Szárnyas fejvadász 2049 #2 - Kritika

A Szárnyas fejvadász 2049 az év, mi több, az utóbbi évek egyik legfontosabb filmje, egyben legmegosztóbb darabja is. Hogy miért fontos? Stúdiófilm ritkán ilyen merész, ritkán ennyire transzcendens: messze kiemelkedik a biztos befektetések szürke tengeréből. Ezért aztán rendhagyó módon úgy döntöttünk, leközlünk róla még egy kritikát - ezúttal szerkesztőségünk egyik hölgytagja tolmácsolásában -, hogy így is tisztelegjünk a film előtt.

35 év telt el Ridley Scott Szárnyas fejvadászának bemutatója óta, amelyhez Denis Villeneuve rendezett egy több mint méltóságteljes „szülinapi zsúrt”. És ez alkalmat adott arra, hogy újra járassuk az agyunkat úgy, ahogyan normál esetben szinte soha. Nemcsak van értelme tehát a masszív, 164 perces játékidőnek, hanem egyenesen sajnálom, hogy nem tartott tovább… igazából örökké. Mert tarthatott volna… de ha jobban belegondolok tart is, jelen pillanatban is.

Így és ebben élünk, ezzel a tudattal. Egy napon őszintén, tiszta szívvel ráébredve halandóságunkra bevillan majd előttünk a kitörölhetetlen kép: ami jó, az múlandó. Ami örök, az a megszokás, a konstans diktatúra, a programozott életmódunk, a beletörődés és feladás, az örök, nyeretlen csaták sorozata. Mindez oly szomorú volt (a '82-es eredetiben), de most még inkább az, hiszen látjuk ezt a Szárnyas fejvadász 2049-ben ismét, csak sokkal fájdalmasabban lefestve.

A szárnyas fejvadászok dolga ugyanaz maradt: felkutatni, kiiktatni, megsemmisíteni, nyugdíjazni a még élő replikánsokat. K ügynök (Ryan Gosling) eképpen jár el, amikor is egy furcsa, elfeledett dobozra lel egy frissen kiiktatott replikáns farmján, melynek épp a teljes átvilágításán munkálkodik. Kezdetét veszi egy elképesztő látványorgiával fűszerezett, feszült hajsza - a remény felkutatása a reménytelenségben, amelynek legfontosabb mozgatórugója maga Rick Deckard (Harrison Ford), szökésben lévő egykori fejvadász.

Denis Villeneuve ezúttal megmutatta azt is, hogy egy rabszolgatartó rendszerben egy agyonhajszolt gép sem elég már. Nagy fába vágta a fejszéjét, nagy falat ez a misztikumra, hipnotikus sci-fire éhes közönségnek. És igen, kell is hozzá a megfelelő lelkiállapot. Bevallom, én sírtam. Szinte a csontomig hatolt emberi törékenységünk látványa. Az irányításmánia, a hataloméhség nem ismer, sosem ismert határokat. Minél emberibb, minél húsvérebb, annál fájdalmasabb az összkép, ahogyan vágyakozik a szabad akarat, a szabad elme, a szabad szerelem és szeretet áramlása felé.

Roger Deakins operatőr tett is a hatás kedvéért rendesen. Csodálatos képkockák zúgtak el a szemünk előtt. Egy jelenet annyira beleégett a retinámba, hogy ha behunyom a szemem, kristálytisztán kirajzolódva látom, és érzem a kihalt, élettelen, forró sivatag perzselő, száraz hőségének lángnyalábjait. Gosling távolodik a vörösen izzó háttérben, elvész a valóságban, az igazság keresése közben, ahol az életnek már nyoma sincs. Kicsit olyan volt ez a kép, mintha csak a Volt egyszer egy vadnyugat embertelen, ám annál csodásabb helyszínein járnánk, a semmi útján.

Sokan túlzott kiszámíthatósággal vádolták a cselekményt, azonban szerintem ez pont jól is jött nekünk a tökéletes összhatás eléréséhez. Az igazság felkutatásához. Mert az életben is annyira nyilvánvaló sok minden, de mégis hosszú, kínokkal teli utat kell bejárnunk a célig, a megoldásig. És csak áltatjuk magunkat, szüntelenül, makacs fejjel, üveges tekintettel, gépiesen.

A filmről írt első kritikánkat ide kattintva olvashatjátok.