Minden, minden - Kritika

Maddy (Amandla Stenberg) nem hagyhatja el a lakást. Immunrendszere gyakorlatilag nem létező, ezért ha csak egy percre is kilépne sterilizált környezetéből, súlyosan lebetegedne, és jó eséllyel meg is halna. De Maddy jól elvan a kis birodalmában: sokat olvas, sokat rajzol és rengeteget lóg az interneten. Sokan vannak, akik mindenféle betegség nélkül is ezt csinálják egész nap. Aztán Maddy élete egyszer csak megváltozik, mikor beköltözik a szomszédba Olly (Nick Robinson), akit leginkább úgy tudnánk leírni, mint egy poszt-emóst: kinézetében még nyomokban melankóliát tartalmaz, de már elkezdett nyitni a kinti világra, és van önbizalma is. Kettejük között azonnal elkezd vibrálni a levegő, azaz csak vibrálna, ha nem állna közéjük az a fránya üvegfal.

Egy üvegfal sok mindent szimbolizálhat: generációs, faji szakadékokat, áthidalhatatlan távolságokat, meg mindenféle olyan átkot, ami a szerelmesek útjába állhat. Ezúttal azonban csak egy üvegfal, melyet a film elég hamar le is rombol. Mert nincs elég mersz benne ahhoz, hogy jobban elmélyüljön abban a kínban, amit az okozhat, hogy a neked tetsző fiú/lány ott van egy karnyújtásnyira, de mégsem érintheted meg.

Olly és Maddy csak egy jó hosszúnak tűnő és a maga módján bájosan esetlen 20 percet tölt azzal, hogy a falon át próbáljanak ismerkedni egymással (SMS-ek, papírlapokra írt üzenetek vagy csak zavart mosolyok formájában), melyet a film egészen disztingvált vizuális megoldásokkal is megtámogat (üzenetek pötyögése helyett azt látjuk, ahogy a két fiatal egy dinerben beszélget), de aztán a lány igen felelőtlen ápolónőjének megesik a szíve Maddyn, és beengedi a fiút azzal, hogy maradjon a szoba másik végében. Hát persze, ez biztos megállítja a légúti fertőzéseket.

Nem ez a teljesen ésszerű gondolat, hanem maga a történés rombolja le egy pillanat alatt az egyébként magát túlságosan komolyan vevő film minden narratív hitelességét. Adott két - egyébként egészségesen átlagos - fiatal, akik azon nyűglődnek (persze csak tessék-lássék módon), hogy gyűrhetnék le ezt az átlagon felüli problémát, de megteszi helyettük a film, amely egyszerűen fityiszt mutat saját szabályrendszerének, hogy egy jóval slamposabb, szürkébb tiniturbékolásnak adjon helyet.

Az akadály fenntartása innentől kezdve inkább már csak útban lévő elem, az elkerülhetetlen rosszullét-szekvenciák bevetése olcsóak és kiszámíthatóak, és sajnos a hétköznapi kinézetű figurákról is hamarosan kiderül, hogy olyan üresek és jellegtelenek, mint egy műanyag IKEA-váza: közhelyekbe, szerencse süti-filozófiákba forgatják egymást, vagy olyan banális megjegyezésekbe, mint pl. "úgy néztél az óceánra, mint amit neked teremtettek". Mehh. A néző pedig azon kapja magát, hogy mennyivel érdekesebb, elviselhetőbb lenne ez az egész, ha családi problémákra tett halovány utalások (Olly apja iszik! Maddy apja izé... halott!) bevetik a bezártsággal kéz a kézben járó thrillerelemet, hogy legalább az vigyen egy kis színt a pasztell színű andalgás lassú tengerébe.

Látjátok? Elég visszagondolni erre a bátortalan, mosolygós semmiségre ahhoz, hogy az emberből ilyen hasonlatok bukjanak ki. Szégyelljük is magunkat érte - a Minden, minden alkotói nevében is, akik leginkább semmit, de semmit nem ragadtak meg az alapfelállás által kínált lehetőségekből.

A Minden, mindent augusztus 3-tól játsszák a magyar mozik. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban.