A címben idézett mondatot az Újbudai József Attila Gimnázium igazgatója, Juhász András fogalmazta meg, aki a Válasz Online-nak nyilatkozva az oktatásban jelenleg uralkodó helyzetről beszélt. A státusz- vagy bosszútörvény árnyékában arról nyilatkozott, hogy milyen most iskolaigazgatónak lenni, amellyel kapcsolatban megvallotta, hogy ha előre látta volna tizenegy évvel ezelőtt, hogy 2023 nyarán itt tartunk, eszébe sem jutott volna megpályázni az igazgatói tisztséget. Fokozatosan lett egyre rosszabb mind tanárnak, mind igazgatónak lenni ebben a rendszerben, miközben nem sikerül érdemben egyeztetni az oktatási rendszer alakítóival, azaz a politikusokkal. Ezzel kapcsolatban jelentette ki azt, hogy

mintha egy őrült, vak kocsis hajszolná a lovakat a szakadék felé és közben nagyképűen kioktatna mindenkit arról, hogy nem kell izgulni, hiszen fut a szekér! Azt pedig már csak centiméterek választják el a szakadéktól.

Erről az aggasztó és nemzetünk jövőjét veszélyeztető valóságtagadásról jelent meg nemrég egy pszichológiai szempontból írt elemzés a Népszavában. A pszichológus, szociológus és szervezetfejlesztő tréner, Rudas János a 2010 óta kiépült politikai rendszer társadalmi és elsősorban lelki károkozását vizsgálta Lélekrongálás most című írásában.

Elemzésének kiindulópontja az a megállapítás volt, hogy 2010 óta érezhetően szakad szét a társadalom. De nem (elsősorban) a politikai véleménykülönbség mentén a (fiktív) bal- és jobboldalra, hanem anyagi szempontból.

A magyarok legszegényebb 10 százaléka egyre mélyebbre szakad a leggazdagabb 10 százaléktól.

Az alsó rétegekben élők helyzete egyre kilátástalanabb, már-már teljesen nélkülözi a reményt. A felső 10 százalékra pedig az a súlyos jelenség igaz, hogy pozíciójukat túlnyomó többségében nem magának köszönhetik, hanem a politikai vezetéshez fűződő lojalitáshoz, amely torzítja az alkatukat, hiszen jó helyzetük megőrzéséhez nem bízhatnak önmagukban, teljes egészében Orbán és köre kiszolgálásától függnek. Továbbá negatív mintával járnak elől a hozzájuk igyekvő felsőközéposztály előtt is.

A 2010 óta kiépülő politikai rendszer mentális károkozása azonban messze nem ér véget ennyivel. Rudas János hosszan elemzi azt is, hogy miként roncsolja egy ilyen klíma azokat, akik aktív építői a politikai berendezkedésnek. És ahogy a politikai vezetők személyisége roncsolódnak, úgy roncsolódik egyre inkább a rendszer, amelyet alakítanak, lökve egy mély, gyilkos örvénybe a társadalmat.

Az egyik legjellemzőbb személyiségtorzító hatása az orbáni hatalomgyakorlásnak az a visszacsatolás hiánya.

A pszichológus leszögezi, milyen egyértelmű káros hatással bír az emberre, ha nem tartanak neki tükröt soha. Ha nem kap valódi és hiteles kritikát, amelynek eredője az, hogy talán ő maga nem is volna képes azt elfogadni. Ezt látjuk a mai politikai berendezkedésen, hiszen felszámolnak minden autonóm szféráját a társadalomnak, a lojális szerepvállalást jutalmazzák, míg a kibeszélést vagy anyagilag, vagy verbális letámadással a propagandán keresztül büntetik. A kritikus sajtót is leépítik, és ami még működik, azzal a pozícióban lévők nem állnak szóba.

A félelem kialakuló kultúrája eresztékeiben járja át a társadalmat, mindenhová be- és leszivárog, még a munka és a családi életbe is. Rossz hatással van a teljesítményre, és aláássa az érett érdekérvényesítést is. Egy sokszorosan traumatizált társadalmat eredményez, ahol egyre nő a frusztráció.

Egy olyan légkör alakul ki, ahol az igazság kimondását büntetik, a saját, szabad vélemény kialakítása veszélyeket rejt, és a sok negatív minta el is tompítja a társadalom erkölcsi immunitását.

A negatív mintán itt a cikket író pszichológus nemcsak a korrupciót vagy az magánélet züllését érti, hanem például a bűnbakképzést is. A propagandában és politikusok megszólalásaiban mással sem találkozunk, minthogy minden rosszért valaki >más< a felelős, de soha nem a cselekvő politikusok. Ez a gondolkodásmód leszivárog a társadalom egyes tagjaihoz, hiszen ha a nagypolitikában így van, miért ne lenne ez igaz a saját életükre is, hogy az egyéni kudarcaikért nem az egyén önmaga, hanem valaki más a felelős. Ezáltal azonban egy tehetetlenségérzet is erőt vesz az emberen, amely tovább roncsolja az egyén hangulatát és a társadalmat magát.

Az ellentmondások feloldására is káros gyakorlat vált általánossá:
abban válik teljessé a valóság tagadása, ahogy ösztönszerűvé válik a felvállalt és hangoztatott értékrend és a megvalósított cselekvés ellentmondásainak figyelmen kívül hagyása.

Rudas János nem részletezi, de hosszan sorolhatnánk azt, miként válik az orbáni politika tartalmi tettei a kereszténydemokrata politikai irányultság ellentétévé. Ennek szimbólumaként lehet rámutatni arra a vallomásra, amelyet Lánczi András, Orbán Viktor tanácsadója tett:

a fegyvertelen próféták elbuktak, és hogy az igazság erő nélkül keveset ér.

Ennek homlokegyenest az ellenkezőjét tanítja a kereszténység, és Ferenc pápa 2021 szeptemberében ittjártakor is éppen az ellenkezőjét vallotta meg a Hősök terén pontifikált misében:

A lényegi különbség a valódi Isten és az énünk istene között van. Mennyire messze áll Ő, aki csendben uralkodik a kereszten, attól a hamis istentől, akitől elvárjuk, hogy erővel uralkodjon és elhallgattassa ellenségeinket! Mennyire más Krisztus, aki egyedül a szeretettel áll elénk, mint e világ hatalmas, győzedelmes és ajnározott messiásai!

Ezek a valóságtagadások azonban nem múlnak sem azok lelkében, akik a tagadást kieszelik, sem azokéban, akik észrevétlenül elfogadják, de még azokéban sem, akik küzdenének ellene: össztársadalmi frusztrációt szül, és folyamatosan fokozza azt. A pszichológus cikkének végén nem festi fel a remény jeleit, csak megfogalmazza, hogy a mai magyar társadalomra is az jellemző, ami a korábbi szovjetre volt:

mindent a félelem ural.

A kiemelt kép forrása: MTI / Miniszterelnöki Sajtóiroda / Fischer Zoltán