Bosszúállók: Végjáték - Kritika

A Marvel Moziverzum eddigi filmjeinek kritikái:

Marvel Moziverzum - 1. fázis:

• A Vasember, A hihetetlen Hulk, Vasember 2., Thor, Amerika Kapitány: Az első bosszúálló, Bosszúállók

Marvel Moziverzum - 2. fázis:

• Vasember 3., Thor: Sötét világ, Amerika Kapitány: A tél katonája, A galaxis őrzői, Bosszúállók: Ultron kora, A Hangya

Marvel Moziverzum - 3. fázis:

• Amerika Kapitány: Polgárháború, Doctor Strange, A galaxis őrzői vol. 2., Pókember: Hazatérés, Thor: Ragnarök, Fekete Párduc, Bosszúállók: Végtelen háború

Kritikánk spoilermentes - már amennyiben láttátok a Végjáték eddigi promóciós anyagait.

A Végjáték egy bizonyos pontján Tony Stark egy szemantikai problémára hívja fel a társai és a nézők figyelmét: a Bosszúállók évek óta a nevükben hordozzák a végzetüket. Azt, hogy ők nem arra hivatottak, hogy megelőzzék a bajt, hanem arra, hogy megtorolják a tragédiát. Mondhatnánk, hogy szerencsétlenül választottak maguknak márkajelet - egészen pontosan Nick Fury még néhány évtizeddel ezelőtt -, a Marvel Moziverzum 22. filmjére viszont kénytelenek voltak felnőni a nevükhöz. Miután túltették magukat az első sokkon, a Bosszúállók még megmaradt tagjai és a hozzájuk csatlakozó Marvel Kapitány ugyanis azon kezdenek el dolgozni, hogy revansot vegyenek Thanoson és a tettén. Aztán később egészen más lesz a tét.

Talán még annál is nagyobb, mint amivel Kevin Feige kezdett el zsonglőrködni a 2000-es évek közepén. Miután az X-Men és a Pókember sikere azt mutatta, hogy egyre nagyobb az érdeklődés a képregényfilmek iránt, az addig csak jogokkal kufárkodó Marvel úgy döntött, hogy saját stúdiót alapít, hogy jóval nagyobb kreatív kontrollra tegyen szert a portékái felett, a részesedésről nem is beszélve. A stúdió második embereként Feige pedig egy olyan grandiózus és kockázatos tervet vizionált maga elé, amire még nem nagyon volt példa a filmtörténelemben: mivel a Bosszúállók fontosabb tagjainak jogai még továbbra is a Marvelnél csücsültek, a magát fanboy-ként aposztrofáló producer a képregényekből kiindulva azt találta ki, hogy minden tag kapjon saját filmet, hogy aztán egy össznépi moziban egyesítsék erejüket.

De ismeritek a történetet: valószínűleg jobban is, mint a 15 évvel ezelőtti Feige, aki talán álmában sem gondolta volna, hogy mekkora popkulturális birodalomra nyitja rá a kaput, amely 11 évvel, 22 filmmel és sok-sok milliárd dollárnyi bevétellel később most egy korszak végéhez ért. Mert nem lehettek kétségeink afelől, hogy a Bosszúállók nem nézik el Thanosnak a népírtást, mint ahogy afelől sem, hogy a második forduló során minden eddiginél emberfelettibb tettre lesz szükség ahhoz, hogy lelkük megnyugvásra leljen, és ezzel lezáruljon egy tíz éve tartó kálvária.

Minden út ide vezetett: a Marvel Moziverzumban évekkel ezelőtt felbukkanó macguffinok, azaz a Végtelen Kövek útja, az első Bosszúállók végén a nézőkre vigyorgó Thanos jelenése és Tony Stark sötét víziója az Ultron korában mind azt a nagy megmérettetést vezették fel, amire a Végtelen háborúban és a Végjátékban sor került. Elképesztő felelősség ült a filmet rendező Russo fivérek vállán, de úgy tűnt, simán veszik az akadályokat. A tél katonájával bemutatkozó, majd a Polgárháborúval és a Végtelen háborúval egyre nagyobbat és nagyobbat vállaló rendezőpáros ezúttal még azt is elérte, hogy a film cselekményéről, fordulópontjairól alig derüljön ki valami, marketingje során pedig még annál is kevesebbet használjanak fel. Persze, erre a Marvel elmúlt tíz éves teljesítménye is lehetőséget kínált: a figurák és a történeteik olyan szinten ágyazódtak bele a popkultúrába, hogy talán elég lett volna kitűzni a bemutatódátumot, hogy a nép így is özönlött volna.

Ez a nép pedig egyszerre van tele prekoncepciókkal és elvárásokkal, amit a film többé-kevésbé ki is szolgál, ugyanakkor ezzel együtt még az öntörvényűséggel is kokettál. Azzal, aminek sok rajongó szemében Az utolsó Jedik is áldozatul esett, így aki keményvonalas Marvel-filmet vár, azt narratív és karakter-szempontból egyaránt érheti kellemetlen meglepetés. A Végjátékban van egy-két olyan figura, aki teljesen kivetkőzik magából, és legyenek ezek a változások bármennyire üdítőek, drámaiak vagy akár humorosak, nem mindegyiknek sikerült jól megágyazni. Még azzal együtt sem, hogy a korábbi filmekkel szemben ezúttal sokkal több és sokkal merészebb karakterpillanatot kapunk. A Végjáték esetenként szinte kamaradrámára szűkül, ami szintén váratlanul érhetik a nagy látványért, drámáért és humorért érkezőket. Szó se róla, a film mindhárom aspektusban jól teljesít, de felépítés tekintetében leginkább a saját útját járja, amivel alaposan megoszthatja közönségét.

De valószínűleg nagyon gyorsan vissza is rántja őket az élvezetekbe számtalan utalásával és jelzésével, amivel nem csupán az elmúlt 11 év előtt tiszteleg nagy étvággyal, hol fátyolos tekintettel, hol színpadiasan, de jól ki is karikírozza azt. Ez az önfeledt referenciaparádé pedig elfedi a történetben tátongó lyukakat és logikai bukfenceket is, melyeket nem is nagyon fair dolog felróni neki, hisz ezekkel minden olyan film szembesül, amelyek cselekmény tekintetében abba az irányba indulnak el, mint a Végjáték. Az viszont már a forgatókönyvírók számlájára írható, hogy a folytatásban Thanos jóval haloványabb, jóval szélsőségesebb gonosztevő képében tetszeleg - még úgy is, hogy döntéseinek java kényszerű.

De a Végtelen háborúval szemben ez nem az ő filmje: a Végjáték arra a hat figurára összpontosít, akikkel ez az egész bosszúálósdi elkezdődött. Tony Starkra, akit nyomaszt Peter Parker elvesztése és az, hogy nem tudta felhúzni azt a védőhálót, amiért a Polgárháborúban küzdött; Thorra, akinek egész lényén ejtett sebet Thanos győzelme; Steve Rogers-re, aki egyszerűen képtelen feladni a küzdelmet, mert ugyebár egész nap tudná csinálni; Natasha Romanoffra, aki úgy érzi, hogy a Bosszúállókban végre családra lelt, és most azt elvették tőle; Bruce Bannerre, aki Hulk legutóbbi rakoncátlankodása miatt úgy érzi, cserben hagyta a többieket, ezért intellektusával próbál segíteni a helyzeten; és Clint Bartonra, aki mindnyájuk közül talán a legtöbbet veszítette el. Ez a film azt mutatja be, hogy dolgozzák fel a traumát, hogy kerekednek felül rajta és hogy válnak azzá, ami a rendeltetésük volt: hogy lesznek Bosszúállók. Mi pedig ebben a kissé szertelen, kissé rendezetlen, de mindvégig öntudatos filmben láthatjuk, ahogy hősökből legendává válnak.

A Bosszúállók: Végjáték április 25-től látható a hazai mozik műsorán. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban, az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát pedig kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek.