Igen, tudjuk, hogy az Edison és Leo igazándiból stop-motion mozi, a Southampton-New York vonalon pedig egy árva korallképződmény sincsen, de ez minket annyira sem aggaszt, mint Smith kapitányt 1912-ben a jégjelentés. Sőt, ha el is nyelnének minket a vogon esztétika dada habjai, mi akkor is odacsapunk az agynak! Megkapaszkodni: most az animációs filmek jönnek.
Akik azt hitték, hogy a Chelsea kapusának életét feldolgozó Soderbergh dolgozat az egyetlen biopic a fesztiválon, azok benézték: Neil Burns első egészestése George Tolles novellája alapján gyurmázza meg Thomas Alva George T. Edison mozgalmas életét. Burns állítólag sokat kilincselt a Discovery és a National Geographic csatornáknál új megközelítésű életrajzával, míg végül a vállalkozóbb kedvű Titanicnál kapott főműsor-idős besorolást… Hoppá, úgy látom kimerült az elem a naptáramban… most már mindegy, legyint megbocsátóan a főszerk, a továbbiakban Erős Antónia száraz tényszerűségével tudatom, hogy a Mary Shelley tudóstoposzára Karl May-es indiántematikát, Tim Burton gótikájára Peter Jackson-i splattert hegesztő, eklektikus kalandfilm cselekményén ugyan bőven lehetett volna még mit barkácsolni, olajozni – mindenekelőtt, hogy kevesebb helyen kotyogjon –, a helyzetkomikumok színvonala sem túl egyenletes, ám a karakterekben azért akad humor. Nem is arról van szó, hogy a kleptomán Edison hozzávetőlegesen minden nőt blokkolna, vagy hogy az egyik kísérletétől tartósan felvillanyozódott fia, Leo elektromos eredetű füst kíséretében ejakulál, inkább a technikai megvalósítás, és a kevésbé szalonképes formai ötletek honorálhatóak derűvel. Van, amelyik figurának például csótány, másiknak kutyagumi a szemöldöke, és a morbiditást ennyivel nem pipálták ki Burnsék – de most jut eszembe, hogy Peter Jacksont már említettem.
A várva várt, az áhított szkeccs, a Fél(ek) a sötétben enyhe csalódás volt; a stilárisan szerteágazó kollekció inkább hasonlít egy animációs szak eminenseinek minőségben erős szórású, de egyaránt kockázatkerülő vizsgamunkáihoz, mint „napjaink legjobb illusztrátorainak és képregény-rajzolóinak” nonstop remekléséhez. Formanyelvi erődemonstráció – igazi finesz, lelemény nélkül. A jobb rálátás érdekében most növekvő tornasorba állítjuk ezeket a biztoskezű haknianimátorokat.
Hogy a neurotikus lét-tépelődést derékszögű- és görbevonalzóval megszerkesztő Pierre Di Scuillo mi a fészkes lótúrót keres ebben a barncsban – na, az ilyen rejtélyek miatt nem marad munka nélkül Eric von Däniken. A geometrikus szenvelgés ráadásul nem átall az epizódok között – azaz több ízben – feltűnni. Kár és nemkicsit. Blutch hispán nemese hasonló elánnal sétáltatja végig az antológián szénsötét vérebeit, és politikai allegóriája ugyan egyszerűbb, mint egy lerágott csont, alkalomadtán mégis egészen közel sikerül vinnie a nézőt a Pedigree Pálság húsbamaróan kényelmetlen zsigeri élményéhez. Romain Slocombe és Marie Caillu szentül hitték, hogy a rémálmok zsírkrétával agyonfirkált labirintusában lehetetlen békésen elszenderedni. Jelentem: majdnem tévedtek.
A Jerry Kramsky és Lorenzo Mattotti nádasából leselkedő, rémisztően egyszerű szörny-gegek stílus- és hangulatbeli szépségükből fakadóan hagynak emléket maguk után. Az ausztrál testvérgyilkos druszája, Charles Burns sajnos kevésbé szuggesztív textúrát választott. Kontúros rajzainál jobbat is el tudnék képzelni a pszichoszexuális mutációkat Cronenberg figyelmével mustráló, del Torosan bogaras szerelmi történethez. A kanadai direktor vírus definícióját mindig fel lehet tenni a lejátszóba: kicsit ugyan már recseg, de sosem lesz idejétmúlt. A részletek végletes szelektálását hirdető Sin City hiú árnyékaiból sandít kifele Richard McGuier és Michel Pirus kísértethistóriája, mely nemcsak képeiben, de dramaturgiájában is egyaránt kiforrott – ez az az elegancia, ami sajnos nem jellemző a szkeccs egészére. Csont-fehér, utolsó snittje a Fél(ek) a sötétben legijesztőbb befejezése.
Az igazi, geekpróbáló horrort Makoto Shinkai szervírozta. Az új Miyazakiként ünnepelt anime maestro három epizódban mesél az első és másfeledik diákszerelemről, az elvesztett és az elszalasztott lehetőségekről – valamint az eme liliomlila, rügyzöld és barackszín emlékek kútjából egyre üvegesebb tekintettel kivödrölt emocionális nihilről. Én nem kérdőjelezem meg az órányi giccs létjogosultságát. A tizenévesek padok között lopva átpöckölt fidibusz-lírája talán az egyetlen forma, amiben a banális, az ügyetlen pátosz valóban igaz és tényleg szép. A sakura (cseresznye-virág) kultusz és az Einsteini relativitás játszóházi egymásra sandítása sem érdemel körmöst: a cseresznyevirág szirmai 5 centimétert hullnak egy másodperc alatt, éteri nyugalommal, de hogy lehet kihúzni egyetlen másodpercet a havazás miatt egy helyben veszteglő szerelvényen, ha lassan már csak órányi késéssel érhetünk el – Őhozzá? Sőt, az egész anime narratív kongása is inkább valamiféle melankolikus duruzsolásnak hat.
Tehát nem vitatom, hogy Shinkai-san lávsztorija a Tokio Hotel koncikon elsápadt plázavámpírok androgün hordáira csupaszín keresztet vetve újra fontolandóvá tette azt a szóösszetételt, hogy gyerekkori érzelmesség, de bármennyire is legitim ez a makulátlan képekből és adekvát naivitásból megfestett, borzalmasan édes szépség, bármennyire is szeretném elfogadni, a záróakkordokat szolgáltató, j-pop kareoke alatt egyértelművé vált: nekem ehhez nincs gyomrom. A screenshootok ugyan magukért beszélnek, mi azonban nyomatékosítanánk, hogy blogunk rendszeres olvasói körében a Másodpercenként 5 centimétert csak és kizárólag a hétpróbás erősidegzetűeknek ajánljuk.
Ahogy lassan közeledik a 16. Titanic vége, szerencsére befutnak az igazán megnézésre érdemes filmek - és még vasárnapig be lehet őket pótolni. Mára egy izlandi Csehov-átirat és egy spanyol thriller jutott.
A Fehér nászéjszaka Csehov Ivanovjának átirata: Jon, az irodalomprofesszor éppen nősül, a nála tizennyolc évvel fiatalabb Thorát venné el. A közelgő esküvőre azonban árnyékot vet hősünk jelentős tartozása leendő anyósa felé, de ennél nagyobb problémája is van: előző felesége halála miatt érzett bűntudata nem hagyja nyugodni. Aki látta Baltasar Kormákur első filmjét a 101 Reykjavíkot, annak nem fog nagy meglepetéssel szolgálni, mindenki más viszont azonnal Izlandra akar majd költözni. Az egész film egy kicsit Szentivánéji álomhoz hasonló, ahogy maga a sziget is, mindenki egy kicsit lökött. Kissé darabosnak tűnhet attól, hogy oda-vissza ugrál az időben, de nincs ezzel semmi baj. Hilmir Snaer szerintem még Viggo Mortensent is bármikor le tudná játszani gyakorlatilag bármiben. Ha behatóan ismerném az izlandi filmművészetet, biztosan a többieket is emlegetném, de laikusként legyen elég annyi, hogy aki szereti a kissé bohókás, ugyanakkor mégis komoly dilemmákról szóló filmeket, az meg fogja találni ebben a számítását.
Másodjára következzen az Időbűnök c. spanyol thriller. Azt már eddig is sejtettük, hogy nem kell a szomszédba menniük a spanyoloknak egy kis ijesztegetésért, gondoljunk a [REC]re vagy a Nyisd ki a szemed!-re, de Nacho Vigalndo (aki a forgatókönyvét is jegyzi a filmnek) valami olyasvalamit hozott össze nem túl sok pénzből, amely után mindenki megnyalhatja mind a húsz ujját - már ha nem irtózik az ilyesmitől. Főhősünk, Hector véletlenül visszautazik egy órát egy időgépben - és ezzel olyan események láncolatát indítja el, amelyből nem kerülhet ki győztesen. A pofonegyszerű történet viszont úgy van előadva, hogy arra nem lehet panasz, pergő, precíz és kiválóan eljátszott darab, Karra Elejalde pedig tökéletes választás a főszerepre. Túlzás nélkül mondhatom hogy ezt mindenkinek látnia kellene - és ha hinni lehet a híreknek, már készül a hollywoodi remake belőle, Cronenberg nevét hallottam harangozni. Nem lesz könnyű dolga: az Időbűnök egy nagyon összeszedett, remek film, amelyben maximálisan kiaknázták a benne rejlő lehetőségeket.
Ezen a napon olyasmi történt, amelyre ritkán volt példa: ezúton megkövetem a belga filmművészetet. A fejetlen ember kezének címe nem ígért sok jót, mindenesetre az előző napok kellemetlen belga-francia egyvelegéből nem tűnt nagyon ki. Aztán kihunytak a fények és olyasmi kezdődött, amire egyáltalán nem számítottam.
Az alaphelyzet a következő: Eva, a műugrólány egy versenyen elvéti az ugrást és beveri a fejét: két héttel később ébred fel a kómából, és meglepve tapasztalja, hogy szeretett bátyját a föld nyelte el, és apja aki az edzője is egyben pedig nagyon furcsán viselkedik. Eva bátyja keresése közben összetalálkozik két nagyon furcsa és rémisztő alakkal. A nyomok a brüsszeli Koekelberg katedrálishoz vezetnek, ahol testvére - aki, miután elhagyja az apjuk által gyermekeinek álmodott műugrókarriert, szobrásznak állt - kiállítása volt, de ott sem tudnak róla. Családja egyre nehezebben tolerálja Eva hajthatatlan vágyát, hogy megtalálja bátyját, majd később szembe kell néznie a ténnyel, hogy talán apjának is köze van az eltűnéséhez.
Az első képtől az utolsóig remekül kitalált, hangulatos kis családi thrillert kapunk, megfelelő ijesztegetéssel, nagyszerű szereplőkkel (kiemelném az apát játszó Ulrich Tukurt), végre jó dialógusokkal és megfelelő játékidővel; számomra hatalmas meglepetés volt a film. Noha nem fogja forradalmasítani a műfajt, mindenesetre nagyszerűen összerakott darab, amiben minden a helyén volt. Annyival emelném mondjuk a Szauna fölé, hogy nincs benne felesleges érzelgősség vagy túlideologizált szimbólumrendszer: egészen kézzelfogható lesz Eva lassú őrülete, ahogyan próbálja összerakni közelmúltja darabkáit, hogy eljusson az igazsághoz, mi is történt a verseny előtti éjjel... de ennél többet nem mondok, inkább nézze meg mindenki, aki szereti a jó thrillert és nem feltétlenül vágyik arra, hogy az alkotók lépten-nyomon Hitchcock parafrázisokkal tömjék a fejét.
Melyik a valaha volt legjobb South Park epizód? Melyik kompromittált a legszélesebb tömegeket, illetve melyik volt a legblaszfémabb? Melyik rezonált a leggroteszkebb metaforával egy kelendő problémára, valamint melyik ágyazta egymásba a leggaládabbul az összeilleszthetetlen kulturális kódokat? … Red Hot Catholic Love? Two Days before the Day After Tomorrow? Night Of The Living Homeless? Cartoon wars? Goobacks? Go God. Go? … Nem.
Margaritaville. Még keresem a szavakat. De előbb az állam legyen meg.
Azt hiszem sok mindent elmond egy fesztiválról, amikor a tévészpotja izgalmasabb mint a műsoron lévő filmek - és sajnos a cím nem a véletlen műve, de ez majd kiderül lejjebb.
Ha tegnap A gyilkosról azt írtam, hogy a francia film szégyene, akkor Az Akárki megteszi bízvást megkaphatná a belga-francia film szégyene kevéssé megtisztelő címét: Adott Camille a furcsa lány, aki szülővárosáig követi Costát a csavargót. Róla elég hamar kiderül hogy megerőszakolta a lányt, aki ezért szerelmével üldözi a férfit. Harmadiknak pedig egy meglehetősen kíváncsi rendőr kerül a képbe, csak hogy teljes legyen a földi boldogság. Ennél unalmasabb, kifejezéstelenebb, valóságtól elrugaszkodottabb ömlengést csak egy befüvezett, álmodozó szűz bölcsészlány adhat ki magától egy üveg pálinka elfogyasztását követően a bretagne-i parton. Mielőtt megkérdezik: nem, nem tetszett. Nagyon sok mindent inkább javasolnék e helyett a - khm - film helyett.
Szerencsére békésebb vizekre evezhetünk a Berlin Calling kapcsán: Icarus a legendás berlini techno DJ életéből kaphatunk egy száz perces szeletet, tele (gondolom) jobbnál jobb zenével. Akár mondhatnánk hogy a film inkább Paul Kalkbrenner hosszúra nyújtott promóvideója, szerencsére azért valamivel több történik, mint a sokszor látott drogos-bulizós-fejlődős filmekben. Nem tudhatom mennyiben éltrajzi a történet, mindenesetre a főhős hiteles, a vágás és a képek profik, úgyhogy aki szereti az ilyesmit - mármint a német technót - annak örömet fog okozni, a magam részéről én visszatérek a Human Traffichez.
Arra már jó régen rájöttem, hogy a nők által, és főleg nőknek írt mangák legtöbbje olyan, mintha kódolva lenne, hogy azt csakis a célcsoport érthesse meg, a többieknek szinte kár is próbálkozniuk, mindössze furcsa rajzok és szövegek kaotikus sokaságával szembesülnek majd. Így aztán nekem, mint leginkább a macsó témák iránt érdeklődő, ám bizonyos fokig mindenre nyitott hímnemű mangaolvasó geeknek igencsak embert próbáló feladat volt átrágni magamat az Angyalok menedéke című manga első három kötetén. A Delta Vision kiadó logójával ellátott vaskos könyvek tartalma ugyanis egy teljességgel követhetetlen és felfoghatatlan katyvasznak tűnt a számomra. Mintha csak egy szexuálisan frusztrált női mangaka kissé perverz és teljesen infantilis elméjébe kaptam volna betekintést. Brrr….
A műfaj elvileg romantikus, misztikus goth-fantasy, némi enyhe horror beütéssel, ami mint a tapasztalat is mutatja, a tinilányok kedvenc zsánere, de ugyanakkor a mangán ott figyel a 18+ jelzés is, nem minden indok nélkül. Mindjárt kiderül, hogy miért:
A történet szerint a középiskolás Mudó Szecuna szerelmes a Szarába. Nem az ürüléke iránt táplál gyengéd érzelmeket, hanem a Szara nevű húga iránt (bár kétség kívül az előbbi felállás sem tűnik teljesen elképzelhetetlennek a mangák világában). Persze így se sokkal jobb a helyzet, de ez még semmi, mert közben kiderül, hogy Szecuna egy Alexiel nevű női(!) angyal reinkarnációja, akinek testét a Mennyben egy kristályba zárták, ám két szolgája ellopta ezt a kristályt és most a Földön (amit az angyalok Ásziának hívnak, csak az Isten tudja, hogy miért) addig hergelik Szecunát, míg elő nem hozzák belőle az angyalt. De Alexiel testvére, a gonosz Rosiel is éledezik és nagyon úgy tűnik, hogy a világ pusztulását akarja. Ezalatt egy Angyalok menedéke nevű számítógépes játék sorra szedi áldozatait, számos fiatalt találtak a gépe előtt holtan. Közben pedig a testvérszerelemre is fény derül és a megszégyenített testvérpárt megpróbálják elválasztani egymástól, sikertelenül. Majd idővel szépen lassan mindenkiről kiderül, hogy valamiféle mennyei teremtmény emberalakot öltve, és sejteni lehet, hogy itt valami nagy háború előkészületei zajlanak.
Az Angyalok menedéke története első blikkre amilyen sűrű, olyan unalmas. A hosszú oldalakon tartó önsajnálat és a húg iránt érzett szerelem által keltett kínzó bűntudat taglalása csak simán fárasztó, de ehhez közben hozzákeveredik még a különböző angyalok és démonok közötti kibogozhatatlan kapcsolatrendszer ismertetése is, és a végén csak azt veszi észre az ember, hogy az első kötet végére kapott egy egyhelyben maradt, se füle-se farka sztorit, meg egy rakás furcsa nevű karaktert, akiket az Istennek sem sikerül megkülönböztetnie egymástól. A második kötetben sem sokat javul a helyzet, tovább bonyolódik a mennyei szappanopera, Szecuna tovább kínlódik saját lelki és érzelmi nyomorától, és közben egyre inkább kezdi felfogni, hogy ki is ő valójában, de mire mi is kezdenénk végre elkapni a történet fonalát, megint érkezik néhány új szereplő és kimondhatatlan nevű szárnyas lény, ami aztán újra megbonyolítja a sztorit. A harmadik kötet már valamivel könnyebben követhető, Szecuna megszökteti Szarát, akit éppen Londonba akarnak férjhez adni, és közben Szecuna legjobb és tulajdonképpen egyetlen barátjáról Kiráról is kiderül, hogy szintén egy újjászületett lélek, aki a még szunnyadó Alexiel kvázi őrangyala. Majd egy gyilkossági ügyben Szecunát gyanúsítják, amit aztán Kira vállal magára.
Elég furcsának hat ezt a nyilvánvalóan sokakat megbotránkoztató testvérszerelmi szálat egy ilyen fantáziakörnyezettel párhuzamosan olvasni. Persze önmagában egyik szál sem túl érdekes, de ez a romantikus „iskolai élet”, és ez a túlkomplikált misztikus fantasy vonal együtt nekem nagyon nehezen fér össze. De ez még ettől függetlenül működhetne is, ha Juki Kaori nem akart volna ilyen sokat markolni egyszerre. Az eredetileg 20 kötetes mangafolyam első három könyvében már olyan sok szereplőt és olyan egy nyakatekert történetet kapunk, hogy el se tudom képzelni, hogy egyáltalán a szerzőnő hogyan bírta követni. Ami pedig tovább nehezíti az egyszeri olvasó dolgát, hogy megpróbálja követni az egészet, azok a rajzok. Itt nem csak hogy minden férfi hasonlít egymásra, és minden nő hasonlít a másikra, de ráadásul minden féri is hasonlít minden nőre. Egyébként tipikus női mangarajzok, lányos fiúk, tündibündi angyali csajok, nagy szemek, hegyes állak, piszkafa végtagok. A legnagyobb jóindulattal sem mondhatni egyedinek, a maga stílusában viszont szépek és jól kidolgozottak.
A manga nyelvezete a sztorihoz illően meglehetősen szofisztikált, ugyanakkor az SD karakterekhez illő, infantilisen bárgyú kiszólásokban sincs hiány. Az olvasást nehezíti, hogy az eredetileg fentről lefele haladó japán írásjelekre szabott szövegbuborékokba olykor csak sokszorosan elválasztott mondatok, szavak kerülhettek. Esztétikai hibát pedig mindössze csak annyit találtam, hogy a harmadik kötetben erős átnyomódások találhatóak, de ezek az olvasást nem nehezítik meg.
A mangaka a kötet végi epilógusok mellet a lapszéleken olykor lelkes kommentárokat fűz az olvasottakhoz, melyekből túl sok hasznos információhoz nem nagyon jutunk ugyan, de legalább jobban megérthetjük a kissé túlpörgött művésznő lelki világát. Nem sikerült megtalálnom a pontos életkorát, de olybá tűnik, hogy egy harminc feletti, ám lelkében örökre egy kislánynak megmaradt, javíthatatlan romantikus alkotóval van dolgunk. Ez persze nem baj, csak ha mi magunk nem tudunk azonosulni ezzel a mangából áradó rózsaszínű szirupos életérzéssel, akkor igencsak bizarrnak tűnhet számunkra a végeredmény.
Az Angyalok menedéke csak azért szól 18 éven felettieknek, mert a vérfertőzés, és az alkalmanként egy kicsit durvább képek miatt nem árt az óvatosság, de véleményem szerint mivel az európai kamaszlélek másképpen működik, mint a japán, így valószínűbbnek tartom, hogy nálunk a 18 év pont a felső korhatár, amíg ez a manga egy lánynak érdekes lehet, a fiúk számára viszont korhatár nélkül is teljesen érdektelen. E három kötetből készült egy anime feldolgozás is, valószínűleg arról is hasonló véleménnyel lennék.
Hogy a vicces címek lassan kifogynak, annak már szombaton erőteljes jelei voltak, de a hétfő azt hiszem vízválasztó ebből a szempontból. Másrészt a mai napra tartogatott filmek is elég vegyes képet mutattak: egy klasszikus rom-kom illetve egy klasszikus franciafilm (sic!)
Hogy az elmúlt napok vértől tocsogó mocskos filmjeitől egy kicsit messzebb hajózzunk, (hahaha) nézzük meg közelebbről a Titanic fekete bárányát, az Adventurelandet. Greg Mottola önéletrajzi ihletésű romantikus komédiája a szerző előző filmjére, a Superbadre rímel: most is kapunk egy szomorú lúzert Jamest (Jesse Eisenberg), aki az érettségi utáni európai körutazás helyett kénytelen szülővárosában munkát vállalni a címbéli vidámparkban. Adventureland azonban cikibb hely 1987-ben mint a Budapesti Vidámpark valaha is volt, egy rakás hülyegyerek, bunkó helybéliek akik mindenáron ki akarják fosztani a vurstlit, a parkot vezető házaspár (Bill Hader és Kristin Wiig a Saturday Night Liveból, már csak miattuk érdemes megnézni) pedig kicsinyes és szánalmas - viszont szerencsére nagyon vicces. James megismerkedik a szintén a parkban melózó Emmel, hogy aztán össze-vissza balfácánkodjon, mint ahogy az előre sejthető. A történet nem egy nagy durranás: ha láttak már a Kedves Olvasók hasonlót, az nem a véletlen műve. Szerencsére azonban a figurák nagyon jól eltaláltak (Kristen Stewart aranyos, róla majd még később, Martin Starr excentrikus koravén entellektüelként pedig szenzációs), és a nyolcvanas évek vége abszolút érezhető (Falco is alive!), mindent összevetve nem rossz választás ha az ember kikapcsolódásra vágyik a vérengzésből.
Amikor már úgy tűnt a jókedv megmarad, eljött az este, vele együtt A gyilkos. Cédric Anger a kritikusból lett filmrendező (ismerős valakinek?) meglehetősen kellemes alapfelállást talált ki történet gyanánt: Leo Zimmerman párizsi pénzügyi tanácsadó, akit egy napon felkeres egy Dimitri Kopas nevű fazon. Rövid úton kiderül azonban, hogy a férfi nem örökségét akarja befektetni: meg fogja ölni Leot. Hősünk ekkor valahogy mégis meggyőzi bérgyilkost, hogy adjon neki pár nap haladékot, hogy elrendezze az életét. Aranyos volt, amikor a bérgyilkost alakító színész, Gilbert Melki előre szólt, hogy a címmel ellentétben nem akciófilmet fogunk látni. Az ezt követő kilencvenegy percre azonban ez sem készített fel eléggé: az alapötlet azonnal elvérzik, helyette kapunk némi nyavajgást, egzisztencialista okoskodást, félig megírt karaktereket, ostoba dialógusokat és a létező összes francia filmes klisét - egyedül a tányértörögetés, az üvöltözés és a tangóharmonika maradt ki. Aki szereti a sztereotíp francia filmeket - természetesen nem a vígjátékokra gondolok - annak biztos tetszeni fog. Aki egy jó krimire vágyik - az várjon holnapig, hátha.
Valamikor napjainkban és világunkban Eun-Soo, egy átlagos fiatalember autóbalesetet szenved a semmi közepén, és ájultan hever az út szélén, míg rá nem talál egy kedves, piros kabátos kislány, aki felajánlja neki a segítségét és elvezeti az erdő közepére, egy fából készült mézeskalácsházba, ahol műanyag színekben pompázó édességek között éldegél a néha Piroskának öltöző Juliska, Jancsi és a kishúguk, látszólag boldogságban és egyetértésben szerető szüleikkel. Modern népmese, ahogy azt a koreai filmesek elképzelik.
Eun-Soo a gondoskodásnak hála hamar felépül, ám mikor hazafelé indulna, eltéved, így kénytelen még egy éjszakát eltölteni a házban, ahol egyre fenyegetőbben próbál kitörni a vidám cukormáz vékony rétege alól valami lappangó titok, mélyen eltemetett, rothadó rettenet. Mikor másnap a szülőknek hirtelen nyoma vész, és egyéb megmagyarázhatatlan események sora veszi kezdetét, Eun-Soonak rá kell döbbennie, hogy az elvarázsolt erdőben minden út ugyanoda vezet, és ha meg akarja érteni, hogy mi történik körülötte, és visszatalálni a saját világába, annak egyetlen módja éppen az, ha nyakig merül ebben az egyre elburjánzó szürreális lidércnyomásban, ahol semmi sem az aminek látszik.
A Jancsi és Juliska ezen koreai parafrázisa nem csupán mozgóképes változata az erdőben elveszejtett testvérpár klasszikus történetének, hanem előzménye, folytatása és kifordítása is egyben. Emellett számos más meséből és mondából is merít, hol kisebb, hol nagyobb mértékben, de végig szem előtt tartva az egységes stílust és az egyediséget. Az európai folklór és a jellegzetes ázsiai elemek kellemesen kaotikus egyvelegére rímel műfaji sokszínűsége is: thriller keveredik fantasyvel, melodráma csap át horrorba. Hogy ez az extravagáns eklektika képes koherens egésszé összeállni, az elsősorban (az Antarctic Journallal nálam már bizonyított) Yim Phil-sung elképesztő atmoszférateremtő képességének köszönhető.
Az eleve nem egyszerű felütés után a cselekmény csak még inkább elborul, s bár idővel nagyobb vonalaiban kiszámíthatóvá válik, az apróbb fordulatok és a megvalósítás még így is számtalan meglepetést képes okozni. Ebben a filmben, akár egy rémálomban, minden lehetséges, ahogyan mindennek az ellenkezője is. A történet álomszerűségét a híresen igényes koreai sztenderdhez képest is kiemelkedő látványvilág fokozza tovább szinte túlzásokba menőkig: a színek életre kelnek, a kameramozgás hatására hol egy piciny padlás tágul végeérhetetlen, zeg-zugos labirintussá, hol hatalmas nyílt terek válnak fojtogatóan szűkké néhány vágás nyomán, míg a nézőnek is az a benyomása támad, mintha egy másik dimenzióban rekedt volna térben és időben, amire nem vonatkoztathatóak az evilági szabályok. A visszafogottságában igazán hatásos soundtrack még inkább aláhúzza ezt az érzést.
