A Vasember - Kritika

Szívet a bádogembernek!

KRITIKA: A Vasember

A Bosszúállók: Végtelen háború bemutatója kapcsán napi rendszerességgel megjelenő kritikák formájában nagyító alá vesszük a Marvel Moziverzum eddig bemutatott 18 filmjét. Kezdjük is mindjárt repülőrajttal!

Viszonylag rövid történelme ellenére a képregényfilm zsánere számos fordulóponton van túl. Mérföldkő volt, amikor Christopher Reeve először öltözött át egy telefonfülkében, vagy amikor Jack Nicholson kérdőre vonta nemezisét, hogy ugyan táncolt-e már az ördöggel sápadt holdfénynél. Az ezredfordulót követően a filmipar aztán egyre nagyobb elánnal ontotta magából a hol jobban, hol kevésbé jól sikerült adaptációkat, ám a jelenleg is tapasztalható szédítő tempó nem az X-Men, nem Pókember és még csak nem is A sötét lovag érdeme. Hogy az egykor lenézett, gyermetegnek - és gazdaságilag csapdának - vélelmezett műfaj mostanra Hollywood legmeghatározóbb tényezője, az javarészt a barlangban fogságba esett Tony Starknak köszönhető.

Ez persze távolról sem jelenti azt, hogy ne születtek volna különb alkotások a zsánerben, ahogy a 2008 előtti próbálkozások hatását is hiba lenne elvitatni, de A Vasember volt az első olyan produkció, ami igazán nagyban gondolkodott. Hogy milyen volumenről is van szó, azt jól mutatja, hogy egy évtizeddel később már 18 felvonást számol a széria, és mostanáig közel 15 milliárd dollár ömlött be a kasszákba világszinten. A Marvel Moziverzum fogalom lett, melynek időnként megkérdőjelezhető megoldásai és ingadozó minősége ellenére sem akadt méltó kihívója a piacon. Ehhez azonban előbb szükség volt egy erős alapzatra, amiből aztán kinőhettek a folytatások, A Vasember pedig tökéletesen megfelelt a célnak.

Ma már nehéz máshogy elképzelni, de ez nem volt mindig ilyen egyértelmű. Bár néhány alakításával Robert Downey Jr. már jelezte, hogy vissza kíván térni az élvonalba, neve korántsem hangzott olyan jól, mint ma. A rendezői székben ülő Jon Favreau személye sem jelentett semmire garanciát, sőt, maga Vasember is egy másodvonalbeli képregényhős volt, különösen a műfajt kevésbé ismerők számára, akik közül sokan a vásznon találkoztak először a milliárdos feltalálóból lett igazságosztóval. Hogy a film a mai napig mégis a Marvel Moziverzum egyik legkiválóbb darabja, az annak köszönhető, hogy azonnal magával ragadó stílussal, izzadtságszag nélkül, végtelen természetességgel vezette fel különcsége ellenére is azonosulható főhősét.

A szerepükre tökéletesen alkalmas színészek listáján, ahol Ron Perlman (Hellboy) és Hugh Jackman (Rozsomák/Farkas) általában a dobogón végeznek, Robert Downey Jr. mindenkori aranyérmes. Az élvhajhász, nárcisztikus nőcsábász, aki eléri a mélypontot, felismeri saját hibás működését, és végül helyesen csatornázza be temérdek energiáját egyaránt írja le Downey Jr. és Tony Stark személyét. Az azonosulásra való alkalmasság súlyponti tényező, ha meg akarjuk érteni a főhős motivációit és működését, és bár Favreau filmje nem merészkedik olyan pszichológiai mélységekbe, mint ahogy Christopher Nolan tárta fel Batman elméjének árnyékos részeit, a halál torkából visszarántott Stark pálfordulása is maradéktalanul hiteles.

A terroristák fogságában hősünk kiszakad addigi természetes közegéből, címlaplányok és kaszinók helyett egy dohos barlangban reméli, hogy a szükségből összeeszkábált szerkezet elég ideig távol tartja majd a repeszeket a szívétől, és megéri a holnapot. Amikor felismeri, hogy az általa jóhiszeműen gyártott fegyverek rossz kezekbe kerülve milyen pusztítást hozhatnak ártatlanok millióira, megfordul vele a világ, és szabadulását követően vezeklésbe kezd. A filmben éppen ezért nem is a Jeff Bridges által tisztességgel eljátszott, de egészen felejthető Obadiah Stane a főhős valódi nemezise, hanem tegnapi önmaga, a fordulópontig felépített munkája és hagyatéka.

Túlzás lenne azt állítani, hogy Stark személyiségének ábrázolása és fejlődése kárpótolná a nézőt az egydimenziós antagonista karakteréért, de Favreau jó érzékkel tolja el az arányokat az izgalmasabb szereplők irányába. Downey Jr. és a Gwyneth Paltrow által alakított Pepper Potts közös jelenetei a remek összhangnak köszönhetően kiválóak, és még a Stark és Rhodes (Terrence Howard) közötti eszmefuttatásokból is profitál a film, igaz, nem annyira, mint a folytatásokban eszközölt színészcseréből. De ne legyenek illúzióink, A Vasember szigorúan egyszemélyes darab, így az ilyenkor szokásosnál jóval nagyobb teher nyomja Downey Jr. vállát, aki azonban végtelenül természetes lazasággal és humorral veszi az akadályokat.

Az akciójelenetekkel nem bántak bőkezűen a készítők, ráadásul a filmet lezáró végső éjszakai összecsapás is kifejezetten álmosítóra sikerült, a lendület mégsem engedi leülni a cselekményt egyetlen pillanatra sem. Ebben nagy szerepe van a még mai szemmel nézve is remek trükköknek, Ramin Djawadi fantasztikus zenéjének és a pörgő dialógusoknak - Tony Stark közvetlen környezetében úgy érzi magát az ember, mintha egy Aaron Sorkin által írt filmben lenne. Talán nem véletlen, hogy az Óz, a csodák csodája szívre vágyó Bádogemberére a film cselekménye több ponton is rájátszik, ám amíg Dorothy útitársa ajándékba kapja a hőn áhított szervet, Tony Stark kőkeményen megdolgozik érte.


Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban, az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát pedig kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek.

Pozitívum

  • Robert Downey Jr.
  • Zseniális hangulat és stílus
  • Első osztályú zene

Negatívum

  • Jeff Bridges elpazarlása

Végszó

Távolról sem hibátlan, de még tíz év után is elsöprő erejű film A Vasember, aminek érdemei nem merülnek ki abban, hogy utólag bátran titulálhatjuk történelmi jelentőségű produkciónak. Saját jogán is elképesztően szórakoztató, látványos, tempós, a zsáner határozottan jól sikerült darabjainak egyike, Robert Downey Jr. alakítását pedig nem lehet elégszer dicsérni.

További cikkek a témában

KRITIKA: A Vasember

7.5
Klassz
18 film ide vagy oda, még mindig a Marvel Moziverzum egyik legszórakoztatóbb darabja.
A Vasember
Kommentek