Ez a cikk kiegészítő információkat tartalmaz az „Ismeretlen fajok harca – egy háború, amelyet nem nyerhetünk meg” c. videóhoz
Az egyik legveszélyesebb téveszme, hogy a természet urainak tartjuk magunkat, és a problémán csak tovább ront, ha azt hisszük, látjuk a jövőt.
A történelemben számtalan példát találunk arra, hogy milyen következményekkel jár, ha beleavatkozunk az evolúciósan stabil rendszerekbe. Állat, növény-és gombafajokat telepítünk egyik helyről a másikra, élősködőket és kórokozókat hurcolunk magunkkal szerte a világban. Olyannyira összekutyultuk az élővilág természetes rendjét, hogy már mi magunk is meglepődünk rajta, ha egy-egy állat vagy növényfaj vizsgálatából kiderül, hogy annak valójában a bolygó másik felén volna a helye.
Persze, rögtön vitába is szállhatunk azzal a gondolattal, hogy az ember is a természet, sőt, az állatvilág része, így az is természetes, amit csinál. Ez persze igaz, de lehetne több eszünk! Főleg, hogy már számtalanszor bebizonyosodott, hogy képtelenek vagyunk uralni a helyzetet, ha egyszer kihúztuk a dugót a palackból.
Nézzük is meg rögtön néhány példán, milyen törekvéseink voltak arra, hogy különböző (invazív) fajokat telepítsünk olyan helyekre, ahol semmi keresnivalójuk nincs.
1. Nyulak
A nyulak Ausztráliába telepítése (amiről a fenti videó is szól) óriási baklövés volt, de szerencsére sikerült többé-kevésbé hatásos gyógymódot találni a problémára. Azért mondom, hogy szerencsére, mert ez tényleg a szerencsén múlott. Valaki elbénázott valamit, és a nyulak vérzéses betegségét okozó vírus elszabadult a kontinensen. Igaz, hogy ennek következtében a nyulak száma csökkent, de csak reménykedhetünk, hogy nem lesz valamiféle mellékhatása. Mivel a videóban körbejártuk a témát, erről már nem ejtek több szót.
2. Nílusi sügér
Ez a csaknem két méter hosszú, falánk ragadozó a Nílusból származik. De Kelet-Afrika brit gyarmatosítói úgy gondolták, remek ötlet ezt a sügért Afrika legnagyobb tavába, a Victoria-tóba telepíteni. Ebben a tóban egyébként is számos halféle élt és a helyi halászok mindig bőséges fogásról számoltak be. A legnépesebb halcsoport a törpesügér volt és rengeteg élt belőlük a tóban. Ezeket az apró halakat gyakran látni akváriumokban, mert békések és nagyon mutatósak.
A brit gyarmati tisztviselők azonban nemcsak lebecsülték, hanem egyenesen hulladéknak nevezték ezeket a halakat. Úgy döntöttek, jobb, ha a tóban nagyobb és értékesebb halak élnek. Azzal érveltek, hogy ez majd biztos fejleszti a halászatot. Sok biológus figyelmeztetése ellenére 1954-ben mégis betelepítették a nílusi sügért a tóba. A hal pedig tette, amihez a legjobban ért: fajról fajra felzabálta a tó egész élővilágát. Több mint ötszáz faj kihalt, köztük kétszáznál is több törpesügér faj.
3. Kudzu
A kudzu egy ázsiában honos kúszónövény. Az 1930-as években, a klímaváltozásról szóló videóban már említett porviharok idejében tömegesen telepítették Amerikába. Abban bíztak, hogy a gyorsan növekedő szárak segítik újra megkötni a talajt és meggátolják a további eróziót. A terv bevált. Azonban azzal nem számoltak, hogy a kudzu benőtt és megfojtott mindent, ami az útjába került. Növényeket, fákat, sőt, házakat és autókat is. Ez a kúszó élősködő több mint 3 millió hektárt borít be sűrű, zöld lepelként. Az egyesült Államok déli részében annyira elterjedt, hogy kiérdemelte a „Dél gyilkosa” címet.
