Aki ismeri Bane figuráját a Batman és a Detective Comics képregények lapjairól, az tudhatja, hogy ő az egyik legravaszabb és legokosabb figura, akivel a sötét lovag valaha összecsapott; a nagy muszkli már csak hab a tortán. Azonban az a Bane, akit a Batman és Robinban is láthattunk, nagyon-nagyon messze van a képregények ördögi mesterelméjétől, hiszen itt csak egy nagy darab fajankó, aki többet erővel, mintsem ésszel alapon még egy értelmes szót is képtelen kinyögni. A film eleve nem számít nagy közönségkedvencnek, de így is megbocsáthatatlan az, hogy csupán néhány évvel a karakter megszületése után egy ilyen verziót kaptunk.

Már az első képek alapján látszott, hogy "sajátos" megvalósítást fog kapni Joker az Öngyilkos Osztagban. A kosztüm mellett maga a tény, hogy Jared Leto egyszerre idézi meg bennünk a régi idők gengsztereit és egy prédára vadászó tigris alakját is (tényleg, még dorombolt is). Karaktere elég nehezen volt fogyasztható, még rövid játékideje ellenére is. Természetesen mindig örülünk az új értelmezéseknek, de ez nemes egyszerűséggel nem működött.

Lehet, hogy Az igazság hajnala Doomsdaye eleget tesz a fenti kritériumainknak, ellenben nem számít igazi Batman-gonosznak, de ha úgy vesszük, igenis volt filmes összecsapása a szuperhőssel. A CGI-szörny ennek ellenére alig volt megkülönbözhető bármelyik mástól. Ennek a változatnak egyedül azt sikerült átemelnie a képregényekből, hogy sikerült megölnie Supermant.

Ha önmagában nézzük, nem volt semmi olyan, amit ne lehetett volna élvezni Tommy Lee Jones Harvey Dentjében. A színész őrületesen túljátszotta a szerepet, még Jim Carrey Rébuszát is sikerült lejátszania a színről. A probléma inkább az, hogy ez nem az igazi Kétarc volt. Ahogy később is láthattuk, a sorsát az érméjére bízó Dent/Kétarc ennél sokkal hevesebb konfliktusokba keveredett. A Mindörökké Batmanben Kétarc csupán Nicholson Jokerének egy őrültebb reinkarnációja, aki csak addig dobálgatja mosolyogva az érméjét, míg meg nem kapja azt, amit akar. Lecsupaszítva, ez a Dent nem több egy kicsípett pszichopatánál vicces jelmezben. Kontextusba helyezve viszont inkább egy nagy csalódás, egy olyan, amit a Joel Schumacher-féle Batman-filmektől megszokhattunk.

Ahogy az a Schumacher rendezte filmekre jellemző, papíron Uma Thurman is remek választásnak tűnt Méregcsókként, aki egy szexi, ugyanakkor erős és briliáns elme, szóval minden megvolt ahhoz, hogy Thurman csodát műveljen a szereppel. De ahogy a Batman és Robin meegérkezett a mozikba, kiderült, hogy ez a Méregcsók csak látványos, de buta értelmezése lett a karakternek – még Schumacher saját bevallása szerint is –, amely csupán azt a célt szolgálta, hogy eladjanak vele néhány játékfigurát. A film egy olyan sztorit táncol körbe, ami akár még értelemmel is bírhatott volna és Thurmannek is nagy kihívást jelenthetett volna, de ehelyett inkább csak kínos poénokba és jelmezekbe csomagolták őt.

Meg kell hagyni, a film kellő gondoskodással használta fel a Batman: A rajzfilmsorozatban is megismert, fiatalabb Victor Fries-t – azt a tragikus sorsú figurát, aki gyógyíthatatlan beteg feleségét szerette volna csak meggyógyítani. Nem a fizikai megjelenítéssel és a maskarával volt a gond, hanem egyszerűen azzal, hogy Arnold Schwarzeneggerben egyáltalán nem voltak meg azok az apró nüanszok, amelyeket a karakter megkövetelt volna és ami ebben a neonfényes lázálomban működhetett volna. A film telis-tele fagyos szóviccekkel, és habár a rajzfilmsorozat érzelmi töltete itt is felfedezhető, de ez csupán csak kényelmes mozgatórugója az eseményeknek, semmi több.