A KIADVÁNY
Nem enyhén anyázhattak azok a vásárlók, akik a filmről mit sem tudván csupán a megkergült, vérszomjas fát ábrázoló borító alapján vették meg a DVD-t. Valószínűleg a kiadó is rájött, hogy egy ilyen borítóról leginkább CGI-szörnyekkel tarkított tucathorrorra lehet asszociálni, mivel az alján enyhítésképpen elhelyeztek egy "Dark fantasy" feliratot. Az már a legkisebb baja, hogy a cím betűtípusának szerencsétlen színezése olyan hatást kelt, mintha mátrix nyomtatóval készült volna. A menüvel már határozottan jobban sikerült eltalálni a film hangulatát. A kép tiszta és éles, ezt a színorgiát nem is érdemes rosszabb minőségben nézni, a koreai 5.1-es hangsáv is tökéletes. Nem úgy, mint a lapos és élettelen magyar szinkron, amit még a szokásosnál is kevésbé sikerült bárminemű összhangba hozni a szereplők szájmozgásával. A magyar felirat a szinkron igénytelen, elgépelésekkel és félrehallásokkal terhes szó szerinti átirata, így ebben az esetben különösen fájó az angol felirat hiánya. Extrák nincsenek, illetve én a borítóval ellentétben nem vagyok hajlandó a menüt, a filmelőzetest, a filmajánlót és a képgalériát annak csúfolni.
ÖSSZEGZÉS
Komplexitása, és gyakran igen súlyos témái ellenére Az erdő foglyai kétórás játékideje csak úgy elröppen, az okozott élmény hatására pedig nem nehéz megbocsátani, vagy a mesei jelleggel magyarázni az olyan kisebb hibáit, mint a néhol repetitív cselekmény, vagy a felnőtt karakterek túlstilizáltsága. Nagy adag nyitottságot igényel a befogadótól, de bőségesen meghálálja.
Kiadó: Cinetel Hang: koreai (5.1), magyar (5.1) Felirat: magyar Képarány: 16:9 (1:85:1) Ára: 990 Ft
Röviddel a múzsa vizitációját követően odafordultam a négyeshatoson a szintén fesztiváli élményeit emésztgető, kedves leányhoz, hogy megkérdezzem, mit szól a címben szereplő kis szójátékhoz. Az arcán hirtelen átfutó, jeges döbbenet biztosított afelől, hogy Laár András és Sas József szellemiségének esszenciális ötvözetétől nem szabad tágítanom. A rátarti felhasználó-barátságtalanság hasonló lelkülete vezérelhette a finn Odalenn készítőit. Valószínűsíthetően a Titanic rendezőinek kegyes gesztusa, hogy ezt az opust hajnali tízre fűzték be: körülbelül ilyesmi lehetett volna Uwe Boll vizsgafilmje, ha történetesen Stephen King egy kiadatlan, korai novelláját álmodja vászonra. De tényleg, ez valami szörnyen szar.
Helyszín kórház, szereplők a mumusok által migrénig kergetett kislány, az őt agyvizsgálatra kísérő apa, a további tomográfiai procedúrák mellett érvelő, csini nővérke, egy unszimpi menedzser, a fekete biztonsági őr meg egy sejtelmes hajlesz. Áramkimaradás, liftbeszorulás, mindenki-más-eltűnése, működésképtelen órák, mogorva manifesztációk, tépelődések, ilyesmik. Valahol valóban értékelendő, hogy Pete Riski a legkisebb kockázatot sem vállalva kanalazta össze a szóba jöhető kliséket, hogy mind a sokk-effektek, mind az elhalálozási sorrend, mind a tizedik percben borítékolható végkifejlet vonatkozásában ritka figyelmet tanúsított még a szívbeteg nézők iránt is (filmtörténelem második legdevalválódottabb gegje szerintem lassan újra erény), ám Varró Attila hangalámondása nélkül egy időtlen kínszenvedés lett volna ez a 87 perc. A titokzatos rémlények első nyíltszíni támadását követő, heves viták egyik sorát például az addig megszokottnál két árnyalatnyival blazírtabban sikerült felkonferálni, a mondat pedig az volt, hogy „Tömegpszichózis – a seggem.”
Elképzelhető, hogy Attila munkásságának volt némi köze a vetítés során kórusban felharsanó derűhöz.
Beyonderrel egy-egy „sajtos croissant” után (olyankor hol vannak a fogyasztóvédelmisek, amikor egy sajtreszelékkel behintett, elfuserált pogácsát sóznak rám eme néven kilókilencvenér?) ültünk neki a második fogásnak, ami már nem csak nyomokban tartalmazott szórakoztató összetevőket. A szintén az Északi fények szekcióba nevezett, szintén finn Szauna az 1595-ös Nagy Északi Háború végeztével deklarálandó, homályos határvonalat húzza meg – bűn és bűnhődés között. A naiv térképészt és jóval többet látott, lelkiismeretileg jóval terheltebb bátyját Antti-Jussi Annila direktor ha nem is a leghatározottabb dramaturgiával, de roppant eltökéltséggel veszejti el, finoman kihasználva az alapszituációban rejlő lehetőségeket. Adrien Lyne vagy éppen Guiseppe Tornatore hasonszőrű munkái után egy ilyen allegorikus cselekmény-vezetés puszta formalitásnak tűnhet (igen, ez valóban nem véletlen szófordulat volt), egy leheletnyi, ám felesleges számszerű utalás ellenére azonban Annila nagyon jól keveri kártyáit. A helyenként igazán félelmetes Szauna nem erőlteti túlságosan a szimbolikáját, a megjelenített lélektani folyamatok pedig pont ezért olyan szuggesztívek – még ha a finn rendező sokkal mohóbb és türelmetlenebb is, mint Tarkovszkij.
A bűn mélysége szekció: Na Hong-Jin: Az üldöző. Dél-Korea tavalyi slágere lefitymáló üzenet az europid mainstreamnek. Züllött figurákkal csordultig pakolt, muzeális thriller alapszitu elvetemült hangnemi váltásokkal, mely közönségsiker ÉS zaftaddikt geektől a diegézis titkait elmélyülten fürkésző teoretikusig igen sokakat sarkallhat elismerő csettintésre. Az eltűnt kurvái után nyomozó, korrupt strici (ő volna a protagonista) és az annak alkalmazottait kalapáccsal és vésővel amortizáló kliens fogócskájának az elsőfilmes Hong-Jin időben, térben igen szűk korlátokat szab, kicsit ennek is köszönhető, hogy a narratíva (második megtekintésre már gyanúsan konzekvensnek tetsző…) esetlegességei minimum elnézhetőek. Mindenképpen kiemelendő Az üldöző humora, ami még Bong Joon-Ho jobb pillanatait is megidézi – nem is egyszer –, ideértve a Hollywoodi előadásban általában affektáns, emitt mégis eleven, természetes helyzetkomikumokat, merő arckifejezéseket (még ahogy pofozkodva verekednek, abban is van valami komolyan esetlen, valami mesterkéletlenül mókás), vagy például az empatikus társadalombírálatot, melynek keretében bohém flegmasággal tudják le többek között azokat az erőszakos rendőri visszaéléseket, amik miatt hét évad óta tesznek éjt nappallá Jack Bauerék. Dőreség volna figyelmen kívül hagyni az eme, örömtelibb szakaszok közé ékelt erőszak-futamokat, melyek addig vannak kitartva egyenként, mint Oh Dae-su alagsori magánszáma – bárminemű stilizáció nélkül. It’s hammer time!
Tanulságos lenyomozni, ahogy az addig biztos kezű műfaji filmesnek számító Fulci a ’70-80-as évek fordulóján feladja akkurátus elbeszélői technikáját, és a tartalmi és formai szempontból egyaránt csúcsra járatott zsánertörténetektől (mint amilyenek korai giallo-i, komor westernjei vagy a dramaturgiai szempontból különösen bivaly Beatrice Cenci) eljut a narratíva önkényes zárójelezéséig és a tunkolós-maszatolós horror zsigeri, féknélküli, gátlátástalan tobzódásához. Sokféleképpen lehet magyarázni a dolgot, a Fulci-val kapcsolatban leggyakrabban előcitált kritikusi közhely szerint az olasz mester saját felgyülemlett frusztrációit engedte szabadjára ezekben a vértől-belektől fröcsögő mozikban. Lehet. Ami tény: a korai Fulci-ra jellemző időszakos erőszakkitörések és brutális gore-szekvenciák lassan széltében-hosszában rátelepedtek filmjeire, egy ponton pedig - és ez a pont következik most - lényegében fel is számolták a cselekményt.
A Beyond első jelenete tökéletes, majdnem annyira, mint az utolsó: sárgás szépia-tónusok és sűrű köd tompítják az érzékeket, az éjszakát fáklyák világítják be, egy múlt századi, már puszta megjelenésével fenyegetést sugalló hotel körül ólálkodunk. Párhuzamos szekvencia pereg, egyszerre három síkon: felfegyverkezett férfiak csónakon közelítenek a mocsárban, miközben a 36-os szoba magányában egy festő bizarr képen dolgozik, egy szőke nő pedig Eibon könyvéből szemezget, valahol máshol, messze. Louisiana, 1927; ezt már tudjuk korábbról. Még mielőtt elérnénk a főcímhez, már túlvagyunk egy keresztre feszítésen és egy élve befalazáson – hiába na, a mester elemében van.
Fulci a Zombi 2. (1979) tekintélyes anyagi sikere után (olaszéknál még kvázi-elődjénél, Romero Dawn of the Dead-jénél is nagyobbat szakított) több filmre szóló szerződést kötött az eurotrash atyaúristenével, Fabrizio De Angelis producerrel (Zombi Holocaust, Napoli Violenta stb.), amivel aztán egy életre beskatulyázta magát. Csak a miheztartás végett: egy olyan időszakban járunk, amikor a mélyen tisztelt, a korábbi évek-évtizedek cenzurális béklyóiból lassan felszabaduló publikum viszonylag széles körben fogékonynak bizonyult az extrém irányokba való kilengések iránt, és ezen igények kielégítése nem volt éppenséggel rossz üzlet – ez sem elhanyagolható szempont, ha a Fulci-életmű narratív hajtűkanyarjait vizslatjuk.
A De Angelis-sel való hároméves együttműködés öt filmet fialt a '70-80-as évek fordulóján, közülük nem feltétlenül a Beyond a legjobb, nem is a legbetegebb (itt a New York Ripper-re szavazok), de alighanem a legambiciózusabb, a legmesszebbre merészkedő: a maga bárdolatlan módján a borzalom leglényegéig próbál leásni. A magát egyébként katolikusnak valló Fulci egy interjújában arról beszélt, hogy számára a Menny, a Paradicsom megfoghatatlan, leírhatatlan képződmények, az emberi képzelet sokkal gazdagabb, ha a Pokol megjelenítéséről van szó – a Beyond-ban ezzel kísérletezett.
A lángokkal tűzdelt főcím után ugrunk az időben, a történet 1981-ben folytatódik: újra a vészjósló hotelnél vagyunk, kisvártatva Eibon könyve is előkerül, majd megnyílik a pokol egyik kapuja a magyar címben jelzett hét közül, aztán feltámadnak a halottak is, az oszló-rothadó Fulci-zombik és a fehérre mázolt, idiótán tántorgó Romero-zombik egyaránt – ne nagyon ragozzuk a miérteket, Fulci sem teszi. Az olasz mester sosem volt különösebben koncepciózus direktor, nem épített mitológiát, mint a horrorszerzők többsége: már akkor rendre kapálózott, amikor a rajongók által önkényesen elkerített gótikus trilógiáról faggatták. Fulci innen-onnan felmarkolt dolgokat, kis karibi voodoo-szarság, kis Lovecraft, kis Poe - a Beyond-ban felbukkanó Eibon könyvét a Lovecraft generációjába tartozó, idehaza totálisan ismeretlen Clark Ashton Smith dobta be a köztudatba, amolyan Nekronomikon-kaliberű ősi, okkult (és fiktív) szöveggyűjteményről van szó, de Fulci-nál nem több szimpla ürügynél, hogy a nézőt egy nyomasztó audiovizuális tortúra kellős közepébe lökje.
Fulci hatalmas tisztelője volt Antonin Artaud-nak, a vízionárius mozgókép- és színházi gurunak, aki a két világháború között több kiáltványban is megfogalmazta a „kegyetlen film” és a „kegyetlen színház” hangzatos koncepcióját.Artaud-nál a kegyetlenség nem elsősorban és nem feltétlenül erőszakot jelentett, sokkal inkább valami elemi szükségszerűséget: a francia avantgarde-próféta verbális-narratív sallangoktól megfosztott, ősi rituálékhoz visszakanyarodó, elemi hatásokra épülő színházat-mozgóképet akart, ami az emberi elme legmélyebb szegleteiben kotorászik, ami a mozgás, a fény, a zene stb. (a mise-en-scene) segítségével kirántja a néző alól a talajt. Fulci a saját képére formálta és a korszak igényeihez igazította ezt a film hőskorába visszanyúló szürrealista koncepciót: a kizökkentés nála már zsigeri sokkolást és a közönség kollektív tökeinek kéjes-beteg satuzását jelenti.
A Beyond a szem mozija, nem az intellektusé, lényegében bármiféle utólagos okoskodásnak és értelmezési kísérletnek ellenáll: Fulci a bomló-szakadó-tépődő hús zsigeri látványával, az abjekttel szembesíti a nézőt, miközben a jelképesen felskiccelt cselekményt a (rém)álom (il)logikája hajtja előre, a „bármi megtörténhet” lázálomszerű, szürreális, konstans rettegése. Saját elmondása szerint az olasz mester célja a borzalom képeire lecsupaszított, mindenfajta narratív feleslegtől megszabadított, gyakorlatilag cselekmény nélküli abszolút film létrehozása volt, egy olyan szuggesztív rémálom-horror megalkotása, ami minden téren felszámolja a racionalitást - nem véletlenül emlegetik Fulci-t több helyen a szemet átvágó Bunuel és Dali véreskezű utódaként. Vagy éppen primitív, beteg, perverz faszként, aki mindenféle absztrakt fogalommal próbálta elmaszatolni, hogy filmjeinek totál semmi értelme nincs.
A Beyond-ban Fulci kábé mindent bevet a néző letaglózása érdekében, amit az FX-stáb maszkokkal, bábúkkal, trükkökkel akkor és ott meg tudott valósítani (a legendás Gianetto de Rossi volt a tettestárs itt is): nincsenek erre vonatkozó statisztikák, de talán soha ennyi szemet nem szúrtak-döftek át, nyomtak-téptek ki, mint ebben a filmben, az egyik szereplőre sósavat, a másikra oltott meszet öntenek, a vakvezető kutya gazdája torkának ugrik (Argento után szabadon), máskor öklömnyi tarantulák (és gagyi madzagon lógatott műanyag-pókok a háttérben) kerülnek elő a semmiből és tépik szét áldozatukat. Fulci szokásához híven sportot űz a határok feszegetéséből, a néző ingerküszöbét már-már irreális szintekig tornázza – elnyújtott erőszak-szekvenciáival, soha el nem forduló kamerájával nem ritkán már a groteszk régióiban matat (ld. a perceken keresztül kitartott pók-attakot).
A történet maga lényegtelen, nem több misztikus ködösítésnél, ami szedett-vetett narratív keretbe foglalja a mozgóképes borzalmakat: a Beyond egyértelműen Argento féllábú, barokkos horroroperáival labdázgat egy csapatban, még ha azok virtuozitásával nem is veszi fel a versenyt. Különösen az egy évvel korábbi, harsány színekben, szélesvásznú stilizációban, nyers erőszakban tobzódó, de koherens cselekményt nélkülöző Inferno-val áll a párhuzam, Fulci nem is tagadja a törekvés közös gyökereit: a szilárd struktúrák és narratív fogódzók hiánya mindkét esetben egy nyomasztó rémálomba taszítja a gyanútlan járókelőt, ahol nem érvényesülnek a racionális világ (és a hagyományos elbeszélés) játékszabályai.
Tanulságos megvizsgálni Fulci konvenciósértő időkezelését: disszonáns jelenet-átkötései (pl. a kinyomott szem zsigeri iszonyatára az országút kiüresített szimmetriája felel, a legváratlanabb pillanatban), rendhagyó, torz montázs-szerkezetei a legkevésbé sem zavartatják magukat a dramaturgiai építkezés írott-íratlan szabványaitól. Az olasz mester gyakorta párhuzamos szekvenciákba csomagolja az eseményeket, de a jelenetek szabálytalan illesztésével relativizálja, zárójelezi az idő múlását: míg az egyik síkon percek telnek el, addig a másikon akár órák, Fulci mégis egymásra vágja őket. A hatás még direktebb, még szürreálisabb, még álomszerűbb, amikor a tér megkonstruálásánal is ugyanezt a technikát alkalmazza (a szereplők nem oda lépnek be, ahova az előző jelenetben elindultak), bár ezzel a megoldással – sajnos – csak a fináléban él.
Maga a mester kísérletként tekintett a Beyond-ra és kétségkívül az is, bizonyos fokig eleve kudarcra ítélt – Naomi Greene filmesztéta pedzegeti tanulmányában, hogy maga Artaud sem tudta megragadni a keresett kegyetlenséget, még saját bevallása szerint sem. Fulci a rá jellemző bárdolatlansággal próbálja sokkolni a nézőt, szélsőséges megoldásait, káosz-dramaturgiáját, az abszolút film koncepcióját azóta sokan sokféleképpen értelmezték: a cselekmény inkoherenciája miatti utólagos magyarázkodásként, álságos önigazolásként, eltúlzott dac-reakcióként, a filmnyelv határainak merész feszegetéseként, beteges-alávaló perverzióként és szimpla üzleti-produceri fogásként is. Mindegyikben van igazság, és pont itt van elásva nemcsak a Beyond, de az egész Fulci-életmű alapvető oximoronja.
A Beyond utolsó jelenete tökéletes; kérlelhetetlen, sötét, pesszimista befejezés, Fabio Frizzi hipnotikus, carpenteresen kevés hangból építkező szintetizátorzenéje dúcolja alá – alighanem a legjobb Fulci-finálé, lovecrafti léptékű lidércnyomás, ami a mesterszar színészi játék ellenére is felvillant valamit a felfoghatatlan iszonyatból. Ami előtte van: szakad a hús, fröcsköl a vér, kiakad a szemgolyó – féktelen tobzódás, a borzalom szörnyű-groteszk képei. Ha Fulci-nak az abszolút filmet nem is sikerült létrehoznia, egy esszenciális splatter-t azért mégiscsak megszült, komoly ambíciókkal, a műfaj minden mocskos kellékével és utánozhatatlan atmoszférával. Meg kinyomott szemekkel.
E tu vivrai nel terrore - L'aldilà (The Beyond) - olasz, 1981. Rendezte: Lucio Fulci. Írta: Dardano Sacchetti, Giorgio Mariuzzo és Lucio Fulci. Operatőr: Sergio Salvati. Zene: Fabio Frizzi. Szereplők: Catriona MacColl, David Warbeck, Cinzia Monreale, Antoine Saint-John. Gyártó: Fulvia Films. Forgalmazó: Ultrafilm. Szinkronizált. 84 perc.
Péntek van - illetve volt, hiszen a cikket is éppen szombaton írom - és még csak most kezdünk belelendülni: a mai felhozatal szerencsére gazdagabb mint az ezt megelőző napi volt. Jófajta bosszúfilmeket láttunk két megközelítésből:
Az első a Mocsok c. hongkongi film Derek Kwok Chi-kin rendezésében. Ha láttuk a várost éjjel, most megláthatjuk milyen sötét is valójában: Jan a korrupt és kallódó zsaru (Shawn Yue) az egyik helyi triádvezérnő (sic!) fiának eltűnése után belekerül egy szinte végtelennek tűnő bosszúhadjáratba, amikor is jó szokás szerint a végére mindenki mindenkit kinyír - !SPOILER! érdekes módon a triádvezérnő (aki megjegyzem a legjobb figura a filmben) fia megkerül, zárójelbe téve az azt megelőző másfél órányi kemény és meglehetősen naturalista vérengzést. A tempó hongkongi filmtől szokatlanul lassú és talán eg fokkal érzelgősebb a kelleténél, de szerencsére ez nem fogja elvonni nagyon a figyelmünket. Ha nem is hibátlan darab, de mindenképpen ajánlom, ha mást nem az akciójelenetek miatt: ezekről garantáltan nem a pekingi opera fog eszünkbe jutni. Véresek és fájdalmasak.
Akár csak a versenyprogramban futó 9 mm a törökországból honosított Taylan Barman tollából, aki - amint a katalógus büszkén hirdeti - nem járt filmes iskolába. Ellenben biztosan megnézte az elmúlt tizenöt év hazai termését: régen láttam már filmet, amely kevésbé érintett meg, mint a főszereplő család (Nadine, a kábszerosztályos nyomozónő, Roger, az alkoholista, nyomorék (sic!) férj és Laurent a klasszikus kamasz) tragédiája. Aki szereti a kisrealista, "eszköztelen" filmeket, ez is tetszeni fog neki.
De térjünk vissza a bosszúhoz: Az apokalipszis lovasa egy apa megrázó bosszúhadjáratát mutatja be, amibe egy problémás tinédzser stoppos, Alice is belekeveredik. Ez a film olyan mint Ausztrália: vad, kegyetlen és furcsán beszélik az angolt. Mindezek mellett a főszereplők, Peter Marshall és Caroline Marohasy is nagyon jók. Egy mondatban összefoglalva: ez itt kérem az ausztrál Nem vénnek való vidék.
Ez a film valahogy úgy születhetett, hogy a Disneynél egy fejes hátradőlt, és a pénzügyi válság küszöbén azt találta mondani: "Tudjátok mire lenne szükségünk? Mint A nemzet aranya, csak aranyos földönkívüli gyerekekkel. Meg kutyával. Legyen mondjuk E.T. találkozik Nicholas Cage-el. Az eredeti Boszorkány-hegyre meg úgy sem emlékszik már senki." "Logikus" - felelte a producer - "de ő éppen nem ér rá, meg különben is; sokba kerül." Ezek után már csak át kellett alakítania a két - viszonylag - kezdő forgatókönyvírónak (Matt Lopez és Mark Bomback - maximum az utóbbiról hallhattunk, ő írta a Godsendet). Beszerezték Dwayne Johnsont (a. k. a. The Rock), egy jócsajt (Carla Gugino), két aranyos gyereket, valakit aki, csúnyán tud nézni, aztán irány Vegas! "Majd dől a lé" - dőlt hátra elégedetten a stúdiófejes.
Andy Fickmannek nem nagyon kellett vacakolnia holmi karakterekkel vagy történettel: Adott a főszereplő, Jack Bruno, aki mellesleg kemény mint a szikla (haha) és nagyon jól vezet, mert muszáj neki: taxisofőr Las Vegasban. Az élet - és az írói szeszély - összehozza két földönkívülivel, akik teljesen úgy néznek ki, mint két kiskamasz. A feladat tehát adott: juttasd haza a két nebulót, lehetőleg közben jöjj össze a csinos, ámde teljesen bolond asztrofizikus csajjal, verj szét tucatnyi elitkatonát, földönkívüli gyilkost és las vegasi vagányt, mindezt anélkül, hogy teljesen lezúzd a taxidat. Persze van nekünk földi rosszemberünk is: a gonosz washingtoni bürokrata, Henry Burke (Ciarán Hinds játssza) aki a Patrióta Törvényre hivatkozva el akarja kapni az aranyos cuki idegen gyerekeket. Mert hogy megteheti. Ebben ki is merült a karakter: csúnyán néz mint Arnie, és passz.
A küldetés sikerült: a film pörög. Mint az állat. Szüksége is van rá; a történet annyira sablonos, hogy az már fáj. A látványtervezők pedig nyilvánvalóan elsikkasztották a pénzt: szinte minden űrkütyü, helyszín a Csillagkapu sorozatból ismerős. A megállíthatatlan csillagközi fejvadász sem okozott nagy fejtörést: öltöztessük be a Predatort Anubis kull harcosának kosztümébe. Mellesleg hogy lehet egy megállíthatatlan harcost Szifonnak keresztelni? A tét pedig szokás szerint hatalmas: ha a két prepubertás alien nem jut haza, jönnek a rokonok és beköltöznek a helyünkre.
Legnagyobb fájdalmam nem is ez, hanem hogy belementek a készítők a "mossuk össze az UFO hívőket a sci-fi nördökkel, majd csináljunk belőlük hülyét" nevezetű játékba. Ezt én, mint enye fokú sci-fi fan kérem ki magamnak. A running gag-ként állandóan felbukkanó két ostoba Birodalmi Rohamosztagos meg minden, csak nem vicces. És ha már a sci-fi (vagy mi a szösz) szóba jött: régen láttam ennyi rosszul sikerült CGI snittet: mind csúnya, rosszul komponált borzalom. Egyébként alkalmazkodik a filmhez: közhelyes megoldások, ezerszer látott fordulatok mindenhol. Az akciójeleneteket ugyanígy tudták le - sajátos kormányzati elképzelés, hogy minden titkos kormányügynök szigorúfekete Chevrolet behemótokkal jár - a Kredit Kráncs ellenére.
Néhány érdekes dolgot azért megtudhatunk: szennyezzük a környezetünket jobban, mert különben még megtetszik valamelyik másik bolygónak, 'oszt jönnek és elfoglalnak minket jól. Nem kell félteni a stúdiót: biztos sokan meg fogják nézni. De mégis, szerintem jobban jár mindenki, ha ehelyett a Planetáriumba viszi el a kölköket: legalább ilyen izgalmas, ugyanakkor sokkal hasznosabb, mint ez a száz perces General Motors reklám.
Race to Witch Mountain – amerikai, 2009. Rendezte: Andy Fickman. Írta: Andy Fickman, Matt Lopez, Mark Bomback, Alexander Key. Operatőr: Greg Gardiner. Zene: Trevor Rabin. Szereplők: Dwayne "The Rock" Johnson (Jack Bruno), Alexander Ludwig (Seth), AnnaSophia Robb (Sara), Carla Gugino (Dr. Alex Friedman), Ciarán Hinds (Burke). Gyártó: Walt Disney Pictures. Forgalmazó: Fórum Hungary. Szinkronizált. 98 perc.
"Az egyetlen normális filmfesztivál a városban!" - dohog mellettem a felajzott, feltűnően filmszakos egyetemistának kinéző egyén. Egyelőre nem foglalok állást sem mellette sem ellene; éppen a mozgólépcsőn igyekszünk felfelé a Blahán. Reggel van, ilyenkor normális emberek munkába mennek - vagy éppenséggel felébrednek, mi néhányan meredten előreszegezett tekintettel próbáljuk elkerülni a kéregetők, perui zenészek és szórólaposztók hadát. Most mi megmásszuk azt a jéghegyet - pusztán azért, mert ott van. Amikor befutok, alig féltucatnyi ember lézeng az Urániában: az aulában ráadásul sötét is van, még fel sem kapcsolták a villanyt. Ekkor ráeszmélek: egy órával azelőtt értem ide, hogy bármi is elkezdődött volna, ezért átfutottam a szomszédba egy hamburgerért, amely a legszebb City Grilles időket idézte: mustár, kecsap, csalamádé, patkányhús.
Visszatértemkor belefutok Beyonder kollégába. Egy ideig tanakodunk, hogyan is alakítsuk a menetrendet: ötvenhat filmből választhatunk, és elég sok minden érdekel minket - illetve elég sok mindent kellene megosztanunk a Tisztelt Olvtársakkal is - úgyhogy a tervezgetést egy időre félrerakjuk, kezdődik a - nyitófilmet leszámítva - az idei, 16. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál első, hivatalos és sajtóvetítése, még pedig A behajtó c. kazah gengszterfilmmel.
