A fegyvertelen katona - Kritika

Desmond T. Doss különleges katona volt, az amerikai hadsereg egyik első tagja, aki lelkiismereti okokra és - hetednapi adventistaként - hitére hivatkozva megtagadta a fegyveres szolgálatot, ám ez nem akadályozta meg abban, hogy hazáját szolgálja a háborúban. Még puskát sem volt hajlandó a kezébe fogni, úgy vonult ki szanitécként a II. világháború egyik legkegyetlenebb csatájába, Okinavába, ahol a Fűrészfok gerinc bevételét kísérelték meg az amerikaiak a japán erőkkel szemben borzalmas veszteségek árán. A "ne ölj" parancsolatot megszegni képtelen, a kiképzésen bajtársai és felettesei által rendre megalázott Doss pedig nemhogy túlélte a fronton, hanem az egyik legnagyobb hősévé vált a csatának 75 ember életét megmentve a véres összecsapásban. Ezzel a tettével pedig kiérdemelte a legmagasabb katonai kitüntetést, a Kongresszusi Becsület Érdemrendet.

Mel Gibson visszatérésének szánt rendezésében már az első másodpercekben megadja a sokkoló alaphangot, hogy utána ráérősen felépítse Doss (Andrew Garfield) nem túlságosan cizellált, ám mégis szimpatikus figuráját. Minden ízében hollywoodi drámával indítunk, ami legyünk őszinték, sem a szentimentalizmustól, sem a bájos humortól nem ódzkodik, de működik. Meghatározó pillanatokat látunk Doss életéből, miként ismerkedett meg feleségével (az elbűvölő Teresa Palmer alakításában), hogyan szerezett orvosi gyakorlatot, és a gyermekkori traumák hatására miként erősödött elhatározása sziklaszilárd hitté: ő bizony emberi lénynek nem árt többet életében. És persze, hogy mi vitte rá, hogy hazája szolgálatában a frontvonalra induljon. De bármi is történjék, mi már a főcímtől kezdve csak feszülten feszengünk a székünkben, hiszen tudjuk, láttuk, mi vár rá a II. világháború poklában, ami egy szempillantás alatt megelevenedik a vásznon, nagyjából félidőnél.

És onnantól nincs megállás. A fegyvertelen katona a zsigerekre hat, belenyom a székbe és moccanni sem enged. Pont ott és annyit csavar mindig egyet, ahol tudja, hogy elkaphat a legelemibb érzelmeidre hatva. És amikor könnycseppeket törölgetve kitámolyogsz a moziból, nem is biztos, hogy végig akarod gondolni, amit az elmúlt majd két és fél órában láttál. Pedig át kell gondolni, beszélni kell róla, mert zavarba ejtő üzenetet hordoz. De előbb hagyjatok magatoknak egy kis időt, hogy átgondolhassátok a filmet. Egy kis időt, hogy kivonjátok magatokat A fegyvertelen katona elemi hatása alól. Mert döbbenetesen és brutálisan hatásos mozi, ó, de még mennyire, hogy az. Meggyőződésem, hogy a Velencei Nemzetközi Filmfesztivál 10 perces tapsorkánja is főként ennek szólt.

De aztán a mozi sötét csendjében ülve valahogy mégsem érkezik meg a feloldozás. Pedig kezén Jézusi stigmákkal megdicsőülve látod Doss-t, szemtanúja vagy emberfeletti tetteinek, melynek java része nem is került filmtekercsre, mert Gibson szerint azt már nem hitték volna el a nézők, hogy tényleg megtörtént, és mégis... Aztán rádöbbensz. Gibson megvezetett. Szemernyit sem érdekelte ugyanis Doss pacifista eszméje, csak a vérmocsokból ártatlansága és hite által megszülető hős figuráját látta meg benne, na és annak a lehetőségét, hogy újra kedvenc témájához, egy szenvedéstörténethez nyúlhasson, és Az utolsó emberig főszerepe után, rendezőként is megjárhassa a maga passióját karonfogva főszereplőjét. Hogy az elmúlt évek botrányai után végre újra bebocsájtást nyerhessen az Álomgyárba. Egész biztosan megkapja ezt a feloldozást. De vajon milyen áron?

Merthogy a cél érdekében Gibson kibékít két ellentétes ideológiát a vásznon, filmje pedig ettől egyszerre válik egyfajta vallási propaganda filmmé és a háborút dicsőítő mozivá, melyben Doss ugyanolyan áhítattal mered a tízparancsolatra, mint a mozikban vetített hadba hívó kisfilmre. Végül egy kulcsfontosságú jelenetben az emberi élet szentségét szolgáló hitével Doss deklarálja, mi több egyenesen hősi tetté avatja több ezer ember brutális lemészárlását. Mondani sem kell, hogy napjaink feszült eseményeivel, az Iszlám Állam tombolásával a hit, a vallás és a háború ilyen találkozásának vászonra festése veszélyes üzenetet hordoz, amit semmiféle hősies pátosz nem fedhet el.

Ahogy az sem, hogy A fegyvertelen katona ízig-vérig Gibson-mozi, rendíthetetlen hit és véres valóság látványos találkozása a vásznon, mely a rendező korábbi filmjét, A passiót idézi, ez pedig hazai pálya neki, ismerős terület, ahol a végletekig fokozott érzelmek és tomboló erőszak nászában megszülethet valami hősies. Amit persze jó nagy adag a rendezőre jellemző pátosszal, lassított jeleneteken tobzódó vérfürdővel, leszakadt végtagokkal és kiontott belsőségekkel hatásosan oda lehet festeni a vászonra.

Ez a hatás pedig ahogy mondtam, elemi, ezt nem lehet elvitatni tőle, ahogyan a bő kétórás játékidő ellenére is jól megírt és feszes forgatókönyvet, az elképesztően látványos akciókoreográfiákat, a valódi Doss kissé félszeg mozdulatait és idült mosolyát tökéletesen lelopó és remek Andrew Garfieldot sem. Ezek mellett szinte fel sem tűnik, hogy A fegyvertelen katona lényegében csak a háborús mozik bevett paneljeit ismételgeti (hol az Acéllövedéket, hol Az őrület határánt, hol a York őrmestert idézi) Gibson keresztény ikonográfiájával és patriotizmusával feldíszítve, a színészgárda java pedig nem ér fel Garfieldhoz, különösen Vince Vaughnon áll rosszul az egyenruha, az általa alakított kiképzőtiszt egy kedves nagybácsi csupán Kubrick Acéllövedékének Hartman őrmesteréhez képest.

A fegyvertelen katona 2016. december 29-én kerül a magyar mozik műsorára.