Ahogy Doomsday, úgy Az Igazság Ligája nagy ellenlábasa is csak egy egyszerű iparosmunka. A végleges film látszólag sokat kihagyott Steppenwolf háttérsztorijából és jellemfejlődéséből, de Ciaran Hinds így is kihozott valamennyit a szerepből - legalábbis a hangjából, a CGI-figura megjelenéséhez szemlátomást nem sok köze volt. Steppenwolf nem valami emlékezetes figura, de legalább a karakter megvalósítása némiképp izgalmasabb, mint Doomsdayé.

Egészen biztosan látnunk kellett, ahogy Batman Supermannel küzd? Habár a képregényekben működött a dolog, mégis elég kockázatosnak tűnt felépíteni egy olyan univerzumot, ahol Superman az emberiség rosszakarója. És igen, láttuk, hogy működött végül. Az igazság hajnala legalább képes volt felmutatni a világ legerősebb hőseinek gigászi leszámolását, kiknek harcjeleneteik is elég szórakoztatóra sikeredtek, még akkor is, ha a "Martha" név kellett ahhoz, hogy végül egy oldalon harcoljanak. Szerintünk akkor is jobban jártunk volna, ha Supermant inkább kihagyják Batman ellenfeleinek sorából.

A filmes Batman-gonoszok könnyebb súlycsoportjából érkező Victor Zsazs az Arkhamból kiszabadult rabok egyike volt. Ő volt az, aki a zsenge Joffrey megölésével fenyegetőzött Katie Holmes Rachele előtt – hogy aztán Batman egykettőre leteríthesse őt (még ha Gordon később rá is jön, hogy Zsazs szabadlábon maradt). Tim Booth jó választásnak tűnt, szemeiből valóban áradt a fenyegető veszélyérzet, de egyszerűen nem tudtunk vele eltölteni elég időt ahhoz, hogy jobb helyezést ítéljünk meg neki.

Aligha akadt nagyobb sztár Jim Carrey-nél a 90-es évek közepén. Nem is találhattak volna nála jobbat a rikító öltözetű Rébusz szerepére. Rébusz egy ízig-vérig képregényes gazember, aki Carrey megformálásában inkább a tévé aranykorára, de legfőképp az Adam West-féle tévésorozatokra emlékeztetett. Ez az Edward Nygma egy igazi agyafúrt különc volt, és lehet, hogy a Mindörökké Batman mindkét gonoszát totálisan és fékevesztetten túljátszották, a Batman visszatér gonosz párosától pedig már jócskán messze jártunk, de ennek ellenére is öröm volt nézni Carrey-t.

Az igaz, hogy Batman és Lex Luthor valójában nem csaptak össze, de ha figyelembe vesszük, hogy Luthor kavargatta azokat a szálakat, amelyek végül a két címszereplő rivalizálásáig vezettek, akkor mindenképp számolnunk kell vele is. Jesse Eisenberg Luthorja valahol Gene Hackman könnyedebbre vett figurája és Michael Rosenbaum magába fordultabb, ellentmondásosabb verziója közt helyezkedik el, de Eisenberg pszichés energiákban túlcsordult játéka segített abban, hogy kiemelkedő alakítást láthassunk. Eléggé jól illett ez a fajta Szilícium-völgy-szerű öntelt, ravasz és manipulatív Luthor ebbe a modernebb környezetbe.

Javarészt az ártalmatlan Miranda Tate-ként láthattuk őt a filmben, de amikor bekövetkezett Marion Cotillard ördögi pálfordulása és kiderült, hogy ő Ra’s al Ghul lánya, akkor mindannyian felcsettintettünk. Az egyetlen baj az, hogy túlontúl kiaknázatlan maradt a karaktere a filmben: csupán Bane segítőtársaként lépett elő, mintsem azzá a heves és taktikus vezetővé, akit a képregényekben is láthattunk. Egy tökéletes világban sokkal többet mutattak volna Marion Cotillard Taliájából.

Akad egyáltalán bárki, aki gyermekkorában ne rettegett volna Danny DeVito Pingvinjétől? DeVito jócskán eltávolodott Burgess Meredith cigizve rikoltozó, meseszerű karakterétől és egy igazi rémálomszerű figuraként lépett a vászonra. A Batman visszatérben inkább hasonlít Gollamra, mintsem a képregényekben is ismert briliáns, de borzasztő küllemű gengszterre, így DeVito értelmezése saját jogán vált ikonikussá. A színész Tim Burtonnel együtt egy igazi gótikus lidércnyomást varázsoltak ebből a elsőre kétdimenziósnak tűnő vicckarakterből.

Egyszerűen túl sokan bukkannak fel a LEGO Batman - A filmben ahhoz, hogy mindenki a listára kerülhessen, legyen szó akár Zach Galifianakis Jokeréről, akár Jenny Slate Harley Quinnjéről vagy akár Eddie Izzard Voldemortjáról. Jobb, ha őket egy kalap alá vesszük, főleg azért, mert maga a film kirívóan más tónussal bír, mint a listán szereplő többi. Az animációs film mérhetetlen szeretettel kezeli összes gonoszát, ami szintén nem jellemző egyetlen Batman-filmre sem. És őszintén, azon túl, hogy mekkora buli a LEGO Batman (ami jócskán köszönhető a műanyagfigura hatalmas egójának is), mutassatok még egy alkotást, ami ugyanennyi közönségkedvenc gonoszt tudott összetoborozni!

Azon túl, hogy a csavart a képregényrajongók már előre láthatták – elvégre Ducard kiköpött hasonmása volt annak, ahogy Ra's fest a képregényekben –, Liam Neeson figurája volt az a gonosz, akire szükségünk volt (és akit igazából meg is érdemeltünk), miután a franchise eltűnt a süllyesztőben a Batman és Robint követően. Még ha Madárijesztő sokkal "képregényesebb" is volt, Ra's számított az igazi belépőnek Christopher Nolan elképzeléseihez. Egyszerre volt karizmatikus és kegyetlen, Bruce Wayne-nek nem véletlen szakadt meg a szíve, amikor később le kellett számolnia vele.

Anne Hathaway alakítása került eddig a legközelebb Selina Kyle képregénybeli változatához. Talán kevésbé játékos ez az értelmezés, mint a régebbiek, hiszen inkább tűnt ő femme fatale-nak. A sötét lovag: Felemelkedés ugyanis egy modern antihős csavarral spékelte meg a Macskanőt. Magányos farkasként (úgy értjük, macskaként) ismerjük meg őt, aki viszont a megfelelő helyzetben már helyesen cselekszik. A Batman-Macskanő összecsapás nem sikerült annyira jópofára, mint régen, de Hathaway így is ragyogó volt a szerepben.

Lehet, hogy egyesek mókásnak találták Tom Hardy robotszerű, duruzsoló hangját, de az ő megformálásában Bane sokkal hűbb a képregényekben is olvasható gyökereihez. Nem csak termetre volt jelentős, de tervek tekintetében is mesterelme volt, aki képesnek bizonyult arra, amire senki más nem erről a listáról: elfoglalta és térdre kényszerítette Gothamet. Habár gonoszsága az egyik fő erénye, amikor Hardy karaktere összekapcsolódik Taliával, egy jóval érzékenyebb oldalát is megismerhetjük, így válik teljessé a róla kialakult kép, és ezért is Bane az egyike a leglenyűgözőbb Batman-gonoszoknak.

A Marvel Moziverzum előtti szuperhősfilmek nagy része akkor bukott el, amikor gonosza meghalt vagy esetleg túlélte a cselekményt, mert utána jellemzően sose láttuk már többé őket. A Cillian Murphy által megformált, elragadóan őrült Jonathan Crane a kivétel, ugyanis mindhárom Nolan-filmben felbukkant azt sejtetve velünk, hogy a Madárijesztő örökre kényelmetlen tüske marad Batman elméjében. Egyértelműen a Batman: Kezdődik! volt az a film, ahol igazán tündökölhetett, ebben játszotta ugyanis a legnagyobb szerepet az általa kifejlesztett méreganyagával, de a Madárijesztőnek végül egy három filmen is átívelő életpálya is kijutott.

