antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Drága Irén! Ez egy levél, illetve volt csak. Befejezem. Ölel öcséd. Ölel öcséd. Csókol öcséd. Csókol öcséd. Gyömrő a cím. Gyömrő a cím. Gyömrő és Zrinyi utca 7. szám. Gyömrő és Zrinyi utca 7. szám. Ez egy levél. Illetve volt csak.
Jó reggelt, szép napot, sikeres hetet kívánok Mindenkinek!:-)
Ma talán az északi országrész láthat némi havat, mi csak sok esőt...
Nemes Nagy Ágnes
Hóesésben
Szakad a hó, nagy csomókban, Veréb mászkál lent a hóban. Veréb! Elment az eszed? A hóesés betemet. Nem is ugrálsz, araszolsz, Hóesésben vacakolsz, Fölfújtad a tolladat, Ázott pamutgombolyag. Mi kell neked? Fatető? Fatető! Deszka-madár etető.
Aki azt hiszi, hogy az irodalom irodalom, az hülye. Világos. Ez a könyv nem könyv. Íme: Ma reggel kedvem volt énekelni és énekeltem egész délelőtt. Énekeltem és mosakodtam, énekeltem és vertem a párnát, énekeltem és papírt fűztem az írógépbe. Nem ment az írás. Gyötörni kezdett, hogy mért nem tudtam élni eddig, mért jöttem zavarba, ha telefonálni kellett, mért féltem, hogy a manikűröslányok kinevetnek, mért szégyellem repedezett ujjaimat, mért hallgatok estéken át a barátaim között, mi ez a görcs, ez a gombóc, ami elviselhetetlen, ami miatt szájhúzva hívnak a barátok magukkal – könnyen elronthatom a hangulatot – , mért nem maradt mellettem senki? Hát igen, hát igen, elviselhetetlen vagyok.
Mire ideértem, hol volt már a jókedv, az éneklés! – Minek ez az egész? – vertem a gépet. – Mit tudok még valakinek is mondani?
S ekkor egyszerre megértettem, hogy ami én vagyok, ez a csupa-félelem, csupa-gátlás a megalázottak, a kiszolgáltatottak ismertetőjegye, s hogy többen vagyunk ilyen jeggyel szomorítottak a földön, mint ahányan éheznek, vagy mint ahányan belehalnak. Itt vagyunk, mi gyengék és kiszolgáltatottak öröklött nyavalyáinkkal, a történelem mocskos ujjnyomaival.
Én a szabadságot cafatonként tépem ki magamnak. Semmim sincs, ami eleve adott. Szülőföldet, hazát, mindent magamnak kellett megszereznem, míg más beleszületett.
És minden pillanatomat – a jó szót, amiért leülök a parkban a padra, és megcsodálom a ronda kézimunkákat, a bögre vizet, amire rászolgáltam Gyímesközéplokon, a barátaimat, mindent, mindent, és mindennap újra meg újra mindent ki kell csikarnom, nincs, aki segíthetne, ne is segítsen – konok vagyok, csak teszem magam, hogy nem bírom, mindig csak majdnem esek össze, aztán újból és újból…….
Ó, de hiába! Látják a védtelenséget szemeden, hallják hangodon, látják zavarodon, esett mozdulataidon. Tudják, hova üssenek, minden előző ütés cinkosuk. Visszavágnak: – Mért hagyod magad? –
Mért hagyod magad, kiszolgáltatottak menete, gyűrű a föld körül? Védd magad a földdel, védd magad magaddal, védd magad kicsikart szabadságoddal, védd magad szerelemmel!
Ez a könyv nem könyv. Egyetlen lehetőségem immár, hogy szabadságom megteremtsem, s minden ízét megízleljem.
Ebben a könyvben tehát mindenkit szembeköpök, aki csak megalázott, az élettől eltanácsolt, sajnált, ellökött, becsapott.
Ez a könyv egyetlen nagy szembeköpés mindazokért, akiket valaha is megaláztak, és megaláznak. És aki azt mondja, hogy van fontosabb ennél, az nem tudja, hogy az irodalom nem irodalom, az tehát hülye.
Jó reggelt, szép vasárnapot kívánok Mindenkinek!:-)
Petőfi Sándor
A TÉLI ESTÉK (17)
Hova lett a tarka szivárvány az égről? Hova lett a tarka virág a mezőkről? Hol van a patakzaj, hol van a madárdal, S minden éke, kincse a tavasznak s nyárnak? Odavan mind! csak az emlékezet által Idéztetnek föl, mint halvány síri árnyak. Egyebet nem látni hónál és fellegnél; Koldussá lett a föld, kirabolta a tél.
Olyan a föld, mint egy vén koldús, valóban, Vállain fejér, de foltos takaró van, Jéggel van foltozva, itt-ott rongyos is még, Sok helyen kilátszik mezítelen teste, Ugy áll a hidegben s didereg... az inség Vastagon van bágyadt alakjára festve. Mit csinálna kinn az ember ilyen tájban? Mostan ott benn szép az élet a szobában.
Áldja istenét, kit istene megáldott, Adván néki meleg hajlékot s családot. Milyen boldogság most a jó meleg szoba, S meleg szobában a barátságos család! Most minden kis kunyhó egy tündérpalota, Ha van honnan rakni a kandallóra fát, S mindenik jó szó, mely máskor csak a légbe Röpűl tán, most beszáll a szív közepébe.
Legkivált az esték ilyenkor mi szépek! El sem hinnétek tán, ha nem ismernétek. A családfő ott fenn ül a nagy asztalnál Bizalmas beszédben szomszéddal s komával,
Szájokban a pipa,előttök palack ál
lMegtelve a pince legrégibb borával; A palack fenekét nem lelik, akárhogy Iparkodnak... ujra megtelik, ha már fogy.
Kinálgatja őket a jó háziasszony, Ne félj, hogy tisztjéből valamit mulasszon, Hej mert ő nagyon jól tudja, mit mikép kell, A kötelességét ő jól megtanulta, Nem bánik könnyen a ház becsületével, Nem is foghatják rá, hogy fösvény vagy lusta, Ott sürög, ott forog, s mondja minduntalan: "Tessék, szomszéd uram, tessék, komám uram!"
Azok megköszönik, s egyet hörpentenek, S ha kiég pipájok, újra rátöltenek, És mint a pipafüst csavarog a légben, Akkép csavarognak szanaszét elméik, És ami már régen elmult, nagyon régen, Összeszedegetik, sorra elregélik. Akitől nincs messze az élet határa, Nem előre szeret nézni, hanem hátra.
A kis asztal mellett egy ifjú s egy lyányka, Fiatal pár, nem is a mult időt hányja. Mit is törődnének a multtal? az élet Előttök vagyon még, nem a hátok megett; Lelkök a jövendő látkörébe tévedt, Merengve nézik a rózsafelhős eget. Lopva mosolyognak, nem sok hangot adnak, Tudja a jóisten, mégis jól mulatnak.
Amott hátul pedig a kemence körűl Az apró-cseprőség zúgva-zsibongva űl, Egy egész kis halom kisebb-nagyobb gyermek Kártyából tornyokat csinál... épít, rombol... Űzi pillangóit a boldog jelennek, Tennapot felejtett, holnapra nem gondol. - Lám, ki hinné, mennyi fér el egy kis helyen: Itt van egy szobában mult, jövő és jelen!
Holnap kenyérsütés napja lesz, szitál a Szolgáló s dalolgat, behallik nótája. Csikorog a kútgém ott kinn az udvaron, Lovait itatj' a kocsis éjszakára. Húzzák a cigányok valami víg toron, Távolról hangzik a bőgő mormogása. S e különféle zaj ott benn a szobába' Összefoly egy csendes lágy harmóniába.
Esik a hó, mégis fekete az útca, Nagy vastag sötétség egészen behúzta. Járó-kelő ember nem is igen akad, Egy-egy látogató megy csak hazafelé, Lámpája megvillan az ablakok alatt, S fényét a sötétség hirtelen elnyelé, Eltűnik a lámpa, a bennlevők pedig Buzgón találgatják: vajon ki ment el itt?
Pest, 1848. január
Téli esték (Illusztráció Petőfi Sándor verséhez) - Baditz Ottó
Szervusz Bajkálifóka, szép napot, kellemes hétvégét Neked!:-)
Sokan beszélnek még így. Otthon, gyerekkoromban - anyukám után - még én is beszéltem az őző nyelvjárást. Sőt, ha hazamentem, elég gyorsan át is tudtam állni rá, de ma már nem. De itt Kecskeméten sokszor hallom - főleg a középkorúaknál - az igazi őzést..:)) Ahogy a verseben íródik - egy-két szó kivételébel - én is így mondanám..:))
Szép napot, kellemes hétvégét kívánok Mindenkinek!:-)
Az év első hétvégéje, fagyott tavat keveset találni...
