szerző:
Majorosi Anna
Tetszett a cikk?

Nincs elég tanár, és egyre kevesebb lesz. Vitára és megoldásra van szükség.

Magyarországon is nagy népszerűségnek örvendett a 2013-2018 között forgatott Fák jú tanár úr című német filmtrilógia, melyekben Zeki Müller, a bűnözőből lett tanár ösztönös pedagógiai megoldásain szórakozhattunk a problémás osztályokkal és hátrányos helyzetű gyerekekkel teli Goethe iskolában.

A trilógia második részében két, nagyon különböző státuszú tanulók által látogatott iskola, a Goethe iskola és a Schiller (elit) gimnázium vetélkedik Thaiföldön, hogy melyik nemzetközi önkéntes projektje vív ki nagyobb elismerést. Ismerőseim és barátaim nagyon jól emlékeznek a filmből a tanárok közötti harcra, a cunami-árvákra és Zeki Müller pedagógiai kudarcaira, illetve sikereire. Érdekes azonban, hogy senki sem emlékezett a filmbéli igazgatónő motivációjára. Az ő célja tudniillik az volt, hogy sokan felfigyeljenek iskolájukra, többek közt azáltal, hogy abból kerüljön ki a minisztériumi kampány arca. A film végén láthatjuk is a minisztérium kampányfilmjét, amellyel a pedagógusi pályát igyekeznek vonzóvá tenni a fiatalok számára. A Goethe iskola által végül elnyert kampányfilm-szereplés remekül mutatja be a pedagóguspálya vonzó oldalát, azaz a változatos és kihívásokkal teli mindennapokat, a gyerekekkel folyó foglalkozásokat, mint örömforrást és a gyerekekre gyakorolt pozitív hatás lehetőségét. Érdekes, hogy hazánkban a film végén látható kampányfilmet a nézők, úgy tűnik, nem a film részének, hanem inkább egy különleges, a film készítése közben felvett, furcsácska baki-jelenetnek tekintették.

Magyarországon már a 90-es évek közepétől folyamatosan jelezték a szakértők, hogy 2015 után nagyon súlyos pedagógushiány várható. A képzésre jelentkező és a pályán meg is maradó fiatalok nem tudják pótolni a nyugdíjba menőket. Az életpályamodell a fiatal pedagógusoknak nem kínál vonzó alternatívákat.

A rendszerváltás utáni nyelvpedagógus-hiányra Magyarországon jó megoldást kínált az orosztanár-átképzés, mind az oktatáspolitika, mind az egyének szintjén. A pedagógushiány nem kizárólag magyar jelenség; kisebb-nagyobb mértékben gyakorlatilag minden európai országra jellemző. A különböző országok többféle megoldással kísérletezt/nek a pedagógus pálya népszerűsítésére: Németországban, Hollandiában, Dániában plakátkampányokkal, reklámfilmekkel és hirdetésekkel igyekeznek felhívni a figyelmet az előnyökre (a közalkalmazotti jogviszony nyújtotta biztonság, a pálya presztízsének növekedése, változatos és érdekes munka, folyamatos fejlődési lehetőségek) és kihívásokra (ha már a fizetés kevéssé versenyképes). Több országban nőtt is a pedagógusképzésre beiratkozott hallgatók száma, ám ez az alapproblémát valójában sehol sem oldotta meg.

Szintén több országban próbálták a nyugdíjas pedagógusok visszatérését segíteni, ám ez sem bizonyult kielégítő megoldásnak, hiszen a nyugdíjas pedagógusok egyrészt csak néhány évre, általában óraadóként vagy részmunkaidősként térnek vissza az iskolákba/óvodákba, ezenkívül sokszor nehezen tudják a legfiatalabb generációhoz tartozó gyerekek és fiatalok életformáját, világlátását és elvárásait elfogadni, ami gyakori konfliktusokhoz vezet.

A Svájcban és Németországban a kétezres évek eleje óta működő, 30 év feletti, szakmával vagy felsőfokú, de nem pedagógusi végzettséggel rendelkezőknek szervezett mesterprogramok beválni látszanak. A svájci EDK (a kantonális oktatási miniszterek konferenciája) 2012-ben az addigi tapasztalatok és a pedagógusokkal szembeni elvárások alapján ajánlásokat fogalmazott meg azon felsőoktatási intézmények számára, amelyek az ún. karrier-váltók részére hirdetnek meg képzéseket. A nagyon komoly, többlépcsős alkalmassági vizsgát követő képzésnek két modelljét ajánlják: az integrált modellt, amelyben – mint a régi, hároméves nyelvtanárképzésben – párhuzamosan folyik a szaktudományos és pedagógiai-módszertani-pszichológiai képzés, illetőleg az ún. követő modellt, amelyben a szaktudományos BA képzést követően történik a pedagógusi pályára történő felkészítés. Vélhetően kevesen tudják, de tény: a magyarországi hároméves nyelvtanárképzés illetve átképzés szakmai berkekben a világ több táján a leginnovatívabb és leghatékonyabb pedagógusképzési modellnek számított. Úgy vélem, Magyarországon jó néhány olyan pedagógusképző műhely van, ahol alkalmas és világlátott szakemberek dolgoznak, akik gyakorló pedagógusok bevonásával képesek lennének kimondottan rövid idő alatt egy-egy olyan program kidolgozására, amellyel belátható időn belül enyhíteni lehetne az iskolákra a szakképzett pedagógusok hiányának következtében nehezedő nyomást. Különösen alkalmas lenne ez a lehetőség a szakképzésben dolgozó szakmai tanárok számának növelésére.

