Ki vagy, doki? - 9. évad, 8. rész - Kritika

Figyelem! Kritikánk spoilereket tartalmaz a Doctor Who 9. évadának 7. részével kapcsolatban. Csak akkor olvass tovább, ha ez nem zavar!

Sokszor és sokan mondják lenézően a Ki vagy, Doki?-ra - és főleg a Moffat-érára - a sorozatból kiábrándultak közül: "Á, ez csak egy gyerekmese!" És az. Valóban az, annak ellenére, hogy a BBC újabban este nyolc után sugározza a sorozatot, és ezzel épp a célközönség egyik jelentős (ágyba parancsolt) részlege szivárog el lassan. De ez mindössze a BBC logisztikai osztályának felelőssége; akár így, akár úgy, a Ki vagy, Doki? legemlékezetesebb részei többek, mint puszta mesék: a cinikussá vált felnőtteket éppúgy tanítják emberségre, mint a nyitott szívű gyerekeket.

Épp ezért lehet olyan nehéz zsonglőrködni a sorozat védjegyéül szolgáló elemekkel: legyen elég humor, izgalom, ijesztő pillanat a gyerekeknek, legyen a kicsik és a nagyok számára egyaránt "elvitelre kérhető" mondanivaló, de a felnőttek számára is maradjon fontos, kellő tudással és asszociatív képességgel kibontható üzenet. És mindez csak nagyon ritkán, a legeslegjobb Doctor Who epizódok esetén sikerül.

A Peter Harness és Steven Moffat által papírra vetett The Zygon Inversion mégsem csak azért óriási siker, elismerést érdemlő alkotás, mert ezt a lécet megugorja. A mérges szemölcsökkel teli, a Földön otthont kereső űrlények invázióját bemutató kaland második része ugyanis ha lehet, még vakmerőbben foglalkozik Nagy-Britannia és Európa leghúsbavágóbb politikai és morális kérdéseivel: az elfogadással, a fanatizmussal, a bevándorlással és a paranoiával, mint a bevezető epizód tette, és ennek ellenére sem válik politikai tanmesévé. Sőt: véleményem szerint számos fronton az elmúlt évadok legfontosabb epizódjának bizonyul, amely lenyűgöző magabiztossággal mesél el egy sokfenekű történetet mindössze negyven percben úgy, hogy a gyerekek és az új generáció számára utat mutat, a felnőtteket pedig szembesíti önmagukkal - elveszített ártatlanságukkal. Az, hogy mindez kilencven százalékban sikerül, hatalmas bravúr.

A környezet és a Zygonok újragondolása már önmagában is elegendő lehetne ahhoz, hogy a siker garantált legyen. A Russel T. Davies-korszakot idéző környezet, a lineáris, idegen-megszállást bemutató történetmesélés, a klasszikus Doctor Who-ra, valamint a korábbi, fontosabb Moffat-epizódokra és az eddigi két Zygon-kalandra való visszautalások kellő humorral és akcióval önmagukban is garantált szórakozást és felüdülést biztosítanának. Harness azonban ezt a ziccert nem használta ki, és a szkeccsből egy remek erkölcsi érzékről tanúbizonyságot tévő, a klasszikus, happy enddel végződő mesék hagyományait tisztelő, de minden ízében mai legendát kovácsolt. A tolerancia és az elfogadás lebilincselő meséjét. De fecseg a felszín, hallgat a mély, úgyhogy kezdjük inkább az előbbi zsibongásával, mielőtt kihallgatjuk az utóbbit.

A Zygonok abszolút felérnek elvárásainkkal, és alakváltó erejükkel, komplex motivációjukkal jóval emlékezetesebb ellenfélnek bizonyulnak, mint a drótvázig, illetve nyálkás polipig lerágott, az elmúlt évadok során túlhasznált, és így szinte ócskavassá degradált Dalekek és Cybermanek. A kétmillió, az emberiség népességébe beépült Zygon legnagyobb része csak otthonra akar találni, másoknak fáj, hogy titokban kell tartaniuk "másságukat", míg a legradikálisabb, fanatikus sejtek háborút akarnak indítani az emberiség ellen, így vívva ki szabadságjogaikat egy újabb keresztes háborúban - amelynek esetében a cél minden eszközt, így a pacifista fajtársak és az ellenálló emberiség lemészárlását is szentesíti. Harness mégsem általánosít: még a legfanatikusabb Zygonoknak (akiket jelen esetben a Clara fizimiskáját felöltő Bonnie irányít) is érthető motivációt rajzol fel. Amikor Bonnie megkezdi az ellenálló Zygonok beolvasztását, és álcázó képességüket blokkolva coming outra kényszeríti őket, az igazán békés, az emberiség sorai közt otthon találó, első Zygon bevándorló öngyilkos lesz, mert az emberiséget megismerve tudja: nem fogadnák el tapadókorongos-nyálkás mivoltában. A pillanat annak ellenére sokatmondó és megrázó, hogy a jelenet az első Men in Black Edgarjának humoros álcázási problémáit idézi. Annál nagyobb a pofon, amikor szerencsétlen megöli magát. És itt már korántsem a gyerekmesék birodalmában: a fanatikus és békés menekültek, valamint az őket egy kalap alá vevő, mindenki mást kitaszító társadalmak komplex problematikájánál járunk.

