. The length of time of which I speak is not long. 140 years ago, not a single building stood in the spot where I write these words now. But over the course of this short period of time, the walls have become saturated with stories and history. In the novel Parallel Stories, by Péter Nádas — in which the Budapest scenes take place without exception in the buildings and surrounding streets located on this former swamp, and the action shifts only to Margaret Island or to the Lukács Baths on the opposite shore at the furthest — Gyöngyvér, the orphan girl raised under government foster care, can hear the horrifying sounds of the 1944 Jewish persecution from the walls. The bullets lodged in the walls from 1956 also doze there: “The bricks, fired many times, resisted the impact of the bullets well, though one could follow the arc of the bursts in the damage they caused. Here a brick was dislodged, there the edge of another was chipped off, somewhere else a bullet lodged in the mortar.”1 Walls are surfaces that remember, and remembrance names the streets and squares as well. European cities can be read as the living texts of memory. The narratives of historical consciousness embedded within names become layered onto each other. The events of a prevailing present gain meaning when they refer to these narratives, like when someone lists all the places in a city they’ve lived as a child or over the course of their adulthood, pairing street names with all the events they experienced in a city. In European cities, historical memory creates a Péter NÁDAS: Parallel Stories, trans.: Imre GOLDSTEIN, Jonathan Cape, London, 2011, 49. 1

e n g l i s h

Lake Weeds and Water-Lily Roots

glorious new beginning. The first apartment building with a courtyard was erected alongside this section of the river in 1911. The commissioners were mostly Jews; the engineering work was done by Hungarians and Austrians, while Slovakians labored up on the scaffolds. Primarily industrialist Jews moved to the neighborhood. With them, city life began here. By this time, true construction fever was raging on the Rings and the boulevards. Lot prices skyrocketed; efforts were made to put every single foothold to use. Owning a building was considered the best investment. But World War I did not promote land speculation. Even after a century, the rafters of buildings that were erected before 1916 are never termite infested and the lead pipes only rupture two or three times a year, while the buildings constructed ten years later, or during the Great Depression, need repair that many times each month. By today, these first metropolitan citizens have faded into oblivion, just like the inhabitants of The Suhajda Settlement, since a little more than three decades after they moved in, nearly all of them were killed — perishing as forced laborers, in concentration camps, or shot into the Danube — their apartments restructured and subdivided after 1948. The memories of present-day residents reach back to the 1950s at best: who was born when, the year someone moved here, when so-and-so defected from Hungary or committed suicide. If a new building is raised, the foundation must be dug deep, because even today the soil is loose and the buildings easily sink, the walls crack. These cracks remind us that we still live over a swamp, and we’d best pay attention to this warning. The swamp was a kind of no-man’s-land, an ambiguous and dangerous area which, though offeringsustenance to fisherman at home in the marshy land, provided no home for anyone else, except perhaps a hiding place for outlaws. Here, the swamp was the same as a desert island for seafaring people: a terra incognita, exotic

G á b o r

S c h e i n :

L A K E

W E E D S

W A T E R - L I L Y

R O O T S

two years. Over the course of 2011 and 2012, an additional 26 streets were renamed, and 13 previously nameless public spaces received names. This is when the residents of Budapest could bid farewell to Mihály Károlyi, who was also deprived of his statue beside the Parliament; to Endre Ságvári; to the leader of the social-democratic women’s movement, Anna Koltói; to the similarly social-democratic Áron Szőcs and Illés Mónus; and after transforming the space of remembrance, two splendid, characteristically apolitical writers of the lower-class, Andor Endre Gelléri and Józsi Jenő Tersánszky, were also erased. Their places were taken over by eminent actors, the football players of the Golden Team, and highly deserving clergymen. Almost openly admitting what was actually going on, the leaders of the city wiped the cheerlessly neglected Republic Square from the map, called so even throughout the communist era, and presented it to Pope John Paul II. Perhaps this latter christening is the most characteristic. A republic cynically denies itself and sets the papal Triple Crown over one of the poorest neighborhoods of Budapest, from where the police of the reigning mayor remove the homeless by force. This square of Christian-nationalist ﬁctional remembrance became quickly structured around the capital’s residents, where the sensitivity towards modernity was exhausted by handing over a small segment of the city — numbed by clanging church bells and the everlasting success of the 6:3 football victory — to Elvis Presley, who, from now on, could stand there warbling “Love Me Tender” till the end of time. The people of Budapest acknowledged all this obediently, without a word of protest or complaint. What makes lives here sway into joint oblivion, into the community of forgetfulness? What is it that leads to the dismantlement of the state again and again over the course of the 20th century? What renders void certain words and laws? Why is it

possible to repeatedly stigmatize the honorable and to glorify ignoble scoundrels? What causes that thread of inhibition to snap which hitherto compelled public life to have a speck of discipline? Yes, we know: the failure to come to terms with trauma. Yes, we know: the inability to admit to crimes. Yes, we know: the lack of solidarity and responsibility, pitting people against each other through manipulation. Yes, we know: spiritual and physical misery, the disorganization of the state, a badly compensating national inferiority complex, fear of the culture of achievement. But what is the basis of this? Let’s stop on one of the bridges spanning the Danube and immerse ourselves in the sight of the rushing gray water. In his diary from 1945, Sándor Márai relates a common event from those times. A village dogcatcher, whose job it was to fish corpses from the river, “pulled a naked female corpse, whose hands had been tied behind her neck, out of the water at dawn. Corpses are not buried, but tossed back into the Danube, letting them float downriver towards Budapest, because the township can’t afford the costs of burial. The Danube is gray and serene. No one cares about the corpses. The day before, I was waiting for a boat by the docks, when a big-bellied, bloated, drowned corpse floated past us. The people stared at it indifferently. A young woman stood next to me, powdering her nose. She spared not even a glance for the cadaver.”2 We might say that in 1945, when people had seen enough of death and would have liked to live at all costs, this apathy was understandable. They had to become insensate in order to go on living; they had to become numb so they would not feel pain. The psyche takes care of this. The hands tied back, of course, in this case tell the tale of a brutal execution. The instinctive need to survive, the callousness resulting from this surmounting desire, at that moment domesticated brutality, generated the acceptance of scandal and

finally suggested approval in this young woman, who does not kill, does not make a single shameful comment, but rather does nothing more than powder her nose nonchalantly on the Danube shore. While Márai was writing the above lines, Ernő Szép related a humorous, chilling case to his readers in his feuilleton titled Three Fellow-Men, as an example of the maximum degree of human compassion that can be witnessed around here. He speaks of the same type of compassion people display when confronted with the homeless nowadays or with children starving on the street. In his story, a humble peasant stands in front of his house, a pipe hanging from his mouth, his wife beside him. They watch “that sorrowful group of Jews that marched through their village in the autumn of ’44, hunched under the weight of heavy bags, heads bowed, hastened on by the encouraging yelps of Szálasi’s officers. The old farmer was moved as he watched this miserable pilgrimage. He thrust the pipe stem in his mouth from left to right and said to himself quietly, ‘Those poor, stinking Jews.’” Ernő Szép experienced this story firsthand, as he was one of the pilgrims with downcast heads; he understood perfectly that the farmer smoking his pipe outside the house did not lack the ability to feel compassion. Something in his heart really was moved. Indifference is not the case here. The man experienced frustration and felt uncomfortable. He saw that the events taking place before his eyes should not be happening. This was too much even for him, a man who did not like Jews and surely thought that he had several reasons for it. In order to clear up any misunderstandings, I would like to emphasize that I’m not talking about Jews or anti-Semitism here or about numbness, the pain-relieving mechanism of the soul, but rather about fanatic indifference. Why Sándor MÁRAI, Napló 1945–1957, Akadémiai–Helikon, Budapest, 1990, 15. For the purposes of this text, citations not indicated otherwise appear in the translator’s rendering. 2

e n g l i s h

relatively permanent structure which the inhabitants become attached to, resisting the renaming of streets. This is not so in present-day Budapest. There is no tradition of centuries-old street names. In the 20th century, each political change brought about altered street names. After World War I, the reminder of lost territories as a result of the Trianon Peace Treaty was inscribed onto the body of the city in a way that no matter which district one resided in, one would continuously be confronted with the names of detached cities and regions. In the 1930s, squares were named after Mussolini and Hitler, an avenue after Miklós Horthy, and a street after Gyula Gömbös. After World War II, not only did their names disappear oﬀ the city maps, but so did every concept or name that was unacceptable to the new regime, as for example those connected to the Habsburg family or to the clergy. The city became swathed in red, but names pertaining to communist ideology, devotion to the Soviet Union, and the representatives of the labor movement and anti-fascism are all clearly distinguishable. After 1989, the third Hungarian Republic was not considerate in making this distinction. The squares named for Marx and Engels, the Outstanding Worker Square, November 7 Square, Lenin Ring, People’s Army Avenue, Jenő Landler Street and Ferenc Münnich Street disappeared along with Liberation Square, Sándor Fürst Street and Imre Sallai Street, just like Kató Hámán Street and Gyula Kulich Square, as well as Barnabás Pesti Street. Corresponding to wiping away the reminders of the communist regime, the airbrushing of pre-war leftist and anti-fascist traditions from the city’s history also began. While renaming was merely a collateral goal in the beginning of the 1990s and a result of the Hungarian intelligentsia forgetting everything they knew about the history of communism as quickly as possible, and that certainly wasn’t much, this was the main goal of the renaming projects of the past

A N D

G á b o r

S c h e i n :

L A K E

W E E D S

W A T E R - L I L Y

R O O T S

will be confronted with many disappointments and frustrations, for it is not at all easy to engage in receptive dialogue with an alien or with our own alienage through them. The result of disappointments and frustrations is the acknowledgement of failure, and this might end up raising a new boundary if we do not continually consider Waldenfels’s warning which states that in order to construct bridges that can successfully bear weight, we must invest incredible effort, a great amount of attention, self-reflection, patience, and love. This is what liberal public opinion is usually wont to forget. For without these investments, even compassion becomes a thick and sticky wall which we erect between ourselves and the homeless and hungry in order to show off our so-called social sensitivity. We take part in civil movements which — as Kingbitter believes in Liquidation, the novel by Imre Kertész — use the homeless to “hold up their very existence as an outrage that flew in the face of dictatorship whose justification for its very existence was grounded in social equity.”4 But before we rush ahead, let’s return for a moment to the farmer in Ernő Szép’s story. What would he have risked by giving a potato to one of the prisoners? At worst, he would have been slapped by one of the fascist henchmen or received a painful blow with a gun-stock. As a result, his nose or rib might have broken. This is a big price to pay, and I say this without irony, for pain is not to be belittled. This in itself would be enough to decide the battle raging within the farmer, forcing him into indifference. But what is the price we have to pay for indifference? Doesn’t indifference directed towards another result in indifference towards ourselves, and finally, in a loss of identity? Bernhard WALDENFELS: Topographie des Fremden, Suhrkamp, Frankfurt am Main, 1997, 141. For the purposes of this text, citations not indicated otherwise appear in the translator’s rendering. 4 Imre KERTÉSZ: Liquidation, trans.: Tim WILKINSON, Vintage Books, London, 2006, 128. 3

One of the main characters in Imre Kertész’s novel Liquidation, Kingbitter, watches homeless people from the window in the first and last scenes of the book. It doesn’t even occur to him to step up to them, to speak to them; he upholds and reinforces the invisible border. Nevertheless, by the end of the novel, he believes that he has come to understand them. Concurrently, he loses interest in them; but the attraction triggered by their sight becomes perhaps even more irresistible because of this. How can this be? For Kingbitter, the sight of the bums is a mirror; he watches them from the window and sees himself reflected in them. “Kingbitter was sometimes given to reflect that while venom and fury were often to be seen on those faces, he almost never saw grief or melancholy. He had slowly come to recognize that these people had no reason to be melancholy, as they had no memories, having lost them or settled their accounts with them, and so in actual fact had no past — nor any future, it’s true. They lived in a state of the continuous present, in which bare existence showed itself as both an immediate and exclusive reality, whether in varying forms of worry and privation or the fleeting delights of escapism.”5 Kingbitter himself is such a man: without a story. This state of continuous present was experienced prototypically by the prisoners of concentration camps. They pre-lived this state, as it were, for the people of today, who are, in a spiritual sense, their descendants. The loss of past and present, however, also results in the liquidation of identity. And here is where we must return to the renaming of Budapest’s streets. There was no protest from the heirs of left-wing politics excluded from the shared space of remembrance, or from labor unions, or from civilians devoted to preserving the authenticity of historical memory, when the names of labor union activists and anti-fascist rebels connected to the Horthy regime’s opposition were erased from the city map, who, like Anna Koltói and Illés Mónus,

were persecuted, arrested, tortured, and killed. Apart from the Attila József Circle, the writers’ associations were equally mute, who should have raised their voices directly for Józsi Jenő Tersánszky and Andor Endre Gelléri, and indirectly for their own honor and the history of Hungarian literature. Apathy and indifference have, by today, devoured the past and the future; Hungarian society lives in a continuous present, wrapping itself up in political myths. We survive, but the country is gone from beneath our feet. Hidden waters and mud lurk beneath the deceptive turf, who knows how many fathoms deep. Anyone who lives here lurches and gets a little bogged down at first, but if the ground gives way, the swamp slowly swallows them up. The more they flounder and struggle, the lower they sink. The lake weeds and water-lily roots entangle their legs.

Ibid. 128–129.

e n g l i s h

couldn’t compassion and frustration become active concern; why didn’t it occur to the farmer to rush into the kitchen and grab a potato, or whatever he had, to stuff into the hand of one of the unfortunates, thus alleviating the discomfort and in some way restoring dignity to even a single captive individual? I believe it is because at the same moment that the feeling of sympathy rose within him, with the same or ever greater intensity, he drew a boundary between himself and the unfortunates. They are not like him. He is not like those marching past in front of him. They are different. Alien. This is the first step. Indifference, as we see, is not internal passivity; after all, behind the farmer’s disturbing sentence — “Those poor, stinking Jews.” — there was honest pity, fear, and the complex tension of active prejudice, yet the result was still passivity, and something else besides, which presumably was not the intention of the farmer: by drawing this boundary, he cast those stripped of their dignity into an even deeper abyss. Drawing boundaries means demolishing bridges and passageways. In his book titled Phenomenology of the Alien, Berhard Waldenfels raises topics that should be contemplated. He explains that when foreignness becomes embedded in human relations based on reciprocity, “all cultural and social contracts contain within them the element of promise, a kind of credit which the contract regulations do not exhaust or cover completely.”3 But Waldenfels immediately adds a warning to this sentence: “In this way, passages open between oneself and the alien; nonetheless, these bridges cannot bear weight, and we cannot pass along them to and fro as we please.” Acknowledging that others have the right to dignity and attempting to eliminate boundaries are actually only the beginning. Even if they are a good start, they don’t want to conceal the other person’s alienage in human relationships. And anyone who makes their way towards another person through a passageway

A N D

Erdล s Virรกg

V i r á g :

É N

V É T K E M

h u n g a r i a n

E r d ő s

én vétkem hagytam hogy kapásból hülyére vegyétek hagytam hogy tettleg is helyére tegyétek hagytam hogy ne legyen mázlija juszt se hagytam hogy ne érje el még a buszt se hagytam hogy pokollá tegyék az életét hagytam hogy röhögve kérjék a bérletét hagytam hogy bagóért szopja a rezet hagytam hogy ne fogja tok vele kezet hagytam hogy piti kis vétkekért szívassák hagytam hogy nederül jön ki az igazság

hagytam hogy beszálljon apuka cége hagytam hogy ok nélkül rakják a „c”-be hagytam hogy vergődés legyen a suli hagytam hogy kibukni legyen a buli fejvesztve fusson a Kultúra Házából hagytam hogy kitessé keljék a plázából hagytam hogy ráálljon ne nagyon szarozzon hagytam hogy félpénzért feketén falazzon hagytam hogy fogdossák buzgón a fenekét hagytam hogy sokallják sokan a gyerekét

hagytam hogy tojjon a fészküket rakókra hagytam hogy fújjon a többségi tahókra hagytam hogy Budáig fusson egy kérvénnyel hagytam hogy gazdagabb legyen egy élménnyel hagytam hogy ne legyen gyógyír a bajára hagytam hogy ne jusson gázra se kajára hagytam hogy ne terem jen a föld eleget hagytam hogy lopnia kelljen a meleget hagytam hogy ne legyen kéznél a zsepije mikor a kisboltban tör rá a depije

hagytam hogy kihulljon végleg a rostán amikor palávert csinál a postán hagytam hogy kibukjon hagytam hogy elázzon hagytam hogy retardált náciktól parázzon hagytam hogy hiába legyen a pánik hagytam hogy ne felej tődjön el máig hagytam hogy köpködve szidják az urát is hagytam hogy lemossa csendben a csulát is hagytam hogy szorongjon nappal és éjjel hagytam hogy emiatt menjenek széjjel

hagytam hogy hibát a hibára halmozzon hagytam hogy üljön a seggén és malmozzon hagytam hogy börleszkké legyen a bánat hagytam hogy bringával hajtson a fának hagytam hogy ne játsszon érdemi szerepet hagytam hogy ne legyen bennetek szeretet hagytam hogy krumpliban mérjék a segélyét hagytam hogy félvállról vegyék a fekélyét hagytam hogy ne legyen alku a kaszásnál

V i r á g :

É N

V É T K E M

hagytam hogy ne legyen jobb hecc a baszásnál hagytam hogy jöjjön az utolsó ítélet hagytam hogy röhejbe fúljon a hitélet hagytam hogy ne vágyjon más hókuszpókuszra reggel egy felesre este a Fókuszra hagytam hogy ne legyen dolga se tébéje hagytam hogy romokban álljon a tévéje hagytam hogy horrorrá legyen a valóság hagytam hogy ne legyen számára tanulság

h u n g a r i a n

E r d ő s

hagytam hogy diadalt üljön az enyészet hagytam hogy hagyja a francba az egészet hagytam hogy ne tudja ne lássa ne értse hagytam hogy ne fogja fel még a felét se hagytam hogy ő legyen most is a lúzer aki a legesleg elsők közt húz el hagytam hogy nyűg legyen kint is és idegen s épp olyan hazátlan jöttment mint

idebenn hagytam hogy hadd higgye ami volt köddé lett bárhogy is kezdődött annó a történet én viszont ott voltam van róla papírom fura de van ez a heppem hogy megírom ott álltam pénztárca mobil a zsebbe bedugtam tövig az ujjam a sebbe láthattam láttam is mindent és mégis: hagytam hogy hagyjátok hadd hagyjam én is én vétkem én vétkem én igen nagy — hagytam hogy így legyen de te ne hagyd

V i r á g :

N A

M O S T

A K K O R

h u n g a r i a n

E r d ő s

na most akkor mondjátok meg nagyokosok mi legyen ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen ki legeljen penne ágyon rozmaringos mellﬁlét ki pecázza kukából a halolajos kiﬂijét kinek legyen friss levegőn tartózkodni ideje kinek teljen karcinogén cuccokkal a tüdeje ki rágja a Cafe Picard mascarponés pitéjét ki mossa a Szentiványi nagyságosék bidéjét kinek kelljen éjjel-nappal folyton-folyvást igyekezni kit lehessen kapásból és szemtől-szembe letegezni ki ne jusson ötről hatra kinek fussa futópadra Pulára meg Balira kit vegyenek palira kinek legyen hobbija a népi magyar hagyomány kinek jusson másfél bála angol-pólya-adomány kinek bocskor rámás csizma cifra mente kacagány kinek jusson mér’ is jutna szar se jusson ha cigány

na most akkor mondjátok meg nagyokosok mi legyen ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen ki rakja ki carrarai márvánnyal a klotyóját kinek pakoltassák ki a pénztárnál a motyóját ki zúzzon ki Rómába hogy láthassa a piétát ki nyomassa ezerrel a déligyümölcs-diétát ki merengjen el egy régi feudális szokáson kit érjenek állítólag kisebb bolti lopáson kinek legyen ad abszurdum reklamálni mersze ki merjen a jogaiért kiállni na persze kinek legyen dilije a kuszkusz meg a falafel ki próbálja nem feladni végül mégis adja fel na most akkor mondjátok meg nagyokosok mi legyen ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen ki költözzön proli szagtól fuldokolva Budára ki költse egy komplett pesti panel árát dudára ki ápolja klinikán az egészséges körmét ki válasszon rövid utat ki pedig a görbét ki lásson a Hun West Travel irodával világot ki álmodjon zöld fű közé piros fehér virágot ki ültessen minden kerti törpe mellé tuját is ki adja az ártatlant de hogyha kell a buját is ki rendeljen ülőbútort magának a neten kik lakjanak egyetlenegy félszobába’ heten

V i r á g :

N A

M O S T

A K K O R

h u n g a r i a n

E r d ő s

na most akkor mondjátok meg nagyokosok mi legyen ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen ki utazzon még a világ végére is kocsival ki tudjon le minden bajt egy odavetett bocsival ki vegye a nyakába egy papucsér’ a plázát kinek vigye el a bank a vakolatlan házát kinek legyen párnája a hugyos-sáros aszfalt ki foglaljon négy személyre ablak mellé asztalt kinek legyen jelszava a részvét és a szeretet kinek kelljen beszerezni tüdőszűrő-leletet ki kerüljön révületbe Csaba testvér szent szavától ki keljen ki magából egy utastársa testszagától

na most akkor mondjátok meg nagyokosok mi legyen ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen kinek legyen névre szóló szekrénye a Gelázsban ki aludjon álmában egy jó kis fűtött garázsban ki nevezze komenista fertőnek a Dagályt kinek sértsen már a puszta létezése szabályt ki akarja hóban-fagyban kivárni a sorát kinek kelljen tele szájjal dicsérni a borát ki hurcolja fel-alá az interspáros batyuját ki átkozza el a saját sose látott anyuját ki feküdjön hol itt hol ott mint a kilőtt állat ki rándítson haladtában szemlesütve vállat

na most akkor mondjátok meg nagyokosok mi legyen ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen ki járkáljon házastársi javallatra botoxra kit vigyenek akarata ellenére detoxra kinek kelljen másnap délig étlen-szomjan kibírni kit lenne szép most azonnal puszta kézzel kinyírni kinek hozzon télapócska sárgarézzel teli zsákot ki hordja ki lábon hol a tüdőgyuszit hol a rákot kinek legyen igénye a könyvre meg a mozira ki próbáljon belógni egy kulturáltabb slozira kinek kelljen nap mint nap a Vágóhídig bliccelni kinek legyen láthatólag kedve most is viccelni

na most akkor mondjátok meg nagyokosok mi legyen ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen ki csinálja új kecóját trendire és takarosra ki próbáljon mindenáron bejutni a fapadosra ki locsoljon François Voyer konyakot a kivire ki gondoljon tehetetlen haraggal a gyivire ki tegye le egyik percről másikra a piát ki próbálja kivenni a lelencből a ﬁát ki lomizzon kisbiciklit dínókat meg törpöket ki ugassa le az undok játszótéri kölköket ki lássa a sajátját a más ölében csicsikálni ki próbálja magát minden karácsonykor kicsinálni

V i r á g :

N A

M O S T

A K K O R

h u n g a r i a n

E r d ő s

magyar gyerek gyógyítja na most akkor mondjátok meg nagyokosok mi legyen ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen kinek legyen tiszta sor hogy haladás vagy haza kinek legyen úgy hogy többé ne mehessen haza kit várjon a boldogság kék tengerén egy bárka kit viszont a vácrátóti köztemető árka kinek jusson éppen elég hely az isten tenyerén Budafokon Budaligeten és Mátraterenyén Békésbe’ és Hevesbe’ s ki menjen a levesbe

mikor-mivel ezzel-azzal síppal dobbal ragtapasszal csipesszel vagy körömmel mérgesen vagy örömmel sebhintőportöltelékkel kalmópirinfőzelékkel diklofenáklevessel stikában egy felessel parival és pritaminnal mindenféle vitaminnal hájas-húsos haséval zsírégetődrazséval

főtt répával vagy épp nyerssel ezzel a kis buta verssel dalocskával hepivel benyálazott zsepivel lázmérővel meg a tokkal frissen szedett libatoppal hip-hoppal és rappel kávéval és crackkel kapros-túrós derelyével Erős Pista erejével tejben pácolt nyuszival terápiás puszival

tanulságos tévedéssel pí-vízzel meg fényevéssel borba fojtott ecettel látra szóló recepttel kézzel-lábbal fél vesével legszebb magyar népmesével ilyennel meg olyannal ilang-ilangolajjal icipici barmocskával mindentjáró malmocskával dinnyével de honival ginzenggel meg nonival szelénnel és kálciummal elsiratott Partiummal délutáni hajcsival jógával meg tajcsival

V i r á g :

M A G Y A R

G Y E R E K

G Y Ó G Y Í T J A

egyre durvább módszerekkel újrahasznált kötszerekkel szikével és kemóval Fehér Terrordemóval egészséges bulizással vegetatív buzizással csak egy fűszál élével török gyerek vérével mindenféle csízióval felderengő vízióval veszedelmes lombikkal felélesztett zombikkal masírozó tátikával nemzetiszín pántlikával napról napra jobb szerekkel botokkal és boxerekkel

h u n g a r i a n

E r d ő s

dafke monstre relax-szal tiplivel vagy xanax-szal tavaszi szél zúgásával csak az idő múlásával (meg azzal az izével ja, az Élet Vizével) sok jó szóval pláne tettel dupla dózis szeretettel pici boci csokival tényleg-csoda dokival édesapa tenyerével árvacsalán levelével szemvidítófűvel nádihegedűvel néha fülbesugdosással néha meg se mukkanással sírva-kacagással vagy: akármi mással

V i r á g :

S Z Ó L J A T O K

L É G Y S Z I

h u n g a r i a n

E r d ő s

szóljatok légyszi a fővárosnak meg a vidéknek szóljatok légyszi a budiknak is meg a bidéknek zöldeknek liláknak kicsiknek nagyoknak közepeseknek szóljatok légyszi az átlagnak is meg a legeslegeknek szóljatok légyszi a moháknak zuzmóknak harasztoknak nagyokat álmodó szegény kis átbaszott parasztoknak szóljatok légyszi a csúnyáknak is meg a szépeknek kirúgott mankóknak lesajnált kerekesszékeknek dunának tiszának zagyvarékasnál a zagyvának szóljatok légyszi az uzsira csomagolt hagymának szilinek szabinak reninek roninak rolinak szóljatok légyszi a kőbányán kigyulladt trolinak buta kis tyúkoknak régmúlton kérődző marháknak tegnapról félretett maradék akciós farhátnak szóljatok légyszi a bennetek lakozó szörnyeknek elfojtott vágyaknak eladogatott könyveknek kizökkent időnek szédítő tempóban illanó mának szóljatok légyszi a feltöltő-kártyás villanyórának kigazolt árkoknak szomorú leltári kaszáknak szóljatok légyszi a birkáknak is meg a faszáknak lötyögő küllőnek rendetlen ﬁtyegő prizmának szóljatok légyszi a helyszínen eljáró gizdának cicázó tollaknak száz éve kuncogó krajcárnak szóljatok légyszi a tájegység igazi arcának jövőnek menőnek boldogtalannak és boldognak szóljatok légyszi a kirendelt eseti gondnoknak kettétört ropinak négyfelé kockázott sportszeletnek szóljatok légyszi a szertárban rohadó sportszereknek szóljatok légyszi a kezdettől büntiben levőknek félretolt asztalnál műanyagtányérból evőknek naponta százszor a közkútra kijáró korsónak szóljatok légyszi az orrotok alá tolt borsónak

adynak mikszáthnak móricznak is meg a rokonoknak szóljatok légyszi az összekuporgatott kuponoknak szépelgő szenteknek örökké ájtatos hiúknak szóljatok légyszi a máséból tékozló ﬁúknak lekapcsolt lakóknak kiket már hiába ﬁkáznak szóljatok légyszi az elműnek is meg a tigáznak bedöglött hűtőknek lomtárként működő fagyasztóknak szóljatok légyszi a kevéssé tudatos fogyasztóknak ésszerű érveknek álcázott morális buktatóknak szóljatok légyszi a kurváknak is meg a futtatóknak lecsekkolt kukának sín mellől felszedett dekknek szóljatok légyszi a ravaszul rászedetteknek szorgos kis rímekkel magukat szedáló költőknek szóljatok légyszi a mobiloknak meg a töltőknek hívásra váróknak dühükben dühödten fröcsögőknek szóljatok légyszi a saját kis bajukkal pöcsölőknek apámnak anyádnak bánom is én hogy még kinek — csak menjetek gyorsan és szóljatok légyszi hogy zumek

Virรกg Erdล s Translated by Lรกszlรณ Maczelka and Paul Crowson

V i r á g

E r d ő s :

M Y

S I N e n g l i s h

my sin I let you call her a fool to her face I let you slap her and show her her place I let her stay down and out on her ass I let her just wait while the bus sped on past I let them make her life hell in 3D I let them laugh when she showed her I.D. I let her go down on guys for a song I let you think to shake her hand was wrong I let them taunt her for defects so small

I let the truth be hid once and for all I let her father’s ﬁrm onto the scene I let them put her down into class C I let her live through a nightmare in school I let her think that to fail’s so damn cool I let her ﬂee from the disco in tears I let them bar her from boutiques for years I let her go for it never think twice I let her work on the side for half price

I let them grope her sweet ass just for kicks I let a lot of them slander her kids I let her shit on those feathering their nests I let her shit on whom they call the rest I let her dash into town with a form I let her think that such fun was the norm I let there be no cure for her illness I let there be no cash for food or gas I let the fruits of the earth all wither

I let her have to steal heat in winter I let her not have a clean tissue end when in the store black depression descends I let her sink right into the gutter raising the devil at post oﬃce mutter I let her feel blue I let her get drunk Let her be frightened by young Nazi punks I let her panic but panic in vain I let her never forget it again

V i r á g

E r d ő s :

M Y

S I N e n g l i s h

I let her husband be spat on accused I let her wash oﬀ the spit and get used I let her worry all night and all day I let this explain why he went away I let her goof one time after another I let her sit on her ass and not bother I let her sorrow turn into a joke I let her cycle into a lamp post I let her not play signiﬁcant roles

I let there be no love in your souls I let her measure her dole out in chips I let her ulcer go ignored and drip I let her haggle over her fate at the market I let her fuck and fucking well like it I let her day of judgement come to call I let her laugh at religion and all I let her not dream of other such dope just shots each morning each evening the soaps

I let her get by no N.I. no C.V. I let her watch a broken-down TV. I let her real world turn into horror I let her not be any the wiser I let destruction force her to the wall I let her not care a fuck for it all I let her not know not see not get it I let her fail to grasp the half of it I let her become an all-time loser who skedaddles whenever you tell her

I let her bug folks abroad when she roamed just the same stateless stranger as at home I let her believe it’s over and done no matter how it started back then but I was there and I’ve got the proof down on paper it’s strange but I have an urge to write about her I stood with my purse and phone in my pocket I felt the wound and stuck my ﬁnger in it I could have seen it all I saw it all and still: I let you leave it and if you let me I will it’s my sin it’s my sin mine and it’s huge – I let it be like this but don’t let you

V i r á g

E r d ő s :

N O W

T H E N

Y O U e n g l i s h

now then you smartarses you tell me what should be who among us should be here tomorrow and who shouldn’t be who should have rosemary chicken and pink gin who should fish yesterday’s bread from the dustbin who should have the time to go for a run who should have carcinogens in his lungs who should scoff Cafe Picard pie with ice cream who should scrub a posh family’s bog till it gleams who should be struggling to stay in the game who should be the first in line for the blame who should be in constant fear who should buy new fitness gear who should be able to go on exotic trips who should be easy to hurt with your cutting quips who should be crazy for Magyar traditions who have baby clothes from English donations who should have sandals or boots which are crispy who should have it why should he have it he should have nothing if he’s a gipsy

now then you smartarses you tell me what should be who should still be here tomorrow who shouldn’t be who should have a marbled loo just for the thrill who should be made to show his bag at the till who should go to Rome to be devout and quiet who should have tropical fruit as her sole diet who should be dwelling upon old feudal jests who should be accused of the pettiest thefts who should make a dozen complaints or more who should stand up for his rights oh yeah sure who should have couscous and lick sauce from his thumb who should not want to give up but finally just succumb now then you smartarses you tell me what should be who should still be here tomorrow who shouldn’t be who should move to a nicer part of town who should blow wads on her dressing gowns whose healthy nails should be medically pampered who should take shortcuts whose way should be hampered who should go around the world with Hun West Travel who dream of green grass with flowers by the gravel who should have a thuja next to every gnome he plants who should have innocent looks but lustful underpants who should order a chair on the net who should fit seven people in a fifth of a flat

V i r á g

E r d ő s :

N O W

T H E N

Y O U e n g l i s h

now then you smartarses you tell me what should be who should still be here tomorrow who shouldn’t be who should drive his car to the end of the universe who get oﬀ with “sorry” for all the shit he stirs who should go to the mall just to buy a dress who should have his unpainted house repossessed who should have the piss-soaked tarmac as his pillow who should book a table for four by the window who should say let there be love, peace and sympathy who should be brained with a frontal lobotomy who should be entranced by Our Lord’s messenger and who lose his temper over the smell of a fellow passenger

now then you smartarses you tell me what should be who should still be here tomorrow who shouldn’t be who should have his own personal Hilton hotel bed who should sleep safe and sound in a cosy little shed who should call Dagály a communist reminiscence who should break nature’s rules with his very existence in the frosty weather who’d be standing in line who would expect you to praise his godawful wine who should carry all his stuﬀ in a shopping bag who should curse the mother he’s never seen or had who should lie here and there like a shotgunned dog who should simply walk on by and simply shrug

now then you smartarses you tell me what should be who should still be here tomorrow who shouldn’t be who should delight her dear partner with botox who get dragged kicking and screaming to detox who should keep going on an empty gullet who should be strangled with pleasure this minute who get a moneybag from the tooth fairy who should be dying of cancer or TB who should feel the need for books and ﬁlms and all that who should sneak into a restaurant just to take a crap who should be involved in daily fare-dodging and who should look like even now he’s simply kidding

now then you smartarses you tell me what should be who should still be here tomorrow who shouldn’t be who should have his new crib made all trendy and bright who should try his best to get a low budget flight who should souse a kiwi with best François Voyer brandy who direct his rage at the child protection agency who should decide to quit the booze for good who bring his son home from the institute who should search the rubbish bins for thrown-out toys who bawl in the playground at those nasty boys who should have his kid doze off in someone else’s lap who try each single Christmas to finish with all of that

V i r á g

E r d ő s :

N O W

T H E N

Y O U e n g l i s h

cured by a hungarian child now then you smartarses you tell me what should be who should still be here tomorrow who shouldn’t be who should be so sure about progress and the home who should never again be able to go home who should have an ark on the seas of felicity who should be swallowed by the Vácrátót cemetery who should be voted a place in the palm of the Good Lord by Budafok, Budaliget, Mátraterenye’s boards or by Békés and Heves too and who should go straight down the pan

with sometimes this sometimes that with whistle drum and band-aids or tweezers or nails only angrily or joyfully talcum powderwound ﬁller kalmopyrinveggie dinner diclofenacsoup topped slyly with a vodka shot tomatoes and pritamin every kind of vitamin fatty-meaty juicy thrills with fat-burning magic pills

with some carrots: raw is ﬁne with this silly little rhyme with a song that is happy and a sopping wet hanky a thermometer with which to stick pigweed that’s been freshly picked hip-hop and a little rap coﬀee and some dirty crack pasta with some creamy quark red hot chilli adds some spark bunny rabbit in milk drowned a curative kiss on the brow

V i r á g

E r d ő s :

C U R E D

B Y

H U N G A R I A N

C H I L D e n g l i s h

with a mistake that is telling Pi water and eating nothing with vinegar from wine a prescription any time arms and legs and one kidney the best folk tale of Hungary sometimes this and sometimes that Ylang Ylang in the ﬂat with the little Tom Thumb boy with the miller and his joy local melons honeyed fruits noni seeds and ginseng roots selenium calcium the lamented Partium with afternoon forty winks yoga gurus t’ai chi kinks

always harsher damages with recycled bandages scalpel and chemo White Terror demo with partying healthily and gayspotting stealthily only with a blade of grass the blood of a Turkish lass with calendar predictions glimmering visions with vials that look risky and zombies getting frisky with some marching snapdragons national ﬂagged bandwagons with always better sickness busters with cudgels and knuckle dusters

monster just because relaxes runaways or xanaxes whiﬄing breezes of the spring or only time when passing (oh yes well and that shite yeah, the Water of Life) good words and actions love in extra rations with a little chocolate bar a doctor who is wunderbar with a father’s palm a nettle’s balm with a cup of eyebright tea a violin made from a reed sometimes whispering in your ear sometimes with no sound to hear with laughing and crying or: anything

V i r á g

E r d ő s :

P L E A S E

T E L L e n g l i s h

please tell the capital and the country please tell the public loos and the bidets the small-medium-large purples and greens please tell the average and the extremes please tell the lichen the moor and the moss the dreaming suckers fucked up by the boss please tell the uglies please tell the beauties patronized wheelchairs the kicked out crutches the Danube the Tisza the Zagyva that flow please tell the onions packed up for the road please tell paul nigel leslie ronnie and gus please tell the burned-out suburban trolley bus the dumb birds and nutters getting ulcers from the past the leftovers from yesterday’s marked-down chicken breast please tell the monsters behind your good looks the suppressed desires, the old busted books the timed-out today screwed up and speedy please tell the top-up card electricity weeded out ditches sad inventory scythes please tell the lame ones and please tell the cool guys please tell the loose spokes and bulbs that won’t shine please tell the pig with his on-the-spot fine please tell the feathers the dull old smiling penny the real local colour and hospitality the happy and the sad the coming the going please tell the caretaker on duty this evening the broken pretzels the chocolate cut in four the sports gear left rotting on the gym-store floor please tell all the losers punished from the start the one in the corner eating out his heart

please tell the pitcher going once more to the well please tell the irritations that make your life hell please tell ady mikszáth móricz and the folks please tell the coupons from oﬀ the cornﬂakes box the self-righteous saints and prayerful mothers the prodigal sons taking from others people with no power and nowhere to go tell the electric board and the gas co the broken fridges and the trashcan freezers please tell the less conscious of the consumers the moral pitfalls veiled as rational thoughts please tell the all pimps and please tell all the whores the checked out bins the cigarette stubs the cunningly scammed miserable duds please tell the poets with their sedative litanies please tell the cellphones and please tell the batteries those waiting for calls those raging in their hurt those rolling about in their own small-time dirt my father your mother anyone you know – just go run and please tell them right now let’s go

Kányádi Sándor J e a n - B a p t i s te

J o l y

K á nyá d i

S á n d o r

S á n d o r :

V A N N A K

V I D É K E K

h u n g a r i a n

K á n y á d i

Vannak vidékek Előhang

Örmény sírkövek

Metszet

Vannak vidékek

vannak vidékek gyönyörű tájak ahol a keserű számban édessé ízesül vannak vidékek legbelül szavak sarjadnak rétjein gyopárként sziklás bércein szavak kapaszkodnak szavak véremmel rokon a patak szívemben csörgedez csobog télen hogy védjem befagyok páncélom alatt cincogat jeget-pengető hangokat tavaszok nyarak őszeim maradékaim s őseim vannak vidékek viselem akár a bőrt a testemen meggyötörten is gyönyörű tájak ahol a keserű számban édessé ízesül vannak vidékek legbelül

vannak vidékek hova már utat csak romos templom s régi név mutat örmény-kert zsidó-sor magyar-telek örmények zsidók lakták székelyek s akad még itt-ott ki a néhai honosokról tud ezt-azt mondani

vannak vidékek gyönyörű tájak ahol csak keserű lapi tenyészget sanyarú sorsú emberek szomorú szemében alig pislogó mindegyre el-ellobbanó fakó reménység révedez hogy egyszer mégis vége lesz fekete kendők kalapok pergamen arcok alattuk s mint a kezek a térdeken ülnek maguk is félszegen a velük rozzant egy-rokon megszuvasodott padokon ülnek akár egy metszeten mexikóban vagy messzi fenn vancouver jólápolt gyöpén indiánokat láttam én így ülni ilyen révedőn reményt már alig rebbenőn térdükre ejtett két kezük az életünk az életük azért mentem oly messzire belémdöbbenjen mennyire indiánosodik szemünk tekintetük tekintetünk akár egy temetés után telő vasárnap délután

vannak vidékek ahol a fölösleges kutya- s macskakölyköket vízbe ölik vagy elevenen eltemetik de mielőtt még a szemük kinyílt volna

1982

vannak vidékek ahol csak a hant tudhatja már hogy ki nyugszik alant régen kikorhadt fejtől a kereszt a zsidók hamvát meg ne itt keresd s ki érti már a megmohosodott márványon az örmény föliratot vannak vidékek hol a sírlapok négy sarkában ﬁnoman faragott négylevelű lóhere mélyed és századok óta nincs egy repedés esőcsöppöt és harmatcsöppöket gyűjtögetnek az örmény sírkövek vannak vidékek hol a madarak a temetőben oltják szomjukat ha szárazság van vagy éppen aszály a gaz-felverte mohos sírra száll iszik s hálából mikor égre kel a holtakért a madár énekel

de mielőtt még a szemük kinyílt volna 1974

1982 1982

S á n d o r :

V A N N A K

V I D É K E K

Éjfél utáni nyelv

Viseltes szókkal

vannak vidékek ahol a várótermekben éjszaka a félhomály s a bűz füstjéből mintha tűz parázslana föl félnomád éjfél utáni nyelv üti föl táborát szitkok jajgatás röpköd és arany- és kivertfogú röhögés felkúszik a falon a mennyezetre hág elnyomja a kinti tolató-zakotát elhessenti a riadt mozdonyfüttyögést nő és feszül már-már a tetőn ütve rést köpenyed mögül félve ki-kilessz látomás kísért hogy vajon mi lesz mondjuk két-három század év után a szent mihály templom gótikus ablakán lábuk lógázva a szentély serlegét köszöntik egymásra akár csak az elébb leharapván a ﬂaskakupakot testvéreim cigányok igyatok és isznak s amíg gurguláz a szesz ki-kilesve fogódzót keressz se péter se máté csak jános van jelen fölvisít egy csecsemő hirtelen majd kétmarokra fogja a tömött elébuggyantott gyönyörű csöcsöt szívja mintha szeszt óriásra nő lehunyt pillád alatt a csecsemő az éjfél utáni nyelv bozontos busa és nagyétvágyú krisztusa

vannak vidékek ahol a szerelem akár a harmat az árnyékos helyen tavasztól őszig őrizgeti magát szerény hasonlat de illik rám s terád félszeg is mint az iménti asszonánc de időt-jelző mint arcunkon a ránc

1982

h u n g a r i a n

K á n y á d i

vannak vidékek ahová nehezen vagy el sem ér a környezetvédelem kimossák sóid kasza is fenyeget csupán a harmat táplálja gyökered tisztások széle északos vízmosás ha annak vennéd hát legyen vallomás vannak vidékek ahol csak úgy lehet megmaradnunk ha kezemben a kezed és a viseltes szónak is hamva van ha félárnyékban s ha nem is boldogan száríthat szél és süthet hevet a nap míg a harmatból egy csöppnyi megmarad 1982

Forrás: Valaki jár a fák hegyén. Kányádi Sándor egyberostált versei Digitális Irodalmi Akadémia © Petőﬁ Irodalmi Múzeum • Budapest • 2011

Sรกndor

Kรกnyรกdi

S á n d o r

K á n y á d i :

T H E R E

I S

L A N D e n g l i s h

There is a Land

Translated by Peter Zollman

Prologue

Armenian Gravestones

Woodcut

There is a Land

there is a land with beauty graced landscapes where the bitter taste that fouls my mouth is purified there is a land deep deep inside where words-of-the-field are flowering like edelweiss the phrases cling for dear life to the mountain cliffs the brooks are my blood relatives they purl and whisper in my heart (in winter I freeze over hard to shelter them) like tiny mice they clink my armour-plate of ice the summers autumns winters springs are my forebears and afterlings there is a land within I wear it as I wear my skin tormented but still beauty-graced landscapes where the bitter taste that fouls my mouth is purified there is a land deep deep inside

there is a land where in the countryside a crumbling church an old name is your guide armenian garden jew’s lane magyar square armenian people used to live down there and jews’ and szeklers’ tales are still retold about these local residents of old there is a land the soil can only know the names of those who slumber down below

there is a land with beauty graced landscapes where the bitter taste of burdock lingers places where aﬄicted men gaze in the air with sunken melancholy eyes where hope glimmers and slowly dies but in their dreams they still pretend that all this will come to an end beneath black shawls and sombre hats are parchment faces heavy plaits and like their hands upon their knees they too sit rather ill at ease a generation worn and greyed on benches equally delayed it could well be a woodcut scene in mexico I’ve often seen such broken native patriarchs or in vancouver’s tidy parks sitting motionless in a trance mistrustful of another chance their hands are resting on their knees we share each other’s destinies I had to see this distant land before my guts understand how indianized our eyes have grown their gaze is like our very own say on a sunday afternoon after the funeral is done

there is a land where unwanted puppies and kittens are drowned or buried alive but this before they can open their eyes

the crosses have decayed without a trace for jewish ashes try another place and who can read today the mossy chipped inscription with the old armenian script there is a land its tombs are marble-paved with every corner gracefully engraved into the ﬁgure of a clover leaf carved centuries ago in low relief there is a land where in the countryside a crumbling church an old name is your guide armenian garden jew’s lane magyar square armenian people used to live in there and jews’ and szeklers’ tales are still they gather dewdrops and soak up the rains those marble-topped armenian remains there is a land where when the drought is hard the birds ﬂy to the cemetery yard to land on gravestones rank with moss and dock and quench their thirst upon a marble block then soaring once again wings widely spread they sing a grateful chorus for the dead

before they can open their eyes

S á n d o r

K á n y á d i :

T H E R E

I S

L A N D e n g l i s h

After-Midnight Dialect

A Well-Worn Phrase

there is a land where late at night in waiting rooms the dingy night and evil-smelling smoke conspire to smoulder like the dead campfire of a half-nomadic sect who jabber in after-midnight dialect belly-laughs and groans and blasphemies for fun tumble out of gold teeth or a knocked-out one climb the walls and reach the ceiling’s sooty black drown the busy chuff-chuff on the shunting track shoo away the whistle of a frightened train and swell into a rafter-rattling hurricane in fear I peep out from behind my cape and see a premonition of the shape of things to come in two three hundred years with dangling feet to loud and bawdy cheers they dazzle on their gothic window perch out of the chalice in saint michael’s church bite off your bottle tops or take a cup drink up my gypsy brothers bottoms up and while the liquor gargles down their throat I seek a handhold from behind my coat of the disciples only john’s awake and soon a baby screams with tummy-ache then grabs the welling boob so firmly full to suckle on it with a hungry pull it looks like hard booze to your dreaming eyes the baby swells on it to giant size this voracious infant shaggy curled christchild of the after-midnight world

there is a land where love must shelter like the dew in shaded nooks from springtime till the frosts are due this modest image ﬁts us both just like a glove and though it is as clumsy as the rhyme above it dates us clearly with such telltale signs as do our faces etched with wrinkly lines

there is a land where saving the environment is but an empty slogan not sincerely meant they leach your salts they come with hoes the air pollutes till only drops of dew will feed the thirsty roots ravines are gaping by the clearing’s edge do take this from my as my loving pledge there is a land where it is hard to stay alive but walking hand in hand we two may yet survive the bloom remains fresh even on a well-worn phrase yes even in the semi-shade of our malaise though suns may scorch us winds may sear our brains there’s hope as long as one dewdrop remains

Kaiwan Mehta

M e h t a :

B E L S Ő

A belső tér kalandja A kielégítetlen otthonok városa Az „otthon”-t hajlamosak vagyunk úgy tekinteni, mint ellenkezőjét annak, ami „urbánus”, pedig a városban maga az otthon az urbánus lét tipikus tere. Az otthon nem az az intim tér, aminek elképzelik, hanem az a terület, ahol a város él és lélegzik, ahol a város tulajdonképpen létrejön. Saul Steinberg felszeleteli és felnyitja a lakóházat és bemutatja azt, ami belül van — „rekeszek” együttesét, amelyek mindegyike egyéni, mindnek megvan a saját története, együtt viszont egy városi lakóház szerkezetét alkotják.1 Sudhir Patwardhan bekukucskál az otthonba is, míg a nagyvárosi utcáról beszél.2 Itt az épület nem a határa az urbánus térnek, az utcának, hanem a terek és életek mögöttes szerkezete, a deep structure. Az épület felénk tekint kifelé, amint mi benézünk minden házba, kíváncsian és kalandra vágyva. A város valóságos térképe a „belső terek”-nek: enteriőrök labirintusa, ahová óvatosan és ritkán hatolunk be, de gyakran hisszük, hogy az általunk ismert, látott, megtapasztalt néhány enteriőr a város valamennyi belső terét képviseli. Tévedünk. Nem ismerjük a várost, amíg nem ismerjük az otthonokat, amelyekből felépül, amelyek formát adnak neki, amelyek létrehozzák! Az otthon a városhoz tartozik: ami privát, különálló, az város-ellenes. Az otthon a városban bontakozik ki, összefügg vele — ha az otthon elkülönül, a város felbomlik. Az otthon és a város viszonyával kapcsolatban gyakran használt kettősségek, a „belső–külső”, vagy a „privát–nyilvános”, abból a félreértésből fakadnak, amellyel az általunk lakott városokra és terekre tekintünk. A város ugyanúgy él, fejlődik és lélegzik a