Hasonló képzés egy-egy, hagyományosan nem pedagógusképzési profilú felsőoktatási intézményben jelenleg is működik, de ezeknek a posztgraduális képzéseknek a célcsoportjai általában már saját szakmájukban diplomával rendelkező, ám utóbb az iskolai munkát választó mérnökök és közgazdászok, akik hajlandók és képesek maguk finanszírozni a képzésüket (2019. január 1-től hatályon kívül helyezték az 1995. évi CXVII. személyi jövedelemadóról szóló törvény (Szja tv.) 71.§ (6) bekezdésének d, pontját, valamint a 89.§ (6) bekezdését, amely lehetőséget adott arra, hogy a munkáltató részt vállaljon a munkavállaló tanulmányi költségeinek finanszírozásában). Ha az oktatáspolitika elhatározná magát, hogy széles körben mintegy megversenyeztesse a pedagógusképzéssel/pedagógus-továbbképzéssel foglalkozó felsőoktatási intézményeket, továbbá hajlandó lenne a képzéseket finanszírozni, akkor megteremtődne az esély a szakmai tanárok számának növekedésére, annak ellenére is, hogy a pedagógusfizetések meg sem közelítik a versenyszféra bérezését. Hogy mi ösztönözhetné a szakmai-tanári (át)képzésben való részvételre a saját szakmájukban felsőfokú végzettséggel rendelkező szakembereket? Saját iskolámban, egy jónevű budapesti műszaki szakgimnáziumban azt látom, hogy a 40-es korosztályból sokan megelégelték a versenyszféra stresszes munkakörülményeit, már rendezett anyagi körülmények között élnek, fontosnak tartják, hogy hasznosnak érezhessék magukat (ami kiemelkedő előnye a pedagóguspályának) illetve igényük van a szakmai szabadságra.

A szakmai pedagógus-utánpótlás biztosítására célszerű és kívánatos lenne az ország több nagyvárosában megerősíteni a középfokú felnőttképzést olyan, szakmával már igen, de érettségivel még nem rendelkező felnőttek célcsoportja számára, akik el tudnák képzelni, hogy a későbbiekben például a cukrászi munka mellett félállásban cukrász szakoktatóként is dolgozzanak. Ezekben a szakoktatóság iránt hajlamot érző felnőtteket érettségire felkészítő esti középiskolákban a leginnovatívabb pedagógusoknak kellene dolgozniuk, hogy a későbbiekben az érettségire épülő, szakoktatói, speciális pedagógiai BA képzésekben a hallgatók reflektálhassák az érettségire felkészítő évek alatt általuk megélt-megismert oktatási módszereket. A kiemelkedő színvonalú és motiváló tanítás ezekben a középiskolákban azért is rendkívül fontos, mert a kiváló szakmunkások jó része kudarcnak éli/élte meg saját általános és középiskolai tanulmányait, ám egyszersmind sokukban él a vágy, hogy családjuknak/gyermekeiknek/saját maguknak bizonyítsanak azzal, hogy tudásukat magasabb szinten átadják. Motiválhatja még a jó szakmunkásokat a továbbtanulásra az is, hogy sokan az évek múlásával új kihívásokat keresnek esetleg megváltozott fizikai terhelhetőségük okán is.

Látható tehát, hogy nem a szakmai kompetencia, hanem az oktatáspolitika bizonytalansága miatt nem indultak még el a felsőoktatási intézményekben széles körben a speciális BA és MA programok a pedagógushiány enyhítésére.

Ha nem történik elmozdulás ezen a területen, akkor Budapesten – a stagnáló/csökkenő tanulólétszámoknak, a rohamosan szaporodó egyházi és alternatív iskoláknak, valamint a duális képzés bővítésének köszönhetően – még úgy-ahogy ellensúlyozni lehetne az állami iskolákat sújtó pedagógushiányt egyes iskolák összevonásával és a meglévők további profiltisztításával, ám a vidéki problémákat ez nem oldaná meg.

Ezenkívül messzemenően indokolt lenne a pedagógushiány következményeit az órák pillanatnyi ellátottságánál tágabb összefüggésekben is átgondolni, hiszen az elkövetkező években a pedagógusok nyugdíjba menetele miatt számos tantestületnek minimum a negyede, gyakran a fele ki fog cserélődni, ami szükségessé teszi egyes iskolák feladatvállalásának és lehetőségeinek újragondolását, a pedagógiai program átalakításától a mindennapi rutinokig. Ezen a területen is segítséget kellene kapniuk az iskoláknak, különös tekintettel arra, hogy az iskolavezetés és a tantestület személyi változásaival az új iskolavezetésnek sok esetben komoly szervezetfejlesztési feladatokat kell menedzselnie, a folyamatos oktatáspolitikai változások implementálásról már nem is szólva.

Összességében, úgy tűnik, hogy első lépésként mégis olcsóbb lenne az a döntés, ha a pedagógusok fizetésénél az ún. vetítési alap helyett az aktuális minimálbér szolgálna alapul. A probléma kezeléséhez viszont ez tényleg csak az első lépés lenne, mert a pedagógushiány azokra az országokra is jellemző, ahol kiemelkedően magasak a tanári bérek, mint például Svájcban. Az utóbbi hetek témával kapcsolatos cikkeihez tartozó kommenteket olvasva úgy vélem, hogy hazánkban is nagy szükség lenne a pedagógusi pálya és a pedagógusok feladatainak reális bemutatására, az iskola funkciójáról és a tanári/szülői szerepekről, feladatokról és felelősségekről szóló társadalmi viták lefolytatására.

 Dr. Majorosi Anna a BGSZC Mechatronikai Szakgimnáziumának igazgatóhelyettese, a  Kodolányi János Egyetem főiskolai tanára, és az Universität Wien óraadó oktatója.