Komjáthy Jenő
TÉLEN
- Szenic, 1889. dec. 20. -
Nyár vigalma, ősz siralma, Minden eltűnt, oda van ma, Tél ez, néma dermedet. Megfagyott a könny szememben, Mint a harmat rózsakelyhen A kiszáradt lomb felett.
A Természet holtra bágyadt, Hűlt szerelmek, béna vágyak Zizegnek a hó alatt. A táj mint egy hulla fekszik, Istenekkel nem vetekszik A kifáradt gondolat.
Fönt az ormon gondok ülnek, Rém a rémmel elegyülnek, Köztük átok a viszony. Lent az aljba, vad kacajba Tör a szélvész; vérbe, fagyba Véti vemhét az iszony.
Ki van mondva az itélet: Sírgödörbe hull az élet! - Van-e még, ki ellenáll? Az Enyészet dala harsog, Jégvirágok, hideg arcok, Amit alkot a Halál.
Mért nem üt már a nagy óra?! Megállott a mutatója, Nincs jövendő, sem jelen; Lesem, várom: hátha perceg, Mindhiába azt a percet, - Múltja van csak, végtelen.
Híja esett az időnek. A jelennek, jövendőnek Édes álma megszakadt; Csak az emlék, csak a bánat, Temetőkben, sírva támadt, Vet rám kétes árnyakat.
Mikor üt az örök óra? Virradóra! Virradóra! Mikor hangzik már a dal? Már megállott, semmi kétség, Néma árnyak, vaksötétség... Készen áll a ravatal.
Nem, nem halt meg, érzem, érzem! Égnyiláson, fellegrésen Áttör ím a tűzi Nap! Egy sugár csak, mi aláfoly S már gyönyörben reng a távol, Meglapul az éji had.
Istenarcról hull a fátyol, Ide süt egy szebb világból Büszke, lelkes, nagy szeme. Földobog a bús Föld is rá, Mintha keblét lángra szítná, Mintha csókot hintene.
Szépnek látom újra s nagynak A világot s elragadnak: Vágy, öröm, hit, szenvedély. Nincs hatalma a halálnak: Kék szemére a világnak Kurta álmot hint a tél.
Csorba nincs a teremtésen, Hervadatlan él egészben, Nyár van itt, örökre nyár! És a csodás mindenségben Napok égnek örök fényben S egyre hull, hull a sugár.
Erőszak. Fájdalom. Ütések igazságtalansága. Vicsorgó indulatszörnyek leigázhatatlansága. Gyűlölettől eltorzult ördögi agyak Undorító alaktalansága. Gondolattalan légüres tér a koponyákban, Amorf öntudatlanság a kifröccsenő Ragacsos nyálban Tegnapi, holnapi vészterhes sikoltások A kiszolgáltatott mában...
Artikulátlan néma, tehetetlen tiltakozások, Recsegve tört fogak között átszűrődő Vértől bugyborékoló maró ízű átkok, Állati ösztönök sárga szemű lélektelensége, Folytonosan, csúful megerőszakolt, Fekete masszába fúló világbéke, Gonoszok sátáni bűzös büntetlensége - Emberek! Könyörgöm! Ennek már sosem lesz vége?!
Csönd. Remegő ragyogás. Fölhúzó, fényes, vakító álom. Ébrednék. De már átléptem a halálon. Törött világ. Törött álom. Épségét már nem találom. A bolygó bőrén reped a kéreg S alatta lakmározik sokmilliárd féreg.
Vízöntő jegyében Kezem is van és lábam is van, és úgy forgok, ahogy forogni kell, fülem a hangra, szemem látásra, és úgy hajlok, mint aki vízbe mer. Vízből merítek, úgy, mint az okos asszonyok, futásra születtem, futni, mint prémes állatok.
Havas tarlókon futni, loholni, mint csak a róka tud, akárki van nyomában, a róka nem miatta fut. Vörösrozsdájú prém lobogása, horgas inakkal végig a tarlón, képek a szemben, porzik tarlón a dér... róka futása.
Havas tarlón, sanda futással, ahogy a róka fut, én olyan futásra születtem, ahogy a róka tud, vízből merítnék, úgy mint az okos asszonyok, futásra születtem, futni, mint a prémes állatok.
Inaknak páros tánca, inakban ezer év, az írha ezer ránca, havas tarló és szürke ég. Vörösrozsdájú prém lobogása, horgas inakkal, végig a tarlón, képek a szemben, porzik tarlón a dér... róka futása.
Kezem is van és lábam is van, és úgy hajlok, mint aki vízbe mer, inakból hálót hordok testemben, és izmot, ha futni kell, futásra születtem, s a tűzre vizet hozok, forogni, mint a róka, futni, mint prémes állatok.
Vízkereszt, korábban Szentkereszt a latin egyház Epiphania Domini, „az Úr megjelenése” elnevezésű, január 6-án tartott ünnepének magyar neve.
Vízkereszt a „karácsonyi tizenketted” (12 napos ünnep) zárónapja. (Innen az ünnep angol neve: Twelfthday, Tizenkettedik nap”) A 354 napos holdév és a napév közt kereken 11 nap a különbség, s az évkezdéskor beiktatott pótnapok – a naptár más pontjain is találkozhatunk ilyenekkel – a különbséget voltak hivatottak eltüntetni Európa luniszoláris parasztnaptáraiban. A nép később e 12 nap („számos napok, csonka hét, regölő hét”) időjárásából jósolt az újév időjárására nézve. Epiphania görög szó, azt jelenti: „megnyilvánulás”. A pogány görög kultuszokban az istenség megjelenését, és annak évenkénti megünneplését jelentette. Az őskeresztény egyház szinkretista hajlandóságából arra következtethetünk, hogy időpontja a pogány korban is az év elejére esett, a visszatérő napfényt köszöntő téli ünnepkör része volt.
Epiphania ünnepe először a III. században tűnt fel a keleti egyházban, mint Krisztus születése napja. Száz évvel később azonban Róma úgy látta jónak, hogy Krisztus születését a „Legyőzhetetlen Nap” (Sol Invictus) pogány ünnepével, a népszerű Mithras napisten születésnapjával (dec. 25.) egyeztesse, ezért Epiphania hamarosan új jelentést kapott. Nyugaton a háromkirályok imádásának, keleten pedig Krisztus Jordán folyóban való megkeresztelkedésének az ünnepe lett. Az utóbbi gondolatot később a római egyház is átvette, sőt hozzácsatolták Jézus első csodájáról (a víz borrá változtatásáról a kánai menyegzőn) való megemlékezést, azt tanítván, hogy e három evangéliumi esemény Jézus istenségének első „megnyilvánulásai”, epiphánéi. A Születés csodája vagy a kánai menyegzőé e tekintetben nem szorulnak külön magyarázatra. Jézus megkeresztelése viszont talán igen, mivel nem maga az esemény vagy Keresztelő Szent János szavai nyilvánítják ki Jézus istenségét keresztény felfogás szerint, hanem a Szentlélek megjelenése és az égi hang, mely „ezt mondja vala: Ez amaz én szerelmes fiam, a kiben én gyönyörködöm.” (Mt 3,11–17.)
Vízkereszt (gyermekrajz)
Arany János
HA NAPFÉNYES VÍZKERESZT...
Ha napfényes Vízkereszt Megcsordítja az ereszt, Akkor évben jól ereszt A kalász és a gerezd. Öregektől tudom ezt, Higyjük el, probatum est. Kelt: hoc anno, Buda-Peszt.
Szende szerény ibolyák völgyén füzögetve bokrétát, Szökdele berkének kedvesem árnyai alatt. Jött és látta Eos bájait; irigyelve pirúla, S a fák lombi fölé könnyeket ejtve futott.
Vajon a lét hány millió magot tékozolt el, míg megfoganhatott a függőleges szikla-szahara kőszörnyei közt ez a satnya fa?
Micsoda szeszély börtönözte be mostoha sorsa kényszereibe, parancsaival és cseleivel hogy nyomta, gyűrte, kanyargatta fel a csökönyös, fortélyos akarat a puhacsontú vékony sudarat?
