John Wick: 3. felvonás - Parabellum - Kritika

Mikor sok-sok évvel ezelőtt Derek Kolstad író először papírra vetette John Wick történetét, címszereplője egy hetvenes éveiben járó kivénhedt bérgyilkos volt, aki bosszút áll kutyája gyilkosain. Pokoli, mindent felőrlő hadjárata során pedig megöl... négy embert. Mire ebből a szkriptből film lett, nem csupán John Wick fiatalodott hozzá Keanu Reeves-hez, de a színész belépésének hála az eltett gazfickók száma és sokadik hatványára nőtt. Akkoriban Reeves karrierje a 47 ronin csúfos bukásának és rendezői bemutatkozása, A Tai Chi harcosával szembeni érdektelenségnek hála elég rendesen megfeneklett. Bizonyítania kellett, ugyanakkor a vállát sem nyomta már a sztárokra jellemző megfelelési kényszer, ami rá amúgy sem volt jellemző. Úgy kellett mindent egy lapra feltennie, hogy közben messze elengedhette magát. Megszületett hát John Wick, a filmvászon leghalálosabb bérgyilkosa, vele együtt pedig a 2010-es évek legnépszerűbb akcióhőse.

Még maguk a készítők sem gondolták volna, hogy a John Wickből ekkora siker lehet. Azon ritka filmek egyike volt, amely ugyan egy végtelenül egyszerű és sokszor elmesélt ötletre épült - azaz hogy hőse visszatért a nyugdíjból, hogy bosszút álljon -, de a kiválóan adagolt együtthatók kiemelték műfajtársai közül. A címszereplő félelmetes hatékonysága, a bravúros akciókoreográfia és a történetet átszövő csipetnyi miszticizmus és önirónia tette generációjának kedvencévé a John Wicket. Ugyanakkor a történet vázát mégis egy jól lekövethető és átélhető szándék, a vendetta jelentette. Ez az, ami már a folytatásban is kezdett megkopni, és ez az, ami a harmadik részből már teljesen hiányzik. Az így keletkezett űrt pedig az alkotók John Wick világának további tágításával, az akciók még jobb kiélezésével, a misztikus vonal erősítésével és az önirónia vaskosításával próbálták meg pótolni. A szándék becsülendő, a végeredmény viszont felemás.

A történet ott folytatódik, ahol a második rész véget ért: miután a tilalom ellenére John Wick gyilkol a bűnözők hoteljében, a Continentalban, kirekesztett lesz, kinek fejére óriási vérdíjat tűztek. Kis túlzással a világ összes bérgyilkosa őt veszi célba, ő pedig kétségbeesetten próbálja elérni a vezérek vezérét, hogy bűnbocsánatot nyerjen. Ehhez pedig a világ másik felébe, Marokkóba kell menekülnie, ahová nem csak múltja, de potenciális gyilkosai is követik őt.

Egyenes vonalú történetet követ hát a Parabellum, amely egy rakat új és túldimenzionált karakter bevonásával próbálja súllyal és jelentőséggel felruházni a történéseket, de sem a bérgyilkosokat és balerinákat - esetleg bérgyilkos balerinákat? - nevelő Anjelica Huston, sem a kutyás kommandót vezető Halle Berry nem tud mit hozzátenni a világhoz azon kívül, hogy igen, a halál kufárjai excentrikusak, de John Wick karakterét egyikük sem színesíti. Univerzumát már annál inkább, és a képbe bejön még egy piperkőc érmeverő (helló, Bronn!), egy szupergyilkos, aki igazából gyermeki módon rajong Wickért (helló, Mark Dacascos, de jó újra látni!), egy karót nyelt intéző, aki magát csak ítélethozónak hívva dönt úgy élet és halál kérdésében, hogy a nézőkön kívül soha senkinek nem jut eszébe fejbe lőni őt. Kezded elveszíteni a fonalat? Ne lepődj meg: ez volt a cél.

A John Wick 3. olyannyira kizökken a józan ész által felfogható világból, hogy az itt élő emberek vagy rajban támadó gyilkosok, vagy immáron tényleg csak olyan statiszták, akik tudomást sem vesznek a mellettük lezavart harcokról. A rendőrség, mint olyan, nem létezik, de ez legyen a legkisebb gondod: a filmnek cselekménye se nagyon van. Történik benne ugyan jó sok minden, de ezek csupán arra szolgálnak, hogy címszereplőjét egyik helyszínről a másikra, egyik akciótól a következőig lökdössék, és erre akkor döbbensz rá leginkább, mikor hősünk egyszer csak úgy dönt, hogy inkább visszafordul.

Csak úgy, mint az utóbbi évek legjobb akciófilmjében, A harag útjában? A párhuzam a Parabellum minőségét tekintve talán égbekiáltó lehet, de igazából a Mad Max kultikus felvonása sem a története miatt vonult be a zsáner panteonjába, hanem mert mindent annak rendelt alá, hogy a maga elképesztően megkomponált nyersességével maximálisan kiszolgálja azt.

Ezen a téren a John Wick 3. is majdnem hibátlanul teljesít. Elcsépelt azt mondani valamire, hogy "erőszakorgia", de ennél pontosabban nem nagyon lehetne leírni azt, ami a Parabellumban történik. Wick hol szólóban, hol párban, de mindig brutális hatékonysággal és mennyiséggel aprítja az ellent. A több évtizedes kaszkadőri tapasztalattal rendelkező Chad Stahelski ezúttal is nagy kedvvel és kreativitással vezényli le a film haláltáncait, melyhez nem rest NBA-sztárokat és távol-keleti harcművészeket egyaránt meghívni. Meg golyóálló mellényt viselő harci kutyákat. Jól olvastátok. Ők a legjobbak. Van olyan rosszfiú, akibe 8-10 kést állítanak, egy másikat pedig egy könyv segítségével segítenek át nagyon gyorsan a túlvilágra, és persze, ezúttal sem lehet összeszámolni, hogy hányan végzik egy vagy több golyóval a fejükben.

Ebben a tekintetben a Parabellum tehát nem okoz csalódást - legalábbis nem számottevőt, hisz látjuk, hogy az 50-es éveit taposó Reeves már jóval lomhább, mint volt, de legalább a jeleneteinek nagyját ő forgatta le, és még ki is lehet figurázni azt, hogy már nem olyan fürge, mint régen. Kár, hogy a filmet nyitó New York-i hajszát a későbbi csörték már nem tudják felülmúlni, pláne nem a túlontúl hosszúra nyújtott végső leszámolás, és még nagyobb kár, hogy az egésznek nem igazán van tétje, hisz hősünk már-már isteni szintre emelkedik. És hogy értelme mi van mindennek? A sztorinak nem sok, a filmnek viszont egyértelmű: azt ott érezhetjük a fülünkön kicsorduló adrenalinban.

A John Wick: 3. felvonás - Parabellum május 16-tól látható a hazai mozik műsorán. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban, az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát pedig kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek.