Fiatalkoromtól kezdve az igényes humorra voltam vevő. Az olyan mentalitású viccre, amely nem harsány, ellenben egyszerű és letisztult, elhangzásánál pedig a baseballütő labdára mért erejével hat. Nem hiába szeretnék különbséget tenni az amerikai és brit humor között – míg előbbi alpári, sokszor gusztustalan és buta, az angolok viccei szellemesek, ötletesek és nem utolsó sorban intellektuális síkon egy kicsit nehezebben értelmezhetőek, amely izgalmassá, érdekessé és egyedivé teszik őket. A 2005-ös “Keeping Mum” egy igényes fekete komédia, amely egy-két olyan angol (és amerikai) színészt is felvonultat, akiktől sohasem várnánk hasonló karakterek eljátszására való hajlamot a filmvásznon.
A film abszurd módon kezdődik: látunk egy fiatal, szép arcú lányt, aki jól kivehetően áldott állapotban van. Iszogatja a csésze teáját, olvasgatja az újságát, ki-kitekint a messzi távolba a vonatablakon; majd kisvártatva kibújik a szög a zsákból és a titkára is fény derül. Milyen ambivalens fordulat ez; az ártatlannak tűnő szőkeség és a véres láda kettőse. Tényleg igaz a mondás, hogy az a leggyanúsabb, aki egyáltalán nem az.
A fordulatos cselekménysor nyomán megismert karakterek olyanok, mint ha a szomszédjaink, közeli ismerőseink lennének. Barátok, családtagok, kollégák – a legtöbb karaktertípusra fel tudunk hozni egy-egy nevet az ismerősi körből, ez által jobban beleéljük magunkat a szerepeikbe és felleljük arcukon a jól ismert, sokszor pokolba kívánt mimikát. Átérezzük, hogy egy felelősségteljes, nem éppen a humor eszközével lebonyolítható hivatást (lelkészség) választó férfi felesége hogy érez, amikor alapvető párkapcsolati igényei sincsenek kiszolgálva. Azt is el tudjuk hinni a nőnek, hogy el akar szökni menthetetlennek tűnő házasságból egy buta amerikaival, ám eközben dilemma és lelkiismeret furdalás is gyötri a családja elhagyása miatt. Igazi karakterek, valós emberek és sorsok elevenednek meg az egy tucat embert számláló kis falu történetében, amely elősegíti a filmélmény  teljes élvezhetőségét.
A színészekről röviden: Kristin Scott Thomas remek komika, az ő esetében is feltenném a kérdést, hogy miért nem Oscar-díjas még, de az Akadémia fura ízlésének ismeretében ez nem meglepő. Maggie Smith alakítása nem említhető ezúttal Scott Thomas briliáns és ígéretes pillanatokban gazdag alakítása mellett egyenrangúként – a karaktere helyén volt, de Smithtől elvárt lett volna, hogy háromszor jobb alakítást nyújtson, mint amilyen jól a karaktere van megírva. Félreértés ne essék, Smith is jó, de amikor azt érzi az ember, hogy a kis újabból rázza ki valaki az alakítást, mindig hiányérzettel tekint a színész felé. Végül Rowan Atkinson, így  töktelenül is viccesebb volt itt, mint amikor Mr. Beanként szerencsétlenkedik és teszi röhejessé magát.
A film változatos jelenetekkel büszkélkedhet, nem lehet előre meghatározott irányelvet felfedezni – a szembesítő jelenet képezi a film csúcspontját.
Minden pillanatában szórakoztatott “Az Eltakarítónő”, megvettem a falusi légkört, a “mindenki-mindenkit ismer” és “kíváncsiság nem ismer határt” felelevenítő életközösséget: nevettem, elszomorodtam, sőt, még szurkoltam is a főbb karaktereknek, hogy jó véget érjen számukra a móka. Az alkotás alulértékeltsége aggodalomra ad okot, de százszor inkább ilyen filmeket nézek, mint Oscar-barát, szánalom-faktort és a díjakért folytatott kampányban politikai inkorrektséget sem nélkülöző rabszolgafilmeket (“12 Years a Slave”) vagy temérdek jó színésszel telepakolt unalmas drámákat (“American Hustle”), amelyiknél már a tizedik percben szabadulnál a karosszékből.

Pontozás
Film:  5*
Rendező: 4*
Főszereplői alakítás: 5*
Mellékszereplői alakítások: 5* – azért a templomdíszítő bizottság becsületbeli tagját még kiemelném – Liz Smith felejthetetlen volt Mrs. Parkerként.
Forgatókönyv: 5*
Zene, hangzás: 5*
Látványeffektek:  5*
A film nézőre gyakorolt hatása: 5*