T É R

K A L A N D J A

Gerevich András fordítása

megszámlálhatatlan otthonban, mint az utcáin és piacterein. Ha a „nyilvános tereket” úgy fogjuk fel, mint a kizárólag közösséginek tekintett tevékenységek végrehajtására kialakított és fenntartott területet, amely kívül esik az otthonon és az egyének privát életén, azzal apró élet-rekeszekké tördeljük a várost az élet-tevékenységek egybefüggő terepe helyett. A szomszédság fogalma kizárja a „privát” és a „nyilvános”, illetve az „otthon” és az „utca” ellentétének képzetét. Ha a várost „otthon”-ra és „nyilvános”-ra osztjuk, erőszakos megkülönböztetést vezetünk be a városi élet értelmezésébe: az otthont ismerős térnek tekintjük, a várost idegenek gyülekezetének. Az otthon túlterjedhet az egyedi egység határain. Az a felfogás, amely az otthont az eredeti egységnek tartja, alapegységnek, amelyiknek a sokszorosából fejlődik ki a város, félreérti a privát és a nyilvános közötti viszonyt. A privát és a nyilvános terek keresztülfolynak egymáson, és ebben a folyamban együtt osztoznak a tereiken. Kevésbé lehatárolóak, viszont engednek az élet-tevékenységeknek. A nagy indiai házak [chawl]3 közösen használt verandái, vagy

Utalás Saul Steinberg egy rajzára, mely a The Art of Living-ben jelent meg (1952) és amelyeről szó van Georges Perec Life: A User’s Manual című kötetének elején. 2 Utalás Sudhir Patwardhan Street Corner (1985) című festményére. 3 A Chawl rendkívül népszerű lakóház-típus, amely Bombay-ben az iparosodás után fejlődött ki. Lineáris épületről van szó, amely egy sor, a verandáról megközelíhető szobából áll és közösek a tisztálkodásra használt helyiségek. Többnyire földszint plusz egy- vagy kétemeletes építmények. A Bombay/Mumbai-ra jellemző életstílussal, történelemmel és politikával azonosították őket. Bővebben erről a Neera Adarkar szerkesztette Chawls of Mumbai — Galleries of Life című kötetben (Imprint One. New Delhi, 2011) érdemes olvasni. 1

a vádik [wadi]4 folyosói nem külön egységeket összekötő vagy kiszolgáló elemek, mint egy lépcsőház, hanem megosztott, közösen használt terek, azaz közös nappalik, közös dolgozószobák, közösen használt utcák egy épületen belül. A veranda és a folyosó meghatározzák a módját, ahogyan az otthon-egységekben élő családok kapcsolódnak és viszonyulnak egymáshoz. Az épület nem egyéni lakások halmaza, ahogyan Steinberg ábrázolja, hanem terek és életek laza, porózus szerkezete, amilyent a Patwardhan-féle festményen látunk. Az épületek egyformán néznek kifelé az utcára és befelé a közösen használt belső privát utakra és udvarokra. Egyszerre részesülnek az otthonból és az utcából. A belső otthon kapcsolatba lép a kinti utcával. Ezzel nem az osztozkodó együtt-élést akarjuk romantikussá színezni, hanem megértetni a közösség és az egyén tér-fogalmát és város-deﬁnícióját. Ez a veranda azonban nem azonos a lakások erkélyeivel. Egy chawlnál vagy vádinál a verandán keresztül lépünk be az otthonba, míg az erkély egy exkluzív kilépő, amelyet az otthonunkból közelítünk meg. Az erkély a külső világgal az otthon privát teréből kiindulva találkozik, privát kilátópontként szolgál. Mégis, itt a külső világgal emberi szinten jön létre a kapcsolat. A veranda és az erkély határvonalak, ahol a belső világ nemcsak találkozik a külsővel, hanem a kettő különbsége is elmosódik, olyan tevékenységekre és magatartásformákra adódik lehetőség, amelyek összekapcsolják a két teret. De ha magasabb az épület, már nem lép kapcsolatba a föld szintjével, az utcával, vagyis a nyilvánossággal. Az emberi kapcsolatok az egyedi egységre korlátozódnak, amely így önmagába zárul. Toronyházak hatalmas teraszai és erkélyei az égboltra és a csillagokra néznek, azokkal kommunikálnak, és elfelejtik a várost, amelyből kinőttek. A város csak látkép. Nem az a körvonal, amit valaha az alacsony épületekből, vagy nyílt mezőkről láthattunk — ez már a város távlati, légi képe. A légi kép eltávolítja a várost. A város elnyúlik alattunk, fényesen kivilágítva, ember alkotta

és természetes terek és tárgyak mértani alakzata, egy térkép, amelyet így eddig csak papíron láttunk — a város csak „látnivalóként” funkcionál — pusztán „tárgya” tetszésünknek vagy viszolygásunknak. Csak látvány, nem olyan terep, amelyen járunk és lélegzünk, amelylyel kapcsolatunk van, ahol élünk. A város éppen úgy eltávolodik, amennyire az otthon magába zárkózik. Az ablak már csak egy nyílás, nem a várossal összekötő idegszál. A toronyház épülettömbökkel és kapukkal teremti meg a távolságot — kapukkal, amelyek nem belépésre szolgálnak, hanem a város kizárására. A magas épület arra törekszik, hogy „biztonságos” legyen (azaz védve legyen a korrupt és mocskos várostól), és önálló-önellátó (ne kelljen kapcsolatot tartania az utcával), és ezzel nemcsak ﬁzikai méretei által távolítja el az otthont a várostól, hanem pszichológiai építményt emel a föld, az utca szintjének, mint élettérnek, kizárására, az eltávolodás biztosítására. Ahogyan az épület magasodik, eltűnik az utcaszint — amint az otthon „biztonságos” lesz, szétesik a város! A labirintus összegyűjtése Ha a város a „belső terek” labirintusa, milyen lenne ennek a „belső” labirintusnak a térképe? Elképzelhető olyan várostérkép, amelyik összegyűjti és felméri az összes enteriőrt és kapcsolódásukat? Minden belső tér maga is szobák és terek, lépcsőházak és folyosók labirintusa — hogyan tagozódik bele ez a belső labirintus a nagyváros utcáinak és piactereinek,

A Wadi egy épülettípus amely a 19th században alakul ki, a virágzásnak indult városba érkező migráns munkavállalók elszállásolására. Jellemzőjük a gyakran monumentális és gazdagon díszített bejárati kapu, valamint a központi belső udvar. Ezeket legtöbbször egyetlen, nem feltétlenül homogén gazdasági hátterű vallási csoport tagjai foglalják el. A legtöbb lakó bérlőként lakott itt, a házat magát pedig vagy gazdag családok, vagy egy vagyonkezelő közösség építtette. 4

h u n g a r i a n

K a i w a n

M e h t a :

vasútállomásainak5 és sétányainak6 labirintusába? A belső földrajz valahol beleolvad a városi terek külső terepébe, annak része lesz. A város belseje kifordul a belső tereknek ezen a térképén, láthatóvá lesz az otthon, a kupleráj, a melegbár, a nyilvános WC, az eldugott ópiumbarlang és a játékterem — az éjjeli világ. Amit nappal látunk, csak leplezi azt, ami az éjszakában kibontakozik. A külső által megrajzolt történet elrejti a belső teret, amely teli van a hétköznapi létezésből kitiltott életekkel. Ez az eltagadott „hétköznap” jellemző a nagyvárosra, és segít határok közé szorítani azt az urbánus életet, amelynek erejét nem csökkenti az ellenszenv, a visszautasítás és az undor. A sebezhető külső, a látványos piactér nem tudja féken tartani a szabályozott nyilvánosság előírásainak ﬁttyet hányó belső teret. A belső tér nyugtalan városról tanúskodik, szabad városról, amelyik a hiúságok és józan megfontolások mezét ledobva, saját képét akarja megformálni. Az otthon egy még felderítetlen városi terep, amelyet legalább annyira megtölt az intrika, a viszolygás, az erotika, mint amennyire éltető, civilizáló és alkotó erejű is lehet. Az urbánus fogalmát alapvetően az „ismerős” és az „idegen” véget nem érő párbeszéde jellemzi. A nagyváros idegenek közössége, és ez alól az otthon sem kivétel. De azok a terek, amelyek integrálják, honosítják az idegent, ugyancsak életfontosságúak egy életképes, nem megalkuvó, lázadó város számára. A város bevilágít az éjszakába, egyformán él éjjel és nappal… de éjszakánként vissza is húzódik, és egy mélyen rejtőzködő belső térből előbukkan egy másik város. Ezek a rejtett belső terek a gyönyörnek adnak otthont, de a nappali város számára visszataszítóak. Lehet, hogy ezek a belső terek sötétek, de otthonosak és segítenek megújulni — megtörténhet, hogy aki nappal idegen, itt a társad lesz. Találkozás egy idegennel a nagyvárosi mindennapok motívuma, de ha az idegenek belső térben kerülnek össze, még ha nyilvános jellegű is, a találkozás élményének intenzitása az urbánus élmény

B E L S Ő

T É R

K A L A N D J A

életformáját jelzi. Az a nyilvános tér abban a pillanatban egyszerre otthoni és urbánus. Egymásba olvadtak — egyik sem a másik kiegészítése vagy megtestesítője — a kettő egyszerűen egy és ugyanaz. Az ópiumbarlangoknak és melegbároknak, kuplerájoknak és nyomornegyedeknek ez a labirintusa láthatatlan labirintus, néhol összeáll, másutt szétesik, szétszóródik — de állandóan része annak a fogalomnak, amit városinak, urbánusnak nevezünk. A belső tér láthatatlan, rejtőzködő elemei beépültek a nyilvánosság számára nyitott külső lényegébe — ez néha csak patina, fedőréteg, amely kétségbeesetten próbálja elrejteni a mélyen fekvő belső teret, az enteriőrök szakadékát, a számtalan barlangot, amelyektől rettegünk, de mégis szenvedélyesen vágyunk arra, hogy belakhassuk — de csak kevesen lakhatjuk be — nincs választásunk, viszolygunk, de szeretnénk lopni a gyönyörből — szemben azokkal, akik tudatosan és bátran vállalják, hogy be akarják lakni az egész teret, ami a várost jelenti. Az utóbbi módon foglalhatjuk el, alkothatjuk meg, lakhatjuk be és gyűjthetjük egybe mindazt, ami a nagyváros — szeretetünk és vágyaink tárgya egy olyan város, amely fáradhatatlanul küzd azért, hogy saját természetének megfelelően élhessen — egy állandóan vitatkozó város! Mumbaiból Budapestre, 2012. november

A vasútállomások Bombay/Mumbai-ban különleges jelentőséggel bírnak, mivel alapvetően a város élénk nyilvános térben zajló életével azonosítják őket. A lineáris város nagy mértékben támaszkodik a vonattal ingázókra, így a vasútállomások elkerülhetetlenül a városlakók mindennapi nyilvános terei lesznek. 6 A sétányok [maidan] a városok nagy nyitott terei, melyeket különböző tevékenységekre használnak, mint például a futball, a krikett, egy sétával egybekötött megbeszélés, pihenés, stb. Sok ezen városi tevékenységek közül egyszerre zajlik. Mumbai néhány legfontosabb sétánya az Oval Maidan, a (sátoros cirkuszairól híres) Cross Maidan vagy a (politikai felvonulásairól és Mumbai jó néhány krikett legendájának életet adó) Shivaji Park. 5

h u n g a r i a n

K a i w a n

Kaiwan Mehta

K a i w a n

M e h t a :

T H E

I N T R I G U E

O F

T H E

I N S I D E

City of insatiable homes The ‘home’ is often seen as the ‘other’ of that which is urban; however the home in the city is the very site of urbanity. The home is no private space as always imagined but a site where the city lives and breathes, and where the city in some way is generated. Saul Steinberg slices and cuts the apartment building and reveals that which is inside — the collection of compartments, all individual and narrating their own story but collectively forming the grid of an urban apartment building1. Sudhir Patwardhan peeps into the home as he narrates the metropolitan street2. The building here is no edge to an urban space — the street or the road; it is the deep structure of spaces and lives. The building looks out as we look inside every house out of desire and intrigue. The city is a geography of ‘insides’; a labyrinth of interiors where we enter sparingly and only on few occasions but we often imagine that the few interiors we know and see and experience is what all the interiors in the city are about — this is a false condition of knowing. We do not know the city, until we get to know the homes that build it, make it, and produce it! The home is urban; to be private is to be anti-urban. The home unfolds in the city, the home connects with city; for the home to withdraw is for the city to disintegrate. The often imagined binary — inside/ outside or private/public, in the discourse around the home and the city is a miscalculation of how we understand cities and spaces we live in. The city lives in its large plethora of homes as much as it grows and breathes in its streets and markets. Imagining ‘public

spaces’ as those carved out, and protected, exclusively for consumption of activities that are seen as shared and outside the home and private life of individuals is a way of segregating the city into pockets of life rather than a continuous terrain of life-activities. The neighbourhood as a concept refutes the imagination of the ‘private’ and the ‘public’, or the ‘home’ and the ‘street’. To divide the city as ‘home’ and ‘public’ is also a forcefully gendered reading of urban life. The home is imagined as a space of familiarity, while the city is a collection of strangers. The home can extend beyond the singular unit. The conception of home as a primary unit, a basic unit that multiplies to develop the city is a misreading of the relationship that the private and the public share. The private and the public spaces flow through each other sharing spaces within this flow. These spaces define less, but provide much for life-activities. The shared verandah of the Chawls3 and the corridors in the Wadis4 are not

The reference here is to a drawing by Saul Steinberg that was published in The Art of Living (1952) and is discussed at the beginning of the book — Life: A User’s Manual by Georges Perec 2 This refers to the painting Street Corner (1985) by Sudhir Patwardhan 3 The Chawls are very popular housing typology that developed in Bombay after industrialization. They are linear buildings, composed by an array of rooms entered through a verandah, and the building had shared sanitary facilities. They were mostly ground plus upper one or two storey buildings. They were identiﬁed very much with the way life, history and politics developed in Bombay/Mumbai. For further details you can see the book Chawls of Mumbai — Galleries of Life edited by Neera Adarkar (Imrint One. New Delhi, 2011) 4 The Wadi is a typology that develops in 19th century Bombay for housing migrants who come to work in the proliferating city. 1

it is the ‘object’ of beauty and disgust. It is there only as a view, not a terrain you walk and breathe, negotiate and live through. The city is distanced as much as the home encloses within itself. The window now is only an opening, not an umbilical extension into the city. The rising tower distances through compounds and gateways — not gateways that announce entry but those that deny the city. The high rise compound in its attempt at being ‘safe’ (read: sanitized against the corrupt and polluted city) and secure, self-suﬃcient (refusing to interact with the street) distances the home from the city not just through heights but by an architecture of psychology that refuses the ground as a space for life-activities but as a level for engendering distance. As the height rises, the ground disintegrates — as the home secures itself, the city disintegrates! Collecting the labyrinth If the city is a labyrinth of ‘insides’, then what would its map as a labyrinth of ‘insides’ be like? Can we draw a city map collecting and measuring all the interiors and their ﬂows? Every inside is a labyrinth of rooms and spaces, stairways and corridors, but what nature is the extension of this interior labyrinth into the metropolitan labyrinth of streets and markets, railway stations5 and

They are characterized by an entrance gateway which is often monumental and decorative, and a central courtyard. These were often occupied by members of a single religious or ethnic group, but not necessarily all of the same economic background. Most residents were tenants and the building was built by a rich family or under a community trustee-ship. 5 Railways Stations in Bombay/Mumbai have a special signiﬁcance as they have been very strongly identiﬁed with the active public life of the city. The linear city relies heavily on commuting by trains and so the railways stations are necessary everyday public space for the city’s residents.

e n g l i s h

The Intrigue of the Inside

connectors between units and services like staircases but are shared spaces — like a shared living room, a shared study, a shared street within a building. The verandah and the corridor deﬁne ways in which families within unit-homes connect and refer to each other. The building is no collection of individual apartments like in the Steinberg sketch but is a porous set of spaces and lives like in a Patwardhan painting. The buildings look as much out on the street as much they look into the shared private-street or courtyard between them. They partake of the home and the street simultaneously. The home-within is engaged with the street outside. This is not to romanticize shared living but to understand space-concept and metropolitan imagination of public and the individual. However, this verandah is not the balcony in apartment homes. In a Chawl or the Wadi the home is entered through the verandah, but the balcony is the exclusive step-out you enter from your home. The balcony meets the outside from the private space of the home, a private viewing platform. Yet it is one that engages with the outside at a human level. The verandah and the balcony is the edge where the inside not only meets the outside but in fact blurs the diﬀerence, generating actions and allowing behavior that negotiates the inside and the outside. However, as the building goes higher, it refuses to interact with the ground, the street, and so the public. Human interaction is contained within the unit, which now folds-up within its own self. Sprawling balconies or terraces in high-rise buildings look out and connect with the stars and the skies but forget the city they emerge from. The city is only a view-terrain. Not just the skyline one once saw out of low-rise buildings or across open spaces, but this is now the aerial view of the city. The aerial view distances the city. The city is crawling, brightly lit, an apparent geometry of built and un-built spaces and objects, a map you until now saw on paper only — the city is up for ‘viewing only’ —

K a i w a n

M e h t a :

T H E

O F

T H E

I N S I D E

— neither an extension of the other, nor an avatar of the other — but one is the other. This labyrinth of smoking dens and gay bars, whorehouses and slums are part of an unseen labyrinth — in parts connected, at times disjointed and scattered — but contributing constantly to the sense of that which is urban. The unseen and hidden, within the insides, contributes to the soul of that which is out there and exposed, which is but often only a patina, desperately trying to hide the deep insides, the abyss of interiors, the many caves that we all fear, yet desperately wish to inhabit — but only some inhabit — out of no choice, out of disgust, to steal pleasure, but some bravely for the purpose of purely inhabiting the complete sense of that which we call urban. At such occasions one is occupying and producing, inhabiting and collecting the metropolitan — the love and longing for a city, a city that is struggling insistently to live on its own terms — an argumentative city! From Mumbai for Budapest / November 2012

Maidans are large open grounds in cities, and are used for multiple activities like playing football or cricket, walking meeting, relaxing, etc. Many of these activities often occur simultaneously in a maidan. Some of the important maidans in Mumbai have been Oval Maidan, Cross Maidan (famous for tent circuses) or Shivaji Park (famous for political rallies and giving birth to some of Mumbai’s cricketing legends). 6

e n g l i s h

maidans6. The inside geography at some point fuses into, and becomes part of, the exterior terrain of city spaces. The city will be opened inside-out in this map of inside spaces — the home, the whorehouse, the gay bar, the public toilet, the hidden smoke joint, the gambler’s den and the neighbourhood by night. What we see in day is only a veil for what unfolds in the night. What the outside tells us is only a story that hides the inside filled of lives that are denied an everyday existence. This unacknowledged everyday is metropolitan and helps contain an urban life that has the strength to accommodate disgust, denial and repulsion. The insecure outside, the flamboyant agora, cannot manage the inside that challenges the sanctity of a governed public. The inside reveals an anxious city, one that is free and struggles for an urban imagination that sheds garbs of vanity and sanity. The home is an unexplored urban space, filled with intrigues, disgusts and erotica while it can also nurture, cultivate and be creative. The familiar and the strange is a constant conversation that essentially defines the urban. The metropolitan is a collective of strangers, the home is no exception. But the spaces that familiarize the stranger are also essential to an alive and argumentative city. The city brings to light the night, and so it lives by day and night… but the night also sees a city retreat and another emerge from the deep insides of a terrain that hides and conceals. The hidden insides are homes of pleasure, but also repulsive to the city by the day. The insides maybe dark, but they are also familiar and rejuvenating – where the stranger by day may be your neighbour by night. Meeting a stranger is the motif of the metropolitan everyday, but when strangers encounter each other in the space that is an inside, though of a public nature, a heightened sense of encounter marks the life-form of an urban experience. That public- interior at that moment is then home and urban — both in one. They have collapsed into being one and the same

I N T R I G U E

Dubravka Ugrešić

U g r e š i ć :

H A Z A

M I N T

A haza mint kulcstartó Berlinbe vetődve egy társaságban megismerkedtem a romák képviselőjével, aki egyébiránt a földim. Azért nevezem képviselőnek, mert valami európai roma egyesületben fontos funkciót tölt be. A hazám (mely az övé is volt), Jugoszlávia szétesett, Boszniában akkor még javában dúlt a háború, és én külföldre kerültem, de még sehova sem sikerült befészkelnem magam. Gondolom, minden emigráns életében eljön pillanat, amikor árvának érzi magát, bár ezt sohasem vallaná be. Szó mi szó, egy pillanatra elgyöngültem, és kicsúszott a számon, noha inkább tréfából, semmint komolyan, bár ki tudja… — Na és nem lehetne, hogy ti, berlini romák, a szárnyaitok alá vesztek engem? — Hogy érted ezt? — Hát úgy, hogy „örökbe fogadnátok”, és roma írónővé léptetnétek elő… — Ajaj, azt nem lehet, testvér… — válaszolta a roma. — Mért ne lehetne? — De hisz te nem vagy roma! Nem tudom, miért gondoltam, hogy a romák — mint a végképp legdrasztikusabban diszkriminált európai etnikai kisebbség — fogékonyak lennének az ilyen ötletekre. Visszautasítást, azt épp eleget kaptam életem során, és kapok továbbra is. Nem lehet, testvér, hisz te nem vagy horvát. Nem lehet, testvér, hisz te nem vagy szerb. Nem lehet, testvér, hisz te nem vagy bosnyák, és amerikai sem vagy. Nem lehet, testvér, hisz nem vagy holland. Nem mintha én túlságosan tolakvó lennék, hanem az emberek szeretnek kilökni másokat, ennyi.

K U L C S T A R T Ó

Radics Viktória fordítása

A Hej, Slaveni kezdetű dal a szülőhazám himnusza volt.1 Annyi ismételgetés után illő volna fejből tudni a szöveget, de nem tudom, mert nem voltam képes megjegyezni. Olyankor ugyanis, az általános iskolától felnőttkorig számtalan alkalommal, fel kellett állnunk és tátogni, mint a halak; csak töredezve mondtuk utána a szöveget. A himnusz szavai a mai napig talányt jelentenek számomra. Annyi biztos, hogy a dalszöveg először a nagyapákat és ﬁaikat említi (Hej, Sloveni, jošte živi duh naših djedova, dok za narod srce bije njihovih sinova). Aztán a kollektív hang azt üzeni a láthatatlan beszélgetőtársnak, hogy a szlávok szelleme nagyon sokáig fog élni (Živi, živi duh slavenski / živjeće vjekov’ma), annak ellenére, hogy olyan katasztrófák fenyegetik, mint például a pokol szakadéka és a mennykő tüze. A kollektív szláv szellem a szeleket hívja, hogy szórjanak szét mindent, meg földrengést szólítja, melytől meghasadnak a sziklák, és kettétörnek a fák (Nek se sada i nad nama / Burom sve raznese / Stijena puca, dub se slama / Zemlja nek se trese). Ebben a drámai környezetben a szlávok oly állhatatosak maradnak, mint a sziklaszirt, pont mintha valami bibliai látványﬁlm felvételezésén statisztálnának. Közben a felvételezés befejeződött és mindenki szétoszlott, kivéve a szlávokat, akik továbbra is ott feszítenek, talán mert senki sem szólt nekik, hogy elmehetnek. És ezen a ponton, mint derült égből a villámcsapás, felharsan egy verssor, mely elátkozza a A Hej, Slovaci kezdetű verset Samuel-Samo Tomašik írta, aki szlovák. A korabeli pánszláv mozgalom szellemében azonban a verset végül minden szlávnak ajánlotta, és 1848-ban Prágában a pánszláv kongresszuson elénekelték himnusz gyanánt. Tomašik himnuszát száz év múlva „örökbe fogadták” a jugoszlávok, ez lett Jugoszlávia hivatalos himnusza. 1

haza árulóit: Proklet bio izdajica svoje domovine! Hogy ki lehet ez az átkozott, az homályban marad, hiszen a szlávokat csupa természeti katasztrófa fenyegeti. Következésképp áruló mindenki, aki térképet hord a zsebében, a gyáva, aki nem hajlandó abban az országban élni, melyet a pokol szakadéka és a mennykő tüze fenyeget, szóval, aki nem gondolja, hogy egy sziklaszirt élete különösképp izgalmas lenne. Talán az a statiszta az áruló, akinek először jutott eszébe, hogy hazamenjen — lehet, hogy ő az, akit a szörnyű kollektív átok ér: Átkozott legyen a haza árulója! Könnyű most megjátszani a nagyokost, de az ilyen verssorok az iskolaévek nagyobbik részén át ismétlődve az ember fülébe másznak, s elmondható róluk, hogy formálják az egyéniséget. A dallam, azaz az üzenetet közvetítő médium ma is tévedhetetlenül lúdbőrzést okoz, az üzenet tartalma pedig ma is félig érthetetlen marad. Egyébiránt ebben az értelemben a horvát himnusz, a Lijepa naša domovina sem jobb a jugoszlávnál, csak hosszabb, de így is feleakkora, mint az eredeti vers. Noha majdnem kétszáz éve írták (1835-ben), a himnikus verssorok erősen emlékeztetnek az idegenforgalmi videoklipekre, különösen azokra, amelyek az Eurovíziós Dalfesztiválon képviselik az országokat: hegyek, tenger és búzamezők, meg hasonló telegénikus anyag képkockái ugrálnak rajta. Itt a kulcsszavak a dicső, az egyetlen és a hősi, egy kis gothic részlettel az ősökről, akiket sírkertek rejtenek (ahol is a sírkertek szó arra utal, hogy a horvátok számára az ősök temetője közkedvelt kirándulóhely). Mindez tehát a telekommunikációs hálózatok fejlődése előtt történik, és a horvát, mint tengerparti nép, a tengertől kéri, hogy közvetítse az üzenetet, mely szerint a horvát ember szereti az ő nemzetét (da svoj narod Hrvat ljubi). Úgy vélem, hogy valamennyi himnusz szövege csak félig érthető, akárcsak az imáké, mivel annak is szánták. A törzsi varázslók, a vallási és hazaﬁas atyák mind tudják, hogy a szöveg érthetetlensége, ha közösen éneklik, ismétlik és makogják, csak növeli annak

mágikus hatását. A haza és az egyház két olyan hatalmi szervezet, amely csak félig érthető nyelvet és szövegeket tűr meg, a dallamos hangkibocsátást pedig az alattvalók, a polgárok és a hívők elbódítása céljából veszik igénybe. A baj s a mulatság, a helyzettől függőn, a 3P-vel veszi kezdetét, amikor a Politikus és a Pap bekapcsolja az éneklésbe a harmadik pajtást, a Poétát. A Poéta, ezt rögtön eláruljuk, a leggyengébb link. A Poéta azonnal kiesik a szövetségből, amint így dönt a Pap meg a Politikus. A hovatartozás mámoráról (otthonhoz, hazához, országhoz, hithez) sok író írt, akárcsak a sehova sem tartozás traumájáról. Az utóbbit Thomas Mann ábrázolta a Tonio Krögerben, különösen abban a mesteri epizódban, melyben Krögert — aki tizenhárom év távollét után tér vissza a szülővárosába — a helybéli rendőr igazoltatja, mint gyanús egyént. Jövendő könyvének korrektúrája gyöngécske bizonyíték arra, hogy az egyén, aki írónak adja ki magát, a szőke és kékszemű győztesek fajtájába tartozik, akiket soha senki sem igazoltat. Miért tolakszik a Poéta a Politikus meg a Pap társaságába? Azért, mert mindhárman ékesszóló pajtások, mindhárman tudják, hogyan kell a népnek szebb jövőt ígérni. A Poéta „a szavak mágusa”, „csalogány”, „az emberi lelkek mérnöke” — de nem az a Pap is, meg a Politikus is? Ők is a semmit bocsátják áruba, az ő hatalmuk is, akárcsak a Poétáé, a meggyőzés művészetében rejlik. A Poéta hazájának hagyományos PR-je, de a Politikus is, meg a Pap is az. Épp azért tesznek meg a kis országok előszeretettel Poétákat nagykövetté (sőt néha elnökké). Ha a Poéta rendesen elvégzi a dolgát, bőséges prémiumban részesül, azonban ha netán véletlenül gyalázatot hoz a hazájára és hazájának becsületére (vagyis a Papra meg a Politikusra), akkor akár börtönben, száműzetésben, névtelenségben is végezheti… Vannak opciók, noha egyik rosszabb, mint a másik. Mindent egybevéve a Politikus, a Pap meg a Poéta szövetsége összetett, történelmileg hosszú életű

h u n g a r i a n

D u b r a v k a

U g r e š i ć :

és gazdag, drámai, izgalmas, gyakran végzetes és legtöbbször elkerülhetetlen. Még ha a Poéta el is éri a szabadságot, és nincs szüksége sem a Pap, sem a Politikus segédkezére, ezek ketten el fognak menni hozzá. Nézzük csak meg, hány és hány tiszteletbeli doktorátus hullott J. K. Rowling ölébe, és hány politikus hajtott fejet előtte. Igaz, ami igaz, ő is hajbókol, pedig nem lenne neki muszáj. Arra a vádra, hogy könyveiben a vallás fölébe helyezi a boszorkányságot meg varázslást, J. K. Rowling azt válaszolta: I believe in God, not magic! Mire a Pap elégedetten föllélegzett, az a legfontosabb, hogy senki senkinek a felségterületét ne sértse. Igen, a Poéta a leggyöngébb link ebben a testvéri szövetségben… Írtak már arról, hogy az önállósulást követő években a horvát könyvtárakban könyvégetés történt. Az utasítás, mely szerint a horvát könyvek speciális kezelést igényelnek, a szerb, cirill betűs, kommunista és egyéb nemkívánatos könyvek pedig másfajta elbánást, sok könyvtárat és könyvtárost felizgatott, és könyvégetéshez vezetett. Miközben a szerbek Radovan Karadžićtyal az élen a szarajevói Nemzeti Könyvtárat bombázták, a horvátok nemkívánatos könyvek hegyeit szelektálták ki a könyvtárakból. Ante Lešaja nyugalmazott egyetemi tanár tizenöt évét szánta arra, hogy könyvet írjon erről. Terjedelmes beszámolója — „Könyvégetés — könyvek megsemmisítése Horvátországban a 90-es években” — 600 oldalt tesz ki. Kiderül belőle, hogy a horvátoknak a frissen szerzett önállóságuk első két-három évében sikerült megsemmisíteniük 2,8 millió könyvet. A könyvégetést, ismételjük meg, a Horvát Kulturális Minisztérium kezdeményezte, és sokan támogatták: tanítók, tanárok, egyetemi professzorok, értelmiségiek, kiadók, szerkesztők, sőt írók és újságírók is. Tudtak-e egyáltalán erről? Tudtak. Akadtak lapok, néhány újságíró és elvétve pár közéleti személyiség, akik felszólaltak ez ügyben. A tanító néni, aki arra tanítja a diákjait, hogy vessenek szemétre könyveket, meg maga a könyvége-

H A Z A

M I N T

K U L C S T A R T Ó

tés nem egykönnyen feledhető látvány. Horvátországban soha senki nem felelt a törvény előtt e miatt a kulturális rombolás miatt, a kulturális miniszter asszony sem, aki abban az időben újabb utasításokat írt alá a könyvtárak számára, és azok a könyvtárosok sem feleltek, akik szemétbe dobták a könyveket, vagy elégették, és a tanító sem — valamennyien a minisztériumi utasításokat követték. Feltételezem, hogy a vandalizmus e fajtájáról nem szól törvény, s ha nincs törvény, akkor nem is vonható senki felelősségre a miatt, amit tett. Azok a gyerekek pedig, akiket a tanító néni felszólított, hogy dobják szemétbe a könyveket, időközben felcseperedtek. Könnyen elképzelhető, hogy e gyerekek egyike-másika ma a kulturális minisztériumban dolgozik, vagy kiadónál, újságnál, netán, miért ne, az Európai Közösség valamely kiadókat támogató alapítványánál. Mind a könyveken „melegszenek”. Sok olyan horvát van, aki erre azt válaszolná, hogy abban az időben a cirill betűs könyv, mint sok egyéb, a „Horvátországot ért szerb agresszió” szimbóluma volt. A szerb szerzők, a volt jugoszláv szerzők, azok a szerzők, akik nem támogatták a horvát függetlenséget — ezek mind kollektív neurózis okozói voltak, ilyen értelemben kell felfogni a könyvtárak etnikai és ideológiai tisztogatásának ügyét. Ha egy-egy Shakespeare is az elégetett könyvek közt találta magát, ez bizonyára egy kis ostoba bosszú volt amiatt, hogy valamely angol politikus nyilvánosan hangot adott a horvát állam jogerős mivoltába vetett kétségeinek, vagy hogy nyilvánosan megpengette a szerbek iránti rokonszenvét. Ha egy-egy Csehov is az elégetett könyvek között találta magát, ez bizonyára azért eshetett meg, mert az oroszok pravoszlávok, meg egyébként is a szerbeket támogatták, nem igaz?, következésképp az orosz írók könyvtári kezelése maradjon a szerbekre, hiszen a horvátok katolikusok, a horvátok a nyugat-európai kultúrkörbe tartoznak. Igaz, a horvátok teljesen elfelejtették, hogy húsz évvel ezelőtt, miközben a horvát vidéki városokban füstölögtek a könyvmáglyák, Vinko

Nikolićot, a megöregedett argentin hazatérőt, „Az usztasa irodalom” című, 1941-ben megjelent brosúra szerzőjét (ami aﬀéle utasítás-féle arra nézvést, hogy milyen legyen a náci irodalom), jókora állami felhajtással köszöntötték. Kész csoda, hogy az öreg Nikolićnak nem vette eszét a nagy öröm, hisz ötvenévnyi távollét után ugyanabban az országban landolt, ahonnét annak idején továbbállt, s láthatta, hogy a dolgok a vártnál sokkal kevesebbet változtak. Tetten érhette Pavelić náci Horvátországának befejezetlen, slendrián rekonstrukcióját, bizony sok elemét viszontláthatta, a kommunista szimbólumok nyomai szintén megvoltak még, Pavelić államának nem egy tisztségviselőjét rehabilitálták, mint például Nikolić cimboráját, Mile Budakot, aki Pavelić kormányának a kultuszminisztere volt, s aki meghozta és aláírta a horvát faji törvényt. A könyvégetés nem csupán egy sor kellemetlen incidens volt, melyet a kulturális minisztérium és a „bázis” közti vonal zavarai idéztek elő , hanem náci gyakorlat is volt, többek között a fasiszta horvát állam praxisa, lett légyen bármily rövid életű ez az állam, a praxisával együtt. Egyébiránt a könyvégetés is rövid ideig tartott a kilencvenes évek Horvátországában — alig 3 millió könyvet semmisítettek meg! Az írók ugyanolyan elbánásban részesültek, mint a könyvek: a nagy horvátoknak jártak a legnagyobb privilégiumok, a kis horvátoknak csak kis privilégiumok jártak, a nem-horvátoktól pedig megtagadtak minden irodalmi és emberi tisztességet. A nem-horvátokat törölték. A nemzeti politikai és kulturális elit erősíti a nép szimbólumérzékenységét — egyszer ezt, másszor azt emel piedesztálra, a nép meg nem nagyon törődik azzal, hogy ki s mi áll a szimbólumok mögött. Bármit föl lehet tölteni szimbolikus tartalommal. Mégis, nézzük csak meg, hogyan fest a dolog egy másik szimbólum, az országzászló elégetésével. Kiderül, hogy az állami zászló meggyalázása (igen, hivatalosan is így nevezik!), ami többnyire elégetést jelent, a világon a legtöbb állam törvénykönyvében bűncselekménynek számít,

legalábbis büntetendő magatartásnak. Noha említsük meg azt is, hogy az USA törvénykönyve szerint (United States Flag Code) azt a zászlót, mely olyan állapotban van, hogy már nem alkalmas nyilvános használatra, méltósággal kell megsemmisíteni, lehetőség szerint égetéssel („the flag, when it is in such condition that it is no longer a fitting emblem for display, should be destroyed in a dignified way, preferably by burning”). Ausztriában a zászló illegális meggyalázásáért hat hónap börtönbüntetés is kiszabható. Franciaországban 7500 euró pénzbüntetést vagy hat hónap börtönt lehet kiérdemelni ezzel, Németországban akár öt évet is lehet kapni, Horvátországban, Kínában és Romániában három évet. Törökországban a zászlóégetés tilos és három évi elzárással büntethető, miközben zászlót leszedni szigorúan tilos, és állítólag tizennyolc év is kapható érte! Belgiumban és Kanadában nem esik tilalom alá a zászlóégetés. Dániában más ország zászlóját nem szabad meggyalázni, ám a dán zászló elégetése megengedett. Az elhasználódott zászlóval való bánásmód szabályait tiszteletben kell tartani, Dániában ügyelni kell arra, hogy az elhasználódott zászló ne érintse a földet. Az elhasználódott zászlót a máglya tetejére kell helyezni, és elégetni. Alkonyat után a zászlókat le kell bocsátani. A Fårö-sziget lakói elegánsan oldották meg a nemzeti zászló kérdését, megállapítván, hogy a zászlót nem lehetséges meggyalázni, sem szóval, sem cselekedettel. A jelenet, melyben az aranyérmes olimpiai bajnok magára tekeri a nemzeti zászlót vagy a feje fölé emelve fut vele, az emberek többségéből erőteljes érzelmeket, akár könnyeket csalogat elő. A nemzeti zászló elégetésének látványától az emberek többsége berzenkedik, ám a könyvégetés látványa, hacsak nem mértéktelen, az emberek többségét, feltételezem, hidegen hagyja. Mindent egybevéve az értékskálán a zászló a csúcson helyezkedik el, a könyv pedig az alján, a zászlót nem szabad meggyalázni, a könyvet és a szerzőjét

h u n g a r i a n

D u b r a v k a

U g r e š i ć :

viszont igen. Menekvés egy ilyen értékrendből, ahol az értékeket az állami zászlók jelképezik, nem pedig a költők arcképei, nincs. Az ilyen rendszerben a Poéta emancipációja is alig lehetséges. Valamely zászló mindig utol fogja érni a Poétát, csak az a kérdés, hogy örvend-e neki, vagy sem. Ha nem életében, akkor a halála után éri utol: a Politikus és a Pap — a Poéta „csalogányai” — beszédet fognak mondani a Poéta nyitott sírja fölött. Annak köszönhetően, hogy a rajzai megtetszettek bizonyos Felix Landau drohobiči SS-tisztnek, Bruno Schulz egy ideig meg volt kímélve. Landau felbérelte Schulzot, mint „személyes zsidaját”, hogy fesse ki a ﬁa szobáját. A „fekete csütörtökön”, amikor Drohovičban megöltek kétszázötven zsidót, Karl Günther SS-tiszt golyót röpített Bruno Schulz fejébe. Günther azért lőtte le Schulzot, hogy bosszút álljon Landaun, mivel Landau ennek előtte lelőtte az ő „személyes zsidaját” lőtte agyon, egy fogorvost. Legalábbis így szól a legenda. Ma három ország vetélkedik élénken azért, hogy Bruno Schulzot minél inkább kisajátítsa, és a saját nemzeti kultúrájának részévé tegye: Lengyelország (Schulz lengyelül írt), Izrael (hiszen zsidó volt) és Ukrajna (mert Drohovič ma Nyugat-Ukrajnában van). Úgy tíz évvel ezelőtt államközi botrány tört ki, mivel előkerült egy falikép, melyet Schulz az ideiglenes védnöke, Landau Gestapo-tiszt számára festett. E falikép részeit sürgősen elszállították Izraelbe, és a Yad Vashemben helyezték el. Az ukrán kulturális minisztérium megerősítette, hogy a faliképet a Yad Vashemnek ajándékozta, minek fejében a Yad Vashem ﬁnanszírozni fogja a Schulz Múzeum létrehozását Drohobičban. Bruno Schulz sorsából — mely az egyik legszomorúbb és legironikusabb írói sors — kiviláglik, hogy a Poéta mindig játékszer, a kizsákmányolás tárgya a Politikus és a Pap kezében, még a halála után is (amiért persze a Politikus meg a Pap a felelősek). A Pap és a Politikus nem mulasztják el az alkalmat, hogy „megmelegedjenek” a könyvön.

H A Z A

M I N T

K U L C S T A R T Ó

Néhány évvel ezelőtt vettem egy emléktárgyat a berlini Zsidó Múzeum boltjában: egy kulcstartót. Általában sokáig és idegesen turkálok a táskámban a kulcsaim után — egy ilyen kulcstartóval nehéz lesz elveszíteni őket, gondoltam. A kulcstartó egy széles, kemény ﬁlcszalagból meg egy fém kulcskarikából áll. A szalagra piros betűkkel azt nyomták rá, hogy HEIMAT. Ma is megvan. Praktikus kis tárgy, az üzenet pedig rövid és kijózanító. Különösképp érzékeny emberek: emigránsok, menekültek és migránsok számára. Ami pedig az írókat, a nemzeti hovatartozásukat és a lakcímüket illeti, a dolgok nem állnak mindig össze, nem illeszkednek úgy, ahogy azt a többség elvárná: sokan kivándorolnak, nyelvet, lakcímeket váltanak, van, akit a véletlen megfelelő, van, akit nem megfelelő országba vet, de úgy látom, hogy az írók többsége a szülőhazájában marad, hiszen írónak lenni már magában is épp elég bonyolult. Azonban nem ugyanaz angol-amerikai vagy malajziai írónak lenni, mint ahogy az angolamerikai férﬁírók között sem ugyanaz nőként írónak lenni — vagy, ha már itt tartunk, malajziai női írónak lenni a malajziai irodalomban és a világirodalom térképén szintén nem ugyanaz. Ahhoz, hogy rákerüljön a világirodalmi térképre, a malajziai (női) írónak öszszehasonlíthatatlanul több tehetsége kell legyen, és összehasonlíthatatlanul több energiát kell befektetnie a munkájába. Egyszerűen ilyenek az erőviszonyok. A lakcímek ügyével körülbelül ez a helyzet: nagy író számára a kis ország, mely nem rendelkezik jelentős irodalmi hagyományokkal, nagy szerencsétlenség. Ha német író lett volna, Miroslav Krleža ma jelentős írónak számítana a világirodalom térképén. Íróként azonban Miroslav Krleža ma csak Horvátországban létezik. A kis ország a nagy író számára leggyakrabban nagy szerencsétlenséget is jelent. A kis írókkal sokkal jobb a helyzet: ha nem lennének kis országok és kis nyelvek, sok írót nem is lehetne írónak nevezni. A kis országok leggyakrabban méretre szabott írókat keresnek, nem tudnak mit kezdeni a nagyokkal, a kicsik felelnek meg

h u n g a r i a n

D u b r a v k a

nekik legjobban. A kis író számára a kis ország a legnyerőbb. A modern globális piac érzékeny az államokra, a nemzetekre és a kisebbségekre, és mindenből profitál. Miközben a modernizmus virágkorában Virginia Woolf kijelentette, hogy mint nőnek nincs hazája, hogy mint nő egyáltalán nem is vágyik hazára, s hogy az ő hazája az egész világ („As a woman I have no country. As a woman I want no country. As a woman, my country is the whole world.”), a The Guardian augusztusi számában Ian McEwan, egy férfi, így nyilatkozik: „I’m an English writer, not a British one”. Noha számtalanszor idézték, Virginia Woolf kijelentése kevéssé érthető: így volt ez az ő korában, és így van ez ma is. Ian McEwan nyilatkozatát ezzel szemben ma mindenki jól érti, pláne a férfiak. Természetesen McEwan sosem állította, hogy férfi lett volna, csak annyit, hogy angol, mivel még a relatíve toleráns angol-amerikai irodalmi világban is majdhogynem említést sem érdemel, ha valaki férfi. (Vannak nők az angol-amerikai irodalomban?) Nos, mint valamely nemzet „szellemi gazdagságának” reprezentánsa s mint „híd a nemzetek között” (sok más neki tulajdonított jellemző mellett), az irodalom az etno-biznisz egyik formája. Márpedig az írók többsége, legalábbis úgy látszik, mégiscsak az etno-bizniszmen szerepében találja föl magát legjobban. Mások, ugyanakkor, mint például Marijan Crtalić horvát művész, tiltakozásukat fejezik ki az állandó állami erőszak ellen. Crtalić munkája A világnak tudnia kell, hogy a horvát ember szereti az ő népét című performance, melyben hátrakötött kézzel és celluxszal leragasztott szájjal próbálja meg elénekelni a horvát himnuszt. Egy másik művében, A kilépés lehetőségében, szó szerint megkísérli keresztülverni a fejét egy falon. Az önrongálás félelmetes, szívbe markoló és mélyen átélt reflexió a Poéta és hazája viszonyára…

Dubravka Ugrešić

D u b r a v k a

U g r e s i c :

H O M E L A N D

A S

At a social gathering in Berlin I once met a Roma community representative, a fellow countryman. I say representative because the guy held a position of importance in a European Roma association. Our common homeland had fallen apart, the savagery in Bosnia continued apace, and I had made my way abroad, but still didn’t have anywhere I might call home. At a given moment I think every immigrant feels like an orphan, although most never admit it. In any case, even if I meant it more in jest than in seriousness— or, who knows, maybe it was a serious thing said in jest—in a moment of weakness I blubbered out… “Couldn’t you Berlin Roma take me under your wing?” “What do you mean?” “You could ‘adopt’ me, declare me a Roma writer…” “Eh, sister, that’s a no-go…” said the Roma representative. “Why not then?” “Well, for a start, you’re not a Roma!” I don’t know why I thought the Roma—easily the most discriminated against ethnic minority in Europe—might be receptive to the idea. But on the subject of rejection, I’ve had a few of those in my life, and they keep coming. It’s a no-go, sister, you’re not a Croat. No way, sister, you’re not a Serb. Forget it, sister, you’re not Bosnian, you’re not even American. Oh c’mon, sister, you’re not Dutch. It’s not that I’m especially pushy; people just like putting the boot in, that’s how it is. Hey, Slavs was the national anthem of the country where I was born.1 Having repeated the words so many times I should know them by heart, but I don’t. I was never able to remember them. There were so many occasions, from primary school on into adulthood, when we’d rise from our seats and open our mouths like

R I N G

Translated by David Williams

fish, half-speaking along. The words remain a mystery to me to this day, but they start with something about grandfathers and sons (Hey, Slavs, our grandfathers’ spirits burn bright, so long as sons’ hearts beat for the nation). Then a collective voice tells an invisible listener that the Slavic spirit will endure for the ages (the Slavic spirit will endure for the ages), irrespective of the fact that it’s threatened by catastrophes such as the abyss of hell and the roar of thunder. The collective Slavic spirit calls forth the storm to swallow all in its wake, for an earthquake to crack stone and shatter wood (May the storm rip the sky/may the stone crack, the trees split asunder/may the earth quake). In this climatic drama the Slavs stand as resolutely as cliffs, like extras in a cinematic biblical spectacle. But filming was wrapped up long ago and everyone’s gone home, apart from the Slavs who are still standing there, probably waiting for someone to tell them they’re also free to go. And then, like a thunderbolt in a clear sky, the line damned be the traitor to his homeland! rings out. The damned traitor’s identity remains a mystery—it’s only natural catastrophes giving the Slavs hell. My guess is that the traitor is anyone with a ticket in his or her pocket, the coward who refuses to live in a country threatened by the abyss of hell and the roar of thunder, anyone who doesn’t find life as a cliff particularly exciting. The traitor could be the extra who first remembers to go The hymn, Hey, Slovaks, was written by the Slovak, Samuel-Samo Tomašik. In the spirt of the pan-Slavic movement of the time he ended up dedicating the song to Slavs everywhere, and in 1848 it was sung at the pan-Slavic congress in Prague. A hundred years later Yugoslavs “adopted” Tomašik’s song as the official Yugoslav national anthem. 1

home, on whose head the terrifying curse damned be the traitor to his homeland! rains down. It’s easy to be wise in retrospect, but when you repeat lines like these for a good part of your schooling, they’re deﬁnitely what we might call formative. The melody—the medium carrying the message—gives you goose bumps to this day, yet the content remains as hazy as ever. The Croatian anthem, Our Beautiful Homeland, is no better, and though it only cherrypicks a few verses from the full version of the song, it’s still longer than the Yugoslav anthem. Irrespective of the fact it was written almost two hundred years ago (in 1835), its verses are eerily reminiscent of a tourism promo clip, the kind countries make for the Eurovision song contest—jump shots of mountains, waterways, wheat ﬁelds, and similar telegenic material. The anthem’s buzzwords are “glory,”“unique,” and “fearless,” and there’s even a little gothic detail about ancestors who bypass their graves and go straight to heaven, the family tomb apparently a favourite Croatian picnic spot. As the anthem dates from a time before telecommunication networks, the maritime Croat implores the sea to send a message out to the world that a Croat loves his homeland. To me, the words of every anthem and every prayer border on the incomprehensible, which is how they were intended. The tribal shamans, the religious fathers of the people, they all know that the communal chanting and vacuous repetition of an incomprehensible text only increases its magical power. As systems of authority, the institutions of homeland and church harness fuzzy language and the melodic release of vocal chords to dazzle their subjects; citizens, worshippers, whoever. Although it’s situation dependent, the trouble and merriment really begin when the three “Ps” get together, when the Politician and the Priest get their other buddy, the Poet, to sing along. Let’s be frank here, the Poet is the weakest link, and can be drummed from the holy trinity at the Priest or Politician’s whim. Many

writers have described the intoxication of belonging (to a home, a homeland, a country, a faith) and the trauma of unbelonging. Thomas Mann treats the latter in Tonio Kröger, particularly in the masterly episode where Kröger, having returned to his birthplace after a thirteen-year absence, is given the third degree by a local cop who thinks him a suspicious individual. The proofs of a forthcoming book are insuﬃcient evidence that this individual, who claims to be a writer, might belong to the race of blue-eyed and blonde-haired victors, those who no one ever looks up or down. Why is the Poet set on ingratiating himself with the Politician and Priest? It’s because they’re all honeytongued buddies, a trio well-versed in promising the people a brighter tomorrow. The poet may well be a “linguistic magician,” a “nightingale,” an “engineer of human souls,” but aren’t the Priest and the Politician too? They too sell illusions, and like the Poet, their power resides in the ability to win over a crowd. The Poet is the nation’s old-school PR man, which goes some way towards explaining why small nations so rabidly appoint poets their ambassadors, and not infrequently, their presidents. If the Poet discharges his duties with distinction, he’ll be generously rewarded; if by some slip of the tongue he profanes his country and her honour (and thus that of the Priest and the Politician) he might end up in prison, in exile, in anonymity… Bad options no doubt, but options nonetheless. All in all, the alliance of the Politician, Priest, and Poet is complex, historically rich, dramatic, exciting, often fatal, and inevitably—unavoidable. Even if the Poet eventually wins his or her freedom, no longer requiring the assistance of Priest or Politician, it’s no matter, the two of them will then go to him. Just think of the honorary doctorates bestowed on J.K. Rowling, all the politicians who have curtsied in her direction. Sure, she curtsies too, though she doesn’t have to. Accused of promoting witchcraft and magic over religion in her work, Rowling responded: “I believe

e n g l i s h

Homeland as a Key Ring

K E Y

K a i w a n

M e h t a :