Akan Szatajev, a kazah Herendi Gábor: ahogy a katalógusból megtudhattuk ezzel a filmmel szeretné megteremteni a kazah közönségfilmet: amit eddig tudni lehetett, hogy hazájában kétmillió dollárt (!) hozott, ami hazai léptékkel sem kevés pénz. A sztori dióhéjban egy nagyon kemény bokszoló/behajtó/gengszterjobbkéz életét meséli el: tisztes munka a vágás, látszik hogy sok pénzt és energiát fordítottak arra, hogy filmnek is nézzen ki. Ezzel sajnos ki is fújt az egész: valószínűleg a kazah színjátszás színe-java szerepelhetett - fájdalom, nem tudtam elmélyülni a témában eléggé - de sokszor nem történik semmi, pedig mintha akartak volna írni cselekményt vagy valamit. Az életpálya leírása megfelel a szokásos kelet-európai eseményeknek: összeomlik a Szovjetunió, megjelennek a gazdag emberek meg a kemény emberek, elkezd mindenki bőrdzsekit hordani, a gazdag emberek kezdetben Camaróval járnak Don Johnson-féle bordó zakóban (á la Nash Bridges), majd feltűnik az egykori szerelem aki aztán hősünk asszonya lesz - ehhez kapcsolódik a kedvenc párbeszédem a hős és partnere között: "- Most nagyon boldognak érzem magam. - - Én meg elváltam." Nem tudom, hogy a fordítók hibája vagy a forgatókönyvé, de a párbeszédek vastagon belülről súrolják a cikihatárt. Aztán történik mindenféle dolog, és megölik hősünk főnökét egyben fogadott bátyját, és eljön a bosszú ideje - mire a Behajtót leszúrják egy parkolóban. Ekkor közli, hogy ennyi volt - és már el is telt a nyolcvan perc. Ha valakit érdekel, azért érdemes vele egy próbát tenni. Vannak benne jó dolgok, a legjobb az, hogy nem olyan hosszú.
Ezek után még volt negyed órám - Beyonder kolléga nem várta meg az előző film végét - hogy felkészüljek a több mint két órás Gomorrára. Ha szerették annak idején a Polip című kultuszsorozatot, nos ebben a filmben nyoma sincs ennek. Olyan, mintha dokumentumfilmet néznénk: minden groteszknek tűnő jelenetével együtt iszonyatosan valóságosnak hat. Elhisszük, hogy ennél borzasztóbb lét kevés van, mint klánok közé szorulva élni kis medencénktől nem is olyan messzire. Ez egy olyan világ, ahol a Camorra a minden; a tűzoltóság, mentők, rendőrség. Ők a bátyád, az apád, az anyád, a feleséged, a főnököd. Nekik adod mindened és ők adnak neked mindent. És ahol a miniszterelnököt nem Silvio Berlusconinak, hanem Pietro Berettának hívják. Előre szólok, hosszú, nem a legfelemelőbb film, de megéri. Nem a leggeekebb darab, de ez még csak az első nap, a java majd ez után jön...
Tényleg kíváncsi lennék, hogy manapság az ágazati szabvány napi hány mozit ad parancsba? Egyáltalán: Michael Bayéknél van valaki, aki főmunkaidőben képes számba venni, hogy például mennyi rémfilm gurul ki az üzemekből per tárgyév? Hányszor lehet a rentabilitás reményében megcipőzni a hangulatot, narratív átgondoltságot, hihető szereplőket, konstruktív, gondolatébresztő befogadói bizonytalanságot nem feltétlenül elvető hagyományokat? Nem, nem a nosztalgia beszél belőlem, ez nem normatív siránkozás. (Néha ugyan meglocsolom a muskátlikat az allegória sírjánál, de már korántsem bosszankodom annyit, amiért a metafora csontjaiból olcsó szuvenírt faragtattak a dörzsöltebb mágnások.) Csak csodálom a precizitást és a termelői elhivatottságot. A túlvilág szülöttének - az ikerkutatások divatját, két műtétnyi mengele-tematikát és három bekezdés zsidó miszticizmust gépiesen egymásra adagoló - sztorija pontosan annyira instant és lekerekített és korlátolt, az egész molekulára ugyanolyan poliészter, mint a gyártósoron zötykölődő többi készítmény.
Minőségügyi auditor a talpán, aki a címkét letakarva megkülönbözteti őket.
Amúgy és mellesleg tisztában vagyok vele, hogy többek között a Penge forradalmian zseniális harmadik részét is jegyző David S. Goyer – a történeten hanyatt-homlok végigrongyoló Ördögűző homage-ok ellenére – sem tört teszem azt William Friedkin örökzöld babérjaira. De azzal vajon tisztában vannak-e – Goyerék, hogy a sorozatgyártott sokk hatékonyabban teszi rezisztensé a nézőt, mint a Marion Crane gyors és csúnya halálába torkolló suspense?
A Hitchcock által 1960-ban kezdeményezett, majd Friedkin közreműködésével nyomatékosított paradigmaváltás szüksége most talán még égetőbb. Hogy a harmadik dimenzió, a bársonyfotelek felhasználóbarát villamosszékekre történő cserélése, vagy valami totálisan brand new lesz a megoldás – azon még sokat fognak brainstormingolni a kitáblázott hegy lábánál, mindenesetre napjaink ijesztgető-mechanizmusait ugyanannak a tökvakaró fészkelődésnek tompán obszcén neszei szabotálják, mint anno a késleltetett feszültséget.
Késleltetett??? Feszültség??? Nem lehet ilyesmivel vacakolni itt, kérem, hát elszáll a bubi a cukormentes kólából, ráadásul a szoliban mindjárt vége a csúcsidőnek! E fogyasztói igényeknek meghajolva a bébiszitter Casey-t (Odette Yutsman) zaklató, túlvilági rosszcsont alig bírja kivárni a főcímet: a Tóth nem esik úgy az anyja valagának, ahogy ez a kis démoni pernahajder tette a pszichésen egyre labilisabb eye-candy-vel. Az egészséges gerontofíliát sejtető plakát ellenére ezt nyilván és sajnos nem szó szerint kell érteni.
(Ugye, hogy sajnos?)
Goyer azért sem látja szükségét az atmoszféra hosszasan elnyúló megteremtésnek, mert hisz olyan, pikk és pakk megkedvelhető karakterekkel sikerült teleírnia A túlvilág szülöttét, mint az afro-amerikai barátnő-kollegina, aki a nyilvánvaló jelek és bőszen hangoztatott spiritualista-picsa mivolta ellenére elhivatottan kételkedik, vagy mint a kultúrantropológia vonatkozó misztikus szegletéből doktorált… tesitanárbá. (Mér, mi van abba? Ép testben ép lélek!) Azoknak a szívtelen kritikusoknak (azoknak a szánalmas megélhetési kukacoskodóknak!) akik a kákán is (egy) csomót keresnek, meg itt van a félpercnyi noszogatás után derekát végül csak beadó rabbi szerepében – maga a híres-neves Gary Oldman!
Najó, beismerem. Ironizáltam. A motorikusan igyekvő színészek tétnélküli buzgólkodását a starpower rántja mosolygós zárójelek közé. A Karras atya update-elt jogutódját alakító Oldman ugyan felolvas egy kabbalista bőrkötésűből a hitelesség kedvéért, de még a héber halandzsáját túlharsogó, ördögi erődemonstráció alatt is mintha inkább attól rettegne, hogy a Gulfstream G5-ös jetjének következő törlesztőrészletét miből kell majd összekoldulnia. Dob a gép újra valami rendeset, vagy ez már a De Niro által kitaposott, egyirányú ösvény? És van valami hasonlóképpen elszontyolító a konszernszemléleti üzletpolitika megszorításaiban, amik Harry Morgan és Masuka figuráinak leheletnyi fazonigazítására kényszerítették az illetékeseket. De legalább James Ramer és C.S. Lee számára nem okozott különösebb gondot két Dexter epizód között bebiflázni az apa, illetve a szemészorvos sorait…
Ami a kimért misztikával agyonracionalizált, sokk-kliséit parodisztikus vehemenciával porciózó, jellegtelen és izgalmatlan filmet Yustman kisasszony célirányosan fotografált erényein túl nézhetővé teszi, az a speciális effektekért felelős részleg ötletessége. Egy bizonyos www.imdb.com-on klikkolgatva (ajánlom mindenkinek, itt még az is felkutatható, hogy ki is az a Marion Crane…) sikerült ráeszmélnem, hogy ez a csapat a Világok harcától kezdve a Motelen, Transformersen keresztül a Stephen King féle A ködig bezáróan számtalan forgatáson dolgozott együtt. A kontaktlencséik is félelmetesek, de amit alternatív szájnyílás témakörben előadnak kb. tízpercenként, az tényleg beszabehu. Ha a szintén általuk maszkírozott Tükrök komolyan próbára tette az altesti záróizmaidat, akkor erre a filmre csak katéterrel és ágytállal felszerelkezve ülj be.
Holnap startol a Titanic, a Geekz szokás szerint idén is ott lesz a fedélzeten. Az már biztos, hogy nem fogjuk mind az 56 filmet megnézni, de felsoroljuk azt a 16-ot, ami a katalógus alapján érdekesebbnek és a profilunkba vágónak tűnik.
A bűn mélységei
Mivel eredendően éjsötét lelkülettel rendelkezünk mindannyian, a tervek szerint idén is A bűn mélységei szekcióból fogunk a legtöbbet csemegézni. A merítés széles: dél-koreai, hongkongi, osztrák, olasz, spanyol, belga, ausztrál vagy kazah (!) film is szerepel a kínálatban.
Mocsok Ching toi, hongkongi, 2008
Rendező: Derek Kwok Chi-kin
Szereplők: Shawn Yue, Bonnie Xian, Louis Fan, Matt Chow
A Sham Shui Po nevű városrészben vagyunk lecsúszott zsaruk, a népi Kínából származó, tartózkodási engedély nélküli prostituáltak, alsókategóriás triádvezérek és indiai rablógyilkosok között. Amikor egy triádvezér nő fia eltűnik, a hatalmi felépítmény roskadozni kezd. Jan (Shawn Yue), a korrupt zsaru megbízást kap a gengszterdámától, hogy szálljon rá a rivális banda vezérére, Tongra, akit fia elrablásával gyanúsít. Amikor Tongot Jan jelenlétében megölik, a hajléktalan bérgyilkos pedig Jan kedvenc örömlányának 11 éves unokahúgával kezd barátkozni, a véres leszámolás már nem várat magára sokáig… Derek Kwok rendező a divatos, túlpörgetett tempó helyett a hangulatteremtésre helyezi a hangsúlyt, és melankolikus pillanatokkal ellenpontozza a kirobbanó erőszakot. Az eredetinek nem mondható elemekből Kwoknak remek arányérzékkel sikerült megalkotnia az év egyik legjobb hongkongi filmjét.
Az üldöző Chugyeogja, dél-koreai, 2008
Rendező: Na Hong-Jin
Szereplők: Kim Yun-Seok, Ha Jung-Woo, Seo Yeong-Hie, Jung In-gi
Zavarodott elméjű sorozatgyilkost vesz üldözőbe egy volt rendőr, akit korruptsága miatt rúgtak ki egykor, és most lányokat futtat Szöulban. Az üzlet haldoklik, és Jun-Ho jobb híján egy influenzás lányt szervez be, aki azonban elődeihez hasonlóan csakhamar eltűnik. Jun-Ho kénytelen maga nyomozásba kezdeni: azt gyanítja, hogy a konkurencia csábítja át magához a lányait, ezért először a versenytársaknál néz körül. A gyanúsított rács mögé kerül, de a lányoknak továbbra sincs nyoma. A stricivé lett rendőr versenyfutásba kezd az idővel, hogy megtalálja őket, mielőtt a férfi tizenkét órával később kiszabadul. A kanyargós történetben a feszültség fő forrása a korrupt, kegyetlen és közömbös koreai rendőrség, melyet a szintén nem makulátlan lelkiismeretű Jun-Ho belülről is jól ismer. A rosszfiúkra vadászó főhős figurája eltér a műfajban megszokott sablontól: a jó nem válik el egyértelműen a rossztól. A társadalomkritikával vegyített feszes thriller 2008 legnézettebb filmje volt Dél-Koreában.
Az apokalipszis lovasa The Horseman, Ausztrália, 2008
Rendező: Steven Kastrissios
Szereplők: Peter Marshall, Caroline Marohasy, Brad McMurray, Jack Henry
Christian az ausztrál sivatagon halad keresztül, és a lánya halála jár a fejében. Az a videofelvétel nyugtalanítja, amit a posta hozott nemrég névtelen feladóval, és amelynek képein idegen férfiak bántalmazzák a lányát a tragédia előtt. Az apát egyszerre gyötri a gyász és a bosszúvágy. Útközben felvesz egy bajba jutott lányt, és kettejük között különös kapcsolat szövődik. A tizenéves Alice azonban nem is sejti, hogy Christian bosszúhadjáratának melléktermékeként minden megállónál hullákat hagynak maguk mögött. A szédítő akciójeleneteket finom, drámai pillanatok váltják, és a kevéssé ismert színészek is erős alakításokat hoznak. Az apokalipszis lovasa a gyász, a megbocsátás és a bosszú megrendítő meséje.
Csontdaráló Der Knochenmann, Ausztria, 2008
Rendező: Wolfgang Murnberger
Szereplők: Josef Hader, Josef Bierbichler, Birgit Minichmayr, Christoph Luser
Brenner, a volt nyomozó egy eltűnt férfi után kutatva egy bizarr vidéki vendéglőbe, a sült csirkéjéről híres Löschenkohl csárdába érkezik. Ahogy az már Brenner eseteiben lenni szokott, a pincében működő csontzúzó masina kulcsszerepet játszik a rejtélyben, melynek felgöngyölítése során Brenner maga is halálos veszedelembe kerül. A csábos fiatal kocsmárosnő ugyanis oly mértékben elcsavarja a derék detektív fejét, hogy az örülhet, ha sikerül a nyakán tartania. A Csontdaráló immár a harmadik film Wolf Haas bestsellerei nyomán az állandó alkotótriótól: a forgatókönyv Wolfgang Murnberger rendező, a főszerepet alakító Josef Hader, illetve a regényíró közös munkája. „Nehéz a Csontdaráló műfaját meghatározni. Egyszerűen ellenáll minden besorolásnak. Ezúttal igyekeztünk közelebb kerülni a szereplőkhöz, többet látunk Brennerből mint emberből. Szerelmes lesz, minek következtében úgy tűnik, kedvesebb emberré válik. Most is sok azonban a kemény, erőszakos jelenet. A történet egy olyan figuráról szól, aki éppoly erős, mint Brenner. Pontosan követni lehet a folyamatot, hogyan kerül ez az illető az erőszak spiráljába anélkül, hogy akarná. Remélem, a közönség képes lesz együtt érezni vele a film jelentős részében, legalábbis addig, amíg el nem durvulnak a dolgok.” (Wolfgang Murnberger)
A fejetlen ember keze Où est la main de l’homme sans tête, Belgium, 2007
Rendező: Guillaume Malandrin, Stéphane Malandrin
Szereplők: Cécile de France, Ulrich Tukur, Bouli Lanners, Jan Hammenecker
Eva Sanders 25 éves műugró, nemzetközi versenyek győztese. Példás sportoló, életét a tízméteres ugrásoknak szenteli, edzője a saját apja, Peter. Egy alkalommal elvéti ugrását, beveri a fejét és kómába esik. Amikor két héttel később magához tér, eszébe jut a macskája, melyet még a baleset előtt bátyjára bízott, de nemcsak a macskát nem leli, a fivére is eltűnt. Eva a keresésükre indul, és egyre inkább erősödik benne a gyanú, hogy eltűnésükhöz apjának is köze lehet. Ki kell derítenie az igazságot, még ha ez örökre meg is változtatja az életét és apjához való viszonyát.
Időbűnök Los Cronocrímenes, Spanyolország, 2007
Rendező: Nacho Vigalondo
Szereplők: Karra Elejalde, Candela Fernández, Bárbara Goenaga, Nacho Vigalondo
Az ördögien agyafúrt időutazásos thrillerben – melynek máris készül az angol nyelvű remake-je – a középkorú Hector rémálmait látjuk megelevenedni. Miután a nyaralójához közeli erdőben megpillant egy meztelen nőt, Hector nyomozni kezd, ám nemsokára egy fegyveres idegen támad rá, és menekülnie kell. Hamarosan kiderül, hogy nincs menekvés: a nyomok Hector saját közelmúltjába vezetnek… „Nacho Vigalondo bemutatkozó nagyjátékfilmje remekül példázza, hogy ha jó a forgatókönyv, kevés pénzből is lehet remek időutazásos filmet készíteni. Adott egy B-filmes cselekmény precíz írástechnikával, egyszerű stílussal és egy rokonszenvesen laza főhőssel – aki rá se ránt, amikor az idő összezavarodik körülötte –, és az eredmény egy felejthetetlenül friss mozi.” (Jonathan Holland)
A gyilkos Le Tueur, Franciaország, 2007
Rendező: Cédric Anger
Szereplők: Grégoire Colin, Gilbert Melki, Mélanie Laurent
A pénzügyi befektetéssel foglalkozó Leo Zimmerman hőn szeretett kislányáért él. Példás élete fenekestül felfordul, amikor betoppan irodájába egy Dimitri Kopas nevű férfi. Zimmerman számára hamar kiderül, hogy Kopas nem átlagos ügyfél, hanem azért jött, hogy megölje őt. Eluralkodik rajta a félelem, s mikor már aludni sem tud, elhatározza, hogy szemtől szemben találkozik gyilkosával, és különös alkut ajánl neki. A film leleményes módon mutatja be gyilkos és áldozat figuráját. A félős, de céltudatos üzletember a hidegvérű Kopasnak egy olyan csatában válik ellenfelévé, amely mindkettőjüket örökre megváltoztatja. Cédric Anger első nagyjátékfilmjéhez két erős karaktert választott, akik Párizs festői sugárútjain túl, a kínai negyedhez közel eső, kietlen vidéken mozognak. A minimalista, de stílusos, thrillerbe torkolló film Kopas könyörtelensége ellenére humánus lezárást kap.
Északi fények
Idén főleg műfaji jellegű filmekkel vannak jelen a skandináv országok. Aki látta a Csak egy szerelmesfilmet, a Vérvonalat, az Engedj be-t az tudja, hogy újabban nem csak a dogmában, de a thrillerben, krimiben és horrorban is egyre jobbak arrafelé. Remélhetőleg ezt igazolja majd az idei válogatás is.
Borzasztó boldog Frygtelig lykkelik, Dánia, 2008
Rendező: Henrik Ruben Genz
Szereplők: Jakob Cedergren, Kim Bodnia, Lene Maria Christensen, Lars Brygmann
Robertet, a koppenhágai rendőrt egy szakmai ballépése miatt átmenetileg egy dél-jutlandi kisvárosba helyezik át. A szokványosan lomha és borongós napon a nagyvárosi férfi érkezése kíváncsiságot csal a helyi lakosok rideg arcára. A rendőrtiszt, aki igyekszik a nagykönyvben megírtak szerint cselekedni, hamar összetűzésbe kerül a helyiekkel, és lassan rájön, hogy a békés vidéki élet felszíne alatt sötét titkok rejlenek. Genz groteszk drámáját Erling Jepsen (A sírás művészete) egyik regénye inspirálta, mely eredeti módon vegyíti a bűnügyi, western és horror elemeket: a rendező sajátos formai megoldásokkal és lenyűgöző hitelességgel teremti meg a zavart közösségben uralkodó különös atmoszférát. „Azt akartam, hogy a film olyan legyen, mint egy szürreális rémálom egy párhuzamos világban, ahol a dolgok valóságosnak tűnnek, mégis minden el van tolódva egy kissé” – mondja a rendező.
Felsőbb erő Stóra planið, Izland, 2008
Rendező: Olaf de Fleur Johannesson
Szereplők: Petur Johann Sigfusson, Eggert Thorleifsson, Michael Imperioli (! - szerk.)
Fapofával és fagyos humorral jelenik meg a filmben az izlandi maffia, melynek egyik helyi bűnszervezetébe egy önjelölt költőt is bevesznek. Amikor az uzsorázó banda legfiatalabb tagja a főbérlőjében ismeri fel kisöccse vélt gyilkosát, merész tervet sző: bebeszéli társainak, hogy a magányos férfi valójában hírhedt szélhámos, akit utoljára Mexikóban láttak. Olaf de Fleur nem próbálja hitelessé tenni gengsztereit. Ellenkezőleg, szándékosan halmozza a hihetetlen szituációkat, amik Davidet végül a furcsa bűnszervezet élére repítik. A Maffiózókból importált Michael Imperioli és a film producere, aki a német csaló szerepét játssza, sokat hozzáad a képtelen történethez, melynek minden kockáján átsüt a filmezés öröme.
A jelölt Kandidaten, Dánia, 2008
Rendező: Kasper Barfoed
Szereplők: Nikolaj Lie Kaas, Tuva Novotny, Kim Bodnia, Ulf Pilgaard
Jonas Bechmann ügyvéd (Nikolaj Lie Kaas) odaadóan szolgálja a rendszert mindaddig, míg egy nap sötét zsarolási ügy áldozata nem lesz. Ekkor a kezébe veszi a dolgok irányítását, és üldözőbe veszi azokat, akik megfenyegették. Semmi sem az azonban, aminek látszik. Jonas a zsarolás nyomán apja másfél évvel azelőtti rejtélyes haláláról tud meg új információkat, és szemben találja magát egy sokat próbált szélhámossal, Claes Kiehlerttel. Rá kell döbbennie, hogy ebben a veszélyes és kiismerhetetlen világban általa befolyásolhatatlan erőknek van kiszolgáltatva. „Kasper Barfoed rendező múlt és jelen képeinek váltogatásával remekül teremti meg a káosz nyugtalanító atmoszféráját. Jonashoz hasonlóan mi is csak találgathatunk, mi vajon az igazság. Mesteri cselekményvezetése, jellegzetes hangzásvilága és az emlékezetes alakítások teszik a filmet az utóbbi évek egyik legkiválóbb európai noirjává.” (Sarah Lutton)
Odalenn Dark Floors, Finnország, 2007
Rendező: Pete Riski
Szereplők: Skye Bennett, Noah Huntley, Dominique Mcelligott, Leon Herbert
Ben tomográfos agyvizsgálatra viszi a kórházba autista kislányát, Sarah-t, de amikor megrendül bizalma a kezelésben, úgy dönt, erőszakkal is elviszi onnan a kislányt. Menekülésük közben a lift áramkimaradás miatt leáll, és ők három idegennel összezárva kénytelenek megvárni, míg az ajtó kinyílik. A kórház folyosóit elnéptelenedve találják. Csakhamar megcsonkított holttestekre bukkannak, és egy titokzatos, sötét világ szörnyei támadnak rájuk. Rá kell ébredniük, hogy a csoport megmenekülése egyedül a kislányon múlik. Az eurovíziós dalfesztivál finn győztese, a Lordi játssza a film betétdalát, és az együttes tagjai alakítják a horrorfilm főszerepeit is. „A Lordi athéni győzelme után Mr. Lordi egy interjúban utalt rá, hogy fel kellene hívnom őt, amit meg is tettem. Akkor vetette fel ennek a kórházban játszódó horrorfilmnek az ötletét, amely az amerikai slasher hagyományát követné, enyhe japán beütéssel” – meséli a film producere, Marcus Selin.
Szauna Sauna, Finnország, 2008
Rendező: Antti-Jussi Annila
Szereplők: Ville Virtanen, Tommi Eronen, Viktor Klimenko, Rain Tolk, Kari Ketonen
1595-öt írunk – a hosszú svéd-orosz háborúnak vége. Két testvér, Knut és Erik, a Finnország és Oroszország határát kijelölő bizottság tagjai szörnyű bűnt követnek el: hagynak meghalni egy fiatal lányt. Amikor csapatuk egy felderítetlen mocsárvidéken halad át, a lány kísértete utoléri őket. Az eltikkadt férfiak egy névtelen faluban keresnek menedéket, ahol egy szaunára bukkannak. A fivérek megbocsátást keresve lépnek a szaunába, hogy lemossák magukról bűneiket… „A Szauna arról szól, hogyan képes felemészteni az embert a bűn és a bűntudat. A kivitelezés mesteri – a vizuálisan rendkívül erős Jade Warrior rendezőjétől nem meglepő módon. Annila ismét a művészfilm és a műfaji film közti határvonalat igyekszik áthidalni. A film a keményvonalas horror rajongóinak valószínűleg csalódást okoz majd, de annál nagyobb gyönyörűséget szerezhet azoknak, akik a hangulatokkal és gondolatokkal is eljátszó borzongatást kedvelik.” (Todd Brown)
Animációk és vígjátékok
Idén csak három animációs film szerepel a programban, és azok is inkább a szerzői(bb) vonulathoz tartoznak, de nem fogjuk kihagyni egyiket sem. A vígjátékok közül egy „retrokomédiát” ajánlunk, meg egy japán durvulatot, aminek épp nemrég csodálkoztunk rá a trélerére.
Edison és Leo Edison and Leo, Kanada, 2008
Rendező: Neil Burns
Edisonék nem egy átlagos család. George T. Edison, az őrült tudós szorgalmasan munkálkodik laboratóriumában új találmányain. Habár briliáns elme, elég fura alak. Egy gyerekkori vonatbaleset miatt például a fogaival hall, felfedezéseivel pedig állandóan veszélybe sodorja hozzátartozóit. Egy nap valóban megtörténik a legrosszabb: egyik fia, Leo elektromossá válik, s emiatt hátralévő életében senkit nem érinthet meg. Miután tíz évig barátok nélkül él, Leo végül Zella személyében lel társra. Edison azonban új anyát keres fiai számára, ezért lenyúlja Leo barátnőjét. „Neil Burns animációs filmje egy szürreális, XIX. századi fantáziavilágban játszódik, és stop-motion animációs technikával készült. A rendező és animátor csapata George Toles novellája alapján noiros, gótikus hangulatú tündérmesét kreált. Az Edison és Leo átütő teljesítmény, mind vizualitása, mind tartalma miatt. Története során mindvégig meglepetéseket szerez.” (Jesse Wente)
A Mese a cseresznyevirágokról című első epizódban megismerjük Takakit és barátját, Arakit, akik egyformán szeretik a könyveket, és akiket egyformán szeretnek gúnyolni a többi gyerekek. Akkor is tartják egymással a kapcsolatot mobilon és e-mailen, amikor szüleikkel elköltöznek. Egy újabb költözés előtt Takaki meg akarja látogatni Arakit, de a vonatút végtelenül hosszúra nyúlik és ismeretlen állomásokon vezet át. Az Űrhajósok címet viselő második részben magányos fiatalemberként látjuk viszont Takakit a Tanegasima-szigeten, amint SMS-eket ír Arakinak, amiket aztán soha nem küld el, miközben egy magányos fiatal lány, Kanae – akinek elsuttogott monológjai szolgálnak narráció gyanánt – arra készül, hogy szerelmet valljon a fiúnak. A harmadik, mában játszódó epizód, amely a Másodpercenként 5 centiméter címet kapta, magányos szobákban és Tokió személytelen miliőjében játszódik. Takaki kiábrándult felnőtt, aki céltalanul bolyong a városban, és csodálkozva megtorpan, amikor egy ismerősnek látszó nő vele szemben keresztezi a vasúti síneket.
Fél(ek) a sötétben Peur(s) do Noir, Franciaország, 2007
Rendező: Blutch, Charles Burns, Marie Caillou, Pierre Di Sciullo, Lorenzo Mattotti, Richard McGuire
Ambiciózus animációs film napjaink legjobb illusztrátoraitól és képregény-rajzolóitól. A munkát a Canal+ művészeti vezetője, Etienne Robial koordinálta, hogy a legjobbat hozza ki az alkotókból, akik a félelem témáját járták körül. Itt ugyanis minden a félelemről szól, legyen annak tárgya képzelt vagy valós, és emlékeztessen bár William Burroughs rémmeséire, David Cronenberg testhorror sokkeffektjeire, a japán horrorkultúrára, vagy éppen David Lynch szürreális pánikkeltésére.
A film Charles Burns történetével kezdődik, melyben egy gyanútlan tinédzser válik egy vonzó lány áldozatává. Jerry Kramsky és Lorenzo Mattotti kisfilmjében az emberek egy mocsár környékén tűnnek el nyomtalanul, Blutch munkájában pedig egy spanyol nemesembert látunk, aki négy vérszomjas kopójával járja egy város szűk utcáit áldozatot keresve. A fotográfus, filmes és festő Romain Slocombe és Marie Caillou a 11 éves Sumako történetét meséli el, aki egyre valósabb rémálmok fogságába esik egy pszichiátriai intézetben, míg a festő Richard McGuire és Michel Pirus meséjében egy kopasz, bajuszos férfi kénytelen rádöbbenni, hogy az elhagyatott ház, ahol menedéket keresett, nem a legbiztonságosabb hely a környéken. A sort Pierre Di Sciullo zárja, aki ügyesen kivitelezett, absztrakt inzertekkel illusztrálja az emberi sors hiábavalóságát. A film az Animatic néven ismert technológia segítségével készült, amely közvetlenül köti össze a sztoribordot a számítógépes grafikával.
Adventureland amerikai, 2007
Rendező: Greg Mottola
Szereplők: Jesse Eisenberg, Kristen Stewart, Ryan Reynolds, Martin Starr, Bill Hader, Kristen Wiig
1987 nyara: James Brennan friss diplomával a zsebében álmai nyaralására készül Európába. Ám amikor szülei megvonják az út anyagi támogatását, James-nek nincs más választása, mint munkát vállalni a helyi vidámparkban. Isten veletek német sörök, világhírű múzeumok és édes francia lányok! James-t ezen a nyáron türelmetlen apukák, plüssmackók és vattacukorért nyivákoló gyerekek várják. A rémálomba illő nyár azonban életre szóló kalandba fordul, amikor James pont ott talál rá a szerelemre, ahol a legkevésbé számít rá. Greg Mottola író-rendező saját élményei alapján készítette el filmjét, amelyen érződik a pontos hely- és emberismeret. Jesse Eisenberg alakítása egyszerre szívbemarkoló és szórakoztató, A tintahal és a bálna mellett az Adventurelandben is bizonyságát adja, mennyire ért az ifjúkori szorongás kifejezéséhez. Az Adventureland mulatságos felnőtté válási története mindazokhoz szól, akik dolgoztak már embert próbáló munkahelyeken, mégsem cserélnék el az élményt semmiért.
Motofumi Kobayashi 1998-ban alkotta meg Cat Shit One névre keresztelt 3 kötetes mangasorozatát, amely a Vietnámi háborúban játszódik, főhőse pedig 3 amerikai katona. Kazuya Sasahara 12 részes animeszériát készített a képregényből. Az előzetesből kiderül, hogy miért forgalmazták Amerikában Apocalypse Meow néven a mangát.
A Partvonal kiadó nemrégiben megjelentette Agatha Christie önéletrajzát (a címe - ki gondolná - Életem). Könyvekkel ugyan ritkán foglalkozunk, viszont a kötet mellé, mintegy bónuszként, a kiadó az írónő leghíresebb krimijeit is megjelentette képregényváltozatban. Ez pedig már a Geekz asztala, úgyhogy az alábbiakban a sorozat minden darabjáról ejtünk néhány szót.
Nem hiszem, hogy Agatha Christie Poirotját bárkinek be kell mutatni: amióta a Carnival Films belevágott az ominózus sorozatba David Suchet címszereplésével (atyaúristen, már húsz éve!), az alacsony, bajuszos belga detektív beköltözött minden háztartásba, és már olyan unalmas dolgokkal sem kellett foglalkozni, mint mondjuk olvasni. Azért a tisztesség kedvéért nagyjából összefoglalom: Agatha Christie leghíresebb hőse Hercule Poirot egykori belga rendőr az első világháború idején menekült át Angliába, ahol magánnyomozóként folytatta pályafutását. Noha nem ő volt a kedvenc hőse, az írónő 92 történetben szerepeltette.
Agatha Christie: Halál a Níluson (írta:François Rivière, rajzolta: Solidor)
Mindenki emlékszik a Fülesben megjelent képregényekre: általában világirodalmi feldolgozások voltak fekete-fehérben, de gyakran előfordult egy-egy egyedi olyan sztori is, amivel még nem találkoztam. A pár képkocka mindig valamilyen egzotikus helyszínen játszódott, konkvisztádorok keresték Eldorádót vagy mondjuk Monte Christo grófja készült éppen párbajra, csak hogy két olyan jelenetet említsek, ami valamennyire megmaradt az emlékezetemben. Legnagyobb bánatom az volt, hogy mivel Füles valamiért kizárólag balatoni nyaralások alkalmával került a kezembe, mindig csak egy-egy ilyen oldallal találkoztam. Ami előtte vagy utána volt, az örök rejtély marad számomra, mert mindig a legizgalmasabb rész maradt a következő számra - ám mire azt megszerezhettem volna már megint beköszöntött a szeptember, a közoktatás minden hátrányával együtt - és persze meg is feledkeztem a dologról egészen a következő nyárig. Időnként még most is azon kapom magam, hogy lázasan kutatok a neten - és mivel egyáltalán nem emlékszem sem a címekre, sem a szerzőre, ezért teljesen hiába.
AHalál a Níluson elsőre szintén amolyan Füles kategória lenne, de sajnos mégsem: a történet nagyjából negyvenöt oldalba van szó szerint belepréselve, amin egy gyorsvonat sebességével száguldunk végig. Olvasási tempótól függetlenül nagyon hamar ki lehet végezni - és nagyjából ez a legjobb tulajdonsága. A kiadvány maga persze szép, jó minőségű papírra van nyomva, a nyomtatás is tűéles - de legyünk résen, amikor valaki két szónál többet pazarol az ilyesmire, akkor ott nagyon nagy bajok lehetnek a művel.
És igen, vannak. Az alakok karikaturisztikusak és inkább idézik valamelyik kereskedelmi csatorna mesedélutánjait mint egy komoly és tragikus történet szereplőit. Mi másra következtethetne az ember, mint hogy Dolph Lundgren színésziskolájában tanulták a mimikát a szereplők. Dr. Bessner nyers németsége (annak ellenére, hogy svájci) az egyetlen amelyik valahogy ki is néz - sanda gyanúm szerint a Marvel univerzumok valamelyikének egy német tisztje lehetett a modell, Hercule Poirot pedig David Suchetnek van többé-kevésbé megfeleltetve - őszintén szólva messziről, nagyon messziről.
Ha udvarias lennék, akkor azt mondanám, hogy a színek tiszták és egyszerűek, de inkább olyan az egész, mint egy vállalati prezentáció - hűvös és távolságtartó mint sem érzékletes. A környezet minden, csak nem hangulatos, az egyiptomi műemlékek valószínűleg nyaralási fotókról lettek kivágva, azokról is rosszul - aki kicsit is jártasabb Egyiptom emlékeiben az nehezen fogja elfogadni, hogy az ókori birodalom legnagyobb alkotásait valaki a legnagyobb titokban Utah államba csempészte át. Végig az olvasás folyamán az járt a fejemben, hogy ezt voltaképpen nem egy képzett rajzoló rajzolta, hanem egy kiskunfélegyházi kőműves: délután fél kettőkor abbahagyta a munkát, még ha a fal hullámzóbbra sikerült mint a Balaton orkán idején. Az egész élettelen és lelketlen szatócsmunka.
Lehet, hogy azért utálom ennyire, mert személyes kedvencem az 1978-as Halál a Níluson film, ami szerintem - és kollégáim ezen a ponton akarnak megdobálni félig rohadt narancsokkal, még várjatok három sort - a legjobb Agatha Christie feldolgozás. Jó tudom, nem lehet összehasonlítani egy képregényt egy filmmel, de a történetvezetés és hangulat szempontjából magasan veri a kiadványt. És most lehet dobálni. [Bob Saint-Clair]
Gyilkosság az Orient expresszen (írta:François Rivière, rajzolta: Solidor) AHalál a Nílusonhoz hasonlóan ezt a klasszikust – ahogy a sorozat többi darabját is – a hazájában krimi szerzőként ismert François Rivière ültette át képregényformátumba, de azonos a rajzoló személye (Solidor) is, így a hibák is nagyjából ugyanazok. A történetet, amelyben Poirot-nak a híres Orient expresszen kell egy rejtélyes gyilkossági ügyet megoldania, míg a vonat a hóviharban vesztegel, itt sem sikerült belezsúfolni 45 oldalba. A sztori alapfordulatai persze nem hiányoznak, és követik is hűen az eredetit, de az, aki se a könyvet nem olvasta, se a filmfeldolgozást nem látta, nem fog könnyen eligazodni a szereplők között.
Solidor rajzai korrektek, noha épp annyira izgalmasak, mint a zanzásított krimi: semennyire. Eleve nem könnyű egy zárt térben játszódó, akció-szegény történetet vizuálisan izgalmassá tenni; Solidor extra-hosszúkás panelekkel próbálkozik – hiába. Több szereplő arcberendezése is feltűnően hasonlít arra a színészre, aki az 1974-es filmadaptációban az adott figurát alakította, ez persze a legkisebb baj. [Beyonder]
A Gyilkosság Mezopotámiában nem tartozik a szerző legismertebb művei közé- és ez nem véletlen. Az önéletrajzi utalásokat sem nélkülöző történet szerint egy Mezopotámiában kutató régészcsoportot egy ismeretlen tettes terrorizálja és a helyi rendőrség vezetője Hercule Poirot-t kéri fel a nyomozásra.
A megvalósítás túlságosan verbális, sokat beszél, de keveset mutat. A rajzok ugyan kellemesek (a hangulatos, barnás pasztellárnyalatok a helyszínből fakadnak, Chandre kubistább tuskezelése nekem szimpatikusabb, mint Solidor kilúgozott, élettelen stílusa), de a panelek változó mérete sem tudja izgalmasabbá tenni ezt az 1934-es sztorit.
A történetet tekintve nincs nagyobb baj vele, mint az Agatha Christie- könyvekkel általában. Végy egy jól körülírható helyszínt (kastély, sziget, vonat, stb.), benne nyolc (kilenc, tíz, stb.) gyanús embert, majd a végén fogd rá egyikőjükre, hogy ő a gyilkos. Annyi logika van benne, mint a Szerencsejáték ZRt. által kiadott számvariációkban. Annyi az esélye, hogy Gizi néni találja el a számokat , mint hogy Einstein- ugyanannyi eséllyel lesz a szobalány a tettes, mint a kertész. Nem érdemes rajta gondolkodni. [Vilos Cohaagen]
Tíz kicsi néger (írta:François Rivière, rajzolta: Frank Leclercq)
François Rivière-ről már fentebb esett szó, a Tíz kicsi néger klasszikussá vált sztorivezetését és az azóta már számtalanszor alkalmazott sémáját már feltételezhetően senkinek nem kell bemutatni, azonban az Agatha Christie sorozat illusztrátorairól már annál kevesebb szó esett: a Solidor művésznév Jean-Francois Miniac francia művészt takarja, amit kifejezetten az e két általa jegyzett kötet apropóján használt, nem véletlenül, hiszen hiába egyenesen Agatha Christie lánya, Rosalind Hicks kérte fel a munkára, végül csak az Emmanuel Proust kiadó alapítójának közbenjárására állt kötélnek. A sterilnek és letisztultnak tűnő stílus, mely a Geekz kritikusok szemét szúrta kissé, szándékos tisztelgés Edgar P. Jacobs, a Blake et Mortimer Franciaországban kultstátusszal övezett megteremtője és Hergé pályatársa előtt. Nota bene, a Solidor által jegyzett két Agatha Christie kötetet több, mint tíz nyelvre fordították le és összességében százezres példányszámban fogyott el. Ehhez persze lehet némi köze az írónő hírnevének és nyilván nem véletlenül bukkannak fel olyan gyakran a netes bolhapiac-oldalak eladási rovatában...
A szemnek leginkább kedves, színeivel élettel teli, leginkább képregénynek és kevésbé egyértelműen tömörített adaptációnak nevezhető Gyilkosság Mezopotámiában illusztrátoráról, a fiatal, lotaringiai, elsőképregényes Chandre-ról egyértelműen lerí, hogy élvezte a munkát, és szívét-lelkét beleadta a feladatba. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy a következő Poirot történetnek nem csak rajzolója, hanem egyben forgatókönyvírója is (Le crime d'Halloween - Az ellopott gyilkosság).
A Spirou magazin oldalain edződött Frank Leclercq belga rajzoló folyamatosan kereste a saját stílusát, míg a Biggles (James Bigglesworth, a brit légierő pilótájának kalandjai) és végül a Fée et tendres automates (A tündér és a gyengéd automaták) sci-fi szériában találjon rá. Az Agatha Christie sorozat három kötete korai munkái, ami meg is látszik a hátterek kidolgozatlanságán és a panelek purizmusán: egyértelmű, hogy némi presztízst és előre megjósolhatóan stabil bevételt kölcsönző bérmunkáról van szó, gyakran ütközünk hatalmas, üresen kongó képkockákba és azok legalább felét is a szöveg tölti ki. Inkább tűnik sűrűn illusztrált regénynek, mint képregényadaptációnak, a méltán népszerű Rejtő-feldolgozások ugyancsak szövegsúlyos albumainak bármelyike kenterbe veri.
Összességében elmondhatjuk, hogy ha Agatha Christie-rajongó ismerősünket ezen albumok valamelyikével lepjük meg, nem nagyon okozhatunk csalódást, de azt el kell ismerni, hogy az eredeti regények nem ismerete sokant ront az élvezhetőségükön. [Santito]
Van benne valami múltidézés, ahogy Wostry Ferivel amúgy jegyrendszeresen sorban állunk a betevő képregényünkért az újpestközponti általános iskola épülete előtt, ami a 17. tavaszi Képregénybörzének ad otthont. A tendencia folytatódik, amint tovább araszolunk a Munkásotthon utcáról az iskola belseje felé, és aranykoszorús tanulók bámulnak zordan az arcunkba, mint Bástya elvtárs a szellemvasútban, és épp csak nem sikoltok fel, amikor balra nézek és az emberfejnyi kokárda a "Dicsőséges tavasz" felirat mellett felidézi a gyermekkori traumatikus pillanatokat: a napközis tanárnő azzal büntet meg, hogy leveszi a falon lévő kártuson szereplő nevem mellől a papír kisdobosnyakkendőt. Nem véletlenül kezdtem el inni, szögezem le magamban, majd egy kis rémült hang hívja fel a figyelmem az agyam hátsó szegletében, hogy elfelejtettem betenni a hátizsákomba a lapospalackot (détour: ami, mint egy hölgyismerősöm lelkesen illusztrálta, pont befér egy női retikülbe, de mondjuk pont nála már láttam pálinkát kubuspalackban is; igen, abban, amiben babaturmixok szoktak lenni), de fellélegzek, amint megpillantom az első szórólapot osztogató birodalmi rohamosztagosomat (vajon mit követhetett el, hogy a Galaxis eme inszignifikáns szegletébe száműzték? Vader nagyúrral nem lehet packázni...). Átesünk a beavatási rítuson és megkapjuk a gyereknyomdával a billogot: összenézünk Ferivel, és szélesen vigyorgunk az őszinte önirónián.
Szabad a pálya, mondhatnók, és valóban, az emberek szétrajzanak balra, a kiadók pultjaihoz és jobbra, a minden Börzére kilátogató Német asztalaihoz (azért a Német, mert bár a személye változott, gyakorlatilag a rendezvénnyel járó Jelenség), valamint az egyszeri, otthoni cuccaikat idehurcolt gyűjtő-eladókhoz. Beköszönünk pár kiadóhoz, sajnálattal konstatálom, hogy az új Lucky Luke (A washingtoni férfi) még nem jött ki a nyomdából, de visszahozza a kedvem, amikor a Vad Virágoknál kézbevehetjük a legújabb Usagit (6. kötet: Körök), és megsúgják, hogy fontolgatják egy Franciaországban nemrégen hatalmas sikert aratott kötet kiadását. Összefutunk Olórinnal, aki már két vastagon megrakott műanyag szatyorral érkezik, én pedig hüledezve számolom össze a tíz trade paperbacket, ami már kisebb vagyont jelent számomra. Tovább sodródunk a tömegben, megállok, hogy begyűjtsem a Fekete-fehér antológia összes számát potom pénzért a Képes Kiadó standjánál és Bayer Tóni kezembe nyomja az Alfabéta díj kép-regény kategória hiányzó jelöltjeit (A fiú, akit Zsuzsinak hívtak már megvolt, így a maradék hármat zsákolom be: Brazil Johnny Fellow-ja, Futaki Spirálja és Kemenes-Varga Stroboscopa-ja). Plakátokat keresünk Ferinek, de a srác, aki eddig ilyesmiket árult, úgy tűnik feladta a hiábavaló küzdelmet, így lecsekkolom a Fumax kínálatát, akiknek új profilja a használt(?) konzoljátékok árusítása, és a Kingpin Mutánsvilágának második részét (a sokat vitatott név a House of M-et takarja). Feri hosszas töprengés után két Essential X-Ment zsákmányol a Németnél, miután burkus nyelven sikerült megfelelően alacsonyra lealkudnia az árat, és ellenfele színpadiasan csikorgatja a fogát, de végül megtörik.
Indítványomra, miután megszomjaztam, tábort verünk az iskola előtti tér egyik padján egy mini-Geekzes beszélgetésre, természetesen megfelelően felszerelkezve a veszélyes expedícióra, a panelházak klasszikus műintézményében, a (majdnem) non-stop kisboltban megvásároljuk a legyszükségesebbeket: a hely szelleméhez igazodva kétdekás vodka, sör és cigaretta a tízenkétóraink, csatlakozik hozzánk Olórin és egy Geekz olvasó. Szóba kerül pár kötelező olvasmány, mint a Criminal, a Fables, a Fear Agent és az Astonishing X-Men, majd a Dr. Horrible's Sing-a-long Blogról és a Who Wants to Be a Superhero első évadáról szóló beszámolóval sokkolom őket. A rövid és frissítő pihenő után megújult erővel vetjük magunkat a harmincas átlagéletkorú geekek forgatagába, akik közé (blaszfémia!) még elvétve lányok is vegyülnek, és újra elégedetten állapítom meg, hogy a Roham csapata újfent nem okoz csalódást, a pultjuknál ismét rendkívül dekoratív hölgyemény képviseli őket (hálistennek ez is a Börze egyik állandósult és igen kellemes eleme).
Elsuhanunk a mangakiadók pultjai előtt, épp csak futólag regisztrálva az új megjelenéseket (Árnybíró 12, Gravitation 2, Bizenghast 5), hogy pár szót válthassak a Panel fanzin főszerkesztőjével, Szabó Zolival, majd Olórin rábeszélésére megveszem a szerzői kiadások közül (a Négyzet - Az első abszurd kör és a VaHaN 2 valahogy nem hoz lázba) a Kalyber Joe első részét. A végtelenül szimpatikus és Felvidéki Miklóshoz hasonlóan pofátlanul fiatal szerző, Pilcz Roland jól rámijeszt, hogy már alig van a második kötetből, ezért klasszikus fogyasztói pavlovi reflexből végül mindhárom kötet a hátizsákomban köt ki. Feri körülbelül ekkor köszön el tőlünk, mert egy barátja filmjéhez segít 20 éves lányokat castingolni (persze tiltakozik, hogy nem csak lányok lesznek, de nyilván nem hiszek neki), micsoda erkölcsi fertő, gondolom magamban, és közben látványosan irigykedek.
Összefutok Mannal és a képregényhonosítók gerillacsapatával, és mivel eddigre újra megszomjaztam, Olórin meg megéhezett, úgy döntünk, hogy levezetésképpen beülünk egy közeli vendéglőbe. A csapat tagjait némi feszült várakozás után végül szenteltvízzel kell kiűzni a Börzéről és hamarosan egy korsó kellemesen gyöngyöző Zlaty Bazant-al nézek farkasszemet, míg a többi gyengelelkű kólázik (értsd: Olórin). A honosítók megbízható következetességgel alkoholizálnak (a szakma átka, gondolom), én meg betolok egy palacsintatésztában sült brokkolit, majd rövid gondolkodás után rárabolok a szomszéd tányérján megmaradt tatárbifsztekre. Elégedetten dőlök hátra és még az sem zökkent ki a zen állapotból, hogy lemaradtam a Börze szenzációjáról, miszerint Galla Miklós is tiszteletét tette a geekek között: a hátizsákom és a gyomrom tele, ereimben alkohol kering. Hát kívánhat mást az ember?
Vérben tocsogó promo trailer egy készülő neo-noir hangulatú akciókrimihez. Thomas Jane egy keménytökű magánnyomozó szerepében szembekerül néhány rosszarcú gengszterrel, és bepöccen.
A Michel Gondry-féle Tekerd vissza, haver! előtt is nagy divat volt zanzásítva újraforgatni egyes klasszikusokat, majd a YouTube közönsége elé tárni a többnyire inkább kínos mint vicces végeredményt, azóta meg pláne. Az alábbi videóban a teljes Kill Bill egy perces verzióját láthatjuk kifejezetten szellemes kivitelezésben. Bónuszként a tovább után ugyanez a csapat a Forrest Gumpot is svédeli.
A japánok remekül értenek ahhoz, hogy a racionális magyarázatokra, lecsiszolt technológiai jóslatokra, koherens egészt alkotó jövőképekre fittyet hányva alkossanak a sci-fi és azonbelül a cyberpunk nehezen megfogható szubzsánerében - és az eredmény mégis pontos, találó kritika legyen arról az életformáról, ami felé tartunk, sőt amiben már benne élünk. A Tetsuo, az Electric Dragon 80.000 Volt és társaik mind közelebb fekszenek Lynch Eraserhead-éhez, mint a visszafogottabb nyugati műfaji testvéreikhez (a Robotzsarutól a Blade Runneren át a főszereplőkül precízen belőtt frizurákat és divatos bőrkabátokat választó Mátrixig). Inkább hasonlítanak zavart elmékről látleletet adó művészfilmekhez, mint szokványos disztópikus sci-fikhez, csakhogy az elme most nem egy sorozatgyilkosé vagy egy drogosé, hanem - a modern társadalomé…
CYBERPUNK SOROZAT, 1. RÉSZ:
Futurisztikus technopogány rémálom a kiberlabirintus végtelenjében!
Nihei Tsutomu tíz kötetes mesterművében a technikának kiszolgáltatott ember iszonytató rémálma teljes mértékben megvalósult: visszavonhatatlanul elvesztettük az irányítást a Megastruktúrának nevezett, saját kényelmünkre létrehozott hatalmas, bonyolult és komplex rendszer felett. (Valahogy úgy lehet ezt elképzelni, mint egy nagyvárost irányító számítógépes apparátust vagy egy fejlett épületelekronikai rendszert, csak SOKKAL messzebb az összetettség és az integráció irányában…). A tudomány Frankeinstein-szörnyetegei elhagytak minket: a robotok és a szilíciumlények az emberiség védelmében pusztítják saját létrehozóik leszármazottjait, akik mutálódás következtében elvesztették azon génjeiket, melyekkel kapcsolatot voltak képesek teremteni a bolygó „lelkével”, az internet ük-ük-ükunokájával, a Hálózattal.
Nem a robot lázad itt építője és istene ellen, hanem az irányítás és bármiféle kontroll híján vadul és fékezhetetlenül burjánzó, egyszerre szimbolikus és nagyon is kézzelfogható millió arcú Megastruktúra pusztít és épít az egykori emberi tervek alapján, de a mai, valódi igényeket meghallani képtelenül. A saját gépeivel szót nem értő ember rémisztő tragédiája ez, mely a számítógépek, a programozás, a szoftverek megjelenése óta kísért minket, egyre erősebben.
Hőseink a hálózati géneket mint kormányt keresve próbálják visszanyerni az irányítást a Világ (vagy csak annak a számukra az egészt jelentő része?) fölött, de a küldetés nem csak lehetetlennek, hanem értelmetlennek is tűnik: az emberi életre már jószerivel nem alkalmas a környezet, a tudás gyakorlatilag elveszett. Hiába keres és harcol fáradhatatlanul néhány, a legfejlettebb technológiákat használó technolovag a káosz ellen, ha az emberiség maradékának legnagyobb része még az ajtókat sem tudja kinyitni és egész élete a folytonos menekülésből áll. Ennek megfelelően a társadalom fogalma is értelmetlenné vált, és az irányítás lehetősége is, amiben a 21. századi ember vakon bízik, hiszen egész élete és gondolkodásmódja ezen alapul. Horror, felejts el mindent: vissza az őskorba, egy hipermodern gépmennyországba zárva…
És amit eddig leírtam, az csak egy darabka ebből a technokrata lidércnyomásból, és körülbelül az egész történet felére derül ki. Jó eséllyel így történhetett: Nihei Tsutomu bal kezébe fogta a cyberpunk velejét jelentő elveszettség- és információhiány-érzetet, jobbját a szívére tette, és megesküdött, hogy nem alkuszik: nem hoz létre kerek egészt, nem adja oda az egész felaprított kirakóst a szerencsétlen olvasónak, sőt még csak nem is feltétlenül összeillő darabokat juttat el hozzánk... Hogyan is tehetné? A megismerhetőség és kontrollálhatóság ellenkezőjéről álmodja éppen fekete-fehérbe látomásait!
Tsutomu, ha nem manga-ka volna, egész biztosan építészként dolgozna. A Blame! igazi főszereplője a „labirintus” – egy behatárolhatatlan képződmény, melynek felépítése talán logikus, de csak az álom logikájával mérhető. Az antropomorf gondolkodásmódot el lehet felejteni: hiába a lépcsők, az ajtók és a többi ismerős motívum, előbb-utóbb úgyis felbukkan egy felfoghatatlan méretű üres tér, egy feneketlen akna vagy egy végtelen magas torony a következő sarok mögött… A vonatok magukban járják végtelen útjukat, az ajtók nem nyílnak, a Konstruktorok, eme torz, burjánzó technodzsungel gigantikus kertészrobotjai a primitív emberi kolóniákat, falvakat szétzúzva építkeznek, vakon és megállíthatatlanul, csakis a mi érdekünkben…
Egy ilyen torz világban természetszerűleg az emberszerű lényeket is naivság volna emberként aposztrofálni. A Homo Sapiens faj sokféleképp mutálódott, különböző testméretű törzsek jöttek létre, mintha az Alíz Csodaországban acid tripre emlékeztető jeleneit látnánk a messzi jövő groteszk rögvalóságába vetítve. Ahogy semmire, a biológiára sem lehet támaszkodni: emberek, humanoid robotok és szilíciumlények csapnak össze, és nem látszik a különbség, talán nincs is különbség… A hősök és erősebb ellenfeleik nem esznek és nem is alszanak, legfeljebb az alsóbbrendű, fejlődésben elmaradt emberi törzsek, akikkel találkoznak, és akik változatos és erőszakos módokon pusztulnak el, saját tragikus és rövid szerepükkel is az ilyen körülmények között való túlélés lehetetlenségét példázva. Az erősebb ember: aki már nem is ember. Az evolúció könyörtelen isten...
Aztán még egy jellemző Blame!-es húzás: nincs Dr Watsonunk és nincs a sci-fire jellemző „most érkezett utazónk” sem, aki rácsodálkozásával a befogadó kérdéseit, meglepődését testesíti meg. Így, mivel még a létfontosságú információkat sem közli senki a Tiszelt Olvasóval, a párbeszédek pedig a legszigorúbb mértékben minimálisra vannak korlátozva – és nem is mindig igazán informatívan és tanulságosan alakulnak… –, ugyanolyan egyedül vagyunk mi is, eltévedve és támpontok nélkül egy felfoghatatlanul összetett, határok nélküli világban, mint a képregény szereplői maguk. A hatás tökéletes - welcome to the jungle!