Bármit is gondoltok az Öngyilkos Osztagról, egyvalamiben egyet kell értenetek: Margot Robbie volt a film fénypontja. Harley Quinn nem is a képregényekben, hanem a TV-k képernyőin, a Batman: A rajzfilmsorozatban tűnt fel először, ami kissé megnehezítheti egy színész munkáját, de nem Robbie-ét. Egyszerre volt hű a karakterhez és önmagához is, ezzel pedig sikerült megalkotnia saját verzióját. Most pedig, hogy megszabadult Leto csalódást keltő Jokerétől, a Ragadozó madarakban remélhetőleg még fényesebben fog ragyogni.

Az Adam West-féle korszak hivalkodó, pop-artos hangulatvilágának hosszú időbe telt, mire beférkőzte magát a képregényrajongók szívébe. Együgyü és lökött volt az egész, és évekig ez is volt az első dolog, ami az átlagembernek eszébe jutott a "Batman" szó hallatán. Szerencsére a TV-sorozat emléke idővel megfakult a képregényolvasók körében, a 1966-os mozis megjelenés pedig már jobban sikerült, ahogy a benne felbukkanó gonoszok megvalósítása is. Ismét csak egy csokorba vesszük az összeset, kezdve Lee Meriwether Macskanőjével (aki a sorozat után Julie Newmartól vette át a szerepet), folytatva Frank Gorshin Rébuszával, aztán itt volt Burgess Meredith is Pingvinként, végül pedig ne felejtsük Cesar Romerót sem, mint Jokert. Mindannyian lényegében ugyanannak az őrült gonosz archetípusnak a különféle variáció és mindmáig örökérvényű klasszikusoknak számítanak, ha a Sötét Lovag gonoszairól van szó.

Kicsit trükkös ez, ugyanis Joaquin Phoenix Jokere igazából nem is találkozott Batmannel... de a fiatal Bruce Wayne-nel már igen. Aztán itt volt ez az egész dolog Thomas Wayne-nel! Ez a látszólagos eredetsztori (ha egyáltalán tényleg az igazi Jokert láttuk – ki tudja ezt már megmondani) a DC-filmek egyik legerősebbike. Arthur Fleck nagy átalakulása olyannyira emlékezetesre sikeredett, hogy bűn lett volna lehagyni Joaquin Phoenixet a listáról! Minden idők egyik legijesztőbb Jokere lett, mindenféle CGI, akciójelenetek vagy robbanások nélkül. Ha még a Sötét Lovaggal is megütközött volna, talán jobb helyezéssel illettük volna őt. Esetleg majd a jövőben...

Ahol a Mindörökké Batman elbukott, ott A sötét lovag egyenesen tarolt. Lehet, hogy Heath Ledger Jokere volt A sötét lovag igazi gonosza, viszont Aaron Eckhart Harvey Dentként kiváló pszichológiai ellenfélként szolgált. Ez a Harvey mindvégig megpróbált jó ember lenni, mígnem egy vegyi baleset meg nem sebesítette arcát. Eckhart kellő érzékkel és sötétséggel tudta felruházni a figurát, konfliktusa pedig odáig vezetett, hogy a film végén láttuk beteljesedni tragikus sorsát.

Mark Hamill nem e világi gonoszsággal felvértezett karaktere a Batman: A rajzfilmsorozatból mozis megjelenést is kapott: egy egész estés animációs filmben, A rém álarcában is felbukkant. Joker itt kettős szerepet töltött be, ugyanis nem csak Batman jól megszokott ellenlábasaként, de egyben Andrea Beaumont – azaz a Rém – első számú ellenségeként is láthattuk. Hamill mindig jó szolgálatot tesz a Bűn Bohóc Hercege hangjaként, de a mozifilmes formátum több lehetőséggel bírt ezúttal a számára, mintsem hogy csak annyit lássunk és halljunk tőle, ahogy mindenkivel végez, aki az útjába kerül.

