Nagyobb hely volt, mint képzeltem. Azt hittem, hogy fölállni sem lehet benne, de szerintem hatan-nyolcan kényelmesen elférnek itt. Van a sarokban egy deszkákból épített dobogó, így nem kell puszta a földön feküdni, a másik sarokban pedig egy kis kályha, úgyhogy tudsz fűteni is. Egyébként éppen olyan elkeserítő állapotok uralkodnak benne, mint 1979-ben – a film szerint. Valaha az volt itt a módi, hogy aki használta, kitakarított maga után, és tüzifát gyűjtött a következőnek, mielőtt odébbállt.

Kéktúra - 35.

Előzők: Kéktúra

 

33. Bánkút síház

Mályinka határában már nem aggódtam, csak békésen vártam a sorsom beteljesülését. Sokat néztük a térképen ezt az oldalt: jó rövid szakasz, de nagyon sűrűn vannak itt a szintvonalak. És mennyi van belőlük! Csak érjünk föl, majd iderendeljük Rékát is, és ha el nem pusztulunk, akkor a síháznál fogunk sátorozni este.
Aztán jött az erdő, jöttek hegyek, de mellettünk voltak, nem pedig előttünk, és ha elágazott az út, akkor kivételesen nem a miénk volt a meredekebbik. Folyamatos, de igen emberséges fölfelé tartó ösvényünk volt őzikékkel, és gyönyörű élénkzöld erdővel,

ahol csak egy-két kidőlt fa jelentett némi akadályt. Encit megint kellett olykor biztatni, de nekünk most igen jól ment, mert az erőfeszítés, töredéke sem volt annak, amitől úgy féltünk. Eddig mindig úgy emlegettük ezt a részt, mint ahova meghalni menni készülünk. Vagyis inkább én. Én majd meghalok, Csiga pedig vonszolhatja a tetememet a síházhoz. Igen ám, de most hol van az a híres lejtő?! Irtó jól éreztem magam, aznap mind a ketten zergék voltunk, és Enci is följött valahogy, még csak nem is panaszkodott szegény.
Egy hely van csak, ami bántja az ember lábát meg a városi tüdejét: Dédes-vára felé leágazik egy KL jelzés, ez előtt van egy nagyjából száz méter hosszú, "Meredek!" nevű szakasz. Száz métert kell rajta fölfelé mászni, ami már tényleg olyan negyvenöt fokos lejtő, mint amilyennek hangzik, de úgyis kezdtem sértve érezni magam, hogy egy ilyen napon nincs egy rendes izzasztás. Utána már csak két kilométer fölfelé, de mintha vízszintes terepen haladnánk, olyan lágy, finom a nyári hegy. Végül kiértünk a műútra, és láss csodát – ennyi volt a nagy halál-szakasz!
Találtunk egy bozót szélén parkoló házaspárt, őket biztos, ami biztos megkérdeztük, hogy hol vagyunk, de kiderült, hogy tényleg mindjárt Bánkúton. Igaz, azt nem sikerült megtippelniük, mennyi idő alatt érhetünk föl innen. Ősi autós-gyalogos nézeteltérés, hogy a túrázó időben gondolkodik, a sofőr meg kilométerben, és megközelítőleg se tudja megtippelni, hogy gyalog milyen gyorsan lehet odaérni valahová. Általában 1km/h sebességet néznek ki belőlem, én pedig borzasztóan megijedek, hogy még egy óra járóföld innen! Nos, itt tudatosult bennem először, hogy hiába kérdezek, és hiába válaszolnak készséggel, semmi érdemi információhoz nem jutok. A síház legfeljebb negyedórányira volt, a Kék addig még visszamegy az erdőbe, de mi már nem, mert a műút kicsivel hosszabb ugyan, de nem vizes.
Érkezéskor először eufórikus öröm lett rajtam úrrá, aztán mély, szorongató elégedetlenség, mert az én energiáim ma még messze nincsenek kimerítve, és nagyon hosszú az út Pestig. Kizárt, hogy Bánkúton aludjak! Amikor beléptünk a síházba, már tudtam, hogy tovább fogunk menni, csak az volt a kérdés, hogyan mondom el a többieknek úgy, hogy azt higgyék, ők is ezt akarták. Csiga nem gond, ő amolyan világvégére is elmenne fajta, de Enikőnek nehezen és lassan mertem megmondani, hogy igaz, hogy jöttünk már kilenc kilométert, de lassan indulni kéne a következő húszra. "Persze, naná, először ebédelünk, aztán pihenünk is egy órát."
Pecsét után szereztem jó kis húslevest hamburgerrel, de rendes ételt is adnak itt, csak nekem hamburgerre volt szükségem levessel. A testem borzasztó okos és kiegyensúlyozott lett ekkorra, úgyhogy általában nem volt szükség az "egészséges életmód" meg a "józan ész" diktálta szabályokra. Egyszerűen figyeltem minden rezdülésére, hogy mikor mit szeretne, és borzasztó jó érzés volt a tudatosság jegyében az ösztöneim szerint élni. Jó néhány hétig szabad voltam, ura a saját testemnek, és nem lehettem olyan rossz úr, mert soha nem voltam ilyen egészséges azelőtt.
A bánkúti ebédünk legérdekesebb része viszont nem ez volt, hanem egy igen fura találka képzős grafikusokkal, akik ráadásul szintén kollégisták. Azért ekkora világszám a vadonban egy kéktúrázó képzős grafikussal találkozni, aki kollégista, mert a mi egyetemünkre összesen járnak annyian, mint jogi, műszaki, közgazdasági satöbbi iskolákban egy szakra, a kollégiumban pedig ennek a társaságnak is csak a töredéke lakik. Kiderült, hogy már napok óta a nyomunkban vannak (persze erről ők se tudtak), de ők a szállásokat elég kalandosan intézték, így szükségszerűen elkerültük egymást. Ez volt az első alkalom, hogy összetalálkoztunk, aztán ők lefeküdtek egy fa alá sörözni, mi meg továbbindultunk Bélapátfalva felé.

34. Cserepeskői-bg.

A nagy találkozás után most minden idők leghosszabb napjának második fele következett. Mint utóbb kiderült, elszámoltam magam, és nem is huszonkilenc kilométert mentünk ma, hanem harminchármat. Egyelőre még az ebéd utáni boldog elégedettséggel, Bánkutat elhagyva már Heves megyében.
A szívem a Mátrába húz, úgyhogy vérzik is, amikor azt kell mondanom, hogy a Bükk-fennsík Magyarország legszebb vidéke, de szerintem az. Szokták a Zemplént annak reklámozni a váraival, a Börzsönybe sem ok nélkül szerelmesek annyian, de ez a hely vitte a pálmát, és nemcsak egy-egy pont erejéig, amit kiragadok, hogy legyen mivel odacsalni a gyanútlan turistát. Én persze makacsul mátrai gyerek maradok, de azért egy napra hagynom kellett magam elkápráztatni. Ha szeretnéd, hogy mégis elővegyek valami konkrét turistacsalogatót a tarsolyból, akkor hadd reklámozzam a Tar-kőről nyíló kilátást, de a fotót kár is nézned, mert semmit nem ad vissza abból, ami valójában volt ott. (Azért megmutatom.)

Enci ki is jelentette, hogy itt megállunk, de nem így tettünk, mert készült már a négy órai eső, és tíz kilométer volt hátra Bélapátfalváig. Azért negyed órát így is elnézelődtünk, közben vadul fotóztunk, és tényleg nehéz betelni a látvánnyal. De túl messze volt még Pest, hogy egész nap ott ábrándozzunk. Utólag is bocsánat, Enikő, de vissza kellett jönnünk 2009-ben Pestre. Szegény, emlékszem, mennyire nehezményezte, hogy miért kell úgy rohanni, és mit vagyunk úgy oda egy kis esőtől, én meg szívesen elmeséltem volna, hogy milyen tud lenni egy ilyen eső (az első napi tapasztalatok alapján) és hogy azt mennyire nem szeretném egy ilyen erdőben elszenvedni. Feszült pillanat volt, de visszafogtam magam. Nem tudom, hogy ennyire fáradt volt-e vagy csak nagyon ábrándos fajta, mindenesetre sokkal kevésbé intézte praktikusan a dolgait, mint mi. Ennek persze ugyanúgy vannak jó és rossz oldalai is, de ma délután inkább feszültség forrása lett, ami végül nem robbant ki, de sokára simult csak el teljesen. Végül senkinek nem lett igaza, mert "csak" viharos szelünk volt, de az esőt megúsztuk.
Mindeközben a helyre nagyon jellemző tiszta, keskeny, de egyértelmű ösvényeken baktattunk, sehol egy darab szemét vagy egy fölösleges lábnyom az erdőben. Nagyon szép, rendezett nemzeti park ez, ahol úgy látszik, tiszteletben tartják a védett és szigorúan védett területeket. Furcsa. Az ember azt gondolná, hogy Magyarországon nincs ilyen, nekünk még jaj, de sokat kell tanulnunk, mire bármit meg tudunk becsülni. Ez a környék viszont ebből a szempontból is méltó volt a hőn áhított Nyugathoz. Azért tisztelettel megkérlek, hogy ne rontsd ezt a törékeny helyzetet, és vigyázz az erdőre te is, igazából mindenhol. Ebben nincs kompromisszum, meg fokozatok. Az útról ott sem illik (és nem is szerencsés) letérni, ahol ezt nem tiltják, a szemetelésről meg hadd ne kezdjek papolni.