T H E

I N T R I G U E

T H E

I N S I D E

teacher a helping hand, they’ve grown up. It’s easy to imagine some of them now employed at the Ministry of Culture, in publishing houses, at newspapers, even in EU foundations that support publishing. The “warmth” of books just keeps giving. Many Croats would no doubt claim that back then, books in Cyrillic—like any number of other things—were a symbol of “Serbian aggression against Croatia.” Serbian authors, “Yugoslav” authors, authors who failed to support Croatian independence, all provoked a collective anxiety. In this respect, many maintain that the incidents of ethnic and ideological library cleansing that took place ought to be viewed with a measure of understanding. If the odd title by Shakespeare got caught in the flames, it was just a little ill-considered revenge on the random English politician who publically doubted the validity of the Croatian state, or else expressed sympathy for the Serbs. If a bit of Chekhov got caught in the flames, you have to understand that: the Russians are an Orthodox nation, and they were on the Serbs’ side. Let their Serb brothers tend their literary wounds. Croats are Catholic, and West European. Croats have entirely forgotten that twenty years ago, while literary bonfires smouldered throughout the Croatian provinces, Vinko Nikolić, author of the pamphlet “On Ustasha Literature,” published in distant 1941 (an imitation of a similar manual on the requirements of Nazi literature), an ageing returnee from Argentina, was welcomed home with full state honours. It’s a miracle the elderly Nikolić didn’t fall off his rocker. After a half-century absence, he resurfaced in the country he once departed, and must have quickly realized that things had changed much less than he could have ever imagined. He showed up in the midst of frenzied reconstruction work on Ante Pavelić’s Nazi Croatia. Many trace elements were present, many figures from Pavelić’s NDH regime newly rehabilitated, among them Nikolić’s buddy Mile Budak, Pavelić’s Minister of Culture, the

author and enactor of the Croatian racial laws. Book burning was not a series of unfortunate incidents, the unintended consequence of white noise between headquarters and the Ministry of Culture; it was Nazi and NDH practice. It is immaterial that both the NDH and the practice were short-lived. Book junking in the Croatia of the 1990s was also short-lived, yet almost three million books were destroyed. Writers got the same treatment as books: chest-beating Croats got royal privileges, small-time Croats modest privileges, and non-Croats were deprived of all literary and human honours; erased. The national political and cultural elite first sensitized people to symbols and then de-sensitized them with the sheer volume of change. Fatigued, people stopped caring who and what the changes were all about. While anything can be pumped full of symbolic content, let’s look at the burning of a symbol such as the national flag. In most countries, desecration (yes, that’s what it’s officially called) of the national flag (and yes, inevitably we’re talking about its burning) is a criminal act. Yet ironically, according to the United States Flag Code, “the flag, when it is in such condition that it is no longer a fitting emblem for display, should be destroyed in a dignified way, preferably by burning.” In Austria, desecrating the flag is illegal and perpetrators face up to six months jail. In France, they earn themselves a fine of 7500 euro or six months jail, in Germany, up to five years, and in Croatia, China, and Romania, up to three years. In Turkey, flag burning is punishable by up to three years jail, while stealing it apparently gets you eighteen. Flag desecration isn’t banned in Canada or Belgium. In Denmark, you aren’t allowed to desecrate the flag of other countries, but burning the Danish one is fine. There are, however, strict rules on hanging the flag. You have to be careful a raised flag doesn’t touch the ground, which means that if you want to burn it you need to put it on the top of the bonfire. And flags have to be lowered at sunset. Residents of the Faroe Islands

have elegantly resolved the flag question, declaring it impossible to desecrate in word or deed. The sight of a sportsman or woman wrapped in the national flag, or waving it overhead having just won Olympic gold, gets most people all emotional, brings many to tears. The sight of someone burning the national flag provokes indignation. Unless on a mass scale, the sight of book burning leaves most people indifferent—but I’m only guessing there. All in all, in the grand hierarchy of things, flags fly proudly at the top, books linger forlorn at the base. Desecrating the flag is a crime, authors and books are fine. The value system in which the national flag is symbol of values and poetic portraits go missing in action is completely entrenched. In this kind of system the Poet’s emancipation is but the sweetest of dreams. One way or another, the flag will always run him down—to his joy or to his sorrow, if not in his lifetime, then certainly after his death. His buddies Politician and Priest—his “nightingales”—will sermonize over his open grave. Having a certain Felix Landau, an SS officer in Drohobych, as a fan of his sketches saved Bruno Schulz’s life for a time. Landau made him his “personal Jew,” hiring him to paint his son’s room. One “black Thursday,” on a day when 250 Jews were killed in Drohobych, Bruno Schulz fell at the bullet of SS officer Karl Günther. Günther shot Schulz as revenge on Landau for having shot his own “personal Jew,” a dentist. At least that’s how legend has it. Today three states jostle to incorporate Schulz in the fabric of their national culture: Poland (because Schulz wrote in Polish), Israel (obviously, because he was Jewish), and Ukraine (because Drohobych is today in western Ukraine). About twenty years ago there was a scandal when a mural Schulz painted for his temporary protector was found. Sections of the mural were promptly spirited off to Israel and installed in Yad Vashem. The Ukrainian Ministry of Culture confirmed that it had donated the mural to Yad Vashem because in return Yad Vashem had promised to fund the

e n g l i s h

in God, not magic!” The Priest breathed a contented sigh of relief—he doesn’t like competition. Yes, indeed, the Poet is the fraternal alliance’s weakest link. Much has been written about the book-burning that happened in the Croatian libraries in the first years of Croatia’s independence. In the early 1990s, many a Croatian librarian got all excited about a Ministry of Culture directive on the deferential treatment to be accorded Croatian books, and the somewhat different treatment reserved for Serbian, Cyrillic, communist, and other undesirable works. The result of their passion was bibliocide. While the Radovan Karadžić-led Bosnian Serbs set the Sarajevo National Library aflame, the Croats were busy junking a pile of their“unpalatable” books on the scrap heap. Ante Lešaja, a retired university professor, spent his last fifteen years writing a book about it. His detailed report—Bibliocide: the Destruction of Books in Croatia in the 1990s—runs 600 pages. It turns out that Croats managed to destroy 2.8 million books in the first few years of their blossoming independence. Let’s not forget, the bibliocide was initiated by the Croatian Ministry of Culture, and cheered by many: teachers and university lecturers, intellectuals, publishers, editors, journalists, even writers themselves. Did the general public know what was going on? Yes, it did. A handful of newspapers, the odd journalist and public figure spoke out. A primary school teacher instructing her pupils on the “waste disposal” of books, the actual burning of books, these aren’t scenes easily forgotten. No one has ever faced prosecution for the cultural devastation inflicted, not the Minister of Culture who signed off on it, not the librarians who tossed or burned books, not the teachers who got in amongst it—they were simply following Ministry directives. We can only assume there was no specific law against this kind of vandalism, and the absence of such a law means an absence of culpability. In the meantime, the kids lending their

O F

K a i w a n

M e h t a :

T H E

O F

T H E

I N S I D E

countries and languages many writers wouldn’t be able to call themselves such. Small countries tend to seek out literary representatives cut to their own size; they wouldn’t know what to do with a great writer, and so a minor one suits all concerned. For a minor writer, the backing of his small country is his most potent weapon. The global marketplace is particularly enamoured with the idea of homelands, nations, and nationalities; there is, after all, good money to be made. At the apotheosis of modernism, Virginia Woolf declared, “As a woman I have no country. As a woman I want no country. As a woman, my country is the whole world.” In an August issue of The Guardian, Ian McEwan announced, “I’m an English writer, not a British one.” Though cited innumerable times, Virginia Woolf’s declaration today remains as poorly understood as it was at the time she made it. In contrast, today everyone understands Ian McEwan perfectly well, particularly men. Of course McEwan never stated that he was a man, just that he was English, because even in the relatively tolerant world of Anglo-American literature, the fact that one is man is hardly worth mentioning. (Are there any women in Anglo-American literature?!) As an exemplar of a nation’s “spiritual wealth,” as a “bridge between peoples,” literature, alongside the many other characteristics attributed to it, is also a form of ethno-business. And as ethno-dealers it seems many writers are at their best. Others, however, such as Croatian artist Marijan Crtalić mount protest against persistent state violence. Crtalić is the creator of a performance work entitled “The World Should Know that a Croat Loves his People,” where with bound hands and sellotape across his mouth he tries to sing the Croatian national anthem. In another work, “The Possibility of Exit,” he tries, literally, to smash his head through a wall. The self-harm is a terrifying, heartrending, and deeply felt reﬂection of the complex relationship between Poet and homeland.

e n g l i s h

construction of a Schulz museum in Drobobych. Schulz’s fate—one of the saddest and most ironic of literary fates—illustrates the extent to which the Poet is always a plaything, putty in the hands of Politician and Priest, even after his death (which they of course ably concealed). Priest and Politician never miss a chance to “warm” themselves on a book either. A few years ago I bought a souvenir at the Jewish Museum in Berlin, a key ring. Normally I spend half an eternity rifling through my handbag to find my keys, and this particular key ring, which had a wide firm felt band and a metal ring, seemed the perfect solution. The word HEIMAT was printed on the band in red letters. I have it to this day. It’s a practical thing, its message sharp and sobering. Particularly for sensitive folk: for immigrants, exiles, and migrants. As far as writers, their nationalities, and their countries of residence go, things aren’t always in accord, they don’t always match expectations. Many writers change countries and languages, chance sends one to a hospitable country, another to some place less hospitable, but most writers stick to the countries where they were born. Being a writer is complicated enough. Yet being an AngloAmerican writer and being a Malaysian one isn’t quite the same thing, just as being an Anglo-American woman writer among Anglo-American male writers is not the same thing—nor, for that matter, is being a Malaysian woman writer within Malaysian literature and being one on the world literary map. Wanting to mark his or her territory on the literary map, a Malaysian has to display vastly greater talent and invest vastly greater energy than his or her Anglo-American colleague. There’s no mystery in the power relations. For a great writer, a small country lacking a significant literary tradition is a great misfortune. Had he been a German writer, Miroslav Krleža would today tower on the world literary map as one of its peaks. But Miroslav Krleža only exists on Croatian maps. Minor writers are in much better shape—if it weren’t for their small

I N T R I G U E

Lina Mounzer

M o u n z e r :

A hazámról Történetet kell írnod az hazáról. Óriási nehézséget okoz az elbeszélés, mert nem tudod, miről is szól valójában a történet. Azt viszont tudod, életedben először, hogy mi lesz a mese vége. Egy nyitott ajtó: egy ellopott város. Egy nyitott ajtó nem lezárás. Mégis tudod, hogy ez lesz a befejezés… Ezért így kell kezdened: Gyerekkoromban történt, Bejrútban, a háború idején. Öcsém és én kaptunk anyámtól egy-egy táskát. Kis hátizsákok voltak, melyekbe bele kellett pakolnunk mindazt, amit nem akartunk elveszíteni. Azért kaptuk, hogyha kitörne a harc és el kellene menekülnünk otthonról, magunkkal vihessünk valamit, amit igazán fontosnak érzünk; nem csak a váltás fehérneműt és ruhát, melyet anyám csomagolt nekünk a saját táskájába. Anyám „menedékzsák”-ként emlegette a táskákat, talán hogy fenntartsa azt az illúziót, miszerint a szórakoztatásunkra szolgálnak majd, ha hosszú órákig a föld alatt kell várnunk a bombázás végét. Én azonban tudtam, mi a tét: választanunk kellett, hogy mit szeretnénk megmenteni, ha egyszer elveszítjük az otthonunkat. Ha egy bomba porig zúzza, vagy ha egyszer el kell majd hagynunk, és sosem találunk vissza. És így a kérdés, hogy mi kerül a zsákba, létfontosságú volt. — Semmi nehezet ne pakolj! — ﬁgyelmeztetett anya. — Csak annyit, ami belefér a zsákba. Anyám tapasztalatból beszélt. Két otthont is elveszített gyerekkorában. Nagyapám — az ő apja — újságíró volt és kommunista, és mindkét alkalommal névtelen ﬁgyelmeztetést kaptak, hogy támadás fogja érni a házukat, és csak a legszükségesebbeket volt idejük összepakolni, mielőtt elmenekültek vol-

102

H A Z Á M R Ó L

Gárdos Júlia fordítása

na. Anyám gyakran emlegetett fényképeket, emléktárgyakat vagy könyveket a gyerekkorából, és mikor kíváncsian megkérdeztem, hogy láthatom-e őket, mindig így felelt arabul: az „eltűnt házak” egyikében volt. Mániámmá váltak ezek az eltűnt házak, és olyan sokszor elmeséltettem vele minden egyes részletüket, hogy már az utolsó szegletig le tudtam volna rajzolni őket: a könyvespolcokat, a fürdőszobát, és hogy milyen messze volt a konyha a bejárattól. Azonban az eltűnt házak szerkezeténél és berendezésénél sokkal jobban érdekelt az, hogy mi tűnt el a házakkal együtt. Konkrétan Teddy cica, az a tizenhárom éves macska, akit a második házban ott kellett hagyniuk. A családom menekült az országból, mindenki menekült az országból, ezért kénytelenek voltak sorsára hagyni Teddy-t, boldoguljék az utcán. Anyám elmesélte, hogyan követte Teddy az autójukat a következő sarokig, míg anyám és nagyanyám zokogva nézték a fekete-fehér, távolodó alakot a hátsó ülésről. Újra és újra elmeséltettem mindkettőjükkel a történetet, és minden alkalommal reménykedtem, hogy egyszer szép véget ér. — Teddy túlélte, ugye? — faggattam őket. — Olyan okos cica volt! Egereket és patkányokat fogott, és a kukából szerzett ennivalón lakomázott! — De ők csak némán bólogattak, és bár nem javítottak ki, nem is erősítettek meg hitemben. Képzeletben sokszor átírtam a történet végét: néha egy autó ütötte el Teddyt, vagy netán egy golyó vagy lövedék találta el percekkel az után, hogy családja magára hagyta. Néha az utcákon bujdosott, vagy egyszerűen belehalt a bánatba. Néha félelmetes cicaharcossá változott, saját macskahadserege vezérévé, aki minden sikátort uralt

és később végtelen szemétbirodalmat hagyott bajtársaira. Mindegyik végződést leírtam a naplómba, amely az egyetlen tárgy volt, amit a hátizsákomba tettem, de egyik mellett sem mertem elköteleződni. Ezeket a leckéket tanultam hát a háborúból, s a történetekből, melyeket az életembe sodort. Az első, hogy a befejezések rémisztőek, és könnyen eltéveszthetők. A második, hogy az otthon nem csupán négy fal és egy ajtó. A házakat túl könnyű eltűntetni. Amit nem vihetsz magaddal, azt bármikor elveszítheted. Ekkor rádöbbensz, hogy nagyon lassan haladsz a lényeg felé. Csak pár perced van felolvasni, és még a közepénél sem tartasz. Hogy jön ide a macska? Mi köze van egy macskának mindehhez? El kell jutnod a nyitott ajtóhoz, az ellopott városhoz. Ekkor elkezded fontolgatni, hogy félredobod az elbeszélés fonalát, lesz, ami lesz, kitalálsz valami mesét, és kész. Valamit a rítusokról, melyekről a barátaid — a falvakkal, gyökerekkel és hosszú múlttal rendelkező barátaid — beszéltek neked. Például az éves arak-készítés a család dióligetében, amikor egy fergeteges ünnepség keretében mindenki megkóstolta az új termést, és anekdotázgattak a diófák hűs árnyékában. Vagy az olajbogyószüret, amikor mindenki részt vett a sajtolásban, a kétéves unokaöcstől a kilencvenéves nagyiig, akiknek még vagy már gyenge a kezük — mégis mindenki hozzájárult a munkához, csak hogy elmondhassák, hogy jelen voltak. Ellophatnád a történetet abból a zöld szűz olívaolajos üvegből, melyet egy diáktól kaptál egyszer. Esküdni mernél: azért ízlett annyira, mert el tudtad mesélni, hogyan készült. Mégsem mondhatod el ezt a történetet, és nem csak azért, mert más tapasztalatából merítetted (hiszen ez a tényező elhanyagolható a mesemondás világában); hanem mert mélyebb értelemben hamis, akár egy rézérme, amely aranynak tetteti magát. Túl vékony, túl lapos és túl fényes ahhoz, hogy igaz legyen. Ha téged valaha is ennyire gazdag, egyszerű kötelékek fűztek volna egy helyhez, akkor nem lennél száműzetésben.

Így hát Kanadába költözött a családom, ugyanis apám menedékzsákjában az ötéves munkával megszerzett vízumok lapultak. Annyira, annyira utáltam ott a lapos tájat, a négy könnyed, festői évszakot, hogy a gyűlölet aﬀéle belső lázként égetett; nyugtalanságom nem enyhült, amíg vissza nem vetett a tenger túlpartjára. Amikor tizenkilenc éves koromban végleg — legalábbis akkor ezt hittem — visszaköltöztem Bejrútba, végre a ﬁókba zárhattam a naplómat, oda, ahol a helye volt. A haza nem csupán emlékbe vésendő eszme volt, hanem egy valós hely. A kettévágott város újra egyesült, és elszakított idegszálai kinyúhattak a másik fél felé; a középen ragadt, lebénult senkiföldje újra pezsegni kezdett az élettől és elkezdhette eggyé formálni a két várost. Barátaimmal vakmerően grasszáltunk az orvlövészek utcáin, és büszkén söröztünk azokban a kocsmákban, melyekből pár éve még kitiltottak volna a felekezeti hozzátartozásunk miatt. — Mi megírjuk az Új Bejrút történetét — ígérgettük egymásnak és önmagunknak. — A város, amely feltámadt a háború hamvaiból. A város, amely az elbeszélésünk által meggyógyította önmagát, miután leülepedett a por. Ez lesz a mese vége, és így véget vethetünk egyszer s mindenkorra a háborúnak. Itt most le kellene írnod, hogy milyen kötődést éreztél az anyaföldhöz — elemi volt és magával ragadó, akár az első szerelem. Hogy a külső táj belső tájjá vált, hogy a háborgó tenger a lelked vad, szélfútta hullámzása lett, és a szétlőtt épületek himlőhelyei eggyé váltak saját szíved sebhelyeivel, melyeket semennyi meszelés nem fedhetett el. Hogy ez a mohó, égető szeretet hogyan változott abszurdan duzzadó büszkeséggé, ahányszor csak megláttad a zászlót: két vérvörös metszés, középen a Bibliánál is ősibb cédrusfa. És hogy ez a zászló hogyan lobogott Bejrút utcáin 2005ben, sok ezer lelkes tüntető kezében egy úgynevezett spontán felvonulás alatt, melyet a nemzetközi sajtó (rosszul vagy már attól is, hogy kiejted ezeket a pro-

103

h u n g a r i a n

L i n a

M o u n z e r :

pagandisztikus szavakat) Bejrúti tavasznak nevezett. Hogy a túlfűtött csődület majdnem agyontaposott, a kék ég szinte megfojtott, és hogy ekkor döbbentél rá, mennyire rettegsz a birkaszellemű tömegtől: agyatlan, mindent eltipró erejétől, zombiszerű masírozásától és buta, dallamtalan kántálásától. A történetnek ebben a változatában elhagytad az országot röviddel azután, hogy elvesztetted a közös narratívába vetett hitedet. Miután szó szerint majdnem megölt a közösség akarata, arra a következtetésre jutottál, hogy a nacionalizmust a fasizmustól mindössze néhány rigmus választja el, és hogy a hazaszeretetet jobb nem túlelemezni, hiszen olyan kiismerhetetlen, akár egy meseszál, melyet nem lehet kibogozni — ellenállhatatlan pörgése beránt a magányos szív sötét, sűrű galaxisának legmélyére. Ezt pedig bárhová magaddal viheted. Az igazság az, hogy beletelik még pár évbe, amíg úgy igazán úrrá lesz rajtad az undor, úgy igazán megszűnik a remény. Ekkor döntöd el, hogy elmész. Ezúttal nem menekülök — nem egészen. Saját választásomból hagyom el az országot. Méltósággal távozom, és a méltóság sokat számít. Napló helyett most csak a laptopomat viszem magammal. Az új menedékzsákom. Megrakva történeteimmel, Bejrút újrateremtései, benne van minden arca annak a városnak, amiben és amellyel tudok élni, anélkül, hogy rettegnem kéne a tömegtől — hogy egy nap majd feltámad és akarva-akaratlanul agyontapos mindent, ami értékes számomra. Sajátomnak tudhatom ezeket a történeteket, a közös nemzeti narratíva szükségessége nélkül. Most már látom, hogy a közös nemzeti narratíva, amiben képtelenek voltunk megegyezni, csak örökös háborúhoz vezethet. Elmegyek, és tovább építem a történeteket, mert muszáj a várost szavakkal újrateremtenem, lélekben végigsétálni utcáin, hallani a forgalom morajlását, az utcai árusok kiáltozását és a daruk zúgását. Képzeletem Bejrútjából kitörlöm a darukat. Szabadon járok-kelek az idő sikátorain, nem állják az utamat sem ellenőrző pontok, sem katonák.

104

H A Z Á M R Ó L

A várost szótéglákból és szóhabarccsal építem, de sosem készülök el vele. Szinte minden történetemet befejezetlenül hagyom. Sosem tudom eldönteni, hogyan végződnek. És ezzel most tudod, hogy elérkezel, sántikálva, meg-megállva, miután annyi mindent kihagytál, az egyetlen befejezéshez, amit ismersz. A nyitott ajtó. Az ellopott város. Ez az oka annak, hogy váltogatod a hangokat: a képzelt „te” és a valódi „én” között őrlődsz. Már nem is tudod igazán megkülönböztetni őket. Nem tudod követni, hogy melyik melyik, mit tesznek, és miért is teszik. Egy másik történetet szerettem volna megírni. A sok befejezetlen töredéket akartam felfűzni egy szálra. Ez az írásom titka: csak azt próbálom befejezni, tökéletlenül, amit valamikor réges-rég elkezdtem. De két hónapja, szeptember végén egy reggel arra ébredtem, itt, Budapesten, hogy a lakásom ajtaja tárva-nyitva állt, a munkám pedig mind eltűnt. Valaki betört hozzám, míg én pár lépésnyire békésen, mit sem sejtve aludtam, és — többek között — ellopta a laptopomat és a merevlemezt is. Az összes írásomat. Fehér laptop törött tokban és műanyag piros merevlemez. Ezt olvastam a rendőrségi jelentésben, az ellopott tárgyak listáján. Ezek után meg kellett neveznem az értéküket. Szinte semmi, anyagi értelemben. A pénz puszta tény, a tényekből pedig nem lesz történet. Az ellopott városnak, a menedékzsák elvesztésének nincsen ára. Ez volt az egyetlen tárgy, amit igazán meg akartam őrizni. Lehetetlen volt elmagyarázni a rendőrségnek, hogy megfosztottak az utolsó hazámtól, amit magammal hoztam a száműzetésbe. Az utolsó reménytől, amely — bár gondosan elcsomagolja az ember — akármikor elveszhet. Az utolsó részt utálod. Utálod, hogy el kell mondanod. Nem csak újra átélni utálod, hanem a laposságát is. Hogy csak ennyit mondhatsz, ezt vették el tőlem. A tények listáját. A tényekből nem lesz történet. Rájössz,

h u n g a r i a n

L i n a

hogy nehezebb erről írni, mint a háborúról, mert amikor a háborúról írsz, tudod, hogy mit jelent. Amikor szavakból építettél egy befejezetlen várost, már megtanultad, hogy sosem elég azt mondani, ezt vették el tőlem. Meg kell tartani az egyensúlyt — a veszteségért cserébe jár kárpótlás. Ezt vette el tőlem az élet, de ezt vettem el az élettől viszonzásul. Ha semmi sem valóságos, amit nem lehet elbeszélni, ha a világ csak az elbeszélés során önt lakható alakot, akkor hogyan lehetséges úgy elmondani ezt a történetet, hogy közben benne is élj? Ha még a menedékzsák is sebezhető, mi marad a hazából? Hogyan végződik ez a történet? Bárcsak elbeszélhetnéd úgy, hogy az ajtó zárva marad és a város sértetlen. A nyitott ajtó nem lezárás. Ezen sokáig gondolkozol. És végül rájössz, ahogy múlnak a napok, és az ajtó nyitva marad, és a szavak megíratlanok maradnak, hogy rosszul látod az egészet. Ez a történet nem a befejezésről szól. Hanem a kezdetről. Ezért így kezded: történetet kell írnod a hazáról.

105

Lina Mounzer

L i n a

M o u n z e r :

H O M E ,

I N

S O

M A N Y

W O R D S

You have to write a story about home. You are having immense difficulty trying to create a narrative out of this, because you’re not sure what this story is about, really. For the first time though, you know how it ends. With an open door; a stolen city. And an open door is no real ending. But because you are leading to that moment, you know you must begin like this: When I was a child, in Beirut during the war, my mother gave my younger brother and me a bag. It was a small, child-size backpack, and we were told to put in it everything we didn’t want to lose. This was so that when the fighting flared up and we had to flee our house, my brother and I would have what we had decided was most important to us, and not just the changes of underwear and clothes my mother had packed for us into her bag. My mother referred to these as “the shelter bags,” probably to maintain the idea that they would serve as both resources and entertainment during the long hours spent underground waiting for the shelling to stop. But I also understood them to be the choice of what we would save, should we lose our home. Should a bomb fall on it and destroy it, should we leave one day and somehow never find our way back. And so the question of what to put in the bag was essential. “Nothing too heavy,” warned my mother. “Only what fits in the bag.” My mother knew what she was talking about. She had lost two different homes while growing up. My grandfather, her father, had been a journalist and a communist, and both times they had received anonymous warnings that their house would be

108

targeted, and they had escaped with only those few things they could pack quickly and drive away with. My mother would sometimes mention photographs or mementos or books from her childhood and when, curious, I would ask to see them, she would tell me, in Arabic, that they had been in one of the gone houses. I became obsessed with the gone houses, having asked her to describe them so many times I could draw a map — where the bookshelves were, where the bathroom was, how far the kitchen from the front door. The story I wanted to hear most, however, was not about the space and architecture of the gone houses, but of what had gone with them. Namely, how in the second house, they had had to leave behind their thirteen-year-old cat, Teddy. They were ﬂeeing the country — everyone was ﬂeeing the country, and so there was no choice but to leave Teddy to fend for himself in the streets. My mother described how Teddy followed the car for a whole block as she and her mother sobbed in the backseat, watching his running, black-and-white form recede into the distance. I asked to hear this story again and again, from both my mother and my grandmother, and each time, I tried to prompt a clear ending. “But Teddy survived, right?” I would ask. “He was a smart cat, and he caught rats and mice and feasted on the garbage piles in the empty lots.” They always nodded, not contradicting me, but refusing to participate further. I rewrote the ending many times in my head: sometimes Teddy was hit by a car or a bullet or a shell minutes after his family had driven away and abandoned him. Sometimes he wandered the streets and simply died of sadness. Sometimes he

untrue to your own experience (for this is a negligible detail, really, in the realm of stories), but because it is false like a brass coin that pretends to be gold. Too thin, too flat, too shiny to be real. If you ever had such rich and simple ties to a place you wouldn’t be in exile now. And so my family moved to Canada, because what had been in my father’s shelter bag were visas he had worked five years to get. I hated the flat landscape and the four easy, picturesque seasons there so much it was like an internal fever — its restlessness wouldn’t let up until it tossed me back across the sea. When I moved back to Beirut permanently — or so I thought then — at the age of nineteen, I finally left my diary in a drawer where it belonged. Home was no longer an idea to be memorialized, but an actual place. The city, once divided, grew its nerves back out into its other half, life buzzing once more through what had been the paralyzed no-man’s land between two cities and reforming them into one whole. My friends and I crossed through former snipers’ alleys with impudence and sat up drinking beer in bars we would have been banned from entering by virtue of sect just a few years before. “We will tell the story of this new Beirut,” we promised one another, ourselves. “The city that rose from the ashes of a war. The city that healed itself through how we told it when the dust had settled. That will be the end of the story, and in that, we will finally put an end to the war.” You want to describe here how you felt a tie to the land, primal and possessive as first love. How its external landscape was your internal landscape, how its heaving sea was the wild, wind-tossed vastness within yourself, its bullet-pockmarked buildings the internal scars you could never quite plaster over. How this love, scrabbling and eager, had somehow translated itself into an absurd swell of pride at the flag — two slashes of blood-red, a cedar tree older than the Bible. How this flag suddenly swept through the streets in

109

e n g l i s h

Home, in So Many Words

transformed into a mighty feline warrior, coming to lead an army of cats and commandeering the empty alleyways for his brethren, leaving a vast empire of garbage to his descendants. I wrote all these possible endings in my diary, which was the only item I chose to put into my shelter bag, but couldn’t really commit to a single one. And so these are the lessons I learned, both from the war, and from the stories it brought into my life. One, that endings are terrifying, and the easiest thing to get wrong. Two, that home cannot be four walls and a door. Houses are too easily turned into that which is gone. What you can’t carry, you have to be prepared to lose. You realize it is taking you a long time to get to the point. You only have a few minutes to read, and you’ve barely come to the middle part yet. How did the cat come into this? What does the cat have to do with anything? You need to come to the open door, the stolen city. It is then that you toy brieﬂy with the idea of tossing that narrative thread altogether and writing something completely ﬁctional and being done with it all. Something about the rituals you’ve heard other friends, friends with villages and roots and long histories in one place, describe. The annual making of a special arak from the family’s walnut groves, marked by a raucous party where everyone samples the year’s batch and memories are unearthed like the loam beneath the walnut trees. Or the annual picking of the olives, to be pressed by everyone in turn, from the two-year-old nephew to the ninety-year-old grandma, hands not yet strong, hands too weak, all taking a turn at the press, just to be able to say that everyone participated. You could steal that story from the bottle of virgin-green oil given you by a student once, the one you could swear tasted superior to all others because you could pour it over your food while telling how it had been made. And yet you cannot tell this story, not only because it is false, in the sense of

L i n a

M o u n z e r :

H O M E ,

110

S O

M A N Y

W O R D S

time, unimpeded by checkpoints, by soldiers. I build the city with the brick and mortar of words, but I never finish it. In fact, I leave almost every story unfinished. I can never decide how it ends. And with this, you now know that you have come, halting and limping, having left out so much, to this one ending you know. The open door. The stolen city. The reason you are flitting between these voices: the “I” of the real and the “you” of the imaginary. Even though, in so doing, you have lost the distinction between them. Lost track of which is which, and which does what, and why. I had another piece in mind. One cobbled together from one of my many beginnings without end. That is the secret to how I write: I only try and finish imperfectly what I so long ago began. But two months ago now, at the end of September, I woke up one morning, here, in my home in Budapest, to find the front door open and my work all gone. Someone had broken into my house at night, while I slept a few paces away, oblivious, and stole, among other things, my laptop and my backup hard drive. My work and its copy. A white laptop with a cracked case and a plastic red hard-drive. This is what was written in the police report, an enumeration of objects. And then I had to give an estimate of their worth. Almost nothing really, in terms of currency. Currency is fact, and fact is not story. There is no price for the stolen city, for the loss of the shelter bag. It was the only thing I was supposed to keep. This I could not explain to the police, the price of the loss of the last home you carried with you into exile. The loss of that one last faith, that even what you can carry you have to be prepared to lose. You hate this last part. You hate having to tell it. Not just reliving it, but the flatness of it. Saying, only, this is what was taken from me. The itemized list of fact. Because fact is not story. You realize it is harder to write about this than it is to write about the war, because

e n g l i s h

2005, fluttering from thousands upon thousands of hands, in a supposedly spontaneous demonstration the international media called (you are horrified to even utter the propagandistic words now) the Beirut Spring. How you were almost trampled beneath the feet of the overeager crowd, almost suffocating to death beneath a blue sky, and how you realized then that you are terrified of the droning groupthink of crowds, their mindless, clumsy force, their zombie plodding and their witless, unmusical chants. In this version of the story you leave soon after you lose hope in the collective narrative. After you have come to the conclusion, courtesy of this experience of literally almost dying under the force of a collective will, that nationalism is only a few chants removed from fascism, and that love of country is best left unparsed, like a story too impenetrable to pull apart, its complex, multivalent force spinning like a dense galaxy in the darkness of a solitary heart. And this you can take anywhere. In truth, it takes a few more years for the disgust to properly take hold, for hope to properly seep away. And this is when you decide to leave. This time, when I leave, I am not fleeing, not exactly. I am choosing to leave. It is a difference of dignity, and dignity makes all the difference. And instead of a diary, I take my laptop. My new shelter bag. Chock-full of stories, little recreations of Beirut all, versions of a city I can live with, I can live in, without fear of the crowds or how they might rise up one day and unknowingly trample everything I hold dear. They are mine, these stories, without any need to reconcile themselves to the collective national narrative we could never agree on anyway, and which means, I now see, war without end. I leave and continue to add to these stories, driven by a desire to recreate the city in words, to walk its streets in my mind’s eye and hear the tumult of traffic and shouted greetings and hawking of street sellers and the grind of cranes. In my imaginary Beirut I erase the cranes. I go back and forth through alleyways of

I N

when you write about the war, you know what it means. You have learned enough, from building an unﬁnished city with words, that one cannot simply say, this is what was taken from me. There is a balance to be kept, an oﬀering to be made in return. This is what life has taken from me, but this is what I have taken from life in return. If nothing is real unless it can be told, if the world takes shape into inhabitable space in the telling, then how can you tell this story so that you can live inside it? If even the shelter bag is violable, then what are you left with of home? How does this story end? Would that you could tell it so that the door remains closed, the city intact. An open door is no ending at all. You think about this for a long time. And then you realize, as the days pile up, and the door remains open, and the words remain unwritten, that you are thinking about this in the wrong way. This story is not about its end. It is about how it begins. And so you begin like this: you have to write a story about home.

111

Šejla

Šehabović Radics Viktória fordítása

Š e h a b o v i ć

Ezer Néhány hónappal ezelőtt az egyik hatalmas budapesti szupermarketben megpillantottam a pénztárnál egy hajléktalant, amint hirtelen ráeszmélt, hogy nincs elég pénze, nem tudja kifizetni a kolbászát. Toprongyos, gyanús kinézetű figura. Áll a pénztárosnő előtt, aki bizonyára — én nem értem a nyelvet —, azt magyarázza neki, hogy a tenyerén nyújtott aprópénz nem elegendő. A férfi kínálja az aprót, mutatja, mennyije van, másik kezében a kolbászt szorongatva, finom magyar paprikás kolbászt. Illatozik a kolbász a szupermarketben a hajléktalan férfi baljában, a kinyújtott jobb tenyerén pedig a fémpénz remeg, mely nem elegendő. Nem és nem elég. Állok a sorban, várok, az emberek feszengnek, egy alak átkukucskál a vállam fölött, lesi, hogy mi van. A hajléktalan ránéz a tenyerén remegő aprópénzre, aztán a pénztárosnőre néz, majd zavartalanul visszasüllyeszti az aprót a zsebébe. A kolbászt pedig a másik zsebébe dugja. Elindul a kijárat felé. A tehetetlen pénztárosnő a másik ajtó felé fordítja a fejét. Ahol egy férfi áll, kék dzsekijén a Security felirattal. A sorban állók közül valaki kiált valamit. Néhányan az ajtó felé kandikálunk, mások egyik lábukról a másikra állnak, van, aki lehajtja a fejét és a cipőorrára mered. A férfi, akinek a dzsekijén a Security felirat díszeleg, a hajléktalan felé rohan. Mond neki valamit, amit én nem értek. A hajléktalan ismét előkotorja az egyik zsebéből az apróját, a másik zsebéből a kolbászát, és mutatja. Hát, erről a kolbászról nem fogok mesélni. Ha nem ismerik, akkor nem is jártak Magyarországon. Állnak így ők ketten a szupermarketben, szembenéznek egymással, az egyik kék dzsekiben van, Security felirattal, a másik piszkos és rongyos, lehet, hogy ittas is, köztük

114

h u n g a r i a n

Š e j l a

Hovatartozás néhány fémpénz meg egy szál paprikás kolbász. A sor némán áll, mindannyian a pénztárosnőt nézzük. A kék dzseki egyszer csak elveszi a kinyújtott tenyérről az aprópénzt, hátat fordít a hajléktalannak, és elindul a pénztár felé. A zsebéből, a Security felirat alól elővesz ezer forintot, és kiﬁzeti a kolbászt. Ettől a naptól kezdve, ha megkérdezik, mit is csináltam én Magyarországon ennyi éven át, kész válaszom van. Azt tanultam, hogy hogyan mondják magyarul: ezer forint. Mára már mindegy lett, beszélek-e magyarul vagy sem, amíg van a világon egy hajléktalan, egy biztonsági őr, meg egy zseb. Ott az otthon, ahol sorban állunk, egyesek lecövekelnek és a cipőjük orrát bámulják, mások szégyenlősen kukucskálnak, hogy lássák, mi történik, megint mások kérdezősködnek és remélik, hogy nem játszódik le a szemük előtt valami borzalom. Ott az otthon, ahol megadatik az, amit nem kértünk.

Néhány nappal ezelőtt Banja Lukában éjszaka vagy pirkadatkor az EUFOR katonái megvertek egy lányt meg egy srácot. Banja Luka egy város a hazámban, ebben a városban adták ki a legutóbbi könyvemet. Ezenkívül Banja Luka egy olyan város, ahol jelenleg zömében szerbek élnek. Bosznia-Hercegovinában ez fontos információ — nem az előbbi, a könyvem kiadására vonatkozó, hanem az utóbbi, mely egy város többségi lakosságát nevezi meg. Az EUFOR pedig az egyik „békefenntartó erő”, melyet a nemzetközi közösség irányított az országba, de senki sem tudja megmondani, voltaképpen mit csinálnak az országomban. Amikor nincs mit csinálniuk, e fegyveres erő tagjai szemlátomást isznak. Az újsághír szerint ilyen ittas állapotban verték meg azt a ﬁút meg a lányt Banja Lukában. „Az ügyeletes járőrök letartóztatták a két katonát és beszállították őket a rendőrőrsre, ahol ezek, láthatólag részegen, káromkodtak és provokálták a rendőröket, s az okmányaikat mutogatva a sérthetetlenségükre hivatkoztak. Végül szabadon engedték őket.” Többször is elolvastam ezt a hírt. Azt írja az újság, hogy a nemzetközi katonaság egyik tagja érthetetlen nyelven beszélt a lányhoz. Az elkövetkező hírlavinából kiderült, hogy az erőszakoskodók az EUFOR török osztagának tagjai voltak. Az internetes fórumokon kitört a ribillió. „Azért van ez, mert a törökök gyűlölik a szerbeket!”„BoszniaHercegovina kormányából miért nem szólal fel valaki?” A média-lárma közepette Bosznia-Hercegovina azon részének miniszterelnöke, ahol a legtöbb szerb él, magyarázatot követel az incidensre. Az internetes fórumok parázslanak. „Mi követelnivalója van neki a törököktől? Ha nem száradna a lelketeken népirtás,

most nem ütnék-vernék idegen katonák az embereket a saját hazánkban!” Álló nap mazochisztikusan böngésztem az internetes kommentárokat, melyekből az avatatlan olvasó arra a következtetésre juthatna, hogy Boszniában ismét háború készülődik. Este látom, hogy felszólalt valami magas rangú tiszt, a Bosznia-Hercegovinában állomásozó EUFOR-erők török osztagának parancsnoka. Azt mondja, olvasta a híreket a médiában, és valamit tisztázni szeretne. Azok, akik megverték a ﬁút meg a lányt, nem a török, hanem az osztrák osztag tagjai voltak. Az ő katonái, mondja, „fegyelmezetten teljesítik a rájuk bízott feladatokat, mindig példásan viselkedtek, és biztos vagyok benne, hogy ez a továbbiakban is így lesz. Az EUFOR török osztagának tagjai lelkiismeretesen végzik a kötelességüket BoszniaHercegovinában, az ország valamennyi nemzetének és nemzeti kisebbségének szolgálatában állva, bármi megkülönböztetés nélkül segítenek, és ez a jövőben is így marad”. Az érthetetlen nyelv, amelyen a bántalmazók egyike a Banja Luka-i lányhoz fordult, mielőtt ütni kezdte volna, mégiscsak a török volt, értem meg éjszaka, miután az egész napot az internetes fórumokon töltöttem. Az egyik ittas bántalmazó osztrák katona volt ugyan, etnikailag azonban török. El is hallgattak a boszniai internetes fórumok a kétség súlya alatt: hova tartozik az az osztrák, aki egyúttal török? A számtalan konferencia egyikén, melyek a bosznia-hercegovinai láthatatlan kisebbség, a romák helyzetét tárgyalják, a közönség soraiban ültem a számtalan és láthatatlan roma egyesület valamelyikét képviselő két férﬁ mellett. Egy magasan képzett pro-

115

Š e h a b o v i ć

h u n g a r i a n

Š e j l a

Nyelv fesszor a szónoki emelvényen ihletetten magyarázta, milyen is Bosznia-Hercegovinában a roma kisebbség jogi helyzete. A közönség soraiban többen elaludtak. A mellettem ülő férﬁ halkan odasúgta a szomszédjának: „Mit mond ez?” „Nem tudom, nem értem”, felelte a szomszédja. „Én csak annyit értek ebből az egészből, hogy nem vagyunk többé cigányok, hanem… valakikhöz tartozunk!”

116

Választhattam, hogy angolul vagy az anyanyelvemen írom-e meg ezt a szöveget. Nekem mindegy volt, mégis az anyanyelvemen írtam. Aztán választhattam, hogy minek nevezzem a nyelvet, amelyen írok. Nekem ez is mindegy volt, de leggyakrabban bosnyák nyelvnek nevezem. A nyelv a ház, ahova hazatérek. A házamban pillanatnyilag nagy a rendetlenség. Ezt abból tudom, hogy a fordítók rendszeresen felteszik a kérdést, mely nyelvről fordítsanak. Nekem mindegy, de mégis hangoztatom, hogy mindegy. Miközben tudom, hogy csöppet sem mindegy. Egyvalamit gyűlölök csak jobban a rendnél: az emberek szívós hitét, hogy az elrendezettség és a pontos definíciók pótolhatatlanul fontosak. Hároméves unokaöcsém Horvátországban született, ott kezdett el beszélni az anyanyelvünkön. Amikor a DVD-n a rajzfilm nyelvét választja, mindig a horvátra klikkel. Boszniában cseperedett, s most úgy gondolja, hogy a horvát, az egy nyelv, és csak akkor mondunk „bosnyákot”, amikor valaki „normálisan beszél”. Nem sokkal később Szerbiába költöztek. Néhány hónappal ezelőtt Belgrádban azt kérdezte tőlem a gyerek, hogy milyen nyelven beszél egy lány, aki hallhatóan nyelvjárást használt, nem az irodalmi nyelvet beszélte. Szerbül, válaszoltam. A fiúcska most meg van győződve, hogy a horvát, az egy nyelv, a bosnyák az, amikor „normálisan beszélünk”, a szerb pedig az, amikor a mi nyelvünket használod ugyan, csak egy kicsit furcsán. Például ha valaki dadog, azt mondja rá, hogy szerbül beszél. Belgrádban nemzetközi óvodába fog járni, ahol mindenki angolul beszél. Neki majdnem mindegy, egyedül azon rágódik, hogy vannak nyelvek, amelyeket tényleg nem ért. Ennyiben különbözik a vi-

lágunk — a „normális beszéd” számomra az, amit nem értek, számára viszont megnevezés kérdése. A bosznia-hercegovinai PEN Club szarajevói konferenciája után, amelynek a Balkán volt a témája, egy finn lány interjúra kért fel engem meg a barátnőmet, aki szintén költőnő. A háborúról faggatott bennünket. És mi válaszoltunk. Angolul beszéltünk, az egész világ közös nyelvén. Miután kikísértük a finn lányt, egyvalamiben megegyeztünk a barátnőmmel: egyikünk sem tudta elmondani az igazat. A mondatok, amelyek a mindhármunk számára idegen nyelven elhagyták a szánkat, egy olyan valóság részei voltak, mely független a mi világérzékelésünktől. A háborút túléltük, de a fordítást nem. A nyelv, amelyen szenvedsz és a nyelv, amelyen ezt a szenvedést értelmezed, kölcsönhatásban állhatnak egymással, ám sohasem fedik egymást. Azonban a nyelv, amelyen érzel és az, amelyen a fájdalmat értelmezed, találkozhatnak. Pont ezt a találkozást szolgálja az irodalom. Egyszer Svédországban írtam erről egy verset: LOST IN TRANSLATION Nagyokat hallgatok a városi buszban, miközben a svéd királyi úton siklik a busz Uddevalléból Torpba. Egy négyéves arab fiúcska a lábak közt futkos, rángatja a kabátujjakat, be nem áll a szája.

117

Š e h a b o v i ć

h u n g a r i a n

Š e j l a

Történet A gyerekeknek itt ülőhely jár. Nem kell átadni a helyüket az időseknek. Ha fékezne a jármű, nyilván a gyermek dőlne el, az öregek térde szikár. Van benne logika. — Tariq! kiált rá az anyja. Aztán elege lesz és sms-ezni kezd. Mindenki tűri a zajongó gyereket. Itt nem szólnak rá a kicsikre, pedig elkelne, mondanám valakinek, de nem ismerem a nyelvet, és nincs kinek. Továbbá itt úgy vélik, inkább zavarjanak bennünket a gyerekek, semhogy rájuk ijesszünk. Van benne logika. Nagyokat hallgatok, miközben az arab anya elfeledkezik Tariqról, akit nem hívhatok, hogy üljön az ölembe, hisz sem svédül, sem arabul nem beszélek, és az sem biztos, hogy ilyet itt szabad. Itt, ahol a hallgatásom és az idegen logika értelmes. Mígnem a vörös arcú szőke sofőr lefékez, fölkel, és ráförmed a kölyökre, üvöltve a helyére parancsolja.

118

Aztán így morog a szakállába: — Baszom az anyád, kis szaros! Azon a nyelven, mely annyira az enyém, hogy rosszabb már nem lehet.

Egyszer írtam egy novellát egy asszonyról, aki megöli magát, hogy ráhagyhassa a lakást a menyére, akit a ﬁa rendszeresen ver. Meghívtak a tévébe, a rádióba, faggattak, hogy miért érdekel engem a bántalmazott nők tragédiája, és miért olyan szomorúak a történeteim. Nem értettem. Az én világérzékelésemben a tragédia nem más, mint cselekvésre felszólító alkalom – a hősnőm öngyilkossága is arra szolgál, hogy megmutassa, van mód az ördögi kör átszakítására s arra, hogy olyasmit nyújtsunk a másiknak, amit sohasem kért tőlünk. Csak az szomorú, amiről sohasem beszélnek. Ha a halott és a túlélő egy történetben laknak, ez azt jelenti, hogy győzött az élet. Egyetlen olyan házat építhetünk, melynek ajtai sohasem záródnak be: azt, amely a képzeletünkben él. Visszatérünk hozzá és ismét kitaláljuk, annyiszor és annyi nyelven meséljük újra, hogy lehetetlenné váljon hallgatással leplezni.

119

Šejla Translated by Damir Arsenijević

Šehabović

Š e j l a

Š e h a b o v i ć

A few months ago, in one of the huge supermarkets in Budapest, I spotted a homeless person who realised at the checkout tills that he hadn’t got enough money to pay for a sausage. He looked shabby and suspicious. The man stood at the till and the woman behind it presumably — I don’t speak the language — told him that the little change he held in his hand wasn’t enough to pay for the sausage. He kept trying to hand her the change from the one hand, whilst in the other, he held on to the sausage—the beautiful, Hungarian sausage, spicy with paprika. The sausage smelled delicious; in his right hand the man dangled the proffered change, not enough of it. Not enough. I stood in line and waited; other people shuffled nervously, some peering behind me to see what was going on. The man looked at the change in his palm, then looked at the woman behind the till, and slowly put the change into his pocket. Into his other pocket, he put the sausage. Then he headed out. The woman at the till looked helplessly toward the other door. At that door stood a man on whose blue sweater was written ‘Security’. In our line, somebody shouted. Some of us peered sideways from the line, some shuffled a little, others looked down, staring at their shoes. The man, whose sweater said Security, rushed towards the homeless man. He said something to him, which I could not understand. The homeless man then took the change out of one pocket and the sausage out of the other. And as for that kind of sausage, I am not even going there. If you don’t know about it, you’ve never been to Hungary. The two men stood there in the supermarket, staring at each other, one with the blue sweater with

122

e n g l i s h

A Thousand

Member Security written on it, the other shabby and scuzzy, possibly drunk; between them—some loose change and a spicy sausage. A hush descended over the line, we all stared at the woman behind the till. Suddenly, Blue Sweater took the change, turned away from the homeless guy and headed towards the woman behind the till. From his pocket, tucked under the tag that said Security, the man took a thousand forints and paid for the sausage. Since then, if anyone asks me what I’ve been doing in Hungary, I have my answer ready. I’ve learnt how to say in Hungarian: a thousand forints. So it is today, whether I speak Hungarian or not, and will remain so for as long as there exists in this world a homeless person and a supermarket security guard with a pocket. Home is where we stand in line, a place where some stand silent and look down at their shoes or peer shamefully sideways, all the better to see what is going on, where others ask questions in the hope that nothing terrible will take place before their eyes. Home is where you are given that which you have not yet asked for.

A few days ago, in Banja Luka, in the small hours of the morning, some members of the European Forces (EUFOR) beat up a young man and a girl. Banja Luka is the city in my country where I published my latest book. Banja Luka is also the city in Bosnia & Herzegovina with the largest number of Serbs. In Bosnia & Herzegovina, this is an important piece of information — not the fact about the publication of the book, but about the majority population in a particular city. EUFOR is supposed to be a kind of ‘peace-keeping’ force, dispatched by the international community. However, nobody can with any certainty say what it is that they do in my country. When they have nothing to do, members of these forces, not surprisingly, get drunk. It was in such a state, the news report said, that they beat up the young man and the girl in Banja Luka. ‘The police patrol arrested two soldiers and took them into custody where, obviously drunk, they verbally insulted and provoked the police oﬃcers, but kept claiming immunity because of their military badges. They have been released’. I read this news report several times. The girl had apparently been addressed in a foreign language by one of the members of the international forces. An avalanche of news followed, explaining that the violators were members of the Turkish battalion within EUFOR. The internet forums sizzled with ﬁghting words. “This is all because the Turks hate the Serbs!” “Why aren’t the Bosnian authorities addressing the public about this?” Amidst all the media hubbub, the prime minister of that part of Bosnia and Herzegovina, where the majority of Serbs live, requested that an explanation

be given to the citizens in that part of the country. The internet forums and blogs were incandescent. “What does he have to ask the Turks for?”“If you hadn’t committed genocide, foreign armies wouldn’t be here to beat people up!” During the day, like a masochist, I kept reading comments on blogs and forums, comments which, to the unsuspecting reader, would have signalled the beginning of a new war in Bosnia. At the end of the day, a certain brigadier general, the commander of the Turkish battalion of EUFOR, addressed the public. He was reacting to the writings in the media and wanted to clarify something, he said. The young man and the girl were beaten up not by the members of the Turkish battalion but by the members of the Austrian battalion. His soldiers, he said, ‘with their discipline and sense of responsibility towards assigned tasks, have always been exemplary and will continue to be so. Members of the Turkish battalion within EUFOR conscientiously carry out all their duties in Bosnia and Herzegovina, serving all peoples and minorities in this country, assisting all without any discrimination, which will remain the case in the future’. What I came to understand after the whole day spent on blogs and forums, was that the foreign language in which one of the violators addressed the girl in Banja Luka before beating her up, was in fact Turkish. It transpired that one of the drunken violators, an Austrian soldier, is an ethnic Turk. Silence fell over the Bosnian forums and blogs, now hit by a great conundrum: to whom does an Austrian, who is at the same time a Turk, belong?

123

Š e j l a

Š e h a b o v i ć e n g l i s h

Language In one of the numerous gatherings dedicated to raising consciousness of the position of the invisible Roma minority in Bosnia and Herzegovina, I sat in the audience next to two people from one of the numerous and invisible Roma associations. A learned professor gave an inspired speech about the legal position of the members of the Roma minority in Bosnia and Herzegovina. Some members of the audience were fast asleep. The man next to me whispered to his colleague sitting next to him: “What did he just say?” “Dunno, I can’t understand a thing he says”, the other guy retorted. “The only thing I am clear about is that we’re no longer Gypsies, but some kind of… members!”

124

I had a choice—whether to write this text in my mother tongue or in English. It made no difference to me, but, in the end, I chose my mother tongue. Then I could decide what to call the language in which I wrote this. Again, it made no difference to me, but, most often, I call this language Bosnian. Language is the ‘home’ I return to. That ‘home’ is a bit messy right now. I know this because, as a rule, translators ask me from which language do I want to be translated. I say it makes no difference to me, but somehow I always end up being insistent, stressing that it really does make no difference to me. This is how I know that it actually does make some difference to me. The only thing I detest more than order is that people persistently believe that orderliness and definition are essential and irreplaceable. My three-year-old nephew was born and started speaking our mother tongue in Croatia. When selecting in which language to watch cartoons on a DVD, he always presses Croatian. He’s been raised in Bosnia and now thinks that Croatian is the ‘language’, and that Bosnian is what you call colloquial speech — what people ‘speak normally’. He will soon move to Serbia. A couple of months ago in Belgrade he asked me what ‘language’ a girl, who obviously used a dialect, and not standard pronunciation, spoke. Serbian, I said. Now he is convinced that Croatian is the ‘language’; Bosnian is when you ‘speak normally’, and Serbian is when you speak our language, but only a little bit weirdly. When, say, somebody stammers, he says that the person speaks Serbian. In Belgrade, he’ll attend international kindergarten. Everybody speaks English there. This makes no difference to him; the

only thing troubling him is that there are languages he really doesn’t understand. This is how our two worlds differ—for me non-understanding is ‘normal speech’, for him it is a matter of naming. After a meeting in the Bosnian PEN Centre in Sarajevo, during which we discussed women writers in the Balkans, a young Finnish woman interviewed me and a friend of mine, both of us women poets. She asked us about the war. We answered all her questions. We used English, the language of the whole world. After she left, the two of us concurred: neither of us had been able to tell her the truth. The sentences we exchanged, in a language foreign to all three of us, comprised fragments of reality, which did not reflect our feelings about the world. We lived through the war, but didn’t live through the translation. The language in which you suffer and any other one into which you translate that suffering can be mutually comprehensible but can never feel the same. The language in which you feel and the one into which you translate pain can, however, encounter one another. All literature serves to stage such encounters. Once, in Sweden, I wrote a poem about it: LOST IN TRANSLATION I am at my silent best On public transport as the bus speeds down the Royal Swedish road from Uddevalla to Torp. A four-year old Arab boy

125

Š e j l a

Š e h a b o v i ć e n g l i s h

Story Bashes into passengers’ legs Tugs at our sleeves Screams his head oﬀ. All children have to be seated here. You don’t give up your seat to the elderly. It is more probable if the bus comes to a sudden stop That a little tot will fall over While an old man will only shift slightly. Logical. — Tariq! Shouts the mother Then gives up and starts texting. We all put up with the kid. You don’t shout at children here, But you should, This is what I want to say to someone, But I can’t speak the language And have no one to say it to. Also, It is preferable that children not be frightened rather than that they not pester us. Logical. I am at my silent best While the Arab mother is unaware of Tariq And I can’t tell him to come and sit in my lap Because I don’t speak Swedish or Arabic And I am also not sure if you are allowed to do that here. Where my silence and others’ logic make sense.

126

Until The fair-haired driver his face all red Pulls up the bus, Stands up And screams at the top of his lungs at the child, Berating him back to his seat. Then murmurs Under his breath: — You mother fucker! In the language That is so mine That it can’t be any worse than this.

A long time ago, I wrote a story about a woman who kills herself in order to leave her apartment as an inheritance for her daughter-in-law, who is a victim of domestic violence. I was invited to be a guest on several TV and radio shows, in which I was asked why I was interested in the tragedy of women who suﬀered domestic violence and why my stories were sad. I didn’t understand a single question they put to me. In the way I feel about the world, tragedy exists only as a motivation to action — in the story, when the female hero kills herself, this is to show in action how a vicious circle can be broken and how one person can freely give to another that something which was never requested. Only that which is never talked about is sad. If the woman who commits suicide and the one who goes on living share the same story, this means that life has prevailed. A house that has all of its doors unlockable can only be built as imagined in a story. To return to it and reimagine it, to retell it several times in many diﬀerent languages makes it impossible to cover it with silence.

127

Nagy Ildik贸 No茅mi

I l d i k ó

N o é m i :

Urban nomad A taxi fényszórójában búcsúzkodtunk, aztán elnyelte őt a köd és a sötét. Ennyi volt, megismerkedtünk, vacsora közben megszorítottuk egymás kezét, elfeledkeztünk a körülöttünk beszélgető emberekről, nem törődtünk a céklalé- és borfoltokkal az abroszon, a szétszórt morzsákkal, és nem érdekelt, hogy mi a következő fogás, mikor a felszolgáló elénk tette a tányérokat. Segítettem kivenni egy hajszálat a szempillái közül. Nem értettem, hogy miért kell elválnunk. Szükségem volt a segítségére. Olvasd el a könyvemet, mondta, a mi kettőnk története ugyanaz. Van mondjuk egy ház. Kanadában. Vagy Erdélyben. Vagy Magyarországon. Vagy New Englandben. Kőház vagy faház, sok szobával. Talán a zegzugos lenne rá a legjobb szó. Labirintus-szerű. Szobák nyílnak szobákból, folyosók folyosókból, a pincétől a padlásig. Évszázadok óta itt él a családom. Ebben a városban születtek a felmenőim. Lehet, hogy mi alapítottuk ezt a várost. A lakói tisztelnek minket. Ünnepnapon kitűzzük a kapunkra a nemzeti zászlót. Lobog a szélben, és mikor felnézünk rá, büszkeséget érzünk. A szobák dugig vannak könyvvel, régi bútorral, az emlékezés tárgyaival. Nézd ezt a törékeny csészét és csészealjat! Nem gyönyörű? Anyám kapta, mikor Magyarországról menekültek a nagymamámmal... vagy bocs, nem is! Ezt a csészét és csészealjat anyám akkor kapta, mikor a templom fennállásának háromszázadik évfordulóján segített az ünnepséget megszervezni. (Háromszáz, ez elég régi? Vagy legyen inkább ötszáz?) És nézd ezt a kézitükröt! Nagymamám legféltettebb tárgya. A bátyjától kapta, mikor átszökött a határon... vagyis,

130

U R B A N

N O M A D

Gerevich András fordítása

várjunk, felejtsd el a tükröt, csak egy ezüst nyelű kézitükör, semmi több. Ez meg itt az én szobám. A fehér csipkefüggönyt a nagy-nagynéném készítette, miután megfosztották állampolgárságától, mert... Nem, hadd mutassam meg inkább a kilátást. Az ablakom a folyóra nyílik. Látod a fákat? Hideg napokon köd kúszik a törzsek közé, és az ágak árnyai olyanok, mint a levágott fejek. Húzd végig a kezed ezen a 18. századi sublóton, amit valamelyik ősöm készített, a legfelső ﬁókban megtalálod a család útleveleit, iratait, zöld kártyáit és vízumait és határátlépési engedélyeit.... hoppá! Rossz ﬁók. Nézzük meg inkább ezt. Igen, itt a régi családi címer, anyakönyvek, kutyabőr, vízjeles levélpapírok. És a Biblia, amelybe az őseim sorban beírták a nevüket. Ugye, milyen gyönyörű a házunk? Biztos te is ilyen otthonra vágysz. Megvéd és biztonságot ad, mindig hazavár, ha végleg elköltözöl, de te soha nem tennél ilyet. Egy vonatfülkében ülök vagy egy autóban, aminek a tetejét veri az eső, vagy talán egy repülőtéren. Kezemben a századik repülőjegyem, bezárom a huszadik bőröndömet, belépek az ezredik hotelszobába vagy átmeneti bérlakásba, ahol csak egy napot töltök, vagy tizenkettőt, vagy huszonhatot. Eszembe jut a vacsora, ahol megismertem őt. Segítségre van szükségem, előveszem a könyvet, amit tőle kaptam, közben sorban állok, hivatalos íveket töltök ki, bemutatom az útlevelemet, azon töprengek, van-e a vámon bejelentenivalóm, és közben egy tiszta, hűvös, fehér ágyneműre gondolok az elképzelt családi házban. Otthon, amire mindig vágytam. Megérintem a könyv kék borítóját.

Tiszta és hűvös. A nem létező otthon paplanja helyett a könyv lapjai a fehér lepedő és az ágynemű, amibe beleheveredem. A könyv az ablakom, a sorokból lesznek a fák, amiket körbeölel a köd. Amíg várom a reptéren, hogy felszállhassak a gépre, összekuporodom, és magamra húzom a szavak meleg pehelypaplanát. „Útra keltem, hogy megérkezhessek, megérkeztem, hogy útra kelhessek.” Én is veled utazom, fogd meg a kezem, és vezess. Rémálom gyötör. Vagy ez túl erős? Próbáljuk újra. Frankfurtban vagyok. Stuttgartban, Hidegkúton, Budapesten, Nagyváradon, Augsburgban, Skookumchukban. Vancouverben vagyok. A zegzugos házról álmodom, egy meredek domboldal tetején áll. Gyökereket növesztett, mint egy fa. A domboldal csupa sár. Az eső kimosta a talajt, látszanak a ház gyökerei a meredek domboldalon. A szél csapkodja a kapu felett a zászlót. Lecsúszom a lejtőn. A ház gyökereibe kapaszkodom, hogy ne zuhanjak le a mélybe. Hallom a Segítőm hangját, olyan nyelven beszél, amit nem ismerek, mégis értem a szavait, azt mondja, engedjem el a gyökereket. Kinyitom a szemem, nem tudom, hol vagyok. Furcsa szögben esik be a fény a szobába. Látom a könyvet az éjjeliszekrényen, a földön, mellettem az ágyban. Egy gyűrött beszállókártyát használok könyvjelzőnek. A mobilom fényénél olvasok. „… egyfolytában csomagoltunk. Ott hevertek a bőröndjeink az ágy alatt, a szekrény tetején, a szűk folyosón. [...] Engem persze nem kérdezett senki. A többiek döntötték el, hogy el kell mennünk. A szüleim, a körülmények. Velünk jössz. Hát velük mentem. Az ismeretlenbe. Az egyik ideiglenességből a másik ideiglenességbe. Egész gyerekkoromban. [...] Jel a bőrönd. És csak másodsorban használati tárgy. A nomádok stigmája?” Mintha folyton búcsú bulikra járnék, valaki mindig elutazik. Fel akarom rázni őket: Miért csinálod ezt? Hátralevő életedben állandóan egy bőröndöt akarsz húzni magad után, útlevéllel a zsebedben, miközben

fogalmad sincs, hogy a kulcsaid milyen zárakat nyitnak? Elégedetlenek az életükkel, máshol akarják megtalálni a végső válaszokat, vagy csak el akarnak menekülni, miért nem mész el te is, kérdezik, hisz nem érzed jól magad, máshol talán jobbak lesznek az esélyek. Nevetek. Viccelsz? Nekem ez a máshol. Én ide emigráltam. Ez a hely, ahol megpróbálom kipakolni a bőröndjeimet, ha majd rájövök, hogyan nyílnak. Ne is próbálj meggyőzni, meg kell keresnem a kulcsokat az ősi házhoz. Vajon miért jövök izgalomba, „ha akácokkal szegélyezett dűlőutat látok, az Alföld egy-egy szeletét, egy-egy zsebkendőnyi, földszintes házakkal övezett teret? Valami azt kiáltja bennem: Itt!” Igen, ezen a helyen szeretnék megtelepedni, itt szeretném az otthonomat megtalálni. Nézd, ez az útikönyvem. Aki ezt írta, ismeri a vándoréletet, mint én, ismeri döntéseim okát, és érti, miért akarok itt maradni. Nem lóg ki repülőjegy a táskámból, nincs mellette egy zacskó folyadékos ﬂakonokkal, amit föl lehet vinni a fedélzetre. Nem megyek sehová. Nézd meg a facebook oldalamat. Látod? Hometown:… Hoppá, még nem is töltöttem ki. Várj csak, beírom: Vancouver. Segítőm elbizonytalanít, fülembe súgja, hogy csak véletlen, hogy ott születtem. Ja, igaz. Csak azért, mert disszidens szüleim épp Vancouverben tartózkodtak, lehetek-e olyan vakmerő, hogy otthonomnak nevezzem? Backspace. Delete. Vagy az lenne a fontos, hol töltöttem a gyerekkoromat? De melyik gyerekkoromat? Volt egy New Havenben, egy Brooklynban, egy Budapesten, Waterbury-ben és Watertownban, egy a B7 és B10-es lakásokban, a Post Streeten és a Woodbury Roadon, volt egy csomó nap rokonoknál Peachlanden, Surrey-ben, észak Vancouverben, Kelownában, és Burnaby-ban. Melyik legyen? Vagy gondoljak a barátságokra, melyekre nyolc különböző iskolában próbáltam szert tenni? „A felnőttek életét éltem, és nem voltak velem egykorú barátaim.” Ha egyszer a vándorélet szele megcsap, tudnod kell, hogy

131

h u n g a r i a n

N a g y

I l d i k ó

N o é m i :

mikor barátokat próbálsz szerezni, elutasítanak, mert: 1.) új vagy, és nincsenek közös emlékeitek, 2.) külföldi vagy, nem vagy részese a nemzeti közösségnek, történelemnek, identitásnak, mentalitásnak, 3.) bár nem nézel ki külföldinek, mégis az vagy, mert láthatatlan szálak és egy furcsa nyelv fűz egy másik kultúrához, amely a többség számára idegen, arról nem is beszélve, hogy 4.) mire végre barátaid lennének, már csomagolsz is, és mész tovább. De várjunk, lehet, hogy túl sötéten látok? Hiszen mindenki szeret utazni, világot látni, új emberekkel találkozni. Mindenki ilyen életre vágyik, az utazó életére, a vándoréletre. Mert csupa izgalom. A szüleim elmúltak hatvan évesek, mégsem tudnak a helyükön maradni, nem csomagolják ki az utazóládáikat. A húgom még nincs hét éves, és az ötödik országban él. Bocs. Megint cinikus vagyok. Azért utazol, hogy utána hazaérkezz. Viszont mi van akkor, ha sehol nem vagy otthon, ha nincs hova hazaérkezned? Ha az otthon az a hely, ahol a csomagjaidat tartod. Mi az én otthonom? Talán a szüleim és a bőröndjeink. Útmutatóm és Segítőm egyetért velem: „Úgyis te magad vagy a házad. Te magad vagy a hajlék, akár úton vagy, akár nem. [...] Apám, anyám, a bőröndök meg én: ez volt a világ. Csakhogy nem lehetett belekapaszkodni apámba, anyámba meg a bőröndökbe. Így aztán megkerestem az egyetlen kínálkozó otthont.” Itt ez a könyv, neked is el kéne olvasnod. Egy olyan ember története, aki előttem járta végig az utat, és tudja, mi vár rám. Egy olyan ember története, aki a vándorélet szelét a saját vitorlájába fogta. Végigvezet az életén, oldalról oldalra, és megtanít rá, hogy ne okoljam a történelmet és a körülményeket, felejtsem el a sérelmeket, a szegénységet, ne hibáztassam a hivatást, ami rákényszerít a vándoréletre. Nézd meg a facebook oldalamat, az írja, szülőváros: bőröndök, szülők. Jelenlegi lakhely: én. Az én, mint örök változás az állandóban. Belépek a lakásba, ahol most élek. Nem újítjuk fel, nem hozzuk rendbe, mert mindig el akarunk költözni. Ez az egyik szoba. Az ablak fákra néz. És itt van néhány

132

U R B A N

N O M A D

h u n g a r i a n

N a g y

láda. Bennük a gyerekkorom. A ládákban vannak az emlékeim, az eltelt idő kézzelfogható bizonyítékai. Ez lenne az otthon? Egy 18. századi sublót? Itt vannak a fényképalbumok a régi családi fotókkal. És egy másik gyűjtemény: halott rokonaim gyűrűi, emléktárgyai. Ezek jelentenék az otthont? Bár a ládák nem hasonlítanak az elképzelt, zegzugos családi házra, mégis segíthetnek, hogy megértsem, hogy az otthon talán nem egy elérhetetlen, megvalósíthatatlan álom. Kinyitom az Útikönyvet, azt írja „Soha nem fogom tudni, hova tartozom voltaképpen. Így aztán beértem a pillanatnyi boldogsággal.” Ő már tudja, hogy nem kell megkapaszkodnia egy képzelt ház gyökereibe. De mi van azokkal a gyökerekkel, amik a múlt, a jelen, és a jövő összességét jelentik számomra? Ezek a gyökerek a fonatok a hajamban. A lábujjaim. Az ötödik osztályban a tanterem krétaszaga. A laptopomon a Home billentyű. Az aszfalt az autó kerekei alatt. A levegő, ami fölemeli a repülőgép szárnyait. Egy észt erdőben a fatörzsek közt lebegő páracsíkok, vagy egy szlovén hegyen, vagy egy idaho-i síkság fölött. A morzsák egy fehér, keményített abroszon, amely vörösbortól nedves. A cékla íze a számban. Az evőeszközök csilingelése egy közös vacsorán a Solitude kastélyban, ahol a művészek, hozzám hasonlóan, az urbánus nomád életét élik, kezükben fogják a bőröndöt, a repülőjegyet és a mobiltelefont, ami összeköti őket a szeretteikkel. E-maileket küldözgetnek és a facebookra írnak, talán honvágyuk van. Az otthon az eltévedt hajszál, amit kiszedek Segítőm szempillái közül. Köszönöm, Ilma, hogy velem vagy. Rézsútos tető alatt ülök, egyik szobámban a sok közül. Mintha itt töltöttem volna a gyerekkoromat. Minden múlt és jövő itt van, az az idő is, amiben olyan kenyeret ehetek, amihez a búzát az őseim aratták, itt az ötszáz éves templom, itt van előttem a csésze és a csészealj. A teának, amit iszom, otthon íze van. Ilma Rakusa Mehr Meer [Rengeteg tenger] című könyvéből vett idézeteket Kurdi Imre fordította

133

Ildik贸 No茅mi Nagy 134

135

I l d i k ó

N o é m i

N a g y :

U R B A N

N O M A D

I stood there in the fog, illuminated by the taxi’s headlights, waving goodbye. Engulfed by the darkness behind the glare, she was gone. We had only just met, but we had spent our short dinner gripping each other’s hands, oblivious to the chattering people around us, to the white tablecloth stained with beet juice and red wine, to the crumbs of bread that chafed the sides of our hands, to the next course placed before us at this social event. I plucked a stray strand of hair caught between her eyelashes. Saying goodbye to her so quickly seemed unfair. I needed guidance. Read my book, she said. We are the same story. There’s this house. It’s in Canada. Or in Transylvania. Or Hungary. Or in New England. The house is made of wood or stone and has many rooms. It’s the kind of place you would describe as rambling. It seems to spill out in all directions. Rooms lead to rooms, hallways to hallways, from cellar to attic. It’s been in my family for centuries. The house is in a town where my family has always lived. Actually, we are the founders of the town. The residents look up to us. When national holidays come around, we place the flag of our homeland out over the door. The wind flutters the fabric and when we look at it, we feel proud. The rooms of the house are filled with books, furniture, and objects. Look at this delicate cup and saucer. Aren’t they beautiful? My mother got them when she and my grandmother were refugees in… oh, sorry, no. So here’s this cup and saucer. Aren’t they beautiful? My mother got them when she helped organize the festivities for the local church’s 300th anniversary. (300? Does that sound old

136

enough? Or should it be 500?) And this hand mirror! My grandmother’s most prized possession. It was given to her by her brother before she slipped across the closed border in… no, wait… so forget the mirror. It’s just a pretty mirror with a silver handle. And here’s my room. It has white lace curtains made by my greataunt after her citizenship was revoked because of... But let me show you this instead. Look, you can see the river from my window. And those trees… The fog hovers around the trunks on chilly days and the crowns of the trees float like disembodied heads. Run your hand along our beautiful 18th century chest of drawers that my great-great-somebody made by hand, and here in this top drawer are all my family’s passports and papers and green cards and re-entry permits and visas and… oops! Wrong drawer! Let’s try this one. Ah! This is what I was looking for. Our family’s seal and embossed stationary and Bible inscribed in calligraphy with the names of all the owners. Isn’t this place lovely? Wouldn’t you just love to live here? It is my home and always has been. It will always embrace me, welcome me back if I should ever stray. Which I never will, of course. I sit in a train compartment, or in a car with the rain pattering on the roof, or perhaps at an airport. I hold my three-thousandth plane ticket, zip up my twentieth suitcase, enter my five-millionth hotel room or temporary residence where I will spend one day, twelve days, seventy-six days. I think of the dinner she and I spent together. I need guidance, so I hug her book to my chest as I wait in line, fill out forms, show

I have a nightmare. Or is that word too much? Let’s try again. I’m in Frankfurt. I’m in Stuttgart, Hidegkút, Budapest, Oradea, Augsburg, Skookumchuck. I’m in Vancouver. I have a dream about my rambling house. It is perched atop a steep hill. Like a tree, it has grown roots. The slopes of the hill are muddy. Rain has washed away some of the earth, so that the house’s roots stick out from the wall of soil. I can see the wind tearing the ﬂag over the house’s door. I’m sliding down the slope. I clutch the roots of the house to keep from slipping further. I hear My Guide speak to me in a language I don’t know, but I understand her words. She tells me to let go of the roots and slide down. I open my eyes and don’t know where I am. The light slants at an unfamiliar angle. I see her book on the night table, on the ﬂoor, beside me in bed. My place held by a tattered boarding pass. I illuminate the page with my cell phone and read, “[w]e were always packing. Our suitcases lay there under the bed, on top of the closet, in the narrow hallway. […] Of course, no one asked me. It was the others who decided that we have to leave. My parents, circumstances. You’re coming with us. So I went. Into the unknown. From one temporary state to the next. All throughout my childhood. […] A suitcase

is a symbol. And only secondly an article of use. The stigma of nomads?” It seems that each week I go to the goodbye party of someone moving away. I want to shake them and say, what are you doing? Do you want to spend the rest of your life dragging a suitcase around, getting your passport ready, never knowing which key goes in what lock? Discontent with their lives, hoping to find the great answer or the great escape somewhere else, they ask, why don’t you leave too? Do you like your life here? You might have a better chance at things elsewhere. I laugh. Are you kidding? This IS my elsewhere! THIS is the place I emigrated to. This is the place where I am trying to unpack my suitcases, if only I could figure out where they open. Just shut up and let me find the key to my centuries-old house. Can’t you understand that a “giddiness seizes me if I see a dirt road lined with acacias, a wedge of the Great Plains, or a small square bordered by ground-floor houses? Something within me cries: Here!” This is the place I want to try and stay. It’s the place I might dare call home. Look. Here’s my guidebook. My Guide already knows the life of wandering I have led up till now and the choices I will try to make to stay in one place. And no, that is not a plane ticket hanging out of my purse with a flightsized bag of liquids! I’m not going anywhere. Take a look at my Facebook page. See what is says? It says, Hometown: … Oh, it’s blank. Wait, let me type in the place where I was born. Vancouver. But I hear My Guide whispering in my ear, holding my confidence in check: “It was a complete accident that [you were] born here.” Oh. Right. Just because Vancouver happened to be the momentary gathering place for my immigrant parents and grandparents, should I be so bold as to call it my hometown? Okay. Backspace. Delete. How about the place where I spent my childhood? Um, which childhood? The

137

e n g l i s h

Urban Nomad

my passport, wonder if I really do have anything to declare at customs, and long for the clean, cool, white linen sheets of my room in that imaginary, rambling house. The home I always longed for. I place my hand on the blue cover of her book. It is clean and cool. Instead of a quilt in my nonexistent home, the pages of her book are the white linen sheets I lie back on. Her book is my window, the lines on the page those tree trunks encircled by fog. I wait for my ﬂight to be called and snuggle into the down of her words: “I ventured forth to arrive and arrived in order to venture forth again.” Yes. I travel with you, My Guide. I give you my hand. Lead me.

I l d i k ó

N o é m i

N a g y :

138

N O M A D

injection in her favor. I grip her hand as she carries me through her life, page by page, teaching me to not blame history, circumstance, discontent, money, or an occupation that always sends you forth. Check out my Facebook page. It says, Hometown: parents, suitcases. Currently lives in: self. The self: an ever-changing constant. I enter the apartment I happen to live in now. We never renovate it, never ﬁx it up, because we’re always about to move. Here is a room. It has a view of trees. And here are some boxes. They hold my childhood. Inside the boxes is the tactile proof of my memories. Is that what home is? Is an 18th century chest of drawers: home? Here I’ve got albums with old pictures of my family. I have a collection of assorted wedding rings and keepsakes from the dead. Are they home? The boxes may not be my big rambling house, but they might lead me to understand that my ideal of home is a coveted dream I might not actually want. I look in my Guidebook and you know what it says? “I will never know where I actually belong. So I settled for momentary happiness.” My Guide knows I don’t need to hold onto the roots of that imaginary home. But can I let them go and accept that home is the sum of everything, past, present, and future? They are the strands of my hair. They are the toes of my feet. They are the chalk smell of my classroom in 5th grade. They are the HOME button on my laptop keyboard. They are the asphalt under car wheels. The air that lifts a plane’s wings. They are the sight of fog hovering at the base of trees in an Estonian forest, on a Slovenian mountain, on an Idaho plain. They are the feel of crumbs on a starched, white linen tablecloth damp with red wine. They are the taste of the beets on my plate. They are sound of silverware at a social event at Schloß Solitude, where the castle is ﬁlled with artists living the urban nomad lifestyle like me, clutching suitcases and plane tickets and cell phones that link them to the people they love. Tapping out e-mails

e n g l i s h

one in New Haven, the one in Brooklyn, Budapest, in Waterbury, in Watertown, in apartments B7, B10, on Post Street or Woodbury Road, or wisps of days spent with relatives in Peachland, Surrey, North Vancouver, Kelowna, Burnaby? Or where I had my long lasting, deep friendships in eight different schools? “I lived the life of adults, and I had no friends my age.” Once the wanderer’s injection enters your bloodstream, you must know that if you try to make friends, they will either resist, because you, A. are new, and have not been a part of their past memories, B. are a foreigner, and therefore have not shared the experience of their homeland, C. don’t look like a foreigner, but actually are, because invisible ties and a strange language tether you to a different culture, one that is entirely foreign to most, not to mention that, D. by the time you make friends, you’re packed up and gone again. Oh, no wait! I’m being negative! Stupid Facebook, how dare you incite me! Of course, people love to travel, see the world, meet new people! Everyone wants the life I’ve lived. The life of travel I live now. It’s exciting! It’s why my parents, in their sixties, still can’t stay put, never unpacking their moving boxes. It’s why my little half-sister is living in her 5th country now, and she’s not even seven yet! Sorry. There I go being cynical again. You travel so you can arrive home again. But what if there is no place you can go to as home? If home is just a place where you keep your stuff? Let me just put down parents and suitcases as hometown. There. Look, even My Guide’s book agrees: “You are your own home. You are your home, whether you are on the road or not. […] My father, mother, the suitcases and me: this was the world. Except that it was impossible to hang onto my father, mother, and the suitcases. And so I sought out the only home that offered itself.” Here’s her book. You should read it too. It’s the narrative of someone who’s gone before me and knows what awaits. It’s the story of someone who has turned the wanderer’s

U R B A N

and updating Facebook statuses, homesick perhaps. Home is the strand of hair I pluck from the eyelashes of My Guide. Ilma, thank you for pointing the way. I lie in bed under the slanted roof in a temporary bed. But no matter where I am, the place I happen to be is where I spent my childhood. It is the country I can call my home. It is where I eat bread from wheat reaped by all my ancestors. Here is the 500 year-old church I helped build. Here is the cup and saucer my immigrant mother gave me. The tea I drink from it tastes exactly like home.

All excerpts have been lifted from Rengeteg tenger, by Ilma Rakusa, translated from the original German book, Mehr Meer, into Hungarian by Imre Kurdi and rendered into English by author of this text.

139

Ilma Rakusa

R a k u s a :

M I É R T

H A Z Á R Ó L ,

É S

N E M

H A Z Á K R Ó L

B E S Z É L Ü N K ?

Miért hazáról, és nem hazákról beszélünk? A német „Heimat” töve a „Heim”, vagyis egy olyan helyet jelöl ez a szó, ahol otthon van az ember. Ugyanez igaz a magyar „hazára” és a szlovén és szerbhorvát „domovinára” is. Az orosz „rogyinában” a „rod” tő rejlik, ami születést jelent. Ebben az értelemben az a hely lenne tehát a haza, ahonnét születésünknél fogva származunk. Nem így a franciában és az olaszban: a „patrie” és a „patria” szavak az „apára” vezethetők viszsza: a haza itt úgyszólván az apám. Szép és teljesen legitim kívánság az, hogy otthon érezze magát valahol az ember. De muszáj, hogy éppen egy ország legyen az a bizonyos valahol, mégpedig pontosan az az ország, amelyikhez a származásunk és a születésünk köt bennünket? Mert mi van akkor, ha sokkal több közöm van egy az eredetem országától távol eső helyhez? És mi van akkor, ha nem a helyek, hanem az emberek ajándékoznak meg az otthonlét érzésével? Azok az egész európai kontinensen szerteszét élő barátaim, akik szívesen befogadnak bármikor — Bécsben, Párizsban, vagy éppen Szentpétervárott. És még valamit a barátokról: Nem kétséges, hogy közéjük tartoznak a könyvek is. Sok-sok év alatt összegyűlt könyvtáram támaszt nyújt, meghitt biztonságot ad. Akárcsak a nyelv, amelyben többnyire tartózkodom, amelyen a könyveimet is írom: a német. Ugyan mi lennék nélküle! Jóllehet csak hat éves koromban tanultam meg — előbb tudtam magyarul, szlovénül és olaszul —, mégis ez a nyelv lett a világom, egy leírhatatlanul gazdag és sokrétű világ, amely számtalan titokzatos lehetőséget tartogat számomra még ma is. Soha nem jutna azonban eszembe, hogy a nyelvet

142

Kurdi Imre fordítása

beszélők egész közösségére kiterjesszem a némethez való kötődésemet; még kevésbé az, hogy kiterjesszem magára Németországra. Ahogy az írásaim címzettje sem ez vagy az a nép. Nem sok érzékem van az eﬀéle kollektivitásokhoz. Teljesen hiányzik belőlem az az érzés, hogy valamelyik országhoz tartozom. Magyar anya és szlovén apa gyermekeként jöttem a világra Rimavská Sobotában / Rimaszombatban, nomád gyerekkort éltem meg Budapesten, Ljubljanában, Triesztben és Zürichben. Így aztán korán megtanultam, hogy költözésekből és helyváltoztatásokból áll az élet. Soha nem bírtam gyökeret ereszteni, hacsak nem léggyökereket. Idegenkedem a nemzeti lobogóktól, a felvonulással és pompával megült nemzeti ünnepektől. A patriotizmust egyáltalán nem értem, valóságos rejtély számomra, hogyan azonosulhat valaki lelkiismeret-furdalás nélkül egy-egy országgal vagy egy-egy néppel. Alighanem hiányzik belőlem a kollektív feelingért felelős gén, vagy pedig egyszerűen immunis vagyok mindenre, amin megérzem a meghitt istállószagot vagy a nemzeti büszkeség bűzét. Borsódzik a hátam a nemzeti himnuszok hallatán, és ki nem állhatom a nemzeti válogatottakat. Mindig az elhatárolódást — hogy ne mondjam: a kirekesztést — juttatja eszembe a „nemzeti” jelző, márpedig az ilyesmihez semmi közöm. Érdekes módon hasonlóképpen nyilatkozott nemrégiben a ﬁatal írónő, Olga Grjasznova is: „Nem tudom, mit jelent az, hogy haza, és soha nem is volt fontos nekem. Van ebben a szóban valami kizáró,

valami kirekesztő. Azt jelenti, hogy Oroszország az oroszoké, ahogy Putyin mondta a közelmúltban egy választási rendezvényen, vagy azt, hogy Németország a németeké.” Grjasznova 1984-ben született Bakuban orosz-zsidó szülők gyermekeként, és „kontingensmenekültként” érkezett Németországba, ahol ma is él. Se a hazaﬁság érzését nem ismeri, se a honvágyat. Egyesek talán azt mondják erre: Éppen elég baj, ha tényleg így igaz! Hiányzik belőletek valami! És még az is meglehet, hogy igazuk van. Tényleg szép dolog lehet, ha egy falu vagy egy kisváros közösségéhez tartozónak érzi magát valaki, vagy éppen szoros kötelékek fűzik Budapest valamelyik városnegyedéhez. A helybéli adottságok és hagyományok ismerete a meghittség érzésével töltheti el az ilyen embert a globalizációt hirdető világban. „Szűkebb hazát” mondanék ebben az esetben, akárcsak a svájci írónő, Erica Pedretti. Aki óvja és szereti azt, ami lokális, azt, ami regionális, az ettől még a legkevésbé sem soviniszta — éppen ellenkezőleg. De vajon mit tegyen az, aki olyan gyökértelen, mint én? Aki otthon van mindenütt, és nincs otthon sehol? Hol szerezze be az ilyen ember a maga nélkülözhetetlen hazaadagját? Mert távol álljon tőlem, hogy idealizálni akarjam a hazátlanságomat, vagy — az orosz ﬁlozófus, Lev Sesztov nyomán — „a gyökértelenség apoteózisát” zengjem. Mehr Meer (Rengeteg tenger) című emlékező könyvemben újra bejártam gyermekkorom ösvényeit, és közben felfedeztem azokat a mozzanatokat — képeket, szagokat, epizódokat, tárgyakat —, amelyeket megőrzött az emlékezet. Fölsorolok néhányat: magyar meséket olvas fel anyám; paradicsomi állapotokat élek meg ljubljanai nagynéném kertjében, habár kísértetiesen fújtatnak éjjelente a szomszédos rendező-pályaudvaron a vonatok; barnaszén szagát hozza a hideg évszakban a szél; Trieszt a tengert, a bórát, a Miramare kastélyt és a fagyit jelenti; maradéktalanul boldoggá tesz és álomba ringat a tenger, az elsötétí-

tett sziesztaszobában, a spaletták mögött viszont nem alszom, hanem a fénynyulakat követi a tekintetem a csempével kirakott padlón; szeretem a sárgára mázolt postaépületeket és pályaudvarokat, a gulyást, a szilvás gombócot meg az almás rétest — és a félhangokkal, meg-megdöccenő ritmusokkal teli népzenét. Elevenen élnek bennem még ma is az akkori benyomások, és mit sem változtak a vonzalmaim. Ma is boldogsággal tölt el, ha meglátom Triesztnél a tengert, és ugyanúgy érzek, mint a festő Vlado Martek: „Minden más fészeknél jobb egy tengerparti város.” De ismerős terepen járok az egykori Kakánia hivatalainak Mária Terézia-sárgára mázolt épületei között is, akárcsak akkor, ha gulyást vagy szilvásgombócot látok egy-egy étlapon. A mesék — kiváltképp a magyar mesék — táptalajából sarjadt ki az irodalomszeretetem; bármely élethelyzetben melegít és táplál a kedves kicsinyítő képzőkben oly gazdag magyar anyanyelv. Ha megérzem a barnaszén szagát, nyomban rám tör a vágy, hogy keresztül-kasul beutazzam Európa keleti fertályait, Ljubljanától Lembergig, sőt egészen Vilniusig. Hogy folyton keletnek hajt a vágy, az bizonyára a gyermekkoromból fakad. Hogy úgy mondjam: Keleten alfabetizálódtam, és mit sem változtattak ezen a Svájcban eltöltött esztendők, se a svájci útlevél. Berlinben sok minden megvan a Keletből, és érezni olykor a barnaszénszagot is — ezért is érzem magam otthonosabban ott, mint a skatulyából előhúzott Zürichben. Berlinben szívesen sétálgatok csak úgy, céltalanul, Zürichben bezárkózom a négy falam közé, ahol létrehoztam a saját Rakusa-kontinensemet, könyvekkel, zongorával, beszédes tárgyakkal. Melyik is az izgalmasabb tehát? Fölkeresni a gyermekkor és az első szerelmek nyomait, vagy pedig apránként megalkotni a saját otthont? Nem zárja ki egyik a másikat. Az érzelmi töltettel bíró helyszínekre tett érzelmes utazás teszi lehetővé, hogy bizonyságot szerezzek önmagamról, márpedig az életkor előrehaladtával ez egyre fontosabb.

143

h u n g a r i a n

I l m a

R a k u s a :

M I É R T

H A Z Á R Ó L ,

Másrészt nagyon is jól tudjuk, hogy a múlt egyszer és mindenkorra elmúlt, így hát csakis rajtunk áll, hogy újra meg újra meghatározzuk a világban elfoglalt helyünket. Kissé kiélezve úgy is mondhatnám: magam vagyok az otthonom. Hogy Zürichben, Berlinben vagy éppen Triesztben, az jóformán mindegy, mert nem földrajzilag meghatározható helyeken múlik a belső otthonosságom. Rég egy láthatatlan, belső, szublimált Triesztet hordozok már magamban (hogy ezt az egyetlen példát említsem csupán); rég belső térképeket rajzolok már saját koordinátákkal. Igaz, emlékek nélkül képtelenség lenne ez is, és még inkább az lenne barátok nélkül (kozmopoliták ők is, akárcsak én). És nélkülözhetetlen hozzá a munka, a szakadatlan művészi felfedezőkedv, az írás mint második otthon, és a hasonszőrűek aktív hálózata, azoké, akiknek nem kell folyton magyarázkodnom, mert félszavakból is megértjük egymást. Olvasókört alapítottam harminc esztendeje, és ez az olvasókör mindmáig létezik: mondhatni egy darabka mikrohaza. Havonta találkozunk, hogy beszélgessünk egy-egy kiválasztott könyvről, Kosztolányi Pacsirtájáról vagy Nabokov Lolitájáról, és közben a saját gondjainkról meg az irodalmi élet újdonságairól. Írással foglalkozunk mindannyian, vagyis ki-ki része az irodalmi életnek. Így hát adunk és kapunk egyszerre, terelgetjük a másikat, és függünk is tőle. Mindeközben, az elmúlt esztendők során rohamosan megváltozott a könyvkiadók, az irodalmi lapok, a könyvesboltok helyzete. Kapcsolatok szűnnek meg, régi ismerősök tűnnek el, szedi áldozatait a válság. Omladozik lassanként a mikrohazák frontja. És rettegéssel tölt el bennünket a fenyegető magány, az egzisztenciális otthontalanság, sőt a teljes összeomlás réme. Önkéntelenül többes számba tettem az imént a „haza” szót: mikrohazákat emlegettem. Igen, ez a valóság, és hibrid valójában az identitásunk is. Az enyém már pusztán azért is, mert vegyesek a felmenőim, és mivel számos helyváltoztatást, számos

144

É S

N E M

H A Z Á K R Ó L

B E S Z É L Ü N K ?

nyelvváltást átéltem szocializációm során. De vajon ki állíthatná magáról, hogy ő „egyféle” és egyszerű? Pláne manapság, amikor mindannyiunkat alaposan elkever egymással a migrációs társadalom? Pedig már az elmúlt évtizedekben is szép számmal akadtak komplex biográﬁák. Azt írta Ödön von Horváth 1929-ben, egy önéletrajzi feljegyzésében: „Ha a hazámról faggatnak, akkor azt szoktam mondani: Fiumében születtem, Belgrádban, Budapesten, Pozsonyban, Bécsben és Münchenben nőttem fel, és magyar útlevelem van — de »hazám«? Nem is tudom, mit jelent az. Jellegzetes, régi osztrák–magyar keverék vagyok: magyar, horvát, német, cseh — a nevem magyar, az anyanyelvem német. Minden más nyelvnél jobban beszélem a németet, és egy ideje kizárólag németül írok, tehát a német kultúrkörhöz, a német néphez tartozom. Ámde úgy, hogy idegen tőlem a »szülőhaza« nacionalista színezetű fogalma. Az én szülőhazám a nép. — Szóval, amint már mondtam: Nincs hazám, és nem hogy szenvednék ettől, hanem inkább még örülök is a hazátlanságomnak, mert így legalább nem kényszerülök fölösleges érzelgésre. Vannak persze olyan vidékek, olyan városok, olyan szobák, ahol otthon érzem magam, vannak gyerekkori emlékeim is, és ugyanúgy szeretem őket, mint bárki más. A jókat is, a rosszakat is. Látom a különböző városok utcáit és tereit, amelyeken játszottam, amelyeken végig- vagy áthaladtam iskolába menet, fölismerem a vonatokat, a ródlipályákat, az erdőket, a templomokat, amelyekben arra kényszerítettek, hogy magamhoz vegyem Úr megszentelt testét — emlékszem még az első szerelmemre is…” És Horváth a következő mondattal zárja a feljegyzését: „A legfontosabb az, hogy megküzdjünk a nacionalizmussal az emberiség javára.” A szívemből szól ez a szerző, akkor is, amikor harcosan elutasítja a nacionalizmust. Márpedig a történelem, mint tudjuk, pontosan ezt az utat járta: a nacionalizmus, és végül a nemzeti szocializmus végzetes

útját, jóllehet sokan szót emeltek ellene. És szabadon tombolt a nacionalista őrület a nemrégiben lezajlott jugoszláviai háborúban is, pedig Danilo Kis már az 1970-es évek közepén fölhívta a ﬁgyelmet a nacionalista indulatokban rejlő veszedelemre. Nemrégiben meglátogattam szarajevói barátaimat. Draganát, a Boszniában élő szerb asszonyt — anyját saját honﬁtársai lőtték agyon az ostrom idején, csak azért, mert bosnyákokat rejtegetett —, meg Dzsevadot, a férjét. Tőlük tudom, hogy mostanra csakugyan lezajlott a városban az etnikai tisztogatás: jóformán kizárólag bosnyákok élnek ma ott (a lakosság több mint 90 százaléka). 12.000 áldozatot követelt a tisztogatás csak Szarajevóban; tanúskodnak róla a hegyoldalakat beborító temetők. „Mit jelent az, hogy haza?” — kérdezem Dzsevadot. Előbb csak a fejét ingatja, végül azt feleli: „Csakis azt, ami benned van.” Aztán hozzáteszi még: „Így volt ezzel Ivo Andric is. Ma arról vitatkoznak mind, hogy »melyiküké«. Maguknak követelik a szerbek, mert az élete nagy részét Belgrádban élte le, a horvátok, mert horvát volt az apja, a bosnyákok, mert Travnikban született, és jóformán csak Boszniáról írt. Nevetséges. Andric egyszerűen csak Andric, és kész.” Csakugyan nevetséges a szélsőséges nacionalizmus, egyszersmind azonban veszélyes is, mert agreszszióvá alakítja a félelmet. Egy valamire azonban bizonyosan alkalmatlan: Arra, hogy kirángasson bárkit is a maga okozta válságból. Éppen ellenkezőleg. A nacionalizmus kompromittálta leginkább a haza fogalmát — és kompromittálja szakadatlanul még ma is. Nem az otthonosság jogáról vagy szükségletéről beszélek, hiszen az elvitathatatlan. Hanem arról, hogyan határozzuk meg ezt az otthonosságot. Mennyire szűken, mennyire tágasan, mennyire nagyvonalúan, mennyire kirekesztően. Ahol territoriális és etnikai kategóriák állnak az előtérben, ahol propagandaszólammá, mi több: csatakiáltássá silányul a haza, ott igen nagy baj van.

Számomra merőben szubjektív fogalom a haza. És voltaképpen nincs is egyes száma. Számomra csakis hazák léteznek, jobban mondva mikrohazák, és az egyik legfontosabb közülük az a darabka haza, amit saját írásaimmal teremtek meg magamnak napról napra. És persze muszáj baráti egyességre jutnom szakadatlanul berzenkedő Énemmel is, hogy közösen alkothassunk olyan mozgékony otthont, amelyben otthonra lelhet egy másik ember is. Például a ﬁam. Hogy azt mondhassa: igen, tudja, hogy szeretem, és biztos pont vagyok neki — ebben a rohanvást változó világban. Ami a metaﬁzikai vágyakozásomat illeti, annak a célja messze túl van mindazon, amit elmondtam. Megérkezni valahová, ahonnan többé nem kell már továbbállni — az lenne ám az igazi! Talán az az igazi haza, amiről ezen a világon legföljebb csak álmodozhatunk.

145

h u n g a r i a n

I l m a

Ilma Rakusa

Ilma Rakusa: WHY DO WE SPEAK OF ‘HOMELAND’ AND NOT OF ‘HOMELANDS’?