Dana Delany nem csupán az elszánt újságírót, Lois Lane-t szólaltatta meg a Superman: A rajzfilmsorozatban, de előtte Batman egyik legemlékezetesebb és legnagyobb hatású ellenfelét is. A Rém azért bújt a halál álarca mögé, hogy bosszút álljon apja gyilkosain. Jól kivehető, mi a közös Bruce-ban és Andreában. Nem véletlenül kérte meg Bruce a nő kezét, aki viszont megmagyarázatlan okok miatt hagyta magára őt a rajzfilmben, aminek, mint később kiderül, igenis nagy hatása van a történetre. Pont ez a személyes kötődés és az, ahogy A Rém módszerei homlokegyenest különböznek Batmanétől, teszik ezt a történet igazán szívszorítóvá, gonoszát pedig feledhetetlenné.

A Macskanő már a legelső, 1940-es Batman-képregény óta a karakter mítoszának egyik legfontosabb alapköve, de Michelle Pfeiffer olyat mutatott Selina Kyle-t játszva, amit addig még filmben nem láthattunk. Latexruháját nem csak úgy egyszerűen magára kapta, hanem mintha ott lapult volna mindig is Selina Kyle bundakabátja alatt - akár metaforikus értelemben is véve. Meglehet, hogy a Batman visszatér természetfeletti-szerű elemei kissé szokatlan döntésnek bizonyultak a Macskanő karakterét illetően, de Pfeiffernek annyira határozott elképzelései voltak a szerepről, hogy Selina egyszerűen így is beragyogta a vásznat. Vegyük még hozzá Bruce és Selina kapcsolatát, valamint Batmannnel való adok-kapokját és meg is kapjuk a Batman-filmek egyik legjobb karakterértelmezését.

Bő 20 évig Jack Nicholsont tartottuk számon a Batman-filmek legnagyobb gonoszaként. Az 1989-es filmben őrületesen jól állt Nicholsonnak a karakter és ki is hozta belőle az akkori maximumot. Az ő Jokerét mintha tényleg színtisztán a rajzfilmek világa ihlette volna, és látszik is, hogy mennyire őrült mód élvezte a szerepet. Miután Jack Napier belezuhan a savval teli tartályba, Nicholson úgy játszik, mintha ez a sav kellett volna ahhoz, hogy lemarja a karakter álcáját és megmutassa azt a gyilkos bohócot, ami mindig is a felszín mögött lapult (el is hinnénk Tim Burtonről, hogy igazából ezt akarta elmesélni nekünk). Mint ahogy maga a film, úgy ez a Joker is ékes bizonyítékként szolgált a képregényeket nem ismerők számára, hogy több rejlik a színes külcsín mögött: egy igazi aduász.

A Batman: Kezdődik! végén már belengették, hogy Joker közeleg, akkor viszont még nem is sejtettük, milyen diadalmenetnek – és tragédiának – lehetünk majd szemtanúi. Heath Ledgernek posztumusz-Oscart hozott A sötét lovag, egy olyan értelmezésért, amelyet szinte lehetetlen felülmúlni. Az ő karakterében az a legzseniálisabb, ahogy teljesen szembement a Nicholson Jokere után kialakult elvárásokkal. Míg Nicholson egy igazi gyilkos tréfa, Ledger karaktere inkább megfontoltabb; míg az előbbit azért szeretjük, amiért ilyen őrült, az utóbbi inkább elgondolkodtat minket, hogy ő miért egy ennyivel befordultabb alak. Persze, a maga nemében ő is őrültnek számít, de nem feltétlenül azért, mert azzá akart válni. Ledger veszélyesen brillírozik a szerepben és alakításával képes volt felforgatni mindent, ez pedig nem csak Batman legjobb ellenfelévé, de talán a filmtörténelem egyik legjobb gonoszává tette őt.