A főhősünk, Killy, egy igazi "Blank Page": a történet nagy részében nincsen társa (és persze mikor van, akkor sem beszélget vele), nem tudunk semmit múltjáról, sem motivációjáról. Drukkolni lehet neki, de azonosulni vele nem: van rajta valami uncanny, valami zavaró benyomás, ami veszélyre int, ami miatt nem tudjuk saját jellemünket rávetíteni, ahogy egy FPS játék láthatatlan főhősére szoktuk. Nem hagyja. Visszanéz avval a kiismerhetetlen macskatekintetével, aztán elfordul és elmegy. Mi pedig követjük, és nézzük, ahogy futurisztikus keresztes lovagként járja a veszélyekkel teli technodzsungelt, a Szent Grálhoz hasonlóan elérhetetlen és megtalálhatatlan hálózati géneket keresve. Ha szükséges, gondolkozás nélkül, a legnagyobb túlerő ellen is közbeavatkozik, akárhányszor kockára téve saját életét - és mindent túlél, ebben a világban pedig ez igazán ijesztően hat. A kudarc nem halála, hanem ismeretlen célú küldetésének be nem teljesülése volna.
Ennek a szörnyű, befagyott jelennek (amit rendre "16 245 nappal később" jellegű feliratok szakítanak meg) még múltja sincsen: nincsen emlékezet, nincsenek archívumok, és ami tudás, történelem-szilánk megmaradt, ahhoz is csak kevesen tudnak hozzáférni. (Újabb pofon a mindenről tudni akaró mohó információéhségnek...) A tudományok, amik magas fokú fejlettségét ehhez a technológiailag bonyolult városstruktúra létrejöttének tükrében lehet, mintha végérvényesen eltűntek volna, semmisnek tekinthetők. Nem csak a biológia, de a fizika alapvető történyei sem működnek. A folyosókban és aknákban néha gravitációváltások történnek, a lépcsők lehetetlen helyekre vezetnek, Escher őrült festményeit megidézve, sőt még Dalí hosszú lábú szürreállatai is felbukkannak egy cameo erejéig. A tér és idő nem egzakt, a szereplők találkoznak jövőbeli önmagukkal, a kibertér összekeveredik a valósággal avatárszerű megtestesülések formájában, de még a halál sem biztos…
A koherens történetvezetésre egyre jobban fittyet hányó sorozat a zseniálisan elborult harc-epizódokon kívül a borzongató tech-horror motívumok rafinált, egyenletes fokozásával köti le figyelmünket. Az első emberi testméret-különbség a második kötetben tűnik fel, és Killy is itt veszti el először egy végtagját. A következő könyvben tanúja lehetünk az első gravitáció-változásnak, és így tovább, míg a nyolcadik kötetben már harap a fal, a lépcső pedig féreggé változik… és még mindig van hová tovább!
Ugyan a Blame! története a tizedik kötet végén lezárul (eddigre ugye már senki sem számít igazi, megmagyarázós és szereplők sorsát befejező végkifejletre, igaz?), a mester rövidebb mellékhajtásokkal szórakoztatja rajongóit. A Net Sphere Engineer, a Biomega és a Noise mind a fanok érdeklődésére számot tartó anyag ugyan (különösen az utóbbi, egy egykötetes előzménytörténet), lényeges újdonságokkal azonban nem szolgálnak, csupán hozzák a szintet és variálják a helyzeteket.
Mozgóképen viszont, úgy tűnik, nem működik a mágia: a Blame! Ver 0.11 című egyórás, rövid jelenetekből álló animeváltozat meg sem tudja közelíteni a manga atmoszféráját. Elsőre látszik rajta, hogy képregény-adaptáció: nagyrészt lassan tovaúszó állóképekkel dolgozik, a színek használata által biztosított túlságosan is nagy lehetőséggel pedig nem tud mit kezdeni: a piros, kék és más élénk színűre festett kontrasztok túlságosan valótlanná teszik a Blame! bizarr, mégis kézzelfogható világát. Kihagyták Killy hosszú sétáit is (a mangában rengeteget látjuk a magányos főszereplőt a Megastruktúra végtelen folyosóit, párkányait, lépcsőit és termeit járva), ami az animében persze kevésbé működött volna, de így jóval gyengébb az a varázslatos, megfoghatatlan, nyomasztóan magányos hangulat is.
Tsutomu a Blame! sorozattal - nyugodtan kimondhatjuk - kultuszművet alkotott, amely, mint ilyen, természetesen nem a nagyközönségnek szól: ugyanolyan egyedi és nehezen emészthető, mint a bevezetőben említett társai. A fáradságot azonban, a Ghost In The Shell-hez, az Akirához és a többi igen komoly hangvételű, tömény, idővel legendává magasztosult mangához hasonlóan bőségesen meghálálja.
Nihei Tsutomu: BLAME!
Terjedelem: 10 kötet (~ 10 x 250 oldal) Készült: 1998-2003 között
A South Park legfrissebb része (már a 13. évadnál járnak odakint) minden szuperhősfilm-fannak kötelező: a Watchmen, A sötét lovag és a Spirit világát parodizálták ki Parkerék, vagy inkább adaptálták a sorozatbéli kisvárosra. Az epizód ingyen és legálisan megnézhető, kedvcsinálónak következzék az intró, amiben Cartman hősiesen megakadályoz egy nemi erőszakot.
Harold Ramis (Idétlen időkig) filmjében Jack Black és Michael Cera két ősembert játszik, akiket száműznek a törzsükből, így kénytelenek elindulni a világtörténelem első "road trip"-jére. Ha csak fele olyan vicces lesz, mint Roland Emmerich fergeteges komédiája, az I.e. 10 000, akkor megnézzük.
Újabb vírusmarketing vagy csak egy ügyes fan-film a Half life 2 után szabadon? Lehet találgatni. Angolul nem kell tudni hozzá, nincsenek benne dialógok. Half life, Lost és Cloverfield-fanoknak ajánlott. (Itt a kapcsolódósite, sok nem derül ki belőle.)
Amikor kiderült, hogy Frank Miller, korunk egyik legnevesebb képregényzsenije (a másik nyilván Alan Moore), filmet kíván rendezi, nem csak a fanboyok meg a comics-geekek jöttek heves izgalomba, de a Rodriguez-féle Sin City rajongói is. Utóbbiak nyilván egy újabb kőkemény, CGI-vérbe és fekete-fehér vad-romantikába tunkolt neo-noirt vizionáltak, borostás übermacsókkal és dögös szexbombákkal. Miller ehhez képest – hogy is fogalmazzunk finoman – büszkén, bátran és egyenesen a trambulinról hugyozta szembe a nézői elvárásokat.
Kezdjük először is a témaválasztással, amivel kapcsolatban nagyon sokan értetlenkedtek, mondván, miért nyúl Miller más képregényéhez, miért nem saját munkásságából szemezget. A válasz pofonegyszerű: Will Eisner sorozatának adaptálására nem önként ajánlkozott, hanem egy felkérést fogadott el. És hogy miért mondott igent? Mert nem mondhatott nemet. Will Eisner neve ugyan nem sokat mond mifelénk – ami nem jelent semmit, tekintve, hogy pár hónapja, még Alan Moore is az ismeretlenség homályában leledzett –, viszont angolszász körökben őt tekintik a képregény műfaj egyik úttörőjének, és (többek között) az első komolyabb „grafikus regény” megalkotójának. 1940-ben indult, The Spirit című sorozatával pedig olyan történetvezetési, szemléletbeli és nem utolsó sorban kompozíciós újdonságokat vezetett be, amelyek hatással voltak az egész médium fejlődésére. Maga Miller is Eisner köpönyegéből bújt elő, így nem csoda, ha megtisztelőnek érezte a felkérést. A 2005-ben elhunyt legendát egyébként személyesen is ismerte, sőt barátok voltak, noha voltak szakmai vitáik is bőven.
A tiszteletből nem sok jutott a filmverzióba, már ami az eredeti történetet és hangulatát illeti. Szemben Snyderrel, aki precízen lemásolta a Watchmen figuráit és a sztori fontosabb elemeit, Miller különösebb aggályok nélkül nyúlt bele az alapanyagba. Tegyük hozzá, hogy az eredeti képregény, mivel egy évtizedeken át görgetett, több író és rajzoló által alakított sorozatról van szó, nem olyan egységes, mint Moore klasszikusa, de mégiscsak van egy sajátos hangulata és mitológiája. Az eredeti sztori szerint a képzeletbeli Central City-ben a gonosz Dr. Cobra megöli a Denny Colt nevű magándetektívet, aki azonban „feltámad” pár nap múlva. Ezt azonban csak Dolan felügyelő tudja, Colt régi énje ugyanis megszűnt, helyette megszületik az álarcot, öltönyt és kalapot viselő Spirit, a város önkéntes őrangyala, akinek egyébként semmiféle szuperképessége nincs, csak a kemény ökle, a csípős humora, meg egy Ebony White névre hallgató kisfiú, mint a segítője.
Hogy utóbbit már nem emelte át a filmbe Miller, az érthető, mivel a fiú a legdurvább, ’40-es évekbeli néger sztereotípiákat testesíti meg. De ugyanígy a többi karaktert is megváltoztatta, van, akit megfiatalított (Silken Floss), van, akinek új foglalkozást kreált (Ellen Dolan), van, akit újonnan hozott létre (Morgenstern), a főgonosznak pedig – akit a képregényben csak egy pár fehér kesztyű szimbolizált – új identitást talált ki. A főhős ruhatárát is update-elte: Spirit az öltönyhöz kapott egy rikító vörös nyakkendőt és egy hófehér tornacipőt. Ezek persze apró – és a legtöbb esetben indokolható – változtatások ahhoz képest, hogy az eredetileg szuperképességek nélküli Spiritnek itt Rozsomákhoz hasonló öngyógyító képessége van, és egy „földközeli” humoros fickó helyett egy öntelt, felszínes hólyag lett belőle.
Odáig persze nem engedi a filmet eljutni Miller, hogy bármelyik karaktert, vagy akár magát a történetet egy pillanatra is komolyan vegyük. Rögtön az első komolyabb jelenetből (Spirit és a főgonosz Octopus összecsapása) egy olyan burleszk-szerű csete-patét kanyarít, hogy arra még Stephen Chow is elismeréssel biccentene. Óriási idézőjelek között van minden egyes mondat, dialógus, jelenet, de maga az egész film is, és akkor a millió utalásról még nem is esett szó. Mintha egyszerre akarná Miller kiparodizálni a képregényes és a képregény-filmes kliséket, úgy hogy közben azért demonstratíve szembemegy a most divatos realista vonulattal is (lásd: A sötét lovag, Watchmen).
Mindez ott bukik meg, hogy Miller, mint elsőfilmes (a Sin City rendezői kreditje inkább csak szimbolikus volt), nem akkora spíler még, hogy úgy zsonglőrködjön a stílusokkal és kikacsintó gesztusokkal, a komoly és a komolytalan határán egyensúlyozva, mint mondjuk egy Tarantino. Kéne például egy végig érdekes sztori, különben nincs mire felhúzni a kismillió vizuális geget, a színészeknek pedig fogalmuk se lesz, hogy mit kezdjenek a figuráikkal, és ez az alakításaikon is látszani fog. Itt kábé ez történik. Ráadásul épp a főhős a legérdektelenebb, egy üvegbetonnál is átlátszóbb, tenyérbemászó figura (alakítja: az eddig méltán ismeretlen Gabriel Macht).
Ahogy az jó előre borítékolható volt, a látvánnyal semmi gond, „képregényes-retrós” monokróm színek uralkodnak végig (hasonlóan a Sky Kapitány és a Holnap Világához), és ahogy a Sin City-ben, úgy itt is nagy hangsúlyt kapnak a fény-árnyék hatások, illetve egy két élénkebb szín, mint visszatérő motívum. Akad nem egy zseniális vizuális megoldás, ez persze nem akkora meglepetés, ismerve Miller tehetségét. Összességében mégis iszonyatosan zsibbasztó, mindenféle önkontrollt nélkülöző film a Spirit.
És emiatt mégse igazán Miller a hibás, ő ugyanis pont azt hozta létre, amit megálmodott. Fogta kedvenc szerzőjének alapmítoszát, összemixelte saját védjegyszerű stílusával, leszerződtetett egy csomó jó (színész)nőt (nyilván a személyes toplistájának az élbolyát: Scarlett Johansson, Eva Mendes, Jaime King, Paz Vega, Sarah Paulson, Stana Katic), és maszturbált egy egészségeset, mármint: vizuálisan. A producernek vagy a stúdiónak kellett volna szorosabbra húzni a szöges nyakörvet a póráz végén – no de, mi várható attól a Lionsgate-től, ami pont emiatt az – egyéb szempontból persze szimpatikus – rugalmassága miatt mehet hamarosan csődbe?
Így aztán, sokan fognak ugyanolyan kellemetlenül meglepődni, mint az újabb Blöff-ben reménykedő Guy Ritchi-fanok a Revolver esetében. Persze az, hogy az egyfajta Sin City-folytatásra számító átlagnéző milyen válogatott bazmegelések közepette fog felállni a mozifotelből, itt a Geekzen kevésbé fontos elemzői szempont. Elvégre furcsa lenne, ha pont itt döngölnék földbe egy vérbeli fanboy-filmet, amikor akár meg is dicsérhetném Miller tökösségét.
A Spirit pont olyan, mint a filmbéli félresikerült fejeslábas klón, amit vagy fél percig bámul Samuel Jackson Octopusa, miközben azt ismételgeti, hogy: „That's damn weird…That's just plain damn weird.” Igen, baromi bizarr ez az egész, mégis – pont ezért – nem lehet nem megbámulni. Spirit - A sikitó város - amerikai, 2009. Rendező és író: Frank Miller. Zeneszerző: David Newman. Operatőr: Bill Pope. Szereplők: Gabriel Macht (The Spirit/Denny Colt), Samuel L. Jackson (Octopus), Scarlett Johansson (Silken Floss), Eva Mendes (Sand Saref), Jaime King (Lorelei Rox), Paz Vega (Plaster of Paris), Sarah Paulson (Ellen Dolan), Stana Katic (Morgenstern). Gyártó: Lionsgate. Forgalmazó: Budapest Film. 108 perc.
Az Eduárd bemutatja sorozat, mintegy az (itthon megjelent) színes-szagos és húzósabb árú amerikai képregények és mangák ellenpontjaként, hazai készítésű rövid - 26 oldal, 800 Ft - és fekete-fehér történetekből áll, melyet egyszerű és kényelmesen átlapozható tűzött füzetke formátumban adtak ki. A képregény-élvezet másik válfaja ez: a nappali legszebb polcáról áhítattal leemelt és kesztyűben átlapozgatott díszes kötetekkel szemben élőhelyéül sokkal inkább vasúti fülkék, tömött buszok, kirándulótáskák és kabátzsebek szolgálnak, és így is van ez rendjén. A megjelenések közül mi most kettő, az ízlésünkhöz közelebbi darabot ragadunk ki, a romantikus lelkületű ifjúságnak szóló történeteket engedelmetekkel másoknak hagynánk meg.
Dr Sör Kálmán matematikus kalandjai – az öregebbek (haha) emlékezhetnek rá – a Kretén magazinban kezdődtek meg, Göndöcs Gergely hirtelen felindulásból elkövetett agymenéseként. A főhős, akarom mondani főszereplő jellemvonásai az első pillanattól világosak és rémisztően ismerősek lehettek az olvasóknak, ráadásul tisztán levezethetőek legfőbb attribútumaiból: nevéből, végzettségéből és munkájából.
Sör Kálmán: milyen szép, milyen egyszerű magyar név, Kőbányai és zsíros konyharuha jut eszünkbe meg elnyűtt pulóver. Matematikus, azaz művelt és intelligencs (sic!), de antiszociális és a hétköznapi értelemben szűklátókörű emberek, juthat eszünkbe (persze pironkodva, a magas sztereotípia-faktor miatt), és lám csodát: nem ez a képregény fog rácáfolni az elvárásainkra. Végezetül: tanár, tehát embergyűlölő, erőszakos és vulgáris. Pofátlanul egyszerű a recept. Akkor miért működik mégis?
Groteszk, egyrészről. Ez a korunkban nagyon népszerű és elterjedt esztétikai minőség ott lapul minden képkockában, Göndöcs Gergely az indokolatlanságánál fogva elfogadhatatlan erőszaktól indul és onnan csak megy tovább. Néha egy-egy áldozatot megpróbál talán hanyagul ellenszenvessé tenni, de nem áltatja olvasóját azzal, hogy pusztán az idegesítő, fárasztó emberek elleni virtuális hajtóvadászatról lenne szó. Ennél sokkal pőrébb, sokkal nyersebb, ösztönibb az egész. "Milyen átmérő? Leül. Elégtelen. Vrata-brata-vrata!" És szomorú, dühös magyar poszt-szocreál, másrészről. A Napirajznál könnyedébben, de benne van ez az íz is.
A rövid, hősünket különféle szituációkba helyező történetek egyértelműen az agresszív, türelmetlen és absztraktul rövid tőmondatokban beszélő ember-szörnyetegre koncentrálnak. Csakis őróla szól itt a show, olyannyira, hogy a többi visszatérő vagy csak egy kockára beugró szereplőnek még az élete-halála sem számít: meghalnak, súly nélkül, néha feltámadnak, közben pedig szomorúan mantrázzák egysorosaikat, míg S. K. elmegy az aknavetőért vagy az elefántért, hogy kinyírja őket (saját kezűleg). Pontosan ezért fáradnak el a Sör Kálmán történetek még egy ilyen rövid füzetke végére is: a karakter csak ennyi, nem is lehet több, stílusának töménysége révén nyeri el szerepének lényegét…
Komolyabban vehető viszont a másik górcső alá vett kötet, még akkor is, ha szerzője jóval fiatalabb és nem nevezhető hivatásosnak. Felvidéki Miklós képregénye, A fiú, akit Zsuzsinak hívtak, pofonegyszerű ötletre épít: elmesél (illusztrál) egy Johnny Cash számot (A Boy Named Sue), pont. Pár perces sztori huszonhat oldalon, tuti nem kell sűríteni, de a sztori azért pörög rendesen: Zsuzsi zűrös gyerekkora, a fater, aki lelépett, az osztálytársak, akik csúfolódnak a lánynéven, a pap, aki elárulja az eredetét…
Mi lesz ebből? Ugye nem valami átlátszó dráma?, aggódhatunk (ha nem ismerjük az eredeti country számot). De aztán: „Sajnálom, de az én szívem már egy másik nőé… Ezt a nőt pedig bosszúnak hívják”, olvashatjuk a tizedik oldalon, és kétségeink eloszlanak. A stílusérzék a lényeg: hátranyalt haj, hatalmas övcsatok, pofás csizmák és ide-oda dobált gitárok adják a sztoriba a rockabilly tökösséget, mindez azonban saját elegáns paródiájával vegyül, filmes klisékkel és pozőr beállásokkal. Nem lehet nem szeretni és nem együtt érezni vele – de totálisan komolyan venni sem.
A képi világ pedig minderre rátesz még egy lapáttal: a manapság már divatból szándékosan eltúlzott, pop-artos színezési módszer, ahol váltakozó sűrűségű fekete pontok adják a textúrát, ugyanabba az idézőjelbe teszik a kissé stilizált, de kifejező figurákkal dolgozó látványvilágot, mint amibe a vagánykodós párbeszédek vagy éppen a Johnny Cash felbukkanása a történetet. És ez, akár szándékos, akár szándékolatlan, nagyon ügyes húzás.
Ha nem tudnám, milyen keserű itthon a kiadók kenyere (főleg a hazai megjelenések tekintetében), hajlamos lennék azt mondani: ilyen kiadványokat lenne érdemes nyomni a magyar piacon, nem a tizedik féle tucatmangát…
Íme az első (egyelőre sajnos felirat nélküli) teaser kedvenc koreai rendezőm, Park Chan-wook (Oldboy) legújabb filmjéhez. A Thrist egy vámpírrá változó pap története, de ne számítson senki hagyományos vámpírmozira. Egy biztosnak látszik: a zenével nem lesz gond. Koreai bemutató: április. Update: a koreai nyelven elhangzó narráció magyarul így szól: Ne ölj / Ne paráználkodj / Felebarátod házastársát ne kívánd! / A vérszomj felkavarja a lelkét / A vámpírok nem halhatatlanok. Így is akarod a véremet? (forrás: origo)
Az egyik legtehetségesebb koreai direktor, bizonyos Kim Ji-woon munkásságával már foglalkoztunk a Geekz hasábjain, méghozzá a Két nővér című horror hazai dvd-kiadásának kapcsán. Ha ebből arra következtetne a nyájas olvasó, hogy a jelen dvd-kritika tárgyát képező A bosszú is a rémfilmek mezőnyében indul, akkor téved. Kim mester ugyanis eddigi, rövid, de annál izgalmasabb pályafutása alatt még nem horgonyzott le egyetlen műfajnál sem, legutóbb például egy westernnel rukkolt elő (The Good, The Bad and the Weird, 2008), a debütálását pedig anno egy fekete komédiával ejtette meg (The Quiet Family, 1998). Egy közös vonása viszont van a filmjeinek: egyiket sem lehet tipikus zsánermozinak tekinteni. A bosszú is ilyen: papíron akciófilm, megfelel (majdnem) minden vonatkozó nézői elvárásnak – egyszerű sztori, látványos bunyók és lövöldözések, rengeteg erőszak és vér – mégis vitathatatlanul egyedi.
A történet sem tűnik különösebben kreatívnak: adott egy szótlan-szürke „intéző” (Sun-woo), aki Mr. Kang, a nagy hatalmú übergengszter hűséges katonájaként érvényesíti a főnök akaratát. Puszta kézzel, lábbal, baseball-ütővel – mikor mivel. Amikor Kang elutazik, Sun-woo gondjaira bízza fiatal, kívülálló (= nem gengszterkörökből való) barátnőjét. A feladat egyszerű: ki kell derítenie, hogy a lány találkozgat-e mással is a Big Boss háta mögött, és ha igen, akkor meg kell őt ölnie a titkos szeretővel együtt. Kang sejtése beigazolódik, Sun-woo azonban – életében először – nem teljesíti a parancsot, és futni hagyja az aktus közben (pontosabban: utána) rajta kapott párocskát. A munkaköri mulasztás folyományaként Kang leveszi a kezét egykori kedvenc beosztottjáról, így a rivális banda verőemberei – egy korábbi sérelem miatt – elfogják, és élve elhantolják hősünket. Túléli, a további – nem humanitárius jellegű – ambíciói pedig a magyar címből könnyedén kitalálhatóak.
Sun-woo motivációit a legtöbben félreértelmezik. Kim Ji-woon egy szóval képpel sem állítja azt, hogy hőse beleszeretett volna a lányba. Amit tudunk és látunk, mindössze annyi, hogy az addig maximálisan lojális és fegyelmezett Sun-woo élete egyszer csak kizökken. A nő elsősorban nem a vágy titokzatos tárgya (talán az is), csak katalizátora annak a folyamatnak, amelynek során a férfi elidegenedik addigi életétől és környezetétől. Felébred szép lassan a zombi-létből, de nincs hová menekülnie. Nem engedik, hogy a régi életéből kilépjen, de ő maga is tudja, hogy amire vágyik, az egy álom. Sőt: már akkor is tudja, amikor szembefordul a főnökével. Innen a film melankolikus alaphangulata, amit a stílusos, hideg színekkel dolgozó fényképezés vagy a hibátlan, elégikus soundtrack is remekül erősít.
A stílusban enyhe törés csak akkor következik be, amikor hősünk fegyvert próbál szerezni, és az addigiaknál jóval elrajzoltabb, komikusabb figurákkal akad össze – a morbid humorban mellesleg Park Chan-wook hatása érződik. Felróható lenne még, hogy Sun-woo teste jóval több késhegyet / golyót tolerál, mint egy átlag halandóé, vagy hogy a harcjelenetekben a realizmus helyett a cool-faktor dominál, ezek azonban nyugodtan besorolhatók (a szükséges) költői túlzás kategóriájába. A bosszú épp ezek miatt működik látványos zsánerfilmként, és kontemplatív szerzői munkaként is.
A KIADVÁNY
Amilyen kúl maga a film, olyannyira gagyi a magyar kiadás borítója, és akkor a jellegtelen magyar címről még nem is szóltunk (az eredeti jelentése Édes élet, az angol verzióé pedig Keserédes élet – bármelyik jobb lett volna). A képminőségre nem lehet panasz, ahogy az 5.1-es koreai és magyar hangsáv is jól szól. A szinkron hangzása persze tompább, kevésbé életteli, de aki nem eredetiben nézi a filmet, az meg is érdemli. A feliratok mellesleg a szinkron szó szerinti átiratai, ami nem szerencsés megoldás, mert a színészek szájához igazított szöveg (épp azért mert a színészek szájához van igazítva, kényszerű betoldásokkal vagy épp kihúzásokkal), nem fedi az eredeti dialógusokat. Jó pont, hogy a menü alatt a filmben is fontos szerepet kapó vonós muzsika szól.
EXTRÁK
Na, olyanok nincsenek. Ha csak a filmelőzetest és a képgalériát nem tekintjük annak. De inkább ne.
ÖSSZEGZÉS
Ronda borító és extra-mentes lemez helyett a Két nővérhez hasonló minőségi kiadványt érdemelne ez a film is, viszont 990 pénzért ez még így is bőven ajándék. A bosszú ajánlható mindenkinek, aki nem veti ugyan meg a látványos henteléseket, de mégis többre vágyik egy agyatlan akciónál. Azért se fogom leírni, hogy ínyenceknek!
Értékelés
Film 5/4
Kép 5/5
Hang 5/4
Extrák 5/0
Külcsín 5/1
Dalkomhan insaeng / A Bittersweet Life – dél-koreai, 2005. Rendezte: Kim Ji-woon. Szereplők: Lee Byung-hun, Kim Young-Chul, Shin Mina. Forgalmazó: Cinetel. 115 perc.
A képregénytörténelem egyik kétségtelenül leghíresebb vadnyugati hőse Lucky Luke (avagy korábbi magyar inkarnációiban Talpraesett Tom és Villám Vili), aki egyesíti magában a legendás vadnyugati hősök minden klasszikus, azóta az emberiség közös tudatalattijába mélyen beégett jellegzetességét: a képregénybuborékok Gary Coopere keményöklű, gyorsabb, mint az árnyéka, nemtörődöm hanyagsággal gyújt rá egyik maga sodorta cigarettára a másik után, miközben hullanak körülötte az ellenfelek (vagy azok fegyverei), és sosem állapodik meg, hanem dolga végeztével magányosan lovagol el a naplementébe, hogy máshol segíthessen a rászorulókon.
Mivel a Pesti Könyv jóvoltából (ami hasonlóan kicsi és elkötelezett kiadó, mint a Marvel hazai zászlóvivője, a Kingpin, lásd interjúnkat), az újvidéki Fórum, majd az Egmont kiadó kudarcba fúlt próbálkozásai után újra részesei lehetünk a Vadnyugat legfürgébb pisztolyforgatója kalandjainak, talán érdemes kicsit feleleveníteni az önfeláldozóan segítőkész cowboy kezdeti lépéseit. Alkotója, Morris (teljes nevén Maurice de Bévère) 20 évesen olyan alkotótársakkal dolgozik a CBA belga rajzfilmstúdiónak, mint Pierre Culliford, azaz Peyo, a Hupikék törpikék későbbi főtörpapája, és André Franquin, akinek Gaston Lagaffe fergeteges gegjeit és a fura kinézetű Marsupilamit köszönhetjük. Miután munkahelye lehúzza a rolót, Joseph Gillain, művésznevén Jijé, a Spirou magazin oszlopos tagja karolja fel, ideiglenesen otthont adva neki és egyúttal befogadva alkotói műhelyébe, melynek tagjaként (Will-el és Franquin-el kiegészülve) a Négyek bandája néven híresülnek el. Itt alkotja meg Lucky Luke alakját, aki elsőként az Arizona 1880 történetben jelenik meg az 1946-os Spirou Almanach-ban, majd 1947-ben a Dig Digger aranybányájában (La Mine d'or de Digg Digger) folytatódnak a kalandjai, még mindig a Spirou magazin oldalain. Ekkor úgy dönt, követi mentorát, Jijét, Amerikába és ott is ragad hat éven keresztül. Nagyobb szerencse nem is érhetné: részt vesz a mára már legendássá vált MAD magazin első számának elkészítésében Jack Davis és Harvey Kurtzman oldalán, és találkozik André Goscinny-val, későbbi szerzőtársával, aki abban a hamis reményben vágott neki a hosszú útnak, hogy a Walt Disney stúdió munkatársa lehessen.
