Az elmúlt félévemben majdnem mindent elolvastam, ami Murakami Harukitól magyarul megjelent. Már rögtön az első könyvnél éreztem, hogy új kedvenc született, nem tudom, ez annak köszönhető-e, hogy a legjobb regényével kezdtem, vagy ha mással vágok bele az életműbe, akkor is ilyen nagy hatással lett volna-e rám már az első fejezet után. Magával ragadó számomra minden műve, egy volt kivétel, a sokak által kedvencnek tartott Kafka a tengerparton. Abban is volt persze sok, számomra kedves rész és jó karakter, de összességében nem tudtam igazán közel engedni magamhoz a történetet, a megközelíthetetlen középkorú nő figurája, aki a saját fiával bújik egy ágyba nekem már kicsit sok volt, mágikus realizmus és szimbólumok ide vagy oda. DE! Még ezzel együtt sem volt rossz olvasni, élénken bennem van a macskákkal társalgó öregúr figurája és a kamionsofőr is, meg a könyvtár, ahol a fél regény játszódik.

Ha választanom kéne, melyik írásai maradtak meg bennem leginkább, akkor minden bizonnyal az 1Q84, A kurblimadár krónikája és a Birkakergető nagy kaland meg a Norvég erdő lenne az a négy regény, amit akár már most újraolvasnék. Murakaminál még a macskákat is elfogadtam és hiába vagyok nagyon műveletlen a zenei világban, mégsem éreztem magam suttyónak a zenei utalásokat olvasva. Nem egy zenét meg is hallgattam annak hatására, hogy nála olvastam, és most nemcsak könnyűzenére (pl. nem ismertem a Beatles Norvég erdőjét), hanem komolyzenére is gondolok (az 1Q84 első fejezetében, a taxiban szóló zene annyira szerves része a történéseknek, hogy muszáj volt meghallgatni). De annál boldogabb voltam, ha olyan zene bukkant fel a sorok közt, amit én is ismertem. Felcsaptam a földrajzi világatlaszom is, és eléggé megismerkedtem Japán földrajzával, a városok elhelyezkedésével, az északi részével. De amiről a leginkább szerettem olvasni, azok a könnyedén összedobott kaják, amik „mindössze” 7-8 összetevősök, számomra bonyolult elkészítéssel, izgalmas ízekkel egymás mellett – épp csak ami a hűtőben van. Újra elkezdtem jégcsapretket enni Murakami hatására, és hihetetlenül kívánom a zöldségeket és a savanyított szilvát. Hónapok óta vágyom egy egyszerű japán étterembe.

Elképzeltem az otthonokat is, amik egyszerűen vannak berendezve, mégis ízlésesen, semmi fölösleges nincs bennük, többször ugyanazt a belsőt képzeltem egy-egy férfilakáshoz, talán nem véletlen. Otthonaim lettek ezek a lakásbelsők, és imádtam megfigyelni a lakójukat, még akkor is, ha szerintem aránytalanul sok sört és viszkit ittak. Habár a tehetetlenségük és a sodródásuk sokszor volt idegesítő, mégis annyira emberivé tette őket ez, hogy nem tudtam őket elítélni. A kedvencem persze továbbra is az 1Q84 két főszereplője, ők kicsit el is térnek a többi férfi és nőalaktól, akik Murakaminál felbukkannak. A nők sem voltak ellenszenvesek, vagy különcök voltak, vagy magukra hagyták ezeket a tehetetlen, toporgó férfiakat – nem hibáztathatom őket érte. A különcök mindig nagyon furcsák voltak, alternatív nőiességgel, kiismerhetetlenséggel, titokzatossággal, mégis szintén nagyon emberiek, akik közel tudnak kerülni az olvasóhoz. A kialakult szerelmek szépek, szerethetőek, kicsit vágyhatóak voltak számomra, és kicsit sem zavart, hogy gyerekek szinte soha nem bukkannak fel sem a regényekben, sem a novellákban.

A novellák. Az utóbbi időkben, vagyis nagyjából a középiskola óta nem szeretek novellákat olvasni, habár teljesen prózapárti vagyok, a novellák, elbeszélések nem állnak hozzám közel – rövidségük idegesít, nem tudom magam igazán beleélni a történetbe. A vaskosabb, több szálon futó, aprólékosan kidolgozott jeleneteket szeretem, a végtelenségig kiismerhető karakterekkel. Murakaminál a novellák is olyanok, mintha a regényfolyamok mellékfolyói lennének, sok erős történet van, némelyikből a szereplők és történet visszaköszön egy-egy nagyregényben, de ahol nem, azok is szépen megállnak magukban, élvezetes olvasmányélményt nyújtanak. Murakami újra felélesztette bennem a novellaolvasás örömét, amiért hálás vagyok neki. A férfiak nő nélkül és a Köddé vált elefánt kedvens köteteimmé váltak, szívesen fogom őket majd a jövőben is újra és újra felütni.

Isten éltessen, Murakami Haruki, köszönöm neked ezt az elmúlt, csodás fél évet, amit a könyveidben tölthettem, kívánok még hosszú életet sok-sok regénnyel, jó fordításokkal!