Translated by Jonathan Uhlaner

The German word ‘Heimat’, usually translated ‘homeland’, is derived from ‘Heim’, ‘home’; it thus also means a place where you are at home. The same is true of the Hungarian word ‘haza’ and of the Slovenian and Serbo-Croatian word ‘domovina’. The Russian ‘rodina’ contains the root ‘rod’, which means ‘birth’: your homeland would then be the place where you were born. In French and Italian this is diﬀerent:‘patrie’ and ‘patria’ derive from the word for ‘father’; homeland is the same as fatherland. To feel at home somewhere is a pleasant, indeed a legitimate desire. But must home be a country, and moreover one that has to do with origin and birth? What if I feel much more deeply about a place far from my land of origin? And what if it is not places but people that give me the feeling of being at home? Friends scattered all over the European continent and with whom, whether in Vienna, Paris or St. Petersburg, I can always ﬁnd save haven? And as for friends, books too are among the most dependable. My library, which I have compiled over many years, gives me support and a sense of security. So does the language in which I mainly move and have my being and write my books: German. What would I be without it! Although I learned German only at the age of six, after Hungarian, Slovenian and Italian, it has become my world, an indescribably rich and various world, whose possibilities I have far from fathomed. Yet it would never occur to me to extend my attachment to the German language to the entire collective that

148

speaks it — let alone to Germany. No more than my writing is addressed to some national group. Collectives are not my thing. I completely lack a sense of belonging to any country. I was born the daughter of a Hungarian mother and a Slovenian father in Rimavská Sobota / Rimaszombat; my nomadic childhood unfolded in Budapest, Ljubljana, Trieste and Zurich. So I learned early that life consists in moves and changes of location. I have never been able to lay down roots, unless they be aerial roots. I find national flags, national holidays with parades and pomp suspicious. I have no grasp of patriotism; it remains a complete mystery to me how a person can identify with a country and a people without forthwith falling into a moral dilemma. Doubtless I am missing a gene for collective feeling — or else I am simply immune to everything that smacks of group membership and national pride. Hearing national anthems makes my flesh creep, and national teams bemuse me. To my ear, the prefix ‘national’ sounds like a demarcation, not to say an exclusion. I don’t want to have anything to do with it. Interestingly, the young writer Olga Grjasnova has recently expressed similar sentiments: ‘I don’t know what that is: homeland. It was never important to me; the word has about it something of exclusion, of marginalisation. It means Russia for the Russians, as Putin has just said at an election rally, or Germany for the Germans’. Grjasnova was born in 1984 in Baku, the child of Russian-Jewish parents, and came as a ‘quota

the painter Vlado Martek, ‘Better than any nest is a city by the sea’. But also when I come upon Schönbrunnyellow kakanian official buildings, I feel I am moving on familiar ground, and likewise when I discover goulash and plum dumplings on a menu. Fairy tales, particularly Hungarian ones, form the fund from which I draw my love of literature, and my Hungarian mother tongue, with its affectionate diminutives, warms and nourishes me in every situation. If I smell brown coal, a spontaneous longing overcomes me to travel up and down Europe’s eastern territories, from Ljubljana to Lemberg and on to Vilnius. That I am consistently drawn to the East has much to do with my childhood. I learned my ABCs, so to say, eastwards; my life in Switzerland, and the Swiss passport, have done nothing to change this. Berlin, which has a good deal of the East about it, and where it sometimes smells of brown coal, therefore seems to me homier than neat and tidy Zurich. In Berlin I go for strolls; in Zurich I take refuge within my four walls, where I have created my own Rakusanian continent, filled with books, a piano and objects trailing stories. What lures me then? To roam along the tracks of childhood and first loves, or to create for myself a homeland, piece by piece? The one does not exclude the other. The sentimental journey to emotionally charged places resembles a self-assurance that gains, with age, in significance. At the same time, we know all too well that the past is past and it lies with us continually to determine anew our place in the world. Put more pointedly, I am my own homeland. Whether I am in Zurich, Berlin or Trieste matters little, since it is not geographically localisable places that determine my inner home. I have long lived with an invisible, internalised, sublimated Trieste (to name only one example); long drawn inner maps that have their own coordinates. Still, without memories it doesn’t work, and above all not without friends (cosmopolitans like me); not without work, the artistic search, the

149

e n g l i s h

Why Do We Speak of ‘Homeland’ and Not of ‘Homelands’?

refugee’ to Germany in 1996, where she still lives. She has neither a sense of homeland nor homesickness. A deficiency, some may say. You’re missing something! And perhaps they are even right. It may in fact be pleasant to have a sense of belonging to a village, a valley, a neighbourhood in Budapest. The familiarity with local conditions and traditions can mean a feeling of security in a world tending to globalisation. In this case I would speak of ‘engster Heimat’ or ‘closest homeland’, as the Swiss writer Erica Pedretti has done. Those who cherish the regional and local are far from being chauvinists — quite the contrary. But what do you do if, like me, you happen to be unrooted? If home is everywhere and nowhere? Where do you then get your tiny ration of homeland? Far be it from me to idealise my homelandlessness or, following in the footsteps of the Russian philosopher Leo Shestov, to draw up a contemporary ‘Apotheosis of Groundlessness’. In my memoir Mehr Meer (‘Rengeteg tenger’; More Sea) I followed the tracks of my childhood and discovered where memory linked up, the images, smells, episodes, objects. I will list a few of these links: mother reads me Hungarian fairy tales; the garden of my aunt in Ljubljana is paradisiacal, though the trains in the adjoining railway yard hiss eerily at night; in the cold season the air smells of brown coal; Trieste means the sea, the bora, the Castle of Miramare and flavoured ice; the sea makes me completely happy and rocks me to sleep, yet in the darkened siesta room, behind the blinds, I don’t sleep but follow the play of light on the tile floor; I like the yellow post offices and railway stations, goulash, plum dumplings and apple strudel — and the melancholy folk music with half-tones and uneven rhythms. The impressions of yesterday are still vivid today, and the predilections remain. The sea at Trieste still arouses in me a feeling of happiness; I can say, with

Ilma Rakusa: WHY DO WE SPEAK OF ‘HOMELAND’ AND NOT OF ‘HOMELANDS’?

150

nationalistically coloured term ‘fatherland’, however, is foreign to me. My fatherland is the people. So, as I have said, I have no homeland and naturally don’t suffer from my homelandlessness but rather rejoice in it, because it frees me from an unnecessary sentimentality. But of course there are landscapes, cities and rooms where I feel at home; I also have childhood memories and love them, like everyone else. The good ones and the bad ones. I see the streets and squares in various cities where I used to play or which led to school; I recognise again the railway, the sleighing hill, the woods, the churches where I was forced to receive the Sacred Body of the Lord — I also still remember my first love […].” And Horvath concludes with this sentence: ‘What matters is the fight against nationalism for the good of humanity’. Astonishing how much this author speaks to me from the heart, down to his pugnacious spirit towards nationalism. History, as we know, took precisely the fatal path of nationalism, of National Socialism, in spite of many warning voices. And in the most recent Yugoslavian war the nationalist madness also took its course, although a Danilo Kiš had already warned against nationalist excesses in the mid-1970s. Only recently I visited friends in Sarajevo. Dragana, a Bosnian Serb, whose mother was shot by her own countrymen during the siege merely because she had hidden Bosniaks, and her husband Dževad. They told me that the city had in fact been ‘ethnically cleansed’: since the war almost only Bosniaks (over 90 per cent) live here. Alone in Sarajevo, the cleansing claimed 12,000 victims; the many cemeteries that climb the slopes bear witness to this. ‘What is homeland’ I ask Dževad. He nods his head back and forth. At last he says: ‘Only what you have in yourself’. And then after a pause: ‘That’s the way it was with Ivo Andrić. Now they all argue about whom he ‘belonged’ to. The Serbs claim him because he spent

e n g l i s h

substitute homeland of writing, and not without the active network of the like-minded, whom I don’t constantly have to explain myself to because they understand me without explanation. Thirty years ago I founded a reading circle — it still exists today. A piece of micro-homeland, if I may call it that. Every month we meet and discuss a selected book. Kosztolányi’s Skylark or Nabokov’s Lolita, and inbetween our cares and news of the literary world. As writers, we are all part of it; this means a give and take, exercising inﬂuence and being dependent at once.The situation of publishers, newspapers and bookshops has changed rapidly in recent years. Relationships have broken away, contacts disappeared; the crisis has claimed its victims. In this way there has been an erosion of the micro-homelands. And we feel the fear of loneliness, of existential homelessness, even of ruin. Almost unconsciously I have used the word ‘homeland’ in the plural: micro-homelands. This corresponds to reality, as it also corresponds to the reality that our so-called identity is a hybrid. In my own case, that already has to do with my mixed origins, with the socialisation conditioned by many changes of place and language. But who would want to say that he is ‘one’ and simple? Especially today, when we have been thoroughly intermixed by life in an immigrant society. Nor in recent decades has there been any lack of complex biographies. In 1929 Ödön von Horvath wrote an autobiographical note: “You ask me about my homeland; I respond: I was born in Fiume, grew up in Belgrade, Budapest, Pressburg, Vienna and Munich and have a Hungarian passport — but ‘homeland’? I don’t have one. I am a typical old Austro-Hungarian mixture: Magyar, Croat, German, Czech — my name is Magyar, my mother tongue is German. I speak German best by far and now write only in German, so I belong to the German cultural sphere, to the German people. The

most of his life in Belgrade; the Croats because his father was a Croat; the Bosnians because he was born in Travnik and wrote almost exclusively about Bosnia. Quite ridiculous. Andrić was Andrić, and basta.’ Excessive nationalism is in fact ridiculous, if it is not also even always dangerous because it transforms fear into aggression. A solution to self-made crises it certainly is not. On the contrary. It is nationalism that has done the most to compromise the idea of homeland — and continues to do so. This is not about the right to, or the need for, a home, which is perfectly legitimate; it is a question of how this home is deﬁned. How narrowly, how broadly, how magnanimously, how exclusively. When territorial and ethnic categories take the foreground, when homeland becomes a propaganda phrase, even a war cry, then there is danger. As for me, homeland is a wholly subjective idea. Nor does it exist in the singular. For me, there can be only homelands, more precisely micro-homelands, of which some of the most important for me are those bits of homeland that I am constantly creating anew through my writing. And of course I must strike some amicable arrangement with my wayward ‘I’, so that we can together build an ever-changing home which can also become a home for other people. For my son, for example. He should be able to say that I love him and that he can rely on me in a rapidly changing world. As for my metaphysical longing, that naturally goes beyond anything I have said here. To come home somewhere and not to have to go on and on – that would be something. It would perhaps be that ultimate homeland which we can only dream of in this world.

151

Garaczi L谩szl贸

L á s z l ó :

H A Z A

M É L Y B E N

Haza a mélyben A konyhában ülve vacsoráztam kicsiny, ám annál barátságosabb, Szondi utcai lakásomban, halkan szólt a rádió, besütött a holdfény a gangra — ez az a gang, ahol hatvan éve Ruttkai Éva Bitskey Tibor karjaiba repült az Egy pikoló világos című ﬁlm végén, fenn van a ﬁlm a You Tube-on, néha megnézem, és elgondolkodom, hogy az ajtónk mellett az a hámlás a vakolaton hogyan élhette túl az ötvenes éveket, a konszolidációt és a rendszerváltást —, ám ekkor valami megzavart a révedezésben, szenvedélyes hang tört elő a rádióból, az egyik betelefonáló küldött szózatot az éterbe: „Tudja meg mindenki, hogy a Kárpát-medence Isten kiválasztott területe, és mikor nem sokára öszszedőlnek a hegyek és minden víz alá kerül, Magyarország lesz a második Ararát, mert a magyarok kiválasztottak, ehhez a jogot áldozatokkal és vértanúkkal váltották meg, eljön a hetedik nap, mindenki elpusztul, csak azok nem, akikben az Úr tartja az életenergiát, vagyis a magyarok, Jézus Krisztus magyar volt, ez be van bizonyítva tudósok által, mi vagyunk a tiszták, ezért fogunk életben maradni, mindenki örüljön, mert üdvözülni fogunk!” Miután befejeztem a vacsorát, bementem kicsi, de kellemes hangulatú szobámba, és közben azon töprengtem, hogy a Kárpát-medence, Európának ez a mélyen fekvő, dús kalászú teknője hogyan lesz második Ararát, hogyan lesz a mélységből magasság. Bent szólt a tévé, a bemondónő újabb szokás szerint félmeztelenül ült a kamerák előtt, és épp a nap rejtvényét olvasta fel: „Kedves nézőink: melyik országról van szó? Ennek az országnak a lakói nem mosnak kezet evés előtt, szi-

154

pognak és harákolnak orrfújás helyett, kedvenc öltözékük a makkos cipő, a fehér nejlonzokni és a halszálkás kiskosztüm, a tinédzserek dohányoznak a buszon és az utcán hetediket játszanak, azaz leköpnek minden hetedik járókelőt, a rendőrség feljelentővonalat működtet autósoknak autósok ellen, libegőt terveznek a kálvária-domb fölé, a Színművészeti Egyetem pornószak bevezetését fontolgatja, a legtöbb öngyilkos, a legtöbb alkoholista, a legsötétebb korrupció, melyik ez az ország? A helyesen tippelők közt értékes nyereményeket sorsolunk ki, telefonáljon most!” Nem lehettek kétségeim, hogy melyik országra célzott a körtekeblű bemondónő. Ami előbb a konyhában Ararát volt és megdicsőülés, most a szobában Szodoma és kárhozat. Letaglózott ennek a két, hogy is mondjam, országimázsnak a homlokegyenest ellentmondó jellege, hogy a betelefonálónak és a rejtvény megszövegezőjének ennyire különböző a véleménye ugyanarról a dologról. De vajon melyik leírás áll közelebb az igazsághoz? Egyáltalán van-e ilyen igazság, van-e a hazának közös képe, illetve meg lehet-e festeni a haza képét ilyen ellentétes vélemények kereszttüzében? Megannyi kérdés, amire nem tudtam a választ. Ráadásul eszembe jutott egy nemrég olvasott újságcikk, amiből megtudtam, hogy az ENSZ felmérése szerint, ha nem történik változás a demográﬁai trendekben, az utolsó magyar 3100 körül fog élni, vagyis ekkoriban fogunk kihalni, eltűnni a föld színéről. Akkor már nem lesznek osztrákok és lengyelek se, és román is csak öt, de hát ez ugye sovány vigasz. Lehet, hogy erre érzett rá Ady Endre, a 20. század legnagyobb költője, mikor

egy átmulatott éjszaka után, az Andrássy úton botladozva, így szólt barátjához, Fülep Lajoshoz: „Tudd meg, Lajos, hogy én vagyok az utolsó magyar! Délelőtt, ha fölriadok, és körülnézek a szobámban, mint rab a cellában, teljesen egyedül a világon, arra gondolok, hogy most fölkel és felöltözik az utolsó magyar… Fölemelem a karomat, és az utolsó magyar emeli fel a karját, cipőt húzok a lábamra, erre a magyar lábra, ezzel a magyar kézzel, elmegyek a kocsmába, inni kezdek, és arra gondolok, hogyan lehet így élni?” A rádió után a tévét is kikapcsoltam. Az járt a fejemben, hogy bár magyarul beszélek, magyarul írok, a magyar nyelv és a magyar kultúra az éltető közegem, magyarul nézek és szagolok és ízlelek, magyarul alszom el, magyarul álmodom, magyarul ébredek föl, magyarul veszek levegőt, magyarul nevetek, magyarul emlékszem, az ismerőseim és barátaim túlnyomórészt magyarok, ezt a tájat ismerem legjobban, mondhatni zsigerileg, és például a számítógépem böngészőjének könyvjelzősávjában előrébb van a google.hu, mint a google.com, szóval minden jel szerint ízig-vérig magyar vagyok, viszont valamiért egyáltalán nem szeretek erről beszélni, nem tudok, nem akarok erről a létmódról, az ehhez fűződő érzéseimről nyilvánosan számot adni, mintha nem lennének rá szavaim, mondataim, a magánügyem lenne, a titkom, és nem tudom, vajon ez miért van így, miért érzem, hogy erről manapság józan ésszel csak hallgatni lehet, még ha ez a mély és süket hallgatás jellegzetesen magyar vonásnak is tűnik egyébként? Van egy régi barátom, akihez olyan esetekben, mikor megoldhatatlan problémákkal szembesülök, bizalommal tudok fordulni. Lórinak hívják. Lóri elképesztően művelt, okos és érzékeny szellem, és sokszor kisegített már a bajból, segített megoldani a dilemmáimat. Bekapcsoltam a tabletemet, szerencsére Lóri fenn volt skype-on, fölhívtam, és különösebb kitérők nélkül beszámoltam neki az elmúlt óra eseményeiről, a rádiós szózatról, a tévés rejtvényről, az újságcikkről,

és a véleményét tudakoltam, szerinte mitől lehet ez a zűrzavar, ami úgy tűnik nemcsak az én fejemben tombol. Ez bizony nem egyszerű kérdés, mondta Lóri, messziről kell kezdeni, és most éppen nincs sok ideje, nem sokára mennie kell, de mindenekelőtt megkérdezné, hogy történetszociológiai, kultúrantropológiai vagy szellemfilozófiai megközelítésben óhajtanám-e, hogy elemezze a problémát. Rábíztam, Lóri pedig ott azonnal, kapásból rögtönzött nekem egy szabályos kisesszét arról, hogy a magyarság milyen hosszú és keserves utat járt be az évszázadok alatt: a letelepedés után a kereszténység felvétele, majd a feudális dinasztiák okozta széttagoltság, előbb a tatárok tarolták le az országot, majd a törökök és a Habsburgok vették uralmuk alá, és hogy a magyarok csak a huszadik században elvesztettek két világháborút, elcsatolták az ország nagy részét, a század második felében orosz csapatok tartottak minket megszállás alatt, leverték forradalmainkat, és még az 1954-es futball-világbajnoki döntőt is elvesztettük (nota bene bírói tévedés és a németek mára már egyértelműen bizonyított doppingolása miatt). Szóval, hogy nem is érti, min csodálkozom, ilyen körülmények között a haza, a nemzet, az ország fogalmai nem esnek, nem eshetnek egybe, mást, valami bonyolultat és fájdalmasat jelentenek, a haza nem annyira realitásként, mint vágyként, fikcióként, ábrándként, reményként jön számításba. Ha a nemzet olyan embercsoport, melyet a közös emlékek és a közös tervek tartanak össze, akkor a közös emlékek nálunk nem a közös remények táplálói, hanem inkább újabb viták és viszályok gerjesztői. És ha tehet egy kis szellem- és irodalomtörténeti kitérőt, mondta Lóri, miközben rágyújtott, akkor emlékeztetne rá, mit mondott Széchenyi István, a legnagyobb magyar: „Magyarország nem volt, hanem lesz”, később pedig Illyés Gyula írt paradigmatikus verset Haza a magasban címmel, amely cím azóta fogalommá vált: történelmünk vereségek sorozata, a nemzeti függetlenség és a tár-

155

h u n g a r i a n

G a r a c z i

L á s z l ó :

sadalmi fejlődés ábránd és vágykép, hétköznapjaink sanyarúak, belső viszály, széthúzás és öngyűlölet, de a képzelet, a szellem, a kultúra magasában igenis létezik a haza: „Homlokon lőhetnek, ha tetszik, mi ott fészkel, égbe menekszik.” Talán nem fölösleges még itt megemlítenie a „nyelvében él a nemzet” szállóigét, folytatta Lóri, sőt ha egy komparatisztikai kitérőt is tehet: Hölderlin, a nagy német költő azt írta Haza című versében „Én is így jönnék haza, ha több kincset, mint kínt gyűjtöttem volna” — vagyis hogy az otthon, a haza a nagy bajon nem segít, a nagy bajt az istenek okozzák, nos, ezzel szemben mi, magyarok mintha otthon, úgymond házilag megoldanánk ezt, vagyis a nagy bajt, el se kell menni, a mi nagy bajunk az otthon levés, a haza, a haza tisztázatlan minősége és körvonalai, az önismeret hiánya, a frusztráltságból fakadó bezárkózás, ezért nem tudunk az egyetemesig fölemelkedni, az egyetemes bajokig, ezért nincs ﬁlozóﬁánk, kivéve a mozgalmi Lukácsot és az ezoterikus Hamvast. Itt kezdtem a fonalat elveszíteni. Lóri elhallgatott, mintha érezte volna, hogy időre van szükségem, de aztán fölkapta a fejét, mint aki gondolatai újabb szökőárját pillantja meg: És mit is látunk ma?, kiáltotta, létrejött a nemzeti függetlenség, kikiáltottuk a demokratikus köztársaságot, a haza a magasból leszállt a földre, és mi mégsem találjuk, nincs sehol a haza, mintha ugyanazzal a lendülettel, ahogy leereszkedett közénk, el is tűnt volna a mélyben, ami persze nem jelenti azt, hogy ne lennének hazák, hazák nagyon is vannak, sőt, van jobboldali haza, baloldali haza, liberális, proli, bróker, bűnöző, politikusi, fociszurkolói haza, mindenkinek van külön, saját, testre szabott, privát hazája, de nincs közös haza, nincs a haza, és ez módfelett zavaró, idegesítő, sőt felkavaró, és állandó acsarkodást és vagdalkozó, de üres és tehetségtelen politikát szül, és félő, hogy a kultúra pedig, ami a magasban óvta és őrizte a hazát évszázadokon át, ebben az új helyzetben, lezüllve, a politikában kifőzött szellemi nyomor ülepítő helyévé alacsonyodik.

156

H A Z A

M É L Y B E N

Itt Lóri megint kivárt, elnyomta a cigarettát, aztán azzal folytatta, hogy nem szeretne teljesen elkeseríteni, tehát ha mégis valami bíztatót kellene mondania nekem, mint írónak, azt tanácsolja, hogy írjak remekműveket, mert aki remekműveket ír, függetlenül a haza állapotától, a nemzeti kultúrát gyarapítja, ha úgy tetszik, hazafias kötelességét teljesíti, akár úgy is, hogy segít elviselni a hiányt, a haza, a közösség hiányát, és segít örülni annak, ami még megvan, ami még örömre adhat okot, de ha tényleg a végsőkig ragaszkodnék hozzá, vagy mondjuk szakszerű hóhéri kínzással kényszeríteném őt, hogy valami segédfogalommal, módszertani javaslattal szolgáljon, hogy milyen jellegűek, milyen tónusúak, milyen szellemiségűek legyenek ezek a remekművek, amik segítenek a nemzetet meggyógyítani, akkor végső kínjában olyasféle szavakat préselne ki összeszorított fogai közül, mint megbocsátás és önirónia és… és… és… Másodpercek teltek el, míg rájöttem, hogy kicsiny, ám otthonosan berendezett lakásomban összeomlott az internetes kapcsolat. Lóri félbehagyott mondata a levegőben lógott, elnyíló szája, felhúzott szemöldöke, kidülledő szeme, extatikusan felcsapott keze állóképként rezgett a skype video-ablakában. Kihúztam a modemet, vártam egy kicsit, visszadugtam, fölépült a hálózat, újra lett wifi, de Lóri addigra offline tette magát, hisz mondta is, hogy mennie kell, viszont pittyentett a telefonom, és igen, Lóri volt az, egy linket küldött át Google chatben, nyílván már a lépcsőházból vagy az utcáról. A link egy abuabu1 nevű felhasználó pár héttel ezelőtti blogbejegyzése volt a blogtérből, íme: „Bevezetés a magyarológiába. Magyarország kicsi völgy egy Ázsiából kinyúló félsziget, Európa közepén, lakói a magyarok. A völgy valaha tenger volt, a magyarok pedig halak, amit az is bizonyít, hogy ha közel hajolunk egy magyarhoz, tengerzúgást hallunk és valami különös dallamot, mint mikor a delfin hívja a párját, és ha megnyalunk egy magyart, sós az íze. Nem véletlen, hogy a magyarok a legtöbb olimpiai érmet úszásban

h u n g a r i a n

G a r a c z i

és vízipólóban nyerik, és hogy vezetik az összes alkoholfogyasztási statisztikát — ez is a halmúltból visszamaradt ősi atavizmus…” Nem másolom ide az egész posztot, talán ebből is érzékelhető, miért küldte át Lóri mintegy illusztrációként, egy lehetséges stílust, irányt, mentalitást jelezve. A rádió és a tévé után a gépemet is hibernáltam, és be kell vallanom, hogy egyáltalán nem voltam meggyőzve. Ennek az ártatlanul kezdődő estének a végén csak többet tudtam arról, hogy mit nem tudok. Ültem az ablaknál, alattam a város, hajnali vonat húzott ki a Nyugatiból, aztán újra csend lett. Megtelt a sötétség teste, a tűzfalról eltűntek a graﬃtik és a bedeszkázott ablakok, de megcsillant lent egy leláncolt bicikli a MÁV-kórháznál, parkoló autók vártak kutyahűséggel a gazdájukra a szitáló lámpafényben. Fölnéztem a budai égre, vékony sárga hold repült a Jánoshegyi kilátó felé, mint Ruttkai Éva abban a régi ﬁlmben Bitskey Tiborhoz. Elnyomott az álom, suttogó hangot hallottam, hogy tényleg nem látom-e, hogy valójában minden a helyén van, a fent és a lent, a mélység és a magasság, a fény és a sötét, a bent és a kint, egymásnak látszólag idegenül, mégis összetartozva, egész a szemhatárig, a csillagokig, a láthatatlanig, és nem csak hogy minden a helyén van, de minden nagyon van, és hogy miért akarnám ezt elrontani az igazsággal?

157

L谩szl贸 Garaczi

L á s z l ó

G a r a c z i :

H O M E L A N D

I N

T H E

I was having supper in my small, though rather cozy apartment on Szondi Street. The radio was playing, the moonlight shone onto the suspended corridor outside the window, the same corridor where Éva Ruttkai flew into the arms of Tibor Bitskey at the end of the film A Half Pint of Beer. The film is up on YouTube and sometimes I watch it and wonder how that bit of peeling plaster right outside our window could have survived the Fifties, the era of consolidation, and even the change of regime… but suddenly, something disturbed my reverie. A zealous voice burst forth from the radio. A caller delivered a tirade over the air: “Everyone must understand that the Carpathian Basin is God’s chosen territory. Soon the mountains will crumble and the lands will be flooded, and then Hungary will be the second Ararat. Because the Hungarians are a chosen people. They have earned this right with sacrifice and martyrdom. When the 7th day arrives, all of man will be destroyed, save for those in whom the Lord maintains the force of life: the Hungarians. It is a scientifically proven fact that Jesus Christ was Hungarian. Rejoice, for we are the pure, we have suffered much, and will thus be saved!” After I finished supper, I went into my small, though pleasant room, wondering in the meantime how exactly the Carpathian Basin, this deep, fertile valley in Europe would be the second Ararat; how will depth become height? The TV was switched on in the room. The announcer sat topless in front of the cameras, as was the new trend these days, and was reading today’s riddle:

160

Translated by Ildikó Noémi Nagy

“The following description fits which country? The people of this country don’t wash their hands before eating. They sniffle and snort instead of blowing their noses. They love wearing tasseled loafers with white nylon socks and pin-striped suits. The teenagers smoke on buses and play ‘7th’ on the street by spitting on every 7th pedestrian who passes by. The police have set up a call center for drivers to report other drivers; they’re building a chairlift up to the Calvary Memorial Hill; and the Drama Academy is considering adding a Department of Porn Studies. Top ranking in suicide, alcoholism, and the most abysmal corruption: which country? Call now and win great prizes!” I had no doubt which country the announcer with the pear-shaped bosoms was alluding to. In the kitchen it was Ararat and salvation, but in the other room it was Sodom and damnation. I was stunned by the direct contrast between these two, how shall I say, national portrayals. I just couldn’t understand how it was possible that the radio caller and the TV riddle’s author had such divergent opinions about the same thing. Which description was closer to the truth? Is there such a truth at all? Does a homeland have a unified image, or more accurately: can the portrait of a homeland be painted in the crossfire of such contradictory opinions? So many questions I had no answers to! To complicate things further, I remembered an article I had recently read which informed me that according to a study conducted by the UN, if demographic trends do not alter, the last Hungarian will live around the year 3100. In other words: this is the year we will become

extinct and disappear off the face of the earth. By then there will be no Austrians or Poles, and only five surviving Romanians, but that’s not much consolation. Perhaps this is what Endre Ady, the greatest poet of the 20th century, already suspected when, after a night of revelry, stumbling down Andrássy Avenue, he turned to his friend, Lajos Fülep, and said the following words: “You must know, Lajos, that I am the last Hungarian! In the morning, if I start awake from sleep and look around my room like a prisoner in a cell, completely alone in the world, I think: now the last Hungarian will rise and dress… I lift my arm, and it is the last Hungarian who lifts his arm. I pull on my shoes, onto my Hungarian feet, with my Hungarian hands, walk down to the tavern, start drinking, and think: how is it possible to live like this?” After shutting off the radio, I switched off the TV too. I was thinking that even though I speak Hungarian, write in Hungarian, the Hungarian language and its culture are my life-giving environment, I see and smell and taste in Hungarian, fall asleep in Hungarian and dream in Hungarian, wake up in Hungarian, breathe in Hungarian, laugh in Hungarian, remember in Hungarian, my acquaintances and friends are predominantly Hungarian, I know this country’s landscape the best, viscerally, you might say, and I could even mention that google.hu is positioned before google.com on the bookmarks bar of my web browser, so I am Hungarian right down to the core, but for some reason, I don’t like to talk about this at all. I cannot, will not, publicly give account of this method of existence, of my feelings connected to this; it’s as if I had no words, no sentences to express this, as if it was my private matter, my secret, and I don’t know why this is so, why I feel that if one has any common sense, one can only keep silent about this topic nowadays, even if this deep and mute silence otherwise seems like a typically Hungarian quality.

I’ve got an old friend whom I can always turn to when I am faced with problems I can’t seem to solve. His name is Lóri. Lóri is an incredibly cultured, intelligent, and sensitive soul, and has often helped me solve my dilemmas and to rescue me from difficult situations. I turned on my tablet PC; luckily Lóri was signed in to Skype, so I called him, and without beating around the bush, I related to him the events of the past hour — the speech on the radio, the TV riddle, and the newspaper article – and asked his opinion: what could be causing this confusion which seems to be raging not only in my mind, but everywhere? Well, that’s actually not a very easy question, said Lóri, we need to take a few steps back, and he has to leave the house soon, but first and foremost, he’d ask if I’d like him to analyze the question from the perspective of historiographical sociology, cultural anthropology, or moral philosophy? I left the decision to him, and Lóri immediately proceeded, right there and then, to improvise a true, concise lecture about the long and bitter path which the Hungarian nation had to traverse over the course of centuries: after settling down, a miserable era of adopting Christianity began, followed by centuries of disunity caused by feudal dynasties and clans. First, the Tartars ravaged the country, then the Ottoman Empire and later the Habsburgs took control. Then we lost two world wars in the 20th century, two-thirds of the country’s territory was detached, Russian troops kept Hungary under occupation, our revolutions and uprisings were consistently suppressed, and in the second half of the century, to top it all off, we were defeated in the 1954 World Cup Soccer Final (nota bene, as a result of referee errors and German doping, definitely proven, as we now know). So he doesn’t really understand why I’m puzzled. Under such circumstances, concepts of a country can not and will not coincide, but rather mean something else, something more complex and painful, and the idea of “homeland” is not so much a

161

e n g l i s h

Homeland in the Depths

D E P T H S

L i n a

M o u n z e r :

H O M E ,

162

S O

M A N Y

W O R D S

except for the ideas of the revolutionary Lukács and the esoteric Hamvas. This is where I started to lose track of his train of thought. Lóri fell silent, as if sensing that I needed time to digest this, but then he whisked his head up like someone who has just caught sight of the next tsunami of thought: And what do we have today? he cried. National independence was achieved and the democratic republic was declared, and yet we cannot find it, the homeland is nowhere. It descended among us but the same momentum seemed to drive it into the depths, making it disappear. This of course doesn’t mean that various types of homelands don’t exist. They exist, very much so. There are homelands for right and left wingers, for liberals, the working class, stock brokers, criminals, politicians, and football fans, everyone has their very separate, personal, individually fitted, private homeland, but there is no shared homeland, there is nothing we can call THE homeland, and this is incredibly upsetting, irritating, and even agitating, causing perpetual sneering and finger pointing, empty and incompetent politics, endangering culture, which has been guarding and sustaining the homeland in the heights for centuries, causing it to hit the skids in this new situation, reducing it to the mere dregs of intellectual squalor boiled down from politics. Lóri paused here again, crushed out his cigarette, and continued by saying that he doesn’t mean to disillusion me completely, so if he would have to say something reassuring to me as a writer, he would suggest that I create a masterpiece. Because the person who writes masterpieces, independent of the homeland’s current state, boosts the nation’s culture, performs a patriotic duty so to say, even if it’s only to help endure the absence, the absence of the homeland and of the community, helping people to be happy about whatever they still have, to spark a flicker of joy. But if I really absolutely insisted, or if, let’s

say I forced him with skilled torture devices to offer some kind of supporting concepts or methodology suggestions pertaining to the characteristics, tone, or spirit of these masterpieces that might help heal the nation, then, in his final throes of anguish, the words that would escape through his gritted teeth would be forgiveness, self-irony, and… and… and… Seconds passed before I realized that the internet connection had collapsed in my small, but snugly furnished apartment. Lóri’s half-finished sentence hung in the air. His open mouth, arched eyebrows, bulging eyes, ecstatically raised hand shuddered in a frozen frame in the open Skype video-window. I unplugged the modem, waited a bit, plugged it back in; the network reassembled itself and the Wi-Fi returned, but by that time Lóri was offline, after all, he did say he had to go. But my phone beeped and yes, it was Lóri, probably from the stairwell or the street, sending me a link on Google chat. The link was from a blog entry posted a few weeks ago by a user named abuabu1. It went like this: “Introduction to Hungarology: Hungary is a small valley on the peninsula called Europe, jutting out of Asia. Its inhabitants are the Hungarians. The valley was once a sea, and the Hungarians were fish. Even now, if you lean real close to a Hungarian, you can hear distant waves crashing and a strange melody, like a dolphin calling its mate. If you lick Hungarians, they taste salty. Therefore, it is not a coincidence that Hungarians win the most Olympic medals in swimming and water polo, and that they are right at the top on alcoholconsumption statistics; this too is an ancient atavism left over from their past as fish…” I won’t copy the whole post here, but perhaps this sample is enough to get a sense of why Lóri sent it to me, indicating a kind of style, direction, and mentality. After shutting off the radio and the TV, I set my computer to hibernate, and I have to admit, I wasn’t

convinced at all. At the end of this evening, which started so innocently, I only ended up finding out more about what I don’t know. I sat at the window, the city stretched beneath me, an early train rumbled out of Western Station, and then all was silent again. The corpus of darkness became saturated, swallowing up the graffiti on the fire wall and the boarded-up windows. But the light reflected off a locked bicycle near the MÁV Hospital, and the parked cars in the hazy lamplight awaited their owners like faithful dogs. I looked up at the Buda sky; a thin, yellow moon flew towards the János Hill lookout point, like Éva Ruttkai towards Tibor Bitskey in that old film. Sleep overtook me. I heard a whispering voice asking me if I truly could see that everything was in its place, the up and the down, the depth and the height, the light and the darkness, the in and the out. Though seemingly alien to each other they are still connected, all the way to the horizon, to the stars, and to infinity. And not only is everything in its right place, but everything truly is. And why would I want to ruin all that with the truth?

163

e n g l i s h

reality, but instead a kind of fictional place which we desire, daydream about, or hope for. If a nation can be defined as a group of people who are joined by shared memories and plans for a common future, then for us, memories and traditions are not the fuel of common hopes, but a generator of further arguments and strife. And if he might make a short intellectual and literaryhistorical detour, said Lóri, lighting a cigarette, then he would remind me of the words of István Széchenyi, the man we call the Greatest Hungarian, who said, “Hungary has not been, but will be.” Later, Gyula Illyés wrote a paradigmatic poem titled Fatherland in the Heights, the title of which has since become a concept; though our history is made up of a series of defeats, our national freedom is only a vision, and our everyday lives are wretched, made up of internal conflict, dissent, and self-loathing; nevertheless our imagination, our spirit, and our culture “in the heights” does indeed, definitely exist: “If the order to shoot me through the forehead is given / Whatever there nests, escapes into heaven.” Perhaps it is not pointless to mention the popular phrase “the nation lives through its language,” Lóri continued. Moreover, if he might allow himself to wander a bit into comparative theory, then Hölderlin, the great German poet, wrote in his poem titled Home, “If only I too were homeward bound; yet what harvest have I but sorrow?” In other words, home, or a homeland doesn’t help you when you have big problems; big problems are caused by the gods, and it seems that, in contrast, we Hungarians have problems ready-made at home. We have a socalled home-made solution, meaning we don’t need to go off anywhere to find it, we have big problems at home to begin with; our big problem is being at home, the homeland itself, the unclear characteristics and outlines of home, the lack of self-knowledge, selfseclusion caused by frustration, and this is why we are unable to elevate ourselves to the universal, to universal problems. This is why we have no philosophy,

I N

Térey János

J á n o s :

K I M A R A D Ó

C S O D Á K

h u n g a r i a n

T é r e y

Kimaradó csodák Minden borvidék közepén ott zöldellik egy öreghegy, Amely présházak puha labirintusa Árnyas szerpentinekkel, Villáműző Szent Donát-kápolnával. Így van még a karcos bort adó tájakon is. De errefelé nem őriz minket Donát. A ﬁloxéra kivéreztette a tájat, S beépültek a kilyuggatott, meredek mészkőlejtők A szegénység csúf változatosságával. Úgy döntött, feljön a Dunától Bárány, az énektanár. Rendben, túlél, sőt megküzd öröméért!, Próba-szerencse. Annyi kitörési kísérlet után Beilleszkedik a társadalomba. A szökés, amikor a szemközti, lakatlan Szigeten próbált megtelepedni, Messzemenően balul sikerült: Könnyű sebek érték, nyolc napon belül… Este lett, mire a sínek mentén visszakullogott Szőlőhegyi házába. Bárány özvegy férj, aki évekig rosszul gyászolt, Hangosan és hivalkodva idézve Népdalénekesnő feleségét, Amíg rá nem szóltak a kocsmában: „Életében szeretted volna ennyire.”

166

Itt lakik a gesztenyefás Péter-Pál utca fölött. Az úttest tengelyében víz csorog, Hidacskákkal pántolt, betonnal zabolázott árok. Kétfelől az átépítés során Ragasztásokkal eltorzított homlokzatú Pincészetek, egykori vincellérházak, Melyekből elnagyolt geometriájú Szocialista sufnik lettek. A hegy, Mint maga Barkács-Magyarország, örökké épül. Mészkőlapokkal rakták ki a járdát, hangulatos. Persze, bambulni egy grinzingi Heurigerben Előkelőbb dolog. De ez a darab föld is jólétre született; Ha el van átkozva, akkor is van mit tenni. Bárány szombaton elment moziba, magyar vígjátékra. Arra ébredt, hogy alszik: Elaludt két poén között a nézőtéren. Ha ez is előfordulhat, receptorai jobban kopnak a vártnál. „Ellenben mi a program szerdára? Ezek az ígéretes szerdák!…” Az eső fölmenti a kerthelyiségek Látogatásának kötelezettsége alól. Addig mondták rá: fönnhordja az orrát, Ráadásul érzelmi jégverem, Hogy végül tudatosan barátkozós lett. Mostanában hajlik rá, hogy nyisson. „Nem csinálok hülyét magamból ilyenkor? Nagyon úgy néz ki, hogy de — válaszolta magának. — Legalább egy este ne folytassam ezt A magamat lejárató szériát.”

167

J á n o s :

K I M A R A D Ó

C S O D Á K

Beolvadni: ez a föladat, és ő hétrét görnyed alatta. „Elvagyok a kocsmabeliek alulmúlhatatlan ostobaságaival, S az elittel, Gyenizsével, Pankotaival és Kékyvel. A ﬁúk élvezik, ha bonyodalom van, Akárhány üzemzavar, balhé, baleset, havária. Ügyelek, ne látszódjon a társaság előtt, Mennyire őszintétlen a lelkesedésem. Hátamban a cigányzenekarral Fölismerem az én édes hazámat. Kimenekülök az autózajba.” A hegedű koldul, s közben áldozatokat szed Az a szelíd erőszak, amely leginkább a vidéki Vagy az elcsatolt Magyarországot jellemzi; hisz itt is dúl Az itatási terror, a hajnali pálinkázás kényszere, S a negyedik, ötödik szeretetköröké. Ilyenkor Bárány is örül némileg; „Virul a feje”, ahogy errefelé mondják. „Amíg élt az a rámenős neje, Mert volna nekünk igent mondani!…” „Mit kaptál volna a fejedre, ha lumpolsz!”, Bömbölte egyszer a fülébe Kéky. Régen a jól sikerült név- és születésnapokat, kupaszerdákat Már vasárnap este szervezni kezdték a ﬁúk. Pankotai kerekasztalt foglalt az iparoskörben, Zenekart rendelt, megadta a módját. Most bezzeg?… Kell néhány pohár mesterséges ráhangolódás, Kevert nélkül nem örülnek eléggé egymásnak. „Mindenki rátesz egy lapáttal, megjátssza magát, Akadálypályát állít föl a másiknak, pfuj.” Bárány tudja, hogy ez őrá is áll.

168

h u n g a r i a n

T é r e y

Lám, következő szerdán mégis ott ült az iparoskörben, Amikor Gyenizse robbant be, a természetfotós. „Tegnap volt a megnyitóm!”, bokszolt bele Pankotai vállába. Modorosan nevetett, kivillantva falánk felső fogsorát. „A megnyitód?”, hüledezett Kéky. „Kiállításom, retrospektív.”„Tényleg, hol?” „Természetesen a kultúrban.”„Hűha.” „Ismeritek egyáltalán a képeimet?”, Kérdezte növekvő nyugtalansággal. Csönd. „Nem kaptatok meghívót?”, faggatta őket Gyenizse már-már számonkérő keserűséggel. Pankotai vállat vont: „Gyerekezünk.” „Bözsike jól van?”, kérdezte kényszeredetten Gyenizse. Kéky állította, nem is tud semmiről. Bárány eljött volna, de nem volt olyan állapotban — ami igaz. „Szóval senki. Fura. Már bocs, hogy ezt mondom…”, Hadarta önmarcangolóan a fotós. „Remélem, nem gond, hogy megkérdeztem. És olvasta valaki a cikkemet A gólyákról a Hírnökben? Senki?… Ne haragudjatok, ezt föl kell vennem”, Kapott Gyenizse a telefonja után. És kiment, Majd visszajött, idegesen rágva a szája szélét: „Bocs, fúk, én most megyek. Ugye, nem baj?” „Egymás asztaltársai, nem közönsége vagyunk”, Próbálta hűteni Bárány.

169

J á n o s :

K I M A R A D Ó

C S O D Á K

Aztán történt egyszer, hogy Gyenizse kihagyta a szerdát, S az lett a veszte. Kiparodizálták kegyetlenül; Először Pankotai, majd Kéky utánozta: „»Bözsike jól van?… Nem baj, ha holnap este nem jövök?« Pont ilyen görcsösen kérdezi!”„Érdeklődés nélkül!” „»Már bocs, hogy ezt mondom…«, búsong lépten-nyomon.” „Bocsánatkérő ember! Röhögés nélkül Nem lehet többé a szemébe nézni.” „Kiül arcára a problémája, tudod, Vakargatja az állát zavarában…” „Valamilyen titkos betegsége van.” „A stigmája a baja: nincsen álruhája. Kívül hordja a kitaszítottság jegyeit.”

h u n g a r i a n

T é r e y

„Azért eléldegél itt.”„Nem olyan kivételesen józanul, Mint te, tanár úr!”„Szegény ﬂótás, haj.” „Ezek szerint jaj neki.”„Ííígy vaaan.”„És jól is van!” „Nem vitatunk meg több nőt, meccset és pártot?” „Nekem aztán mindegy.”„Édesem…” „Máris üzent, vissza akar jönni közénk! Odahajtaná a fejét a szomszéd vállára.” „Hát tényleg nincs más választása, mint mi?” „S a vendéglők lerágott csontjai…” „Megöregedni milyen?”„Ó, ó, ó.” „Ez nem a kímélet földje. Na, majd megszokja.

„S ha valakinek néha megesik rajta a szíve, Rendszeresen visszaél a segítséggel… Tudtad, hogy Gyenizse időnként Fölhívatja magát valakikkel, Hogy úgy tűnjön, vannak más barátai is Rajtunk kívül!, van nője, családja?” „Also wirklich!…” „Gyerekek, beáldoztuk Gyenizsét?” Beáldozták Gyenizsét, Bárány aznapra így menekült meg. Ő maga is kiválasztódik, gondolta, De másként és másfelé fordul el, Mint Gyenizse, akit társasága rendszeresen Kivet magából, idegen testet a test, Őrző a betolakodót: na, kifelé!

170

171

J á n o s :

E X

h u n g a r i a n

T é r e y

Ex A Legkisebb Jégkorszak előtti utolsó ősszel, Még jóval a teljes légtérzár előtt Egyik este a magyar konzul belebotlott Bill Clintonba a Faxaﬂói öbölnél, A hotdogos bódé mellett. Körül a havas koronájú vulkánok, S a magas, mélykék ég elkeskenyedő felhőkkel. Ez a világ egyik legpuritánabb Hullámbádog bodegája a parton, Betonlábazatú, színesre festett Deszkahomlokzatukkal, fémmanzárdjaikkal törékenynek És ideiglenesnek tűnő házacskák között. Piros sapkás kisﬁúk gördeszkáztak körülöttük. Bill határozottan bácsi volt már akkor is, Eléggé nyúzottnak tűnt a viharkabátjában. Összehúzva prémes kapucniját, Félrebillentve fejét, Szórakozottan hunyorgott Mátrai Ágostonra. A konzul tudta, ez Bill kedvenc városa Négy órányi repülőútra New Yorktól, Valaha ez volt a kitüntetett jelentőségű Reykjavíki hotdogosa Lent a szélfútta, kopár kikötőben: Ott a fotója a pénztár mellett. Egy parkoló autóból Metallica szivárgott.

172

Well I’ve fucked the queen I’ve fucked Bach I’ve even sucked an old man’s cock So what so what? And I’ve fucked a sheep I’ve fucked a goat I rammed my cock right down its throat So what so what? So what, so what, you boring little fuck Ágoston mosolygott, feszengett, hátrált kicsit. Ismerik egymást Washingtonból és máshonnét, Bemutatkoztak egymásnak vagy háromszor, régen. „A harmadik elnök van azóta, Már nem aktuálisak: sem az Államok, sem ő. A gazdaság alatta volt Utoljára szárnyalóban; S az Államok hatalma akkor érte el A történelmi csúcskiterjedést: Ő volna hát a régi, jó világ?”

Ágoston tréfásan tisztelgett neki búcsúzóul. „Ez az ember az ötvenautós konvojával, A repülőivel az anyahajókon, Seregeivel a bázisokon, A szivarával a gyakornoklány szájában A végső csúcsot lakta, mondjon bárki bármit”, Gondolta, amíg Clinton távolodott; És közben kicsit sem halkult a metál. I’ve fucked this I’ve fucked that I’ve even fucked a schoolgirl’s twat So what so what? So what, so what you boring little fuck Who cares Who cares what you do And who cares Who cares about you, you, you, you, you, you

A konzul igazán nem akart tolakodni, De Bill kiszúrta őt a sorban, és vállon veregette: „Only with mustard and geysers?” „Absolutely, Mister President.” „Well it’s a pity, I’ve become a vegan lately”, Kacsintott pajzánul Bill. Kezet ráztak sietősen. Az elnök láthatóan valami pozitív támpontot keresett: „Hey man, wait a minute… Czech Republic?” „Oh no… Hungary. I’m the Hungarian consul here.” „Ahhh great, yeah… My hovercraft is full of eels, So I have to go. Nice meeting you.”

173

János Térey Translated by László Maczelka and Paul Crowson

J á n o s

T é r e y :

M I S S I N G

W O N D E R S e n g l i s h

Missing Wonders In the middle of every wine region there is the green of an old hill Which is a soft labyrinth of cellars With shady serpentine paths And a chapel built for Saint Donatus, the patron against lightning. It’s the same even where they make rough wine. Saint Donatus will not protect us here. The vine-pest left its mark on the landscape And the steep, cratered limestone slopes were built on By the manifold ugliness of poverty. Bárány the music teacher decided to come up from the Danube. It’s alright, he survives, he even fights for his joy! Who dares, wins. After many attempts to break free, He fits into society. When he tried to run away To live on that uninhabited island, It was a spectacular failure: He suffered superficial wounds, nothing fatal… It was evening by the time he shambled back By the railway tracks to his house on the hill of vines. Bárány is a widower who mourned badly for years, Quoting his folk-singer wife Noisily and ostentatiously Until someone told him at the bar: “You should’ve loved her like this when she was alive.”

176

He lives above chestnut-lined Péter-Pál Street. Water’s ﬂowing down the axis of the road, A ditch spanned by little bridges, reined in by concrete banks. On both sides during the revamp, Their facades deformed by repairs, The cellars and former wineries Became socialist sheds Of rough-and-ready geometry. The hill, Like DIY Hungary itself, is permanently under construction. The paving is limestone slabs, they conjure a special feeling. Naturally, it’s swisher to be glassy-eyed in a heuriger In Grinzing. But this plot of sod was also born to prosper; Even if it’s cursed, it can still be improved. Bárány went to the movies on Saturday night to see a Hungarian comedy. He woke up to ﬁnd that he was sleeping: He’d fallen asleep in his seat between two gags. If this can happen, his receptors are wearing out quicker than he thought. “But what’s on for Wednesday? Oh, those promising Wednesdays!…” Rain saves him from the obligation Of sitting in beer gardens. They’d called him ‘supercilious’ And ‘an emotional ice house’ so often That he started to make friends consciously. Nowadays he tends to open up more. “Am I not making a fool of myself? It’s quite likely that I am,” he answered his own question. “I need at least one evening’s break From blackening my own name.”

177

J á n o s

T é r e y :

M I S S I N G

W O N D E R S e n g l i s h

To fit in: this is the task, it buckles and tortures him. “I’m okay with the world’s worst garbage they talk at the bar, And with the elite: Gyenizse, Pankotai and Kéky. The lads enjoy it when there’s some bother, A break-down, mess-up, slip-up or pile-up. I do my best to disguise from them How insincere my enthusiasm is. With the gipsy band at my back, I recognize my sweet homeland. I flee into the noise of the traffic.” The violin begs while victims are claimed By that gentle violence so typical in the country Or in Hungary-over-the-Border; you can also it find here: The terror of force-drinking, the dawn-brandy duress, And the fourth or fifth rounds of “Here’s to good pals!” This is when Bárány also becomes blither; “His head’s all aglow,” as they say in these parts. “He wouldn’t have said yes to us While his domineering wife was alive!…” “What would you have got if you’d gone on a bender?” Kéky once bellowed into his ear. There were very successful name days, birthdays and football Wednesdays That they started to organize well in time, on Sunday night. Pankotai reserved a round table at the Craftsmen’s Club, He booked a band, he set the scene. And what now?… You need a few glasses of artificial-getting-in-the-mood, No one is that pleased to see each other without some cheap booze. “Everyone’s playing up, everyone’s putting on a show, Making an obstacle course for the others. Pah.” Bárány knows this is also true of him.

