SARAH J.

MAAS megjelent kötetei:

AZ ÜVEGTRÓN-SOROZAT

THRONE OF GLASS – ÜVEGTRÓN

Első kötet

CROWN OF MIDNIGHT – ÉJKORONA

Második kötet

HEIR OF FIRE – A TŰZ ÖRÖKÖSE

Harmadik kötet

QUEEN OF SHADOWS – ÁRNYAK KIRÁLYNŐJE

Negyedik kötet

EMPIRE OF STORMS – VIHAROK BIRODALMA

Ötödik kötet

TOWER OF DAWN – A HAJNAL TORNYA

Hatodik kötet

THE ASSASSIN’S BLADE – AZ ORGYILKOS PENGÉJE

Az Üvegtrón előzményei

TÜSKÉK ÉS RÓZSÁK UDVARA-SOROZAT

A COURT OF THORNS AND ROSES

Tüskék és rózsák udvara

A COURT OF MIST AND FURY

Köd és harag udvara
 A COURT OF WINGS AND RUIN
Szárnyak és puszulás udvara

A COURT OF FROST AND STARLIGHT

Fagy és csillagfény udvara

A COURT OF SILVER FLAMES

Ezüst lángok udvara

CRESCENT CITY-SOROZAT

CRESCENT CITY
Föld és vér háza
Írta: Sarah J. Maas
A mű eredeti címe: House of Sky and Breath
(Crescent City Book 2)
Text copyright © by Sarah J. Maas 2022. All rights reserved.
Map copyright © Virginia Allyn
 
Fordította: Szabó Krisztina
A szöveget gondozta: Molnár Eszter
 
A művet eredetileg kiadta: Bloomsbury Publishing Plc 2022
 
Cover illustrations and interior art by Carlos Quevedo
Cover design by John Candell and David Mann
 
ISSN 2559-8295
EPUB ISBN 978-963-597-228-9
MOBI ISBN 978-963-597-229-6
 
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2022-ben
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó
 
Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor, Tamaskó Dávid
Korrektorok: Széll Katalin, Deák Dóri
 
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített
kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak
része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a
fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
 Robin Rue-nak,
a rettenthetetlen ügynöknek és igaz barátnak
 MIDGARD NÉGY HÁZA
ahogyan azt a v. k. 33. évében a Birodalmi Szenátus
az Örök Városban elrendelte

FÖLD ÉS VÉR HÁZA

Alakváltók, emberek, boszorkányok, közönséges állatok
és mindazok, akiket Kthona szólít, továbbá Luna néhány
kiválasztottja

ÉG ÉS LÉLEGZET HÁZA
Malákhim (angyalok), tündérek, elementálok,
természetszellemek* és azok, akiket Solas megáldott, továbbá
Luna néhány kegyeltje

EZER VÍZ HÁZA

Folyószellemek, sellők, vízi lények, nimfák, kelpie-k,
nøkkok és mások, akik Ogenas oltalma alatt állnak

LÁNG ÉS ÁRNY HÁZA

Daemonakik, kaszások, lidércek, vámpírok, drakik, sárkányok,
nekromanták, továbbá számos veszedelmes és névtelen lény,
akiket még maga Urd istennő sem lát
 
 
 
* A természetszellemeket a Bukásban való segédkezésük okán
kizárták a házukból, és most alsóbbrendűként tartják őket
számon, de sokan nem fogadják el ezt azítéletet.
 PROLÓGUS

Sofie már két hetet túlélt a Kavalla haláltáborban.

Két hete érkezett meg, és az őrök – egytől egyig mind
rémfarkas – még nem szagolták ki. Minden terv szerint haladt.
A marhavagonban összezsúfolódva töltött napok bűze elfedte a
vére árulkodó illatát. Akkor is elrejtette őt, amikor a többiekkel
együtt végig kellett vonulnia a tábor téglaépületei közt, ezen az
új Hélen, ahol kicsiben megtapasztalhatták mindazt, amit az
Aszterek a háború elhúzódása esetére terveznek számukra.
Két hetet töltött el itt, és a bűz máris a bőrébe ivódott, még a
kifinomult szaglással rendelkező farkasokat is megtévesztette.
Reggelinél pár lépésre állt az egyik őrtől a sorban, de a férfi még
csak felé sem szagolt.
Kisebbfajta győzelem volt ez. Olyasmi, aminek Sofie
roppantmód örült mostanság.
Az Ophion támaszpontjainak a fele már lelepleződött. Jó
néhány másikra is ez a sors vár a közeljövőben. De Sofie
számára most csak két hely létezett: Kavalla és a servasti kikötő,
ahová aznap este készült eljutni. Egyedül még gyalogszerrel is
könnyedén elérheti. Előnye ez annak, hogy azon kevesek közé
tartozik, akik képesek az emberi és a vanír személyiség közt
váltani, és hogy egyike annak a maréknyi embernek, akik
átestek a Zuhanáson.
Gyakorlatilag vanírrá vált tőle. Hosszú életet élhetett, és
minden olyan előnyt élvezett, amit az emberekből álló családja
sem most, sem a jövőben nem fog. Talán meg sem próbálkozik a
Zuhanással, ha a szülei nem ösztökélik – a gyógyulási képesség
újabb páncélt jelentett egy olyan világban, ami folyton az
életére akart törni. Végül titokban megtette egy eldugott
sikátorban, egy teljességgel illegális Zuhanás-központban, ahol
az őt bámuló szatír volt a Horgonya, a rituáléért pedig az
elsőfényével fizetett. Az azóta eltelt években azt gyakorolta,
hogyan viselje az emberségét köpenyként, kívül és belül is.
Lehet, hogy rendelkezik mindazzal, ami vanírrá tesz valakit, de
valójában sosem lesz vanír. A szívében, a lelkében semmiképp.
Ugyanakkor ezen az estén… ezen az estén Sofie nem bánta,
hogy szabadon kell eresztenie egy kicsit a szörnyet.
A drótkerítés előtt guggolt a sárban, mögötte tucatnyi apró
alakkal. Miattuk nem lesz egyszerű az út.
Öt fiú és hat lány gyűlt Sofie tizenhárom éves öccse köré, aki
úgy őrködött felettük, akár pásztor a nyája felett. Emile keltette
fel őket a barakkjukban, a Nap egy jólelkű papja segített neki,
aki épp tíz méterre tőlük, a fészernél állt őrt.
A gyerekek mind soványak voltak, a bőrük szürke. A szemük
túl nagynak tűnt, túlságosan reményvesztett pillantás ült benne.
Sofie-nak nem kellett rákérdeznie, mi történt velük.
Valószínűleg ugyanúgy jártak, mint ő, olyan lázadó emberek
gyerekeként látták meg a napvilágot, akiket vagy elfogtak, vagy
elárultak. Az ő családjával az utóbbi történt.
Sofie egyedül a színtiszta vakszerencsének köszönhette, hogy
nem került a rémfarkasok karmába – legalábbis ez idáig.
Három éve késő estig tanult a barátaival az egyetemen. Éjfél
után ért haza, és amint meglátta a betört ablakokat, a szétzúzott
bejárati ajtót, a teljesen átlagos kertvárosi házuk oldalára festett
LÁZADÓ ROHADÉKOK feliratot, futásnak eredt. Egyedül Urdnak
adhatott hálát, amiért a bejárati ajtónál strázsáló rémfarkas őr
nem látta meg.
Később kiderítette, hogy a szülei valóban életüket vesztették.
Az Ünő és az ő elit rémfarkas vallatói a kínkeserves halálig
kínozták őket. Sofie hónapokon át dolgozott az Ophionnak, hogy
elég magasra jusson a ranglétrán, és megszerezze a jelentést,
amiből az is kiderült, hogy amint a nagyszülei elérték az északi
Bracchus tábort, sortűz elé állították őket a többi idős emberrel
együtt, a testüket pedig tömegsírba vetették.
Az öccse pedig…
Sofie egészen idáig semmit sem tudott Emile-ről. Éveken át
dolgozott az Ophion lázadóival, hátha szert tesz valamiféle
információmorzsára a fiúval, a családjával kapcsolatban. Arra
inkább nem gondolt, hogy mit művel az információért cserébe.
A kémkedésre, a gyilkosságokra, amiket azért követett el, hogy
kiderítse, amit az Ophion tudni akart – ezek ólmos köpenyként
fedték a lelkét.
De végül csak tett annyit az Ophionért, hogy a szervezet
elárulja, Emile-t ide küldték, és a nehézségek ellenére túlélte.
Végre kiderült, hol az öccse. A vezérkar meggyőzése, hogy
engedjék el ide… egy újabb útvesztő volt, amiből kiutat kellett
találnia.
Végül Pippa segítségére szorult. A vezérkar hallgatott Pippára,
a hű és buzgó katonára, az elit Esthajnal egység parancsnokára.
Főleg most, hogy az Ophion ilyen sok embert veszített. A
nagyjából ember Sofie… Tudta, hogy hasznos számukra, de így,
hogy vanírvér folyt az ereiben, sosem fognak teljesen megbízni
benne. Úgyhogy időnként szüksége volt Pippára. Éppannyira,
amennyire Pippa Esthajnal alakulatának szüksége volt Sofie
erejére a küldetései elvégzéséhez.
Pippa nem barátságból segített neki. Sofie szinte teljesen
biztos volt benne, hogy az Ophion lázadói hálózatában
nincsenek barátok. Pippa haszonleső volt, és tudta, hogy ha ez a
bevetés jól sikerül, és Sofie győztesen tér haza, jó néhány ajtó
megnyílik majd előtte a vezérkaron belül.
Egy héttel azután, hogy a vezérkar jóváhagyta a tervet, és
több mint három évvel azután, hogy a családját elragadták az
otthonukból, Sofie besétált Kavallába.
Megvárta, amíg a helyi rémfarkasőrjárat elér mellé, aztán
kibotladozott eléjük, alig másfél kilométerre innen. Azonnal
megtalálták a kabátjában a hamis lázadó iratokat. Fogalmuk
sem volt róla, hogy Sofie fejében ott lapul az az információ, ami
az Aszterek ellen folytatott háború végét jelentheti.
A csapás, ami pontot tehet a konfliktus végére.
Az Ophion túl későn jött csak rá, hogy mielőtt Kavallába
ment, végre teljesítette a küldetést, amire korábban éveken át
készült. Sofie gondoskodott róla, mielőtt elindult, hogy Pippa és
az Ophion tudjon róla, megszerezte az információt. Most már
nem fogják megszegni az ígéretüket, mindenképpen eljönnek
érte és Emile-ért. Tudta, hogy ezért bizony drágán megfizet
majd, hiszen titokban ment el kideríteni az információt, és most
pajzsként használta.
De az majd csak később jön.
A rémfarkasőrjárat két napig vallatta. Két nap után
behajították a marhavagonba a többiek mellé, meggyőződésük
volt, hogy Sofie egyszerű emberlány, aki az őt kihasználó
szeretőjétől kapta az iratokat.
Nem gondolta volna, hogy egyszer kapóra jön majd az
egyetemi dráma minorja. Hogy a kedvenc tanára hangján cseng
majd a kritika a fejében, miközben valaki letépi a körmeit. Hogy
olyan őszinteséggel fogja eljátszani a vallomását, mint ahogyan
korábban a színpadon a szerepeket.
Vajon tudta-e a vezérkar, hogy a színjátszó képességeit
előttük is ugyanúgy bevetette?
De ez sem aggasztotta igazán. Legalábbis ma még semmiképp.
Ezen az estén csak a kétségbeesésében kovácsolt terv számított,
aminek most végre beérik a gyümölcse. Ha nem árulták el, ha a
vezérkar nem jött rá az igazságra, akkor harminc kilométerre
innen hajó várja őket, amivel elmehetnek Pangerából. Lenézett
a köré gyűlt gyerekekre, és imádkozott, hogy többen is
elférjenek azon a hajón, mint az a három utas, akiknek az
érkezését ígérte.
 Másfél hétig azt várta Kavallában, hogy végre megpillantja
majd az öccsét, hogy kiderül, merrefelé lehet az óriási táborban.
Aztán pár napja meglátta őt, amikor sorban álltak ennivalóért.
Úgy tett, mintha megbotlott volna, hogy leplezze a döbbenetét,
az örömét, a bánatát.
Annyira megnőtt! Olyan magas lett, mint az apjuk. Hosszú
végtagok, csupa csont és bőr, egyáltalán nem hasonlított egy
egészséges tizenhárom évesre, de az arca… Ugyanolyan volt,
mint gyerekkorukban. Épp csak kirajzolódtak rá a felnőttkor
első jelei.
Ezen az estén belopózott a fiú barakkjába. És hiába telt el
három év, hiába volt mögöttük számtalan szörnyűség, Emile is
azonnal felismerte őt. Sofie abban a pillanatban magával vitte
volna, ha az öccse nem könyörög, hogy menekítsék ki a
többieket is.
Most tizenkét gyerek kuporgott Sofie mögött.
Hamarosan megkongatják a vészharangot. Mint kiderült,
mindenre különböző szirénákat használnak. Azzal jelzik, hogy
ideje felkelni, hogy eljött az étkezés ideje, hogy előre be nem
jelentett szemlét tartanak.
Gyászos madárfütty hangzott fel az alacsonyan megrekedő
ködből. Tiszta a terep.
Sofie néma imát mormolt a papnak és napistenének, aztán az
elektromos kerítéshez emelte megkínzott kezét. Nem nézett
oda, ahol a körmeinek lenniük kellett volna, sem a sebekre, és
nem törődött azzal, milyen zsibbadt és merev a keze, mert
ekkor a kerítésbe vezetett áram végigcsapott rajta.
 Végigcsapott rajta, beleköltözött, eggyé vált vele. Az övé lett,
úgy használhatta, ahogy jónak látta. Egyetlen gondolatára a
kerítés ereje megindult kifelé, a fémre kulcsolódó ujjai
felszikráztak. A fém narancssárgára, majd vörösre színeződött a
tenyere alatt.
Sofie lefelé lendítette a kezét, a bőre úgy felforrósodott, hogy
kettévágta a fémet, a drótot. Emile suttogva óva intette a
többieket, nehogy felkiáltsanak, és Sofie hallotta, hogy az egyik
fiú azt mormolja:
– Boszorkány!
Tipikus emberi félelem volt ez azokkal szemben, akik
vanírképességekkel bírtak – a nőkkel szemben, akik ilyen
elképesztő erőre tettek szert. Nem mondta el a fiúnak, hogy
nem boszorkányereje van. Hanem annál sokkal ritkább.
A keze a hűvös földet érintette, ahogy eljutott a kerítés
aljához. Széthúzta a fémet, a lyuk épp csak akkora volt, hogy
kiférjen rajta. A gyerekek megindultak előre, de Sofie intett
nekik, hogy maradjanak még, körbekémlelt a nyílt terepen. A
tábort a páfrányoktól és az óriási fenyőktől elválasztó út
üresnek bizonyult.
Csakhogy a fenyegetés hátulról leselkedett rájuk. Sofie a tábor
sarkaiban álló őrtornyok felé fordult, ahol a
mesterlövészpuskákkal felszerelkezett őrök strázsáltak, egyre
az utat fürkészték.
Sofie nagy levegőt vett, és a kerítésből elszipkázott erő ismét
végigdübörgött rajta. A táborban a lámpák szétdurrantak,
szikraeső hullott, az őrök kiáltozva pördültek feléjük.
 Sofie kiszélesítette a lyukat a kerítésen, megfeszült a karja, a
fém a tenyerébe vájt, úgy nyögte a gyerekeknek, hogy nyomás,
nyomás, nyomás…
Rongyos, foltos, a közel teliholdnál túlságosan világos szürke
egyenruhába öltözött kis árnyékok bújtak át sietve a kerítésen,
majd a sűrűn nőtt páfrányok és a mögöttük húzódó meredek
lejtő felé szaladtak a saras úton. Emile maradt utolsónak,
akinek magas, csontos teste továbbra is megrázó látványnak
bizonyult Sofie számára, éppolyan durvának, mint az erő, amit
birtokolt.
Inkább nem is gondolt erre. Az öccse után szaladt, pedig
legyengült a kevés ételtől, az iszonyú munkától, a táborban
uralkodó lélekromboló sanyarúságtól. Sár tapadt csupasz
talpához, kavicsok karistolták, de a fájdalom távolivá vált,
ahogy végignézett a páfrányok közül rámeredő tucatnyi sápadt
arcon.
– Gyerünk, gyerünk, gyerünk! – suttogta.
A furgon nem vár örökké.
Az egyik gyerek megingott, ahogy kiegyenesedve a lejtő felé
indult, de Sofie a csont és bőr lány hóna alá nyúlt, segített neki
megőrizni az egyensúlyát, miközben botorkáltak tovább, a
páfrányok végigsimítottak a lábszárukon, a lábfejük bele-
beleakadt a gyökerekbe. Nem elég gyorsak. Ennél gyorsabban
kell…
Felzúgott az egyik sziréna.
Sofie most hallotta először, mégis pontosan tudta, mit jelez a
fülsiketítő vijjogás: szökést.
 Elemlámpák fénypászmái hasítottak a fák közé, ahogy Sofie
és a gyerekek felértek egy domb csúcsára, majd szinte
lezuhantak a páfrányokkal teli árokba. Ez azt jelentette, hogy a
rémfarkasok emberalakban üldözik őket. A jó hír az, hogy így
nem láttak olyan jól a sötétben. A rossz pedig az, hogy lőfegyver
volt náluk.
Sofie levegőért kapkodott, de összpontosított, majd maga
mögé vágott az erejével. Az elemlámpák elsötétedtek. Még az
elsőfény sem bírt Sofie erejével. Kiáltások hangzottak fel, ádáz
férfihangok harsantak.
Sofie a csapat élére sietett, Emile pedig átvette a helyét hátul,
hogy senkit se hagyjanak hátra. Büszkeség dagasztotta Sofie
mellkasát, még ha rémület vegyült is az érzésbe.
Tudta, hogy ha elkapják őket, csakis holtan térhetnek vissza a
táborba.
Sofie égő combizmokkal szaladt fel a meredek lejtőn. Bele
sem akart gondolni, mit élhetnek át a gyerekek, akiknek
bütyökként állt ki a térdük, alig bírta el őket a lábuk. Abban a
pillanatban, hogy elérték a domb tetejét, a rémfarkasok
felüvöltöttek, a legkevésbé sem emberi hang tört fel
embertorkukból. Felhívás vadászatra.
Gyorsabb tempóra ösztökélte a gyerekeket. Köd, páfrányok,
fák, kövek…
Amikor az egyik fiú összeesett, Sofie felkapta, csak az inge
elejét szorító, túlságosan vékony ujjakra koncentrált.
Gyerünk, gyerünk, gyerünk…
Aztán feltűnt előttük az út, és rajta a furgon. Ezüstíj ügynök
nem hagyta itt őket.
Sofie nem tudta a valódi nevét. Nem engedte, hogy a férfi
elárulja neki, bár sejtette, mi – ki – ő. De számára mindig is
Ezüst marad. És nem hagyta itt őket.
Azt mondta, itt fogja. Azt mondta, hogy az Ophion ki fogja
nyírni, amiért otthagyta a saját küldetését. Hogy Pippa fogja
kinyírni. Vagy megparancsolja az egyik Esthajnal-katonájának,
hogy tegye meg.
De eljött Sofie-val, és itt rejtőzött az elmúlt két hétben, amíg
Sofie előző este meg nem rebegtette az elsőfényt – a
haláltáborban járőröző vanírok miatt egyedül ezt a jelet merte
leadni –, ezzel jelzett a férfinak, hogy huszonnégy óra múlva
legyen itt.
Sofie a lelkére kötötte, hogy ne használja az erejét. Még ha
úgy sokkal biztonságosabb és könnyebb lett volna is, túlságosan
legyengítette volna Ezüstöt a meneküléshez. És most ereje
teljében volt szüksége a férfira.
A holdfényben Ezüst arca sápadtnak tetszett a lopott
birodalmi egyenruhában, a haját hátrafésülte, ahogyan a
piperkőc tisztek szokták. Grimaszolva nézett Emile-re, majd a
tizenegy másik gyerekre, nyilván azt számolgatta, hányan
férnek be a jelöletlen, fehér furgonba.
–  Mind – mondta Sofie rekedtesen, a jármű felé rohanva. –
Mind, Ezüst!
A férfi megértette. Mindig megértette Sofie-t.
Természetfeletti kecsességgel ugrott ki a kocsiból, és
kinyitotta a hátsó ajtót. Egy perccel később, amikor már a
padlógázt adó Ezüsthöz préselődve ült a furgon elejében, és a
férfi melege átszivárgott vékony ruháin, Sofie még mindig alig
kapott levegőt. Ezüst a hüvelykujjával végigsimított Sofie vállán
újra meg újra, mintha saját magának akarná bizonyítani, hogy
tényleg ott van mellette, hogy kijutott.
Egyik gyerek sem szólalt meg. Egyikük sem sírt.
Miközben a furgon kettéhasította az éjszakát, Sofie azon
merengett, vajon képesek-e még rá egyáltalán.
 
 
Fél órába telt, hogy elérjék Servast kikötővárosát.
Sofie Ezüstnek dőlt, aki a göröngyös, kanyargó mellékúton
száguldva is képes volt gondoskodni róla, hogy a gyerekek
megtalálják az ételt hátul a táskákban. Csak három embernek
elegendő élelmet hozott, de a gyerekek tudták, hogyan
osztozzanak meg a kevésen. Ezüst arra is ügyelt, hogy Sofie is
egyen valamit. Az a két hét a táborban kis híján kicsinálta őt.
Nem értette, ezek a gyerekek hogyan éltek túl ott heteket.
Éveket. Az öccse három évet húzott le ott.
Egy éles kanyarban Ezüst halkan így szólt:
– Az Ünő a közelben van. A ma reggeli jelentés szerint Alcene-
ben járt. – Egy kisvárosban kevesebb mint kétórányira tőlük, a
birodalmi seregeknek lőszert és egyéb ellátmányt biztosító
észak–déli vasútvonal-hálózat, a Gerinc egyik fontosabb
állomásán. – A kémeink szerint errefelé tart.
Sofie gyomra összerándult, de inkább azzal törődött, hogy
felhúzza a ruhadarabokat és a cipőt, amit Ezüst hozott neki.
 –  Akkor reménykedjünk benne, hogy előbb elérjük a partot,
mint ő.
Ezüst nyelt egyet. Sofie óvatosan azt kérdezte:
– Pippa?
Ezüst állkapcsában megrándult egy izom. Pippával már évek
óta próbáltak bekerülni a vezérkarba. Őrült fanatikus, mondta
Ezüst Pippáról jó néhány alkalommal, általában azután, hogy a
nő Esthajnal alakulata kegyetlenül lesújtott, és senkit sem
hagyott életben. De Sofie értette, miért ilyen elkötelezett Pippa,
hiszen ő maga is úgy nőtt fel, mintha teljesen ember lenne.
Pontosan tudta, hogyan bánnak az emberekkel, hogy miképpen
bánhattak Pippával a vanírok egész életében. Voltak bizonyos
dolgok, bizonyos események, amiket Ezüst sosem érthetett meg.
A férfi így szólt:
– Még nem hallottam felőle. De ajánlom neki, hogy ott legyen,
ahol ígérte. – Minden szavából sütött a rosszallás és a
bizalmatlanság.
Sofie nem szólt többet, csak mentek tovább. Nem akarta
elmondani Ezüstnek, mit tudott meg, hiába tett érte annyit a
férfi, hiába jelentett számára olyan sokat, hiába töltöttek együtt
néma órákat, hiába forrt össze testük és lelkük. Senkinek sem
mondja el, csakis akkor, ha a vezérkar betartja az ígéreteit.
Az Aszterek valószínűleg már rájöttek, mit derített ki. Nyilván
azért küldték utána az Ünőt, nehogy bárki másnak elárulja.
De a közvetlen fenyegetést a rémfarkasok jelentették, akik
minden egyes, Servast felé megtett, sietős kilométerrel egyre
inkább beérték őket, vérszagot fogott kopóként loholtak a
nyomukban. Ezüst gyakran belenézett a visszapillantó tükörbe,
és Sofie ebből tudta, hogy a férfi is tisztában van ezzel.
Ők ketten valószínűleg megbirkóznának néhány farkas
alakváltóval, korábban is megtették már. De egy kavallai
szökevény után nem csak néhányat küldenek. Sokkal többet
annál, mintsem hogy felvehessék velük a harcot, és életben
maradjanak.
Erre az eshetőségre is felkészült. Átadta a kommkristályt a
vezérkarnak, mielőtt Kavallába ment. Azt az értékes, egyetlen
kommunikációs csatornát, amin a legtöbbre tartott kémüket
elérhetik. Sofie tudta, hogy vigyázni fognak a kis kvarcra. Ahogy
Ezüst is vigyázni fog Emile-re. A szavát adta.
Köd lengte körbe Servast keskeny dokkjait, amikor kimásztak
a furgonból, ott gomolygott a Haldren-tenger hűvös, éjsötét vize
felett, körbeölelte a kikötőváros ősrégi kőépületeit. A
macskaköves utak felett őrködő maréknyi lámpaoszlop
elsőfénye hunyorgott. A zárt spaletták mögül nem szüremlett ki
fény, egyetlen autó vagy gyalogos sem mozdult a sűrű
árnyékban és ködben. Mintha Servast utcáit már előre
kiürítették volna. Mintha a lakói – főleg szegény halászok,
emberek és az Ezer víz házához tartozó vanírok – meghúzták
volna magukat, mert az ösztönük azt súgta, hogy ne
merészkedjenek ki a ködbe. Ezen az éjszakán semmiképp.
Hiszen rémfarkasok portyáznak odakint.
Ezüst ment előre, a haja kilógott a fejére húzott sapka alól, a
tekintete ide-oda rebbent, a pisztolyát a keze ügyében tartotta.
Sofie a saját szemével látta, milyen hathatósan oltja ki mások
életét pusztán az erejével, de néha fegyverrel mégis egyszerűbb
volt.
Emile a közelében maradt, ahogy végiglopakodtak az idők
során lepusztulttá váló utcákon és az üres piacon. Sofie érezte,
hogy a behúzott spaletták mögül figyelik őket, de senki sem
nyitott ajtót, hogy a segítségükre siessen.
Nem érdekelte. Amennyiben a hajó ott vár, ahol az ígéret
szerint várni fog, a világ többi része elmehet Hélbe.
Szerencsére a Bodegraven valóban járó motorral várta őket
három sarokkal odébb, egy hosszú famóló végén, az ezüst betűk
szinte világítottak a fekete hajótesten. A kis gőzhajó kerek
ablakaiban elsőfény világított, de a fedélzet csendesnek
bizonyult. Emile levegőért kapott, mintha maga Luna igézetét
látná.
Sofie imádkozott, hogy a kikötőn túl erősítésként további
Ophion-hajók várjanak, ahogyan azt a vezérkar megígérte,
cserébe azért az értékes személyért, akiért ő a táborba ment. A
vezérkart nem érdekelte, hogy ez az értékes személy az
öccseként látta meg a napvilágot. Csak a fiú képessége
foglalkoztatta őket, amiről Sofie beszélt nekik.
Sofie körbekémlelt az utcákon, a dokkokon, felnézett az égre.
Az ereiben a mágia egy ritmusra lüktetett a szívével. Egy
ellenütés. Csontdob, lélekharang.
Figyelmeztetés.
Menniük kell, most azonnal.
Megindult, de Ezüst a vállára tette széles kezét.
– Itt vannak – szólalt meg északi akcentusával.
 Kifinomultabb érzékszerveivel pontosabban észlelte a
farkasokat, mint ő.
Sofie a rézsútos tetőket figyelte, a macskaköveket, a ködöt.
– Milyen messze?
Ezüst jóképű vonásait rettegés torzította.
– Mindenhol… bassza meg, mindenhol ott vannak!
Már csak három sarok választotta el őket a megváltástól.
Kiáltások vertek visszhangot a kövön egysaroknyira tőlük:
– Ott! Ott!
Egyetlen szívdobbanásnyi idő maradt a döntésre. Egyetlen
szívdobbanásnyi… Emile megtorpant, sötét szemében félelem
izzott.
Elég a félelemből. Elég a fájdalomból.
–  Meneküljetek! – sziszegte Sofie Ezüstnek. A férfi a
fegyveréért nyúlt, de Sofie lerántotta a karját, elé lépett. – Vidd
fel a gyerekeket a hajóra, és menjetek! Feltartom a farkasokat,
és majd ott találkozunk.
A gyerekek egy része már a móló felé rohant. Emile még
tétovázott.
– Meneküljetek! – parancsolt rá Sofie ismét Ezüstre.
A férfi megérintette az arcát – leheletfinoman végigsimított
rajta –, aztán a gyerekek után rohant, üvöltött a kapitánynak,
hogy készítse fel a motort az indulásra. Ha nem indulnak el
most azonnal, egyikük sem éli túl.
Sofie Emile felé pördült.
– Szállj fel a hajóra!
A fiú szeme – az anyjuk szeme – tágra nyílt.
 – De te hogyan fogsz…?
–  Megígérem, hogy megint megkereslek, Emile. Ne feledd,
amit mondtam neked! Indulj már!
Magához rántotta a fiú magas, csontos testét, belélegezte az
illatát, azt, ami a táborban rárakódott kosz és mocsok
orrfacsaró bűze alatt rejtőzött. Aztán Emile botladozva
elhátrált, kis híján elesett, ahogy észrevette a Sofie ujjain felizzó
maradványerőt.
Az öccse csak annyit mondott:
– Ne kíméld őket!
Sofie lehunyta a szemét, felkészült. Összeszedte az erejét. A
fények kialudtak körülötte a háztömbben. Mire kinyitotta a
szemét az újonnan rátelepedő sötétségben, Emile már elérte a
dokkot. Ezüst a rámpánál várta őt, az egyetlen égő utcai lámpa
fényében integetett neki. Sofie Ezüst szemébe nézett. Biccentett,
remélte, hogy ezzel sikerül mindent átadnia, ami csak a
szívében rejtőzik, aztán megindult a rémfarkasok vonyítása
felé.
 
