Páncélba zárt szellem - Kritika

A kritika spoilermentes.

Alapvetően nem szoktam leszögezni, ha egy kritikám spoilermentes, hisz alaphelyzetben mindig az, ha esetleg mégsem, azt külön jelezném, de ezúttal fontos kiemelni, ugyanis szoros kapcsolatban áll azzal, hogy eme írás miért csak a bemutató napján jelenhetett meg. Ha egy stúdió a végsőkig kihúzza az embargó határát, az többnyire csak egy dolgot jelenthet: a film minősége hagy némi kívánnivalót maga után, vagy egyenesen vállalhatatlan. Csak nagy ritkán áll eme döntés mögött az a szándék, hogy a stúdió nem szeretné, ha a sajtó elrontaná az élményt azzal, hogy olyan dolgokról kotyog, amiről nem kéne.

Márpedig ez a film olyan élményt kínál, melyet valóban kár lett volna tönkretenni.

És el nem tudjátok képzelni, hogy ezt mennyire jó érzés leírni. Oshii Mamoru 1995-ös animéje nagyon közel áll a szívemhez - anno még a film magyarországi forgalmazásában is alaposan kivettem a részemet, így egyszerre kíváncsian és rettegve vártam az amerikai feldolgozást. Na jó, a rettegés talán túlzás, hisz mindig is úgy véltem, hogy attól még, hogy egy remake nem sikerült jól, az eredeti mű értékei nem torzulnak: az egyik legnagyobb cyberpunk alapvetést nem fogja szétbarmolni az, ha Scarlett Johansson bugyuta akcióhősként ugrándozik ide-oda. Nem. Ezért is vagyok úgy minden feldolgozással, hogy megadom neki az esélyt a bizonyításra, és alapvetően üdvözlöm is őket, hisz általuk új megközelítésben merülhetek el azokban a világokban, melyeket ismerek és szeretek.

Tudom, hogy a legtöbb rajongó nem így gondolkodik, és mikor a filmesek azt mondják, hogy "gondolnak a rajongókra", vagy rettegve méregetik, hogy mi az, amivel kedveskedhetnek nekik, vagy pedig rájönnek arra, hogy úgy gondolhatnak leginkább a rajongókra, ha egyáltalán nem gondolnak rájuk. Mert a rajongókat kielégíteni a leghálátlanabb dolog a világon: először is a filmednek a rajongók szemében alapból nincs semmi értelme, menj, válts munkát, szedjél hangyát, és így tovább, de ha már elkészítetted, akkor még véletlenül se forgasd le ugyanazt a filmet, mert az egy unalmas és szolgai másolat lesz, viszont ha el mersz térni a kánontól, akkor mégis, mit képzelsz magadról, menj, válts munkát, szedjél hangyát, és így tovább...

Ha filmes lennék, és netalántán egy eredeti mű feldolgozására adnám a fejem, még véletlenül se a rajongóknak készíteném el azt, hanem az eredeti műnek és magamnak. Nevezzetek önzőnek, de ha egy filmesnek nincs mondanivalója, amivel ki akarja fejezni magát, akkor az nem jó filmes; mindenkinek meg kell találnia a saját hangját, és ha ezzel a hanggal újra tud értelmezni korábbi alkotásokat, akkor nyert ügyünk van.

És hogy miért volt szükség erre a hosszú bevezetőre? Sejtheted: a Páncélba zárt szellem minden idők egyik legjobb remake-je. Erényeivel, hibáival együtt is egy olyan alkotás, amely saját jogon tud létezni, és érdemes is a létezésre. Megvalósításában, tálalásában és lefolyásában is egységes és önálló mű. Ritka bestia, de Rupert Sanders rendezőnek sikerült megszelídítenie egyet magának. És nem a rajongóknak, akik jó eséllyel teljesen kikelnek majd magukból azon, hogy a film milyen irányokba mert elindulni. De a rajongók már csak ilyenek.