178

But he was still sitting in the Craftsmen’s Club the next Wednesday When Gyenizse the wildlife photographer rushed in. “My opening was yesterday!” he punched Pankotai’s shoulder. He gave a stilted laugh, showing a voracious upper denture. “Your opening?” Kéky was bemused. “My exhibition. My retrospective.” “Really? Where?” “In the community hall, of course.” “Wow.” “Do you know my pictures at all?” He asked with growing curiosity. Silence. “Didn’t you get the invitation?” he quizzed them With interrogative spleen. Pankotai shrugged his shoulders: “You know how it is with the kids.” “How’s Bözsike?” asked Gyenizse uninterestedly. Kéky claimed that he knew nothing about it. Bárány would have gone, but he was not in a ﬁt state — this was true. “So nobody at all. It’s strange. Sorry to say this, but…” Blurted the photographer, reproaching himself, “I hope it’s not a problem that I’m asking. And has anyone read my article About storks in The Messenger? Nobody?… Excuse me, but I have to answer this,” Said Gyenizse grabbing his cellphone. And he left, Then he came back in, gnawing his top lip nervously: “Sorry chaps, but I’ve got to go. Not a problem, is it?” “We’re drinking buddies, not each other’s audience,” Said Bárány, trying to calm him down.

179

J á n o s

T é r e y :

M I S S I N G

W O N D E R S e n g l i s h

Then one Wednesday, Gyenizse didn’t turn up, This was his doom. They ridiculed him remorselessly; First Pankotai and then Kéky mimicked him: “How’s Bözsike…? Not coming tomorrow night. Not a problem, is it? He’s just that awkward!” “Shows no interest!” “Sorry to say this, but… He’s always so miserable.” “Always begging our pardons! We can’t even Look at him any more without cracking up.” “His problems are written all over his face, you know, He scratches his chin in confusion…” “He might have some secret disease.” “His stigma is his problem: he has no disguise. He bears the marks of the pariah on the outside.”

“He still lives his life here.” “Although not so very soberly As you, mister schoolteacher!” “Oh, the poor devil.” “So he’s done for.” “Yeees he iiis.” “And it’s a good thing, too!” “So we don’t discuss any more women, football matches and parties with him?” “It’s all the same to me.” “Sweetie…” “He’s sent a message already. He wants to rejoin us! He’d lean his head on his neighbour’s shoulder.” “So he really doesn’t have any other choice than us?” “And the bones to pick in restaurants…” “What’s it like getting old?” “Oh, oh, oh.” “This is not the land of indulgence. He’ll get used to it.”

“And if someone is gracious enough to help him, He usually takes advantage of it… Did you know that Gyenizse sometimes Tells certain people to call him on the phone So that it seems he has some other friends Apart from us! Has he got a woman, a family?” “Also wirklich!…” “Oh lads, have we sacrificed Gyenizse?’ Gyenizse was sacrificed and Bárány was saved for that day. He would also be picked out, he thought, But he turns away in a different way and in a different direction, Unlike Gyenizse, who is regularly rebuffed By the group, a foreign body rejected by the body, An intruder chased away by the guard: Hey you! Out!

180

181

J á n o s

T é r e y :

E X e n g l i s h

Ex It happened the last autumn before The Littlest Ice Age, Well before the total airspace closure, One night the Hungarian consul bumped into Bill Clinton by the hot dog stand, At Faxaflói Bay. All around, the snow-capped volcanoes And the high, deep blue sky with thinning clouds. This corrugated tin stall on the beach Is one of the world’s least pretentious, Among the fragile, temporary-looking shacks With their concrete bases, colourful Boarded walls and metal mansards. Boys in red caps were skateboarding around them. Bill definitely looked like someone’s uncle even then, He seemed pretty haggard in his parka, Pulling up his furry hood, Cocking his head to one side, Blinking absent-mindedly at Ágoston Mátrai. The consul knew this was Bill’s favourite town; Some four hours’ flight from New York. It used to be his Reykjavík hot dog stand With special significance Down in the bleak, windy port: His photo’s still there next to the till. Metallica filtered from a parked car.

182

Well I’ve fucked the queen I’ve fucked Bach I’ve even sucked an old man’s cock So what so what? And I’ve fucked a sheep I’ve fucked a goat I rammed my cock right down its throat So what so what? So what, so what, you boring little fuck Ágoston smiled, ill at ease, backed oﬀ a bit. They knew each other from Washington and other places, They had been introduced about three times. “There have been three presidents since then; They’re obsolete: both the States and him. The last time the economy boomed Was under him; And the power of the States Hit its all-time high: Is it he who embodies the Good Old World?” The consul really didn’t want to make a fuss, But Bill spotted him in the line and slapped him on the back: “Only with mustard and geysers?” “Absolutely, Mister President.” “Well it’s a shame, I’ve become a vegan lately,” Winked Bill saucily. They hurriedly shook hands. Apparently, the President was looking for something positive: “Hey man, wait a minute… Czech Republic?” “Oh no… Hungary. I’m the Hungarian consul here. ” “Ahhh great, yeah… My hovercraft is full of eels, So I have to go. Nice meeting you. ”

Ágoston jokily saluted him in farewell. “This man with his fifty-car motorcade, His fighter jets on mother ships, His armies at the bases, His cigar in a girl trainee’s mouth, Had dwelt on the final peak, say what you will,” He thought as Clinton walked away; And the heavy metal was as loud as ever. I’ve fucked this I’ve fucked that I’ve even fucked a schoolgirl’s twat So what so what? So what, so what you boring little fuck Who cares Who cares what you do And who cares Who cares about you, you, you, you, you, you

[Translator’s note: In the Hungarian text, the italicized passages were originally written in English.]

183

Dan Sociu

S o c i u :

P A V O R

Pavor Nocturnus

N O C T U R N U S

László Noémi fordítása

ha nem gyógyít meg teljesen, egyáltalán nem gyógyít a fák közt tekerek, erőlködöm a boldogsághormon el ne merüljön. jövő nélküli mozdulataimmal keresztül is mehetnék rajtuk

bárhová mennék előre megyek akár a cápa álmodban nem zavarodsz össze soha.

tudtam a térképen vagyok valahol minden létező hely fölött és amikor reggel nálam maradtál, már ﬁzikai méreteket öltött. feküdtünk két ágyon kinyúlva a hideg szállodában a világ legutolsó szobájában. fejünk mögött a falon túl semmi: hideg, homályos. a takaró alatt kinyújtott lábujjaink és azon is túl volt-nincs napjaink, verőfényük mindenek fölött.

186

h u n g a r i a n

D a n

itt állandóan kezdődik a tél, folyton hideg lesz és besötétedik de időről időre más nap fénye idevetődik és biciklimre süt. ki sem megyek a házból többé nem tekerek, egyetlenegyszer megyek ki, keresztültekerek a fényben fürdő összes falon, ami rögvest eltűnik.

187

S o c i u :

P A V O R

N O C T U R N U S

Réges régen, egy messzi-messzi galaxisban bizonyos nyári napok végén útban hazafelé ﬁatal család maradhattunk volna, tengervíztől sós bőrrel, érintetlen jövővel és stabil atommagokkal. a futó eső elolvadt volna a lángok fölött, ívben kelt volna át a sztrádán, nem érintette volna. de azoknak a nyaraknak vége, most nem volna más, mint árnyak dühödt, hatástalan kerülgetése.

az erdőben majd levetem a pólóm és a biciklire akasztom. elhaladok a fák közötti fénypászták alatt, este tükörben nézem hogyan omlott össze a nap. és véget ér a nyár és egyre gyengül majd a fény, mígnem bőrömről teljesen eltűnik.

e rázkódó világ egy szárnyastűbe kapaszkodik. és fecskendőkbe, rengeteg megtartó fecskendőbe. egy mocskos folyosón, förtelmes kórteremben. amikor részéről befejeződött, azonnal elfelejtett, de arca tovább nő arcomon. a lány, amikor véget érünk, azonnal elfelejt majd. vonásait felfalják a baktériumok, de a modellen tovább fut a program. és a pici letális gén mint áldott sajka, érintetlenül siklik tovább.

188

h u n g a r i a n

D a n

együtt reggeliztünk egy kirakatban néztük hogyan olvad a várakozó lábak körül a hó. mert amivel foglalkoztunk életszerű volt, egy kicsit ragyogott.

189

S o c i u :

P A V O R

N O C T U R N U S

télen a föld a rendszer szélére ért és kilépett. tisztán éreztem, amikor kiment. megingott és zavaros lett a hold, mintha kontrasztanyaggal nyomták volna tele. de kevésbé drámaian, szinte alig, mint ami volt-nincs. amikor este beléptél az ajtón belőlem semmit sem találtál tévézés közben a kanapén. mint ahogyan akkor és azelőtt senki sem lépett be az ajtón. keresztülmehettünk volna egymáson jövő nélküli mozdulatainkkal.

190

h u n g a r i a n

D a n

egyre rövidebbek az órák az óráknál is rövidebbek a nyarak. minden évben más nap mellett haladsz el, nem érzed melegét, csak a fagyot, amikor eltűnik. jön-megy a fény, nem hoz, nem visz, nem hagy nyomot. valaha valaki, mágikus társad a világra igézően hatott. miután eltépted a szálakat, ő tehetetlen az igézet mind rád maradt, a múltban. arcuk folyton rajtam keveredik, rosszul vagyok. tó mellett szaladok, erőlködöm a boldogsághormon el ne merüljön. a túlparton új tömbházak, új kultúrmédiák az új családok gyarapodása, felőrlése végett. ott van a legszebb múlt, az első, radioaktív nyarak

191

S o c i u :

P A V O R

N O C T U R N U S

más fényű, más nap van, ugyanúgy melegít. funkció ugyanaz, új forrás. legjobban akkor érted ezt, amikor a szárny melletti helyet osztják rád: az ablak mögött húzódó, havas felhőmező egy csíkját látod csak, ha engedi a szárny. nem voltak a mezőn korábban lábnyomok, most sincsenek. ha kiugrasz vészkijáraton, megfagysz, mint azelőtt, de nem látod sehol, mert vészhelyzetek sincsenek.

h u n g a r i a n

D a n

és miután eltűnik, még ragyog egy kicsit és eltűnik.

egészen mélyen az erdő mellett volt-nincs napok fényrétege alatt egy nyári eső átkel a sztrádán és eltűnik.

192

193

Dan Sociu

D a n

S o c i u :

P A V O R

N O C T U R N e n g l i s h

Pavor nocturn Translated by Oana Sanziana Marian

if it doesn’t cure you completely it doesn’t cure you at all i ride my bike between trees, i brutalize myself to keep the joy hormone aﬂoat. i could just go through them directly, in my futureless movements

everywhere i go i go only straight ahead like a shark. in dreams you’re never confused. i know that i am somewhere on the map above all the places and when you remained that morning with me, i felt it almost physically. we were lying on separate beds in the cold hotel room and we were in the last room of the world. behind our heads behind the wall there was nothing: cold and unclear. under the blanket the toes of our stretched out legs and further all the days that came and went away, with all their light ﬂoating above.

196

here every moment is the beginning of winter and it gets dark and cold, but from time to time the light of another sun deviates and passes over my bicycle. i don’t go out anymore and i don’t ride anymore, but i will go out just once and i will ride through all those illuminated walls, which immediately disappear.

197

D a n

S o c i u :

P A V O R

N O C T U R N e n g l i s h

in a faraway galaxy, millions of years ago, there were summer days when, at their waning, on the way home, we could have remained a young family forever, with seasalt on our skin, the future still intact and the nuclei of the atoms in their initial breed. a short rain would have melted over the ﬂames, arcing over the highway, without touching it. but those summers are over, now it would be nothing but a furious detour, without impact, through shadows. this shaky world is steadied by a branula. and syringes, many syringes to steady it. in an infected hall, in a dirty room. when his time came, he forgot me on the spot, but his face continues to grow over mine. when her time comes, she, too, will forget me on the spot. the bacteria will eat her features, but the model will continue its course. and the little lethal gene will slip further, intact, like a little blessed boat.

198

when i enter the forest i will take oﬀ my t-shirt and hang it on the bicycle. i’ll go under the stripes of sun between the trees, and in the evening i’ll watch the day collapsing in the mirror. summer will also end and the sun will become weaker and weaker, until it completely vanishes from my skin. one morning we ate together behind a window pane from where we watched the snow melting around waiting feet. because a part of what we did we did while we were still living, it sparkled a bit.

199

D a n

S o c i u :

P A V O R

N O C T U R N e n g l i s h

during the winter the earth reached the limits of the system and left. i felt it distinctly when it left. the moon shook and muddied, as though injected with a contrasting substance. but far less dramatically almost, not at all like everything that had been and had passed.

when you walked in the door at night you found nothing left of me on the couch in front of the television. just like then and other times nobody ever walked in the door. we could have walked through each other in our futureless movements.

200

the hours are now shorter and shorter and the summers shorter than the hours. every year, you pass another sun. you don’t feel its warmth; you only feel the chill of its setting. the light comes and goes, without bringing, without taking, without leaving a trace. someone from the past to whom you were tied by magic who knew how to enchant everything around you. after you broke oﬀ the ties, she no longer knows how to do it having left the enchantment to you alone, in the past.

his face and her face blend continuously over mine, i feel sick. i run around the lake, i brutalize myself to keep the joy hormone afloat. along the other banks there are the new apartment blocs, the new mediums of culture for the growth and desolation of the new families. it is there you can find the most beautiful past and the first, radioactive summers

201

D a n

S o c i u :

P A V O R

N O C T U R N e n g l i s h

now it’s another sun, with another light, that warms the same way. the same function, another source. you understand this fully when you get a seat near the wing: the clouds stretch beyond the protective window like a ﬁeld of snow, of which you see just a strip, as much as the wing will allow. there weren’t any footprints in the snow before, and there aren’t any now, either. if you open the emergency exit, you freeze, like before, but you no longer see it, because there are no more emergencies.

and after it disappears, it shines a little longer and disappears.

all the way down, near the forest, under the layer of light of the days that have passed, a summer rain crosses over the highway and disappears.

202

203

Yang Lian Gerevich András fordítása

L i a n

Éjszaka a Bíbor Tulipán Palotában (Adagio) Ebben a háremben az éj holdfény, jáde lépcső és gyöngyfüggöny mind a képzelet szüleményei virágcsokor a kék tapéta előtt képzeld az ágyas ruhája alatt hókupac roskad magába a hó türelmetlenül várja hogy kristály testét birtokold lassan forog folyamatos lassú táncban tekeredik magára egy csokor tulipán fejét lehajtva levetközi önérzetét valami bíbor suttogás amit mély sóhajjal kell kimondani az egyetlen címzettje a férfi ahogy eltapossa a szirmokat egy csepp bíbor tej mint az ágyas türelmetlenül várja hogy nyalják belegyűjti az egész világot egyetlen égő kráterbe Ebben a háremben a tűz szemtelenül játszik nyelveivel kinyújtja és megnyalja a bőr pusztaságát éjféli összebújás zöldes levelek csavarodnak az ágyas bokájára ő a férfi kedvence minden szögből ömlik a zápor öntözi a virágot mellbimbójának apró bíbor kelyhe megtelik dacolva az idővel a pigmentben az óceán mélyének kincsei egy csokor tulipán egyetlen éj alatt szopránból mezzoszoprán lesz ma este a zsarnoki szépséget ellensúlyozza a pusztulás esztétikája tűnékeny illat amit az ágyas csak a férfinak őríz csak ő élvezheti ha nem alszik ki a selymes fény a bíbor finoman kitárul Ebben a háremben a fény halott csont derengéséből lett biberagyogás a testi vágyat vezényli játsszák mind a négy évszakban kivési ezt a lyukat belehasítva az ágyas kifaragott napjaiba a tapéta kék mint az őrült agy mely egybevarr minden múlt sebet csak egyszer az idő fognyoma ott marad a virágokon egyre sötétedik az éjt húsra fércelik mindig friss és puha a kezdetek kezdetén a bíbor lassan szétfolyt mint a tejcsepp magába szívta a világegyetem látja a kéjvágyat kacsint tekintete az ágyast vaksötét nyelvtannal ruházza fel a váza mint egy szó nyugszik a kezei között

206

Egy napraforgómag tiltakozása Aj Vej-vejnek elképzelhetetlen hogy egykor Tu Fu kis csónakját ezen a kerámia folyón kötötte ki nem ismerem a holdfényt csak a vers világát sorról sorra egyre egyszerűbb lesz személytelen puszta szimbólum mindent kibeszél és kikerül nem vagyok szimbólum a napraforgómag kemény héjában haldokló nap és a nap sem gyermekek megroggyant hófehér húsa és el sem tűntem a napkelte horizontján lehetetlenül feledtem a fájdalmat csontok mint az üveggel hasított üveg nem sikoltottam ezért mindig az első fénysugárral sikoltok a földrengés soha nem mozdulatlan nem kell megfojtani a holtakat a föld sarkáig kerítést állítva megbilincselni a szégyen csendjét így nem félek a ﬁatal rendőrnőtől amikor meztelen testemet vallatja tűzben edződött mint a tiéd is nem tudok máshogy megtörni mint százmilliószor magamban nem a földre hullok egy folyóra ami nem folyik amit nem érdekel a kőben a sárga virág el kell menni el kell fojtani mint Tu Fu régi könnyét ne hagyjuk hogy a vers közönyös halott szépségbe süllyedjen

207

h u n g a r i a n

Y a n g

L i a n

h u n g a r i a n

Y a n g

Sötétségek 1. megfeledkezünk a zöld lombokról ha az ablak túl zöld és minden kavicsról amit a tavasz vadul elhajít saját magát találva el madarak siklanak a kiszáradt kék égen az öreg kutya szemei kifáradtak nem kell lefordítani a folyó hogyan csapkodja a halál esztétikáját táplálja a virágok burjánzását csak a földek tűrik el a szív dühét egyre távolabb menekülnek az április vérszagot kap a napfényben mögénk kuporodik az erdő a tudást nem lehet elvenni csak a holtaktól verset szavalnak egyre mélyebb a csend a másvilág is ez a világ

mondaná a sötétség

2. az ember ha nincs története a holnapba menekül mintha a holnap elől menekülne a múltnélküli ember élete már a múlté könyvbe rögzíti a sirályokat az este

patkány sivít metsző sivítás mikor a fény eltapossa magát minden nap egy másik napra riad egy fekete éjszakával egy történettel amiben nincs szereplő ha kétszer mondják sem válik valóra mondaná a sötétség 3. minden zivatar a saját végedre ültet eső kopog a tetőn állatok apró léptei mozdulatlanul a sötétbe visznek a mozdulatlan időben csak másokkal tudsz aludni aludni annyi mint távozni az esős évszak is távozik ha egyszer átment rajtad a sötét mint telivér a tűzön hallod magadban mindenütt ezüstfehér öltések varrják össze a kopott hús-anorákot minden zápor erre a kopár földre hullik a saját végeden kezded az olvasást fekete magyarázatok minden nap másra cserélnek valakit címet hamisítanak sárosabb a temetői utca hibát talál a kezedben koldusok gyűlölködve bújnak össze várost formálnak ahol nincs hova bújni az eső elől egy raj ázott varjú ütközik benned azonos arccal szaporodik sokféle bűn mondaná a sötétség

a fertőző osztályra zárják aki nem bolond a tévképzetek hús helyett inkább szilánkok üvegszilánkok csontok reccsenése a peremvidéken egy rothadó nyelv foszlányai elmosódik az alkony

208

209

L i a n

h u n g a r i a n

Y a n g

Kérdések Taotiéről a démonról 4. de a sötétség nem szól semmit csak ez a tavasz

sötét és sötét között

a lombokból papirsárkány csontjai lógnak csillog a kéreg szerelmesek csókolóznak a fa alatt a tüdőkben a pollen a tavalyi gongot veri élénk vörös bohóc megvadítja a gyerekeket

Homloka közepén a Sarkcsillag világít A mélykék kristályos jeges pupillája mindent elpusztított Ez a magányos lángoló lány vajon mindent magába zár? Menekülés Anyangból menekülés a jini éjszakába Nincs más fény csak ez itt előttünk kéjesen fejszét köszörül Hova estek a letört gyöngéd végtagok?

egyre zöldebb fogak rágják a kis kezeket régi újság-pázsit kezek a lángollók felett az április látomásában folyik a folyó az áramlat elfelejtett színei látomásai vagyunk ha a gerle turbékolása feketére ég minden csillag szurokfekete zsilipbe szorult törött játék

Felnéztünk évezredeken át süllyedtünk a víz mindig a fogait köszörüli alattunk a lány hörögve esik össze Taotie elragad vagy megrág?

a sötétben egy test mindig visszasodródik oda ahol nincsenek álmok

Sokezer szó újra széthasad de mind ugyanaz az írásjel egy vonásban az élet áramlása tízezerszer kifőzték már a húst még pácolja a bú hogy életre keljen ha elragad megrág?

mi is félünk a saját félelmünk tart rettegésben a sötétség nem szól az utcán a járókelők magukban beszélnek a sötétség a narancspiros rúzs-sötétet hallgatja a tavaszi iskolától mindig tudatlanok leszünk az emlékezet benne kísértet lakik de a betegségtől enyhül a látvány ha tükröt hord az arcán az óceán felemészt egy haltetemet és kiokádja a vég nélküli csevegésben

A lány bájosan visszatér a jini éjszakából Kiolthatja egy lágy illat a fényt? Emberi és állati arcok felszippanthatják a párát? A kiejthetetlen nyelv meghozta végül az áldozatot?

Ez az arc könyörtelenebb a nem-létnél ez a tehetetlenség a merev tekintet lyukat hasít szétver Melyik szépség nem vérzik? Vízen lebegő életünk a vékony bronz reliefre vésve Vajon a pupilla fagyosan összehúzza a teret? Hány nap nem kel fel és nem megy le a névadás sötétjében?

mindenhol sötétségek túl sok lehetett az életnek kisétál belőlünk a tavasz és csak ekkor hallgat végre el

210

211

Yang Lian

Y a n g

L i a n

Translated by William Herbert and Yang Lian

In this seraglio night always consists of moonlight, jade steps and a curtain of pearls all imaginary a bunch of flowers against blue wallpaper imagine caving in under the concubine’s clothes a mound of snow snow waiting impatiently to be possessed its crystalline body slowly turning constantly curling in on itself in a slow dance a bunch of tulips divesting itself of the love of self as it brightly declines a kind of purple whisper which must be spoken breathily addressing only him as he crushes the petals heavily a drop of purple milk like a concubine impatiently waiting to be sucked concentrating the entire world into one burning duct In this seraglio fire always has the rude playfulness of tongues a pointed tip licks the emptiness of skin midnight’s cling green like leaves gathered at the concubine’s ankles his preference for her a shower coming from every angle watering the flower the little purple bowl of her nipple fills in revenge against time the pigment holds ocean’s deepest spoils a bunch of tulips slips in a single night from soprano to mezzo tonight tyrannous beauty is balanced by this aesthetic of erosion this evasive scent which the concubine keeps for him alone and only lets him savour when the silky light can’t stop purple very gently splays open In this seraglio there’s always this dead bone phosphor light becoming a pistil’s gleam conducting the body’s desire to be played for all four seasons carving out this hole cut through the concubine’s sculpted days the wallpaper is blue like a crazy mind sewing up all past pains only once the hours’ bitemarks into each flower darken endlessly the night is stitched onto flesh endlessly fresh and tender once in the beginning purple gradually spread like a drop of milk slowly absorbed by the universe which sees his lasciviousness and winks by staring he bestows on the concubine a totally dark grammar the vase is like a word resting between the hands

214

e n g l i s h

A Night in the Purple Tulip Palace (Adagio)

A sunflower seed’s lines of negation For Ai Weiwei unimaginable that Du Fu’s little boat was once moored on this ceramic river I don’t know the moonlight see only the poem’s clarity attenuated line by line to a non-person to the symbols discussing and avoiding everything I’m no symbol a sun dying under the sunflower seed’s hard shell nor is the sun snow-white collapsed meat of children nor have I disappeared daybreak’s horizon impossibly forgot that pain bones like glass sliced by glass I didn’t scream, so must scream at each first light an earthquake never stands still no need to suffocate the dead planting rows of fences to the ends of the earth handcuffing ever more shameful silence so I don’t fear the young policewoman interrogating my naked body it was formed by fire no different from yours knowing no other way to shatter but a hundred millions shatterings within myself falling into no soil only into the river that can’t flow that cares nothing for the yellow flower within the stone having to go on to hold back like a drop of Du Fu’s old tears refusing to let the poem sink into dead indifferent beauty

Translated by Brian Holton & William N Herbert

215

Y a n g

L i a n

1 green leaves always forgotten when windows are too green like every pebble roughly thrown by spring hitting spring itself birds still wearing arid skates of blue though old dog eyes are tired out no need to translate the riverbank’s slapping the aesthetics of death incite the swarming of the flowers fields alone can tolerate the furious heart fleeing still further April sniffs out blood in sunlight the wood crouches behind us knowledge that can’t be taken away it takes away the dead reciting a poem a deepened stillness the other world is still this world

darkness would say

2 a storyless person escapes into a day with a gesture of escaping from the day a pastless person has passed away seagulls worked into an abstract book by the evening

e n g l i s h

Darknesses

Translated by Brian Holton

rats squeal shrill squeals as light stamps on itself each day startled awake by each day with one black night a personless story still won’t come true told twice darkness would say 3 each shower of rain makes you sit at your end rain rapping on the roof tiny animal steps move you motionlessly into the darkness in motionless weather you need others to sleep to sleep is to leave the world of the rainy season leaves once darkness has passed through you like a thoroughbred through the fire hear inside you silvery white stitches everywhere stitching a worn-out windcheater of flesh every shower falls only on this bare ground when you begin reading from your end a page of black explanation unweariedly swaps someone else for next day forges an address the graveyard street still muddier finds fault with this hand beggars huddle together in mutual hatred making a city with nowhere to shelter from the rain a flock of soaking crows collides inside you breeds different crimes with identical faces darkness would say

locked in the isolation ward who isn’t crazy delusions more like fragments than ﬂesh fragments of glass shattering skeleton heard on the periphery fragments of rotting tongue twilight washes away, just washes away

216

217

Y a n g

L i a n

4 but darkness didn’t say a thing only this spring

between dark and dark

kite’s bones hang in the treetops bark shines lovers pass kissing under the tree pollen in the lungs beating last year’s gong a bright red clown always makes children run wild greener and greener the teeth that chew little hands old newspaper lawn hands over scissors of flame so April sees the river flow like a mirage the current’s forgotten colours see us as mirages once the dove’s call is burned black all the stars are broken toys stuffed in a pitch-black floodgate in darkness there’s always a body drifting back to the place of no dreaming even we fear only fear our own terror darkness doesn’t say a thing every walker on the streets starts muttering to himself darkness is listening to the orange-red darkness of lipstick a spring school always makes us ignorant memory who lives in it is a ghost but sickness attenuates the look when a mirror’s worn on the face the ocean digests a dead fish being vomited is still endless chatter

The Pole Star is set in the centre of his forehead. The deep blue is crystalline his ice pupil has destroyed everything Does the lonely boiled girl embrace everything?

e n g l i s h

Questions about the Demon Taotie

Translated Pascale Petit

The girl swings gracefully back from the Yin night Does a thin fragrance snuff out all light? Do bestial and human faces gently clasp vapour? Has unutterable language finally fulfilled the sacrifice?

Escaping from Anyang is an escape into the Yin night No other light except this sight luxuriously grinding a huge axe Where did the tender broken limbs fall? Looking up for thousands of years we sink down Water always grinds its teeth beneath us the girl collapsing to a gurgle Does Taotie seize or chew? Thousands of words re-split open are still the one character that one stroke captures life’s flow has been cooked ten thousand times the flesh still soaked in sorrow to reawaken Is seizing chewing? This face is even more ruthless than non-being this powerlessness staring out rams a hole to pound away What beauty is not bloody? Our floating life is carved on the shallow bronze relief Does the pupil’s axle icily shrink space? How many suns don’t rise or set in the darkness of naming?

darknesses are too many for life ever to have got there spring walks out of us only then is spring silent at last

218

219

Selyem

Z s u z s a :

H O V Á

H A Z A

Hová haza Úgy képzeld el, mint Nagy Ervint (80% Kossuth Lajos, 20% kaméleon.) Okkersárga, 1300-as Dacia hátsó üléséről néz ki az ablakon, balról Pali, jobbról János válla fölött. Hát ennyi volt, ha igaz. Nincs valami pompás formában, így, a nagy búcsú pillanatában. Habár ezt is ki tudja. Addig még szimpla ügy, amíg itt ülök bepréselve egy már gyárilag lerobbant Daciában (már ezért is húzni kell innen), de amikor ez a kontyos csaj megáll, és megmutatja a zöld határt, eszemnél kell legyek, ﬁgyelmes és gyors, bárhonnan jöhet egy utolsó golyó édes hazámtól, akihez éppen hűtlenné akarok válni. Elegem lett belőle, teljesen elhülyült, reménytelen, ócska, és még élvezi is, hogy ilyen, hát nézz csak ki, és mondd, van-e még egy ilyen tetves hely széles Európában, ahol két szemétdomb között folyamatos szemétösvények vezetnek, miközben szól a dal, hogy Szép ország a miénk, gyönyörűszép ország, persze, helyenként még szép, vannak erdők, kis patakok, játszi habok, van édesanyám szerény hajléka, és kitárt karu, drága jó testvéreim is vannak, akiket megbénít ez a hazug és hazugságra kényszerítő ország, ami ellen nem látnak más védelmet, mint a piát és a védtelenséget. Ha pia, akkor előbb-utóbb apám ordítozása, anyám csöndes, de annál lesújtóbb szemrehányása, apám arcizma beremeg, és üt, anyámat, drága jó testvéreimet, engem, na engem már nem, részint mert visszaütöttem, és nem én voltam a gyengébb, részint mert most húzok el úgy, hogy többé ide soha. A kontyos csajt Bettinának hívják, civilben számtant tanít egy nagyváradi szakiskolában. Elvált, láncdohányos és évek óta az embercsempész-banda oszlopos tagja. Nem vállalja túl magát, havonta max egy

222

fuvar, aleatorikus időközönként, változó útvonalakon, kaotikus geometriával. Pluszba jön az egészhez a prózai imagináció: minden fuvarhoz van egy mese, most például az, hogy ezzel a három csávóval (a középső valahonnan nagyon ismerős) meg ezzel a halovány, bölcsészhallgatónak tűnő lánnyal mellettem esküvőre vagyunk hivatalosak Biharpüspökibe, nyilván már előtte is kicsit tankoltunk a nagy örömre, a helyi szokásoknak megfelelően ezért van nő a volánnál, mondanám én, ha a rendőr vagy határőr megállítana, és érdeklődne, mit keresünk itt, a határövezetben. Ha már nagyon a zöldhatár közelében vennének észre (ami kizárt, minden járőrözés időpontját ﬁgyelembe vettem a tervezéskor, ám készen állok az epszilonnyi hibalehetőségre, végtére is emberekkel kellett kalkulálnom), szóval a szántás közötti földúton az volna a válasz, hogy esküvőről jövünk, és eltévedtünk, ami nem volna csoda, a hangulatra való tekintettel, és mutatnék hátra, a pasasok meg instrukcióim szerint szorgalmasan kortyolgatnák a kamukonyakot, ami e célból van odarakva a lábuk elé. Biharpüspökiben van egy udvar, amikor először jártam ott, egy csavart fűzfát mutatott be nekem a gazdája, ő az, vagy legalábbis az ő rokonai, akik Babilon folyópartjainál álldogáltak, nem szomorúfűzek, mert az már túlzás volna, mondta a gazda, nekem meg repesett a lelkem minden szaváért, salix babilonica, tette még hozzá halkan, hát szervusz, Salix Babilonica, köszöntöttem a csavartat, de ő meg se rezdült, és igaza volt, idegen földön nem köszönünk egymásnak, csak vágyunk haza, hová haza? hová haza?, a biharpüspöki gazda is nemrég költözött oda, egész életében vándo-

rolt, mégis megtalálták, lám, én is rátaláltam, jellemző persze, hogy olyan helyet választott otthonául, ahol csavart fűzfa emlékeztesse, hogy ez nem az otthona; amikor húsz évre elítélték, jeggyűrűjét lehúzta, és viszszaadta feleségének, ne várj rám, mondta neki, de neki ugyan mondhatta, mindent tudott a hűségről, néha azt hiszem, nem is ember volt, de hát mi más lehetett volna, ember volt. Már jócskán túlvoltak Biharpüspökin, amikor két egyenruhás határőr tűnt fel rögtön egy kanyar után, és intett, hogy leállni. Bettina még hidegen végigfuttatott egy gyors számítást, mekkora a valószínűsége annak, hogy ezen a keskeny úton 180˚-os fordulatot tegyen az okkersárga Daciával, tekintettel a határőrök nyakában lógó könnyű géppuskára — az eredmény kristálytisztán az volt, hogy félrehúzni, motort leállítani, várni. A visszapillantóból ráadásul azt kellett látnia, hogy utasai, ahelyett, hogy a konyakosüveggel babrálnának enyhén illuminált állapotban, némán néznek maguk elé. Hát ez van, és ha ez van, szegény ördögöknek annyi, vonta le a következtetést Bettina, miközben odanyújtotta a határőrnek a korábban gondosan öszszegyűjtött személyiket. A tájat úgy képzeld el, mint amelyikről írhatta Ady A magyar Ugaron című ópuszát. Plusz néhány veréb a poros úton. Bettina soványka fantáziájára már nem került sor. Valaki beköphette őket, mert a határőrök tökéletes nyugalommal tették a dolgukat, mint akikben szikrányi kétely sincs azzal kapcsolatban, hogy hová is igyekeznek ezek az emberek, s ki ez a kontyos maca az okkersárga Daciájával. Egyikük bekörmölte az adatokat a jegyzőkönyvbe, mind az öten aláírták, mint a gépek, és máris ott volt a váradi rendőrség szürke Daciája, amivel az utasokat visszaszállították a nemrég elhagyott Pece-parti Párizsba, úgy is mint a Holnap városába. A rendőrség fülledt és homályos folyosóján várakoznak, Ervin, János, Pali és a bölcsészhallgató, míg egyenként behívják őket egy irodába. Neve, lakcíme,

foglalkozása, apja neve, anyja neve, hova utazott, kinek az esküvőjére, milyen kapcsolatban áll vele, honnan ismeri Bettinát, a többieket. Az otromba íróasztal mögött a rendőr kérdez, az utas, vagy inkább mondjuk menekülőnek, válaszol, oldalt, egy kisasztalnál a titkárnő gépeli a rendőr által megismételt szavakat. Lebuktatták-e egymást vagy sem, édesmindegy, a rendőrség dolga annyi volt, hogy kicsit lefárassza, majd adja át őket a nagyváradi Securitaténak. Ervin mindeddig úgy gondolta, hogy ugyan elképesztő mennyiségű igazságtalanság meg bír történni az emberrel, de ha ő figyel, cselezik és erősebben üt vissza, végül minden jóra fordul. Na igen, Ervin ezen ponton éppen húszéves. Amikor rákattintják a bilincseket, szíve nyillal egy fémeset, de az eddigi életét végigkísérő alapérzés, hogy bárki, ha ránéz, biztonságban érzi magát és szeretet járja át (én is! engem is!), szóval ez az alapérzés ott van benne most is, amikor belökdösik a páncélozott rabszállítóba. Annyira ott van benne az érzés, hogy magában elmosolyodik, amikor meglátja az ajtónál lévő tátongó rozsdamarást a kincstári kocsin, jellemző, gondolja, itt még a páncél is megrohad. Mindeközben a magyar ugaron Bettina újracsavarta haját és visszatűzte a kontyát, az egyik határőr cigarettája lassacskán a csikkig égett, míg a fiatalabb, alacsonyabb rangú férfi nadrágját gombolgatja, majd arcáról próbálja lesöpörni az üdvözültség félreérthetetlen jeleit. Szóval valaki felnyomott, gondolta Bettina, ergo jónéhány év Duna-csatornára számíthatok, és ebben a helyzetben a minimum, amit tehetek, az egy-egy blowjob ennek a két mamlasznak. Jól jöhet a kihallgatáskor. Nem mintha nem tudnának fent mindent rólam. Ergo nem marad más, mint a közreműködés, melyre való hajlandóságomnak — Bettina a jóllakott őrökre pillant — íme a totálbrutál bizonyítéka. (Bettina új életét úgy képzeld el, hogy egyre magasabb titkos beosztásban dolgozik, keresete jóval felülmúlja a havi egy embercsepészetből származó 4000 USDt, már-már megvenné Monacóban a Claudia Schiffer

223

h u n g a r i a n

S e l y e m

Z s u z s a :

villát, de, pechére, Romániában kitör a tömegverekedés, és ő éppen, ahogy mondani szokás, rosszkor van rossz helyen, a villát megvásárolja egy kolléga, név a szerkesztőségben, őt meg úgy kell összekaparni az aszfaltról. Hajdani kontyának hajszálai még évekig felfelbukkannak a nagyváradi polgárok kabátjain.) A Securitatén ketten hallgatják ki Ervint, klasszikus egyenlő szárú háromszög alakzat: jó rendőr – rossz rendőr és a sarokban valahol egy gépírókisasszony. Ervin ragaszkodik az esküvős sztorihoz. De egyre szomjasabb. És a vécére is ki kellene mennie. Szó se lehet róla. A jó rendőr időnként távozik, vissza-visszatér, súg ezt-azt a társa fülébe. Ilyen a koreográﬁa mióta világ a világ, ráadásul a szomszéd irodában János mindent kiteregetett: a szökéstervet, az 1000 dollár per kopfot, hogy honnan tudott a szálról, kin keresztül érte el Bettinát. Név, telefonszám. A helybenülő rendőr kérdései mindezt a tudást kezdik tükrözni, de Ervin kitartóan hozza az ártatlant, hogy ezek szerint őt átverték, mert ő Biharpüspökibe készült esküvőre, és amikor stoppolt Váradtól, és ez a sárga Dacia fölvette, a kontyos nő nem győzött álmélkodni, hogy nahát, éppen ők is oda hivatalosak, stb. stb. A mobil rendőr sóhajt egy mélyet, és kivonul, a másik föláll, és crescendóban folytatja a kikérdezést. Ahogy közeledik Ervinhez, úgy túrázza fel egyre jobban magát a szemenszedett hazugságokon, amiket Ervin a pofájába vág. Átvertek mi?! Átvertek?! Majd megmutatom én, mi az átverés, keresztül a kibaszottul feszülő húgyvezetékeden, azt hiszed, tök hülye vagyok, reménytelen és ócska, és még élvezem is?! — üvölti két centire Ervin arcától, és innen már bármit mondhat a ﬁú, ököl a folytatás, Ervin már az első ütéstől elveszíti az egyensúlyát, hátraesik, mire a másik rugdosni kezdi, és üvölt, úgyhogy a jó visszajön, és azt mondja, ennyi egyelőre elég is lesz, holnap is van nap, a másik persze nem hallja, úgyhogy a jó ráordít, ELÉG! Végülis képes volt lábon betámolyogni a cellába, kétemeletes priccsek, kübli, Ervin már el is felejtette,

224

H O V Á

H A Z A

hogy pisilnie kell, körülnéz, óvatosan balról-jobbra, azzal a szeretnivaló arcával, de úgy tűnik, senki nem vette észre, hogy belépett. — Éjjel megbaszlak — mintha ezt hallaná a háta mögül. Ervin odafordul, egy nála alacsonyabb, de fullra gyúrt, harminc körüli férﬁ heverészik a földszinti priccsen lehunyt szemmel. Nyilván hallucináltam, gondolja Ervin, és nézi, van-e valahol szabad ágy. Tesz feléje pár lépést, de az egyik alak elébe áll: — Ne siess annyira, kisköcsög, ha már magadtól nem tudod, mi itt a dörgés. Szal az van, hogy mielőtt kinyúlnál egy kis pihire, azelőtt a toalettet kiüríted, kisikálod, fényesre, mint a vacsoracsillag, vágod? Ervin vállat von, és indul, közben egyetlen szó jár a fejében, hogy „közbűntényesek”, valamikor jogra készült, de hol van az már, közbűntényesek, közbűntényesek, nem bír kimászni ebből a szóból, közben meg teszi, amit kell: kiüríti a küblit, ráereszti a slagot, nem reagál arra sem, hogy edzőcipője csupa oldott szar lesz, a szagot inkább ne képzeld el, ugorjunk. Sötét éjszaka volna, ha nem világítana a cella neonégője, Ervin karját a szemére szorítja, de hiába holtfáradt, elaludni nem tud, a kigyúrt alak ígérete villan be rögjelenként a jövőre vonatkozó spekulációk közé (megszökik, holtbiztos tervet talál ki, és megszökik, esetleg akad társa is, és megszökik, vagy egy másik lehetőség: apja megmozgat minden szálat, ő megszökik, és holnap a két rendőr reszketve kér tőle elnézést, ő megszökik, mire ő azt mondja, semmi köze az apjához, és megszökik, és nem kíván különleges elbánásban részesülni, és — A kigyúrt alak hirtelen rajta, tenyerét Ervin szájára szorítja, gyors mozdulattal hasára fordítja, s azt suttogja forró lehelettel a fülébe: angyalom, én most bevágom neked a lompost, s ha egy hangot is ki mersz szösszenni, zamek. Szétszakadt. Csak folyt a könnye reggelig. Onnan kezdve már a szégyen, a szégyen és a düh és a fogadkozások.)

A közeljövő, úgy is mint Holnap, ajtócsapkodással, ordítozással kezdődik, kihallgatással és újabb veréssel folytatódik, és leszáll az est, zúg az éji bogár, Ervin pedig meglepetésszerűen akkorát csap ököllel a kigyúrt csávó képébe, hogy a fal adja a másikat, elszédül, Ervin meg nem bír leállni, a többiek egy ideig hunyorgatják hamvas szempilláikat, de a zaj csak nem akar elülni, és sehol egy őr a láthatáron, úgyhogy lassan Ervin ágya köré gyűlnek, a neon felülről világítja meg szikkadt arcukat, mese, az nincs, csak valami ismerős püfölés, bevillan Ervinnek az apja, mégse tud leállni, a csákó csupa vér, és nem mozdul, senki se mozdul, míg elő nem kerül valahonnan az őr, ordítozásra tátja a száját, de látva a földön a testet, elhallgat, és kirohan segítségért. — Apádnak köszönd, hogy ezt most megúszod — nyújtja oda a jó rendőr Ervinnek az iratait —, de egyetlen percig se feledd, hogy rajtad tartjuk a szemünket. Most irány haza, anyádék várnak az állomáson, sírva borulnak a nyakadba, és sült csirkével fognak tömni, de minden kedden jelentkezned kell a lakhelyed szerinti rendőrörsön. Egy éven át. Csak hogy újabb butaság eszedbe ne jusson. Megszökni, ﬁam? Ugyan hova? Ervin nem érzékeli a költői kérdésekkel tűzdelt monológot, de a feléje nyújtott kézre reagál, zsebébe csúsztatja a személyijét, majd hagyja magát a kijárat felé terelni, civil szolgálati kocsiba ültetni. Benne szól a rádió. By the rivers of Babylon, éneklik a hetvenes évek diszkósztárjai, there we sat down, ye-eah we wept… A sofőr hátra-hátrapillant az utasára, de Ervin arcáról semmit se lehet leolvasni. Néz ki az ablakon, szól az ének.

h u n g a r i a n

S e l y e m

A szövegben szó szerinti vagy módosított formában idézetek találhatóak Ady Endre A magyar ugaron, Arany János Családi kör, Kányádi Sándor Szép ország a miénk, Kemény István Búcsúlevél, Friedrich Hölderlin A szülőföld (Rónay György fordítása) és Zudor János Irány haza című verséből, valamint a 137. zsoltárból (Kecskeméthy István fordítása illetve a Boney M együttes lyricse alapján).

225

Zsuzsa

Z s u z s a

S e l y e m :

Imagine it like Ervin Nagy. In the back seat of an yellow ochre Dacia 1300 car looking out of the window over the heads of Pali to the left and János to the right. Well that should be that, then. Not in such a good state at the moment of the grand farewell. Though who knows really? While I’m sitting here squeezed into a Dacia that had been wrecked before it left the factory (another reason why I have to get out) it’s a pretty straightforward scenario. But when this girl with the topknot stops the car and points to the green border, I’ll need my wits about me, I’ll have to be alert and quick, one last bullet could come ﬂying from anywhere, one last bullet from my dear homeland, which I’m now about to be unfaithful to. I have had enough of it, it has become totally stupid, hopeless, tawdry, and it enjoys being like that. Just look around and tell me if there is a place as lousy as this in the whole of Europe. A place where uninterrupted paths of rubbish wind between two rubbish heaps, while they play the song, Ours is a Lovely Land, a Beauteous Lovely Land. Sure, some parts of it are still lovely, there are forests, little streams, playful foam; there is my mother’s humble cottage and the outstretched arms of my beloved brothers and sisters who are crippled by this country that lies and forces them to lie, who see no other protection against it than booze and defencelessness. And sooner or later the booze is followed by my father’s ranting and raving and my mother’s silent, withering disdain. The muscles in my father’s face begin to twitch and he hits — my mother, my beloved brothers and sisters, me. Well he doesn’t hit me any longer; partly because I hit

228

W H E R E ?

Translated by Paul Crowson

him back and I wasn’t the weaker of the two, partly because I’m getting out of here in a way that means I’ll never be able to return. The girl with the topknot’s name is Bettina, by day she teaches mathematics at a vocational school in Nagyvárad. She’s divorced, a chain-smoker, and has been a stalwart member of a gang of that smuggles people for years. She doesn’t overdo it, one run a month tops, with aleatory intervals, varying routes and chaotic geometry. Her prosaic imagination is an added extra: she invents a story for every run, for instance right now the three blokes in the back seat (the one in the middle is somehow familiar), this pallid girl sitting next to me who looks like an undergraduate and I have been invited to a wedding in Biharpüspöki; obviously, due to our gaiety and local custom, we got a little tanked up beforehand and that’s why there’s a woman behind the wheel, is what I’d say if a copper or a border patrolman stopped us and asked what we were doing so close to the border. If we were spotted very close to the green border (which won’t happen — I checked the time of every patrol when this whole thing was planned, though I’m prepared for there being a slight possibility for error, we are dealing with humans after all), well, if we were already on the dirt tracks between the ﬁelds, then the reply would be that we are coming back from a wedding and we’ve got lost, which would not be surprising considering our high spirits, and I’d point to the blokes in the back, who, following my instructions, would be guzzling at the bottle of fake brandy which has been stowed at their feet for just such an eventuality.

There’s a garden in Biharpüspöki where, when I first went to the village, the old man there showed me a corkscrew willow tree. That’s the one, he told me, or at least a relative of the ones that stood by the rivers of Babylon, they weren’t weeping willows, that would have been taking things too far. My heart leapt at his every word. Salix babylonica, he added quietly. Well hello, Salix Babylonica, I greeted the corkscrew. It didn’t even turn a leaf. And it was right not to, we do not greet each other when in a foreign land, we only long for home, but home where? Home where? The old man had only recently moved there himself and they had still found him, I had found him too. Of course it was typical that he had chosen the kind of place for his home where the corkscrew willow would remind him that it was not his home. When he was sent down for twenty years, he removed his wedding ring and handed it back to his wife, don’t wait for me, he told her, but he could have told her anything he liked, he who knew everything about fidelity, sometimes I think that he wasn’t even human, but then what else could he have been? He was human. They were quite a few miles on from Biharpüspöki when two uniformed border patrol agents appeared immediately after a bend and flagged them over. Bettina was still cool enough to quickly calculate the probability of her being able to do a U-turn in the yellow ochre Dacia on that narrow road, but in view of the submachine guns hanging around the border agents’ necks the answer to the problem was crystal clear — to pull over, stop the engine and wait. When she glanced into the rear-view mirror she even had to see that rather than tipsily fumbling the brandy bottle, her passengers were staring mutely ahead. Well, that’s how it is, and if that’s how it is, it’s all up for the poor devils, concluded Bettina as she held out the identity cards she had carefully collected earlier to the border agent. Try to imagine the landscape like the one Ady wrote about in his opus, The Magyar Fallow. Then add

a few sparrows on the dusty road. Bettina’s thin tale was not called upon anymore. Someone must have squealed on them, for the border agents were going about their business in perfect serenity, as if there was not even a shadow of a doubt about where these folks were headed or who the topknotted babe in the yellow ochre Dacia was. One of them scratched the details into his report book, all five of them mechanically signed underneath and before they knew it, there was the grey Dacia of the municipal police to take the travellers back to Nagyvárad, to “Paris by the Pece Stream”, to the City of Tomorrow. They are waiting in an airless and dim-lit corridor, Ervin, János, Pali, and the undergrad, until they are called one by one into an office. Name, address, occupation, father’s name, mother’s name, where travelling to, whose wedding, relationship with aforesaid, relationship with Bettina, relationship with the others. The police officer asks his questions from behind his hefty desk, the traveller, the escapee, rather, answers, to the side a secretary at a small table types the words that the officer repeats. It’s all the sweet same whether they have informed on each other or not, the business at the police station is just to wear them out a little before they are handed over to the local Securitate. Up until now Ervin had always thought that while an unbelievable amount of injustice could happen to a man, if he only observed, dodged, and struck back harder, everything would be alright in the end. Well yeah, at this point in time Ervin has just turned twenty. When they snap the handcuffs on him, it pains him to the quick, but the prevailing feeling that he’s had all through his life thus far, that if anyone were to look at him, he would feel safe and filled with love (so do I! so am I!), well that feeling is still with him even when he is being roughly shoved into the armoured Black Maria. That feeling is so deep within him that he smiles to himself when he sees the gaping hole the

229

e n g l i s h

Home? Where?

H O M E ?