Fekete kérgén a mindennapi küzdelem csontig ható nyomai: nagy hegek, tarjagos daganatok, megcsökött, kificamodott tagok,
de a rémület görcs-bogaival felesel a szökőkút-ívü gally,
szövevényes hasadékokon át csavarodnak, furakodnak tovább
drótkeménnyé vadult gyökerei, mohó kínnal-gyönyörrel szívni ki a nedvet, a sovány sókat a kő elmeszesült hajszál-csöveiből,
srostjaiban hangtalan ekrazit halmozódik, szétvetni rügyeit, és ága-lombja a forrástalan ragyogás habzó áramaiban fürdik, a vad, sistergő sugarak a pórusain átáramlanak:
nyomorékul is tudja még a lét tagolatlan tűz-homály örömét, a kőmarkú pokol s a könnyü űr közt remegő vezetékül feszül,
melyben pillanatonként összecsap az üdvözült gyönyör s az iszonyat,
s magával folyvást vitatkozva, a kettőt egyszerre kell mondania.
Micsoda jel a bibliai szikla vörhenyes sivatagába hasítva, zsugori biztatásul belevetve az özönvíz utáni döbbenetbe! Kiált minden gyötrött gyökere-ága, mondhatatlan szépsége-árvasága
Könnyel áztatott, jajszóval sulykolt idegeken világot lépik az értelem - aj - múló élet múlhatatlan hangjainál pusztuló vörösvértestekben gondolkodik a halál.
Van-e jogod elítélni - hisz benne s belőle is élsz - a jelent, mert kínjában kérész-éltű fogalmakat. teremt? Aki alkot, visszafele nem tud lépni - ha már kinőtt minden ruhát, meztelenül borzong a végtelen partján, míg fölzárkózik mögé a világ.
A gondolat végül széttör minden káprázatos formát, -
keserves út ez az egyszerűség felé.
Keserves és hosszú az út a bizonyítástól a kinyilatkoztatásig,
az okolástól az axiomatikáig, - keserves, hosszú út, mert: élet. S az élet a bizonyíték. Lehetnek szégyenei a logikának az axiómák: de az igazságnak remekei. Keserves és hosszú az út a léttől a megismerésig, a megismeréstől a fölismerésig. A megismerés üdvözítő módja nem a megfogalmazás, hanem a teremtés. A fölismerésé a küzdelem. Így születik a nyugalom: nyugtalanságok egyensúlya.
Semmi sincs hiába: a természet nem pazarol, s ha pazarol is: szükségszerűen.
Nem szavaid: magadat pazaroltad - sokszor nemcsak a konyhapénzt:
a szabadságot is be kellett osztanod, hogy holnapra is maradjon. A beosztás kényszerű volt; magad pazarlása szükségszerű: céltudatos. Mindig utáltad azokat, kik bizonyos dolgokat csak azért találnak ki,
hogy ellentétei legyenek meglevőknek. Vigasztal-e, ha szükségszerűen pazarlod magad?
Mielőtt a Kék Hegyek felé fordult volna, Tomás Gomez megállt egy magányos benzinkútnál benzinért.
– Kicsit egyedül van itt kint, ugye, papa! – mondta Tomás.
Az öregember letörölte a kis teherkocsi szélvédőjét.
– Nem rossz ez.
– Hogy tetszik a Mars, papa?
– Klassz. Mindig valami új. Mikor tavaly idejöttem, elhatároztam, hogy semmit nem várok, semmit sem kérdezek, semmin sem lepődöm meg. El kell felejteni a Földet és a földi ügyeket. Azt kell nézni, hogy mi van itt, és hogy itt mennyire más. Engem hallatlanul elszórakoztat már maga az időjárás. Marsi időjárás. Nappal forró, mint a pokol, és éjszaka hideg, mint a pokol. Nagyon szórakoztatnak az egészen más virágok és az egészen más eső. A Marsra vonultam vissza az életből, és olyan helyre akartam visszavonulni, ahol minden más. Az öregembernek szüksége van rá, hogy a környezete más legyen. A fiatalok nem állnak vele szóba, az öregek halálra untatják. Azt gondoltam, hogy ez lesz nekem a legjobb hely, hiszen annyira más, hogy csak kinyitom a szememet, és már meg is van a szórakozásom. Megvettem ezt a benzinkutat. Ha túl nagy lesz a forgalom, beljebb költözöm valahova egy másik, régi országútra, amely nem olyan forgalmas, ahol megkeresem a mindennapit, és marad időm, hogy az itteni másféle dolgokat megfigyeljem.