A távoli jövőben járunk, egy meg nem nevezett városban. (Valahol Ázsiában lehetünk, talán egy japán kikötővárosban, de az is lehet, hogy Hongkongban.) Az emberiség életében a protézisek, beültetések, tuningolások már mindennapossá váltak, az internet a vénánkban áramlik, a tanulási folyamatok elképesztően felgyorsultak, szemünk pedig olyan dolgokat vetít elénk, melyek ott sincsenek. A fény- és információáradat közepette az egyén teljesen elszürkült. És ez még csak az első lépcsőfok. A Hanka névre hallgató, robotikával foglalkozó nagyvállalat paradigmaváltásra készül: emberi agyat ültet egy robottestbe, hogy egy olyan gépet hozzon létre, amely logikai alapon működik, vannak intuíciói, vannak érzései és megérzései - van értelme, és ezáltal ő lehet a tökéletes fegyver.

Az első ilyen lesz a cyberbűnökben eljáró 9-es részlegben szolgáló Őrnagy (Scarlett Johansson), aki nem csupán tökéletesre csiszolt érzékekkel és ösztönökkel rendelkezik, de egy olyan kamuflázs öltözékkel, melynek segítségével láthatatlan maradhat támadói előtt. Tényleg tökéletes, a környezete, legyen az ellenséges vagy baráti, erre nem győz úton-útfélen rácsodálkozni. Az Őrnagynak csupán egy valamije nincs: emlékei. De mikor felbukkan egy rejtélyes, Kuze névre hallgató hacker, amely a Hanka vezetőmérnökei életére tör, ezért ráállítják a 9-es Részleget, az Őrnagy azon kapja magát, hogy bevillannak neki olyan dolgok, melyek csak a múltból eredhetnek.

Valóban sejthető volt, hogy a Páncélba zárt szellem új változata nem az Osi által kitaposott utat követi - hisz "főgonoszát" immáron nem Bábjátékosnak hívják, ráadásul Michael Pitt alakításában még manifesztálódik is -, de a dobbantást követően a film csak egyre messzebb és messzebb merészkedik eredeti ösvényétől, mindezt teszi úgy, hogy a saját maga által kialakított univerzumával szorosan együttműködve, komplett és jól működő egészet alkot.

Persze, nem szabad elfelejteni, hogy egy hollywoodi szuperprodukcióról van szó, melynek a minél szélesebb közönség eléréséhez bizonyos kompromisszumokat meg kell kötnie, azaz történetét, mondanivalóját simára csiszoltan, jól fogyasztható adagokban kell tálalnia, és ennek egyik legjobb formája, ha az eredeti műre jellemző filozófiákat leképezik az egyén küzdelmére, melyet azért folytat, hogy megtalálja magát a mesterséges létben. Ezzel a nézők könnyebben tudnak azonosulni. Ezt a keresést a film pedig néhány alkalommal túlságosan alá is húzza, néha már-már poszterszlogen formájában feldobott kinyilatkoztatások formájában, de ez belefér, hisz legalább van mondanivalója.

És eme mondanivalót piszkosul erős - és megint csak egyéni és jól körülhatárolt - látványvilággal, veszettül jól megkomponált akciójelenetekkel, jól előadott narratívával és remekül eltalált szereplőgárdával támogatja meg. Higgyétek el, a film mindenre választ ad Batou szemeitől kezdve az Őrnagy bőrszínére, és aki a japán ízeket hiányolja, annak a legendás Takeshi Kitano szerez majd egy-két igen vaskos pillanatot. A rajongókat pedig felszólítanám, hogy legyenek képesek egy kis transzcendenciára: ez a téma el is várja, és üdvözöljék azt a törekvést, hogy miközben a film egy teljesen új történetet mesél el, komplett képsoraiban, atmoszférájában és érzéseiben is képes megidézni az eredeti animét. Ez pedig már-már bravúros teljesítmény.