Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy alig néhány napon belül két rendkívül tehetséges fiatal sportolóval beszélgethettem.
"Gyere, gyere, gyere csak közelebb!" Nemrég Bondár Annával, az eljövendő idők vagy talán már a jelenkor teniszcsillagával, és most a gimnáziumi osztálytársával, Vida Balázzsal. Őket hallgatva, beszélgetés közben, valósággal feltöltődik az ember, és megtelik reménnyel, hiszen annyi energia, romlatlanság, mosoly és kétely nélküli hit van bennük, amennyi a világot is ki tudja fordítani a sarkából.
Természetesen nem az első beszélgetésünk ez Balázzsal, hiszen amikor a Péter András Gimnázium diákjaként elnyerte első felnőtt országos bajnoki címeit és érmeit, már kérdeztem terveiről, a jövőről. Már akkor egy jó szándékú, őszinte és szókimondó srácot ismertem meg benne, és hála Istennek semmit sem változott. Pedig sorra jöttek a sikerek. És lám, pár év elteltével, világbajnoki újoncként mindkét kategóriában ott volt a csúcson.
Hogy nézhetett ki az ellenfél? Persze a sok nevetéssel egybeöltött kommunikációnkban voltak olyan mondatok, amire azt mondta Balázs, hogy most ezt csak neked mondom el, és ne írd le, de ez már csak így van, ha egy kicsit közvetlenebbre sikerül egy beszélgetés. Megtisztelő volt számomra, hogy általa bepillanthattam a függöny mögé, és megosztotta velem azokat az élményeket is, amik nem feltétlenül kerülnek elő egy verseny utáni értékelő beszélgetésben. Az első kérdésem persze az volt, hogy mi az első gondolat, vagy szó, ami eszébe jut a világbajnokságról.
- Csalódott vagyok.
- Ne idegesíts fel! Ilyen eredményt elérni? Mitől vagy csalódott?
- Úgy éreztem, hogy jó esélyem van a győzelemre mindkét kategóriában. Az is igaz persze, hogy nem túl sok időm volt az iskola miatt készülni. Míg mások egy kategóriára két évet készülnek, addig nekem jóval kevesebb időm volt, ráadásul én két kategóriában indultam. A végére nagyon elfáradtam. Nekem naponta két mérkőzésem volt, és a döntők is egy napra estek, így a két döntő mérkőzés között körülbelül másfél órám volt a regenerálódásra.
- Hogy érzed, ha csak egy kategóriában indulsz, mi lett volna az eredmény?
- Én mindkettőben indulni akartam. A verseny előtt úgy éreztem, hogy light-contactban vagyok a jobb, abban éreztem magam magabiztosabbnak, így azt semmiképpen sem hagytam volna ki. Furcsa módon a kick-light-ban voltam közelebb a győzelemhez. Sőt, úgy érzem, hogy győztem is.
- Min múlott?
- Nem tudom. A fáradtság biztos közrejátszott. Light-contactban az orosz ellenfelem tényleg nagyon jó volt. A kor és a tapasztalat mellette szólt. Azt is be kell vallanom, hogy két kéz között valamivel gyorsabb volt nálam, mivel alacsonyabb volt nálam. Be-beugrált, és volt, hogy megfogott, de én is el tudtam kapni őt. Ahogy a dobogó felé sétáltunk, és beszélgettünk, azt mondta, hogy ő se érti, hogy miért őt hozták ki győztesnek. Itt a bírák 2:1-es pontozással őt hozták ki jobbnak. Kick-lightban, legalábbis én úgy érzem, jobb voltam a szlovén ellenfelemnél, és még most az az érzés van bennem, hogy én győztem. Volt egy pillanat, amikor az ő szabálytalansága miatt a földre kerültem, és mégis tőlem vontak le pontot. Azt nem értettem. És ha azt nézzük, hogy 2:1 volt ott is a pontozási arány az ellenfelem javára, akkor minden másképp nézett volna ki. De azért be kell vallanom, hogy a végére nagyon elfogyott az erőm.
Két kategória, két világbajnoki ezüstérem az újonc Vida Balázstól
- Mikor érezted meg, hogy ott lehetsz az élen?