– Nagyon jó ötlet, papa – mondta Tomás, és barna kezét tétlenül pihentette a kormányon. Jól érezte magát, tíz napig egyfolytában dolgozott az egyik új településen, és most kivett két szabadnapot, és egy mulatságba igyekezett.
– Én már nem lepődöm meg semmin – mondta az öregember. – Csak figyelek. Csak gyűjtöm a tapasztalatokat. Ha az ember nem tudja a Marsot elfogadni olyannak, amilyen, legjobb, ha visszamegy a Földre. Bolond itt minden, a talaj, a levegő, a csatornák, a bennszülöttek (még nem láttam egyet sem, de hallom, hogy vannak), az órák. Az órám is hülyén viselkedik. Még az idő is megbolondul itt. Néha úgy érzem, hogy rajtam kívül senki sincs az egész istenverte bolygón. Akár le is merném fogadni. Néha úgy érzem, mintha nyolcéves volnék, mintha a testem összezsugorodna, és minden más magas hozzám képest. Jézusom, ez aztán öregembernek való hely! Ébren tart és boldoggá tesz. Tudja, mi a Mars? Olyan, mint az a játék, amit karácsonyra kaptam hetven éve – nem tudom, volt-e magának is valaha: kaleidoszkópnak hívták, kristály- és szövetdarabokból, gyöngyökből és más csillogó semmiségekből csinálták. Az ember a nap felé tartotta, belenézett, és elállt a lélegzete. Az a sok minta! No, hát ez a Mars. Élvezze! Nem kell, hogy más legyen, mint ami. Jézusom, tudja, hogy ezt az országutat a Mars-lakók tizenhat évezreddel ezelőtt építették, és még ma is jól tart? Egy dollár ötven cent az egész. Jó éjszakát!
Tomás elhajtott az ősrégi országúton, és csendesen nevetgélt magában.
Jó hosszú út volt, belefolyt a sötétségbe és a hegyekbe, és ő a kormányra figyelt, csak néha nyúlt bele uzsonnacsomagjába, hogy kivegyen egy szem cukorkát. Egy órája hajtott, és egyetlen kocsival sem találkozott az úton; sehol semmi fény, csak az út, a motor zümmögése és odakint nagy csendjével a Mars. A Mars mindig csendes, de ma este még csendesebb, mint máskor. Sivatagok és üres tengerek suhantak el mellette, és hegyek csillagos háttérrel.
Az Idő szaglott a levegőben. Elmosolyodott, és játszani kezdett a képpel. Jó kis gondolat. Milyen szaga lehet az Időnek? Mint a pornak, az órának meg az embernek. És milyen hangja van az Időnek? Mint a kopogó víznek egy sötét barlangban és mint a sírásnak és mint üres ládák tetejére gördülő göröngyöknek és mint az esőnek. És tovább, milyennek látszik az Idő? Az Idő olyannak látszik, mint egy fekete szobában csendesen hulló hó, vagy mint egy némafilm egy régi moziban, mint százmilliárd arc száll, száll a semmibe, mint az újévi léggömbök. Ilyen az Idő szaga, hangja, képe. És ma este – Tomás kidugta a kezét a szélbe a kocsiból –, ma este szinte tapintani lehet az Időt.
Természtesen, add csak tovább. Nekem is tetszett, nem ismertem.
A képen a Bajkáli-tó!:))
Kányádi Sándor
Betemetett a nagy hó
Betemetett a nagy hó erdőt, mezőt rétet. Minden, mint a nagyanyó haja, hófehér lett. Minden, mint a nagyapó bajsza, hófehér lett, csak a feketerigó maradt feketének.
Rákosnak szomorú mezején járván, magyar, hallod Fái között a szél mily keseregve nyögel? Oh nem szél nyögel ott, ősid fölisteni lelke Sír unokáinak elkorcsosodása fölött!
Ma Teérted ragyognak a csillagok, Veled ünnepelnek az Angyalok. Ha meglátsz egy hullócsillagot, Kívánj valamit, ma megkapod. Amit én tudok adni, ki nem nyithatod, De újra és újra elolvashatod. Kívánok Neked csodás, vidám napot, Tortát, ajándékot, s hullócsillagot, De nem utolsó sorban, Boldog Születésnapot!
