Archívum: Fafajták

Kerekded, boltozatos, gyakran szélesen szétterülő koronájú, nagy fa. Kérge ólomszürke, paraszemölcsös, de nem rücskös-barázdált, mint észak-amerikai rokonáé, a nyugati ostorfáé (C. occidentalis). Vesszői vékonyak, kezdetben sűrűn szőrösek, később lekopaszodók. Rügyei aprók, a vesszőhöz simulók. Átellenesen szórt állású levelei tagolatlanok, kissé aszimmetrikusak, hosszúkás-lándzsásak, 5-15 cm hosszúak, hosszan kihegyezett csúcsúak. Szélük egyszeresen fűrészes, színi oldaluk sötétzöld, fonákuk szürkés-világoszöld, fiatal korában fehér szőrök borítják. Magányos, levélhónalji virágai halvány sárgászöldek. Gömbölyű, csonthéjas termései 1 cm átmérőjűek, kocsányuk hosszú (3 cm körüli), húsuk édes, ehető. Mint szárazságtűrő, melegkedvelő fát a mediterrán országokban útsorfának gyakran ültetik. Hazánkban a nyugati ostorfa mellett kisebb jelentőségű, főként melegebb mikroklímájú városrészekben (például a budai Várban és Pécs belvárosában) találkozhatunk vele.

Terebélyes, boltozatos koronájú fa, nagy termetűvé csak jó vízellátású talajon, fejlődik. Kérge középszürke, idősebb korában a több éven át növekedő paralécektől rücskösen barázdálttá válik. Vesszője vékony, sötétbarna, rügyei a vesszőtől kissé elállók. Átellenesen szórt állású levelei tagolatlanok, tojásdadok, aszimmetrikusak, 6-12 cm hosszúak, fűrészes szélűek, színi oldaluk középzöld, reszelősen szőrös, fonákuk világosabb. Lombja ősszel citromsárgára színeződik. Virágai aprók, világoszöldek, a levélhónaljakban magányosan fejlődnek. Rövid (1-1,5 cm-es) kocsányú, apró (kevesebb mint 1 cm átmérőjű) csonthéjas terméseinek húsa éretten narancssárga, édes datolyaízű, vastagsága azonban nem éri el az egy millimétert. A termést madarak és kisemlősök (például a nyestek) terjesztik. Mivel jól bírja a szennyezett városi levegőt (a szárazságot azonban kevésbé), útsorfaként gyakran nagy mennyiségben ültetik. Az ültetett példányok közelében kivadul, ritkán sűrű állományokat is alkot, ahol mély árnyékával megakadályozza más fák természetes felújulását. Fája kemény, fehér, rendkívül szívós. Csapadékosabb években hajtásai másfél méteresre is megnőhetnek, melyek pár év elteltével ostornyél készítésére kiválóan alkalmas gallyá vastagodnak.

Az észak-afrikai Atlasz hegység az otthona ennek a termetes fenyőfélének, mely kifejlett korában meghaladhatja a 30m-es magasságot is. A cédrusok nemzetsége igen kicsi, mindössze 3-4 fajt foglal magába, melyek olyan mértékben hasonlítanak egymásra, hogy egyes botanikusok minden jelenlegi fajt egyetlen faj alfajainak tekintenek, s ezért az atlasz cédrust sok forrás Cedrus libani subsp. atlantica néven jelöli meg. Ez a hosszú életű fa természetes élőhelyein mára veszélyeztetetté vált, kertészeti változatait azonban előszeretettel nevelik a világ sok táján.Az atlasz cédrus kezdetben kúpos növekedésű, később azonban a lombkorona kiszélesedik és némileg szabálytalan formájúvá válik. Hajtásain csomókban állnak a tűlevelek, ezért némiképp hasonlít a vörösfenyőkre (Larix spp.), amelyek azonban lombhullatók, ellentétben az atlasz cédrussal, amely a tél folyamán is megőrzi leveleit. A levelek színe változékony mind a természetben, mind a kertészeti változatok esetén. A legkedveltebb változatok hamvas borítású, kékeszöld levélzettel rendelkeznek (Glauca csoport), de léteznek zöld, sőt sárgászöld levelű változatok is (pl. ‘Aurea’). Termete a miatt az atlasz cédrus elsősorban nagyobb kertekbe való, mivel még magas törzsre oltott csüngő változatai (pl. ‘Glauca Pendula’) is rendkívül terebélyesek. Kisebb kertbe az oszlopos növekedésű ‘Fastigiata’ a legalkalmasabb, mivel idős korában sem fejleszt igazán széles lombkoronát.

Szép lombozatú, gömbölyded koronájú lombhullató fa, mely hosszúkás, lecsüngő, barna színű terméséről kapta a nevét. Mivel 15 méternél magasabbra csak ritkán nő, nemcsak parkokba, de kertekbe is ideális lehet szoliterként. Szürkés kérgű törzse egyenes, lombját nagyméretű világoszöld levelek alkotják, melyek jellegzetesen szív alakúak, s a fonákukon gyakran szőrösek. Májustól a nyár derekáig nyíló, fehér, tölcsér alakú virágai felálló bugákban nyílnak. Ezekből fejlődnek őszre az akár 40 cm hosszú hüvelyszerű tokok, melyek számos magot rejtenek. Legnépszerűbb fajtája a többnyire „gömb szivarfa” néven forgalmazott, magas törzsre oltott ‘Nana’, mely metszés nélkül is szép, lapított gömb alakú koronával rendelkezik. Ez a változat nem virágzik, ugyanakkor törpe növekedésének köszönhetően előkertek díszéül is szolgálhat.

A szelídgesztenye a gesztenye (Castanea) nemzetség egyetlen Európában előforduló faja, mely ehető termése miatt régóta kedvelt díszfa. Ez a Magyarországon is őshonos, termetes lombhullató fa akár 20-25m magasra is megnő, így térigénye elég nagy. Június-júliusban nyílnak látványos krémszínű virágfüzérei, melyek akár 30cm hosszúak is lehetnek. A virágokat tövises kupacs borította makktermések követik, melyek felületesen nézve összetéveszthetőek a közeli rokonságban nem álló vadgesztenyék (Aesculus spp.) termésével, mely utóbbi azonban szaponin tartalma miatt mérgező. Míg a vadgesztenye tenyeresen osztott leveleket fejleszt, addig a szelídgesztenye egyszerű, lándzsás levelekkel rendelkezik, melyek durván fűrészes szélük miatt kissé magyalra emlékeztetnek.

A közönséges gyertyán egy kifejezetten termetes, hazánkban is őshonos lombhullató fa, melynek csüngő ágú, ‘Pendula’ nevű fajtája is igen látványos. Ez a magas törzsre oltott kultivár magasságát tekintve változatos, de általánosan elmondható, hogy még az alacsony törzsre oltott egyedek is nagy térigényűek. Széles, esernyő alakú koronája miatt elsősorban nagyobb kertekbe ajánlott, ahol ideális szoliternövény lehet. Talajra visszahajló vesszőit tojásdad alakú, kétszeresen fűrészes levelek borítják, melyek rendszerint mélyen erezettek, kissé hullámosak. Ez a fajta többnyire egyáltalán nem virágzik, de az alapfaj barkavirágzatai amúgy sem kifejezetten látványosak. Zöld lombja az ősz folyamán időnként sárgára színeződik. Végső magassága kb. 4-8 m közé tehető.

A sárga borsófa vagy borsócserje (Caragana arborescens) eredetileg Szibériából, Kínából, Mongóliából és Kazahsztánból származik, de az egész mérsékelt övben kedvelt dísznövény. Ez a cserje a pillangósvirágúak családjába tartozik és alapváltozata akár több méteres fává is nőhet, melynél azonban valamivel népszerűbbek a magas törzsre oltott, csüngő ágrendszerű változatok, mint például a ‘Pendula’, vagy a szeldelt levelű ‘Walker’. A ‘Pendula’ sárga színű virágait április-májusban hozza, melyek a virágzás csúcsán igazán attraktívvá teszik ezt a növényt, később az ősz folyamán pedig leveleinek megsárgulása hoz némi színfoltot a kertbe. A ‘Pendula’ azonban a levelek lehullása után is szép dísze marad a kertnek, hiszen csüngő ágrendszere érdekes struktúraként szolgál a tél folyamán is. Magassága az alany törzsének magasságától függ, de kb. 1,5-2 méter között változik. Mivel térigénye viszonylag kicsi, ezért kisebb előkertbe is ültethetjük, de szoliter növénynek vagy térelválasztónak is kiváló.

A puszpángfélék közkedvelt névadója, melyet évszázadok óta leginkább sövényként nevelnek. Ez a viszonylag igénytelen fagytűrő növény jól bírja a metszést, és idővel igen tömött felépítésű textúrák alakíthatók ki a segítségével. Ezt a tulajdonságát használták ki a kertépítők már a barokk és a reneszánsz korában is, amikor is sokféle művészien vágott alakzatot formáltak belőle. Azonban nem csak a nagyvilági kertek, hanem a klasszikus vidéki kertek stílusos cserjéje is egyben, melyből alacsonyabb térelválasztó, vagy akár magas telekhatároló sövény is nevelhető. Maga a növény lassú növésű sűrű bokros cserje, melyen tojásdad alakú fényes bőrszerű levelek fejlődnek. Kis krém-fehér illatos virágai tavasszal nyílnak. Végleges magassága akár a 3m-t is elérheti, bár vannak alig 1 métert elérő törpe változatai is, mint a szegélypuszpáng néven is ismert ‘Suffruticosa’. A növény minden része mérgező.

10-12 méterre növő, ernyős, vagy gömbölyded koronájú, legtöbbször rövid törzsű, vagy az aljától szélesen elágazó fa. Levelei fonákukon molyhosak. Kétlaki virágaik jelentéktelenek. Érdekes áltermése ősszel érik, a zöld gömbből a magvak narancspiros, nyelvszerű nyúlványokon lógnak. Hazája Kelet-Ázsia. Laza talajt, védett, napos fekvést kíván, néha visszafagy, de tőből ismét kihajt. Szaporítása: Magvetés tavasszal üveg, vagy fólia alá. Gyökérsarjak felszedése.

Levelek: Tojásdadok, 10 cm hosszúak, 6 cm szélesek, hegyes csúcsúak, fogazottak. Felszínük sötét, néha fénylő zöld, fonákjuk az erek mentén szőrös. Ősszel aranysárgára színeződnek. A vesszők molyhosak. Kéreg: Színe nagyon változatos. A fénylő narancsbarnától és a sötét rézvöröstől a rózsaszínig, vagy a fehérig terjedhet. Vékony lemezekben hámló. Virágok: Tavasszal nyílnak. A sárga, lecsüngő, porzós barkák 12 cm-esek, vagy hosszabbak, a termősek zöldek, felállók. Termés: Termős barkák éretten apró makkokra esnek szét. Származási hely: Kína, Himalája. Élőhely: Magashegységi erdők. Megjegyzés: Ez a széleskörűen elterjedt faj a finom, fehér kérgű nyírek egyike. A Himalájában a kérgét papírgyártásra és tetőfedésre használják.