 
Sofie az Aszterek jelképével, az SPQM felirattal és az azt
körbeölelő hét csillaggal díszített négy autó reflektorának arany
fénye felé futott. Mindegyik tele volt birodalmi egyenruhát
viselő, fegyvert szorongató rémfarkasokkal. Azonnal kiszúrta az
arany hajú nőt a lenyitható tetejű, katonai jármű elejében.
Nyitott ezüst nyakék csillogott a nyakában.
Az Ünő.
 A szarvas alakváltó mellett két mesterlövész várta a
parancsot a nyitott kocsiban, puskájukat Sofie-ra fogták. Lidia
Cervos haja még a sötétben is ragyogott, gyönyörű arcán
érzelemmentes, hűvös kifejezés ült. Borostyánszín szemét végig
Sofie-n tartotta, a pillantásában öntelt derű csillogott. Diadal.
Sofie beugrott a sarok mögé, még mielőtt a lövések
mennydörgő dörrenése felhangzott. Mögötte, a ködben az Ünő
rémfarkasainak vicsorgása morajlott, ahogy berohant Servast
városába, el a kikötőtől. A hajótól és a gyerekektől. Emile-től.
Ezüst nem használhatja az erejét, hogy segítsen. Hiszen
fogalma sincs, merre jár Sofie.
Levegőért kapkodva sprintelt az üres, homályos utcákon. A
hajó kürtje felzúgott a sötét éjszakában, mintha azért
könyörgött volna, hogy igyekezzen.
Válaszképp tucatnyi riasztó vonyítás hangzott fel mögötte.
Egyre közelebb értek hozzá.
Ez azt jelentette, hogy volt, aki átváltozott farkassá.
Karmok mennydörögtek a közeli útburkolaton, és Sofie
fogcsikorgatva vágta le az utat egy újabb sikátoron keresztül a
felé a hely felé, ami az összes tanulmányozott térkép szerint az
egyetlen túlélési esélyét jelenthette. A hajó kürtje ismét
felharsant, utolsó figyelmeztetés volt, hogy most már indulni
fog.
Ha beljebb jutna a városban… csak egy kicsit beljebb…
Agyarak csikorogtak mögötte.
Fuss tovább! Nemcsak a nyomában loholó vanírok elől kellett
menekülnie, hanem a mesterlövészek elől is, akik egyedül arra
vártak, hogy nyílt terepre érjen. Az Ünő elől, aki nyilván tudja,
miféle információra tett szert Sofie. Akár még hízelgőnek is
vehetné, hogy maga az Ünő jött ide elbánni vele.
Felbukkant előtte a kis piactér, és Sofie a közepén álló
szökőkút felé rohant, egyenesen oda sújtott az erejével, átvágta
a követ és a fémet, majd víz fröcskölt, gejzírként öntötte el a
piacteret. A farkasok a vízbe gázoltak a környező utcákból,
átváltoztak, miközben sarokba szorították őt.
Sofie megállt az elárasztott tér közepén.
A farkasok emberi alakban birodalmi egyenruhát viseltek.
Apró ezüststráfok csillogtak a gallérjukon. Mindegyik megtört
lázadó kémért egy járt. Sofie gyomra felfordult a látványtól.
Csak egyfajta rémfarkas viselt ilyen ezüstjeleket. Az Ünő őrsége.
Az alakváltók legelitebb alakulata.
Hangos füttyszó hasított keresztül a kikötőn. Figyelmeztetés
és búcsú.
Úgyhogy Sofie felugrott a szökőkút szélére, és a közeledő
farkasokra mosolygott. Nem fogják megölni, hiszen az Ünő ki
akarja hallgatni. Pechükre fogalmuk sem volt, mi Sofie
valójában. Nem ember, és nem is boszorkány.
Szabadjára eresztette a dokkoknál összegyűjtött erejét.
Sistergő áram szikrázott az ujjhegyein és a rövid, barna tincsei
közt. Az egyik rémfarkas ekkor megértette, összekötötte a
látottakat azokkal a mítoszokkal, amiket a vanírok a
gyerekeiknek mesélnek.
–  Ez egy kibaszott viharmadár! – üvöltötte el magát a farkas
épp abban a pillanatban, amikor Sofie a teret elöntő vízbe, az
abban bokáig gázoló rémfarkasokra eresztette az erejét.
Esélyük sem volt menekülni.
Amint az elektromosság végigsiklott a köveken, Sofie a
dokkok felé fordult, szinte oda sem pillantott a füstölgő, félig víz
alatt lévő tetemekre. Az ezüststráfok olvadt fémként ragyogtak
a gallérokon.
Újabb füttyentés. Még odaérhet.
Sofie átgázolt az elöntött téren, reszelősen kapkodta a levegőt.
A rémfarkasnak csak félig volt igaza. Részben tényleg
viharmadár volt, a dédanyja nagyon régen összefeküdt egy
emberrel, még mielőtt kivégezték. A képesség, ami manapság
inkább legenda volt már, mint valóság, Sofie-ban ismét
felbukkant. Ezért akarták őt annyira maguk mellett tudni a
lázadók, ezért küldték olyan veszélyes küldetésekre. Ezért
becsülte olyan sokra Pippa. Sofie-nak olyan illata volt, mint egy
embernek, el tudta játszani, hogy az is, de olyan képesség
bujkált az ereiben, aminek a segítségével egyetlen pillanat alatt
végezhetett valakivel. Az Aszterek réges-régen kiirtották a
viharmadarakat. Sosem derült ki, hogy a dédanyja hogyan élte
túl, a leszármazottai pedig titkolták a vérvonalukat. Sofie maga
is titkolta.
Egészen addig a napig, amíg három évvel ezelőtt
meggyilkolták és elhurcolták a családját. Akkor megkereste a
legközelebbi Ophion-támaszpontot, és megmutatta nekik, mire
képes. Elmondta, mit akar tőlük ezért a képességért cserébe.
Gyűlölte őket. Majdnem annyira, mint az Asztereket és az
általuk felépített világot. Az Ophion három évig lengette
mézesmadzagként az orra előtt Emile hollétét, ígérgették, hogy
megkeresik, hogy segítenek neki kiszabadítani őt, ha Sofie
elvállal még egy küldetést. Lehet, hogy Pippa és Ezüst tényleg
hisz abban, amiért küzdenek, még ha teljesen másképpen
harcolnak is meg érte, de Sofie csak Emile-t akarta
kiszabadítani. Egy olyan világ, ahol szabadon élhetnek, csodás
lenne. De mit számít, ha nem marad egyetlen rokona sem,
akivel megoszthatná?
Számtalanszor szipkázott áramot a rendszerből, a lámpákból
és a gépekből, egyre csak gyilkolt és gyilkolt a lázadók nevében,
és mindez teljesen szétmarcangolta a lelkét. Gyakran felmerült
benne, hogy otthagyja őket, megkeresi egymaga az öccsét, de ő
nem kém volt. Nem voltak ismeretségei. Úgyhogy maradt a
helyén, és titokban azért dolgozott, hogy neki is legyen mit
mézesmadzagként lengetnie az Ophion előtt. Az értésükre adta,
milyen értékes információra tett szert, mielőtt Kavallába ment.
Egyre gyorsabban és gyorsabban rohant a kikötő felé. Ha nem
éri el a hajót, talán lesz egy csónak, ami eljuttatja a gőzhajóhoz.
Talán úszhatna addig, amíg Ezüst kiszúrja, és könnyedén
magához rántja az erejével.
Omladozó házakat és egyenetlen utcákat hagyott maga
mögött, a köd fátyolként lebegett.
Már tisztán látta a gőzhajóhoz vezető famólót. Arrafelé
rohant.
Látta Ezüstöt a Bodegraven fedélzetén, a férfi őt figyelte. De
miért nem használja az erejét, hogy elérje őt? Még pár lépés, és
már látta, hogy a férfi a vérző vállára szorítja a kezét.
 Kthona irgalmazzon neki! Nem úgy tűnt, mintha nagyon
súlyos lenne a sérülése, de Sofie sejtette, miféle golyóval lőtték
meg. Gorszi kő lehetett benne, ami elnyomja a mágiát.
Ezüst erejének már nem vehetik hasznát. De ha az egyik
mesterlövész eltalálta Ezüstöt a hajón… Sofie lefékezett.
A lenyitható tetejű kocsi a dokkokkal szemközti épület
árnyékában állt. Az Ünő továbbra is királynőként hevert benne,
mellette az egyik mesterlövész Sofie-ra fogta a puskáját. Hogy a
másik hová lett, arról fogalma sem volt. Csak ez az egy
számított. Ez az egy meg a puskája.
Valószínűleg gorszi golyókkal töltötte meg. Pillanatok alatt
végeznének Sofie-val.
Az Ünő arany szeme szénként izzott a gyér félhomályban.
Sofie felmérte, mekkora távolság választja el a móló végétől,
hogy hol lóg a kötél, amit Ezüst lehajított a hajóról, követte a
nyomát a nyílt tenger felé sikló Bodegraven mögött.
Az Ünő kihívóan biccentett. Vörös ajka mögül megtévesztően
nyugodt hang tört elő:
– Gyorsabb vagy egy golyónál, viharmadár?
Sofie nem maradt ott cseverészni. Akár a szülőföldje fjordjai
közt süvítő szél, olyan sebesen rohant a dokk felé. Tudta, hogy a
mesterlövész követi az útját a puskájával.
Várta őt a móló vége, a sötét kikötő.
Eldördült a puska.
Ezüst kiáltása még azelőtt kettéhasította az éjszakát, hogy
Sofie a deszkákra zuhant volna, a szálkák az arcába álltak, a
becsapódás elintézte az egyik szemét. Fájdalom hasított a jobb
combjába, szétmarcangolt hús és törött csont maradt utána, és
olyan iszonyú kín, hogy még a sikoly is a tüdejében ragadt.
Ezüst üvöltése hirtelen félbeszakadt, aztán már a
kapitánynak kiabált:
– Gyerünk, gyerünk, gyerünk, gyerünk!
Az arccal a mólón heverő Sofie tudta, hogy nagy a baj.
Felemelte a fejét, és visszanyelte a fájdalomkiáltását, vér
csorgott az orrából. Az omegahajó energiájának zúgása már
azelőtt elérte, hogy egyáltalán felfigyelt volna a közeledő
fényekre a kikötő vizének felszíne alatt.
Négy birodalmi tengeralattjáró hadihajó leselkedett cápaként
a Bodegravenre.
 