Morris autentikus forrásból ismerheti meg a Vadnyugat neves szereplőit, miközben a Lucky Luke első kötete albumformában lát napvilágot 1949-ben Belgiumban, majd szépen sorban követik az újabbak, a méregdrága költségen tengerentúlra postázott képregényoldalak eredményeképpen. Hőse itt még egyszerű, rajzfilmszerűen lekerekített kontúrokkal rendelkezik, korántsem a későbbi gentleman önmaga, leginkább egy klasszikus amerikai westernfilmből előlépett vulgáris bugris, füstöl, akár egy gyárkémény és egyáltalán nem bánik kesztyűs kézzel az ellenfeleivel (Bob Daltont például gondolkodás nélkül főbelövi). A szülőhazájába való visszatérésekor Morris már saját maga is kissé megfáradtnak érzi hősének kalandjait, így a vérfrissítés reményében felkéri forgatókönyvírónak Goscinnyt, akivel ezt a döntésüket az 1955-ös Sínek a prérin (Des Rails sur la Prairie) című első közös kötetükkel pecsételik meg. A kirobbanó siker több, mint 20 év együttműködését és 38 album létrehozását alapozza meg, egészen Goscinny váratlan és tragikus haláláig. Az időközben a Dupuis konzervatív hozzáállása és folyamatos cenzúrája miatt kiadót váltott sorozatot immáron a Dargaud kezében lévő Pilote magazin oldalain követhetik az olvasók százezrei. A Lucky Luke aranykorát megteremtő író westerncsizmája túl nagynak bizonyul a fiatal szerzők hosszú sorának, akiknek Morris adja meg az újabb kötetek témáját, egészen a 2001-ben bekövetkezett haláláig.
A Pesti Könyv legnagyobb szerencsénkre Lucky Luke jobb köteteiből válogat, hiszen első kiadványuk, a Daltonváros (Dalton City), mely rendhagyó (és rendkívül effektív) módon egyszerre kapható az újságárusoknál és a könyvesboltokban, mérföldkő a sorozat történelmében, mivel ez az első Pilote magazinban világot látott történet, a Dupuis kiadóval való szakításuk szimbóluma. Az itt elszenvedett rendszeres cenzúra tökéletesen száműzte a vadnyugati szalonok védjegyeként szolgáló bártündéreket és kánkántáncosokat, a túlságosan véres jeleneteket és alkohol túlzott előtérbe tolását, így fordulhatott elő, hogy Morrisnak négyszer kellett újra rajzolnia a Painfull Gulch-i riválisok (Les Rivaux de Painfull Gulch) borítóját. Ennek egyenes következményeként avanzsál az új kiadó égisze alatt megjelent kötet főszereplőjévé a Mae West színésznőről mintázott Karabély Lulu és tánckara, akik segítenek újra élettel megtölteni a kísértetvárossá vált rablótanyát. Lulu erőteljes szexuális kisugárzásának csak Lucky Luke tud ellenállni, Joe és William Dalton azonnal elbukik vele szemben. Az album running gagje a világ legostobább, és mint most kiderül, legrövidlátóbb kutyájának lelkes próbálkozásai arra, hogy puszta kedvességből valaki nyakába vesse magát, ami természetesen látványos pofáraeséseket eredményez.
Billy, a Kölyök neve ismerősen csenghet a számos filmfeldolgozásnak köszönhetően, lévén az egyik leghíresebb törvényenkívüli volt a Vadnyugat történetében. Goscinny remekül karikírozza az örök gyerek, forró csokoládén és karamellcukron élő, akaratos pisztolypárbajhőst, aki először csak körözési plakátokon jelent meg két korábbi történet, a Törvényenkívüli (Hors la loi) és a Lucky Luke Joss Jamon ellen (LL contre Joss Jamon) oldalain. Most reflektorfénybe kerülve, főszereplőként terrorizálja a frappánsan elnevezett Fort Weakling lakót, míg meg nem érkezik a pacifista módszerekkel élő magányos hős, hogy alaposan elfenekelje a vásott bűnözőt. Az 1962-es, eredetileg sorban huszadik album még természetesen a Dupius cenzúráját nyögte, így a hatlövetűt cumiként használó Billyt csak egy későbbi újranyomásban rehabilitálták.
Érdekesség, hogy míg mindkét magyar kiadás borítóján fűszálat rágcsál a villámkezű igazságosztó, a belső oldalakon csak nem akar kiesni a szájából a dohány. Ez azért különös, mert a második kötete (Rodéo) óta láncdohányos Luke 1984-ben egy dohányzásellenes kampány hatására felhagy a nikotinlöketeket biztosító koporsószegek használatával. A külcsíny ettől eltekintve igen tetszetős, talán csak a szövegbuborékokban alkalmazott betűfontok festenek furán, ha mellé teszem az eredeti kézzel írt szövegét. A fordítás korrekt, de mégis mintha kissé sterilnek hatna, mentes minden nyelvi leleménytől, amit esetleg megszokhattunk Kopeczky Lászlóék esetében. Mindezen szőrszálhasogatás ellenére azonban csak ajánlani tudom a Lucky Luke újabb kiadását, tessék szépen feltenni a polcra az Astérixek és a Tintinek mellé, és folytatni a visszaszámlálást a Titeuf nevű újabb frankofón junkieadagunk érkezéséig.
Daltonváros (Dalton City), Billy, a Kölyök (Billy the Kid) Írta: André Goscinny Rajzolta: Morris Fordította: Banitz Ildikó Kiadó: Pesti Könyv, 2006 Oldalszám: 46 Ár: 1299 Ft
Csodálatos dolog az emberi képzelet, és a gyermeki különösen csodálatos: a leggyötrelmesebb rémképeket képes kiötleni, még ha csak egy furcsa alakú árnyékon vagy egy teljesen szokványos parketta-reccsenésen vetheti is meg a lábát – azután pedig képes ezt a rengeteg, felnőttként érthetetlen és nehezen felidézhető, kávéfolt alakú iszonyat-pacát lemosni az agyról, összehajtogatni és begyömöszölni a psziché egyik ritkán használt nadrágzsebébe. Miután a nép- és Grimm-mesék réges-rég legalizálták az ártatlan tizen-se-évesek lelki terrorizálását, a filmvilág előtt mindig is nyitva állt a kapu a mesei elemekkel tűzdelt horrorok és a nyomasztó gyerekfilmek előtt egyaránt. Aggódó szülők számára leszögezném: a Coraline az utóbbiak táborát erősíti, nyugodtan elvihetjük rá a kölyköket – de anyu és apu sem fog unatkozni.
Korunk animációs filmjeire jellemző, hogy kézenfekvő üzletpolitikai okoktól vezetve egyszerre célozzák a fiatalabb és a felnőtt korosztályt is, így osztályozhatók például az alapján, hogy milyen többlettartalommal tudják megfogni az utóbbiakat. Míg az „állatos komédiák” beérik popkulturális utalásokkal és sikamlósan is értelmezhető duplafenekű gegekkel, időről időre érkeznek egy pofonegyszerű, ám annál hatásosabb fogással dolgozó alkotások is, jelesen: tisztességgel meg vannak írva, nem nézve hülyének célközönségük egyik végletének képviselőit sem. Jelen esetben erről van szó – persze hozott anyagból könnyű dolgozni, főleg ha az adaptáció alapjául szolgáló könyvet egy bizonyos Neil Gaiman nevű úriember írta, aki olyan világhírű remekműveket jegyez, mint az Amerikai istenek, a Sosehol vagy a Csillagpor.
A Coraline egy fiatal, de korához képest intelligens kislány története, aki szüleivel egy különös öreg házba költözik, majd azok szűkös szabadidejének köszönhetően maga kezdi felfedezni a lakot és környezetét. A mélységes kút, a barátságosan idegesítő szomszéd srác és a csodabogár szomszédok még hagyján, de egy párhuzamos álom-valóságba nyíló féregjárat aztán alaposan bekavar a család békés életének: gombszemű doppelgängerek, rabul ejtett gyermeklelkek, igazi rémálomba fordulnak az éjszakák... és a nappalok.
Henry Selick, a rendező és forgatókönyv-író ráhibázott az adaptálandó történet alaptémájára: az utóbbi években feléledt és igencsak népszerű lett a fantasy, az a tágas műfaj, melynek filmes képviselői a ’90-es év elején mintha megritkultak volna. A Coraline sok helyről merít (a könyv és a film egyaránt): a szekrény mögötti titkos átjáró a Narnia krónikájának jelentőségteljes bútordarabját idézi, a varázslatos világ felfedezése a gyermektörténetek klasszikus toposza, a finom mesei hangulatot pedig a film elejétől sejthető, nem is annyira rejtve felszolgált tanulság is erősíti. Még karakteresebbek azonban azok a már-már horrorisztikusan sötét motívumok, amik annyira jellemzőek az íróra, Gaimanra – a filmes világban pedig Tim Burton-re.
Ez utóbbi hatás letagadhatatlan, a hátborzongató módon kedves nyitó képsoroktól a szereplők hosszú, vékony, pókszerű karjáig: ahogy a történet lassan dark fantasy-ba fordul, a látványvilág is egyre komorabbá válik, ráadásul (külön örömömre) észrevétlenül csempészi be a stop-motion animáció és a bábszínház hangulatát a multiplexek világába. A hagyományos eljárás szépséghibáit persze minőségi számítógépes munka fedi el, nehogy egy darabosabb mozdulat vagy egy mozdulatlan arc a magas szintű Pixar-minőséghez szokott potenciális közönséget megzavarja (bár én kifejezetten örültem volna, ha a CGI-s mimika visszafogottabb, sőt ha teljesen elhagyják). A három dimenziós térélményt kínáló speciális vetítések kedvéért még néhány, a perspektívával játszó optika felé nyúlós és zuhanós jelenetet is készítettek, de ezek is észrevétlenül simulnak a film szövetébe.
Szürreális környezethez megfelelő aláfestés dukál: a Coraline nemcsak a szemet, a fület is a maga elvont, mégis könnyen befogadható módján kényezteti. Cérnavékony hangú gyerekkórus, vonós és zongoratémák váltakoznak, igazán fülbemászó. Nincs mese, ezt a terméket igen pontosan belőtték a marketingesek: bár látszólag sem a józan ésszel életképtelennek tűnő horror-mesefilm műfaj, sem a bábszínházos megoldás nem sorolja a mainstream-be a filmet, a Coraline valójában több olyan hullámot is megül, amik közül egy is biztosíthatja a sikert. Ennek tükrében nem is túl meglepő, hogy jelenleg 8.2 ponttal már fenn is van a Top 250-es listán az imdb-n.
Mit is mondhatnék? Utálom a gyerek- és a családi filmeket, az utóbbi évek animációs film-hullámjának nagy részét pedig nagy ívben elkerültem (fél Jégkorszak és fél Shrek bőven elég volt az elkövetkező tíz évre), a Coraline-t mégis jó érzéssel néztem végig, pár percnyi nyáltól és néhány lassabb résztől eltekintve. Ha van olyan, hogy jófajta félelem (szerintem egyértelműen van, de ez messzire visz...), akkor ez az lesz a gyerekeknek, és ha már ott vannak, az a kis tanulság, az a kis Hollywood-ízű család-tudat erősítés igazán nem fog nekik ártani...
A már-már cukrozott takonyba torkolló Pókember-trilógia után Sam Raimi ismét horrort rendezett. Nem túl bíztató viszont, hogy a sztori kicsit sem tűnik eredetinek: a főszereplő egy banki alkalmazott (Alison Lohman alakítja - Ellen Page nem vállalta), aki elutasítja egy cigányasszony kölcsönkérelmét, és még meg is alázza őt, erre az idős nő megátkozza.Az első hivatalos tréler:
Már a cím hallatán kételyek merültek fel bennem: ilyen címet általában fiktív, más filmekben szereplő filmeknek szoktak adni, mint mondjuk a "Bűnös város", ha hazai példát kellene mondanom. Ahogy a forgalmazó a vetítés elején elmondta, a Véletlenül szándékos annak bizonyítéka lenne, hogy az ún. profi (persze ennek a fogalomnak nincs létjogosultsága ezen a 93 ezer négyzetkilométeren belül) filmezésnek is van alternatívája; magyarán lehet állami pénz nélkül, illetve az átlag magyar film költségvetésének töredékéből szórakoztató, úgyszólván közönségfilmet készíteni. Zárójel: persze azonnal felmerül bennem a kérdés, hogy milyen a nem közönség film: lehet, hogy naiv elképzeléseim vannak a világról, de a filmeket elsősorban nem azért csinálják mindenhol, hogy azt megnézze az ún. közönség? Na mindegy, zárójel bezárva. Röviden csak annyit mondanék a film cselekményéről - mert nem fog senkit nagyon meglepni - hogy négy lány jó időben jó helyen nyaral ahhoz, hogy mindenféle izgalmas és hajmeresztő dolog történjen velük. Vannak még benne rendőrök, meg bűnözők meg éjszakai felvételek, írói lustaságot leplezni igyekvő narráció, szóval minden olyasmi, amit szinte minden hazai amatőrfilmben megtalálhatunk. Viszont alig dohányoznak és káromkodnak - ez ORTT és egyéb szempontból mindenképpen pozitív.
Valamiért még mindig sokan azt hiszik, hogy Guy Ritchie-t kell másolni a sikerhez. Mindenki, rosszabb esetben a világ, jobb esetben csak Magyarország Tarantinója akar lenni, és ezt lépten nyomon észre is vehetjük Kollár István és Maros Attila filmjén: a 104 perces (!) film tele van mindennel, amit a fent említett két idol valaha is vászonra álmodott, és még annál is több: egész jelenetek a Thelma és Louiseból, a Sekély sírhantból, és az Ördöngősökből, visszatérnek a nyolcvanas évek zsarus akciófilmjei a magyar rendőrség Ford Crown Vic-jével és Chevy Caprice-ával (hozzáértőknek: szigorúfehér Ford Orion és dízel Astra ), kellemetlen hawaii-ingjeivel és napszemüvegeivel, valamint időnként olyan giccses képekkel, hogy bármelyik Váci utcai árus elpirulna matyóhímzésestül-parlamentestül. Időnként rettenetesen borzalmas; ahogy megállapítottuk: Győr-Moson-Sopron Vice.
Ezek mellett nem elhanyagolható látvány (sajnos másra nem volt lehetősége) Natasha Henstridge honi megfelelője, Hohner Krisztina a szexéhes jónő szerepében és Kincses Kornél az elpusztíthatatlan Mr. Ween-ként. (Ha a Kedves Olvasók nem jöttek volna rá, ő gonoszembert játszik). A rendőrökként feltűnő Varju Nándorról, Várhegyi Péterről és Kaszás Kornélról pedig a legújabb magyar akciósorozat címe jutott eszünkbe: Vízvonalban.
És mégis: VilosCohaagen kolléga és jómagam nagyon jól szórakoztunk rajta. Mint a filmszemle felhozatalának jelentős részében, pl. Pálfi György Nem vagyok a barátodjában, ebben is amatőr szereplőgárda dolgozott, néhány apróságot leszámítva - gondolom - mindenki szívességből, barátságból jött el, mégis ezerszer szimpatikusabbak mint a fentebb említett alkotás: nem játszanak jól, a történet nincs jól kitalálva, megírva aztán pláne nem, de mégis, látszik az egészen a szeretet, a gondoskodás: nekik fontos volt, hogy elkészüljön a film. És tagadhatatlanul a legnagyobb különbség az ún. profi és az amatőr filmesek között (és most a "profit" nagyon nagyon tegyük zárójelbe) hogy a Véletlenül szándékost szerették, és ez látszik a művön. Ez adja meg az egésznek a báját, és azért ne feledkezzünk meg Szilágyi István cameójáról, akit... jó újra látni bármilyen szerepben. A végére tartogattam két személyes kedvencemet: egy rosszul vágott de nagyon dögösen kinéző szexjelenetet - csak ezért érdemes volt végignézni, valamint a tizenötödik percben kezdődő, egészen hosszú autós üldözést, ezért mindenképpen tisztelet a kivitelezőknek, ez eddig a legjobb ilyen a magyar mezőnyben. A film nem kerül moziforgalmazásba - csak a filmklikk.hu-n keresztül lehet majd elérni (március 19-étől) - mindenképpen ajánlom egyszeri megtekintésre. Ennél sokkal rosszabb filmek is kerültek már gyöngyvászonra, de kevés ennyire szórakoztató darab - mint mondjuk a Menahem Golan- Yoram Globus producerpáros filmjei.
de szeretnék hármat. Nagyon.
Véletlenül szándékos - magyar, 2008. Rendező és operatőr: Kollár István. Társrendező: Maros Attila. Zeneszerző: Mészáros Tamás, Halmai Gábor, Váradi Gábor. Producer: Maros Attila. Szereplők: Cserpes Laura (Kriszta), Hohner Krisztina (Júlia), Fördős Nóra (Réka), Ádám Judit (Kati), Kincses Kornél (Mr. Ween). 104 perc.
Én nem tudom, hogy a Delta Vision milyen képregény eladásokat produkál, de kétlem, hogy különösebb nehézségeik lennének, ugyanis úgy tűnik, hogy ez a kiadó egyszerűen nem tud hibázni. Elég csak megnézni a Geekz recenzión átesett kiadványaik értékeléseit, legyen manga vagy nyugati képregény, fantasy vagy sci-fi, mind csupa kiválóan megválasztott és igényesen prezentált megjelenés. A Kóbor Lovag képregénykötetük már nem friss, ha nem csal az emlékezetem, akkor ez volt a Delta Vision által megjelentetett első képregény, sőt! A Kóbor Lovag egyike volt az első képregényeknek, amik évekkel ezelőtt, a „nagy visszatérés” idején idehaza megjelentek, minőségi kivitelével pedig már annak idején is kiemelkedett a mezőnyből.
A Kóbor Lovag George R. R. Martin író tollának gyümölcse, ami eredetileg egy rövid novellaként látta meg a napvilágot, mégpedig a Legendák című antológiában. A történet a szerző A jég és tűz dala című, idehaza is megjelent népszerű regényciklusának előzménye, ami kilencvenvalahány évvel a ciklus első kötete, a Trónok Harca előtt játszódik. A képregényre konvertálást Ben Avery és Mike S. Miller rajzoló közösen követték el, és először egy hat részes sorozatként, majd pedig puhafedelű TPB kiszerelésben vált hozzáférhetővé.
A Westeros világában játszódó történet a Dunk névre hallgató fiatal lovag útját követi nyomon, aki miután eltemette idős mesterét Ser Arlant, elindul, hogy részt vegyen az Ashford várában tartandó lovagi tornán. Útközben mellé szegődik fegyversegédnek Egér, a fiatal lovászfiú. Ashfordban a mindenkinek csak Duncan, a Magas néven bemutatkozó lovagnak először a megfelelő páncélzatról és a nevezésről kell gondoskodnia, majd a torna első estélyén összetűzésbe kerül a beképzelt Aerion herceggel, aki az uralkodó Targaryen-ház tagja. Dunkot letartóztatják, majd az ítélőszék a megsértett hercegre bízza a büntetést. Aerion pedig úgy dönt, hogy Dunknak egy „hetes próbán” kell helytállnia, ehhez viszont a még teljesen ismeretlen lovagnak még hat másik lovagot kell maga mellé gyűjtenie, akik hajlandóak érte harcolni.
Középkori fantasy szörnyek és varázslat nélkül? Kissé szokatlan, de persze közel sem jelent problémát. A Kóbor Lovagot akár hagyományos történelmi képregényként is kezelhetnénk, a fantasztikus elemek ugyanis szinte kizárólag csak említés szintjén jelennek meg a történet során. De igazából még csak nem is a harcokon vagy a lándzsatöréseken van itt a hangsúly, a téma inkább maga a lovagiasság meg-, illetve nemléte. Mert Dunk, a maga paraszti egyszerűségével egyértelműen pozitív hős, aki ugyan még csak amolyan szedett-vedett lovag, ütött-kopott páncélban, ám mégis ő az igazi lovagias erkölcsiség birtokosa, miközben az udvarhoz tartozó, fényes és díszes páncélokat viselő, nagy tiszteletben álló veterán lovagok legtöbbje ezt a fogalmat igencsak sajátosan értelmezi. A történet ettől függetlenül nem valamiféle tanmese, hanem egy kellemesen fordulatos, és izgalmas kaland, könnyen érthető nyelvezettel, és szerencsére viszonylag sablonmentes befejezéssel.
A Kóbor Lovag lassan indul be, a felvezetés, majd Dunk hosszas előkészületei a tornára nem valami eseménydúsak, ezt az időt inkább a karakterek és háttér alaposabb megismertetésére használja ki a szerző. Ez a lassan fokozódó tempó a kötet feléig ki is tart, a fő konfliktust követően azonban magasabb sebességbe kapcsol a sztori, és onnantól már egyetlen szuszra el lehet (ajánlott is) jutni a végére. Kisebb fennakadásokat mindössze a számtalan lovag beazonosítása okozhat, amit még a sok egyedi címer és páncélzat sem mindig könnyít meg, bár némi visszalapozás után ezen akadályt is jól vehetjük. Az eredeti novellát nem ismerem, így az adaptáció hitelességét sem tudom megállapítani, de valamiért mégis úgy gondolom, hogy kimondottan hű feldolgozás született.
A rajzokba nehezen tudnék belekötni, csodálatosan kidolgozott, nagyon színes és hangulatos világot kapunk, pontosan olyat, amilyenért egy ilyen jellegű történet kiált. Talán az arcokra ráfért volna még némi változatosság, de ezért bőven kárpótolnak a gyönyörűen csillogó lovagi páncélok, és az egész vagy dupla oldalas látványos kompozíciók. A magyar kiadás talán elbírt volna egy hangyányival vastagabb borítót is, de több is veszett Ashfordnál. A fordításnál figyelembe vették a korábban már megjelent könyvekben szereplő neveket és helyszíneket, ami ugye elismerésre méltó gesztus. A beírással nem voltak nagy gondjaim, bár néhol kicsit tényleg furán állt a szöveg a buborékban, és egy helyen valamiféle nyomdai gebasz okán az egyik lovag mondanivalójára egy nagy fekete téglalap árnya borult. A pénzünkért kapunk még néhány igazán szép borító képet is (természetesen feliratok nélkül), valamint egy remek címerpajzs kollekciót.
A fantasy hálás műfaj, már ami a képregényre adaptálást illeti, mert a gazdag környezet, a színes karakterek és a látványos események rajzolt formájukban talán még jobban átélhetővé is teszik az élményt, bár a megrögzött könyvfalók biztos vitába szállnának velem. Én őszintén rajongok a műfajért, de a vaskos kötetek tucatjainak elolvasáshoz már nem sok időm és türelmem van. Na, többek között ezért is találták ki a képregényt. A Kóbor Lovag csak egy kis epizód Martin határtalan fantázia univerzumából, ugyanakkor egy önállóan is helytállni képes, nagyszerű olvasmány. A történet folytatása már megjelent képregényben is (Martin további történetekkel kívánja bővíteni Dunk és Egér kalandjait), ami remélhetőleg hamarosan bekóborol a Delta Vision kiadói tervei közé is. Ajánlott olvasmány, nem csak fantasy rajongóknak!
Kóbor Lovag Műfaj: fantasy Írta: Ben Avery (George R.R. Martin novellája alapján) Rajzolta: Mike S. Miller Fordító: Varga Péter (Békési József szövegének felhasználásával) Kiadó: Delta Vision (Dabel Brothers) Oldalszám: 152 Ár: 2950 Ft
- Mikor bomlik ki a cselekmény? ... - Nincs cselekmény. Ilyen stílusban folytatódik még egy órán át. - Hogyan folytatódik? - Hát, úgy. Kínzás, gyilkosság, megcsonkítás. … - Nem tudod levenni róla a szemed. Hihetetlen, mennyire valóságos...
Az idézett Videodrome-ot és Andrej Iszkanov kínmaratonját látszólag óceánok választják el. A legfontosabb különbség, hogy míg Cronenberg a test elhagyásának, a fizikai tapasztalás átlényegülésének lehetőségeire, veszélyeire figyelmeztet, addig az orosz enfant terrible a humán anatómiára, mint az érzékek leírhatatlanul gyötrelmes börtönére tekint. A többek között odahaza is betiltott film sikerrel pályázna a valaha volt legbrutálisabb, legbetegebb horror címére, a leghosszabb gore-fesztivál titulus azonban minden bizonnyal már vitrinben: az emberkísérleteket folytató japán hazafiak háborús bűnösök úgy somolyognak Jigsaw munkásságán, hogy abból pár perc is bőven sok lenne – nemhogy négy óra. Illetve négy és fél.
Noha, a technikai kivitelt illetően a torture porn népszerű darabjai, ha nem is sokkal, de érezhetően magasabb minőséget képviselnek. Ami Iszkanov kezére látszik játszani a mélyebb szintű befogadói fájdalmat, az az a társadalmi képzet, ami a valóság és a fikció bizonytalan mezsgyéjén homorít. A Videodrome illúziója – nem mellesleg – azért lehetett olyan zavarba ejtő, azért tudott Cronenberg olyan szuggesztíven reprezentálni egy hasonló határszegést, mert kiindulópontja, a snuff maga is egy radikálisan eltérő feltevések szövedékeként előálló, megfoghatatlan kulturális szöveg. Tényleg készítenek így filmeket - vagy sosem olt rá precedens? A Philosophy of a Knife-ot nem urban legend, hanem történelmi mítosz ihlette, aminek a nagyobbik része igaz, és a másik fele se tréfa.
És hogy még most sem tudjuk pontosan, hol húzódnak a tények és a legenda demarkációs vonalai, azok után, hogy a megszomorítottak és megalázottak megsegítésére mindig önként ugró Egyesült Államoknak, mint győztesnek adatott meg a lehetőség, hogy megírja a történelem e fejezetét (is)? Holott a kabarovszki tárgyalások megkezdése előtt, 1946-ban az oroszok előzékenyen minden adatot megosztottak az amerikaiakkal. Feketén, fehéren, az azóta 731-es Egység néven elhíresült mandzsúriai bázis tevékenysége, a 3000 (5000? 10.000?), főleg kínai és orosz foglyon – titokban –, valamint a környező, több százezres lélekszámú lakosságon – bejelentetlenül – elvégzett kísérletekig bezáróan minden dokumentum el lett küldve.
They discovered that they could only drop a flea from a height of 250 meters.
Az Államok nem az amerikai áldozatok csekély száma miatt hunyt szemet mindezek felett. (Pár száz élet amúgy sem tétel.) A Katonai Hírszerzés akkori főnöke, Charles Willoughby később kiszivárgott megfogalmazása szerint egyszerűen nem lehetett eldobni több évnyi ilyetén kutatások „eredményeit” (a részleg valószínűsíthetően 1932-től üzemelt…), és jó üzleti érzékkel, aprópénzen vették meg ezt a megfizethetetlen szellemi tőkét. Dr. Shiro Ishii és munkatársai a Pentagon (vagyis Mr. és Mrs. Smith) szponzorálásával békésen nyakalták tovább a szakét Japánban, időnként konzultálgatva újdonsült amerikai távkollégáikkal.