- Ahogy mondtam, nem tudtam teljes erőbedobással készülni, és azt tudni kell, hogy az elmúlt néhány hónapban közel 20 kg izmot felszedtem, és ez nyomot hagyott az állóképességemen. A gyorsaság, a hajlékonyság megvolt, de jóval nagyobb tömeget kellett mozgatnom, és ezt még szokni kell. A legutóbbi világkupán 87,5 kg-mal mérlegeltem, most 105 kg-mal, pedig az edzőtáborban még öt kiló le is jött. Amikor azonban az ír Európa bajnokot sikerült megvernem, akkor már éreztem, hogy lehet ebből is valami.
- Lett is, Balázs. Újoncként két világbajnoki ezüst, az csodálatos dolog.
- Igen. Tudom, de mégis van bennem hiányérzet és csalódottság. Nagyon közel voltam az aranyérmekhez. Megmondom őszintén, hozzá voltam szokva, hogy megnyerem a versenyeket, és lehet, hogy a csalódottságban ez is benne van. Persze azt is látni kell, hogy sokszor összemosolyogtak az ellenfelek, meg mások is, hogy mit akar ez a fiatal gyerek itt, így éreztem, hogy van még idő a bizonyításra. Leginkább magammal szemben.
Ez csúnyán betalált. Az ellenfél borul - Eltelt néhány nap, de azért még pörög a film?
- Persze. Még bennem van az adrenalin, és látom magam előtt a meccseket, de ez még így lesz egy darabig. A döntőket még nem néztem vissza. (Felnevet) Nem szeretem nézni a vesztes meccseket.
- Szerencsére nem sok ilyen film van.
- (Újabb nevetés) Most, hogy mondod, tényleg.
- Elcserélted volna a két ezüstöt egy aranyra?
- Ezen sokat gondolkodtam azóta. Nem tudom. Ha másképp lett volna a lebonyolítás, akkor mindkettőben meglett volna a sansz.
- Most is volt.
- Igen, de így, azt hiszem, egy kicsit túlvállaltam magam.
- Mert lehetett volna másképp is?
- Általában úgy szokták a világbajnokságokat szervezni, hogy egyszerre a hat kategóriából csak három van egyszerre, aztán következik a másik három. Eredetileg Brazília rendezte volna a VB-t, de ők visszaléptek, és az utolsó pillanatban Budapest felvállalta, és úgy hogy mind a hat kategóriát egyszerre. Az én esetemben ez nem volt szerencsés, mert így naponta két meccs, és egy nap két döntő. Bár, volt előnye is, mert itthon versenyezhettünk. Ez egy sportolónak sokat jelent.
- A szülők, a család? Ott voltak veled?
- Ott voltak minden meccsen. Szurkoltak végig. A döntőkre az öcsémet is felhozták. (fanyar mosoly) Bár pont azt nem kellett volna látnia.
- Még be is szálltak volna melléd a harcba?
- Igen. (Egy nagy kacagás) Pont volt egy ilyen jelenet. Az egyik meccsem után anya átugrott a kordonon. Mint egy anyatigris. Pedig azt nem lehet. Ráadásul ez egy győztes meccs volt. (Még egy nagy nevetés) Még jó hogy győztem, mert még nekiment volna az ellenfélnek is. Szóval végig támogattak, és ott voltak velem, mint ahogy mindig is.
Itt még csak sejtjük, hogy ki fog "ringbe szállni". Balázs a szurkoló szülőkkel
- És most? Mi következik, Balázs?
- (Nagy sóhaj) Először egy kis pihi. Aztán ott az iskola. Jön a vizsgaidőszak, arra is készülni kell.
- És a sportban?
- Tavaszig a kick-boxban most szünet van. Nincsenek komolyabb versenyek.
- Korábban beszéltük, hogy szeretnél átkacsintgatni más sportokba is.
- Igen. Olyan küzdősport felé szeretnék menni, ahol nem tatami van, hanem ring. Most az ökölvívásban gondolkodom. Az olimpiai sport. Ráadásul az az egyetemen is választott sportom. Úgy érzem, hogy ott is helyt tudnék állni, de majd meglátjuk. Az elhatározás mindig megvan, csak rá kéne szánnom magam.
- Az olimpiai bajnoki cím után még azért beszélhetünk? Egy exkluzív interjú?
- (Felnevet) – Úgy legyen.
