Jessica Jones - 2. évad - Kritika

A Jessica Jones-szal akkor jött ki a Netflix, amikor a jól sikerült felütés (Daredevil S1 és S2) után még hittünk benne, hogy nem csak megközelítheti, de meg is ugorhatja a Marvel moziverzum által magasra tett lécet. A Fenegyerek első kalandját egy még borongósabb noir széria, a JJ első évada követte, ami sokak emlékeibe a Netflixes Marvel tévéverzum legjobbjaként íródott be. Köszönhetően minden idők egyik legkarizmatikusabb, képernyőre adaptált főgonoszának, a David Tennant által alakított Kilgrave-nek, az erős atmoszférának, valamint a megbízható alakítást nyújtó stábnak, élükön a megkeseredett, de belső erőt sugárzó címszereplőt játszó Krysten Ritterrel.

A Jessica Jones évekkel előzte meg korát: a főhőst (és bárkit) elméjével kénye-kedvére manipuláló Kilgrave és Jones kapcsolata a hatalmukkal visszaélő férfiaknak és a gyengének titulált, valójában azonban erős nőknek állított tükröt, évekkel a #metoo "kitörése" előtt. Tette mindezt nem csak merészen, de érzékenyen és árnyaltan, miközben hús-vér, gyarló női antihősöket és erős, szerethető férfi karaktereket sem félt megmutatni.

A forradalmi kalandot aztán maguk után egyre keserűbb szájízt hagyó mellékágak követték: sem a Luke Cage, sem az Iron Fist nem ért fel az előzményekhez, sőt, az utóbbi botrányosan laposra sikerült. A The Punisher még csak-csak elment, de a Netflix Marvel hőseit összehozó The Defenders a rozoga alapra csak igen lapos várat tudott építeni. Nagy teher nehezedett a Marvel tévéverzum legújabb felvonására, amely, ha nem tudja hozni az első évad nívóját, az utolsó cseppé válhat a rajongók poharában, így pecsételve meg a Netflixnél már elindított szériák sorsát.

Valljuk be, nem volt könnyű dolga. Az első évad rendkívül elegánsan mutatta be Kilgrave-et, és bizony akkor is hű maradt magához, amikor (SPOILER!!!) a történet és a karakterek fejlődése azt kívánta, hogy csúnya véget érjen. Tennant árnyékából kilépni, egy még emlékezetesebb főgonoszt megalkotni lehetetlen kihívásnak tűnt, így aggódtunk, mi van még a showrunnerek tarsolyában: mivel rukkolnak elő a csak nők által rendezett epizódokból álló, nőnapon debütáló második évadban.

Az évad elején aggodalmaink beigazolódni látszódtak. Jones piszkos ügyek megoldásával tengeti mindennapjait, és keresi meg a napi üveg whiskey-hez szükséges betevőt. Egyedül van, mint az ujjam, még akkor is, ha mostohatestvére, Trish mindent megtesz, hogy ne érezze így, még akkor is, ha a Kilgrave fogságából és a drogfüggőségből Jessica által kirángatott szomszéd, Malcolm (a szuper Eka Darville) mindent megtesz, hogy emberileg és szakmailag is segítse Jessicát. Kilgrave-en kívül minden fontos karakter visszatér, az alakítások továbbra is nagyszerűek, ahogy az új kulcsfigurák, az állampolgárságát féltő bevándorló, új közös képviselő, Oscar (J.R Ramirez) és a Jones riválisaként feltűnő Pryce (Terry Chang) is izgalmas dinamikát adnak a karaktereknek. Mégis, majd’ öt epizódon keresztül úgy érezzük, valami hiányzik.

Kilgrave hiányát nem tudja feledtetni egy, az áldozatait brutálisan megcsonkító arctalan gonosz láthatatlan jelenléte. A lezser tempónak (és a fókusz érezhető hiányának) köszönhetően van idő mind Trish, mind Jery (Carrie Anne Moss élete alakítását nyújtja az opportunista ügyvéd szerepében), Jessica és Malcolm karakterének elmélyítésére: az évad első harmada során papíron ugyan nem sok minden történik. Azt érezzük, hogy a Netflix-betegség a szolgáltató történetében először nem a széria második harmadában üti fel a fejét (rád nézünk, első évad!), hanem rögtön az elején. Mindezen az sem segít, hogy a nyomozás az egész évad során kimerül némi Google keresésben.

Aztán a hatodik, szinte teljes egészében flashback epizódnál minden megváltozik. Ahogy megismerjük Jessica múltját, olyan fordulatot dobnak be a készítők, ami Jessica eredettörténetét, jelenét, valamint a korábban súlytalannak tűnő főgonosz jelenlétét is új fénytörésbe helyezi, anélkül, hogy a visszamenőleg mindent átértelmező információk torkunkon lenyomott írói húzásnak érződnének. Amikor a gyilkos, Alisa (Janet McTeer) valódi kilétére fény derül, az évad turbó fokozatba kapcsol, és már hálásak vagyunk a pár órás punnyadásért, amely sokkal fontosabbá tette a sakktáblára lehelyezett, végső leszámolásra kész karaktereket. A tétek minden eddiginél nagyobbak, és mire a Jessicát is „legyártó” Karl (a mindig zseniális Callum Keith Rennie) is fókuszba kerül, a sorozat minden eddiginél merészebbé, személyesebbé és okosabbá válik. És mikor Kilgrave (részben) visszatér, már remegve indítjuk a következő részt. Az indító szezon néhol szuperhősös klisékbe forduló történeténél jóval okosabb, nagyobb tétekkel dolgozó forgatókönyvet kapunk, amelynek remekül ágyaz meg a látszólag céltalan, hosszadalmas felütés.

Malcolm, Jeri, Trish és Jess hatalmas utat tesznek meg – ki a hőssé válás, ki az önpusztítás felé. De mindnyájuk útja hihető és emberi. Malcolm kihasznált oldalkocsiból erős férfivé válik, Jeri az elkerülhetetlen halállal való szembenézés közben új utakra lép, Trish... nos, Trish pedig megkapja, amire mindig is vágyott, de cserébe emberségből és családból is rengeteget veszít. Alisa karaktere képes megugrani a Kilgrave által állított lécet, komplexitásával, motivációival, Jessicával való viszonyával mélységesen szomorú, mégis felemelő történetet állít elénk családról, emberségről, ösztönökről, szeretetről, és a bennünk rejtőző sötétségről.

Mire a finálé után a stáblistát nézzük, azt érezzük, hogy a Jessica Jones ezúttal nem akciójeleneteivel, főgonoszával hódít, hanem érzékenyen megformált karaktereivel, a nők gyarlóságairól és erejéről provokatívan megírt, összetett forgatókönyvével, a legsötétebb bugyrokba rántó, mégis jelentéses kapcsolataival és fordulataival. A Netflix megint megcsinálta.