Amerika nem a múlt, hanem a lehetőségek, a jövő: az újabbnál újabb külpolitikai problémák, az újabbnál újabb haditechnikai kihívások hazája. MacArthurék sem tettek mást - gondoltak a jövőre.
They got on, and I think it was an American ship because they took General Ishii straight to America. General Ishii was on board, with all of his assistants and all of their documents.
Az elmaradt felelősségre vonások, „kárpótlások”, a történtek hivatalos és egyöntetű elismerése hiányában nem szorul különösebb magyarázatra, hogy a kínaiakban miért nőtt a japánokhoz fűződő antipátia, amit Tun Fei Mou is kinyilvánított 1988-ban, a Men Behind the Sunban. (Idevonatkozó tanulságokkal szolgálhat még a google „Nanking” keresőszóval történő stimulálása). A rendező kegyetlenül grafikus munkáját aztán egy rövidke ciklus követte, mely tematikailag ugyan nem ragadt le az aneszteziológia intézményét élből tagadó 731-es Egységnél, de minden egyes darabját az a bizonyos jól megalapozott, kollektív ellenszenv fűtötte.
Történet ezekben körülbelül annyi, mint amennyit a nazisploitation filmek hagyományai megkívánnak (azoknál jóval redukáltabb szexuális dózissal); a karakterek az eltökélt revizionizmus jegyében stilizáltak. A japán „orvosok” arcán jobb esetben is csak közöny tükröződik, de inkább a fanatizmus fűtötte, morbid kíváncsiság. Vajon milyen ütemben rohad el egy pestises alany? Egy megnyúzott egyed izmai hogy reagálnak elektromos ingerlésre, a másikkal mi történik nagy nyomás, esetleg vákuum alatt? Ez a fiatalkorú példány hogy működik – ott, belül?
What for? To find a cure for the Japanese army's soldiers. That's what it was for. That's why they froze arms and legs.
Szomorú, de így volt: Shiro Ishii ilyen és ehhez hasonlatos kérdéseket boncolgatott. Mengelével való, kézenfekvő összevetése értelmetlen. Hogy Willoughby szerint ezeken a húsba vágó kutatási területeken az egyetlen hozzáférhető információ Ishiihez köthető (mármint: az egész világon), annak politikai okai voltak.
Iszkanov magnum opusa azonban mintha nem erre akarna rádöbbenteni.
A mozgóképi monstrum szerkezetét három elkülöníthető egység monoton ritmikája szolgáltatja: korabeli, archív felvételek a háborúból, Iszkanov játszótere, a tortúrák játékfilmes rekonstrukciói valamint interjú egy orosz tolmáccsal, aki a kabarovszki tárgyalások során működött közre. Ezek közül csak az utóbbi, a koros Anatol Protaszov képsorai színesek.
Iszkanov a ténylegesen általa rendezett epizódokban – a színek hiányát leszámítva – korántsem törekedett egyfajta dokumentarista nyelv megteremtésére; idegmarcangoló soundtrackkel (valami ambient-indusztriál-féleség), expresszionista megvilágításaival és kortárs trendeknek megfelelő vágással sokkíroz. Megteheti, hisz – állítása szerint – mindez igaz. Snittjeit az ügyesen időzített, korabeli fotók, Protaszov sejtető-brutális anekdotái és a haditudósítások képsorai hitelesítik.
Ráadásul a rendező nem határolja el magát szereplői látszólagos árnyalásától sem. Az egyik „nővér”, ha nem is önostorozó, de kétségekkel teli, majdnem-tépelődő hangvételű levelei belső monológként piszkítanak a személytelen csöndbe (a szereplők nem beszélnek), egy őr pedig szemlátomást szimpatizál az egyik fogollyal. A realizmus igénye mégis megkérdőjeleződik. Nehéz mire vélni a frissen mosott, szőke hajzuhatag alól fel-felvillantott, finoman sminkelt tekintetet egy olyan rabtól, akinek a cellájába épen nem tér vissza senki, és aki valamiféle szürreális nyugalommal hagyja, hogy elővezessék azokba a műtőkbe, amik a sápasztóan rideg közeliknek köszönhetően már a maguk ártatlan műszerezettségükben is fenyegetőbbnek tűnnek, mint valaha is képzelni mertük volna. Iszkanov pedig nem blöfföl, ezt a fenyegetettséget úgy váltja készpénzre, hogy azt nem lehet elfelejteni. Tűréshatárig és azon is túl húzza el a procedúrák montázsait, nem győzi hangsúlyozni a még élő és a már nem élő testek szakadását, roncsolását, az elképzelhetetlen fájdalom és a biológiai fragmentáció, a sürgetett bomlás tárgyilagos esettanulmányait.
The shrapnel would fly everywhere, hitting all the subjects. Of course, they were taken back to the lab and observed how many got infected, how badly, and so on...
De mire fel ez a precíz medikusi mérőeszközök árnyékában zajló, végtelen-lírátlan agónia, a grand guignol par excellence? „Az áldozatok emlékének…” felütésű rizsa valószínűleg azoknak van félretéve, akik fél óra után inkább kimennek a friss levegőre, vagy akiknek nem szúrja a szemét, amikor Iszkanov nyilvánvaló túlzásokra vetemedik. Hogy a vaginába tuszkolt, majd magát a bőr alatt láthatóan előrerágó (?!), előzetesen megfertőzött csótánytól a megharapott japán orvos kezének szenvedélyes pragmatizmussal történő lenyirbálásáig hányszor ragadtatja el magát a kedves direktor úr - a sors kivételesen morbid iróniájának köszönhetően egyébiránt teljesen feleslegesen -, hadd ne soroljam. (Jobb mindnyájunknak.)
A játékidőnek, netán ezeknek a hadászati, anatómiai, fiziológiai, akármilyen „praktikummal” egyáltalán nem bíró műveleteknek köszönhető, nehéz megmondani, mindenesetre a film „kontraproduktív”. A négy óra monotóniája lassan, de biztosan kondicionálja a nézőt, aki fokozatosan idegenedik el, és lesz immúnis annak a látványára, amit a wikipédián kicsivel korábban borzongva olvasott el. Talán ez lenne annak a bizonyos orvosi késnek a filozófiája? Az egész a rutinról, az empátia elvesztéséről szólna? Vagy érzékenységünk lanyhulása egyszerűen csak a Philosophy álmosító redundanciájából fakad? Forogjon a tizenixedik kísérlet, vagy Protaszov ömlengése, antagonistáival szemben Iszkanov sehol sem hajlandó megvágni a nyersanyagot.
Kísérleti mozijának humanista indíttatása, tényfeltáró jellege (házaljon is nagy terjedelemben a frontvonalak időrendi alakulásával, vagy a létesítmény részletezett felépítésével) legfeljebb ürügynek tűnik. Nettó százvalahány percen keresztül trancsíroztat kifejezéstelen arcú japán színészekkel kifejezéstelen arcú orosz színészeket (ott és akkor persze már ordítanak, ahogy kell), a motivációkat, Ishii karakterének mélységbeli megértését pedig hozzávetőlegesen letudja a seppuku demitizálásával.
Why didn't General Ishii commit suicide? As a real samurai, he would have. If our people had stopped the train, he would have done it. But they didn't stop it, so there was no reason to commit suicide.
Az írd és mondd négy évig forgatott Philosophy kultstátusza így is garantált, ám biztos nem fognak rajta annyit csámcsogni, mint Deodato teknősén vagy Jacopetti malacain. Még ha ez is Iszkanov végső üzenete: ez így egyszerűen unalmas…
…a filmjéhez rengeteg kompromittáló információt összegyűjtő rendezőt öt napra bebörtönző, lakását, adathordozóit teljesen átkutató Orosz Állami Biztonsági Szolgálat persze könnyen lehet, hogy más állásponton van. Hogy mit kerestek, talán sosem derül ki. De ha már ujjal mutogattunk a japánokra, a németekre és az amerikaiakra, egy jelképes pillantást az elvtársak füle mögé is vethetünk, ha másért nem, csak hogy újra tételezzük a vaskos közhelyt: az etnikai különbözőség a legjobb indíték arra az intézményes brutalitásra, ami – sok más mellett – összeköti az emberi fajt. Ha úgy kívánja a helyzet, mind ugyanazok az állatok vagyunk.
Pont jókor, a vámpírfilm konjunktúra kellős közepén készült el a 2000-es Blood:The Last Vampire című anime élőszereplős feldolgozása. A sztori ígéretes (egy kormányügynökség alkalmazásában álló vámpírlány démonokra vadászik), a főszereplő, Ji-hyun Jun (aki mostanában Gianna Jun-nak hívatja magát) pedig talán a legszebb és leghíresebb koreai színésznő jelenleg. Ami érdekes: a történet Japánban játszódik, Jun tehát (ezek szerint) koreai létére egy japán lányt alakít.
Annak, aki még nem kapott kedvet a filmhez, annak, aki már látta, és annak, aki csak belenézne, íme itt a film főcíme, ami (a netes reakciók alapján) még azoknak is tetszett, akiknek a film nem jött be.
Nem hiába mondta Alan Moore húsz évvel ezelőtt Terry Gilliamnek, hogy ezt nem lehet megfilmesíteni. Szidja akárhogy is a fanboyok armadája az íróistent, ha a narratíváról, a dramaturgiáról meg más történetépítési apróságokról van szó, tudja ám ő mit beszél. Nem rossz kis film a Watchmen, csak nem moziban a helye. Meg kellett volna maradnia képregénynek.
Zack Snyder egy lelkes ember. Van szíve, méghozzá a helyén. Vagy legalább is a lendületével nincsen probléma. Ugyanakkor messze nem „vizionárius”, meg hasonló baromságok – nem az az auteur (jesszasz!), akinek eladni szeretnék. A látványt előcsalogatni képes ügyesember. A 300 például egy kalap szar volt, és ha neked tetszett, lődd magad lábon.
A Watchmen filmváltozata, annak ellenére, hogy a végét radikálisan megváltoztatták, a képi világot tekintve egy kedvesen szolgai adaptáció – forráshű képeskönyv. Szívet melengettetően: ahogy a szomszéd, szellemileg visszamaradott kislány fejét simogatja meg az ember, mikor a szerencsétlennek végre sikerül nyálcsorgatás nélkül felgöngyölíteni a jojót.
Moore Watchmen-je egy egész műfaj dekonstrukciója, formailag és tartalmilag egyaránt, a motívumok kifacsarásának segítségével. Snyder filmje ennek a műfajnak az ünneplése, a dekonstrukció felszínén korcsolyázva. Tartja magát a sztorihoz, de minden SZEXISEN, AKCIÓDUSAN csúcsra van hajtva és a végletekig ki van glancolva, ráadásul nincs érzéke a nüanszokhoz: a pátosz ezen a szinten kimondottan irritáló, míg a képregény-változat lényege a szuperhős-műfaj talajszintre való lerángatása volt. Moore eredetijében semmi nem cool, Snyder pedig azt igyekszik minden erejével coollá tenni, aminek szánalmasnak kellene lennie.
Igazából az egész a harmadik harmadban esik szét, amikor Moore képregénye olyan fordulatokkal, helyzetekkel kezd játszadozni, amellyel egy olyan adaptáció és közönség, amelynek minden történettel szemben, még ha szuperhős-sztori is, realitásigénye van, nem tud megbirkózni (még csak nem is a kihagyott nagy fordulatról beszélek a fináléban, hanem mindenről, ami körülveszi). Egyértelmű lesz, hogy ENNEK a sztorinak nem ez a médiuma.
A film technikai kivitelezés elvárható módon első osztályú, a látványvilágra egy szavunk nem lehet. Csak éppen eleve rosszul lett az alapanyag megközelítve. Várjá’, perspektívába helyezem: ilyen az, mikor egy káoszmágiában hívő angol zseni korszakalkotó, cinikus mesterművét rágógumi-országban megfilmesítik. És ez nem képregény-sznobizmus (most már van ilyen? Mert akkor haladunk.), csupán a tények.
Az év egyik legtökösebb filmjének ígérkező Public Enemies-hez megérkezett az első tréler. Aki nem tudná, Michael Mann projectjéről van szó, Johnny Depp a hírhedt bankrablót, a 30-as években aktív John Dillingert alakítja, Christian Bale pedig az őt üldöző FBI ügynököt.
Érdekes, ám egyúttal valahogy sorsszerű véletlen, hogy a hazai mozikban egy napon fog debütálni egy farmernadrágos milliárdos és a valóság mocskos talajára lerángatott maszkos igazságosztók képregényoldalakról gyöngyvászonra transzformált története. A Watchmen az amerikai rajongók tisztelve imádott és érinthetetlen szent idola, a Largo Winch a franciáké, és bár közel egyidősek, és a Han Soloba oltott modern Monte Cristo regénybábból bontotta szárnyait celluloidpillangóvá, eddig mindkettő esetében elképzelhetetlennek tartották, hogy fogást lehessen találni rajtuk egy esetleges feldolgozáshoz. A Watchmen megfilmesítéséről maga Alan Moore beszélte le Terry Gilliamet, a Largo esetében pedig egy katasztrofális tévésorozat indokolta, hogy minimum egyházi átokkal sújtasson, akiben akár csak gondolatbűnözés szintjén újabb adaptáció ötlete merülne fel.
Zack Snyder munkájáról a mai napon csak az olvasott kritikák fényében tudok nyilatkozni, de ez is megmutatja a Jérome Salle (Anthony Zimmer, Duplicity) és az ő fentiekről alkotott képzelése közti hatalmas különbséget, ugyanis homlokegyenest más módszerrel próbálkoztak: míg a Watchmen meglehetős hűséggel próbálja követni az eredeti mű fő vonalát (tessék csak egymás mellé tenni a rajzolt és a castingolt hősöket), addig Largo külseje szemernyit sem hasonlít képregénybéli önmagára, legjobb barátja és fegyvertársa eltűnik, hogy átadja helyét egy eddig nem létező testvérnek és egyik prominens tanácsadója egész egyszerűen nemet vált. És ha ez még nem lenne elég, a főhőst alakító, stand-up komikusként ismertséget szerző Tomer Sisley nevének felfedése legalább olyan felhördülést okozott Franciaországban, mint amikor világszerte számos Bond rajongó szívszélhűdést kapott a kutyaarcú Daniel Craig újságírók előtti pózolásakor az új 007-es szerepében. A szörnyű végzet előszele lenne ez vajon? Minden tamáskodóval és vészmadárral ezúton szeretném közölni: a film nagyszerű lett mindennek ellenére vagy inkább köszönhetően, mert olyannyira sikerült megragadnia a képregény esszenciáját, hogy még Jean Van Hamme és Philippe Francq is el voltak ragadtatva az eredménytől.
A cselekmény a Largo Winch képregénysorozat első négy kötetén alapszik, melyekből hármat már magyarul is olvashatunk a Képes Kiadó jóvoltából (az első kettő, valamint a harmadik kritikáját történetesen megtaláljátok mindenki kedvenc képregény- és filmblogján, a Geekz-en). A történet viszonylag egyszerűen indul: Largo apja, a milliárdos vállalatmogul tisztázatlan körülmények között megfullad a yachtján, egyetlen örököse pedig, az adoptált szerb világcsavargó természetesen a véletlenek sajnálatos összejátszása folytán épp akkor kerül rács mögé Brazíliában, egy elbűvölő turistalány közreműködésének köszönhetően. Úgy tűnik valaki a Winch vállalat irányításának megszerzésére és egyúttal Largo félreállítására tör, és nem válogat az eszközökben. Szerencsére a Tomer Sisley alakította pimasz mosolyú sármőr felveszi a kesztyűt és egy valóban nemzetközi szereplőgárda kíséretében lerúgja, megfekteti és felvásárolja az ellenfeleit, persze nem feltétlen ebben a sorrendben. Miután főhősünk révén a félig arab, féig zsidó nemzetiséget kipipáltuk, jöjjön egy brit, Kristin Scott Thomas (Az angol beteg, Négy esküvő, egy temetés), aki még mindig meg tud lepni, ezúttal azzal, hogy tökéletesen beszél franciául és még mindig a legszebb színésznők egyike, akiknek nincs mellük (a másik Keira Knightley). A francia kapcsolat a végtelenül bűbájos Mélanie Thierry (őt legutoljára a Babylon A.D.-ben láthattuk, ami közelről sem olyan rossz film, mint azt egyesek állítják), a messzi és a nyugat-európaiak számára rendkívül egzotikus Balkánról pedig Predrag Miki Manojlovic (Underground, Macskajaj) érkezett, ami Salle egyik legjobb döntése volt a főszereplő kiválasztása után. Amikor a szerb színész beviharzott a szereplőválogatásra, a stábtagok döbbenten pislogtak egymásra a csapzott hajú és ruhájú, koszos figura láttán, nem sejtve, hogy egyenesen a Dosztojevszkij életéről készített film forgatásáról esik be. És mégis, az általa alakított elegáns, karizmatikus, letörhetetlen akaratú különc milliárdos és fogadott fia közt megjelenített kapcsolat jelenti a film legerősebb építőelemeit.
A forgatókönyv nagy részét elkövető Julien Rappeneau teljesen szabad kezet kapott Van Hamme-tól és ez a bizalom meghálálta magát, mivel számos olyan elem került a filmbe, amely nem szerepelt az eredeti műben, ám mégis tökéletesen simul a történet szövetébe: a legyőzhetetlenséget biztosító, ámde befejezetlen misztikus tetoválás már a film kezdetén definiálja Largo sorsát, a képregényben oly sokszor kezében látott tőr még inkább személyes és mélyebb jelentésű tárggyá válik azzal, hogy apjától kapja a bizalom jeleként, az eredeti New York-i helyszínt pedig Hongkongba helyezi, hisz míg az előbbi a kilencvenes években valóban a modernitás és a haladás szimbóluma volt, mára már elvesztette ezt az elsőségét. A változatos helyszíneken (Málta, Szicília, Hongkong, Makaó) zajló, kaszkadőröket megdolgoztató jelenetek és a pénzügyi világban folytatott manőverek egészséges egyensúlyt képeznek, a történet lendületesen zakatol a kissé kiszámítható, de egy akciófilmnek becsületére váló fináléig, ami azonban még így is friss, európai ízű filmélményt ad annak is, aki eddig hírből sem hallott Largo Winclawról. Mivel az eredménytől előre is rettegő franciáknál kitörő sikert aratott az akár 21. századi körítéssel előadott Belmondo hommage-nak is felfogható opusz, én magam is könnyű szívvel osztom ki a négy csillagot, ráadásul már sínen van a folytatás, mely a hírek szerint a hetedik kötetnél (La Forteresse de Makiling, A makilingi várerőd) veszi fel újra a fonalat.
James Bond tahó, Bruce Wayne-nek meg bőrszerkó és kütyük kellenek – Largo Winch ellenben kisfiúsan pimasz, intelligens, és elég neki egy kés is.
Largo Winch eleinte regényhősként kezdte pályafutását (még a ’70-es évek végén), de mindannyian hálásak lehetünk, hogy végül megtalálta útját a panelek világába. Jean Van Hamme és Philippe Francq francia nyelvterületen immár lassan két évtizede töretlen népszerűségnek örvendő sorozatának harmadik darabja tavaly nyáron jelent meg, és akinek az első kettő elnyerte a tetszését, az egész biztosan nem fog csalódni ebben sem. Az örökös és A W konszern bemutatta Largo karakterét, azt, hogyan vált a világ leggazdagabb emberének fogadott fiává, hogyan örökölte vállalatbirodalmát, és bár már akkor szembe kellett néznie egy sor fenyegetéssel, az igazi problémák még csak most, a remek felvezetés után kezdődnek az ifjú milliárdos számára.
Largo immár a W konszern élén áll, és próbálja a lehető leghatékonyabban kézben tartani apjának örökségét, amikor tudomást szerez róla, hogy egy rivális társaság feje, Gus Fenimore elkezdte felvásárolni cégeinek részvényeit. A konszern pénzügyi vezetői ellentámadásba kívánnak lendülni, ám Largót más frontokon is harcra kényszerítik: egy Zöld íjász nevű gyilkos a környezetre káros vállalatok fejeseit öldösi, egy elhunyt milliárdos özvegye rafinált és alattomos módon próbálja házasságba kényszeríteni hősünket, rászáll az adóhatóság, és a helyzetet még egy semmiből felbukkant, gyönyörű nő is bonyolítja, akinek természetesen szintén megvan a maga szerepe az intrikák hálójában.
Történetét tekintve a Largo Winch nem különösebben kiemelkedő. Egy kellemes hangulatú ponyváról van szó, melynek egyes „állomásai” mind hasonló sablon szerint alakulnak: az első kötetben Van Hamme kibontja a konfliktusokat (támadások személye és a vállalatbirodalma ellen), amiket Largónak a másodikban fel kell majd oldania (késsel, ésszel és sármmal). A siker kulcsa sokkal inkább kereshető a főhős karakterének kidolgozottságában, és a történetmesélés profizmusában. Van Hamme csodálatos érzékkel bontja ki a cselekményt, ami még az előre kikövetkeztethető fordulatok esetében is magával ragadja az olvasót. Nincsenek üresjáratok, a sztori pörög, a történetszálak ügyesen, dinamikusan váltakoznak, és a kevésbé jelentős mellékszereplők is markánsak és érdekesek – ezúttal leginkább a kivénhedt özvegy, Lizza-Lu. Mindeközben gyönyörűen megférnek egymás mellett a rideg üzleti világ rengeteg (sőt, első ránézésre szinte riasztó mennyiségű) dialógussal terhelt manipulációi, a látványos, lendületes akciók és a finom humor – ami egyébként mindig a kellő pillanatban oldja a feszültséget, viszont nem tolakodik be oda, ahol semmi keresnivalója. Így lesz az Ellenséges felvásárlás (és úgy általában a Largo Winch) egy izgalmas, de nem erőltetetten komolykodó, többnyire egészen kedélyes hangulatú, és rendkívül olvasmányos thriller.
Ami a főhőst illeti, az előző kötetekben Van Hamme már bemutatta, milyen élmények formálták, hogyan nőtt fel, és miként vált azzá, aki (mellesleg érzek egy kis iróniát is abban, hogy egy jöttment, nyomorba született, takonypóc jugoszláv válik Amerika egyik leghatalmasabb emberévé). A műfaj lehetőségeihez képest pontos karakterrajzzal és fejlődéstörténettel bebiztosította, hogy megkedveljük őt, ami nem is olyan kis szó, tekintve, hogy egy nagyszájú, rendkívül pimasz, sőt, néha meglehetősen arrogáns, a nők és a konfliktusok terén már szinte bosszantóan magabiztos és felkészült milliárdos fiatalról van szó, és ez a típus nem sűrűn szerepel az átlagemberek szimpátialistájának előkelő helyein. Persze nem árt az sem, hogy a történet és a figura két lábbal jár a valóság talaján: Largo nem valami szuperhős, és Van Hamme sosem helyezi olyan szituációkba, amikből egy átlag feletti fizikummal és intelligenciával rendelkező ember ne tudna hitelesen kikeveredni – vagy ha mégis, hát nem is keveredik ki belőle önerővel. (Itt például egy banda félholtra verné a Central Parkban, ha rejtélyes új szerelme nem bizonyulna harmadik danos karatebajnoknak.)
Az Ellenséges felvásárlás leginkább annyiban különbözik az első sztoritól, hogy már jóval mélyebben elmerül az üzleti világ fortélyaiban. Van Hamme maga is dolgozott nagyvállalatokban (és ha már itt tartunk, ő is „lentről” jött), úgyhogy nem ismeretlen számára ez a terület, tudja, miről beszél, a témában nem jártas olvasónak pedig alaposan oda kell figyelnie, hogy nyomon tudja követni a vállalati folyamatokat és intrikákat. Ha ez sikerül, egy olyan elit szubkultúra izgalmas és hiteles ábrázolását kapjuk, amit talán túlzás volna a modern gazdasági világ kritikájaként értelmezni, de tény, hogy finoman, akarva-akaratlanul is rámutat ennek a közegnek a veszélyeire (játék milliárdokkal, törvények megkerülése). Mert félreértés ne essék, ez nem az a fajta képregény, amit az ember csak úgy átlapozgat negyed óra alatt. Ez legtöbbünk számára máris pozitívum, de azok se csüggedjenek, akik számára nem az: az Ellenséges felvásárlás még a legszárazabbnak tűnő részeknél is olvastatja magát, és ez már bőven nem csak Van Hamme, hanem Philippe Francq érdeme is.
Francq, aki e sorozaton kívül mindössze két képregényt rajzolt (mindkettőt az első Largo Winch megjelenése előtt), lebilincselően részletgazdag, és az utolsó vonásokig teljesen realisztikus képi világot teremt. Nála nem léteznek üresen, vagy akár csak hanyagul megrajzolt hátterek, minden tökéletes kidolgozott, legyen szó akár a főhős irodájáról, vagy egy New York-i utcaképről – a szem minden esetben bámulatosan sok feldolgozásra váró információval találkozik (ez köszönhető a gyönyörű színezésnek is, ami igazán megtölti a képeket élettel). Alaposan odafigyel arra is, hogy a statikus jelenetekben is dinamikát teremtsen a nézőpontok folyamatos váltogatásával és az oldalszerkezettel – panelkezelése egyszerű, klasszikus, semmi formabontó nincs benne, mégis elegáns és ötletes, és tökéletes hatékonysággal vezeti a szemet.
A magyar kiadás a Képestől megszokott színvonalon mozog: tetszetős külső, kiváló minőségű papír. Igaz, a fordítás mintha kicsit kevésbé lenne gördülékeny, mint az előző két kötet esetében, akad egy-két elírás is, az pedig végképp megfejthetetlen rejtély, hogy bizonyos angol kifejezések, miért maradtak teljesen fordítatlanul, míg mások miért egy felesleges lábjegyzetben lettek magyarosítva. De ez legyen a legkisebb problémánk, és inkább örüljünk, hogy a manga- és szuperhősdömping mellett ilyen képregények is léteznek a piacon. Aki pedig azt akarja, hogy továbbra is létezzenek, az beruházzon a Largókra minél előbb. Ez szól a szuperhős-rajongóknak is: Van Hamme alkotása semmivel sem kevésbé fordulatos, izgalmas, eseménydús és szórakoztató, mint a jobb Marvel- vagy DC-kötetek.
2008, Képes Kiadó Írta: Jean Van Hamme Rajzolta: Philippe Francq
Cikkünk első részében nagy vonalakban felvázoltuk a Watchmen szerzőjének munkásságát, és egy picit elidőztünk fontosabb állomásain, most pedig mély levegőt véve nekivetjük magunkat főművének, a 23 év alatt kultikus státuszt kivívó és a képregény történetében megkerülhetetlen Watchmennek és felidézzük születésének körülményeit.
Moore már egy ideje dédelgetett egy tervet, melynek alapötlete egy többé-kevésbé elfeledett, ám mégiscsak felismerhető szuperhőscsapat újragondolása volt, és amelyhez már kiszemelte az MLJ Comics Mighty Crusaders-ét: a The Shield kikötőben felfedezett holtteste adta volna meg a szuperhős thriller felütését. Éppen ezidőtájt, 1986-ban jutott hozzá a DC kiadó a megszűnt Charlton Comics karaktereinek jogaihoz és amikor Moore megemlítette nekik az ötletét, felajánlották neki ezen hősök megreformálásának lehetőségét. Az első forgatókönytervezetet, melynek Who killed the Peacemaker? volt a címe, a DC vezető szerkesztője, Dick Giordano visszadobta, vélhetőleg mivel a Charlton Comics volt munkatársa lévén érzelmileg kötődött a karakterekhez, illetve a drága pénzen megvásárolt hősök nagy valószínűséggel holtan vagy diszfunkcionálisan végezték volna. Ellenben látott fantáziát a dologban és megbízta Moore-t egy tizenkét részes történet megírásával, azzal a kitétellel, hogy teljesen új szereplőket alkot meg hozzá, aki elsőre ugyan aggódott, hogy a karakterek ismeretlensége miatt elmarad a tervezett hatás, de miután egyesítette kreatív erőit Dave Gibbons rajzolóval, úgy látta a szuperhős archetípusok alkalmazása több, mint elegendő lesz, hogy az olvasóban felidézze a déjá vu érzetét.