 
Pippa Spetsos az Orrae nevű lázadóhajó fedélzetén állt, a
Haldren-tenger végtelen sötétségként terült szét körülötte. A
Pangera északi partját pöttyöző városok elsőfényei arany
csillagokként ragyogtak a távolban. De Pippa egyedül Servast
csillogását figyelte. A feléjük sikló kis fényt.
A Bodegraven időben érkezett.
Pippa a mellkasát fedő hideg, kemény páncélra nyomta a
kezét, épp az Esthajnal egység lenyugvó napot mintázó jele fölé.
Nem fog megkönnyebbülten felsóhajtani addig, amíg meg nem
pillantja Sofie-t. Amíg biztonságba nem helyezi azt a két értékes
dolgot, ami a lánynál van: a fiút és az információt.
Aztán megmutatja Sofie-nak, egészen pontosan mi a
véleménye a vezérkarnak arról, ha manipulálják őket.
 Ezüstíj ügynök, az az arrogáns rohadék követte a szeretett
nőt. Pippa tudta, hogy a férfi számára vajmi keveset jelent az,
akit Sofie magával hoz. Az idióta! De az információ, amit Sofie
állítólag évek hosszú munkájával, titokban szerzett meg az
Ophionnak… azt nyilván még Ezüstíj is tudni akarja.
Richmond kapitány Pippa mellé lépett.
– Jelentést kérek! – utasította Pippa.
A férfi a saját kárán tanulta meg, mi történik, ha nem
engedelmeskedik. Rájött, ki áll Pippa mögött a vezérkarban, és
ha kell, hajlandó elszabadítani a poklot érte. A közeledő
járművet figyelő Richmond így felelt:
– Kapcsolatba léptünk velük rádión. Az ügynök nincs a hajón.
Pippa megdermedt.
– A fiú?
–  A fiú ott van. És tizenegy másik gyerek is Kavallából. Sofie
Renast hátramaradt, hogy időt nyerjen nekik. Sajnálom.
Sajnálom. Pippa már nem számolta, hányadjára hallja ezt a
kibaszott szót.
De most… Emile feljutott a hajóra. Vajon megérte elveszíteni
Sofie-t a fiúért cserébe?
Ezt a kockázatot vállalták akkor, amikor megengedték Sofie-
nak, hogy Kavallába menjen: elveszíthetnek egy értékes
személyt azért, hogy szert tehessenek egy másikra. De ez még
azelőtt volt, hogy Sofie elment. Csak utána közölte velük, épp
mielőtt bement a táborba, hogy kulcsfontosságú információra
tett szert az ellenséggel kapcsolatban. Hogy elveszítsék Sofie-t,
most, amikor ez a jelentős értesülés forog kockán…
 A kapitányra sziszegett:
– Azt akarom, hogy….
Egy ember matróz rontott ki az üveggel szegélyezett híd
ajtaján, a bőre kísértetiesen sápadtnak tetszett a holdfényben. A
kapitányra nézett, majd Pippára, nem tudta, kinek jelentsen.
–  A Bodegravent négy omega követi, gyorsan fogy köztük a
távolság. Ezüstíj ügynökre nem számíthatunk, gorszi golyó
találta el a vállát.
Pippa ereiben megfagyott a vér. Ezüstíjnak nem veszik
hasznát, ha tényleg meglőtték gorszi golyóval.
–  Inkább elsüllyesztik azt a hajót, de a gyerekeket nem
engedik el.
Még nem vált elég érzéketlenné a világban történő
szörnyűségek láttán ahhoz, hogy ne forduljon fel a gyomra
ettől. Richmond kapitány halkan elkáromkodta magát.
Pippa kiadta az utasítást:
– Tüzelésre felkészülni!
Még ha kevés esély volt is rá, hogy ők maguk túlélnének egy
csatát az omegák ellen, legalább elterelhetik a figyelmüket. A
kapitány egyetértően morgott. De a matróz, aki korábban úgy
kirontott a hídról, csak a száját tátotta, előremutatott.
A láthatár szélén a servasti fények egytől egyig kialudtak. A
sötétség hullámként csapott végig a szárazföldön.
– Hél bugyraira, mi a…?
–  Hélnek nincs hozzá köze – mormolta Pippa, ahogy a
feketeség terjedt.
Sofie volt az. Vagy… Összehúzott szemmel figyelte a
Bodegravent.
Pippa a hídra rohant, hogy jobban lássa. Zihálva érkezett
meg, Richmonddal a sarkában, pont látta a feléjük száguldó
Bodegravent és a víz alatt felvillanó, egyre közeledő négy
omegahajót.
Hatalmas, fehér fényhullám száguldott a vízfelszín alatt.
Hosszú karját a legközelebbi omegára fonta.
Aztán a fehér fény elugrott, a következő hajóhoz röppent.
Kihunyt mögötte a tengeralattjáró fénye a víz alatt. A Pippa
előtti radarról eltűnt egy omegahajó.
– Szent istenek! – bukott ki Richmondból.
Valami olyasmi, válaszolta volna Pippa szíve szerint. Ez volt
Sofie különös képessége: nemcsak az elektromossággal bírt el,
hanem az elsőfény erejével is. Bármiféle energiáról volt is szó,
irányítani tudta, magába szívta. Az Aszterek évszázadokkal
ezelőtt levadászták a fajtáját e miatt az elképesztő,
megállíthatatlan erő miatt – vagy legalábbis mindenki ezt hitte.
De most már ketten is voltak.
Sofie azt mondta, az ő ereje semmi az öccsééhez képest. Ez az
erő most Pippa szeme láttára ugrott el a második, szintén
elsötétedő hajótól, hogy a harmadik felé száguldjon.
Nem látta Emile-t a Bodegraven fedélzetén, de nyilván ott
kellett lennie.
–  Mégis mi lenne képes torpedó nélkül elsüllyeszteni egy
omegát? – mormolta az egyik matróz.
Az immár közelebb érő fény most a felszín alá bukott a
harmadik hajóért, és Pippa még ilyen messziről is látta a
hosszú, vakítóan fehér csóvákat mögötte, mintha szárnyak
lettek volna.
– Egy angyal? – suttogta valaki.
Pippa halk, gúnyos hangot hallatott. Az Ophiont segítő
maréknyi vanír közt nincsenek angyalok. Ha Pippán múlna,
semmiféle vanír nem lenne közöttük… leszámítva az ilyeneket.
Azokat, akik vanírerővel bírnak, de a lelkük és a testük emberi.
Emile hatalmas előnyt jelent a lázadók számára, a vezérkar
nagyon elégedett lesz.
A harmadik omega-tengeralattjáró is elsötétült, eltűnt a
tintafekete mélységben. Pippa vére dalra kélt az iszonyú diadal
láttán. Már csak egyetlen omega maradt.
– Gyerünk! – lehelte Pippa. – Gyerünk…
Túl sok múlt azon az egyetlen hajón. Akár ennek a háborúnak
a végkimenetele is kétséges lehet miatta.
– A megmaradt omega kilőtt két kénköves torpedót! – kiáltotta
az egyik matróz.
De a fehér fény ekkor az omegába csapódott, kilométernyi
elsőfény húzta le az utolsó hajót a víz mélyére.
Aztán előreugrott, és a fény ostorcsapásként hasított végig a
hullámokon, türkizre színezve őket. Akár egy kinyújtott kéz.
Egy másik matróz rekedtesen jelentett, minden egyes
szavában csodálat és riadalom csengett:
– A kénköves torpedók eltűntek a radarról. Nyomuk sincs.
Egyedül a Bodegraven fényei maradtak, halovány csillagként
hunyorogtak a sötétség tengerében.
– Spetsos parancsnok? – fordult felé Richmond.
 Pippa nem törődött Richmonddal, belépett a híd
felépítményének melegébe, és lekapta az ajtó melletti kampóról
a távcsövet. Néhány pillanattal később már ismét a szeles
fedélzeten állt, a Bodegravent fürkészte a távcsövön át.
Emile állt rajta, idősebb volt ugyan, mint Sofie képein a
kisgyerek, de határozottan ugyanaz a fiú, magányos, sovány
alak a hajó orrában. A víz alatti temetőt fürkészte, ahogy
elhaladtak felette. Majd a szárazföldet mögöttük. Lassan térdre
rogyott.
Pippa mosolyogva elfordította a távcsövet, és a teljes
sötétségbe borult Pangerát nézte.
 
 
Sofie az oldalán hevert, egyedül a rakpartot nyaldosó
hullámokat és a saját vérének a csöpögését hallotta a fadeszkák
alatti vízfelszínen, és várta a halált.
A karját a móló végén lelógatva figyelte, ahogy a Bodegraven
a megváltást jelentő fények felé siklik a tengeren. Pippa felé.
Pippa csatahajókat hozott, hogy biztonságba terelje a
Bodegravent. Valószínűleg gondoskodni akart róla, hogy Sofie is
a fedélzeten legyen Emile-lel, de… Akkor is, Pippa eljött. Az
Ophion eljött.
Könnyek csorogtak az arcán, le a deszkákra. Mindene fájt.
Tudta, hogy ez történik majd, ha túlhajtja magát, ha túl sok
energiát vesz fel, ahogyan az este folyamán is tette. Az elsőfény
mindig sokkal jobban fájt, mint a sima elektromosság.
Felperzselte a bensejét, és még így is többre vágyott az
elképesztő erőből. Ezért kerülte, ha csak tehette. Ezért volt
olyan csábító Emile a vezérkar számára, Pippa és az Esthajnal
alakulata számára.
Sofie-ban semmi sem maradt. Egyetlen csepp erő sem. És
senki sem jön, hogy megmentse.
Léptek dobbantak a mólón, rázkódott tőlük a teste. Sofie az
ajkába harapott a hirtelen fájdalomtól.
A fénylő fekete csizma épp az orránál állapodott meg. Sofie
felpillantott az ép szemével. Az Ünő sápadt arca nézett le rá.
– Rossz kislány! – feddte meg az Ünő lágy hangján. – Áramot
vezettél a rémfarkasaimba. – Végigfuttatta Sofie-n
borostyánszín szemét. – Milyen elképesztő erővel bírsz! És
milyen elképesztő ereje van az öcsédnek, hogy képes volt
elsüllyeszteni az omegahajóimat! Úgy tűnik, igazak a fajtádról
szóló legendák.
Sofie nem felelt.
A kémek megtörője halványan elmosolyodott.
– Mondd el, kinek árultad el az információt, aztán elsétálok a
dokkról, és életben hagylak. Újra láthatod a drágalátos öcsédet.
Sofie merev ajakkal így felelt:
– Senkinek.
Az Ünő csak annyit mondott:
– Kiránduljunk egyet, Sofie Renast!
A rémfarkasok egy jelöletlen hajóra cipelték Sofie-t. Néma
csendben siklottak ki a tengerre. Eltelt egy óra, és az égbolt
világosodni kezdett. Amikor már olyan távol jártak a parttól,
hogy sötét árnyéknak tűnt csupán az éjszakai égbolt előtt, az
Ünő felemelte a kezét. A motor leállt, a hajót hullámok
ringatták.
A kifényesített térdcsizma ismét Sofie felé indult.
Megbilincselték, gorszi béklyót tettek a csuklójára, hogy
elnyomják az erejét. A lába fájdalmasan zsibbadt.
Az Ünő biccentett az egyik farkasának, aki talpra rántotta
Sofie-t. A lány visszafojtotta a fájdalomkiáltását. Mögötte egy
másik farkas kinyitotta a kaput, ahol kimászhattak egy kis
platformra a hajó hátulján. Sofie torka elszorult.
–  Mivel az öcséd ugyanerre a halálra ítélt számos birodalmi
katonát, megfelelő büntetés lesz a számodra – szólalt meg az
Ünő, kilépve a hajó hátuljára.
Szemlátomást nem érdekelte, hogy a víz a csizmáját
nyaldossa. Előhúzott egy kis fehér követ a zsebéből, felemelte,
hogy Sofie is lássa, aztán a vízbe hajította. Éles vanírlátásával
figyelte, ahogyan egyre lejjebb, lejjebb és lejjebb süllyed a
tintafekete sötétségben.
–  Olyan mély a víz, hogy valószínűleg megfulladsz, mielőtt
leérnél a tenger fenekére – jegyezte meg az Ünő.
Arany haja dölyfös arcába csapott. Mindkét kezét zsebre tette,
ahogy a farkasok Sofie lábához térdeltek, és ólommal súlyozott
béklyót kötöttek rá.
– Újra megkérdezem – folytatta az Ünő oldalra billentett fejjel,
a nyakék csillogott a nyakában. – Kivel osztottad meg a
megszerzett információt, mielőtt Kavallába mentél?
Sofie ujja sajgott az egyik hiányzó körme helyén. Maga előtt
látta a táborban lévők arckifejezését. Azokat az embereket,
akiket maga mögött hagyott. Ő egyedül Emile-t akarta
megmenteni, de az Ophionnak nagyon sok szempontból igaza
volt. És egy kicsit örült, hogy az Ophion nevében ölhetett, hogy
harcolhatott ezekért az emberekért. Tovább harcol hát értük,
Emile-ért most is. Nagy nehezen válaszolt:
– Mondtam már, hogy senkivel.
–  Ám legyen! – Az Ünő a vízre mutatott. – Tudod, hogyan
végződik a történet.
Sofie uralkodott az arcizmain, nehogy kiüljön rá, mennyire
megdöbbent a jó szerencséjén, Solas utolsó ajándékán. A jelek
szerint az Ünő mégsem olyan okos, mint amilyennek hiszi
magát. Gyors, iszonyú halált kínált, de az semmi ahhoz a véget
nem érő kínzáshoz képest, amire Sofie számított.
– Rakjátok ki ide!
Egy tagbaszakadt, sötét hajú férfi rémfarkas vicsorogva
tiltakozott.
– Majd mi kiszedjük belőle!
Mordoc volt az, az Ünő másodparancsnoka. Majdnem
ugyanúgy félték, mint a parancsnokát. Egy ilyen képességgel
nem csoda.
Az Ünő még csak rá sem nézett.
– Nem fogom erre pazarolni az időmet. Azt mondja, senkinek
sem árulta el, és hajlok rá, hogy higgyek is neki. – Lassú mosoly
terült szét az arcán. – Úgyhogy az információ vele együtt a sírba
száll.
Ennyit kellett csupán mondania. A farkasok már cipelték is ki
Sofie-t a hajó hátuljára. A lány visszanyelte a kiáltását, ahogy
iszonyú fájdalom mart a combjába. Jeges víz fröcskölt
szerteszét, átáztatta a ruháját, égette, elzsibbasztotta.
Sofie egyre csak remegett, nem tudott mit tenni ellene.
Próbálta az emlékezetébe vésni, milyen a levegő csókja, a
tenger illata, a hajnal előtti égbolt szürkesége. Nem látja már a
napfelkeltét, hiába választja el tőle néhány perc csupán. Soha
többé egyetlen napfelkeltét sem fog látni.
Magától értetődőnek vette az élet szépségét és egyszerűségét.
Most azt kívánta, bár jobban kiélvezte volna. Minden egyes
pillanatát.
A szarvas alakváltó közelebb lépett.
– Mondanál még valamit az utolsó szó jogán?
Emile megmenekült. Csak ez számított. Most már vigyázni
fognak rá.
Sofie gúnyosan az Ünőre mosolygott.
– Rohadj meg!
Mordoc karmos keze lökte le a hajóról.
A jeges víz egy bombarobbanás erejével csapta meg Sofie-t,
aztán az ólom a lábánál elkapta mindazt, ami volt, és amivé
válhatott volna, és lerántotta a mélybe.
Az Ünő fantomként állt a Haldren-tenger hűvös ködében, és
figyelte, ahogy Ogenas magához öleli Sofie Renastet.
I. RÉSZ
A KATLAN
 1.

Kedd estéhez képest szokatlanul sokan voltak a Crescent City-i

Balettszínházban. Az előcsarnokban iszogató, cseverésző és
barátkozó tömeg látványa csendes örömmel és büszkeséggel
töltötte el Bryce Quinlant.
Egyetlen oka volt annak, hogy így megtelt a színház ezen az
estén. A tündérhallásának köszönhetően esküdni mert volna,
hogy a több száz hang mind azt suttogja körülötte: Juniper
Andromeda. A ma esti előadás sztárja.
A tömeg ellenére is egyfajta tisztelet és béke töltötte meg a
teret, mintha egy templomban lettek volna.
Bryce-nak az a hátborzongató érzése támadt, hogy a hosszú
előcsarnokot szegélyező, különféle istenségekről mintázott
szobrok őt figyelik. De talán csak azt a jól szituált, idősebb
alakváltó párt érezte Kthona, a földistennő meztelenül
hátradőlő, a szeretője, Solas ölelésére váró szobra mellett. Az
alakváltók – az illatuk alapján valamilyen nagyobb macskafélék
lehettek, az órájuk és az ékszereik alapján pedig igencsak
jómódúak – leplezetlenül bámulták.
 Bryce összepréselt ajakkal semmitmondó mosolyt küldött
feléjük.
A tavaszi támadás óta minden este történt valami ehhez
hasonló. Az első néhány alkalommal még letaglózó, megrendítő
élmény volt: hálásan zokogva léptek oda hozzá. Most már csak
bámulták.
Bryce nem hibáztatta azokat, akik beszélni akartak vele,
akiknek szüksége volt rá, hogy válthassanak vele pár szót. A
várost sikerült visszaállítani a korábbi állapotába, és ezt bizony
neki köszönhették, de a lakosok…
Rengetegen meghaltak, mire a Bryce-ból előtörő elsőfény
beragyogta Lunathiont. Huntnak szerencséje volt, épp az utolsó
lélegzetvételeinél járt, amikor az elsőfény megmentette. Ötezer
másik helybéli nem volt ilyen szerencsés.
A családjuk sem volt ilyen szerencsés.
Olyan sok fekete csónak szelte át az Isztroszt a Csontnegyed
köde felé tartva, hogy egy csapat fekete hattyúnak tűntek. Hunt
felröppent Bryce-szal a levegőbe, hogy ő is végignézhesse.
A rakpartok zsúfolásig teltek, a gyászolók zokogása elért az
alacsonyan szálló felhőkig, ahol Hunttal repültek. Hunt
erősebben szorította, aztán hazarepült vele.
–  Csináljanak képet! – szólt oda most Ember Quinlan az
alakváltóknak a hullámok közül kiemelkedő, dús és hetyke
keblű, felemelt karú Ogenas óceánistennő márvány mellszobra
mellől. – Csak tíz aranymárka. Tizenöt, ha önök is szeretnének
rajta lenni a képen.
– A rohadt életbe már, anya! – motyogta Bryce. Ember csípőre
tett kézzel állt, gyönyörű volt a selyemhatású, szürke ruhájában
és pasminájában. – Kérlek, ne csináld!
Ember szólásra nyitotta a száját, mintha mondani akart volna
még valamit a rendreutasított alakváltóknak, akik időközben
sietve megindultak a keleti lépcsősor felé, de a férje
félbeszakította.
–  Támogatom Bryce kérését – jelentette ki a sötétkék
öltönyében igencsak sármosan festő Randall.
Ember dühödten Bryce mostohaapjára nézett – Bryce
életében ő volt az egyetlen apa, aki létezett –, de Randall
nyugodtan egy széles frízre mutatott mögöttük.
– Az ott Athalarra emlékeztet.
Bryce felvonta a szemöldökét, hálás volt a témaváltásért, és
arrafelé fordult, ahová Randall mutatott. A dombormű egy
tündérférfit ábrázolt egy üllő felett, az égboltból előcikázó
villám feltöltötte az egyik markában szorongatott pörölyt,
amivel lesújtani készült a célpontjára: egy kardra. Alatta csupán
annyi állt: Ismeretlen szobrász. Palmira, v. k. 125 körül.
Bryce felemelte a mobilját, lőtt egy képet, aztán megnyitotta a
beszélgetést Hunt Athalar jobban naplabdázik, mint énnel.
Ezt nem tagadhatta. Múlt héten az egyik napsütéses
délutánon elmentek a helyi naplabdapályára játszani, és Hunt
feltörölte Bryce-szal a padlót, majd hazafelé menet átírta a
nevét Bryce telefonjában.
Bryce hüvelykujja ide-oda siklott a képernyőn, és a fotó már
száguldott is az éterben az üzenetével: Egy rég nem látott
rokonod?
 A borítéktáskájába csúsztatta a telefonját, és észrevette, hogy
az anyja őt figyeli.
– Mi az? – motyogta.
De Ember a fríz felé intett.
– Kit ábrázol?
Bryce elolvasta az ezüst feliratot a jobb alsó sarokban.
– Csak annyi áll itt, hogy A kard elkészítése.
Az anyja a megkopott vésetet tanulmányozta.
– Milyen nyelven?
Bryce próbálta megőrizni a nyugalmát.
– A tündérek ősi nyelvén.
–  Á! – Ember összepréselte az ajkát, mire Randall bölcsen
odébb sétált a tömegben, hogy alaposan tanulmányozhassa
Luna egy óriási szobrát, amin az istennő az ég felé irányította az
íját, két vadászkutya a lábánál hevert, egy szarvas pedig a
csípőjéhez érintette az orrát. – Továbbra is folyékonyan
beszéled?
– Aha – felelte Bryce. Majd hozzátette: – Kapóra szokott jönni.
– Sejtem.
Ember hátrasimított egy fekete hajtincset.
Bryce a következő fríz elé lépett, ami a magas mennyezetről
lógott szinte láthatatlan drótokon.
–  Ez az első háborúkat ábrázolja. – Szemügyre vette a
háromméteres márványba vésett jelenetet. – Egész pontosan a…
Bryce közönyt kényszerített az arcára.
– Mit?
Ember közelebb lépett a vésethez, amin egy seregnyi szárnyas
démon csapott le az égből a síkságon összegyűlő szárazföldi
csapatra.
–  Egész pontosan azt mutatja be, hogyan érkeztek meg Hél
seregei, hogy leigázzák Midgardot az első háborúk során –
fejezte be Bryce közönyt kényszerítve a hangjára.
Próbálta száműzni a szeme előtt felvillanó karmok, agyarak
és bőrszárnyak képét, a saját puskája csontrengető dörrenéseit,
a patakokban folyó vért az utcákon, a sikolyokat, a sikolyokat,
a…
– Az ember azt gondolná, hogy ez sokakat érdekel manapság
– jegyezte meg Randall, aki időközben visszatért melléjük, és
most szintén a frízt tanulmányozta.
Bryce nem felelt. Nem szívesen vitatta meg a tavasszal
történteket a szüleivel. Főleg nem egy zsúfolásig telt színházi
előcsarnokban.
Randall állal a felirat felé bökött.
– Ezen mi áll?
Bryce érezte, hogy az anyja minden egyes pislantását árgus
szemmel figyeli, ezért továbbra is laza testtartással végigfutotta
a tündérek ősi nyelvén írt szöveget.
Nem arról volt szó, hogy titkolni próbálta mindazt, amin
keresztülment. Párszor beszélt róla az anyjával és az apjával. De
mindig az lett a vége, hogy Ember elsírta magát, vagy
dühöngeni kezdett, amiért a vanírok kizártak egy csomó
ártatlant, és hogy még az anyja érzelmeivel is meg kelljen
birkóznia a sajátjai mellett… Bryce rájött, hogy egyszerűbb, ha
inkább nem hozza szóba. Ha Hunttal beszéli ki ezt a témát, vagy
kiizzadja magából madame Kyrah táncóráin heti hét
alkalommal. Ezek csupán apró lépések voltak a valódi, szóbeli
terápiáig vezető úton, ahogy Juniper mondogatta, de mindkettő
rengeteget segített.
Bryce lefordította magában a szöveget.
–  Ez egy nagyobb egység része, valószínűleg egy olyané, ami
egy egész épületet körbeölelt régen kívülről, mindegyik kőtábla
a történet egy másik részét mesélte el. Ezen az áll, hogy: Éppen
ezért Hél hét hercege irigykedve figyelte Midgardot, és
ráuszította szentségtelen hordáit a mi egyesített hadseregünkre.
–  Úgy tűnik, tizenötezer év alatt semmi sem változott –
jegyezte meg Ember, a tekintetét árnyékok felhőzték.
Bryce nem szólt semmit. Sosem mesélt az anyjának Aidas
hercegről, aki már kétszer is segített neki, és a jelek szerint mit
sem tudott a testvérei sötét terveiről. Ha az anyukája rájönne,
hogy Hél ötödik hercegével érintkezik, kénytelenek lennének
újradefiniálni a megvadul szót.
Ember ekkor így szólt:
–  Nem szerezhettél volna munkát inkább itt? – Napbarnított
kezével a színház díszes bejáratára mutatott, az előcsarnokban
és néhány másik szinten folyamatosan változó művészeti
kiállításra. – Megvan a megfelelő végzettséged. Ez a hely
tökéletes lett volna.
– Nem kerestek új munkatársat.
Ez igaz is volt. És Bryce nem akarta a hercegnői státuszát arra
használni, hogy munkát szerezzen itt. A saját érdemei alapján
szeretett volna munkához jutni egy olyan helyen, mint amilyen
a CCB művészeti osztálya.
A tündérlevéltáros munkája… Hát, azt határozottan azért
kapta csak meg, mert tündérhercegnőnek tartották, de az
valahogy mégsem ugyanaz volt. Mert Bryce nem akart olyan
nagyon ott dolgozni.
– Megpróbáltad egyáltalán?
– Anya! – szólt rá Bryce némileg élesebben.
– Bryce!
–  Hölgyeim! – szólt közbe Randall viccelődve, hogy megtörje
az egyre erősödő feszültséget.
Bryce hálásan rámosolygott, de az anyja a homlokát ráncolta.
Bryce sóhajtva az előkelő tömeg feletti sokágú csillárokra
nézett.
– Jól van, anya. Mondjad!
– Mit mondjak? – kérdezte Ember ártatlanul.
–  Hogy mit gondolsz a munkámról. – Bryce a fogát
csikorgatta. – Éveken át nyaggattál, amiért asszisztensként
dolgoztam, most kerítettem valami jobb munkát, de neked
mégsem elég jó?
Nem ez volt a megfelelő hely erre a beszélgetésre, hiszen
tucatnyian sétálgattak hallótávolságon belül, de Bryce-nak elege
lett.
Embert szemlátomás nem érdekelte a környezetük, így szólt:
–  Nem arról van szó, hogy nem elég jó az állásod. Az a
probléma, hogy hol dolgozol.
– A Tündérlevéltár tőle függetlenül működik.
–  Ó! Pedig emlékszem, amint azzal kérkedett, hogy az
gyakorlatilag a személyes könyvtára.
Bryce feszülten felelt:
–  Anya! A galéria megsemmisült. Szükségem van valamilyen
munkára. Sajnálom, hogy most nem tudtam egy szokványos
munkát keríteni valami nagyvállalatnál kilenctől ötig. Meg hogy
a CCB művészeti osztályán épp nincs üresedés.
–  Nem értem, miért nem tudtatok megegyezni valamiben
Jesibával. A raktára még megvan, nyilván szüksége van
segítségre, bármit csinál is ott.
Bryce legszívesebben a szemét forgatta volna. Egy nappal
azután, hogy tavasszal támadás érte a várost, Jesiba kipucolta a
galériát, magával vitte az összes értékes kötetet, ami a Parthoszi
Nagy Könyvtárból megmaradt. A többi műtárgy nagyja most
egy raktárban pihent, jó néhány közülük bedobozolva, de
Bryce-nak halvány fogalma sem volt, hová vihette a varázslónő
a parthoszi könyveket – az Aszterek érkezése előtti emberi
világból fennmaradt néhány holmi egyikét. Bryce nem merte
faggatni Jesibát a jelenlegi hollétükről. Csoda, hogy az Aszterek
nem értesültek a kicsempészett könyvek létezéséről.
–  Egy idő után már könyörgésnek tűnik, ha folyton azt
kérdezgetem, tud-e valami munkát adni.
– Az hiányozna csak, hogy egy hercegnő könyörögjön!
Bryce már nem számolta, hányszor mondta el az anyjának,
hogy nem hercegnő. Nem akar az lenni, és az Őszkirály sem
akarja, hogy az legyen, annyi szent. Bryce azóta nem beszélt
azzal a seggfejjel, hogy bement hozzá a galériába, épp a Micah-
val történtek előtt. Miután Bryce felfedte, miféle erő folyik az
ereiben.
Nehezen állta meg, hogy ne pillantson le a mellkasára, a
könnyű, halványkék ruha kivágása épp a melle alá futott,
felfedve a csillag alakú jegyet középen. Szerencsére a ruha háta
eltakarta az odatetovált kürtöt. A fehér jel régi sebhelynek tűnt,
elütött egyébként szeplős, aranybarna bőrétől. Mit sem fakult a
város megtámadása óta eltelt három hónapban.
Bryce már számát sem tudta, hányszor kapta bámuláson az
anyját azóta, hogy előző este megérkeztek, Ember folyton a
sebhelyet figyelte.
Egy csapat gyönyörű nő sétált el mellettük pezsgővel a
kezében – a cédrust és mohát idéző illatuk alapján erdei nimfák
lehettek –, és Bryce halkabbra fogta:
–  Mit szeretnél, mit mondjak? Hogy visszaköltözöm
Nidarosba, és úgy teszek, mintha teljesen átlagos lennék?
–  Mi a baj az átlagossal? – Az anyja gyönyörű arcára kiült a
benne tomboló, sosem lankadó, soha, de soha ki nem alvó tűz. –
Szerintem Hunt szívesen élne ott.
–  Hunt továbbra is a 33. légiónak dolgozik, anya – felelte
Bryce. – A rohadt életbe is, hiszen ő a másodparancsnok! És bár
biztosan szívesen a kedvedre tenne azzal, hogy azt mondja,
imádná Nidarost, kétlem, hogy akár csak egy pillanatig is
komolyan gondolná.
– Jól bemártottad – szúrta közbe Randall a közeli információs
táblára meredve.
Még mielőtt Bryce válaszolhatott volna neki, Ember így szólt:
–  Csak hogy tudd, észrevettem, milyen furcsa köztetek a
viszony.
Az anyja képes volt öt perc alatt két olyan témát is felhozni,
aminek a megvitatásához Bryce-nak a legkevésbé sem fűlött a
foga.
– Milyen szempontból?
– Együtt vagytok, de nem vagytok együtt – jelentette ki Ember
lényegre törően. – Miért?
– Semmi közöd hozzá.
Tényleg semmi köze nem volt hozzá. De mintha csak Hunt
hallotta volna őt, megrezzent a telefon a táskájában. Bryce
előkapta, és a kijelzőre pillantott.
Hunt azt írta: Csak reménykedhetek benne, hogy egy nap
nekem is ilyen hasizmaim lesznek.
Bryce képtelen volt útját állni az arcára kúszó félmosolynak,
ahogy visszanézett a frízt díszítő izmos tündérférfira. Szerintem
előrébb jársz, mint ő…
– Ne nézz levegőnek, Bryce Adelaide Quinlan!
Bryce telefonja ismét megrezzent, de nem olvasta el Hunt
válaszát, inkább azt felelte az anyjának:
– Hanyagolhatnánk a témát? És kérlek, ne hozd fel akkor sem,
amikor Hunt ideér!
Ember szólásra nyitotta a száját, de Randall rávágta:
–  Rendben. Nem fogunk sem a munkáról, sem a szerelmi
életedről faggatni, miután Hunt ideér.
Az anyja bizonytalanul összevonta a szemöldökét, mire Bryce
tovább kérlelte:
–  Anya, csak… hagyjuk, jó? Elvagyok a munkámmal, Hunttal
pedig az van, amiben ketten együtt megállapodtunk. Minden
rendben. Maradjunk ennyiben!
Ami hazugság volt. Vagy valami olyasmi.
Igazából Bryce szerette a munkáját – méghozzá nagyon is. A
Tündérlevéltár elzárt szárnyában számtalan ősi műtárgy kapott
helyet, igencsak elhanyagolták őket az elmúlt évszázadokban,
és most utánuk kellett nézni, katalogizálni őket, hogy jövő
tavasszal utazókiállításra mehessenek.
Ő maga döntötte el, mikor dolgozik, csak a vezető kutatónak
felelt, egy bagoly alakváltónak – a maréknyi nem tündér
alkalmazott egyikének –, aki szürkülettől hajnalig dolgozott,
úgyhogy szinte sosem találkoztak. A napja legrosszabb része az
volt, amikor be kellett lépnie az óriási épületkomplexumba a
főépületen keresztül, ahol megbámulták az őrök. Voltak, akik
még meg is hajoltak. Aztán kénytelen volt átvágni az átriumon,
ahol a könyvtárosok és a látogatók is a szemüket meresztették.
Manapság mindenki megbámulta, és Bryce kurvára utálta. De
mindezt nem akarta az anyja orrára kötni.
Ember azt felelte:
– Jól van. Tudod, hogy csak aggódom érted.
Bryce szíve ellágyult.
–  Tudom, anya. És azt is tudom, hogy… – Nehezen találta a
megfelelő szavakat. – Sokat segít, hogy tudom, ha szeretnék,
hazaköltözhetek. De most épp nem szeretnék.
–  Ahogy érzed – szólt közbe Randall ismét, sokatmondó
pillantást lövellt Ember felé, majd átkarolta a derekát, és a
színház előcsarnokának másik oldalán kiállított frízhez terelte.
 Bryce kihasználta a lehetőséget, és előkapta a telefonját. Mint
kiderült, Hunt két üzenetet is írt: Szeretnéd megszámolni a
kockákat, miután hazaértünk a balettről?
Bryce gyomra összerándult, és még életében nem volt ilyen
hálás, hogy a szülei emberszaglással rendelkeznek, mint most,
miközben begörbültek a lábujjai a magas sarkújában.
Hunt aztán hozzátette: Amúgy öt perc múlva ott vagyok.
Isaiah feltartott egy új üggyel.
Bryce küldött egy felfelé mutató hüvelykujjat, aztán azt
felelte: Léééééégyszi, gyere minél gyorsabban! Pont most
cseszegettek a munkám miatt. És miattad.
Hunt azonnal válaszolt, de Bryce menet közben olvasta már
el, ugyanis megindult a frízt csodáló szülei után: Mi van velem?
– Bryce! – szólt neki az anyukája a frízre mutatva. – Ezt nézd!
ZsM az!
Bryce felnézett a telefonjáról, és elvigyorodott.
– Menő, harcos Zselémámor!
A falon egy csatába vágtázó pegazus képe függött – bár nem
unikornis pegazus volt, mint Bryce gyerekkori játéka. Kardját
magasba lendítő, páncélos alak ült rajta, az arcát eltakarta a
sisak, így nem lehetett egyértelműen beazonosítani, ki az. Bryce
lefotózta, és elküldte Huntnak.
ZsM az első háborúkból szolgálatra jelentkezik!
Már épp válaszolni akart Hunt Mi van velem? kérdésére,
amikor az anyukája így szólt:
– Mondd meg Huntnak, hogy flörtölés helyett inkább siessen!
Bryce összevont szemöldökkel az anyjára nézett, aztán eltette
a telefonját.
Rengeteg dolog megváltozott azóta, hogy Bryce felfedte, az
Őszkirály lánya és csillagfényű örökös: minden egyes ember
megbámulta; már csak kalapban és napszemüvegben lépett ki
az utcára, hogy ne ismerje fel rögtön mindenki; munkába állt a
Tündérlevéltárban. De legalább az anyja ugyanolyan maradt.
Bryce képtelen volt eldönteni, megnyugtató-e ez a tudat, vagy
sem.
 