A nagy habzsi-dőzsinek azonban nem örülhetett sokáig a kudzu. A sors fintora ugyanis, hogy ez az invazív faj maga is egy másik invazív fajt kapott a nyakába. 2009-körül a japán babrágó poloska valahogy eljutott a Csendes-óceánon át Amerikába, és azonnal dézsmálni kezdte a kudzut. Három év leforgása alatt három államot hódított meg, és közben fölemésztette a kudzubiomassza harmadát. Gondolhatnánk, hogy ezzel a probléma kipipálva, de nemhogy kisebb, sokkal nagyobb lett a baj. A babrágó poloska ugyanis a szóját is dézsmálja, ami az érintett államok fő bevételi forrása.
4. Hibrid méhek
Az emberiség megszállottan igyekszik fajokat meghonosítani olyan helyeken, ahol semmi keresnivalójuk nincs, ráadásul néha még teljesen új fajokat is létrehozunk.
Ez történt 1956-ban is, amikor Warwick Estevam Kerr brazil genetikus afrikai méheket importált Tanzániából. Megpróbálta keresztezni őket az európai méhekkel abban a reményben, hogy az új faj egyesített tulajdonságaival könnyebben alkalmazkodik majd a brazil környezethez. Egy évvel a keresztezési kísérlet után a laborban dolgozó méhésznek nagyon rossz napja volt. Hibázott, és 26 tanzániai méhkirálynő megszökött, nyomukban a saját európai méhekből álló rajukkal.
A királynők párosodni kezdtek bármilyen hímmel, ami az útjukba került, így több különböző hibrid tulajdonságú fajt hoztak létre. Brazília után sebesen terjedni kezdtek előbb Dél-, majd Közép-Amerikában, nemsokára pedig eljutottak az Egyesült Államokba is.
Ezek a méhek kisebbek a társaiknál, és kevesebb a mérgük, de sokkal agresszívabban védik a rajukat, és akár tízszer annyit csípnek, mint a többiek. A csípéseiktől vagy ezren meghaltak, ráadásul lovakat és más állatokat is megöltek, ezért ragadt rájuk a „gyilkos méh” csúfnév. Pedig nem gyilkosok, csak magukat védik.
De a java csak most jön!
5. Minden idők legkatasztrofálisabb közegészségügyi programja, a „négy kártevő” program
Amikor Mao Ce-tung elnök kommunistái 1949 végén hatalomra jutottak Kínában, az országot súlyos egészségügyi válság sújtotta. Tomboltak a fertőző betegségek. A kolera, a pestis és a malária tömegesen szedték az áldozataikat. Az elnök a jórészt feudális agrárországot modern ipari nagyhatalommá akarta alakítani. Mindezt néhány évtized alatt, így sürgősen tennie kellett valamit.
Az országos oltási programok, vagy közegészségügyi fejlesztések és más ésszerű megoldás helyett Mao elnök úgy döntött, hogy az ország problémáiról az állatok tehetnek. A maláriát szúnyogok terjesztik, a pestist pedig patkányok – ez tagadhatatlan. Csakhogy Mao elnök nem állt meg itt. Nem kérte ki szakértők véleményét, és úgy döntött, két másik fajra is kiterjeszti a programot. A legyeket is ki kellett irtani, mert a legyek bosszantóak. Na és a negyedik kártevő? Ő volt a veréb.
A verebek azért kártékonyak, mert magokat esznek! Egyetlen veréb évente akár 4,5 kilogramm magot is megeszik, amit pedig Kína népének élelmezésére is lehetne fordítani. Osztottak-szoroztak, és arra jutottak, hogy egymillió veréb kiirtása árán akár hatvanezer embernek juthat táplálék. Ezzel nehezen lehetett vitázni.
A „Négy kártevő kampány” 1958-ban vette kezdetét, és rengeteg energiát öltek bele. Országos plakátkampány hirdette, hogy minden állampolgárnak, a legfiatalabbtól a legidősebbig, kötelessége tűzzel-vassal irtani a verebeket. Az emberek a légycsapótól a puskáig mindenfélével felfegyverkeztek, és még az iskolásokat is kiképezték, hogy lődözzenek le minél több verebet. Zajongó, verébriogató csapatok rótták az utcákat és zászlókat lobogtatva vonultak hadba a kapitalista élősködőnek bélyegzett madarak ellen.
Az emberek leverték a madárfészkeket, összetörték a tojásokat, lábosokat és fazekakat zörgetve zavarták el őket a fákról. A verebek nem tudtak leszállni hogy megpihenjenek, és hamarosan kimerülten, holtan zuhantak a földre. Körülbelül kétszázezer veréb pusztult el csak Sanghajban, az irtóhadjárat legelső napján. A csatát megnyerték, az emberiség hatalmas győzelmet aratott a kisállatok seregei felett, a kitűzött célt pedig jócskán túlteljesítették.
Milyen hatása volt?
Becslések szerint a „Négy kártevő kampány” összesen másfél milliárd patkányt, tizenegymillió kilogramm szúnyogot, százmillió kilogramm házi legyet… és egymilliárd verebet irtott ki.
Hamarosan kiderült, hogy mi volt ezzel a baj. A verebek igaz, hogy felcsipegettek itt-ott néhány magot, de nemcsak magokat ettek, hanem rovarokat is, főleg sáskákat. A sáskák hirtelen megszabadultak a számukat kordában tartó egymilliárd rájuk vadászó ragadozótól, és hatalmas, mohó rajokban tarolták le Kína termőterületeit.
1959 és 1962 között Kínát óriási éhínség sújtotta, amihez nagyban hozzájárultak a szovjet áltudós, Trofim Liszenko pusztító mezőgazdasági technikái, vagy a központilag újraelosztó, kötelező terménybeszolgáltatási rendszer. A hivatalnokok folyton pozitív jelentéseket adtak a terményről, így abba a tévhitbe ringatták a vezetőket, hogy az országban minden rendben van, és bőségesen elegendő a táplálék. Amikor aztán hét évig pusztító időjárás sújtotta Kínát, semmiféle tartalékkal nem rendelkeztek, amivel átvészelhették volna a válságot. Az éhezés következtében legkevesebb 15, de akár 50 millió ember is életét veszthette.
Ha azt gondolnánk, hogy egy ilyen lesúlytó katasztrófa megtanított bennünket, hogy ne piszkáljunk bele a természetbe, nagyot tévednénk. 2004-ben a kínai kormány a SARS-járvány kitörésekor elrendelte több mint tízezer különféle emlős tömeges kiirtását a cibetmacskától a borzig.
6. Shakespeare madara, a seregély
1890-ben Eugene Schieffelin volt a New York-i székhelyű Amerikai Akklimatizációs Egyesület elnöke. Ezek az egyesületek olyan jómódú figurákból álló önkéntescsoportok voltak, akik idegen növények és állatok meghonosításával kísérleteztek a saját országukban. Akkoriban a nyugati kultúrát teljességgel áthatotta a Shakespeare-kultusz újjászületése, és Eugene maga is megszállottan imádta Shakespeare-t. Mi mással hódolhatott volna az angol nyelv legnagyobb költője előtt, mint azzal, hogy a darabjaiban emlegetett madarak minden egyes fajtáját betelepíti az Egyesült Államokba?
Először pacsirtákat, süvöltőket és énekes rigókat eresztett szabadon a városban, de ezek nem maradtak meg az idegen környezetben és néhány év után kihaltak. Amit Schieffelin ezután tett, annak járványos betegségek, több tucat halott és évente több száz millió dollárnyi termésveszteség lett az eredménye. Eugene 1890 márciusában 60 európai seregélyt eresztett szabadon a Central Parkban. Shakespeare mindössze egyetlenegy alkalommal ejt szót a seregélyekről. Az egész életműben soha sehol egyetlen szó sem esik többé erről a madárról, de Eugene-nek ez is elég volt.
Egy évre rá még negyven seregélyt eresztettek szélnek, így már összesen százan voltak. Az első, zord New York-i telek megritkították a madarakat, és már csak harminckettő volt életben. Úgy tűnt, hogy ezek is a társaik sorsára jutnak, de végül a számuk egyszer csak nőni kezdett. És nőtt, és nőtt.
Mára kétszázmillió él belőlük Észak-Amerikában. Mexikótól Alaszkáig mindenütt megtalálható, és mindenhol ugyanúgy gyűlölik őket. Hatalmas, akár egymillió egyedet számláló seregbe gyűlve rohamozzák meg a termőföldeket. Letarolják a búza-és krumpliföldeket, ráadásul az ürülékük mindent beborít és rémesen bűzlik.
Rendkívül agresszív faj. Kiűzi az őshonos madarakat a fészkükből, mindenféle, emberre és állatra is veszélyes betegséget terjeszt a gombás fertőzéstől kezdve a szalmonelláig. De a puszta jelenlétük is óriási fenyegetést jelent például a légi közlekedésre. 1960-ban egy nagyjából tízezer madárból álló raj repült neki egy felszálló repülőgépnek. Az ütközés tönkretette a motort, a repülő lezuhant és hetvenkét utasból hatvanketten meghaltak.
7. Macska
A macskákat általában mindenki szereti. Kivéve Új-Zélandon, ahol egyáltalán nem éltek ragadozók, amíg be nem telepítettük őket. Ez nagyon rosszul érintette a helyi fajokat, főleg a kicsit kövérkés, röpképtelen papagájfajtát, a kakapót. 1996-ban majdnem kihalt ez a faj, összesen csak 51 darab maradt belőlük. Azóta szigorúan védik és igyekeznek szaporítani őket, de még manapság sincsenek többen 250-nél.
8. Óriásvarangy
A nyúlhoz hasonlóan a Dél-Amerikában őshonos óriásvarangyot is puszta jó szándékból telepítették Ausztráliába, mégpedig azért, hogy irtson egy kártevőt. A cukornádat pusztító szürkehátú nádbogarat. A varangy nem ette meg a nádbogarat. Minden mást viszont igen.
9. Ázsiai tigrisszúnyog
Ez a különösen idegesítő és járványterjesztő szúnyog számos más fajjal ellentétben minden napszakban táplálkozik. A csípése napokig tartó, égő, viszkető duzzanatot okoz, ráadásul a sárgaláztól kezdve a Zika víruson át az agyhártyagyulladásig mindent szívesen átad nekünk. 1985-ben egy használt autógumi-szállítmánnyal érkezett Japánból Amerikába.
10. Északi kígyófejű hal
Ennek a farkasétvágyú ragadozó halnak a fiatal egyedei mindent megesznek a mikroszkopikus élőlényektől kezdve a lárvákon át a rákokig, amelyekre az őshonos fajok is támaszkodnak. A felnőtt példányok pedig egyáltalán nem válogatnak. Mindent megesznek ami a szájukba fér, más halfajokat, rákokat, hüllőket, emlősöket és még madarakat is.
Képesek kipusztítani egész őshonos populációkat, és ha még ez sem lenne elég, ezek az úszó konyhamalacok a szárazföldön is képesek közlekedni, sőt, napokig kibírják víz nélkül is. Ezeket a kígyófejűeket állatkereskedésekben és élőhal piacokon árulták az USA több nagyvárosában. Egészen 2002-ig, amikor végül betiltották az importjukat, de akkorra már mindegy volt, mert valaki lehúzhatott néhányat a WC-n, és mostanra szabadon garázdálkodnak számos állam vizeiben.
Tanultunk belőle?
Ezek alapján azt gondolhatnánk, hogy tanultunk a hibáinkból, és már nem nyúlunk bele abba, amibe nem kéne, de nagyot tévednénk. Minden nap kihúzzuk a dugót a palackból, anélkül, hogy tudnánk, mi jön ki belőle. Jelenleg 37.000 invazív faj él a világon, de mind közül a legkárosabb az ember.