De megint előre szaladtam. Lássuk tehát, mit tartogat a felszín. Nos, ez az első valóban két részesnek tekinthető epizód a (papíron csak ilyeneket tartalmazó) kilencedik NuWho évad során. A két epizód egyben megtekintve egy lineáris, stílusban maradó, koherensen építkező, a téteket folyamatosan emelő nagy egészet ad ki annak ellenére is, hogy a készítők jelen esetben fordított dramaturgiával éltek: az első epizód pörgős, látványos, a Föld országai között ugráló akcióját sokkal intimebb kamaradrámára cserélték, amelynek esetében a fegyverek helyét a szavak, a csaták helyét pedig monumentális beszédek veszik át. Hadseregek helyett individuumok döntenek az emberiség és a Zygonok sorsáról. A The Zygon Inversion skálája tehát leszűkül; pár hősünk és antihősünk válik történelmi küldöttekké, így téve sokkal húsbavágóbbá a remekül megírt párbeszédeket. Kevesebb pukkanás, több intim pillanat: feszültség a négyzeten.

Hál' istennek úgy tűnik, hogy az előző epizódokban tapasztalt pozitív jelek nem csak a véletlennek voltak köszönhetőek; immár inkább tendenciák. Moffat ismét jó érzékkel hagyja kibontakozni írótársát, és szerényen a háttérbe vonul, hogy csak a teljes érán átívelő motívumok kidolgozásánál, a párbeszédek humorba oltásánál, a rá jellemző horrorelemek esetében, valamint az epizódot lezáró párbeszédnél vegye át a gyeplőt. Le merném ugyanis fogadni, hogy ő írta az epizód bevezető jelenetét, amelynek során a hibernált Clara egy álomban érzi meg a Doktor vesztét, és jön rá, hogy ez nem a valóság: hasonlóan ahhoz, ahogy a legutóbb karácsonyi epizód, a The Last Christmas esetében történt. És bár a megoldás ismerős, az apró jelek, a falak az ablakok helyén, a "Fogkrém" feliratú fogkrémes tubus ismét olyan hátborzongató pillanatokat tesznek lehetővé, amelynek létrehozására csak Moffat képes.

Az előző epizód cliffhangerének feloldása látszólag ugyan olcsó (Bonnie elsőre mellélő, így a Doktornak és Osgoodnak épp elég ideje van katapultálni), de Clara azon felismerése, hogy képes lehet "kinyúlni" szerettei felé, és így visszahatni az ő testét irányító Bonnie-ra, ezzel megmentve barátait, fontos karakterpillanat, már csak azért is, mert bár ez az egyik utolsó epizód, amelyben Clarát láthatjuk, sajnos az évad során sokadjára ismét háttérbe szorul. Épp ezért fontosabb az epizód eleji montázs, mint azt első blikkre regisztráljuk: most is Clara az, aki valójában megmenti Bonnie-n keresztül a Doktor életét. Ezen kívül ugyanis nem sok szerepe van a cselekményben, és mint tudjuk, a következő, vagy az azutáni részben láthatjuk utoljára - Clara búcsúja különösen fájt volna azzal a tudattal, hogy az elmúlt részekben csak statisztált.

Nem úgy, mint az őt és Bonniet alakító Jenna Coleman, aki Doctor Who-s pályafutása leghálásabb alapanyagát felkapva igazi hazafutást produkál, és minden eddiginél pontosabb játékkal hozza Bonnie karakterét, valamint Clarával közös pillanatait. Elég csak ránézni a karakterre, és máris pontos képet kapunk Bonnie-ról, akit a színésznő éles kontrasztba állít megszokott szerepével. Bonnie ráadásul szintén komoly karakterfejlődésen megy keresztül, amit Coleman visszafogott rezdülésekkel érzékeltet az epizód katartikus fináléjában. De erről majd később.

Osgood végre kellő játékidőt kap, hogy megértsük fontosságát, és bár a Doktor kicsit sokat kérdezgeti tőle, hogy valójában Zygon-e, vagy ember, talán minderre szükség van, hogy a kicsik is megértsék: mindegy is, hiszen a szándék számít, nem a származás. Osgood remek útitárs lehetne (a Doktor és az azt alakító Capaldi szerint egyaránt), de talán kicsit sok lenne a jóból, pláne, hogy az epizód végére Osgoodnak jut a Zygon-ember béke őrzőjének szerepe (ráadásul Moffat azt is lenyilatkozta, hogy az új útitárs egy korábban soha nem látott karakter lesz). Osgood mindenesetre most is szerethető, és a Doktorral közös kalandjai során remek szóváltásokban hozza az intelligens kocka karakterét. Ezen párbeszédek ráadásul ismét hemzsegnek a Moffatre olyannyira jellemző kacagtató szóviccektől, remek riposztoktól, és a sorozatot régről ismerő rajongóknak címzett belső poénoktól.

Amelyekre szükség is van, hiszen az epizód gerincét kitevő, minden bizonnyal Harness által jegyzett cselekményvezetés igen borongós. Rámutat arra, hogy legyünk akár Zygonok, akár emberek, nehezen tűrjük a változást, és évezredek alatt sem értjük meg, hogy egyek vagyunk. És amikor az epizód egy végső csata helyett egy "egyszerű" szóváltásban kulminál, Capaldi az eddigi legerősebb alakítását hozza egy majd' tíz perces monológ során, amelynek minden pillanata a képernyő elé szegez. Hol van már a nyolcadik évad kissé hektikusan át- meg átrajzolt, kiskanállal párbajozó, de minden lében két kanál, hímsoviniszta, rossz humorérzékű Doktora? Capaldi az erősebb íróknak, valamint a konzekvensebb karaktervezetésnek köszönhetően immár sokkal kidolgozottabb karakter, mint Eccleston kilencese, vagy Smith tizenegyese (szerintem!). Amikor attól tart, elveszítette Clarát, könnyedségbe, játékosságba temetkezik, de csak azért, mert ha hagyja, hogy eluralkodjon rajta a düh, tudja (ahogy majd' két évad után mi is): senkit és semmit nem kímélve Doktorból halálhozóvá válik. Amikor arra számítanánk, hogy a helyzetet egy poénnal üti el, elkalandozik, és mélységes bölcsességről tesz tanúbizonyságot.

És amikor Bonnie és Clara a két Osgood-doboznál áll, amelyek közül az egyik elpusztítja a Zygonokat (vagy a Földön mindenkit elpusztít), a másik pedig elveszi álcázási képességüket (vagy mindörökre emberi formába zárja a Zygonokat), Capaldi az elmúlt évad legerősebb alakítását hozza: hangvételeket, akcentusokat, diszpozícióját váltogatva tart egy olyan szónoklatot a látszólag megingathatatlan, fanatizált Bonnie-nak, amely egyszerűen a képernyő elé szögez, és amely a legszkeptikusabbaknak is megmutatja, miért volt az idősödő színész zseniális választás a Doktor szerepére.

Amikor az egyik pillanatban a végzetes gombok előtt állva játékvezetőként bolondozik, majd Kate kérdésére felbődül: "Ez nem játék!", és a tömeggyilkos Bonnie elé állva így szól: "Törd meg a körforgást." "Nem bocsátanának meg nekem" - így Bonnie. - "Én megbocsájtottam. Csak úgy élhetünk békében, ha először megtanulunk megbocsájtani" - nos, akkor a számos tömeggyilkosságban részt vett Doktor nem csak megmutatja Bonnienak, hogy hasonlítanak egymásra, nem csak görbe tükröt állít az európai és amerikai politikai helyzetnek, makacsságunknak, de ezzel a pofonegyszerű javaslattal, valamint a remek játékkal minden kicsi néző igazi krónikásává, tanítójává, mesemondójává, és apukájává válik. És bár a lassan emberi oldalát is megmutató Bonnie-t csodálatosan alakítja Coleman, az este igazi sztárja nem ő, és nem Moffat, hanem Capaldi.

Tegyük hozzá: a megoldás naiv, és a világ problémái nem egyetlen, valójában jót akaró, meggyőzhető fanatikus, és egy őrült felfedező között dőlnek el. Korántsem. De a Ki vagy, Doki? mégiscsak mese, és a mesék célja nem a valóság duplikálása, hanem az iránymutatás. És bár naiv és szürreális ez a befejezés, amelynek során Bonnie a második Osgooddá válva a föld védelmezőjévé válik, és megtöri a körforgást, ezzel ismét békét hozva a Földre, az üzenet világos. Erre kell törekedni, gyerekek. És ezt szabtátok el, kedves felnőttek. De számotokra is lehet még megbocsájtás, ha megbocsájtotok más felekezetű, származású, hitvallású barátaitoknak. Elég, ha csak egyesével. Elég, ha csak a gyerekeiteket tanítjátok erre.

És aztán ha a gyerekeiteknek elég olyan mesét mutattok, mint a ma esti Doctor Who, lehetséges, hogy ők majd megteszik, amire ti képtelenek voltatok, és a fegyvereket leengedve kezüket nyújtják egymásnak. És akkor, visszatekintve, az epizód befejezése nem naivnak, hanem prófétikusnak fog tűnni. Adná isten, hogy így legyen.