 
Ahogy belépett a színház angyaloknak fenntartott szárnyának
páholyába – a nézőtér első emeletén, balra –, és meglátta a
színpadot eltakaró súlyos, arany függönyt, Bryce elvigyorodott.
Már csak tíz perc volt hátra az előadás kezdetéig. Aztán a világ a
saját szemével láthatja, milyen eszméletlenül tehetséges
Juniper.
Ember kecsesen helyet foglalt a páholy első sorában az egyik
vörös bársonnyal kárpitozott széken, Randall pedig a mellette
lévő ülőhelyet vette birtokba. Bryce anyja nem mosolygott.
Tekintve, hogy a királyi tündérpáholyok pont szemközt voltak
velük, Bryce nem hibáztatta. A számtalan felékszerezett,
tündöklő nemes mind Bryce-t bámulta, csoda, hogy Ember nem
mutatott még be nekik.
Randall az aranyozott korlát felett kipillantva, füttyentve
nyugtázta, milyen remek helyet kaptak.
– Nem semmi kilátás!
Bryce mögött a levegő elektromossággal telt meg, sistergett,
életre kelt. Felállt a szőr a karján. Férfihang csendült a
folyosóról:
– A szárnyak egyik előnye, hogy senki sem akar mögénk ülni.
Bryce érzékszervei az utóbbi időben Huntra hangolódtak,
olyan volt, akár kiszagolni a villámlást a levegőben. Elég volt,
ha belépett valahova, Bryce máris tudta az angyal testében
tomboló erőtől, hogy ott van. Ahogy a mágiája, a vére is felelt
Hunté hívó szavára.
Hunt az ajtóban állt, már rángatta is a fekete nyakkendőt a
nyakában.
De… az istenekre!
Fekete öltönyt viselt fehér inggel, mindkettőt erős, izmos
testére szabták, és lenyűgöző hatást ért el vele. A testét keretező
szürke szárnyak pedig aztán tényleg teljesen levették Bryce-t a
lábáról.
Hunt mindentudó vigyorral reagált, aztán biccentett
Randallnek.
– Jól kicsípted magad, öregem! Elnézést a késésért.
Bryce alig hallotta az apja válaszát, úgy belemerült az előtte
álló, mondhatni malákh csemege tanulmányozásába.
Hunt múlt hónapban levágatta a haját. Nem túl rövidre, mert
Bryce közbelépett, még mielőtt a draki fodrász tövig vágta volna
azokat a gyönyörű tincseket, mindenesetre Hunt haja már nem
ért vállig. Jól állt neki a rövidebb frizura, de még most, hetekkel
később is meglepő volt, hogy a nyakszirtjén rövidre nyírták, és
csak elöl kandikálhatott ki néhány rakoncátlan tincs a
naplabdaspaka lyukán. Ma este Hunt úrrá lett rajta a fésűvel,
kisimította a homlokából.
Egy újabb dolog, ami továbbra is a meglepetés erejével hatott:
eltűnt a tetoválás. Nyoma sem maradt a sok-sok évi kínnak,
amit az angyal elszenvedett, leszámítva a jobb csuklóján a
rabszolga-tetoválást, ami fölé C betűt nyomtak, jelezve, hogy
immár szabad férfi. Nem rendelkezett az összes állampolgári
joggal, de közelebb állt hozzá, mint a peregrinusok. A jelet most
elrejtette a zakója mandzsettája meg az alatta viselt ing. Bryce
Hunt arcára emelte a pillantását. Kiszáradt a szája a sötét,
szögletes vonású szempárban ülő nyílt vágytól.
– Te is egész jól nézel ki – bókolt Hunt kacsintva.
Randall köhintett egyet ugyan, de tovább lapozgatta a
műsorfüzetet. Ember mellette ugyanígy tett.
Bryce végigsimított a kék ruha elején.
– Erre a régi rongyra célzol?
Hunt felnevetett, majd ismét megrángatta a nyakkendőjét.
Bryce felsóhajtott.
–  Könyörgök, mondd, hogy nem vagy te is olyan nagydarab,
kemény férfi, aki rögtön nyavalyogni kezd, ha ki kell öltöznie!
Most Ember köhintett, de Hunt szemében derű táncolt, és így
felelt:
– Tiszta szerencse, hogy ritkán kell ilyesmit tennem, igaz?
Bryce erre már nem felelhetett, mert kopogás hangzott fel a
páholy csukott ajtaján, és egy szatír felszolgáló lépett be egy
tálcányi pezsgőspohárral.
– Miss Andromeda ajándéka – mondta a páros ujjú patás férfi.
Bryce elvigyorodott.
 – A mindenit!
Az emlékezetébe véste, hogy kétszer akkora csokrot küldjön
June-nak másnap. Elfogadta a szatír által felkínált poharat, de
még mielőtt az ajkához emelhette volna, Hunt gyengéden a
csuklójához ért, és megállította. Bryce a tavasszal történtek után
már nem ragaszkodott ahhoz, hogy nem iszik többé alkoholt, de
úgy sejtette, Hunt nem azért érintette meg, hogy emlékeztesse,
ne vigye túlzásba.
Felvont szemöldökkel megvárta, amíg a felszolgáló magukra
hagyja őket, majd azt kérdezte:
– Szeretnél köszöntőt mondani?
Hunt a zakója belső zsebébe nyúlt, és előhúzott egy kis
doboznyi mentolos cukorkát. Vagy legalábbis annak tűnt. Bryce-
nak reagálni sem maradt ideje, Hunt már bele is dobott egyet a
poharába.
– Hél bugyraira…!
–  Csak ellenőrzöm. – Hunt Bryce poharát fixírozta. – Ha
kábítószert tettek bele, vagy megmérgezték, zölddé változik.
Ember helyeslően így szólt:
– A szatír azt mondta, Juniper küldte az italokat, de honnan is
tudhatnánk biztosra, Bryce? Bármit beletehettek. – Az anyukája
bólintott Huntnak. – Jó, hogy így résen vagy!
Bryce vitatkozni akart, de… Huntnak igaza volt.
– És mégis mit csináljak vele most? Tönkretetted.
–  A pirula íztelen – magyarázta Hunt, és amikor az ital
halvány aranyszínű maradt, az övéhez koccintotta karcsú
poharát. – Fenékig!
 – Milyen stílusos! – felelte Bryce, de azért beleivott.
Pezsgőíze volt, tényleg nem érződött rajta a feloldódott pirula.
Az arany falilámpák és a fentről lógó sokágú csillárok kétszer
elsötétedtek, hogy jelezzék, már csak öt perc van hátra az
előadás kezdetéig, Bryce és Hunt pedig helyet foglalt a szülők
mögött. Ebből a szögből Bryce épp ki tudta venni Furyt az első
sorban.
Hunt követte a pillantását.
– Nem akart mellénk ülni?
–  Nem. – Bryce a barátnője fénylő fekete hajára, a fekete
nadrágkosztümre meredt. – Az utolsó verejtékcseppet is látni
akarja Juniperen.
–  Azt hittem, azt minden este látja – jegyezte meg Hunt
szárazon, mire Bryce megmozgatta a szemöldökét.
Ember hátrafordult a székében, az arca őszinte mosolytól
ragyogott.
– Hogy van Fury és Juniper? Összeköltöztek már?
–  Két hete. – Bryce a nyakát nyújtogatva figyelte Furyt, aki,
úgy tűnt, a műsorfüzetet olvassa. – És nagyon jól megvannak.
Szerintem ezúttal Fury tényleg itt marad.
Az anyukája következő kérdése már óvatosabb volt.
–  És mi újság veled és Furyvel? Tudom, hogy egy kicsit
zavarosak voltak a dolgok.
Hunt volt olyan tapintatos, hogy elkezdje a telefonját
nyomkodni. Bryce hanyagul lapozgatta a műsorfüzetét.
–  Beletelt egy kis időbe, mire mindent kibogoztunk. De már
minden rendben.
 Randall is megszólalt:
– Axtar még mindig azzal foglalkozik, amihez a legjobban ért?
– Aha. – Bryce cseppet sem bánta, hogy ennyiben hagyhatja a
zsoldos barátnője foglalkozását. – De boldog. És ami még
fontosabb, June és Fury boldoggá teszi egymást.
–  Helyes – felelte Ember kedves mosollyal. – Gyönyörű párt
alkotnak. – És mert az anyukája… hát, nem vetkőzhette le
önmagát, végigmérte Bryce-t és Huntot, és a legcsekélyebb
szégyenérzet nélkül így folytatta: – Ti is szépek lennétek, ha
felhagynátok ezzel a szarakodással.
Bryce lejjebb csúszott a székében, vöröslő arca elé emelte a
műsorfüzetet. Miért nem alszanak már ki a fények? De Hunt
megőrizte a nyugalmát, és így felelt:
– A türelem rózsát terem, Ember.
Bryce a homlokát ráncolta a Hunt hangjában csendülő
arrogancia és derű hallatán, és a műsorfüzetet az ölébe hajítva
kijelentette:
–  A ma este nagyon fontos June számára. Próbáljátok meg
nem elrontani az idétlen évődésetekkel!
Ember megpaskolta Bryce térdét, majd visszafordult a
színpad felé.
Hunt felhajtotta a pezsgőjét, és Bryce szája ismét kiszáradt
annak láttán, ahogy Hunt izmai a folyadék lenyelése közben
mozogtak széles nyakában.
– Én meg azt hittem, szeretsz évődni!
Bryce előtt két lehetőség állt, vagy nyáladzani kezd, vagy
elfordul, úgyhogy ahelyett, hogy összerondította volna a
ruháját, inkább szemügyre vette a helyére siető tömeget. Jó
néhányan bepillantottak a páholyukba. Főleg a szemközti
tündérpáholyokból. Sem az apját, sem Ruhnt nem látta, de jó
pár, hűvös képet vágó tündért felismert. Ott voltak Tristan
Flynn szülei – lord és lady Hawthorne –, a hivatásos sznob
lányuk, Sathia közöttük foglalt helyet. A csillogó elit egyetlen
tagjának sem tetszett Bryce jelenléte. Nagyon helyes.
–  Ne feledd, a ma este nagyon fontos June számára! –
mormolta Hunt felfelé görbülő szájjal.
Bryce lesújtó pillantást vetett rá.
– Mi van?
Hunt a terem túlsó végében vicsorgó tündérnemesek felé
biccentett.
– Látom, hogy azon gondolkozol, mivel dühíthetnéd fel őket.
– Nem is!
Hunt közelebb hajolt, hogy a fülébe súghasson, a lehelete
Bryce nyakát csiklandozta.
– De igen, és onnan tudom ilyen biztosra, hogy nekem is ezen
jár az agyam.
Fényképezőgépek villantak fent és lent, és Bryce tudta, hogy
senki sem a színpadi függönyt fotózza.
Elhúzódott Hunttól, hogy szemügyre vegye az arcot, amit
éppolyan jól ismert, mint a sajátját. Egy pillanatig, egy
túlságosan rövid örökkévalóság erejéig egymásra meredtek.
Bryce nagyot nyelt, de nem mozdult. Nem törte meg a
szemkontaktust.
Hunt torka is kiszáradt. De ő sem szólt egy szót sem.
 Három kibaszott hónapja kínlódtak így. Hülye egyezség!
Barátok, de többek annál. Többek, de az azzal járó testi
élvezeteket hanyagolják.
Hunt végül fojtottan így szólt:
– Nagyon kedves tőled, hogy eljöttél Juniper miatt.
Bryce hátravetette a haját a válla felett.
– Ezt úgy mondod, mintha valami hatalmas áldozat lenne.
Hunt a továbbra is vicsorgó tündérnemesek felé rándította az
állát.
–  Idebent nem hordhatsz kalapot és napszemüveget,
úgyhogy… az.
–  Bár a karzatra szerzett volna nekünk jegyet, leghátra! –
vallotta be Bryce, mit gondol valójában.
Ehelyett Juniper – hogy Hunt is kényelmesen elférjen a
szárnyával – ezt a páholyt kaparintotta meg nekik. És itt
mindenki láthatta a csillagfényű hercegnőt meg a Bukott
angyalt.
A zenekar hangolni kezdett, és a lassacskán felcsendülő
hegedű- és fuvolaszó a zenekari árokra vonta Bryce figyelmét.
Az izmai maguktól megfeszültek, mintha mozgásra
készülnének. Táncra.
Hunt ismét közelebb hajolt hozzá, a hangja halk búgásként
bukott elő belőle:
– Remélem, tudod, hogy gyönyörű vagy.
–  Ó, persze hogy tudom! – felelte Bryce, és kénytelen volt az
alsó ajkába harapni, nehogy elvigyorodjon. A fények kezdtek
kialudni, és Bryce úgy döntött, bánja is ő most már! – Mikor
számolhatom meg a kockákat a hasadon, Athalar?
Az angyal megköszörülte a torkát – egyszer, majd még
egyszer –, aztán megmozdult a székében, susogtak a tollai.
Bryce önelégülten elmosolyodott.
– Még négy hónap, Quinlan – mormolta Hunt.
– És három nap – vágta rá Bryce.
Hunt szeme ragyogott az egyre mélyülő sötétségben.
– Miről beszélgettek ott hátul? – kérdezte Ember.
Bryce anélkül válaszolt, hogy akár csak egyetlen pillanatra is
elszakította volna a tekintetét Huntétól:
– Semmiről.
Pedig nem semmiségről volt szó. Arról az ostoba egyezségről
beszéltek, amit Hunttal kötöttek: ahelyett hogy azonnal az
ágyba ugranának, inkább megvárják a téli napfordulót, és csak
akkor engednek a vágyaiknak. A nyarat és az őszt azzal töltik,
hogy egy elmebeteg arkangyal és szabadon kószáló démonok
kísérete nélkül is megismerjék egymást végre.
És így is tettek. A megengedett flörtöléssel kínozták egymást,
de néha, főleg az olyan estéken, mint amilyen ez is volt… Bryce
azt kívánta, bár ne javasolt volna ilyesmit. Azt kívánta, bár
kirángathatná Huntot a mögöttük futó folyosó ruhatárába, és
megmutathatná, pontosan mennyire tetszik neki ez az öltöny.
Négy hónap, három nap és… Az elegáns karórára pillantott a
csuklóján. Négy óra. És ahogy az óramutató a tizenkettesre
siklik a téli napforduló éjszakáján, az ő keze lefelé fog siklani…
–  Solas kibaszott tüze, Quinlan! – morogta Hunt, és ismét
megmozdult a székében.
 – Bocsi – motyogta Bryce, és egy órán belül immár másodszor
volt nagyon hálás, hogy a szülei nem rendelkeznek olyan
kifinomult szaglással, mint Hunt.
De Hunt csak nevetett, Bryce ülésének háttámlájára fektette a
karját, az ujjait Bryce kiengedett hajába fúrta. Elégedettnek
tűnt. Magabiztosnak, mint aki tudja, hogy a helyén van.
Bryce a szüleire nézett, akik szintén közel ültek egymáshoz,
és önkéntelenül is elmosolyodott. Az anyukájának is beletelt
némi időbe, mire megadta magát a Randall iránt érzett
vágyának. Mármint korábban is történt… ez-az. És Bryce itt meg
is állt a múlt felelevenítésében. De tudta, hogy több mint egy év
eltelt, mire nyíltan összejöttek. És igencsak jól alakult a
kapcsolatuk.
Úgyhogy Bryce kiélvezte ezeket a hónapokat Hunttal.
Éppannyira, amennyire a madame Kyrah-féle táncórákat is.
Egyedül Hunt értette meg, min ment keresztül – egyedül Hunt
volt ott a kapunál.
Bryce Hunt vonzó arcvonásait tanulmányozta, és a szája
ismét mosolyra húzódott. Hány éjszakát töltöttek ébren,
mindenről és semmiről beszélgetve? Vacsorát rendeltek, filmet,
valóságshow-t vagy naplabdameccset néztek, úgy figyelték az
égbolton elsuhanó malákh-, boszorkány- és drakiárnyakat, akár
a hullócsillagokat.
Hunt rengeteget mesélt a múltjáról, szomorú, iszonyú és
boldog pillanatokat egyaránt felelevenített. Bryce mindenről
tudni akart. És minél többet megtudott, annál többet osztott
meg ő maga is, és minél többet…
 Felragyogott a csillag a mellkasán. Bryce odakapta a kezét.
– Nem lett volna szabad felvennem ezt a hülye ruhát!
Az ujjai alig takarták a csillagot, ami most vakító fehér
fénnyel töltötte meg a sötét nézőteret, megvilágított minden
egyes felé forduló arcot, miközben a zenekar a karmesterre
várva elhallgatott.
Bryce nem mert a szemközt ülő tündérekre nézni. Nem
akarta látni az undorukat, a megvetésüket.
Ember és Randall hátrafordult a székében, az apja
aggodalmasan ráncolta az arcát, Ember szeme tágra nyílt a
félelemtől. Az anyukája is tudta, hogy a tündérek vicsorognak.
Egész életében rejtegette Bryce-t előlük, mert tudta, hogyan
reagálnak majd a lányból előtörő mágiára.
Valami gyökér azt kiáltotta odalent a nézőtéren:
– Hé! Kapcsold már le!
Bryce arca lángolt, ahogy jó néhányan kuncogni kezdtek, de
gyorsan el is hallgattak. Fury nyilván a közelben lehetett.
Bryce mindkét kezét a csillagra fektette, ami az utóbbi időben
a lehető legrosszabbkor kezdett el fényleni – ez most épp a
legkínosabb pillanat volt.
–  Nem tudom, hogyan kapcsolhatnám ki – motyogta, és már
emelkedett is fel a székéből, hogy kirohanjon a függöny mögötti
folyosóra.
De ekkor Hunt a sebhelyre csúsztatta meleg, száraz kezét, az
ujjai épphogy súrolták Bryce mellét. Az ő tenyere elég széles
volt ahhoz, hogy eltakarja és fogságba ejtse a fényt.
Keresztülragyogott az ujjain, rózsaaranyra színezte
világosbarna bőrét, de azért csak sikerült elrejtenie a fényt.
–  Ismerd el, csak azt akartad elérni, hogy megfogdossalak! –
suttogta Hunt.
Bryce képtelen volt visszafojtani az ostoba, vidám nevetését.
Hunt vállába temette az arcát, az öltöny puha anyaga hűvösen
simult az arcához, a homlokához.
– Minden oké? – kérdezte Hunt.
Bryce tudta, hogy az angyal közben gyilkos pillantásokat
lövell a továbbra is rájuk meredő seggfejekre. A
tündérnemesekre, akik szégyenről sziszegtek.
– Kimenjünk? – kérdezte Ember aggódva.
– Ne! – felelte Bryce érzelemtől fojtottan. Hunt kezére fektette
a sajátját. – Minden rendben.
– Nem ülhetsz így itt! – vitatkozott vele Ember.
– Minden rendben, anya.
Hunt nem mozdította a kezét.
–  Már hozzászoktunk, hogy bámulnak. Igaz, Quinlan? –
Emberre vigyorgott. – Nem fognak baszakodni velünk.
Figyelmeztetés ült a mosolyában, emlékeztetőként szolgált az
őket figyelők számára, hogy nem csupán Hunt Athalarként
ismeretes, hanem Umbra Mortisként is. A Halál Árnyékaként.
Kiérdemelte a megnevezést.
Ember helybenhagyólag bólintott, Randall pedig hálásan fejet
hajtott. Szerencsére ekkor megjelent a karmester, és a nézők
tapsolni kezdtek.
Bryce mély levegőt vett, majd lassan kifújta. Egyáltalán nem
tudta irányítani, mikor izzon fel a csillag, ahogy leállítani sem
tudta. Belekortyolt a pezsgőbe, majd a lehető legnagyobb
nyugalommal Hunthoz fordult:
–  A pletykaoldalak holnapi főcímei: A kanos Umbra Mortis a
csillagfényű hercegnőt taperolta a balettszínházban.
–  Helyes – mormolta Hunt. – Legalább jobb fényben tűnök
majd fel a 33.-ban.
Bryce a helyzet ellenére is elmosolyodott. Ez volt Hunt egyik
különleges képessége – megnevettette még akkor is, ha a világ
meg akarta szégyeníteni, és ki akarta vetni magából.
Hunt ujjai elsötétedtek a mellkasán, és Bryce felsóhajtott.
– Köszi – mormolta, ahogy a karmester felemelte a pálcáját.
Hunt lassan, nagyon lassan elhúzta a kezét Bryce mellkasáról.
– Szóra sem érdemes, Quinlan.
Bryce a szeme sarkából odapillantott rá, felkeltette a
figyelmét az, ahogyan az angyal hangszíne megváltozott. De
ekkor a zenekar lágyan játszani kezdett, felvonták a függönyt,
és Bryce lélegzet-visszafojtva előrehajolt, várta a barátnője
látványos belépőjét.
 2.

