A szabadság temploma – A balatonboglári Kápolnaműterem

A hatvanas-hetvenes évek fordulója különös időszak a Kádár-rendszer történetében. Az 1956-os forradalom leverését követően megszilárduló hatalom több területen is nyitni kezd. 1968-ban elindul az „új gazdasági mechanizmusnak” nevezett folyamat, amely ideiglenes és korlátozott lehetőséget biztosít egyrészt az állami vállalatok nagyobb önállóságára, másrészt a magántulajdon megjelenésére. Ezzel párhuzamosan egyfajta kultúrpolitikai nyitás is történik.

A nyitás leglátványosabb példája természetesen az ifjúsági kultúra, a könnyűzene szerepének hangsúlyossá válása: megkezdődik a „beatkorszak”, de még inkább a hippi-éra. A hippi-korszak szellemisége, szabadságeszménye nemigen lesz elválasztható a boglári kápolnaműterem történetétől.

De közben látványos a nyitás a filmben is, amely egyrészt hangsúlyosan reagál az ifjúsági kultúrára, ennek példája Kovács András Extázis 7-től 10-ig című filmje 1969-ből, vagy Mészáros Márta 1970-es Szép lányok, ne sírjatok-ja. A korszak illúziókkal leszámoló lezárása pedig Kardos Ferenc Petőfi ’73-ja, szimbolikus módon a boglári kápolna erőszakos rendőrségi bezárásának évéből.

A filmtörténetben nemcsak témaként jelennek meg „a fiatalok”, hanem aktív alkotóként is, a legjobb példa erre a tíz évvel korábban alapított, de mindig megújuló, a hatvanas évek végén forradalmi változásokon átmenő Balázs Béla Stúdió is. Az itt alkotó, a képzőművészeti avantgárddal is kacérkodó rendezők, például Erdély Miklós vagy Bódy Gábor a boglári eseményeknek is szereplői.

Az irodalomban is jelentős a frissülés: 1969-ben jelenik meg például Konrád György formabontó, szürreális vízióival és áradó szövegével a kor realizmusával szakító regénye, A látogató, vagy egy évvel korábban Tandori Dezső társtalan, a hagyományos költészeti problémák helyett magát a nyelvet középpontba állító, már-már avantgárd első verseskötete.

De mindez igaz a színházi világra is. A hatvanas évek végén itt is egyfajta szerkezeti forradalom zajlik, egyre több "független", intézményi és műfaji határokat leromboló társulattal és közösséggel. A leghíresebb ezek közül természetesen Gyurkó László 25. Színháza, de Balatonboglár szempontjából különösen fontos a Kassák Ház, azaz Halász Péter avantgárd, performansz-jellegű színházi társasága. 

És persze radikális átalakulás zajlik a képzőművészetben is. A hatvanas évek végén sorra nyílnak a kiáltványszerű, rendszeresen „esztétikai botrányba” fulladó csoportos kiállítások, mint például az Iparterv- vagy a Szürenon-csoport tárlatai. Az ezeken kiállító művészek aztán kulcsszereplői lesznek a boglári tárlatoknak is.

A fiatal festő, Galántai György a hatvanas évek közepén fedezi fel Balatonboglár egykori, elhagyott temetőjében a Körmendy család feldúlt és gazzal benőtt sírkápolnáját. A használaton kívüli, szakralitását vesztett épületet csodák-csodájára ki tudja bérelni a katolikus egyháztól, és baráti, ismerősi segítséggel, apró kölcsönökből és adományokból felújítja.

Az első kiállításokra 1970 nyarán kerül sor. Hogy mennyire nem csupán a fiatal neoavantgárd kiállítóhelye kívánt lenni a kápolna, arra remek példa, hogy a megnyitót egy igazi Nyugatos, az ekkor már hatvanéves elmúlt, igazi „élő klasszikus”, Rónay György tartotta. De az első évben Károlyi Amy és Weöres Sándor éppúgy megjelent, mint ahogy szerepelt a programban gyermekrajz-kiállítás, vagy Jancsó Adrienne népköltészeti estje, de szerepelnek olyan, Rónayhoz vagy Weöreshez hasonlóan „klasszikus” költők, mint mondjuk Somlyó György.

Az 1970 és 1973 nyara között eltelt időszakban száznál jóval több kiállításra, performanszra, előadásra került sor a balatonboglári kápolnában. A négy év alatt markánsan kikristályosodott a program: az utolsó évben már szinte kizárólag neoavantgárd törekvések kaptak helyet. Az 1973. augusztusi bezárás előtti utolsó programok a Halász-féle Kassák Ház híres King Kong-előadásai, performanszba hajló rituális közösségi akciói voltak.

Eddigre már mindennaposak voltak a rendőrségi zaklatások. Mindennek az is oka volt, hogy a boglári helyszínnek „híre ment” – nemcsak a hivatalok és szervek érdeklődését keltette fel, de a főként budapesti fiatal értelmiségét is. Egyfajta „szabad fesztivál” alakult ki a kápolna körül, melynek hangulata éles ellentétben állt a kor szigorúan kontrollált hivatalos ifjúsági kultúrájával. A művészeknek az avantgárd szabadságát jelentette Boglár, a kevésbé hozzáértőknek pedig az áhított hippikorszak megkésett és magyar viszonyokra adaptált változata volt. Ahogy a bezárást követő korszak sikerfilmjének A kengurunak filmnovellájában a korszak sikerírója, Bertha Bulcsú is megénekli a helyet, egy Balatonra stoppoló tinilány szavaival: