Gyakran húzzák rá a cicákra a lusta jelzőt, pontosan ilyen a Kilenc élet is.
Szép számmal akad elrettentő példa a beszélő állatokat felvonultató és a testcserés poénra építkező filmekre egyaránt, sőt, azzal a remekbe szabott ötlettel is eljátszottak már a fimkészítők, hogy vajon mi sülhet ki e kettő ötvözéséből (Szimat nyomozó / Oh, Heavenly dog!). Én mindezek ellenére is reménykedve ültem be a Kilenc életre, nem kizárólag a sztár szereplőgárda és a macskarajongásom miatt, hanem mert láttam potenciált az említett klisék kifordításában, és epedeztem egy jóízű családi vígjátékért – ez az alkotás viszont minden téren cserben hagyott. A macskákkal ellentétben nekünk nem kilenccel, hanem csak ezzel az egy életünkkel kell gazdálkodnunk, és nem érdemes egy percet sem áldoznunk belőle Barry Sonnenfeld legújabb alkotására.
A film főhőse, Tom Brand (Kevin Spacey) a tipikus 21. századi karrierista arrogáns férj és apa, aki nem válaszol felesége telefonhívásaira, elfelejti a lánya szülinapját és végül a hőn áhított macskát is csak kényszerből veszi meg szülinapi ajándékként, hiszen ő maga utálja ezeket az állatokat. A Cristopher Walken által alakított hóbortos állatkereskedő közbenjárásával Tom kap egy utolsó esélyt a jobb emberré válásra: miután egy baleset következtében kómába esik, szelleme átkerül az ajándék cica testébe, és így kell bizonyítania, hogy képes a jellemfejlődésre.
A történet butasága akkor csúcsosodik ki, mikor látjuk, mennyire irreálisan reagálnak a férfi hozzátartozói a bekövetkezett tragédiára: felesége (Jennifer Garner) és lánya (Malina Weissman) figyelmét teljességgel leköti az új háziállat, a megtörtség vagy gyász legkisebb jelét sem fedezzük fel rajtuk – ez egyforma mértékben forgatókönyvírói és színészvezetési hiba: Garner arcjátéka és gesztusai helyenként egyenesen röhejesek. A fia (Robbie Amell), aki számára sosem volt megfelelő apa-modell Tom, ugyancsak teljesen ignorálja a kórházban fekvő férfit, csak arra koncentrál, hogy beteljesítse apja legnagyobb és legönzőbb álmát, ha ez meg nem sikerül, akkor az öngyilkosság merül fel második opcióként. Ezek a viselkedési minták felháborítóan vállalhatatlanok egy családi vígjátékban, így arra kell következtetnünk, hogy más a célközönség. Ahhoz viszont szintén kevés a film, hogy a felnőtteket szórakoztatni tudja, hiszen egész egyszerűen semmilyen mértékben nem vicces. Egy ponton halványan felsejlik, hogy a most divatos macskaőrület kiparodizálására fog rájátszani (Spacey karakterének van egy olyan mondata, hogy „hideg és önző teremtések a macskák, mégis imádjuk őket valamiért”), de e tekintetben is csalódnunk kell.
A narratív sablonok frappáns kontextusba helyezésével (tehát sokkal több aktualitás beemelésével) akár élvezhetővé is lehetett volna tenni ezt a klisékupacot. Így viszont ugyanabba a csapdába esett ez az alkotás is, amelybe a legtöbb élőszereplős-beszélő-állatos film (kivételt képez a remek A hangok / The Voices): egyetlen ütőkártyája az, hogy az állatok beszélnek a nézőkhöz, ez viszont már rég kevés, és ha nem mondanak humoros dolgokat, akkor még a legkisebbek sem nevetnek önmagán a beszéd aktusán.
Még attól is megfosztottak bennünket, hogy a macska cukiságán lelkendezzünk, teljesen fölöslegesen oldottak meg egyes jeleneteket CGI-jal, élőben felvéve élvezhetőbbek lettek volna: sokkal aranyosabb egy valódi macska üveggel babrálása, mint egy gyenge CGI, ami képes ki is nyitni azt. Pontosan az hiányzik így a filmből, amiért a macskabarátok szeretni tudnák: annak a felismerése, hogy ezek az állatok természetüktől fogva igazi komikusok. Jobbakat derülünk a film elejére komponált vicces internetes macskavideók montázsán, mint azon, ahogy egy számítógéppel generált, aránytalan felépítésű macskaszerű dolog valószerűtlen mozdulatokat végezve felcsapódik a falra. Így a nevetséges színészi játékok részben magyarázhatóak a CGI szükségtelenül eltúlzott használatával is. Spacey egészen addig jól alakít, amíg emberként látjuk, viszont a macska hangjaként minden egyes rosszul megírt mondatot unottan és szárazon mond el, egyáltalán nem képes kitörni a film laposságából.
Gyakran húzzák rá a cicákra a lusta jelzőt, pontosan olyan a Kilenc élet is, mint egy neves színészekkel felhizlalt dög macska, amely minimális erőfeszítést sem mutat arra, hogy felkászálódjon a középszerűség almából. Nincsenek valódi karakterrajzok, sőt, egyáltalán sem valódi karakterek hiteles belső motivációkkal, sem valódi történet, sem poénok vagy színészi bravúrok – ha mozgóképekkel akarjuk pótolni a napi cukicica-adagunkat, akkor inkább nézzük meg a szintén 2016-os Keanut, vagy keressünk másfél órányi macskás gifet, mindenképp jobban járunk.
