Tarzan legendája - Kritika

Tarzan (Alexander Skarsgard) fél visszamenni a dzsungelbe, mert sok-sok évvel ezelőtti távozásával nem csupán emberszabású családját árulta el, hanem egy bosszúszomjas törzsfőnököt is hátra hagyott, aki azóta is a halálát akarja. Mikor azonban felkérik arra, hogy II. Lipót belga király vendégeként térjen vissza a Kongó medencéjébe (és ha már ott van, próbálja meg kideríteni, hogy miben mesterkedik a csúnyán eladósodott belga uralkodó), leginkább a dzsungel után szomjazó felesége, Jane (Margot Robbie) unszolására végre beadja a derekát. És nem is sejti, hogy Lipót pribékje, Rom százados (Christoph Waltz) csapdát állított neki, és pont annak a törzsfőnöknek akarja őt leszállítani, aki egy rakás gyémántot ígért az életéért cserébe.

Az első Tarzanról szóló regény több mint 100 éve jelent meg, és csak Edgar Rice Burroughs tollából több mint két tucat folytatást élt meg. Filmvásznon is hasonlóan termékeny karriert futott be a némafilmes korszakban történő megjelenésétől kezdve az ikonikus ordítást bevezető Johnny Weissmuller-érán át egészen napjaink animációs és nyom nélkül eltűnő élőszereplős változataiig (Casper van Dien ágyékkötőben anyone?). Szóval mindenki kívülről fújja Tarzan legendáját, így talán nem meglepő, hogy a Warner nem kívánta újramesélni azt. Viszont a filmet látva elég nehéz eldönteni, hogy mit is akart mondani helyette.

Nem egyedül a forgatókönyv a ludas ebben, amely Tarzant mint Greystoke introvertált urát mutatja be a közönségnek, és citálja vissza a dzsungelbe egy újabb, meglehetősen felületes kalandra. Vádló ujjamat én elsősorban David Yates rendezőre emelném, aki valamiért úgy gondolta, eltapsolhat 180 millió dollárt egy öncélúan művészkedő, de leginkább csak művinek ható rettenetre. Márpedig a Tarzan legendája mind megvalósításában, mind narratívájában kerüli a megszokott kereteket, ami alapvetően dicséretes dolog lenne, de ez a film olyan erőltetetten keresi saját hangját, olyan rátarti módon próbál eredetinek tűnni, hogy végül alig-alig áll össze filmmé.

És tényleg. A filmélmény olybá tűnt, mintha Terrence Malick rendezett volna kétórás reklámfilmet Derek Zoolandernek, vagy pedig egy végtelen hosszúságú videoklipet korunk Meat Loafjának, aki az istennek se akar dalra fakadni. Tarzan, kinek bőrében Alexander Skarsgard csiszolta tökéletesre testét, nomen est omen csupán jelenlétével van jelen a filmben, szövege, jelleme aligha akad. Átható tekintettel néz Jane-re, vagy amikor az utóbbit elrabolják, akkor utána. Nem is csoda, hogy beosztották mellé Samuel L. Jacksont egy amerikai vadász szerepében, aki hol a történéseket kommentálja, hol a viccelődésért felel – inkább kevesebb, mint több sikerrel.

És Margot Robbie is csak néz és néz vágyakozóan és reményteljesen, meg persze rúgkapál az ellenség fogságában, hogy ezzel is jelezzék, hogy ő modern hősnő, csakhogy minden egyes szökési kísérlete meddő, mert a forgatókönyv nem tud egyről a kettőre jutni helyzetével (a film első félóráját követően elrabolják, aztán csak viszik és viszik, miközben nem egyszer megjegyzik, hogy tulajdonképpen nincs is rá szükség). A főgonosz szerepében fáradozó Christoph Waltz is ugyanazt a figurát hozza, amit a Becstelen Brigantyk óta gyakorlatilag konstans módon: úgy fest, mint aki azt se tudja, hol van, közben nagyon ravasz, és nagyon csúnya dolgokra képes. Immáron kisujjból, csak jóval kevesebb dialógussal dolgozva.

Értem én, hogy Yates a képekkel akart mesélni, hogy azt akarta érzékeltetni, hogy Tarzan és Jane már eonok óta ismerik egymást, és nincs szükségük szavakra, hogy kifejezzék egymásnak érzéseiket, a nézőknek meg ott van támpontként az a rengeteg flashback-szilánk, melyek az érzelmi kötődésen ugyan segítenek valamelyest, de a sánta narratívát továbbtördelik. Márpedig a cselekmény szövetét amúgy is sűrű sebek borítják: dialógusokra aligha támaszkodhat, az akció esetleges és ritmustalan, a karakterek le vannak szedálva, mellettük mellékalakok tűnnek fel és tűnnek el anélkül, hogy igazi nyomot hagynának, a történet fordulataiban pedig rengeteg olyan információra alapoz, amit egyszerűen nem mesél el, mert köztudottnak vesz (á, szóval Tarzan csak úgy levezényel egy többezres gnú-rohamot, világos!). Mindez nagyon eredetinek és merésznek hathat, de leginkább csak ügyetlen és rossz.