A disztópikus jövőkép és az alternatív történelem megalkotásában már szerzett elég tapasztalatot a Marvelman és a V for Vendetta írása közben, így Moore, bár eredetileg az általa erősen kritizált Reagan volt a kiszemelt (akivel kapcsolatban azért elejt egy utalást a Watchmen utolsó oldalán, amikor Robert Redford, mint cowboy színész indulása kerül szóba az elnöki posztért), végül olyan valaki mellett dönt, akit eleve közutálat övez: a Watergate botrányt a mi valóságunkban kirobbantó két újságíró holttestét egy parkolóházban találják meg, Nixon pedig a negyedik ciklusát tölti. Az atomháború fenyegetésének árnya borul a világra, a vietnami háborút megnyerő és a hadi trófeát 51. államként annektáló USA-ban megjelennek az első álarcos igazságosztók, akik a kormány támogatásával kerülnek bevetésre a tengerentúlon. A tudomány rohamléptekkel halad, az utcákon elektromos autók suhannak és ez a riasztó mértékű és kiszámíthatatlan eredményekkel járó fejlődés az első és a szó szoros értelmében vett szuperhős születésében kulminálódik, amikor Jon Osterman egy atomkísérlet során Dr. Manhattanné alakul, az USA tömegpusztító fegyverévé, a túlélés zálogává, a fegyverkezési verseny jokerévé, amely sakkban tartja a Szovjetuniót és a többi ellentétes ideológiát képviselő nagyhatalmat. Moore jelenének politikai kritikája hatja át a Watchmen megvuduzott gazdaságát, a hidegháború szülte pattanásig feszült légkört, az ultrakonzervativizmus uralmát, mely végül a Keene rendelet hatályba lépéséhez vezet, majd a Komédiás brutális meggyilkolásához.
Tudatos alkotói döntésként a Moore-Gibbons páros szakít a képregényszakma számos bevett hagyományával, a kevés, különböző méretű képpanel helyett ritka kivétellel minden oldal klausztrofóbiás érzetet keltő, kilenc megegyező méretű panelrácsból áll (John Higgins, a színező majdnem idegösszeomlást kapott, amikor ezt meghallotta), a gondolatbuborékokat és a szuperhősképregények toposzaként szolgáló hangeffekteket teljesen elhagyják, borús hangulatú, másodlagos színeket alkalmaznak, majd az akkoriban jól bevett reklámok és a levelezési rovat helyett fiktív dokumentumokkal tűzdelik meg a füzeteket. Az elhíresült ötödik fejezet, a "Félelmetes szimmetria", melynek első és utolsó oldalai egymás felé haladva tükrözik egymást a panelelrendezés és a jelenetek tekintetében, majd pedig a középső dupla oldalon találkoznak kihangsúlyozva Ozymandias angyal-ördög kettősségét, két oldalanként készültek, melyet Moore az akkoriban még nem létező faxgép hiányában taxival küldött el az 50 mérföldnyire lakó Gibbonsnak. Mivel az egy füzetre eső forgatók a brit mágus esetében a szokásos harmincegynéhány oldal helyett leginkább száz oldalnyira rúgtak, a rajzolónak a felesége és fia készítették elő a kilenc üres panelt a rajzasztalra, hogy ezzel is időt nyerve ne csússzanak ki a vészesen közeledő leadási határidőből.
A párhuzamos történetvezetés másik úttörő fogása, a Fekete Hajó meséi, tulajdonképp egészen véletlenül született, amikor Moore az első szám megírásakor rádöbbent, hogy neki csak hat füzetnyire való sztorija van, holott ők tizenkettőre szerződtek. Ezt teljes egészében a szereplők eredettörténetének beillesztésével akarták megoldani, ám amikor a harmadik füzet később állandó visszatérő helyszínéhez, az újságos bódéhoz jutottak, szöget ütött a fejébe, hogy a háttérben a falra ragasztott radioaktív sugárzás jele mennyire hasonlít egy fekete fregatthoz (Moore nagy Brecht rajongó). Mivel Gibbons-al már eltöprengtek azon, hogy vajon egy olyan világban, ahol a hétköznapi élet minden szegmensét áthatja a szuperhősök jelenléte (mint Veidt Nostalgia fantázianevű parfüme vagy a Tijuana-bibliákban szereplő Sally Jupiter), milyen képregényeket olvashatnak, a válasz kézenfekvő volt: kalóz képregényeket! Ha megfigyeljük, ezzel el is játszanak pár kikacsintás erejéig, hiszen a Treasure Island bolthálózat a brit Forbidden Planet nevű, főként képregényeket forgalmazó láncának megfelelője, valamint az újságosnál feltűnő X-Ships nyilvánvalóan az X-Men paródiája. Innen már csak egy lépés volt a Fekete Hajó meséiben szereplő Hajótörött története, ami a fő szál karaktereire reflektál, és bár első pillantásra Dr. Manhattan belső monológjának fonalát követi, de az utolsó fejezetben nyilvánvalóvá válik valójában kinek is a morális vívódását meséli el. A Watchmen ugyancsak forradalmi szimbólumrendszerének védjegye a véres smiley (a magyar borítóról egy dörzsölt amerikai üzletember leleményének köszönhetően hiányzik), ami eredetileg a viselkedéspszichológiában az ártatlanság jele, azonban az ezt bepiszkító vérfolt teljesen más kontextusba helyezi: így többek között a nagyhatalmak közötti feszültséget mérő Végítélet Órájának az alternatívája. Érdekes adalék, hogy Dr. Manhattan kristálypalotájának helyszíne, a Marson vigyorgó smiley teljes mértékben az alkotópáros elmeszüleménye és csak később tudták meg, hogy valóban létezik...
A Watchmen dobogó szíve és lelke vitathatatlanul a karakterek, amik bár a Charlton Comics nevesített hősein alapulnak, de tulajdonképpen a szuperhősképregények archetípusainak kifordított verziói. Az elsőként feltűnő Komédiásnál például a The Peacemakert vették alapul (hozzáadva egy csipetnyit Nick Fury külsejéből és Captain America hazafiasságából, az egészet végül egy erős fizikumú, brutálisan nyers és G. Gordon Liddy személyiségével rendelkező formába öntve), de míg az eredeti karakter mottója az "Annyira szereti a szabadságot, hogy képes harcolni érte!" volt, a Komédiásé inkább az "Annyira szereti a szabadságot, hogy képes csonkolni, megkínozni és felrobbantani érte!" lehetne. Az eredeti Amerika kapitány impotens naivitását a Watchmenben felváltja a lángszóróval szénné égetett vietnamiak és az agyonlőtt állapotos szerető gyomorrúgással felérően erőteljes képe.
Dr. Manhattan kiinduló pontja Captain Atom, a radioaktív képességekkel rendelkező szuperhős, aki az atombomba fenyegetését lett volna hivatott kihangsúlyozni, de végül szerencsénkre a sokkal érdekesebb, atom- és kvantumfizikán alapuló, aszexuális és emberi érzelmekre képtelen, a létezés egy teljesen más síkjáról szemlélődő Jon Osterman születését eredményezte Giordano döntése. Gibbons saját karaktere, a Rogue Trooper-ből vett ötlettel, a kék színnel és az árnyékok teljes hiányával még inkább földöntúlivá teszi a figurát, a jó doktorról fokozatosan lekerülő ruhadarabok, végül a meztelenség és a Dávid-szobornál alkalmazott (jelentéktelenségét hangsúlyozó) kis genitáliák és a figyelmet a homlokra (vagyis elmére) irányító stilizált hidrogén atom szimbólum segítségével végül tényleg tökéletesen idegenné válik az olvasó számára.
A Moore által az önbíráskodás és extrém jobboldali gondolkodás riasztó felkiáltójelét képviselő Rorschach pont ellenkező hatást váltott ki, mint aminek szánta: ő talán az egyik legnagyobb népszerűségnek örvendő Watchmen karakter, akinek maszkja és fekete-fehér látásmódja (mottója: "Never compromise" vagyis "Nincs megalkuvás") köszönőviszonyban sincs Steve Ditko eredeti The Question-jével, inkább a jobboldali nézeteket valló másik gyermekére, Mr. A-ra hasonlít (egyszer Ditko-t megkérdezték egy interjú során, hogy tudja-e ki Rorschach, mire azt válaszolta: "Ó, igen, tudom, ő az aki olyan, mint Mr. A, csak épp Rorschach komplett őrült."). A megszállott, személyiségzavaros, kifejezetten taszító külsejű, mocskos és kellemetlen szagú ex-Percrekész (Minutemen) sorsa talán az egyik legmegrázóbb az összes szereplőé közül, és tulajdonképpen egy gondolatkísérlet, hogy vajon mivé válna egy archetipikus Batman karakter egy realisztikus közegben. Bár eredeti neve (Kovacs) gyanúsan kitántorgott magyarra utal, Moore csak egy K betűs nevet keresett, követve Ditko szokását, aki hajlamos volt ezzel a betűvel kezdődő neveket adni hőseinek.
Ozymandias a világ legokosabb embere és nem csak ő gondolja így, hiszen az elméjének 100%-át kiaknázni képes, testét és elméjét tökéletesen uraló Thunderboltról mintázták. A maszkos igazságosztók törvényi feloszlatása után visszavonult és egy vállalatbirodalmat épített ki, Bruce Wayne-szerű jótékony milliárdos álcát öltve. Gondolkodása meghaladja korát és eszerint is cselekszik, nem véletlenül mondja róla tréfálkozva alkotója: "Ozymandiasnak egy kicsit Isten komplexusa van. Olyan, mint én, csak sokkal jobban néz ki." Éji Bagoly (előképe a Blue Beetle) teljesen másképp éli meg a kényszerű nyudíjaztatást: a gyerekként az előző bagolyjelmez viselőjéért rajongó Dreiberget csakis a szuperhőslét élteti, ennek híján fizikai (pocakos és impotens) és lelki (célját és önbizalmát vesztett) nyomorék, talán ő az egyetlen, aki éppen ezért elsőként csatlakozik Rorschach nyomozásához. A Charlton casting egyetlen női karaktere nem igazán nyerte meg Moore tetszését és inkább Black Canary-t és Phantom Lady-t vette alapul, ezzel megalkotva Éji Bagoly tökéletes ellentétét, hiszen a gyerekkorától anyja által igazságosztónak képzett Laurie egyáltalán nem akar hős lenni, de behódol az anyafigura akaratának, és leginkább ez teszi érdekessé a Selyem Kísértet és a Bagoly yin-yang kapcsolatát.
A kitörő siker már a nyolcvanas években felkeltette Hollywood figyelmét: Joel Silver (Mátrix, Spíler, V, mint Vendetta) producer és Terry Gilliam (Brazil, A halászkirály legendája) rendező kereste meg az alkotókat és olyan színészek is jelezték érdeklődésüket, mint Robin Williams és Richard Gere. A projekt végül a büdzsén és a hidegháború vége miatt bukott meg, de érdekes lett volna látni, hogyan remekel a Joel Silver által Dr. Manhattan szerepére javasolt Arnold Schwarzenegger leborotvált fejjel és kékre festve (vagy várjunk csak... de hiszen láttuk így a Batman és Robinban...). A Zack Snyder rendezte újabb próbálkozástól Alan Moore ugyanúgy elhatárolta magát, mint az eddigi műveiből készült képregényadaptációktól (V, mint Vendetta, A Szövetség), de alkotótársára való tekintettel áttestálta rá a szerzői jogokat a jogdíjakat illetően.
Nem vagyok látnok, és a mai napig még nem sikerült megnéznem a filmet (de lehet, hogy holnap reggel érdemes lesz beugrani hozzánk, hint-hint), mindenesetre a képregény valóban olyan, mint ahogy Kurt Vonnegut nem lineáris idő teóriáját Moore elméjének szűrőjén keresztül Dr. Manhattan megfogalmazza (és tudom, hogy ezt Varró Attila már lelőtte előlem a Mozinet hasábjain, de annyira találó, hogy vállalom a nyílt keresztrefeszítést a kölcsönzésért): "különös bonyolultsággal csiszolt ékkő, amelyet az emberek egyazon oldalról néznek, miközben minden kis tükörlapocskájában ott lapul a teljes kép".
Röviden: kötelező darab.
Az Őrzők (Watchmen) I.-II.-III. Írta: Alan Moore Rajzolta: Dave Gibbons Fordította: Bárány Ferenc Budapest, Cartaphilus Kiadó, 2008-2009 Kötetenként: 128 oldal / 2580 Ft
A Watchmen mérföldkő nem csak az elsősorban Amerikában gyökeret vert szuperhősképregények, hanem a képregény, mint Kilencedik Művészet, sőt, nyugodtan mondhatjuk, hogy a posztmodern irodalom történetében is: az első olyan több, egymásra épülő rétegtartalommal bíró, szimbólumokkal és utalásokkal telitűzdelt, a kor hagyományaival szakító narrációs technikákkal dolgozó és elképesztően összetett mű, melynek megcélzott befogadóközönsége egyértelműen a felnőtt olvasók, akik képesek átlátni az alternatív történelem keretében tálalt hidegháborús feszültség, az összeesküvés elméletek és a szuperhős archetípusok alapoktól történő újjáépítése között egyensúlyozó brilliáns történet kaleidoszkópját.
(Habár ez a cikk a Geekz hasábjain mindig is tervbe volt véve, de az írás apropóját a hazai mozikban március 5-én debütáló Watchmen filmadaptáció és a képregény a Cartaphilus által három kötetbe szedett magyar kiadása adja.)
Az immáron több, mint húsz éves, 1987-es megjelenésekor a sc-fi és fantasy regényeknek létrehozott Hugo-díjat könnyedén besöprő graphic novel azóta felkerült a Times minden idők legjobb 100 regényét felsorakoztató listájára és olyan alkotóknak szolgált inspirációul, mint Neil Gaiman (Csillagpor, Coraline, The Sandman), Joss Whedon (Buffy, a vámpírok réme, Firefly), Darren Aronofsky (Pi, Rekviem egy álomért) vagy Damon Lindelof (Lost). Ennek a több médiumon is üstökösként keresztülszáguldó és kitörölhetetlen nyomokat hagyó jelenség sikerének titka pedig egy autodidakta polihisztor, anarchista látnok, okkultista mágus, az angliai Northamptonban elzárkózva, remeteként élő brit szerző, Alan Moore rendkívüli elméjében keresendő. Az 1953-as születésű Moore élete semmiképpen nem mondható hétköznapinak, 17 évesen kicsapták az iskolából, mert LSD-vel üzletelt, és mivel akkoriban a munkahelyek elsősorban az iskolától kapott referencia alapján döntöttek, olyan alkalmi munkákból kényszerült megélni, melyet börtönviselt embereknek tartottak fenn. Első feleségét 24 évesen vette el, majd hamarosan útban volt az első gyerek is: ez volt az a pont, amikor élete legfontosabb döntését kellett meghoznia, mert tudta, hogy ha gyermeke megszületik, soha többé nem lesz hozzá bátorsága. Felmondta biztos irodai állását, és brit újságoknak kezdett daily strip-eket készíteni, ám ez azzal a fájdalmas leckével járt, hogy fel kellett ismerje, nem elég tehetséges a rajzoláshoz. Egy már képregényforgatókönyvíróként dolgozó barátjától kért segítséget, hogy kitanulja az írás alapjait, majd újult erővel vetette magát a munkába a Marvel UK, a 2000 AD, a Dr. Who Weekly és a Warrior történeteinek szerzőjeként. Utóbbi oldalain születik első két jelentős műve, a Marvelman (jogi okokból később már Miracleman néven szerepel), a Captain Marvel mintájára készült brit szuperhős újragondolása, és a V for Vendetta, amelyben egy Guy Fawkes álarcot viselő anarchista küzd egy disztópikus jövő Nagy-Britanniájának fasiszta rendszere ellen.
A korai nyolcvanas évek amerikai képregénykiadói az egyre gyengülő eladások hatására úgy döntöttek, hogy a fiatal korosztály mellett egy idősebb közönség megszólításához brit tehetségeket toboroznak, így került Moore a DC-hez, ahol óvatosságból először egy kevésbé ismert, eleve felnőtteknek szóló horrorcímet adtak neki. Az eredmény megdöbbenti még a DC fejeseit is: a Swamp Thing eladott példányszáma 17 ezerről több, mint százezerre növekedik, az átformázott és újraképzelt mocsári szörny mellett számos más megfáradt karakter kap ráncfelvarrást (Spectre, Phantom Stranger, Deadman), megszületik John Constantine, a kékgalléros brit mágus figurája, akinek saját címe, a Hellblazer a Vertigo leghosszabb, máig is futó fárosz sorozatává válik, valamint a Swamp Thing Love and Death története lesz az első, ami az akkoriban eluralkodó morális pánik szorításában vergődő amerikai képregényipart felszabadult lélegzethez juttatja, amikor egyszerűen lehagyja a borítóról a Comics Code pecsétjének rettenetes stigmáját. Az elsöprő siker hatására Moore megkapja a DC féltve őrzött, A-listás hőseit is: két rövid története, a Whatever Happened to the Man of Tomorrow?, a Superman, a Killing Joke pedig a Batman mítoszt forgatja fel fenekestül. Legnagyobb dobása, mellyel örökre beírja magát a képregényszerzők panteonjába, 1986-ban érkezik el, amikor a Dave Gibbons rajzolóval közös első saját, fősodorba tartozó kiadónál teremtett sorozata, a Watchmen újszerűsége és komplexitása gyakorlatilag földbe döngöli az eddig középszerű, önismétlésbe fulladó szuperhőstörténetekhez szokott amerikai olvasókat. A népszerűséget súlyos teherként megélő Moore végül egy Watchmen kitűző szett jogdíjainak elmérgesedő vitája miatt szakít a DC kiadóval, megesküdve, hogy soha többé nem fog nekik dolgozni.
Független kiadók égisze alatt jelenik meg tőle a Brought to Light, egy szatíra a CIA történetéről, és a From Hell, ami tíz évnyi háttérmunka eredményeként a Hasfelmetsző Jack rejtélyre kínál egy megoldást a Dirk Gently Holisztikus Nyomozóirodájában felvázolt holisztikus módszert felhasználva, egy telefonkönyv méretű, 560 oldalas fekete-fehér kötet formájában. Az AARGH (Artists Against Rampant Government Homophobia) antológiát második feleségével és közös szeretőjükkel állítják össze, hogy a meleg jogi mozgalmat támogassák a nagy vihart kavart 1988-as törvény 28-as záradéka ellenében, melyhez olyan szerzők hozzájárulását nyerik meg, mint Frank Miller, Robert Crumb, Art Spiegelman vagy Hunt Emerson. Melinda Gebbie rajzolóval belekezd a Lost Girls című erotikus kötetébe, ami az Alice Csodaországban Alice-jének, az Óz Dorothy-jának és a Pán Péter Wendy-jének szexuális kalandozásait követi, és amelyet végül csak 2006-ban fejeznek be.
A kilencvenes évek elején végül visszatér a fősodorba, amikor az Image Comics szuperhős szatírájának, az 1963-nak az írására kérik fel, de részt vállal Jim Lee WildC.A.T.s-jének és Rob Liefeld Supreme-jének a sikerre vitelében is. Jim Lee saját kiadójának, a Wildstormnak berkein belül Moore lehetőséget kap arra, hogy elindítsa az America's Best Comics vonalat és ennek égisze alatt adják ki az olyan újfent nagy sikert arató címeit, mint a League of Extraordinary Gentlemen, amelyben a viktoriánus kalandregények hősei (Allan Quatermain, Mina Harker, Dr. Jekyll, Nemo kapitány, és a Láthatatlan Ember) szállnak szembe először Moriarty professzor világuralmi terveivel, majd a wells-i marslakók inváziójával, a Top Ten, ahol a kizárólag szuperképességekkel rendelkező lények lakta Neopolis 10-es rendőrőrsén szolgálatot teljesítő zsaruk életét követhetjük figyelemmel, a Tom Strong, amelynek protoszuperhőse, aki a ponyvaregények stílusában, egyfajta Reed Richards-Tarzan-Doc Savage keverékeként utazik korokon és világokon keresztül, egy gőzhajtású robot és egy beszélő gorilla társaságában, valamint a Promethea, amelyben Moore a miszticizmusról, mágiáról és a Kabbaláról alkotott eszméit fogalmazza meg. A DC 1999-ben felvásárolja a Wildstormot, így ellenérzései ellenére szerződés kényszeríti munkája folytatására egészen 2004-ig a gyűlölt kiadó figyelő tekintete és cenzúrája alatt.
Bármilyen termékeny és szerteágazó is legyen azonban Moore munkássága, mégis a Watchmen az, ami helyet biztosított neki a képregényszerzők panteonjában, az a mű, ahol a Marvelmanben precízen és átgondoltan felépített disztópikus világ és a V for Vendettában kikísérletezett egyedi narratív megoldások hibátlan keverccsé állnak össze. Valószínűleg van ebben valami végzetszerű is, hiszen Dave Gibbons, a Watchmen rajzolója, akit a szülei földmérőnek szántak, egy underground újság reklámjának hatására látogatott el egy fantasy könyvekkel foglalkozó boltba, aminek tulaja promó anyagok rajzolásával bízta meg, és ezeket meglátva szerződtette őt egy képregényrajzoló tehetségeket felkutató ügynök. Mint évekkel később megtudta, az újságban talált reklám pszichedelikus szárnyas szemgolyóit az akkor még ismeretlen Alan Moore vetette papírra...
Ma este, a cikk második részében megtudhatjuk, mi köze egy taxisofőrnek és napi 50 mérföld utazásnak az ötödik fejezet szimmetrikus elrendezéséhez, magyar származású-e Rorschach, hogyan vezetett a radioaktív sugárzás jele egy Fekete Hajó érkezéséhez és miért kapta majdnem Arnold Schwarzenegger Dr. Manhattan szerepét a filmfeldolgozásban ? Stay tuned.
A Biblia vaskos, kemény szöveg, a nyelvezete csak korlátozottan nevezhető olvasóbarátnak, a képregények ezzel szemben többnyire gyorsan és könnyedén fogyaszthatóak. Miért ne lehetne akkor a Bibliát átültetni a jelenleg legdivatosabbnak számító manga-stílusú képregények nyelvére? A kísérlet még csak blaszfémnek se nevezhető, hiszen az élelmes egyház-közeli művészek már több száz éve rájöttek, hogy ha el akarják juttatni az analfabéta szegényekhez is az Írást, akkor előbb Képet kell belőle csinálniuk (lásd: Képes Biblia). Ma már majd’ mindeni tud olvasni, csak közben a Biblia kiment a divatból, így két afro-angol fiatalember úgy gondolta, nekik egész egyszerűen muszáj lefordítaniuk az Ó és Újszövetséget egy olyan nyelvre, amit a fiatalok is értenek.
Ahogy azt Móriczka – azaz Siku és Akin – elképzeli… A Biblia kétségkívül izgalmas matéria, nevezhetnénk akár a világtörténelem egyik legjobb fantasy-antológiájának is, tele bizarrnál bizarrabb sztorikkal, gyilkolászásokkal, csodákkal, megmenekülésekkel. Csak épp nagyon nincs megszerkesztve. Olyan, mint egy svédasztal, amin megtalálunk szinte bármit, de ha ész nélkül végigzabáljuk a teljes kínálatot, gyomorrontás lesz a vége. Annak tehát, aki veszi a bátorságot, hogy az egészet adaptálja, baromi jó dramaturgnak kell lennie. A Biblia manga alkotói nem azok.
Akad egy-két ötletmorzsájuk, például a Teremtést és az Egyiptomból való kivonulást Mózes visszaemlékezésében prezentálják, de semmilyen szerkesztői irányvonalat nem követnek. Jobb híján elmesélnek mindent, vagy legalábbis megpróbálják, ami az Ószövetség esetében azzal a fájdalmas végeredménnyel jár, hogy minden panelra jut egy új karakter, egy új név és egy új helyszín. Az esetek többségében nem tudják, vagy nem akarják dramatizálni a történéseket, csupán illusztrálják a Biblia vonatkozó részeit. Innen nézve nagyon is konzervatív vállalkozásról van szó, egy átlagosnál dinamikusabb Képes Bibliáról, amely többnyire maximálisan hű az eredeti szöveghez.
Ezen nem változtat az sem, hogy néha feltűnik egy atombomba, egy gépfegyver vagy egy mai ruhadarab is a rajzokon, illetve, hogy az eredeti, archaikus szövegek néha átcsapnak fiatalosnak szánt dumákba, ezek az anakronizmusok ugyanis mindenféle rendszer nélkül, ad-hoc módon bukkannak elő. A végeredmény pont ugyanaz, mint amikor az egyszeri hittan tanár megpróbál a gyerekek nyelvén beszélni, csak azt felejti el, hogy az a diákszleng, amit ő divatosnak gondol, kábé 20 éve volt az – ebből lesznek aztán a végtelenül kínos poénok.
Mindez talán még tolerálható lenne, ha legalább Siku rajzstílusa egy kicsit is szembarát lenne. A srác amúgy egyáltalán nem tehetségtelen, elég csak megnézni a honlapján a festményeit, de itt mintha nem a kész rajzokat, hanem az utolsó előtti vázlatokat adta volna le a nyomdába. A minimalizmus nyilván szándékolt, ahogy a sematikus figurák is, de roppant zavaró, hogy sokszor nem lehet egymástól megkülönböztetni a szereplőket. Hogy valami pozitívumot is említsek: a manga eszköztárából kölcsönzött SD (super deformed) technikát jókor és jól használja a képregény, például Jónás történeténél, ami az egyik leghumorosabban tálalt sztori a könyvben.
A fentiek ellenére, ha neadjisten valamelyik egyház alkalmazásában állnék, és az én reszortom lenne a fiatal báránykák betérítése az akolba, biztos, hogy felvásárolnám A Biblia manga összes megjelent példányát, és teríteném a megfelelő helyeken. Minden korszerűtlensége ellenére is emészthetőbb ugyanis, mint az igazi, betűkkel súlyosbított Szentírás. Ha viszont a lelkiismeretemre hallgatnék, akkor maximum a könyv utolsó harmadát, az Újszövetséget adaptáló részt ajánlanám. A gyerekkorban tanultak miatt eddig is sejtettem, hogy az Ószövetségben betegebb sztorik vannak, mint a legdurvább csápos mangákban, de most újraolvasva ezeket, még jobban ledöbbentem. Egy olyan kegyetlen, barbár, egoista Isten előtt kellene itt az egyszeri hívőnek leborulnia, aki parancsba adja a legyőzött ellenség teljes kiírtását, különös tekintettel a csecsemőkre és az aggastyánokra, és úgy általánosságban semmi rosszat nem lát a vérontásban, viszont aki ellenszegül a gyilok-parancsnak, azt megbünteti. Ebből a szempontból tanulságos olvasmány A Biblia manga: akik mostanában a Korán kegyetlenségét hangoztatják, rácsodálkozhatnak egy kicsit az Ószövetség embertelenségére is.
A Biblia Manga Ötlet és rajzok: Siku Szöveg: Akinsiku Fordította: Pap Zoltán és Sárközy Bence Budapest, Athenaeum Kiadó, 2008. 216 oldal, 1.990 Ft
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
