Egy katasztrofális forgatás krónikája: 25 éves a Waterworld
Egy elúszott lehetőség története
Egy furcsa, kopoltyúval és úszóhártyákkal rendelkező figura szeli a habokat egy olyan alternatív jövőben, amiben a Föld legnagyobb részét víz borítja. Egy csata után felvesz a hajójára egy Enola nevű kislányt és nevelőjét, Helent. Együtt kénytelenek menekülni az őket üldöző kalózok elől, akik a kislányt, valamint annak hátán található különös tetoválást követik: a tetoválás ugyanis a Szárazföldhöz vezető út térképe.
A huszonöt éve bemutatott Waterworldöt máig úgy tartják számon, mint Hollywood történetének egyik legnagyobb anyagi bukását. Pedig az igazság az, hogy még a dobogóra sem fért fel, sőt, a bevételei végül meghaladták a gyártási költségeit. De akkor mégis miért ezt emlegetik állandóan? Hogy történhetett, hogy „a vízi Mad Max” (a két évvel későbbi A jövő hírnökével együtt) derékba tudta törni Kevin Costner addig üstökösszerűen felfelé ívelő pályáját? A kerek évforduló kapcsán utánajártunk ezeknek a kérdéseknek.
Csak egy újabb Mad Max-koppintás
A legtöbb hollywoodi pénznyelőhöz hasonlóan a Waterworld sem egy 175 millió dolláros költségvetésű blockbusternek indult. A nyolcvanas évek közepén egy Peter Rader nevű, frissen diplomázott forgatókönyvíró-rendező egy asztalhoz ült Roger Corman cégének, a New Concorde-nak az üzleti vezetőjével, Brad Kevoy-jal. Mivel ekkoriban kis túlzással az egész filmipar Mad Max-lázban égett és egyre-másra forgatták a George Milleréhez hasonló posztapokaliptikus B-filmeket (olyanokat, mint Az új barbárok vagy a Burst City), Kevoy is felajánlotta Radernek, hogy hajlandóak megfinanszírozni egy hasonló projektet. De csak azzal a feltétellel, hogy egy elég eredeti ötlettel áll elő, ami segít megkülönböztetni a végeredményt a többi ripofftól.
A feltörekvő filmes pedig arra gondolt, hogy mi lenne, ha a franchise a jövőben játszódna, amikor a bolygó nagy részét víz borítja? Rögtön fel is hívta az ötletével Kevoy-t, aki azonban nem lelkesedett érte, mondván, hogy egy ilyen film költségvetése nagyjából ötmillió dollárnál kezdődne. Ez azonban nem szegte Rader kedvét, így el is kezdett dolgozni a forgatókönyvön.
A szkript első változata a visszaemlékezések szerint már tartalmazta az 1995-ös film minden fontosabb elemét: a vízivilág leírását, valamint a magányos Tengerész karakterét, aki igyekszik távoltartani magát a többi túlélőtől. Ugyanakkor sokkal excentrikusabb és színesebb volt annál; például a rosszfiú Deacont még Neptúnnak hívták benne, és egy kagylókból készült trónuson ült volna.
Vízen játszódó spagettiwestern
1989-re Rader már leforgatta rendezői bemutatkozását, a Grandmother’s House című horrort. Ezen felbátorodva pedig újra elővette a Waterworld forgatókönyvét, átírt benne egy-két dolgot, és elkezdett házalni vele. A szkriptre végül Andy Licht és Jeff Mueller csapott le, akik A mazsola című vígjáték miatt a nyolcvanas évek végére már egészen ismert névnek számítottak. A producerpárost visszaemlékezéseik szerint olyannyira lenyűgözte a „vízen játszódó spagettiwestern” ötlete, hogy annak ellenére is elkezdtek dolgozni rajta, hogy sejtették: a költségek egy ponton biztosan el fognak szállni.
Licht és Mueller végül összeállt a producerguru Larry Gordonnal, aki olyan sikerfilmek mögött állt, mint a Ragadozó vagy a Baseball álmok. A büdzsét illetően végül 30 millió dollárban állapodtak meg, ami ugyan a hatszorosa volt Brad Kevoy eredeti ajánlatának, de még mindig nem több, mint amennyit egy közepes költségvetésű akciófilm felemésztett akkoriban.
A kiadások elszállását megakadályozandó több „óvintézkedést” is hoztak: a forgatási helyszín eredetileg az a máltai víztározó lett volna, ami A kincses sziget kalózaiban vagy A Titanic kincsében már bevált, valamint sokáig ki akarták vágni az Exxon Valdezen játszódó leszámolást a filmből, mondván, hogy egy olyan hatalmas díszletről van szó, aminek a felépítése nem fér bele a szűkös költségvetésbe. De végül mégsem a pénz miatt nem valósulhatott meg a projekt, hanem mert az elkezdte érdekelni a Universalt.
Robin Hood színre lép
Ezen a ponton fontos megemlékezni arról, hogyan és miért is történhetett meg az, hogy a stúdió szinte kicsavarta Lichték kezéből a projektet. A válasz pedig két szó: Kevin Coster. A nyolcvanas évek végén kevés nála meghatározóbb színész létezett. Az 1987-es Aki legyőzte Al Caponét után szinte bármiben szerepelt – például a Nincs kiútban vagy a Baseball álmokban –, az hatalmas sikernek számított, rendezői debütálását, a Farkasokkal táncolót pedig tizenkét Oscar-díjra jelölték, amiből hétért meg is kapta az aranyszobrot, később pedig olyan gigantikus sikerekben játszott, mint a Robin Hood, a tolvajok fejedelme és a Több mint testőr. Ezek után egyáltalán csoda, hogy amikor elkezdte őt érdekelni a Waterworld, a stúdió azonnal megszerezte neki azt.
Stúdiónyomásra Licht és Mueller végül csak annyit tudtak elérni, hogy az ő nevük is felkerüljön a stáblistára, mint executive producerek, de igazából innentől kezde semmilyen beleszólásuk nem volt a folyamatokba. Hasonlóképp járt Peter Rader is, akit az akkoriban még csak a szárnyait bontogató David Twohy váltott. Costnernek pedig saját bevallása szerint annyira rossz élmény volt, hogy nem szólhatott bele a Tony Scott-féle Revans forgatókönyvébe, hogy ragaszkodott hozzá, hogy producerként is részt vehessen a munkálatokban. Részben az ő döntése miatt kerültek ki a már említett szürreális elemek a végső változatból, de a direktor személyébe is volt beleszólása. A stúdió ugyanis a Forrest Gump miatt épp a csúcson lévő Robert Zemeckist látta volna szívesen a rendezői székben, a színész viszont ragaszkodott régi barátjához, Kevin Reynoldshoz.
Szinte minden összeállt tehát, már csak Deacon szerepére kellett megtalálni a megfelelő embert. Azonban a visszaemlékezések szerint többek közt Gene Hackman, Gary Oldman, Laurence Fishburne és James Caan is nemet mondott a lehetőségre, végül a Kék bársonyban és a Féktelenülben is emlékezetes rosszfiút játszó Dennis Hopper vállalta el a szerepet, és már indulhatott minden idők egyik legkatasztrofálisabb forgatása.
Hullámsír
Sid Sheinberg, a Universal Studios akkori vezetője ugyan engedélyezte a Waterworld 100 millió dolláros költségvetését, de megvoltak a maga kételyei, ugyanis még élénken élt benne a Steven Spielberg-féle Cápa emléke, amelyet szintén a nyílt vízen forgattak, és végül a tervezett 55 napnak a háromszorosa alatt sikerült mindent felvenni hozzá. Hamarosan pedig kiderült, hogy az aggályai abszolút nem voltak alaptalanok.
A problémák már ott elkezdődtek, hogy a forgatókönyv folyamatosan változott; évekkel később még maga Costner is azt nyilatkozta, hogy addig nem szabadott volna elkezdeniük a forgatást, amíg minden részletben meg nem állapodnak. De akkor már nem volt mit tenni, így hát felbérelték Joss Whedont, hogy rakja rendbe a szkriptet. Saját bevallása szerint azonban a munkája kimerült abban, hogy bele kellett szerkesztenie a főszereplő ötleteit a nagy egészbe, mindezt egy helyett végül hat héten át.
Ehhez jöttek még az olyan, a nemzetközi sajtó által alaposan ledokumentált esetek, mint például a hurrikán által elsüllyesztett díszletek, a légembóliába majdnem belehaló kaszkadőrök, vagy a medúzák által összecsipkedett Tina Majorino. Ráadásul mivel a greenbox technológia akkor még csak gyerekcipőben járt, a filmben látható legtöbb díszletet és eszközt a stábnak fel kellett építenie, ami kész logisztikai rémálommá tette a forgatást. Ezek mellett szinte eltörpülnek az olyan költségek, mint Costner egy estére 1800 dollárba kerülő hotelszobája, vagy az a 2,7 millió dolláros bírság, amit a szakszervezeteknek kellett kifizetni a kései ebédszünetek miatt.
A költségek végül 175 millió dollár körül álltak meg, tehát a Waterworld közel annyi (vagy több) pénzbe került, mint az eredeti Indiana Jones- és Csillagok háborúja-trilógia
Az a bizonyos Reynolds Cut
A Costner és Reynolds közötti ellentétek már a Robin Hood, a tolvajok fejedelme alatt odáig fajultak, hogy a két egykori jóbarát nem is szólt egymáshoz. Sőt, egyes források szerint a direktor emberét kizárták a vágószobából, és a végül mozikba kerülő változatnak köze sincs az ő víziójához. Idővel azonban rendbe hozták a kapcsolatukat, így a színész elvállalta a direktor 1994-es filmjének, a Rapa Nui – A világ közepének produceri feladatait, és a Waterworldnek is együtt vágtak neki. Úgy tűnik, hiba volt.
Bár már a forgatás is alaposan próbára tette a kapcsolatukat, a kenyértörésre mégis csak akkor került sor, amikor Reynolds levetítette a végső vágást a filmből, ami sokkal hosszabb és sötétebb volt, mint amilyennek Costner szerette volna. (A The New York Daily News értesülései szerint a színész egy sokkal hősiesebb változatot képzelt el belőle.) A stúdió a főszereplő mellé állt, Reynolds pedig az Entertainment Weekly-nek csak annyit nyilatkozott, hogy szerinte Costnernek magának kellene rendeznie az összes moziját, mert akkor a kedvenc színészével és direktorával dolgozhatna minden alkalommal. Végül a Tengerész újravágta az egészet, a Universal pedig megszerezte neki a nyári blockbuster-szezon egyik legjobb időpontját. 1995. július 28.-án pedig végre a mozikba került a sajtóban többek közt Fishtar vagy Kevin’s Gate gúnynéven futó mozi - ezzel utalva az Ishtar és a Heaven’s Gate című korábbi filmek irtózatos bukására.
Partot érés
Ahogy azt már a bevezetőben is említettük, az általánosan elterjedt vélekedés ellenére a Waterworld csak közepes bukásnak számít. Bár Amerikában mindössze 88 millió dollár értékben váltottak rá jegyet, a nemzetközi bevételekkel együtt ez a szám 264 millióra nőtt, aminek ugyan csak kisebb része vándorolt vissza a stúdióhoz, de azért valamennyit ellenpontozta a masszív költségvetést. Ugyanakkor az is tagadhatatlan, hogy a végeredmény közelében sincs annak franchise-indító, a játékeladásokat az egekbe repítő, százmilliós profitot termelő címnek, aminek a Universal Studios szánta.
Ennek az okát leginkább Costnerben látta mindenki, aki azonban meg sem próbálta hárítani a felelősséget, sőt, minden adandó alkalommal kiállt a film mellett. De akárhogy is igyekezett, a Waterworld előtti két, finoman szólva is lanyha fogadtatásban részesülő mozijával (Tökéletes világ, Wyatt Earp) együtt már senki sem a megbízható pénzcsinálót látta benne. Az 1997-es A jövő hírnöke pedig beverte az utolsó szöget is a Costner-éra koporsójába mindössze 17 millió dolláros bevételével és 8%-os Rotten Tomatoes-átlagával.
Ez lenne hát a Waterworld - Vízivilág keletkezésének (és bukásának) története. Ti mit gondoltok a filmről? Szerintetek is megérdemli a kritikát, vagy annyira nem rossz, mint amilyennek sokan gondolják? Kommentben jöhetnek a vélemények!