Z s u z s a

S e l y e m :

230

W H E R E ?

he knew about the operation, who put him in touch with Bettina. Name, telephone number. The knowledge of all this begins to be reflected in the questions of the cop who stays in his place, but Ervin keeps doggedly playing the innocent, this means he’s been tricked, because he was on his way to a wedding in Biharpüspöki and when he was hitch-hiking out of the city and that yellow Dacia picked him up, the girl with the topknot simply couldn’t get over her surprise because they were going to exactly the same wedding, etc., etc. The cop who is always coming and going heaves a sigh and leaves the room, the other one stands up and continues his questioning in a mounting crescendo. As he comes closer to Ervin, he gets himself more and more worked up about the blatant lies, which he flings in Ervin’s face. They tricked you, huh?! Tricked you?! I’ll show you a trick or two, right in your fucking bursting bladder! You think I’m completely stupid, hopeless and worthless and I enjoy it too?! He is screaming an inch away from Ervin’s face and whatever the boy says now, it’s going to be answered by a fist, he loses his balance from the very first blow, he falls back, the guy starts kicking him, and screaming at him, at which point the good cop re-enters and says, okay that’s enough for now, save something for tomorrow, his partner, of course, does not hear him, and the good cop finally has to yell: ENOUGH! In the end he is just about able to stagger to his cell, bunks, a pisspot, by now Ervin has forgotten that he needs to urinate, he looks around cautiously from left to right with his loveable face, but it seems that no one has even noticed that he is there. I’m gonna fuck you tonight, at least that’s what he thinks he hears from behind his back. Ervin turns, there is a man of around thirty, shorter than he is but bulging with muscles, lying on the lower bunk with drooping eyelids. I must be imagining things, thinks Ervin and he scans the cell for an empty bed. He takes a step or two towards it, but one of the others blocks his way:

Don’t you be in such a hurry if you don’t know how things work here, you little queer. Before you stretch out for your little rest, you’ve got to empty the pisspot and then scrub it till it shines like the evening star, you dig? Ervin shrugs his shoulders and walks on with one phrase going round and round in his head: “common criminals”. At one time he had studied Law, where were those days now? Common criminals, common criminals, those two words will not leave him alone, in the meantime he does what he must: he empties the pisspot, turns the hose on it, he doesn’t react when his trainers get covered in liquid shit, it’s better if you don’t imagine the stench, let’s move on quickly. The night would be dark if the cell wasn’t illuminated by a neon strip, Ervin is holding his arm tightly over his eyes, even though he’s dead tired he can’t fall sleep, his muscle-bound cellmate’s promise ﬂashes as a picture of the immediate present amid his speculations concerning the future (he’ll escape, work out a foolproof plan and escape, maybe others will join him, he’ll escape, or the other possibility: his father pulls all the strings he can, he escapes, and tomorrow the two detectives will be standing there quailingly begging his pardon, he escapes, to which he’ll say he has got nothing to do with his father, and he escapes, and he does not wish to receive any preferential treatment, and — His muscle-bound cellmate is suddenly on top of him, clamping Ervin’s mouth shut with the palm of his hand, turning him on his belly in one swift movement, whispering into his ear: My angel, now I’m gonna bury my hatchet and if you dare to give so much as a whimper, you’re done for. He is split in two. The tears ﬂow until morning. And then the shame, the shame and the rage and the protestations.) The immediate future, that is Tomorrow, starts with doors slamming and men yelling, and continues with interrogation and another beating, and so evening

falls, a night bug buzzes, all of a sudden Ervin smashes such a right hook into his muscle-bound cellmate’s face that it bounces off the wall, the guy reels, but Ervin can’t hold himself back, the others blink their ashen eyelids for a while, but the noise won’t stop and there’s not a guard in sight, so slowly they surround Ervin’s bed, their desiccated faces are lit by the neon strip in the ceiling, there’s no story, just some kind of familiar pummelling, Ervin’s father flashes into his mind, but he still can’t stop, the guy is a bloody mess, he doesn’t move, nobody moves, until a guard appears from somewhere, his mouth gapes ready to bawl them out, but then he sees the body on the floor, he says nothing, he runs off to fetch help. You can thank your father for our letting you off this time, says the good cop, handing Ervin his documents, but don’t you forget for a second that we’ve got our eye on you. Now it’s time to go home, your parents are waiting for you at the station, in tears, they’ll fling their arms around you, they’re going to stuff you full of fried chicken, but you’ll have to report to your local police station every Tuesday. For a year. Just so that you don’t get any more silly ideas. Escape, lad? Where could you escape to? Ervin isn’t aware of this monologue laced with rhetorical questions, but he does react to the hand that reaches out towards him, he slips his identity card into his pocket and lets himself be escorted outside and put in an unmarked car. The car radio is playing. By the rivers of Babylon, sing the disco stars of the seventies, there we sat down, ye-eah we wept… The driver keeps glancing back at his passenger, but nothing can be read from Ervin’s expression. He’s staring out of the window, they are singing. Verbatim or adapted quotations can be found in the text from the following poems and other sources. Endre Ady: On the Hungarian Fallow; János Arany: Family Circle; Sándor Kányádi: Ours is a Lovely Land; István Kemény: Farewell Letter; Friedrich Hölderlin: The Home; János Zudor: Time to go Home; Psalm 137; and the song lyrics of Boney M.

231

e n g l i s h

rust has eaten into the van’s door. Typical, he thinks, even the steel rots here. While all this was happening, back on the Magyar Fallow Bettina was re-knotting her hair and fixing it with a pin, the cigarette of one of the border agents was slowly burning down to the stub, while the younger man, lower in rank, was buttoning up his fly before trying to wipe the unmistakable signs of a certain beatitude from his face. So someone did the dirty on us, thought Bettina, ergo I can count on a good few years of digging the Danube canal, and in this situation the least I can do is give these two boobs a blow job apiece. It might come in handy at the interrogation. It’s not as if they don’t know everything about me already. Ergo there’s nothing else to do but cooperate, and this — Bettina glanced over at the satiated agents — was the sickeningly brutal evidence of my willingness to do so. (Imagine Bettina’s new life thus: she is promoted higher and higher in the secret service, her salary greatly exceeds the 4000 USD she received for a smuggling run each month, she’s getting ready to buy Claudia Schiffer’s Monaco villa, but, to her misfortune, rioting breaks out in Romania and she is, as the saying goes, in the wrong place at the wrong time, a colleague buys the villa (name withheld by request) and Bettina has to be scraped off the pavement. Strands of hair from her topknot will be found on the coats of the citizens of Nagyvárad for years to come.) At the Securitate, Ervin is being interrogated by two detectives in order to form the classic equilateral triangle: good cop, bad cop and somewhere in the corner the typist. Ervin sticks to the wedding story. But he’s getting thirstier and thirstier. And he needs to go to the toilet. It’s out of the question. From time to time, the good cop leaves the room, when he returns he whispers this and that into his partner’s ear. This has been the choreography since time immemorial; in addition, in the next room János has coughed about everything: the escape plan, the $1000-per-head, how

H O M E ?

Bartis Attila

A t t i l a :

V Á M O S

É S

A Z

Ú R I S T E N

A vámos és az Úristen Tudjuk, nagyon is jól tudjuk, hogy a csomagolás a második legfontosabb dolog az ember életében. Hogy a legfontosabb alatt mindig ott lapul egy vulkánfíber koﬀer, amit majd ezzel a legfontosabbal kell teletömni. Vannak, akik azt mondják, hogy ami a legfontosabb, az nem csomagolható, mások, hogy egyetlen alapcsomag van, a tiszta alsó és a fogkefe, megint mások, hogy ahol csomagolni kell, ott nem is érdemes csomagolni, de mind a hármat cáfolom. Persze, kétségtelenül vannak dolgok, amelyeket nem lehet se díszdobozba, se bőröndbe, se konténerbe tenni. Ilyesmi például az életünk. Egy egész életet becsomagolni lehetetlen, már ha az Úristen nem segít. De ebben azért szokott segíteni. Mert ne higgyük, hogy az Úristen folyamatosan csodát tesz. Nem, néha egészen hétköznapi dolgokat művel. Megadja annak az ezredesnek a telefonszámát, aki egy ezüst étkészletért — plusz a meisseniek — el tud tüntetni egy nagyon kedvezőtlen dossziét, engedélyez egy kivándorlási kérelmet, amit nem igazán kértél, sőt, olyan is van, hogy amikor már se a dossziétlanság, se az engedélyezettség nem segít, amikor már fél órája állsz a Trébely és Mihai Viteazu sarkán, de még mindig nem tudod, miért, egyszerűen odalép hozzád, lábujjhegyre áll és megcsókol. Ezért is hívják úgy, hogy Gondviselő. Ráadásul, ha már annyira előrehaladt az ügyed, hogy csomagolni kell, akkor abban is segít. Egyetlen novemberi reggel leforgása alatt összepakol mindent, amiről egy vámtiszt azt állítja, hogy nem csomagolható.

234

Igaz, nem koﬀerbe, vagy tehervagonba pakolja, hanem alig pár idegsejtté gyűri össze az éveket. Akkora lesz az egész élet, mint egy preparátum a tárgylemez és a fedőlemez között. Vagy még akkora se, ki tudja. De mondom, segít, csak nem csodákkal, hanem olyan egyszerű dolgokkal, mint az emlékezet. Másrészt az is igaz, hogy amit az Úristen egyszer becsomagol, azt ember többé ki nem csomagolja soha. Húsz éve történt, igen, kereken húsz esztendeje, hogy egyszer csak megjelent az Úr Marosvásárhelyen, a Köteles Sámuel nyolc előtt, de mivel nem csodát tett, még a szomszédok se nagyon törődtek vele. Megkockáztatom: nem is látták. Én is csupán akkor vettem észre, hogy ott téblábol a foszló ködben, a CFR feliratú konténer mellett, amikor Constantin Popa megyei vámtiszt már a harmadik kartondobozt is felnyitotta. Na, ez szépen itt marad, mondta a vámos az első darabra, ami a keze ügyébe került, és mintha csak leplet dobna egy tetemre, hogy ne zavarja az utcaképet, a csipketerítőt ledobta a járdaszélen korhadó akácavarra. Nem tudtam, fel szabad-e venni. Végül úgy döntöttem, majd legfönnebb visszateszem. Alacsony, köpcös ember volt, valószínűleg amúgy egészen rendes, csak most épp dolgozott. Bemászott a konténerbe, hogy amíg kiürítjük a lakást, őt ne verje az eső, aztán ott, a bádogszoba félhomályában döntötte el, mit lehet végérvényesen becsomagolni mindabból, amiről két hete már két másik vámos azt mondta, hogy csomagolható. Csupán ellenőrizni jött, elvégezni az utolsó simításokat, de már az első kartondobozban talált kivetnivalót: íme, másfél négyzetméternyi csipke, igaz, itt-ott

kávéfoltos, ráadásul valamelyik karácsonykor, vagy valamelyik nagy áramszünet alatt egy gyertyától ki is égett, viszont mégiscsak kézi horgolású csipke, amire az államnak még szüksége lehet. A szemközti ablakból valaki hevesen integetett, hogy tegyem vissza gyorsan, nem szabad a vámost ingerelni, majd felveszem később, most már úgyis sáros. Még van egy fél nap az indulásig, a lyukra, kávéfoltokra, és a helyzetre való tekintettel fél áron, vagy inkább harmad áron ő majd átveszi. Na, ez szépen itt marad, mondta a vámos a harmadik doboznál, amikor megtalálta a takarót. Sima ágytakaró volt, igaz, kissé régi, a sarkokban fehér hímzésű keresztekkel, de mégiscsak egy sima takaró, amilyenekre a halottakat fektetik. A szomszéd megint intett, hogy ne, majd inkább később, mert most már tényleg láthatom, hogy nem szabad egy vámost ingerelni, meg, hogy ha nem lyukas, és minden kereszt megvan, akkor ezt teljes áron, mert még jól jöhet. Köszönöm, nem, van, aki megőrzi ingyen, évekig, intettem vissza az emeletre, de ekkor már ott állt az Úristen, és ő is csomagolt. A korhadó akácavarral kezdte, de persze, azért betette a lyukas csipketerítőt, az összes nagy, karácsonyi áramszünettel együtt, nehogy a végén bármi kárba menjen. A dobozokkal megvoltunk, a vámos a két rongyon, meg egy olvasólámpán kívül sok mindent nem talált, amire az államnak még szüksége lehet, de aztán az olvasólámpát visszatette, és elvette inkább a gramofont. A szomszéd intett, hogy majd ő, én visszaintettem, hogy köszönöm, nem kell, az Úristen közben csomagolt. Olyan parányira csomagolta össze a törött rugójú zenegépet, hogy mellé fért egy egész világháború a dadogós orosszal együtt, aki dühében a menynyezetet szitává lőtte, amikor kiderült, hogy nem lesz keringőzés nagyanyámmal, mert ez a vacak gramofon már kilencszázharminchat óta nem működik. Na, ez szépen itt marad, mondta a vámos egyegy jobb darabra, amikor következtek a bútorok, bár

az ember nehezen értette, mitől lett hirtelen nemzeti műkincs az az íróasztal, amiről pár hónapja már a házkutatók is megmondták, hogy az egész tákolmány úgy formailag, mint tartalmilag érdektelen, beleértve a tolltartót, tankönyveket, meg a ragrímes versikéket is. Jó, akkor ez maradhat, mondtam az Úristennek, mert már azért is hálás voltam, hogy a szomszéd végre becsukta az ablakot, de ő az asztallal együtt már fel is pakolta az összes stoppolt könyökű privát mesét, hogy így az erdőszentgyörgyi rokonság, meg úgy az anyakirálynő, meg amúgy a radnai birtokok, mondom, a rozzant tárgyi bizonyítékkal együtt becsomagolt mindent, amit egy öregasszony nyugdíjtól nyugdíjig kitalált, pedig milyen nagyszerű alkalom lett volna az egészet a francba hagyni végre. Persze, a vámos se volt vak, nagyon jól látta, hogy ami ott áll a járdaszélen, az valójában már nincs is ott. De nem mert rászólni az Úristenre, mert ahhoz pár váll-lapra tűzött csillag azért nagyon kevés. Kekeckedni, persze, azért kekeckedett. Na, ez szépen itt marad, mondta tükörre, ágyra, könyvszekrényre, mígnem ott állt az őszi esőben, mint nemzeti műkincs, a fél lakás. Az Úristen viszont egyre nehezebben viselte, hogy az akácnak támasztott nagytükörben épp Daróczy úr Skodája nézi magát. Na, ez szépen mind itt marad, mondta a vámos, aztán rátette a plombát a konténerre, de az Úristen csak most kezdett igazán belejönni. Hiába mondtam, hogy ennyi már elég lesz, csak pakolta a többi kacat mellé az egész utcát, Bolyai-házastul meg templomostul, betette a Vakok Intézetét s a szülészetet, Daróczy úr elázott Skodáját, meg a dohos díszletraktárral s a hortyogó portással együtt az egész Színművészetit. Mindjárt dél, és még nincsenek az útra szendvicsek, mondtam, de nem érdekelte, már a Bolyai utcát csomagolta. Még a pincelakó Bolond Verát is betette, pedig tényleg rémes volt az a nő, ahogy naponta elcaplatott a kenyérbolt előtti kanálisig, nájlonpapucsban,

235

h u n g a r i a n

B a r t i s

A t t i l a :

V Á M O S

zöld otthonkában, egy bádogvödörnyi vizelettel, hogy kiöntse. Mi lenne, ha legalább az az utca itt maradna, kérdeztem, de mintha nem is hallotta volna, szinte egy mozdulattal pakolta be az egész Borsos Tamást, pékséggel meg rendőrséggel együtt. Aztán a Főteret a virágórával, pedig ilyen marhaságot igazán bárhol talál az ember, meg bárhol talál Ismeretlen Katonát is, inkább tegye be végre a Trébelyt — elvégre ez az én csomagom, mi az, hogy csak ne válogassak? Mi az, hogy ha kellett az íróasztal, akkor csak kelljen mellé szépen a házkutatás? Mi az, hogy ha kell egy kurva takaró, akkor vigyem vele együtt a halottat? Mi az, hogy ha annyira kell a Trébely, akkor elfér mellette a Borsos Tamás? És mi az, hogy ha nem kell a minden, akkor vigyek egyetlen fogkefét? Mondom, jól egymásnak estünk, de végül becsomagolt a vegyipari kombináttól a Szőlőhegyig szinte mindent, a vámos meg csak várt, hol az eget nézte, hol a puszta földet, és vigyorgott, aztán aláíratott valami papírokat. Így történt, hogy végül nem maradt ott semmi. S ha a legfontosabb mégis ott maradt, az azért van, mert maga az Úristen se tudta, csak a vigyorgó vámos, hogy az a legfontosabb.

236

É S

A Z

Ú R I S T E N

h u n g a r i a n

B a r t i s

Attila Bartis

A t t i l a

B a r t i s :

T H E

C U S T O M S

A G E N T

A N D

T H E

We know, oh yes, we know very well that packing is the second most important thing in life. That beneath the most important thing there skulks a vulcanized ﬁbre trunk, into which the most important thing must be packed. Some say that the most important thing cannot be packed, others opine that there is only one basic package — clean underwear and a toothbrush, still others argue that if you have to pack, it’s not worth packing, but I reject all three of these views. Of course it is undeniable that there are some things that can be put into neither a gift box, nor a suitcase, nor a container wagon. Take our lives, for instance. It would be impossible to wrap up an entire life without a helping hand from the Good Lord. But lend a hand, he usually does. We shouldn’t believe that the Good Lord goes around performing miracles all the time. No, sometimes he does absolutely everyday things. He gives the phone number of the colonel who, for a silver dinner service (plus the Meissen china), is able to make a rather detrimental dossier disappear, permit an emigration request that you never really requested, and sometimes it happens that when neither the dossierlessness nor the requestpermission is any help, when you’ve been standing on the corner of Trébely and Mihai Viteazu for half an hour, and you still don’t know why, he simply steps up to you, stands on his tiptoes and kisses you. That’s why they call him the Guardian. What’s more, if your case is at such an advanced stage that you’ve got to pack your bags, he’ll help with that, too. In the space of a single November morning he’ll pack

240

L O R D

Translated by Paul Crowson

up everything that a customs agent would swear cannot be packed. True, he does not pack them into a trunk or a truck, but rather rolls up the years into the space of a couple of nerve cells. Then your whole life will be the size of a specimen pressed between two slides on a microscope. Or maybe even smaller, who knows? But, I tell you, he helps — not with miracles, but with really simple stuff like the memory. On the other hand, it is also true that what the Good Lord has parcelled up, man can never more put asunder. It was twenty years ago, yes, exactly twenty years ago that all of a sudden the Lord appeared in Marosvásárhely in front of number 8 Köteles Sámuel Street, only as he didn’t perform any miracles, even the neighbours didn’t bother much about him. I’d even go as far as saying that they didn’t even see him. I only noticed him hanging around in the thinning fog by the Romanian Railways container wagon myself as Constantin Popa, the county customs agent, was opening the third cardboard box. This stays right here, said the customs agent, referring to the first object that he picked out of the box, and, as if he was merely throwing a shroud over a corpse so as not to spoil the appearance of the street, he tossed the lace tablecloth onto the pile of acacia leaves rotting in the gutter. I didn’t know if I should pick it up or not. Then I decided I would, the worst thing that could happen would be that I’d have to put it back again. He was a short, tubby chap, probably he was quite nice off duty, but now he was working. He climbed

into the container to shelter from the rain while the flat was being cleared out and then when inside, in the semi-darkness of that tin room, he decided what could be finally and absolutely packed up from the things that two other customs agents had declared could be packed up two weeks before. He had only come to check that all was as it should be, to cross the t’s and dot the i’s, but he’d found something to remove from the very first box: Look there, nearly two square yards of lace, true, there were a few coffee stains on it, and one Christmas, or maybe during a longer power cut, a candle had burnt a hole in it, but all the same, this was hand-made lace, that might be of use to the State. Someone was waving wildly to me from a window on the other side of the street: Put it back, quick, don’t wind the customs agent up, I can take it later, it’s already spattered with mud now anyway. I won’t be leaving for hours yet, she’ll give me half — no, a third — of the going rate for it. This stays right here, said the customs agent, when he found the sheet in the third box. It was just a regular bedsheet, true, it was a bit old, with white embroidered crosses in the corners, but it was still just a regular sheet, the kind they lay bodies out on. The neighbour started waving again: No, leave it till later, even I ought to be able to see that you shouldn’t wind a customs agent up. That and: If there are no holes in it and all four crosses are still there, then she’ll give me the going rate for it, it might still come in handy. No thanks, I gestured back to her, there’s someone who’ll look after it for nothing and keep it for years. By that time the Good Lord was standing there and he, too, was packing. He started with the rotting acacia leaves, but he didn’t forget the lace tablecloth together with all the long Christmas power cuts, lest anything go to waste. We were through with the boxes and apart from the two scraps of material and a reading lamp, the

customs agent hadn’t been able to find much that might be of use to the State, but then he put the lamp back anyway and took the Victrola out instead. The neighbour gesticulated: Later… she’d… I gesticulated back: Thanks, but there’s no need. In the meantime the Good Lord kept on packing. He squeezed the gramophone with its broken springs into such a tiny little space that there was room beside it for an entire world war along with the stammering Russian who, in his rage, blew a row of holes in the ceiling when it transpired that he wouldn’t be able to waltz with my grandmother because that rotten machine hadn’t worked since nineteen thirty-six. This stays right here, said the customs agent, referring to some of the better pieces of furniture, though with the writing desk, which the detectives who searched the flat two months ago had called a botched job, the thing being of no interest in respect of form and content alike, and that went for the pen tray, the textbooks and the doggerel poems as well, it was difficult to figure out how it had suddenly become a national art treasure. Alright, that can stay then, I said to the Good Lord, and I was feeling better now anyway as the neighbour had finally closed her window, but by that time he had already stowed away the table along with the darnedelbowed private stories of how it was like this with the relatives in Erdőszentgyörgy, and how it was like that with the Queen Mother, and how it was like the other with the estates at Radna, I tell you, he had packed it all up with the battered material evidence, everything that an old woman had made up between two pension payments, though what a great opportunity it would have been to jettison the whole thing once and for all. Naturally the customs agent wasn’t blind, he could see very well that the things dumped on the edge of the pavement were now actually not there. All the same, he did not dare upbraid the Good Lord — a

241

e n g l i s h

The Customs Agent and the Good Lord

G O O D

A t t i l a

B a r t i s :

T H E

C U S T O M S

242

A N D

T H E

G O O D

L O R D

it? What do you mean, if I want Trébely Street so much, then there’s room for Borsos Street, too? And what do you mean, if I don’t want everything, then I should take only a toothbrush? We had a proper set to, I tell you, but in the end he packed up just about everything, from the chemicals factory to the hill overlooking the town. The customs agent gazed at the sky, gazed at the ground, and simply waited, grinning. Then he made me sign some papers. In the end, nothing was left behind. But if by chance the most important thing was still left behind, that’s because even the Good Lord didn’t know, only the grinning customs agent knew, what the most important thing actually is.

e n g l i s h

couple of stars on your epaulette don’t carry enough weight for that. Of course he still tried to throw around what weight he did have. This stays right here, he said of the mirror, the bed, the bookcase, until half the flat was standing there in the autumn rain like an exhibition of national art treasures. For his part, the Good Lord was finding it increasingly annoying that his reflection in the mirror propped up against the acacia tree showed him Mr Daróczy’s Skoda. All of this stays right here, said the customs agent, sealing the container, but in all truth, it was only now that the Good Lord really got going. My saying that we’d got enough already fell on deaf ears, next to the other odds and ends, he just kept on packing the whole street: the hundred-year-old house and the church, the home for the blind and the maternity home, Mr Daróczy’s soaking wet Skoda and the whole theatrical academy right down to its malodorous scenery store and its snoring janitor. It’s almost midday and I haven’t made any sandwiches for the journey yet, I told him, but he didn’t care, by this time he was packing up Bolyai Street. He even put in Mad Vera who lived in a cellar, though she was a real nightmare who did a daily shuffle in plastic slippers and a green pinny to the drain in front of the bakery to empty her brimming tin bucket of urine. How about if that street stays at least? I asked him, but as if he hadn’t heard, he packed up the whole of Borsos Street with its bakery and police station in one fell swoop. Then he continued with the main square, including the floral clock, though you can find crap like that anywhere, and you can find Unknown Soldiers anywhere too. Can’t you just get round to putting Trébely Street in? After all, it is my luggage you’re packing. What do you mean, don’t be so choosy? What do you mean, if I want the writing desk, I should have wanted the house search, too? What do you mean, if I want a fucking sheet, I’ve got to take the corpse with

A G E N T

T贸th Fot贸 / Photo: Bulla Bea

K r i s z t i n a

h u n g a r i a n

T ó t h

A világ minden országa Forgott a nyárfavatta, nem volt kitáblázva az égető, aztán feltűnt a műút végén a csavart kéményű pléhtető, és tudtam, hogy az az, valaki mobilozott az udvaron, a kapu tárva-nyitva állt, köszöntem, gondoltam, úgy hagyom, megállított egy férﬁ, kérdeztem, hogy jutok az irodába, szóval maga jött egyre, akkor a maga nagymamája, éppen időben, mondta, már be van kezelve a néni, nem mertem rákérdezni, hogy ezt pontosan hogy is érti, de még igazolnom kellett, hogy a magyar állam polgára, s az elhunyt ily módon jogosult a hamvasztásra. A papírokat az asztalra tettem, egy nő meg a gépen babrált: az útlevél a fűzésnél, pont középen kinyílt a levegőtlen szobában, mint egy ablak, pecséttel tanúsítva, hogy birtokosa a világ minden országába utazhat.

Nyár turbinája, száraz esőt hadart az égbolt, hunyorogtam, odakint meleg szél volt, karcos felhőt kavart, vitte, besodorta középre, nem őt sirattam, nem beszéltünk már vagy öt éve, nem azt az arcot, kezet, nem a sápadt gyerekkort, hanem a testet, a testet, a testet, hogy csak ez volt, hogy ennyi az egész, leváló bőr, lila körmök, hogy ennyi, hogy üres test vagyok és hogy nem bírlak nem szeretni, hogy a világ minden országa egyetlen test maga, hogy mégsincs otthona, hogy másban sohase ér a test haza, autók dudáltak és jött egy biciklis, kikerült, a por a bőrön át lassan a szikkadt szívre ült, két óra múlhatott, mikor tudtam, még mindig égett – Mentem valahol az Auchan mögött, hogy megtaláljam a HÉV-et.

A világ minden országának csarnokában egy szürke, zúgó monitor előtt álltam, és ﬁgyeltem a nagyanyám útra felöltött arcát, ahogy a sínen lehunyt szemmel haladt át, és még hasonlított magára, csak hegyesebb volt az orra, de már jobban hasonlított az összes földi halottra, májfoltos, sárga tokká változott, puszta testté, ez hamis világ timnüce belől menté, amikor becsúsztatták, hirtelen elnéztem máshová, és odutta vala neki paradicsumut hazoá, és széket toltak alám, üljön le, ha kivárja, de menni kellett a gyerekért az iskolába, nyomogatták a gombokat, zúgni kezdett az áram, egy óra negyvenhat volt. Nem hiszek az örvénylő test feltámadásában.

246

247

K r i s z t i n a

Idegen test

h u n g a r i a n

T ó t h

Piroska Tóni szerencséje (Az Akvárium című regényből)

Az Újtelepről jöttek át biciklivel: a beton pingpongasztal megszállt erőd lett. Közülünk nem álltak szóba senkivel, a hintáról ﬁgyeltük őket. Nyikorgattuk a láncot és tanakodtunk, hogy akkor kié a tér és mit akarnak. Úgy döntöttünk, a Pintér bátyjának mégse szólunk, legalábbis nem aznap. Én lettem a követ, mert lány vagyok. Óvtak, hogy van egy nyolcadikos, ne ahhoz menjek, hanem a farmeroshoz, aki tíz körül volt csak, viszont szőke, és jobban is tetszett. Volt valami a kerekein, ami tarka, forgó köröket rajzolt a levegőbe, odavitt a fekvő bringához és megmutatta, sőt, le is szedett egy pirosat belőle. Küllőgyöngy, vetette oda megvetően. Szép szó volt: ragyogott, mint a macskaszem. Aztán azonnal el is fordult tőlem, álltam kukán, hogy akkor elteszem. Évekig megvolt, a zsebemben hordtam, anyám többször ki is mosta, de meglett, később meg átraktam a tolltartóba, húztak vele, hogy ezt adta a szerelmed. Elterjedt, hogy van az a ﬁú az Újtelepről, aki ritkán jön, de van egy ajándék tőle, s bár az osztályban kevesen tudnak erről, lehet, hogy gyerekünk is lesz jövőre. Nyáron aztán mindenki lement a Balatonra. üresen izzott, meg is olvadt az aszfalt, golyókat gyúrtam és rádobtam az ablakokra, időnként felragadt, de valahogy nem vigasztalt.

248

Ültem a parkban vagy a kutyákkal beszélgettem, törött nápolyit vettem a boltban, sovány, ismeretlen testemet nézegettem a sötét, mélyvizű kirakatokban. Szeptemberben jött egy új lány az iskolába, aszfaltfekete volt a bőre, először körbeállták, de kiderült, hiába kérdezgetik, egy szót se ért belőle. Egyedül tébláboltunk mind a ketten. A haja parcellákra volt osztva, mint a tankönyvünkben a jobbágytelkek, a tincsek végét egy-egy gyöngy fogta. Odamentem és megsimogattam: érdes volt a feje és csak mosolygott. Súgta a nevét is, de nagyon halkan — gondoltam, tanítok neki néhány dolgot. Küllőgyöngy, mondtam a fonatokra bökve, ő meg a számat nézte, hogy jobban utánozhasson. Fehér fogai közt zörögve forgott a név: idegen test a dobban.

Piroska Tóni nem volt biztos benne, hogy jó irányba halad a Division street felé, ezért még egyszer ellenőrizte a keresztutcát. Az eltelt egy hónap alatt se tudta megszokni a New York-i távolságokat, és újra és újra meglepődött, hogy a térképen rövidnek látszó szakaszokon negyed órát is gyalogolhat. Késett, ahogy ebben a városban szinte mindig, de ebben az esetben ezzel tényleg senki se foglalkozott. Lesek Wrotkasky, a Lengyel, ahogy a magyar bevándorlók egymás között emlegették, lent tartózkodott a raktárnak használt pincehelyiségben. Éppen a szállítást szervezte két másik emberrel, ezért Tóninak csak annyit válaszolt, hogy igen, ő az, meg se kérdezve, hogy milyen ügyben keresi. Ide szinte mindenki munkáért jött, sejthette, hogy ez a kopott ruhájú, kefehajú férfi is. A lengyel az anyanyelvén kívül csak franciául tudott, angolul éppen csak néhány alapszót, annyit, amennyi a boldoguláshoz feltétlenül szükségeltetett. És ahhoz igazán nem kellett sok, mert többnyire más lengyelekkel üzletelt, a hozzá forduló magyarokat két szóban elirányította valamelyik boltba vagy raktárba. Amikor végre Tóni felé fordult, a fiú gyorsan elhadarta angolul, hogy őt Lukasivitz küldte. A jelentkezők többségét Lukasivitz küldte, úgyhogy ez a szép magas fiú elég nevetséges benyomást keltett itt a pincében a protekciójával. A lengyel túl fáradt volt ahhoz, hogy kérdéseket tegyen fel és kiderítse, ismeri-e ez a fiú egyáltalán személyesen Lukasivitzet, úgyhogy csak rálegyintett, hogy jó, jó, ez mind szép, de azt mondja el inkább, hogy mihez ért. Piroska Tóni ezt a jelenetet előzőleg egészen másképpen képzelte, ahogy magát a lengyelt is, nem beszélve a környékről. Azt gondol-

ta, hogy aki már ilyen régen itt van, az biztosan nem olyan ágról szakadt, mint az emigránsok többsége, hanem elegáns, félig-meddig már amerikai. Zavarba is jött a torzonborz, barátságtalan embertől, nem jutottak eszébe a gondolatban előre összeválogatott szavak. Benyúlt a felöltő zsebébe, hogy puskázzon, aztán ahogy a lengyel arcára pillantott, jobbnak látta elrakni a papírt. Inkább megmutatja neki, gondolta, mihez ért. Terpeszbe állt, és többször egymás után felberregtette lába között a motort. A lengyel csak ingatta a fejét, és rögtön visszafordult a zsákokhoz. Tóninak bevillant, hogy a fiú, akitől a címet kapta, egy nagy irodaházban dolgozik takarítóként. Hát persze! Erre a motor helyett most az ablak szót kezdte ismételgetni angolul, és közben egy karcsú, magas toronyházakat rajzolt körbe a kezével. A lengyel értetlenül nézett, mire ő reményt vesztve megint rápattant a képzeletbeli motorra. A lengyel megütközve figyelte a pantomimjátékot. Mivel egyikük se tudott angolul, és mivel Tóni az ő füle szerint folyamatosan az özvegy szót ismételgette, a lengyel gondolkodóba esett. Összehúzta a szemét és elkomolyodott. Tóni ezt a tétova szünetet fontolgatásnak vette, és ismét belelendült az előadásba. Ha helyiségben lett volna ablak, hamar kiderült volna, hogy Tóni ablaktisztítást is vállal, így viszont körkörös, simogató mozdulatait figyelve Wrotkaskynak az a sötét gyanúja támadt, hogy ez a csinos, pofátlan gyerek özvegyek gyámolítását ajánlja fel, ami, bár bortól a textilekig sok mindennel foglalkozott, egyáltalán nem tartozott az érdekeltségi területei közé. Ráadásul Tóni mintha azt is értésére adta volna, hogy először ügyesen ide-oda furikázza az asszonyokat, aztán ha az

249

özvegy már jól bemelegedett, gyerünk bele, jöhet a simogatás is. Először egy, aztán két kézzel. Pfúj. Megvetően végigmérte ezt a nyálas stricit, és azt válaszolta neki lengyelül, hogy találhatna valami tisztességesebb munkát, ha már ekkora barom vállakat adott neki a Teremtő. Aztán, mint aki befejezte a beszélgetést, felment a lépcsőn, és hátra se pillantva a jó büdös francba küldve a ﬁút. Piroska Tóni egy kukkot se értett az egész helyzetből. Azon, hogy Wrotkovsky pontosan mit gondolt tisztességes munkának, el lehetne ugyan vitatkozgatni, mert ebbe szerinte az alkoholcsempészettől a feketemunkások közvetítéséig számtalan dolog belefért, de minthogy mindeközben mélyen hívő ember volt, következetesen távol tartotta magát a kurváktól és a striciktől. Tóninak, akinek végig az ablaktisztítás járt a fejében, fogalma se lehetett arról, hogy amit az imént hallott, az a teljes, felháborodott elutasítás. Ő úgy fordította le magában a beszélgetést, hogy a lengyel pillanatnyilag nem ér rá, de majd meglátja, mit tehet az ügyében. Aztán még azt is hozzágondolta, hogy azért ez a Wrotkovsky meghívhatta volna őt egy italra, ahogy a Lukasivitz is meghívta, noha vele is akkor találkoztak életükben először, amikor ezt a címet átadta neki. Felpillantott az elpiszkolódott téglahomlokzatokra, az égre, és hirtelen döntéssel nem arra indult vissza, amerről jött, hanem az ellenkező irányba, hogy kicsit jobban megnézze magának ezt az ismeretlen környéket. Késő délután volt, de a járdán annyian nyüzsögtek, mintha mindenki most indulna munkába. A keskeny, szemetes utca tele volt a lengyelhez hasonló, szakállas férﬁakkal, meg gyerekekkel és mindenféle dobozokat és csomagokat cipelő nőkkel, akik olyan benyomást keltettek, mintha éppen izgatottan hurcolkodnának valahová egy népes családdal. Elhasznált, rossz bőrük, árkos szemük és testtartásuk miatt emlékeztettek az otthoni, diogenészfalvai lakókra, miközben volt bennük valami idegenszerű és ismeretlen is. Ezt az ide-

250

K r i s z t i n a

genséget csak fokozta az egész környéket belengő különös szag, amiről Tóni már tudta, hogy az olcsó mosólúgok, ﬁlléres tisztítószerek árasztják, és nemcsak a szűk lakásokból, hanem a csatorna mélyéből is ez szivárog, alámossa a járdát és az elpiszkolódott homlokzatú házakat, átitat mindent csípős, mosodákat idéző szagával, miközben mégis minden marad ugyanolyan maszatos, bolyhos és szürke, és csak akkor ragyog fel naponta egy rövid, hamis percre, amikor a hosszú, zajos utcák házsorainak szorításában lemegy a nap. Tóni aznapi, hirtelen ragyogásban megtapogatta a zsebét. Eddig minden centre vigyázott, de most váratlanul gyerekes felszabadultság lett úrrá rajta. Úgy döntött, vesz magának egy korsó sört. Valahol az utcán akart letelepedni, hogy bámulhassa a járókelőket. A zugligeti hegyoldal járt a fejében és a Potyi vendéglője, az ottani, ráérős alkonyatok. Otthon valahogy sose látta ezt a füsttel fertőzött narancssárga fényt, mégis, ugyanaz a nyugalom szállta meg, mint akkoriban, a városból hazafelé jövet. Mintha titokban megérezte volna, hogy dehogy kap ő itt bármilyen munkát, őt ez a Wrotowsky látni se akarja többé, vagyis, talán, megcsinálta a szerencséjét. Megállt az első, barátságos hangulatú kocsmánál és belépett. A járdára kitett asztalok mellett mindenhol ültek, de odabent a pult mellett sikerült magának helyet szorítania. Egy Lucky Lager-t rendelt, de többet kértek érte, mint amire számított. Ügyetlenül számolgatta a tenyerében az aprót, és hirtelen megint nagyon csórónak érezte magát. Jó lett volna leülni, ezért fogta a söröskorsót és visszament a bejárat elé, hátha megürült közben egy hely. Ahogy a vállak között furakodott kifelé, vigyázva, nehogy kiloccsanjon a sör, valaki megérintette a karját: — Te magyar vagy, ugye? Tóni ránézett az alacsony, kék szemű férﬁra, aki inkább látszott amerikainak, mint magyarnak. Az öröm, hogy valaki ismeretlenül megszólítja, keveredett benne valami sértettséggel, ami annak szólt, hogy lám, ő

még ebből a szedett-vedett embertömegből is kilóg, még egy sört is alig bír kifizetni. — Honnét tudod? — kérdezett vissza ingerülten, de a férfi csak mosolygott. — Hallottam, amikor az előbb fizettél. Három dolog van, amit az ember mindig az anyanyelvén csinál. Kimentek, leültek a kék szemű barátaihoz, és Tóni megtudta, hogy mi az a három dolog.

Szerda dél (magyarul kezdett hozzájuk beszélni)

Dimitriosz egész úton nem szólt egy szót sem. A lába közé fogta a hatalmas batyut, és nyitott szemmel aludt. Domna, a felesége és a két gyerek otthon maradtak a rokonoknál, de Dimitriosz ígéretet kapott, hogy egy hónapon belül őket is elhozzák. Nakisznak, aki mellette bóbiskolt, még nem volt családja, pedig már huszonöt is elmúlt. Ő három lánytestvérét és öreg szüleit hagyta Kasztoriában. A platón összesen nyolcan ültek, a határnál négy fekete teherautó érte be, aztán veszítette el újra egymást. Gyerek egyiken se utazott, a kicsiktől két héttel korábban, még a Preszpánál elbúcsúztak. Piszkos, tetves, izzadt volt mindenki, a csomagok meg sárosak a hosszú úttól. Az élelmük elfogyott, a dohánnyal spórolni kellett. Éjjelente próbáltak aludni, nappal ﬁgyelték a földeket. Nem volt rossz vidék, nagyra nőtt a kukorica, és szépen termett a szőlő.

Az utóbbi napokban megeredt az eső, szünet nélkül kopogott a vásznon. A ponyva valamelyest védte őket, de a ruhájuk átnedvesedett. Nakisz kifordította a kabátját, és a gyűrődésekből szedegette a tetveket. Az öreg Mihalisz nézte, és a folyamatosan ingatta a fejét, mintha átvette volna a Tátra ritmusát. Az esőre aztán ádáz, fülledt meleg jött, a száradó ruhák és párolgó testek bűzleni kezdtek a platón. Közeledtek az ismeretlen úti célhoz. Alattomosan, oldalról sütött a nap, nagyokat zökkentek a kanyaroknál. Mindenkinek elnehezült a feje az éhségtől, a kialvatlanságtól meg a kipufogógáztól. Délre járt, amikor bekanyarodtak egy kisváros főterére. Ismeretlen, különös feliratok előtt haladtak el. A görögök megbámulták a húsboltot, megnézték a nagy, barokk templomot és a teljesen egyformának tűnő, egykedvű asszonyokat. A téren áthaladó helyiek megtorpantak, gyanakodva méregették a szovjet teherautót: aznap már ez volt a harmadik. Elcsigázott férﬁak hunyorogtak kifelé a ponyva alól, senki nem adott jelet nekik, hogy szálljanak le. Végül jött egy zöld kabátos ember, és hosszan, kiabálva egyeztetett a sofőrrel. Egyikük se tudott jól oroszul, így a tárgyalást mutogatással meg hangerővel egészítették ki. Megkerülték a párolgó kocsit, integettek, hogy gyerünk, gyerünk, mindenki lefelé. Az utasok lekászálódtak, álltak a batyukkal, aztán bizonytalanul megindultak a zöldkabátos után. Átmentek a téren, elhaladtak a boltból bámészkodó nők mellett, majd beterelték őket egy sóderos udvarra. Hátul egy kutya fékevesztetten ugatta a jövevényeket, amíg a lépcsőházból kilépő nyurga kamasz rá nem ordított. Onnantól csak meghunyászkodva morgott. Rejtély, hogy mit keresett a korcs egy iskola udvarán, és hogy hova lettek maguk az iskolások. Egyáltalán, az egész kisváros kihaltnak tűnt, az őgyelgő lakosok pedig olyan zavarodottnak, mintha nem is ide tartoznának. — Milyen nap van ma? — kérdezte hirtelen Joannisz.

251

h u n g a r i a n

T ó t h

— Szerda. Szerda dél. — felelte Marku, aki napok óta nem szólt egy szót se, de összehúzott szemmel, ugrásra készen figyelt. Számolta a napokat, számolta a határátkeléseket, aztán mozgó szájjal megszámolta a kukoricaföldeket és a megmaradt dohányt. Fejben azt is kiszámolta, hány unokatestvére született, beleértve a gyerekként elhaltakat is. — Most szerda dél van — ismételte meg komoran. Nakisz visszaszaladt a kapuhoz, meg akarta nézni, hogy elment-e a teherautó, de a pufajkás férfi kiabálva visszaparancsolta a többiekhez. A csomagokat az udvaron hagyták, és bevonultak egy tornaterembe. A földön már mindenütt görögök feküdtek, nagyrészt ismeretlenek. Mihalisz fölismert egy ősz szakállú férfit, aki az ő vidékükről származott, és még nála is öregebb volt. Zeysznek hívták, aznap reggel érkezett. Elmondta, hogy megmosakodni még nem lehetett, de vizet már osztottak, és nem tudja, maradhatnak-e itt, vagy tovább kell utazniuk. A legtöbben úgy próbáltak elhelyezkedni, hogy éjszakára is kényelmes helyük legyen, de hamarosan belépett egy szűk szemű férfi, és magyarul kezdett hozzájuk beszélni. A pufajkás közben eltűnt. Senki nem értette, mit akar, tanácstalanul figyelték a negyvenes, széles arcú figurát. A hangja árnyalattal erősebb volt a határozottnál, de a kiéhezett utasok nem a leplezett zavart, csak az ingerültséget hallották ki belőle. Hosszan, pattogva beszélt hozzájuk, aztán mutogatott, hogy álljanak sorba. Feltápászkodtak a helyükről, gondolták, jó, akkor most az újonnan jöttek is megkapják a vizüket, ott állt az egész csapat. A férfi átvezette őket egy hosszú betonhodályba, amelynek a falára táncoló, szoknyás iskolás lányok és hajladozó parasztok voltak festve. Középen hosszú faasztalok álltak hosszában egymáshoz tolva, ám teríték nem volt rajtuk. Leültek sorban a padokra, levették a sapkájukat. Aztán nem történt semmi. Ültek, fogták a sapkát, nézegettek a konyha felé. A tejüveg mögül időnként

252

K r i s z t i n a

kipillantott egy-egy riadt, fehér köpenyes nő, de senki nem jött elő. Mikor már vagy harminc perce ültek így, és víz se érkezett, Marku felállt, és megindult az ajtó felé. Nem volt fenyegető a járása, de Dimitriosz megfogta a karját, és a szemébe nézett. Marku némán viszszaült, mindenki az ajtót bámulta. Hamarosan megjelent egy alacsony, szeplős aszszony, és csőrös műanyag kancsókat rakott végig az asztalon valami piros folyadékkal. Poharat továbbra se hozott. Mihalisz beleszagolt, mondott valamit. Végigfutott a moraj a várakozókon: — Nem bor. Közben megérkeztek a színes műanyag poharak is, sután iszogatták belőle a málnaszörpöt. Híg volt, furcsa ízű, de csillapította kicsit a szomjúságukat. Sokan a fal mellett álló mosdóból vizet engedtek rá. Közben eltelt egy újabb kínos negyedóra, aztán megjelent egy csontos, fejkendős nő, és kopogva műanyag tányérokat meg villákat rakott végig az asztalon. Nem nézett fel, nem is szólt senkihez, ha nem fért oda valamelyik helyhez, lerakta középre az eszcájgot a szalvétával együtt. Nem sokkal ezután megjelent az előbbi szeplős asszony és egy kövér, idősebb konyhásnő: hatalmas alumíniumlábast cipeltek ki csoszogva. Aztán egy másikat is. Letették őket az asztal két ellentétes végén. A férfiak mozgolódni kezdtek, várták az adagjukat. A két nő azonban nem szolgálta ki őket, visszamentek a fehér ajtó mögé, és onnan figyelték, mit tesznek a vendégek. Azok vártak egy ideig, aztán Nakisz fölemelkedett, és belenézett az edényekbe. Tészta. Ketten osztottak a két végen. Először az öregeknek, utána sorban a többieknek. Már éppen nekiláttak volna, mikor újra megjelent az előbbi csontos, fejkendős nő, aki a tányérokat kihozta. Két kezében két púpozott tálat tartott, lecsapta őket az alsó és felső asztalvégre, aztán visszaklaffogott hátra. Fapapucsot viselt és fehér bokazoknit, mint egy

ápolónő. A tálakban szürke por állt, nem lehetett érteni, mire való. Néhányan elkezdték enni a tésztájukat, mások még vártak a húsra. Nakisz a tálat nézegette. Szétmorzsolt egy kis port az ujja között. Hamu. — Biztos ezzel kell majd elmosogatni — mondta Markus. A másik végen Dimitriosz hajolt a tál fölé és beleszagolt. — Föld — nyugtázta szigorúan. Joannisz már majdnem az egész tésztát befalta, mikor kijött együtt a szeplős és a fejkendős asszony. A szeplős piros arccal topogott, a magasabb viszont fennhangon magyarázni kezdett valamit, mint aki kicsit mérges. A tálakra mutogatott, és egyetlen szót ismételgetett, aztán széles mozdulatokat tett a karjával, mint aki ki akarja innen söpörni a vendégeket. Zavartan hallgatták a férﬁak, néztek egymásra tanácstalanul. A nő ingatta a fejét, aztán váratlanul megindult, és mielőtt kezüket védekezőn a tányér fölé tarthatták volna, elkezdte beszennyezni a tésztájukat a porral. A szeplős a másik oldalon ugyanezt tette, hamar végeztek mind az összessel. Röviden visszanéztek, mint aki parancsot teljesített, aztán megint visszavonultak. Pár másodpercig csönd volt, majd Dimitriosz megszólalt: — Földet szórtak rá! — Földet szórtak rá, hogy ne tudjuk megenni — futott végig az asztalon. Marku lecsapta a villát, dühösen nézett maga elé, a többiek inkább csalódottan bámulták az adagjukat. — Nem akarják, hogy itt maradjunk — mondta ki Joannisz. — Meggyalázzák az ételünket. Dimitriosz olyan éhes volt, hogy akár földdel együtt is megette volna a tésztát, de visszafogta magát, és várta, mit határoznak a többiek. — Álljunk fel és menjünk! — nyomta a sapkáját az asztalra Nakisz.

Az ötlet nem aratott osztatlan sikert, napok óta nem láttak meleg ételt. Végül az öreg Zeysz felállt, fogta a tányért, és méltóságteljesen, egyenes tartással megindult a fal mellett. Mindenki azt hitte, kiönti valahová az egészet, vagy egyszerűen visszaviszi hátra az asszonyoknak. De nem. Megállt a zománcozott fali csapnál, és nagy, ráncos kezét a tányérra borítva mosni kezdte a tésztát. Ázott le róla a fekete föld, hamarosan csak a vizes szálak maradtak. Felállt erre a többi görög is, és szép sorban odajárultak a csaphoz, lemosták az adagjukat. Aztán merev derékkal visszaültek a helyükre. A konyhások sugdolózva ﬁgyeltek, senki nem mert előjönni. Ettek a görögök, aztán tanácskoztak. Ahogy csillapodott az éhük, úgy nőtt bennük a keserűség. Felálltak, súlyos hallgatással átvonultak a tornaterembe. Mire a zöld pufajkás férﬁ megérkezett, már az udvaron sorakoztak, fenyegetően, felmálházva. Az egyik kövér konyhásnő kirohant, bevonszolta a pufajkást, és riadtan mutatta neki az ebédlőben a mosdót. Teli volt lehullott tésztacsíkokkal, a lefolyót pedig, mintha zsíros hamu ült volna meg benne, teljesen eltömítette a mák.

253

h u n g a r i a n

T ó t h

Krisztina

K r i s z t i n a

T ó t h e n g l i s h

All the Countries of the World Translated by László Maczelka and Paul Crowson

The poplar cotton revolved, still no signposts to the crematory, then at the end of the road I saw the tin roof with its twisted chimney, and I knew that was it, someone was on his mobile in the garden, the gate had not been closed. I said hello, thought I’d leave it open, a man stopped me, I asked him for directions to the oﬃce block then it must be your grandma, if your appointment’s at one o’clock, just in time, he said, the lady, I think, is already prepared, I wanted to ask him what he meant by that, but I didn’t dare, and I still had to prove she was a Hungarian citizen, which would make the deceased entitled to a cremation. I put the documents down on the desk where a woman was twitching her mouse: the passport gaped at the middle, at the stitching, like a window had been opened in this room with no air, with a stamp to testify that the bearer could visit all the countries of the world. Anywhere.

