Ki vagy, doki? S10E00 - Kritika

A tavalyi karácsonyi epizód után a Ki vagy, doki? szabadságra ment, így (a Class című spinoffot nem számolva) egy teljes évet kellett várnunk a Doktor (a pletykák szerint a 11. évadban is visszatérő Peter Capaldi) legújabb kalandjára, amely a leköszönő showrunner, Steven Moffat januárban debütáló utolsó évadának felütéseként is szolgál (a stafétát utána a néhány korábbi Ki vagy, doki? epizódot, a Broadchurchot és a Torchwoodot is jegyző Chris Chibnail veszi át).

Épp ezért hökkent meg sok rajongó, amikor a karácsonyi epizód előzetesében egy egyszerű szuperhős kaland körvonalazódott - a remek 9. évad után egy ilyen sablonos húzással hatalmas ballépés lenne lebutítani a sorsdöntő évad előfutárát akkor, amikor a mozikban a csapból is a hatalmas költségvetésű szuperhős-filmek folynak, amelyekkel a BBC akció és látvány terén nem tudja, és nyilván nem is akarja felvenni a versenyt.

Nem titok, hogy ez az utolsó epizód, amelyben még nem szerepel a doki új útitársa, Bill (Pearl Mackie), helyette útitársként zsinórban a második részben láthatjuk Nardole-t (Matt Lucas), valamint az epizód két beugró főhősét: a főállásban bébiszitterként dolgozó, mellékállásban pedig a The Ghost nevű szuperhősként tevékenykedő Grant Gordont (Justin Chawtin), valamint gyerekkori kiszemeltjét, Lucy Fletchert (Charity Wakefield), a fifikás újságírót.

Az epizód eleji, pár évtizeddel korábban játszódó flashbackben a doki karácsonykor egy ház tetején landol, majd lezuhan, és csak a doktort mikulásnak néző, 10 év körüli Grant mentheti meg a New Yorkot ezredszer megszálló, névtelen űrlények ellen sokadszorra felkészülő tizenkettest. A doki egy védekező kütyü beindításához "indítsd be!" felszólítással egy rendkívül ritka, a nap energiáját használó kristályt ad a megfázással küszködő Grantnek, aki azt pirulának nézi, és lenyeli, így tesz szert szuperképességeire, amelynek köszönhetően mindent meg tud tenni, amit a kristály szerint a legjobban akar. Vágás a jelenbe és Grantre, aki Szellemként aprítja a rosszfiúkat, miközben az épp a szuperhősről riportot írni készülő szerelme szemében a félénk bébiszitter csupán. Ismerős?

A Marveles képregénymontázzsal indító epizód tudatosan játszik alá elvárásainknak, és rendre tréfálkozik inspirációival, Supermannel és Pókemberrel, akik egyébként Grant gyerekkori hősei is. Ez a csavar hivatott azt magyarázni, hogy Grant képességei egy az egyben Supermantől lettek elemelve, hiszen a srác olyanná szeretne válni, mint kedvenc képregényhősei.

Ez azonban inkább tűnik kimagyarázásnak, mint egy valamire való epizód alapjának: sajnos egy szűk óra ezúttal sem elég egy olyan érzelmes-értelmes történet kibontására, amelybe a Marvelnek és a DC-nek két és fél órás filmek készítésekor is sokszor beletörik a bicskája. Nem segít, hogy Nardole unalmas (és túl gyorsan mindent tudó időutazóvá gyúrt) figura, komikusnak szánt pillanatai erőltetettek, és mintha Capaldi is érezné, hogy filler epizódról van szó. Féllángon, snacket majszolva pipálja ki egymás után a Ki vagy, doki? részek kötelező tennivalóit, könnyednek szánt, de felszínes játékában nyoma sincs a gyásznak, amit a legutóbbi, a mostaninál sokkal jobban sikerült epizód után várnánk.

A történet főgonoszai még Ki vagy, doki? skálán is bődületesen idétlenek: az áldozataik agyát lila masszával kicserélő, félig leszedhető fejű űrlények nevetségesek, a főgonoszok kidolgozatlanok, és láthatóan a doki sem veszi komolyan a fenyegetést, amelyről az epizód utolsó harmadában kiderül, hogy nem más, mint a Föld fővárosainak lebombázása annak érdekében, hogy a világ vezetői az agyvájók atombiztos bunkerébe menekülve kiváló agy-utánpótlásként szolgáljanak.

A megvalósítás rossz értelemben méltó a sztorihoz: a CGI kifejezetten béna, még a Ki vagy, doki? legendásan alacsony költségvetéséhez mérten is, az effektek fantáziátlanok, a green screen jelenléte folyamatosan kínos, a vágás hajmeresztően következetlen: tárgyak tűnnek el, szereplők változtatnak helyet snittek között, és sokszor még a történetvezetés és a logika is kárát látja a hányaveti rendezésnek (elég csak a doktor epizód eleji "lezuhanását" górcső alá venni).

A Clark Kent és Lois Lane szerelmi történetét parafrazeáló szál is túl gyorsan bontakozik ki, azt pedig nem is értjük, Grant miért nem akarja az epizód első felében, hogy Lucy megtudja: ő a Szellem, majd túl hirtelen jön a pálfordulás - negyven perc ennek kibontására talán még elég is lett volna, ha kevesebb időt töltünk a heti gonoszok totálisan unalmas elkapásával.

Grant és Lucy története mégis megkapó, üzenete pozitív, és bár Grant és a doktor szuperhős-képességekkel kapcsolatos döntései légből kapottak, kettejük karakterét, kapcsolatát sikerül valóban szívhez szólóvá tenni - köszönhetően a két beugró színész remek alakításának. A poénok néha kínosak, ám amikor működnek, akkor nagyon rendben vannak, és karakteresen teszik idézőjelbe a szuperhős-filmek sztereotípiáit: a röntgenszemekkel megvert, a suliban szemkontaktust kerülő Grant, vagy Lucy utolsó kiszólása, amikor így szól: "A hőst jobban szeretem", és visszateszi a szemüveget Grantre, szép pillanatok egy egyébként kaotikus epizódban, amelynek legjobb pillanatai hatalmas szívről tanúskodnak. Ezek közé tartoznak a cselekmény sűrűjébe be-beszúrt River Song-utalások, valamint a doktor monológja arról, hogy minden, ami szép, véget kell érjen egyszer.

Ez a kitétel azonban sajnos Moffat regnálását juttatja eszünkbe: hiába az elmúlt évek legcsaládbarátabb karácsonyi epizódja a The Return of Doctor Mysterio, a korábbiakból nem következő, az eljövendőre nem utaló, a nagyoktól sokszor ügyetlenül lopó cselekmény még a legszebb, a 9. évad fénypontjait idéző pillanatokat is beárnyékolja.