Szeretek úgy tekinteni magamra, mint aki nyitott a filmek iránt és mindenből megpróbálja kihozni a lehető legjobbat, legyen szó egy vígjátékról, vagy egy Tarr Béla eposzról, teljesen mindegy. Eme pozitív élet és filmszemlélettel egyetemben is nehezen fogadta be a gyomrom a Nagytudásúak című filmet. Nem is csak azért, mert úton-útfélen az Éretlenek megcsúfolásának éreztem (noha semmi köze a két alkotásnak egymáshoz, ezt még most gyorsan szeretném leszögezni), hanem főképp azért, mert a sajátságos humorát maximum és legnagyobb jóindulattal is csak öncélúnak tudom titulálni, ami valljuk be nem a legnagyobb dicséret.
Balga forgatókönyvből készült butácska vígjáték, szegényes poénokkal, amik jó része rosszul elhelyezett volt dramaturgiailag és színvonal tekintetében egyaránt. Még úgy is villámgyorsan a jótékony feledés homályába veszett az egész, hogy kedvenc francia színészem, Christian Clavier volt az egyik főszereplő.
Aki remek érzékkel hátat is fordított a folytatásnak. Annak a folytatásnak, ami borítékolható volt, hiszen a franciák egyszerűen imádták a Nagytudásúakat – hogy miért, arra magam sem tudom a választ, de a számok nem hazudnak, és azt a vasat, ami meleg, azt bizony ütni kell. Ez valahol érthető, noha erre nem mentség. Más kérdés, hogy erre nincs mentség.
A világ legcsapnivalóbb tanári kara visszatér, hogy ezúttal egy jóval nehezebb feladattal nézzenek szembe. Most ugyanis nem akárkit, hanem magának a királynőnek az unokáját, Vivienne-t és osztálytársait kell ráncba szedniük.
Az oktatók pedig minden elérhető eszközt bevetnek, hogy valahogy megszerettessék a tanulást a rebellis társasággal, noha természetesen nincs könnyű dolguk. Hogy a film első fele még úgy-ahogy elfogadható, azt aláírom. Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy ebben a szakaszban sem fogjuk halálra nevetni magunkat, inkább csak kínosan fészkelődünk majd a fotelban, de egye fene, ez még belefér.
A második etap azonban olyan mértékben érthetetlen és butácska, hogy arra már nincs logikus magyarázat – az igazság az, hogy nem is nagyon kerestem, hisz olyan szinten imádkoztam hogy végre vége legyen, hogy nem volt erőm logikát, csavart, dramaturgiát, vagy épp értelmet keresni. Humort sem, de azt már régóta nem is próbáltam.
Általában egy ilyen film esetében úgy szoktam zárni soraimat, hogy kár érte, mert ha…. akkor jobb is lehetett volna. Most sajnos csak azt tudom mondani, hogy kár érte, hogy ez a folytatás elkészült, mert ha…. nem készül el, akkor mindannyiunk számára jobb lett volna.
Ez egy teljesen felesleges film teljesen felesleges második epizódja, amit nyugodtan kerüljetek el messzire: másfél óra bosszankodáson kívül nem fogtok veszíteni semmit.
[fb_button]
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!