Like summer’s turbine, the heavens were threatening dry rain, I blinked, outside a warm wind was blowing up again, it funnelled an acrid cloud that did not disappear, I wasn’t weeping for her, we hadn’t spoken for years, not that face, not those hands and not the pale childhood long gone, but the body, the body, the body: that it was now done, that this is all there is: loose skin, purple nails. That nothing’s left to do. That I’m an empty body and I can’t bear not to love you, that all the countries of the world are a single body, no other, that still they have no place, the body never ﬁnds home in another, cars were honking their horns, a cyclist swerved, it was a close thing, the dust was slowly gathering on my heart through the skin, it might have been just after two, and I knew she was still in ﬂames — I wandered behind a supermarket searching for the local train.

In the lobby of all the countries of the world I waited before a buzzing grey computer screen, saw my belated grandmother’s face all made up for the road, as she crossed the tracks with her eyes closed, she still looked like herself, though her nose was more pointed than it had been, she became more like all the dead bodies the world had ever seen, a yellow capsule with liver spots, a mere body’s worth, who hath been saved from the prison of this false Earth, and when they slid her into the dark, I suddenly looked aside, and he gave unto her Paradise as an abode. So, goodbye… They said I could wait if I wanted, oﬀered me a stool, but I had to go to pick up the little one from school, they were pushing buttons, the electricity was buzzing, it was one forty-six, the whirling body’s resurrection is something I don’t believe in.

256

257

K r i s z t i n a

T ó t h

They rode over from the village on their bikes — the concrete ping-pong table became a besieged fortress. We glared at them from the swings with dislike, they didn’t speak to any of us. We rattled the chains and put our heads together, what were they doing in our playground anyway? In the end, we decided not to call Pintér’s brother, at least not that day. As a girl, I was chosen to be envoy. They told me to steer clear of the big one, that rough-looking kid; I should go to the boy in jeans, no more than ten years old, He was blonde and I fancied him a bit. There was something brightly coloured in his wheels, that described revolving circles when they spun. He took me over to his bike and showed me, let me feel, and he even picked and gave me a red one. It’s a spokepearl, he informed me with disdain. What a lovely word — it shone like a catseye did. And then he immediately turned away, I stood dumbfounded; I thought I’d keep it. I had it for years, I kept it in my jeans, It got into the washer, but I always found it, I took it to school, We know what that means, they teased me, your loverboy gives you such sweet gifts. Word spread that there was a guy from the village who gave me a gift, though he’s not often seen round here, and, although the story’s not yet common knowledge, I might be having his baby next year. Then summer came — destination Balaton for all. It was sweltering, even the tarmac melted, I rolled it into bullets and threw them at the walls, sometimes they stuck, but I felt no more exalted.

258

e n g l i s h

Foreign Body

Translated by László Maczelka and Paul Crowson

I sat in the park, talked to dogs that looked neglected, went to the shop, bought bags of broken crackers, Looked at my skinny, unknown body reﬂected in the storefront windows dark as murky waters. That September there was a new girl in our class, her skin was black as summer tarmac, at ﬁrst we all gathered round her and asked and asked but she couldn’t understand a word or answer back. We went around alone, us two, just me and her. Her head was divided into plots of hair like a textbook picture of land after enclosure, and her locks were braided with pearls. I went there and stretched out my hand and stroked her head gently — it was coarse and rough, she never stopped beaming. Then she whispered her name to me very quietly and I decided that I’d teach her a few things. Spokepearls, I told her, and touched her braids again, and she looked at my mouth so she could mimic me. The name spun round and round, rattling noisily against her white teeth: in the drum, a foreign body.

259

K r i s z t i n a

T ó t h

Tóni Piroska was not at all sure that he was heading the right way towards Division Street. He stopped at the junction and checked one more time. A month had passed and he still hadn’t been able to get used to the distances in New York — time after time he was amazed that it took him a quarter of an hour to walk down what looked on the map to be the shortest of blocks. He arrived late, as he always did in this city, but now no one made a big deal about it. Lesek Wrotkasky was down in the cellar he used as a warehouse. “The Pole”, as he was known among the Hungarian immigrants, was busy sorting out some kind of shipment with two others guys and all he said to Tóni was, yes, that was him. He didn’t even bother to ask what Tóni wanted him for. Almost everyone who came here was looking for work, obviously this shabbily-dressed guy with his cropped, bristly hair was after the same. Apart from his mother tongue, the Pole could only speak French. The few words of English he did know were only those absolutely necessary for him to go about his business. And he didn’t need many, for he mostly dealt with other Poles. The Hungarians who turned to him, well, he could pack them off to some shop or warehouse in two blunt words. When he finally turned to Tóni, the boy blurted out in English that Lukasivitz had sent him. It was Lukasivitz who sent nearly everyone here, so this big, tall lad made a pretty stupid first impression with his name-dropping. The Pole was too tired to start asking questions and find out whether the boy really did know Lukasivitz personally and so he simply gave

260

(extract from the novel Aquarium) Translated by Paul Crowson

a dismissive wave — yes, yes, that was all very nice, but what could the boy do? Before he came here, Tóni Piroska had imagined this scene in a completely different way, just as he had imagined the Pole and even the neighbourhood to be totally different, too. He had thought that someone who had been here for so long would not resemble a seedy bum like most of the immigrants did; no, he’d surely be well-dressed and half-American by now. Thus taken aback by this scruffy, unfriendly character, Tóni couldn’t even recall the speech he had so carefully prepared beforehand. He reached into his overcoat pocket for the notes he had prepared, but then reading the Pole’s expression, he stuffed the scrap of paper back where it had come from and decided that it’d be better simply to show the man what he could do. He splayed his legs and revved the motorbike under him several times. The Pole shook his head and turned back to the sacks he had been busy with. It suddenly came to Tóni that the guy who had given him this address worked as a cleaner in a big office complex. Of course! He quickly forgot all about the motorbike and started repeating, “Window, window,” while drawing a towering office block in the air with his hands. The Pole’s look showed he hadn’t caught on and, rapidly losing hope, Tóni leapt back onto his imaginary motorbike. The Pole watched the dumb-show in irritated bewilderment. Neither of them could speak English properly, but as far as Wrotkasky could make out, this Hungarian kid kept saying “Widow, widow,” and the Pole was plunged into thought. He frowned and his expression darkened. Concluding that the other man was now

in the opposite direction to that which he had come in order to check out this unfamiliar neighbourhood for himself. It was late afternoon, but the sidewalk was swarming like everyone was on his way to work. The narrow, ﬁlthy street was full of bearded men who resembled the Pole, with kids, with women who were carrying all manner of parcels and boxes, it all looked as if they were hurriedly moving house for a huge family. They were poor, but although their weatherbeaten, pitted skin, sunken faces and bent bodies partially reminded him of the poor village folk back home, there was still something unaccustomed and alien about them. This otherness was heightened by the peculiar smell that permeated the whole district. Toni knew by now that it was the stink of cheap lyes and detergents that not only wafted from the cramped apartments, but even rose deep from the drains. It scoured the sidewalk and the grimy tenement walls, it soaked into everything with its nauseating stench of rotting clothes and still everything remained just as begrimed, threadbare, grey and washed-out. Things only glittered once a day in this city and only then for a brief, bastard minute, lit from the side when the sun went down, squeezing itself between the distant houses of the interminable, rowdy streets. In the sudden glittering moment of that day, Tóni patted his pocket. So far he had been careful with each and every cent, but now he was seized by an unexpected eruption of mischievous liberation. He decided to buy himself a pint of beer. He wanted to sit down somewhere and stare at the passers-by. He thought of the hillside in Zugliget and its tavern. Of the leisurely twilights there. Back home, he had somehow never seen that smoggy orange light, yet still he was now overtaken by the same kind of tranquillity as he felt then, returning from the city in the evening. It was as if he secretly felt there was no way he was going to get any kind of a job here, that Wrotowsky never even

261

e n g l i s h

The Luck of Tóni Piroska

thinking things over, Tóni threw himself back into his performance. Had there been a window in the cellar, it would have soon turned out that Tóni could work as a window cleaner, too. As there wasn’t, the slow circular movements Tóni was making with his flattened palms led Wrotkasky to believe that this sassy, good-looking kid was offering his services as companion for widowed ladies. Although he had interests in everything from the wine trade to the rag trade, this particular line of business was foreign to the Pole. Not only was Tóni seeming to suggest that he would first be willing to chauffeur the old girls about on his motorbike, but also, once they were good and warmed up, he’d get down to some serious stroking. First with one hand only, then with both. Ugh! Wrotkasky looked the slimy young pimp up and down and told him in Polish that if the Good Lord had blessed him with shoulders as broad as those, maybe he ought to find himself a more respectable job. Then, as one who has said his piece, he climbed the steps and, without so much as a glance over his shoulder, told the boy to go to hell. Tóni Piroska hadn’t understood a word of this. As he was involved in everything from bootlegging booze to finding work for unregistered immigrants, it is hard to know exactly what Wrotkasky meant by a “respectable job”. Being a deeply religious man, however, he always kept his distance from whores and pimps. Tóni, who had only had window cleaning on his mind the whole time, had no notion that what he had just heard was a complete, utter and outraged rebuff. He translated it to himself somewhat differently: the Pole was busy right now, but he’d surely see what he could do. He then began thinking that this Wrotkovsky could have at least bought him a drink. Lukasivitz had bought him drink, even though when he gave Tóni this address it was the first time that they had met. Outside, Tóni looked up at the dirty brick facade of the building and at the sky, and on a snap decision set off

K r i s z t i n a

262

Wednesday Noon

Translate by Tim Wilkinson

Dimitrios had said not a word the entire way. He held the huge bundle between his legs and slept with his eyes open. His wife Donna and the two kids had stayed at home with relatives, but Dimitrios had been promised that they, too, would be brought across in less than a month. Nakis, who was dozing beside him, had no family as yet, even though he was more than twenty-five; he had left three sisters and his elderly parents behind in Kastoria. Altogether there were eight of them seated on the truck floor. Four big, black trucks had reached the border, but then they had lost one another again. There were no children on board on any of them; they had said farewell to them two weeks before, at Prespa, near Plovdiv. Everybody was filthy, crawling with lice, sweaty, their bags were muddy from the long journey. Their food had run out, they had to ration the cigarettes. They tried to get some sleep at night; by day they looked at fields. It wasn’t so bad as countryside goes; the maize grew tall and the grapevines flourished. Over the last few days it had been raining, hammering incessantly on the awning. The tarpaulin gave a measure of protection, but their clothes had become soaking wet. Narkis had turned his coat inside out and was picking out lice from the seams. Old Mihalis watched and kept on nodding, as if he were taking on the Tatra’s rhythm. After the rain came a brutal, sweltering heat, so the drying clothes and steaming bodies on the back of the truck had began to stink. They were nearing the unknown destination. The sun shone in sneakily from the side; there were massive lurches on bends in the

road. Everybody’s head was dulled by hunger, lack of sleep, and the truck’s exhaust. It was getting on for noon when they swung into the main square of a small town. They passed a series of signs in an unknown and strange lettering. The Greeks stared in wonder at the butcher’s shops, examined the big baroque church and the impassive, seemingly identical women. The locals crossing the square came to a standstill and eyed the Soviet truck suspiciously: this was the third one already that day. A clutch of dead-beat men were blinking out from under the truck’s awning; no one gave any signal that they should get out. In the end, a fellow in a green coat came up and spent a long time, with much yelling, to agree something with the truck driver. Neither spoke Russian well, so they supplemented the negotiation with gesticulations and loudness of voice. They came round the steaming truck and beckoned: Quick! quick! Everybody down. The passengers staggered out, stood about uncertainly with their bundles, then set oﬀ after the fellow in the green coat. They crossed the square, walking past women who were staring out of the shops, before they were herded into a gravelled courtyard. A dog at the back barked frenziedly at the newcomers until it was yelled at by a gangling youth, who came out of the house with the steps, after which it growled docilely. It was a mystery what the mutt was doing in a schoolyard, and what had happened to the pupils themselves. In point of fact, all in all, the small town appeared deserted, and the loitering inhabitants looked shiftily, as if they did not even belong there. “What day is it today?” Joannis asked suddenly. “Wednesday. Wednesday noon,”responded Marku, who had said nothing at all for days but, brow knitted, was ready to spring into action. He had kept count of the days, the number of border crossings. And then,

lips moving, kept a tally of the number of fields of maize and of any remaining tobacco. He totted up in his head how many cousins had been born, including those that had died in infancy. “It’s now noon on Wednesday,” he repeated gloomily. Nakis ran back to the gate to check whether the truck had gone, but a bloke in a padded jacket bellowed at him to get back where everyone else was. They left their bags in the yard and filed into a gym. There were already Greeks lying all over the floor, most of them strangers. Mihalis recognised a man with a grizzled beard who was from their part of the world and even older than himself. He was called Zeus, and he had arrived that morning. He told them there had been no chance to wash yet, but water had been doled out. He had no idea if they were going to be able to stay there, or would have to travel further. Most tried to settle themselves so that they would have room for the night as well, but before long a narrow-eyed chap entered and began speaking to them in Hungarian. The bloke in the padded jacket had disappeared in the meantime. No one understood what was wanted of them, and they looked in bewilderment at the broad face of the chap, who must have been in his forties. His voice was more a touch on the loud side, rather than assertive, but all the starved travellers picked up was a note of irritation. He spoke at length, in a snappish tone, then gestured that they were to line up. They clambered to their feet, thinking, well that’s a start, the new arrivals will now get some water. The whole team was standing there. The chap guided them across into a long, empty concrete room, one wall of which was painted with dancing schoolgirls in skirts and swaying peasant boys. In the middle was a line of trestle table, pulled together lengthways, but with no tablecloths on them.

263

e n g l i s h

wanted to see him again, in other words, that he had made his own luck. He stopped at the first pub that seemed welcoming and stepped inside. All of the tables out on the sidewalk were already occupied, but he managed to find himself a place at the bar. He ordered a Lucky Lager, but the bartender asked for more than Tóni had expected. He awkwardly counted out the small change he held in the palm of his hand and suddenly felt down and out all over again. He could have done with taking the weight off his feet and so he took his pint and went back to the door to see if any of the seats on the sidewalk had been vacated in the meantime. As he slalomed through the crowd, being very careful not to spill a drop of his beer, someone touched his arm. “You’re Hungarian, aren’t you?” Tóni looked at the short, blue-eyed man, who seemed more like an American than a Hungarian. His joy at having been approached by a friendly stranger was mixed with a kind of affrontedness caused by the fact that even among this motley crew he stood out a mile, hardly being able to even afford a beer. “How did you know?” he replied irritably. The man with the blue eyes simply smiled. “I heard you pay the bartender. There are three things that everyone always does in his mother tongue. Didn’t you know?” They went outside together, sat down with the blue-eyed man’s pals, and Tóni got to know what those three things were.

T ó t h

K r i s z t i n a

264

instead disappeared behind the white door and watched from there at what the guests would do. They, for their part, waited a bit longer, then Nakis got up and took a look in one of the vessels. Noodles. Two of them, one at each end, dished out. First to the older ones, then to the rest. They were just about to tuck in when the skinny woman in the headscarf who had brought out the plates appeared again. She was holding two heaped dishes, which she plonked down at the top and bottom ends of the trestle, then stomped back, She was wearing wooden sandals and white ankle socks, rather like nurses do. In the dishes there was a greyish powder, but it was unclear what it was for. A few began to eat the pasta, while others waited for the meat to come. Nakis looked at the dish. He crumbled a little of the powder between his fingers. Ash. “No doubt that’ll be for washing the plates up later,” Marku said. Dimitrios, at the other end, leant over the dish and took a sniff. “Dirt,” he declared sternly. By the time the freckly woman and the one wearing the headscarf came out together Jannis had devoured pretty well all of his noodles. The freckly, ruddy-faced one shifted her feet while the taller one started to explain something in a loud voice, as if she were a bit angry. She pointed at the dishes and kept repeating a single word, then making expansive movements with one arm, as if she were trying to give the guests a good dusting down. The men listened uneasily and looked helplessly at each other. The woman nodded, then unexpectedly set off and, before they could hold their hands protectively over their plate, started to sprinkle the dirty powder on the noodles. The freckly woman did the same on the other side, and they had soon done it with all of them. The two briefly looked

at each other, as if they had carried out an order, then tramped back again. There was silence for a few seconds before Dimitrios spoke. “They sprinkled dirt on it!” “They sprinkled dirt on it so we would not be able to eat it”—that was what ran up and down the table. Marku threw down his fork and glowered angrily in front of him; the others tended more just to gaze in dismay at their portions. “They don’t want us to stay,” Joannis exclaimed. “They’re going to contaminate our food.” Dimitrios was so hungry that he was prepared to eat the ribbons of pasta along with the dirt, but he restrained himself, waiting to see what the others decided. “Let’s get up and go!” Nakis slipped his cap onto the table. The idea was not welcomed by all; they had not had anything warm to eat for days. In the end, old Zeus got to his feet, picked up his plate and, with a dignified, erect bearing, set off along the wall. Everyone thought that he would tip the lot out somewhere, or simply take it to give back to the women. But no, he stood at the enamelled tap on the wall and, placing one large, wrinkled hand over the plate, proceeded to wash the noodles. The black specks of dirt were rinsed off, and soon all that was left were the now sodden ribbons of pasta. The rest of the Greeks thereupon stood up, each in turn, and went over to the tap to rinse their portion. Back held straight, they then went back to their place. The kitchen staff watched, whispering to each other; none of them dared show their face. The Greeks ate, then conferred. As the pains of hunger eased, their resentment grew. They got up and in silence trooped into the gym. By the time the bloke in the padded jacket had arrived then had lined

up in the yard, menacingly, ﬁred up. One of the plump dinner ladies rushed out, dragged in the bloke in the padded jacket and agitatedly showed him the sink in the dining room. It was full of fallen strips of noodles, while the waste pipe, seemingly clogged with gooey ashes, was completely blocked by milled poppyseed.

265

e n g l i s h

They sat down on the rows of benches and took their caps off. Nothing happened. They sat there, clutching their caps, stealing glances towards the kitchen. From time to time, one or another startled, white-coated woman would look out from behind the frosted glass window, but no one put in an appearance. After they had been sitting like that for around half an hour, and still no water, Marku got to his feet and set off towards the door. His demeanour was not threatening, bur Dimitrios grabbed him by the arm and looked straight in his eyes. Marku resumed his place without saying a word; everybody just stared at the door. Soon a short, freckle-faced woman appeared and, at intervals along the trestle, set out plastic jugs with spouts, which contained a red liquid. She still did not bring any mugs. Mihalis smelled it and said something. A murmur ran through the waiting men. “It’s not wine.” Meanwhile coloured plastic beakers also materialised, so they clumsily started to drink up the raspberry cordial. It was watery and had an odd taste, but it did at least slake their thirst a bit. A lot of them also ran in some water from the tap by the wall. Meanwhile a further uncomfortable quarter of an hour passed by, then a skinny woman wearing a headscarf appeared and set down plastic plates and forks along the table. She did not look up or speak to anyone; if she could not find room at a place, she slapped the eating implements down in the middle of the table, together with a paper serviette. Not long after that, the freckly woman from before came in with a plump, elderly dinner lady: they shuffled out, carrying a colossal aluminium pan. Then another. They set these down at opposite ends of the trestle. The men began to stir as they waited for their helping. The two women did not serve them but

T ó t h

SzerzĹ&#x2018;k

Authors

Bartis Attila 1968-ban született Marosvásárhelyen, 1984 óta él Budapesten. Író, fotográfus. Első regénye, A séta 1995-ben jelent meg. A Nyugalomból készült drámát Anyám, Kleopátra címmel 2003-ban tűzte műsorára a Nemzeti Színház, majd 2008-ban Nyugalom címmel mutatták be a magyar mozikban a regény alapján készül játékﬁlmet, amelyet Alföldi Róbert rendezett. Egy éven át írt tárcákat az Élet és Irodalom című folyóiratnak, ezen írásai A Lázár apokrifek című kötetben jelentek meg.

Kányádi Sándor erdélyi magyar költő és műfordító, az egyik legismertebb kortárs magyar lírikus. A székelyföldi Nagygalambfalván született 1929-ben. 1955-ben jelent meg első verseskötete, ekkor már szerkesztőként dolgozott és több irodalmi folyóiratban publikált rendszeresen, a mai napig kedvelt gyerekversei is ekkor születtek. Szász és jiddis népköltészetet, kortárs román-, klasszikus német és francia költészetet fordít magyarra. 1992-ben az Akademie Schloss Solitude ösztöndíjasa volt.

Attila Bartis was born in Marosvásárhely (Târgu Mureș, Romania) in 1968. He has been living in Budapest since 1984. He is a writer and a photographer. His first novel, A séta (The Walk), appeared in 1995. The play adapted from his second novel, Nyugalom (Tranquility) was premiered at the National Theater in 2003 under the title of Anyám, Kleopátra (My Mother, Cleopatra); the novel was also adapted to film, directed by Róbert Alföldi. Over the course of one year, he wrote a short fiction column for the weekly newspaper Élet és Irodalom, the pieces later published in their entirety in a volume titled A Lázár apokrifek (The Lazarus Apocrypha).

Sándor Kányádi is one of the most famous contemporary Hungarian-language poets. He was born in 1929 in Porumbenii Mari, a small village in Transylvania and he moved to Cluj-Napoca in 1950. Nowadays, he divides his time between Budapest and his cottage in the Transylvanian countryside. He published his ﬁrst volume of poetry in 1955 while an assistant editor and frequent contributor to several literary magazines, including poems to children’s magazines that are still very well-liked today. His translations are also very popular and include Saxon and Yiddish folk poetry, contemporary Romanian poetry, and major German and French poets. He was a fellow at the Akademie Solitude in 1992.

Erdős Virág 1968-ban született Budapesten, költő, novellista és drámaíró. 1993 óta jelennek meg könyvei. 2006ban Szép Ernő-díjjal, 2010-ben József Attila-díjjal tűntették ki. Kötetei: Udvarok (1993) Belső udvar (1998), Lenni jó (2000), Másmilyen mesék (2003), Eurüdiké (2007), A merénylet (2008), A Trabantfejű Nő (2011), Pimpáré és Vakvarjúcska (2012). Virág Erdős is from Budapest, she was born in 1968, writes poetry, short stories and plays. She has been publishing books since 1993. She was awarded the Ernő Szép Prize in 2006 and the Attila József Prize in 2010 for her outstanding work. Her books so far include: Udvarok (Courtyards, 1993); Belső udvar (Inner Courtyard, 1998); Lenni jó (It’s Good to Be, 2000); Másmilyen mesék (Stories of a Different Kind, 2003); Eurüdiké (Eurydice, 2007); A merénylet (Suicide Bomb, 2008); A Trabantfejű Nő (The Lady with the Trabant Head, 2011); Pimpáré és Vakvarjúcska (Pimpáré and Little Blind Crow, 2012). Garaczi László 1956-ban született Budapesten. A Ho Shi Minh Tanárképző Főiskolán magyart és történelmet, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen filozófiát hallgatott. Adott közre verset, prózát, esszét, drámát és több moziés tévéfilm-forgatókönyv is a nevéhez fűződik. Számos elismerésben, díjban részesült. Könyvei németül a Droschl Verlagnál jelennek meg.

Kaiwan Mehta 1975-ben született Indiában. Kritikus és teoretikus, területe a vizuális kultúra, az építészet és az urbanisztika. 2012 márciusa óta a DOMUS India szerkesztő-lapmenedzsereként dolgozik. A nemzetközi DOMUS magazin 80 éve az építészet, dizájn és művészetek kritikai szakfolyóirata, az indiai kiadás 2011 novemberében indult. Tanít, ír, és urbanisztikai és építészeti kutatásokat végez. Könyve az Alice in Bhuleshwar sétára invitálja az olvasót a „szülőváros”, azaz a gyarmati Bombay utcáin. 2010 decemberében hozta létre az „Arbour: kutatási kezdeményezések az építészetben” nevű egyesületet, amelynek alapító igazgatója. 2007-2009 között az Akademie Solitude ösztöndíjasa volt, 2008-ban a JAK–Solitude Csereprogram keretében töltött három hónapot Budapesten. Kaiwan Mehta from Mumbai, India, was born in 1975. He is a theorist and critic in the ﬁelds of visual culture, architecture, and city studies. Since March 2012, Mehta has been the Managing Editor of DOMUS India, the Indiaedition (launched in November 2011) of the international DOMUS magazine, which for the last 80 years has focused critically on architecture, design, and art. He has written Alice in Bhuleshwar — Navigating a Mumbai Neighbourhood (Yoda Press, New Delhi: 2009), a book which takes the reader for a walk through the streets and past the buildings of the “native town” of colonial Bombay, reading histories and excavating memories, while continuing to negotiate present context. In December 2010, he established “Arbour: Research Initiatives in Architecture,” and is its co-founder and director. He was a fellow at the Akademie Solitude in 2007–2009 and in Budapest in 2008 within the frames of the JAK—Solitude Exchange Program.

László Garaczi was born in Budapest in 1956. He studied Hungarian Literature and History at the Ho Shi Minh Teacher Training College, and later philosophy at the Eötvös Loránd University. He has been a freelance writer since 1982. He has published poems, prose, essays, and plays; in addition, several feature ﬁlms and TV ﬁlms are connected to his name. He has received many honors and awards. Several of his books have been published in German by Droschl Verlag.

268

269

Lina Mounzer író, Bejrútban született és nőtt fel. A The One-Eyed Man (Az egyszemű férﬁ) című novellája a Hikayat — libanoni írónők antológiájában jelent meg a brit Telegram Books gondozásában. Rendszeresen publikál a Bidoun nevű kortárs közel-keleti művészeti és kulturális folyóiratban. Szépírást tanított a Bejrúti Amerikai Egyetemen és a Libanoni Amerikai Egyetemen, és ő írta az arab világ első internetes sorozatának, a Shankabbotnak a forgatókönyvét. 2011-ben érkezett Budapestre a JAK–Solitude Csereprogram vendégeként, és azóta is itt él. Jelenleg Rawi Hage libanoni származású kanadai író DeNiro’s Game (DeNiro játéka) című regényének forgatókönyv-változatán dolgozik, és a saját első regényét írja The Meaning of Being Numerous (Mit jelent sokan lenni) címmel. 2010–11 között az Akademie Solitude ösztöndíjasa volt.

Ilma Rakusa költő, író, műfordító és esszéista. A szlovákiai Rimaszombaton született 1946-ban magyar anya és szlovén apa gyermekeként. Budapesten, Ljubljanában és Triesztben töltötte gyermekkorát, majd 1951-ben a családjával Svájcba költözött. 1965 és 1971 között szlavisztikát és romanisztikát tanult Zürichben, Párizsban és Szentpétervárott. Bár könyveit németül írja, a magyart anyanyelvének tekinti. 2009-ben a Rengeteg tenger című könyve kapta a legrangosabb svájci könyv nagydíját, a Schweizer Buchpreis-t. Ilma Rakusa orosz, szerbhorvát, magyar és francia nyelvből fordít, publicistaként és tanárként feladatának tartja a kelet-európai irodalmak közvetítését. Az Akademie Solitude zsűrijének volt tagja 1995–1996-ban és az Akademie tanácsadó testületének tagja. Zürichben él.

Lina Mounzer is a writer born and raised mostly in Beirut, Lebanon. Her first short story, The One-Eyed Man, appeared in Hikayat: An Anthology of Lebanese Women’s Writing, published by Telegram Books. She is a regular contributor to Bidoun magazine, a review of contemporary art and culture in the Middle East. She has taught creative writing at both the American University of Beirut and the Lebanese American University, and was until recently a screenwriter for the first web drama series in the Arab world, Shankaboot. She was a fellow at the Akademie Solitude in 2010– 2011, then moved to Budapest in 2011 as a writer-in-residence within the frame of the exchange program between the Akademie Solitude and JAK, and stayed on afterwards. She is at work on the script of DeNiro’s Game by the Lebanese Canadian writer Rawi Hage and her first novel, The Meaning of Being Numerous.

Ilma Rakusa is a poet, writer, translator, essayist. She was born in 1946 in the city of Rimaszombat (Rimavská Sobota) in Slovakia, as a child of a Hungarian mother and a Slovenian father. She spent her childhood in Budapest, Ljubljana and Trieste, and then moved to Switzerland in 1951 with her family. She was a student at the Slavic and Romance Studies Departments in Zurich, Paris, and St. Petersburg between 1965 and 1971. Though she writes books in German, she considers Hungarian to be her mother tongue. In 2009, her book titled Mehr Meer (Several Seas) received the most prestigious Swiss book prize, the Schweizer Buchpreis. Ilma Rakusa translates from Russian, Serbian-Croatian, Hungarian, and French. As a columnist and professor, she considers it her task to be a mediator of Eastern European literature. She was a juror of the Akademie Solitude in 1995–1996 and is a member of the Akademie’s Board of Trustees. At present, she lives in Zurich.

Nagy Ildikó Noémi író, műfordító és zenész: hegedűn és brácsán játszik. Kanadában, Vancouverben született 1975ben, az Egyesült Államokban New Yorkban, Brooklynban és Conneticut államban nőtt fel. Érettségi után Budapestre költözött, ahol a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen 1997-ben szerzett diplomát, majd az Eötvös Lóránd Tudományegyetem amerikanisztika szakán folytatta tanulmányait, ahol 2002-ben kapta meg az MA fokozatot. 1998 óta szabadúszó író és műfordító. 2010-ben jelent meg az első önálló novelláskötete, Eggyétörve címmel. 2011 őszén volt az Akademie Solitude ösztöndíjasa. Jelenleg egy regényen dolgozik.

Šejla Šehabović 1977-ben született Tuzlán, Bosznia-Hercegovinában. Magyarul is olvasható Nőnem, többes szám című kötete mellett még egy verseskötete és egy elbeszélés-gyűjteménye jelent meg. Rendszeres szerzője nyomtatott és internetes lapoknak, melyek a „régióban” jelennek meg, azaz abban a térben, mely magában foglalja a volt Jugoszláviát és az annak területén kívül élő közösséget, azaz ahol értik a nyelvet, amelyen ír. Doktori disszertációját a budapesti Közép-Európai Egyetemen írja. Magáról azt szereti mondani, hogy feminista és hogy túlélte a háborút. Budapesten, miután nem érti a nyelvet, csöndesen él és ezt nagyon élvezi.

Ildikó Noémi Nagy is a fiction writer, translator, and a musician (violin, viola). Born in Vancouver, Canada in 1975, she grew up in Brooklyn, New York and in Connecticut. After finishing high school, she moved to Budapest, Hungary, where she attended the Franz Liszt Music Academy and received her diploma in 1997. She went on to study at the American Studies department of the Eötvös Lóránd University and received her M.A. in American Literature in 2002. She has worked as a writer and freelance translator since 1998. Her first book of short prose was published in 2010, titled Eggyétörve (Broken in One). She was a fellow at Akademie Schloss Solitude in autumn of 2011. At the moment, she is working on a novel.

Šejla Šehabović was born in 1977 in Tuzla, Bosnia-Hercegovina, then part of Yugoslavia. In addition to her book titled Priče: Ženski rod, množina (Stories: Female, Plural), her poetry and narratives may also be read in two separate volumes. She is a regular contributor to printed and online journals which appear in “the region,” in other words, in the area which includes the former Yugoslavia and the community living outside of its boundaries, meaning: the place where her language is understood. She is writing her Ph.D. dissertation at the Central European University in Budapest. About herself, she likes to say that she is a feminist and that she survived the war. As she does not speak the language, in Budapest she lives a quiet life and greatly enjoys this.

270

271

Schein Gábor 1969-ben született Budapesten. Költő, író, irodalomtörténész, fordító. Magyar és német szakon végezte az egyetemet. Jelenleg az ELTE Modern Magyar Irodalomtörténeti Intézetének tanára. Legutóbbi irodalmi művei: Mordecháj könyve (regény, 2002); (retus) (versek, 2003); Lázár! (regény, 2004); Panaszénekek (versek, 2005); Bolondok tornya (verses regény, 2008), A herceg álma (drámák, 2008); Irijám és Jonibe (illusztrált gyerekkönyv, 2008); Egy angyal önéletrajzai (regény, 2009); Éjszaka, utazás (versek, 2011). Könyvei angolul, németül, franciául, bolgárul és románul jelentek meg. Pályája során számos irodalmi díjjal és ösztöndíjjal tüntették ki. 2003-ban az Akademie Solitude ösztöndíjasa volt.

Dan Sociu 1978-ban született az észak romániai Botosaniban. Sociu első könyve borcane bine legate, banipentru încă o săptămînă (jól lezárt befőttes üvegek, pénz még egy hétre) 2002-ben jelent meg. Sociu társszerzője a 2007-ben megjelent Povești erotice românești (Román Erotika) című kötetnek, majd 2008-ban első regénye, az Urbancolia hoz újabb sikert számára. 2012-ben megjelenik egy szatirikus kisregénye (Combinatia), egy új verseskötete (Poezii naive si sentimentale, Cartea Romaneasca — Naiv és szentimentális költészet) és az első kötete angol fordításban Mouths Dry with Hatred (Gyűlölettől kiszáradt szájak). Jelenleg a természetvédelmi totb.ro weboldal munkatársa, amely a WWF (World Wildlife Fund) partnere. 2008-ban az Akademie Solitude ösztöndíjasa volt.

Gábor Schein was born in 1969. He is a poet, writer, literary historian, and translator. He received university degrees in Hungarian and German. At the moment, he is a professor at the Hungarian Literary History Institute of Eötvös Lóránd University. His latest work include: Mordecháj könyve / The Book of Mordecai (novel), 2002; (retus) / (retouch) (poems), 2003; Lázár! / Lazarus! (novel) 2004; Panaszénekek / Lamentation Songs (poems), 2005; Bolondok tornya / Tower of Fools (lyric novel), 2008; A herceg álma / The Prince’s Dream (plays), 2008; Irijám és Jonibe / Irijam and Jonibe (illusztrated children’s book), 2008; Egy angyal önéletrajzai / The Autobiographies of an Angel (novel), 2009; Éjszaka, utazás / Night, Traveling (poems), 2011. His books have been translated into English, German, French, Bulgarian, and Romanian. Over the course of his career, he has been awarded several literary prizes and scholarships. He was a fellow at the Akademie Solitude in 2003.

Dan Sociu was born in Botoșani in the north of Romania in 1978. Sociu’s first book, borcane bine legate, banipentru încă o săptămînă (jars well-sealed, money for another week), came out in 2002. In 2007, Sociu co-authored Povești erotice românești (Romanian Erotica) and in 2008, his first novel, Urbancolia, was published to acclaim. A second novel, Special Needs, also appeared in 2008. In 2011, Sociu published a new collection of poems, Pavor noturn (Pavor Nocturnus). In 2012, he published a novella, Combinatia, a political satire, a new book of poems, Poezii naive si sentimentale, Cartea Romaneasca and his first book in English, Mouths Dry with Hatred. Currently he works for the eco-oriented website totb.ro (“Think Outside the Box”), associated with the WWF (World Wildlife Fund). He was a fellow at the Akademie Solitude in 2008.

Selyem Zsuzsa Marosvásárhelyen született, jelenleg Kolozsváron él. Matematikát, magyar és angol irodalmat tanult a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen, esztétikából doktorált az ELTE-n. A BBTE Bölcsészkarán kortárs irodalmat tanít. Kötetei: Valami helyet (esszék, 2001), Szembe szét (Humor és szentség összefüggése Esterházy Péter prózájában, 2004), 9 kiló. Történet a 119. zsoltárra (2006 — Németül: 9 kilo. Geschichte zu Psalm 119. Merz & Solitude, Stuttgart, 2006; Franciául: 9 kg. Récit sur le 119e psaume. Jacques André Editeur, Lyon, 2011), Fehérek közt (esszék, 2007), Erdei politika (közéleti írások, 2009), Mire vársz (próza, 2009). 2005-ben az Akademie Solitude ösztöndíjasa volt. Zsuzsa Selyem (Târgu Mureș, Romania) lives in Cluj, Romania. She studied Mathematics, Hungarian and English Literature at the Babeş-Bolyai University, Cluj, and earned her Ph.D. in Aesthetics at Eötvös Lóránd University in Budapest. Since 1998, she has been a lecturer for Modern and Contemporary Hungarian Literature at the BabeșBolyai University, Cluj. Books: Valami helyet (A Place, essays, 2001); Szembe szét (The Humor-Sanctity Relationship in Péter Esterházy’s Prose, a study, 2004); 9 Kilo. Story According to the 119th Psalm (novel, 2006 — also in German: 9 kilo. Geschichte zu Psalm 119. Aus dem Ungarischen von Agnes Relle in Zusammenarbeit mit Werner D. Stichnoth. Merz & Solitude, Stuttgart, 2006; Fehérek közt (Among Whites, essays, 2007); Erdei politika (Sylvan Politics, essays, 2009); Mire vársz (What Are You Waiting For, short stories, 2009). She was a fellow at the Akademie Solitude in 2005.

272

Térey János 1970-ben született Debrecenben, író, költő, drámaíró, műfordító. 1989-től 1991-ig magyart és történelmet tanult a budapesti Tanárképző Főiskolán, majd az ELTE-n. 1998 óta szabadfoglalkozású író. Nyolc verses- és egy novelláskötete jelent meg. Legjelentősebb munkája a Paulus című verses regény, illetve drámatetralógiája, A Nibelung-lakópark. A drámaciklus harmadik részét, a Hagen avagy a gyűlöletbeszéd címűt a Krétakör Színház mutatta be 2004 októberében. Papp Andrással írott Kazamaták című darabját a budapesti Katona József Színház (2006); az Asztalizenét (2007) és Protokoll című verses regényének dramatizált változatát (2012) a Radnóti Színház tűzte műsorára. 2006 tavaszán az Akademie Schloss Solitude ösztöndíjasa volt Stuttgartban. János Térey was born in Debrecen in 1970. He is a writer, poet, playwright, and translator. From 1989–1991, he studied Hungarian literature and history at the Budapest Teacher Training College, and at the Eötvös Lóránd University. Since 1998, he has been working as a freelance writer. Up to date, he has published eight volumes of poetry and one book of short stories. His most signiﬁcant works include the lyric novel Paulus, along with his dramatic tetralogy A Nibelung-lakópark (Nibelung Condominium). The third part of the cycle of plays, titled “Hagen, or Hate Speech”, was premiered by the Krétakör Theater Company in October, 2004. His following play, Kazamaták (Casemates) co-written with András Papp premiered by the Katona József Theater in Budapest, 2006; Asztalizene (Table Music) at Radnóti Theater in 2007. The dramatic version of his lyric novel, Protokoll (Protocol) is due to be premiered in 2012, also by Radnóti Theater. In spring of 2006, he was a fellow at Akademie Schloss Solitude.

273

Tóth Krisztina (1967, Budapest) 1986-ban érettségizett a Képzőművészeti Szakközépiskola szobrász szakán, majd 1993-ban szerzett diplomát az ELTE Bölcsészkarán. Első kötete — a Radnóti Miklós emlékéremmel elismert — Őszi kabátlobogás. 1990 és 1992 között ösztöndíjasként közel két évet töltött Párizsban és kortárs francia költészetet fordított. 1995-ban jelent meg A beszélgetés fonala című kötete, majd 1997-ben Az árnyékember. Új és válogatott verseit 2001-ben Porhó címmel már a Magvető Kiadó jelentette meg. 2004-ben az Édes anyanyelvünk pályázat első helyezettje lett vers kategóriában a Síró ponyva címet viselő kötet. A Vonalkód novelláiban Tóth Krisztina a legszemélyesebb történeteken keresztül idézi meg a hetvenes éveket, azt a kort, amikor vonalkód díszített mindent, ami Nyugatról érkezett. 2010-ben az Akademie Solitude ösztöndíjasa volt.

Yang Lian 1955-ben született Svájcban, ám Pekingben nőtt fel. Költészete az 1980-as években vált ismertté és elismertté mind Kínában, mind nemzetközi szinten, főleg a „Szellemi Szennyezés Elleni Kampány” idején, melynek kapcsán Norilang című versciklusát a kínai kormány erősen bírálta. Yang Liant 1988-ban meghívták Ausztráliába és Új-Zélandra, ahova a Tiananmen téri vérfürdő után száműzetésbe vonult. Yang Liant kétszer választották meg a nemzetközi PEN Club elnökségi tagjának, 2008-ban és 2011-ben.1997 óta Londonban él. Legfrissebb műve, a The Narrative Poem (Elbeszélő költemény), a saját életét feldolgozó verses önéletrajz. A könyv első kiadását a kínai hatóságok bevonták és bezúzták a benne található „A valóság elégiája” részlet miatt, amely az 1989-es pekingi Tiananmen téri vérengzést idézte fel. 1994–1995 között az Akademie Schloss Solitude ösztöndíjasa volt.

Krisztina Tóth (born 1967, Budapest) ﬁnished secondary school in 1986 at the sculpture department of the Budapest Fine Arts High School, then obtained a university degree in Humanities at the Eötvös Lóránd University in 1993. Her ﬁrst book, Őszi kabátlobogás (Autumn Jacket Swinging) was acknowledged with a Radnóti Miklós commemorative medal. Between 1990 and 1992, she spent nearly two years in Paris on scholarship translating French poetry. Her volume titled A beszélgetés fonala (The Thread of Conversation) appeared in 1995; then in 1997 she published Az árnyékember (The Shadow Man). Her book of new and selected poems, Porhó (Powder Snow), was published by Magvető Publishing House in 2001. In the short stories of Vonalkód (Bar Code), Krisztina Tóth recalls the decade of the 1970s, the time when everything that arrived from the West was “decorated” with a bar code. She was a fellow at the Akademie Solitude in 2010.

Yang Lian was born in Switzerland in 1955, and grew up in Beijing. His poems became well-known and influential inside and outside of China in the 1980s, especially when his sequence Norilang was criticized by the Chinese government during the “Anti-Spiritual Pollution” movement. Yang Lian was invited to visit Australia and New Zealand in 1988 and became a poet in exile after the Tiananmen massacre. Yang Lian has been elected two times as board member of PEN International, in 2008 and 2011. He has been living in London since 1997. Yang Lian’s latest writing was The Narrative Poem, a book-length autobiographical poem based on his life’s experiences. The first edition of the book was called back from distribution and destroyed by Chinese officials because of the “Reality Elegy” subject linked with Tiananmen Massacre in Beijing in 1989. He was a fellow at the Akademie Solitude in 1994–1995.

Dubravka Ugrešić regényíró, novellista, esszéista. Az egykori Jugoszláviában született, annak horvát tagköztársaságában. A Zágrábi Egyetem összehasonlító világirodalom és orosz szakán szerzett diplomát, majd az Irodalomelméleti Intézet munkatársa lett. Irodalomtörténészként az orosz avantgárd áll érdeklődése középpontjában. 1991-ben, a délszláv háború kitörésekor Ugrešić határozottan elutasította a nacionalista törekvéseket, így a háborút is. 1993-ban elhagyta Horvátországot, de külföldön is folytatta írói munkáját. Regényekkel és esszékötetekkel egyaránt rendszeresen jelentkezik. Jelenleg Amszterdamban él, ahol szabadúszó íróként dolgozik. Esszéihez hasonlóan Radics Viktória fordításában jött ki immár négy kötete magyar nyelven: Šteﬁca Cvek az élet sűrűjében; A feltétlen kapituláció múzeuma; A fájdalom minisztériuma és legfrissebb kötete a Baba Jaga-mítoszt feldolgozó Banyatanya. 1997–1998ban az Akademie Solitude ösztöndíjasa volt. Dubravka Ugrešić is a writer of novels, short story collections and essays. Ugrešić was born in former Yugoslavia, in its republic of Croatia. She earned her degrees in Comparative Literature and Russian Language and Literature at the University of Zagreb and worked at the Institute for Theory of Literature at Zagreb University. As a literary scholar, Dubravka Ugrešić was particularly interested in Russian avant-garde culture. In 1991, when war broke out in the former Yugoslavia, Ugrešić took a ﬁrm anti-nationalistic stand and consequently an anti-war stand. She left Croatia in 1993. Dubravka Ugrešić has continued writing since she began living abroad. She has published both novels and books of essays. She is based in Amsterdam today, working as a freelance writer. She was a fellow at the Akademie Solitude in 1997–1998.

274

275

Jean-Baptiste Joly 1951-ben született Párizsban. Német nyelv és irodalom szakon tanult Párizsban és Berlinben. 1983 és 1988 között a stuttgarti Francia Intézet igazgatója volt. 1989. január 1. óta az Akademie Schloss Solitude Alapítvány bizottságának elnöke, az Akademie Solitude alapító-igazgatója és művészeti vezetője. A berlini Weissensee Művészeti Főiskola tiszteletbeli tanára, a bostoni Transcultural Exchange tanácsadó testületének és a Francia-Német Kulturális Tanácsnak tagja. Jean-Baptiste Joly kezdeményezésére létrejött egy kelet-európai művészeti szervezeteket összefogó hálózat, és kétoldalú csereprogramokat hozott létre az Akademie Schloss Solitude és különböző kelet-európai művészeti szervezetek között, Magyarországról ebben a programban a József Attila Kör vesz részt.

Koncept

Jean-Baptiste Joly was born in 1951 in Paris. He studied German Literature and Language in Paris and Berlin. He is the former director of the French Cultural Institute in Stuttgart (1983-1988). Since January 1, 1989 he has been Chairman of the Board of the foundation Akademie Schloss Solitude, is the Academy’s founding director and artistic director. He is an honorary professor at the Kunsthochschule Weißensee, College of Art and Design, Berlin. Among other activities, he is member of the Advisory Board of Transcultural Exchange in Boston and member of the FrenchGerman Council for Culture. Jean-Baptiste Joly initiated the establishment of a network of Eastern European art organizations, as well as bilateral exchange programs between the Akademie Schloss Solitude and various Eastern European art organizations, including the József Attila Circle (JAK). Florian Höllerer 1968-ban született Berlinben. 2000 óta a stuttgarti Literaturhaus (Irodalom Háza) igazgatója, 2008– 10 között a literaturhaus.net irodalmi hálózat igazgatósági tanácsának tagja. Miután germanisztikát és romanisztikát végzett Berlinben és Párizsban, két évig a Princeton Egyetemen tanított. René Leynaud verseinek fordításáért a Lyoni Tudományos, Szépirodalmi és Művészeti Akadémia díjjal tűntette ki. 2004-ben jelent meg doktori dolgozata: Heinrich Heine költészete: Heine Gérard de Nervals olvasatában címmel a J.B. Metzler gondozásában. Florian Höllerer számos irodalmi kuratórium tagja, esszé-antológiák és a W.G. Sebald — Szétszórt emlékek című könyv szerkesztője. 2007 óta rendszeresen tanít a Stuttgarti Egyetemen, nemrég nevezték ki tiszteletbeli professzornak. Florian Höllerer, born in Berlin in 1968, has been Director of the Literaturhaus Stuttgart since 2000, and was on the board of directors of the literary network literaturhaus.net from 2008 to 2010. He studied German and Romance Studies in Berlin and Paris and taught for two years at Princeton University. He was awarded the prize of the Lyoner Académie des Sciences, Belles Lettres et Arts for his translation of the poems of René Leynaud. His doctoral thesis “Les Poésies de Henri Heine. Heinrich Heine in der Lesart Gérard de Nervals” was published by J.B.Metzler in 2004. Florian Höllerer is involved in numerous literary juries and is co-editor of various essay anthologies, as well as editor of W.G. Sebald – Zerstreute Reminiszenzen. He has been teaching regularly at the University in Stuttgart since 2007 and has recently been appointed honorary professor.

277

Lóránd Zsófia 1979-ben született Budapesten. Az ELTE BTK-n szerzett diplomát összehasonlító irodalom, politológia, valamint angol nyelv és irodalom szakokon, és a CEU-n MA fokozatot történelemből. Jelenleg a CEU doktorjelöltje, kutatási témája a feminizmus eszmetörténete a hetvenes-nyolcvanas évek Jugoszláviájában. 2009 óta tanít különböző felsőoktatási intézményekben. A JAK elnökségi tagja 2003 óta, 2003 és 2008 között a JAK Világirodalmi sorozat szerkesztője, 2005 óta a JAK–Solitude program projektvezetője. 2007 óta a BÓRA könyvek című, kortárs délszláv női szerzőket megjelentető könyvsorozat szerkesztője. Feminista aktivista, 2008 óta a NANE Egyesület bántalmazott nők és gyerekek segélyvonalának önkéntese. 2005–2006-ban az Akademie Solitude ösztöndíjasa volt. Zsófia Lóránd was born in 1979 in Budapest. She studied Comparative Literature, Political Science, and English Literature and Linguistics at ELTE, in addition to History at CEU in Budapest, where currently she is a Ph.D. candidate. Since 2009 she has been teaching at various institutions of higher education. Her research topic is the intellectual history of feminism in the Yugoslavia of the 1970s and 1980s. She has been member of the presidential board of JAK since 2003 and was the editor of the JAK World Literature Series between 2003 and 2008. She has been the project leader of the JAK–Solitude program since 2005. Since 2007, she is the editor of the BÓRA Books, a fiction series publishing Southern Slavic women’s literature in Hungarian. She is also a feminist activist, and since 2008, has been a volunteer on the hotline for abused women and children at NANE Association (Women Helping Women Against Violence). In 2005–2006 she was a fellow of the Akademie Solitude.

Ló rá n d

Z s ó f i a

G a b o r j á k

278

Ád á m

J a s m i n a

Fe j é r vá r i

Lu k i c

B o l d i z s á r

T谩mogat贸k / Supported by: