ELEVEN MADISON PARK – THE EMPEROR WITH NO CLOTHES

How do you go about rating a Michelin 3 star establishment on a small blog? One that happens to be voted the best restaurant in the US, the San Pellegrino No. 3 in the world? You go about with caution, with respect, with a sense of the higher purpose.

I started ticking of the world’s best restaurants one by one when they were first announced by San Pellegrino couple of years ago, and I must admit I had a marvelous time both at the Fat Duck and the French Laundry. Both were deemed to be the world’s best at that given time. I hadn’t visited El Bulli unfortunately before it closed, nor the Roca brothers establishment yet. However on a recent trip to the Big Apple, and given that the date coincided with my birthday, I thought let’s splash out and give EMP a try. After all it held the World’s 50 best afterparty, and if the world’s best chefs had a good time there, I sure as hell will too. I was wrong.



 EMP is the brainchild of Daniel Humm, a Swiss-born chef who moved to the US seeking fame and glory. With his partner, Will Guidara, they have built a well-managed establishment that most associate with extremely good service and a maximum effort towards the diner having a good time. Most of the stories linked to EMP are not so much about the food, but the service, the circus that goes along with serving the food, the origins, the packaging if you wish. In that sense it has a close link to Fat Duck, although far less molecular and innovative, it also happens to dig out the folklore and the traditions of local (US) dining. In the UK this is currently brought to life in Dinner in a more bistro like environment, but one where the traditional dishes in new garments, i.e. the tipsy cake and the meat fruit are all iconic dishes of their time reimagined by Heston.


Here in EMP, there are far less iconic dishes, most change with the seasons and seasonal produce and most have a short life span on the menu. The magic is around serving these seasonal, yet strongly US tradition focused dishes with a French flair. I really don’t think they pull this trick off very well. EMP runs with a seasonal, daily menu that includes five nibbles, three starters, two main courses, one pre dessert and two desserts and then petit fours.

On the nibbles section we start with a cookie made from apple and cheddar. Yes, it’s a cookie, we nibble it quickly like mice. I should say at this point for a full disclaimer that we arrived at 9:30 to dinner for a late table (only one available) and the dinner ran for at least 3, 5 hours to 4 hours. By the end we were all pretty exhausted.

Next up various nibbles in beautiful lacquered boxes are folded out before us. Cucumber with cream cheese and rye, melon with goat cheese, cucumber with honeydew and mint and cantaloupe with smoked melon. Binding them together is obviously the smoked flavor of goat, the smoked melon, the rye and the creamy cheeses and the sweetness of melon, cantaloupe, et al. At this point it become apparent to me that we were in for a show rather than a taste sensation. Sure, the lacquered box was nice. But that melon? And the cucumber cheese sandwich? Heston throws in history, technique and sometimes magical wizardry. But this was something out of a nice tapas bar in Marbella.

Foie gras with strawberry and onion. We Hungarians really love our foie gras, therefore we are accustomed to extremely high quality. I like the fact that the acidity of the strawberry cuts through the fat of the liver, the cream of the onion gives it an additional texture and I like the plating. This was one of the more beautiful and better courses. A glorified bistro course. The Szechuan peppercorns would come back in another best course later on.

Next was the most memorable moment when we received our gougeres, or bread rolls, warm from the oven, flaky and incredibly buttery and fatty with a remarkable butter with grated sharp cheese on top. The rolls were out of this world and so was the butter. Bravo for this.

Next came caviar. Although the menu actually says foie gras, caviar and lobster, one of the big learnings at EMP was the absolute focus on non-expensive ingredients, once again paying to the bistro theme and when the big guns should have come out, then the was only a little squeak instead of a kaboom. Such was the case with our first picnic type hamper that came out with a luxury picnic course of pickled mackerel, caviar and cider.  I’m not sure what I think of this course two months down the line, but the mackerel was a far better version of what I have seen on my dad’s fridge over the years. It had a nice pickled flavor along with the preserved veggies in the jar. The caviar was bigger than expected, perhaps lake sturgeon variety from the states with a brownish grey roe. The cider once again was a clever and nice match for the pickled, sweet, salty food but the total composition didn’t strike a chord.

Some words about the service at this point deemed to be the best in the world by some. Casual, nice, charming at times, but we had at least three or four servers circling around us and they changed during the course of the meal. WE started off with an energetic and nice lad and then ended with a jaded and too intimate guy by the end who rattled off the names of the dishes quicker than you could say 1-2-3. I find that a lot in US restaurants that the servers seem to be entirely robotic, reciting the origins and the ingredients of the dish without any emotions or interest whatsoever.


Corn. Incredibly sweet corn cooked on the cob, then cut off and laid on top of corn cream with cured egg yolk and clam. The corn variations provided the umami of this dish with the clams adding a nice backdrop. Once again I found this lacking in depth and substance. Sweet, grilled, corn, nice and crispy, with creamy textures underneath. Bistro, yes. Three star? No.


And then adding to further disappointment I received the Lobster boil. One of the main dishes of the evening, the star attraction. With heritage obviously coming from the US, this is served as a big pot of steaming lobster tails with veggies and pork and sauce. The big question for me is, how much does this three star course differ from anything I could get at the Maine seaside joint? Two well-cooked scampis one EXTREMELY small lobster part, more like a langustino tail, some pieces of corned beef looking bacon, some dill, some potatoes. Now I’m not sure the average EMP customer may go crazy for this saying that this is the best lobster boil they ever had, but for me this was as simplistic and as cheapskate as one could get with ingredients. Eat with your fingers, they say after plating it out from a big steaming pot. Go crazy. This felt like a huge rip off. Was it tasty? No.


Next the signature dish that everyone raves about: the duck. Honestly, this was the best course of the evening, albeit “just” a duck breast. A duck breast glazed with lavender honey and sprinkled with Szechuan peppercorns and aniseed. Yes, I really liked the cherry sauce next to it and I also liked the daikon radish strips that offered the crispy counterpoint to the rich and spicy duck. This was the second memorable course along with the foie gras. One side dish was also very nice with the smoked potato with pommes soufflé. The other I couldn’t quite understand how it related to the duck in any way. This was the panzanella variation- the tomato roasted and compressed with bread. Perhaps it was supposed to balance the rich sweetness of the duck with some acidity but it didn’t work for me alongside these ingredients. Perhaps with something less spicy and sweet like a schnitzel.
Next up was a pre dessert that I didn’t take a pic of: Camembert with plum and basil- and then we moved on the desserts with an open-fire-roasted and glazed plum or apricot with a ricotta ice cream and oats. Yes, it really was a nice piece of fruit roasted and glazed with honey … with some ice cream.


By this point I was quite fed up. The play with the fruit roasted on a BBQ, the picnic hampers, the different type of boxes, with the “eat-with-your-hands” thing didn’t get me going in any way. The quality and the preparation of the ingredients certainly didn’t make me feel that something special was going on and the waiters were also growing more and more jaded and tired as the night progressed. This was midnight now, and the guy was grilling a lonely peach and a plum on a small Weber burner. This could have been a joke for a three star establishment but it was not. It was dead serious, meant to knock the socks of locals and internationals.

As a last course there was nice play on chocolate, but getting four bars of milk chocolate was definitely not what I was expecting as dessert. The four bars contained different types of milk coming from buffalo, cow, goat and sheep. We had to taste and match the chocolate types with the animal providing the milk. I can only hark back to Heston at this point who –after all the desserts and fanfare gave us a plastic map of Scotland and pasted jelly beans on the map shaped like whiskey bottles. Every gum bottle was made out different whiskey with a peaty, smoky or other flavor inherent to the production and the grain. An amazing trick at the end of dinner after a super memorable experience.

Here it was only fanfare, jaded waitering, lack of quality and quantity of three star ingredients, a play on American food heritage that just wasn’t creative or innovative enough and an all in all bad experience. I could go on and on about what I think makes a three star establishment or a San Pellegrino World’s Best, but I think it would be useless. This one claims the title and the price range, but does not live up to the reputation. Truth be told: both my latest one star experiences in Paris beat the hell out of EMP.

Overall 7,5/10
Eleven Madison Park
11 Madison Avenue NY
http://www.elevenmadisonpark.com/

ASADOR ETXEBARRI – ESSZENCIÁLIS TÖKÉLETESSÉG BASZKFÖLDÖN

Baszkföld. Egy hely, amiről a 80-as években csak azt tudtam, hogy a rettegett ETA otthona és folyamatosan robbantgatnak. Az országrésznek, vagy nevezzük tartománynak akkoriban elég rossz volt a PR-je és az image. Ez valamikor az ezredforduló táján megváltozott, hiszen elég komoly kísérlet ment végbe arra nézve, hogy a gasztronómián keresztül definiálják magukat a világ felé és önmaguk felé. Ehhez társul egy olyan földrajzi adottság persze, ami olyan, mintha Szlovéniát ültetnénk át valahogy Spanyolországba: hasonlóan kell elképzelni itt is a kacskaringós hegyi utakat, a sok zöldet, erdőt, a legelésző marhákat. De aztán lejutunk a tengerpartra és ott vár minket minden, amit a tenger adhat, a legjobb kagylók, rákok, polip és halfélék. Valószínűleg épp ez vezethetett ahhoz, hogy gyakorlatilag itt mindennek és tényleg mindennek elképesztő jó íze van. Teljesen mindegy hogy malacról (cerdo iberico), marháról (a híres chuleta steak), libamájról, polipról, palamosi rákról, kagylókról vagy egyebekről beszélünk, itt minden fantasztikus. A legutolsó talponállóban is meglepően magas szintű vendéglátásról beszélhetünk.
Tehát a baszkok ráálltak a kajára, szerveznek is rendesen mindenféle szimpóziumot, vásárt, továbbképzést, tobzódnak itt a legjobb szakácsok és – bár nincs erről pontos statisztikám – itt van a lakosság lélekszámához képest a legtöbb 3 Michelin csillagos étterem San Sebastianban és vidékén. Nagyon régóta el akartam látogatni ide és mivel egyetlen fapados, se más légitársaság nem indít ide közvetlenül járatot Pestről kénytelenek voltunk Madridon keresztül menni és felvezetni 3,5 óra alatt Bilbaóba. Bilbao mellett pedig megszálltunk egy Durango nevű bájos kisvárosban, ami egyébként egyfajta ipari központja is Baszkföldnek, a sok ide települt német alkatrészgyártó üzem miatt. Durangotol pedig csak 5km-re volt a hely, amiért valójában érkeztünk ide: az Asador Etxebarri.
Hogy van-e Michelin csillagja vagy nincs (van, 1) vagy szerepel-e a San Pellegrino top 50-es listáján (szerepel, 13dik) ez majdnem irreleváns. Ami fontos, az az, hogy a fenti említett alapanyagok, amelyekben Baszkföld bővelkedik a lehető legpuritánabb formában jelennek meg itt. Szinte már minimalista konyhaként nevezném. Van egy alapanyag és van egy fatüzelésű óriás grillsor. A séf, Victor Arguinzoniz minden egyes alapanyaghoz más fát, faszenet rendel, és azon tüzeli, illetve füstöli meg a produktumot. Füstöl ő tejet és vajat és sajtot is a rákok és a húsok mellett. Szóval ez a fajta minimalizmus vonz, mostanában nem tagadom, ahogy kezdjük a molekuláris konyha világát és a bonyolult sok összetevős, sokféle textúrával játszadozó ételek világát magunk mögött hagyni. Ide volt foglalásunk és nem kérhettünk volna mást, csak a szerintem nagyon barátian árazott degusztációs menüt, ami kb. 15 fogásból állt és 125 euro volt fejenként. 
Először vaj és házi kenyér érkezett. Valójában ennyi pékséget még sosem láttam egy kisvárosban előtte: kicsit Franciaországra emlékeztet ez a fajta megszállottság a pékáruval és a különleges süteményekkel. Mert hát ebből is jól állnak. A vajak füstölt vajak természetesen. Nagyon kellemesen enyhe füstös ízük van abszolút nem tolakodó – ez mindegyik fogásra jellemző egyébként. Az egyik vaj egy kecsketejből készült és fekete sóval hintett sűrű darab. Egyébként elég intenzív kecskesajtos ízzel. Nekem ez jött be inkább, ezt kenegettem a ropogós vekni szélére. A másik egy édeskésebb, friss bivalytejből készült habosított, mézzel és mandulával szórt alternatív verzió. Mindkettő különleges és isteni volt.
Ezután a legtipikusabb spanyol szendvics Etxabarri verziója következett: bocadillos con chorizo, avagy “kolbászos zsemle”. A kolbászt ők maguk készítik és valóban csak superlativusokban lehet róla értekezni. Kicsit csípős, finom paprikás, kellően zsíros, olvadozik a szájban. És mindez egy enyhén pirított talán kolbászos zsírral kenegetett házi kenyérkén. Hú. Ebből rendeltünk még egy adagot annyira jó volt.
Paradicsomsaláta hagymával. Baszk kirándulásunk során igen kevés zöldséget fogyasztottunk, ez volt az egyik ilyen fogás. A paradicsomot is enyhén füstölik, héj nélkül paradicsomvízben, olivaolajjal tálalják. Fantasztikus az édes, puha paradicsomhús íze. Esszenciális.
Ismét egy toast, egy snack, Baszkföld egyik legjelentősebb exportcikkével, a szardellával. Az intenzíven sós, füstös, olajos szardella természetesen ebben a műfajban az egyik legjobb, amit életemben ettem. Nehéz megfogalmazni, hogy milyen mély, valójában lehengerlő sós tengeri ízt tud produkálni egy ilyen apró halacska. Nemrég kezdtem el nagyon megkedvelni és most már haza is hoztam néhány konzervet is a legjobbak közül. Ezt ugyebár másképp nehéz tárolni, csak üvegcsében vagy konzervben.
Az Etxebarri étlapján a föld, a víz és a tűz témakörei váltakoznak attól függően, hogy a piacon abban az évszakban mi található. Itt most őszbe hajlott az szezon és ennek megfelelően előkerültek a gombák, no meg előkerült a sütőtök is. Hajszálvékonyra vágott frissen füstölt gombák egy ropogós pergamenszerű lapon, mellette szintén erőteljes földes jegyeket felvonultató sült sütőtök brikett, rajta sütőtök krém. Füstös, földes ízek, de itt is az egész mélysége megindító. Az alapanyagot csak annyira melegítették meg amennyire kellett, hogy előcsalogassák az ízeit.
Palamosi rák. Palamós egy katalán kisváros, ahol a helyi halászok ilyen elképesztően piros rákokat fognak ki a tengerből. Ezek természetesen a legjobb rákok, amelyek Spanyolföldön kaphatóak, sokat sejtet ugye az eredet-megjelölés, amelyben egy város neve van. Lsd pl Jabugo sonka. A két rákot meg kellett pucolni, leválasztani a fejét aztán kiszívni belőle a tömény tengeri ízt. Már maga a művelet, ahogy az ember széttépi ezeket a rákocskákat primér és elemi. Elképesztően friss volt, sőt félig nyers is, csak decensen megfüstölve. A húsa édes, fényes, roppanó, rezgő, remegő.
Következett a tintahal. Saját tintájával sűrített mártással és karamellizált hagymával. Tökéletesség. Nem is kell ennél több csak a legtökéletesebb alapanyag, ahol szó nincs arról, hogy rágós, nyúlós, vagy gumisra túlsütött. Pont annyira grillezik, és pont annyira van megperzselve amennyire kell.
Vissza a föld javaihoz. Grillezett vargánya és padlizsán, amit enyhén nyaldostak csak lángok. Umami. A füst, a gomba érdes, földes ízei, a grillezett padlizsán ízeinek mélysége, testessége.
A következő enyhén felejthető volt, egy vörös márna sashimi, ami „csak” némi hagyma feltéttel érkezett. Ez volt talán az egész vacsora egyik leginkább középszerű fogása, hiszen úgy éreztük a hal nem kapott faszenet, füstöt, ízt, és az étlappal ellentétben nem éreztük, hogy marinálták volna, nem is volt hozzá semmi különös, ami feldobja. Nem voltunk oda tőle.
Fehér tonhal pistoval. Ez a fogás is megosztotta a társaságot. Én imádtam. Ismét a tökéletes harmóniára törekedett ízekben a szakács, az egyébként nem túl zsíros tonhalszelettel, aminek éppen csak kifehérítette a húsát, a külső kérgét a hő, a közepe viszont még rózsaszín maradt. Egyfajta kontrasztot a sült paradicsom és a redukált pisto jelentette, ami olyasmi, mint a spanyol lecsó. Nekem túl kényes és túl lágy volt a hal ahhoz, hogy egy ilyen erős paradicsomos, hagymás mártás kísérje, de más vitám nincs a szakáccsal. Érdekes és rendszeres visszatérő gondolat itt, hogy igencsak kevés, de ízben nagyon erőteljes alapanyagok használatával mennyire lehet kihozni belőlük az umami ízt. Erre ez a minimalista zen szerű konyha tökéletesen alkalmas, talán Japánban van ehhez fogható.
Na és akkor az este főszereplője: a rostélyos, a chuleta. Kár hogy ez már igencsak a végére maradt, mert ekkor igencsak kezdtünk tele lenni. De kár lett volna ezért az igencsak szépen megkérgesített példányért. A külseje szinte szenes, a belseje meg puha rózsaszín. Kábító zsírszövet pipa, omlós hús pipa, sült sós kéreg pipa, csontot lerágni pipa. Igen, ezért érdemes volt ennyit utazni.
A desszertek közül ez a szülinapi krémes egészen elképesztően finom volt. Egy ilyen karamellás sült tésztaburok volt rajta, alatta pedig vaníliás krém és rétegekben hártyavékonyságú tészta. Négyen kb. 5 perc leforgása alatt elpusztítottuk az egészet.
A klasszikus desszertjük az égetett tejfagyis céklakrém. Ez egy vaníliafagyi epervelővel, de az Etxebarri féle átértelmezett verzió. A vajhoz hasonlóan a sűrített tej is kapott egy füstös ízvilágot, körülötte pedig a földes, édes cékla remek partnernek bizonyult. A desszertnél megint játék az ízekkel, illatokkal: földes, krémes, édes, füstös.
A végére maradt füge is szintén valami tejsodóban, de erre már nem tudtam teljesen koncentrálni, mert teljes ízorgia volt a számban.

Hogy ez volt életem egyik legjobb és legemlékezetesebb étkezése az biztos. Hogy a Pellegrino miért tette a 13 helyre a világ legjobb éttermei között annak ellenére, hogy csak egy csillagja van, azt is pontosan értem ezután. Kevés olyan hely volt, ahol hetekkel az étkezés után is még relatíve pontosan fel tudtam idézni a fogások nagy részének ízét valamilyen módon az emlékeimben. Itt ez történt. A tökéletes alapanyag, úgy kezelve, ahogy illik, pont annyira pirítva, grillezve, füstölve amennyire kell, nem tolakodó módon, nem úgy hogy a füst uralkodjon rajta. És mellé ezek a remek mártások, vizek, apró kis kiegészítők, amelyek jelzésértékkel vannak csupán a tányérra helyezve, hogy véletlenül se vonják el a figyelmet a sztárattrakcióról magáról, a tökéletes produktumról- legyen az gomba, paradicsom, rák vagy steak, De amilyen egyszerű, annál meglepőbb az ízek mélysége és össztettsége. Azt hiszem ez a tökéletes konyha maga.
Összesen 10/10
Asador Etxebarri
Plaza de San Juan, 1 
48291 Atxondo, Bizkaia
http://asadoretxebarri.com/

TEXTURE LONDON – A JÖVŐ KONYHÁJA?

Aki picit is jártas a gasztrosznobéria berkein belül, az tudja, hogy az úgynevezett molekuláris gasztronómia ideje lejáróban van. A technológia megmarad, de vélhetően nem ez lesz a fókuszban a jövőben. Ferran Adria hamarosan bezárja zászlóshajóját, az el Bullit és néhány év múlva, mint továbbképző központ, iskola nyitja majd meg. Evvel együtt új trendek érkeznek a piacra, amelyek közül még nem lehet tudni melyik lesz az „igazi” befutó. Nekem a bisztronomia a szívügyem, ami tulajdonképpen a bisztro konyhát jelenti fine dining szinten kivitelezve és előadva.

De evvel párhuzamosan illetve ezt kiegészítően megjelent az északi konyha térhódítása: a nordic őrület. Hogy mást ne említsek, a Restaurant magazin listáján a szakújságírók a világ legjobb éttermének szavazták meg a koppenhágai nomát, amely ennek a konyhának az elsőszámú letéteményese. Jut eszembe- a Michelin új kiadásában nem nagyon szeretne ennek a trendnek felülni (tudatosan gondolom) és továbbra is csak két csillagot szavazott meg a „világ legjobb éttermének”. Emellett fontos a Bocuse d’Ort is megemlíteni, ahol a dobogó első három fokán egy DÁN egy SVÉD és egy NORVÉG állt idén. Sőt, múlt évben is egy Norvég és egy Svéd nyerte az arany és ezüstérmeket.

Feltehetnénk a kérdést: mi történt ott, amely ezeket a nemzeteket felemelte, konyháikat ennyire népszerűvé tehette? Szerintem a megoldás nagyon egyszerű. Minden, ami a Nordic konyhát jellemzi menő manapság és megfelel egy világtrendnek. Világtrend a locavore-izmus, magyarul az, hogy azt esszük meg, ami a környezetünkben terem és nem több ezer kilométerről importáljuk a javakat. Skandináviában ez természetesen menő, hiszen bővelkednek szinte ÉRINTETLEN tengeri javakban, sokféle izgalmas és sosem látott növényben, bogyóban és komoly mezőgazdasági kultúrája van a piacoknak. Ezt a világtrendet tehát könnyen kipipálhatják. A másik az egyszerűségre való törekvés, egyfajta kreatív minimalizmus. Gondoljanak csak az IKEA-ra. A másik pedig az, hogy legyen demokratikus, könnyen elérhető, könnyen megvalósítható. És itt térünk vissza kicsit a bisztronomiára is.

Szóval az északi konyha nagyon könnyen ötvözi ezeket a trendeket és nem utolsósorban nagyon más, mint amit eddig láttunk. Kerüli ugyanis a nehéz, vajas mártásokat. Nem franciás. Sok pácolt, eltett zöldséget használ („befőttet”), sok nekünk kedves fűszert, mint kaprot, tormát, sokféle gombát. Több, mint 50 féle vad bogyót találunk az erdeikben. Vannak érdekes és ízletes húsaik és halaik, mint bivaly, szarvas, őz, bárány, királyrák, osztriga, Jakab kagyló, többek között. Ezeket készíti el, de hangsúlyozottan egyszerűen.

Ezt a konyhát akartam közelebbről megismerni. Jó ötletnek és lehetőségnek tűnt egy ismerkedésre a londoni texture étterem, ahol az izlandi Agnar Sverisson főz. Sverisson CV-je a következő éttermeket tartalmazza: Petrus (Ramsey)/Lea Linster (Luxemburg)/Manoir aux Quat Saisons, 2 csillag. Ez utóbbiból, főszakácsi pozícióból lépett le megcsinálni saját vállalkozását Londonban. A texture múlt évben egy csillagot kapott a Piros Könyvtől, amit idén meg is tartott. A hely hangulata tetszik: annak ellenére, hogy komoly dolgokat művelnek itt, a felszolgálók közvetlenek és kedvesek és a környezet is nagyon fesztelen. Mivel Mayfairben vagyunk és ebédre érkeztünk, körülöttünk power lunch-ok tömkelege zajlik zömmel befektetési bankárokkal és gazdag ügyfeleikkel. Kicsit kilógunk a sorból, de sebaj.

Na, ennyi felvezető után jöjjön az étel. Egy kis ropogtatnivaló: halbőr (!) és parmezán/burgonya/kenyér csipsz kapros tejföllel. Izgalmas, finom, ropogós. Persze a power bankárokat jobban meglepi a kapros tejföl, mint minket. Kezdjük érteni a textúrákra való utalást az étterem nevében. Asszem harcsával vagy ponttyal is működne ugyanez itthon, csak ki kéne találni.

Kapunk hozzá elképesztően finom vajat valami északi algával vagy mivel elkeverve és világbajnok ropogós kenyeret. Kedves egy-ugyanazon-kenyér-receptből-dolgozó hazai vendéglátós társadalom! Látják a kenyér tömörségét, levegősségét, roppanósságát, magvasságát? Ilyet kérek mostantól.

Következik az amouse bouche, ami egy leveske. Pontosabban egy zeller infúzióval készült leveske. Hihetetlenül intenzív zeller íz egy csepp tejföl, tejszín, tej, vagy akármi NÉLKÜL sűrítve. Benne szinte édeskés zellergumó darabkák. Emlékeim szerint valami vulkáni hamut vagy sót szórtak a tetejére a helyi marketing jegyében.

A következő fogás maga a csoda. Skót Jakab kagyló, kókusz (nem izlandi J), gyömbér és söl. Na, itt már beüt kicsit a kreativitás. A kagyló, ami egyébként tökéletesen lett megpirítva kívül/belül egy csepp (?) citromfűvel készült, mellé a kókusz hó a molekuláris játszadozást képviselte. Volt itt textúra és íz a javából ebben a fogásban, bár ez már inkább fúziósnak tűnt, mint északinak. A kókusz hó, a citromfű mártás, a ropogós bok choy, a pirított kagyló amolyan alternatív thai is lehetett volna. Kár ezért a hosszú nordic bevezetésért, hiszen ennek vajmi köze volt ahhoz a konyhához. Persze volt, hisz a söl egy skandináv gabonaféle – már amennyit értettem a francia pincér leírásából.

Másik előételünk viszont északi volt a javából. Füstölt makréla, ecetesen pácolt zöldségek, pirított feketekenyér, alatta tejfeles mártás (creme fraiche). Lehetne persze az elmondottak alapján orosz is. Annak ellenére, hogy a tálalás relatíve puritán, az ízek letaglózóak. Sós hal, krémesen édeskés tejföl, ecetes répa és gyökérzöldségek és ropogós barna kenyér. Nyerő kombináció főleg egy Kelet Európában edzett nyelv számára. Itt is el kell mondanom, hogy az unikum-faktor vélhetően Nyugaton magasabb ezekkel az ételekkel kapcsolatban.

Főételem báránylapocka mustáros mártással, izlandi fűszerekkel és zöldségekkel. Itt már látszik az északias „spártai” tálalás. A sokáig sous vide-ált bárányra egy jófajta ecetes, zöldfűszeres, salsa verdét kentek, amire szüksége is volt, hiszen ízben nagyon visszafogott előadás lett volna nélküle. A zöldségek: sütőtök, ezüsthagyma és egyebek ressre főttek, sültek. Jus alig kerül a tányérra. Nagyon könnyű étel volt ez is a szó legnemesebb értelmében, de nem valami nagyon izgalmas.

A végén, frissítő gyanánt, vérnarancs granita érkezik egy kevés „müzlivel” és tejszínes krémhabbal. A textúrák játéka nagyon erős itt is: a ropogós müzlivel, jeges fagyos édes fanyar naranccsal és krémes légies habbal. Ötletes és finom.

A konyha akar, a konyha törekszik, a konyha kreatív. Összességében nagyon érdekes iránynak tartom ezt a vaj nélkül dolgozó, könnyített konyhát, ahol az ízek nem az erős fűszerezés vagy a koncentrált mártások révén erősödnek, hanem az intenzív pácolás, füstölés, érdekes ízű és textúrájú gabonafélék és magvak, izgalmas, savas bogyók és friss füvek révén kel életre. Nagyon természetesnek hat manapság mindez. Ennek ellenére nem gondom, hogy ki tudna törni az egycsillagos ligából. És nem az egyszerűsége miatt, hanem azért mert kicsit izzadságszagú az erőfeszítés a könnyítésre. Ellentmondásosnak tűnik, mégis így van. Ennek ellenére kitűnő bevezetés volt az északi konyhába, amit hamarosan egy noma vizittel is szeretnénk megspékelni.

Texture London

Összesen: 8,5/10

ONYX ÉTTEREM – RONDA, DE FINOM

Hogy mennyit, de mennyit olvastam Széll Tamás és Szulló Szabina remekműveiről, gyöngyszemeiről, sztázsolásairól, versenyeken elért sikereiről az utóbbi években! Tanúja voltam szakmai fejlődésük minden mozzanatának és büszke is voltam rájuk rendesen. De mégsem vitt rá a lélek, hogy komolyabb látogatást tegyek éttermükben, az Onyxban. Miért? Mert ronda. Mert nem igazán érzem jól magam abban a környezetben. Sokan biztos felszisszennek most, hogy ilyen becsmérlő jelzőkkel illetem az étterem belső dizájnját, de hát mégis, mit lehet rajta szeretni? Egy befeszült, műmájer, álbarokk kavalkád. A plazmatévék lekerültek már a falakról a nyitás óta hál istennek, de továbbra sem tetszenek a (drága) székek, nem tetszik a (drága) pult, nem jönnek be a csillárok, nem tetszik az egész miliő.
De ez mit sem számít, hiszen amiért az ember elsősorban étterembe jár, az a koszt. És az egészen kitűnő. Sőt, helyenként egészen csillagászati magaslatokba emelkedik, ha értik mire gondolok. A felszolgálók hada nagyon profi, egész este szervezetten és kimérten végzik dolgukat, nem jópofiznak, nem barátkoznak, nem engednek meg maguknak ízetlen poénokat, egyszerűen jól űzik az ipart.

A rendelés után kenyérkosár érkezik. Ez az egyik legversenyképesebb kenyérszerviz az országban. Van itt minden a magos stanglitól kezdve, pogácsákon keresztül, kukoricás kenyéren át a parmezános vekniig. Jön hozzá egy jellegtelen túrókrém és egy nagyon finom zsíros rillette. Egy nagy szakács (talán Ducasse?) mondta nemrég, hogy nem szolgál fel meleg kenyeret a vendégeknek, mert annyira eltelnek tőle, hogy nem marad energiájuk a lényegre. Lehet, hogy Széll Tamás is az ő útmutatását követi, hiszen a kenyérkosár hidegen érkezik. Ez sok kenyérfélének nem árt, de mondjuk az igen tömény parmezános kérgűt szeretném melegen fogyasztani.

Üdvözlőfalatnak egy kis padlizsánkrémet kapunk paradicsommal és mellé egy tokaszalonna ropogós kíséretnek. A konyha teljesítménye és a koncepció itt már kirajzolódik egészen pontosan. Van itt egy magyarosnak nevezhető szalonna egy ropogós lapon, ami amolyan újraértelmezett bruschetta. A szalonna hozza azokat füstös ízeket, amelyeket a padlizsánkrém is hordoz, a paradicsom pedig édeskés, mint a szalonnára kent mártás. Minden ki van találva, minden mindennel szépen rímel.

Én a hangsúlyozottan nem-magyaros Prestige degusztációs menüt választom, melynek első fogása tonhal háromféleképpen. Van egy keleties ízeket, szezámmagot és szezámolajat tartalmazó kis tatár, egy „tataki”, amely egy alig átpirított, fűszeres borsban meghempergetett tonhalérmét jelent, valamint két ropogós lap közé szorított füstölt tonhalszeletkét rebarbara chutney-val. Mindemellett kevés fűszeres majonéz díszítette a tányért. Ismét játék az ízekkel, a stílusokkal és a textúrákkal. De ami a legfontosabb, a tonhal kitűnő minőségű, minden elemében kimagasló. És ha az alapanyag kitűnő, akkor sok mindent nem kell vele tenni, hogy még jobb legyen. Csak egy pár csepp szezámolajat rálocsolni miután apróra vágtuk késsel, vagy forró serpenyőben átpirítani a kérgét fél perc alatt, vagy ropogós lapok közé szorítani és egy kis pikáns chutney-t alá halmozni. Ez történt itt is.

Cukorborsó krémleves, pirított szent Jakab kagyló és puliszkakrém. Ez is egy technikailag tökéletesen kivitelezett fogás. A borsókrémleves vélhetően thermomixben lett simára keverve, megőrizte édeskésen friss ízét, a Jakab kagyló is kellően édeskés volt, ha lehet ilyet mondani, hiszen a St Jacques számomra a legédesebb, leglágyabb kagylóféle, ami létezik. A puliszkakrémet elnyomták a lágy, édeskés ízek, nem konstatáltam jelenlétét a tányéron, hacsak nem az a fehér hab volt, ami a kagylót borította. De ez esetben sem éreztem semmit.

Zöld spárgás homár rizottó spárga ropogóssal. A rizottóban a rizs tökéletesen fogkeményre főtt, érezhető volt a jelentős rákalaplé jótékony hatása és íze, bár „szárazabb” volt némely olasz klasszikusnál. A rizottó mellé „fújt” homárhab is isteni volt. A homár húsának tartását, kifinomult ízét az ember igazán megtanulja értékelni, kiváltképp ha találkozott már rosszul elkészített homárral, mint például Kubában, ahol szerencsétlen állatokat minden fűszer, vaj, mártás egyéb nélkül készítik el lobogó vízben…krumplival. Na de vissza erre a homárra. Ez nagyon jó volt. Egyedül az a bumszli spárgaropogós nem volt szerencsés a tányéron, ami egy szakács számára talán texturálisan érdekes kontraszt volt a lágy habokkal, a feszes, „édeskés” homárhússal, de a fogyasztó számára sajnos elnagyolt, vastag, rágós és ráül az egész törékeny kis kompozícióra. Igazából nem hiányzott. Most látom a képen, hogy kaptunk egy nyári szarvasgomba szeletet is a tetejére. Nem emlékeztem rá.

A következő balzsamecetes, gombás, nyúlfogást lecseréltem Széll Tamás emblematikus, díjnyertes fogására. Csirkekolbász libamájjal, savanyú káposztahabbal, habart tojással és kandírozott szalonnával. Na kérem ez valóban egy „signature dish”. Itt minden klappolt. Minden át van értelmezve picit, de nem úgy, hogy ez bármiben a fogás ízeinek rovására menne. A kolbász nem malacból van, hanem szárnyasból, a káposzta habosított formában, vagy inkább mártásként érkezik, csakúgy, mint a tojás. Nincs értelme szénné elemezni, egyszerűen kitűnő volt. Egy XXI. századi kiadós, magyaros reggeli lenne? Bárcsak.

Főételem borjúvariációk: rózsaszín szűz kávé jus-vel, harissával ízesített borjúpacal és ropogós borjúláb. A rántott borjúláb cromesquis (kromeski) egyszerűen zseniális, önmagában is fantasztikus lenne előételként. Zselésen cuppog belül, ropog kívül. De a tál fénypontja egyértelműen a keleties fűszerezésű, paprikás, csilis, harissás pacal. Egy újszerű pacalpörkölt. Hú. Még most is érzem az ízét a számban. De persze a kávés szűzérmével is elégedett vagyok. Ez is telitalálat. A kis fehér halmok a tányéron egyébként zellérpürét jelképeznek.
Olvasóim rájöhettek már, hogy nem vagyok egy nagy desszertes. Vannak, akik a levesre és a desszertre utaznak és kihagynának mindent, ami a kettő között van – na, én meg az utóételt, a postret hagynám ki legszívesebben. Vagyis nem hagynám ki, csak a számba vennék valami apró cukros kekszecskét, vagy étcsokilapot és evvel máris boldog lennék.
Ehhez képest kaptam egy Tainori csokoládétortát, tejcsoki fagylaltot, mogyorókrémet csokoládé spagettivel, valamint tonkababos, fehércsokoládés milles feuillest, mangóval. Kérem, ne sértődjön meg rám a pastry chef, ha ezt olvassa, de egyszerűen, amire eljutok idáig, nagyon kevéssé érdekel, hogy mit tesznek le elém desszert gyanánt. Mindenbe belenyaltam, minden nagyon finom volt, kiváltképp a mangómártásos „krémes”. De egyszerűen letaglózónak éreztem a négyféle desszertet a menü végén.
Az Onyx menüje nem olcsó, pláne ha jófajta borokat iszunk minden fogás mellé. De véleményem szerint a konyha nagyon messzire jutott pár év alatt. A látottak alapján simán versenyben van a város legjobb étterme címéért. Csak ezt a berendezést tudnám feledni…
Onyx étterem
Összeségében: 8,5/10

HARWOOD ARMS – A GASTROPUBOK CSILLAGA

London egyik legújabb felfedezettjében járunk, az egycsillagos Harwood Armsban. Azért is különleges a hely, mert ez az egyetlen Michelin csillagos úgynevezett „Gastropub” a városban. A klasszikus pubok fénykora letűnőfélben van a szigetországban és a helyüket a szó szoros értelmében átveszik lassan lassan kicsit kicsinosított, picit fancybb bárok, illetve éttermek. de az is előfordulhat, hogy valami egészen más kiskereskedelmi egység telepszik meg a helyükön (pl. virágosbolt, újságos), ami azért valljuk be, valószínűbb manapság.
A gastropub jelenség a mai éttermi trendet lovagolja meg: megtartja majdnem mindazt, ami egy pubot vonzóvá teszi, mármint a miliőt, a vicces nevet, a csapolt söröket, bizonyos hangulati elemeket, de azért picit kikupálja a helységet, vesz néhány jobb minőségű tányért és villát és radikálisan bővíti a borválasztékot. Persze a legfontosabb változás a konyhát érinti, ami mostantól nemcsak fish&chips-re, vagy bangers & mash-re szakosodik, hanem időnként valódi kulináris csemegékre. A londoni gastropub-ok egyik nagy pozitívuma, hogy nem próbálnak franciás vagy olaszos fogásokat reprodukálni, hanem inkább egyszerűbb, angolos pub ételeket szeretnének minőségi alapanyagokból, új felfogásban tálalni. Lehet ezt egyfajta minőségi forradalomnak is felfogni és lehet sokat tanulni belőle.
A Harwood Arms Fulham egyik csendes mellékutcájában található, távol minden zajtól, fennforgástól. Látszik, hogy ez a helyiek (értsd: a szomszédos pár utca) közkedvelt pub-ja volt még egy pár évvel ezelőtt, amikor is vélhetően elkezdett gondokkal küszködni. Ez volt az a pont, amikor átvette a vezetést a jónevű Notting hill-i szakács, Brett Graham és csapata. Jut eszembe, hasonló helyzet állt elő a mi Chelsea pubunkkal is, amely évtizedeken keresztül szolgálta az Ixworth place- Fulham Road és Kings Road háromszögbe tévedőket/lakókat sörrel, mígnem a kerület és a negyed olyan dinamikus gazdagodáson esett át, hogy a pub gyorsan bezárt és hamarosan Tom Aikens név alatt nyitott ki, aki az ominózus söröző helyén alakította ki szintén Michelin csillagos, fine dining éttermét.

Graham korábban a Ledbury-ben tevékenykedett, – amely maga is két csillaggal büszkélkedhet, sőt az év étterme címet is elnyerte 2006-ban – , de ő valami sokkal informálisabbat szeretett volna létrehozni, mint északabbra lévő volt munkaadója. Ez sikerült is, hiszen összeállt a Pot Kiln nevű berkshire-i étterem vadász-szakácsával, Mike Robinsonnal és létrehozták a mai Harwood Arms-t. Kívülről a hely semmit sem árul el arról, hogy milyen szintű konyhaművészet zajlik falai közt: lehetne akár bármelyik helyi kocsma a környékről, hidegkonyhával és sok ale-lel felszerelkezve. Bent már egész más a helyzet, foglalás kötelező, vezetnek is minket gyorsan az asztalunkhoz.

Kezdünk egy kitűnő Pimm’s-el, ami kedvenc nyári koktéljaim egyike, pláne ha Londonban vagyok. A titka a Pimms likőr, ami alapvetően egy gin-alapú long drink, amelyet üdítővel, limonádéval, szódával, friss zöldségekkel és gyümölcsökkel illik fogyasztani. Pimm úr a XIX század közepén a gint kininnel és friss füvekkel keverte el , hogy egy emésztést segítő koktélt kapjon. A mai Pimms is ginnel, limonádéval, naranccsal, citrommal, almával, mentával és legfőképpen uborkával készül és a TÖKÉLETES long drink.

Vegyes ízelítőket kérünk. Háromféle ínyencség érkezik nagy fatálon szervírozva friss retekkel és ecetes gombákkal. Nagyon sokat hallottam a Harwood Arms Scotch Egg-jéről, avagy skót tojásáról, amely alapvetően egy alternatív stefánia – a közepén kemény tojás, körülötte lágy vadhús , frissen panírozva és kisütve forró olajban. A kép alján látszik, hogy tálalás előtt nagyszemű tengeri sóval hintették meg gondosan. A tojás sárgája picit folyós, a Mike szakács által lőtt szarvashús komoly vadízt kölcsönöz a fogásnak és pont elégséges ideig sütötték ki. Remek fogás, ezen elélnék egy ideig. Kapunk egy vadkrokettet vagy „kebabot” is édesgyökérre feltűzve, amely erőteljes ánizsos, édeskés ízvilágot kölcsönöz a darált vadhúsnak. A harmadik tagja a triónak egy nyers őz-carpaccio, amely tószt kenyéren fekszik. Parádés kezdet, határozott filozófia, remek megvalósítás. A hely emellett tökéletesen informális: egy percig sem érezzük úgy, hogy ne egy hétköznapi pubban ülnénk és a sörünk vagy borunk mellé nem finger food-ot kapnánk, amit csak úgy csócsálgatunk dumálás, vagy meccs nézés közben. Csak az alapanyagok és az elkészítés szuperlatív minősége zökkent ki ebből minket néha.

Nem bírunk betelni az előételekkel, ezért rendelünk még egy melegen füstölt angolna tortácskát rebarbarával, marinált céklával és tormakrémmel. Itt az édeskés, savanykás és erős ízek játszanak az ízlelőbimbóinkkal kis játékot. Az édesen fanyar rebarbara jól illik az édeskés céklához, a krémesen édeskés, mégis erős tormahabhoz és mindezt megkoronázza a füstös angolna. A koncepció nagyon eredeti, érdekes, de ízben picit többet várunk tőle, mint amit szállít valójában.

Jellemző a decens visszafogottság az étterem minden porcikájában, még a boros poharak sem lehetnek hivalkodó nagy, öblös monstrumok, hanem ezek a túlméretezett, vizespohárnak tűnő Riedel kelyhek szolgálják a célt. Jópofa.

Főételnek marhapofát kérek barnasörben (ale) párolva, herefordshire-i csigákkal, krumplipürével. A séf tálal mellé még egy vékony velős pirítóst is petrezselyemsalátával. Ha valaki azt kérdezi tőlem mi a comfort food definíciója, akkor biztos ezt a fogást veszem elő mintapéldánynak. Van itt minden: sűrű, barna sörös szaft, rezgő, cupákos, omlós pofa, extrém mennyiségű vajjal és tejszínnel átitatott püré és ráadásként ez a remek harsogóan zöld petrezselyembokor és a velős pirítós. Már csak egy meleg szoba, egy kandalló, egy pihe-puha párna hiányzik és tökéletes az élmény. A pofa legalább x az n-ediken órát töltött vákumban, hogy ezt a hatást elérje. A csigák ruganyosak, finomak, de alapvetően ízre elnyomja őket a pofa. Ők max textúrálisan segítenek be a fogásba, úgy mint a ropogós hagymakarikák, amelyek szintén e célt szolgálják.
A ropogós velőkarikás pirítóst a petrezselyemsalátával pedig tanítani kéne. Annyira egyszerű és annyira finom. A petrezselyem minden egyes falatja „tisztára mossa” a számat a tömény csigás-sörös-pofás-velős attak után.

Volt még itt egy nagyon remek roston sült bárányborda is, amely még magán viselte az égési nyomokat. Ebben a fogásban nem is annyira a hús volt a sztár, mint a mellette csücsülő haggis és tarlórépa krokett, amit a megint tőle jobbra elhelyezkedő kapribogyós zöldmártásba tunkolgattam. A haggis nem más, mint juhbélben készült kolbász szerűség, amiben előfordul nyomokban máj, szív és tüdő is, valamint sok hagyma és fűszer. Tehát hasonlít a mi hurkánkra kicsit. Ezt a haggis-t a séf kirántotta és köretként szolgálta fel a bárányborda mellé. Bíró Lajosnak ajánlom ezt a fogást teljes szívemből, mintha csak a Bock Bistroban járnék.

Zárásként nem bírtunk ellenállni a hely specialitásának, a doughnut-nak, ami nem is annyira angol, mint amennyire amerikai. De ez a doughnut nem akármilyen fánk volt: egyrészt meleg volt, másrészt rebararával lett megtöltve, harmadrészt pedig gyömbéres tejfölbe lehetett mártogatni. Ez egyszerűen mennyei volt. A cukros fánk, az édeskésen pikáns gyömbér, a savanykás tejföl és az édes de fanyar rebarbara kombinációja gyilkos volt egyszerűen.
A Harwood Arms összességében maximálisan megérdemli az egy csillagot. Nálam ilyen az igazán őszinte, szimpatikus, elegáns, de közérthető konyha. A jó hír az, hogy nem kell molekuláris konyhát vinni és alkímiába bocsátkozni, ha az ember jó konyhát akar vinni, csupán a megfelelő alapanyagokat kell begyűjteni és kreativitással tálalni. Bárcsak ilyen lenne minden sarki söröző konyhája…

Harwood Arms
Összesen: 9/10

COSTES ÉTTEREM – TERÍTÉKEN A „LEGJOBB”

Bevallom férfiasan, immáron harmadszor járok a Costes étteremben és ez az első alkalom, amikor élményeimet papírra fogom vetni. Az eddigi étkezések felemás hatást gyakoroltak rám: az étellel inkább elégedett voltam, mint sem, a kiszolgálással pedig fordítva. Bár a nemrég távozó Miguel Rocha Vieira ételei technikailag gyakorlatilag tökéletesek voltak – és először kaptunk itt Pesten kis ízelítőt abból, hogy mit is jelent a molekuláris konyha felsőfokon művelve -, mégis úgy éreztem, hogy ételei inkább utánozni próbálták a világ élvonalát mintsem valami újjal, valami „máshol nem kapható” magyaros ízzel megspékelt konyhával próbálna maradandót alkotni és így elnyerni a hőn áhított európai elitklub tagságot. Volt itt citromfűvel átszúrt borjúbríz, pireneusi bárány és minden, ami a párizsi nagybani piacról, a Rungis-ról beszerezhető.

Persze mindnyájan tudjuk, hogy a legnagyobb problémák egyike a változó minőségű alapanyag, de véleményem szerint nem az az üdvözítő megoldás, hogy Párizsba szaladunk minden egyes spárgasípért, hanem Erik Schröterhez, vagy Csapody Balázshoz, a Chateau Visz vagy a Kistücsök éttermek vezetőihez hasonlóan a helyi termelőkkel, állattartókkal szövetkezve, őket tanítva, nevelve haladunk előre. Takács Lajos is megtalálta a hentesét a Vásárcsarnokban, aki kitűnő húsáruval látja el, Erik is vizibivalyokat vág Balatonon, hát a Costes is megtehetné, hogy kimozdul ebből a kényelmes állapotból, és ha komolyan veszi a hazai gasztronómia fejlődését, akkor vidékre utazik és erős kutató/felderítő munkába kezd.

Első látogatásom alkalmával a szervíz is gyatra volt: társaságunk egyik hölgytagja tejérzékeny és így nem fogyaszthatott a séf által kínált üdvözlőfalatból, amely emlékem szerint caipririnha espuma és granité volt. A felszolgálónk erre csupán annyit mondott: „nem baj, biztos elfogy”. Majd miután egy második, tejjel készült üdvözlőfalat is érkezett, szóvá tettük, hogy a konyha többet tehetne olyan vendégekért, akik nem tudják élvezni (esetleg kitalálhatnának mást helyette). Erre nevetve csak annyit mondott: „ha nem fogy el, ő is szívesen beszáll”. Mindez egy öltönyös, kesztyűs pincértől Budapest – sokak szerint – legjobb éttermében.

Szóval a Costes valahogy nem volt soha a szívem csücske, nem volt egy olyan hely, amit szívesen ajánlottam volna külföldi, belföldi ismerőseimnek. Aki kíváncsi a „magyar” konyhára és ideutazik, az ne egy kis zárványba kerüljön, egy kis mesterséges szigetre, ahol az egyetlen cél – vélhetően – a csillag megszerzése. Menjen inkább egy olyan helyre, ahol valami érdekeset, valami helyit, valami modernebb vagy rusztikusabb de jellegében legalább helyinek mondható konyhát találnak. A Fat Duck porridge-ot ad, angol recept alapján készült sorbet, bacon & eggs-et (fagylalt formában) és medvecukros skót lazacot. Az Enoteca Pinchiorri a világ legjobb osso bucco-ját adja és zseniális óriás raviolit. A Noma Skandinávia legjobb tengeri herkentyűit, ehető bogyóit és növényeit szolgálja fel. Legyen itt is ez a trend!

Arra voltam kíváncsi harmadik látogatásom alkalmával, hogy az új séf, az argentin Nicolas Delgado hogyan birkózik meg új konyhafőnöki státuszával és mennyire sikerül az éttermet egy picit új irányba kormányoznia, ne adj isten mennyire sikerül a fenti igényeknek megfelelnie. Épp most olvastam Gerendai Károlytól egy interjúban, hogy egyik céljának tekinti, hogy idén „rátaláljanak saját arculatukra, és talán jobban érvényesüljön a magyar vonal”. Tulajdonképpen erre voltam kíváncsi – mi lesz az új arculat?


Üdvözlőfalatok érkeznek. Egy kis bundázott kecskesajt labda, egy ropogós tallérra kent avokádókrém, rajt füstölt angolna, valamint egy libamáj hab. Ha lett volna velünk laktóz intoleráns a csapatban, akkor a libamáj habot biztos nem kóstolta volna meg. De nem maradt volna le sokról, mert az égvilágon semmi íze nem volt. A kecskesajt a labda belsejében erőteljesen kiszáradt, ezért ez sem volt igazán élvezetes. A füstölt angolna és az avokádó viszont kellemes volt és jól működött együtt ízben és texturálisan is. Nem egy erős kezdés.


Jó minőségű vaj érkezik és három-négyféle házi kenyér. Én a hagymás ciabatta szerűséget választom, amivel nagyon jól járok. Isteni, meleg, omlós, remek.


Még érkezik egy kis falatka, nagy tányéron. Rózsaszínűre sütött tonhal, amelynek belseje még ragyogó rózsaszín, tehát jó sashimi-nyers. Csak néhány sókristályt helyeztek ízesítés gyanánt a tetejére, illetve körítették pár csepp hófehér lime mártással is. Sokszor megkaptam már, hogy a nagyon pasztell fogásokat és ízeket nem tudom eléggé értékelni, és itt is hasonló eset áll fent. A tonhal jól van megsütve, de ez önmagában kevés. A só is kell hozzá, hogy íze legyen. A lime mártásba is tunkolok néhány falatot, de nem érzek különösebb változást a vele, vagy nélküle állapotnál. Ezt is megettük.


Jöjjön az előétel és a leves. Jómagam egy Blue Mountain kávéval ízesített kacsamájat kérek házi kaláccsal. A kacsamájat gyönyörűen „erezi” a feketekávé, mintha márvány lenne – látványra nem utolsó. Mellette vékony csíkban különböző édes, redukciók: a Kahlua-ra emlékszem a másik kettőre nem. A világ legjobb kávéjának tartott fajta enyhe édes-kesernyéssége, kitűnő aromája egyértelműen érződik és átüt a csodálatosan selymes, édeskés májon. Ehhez már csak egy plusz édes ráadás a tetejére helyezett alkoholos, édeskés zselé illetve a mellette lévő redukciók, mártások. Mindez kalácsra kenve is jól működik. A kávé és a máj mellett enyhe szarvasgomba ízt is érzek, ami persze szinte mindig üdvözítő, de most valahogy nem hiányzott. Kérdezem is a felszolgálónkat, hogy van-e benne és igenlő választ kapok. Mindent egybevéve ez egyértelműen egy nyerő fogás.


Levesünk egy grillezett zöldségekből készült erőleves, amelyben két nagyobb tortellini is úszkál. A tésztabatyuk julienne-ra vágott, ropogós zöldségekkel vannak töltve. A leves színén is látszik, hogy ezeket a zöldségeket valóban hosszan grillezték és főzték, hogy egy igen intenzív ízű és mély, arany-barnás színű levet eredményezzen a végén. Összességében nem ájultunk el az ízétől – valószínűleg a magyar ízlésvilág túlságosan hozzá van szokva az erősebb pulykaszárnyból, csontokból, esetleg marhafartőből készült tartalmas levesekhez, erőlevesekhez -, de kategóriájában egy versenyképes zöldség-erőlevest ettünk.


Nem akartuk a teljes öt vagy hétfogásos menüt enni, de teljes képet szerettünk volna kapni az étteremről, ezért még két fogást választottunk előétel gyanánt. Az egyik ezek közül egy zsályás, ropogós, morzsás bundában sült langusztin, amelyet egy juhsajttal töltött és korianderrel készült ravioli körített. Sőt, a ravioli tetejére még egy kevés Bordeaux-i kaviárt is halmozott a konyha. Hívjanak engem régimódinak, de erős túlzásnak érzem a koriander, zsálya, juhsajt, kaviár és rák együttes használatát. A langusztin maga a zsályás bundájában tökéletesen lett elkészítve – úgy „roppant” még a húsa, ahogy szeretem. Itt jegyezném meg, hogy a konyha egyvalamiben nagyon profinak tűnik és ez a halak és húsok tökéletes sütése. Adjanak nekik egy jó minőségű alapanyagot, és ők tökélyre sütik. Ugyanez a szaktudás nem jelentkezik feltétlenül köretekben, mártásokban, ahogy a mellékelt ábra mutatja.


Szarvasgombás tanyasi tojás 65 fokon készítve, burgonyahabon, paprikás olívaolajjal. Tojás, krumpli, szarvasgomba. A mesterhármas. Bevallom, már nagyon régóta szeretnék itthon egy ilyen fogást enni – a legközelebb ehhez az élményhez az Olimpiába jutottam, de ott a tojást szardellával bolondították meg, ami azért valljuk be – nem egy fényűző alapanyag. Itt minden nagyon a helyén volt. A 65 fok mágikus szám abban a tekintetben, hogy az ember hogyan főzze tökéletesre a tojásait, ugyanis a fehérje kb. ezen a hőmérsékleten kezd el kötni. Főzési időtől függően szilárdul meg teljesen illetve marad egy része picit folyós. 65 fokon a sárgája is KEZD szilárdulni, de azért még nagyrészt folyós marad. Na, ilyen volt ez a tojás is. Esztétikailag is egy gyönyörűen komponált fogásról beszélünk: középen az imént definiált tojás, alatta légies könnyedségű burgonyahab (ami hál isten annyira nem volt habos), a tetején pedig tökéletesen azonos méretű vékony karikákra vágott szarvasgomba szeletek, pár szál kapor, majd az egész kevés piros, harsány paprikaolajjal körbecsorgatva. Ez a fogás ismét nagyon jó volt. De kellett hozzá a paprikaolaj és kellett hozzá a kapor.


Főételeink között volt kacsa és bárány is. Kezdem a kacsával. Kacsa tournedos serpenyőben sütve, pestos rizottóval. A kacsamellet a serpenyőben egy vastag szelet remek, húsos szalonnával tekerték körbe, hogy ne száradjon ki és így tökéletes is maradt. A hús remek volt: szinte egy steak méretű és tömörségű szeletről beszélünk, ami fantasztikusan rózsaszín és puha maradt a hőkezelés során. Megkockáztatom hogy ez is tökéletesen lett elkészítve. Ez az argentin gyerek tud valamit a húsokról. A pestos rizottó meglepő módon egy pestos rizottó volt. Finom, krémes, de semmi extra. Annál inkább volt különleges a mélybarna jus, amit alá öntögettek. Amikor evvel elkevertük a pestos rizst és utána rákentük a kacsára, mindig egy erős pluszt jelentett az ízlelőbimbóknak.


A bárányom az est legjobb fogása. Báránygerinc kakukkfüves kenyérkéregben, vargányás csicsókával. Amolyan alternatív Wellington-mód készített fogásról beszélünk, hiszen volt benne szarvasgomba, gomba és csirkeaprólék is a tészta alá töltve. Karácsonykor készítettem báránysültet, amit világbajnokinak titulált a kedves családom. De ez a bárány ahhoz képest mindent visz. Egyszerűen olyan puha, olyan rózsaszínű, oly tökéletesen lett elkészítve, hogy minden falatnál szinte beleborzongtam. A vékony tésztakéreg kellemesen roppan, a vargányával kevert csicsóka tovább erősíti a földes ízeket és a szarvasgombás jus még rátesz az egészre egy lapáttal, ha nem lenne elég intenzív. Tökéletes.


A desszertpálya a kezdéshez hasonlóan nem győzött meg minket teljesen. Csokoládé Moelleux-t kértünk mentafagylalttal. Ez amolyan csokimuffin szerűség, aminek természetesen folyik a közepe. Ez az, amit mindenki – helytelenül – soufflénak hív itthon.
A mentasorbet-n sajnos nem éreztük a mentát, ami pedig nagyon kellett volna, hogy a lávaszerűen előtörő csokoládét kicsit féken tartsa. Viszont érdekes volt a sorbet alá elhelyezett enyhén citromos ízű kekszdara. A csokimuffin a folyós belsejével kicsit unalmas már, de elfogyott és mivel ketten ettük – kellőképpen helyrebillentette a vércukrunkat a végén.


És a végén néhány szó a szervízről is, csak hogy tartsam a keretes szerkezetet írásomban. A kiszolgálás csillagos ötöst kap az estére. Végtelenül profi, kicsit hűvös, de nagyon nagy szakértelemről tett tanúbizonyságot. Feltűnő a személyzet magas aránya a vendégkörhöz képest, ami gördülékennyé tette az egész estét. Néhány „nagyöreg”, aki teremfőnökként/főpincérként szolgál, felügyeli a néhány szintén szakmában talán öregnek számító pincért. Semmi kifogásunk sem lehetett a mai estét illetően a „front of house” tevékenységgel kapcsolatban.

Összességében a következő problémákat látom. Egyrészt valamiféle szarvasgomba túltengés volt érezhető a fogásokon. Bár az étlapon nem volt feltűntetve, felbukkant a kacsamájban és a bárányban is, nem beszélve a krumplis tojásos fogásról, ahol default benne volt. Ez vajon tudatos, vagy valamiféle erőltetett luxus? Mint említettem korábban, a húsok és a rák mesterien lettek elkészítve, én ezt érzem most nagy plusznak az étterem teljesítményében. Ennek ellenére az üdvözlőfalatok, a leves, a desszert nem gyakorolt olyan hatást ránk, amire nagyon számítottunk volna egy ilyen kaliberű étteremtől. Ezeken még talán csiszolni kellene picit. Ugyanez vonatkozik ez étterem általános arculatára is. Bár úgy érzem letisztultabb, elnevezésükben, koncepciójukban egyszerűbb fogásokat tartalmaz az étlap, még így sem árulkodik egy komoly filozófiáról, hitvallásról és pláne nem ötvöz semmit a hazai konyha hagyományaiból, nem érződik rajta semmiféle helyi jelleg. Épp ezért továbbra sem tudom Magyarország legjobb éttermének nevezni a Babellel, az Onyx-szal, vagy a Chateau Visz-szel szemben. Egy apró elmozdulás látható, de hogy milyen irányú és mértékű lesz, az csak később fog kiderülni.

