Kilenc élet - Kritika

Emlékeztek a Nicsak, ki beszélre? Tudom, természetesen már a kérdés is abszurd: a bababőrbe bújt Bruce Willis (nálunk: Mikó István) a magyarországi korakapitalista mozi örök klasszikusában a kakában is pisiben fürdőző John Travoltával és a karambolszájú Kirstie Alley-vel, hát lehet ennek az emlékétől valaha is megszabadulni?

Irónia.

Mikor az ember már azt hinné, hogy Hollywood legalább ezt a fajta bárgyúságot túlhaladta, jön egy olyan film, mint a Kilenc élet, és még azt a kevés világnézeti biztonságot is összezúzza, amelyet megingathatatlannak gondolunk. Persze nem állítom a Kilenc életről, hogy a Nicsak, ki beszél koppintása lenne - abban egy csecsemő a felnőttes gondolatait osztja meg velünk, ebben pedig egy macska… teszi ugyanezt.

Medve anyám.

Kevin Spacey és Christopher Walken, a film két “főszereplője” biztos, hogy többek közt azért hagyta magát ebbe a celluloid pöcegödörbe belerángatni, mert azt hitték, a film rendezője, Barry Sonnenfeld képes lesz magát megerőltetni, és a kilencvenes évek elejének/közepének Sonnenfeldje veszi majd kezébe a komédiafogat gyeplőjét. Nagyobbat nem is tévedhettek volna: a Kilenc élet végignézésénél szórakoztatóbb, mikor szálkát próbálsz kipiszkálni a körmöd alól.

Spacey egy Tom Brand nevű szupersikeres üzletembert játszik (kb. Donald Trump az elnökválasztási cirkuszt megelőzően), aki képtelen összeegyeztetni magánéletét a biznisszel. Feleségét (Jennifer Garner) és lányát (Malina Weissman) egyaránt elhanyagolja, annak ellenére, hogy szívből szereti őket, úgyhogy az elhanyagolás oka inkább az üzleti élet hektikás természetében, és nem Brand szociopata tendenciáiban keresendő. A forgatókönyv vért izzadva próbálja elhitetni velünk, hogy Brand lelke mélyén egyáltalán nem lótetű, csak hát a pénz, az nagy úr!

Hogy behozza a szülői lemaradást, Brand macskát indul vásárolni a lányának születésnapi ajándékba. Óriási hibát követ el: a különcök különcétől, Christopher Walkentől akarja megvenni, aki egyre inkább úgy néz ki, mint akin átment egy úthenger, és aztán visszatolatott. Egy szó mint száz, Spaceyt a születésnapra menet baleset éri, és a macska testében éled újjá. Pont úgy, ahogy veled és velem történne meg az ilyesmi.

Kábé ennyi is az egész. Walken alakítása még a szokásos, “csak a lóvéért csináltam”-os alvajárásainál is semmilyenebb, Spacey pedig (természetesen) szinte alig van benne a filmben, a macskás szövegeit gondolom egy délután zavarta le valami hangstúdióban. A poénok általában abból állnak, hogy szerencsétlen állatot végigzavarják a kamera előtt, majd komputeranimációvá változtatják, mivel a katasztrofálisan erőltetett slapstick faviccek véghezvitelére az eredeti macskát lehetetlen lett volna rávenni. Szerencsére Sonnenfeld sem veszi egyáltalán komolyan az egészet, és úgy rendezte meg, mintha a Bolondos dallamok egyik rajzfilm-szösszenete lenne.

A forgatókönyv próbál felnőttes tartalmat csempészni a hülyeség közé, de az efféle poénok meg olyannyira elütnek a film jobbára állandó hangulatától, hogy emiatt nem működnek. Mintha Sonnenfeld megpróbálna visszamenni pár másodpercre az időben, és a korábbi filmjeinek szubverziív megoldásaival betömködni a macskás sztori lukait (bocs!) Nem megy neki. Ha a Kilenc élet egy, a szülő-gyermek kapcsolatok kultiválását előtérbe helyező vicces film lenne, nem bántanám. De ez az egész annyira ciki és annyira buta, és annyira lenézi a közönségének a mentális képességeit, hogy tűzre vele!