Amik még csodálatosan ki vannak itt táblázva a tiltásokon kívül, azok a távok és az irányok. Egyébként is jól jelzett, megbízható turistautak futnak erre, elég forgalmasak is, de minden kereszteződésben ki van téve az is, hogy mi merre, milyen színű úton, mennyire van messze. Nagyon nagy tehetség kell itt az eltévedéshez (még nekem se sikerült) már csak azért is, mert nem tudod olyan négyzetkilométerre betenni a lábad, ahol ne futna legalább egy jelzett ösvény. Ez azért jó sűrű átlag, 2008-ban még olyan szakaszunk is volt, ahol huszonöt kilométeren nem volt más, csak a Kék.
Így értünk a barlanghoz, közben láttunk őserdőt (helyi erdei nevezetesség jól elkerítve), és sziklát is másztunk, mert a barlang 823 m magasan van.
Nagyon fontos hely volt ez számomra, és évek óta próbáltam elképzelni, milyen lehet az életben. Másodikos egyetemista koromban egy igen álmos és tompa szombat délutánon, félig éber állapotban kapcsolgattam otthon a tévét. (Mindig így kezdődik.) Aztán egy csatornánál megakadtam, amin a Másfél millió lépés ment, nem tudom hányadik rész, de ennél a barlangnál tartottak. Egyszer csak az jutott az eszembe, hogy végig fogom járni ezt az utat, és az lesz a diplomamunkám, hogy készítek egy könyvet róla, hogy néz ki MA, egy városi diáklány szemszögéből. Pár perc műve volt az egész, de attól kezdve nem volt nyugtom a gondolattól egészen a mai napig. Végül rengeteg szépség meg küzdelem és némi kínlódás árán ide is eljutottunk.

Nagyobb hely volt, mint képzeltem. Azt hittem, hogy fölállni sem lehet benne, de szerintem hatan-nyolcan kényelmesen elférnek itt. Van a sarokban egy deszkákból épített dobogó, így nem kell puszta a földön feküdni, a másik sarokban pedig egy kis kályha, úgyhogy tudsz fűteni is. Egyébként éppen olyan elkeserítő állapotok uralkodnak benne, mint 1979-ben – a film szerint. Valaha az volt itt a módi, hogy aki használta, kitakarított maga után, és tüzifát gyűjtött a következőnek, mielőtt odébbállt. Ezt csak úgy mesélem most, mint valami legendát.
Pedig nem kerül semmibe, még erőfeszítésnek se számottevő, és mégis eleve semmi okom feltételezni, hogy bármi jó történik, ahogy beteszem ide a lábam. Olyan, mint ez az egész ország. Pedig elég lenne azokat a dolgokat megcsinálni, amik nem is kerülnek semmibe. Nem kéne vérszagra gyűlni meg fejeket venni, csak szépen körülsöprögetni mindenkinek a saját portáját.