Costes étterem
Összességben 8,5/10

http://www.costes.hu

SQUARE, LONDON – MINIMALIZMUS ÉS KONZERVATíVIZMUS A NÉGYZETEN

Erre a vacsorára nagyon készültem. Nem is csak én készültem, hanem Londonban élő barátaim is, akikkel hosszas kutatómunka után lőttük be ezt a helyet. K-ék egyébként is gyakori vacsora, illetve ebédtársaim angol kiruccanásaim alkalmával; legutóbb például a Hakkasanban illetve a Fat Duck-ban töltöttünk el egy kellemes estét egymás társaságában. K-ék, hozzám hasonlóan gyakorló szülők apró gyermekkel, és mint tudjuk, kis gyerekkel nehéz gyakran menő étterembe menni, pláne ha a szülők nehezen tudnak babysittert hívni. Most sikerült nekik és jó előre belőttük a vacsora időpontját… csak éppen a helyszín volt bizonytalan.

Eredetileg a Le Gavroche-ba szerettünk volna menni, de sajnos a kijelölt dátum estéjén tele volt. Aztán gondoltunk egyet és azt mondtuk: ha már lúd, legyen kövér! Látogassuk meg Gordon Ramsey-t a Royal Hospital Road-on. Megrökönyödve tapasztaltuk néhány telefonhívás után, hogy Gordon leghíresebb, háromcsillagos étterme bizony hétvégén zárva tart. Szegény emberre csúnyán lecsapott a recesszió tájfunja, és evvel párhuzamosan saját népszerűségének dugájába dőlt. Ennek némileg ellentmond, hogy európai éttermeit sorra zárja, míg távol-keleti és amerikai létesítményeit folyamatosan nyitja meg. Gondolom, ahogy a márkája terjed és felfut ezekben az országokban, úgy lesz igény az éttermeire. Ahol meg már kicsit tele van mindenkinek a hócipője a káromkodásával és szereplési viszketegségével, ott veszít a csillaga vonzerejéből.

Mivel együtt voltunk K-ékkal a Fat Duck-ban is, és nem volt kedvünk vidékre utazni a Manoir aux Quat’Saisons- ba, vagy az újabban nagyon népszerű Sportsman pubba, kettő választásunk maradt az estére. Mindenképp 2 csillagos helyben gondolkodtunk és a listánkon két név szerepelt: Square vagy Pied a Terre. A két éttermet ezután minden lehetséges szempont szerint rangsoroltam: Andy Hayler oldala, a Michelin, a Zagat, a Frommers, a Fodors, a London Eating Guide, a foodsnob blog, chuckeats blogja és minden egyéb lehetséges forrást felhasználtam arra, hogy információt gyűjtsek a két „vetélytársról”. A vicc az, hogy szinte mindegyik ranglista szerint azonos a két étterem színvonala. Alig találtam olyan leírást vagy értékelést, amely óriási különbségekről számolt volna be. Talán a konyha típusa tér el, hiszen a Square-ben egy angol főz francia kosztot, míg a Pied a Terre-ben ugyanezt egy ausztrál illetőségű szakács teszi. Mint a címből kiderülhet mi az angol szakácsra szavaztunk.

Philip Howard, a Square séfje, rövid mikrobiológusi karrier után ráébredt, hogy neki a konyhában a helye. Ezek után gyorsan tapasztalatot szerzett a Le Gavroche alapítójánál, Albert Roux-nál, majd a Chez Bruce-nál. Komoly konyhák ezek, de mivel alapvetően nem nagyon „látott világot” Philip és sok időt nem töltött ezeken a helyeken lényegében mondhatjuk, hogy autodidaktával állunk szemben, aki nem járta ki a fokozatokat teljesen mielőtt saját konyhája lett volna.

A Square dizájnját nehéz meghatározni – én kicsit a budapesti Fausto-hoz hasonlítanám, és azt mondanám: elegánsan lelketlen. Az általam eddig látogatott háromcsillagosok (Fat Duck, Franch Laundry) mindegyikében volt valami izgalmas, gyakran az, hogy nem voltak a városközpontban, hanem valami eldugott falu mélyén. Evvel szemben a kétcsillagosok valahogy eddig cserbenhagytak (Enoteca Pinchiorri és egy csöppet az izgalmas helyen lévő, de ételben nem annyira bizonyító Taubenkobel is). A Square, mayfairi elhelyezkedéséhez mérten hűvösen elegáns, kimért. A falon diszkréten megbújó minimál réztábla alapján mondhatni: understatement. A len zakómban és laza ingemben kifejezetten hülyén érzem magam a sok, halkan duruzsló arisztokrata közt.

Vacsorára természetesen a 8 fogásos kóstoló menüt kérjük.

Kapunk előre kétfajta vajat, egy sózott és sózatlan francia AOC verziót. Nem is a vaj a legjobb, hanem a hozzá kapott kenyérkosár, amelyben folyamatosan kapjuk a hegyesre csavart végű mini baguette-eket, a mazsolás/diós barnakenyeret és még egy pumpernikel féleséget. Mindegyik házi, meleg és isteni – ez aztán két csillagos színvonal a javából már az első percekben. Az AOC vajunk csak úgy olvadozik rajtuk.

Az első előétel organikus lazac, jersey royal burgonyával, búzafűvel és vizitormával. (Salad of Flaked Organic Salmon with Jersey Royal Potatoes, Watercress and Wheat Grass). A lazac kétféleképpen érkezik: egy lassan füstölt, omlós lazacszelet és mellette egy bundázott, forró olajban sült lazaclabdacs. Mindkettő isteni, de a labda viszi igazán a prímet a kettő közül. A köretnek adott burgonya, vizitorma és búzafű kombinációja olyan mintha egy veteményesben járnék, és zöld leveleket rágcsálnék közben. Erős, zöld, intenzív ízű. Aki kóstolta már magában a búzafű levét tudja, miről beszélek. A „saláta köret” kesernyés, enyhén csípős, friss ízei csapnak össze a füstös lazac ízével, remek nyitány.

Az első előételnél akár be is rekeszthetnénk a vacsorát, hiszen ez az este csúcspontja. Skót langusztafarok, parmezán gnocchival, burgonya és szarvasgombamártással. (Sauté of Scottish Langoustine Tails with Parmesan Gnocchi, and a Potato and Truffle Butter). Bár a leírásban nem szerepel, de a tányéron még egy erős vargányamártás csíkot is húztak azoknak, akik nem elégedtek volna meg a szarvasgomba intenzív ízével. Amolyan manapság trendi mare e monti fogás a föld és a tenger ízeit kombinálva. Ma már szinte kihagyhatatlan a luxus alapanyagok ilyen jellegű kombinációja. Az óriás langusztafarok tökéletesen lett kisütve: porhanyós, ruganyos, optimális. A könnyű parmezán gnocchi „párna” szállítja ízek terén az umamit, míg a szarvasgombával keveredő sűrű burgonyamártás a föld ízeinek legjavát adja a fogáshoz. A vargányamártás talán esztétikailag ad némi pluszt, egy kis színt az amúgy bézs fogásnak, de ízre is kitűnő.


A következő fogás libamáj (Assiette of Foie Gras with Elderflower and Orange), mégpedig kétféle módon. Az egyik egy sous vide-olt libamájdarab, amely egy bodzás és narancsos ízesítésű kacsamáj erőlevesben úszkál. A lé varázslatos ízű, intenzív húsleves, amely pikáns, édeskés mégis fanyar ízt kapott a narancstól, de bodza nem érezhető benne. A benne úszkáló libamáj darab ok, állagra rendben van, az alacsony hőfokon történő kezelés miatt kanalunkkal is könnyen elbánunk vele. A Square sokat ad a formára, a megjelenésre, ami egy kétcsillagos étteremtől elvárható. A libamájas leves mellé kapunk egy másfajta texturális játékot hasonló alapanyagokból. Egy apró libamáj szendvicset készített a szakács: két tésztalap közé libamáj szeleteket és narancsos, bodzás krémet zárt. Bár azt kellene mondanom most, hogy texturális értelemben a ropogós libamáj szendvics jól egészítette ki a lágy levesben úszkáló libamájat, és a séf igazából ennél a fogásnál villantotta meg kreativitását egész este folyamán, valójában azt kell mondanom, hogy nem volt igazán meggyőző az összhatás.


Hal érkezik a húsétel és a „leves” között. Ez pedig nem más, mint egy roston sült rombuszhal filé savanyúkenyér krusztával, fokhagymapürével, rókagombával és petrezselyemmel. (Roast Turbot with a Sour Dough Crust, a Purée of New Season’s Garlic, Chopped Morels and Parsley). Na szerintem valami ilyesmit kapok, ha lemegyek kedvenc kiséttermembe Spanyolországban, a tengerparton. Egy jól átsütött hal, kis szósszal. Ez a fogás, a technikai kivitelezéstől eltekintve, annyira felejthető volt, hogy szinte percek alatt elpusztítottam és gyorsan el is feledtem. Egyszerűen semmi nem történt a tányéron, ami kicsit is kisérletező kedvről árulkodott volna, ami kicsit megmozgatta volna a vendég fantáziáját. Ez kérem, egy korszerű, francia fogás volt technikailag jól kivitelezve, de ötlet és lélek nélkül.

Mélységes bánatomra ugyanez az egysíkú gondolkodás, ez a kvázi letisztultság, de valójában unalom jellemezte a következő fogást is. Báránygerinc tavaszi répával, menta zselével és burgonyahabbal. (Saddle of Lamb with Mint Jelly and Jersey Royal Pureé). Kezdjük a burgonyahabbal. Ez már az előző fogásban is ott volt, bár nem írta senki. Nem tudom mi a szerkezet neve, ami ezt előállítja (thermomix, vagy mi), de ez egy egyszerű, jó minőségű, sok tejszínnel és vajjal pürésített burgonya habosra keverve. Ok, és? A fogás természetesen a klasszikus angol mentaszószos bárányt próbálta újraértelmezni, de igencsak kezdetleges módon. A répa jó volt, a bárány remekül átsült, vajpuha volt, míg a habos krumpli köretként jól muzsikált. Én meg majdnem elaludtam kanalazás közben. Egyedül a mentazselé golyók menthették volna meg a fogást, ha üdítően robbantak volna az ember szájában. Ehhez képest nem adtak sokat hozzá az összképhez.

Immár kicsit csalódottan vártuk a pre-desszertjeinket, ami hagyományos angol sajtkóstolóvá alakult át. Berkswellből származtak a jellegzetes ízű juhsajtok. (Tasting of Berkswell Cheese) Na, itt már történt valami és kezdtünk visszatérni az előételeknél tapasztalt kreativitáshoz egy kicsit. Egy ropogós juhsajt tuile borította a lágy juhsajtkrémmel teli üvegpoharat, amelyet élmény volt kikanalazni. A fogáshoz kiegészítésképpen kis savas, pácolt retekhalmot is kaptunk salátán, amely üdítően hatott az édeskés, tömény sajt mellett.

Első desszertünk sajttorta volt, méghozzá a méltán világhírű, normandiai Brillat Savarin tripla- krémtúróval készítve. (Brillat-Savarin Cheesecake with Passion Fruit and Lime). A krémes, sűrű sajttorta mellé valami édeskés savasság kívánkozott, és ezt a szakács remekül meg is oldotta egy kis passion fruit szósz segítségével. Tovább fokozva az örömöket, egy kevés lime fagylalt is került a kreáció mellé. Sajtokban úgy tűnik nagyon jól teljesít a Square.

Végezetül megérkezett a valódi sztárdesszert a fekete erdei szuflé. Namármost amit itthon szuflénak minősítenek éttermek, arról bizton állíthatom, hogy nem az. A szuflé ugyanis belül egy konzisztenciáját tekintve homogén, levegőszerű képződmény, tésztaféle, amely – bár kívül megsült – belül olyan, mint egy habkönnyű mousse (?). Lehet hogy nem ez a legmegfelelőbb hasonlat, de legalább így sikerül talán megkülönböztetni a soufflét az itthon nagyon kedvelt csokoládés „láva” muffin-októl, amelyek annyira elterjedtek. Nem, a szuflé nem folyik, nem kemény a tésztája kívül és folyik belül. A tésztája a tojáshabtól megemelkedik ugyan és megsül, de belül ettől függetlenül habkönnyű és lágy lesz. A feketeerdei szuflé két elemből állt össze. Az egyik egy klasszikus csokiszuflé, melynek tetejére az asztalra való elhelyezése után egy apró kanál vanília fagylaltot helyeztek. Erős kanalazás után rájöttünk, hogy a szuflé belsejében, a forma alján néhány amarena meggyszem is pihent – innen a fekete erdő név. A desszert másik eleme egy sűrű, étcsokolodádés meggyes tortácska volt, hasonló magához az eredeti desszerthez. A korrekt „szufléság” ellenére sem a felfújt sem a torta nem hagy bennem mély nyomokat.

Ezen a ponton térnék ki röviden a borválasztékra és a borpárosításokra, amelyekre befizettünk a vacsora elején, a Square a 2008-as évben elnyerte az év borlistája díjat, amely miatt méltán gondolhatta az ember, hogy kitűnő párosításokat fog kapni a vacsorához. Ehhez képest a nem túlzottan képzett de annál nagyobb egóval rendelkező sommelier-nk sorra hozta a gyengébbnél gyengébb újvilági tételeket szinte mindegyik fogáshoz. Nálam talán a libamájhoz felszolgált, rendkívül édes eiswein-szerűség tette be a kaput, ami egyáltalán nem ment a narancs fanyarságához és a kacsaleves sósságához. Ugyanígy tudnám említeni a sajthoz vagy a bárányhoz kapott jellegtelen tételeket is. Van, aki ezt merésznek és pionír szellemnek nevezné, szerintem egyszerűen gyenge.

A Square talán eddig a legrosszabb value for money díj méltó győztese lehet, hisz 150 fontot fizettünk fejenként a vacsoráért szervíz nélkül. A Square-ben eltöltött vacsora után komolyan gondolkodóba estem, hogy érdemes-e a klasszikus francia konyhát erőltetni Nagy Brittaniában, vagy sokkal inkább a kínai, indiai, arab ínyencségek felé menni, amelyek egyébként is nagyobb népszerűségnek örvendenek a szigetországban. Dim Sumban, Vindaloo marhában és tésztában ugyanis eddig nem nagyon csalódtam Londonban, de könnyen lehet, hogy a francia haute cuisine-ért érdemes inkább a csatorna túloldalán több száz Eurot kiadni.
Square
Bruton Street, Mayfair, London
Összesen: 9/10

ST. JOHN – LONDONI ÁLLATSÁGOK

London, St. John. A világ tizennegyedik legjobb étterme. Nem akarom előre lelőni a poént, de ha ez a Restaurant Magazine mércéje, akkor sok hazai étterem felférne a listára.
Londonban vagyok a Maraton napján. Lezárták az egész várost. Ekkor döbbenek rá, hogy egy logisztikai bravúrt kell végrehajtanunk barátaimmal, hogy Kensington-ból valahogy átverekedjük magunkat a blokádokon és eljussunk EC1-be, a smithfieldi piac mögé, a St. John étterembe. Muszáj valahogy megoldanunk, mert vár minket London egyik legkedveltebb és a világ tizennegyedik legjobb étterme.
A St John ezen felül a bloggerek kedvence is, valószínűleg azért, mert annyira határozott profillal rendelkezik. Nincs itt mellébeszélés, habozás, szifonok, sous vide gépek és társaik. Itt kérem alapvetően egyszerű, flancmentes brit konyha található. A St John-ban malackodni lehet, de azt nagyon. A szakács, Fergus Henderson mottója a „Nose to Tail eating”, avagy felfalni mindent orrtól farokig bezárólag. Ez a szemlélet áthat mindent az ipari, szinte már vágóhídszerű belső berendezéstől és „díszlettől” a felszolgálók hentes-szerű kötényéig. Az étlap is valami hasonlóról árulkodik: van itt minden sült velőtől kezdve malacorron keresztül, karajig, belsőségekig bezárólag.
A St. John egyszerűen egy jól eltalált hely, jó ötletekkel. Mint említettem a dekoráció – ha annak lehet nevezni – kimerül egyszerű fehér falakban, azokra felfúrt kabátakasztókban és nagy, ipari belógó lámpákban. … a bisztró szó ebben az esetben erős túlzás lenne. De alapvetően könnyű beleszeretni ebbe a kötetlen hangulatba; látszik is, hogy az idejárók zöme törzsvendég, tudják hogy mitől döglik a légy.

Miután elhelyezkedünk rögtön kapunk egy kis házi kenyeret az egy emelettel lejjebb működő nyitott „látványpékségből”, ami önti magából a barna, sourdough típusú kenyeret és egyéb finomságokat. A kenyér finom, kesernyés csak épp nem elég meleg – egy házi pékségtől talán ezt vártam volna igazán. A kenyérhez kevés átlagos minőségű vajat is kapunk.

Angliában az ember könnyen rászokik a jó sörre és önkéntelenül is ezt kéri aperitifként. Itt „helles lager”-t, tehát valamilyen világos sört csapolnak – elég jól csúszik. Egyébkén rettentő mulatságos amikor az angol pincér megkérdezi: „would you like another pint of Helles?”. A Helles lagerrel a St John is picit igazodott az angol gastropubokra manapság annyira jellemző trendhez, mely szerint mindenfélét csapolnak cseh Staropramentől finn Lapin Kulta-n keresztül japán Asahi-ig de az istennek nem tartanának valami jó brit ale-t. Ők tudják, ez a sznobizmus egyik új megnyilvánulása.

Megkezdjük az ételek sorát. Én előételnek sült „middlewhite”-ot kérek, ami a pincér elmondása szerint valami karajszerűség. Egy csodálatosan átsütötött, pihepuha husit kapok, olvadozó, ízes zsíradékréteggel. Nem is egy húst, hanem mindjárt négy vagy öt szeletet. A middlewhite-ról azonban meg kell állapítanom, hogy nem több, mint egy jófajta felvágott valami gourmet deliből. Nem akarom persze egy Délhús karajhoz hasonlítani, de kb. ezt a színvonalat képzeljék el a köbön. A húsnál sokkal izgalmasabb a mellé halmozott hagymás, mazsolás chutney. Megkockáztatom: talán nem is lenne életképes nélküle.

Egészen csodálatosan szép, harsogóan zöld spárgasípokat is kapunk, istenien roppannak. Jó tudni, hogy a szakács lépést tart a szezonnal és az aktualitásokkal….esetleg járt a szomszédos smithfieldi piacon. A spárgához kis tégelyben olvasztott, meleg vajat szervíroznak, amivel időközönként nyakon önthetjük a zöldeket. Remek ötlet, egyszerűségben a nagyszerűség. Itt valóban nem kell több garnírung, mellékzönge, vagy sallang, a fogás úgy jó, ahogy van.
Harmadik előételünk „Squid with alexander”. Az eleinte körtének gondolt Alexanderről kiderül, hogy valójában a legközelebbi rokona a zeller. Evvel a zöldséggel párolták, főzték össze a nagy tintahal darabokat, amelyek sajnos eléggé rugalmatlanra és keményre sikeredtek. Ennél sokkal de sokkal jobb tintahalra számítottam. Semmi finesz, semmi lágyság nem tapasztalható itt. Mondjuk a fogást nevezhetnénk érdekesnek is, hiszen ki rak össze manapság tintahalat zellerrel, de alapvetően durva és elnagyolt a tányér és elkészítésében is sok kívánnivalót hagy maga után.

Főételnek nem bírok ellenállni egy nagy darab húsnak. Ez egy hátszín formájában érkezik – ritka szép példány, bőre ropogós és az alatta lévő vékonyka zsírréteg cupákos is egyben. Kitűnő ötlet, hogy a hús mellé tálalt spenótot a konyhán egy kanál dijoni mustárral keverték el és ezáltal nem is köret hanem valami krémes mártásszerű lesz belőle. Pikáns, kellemes ízt ad az egyébként jól elkészített de egy kicsit „vérszegény” húsnak, ha sűrűn kenegeti vele az ember. Véleményem szerint nehezen mérhető a hús egy jó argentin, uruguay-i vagy amerikai steakhez – ízben messze elmarad ezektől. Persze almát almával érdemes hasonlítani, de mégis. A legnagyobb baj mégis az, hogy hús és körete szinte teljesen hideg mire megérkezik. Ez megbocsáthatatlan hiba.

A legjobb fogás ma délben a friss spárgán kívül egy borjúmáj volt, melyet társaságunk hölgy tagjának kérésére jól átsütötték (jaj), de eme támadás ellenére is érezhetően nagyon jó minőségű húsból készült és szaftos és zamatos tudott maradni. A máj mellett egy balzsamecettel és talán kevés cukorral karamellizált salottahagymás öntetet találunk, ami tökéletesen passzol a májhoz.

Mint feltűnhetett a húsok maguk pőre valójukban érkeznek a tányérokon minden felesleges garnírung nélkül. Természetesen az étlapon side order-ként szerepel egy csomó minden amit húsainkhoz vagy belsőségeinkhez kérhetünk. A köretkérdést felszolgálónk megoldja avval, hogy hármunknak közösen egy nagy tál főtt és vajon átforgatott újburgonyát és harsogóan zöld kelt hoz. Egyszerű, szinte parasztos, házias ízek.
A hely nagyon ki van találva és a marketing csillagos ötös. Ha az ember nagyon belszeret a St John-ba akkor ebéd után még malacos pólót is vehet, amelyen a disznó különböző részeit jelölték meg, akár egy hentesnél. De van itt kötény, bögre és szakácskönyv is. A környék egyébként hétvégén teljesen üres – az étteremben ülőkön kívül egy árva lelket sem lehet látni itt az utcán, hiszen a City kellős közepén vagyunk. Normál ember hétköznap ebédre jár ide és hétvégén átadja a helyét a turistáknak és a lokális bohém közösségnek, hogy kedvükre malackodjanak. A St John rendes, takaros színvonalat képvisel és egyszerűséget, puritanizmust hirdet. Talán már önmagában ennyi is elég lenne ahhoz, hogy a mai világban megkülönböztessék magukat az önjelölt pacojetterektől és thermomixelőktől. De mégis összességében csalódást jelentett slendriánsága. A világ tizennegyedik éttermének ennél sokkal többet kell tudnia.
St John
http://www.stjohnrestaurant.com/
Összességében 6/10

NOBU LONDON – A NEW BENCHMARK IN JAPANESE

Following on my exploration of Far Eastern cuisine, I decided to drop into Nobu at the Metropolitan Hotel on Park Lane. Nobu has been classed as merely “sushi fast food”, a bit better than McDonald’s by true knowers and lovers of Japanese cuisine, for example chuckeats in California. His view of course is made up of an active knowledge of all great California, New York and Tokyo sushi joints, such as Coi, Urasawa, Masa and Kuruma Zushi. However my humble self have only been to the Harrods sushi bar, one of the best fast food sushi places in London called itsu and of course all that Budapest has to offer. And that’s not a lot. But to put it into perspective for you: if Kyoto or Fuji here were a car then they would be an Opel Astra, Nobu would be the X5 BMW and Urasawa probably the Aston Martin in the group. That immediately tells you that I enjoyed eating at Nobu immensely and until I drive that Aston I will refer to my BMW experiences as the benchmark.

Call me perverse, but I had a couple of hours to burn in London in between shopping and visiting friends in the evening so I decided to book a early 6 o’clock dinner table at Nobu for myself. Equipped with a blackberry phone and camera in one hand and a copy of the Times in the other I entered the famous (or infamous – think Boris Becker) joint just as three Aston Martins and two Ferraris drove by on Park Lane. A good technique employed by the restaurant is to make guests sit at the bar for about ten minutes even though the place is completely empty and ask you if you want a drink. When in Rome do as the Romans do says the proverb, so I naturally asked for a Gin Tonic to put me in a positive mood and clear my mind of all negative blog posts I read on Nobu.

As I was being led to the table all the waiters shouted a greeting at the same time in Japanese, sort of reminding me of the Italian Pizzeria in Zamárdi, where they put a bit more emphasis on over the top service and acting rather than the quality of the food. I found this greeting a bit overdone and immediately flashes of Disneyland and fast food came to mind, which I ushered away. There is no need for a Michelin star restaurant to operate with these gimmicks. There is an obvious effort by the owners to employ waiting staff based on multiculturalism and looks. During my brief stay I was waited by French, Spanish or South American, Chinese, Scandinavian and some Eastern European staff, most likely Polish. Don’t worry I didn’t meet Feri Hujber.

Although I only really wanted to try the world famous black cod and maybe a bit of sashimi, I took one look at the menu and found the 8 course omakase menu. I quickly told myself that that was the only option here even though it would probably take a very long time to eat through and I would be utterly bored in between. But time actually flew with me taking notes, reading the menu and spotting celebrities passing by. Omakase means I put myself in the hands of the chef ad allow him to prepare whatever he wants for me. Perfect.

My first course was the salmon tartare with wasabi soy sauce, scallions and caviar. The salmon was really very tasty, it was chopped roughly, and the wasabi and soy give it a nice salty and hot taste, but I thought the amount of sauce or dressing was a bit over the top.

Second came sea bream and prawn sashimi with yuzu olive oil and some dried red miso on top. The yuzu gave a nice citrus tang to the dish and the dried miso gave the salty component to the sweet shrimp pieces. Nice harmony.


Then came one of the tastiest starters: razor clams in light batter, a char grilled tiger prawn and grilled slices of pink tuna. I love razor clams and these were prepared exceptionally well fried in the batter and served with the so called Matsuhisa sauce which is essentially tomatoes, paprika, garlic, loads of onions cooked up with a bit of sugar and vinegar. This gave it the long awaited Peruvian or South American kick and complemented the fish and the prawns well.

The crowd is very mixed bunch here: a refined Japanese lady drinking tea and reading a paper, a tattooed and pierced rock star hangs out with a gorgeous blonde, a real rock icon – the legendary Queen guitarist Brian May – sits at a large table with his family, loads of businessmen and women and some Israelis who I overhear discussing their friend „Avram”’s problems with the team. Hmm.


And next….I can already see it in the hands of the waiter…it can only be…. the black cod! This piece of cod is marinated in mirin, soy and sugar for three days before poaching and grilling. The soy gives the fish a lovely, sticky black coat. I take the first bite and this is truly one of the best pieces of fish I have had, it’s simply a perfect recipe and perfect preparation and falls to pieces and dissolves in my mouth as it enters it. The fish is accompanied by a beautiful pink ginger flower, which looks like the flower of a cactus and has the lightest, sweetest ginger taste. There’s a bit of yuzu on this dish as well, obviously harmonizing the various tastes, but I feel it’s unnecessary here.


Next up is a meat dish, the beef teppan yaki with a large shiitake mushroom and small enoki mushrooms. The beef arrived sizzling in a clay pot under a clay roof. It continued to cook once the roof was off, but the sauce – if there was any at all under the meat sizzled and burnt away the next minute. Not sure if that was meant to be, but at least it put all the emphasis on the meat. Now I didn’t make any notes here, because I was too preoccupied with the slices of beef, which were simply amazing. Soft, tender, the best quality I have had since Uruguay and Buenos Aires. No need to say more about this. The mushrooms were…. mushrooms.


Next up came the sushi dish. A sushi of chu-toro sea bass, fresh salmon, tamago and two special hand rolls with scallion and yellowtail. Unfortunately I chose the cheaper omakase menu for 70 quid… and so the o-toro, the best fatty belly tuna was reserved for the richer guests. Nevertheless my chu toro was once again the best tuna I’ve ever had. Fattier, richer than anything I ate as tuna previously. The salmon and sea bass was high quality as well although didn’t leave such an imprint as the toro. The egg was very strange, nothing like we find here, almost an egg pudding type of consistency. The wasabi was super-fresh and almost UV green.

Last but not least I received a dessert of Chocolate fondant with green tea ice cream. This one was bit of a disappointment, because the fondant’s outside crust was a bit airy and the sponge part thin to my taste while the chocolate inside also wasn’t amazing. The green tea ice cream was rich in taste, but I actually thought it tasted like spinach.

So who cares about dessert anyway when you’ve had an amazing piece of fish and superb beef? These two along with the Matsuhisa razor clams and grilled tiger prawn were the best dishes of the day and thus my new benchmark for Japanese.

Overall: 9/10
Nobu London
19 Old Park Lane
http://www.noburestaurants.com/london/index.html

FAT DUCK – THE SHOW MUST GO ON

My second blog post from abroad comes from none other famous institution than the world’s second best restaurant according to some: the Fat Duck. The Fat Duck and its star chef Heston Blumenthal is an avid follower if not one of the creators of molecular gastronomy, where science and technology triumph over simple homely cooking. Where nothing is what it seems and seemingly there are no barriers to experimenting with flavours and wild and wonderful combinations.

Heston is similar to Ferran Adria in many ways, except you get a 30 course tasting menu at El Bulli, but only 17 at the Fat Duck. 17 courses of non stop mayhem, where every single dish aims to draw some sort of major reaction or response from the guests from “oh my god”, to “I can’t stop laughing”, to “I haven’t seen anything so beautiful/disgusting in my life”. But most of the cases you can’t even say a word, because the presentation of the dishes (which are created in front of you in some cases) leave you speechless. You just sit there thinking this is the most amazing culinary experience you’ve ever had. Not necessarily taste wise, but rather experience and show-wise.

The Fat Duck sits in a small village called Bray on Thames about 45 minutes from London along the M4. It’s only a stones throw away from Heathrow really, so make sure you drop by next time you land. I tried to reserve a table about 2 months ago on the phone, but were kindly told that it was impossible to book for my given date, but I would be put on the waiting list and if anything came up…bla bla bla. Well I didn’t give it any chance at all at that time, but 4 days before my trip the phone rang and a beautiful voice at the other end of line asked me if I was still open Friday night, because there had been a cancellation. My heart leapt with joy and I immediately said yes! I am so lucky in a way, because the same thing happened with the French Laundry 4 years ago: I was called up at the very last moment and a table was offered to me. So off we went to Bray to taste the food that I had read so much about in practically every world famous culinary blog.

We all went for the 17 course tasting menu, which had about 4-5 amouses, 2-3 starters, about 3-4 palate cleanser type of dishes stuck in between and about 4 desserts. This time the focus will be on the pictures themselves and I’ll make some very short notes about each dish, but try and leave it up to your fantasy. The whole dinner started off with some home-made bread and churned butter: unpasteurized and pasteurized and salted and unsalted. Because we were pretty hungry we downed at least 4 slices before the first amouses started arriving, so all was well.

Nitro green tea and lime mousse (2001). The date marks the first creation of this course, which was our first liquid nitro course. A small blob of mousse gets nitroed and then doused with some powder. You then put it in your mouth and the ice cold blob dissolves and cold steam comes out of your nose. Weird, wonderful.

Oyster, passion fruit jelly and lavender. For those of you not so keen on the oyster taste- this is an amazingly good dish combining sweet jelly, salty oyster and hot horseradish. A wonderful journey for your tongue.

Pommery grain mustard ice cream, red cabbage gazpacho. The mustard ice cream was creamy and almost sweet, while the gazpacho was acidic and tart. As soon as the ice cream dissolved on your spoon or in the plate, the two joined hands in complete harmony.

Jelly of quail, langoustine cream, pea puree and parfait of foie gras (in the white little pot). Oak moss on the green grass and truffle toast next to the white pot. The oak moss was actually a little “breath freshener” type of thing that you put on your tongue and it dissolves leaving a taste of…. oak and moss. You then take a spoonful of the jelly/puree/cream and parfait and realise that it is the most intense taste sensation you have ever had, but it all makes sense in your mouth. The earthy woody tones are underlined by the truffle and toast.

2005 Silvaner Spatlese Trocken, Iphöfer Kronsberg, Dr. Wirsching, Franken – good, good wine to accompany all of the above.

On to the starters. First one of the signature dishes of The Fat Duck: Snail Porridge with joselito ham and shaved fennel. At the bottom lies a green porridge coloured by loads of flat leaf parsley, then 4-5 plump and truly delicious snails, in between slices of ham and fennel on top. The best dish of the night. Yum Yum. Even the thought of those snails makes my mouth water. A chateauneuf du pape came along with it.

Roast foie gras with almond fluid gel and chamomile. Chamomile? I last time I had chamomile was when I was 5, I had a cold and my mother prepared and hot bowl of chamomile tea to sit over and breathe in deeply. But to find it lying on top of a perfectly made piece of liver? Astonishing. And delicious of course. The liver still creamy enough. Not a big fan of the almond fluid, but I understand it goes well with the liver.

Sound of the Sea. The most bizarre dish of the night. Also the worst taste. But the most fun!! We first received an ipod in a shell. The ipod had a constant repeat of seagulls crying, crashing waves and the seaside. The dish was a strange concoction of a sashimi of razor clams, oyster and abalone? While the white foam was definitely oyster. I felt like having a big gulp of seawater while a seagull took a dump in my mouth. Not very good in terms of taste, but 10/10 for presentation and fun. Rashiku Junmai Ginjo Sake to go along with it. Cool!

Salmon poached with liquorice. Artichokes, vanilla mayonnaise. Not a big fan of liqourice, but I understand the efforts the chef is making to take us back to our roots and childhood days and tastes. The liquorice colours the salmon black, but the salmon stay wonderfully soft and retains all of its flavour. Forgot to take a picture of it, it was OK.

Ballotine of Anjou Pigeon with Black Pudding, pickling brine and spiced juices. The pigeon was very gamey and the black pudding pretty bloody. In fact the whole course reeked of blood a bit too much. Not a very good taste sensation. In fact, now is the time when I have to say that the main courses were all a bit disappointing. I thought that they would be the main attraction, but instead the amouses, starters and desserts were all much better. So keep on improving these, Heston my friend. The best thing about the course is the ’99 Cannubi Barolo. Hard hitting stuff.

Hot and ice tea. Amazing. They bring you glass of ice tea which looks completely normal. You then take a drink and realize that half of the tea in your mouth is really warm, while the other half is ice cold! This is because of the consistency, acidity, temperature of the two fluids: they simply don’t mix and stay apart. It’s magic.

Mrs. Marshall’s Margaret Cornet. A nice little cornet of delicious apple ice cream made using the age-old recipe of Mrs Marshall. Fun.

Pine Sherbet Fountain. Sherbet is also one of those things English kids grew up with. You suck it up through a tube and it tastes of pine trees! Perfect start for the next course which is the Douglas Fir puree with mango jelly on top. The puree and the sherbet all taste of pine trees and Christmas. Hand up those of you who have had a Douglas fir tree in your living room. Suck the leaves next time and you’ll know what I’m talking about.

2005 Vidal ice wine, Pelee Island Winery, Canada – I prefer the Szepsy Cuveé , but amazingly enough this one really tastes of pine trees and Canada! A perfect choice to accompany the food.

Nitro Scrambled Bacon and Eggs Ice Cream (2004)
A nitro dish to round off the night. The waitress comes up with a basket of Fat Duck branded eggs, which she breaks up into a pot. The eggs have been pre-filled with egg cream and it flows into the pot. The waitress then pours a large dose of liquid nitrogen on the egg paste and it turns into ice cream in a matter of seconds. The final dish is assembled with some French toast, an almost sweet piece of bacon „candy” and the egg ice cream. Wow! Wine: Jurancon, Uroulat, Charles Hours, South West. Still prefer a good 6 puttonyos aszú.

And a double wow to round it all off. A little plexi display appears with a map of Scotland drawn on it. The map has wine gums shaped like whiskey bottles stuck all over various regions of Scotland. Each gum tastes of different regions – Oban, Highland Park, Glenmorangie, etc. Peel off the gum, pop it in your mouth and let it dissolve and feel the peaty tastes! We almost laughed ourselves to death when we received this.

You must be wondering about the price of it all. 200 pounds per head.

Q: Am I crazy?
A: Yes, probably.
Q: Is Heston?
A: Yes, definitely.
Q: But is it all worth it?
A: Sure. It’s an experience of a lifetime. But there’s no real point of going back, because the menu rarely changes and there is little emphasis on seasonal ingredients.
Q: Is it the world’s best restaurant?
A: No, it’s a category on its own I guess.

The Fat Duck by Heston Blumenthal
Bray on Thames
http://www.fatduck.co.uk/

Overall: 9.5/10