Bryce próbált nem beleborzongani az élvezetbe Hunt

szárnyának érintésére, miközben megmászták Ruhn házának
roskatag lépcsőit.
Csak egy kisebb baráti összejövetel, mondta Ruhn, amikor
meghívta őket, hogy ugorjanak be a balett után. Mivel a
gondolat, hogy az anyja már megint a munkájával, a szexuális
életével és a hercegnőségével kapcsolatban cseszegeti, amúgy is
ivásra késztette Bryce-t, letették a szüleit a hotelban,
hazaszaladtak átöltözni – Hunt ragaszkodott hozzá, morogva
kijelentette, hogy le kell vennem ezt a kurva öltönyt –, aztán
iderepültek.
A jelek szerint az egész Óváros itt tobzódott: tündérek,
alakváltók és mindenféle egyéb házhoz tartozó vanírok ittak,
táncoltak és beszélgettek körülöttük. Az előkertnek csúfolt
szánalmas területen egy csapat zöld hajú folyami nimfa,
valamint faunférfiak és -nők kukoricazsák-dobálósat játszottak.
Egy rakás tündérférfi mögöttük – az izmaik meg a karót nyelt
testtartásuk alapján Aux-tagok voltak – egy hihetetlenül
izgalmas, bocsamérkőzésnek tűnő tevékenységbe merült bele.
A tikkasztó nap lágy éjszakába fordult, elég meleg volt ahhoz,
hogy az Óváros összes kocsmája, kávézója és klubja
ünneplőkkel teljen meg, főleg az Íjász út környékén. Hiába
dübörgött Ruhn házában a zene, Bryce még így is hallotta az
utca többi épületéből áradó basszust, a kocsmát a sarkon, az
elsuhanó autók zaját.
Mindenki ünnepelte, hogy életben van.
Ahogy annak lennie is kellett.
–  Fury és June már itt van – kiáltotta túl a zajt Bryce, ahogy
Hunttal felmásztak a roskatag, sörtócsákkal teli lépcsőn Ruhn
házába. – June azt mondta, a nappaliban vannak.
Hunt bólintott, de azért továbbra is a bulizókat figyelte. Még
itt is mindenki azonnal észrevette, hogy megérkezett a
csillagfényű hercegnő és az Umbra Mortis. A tömeg kettévált
előttük, néhányan el is hátráltak előlük. Bryce megfeszült, de
Hunt csak sétált tovább nyugodtan. Ő már megszokta ezt az
egészet, igaz, volt ideje rá. És bár hivatalosan nem volt már a
Halál Árnyéka, a nép nem felejtette el, hogy mit művelt
korábban. Hogy kit szolgált.
Hunt az előszobából balra nyíló nappali felé ment,
nevetségesen kidolgozott vállizmai minden lépésnél
megmozdultak. Már-már szemérmetlenül mutogatta őket a
fekete, ujjatlan felsőben, amit magára kapott. Bryce-t
valószínűleg nem készítette volna ki ennyire a látvány, ha nincs
a fehér naplabdasapka, amit Hunt szokásához híven fordítva
viselt.
 Ami azt illeti, sokkal jobban tetszett neki az a sapka, mint az
elegáns öltöny.
Legnagyobb döbbenetére Hunt nem tiltakozott, amikor egy
mulatozó levegőszellem ellebegett mellettük, és először őt, majd
Bryce-t is megajándékozta egy-egy elsőfénnyel töltött
világítórúd-nyaklánccal. Bryce leszedte magáról a műanyag
fénycsövet, aztán a karján felkúszó karkötőt készített belőle.
Hunt a mellkasán hagyta a sajátját, a fény élesen kiemelte a
mell- és a vállizmait. Az istenek kegyelmezzenek!
Hunt épphogy csak belépett a nappaliba, amikor Tristan
Flynn hangja mennydörgött fel mögöttük az előszobában.
– A kurva életbe, Ruhn!
Bryce felhorkant, és meglátta a tündérlordot a sörpongasztal
végében, amire a férfi korábban egy angyalt egészben lenyelő,
óriási tündérfejet festett. Ruhn az asztal túlfelén állt, mindkét
középső ujját az ellenfelei felé tartotta, karika ajakpiercingje
csillogott az előszoba gyér fényében.
–  Fizessetek, seggfejek! – vágta rá Bryce bátyja, a szájában
fityegő sodort cigaretta minden egyes szónál megrebbent.
Bryce Hunt után nyúlt, ujjai végigsimítottak az angyal pihe-
puha szárnyán. Hunt megmerevedett, hátranézett rá. Az
angyalok szárnya roppantul érzékeny. Bryce ennyi erővel akár
a golyóit is megragadhatta volna.
Bryce elvörösödve a bátyja felé bökött a hüvelykujjával.
–  Szólj June-nak és Furynek, hogy jövök mindjárt! – kiáltotta
túl a zajt. – Oda akarok köszönni Ruhnnak.
Nem várta meg Hunt válaszát, már el is indult a testvére felé
a tömegben.
Ahogy közelebb ért, Flynn ujjongásban tört ki, szemlátomást
jó úton járt afelé, hogy alaposan szétcsapja magát. Számára ez
csak a szokásos kedd este volt. Bryce-ban felmerült, hogy küld
egy képet a seggrészeg Flynnről a tündér szüleinek és húgának.
Talán akkor nem vicsorognának annyit.
Declan Emmet némileg józanabbnak tűnt, amikor Flynn
mellől odaköszönt:
– Szia, B!
Bryce integetett, nem volt kedve átkiabálni az egykor
ebédlőként funkcionáló helyiségen. Nemrégiben biliárd- és
dartsszalonná alakították. Tökéletesen illik a valbarai tündérek
koronahercegéhez, gondolta Bryce félmosollyal az arcán, ahogy
a bátyja mellett álló férfihoz lépett.
– Szia, Marc!
A sötétbarna bőre alatt csupa kidolgozott izommal
rendelkező, tagbaszakadt leopárd alakváltó lenézett rá.
Döbbenetes, topázszínű szeme felcsillant. Declan már egy
hónapja járt Marc Rosarinnel, a Központi Üzleti Negyedben
ismerkedett meg a techmogul vállalkozóval egy nagy műszaki
cégek számára rendezett előkelő partin.
– Szia, hercegnő!
Flynn kifakadt:
– Marcnak miért hagyod, hogy hercegnőnek hívjon?
– Mert őt jobban kedvelem, mint téged – vágott vissza Bryce,
mire Marc vállon veregette, Ruhn pedig rávigyorgott. A
bátyjához fordult: – Egy kisebb baráti összejövetel, mi?
 Ruhn vállat vont, a tetoválásai a mozdulattal együtt
hullámzottak.
– Flynn hibája.
Flynn felemelte a legújabb sörét, aztán magába döntötte.
– Hol van Athalar? – kérdezte Declan.
– June-nal és Furyvel a nappaliban – válaszolta Bryce.
Ruhn integetett egy elhaladó bulizónak, majd azt kérdezte:
– Milyen volt a balett?
– Szuper. June szólói zseniálisan sikerültek. A közönség a lába
előtt hevert.
Bryce bőre végig libabőrös volt, amíg a barátnője táncolt,
aztán könnyek szöktek a szemébe, amikor a közönség állva
tapsolt Junipernek a darab végeztével. Még sosem hallott ennyi
éljenzést a CCB-ben, és Juniper kipirult, örömteli
arckifejezéséből kiolvasta, hogy erre a barátnője is rádöbbent.
Most már tényleg napok kérdése volt csupán, hogy kinevezzék
prímabalerinának.
– A legkapósabb előadás az egész városban – füttyentett Marc.
– A fél irodám a lelkét eladta volna, hogy ott lehessen ma este.
–  Szólhattál volna! – felelte Bryce. – Volt pár üres hely a
páholyunkban. Befértek volna.
Marc hálásan bólintott.
– Legközelebb.
Flynn elkezdte újrarendezni a sörponghoz használt
poharakat, és azt kérdezte:
– Hogy van anyuci és apuci?
–  Jól. Megetettek cumisüvegből, és esti mesét is olvastak,
mielőtt eljöttem.
Bryce ezzel kiérdemelt egy nevetést Ruhntól, aki az utóbbi
időben ismét jóban volt Emberrel. A bátyja azt kérdezte:
– Hányszor kezdtek vallatni a tegnap esti érkezésük óta?
– Hatszor. – Bryce az előszobára és az onnan nyíló nappalira
mutatott. – Pont ezért megyek, és megiszom valamit a
barátaimmal.
–  Szolgáld ki magad! – intett Declan nagyvonalúan maga
mögé.
Bryce ismét integetett, aztán már ott sem volt. A nagydarab
Hunt nélkül kevesebben fordultak felé, de amikor mégis
észrevették… azonnal elhalt a beszélgetés. Bryce próbált ügyet
sem vetni rájuk, és kis híján felsóhajtott a megkönnyebbüléstől,
amikor végre megpillantotta az ismerős szarvakat Juniper
fején, aki szokás szerint kontyba tűzte elegánsan kunkorodó
haját. A foltos kanapén ült, a combja összeért Furyével, az
ujjaikat összefonták.
Hunt előttük állt, a szárnyát lezseren tartva beszélgetett Bryce
barátnőivel. Felnézett, amikor Bryce belépett a nappaliba, és
mintha fekete szeme felcsillant volna.
Bryce úrrá lett a látvány keltette örömén, és lezuttyant
Juniper mellé a kanapéra, jó közel a barátnőjéhez.
A lány vállába fúrta az arcát.
– Szia, tehetséges, zseniális és gyönyörű barátnőm!
Juniper felnevetett, magához szorította Bryce-t.
– Viszont!
Bryce azt felelte:
 – Furyhez beszéltem.
Juniper rácsapott Bryce térdére, mire Fury felnevetett, és így
szólt:
– Máris tiszta primadonna!
Bryce drámai sóhajt hallatott.
–  Kíváncsi vagyok, hogyan hisztizik majd June az öltözője
állapota miatt.
–  Jaj, olyan borzasztóak vagytok! – pirított rájuk Juniper, de
együtt nevetett velük. – Egy, nem is lesz saját öltözőm még sok-
sok évig. Kettő…
– Na, már kezdi! – jegyezte meg Fury, és amikor June tiltakozó
hangot hallatott, kuncogva a faun halántékához érintette az
ajkát.
Ez az ösztönös, szeretettel teli, intim érintés arra sarkallta
Bryce-t, hogy a halványan mosolygó Hunt felé pillantson. Bryce
legszívesebben mocorogni kezdett volna, de ellenállt a
késztetésnek, nem gondolt arra, hogy akár ők is
viselkedhetnének így, összebújhatnának a kanapén, csókokat
lehelhetnének egymásra.
Hunt csikorgó hangon azt kérdezte:
– Mit hozhatok neked, Quinlan?
A helyiség hátsó felében lévő bárpult felé biccentett, ami alig
látszott a két pultost megrohamozó tömegtől.
– Whiskey, gyömbér, citrom.
– Máris! – Hunt viccből szalutált, majd átvágott a tömegen.
–  Milyen a szexmentes élet, Bryce? – kérdezte Fury fanyar
mosollyal, miközben előrehajolt, hogy a barátnője szemébe
nézhessen.
Bryce a kanapé párnájának roskadt.
– Seggfej vagy!
June nevetése keresztülbugyogott rajta, és a barátnője
megpaskolta a combját.
– Mit is mondtál, miért nem fekszetek le egymással?
Bryce hátrapillantott a kanapé háttámlája felett, hogy
megbizonyosodjon róla, Hunt továbbra is a pultnál áll, aztán azt
felelte:
–  Mert egy kibaszott idióta vagyok, és ti, szemétládák ezzel
pontosan tisztában vagytok!
Juniper és Fury felvihogott, utóbbi belekortyolt a vodka-
szódájába.
– Mondd meg neki, hogy meggondoltad magadat! – javasolta a
zsoldos.
Megtámasztotta a poharat fekete bőrnadrágos térdén. Bryce
fel nem foghatta, hogy képes Fury bőrt viselni ebben a
hőségben. Ő csak rövidnadrágot, pólót és szandált tűrt meg
magán ilyen iszonyú melegben, még éjszaka is.
– Rúgjam fel az alkut még a téli napforduló előtt? – sziszegte
Bryce. – Örökké hallgathatnám!
– Athalar már most is tudja, hogy fel akarod rúgni az alkut –
felelte Fury gúnyosan.
– Ó, de még mennyire, hogy tudja! – helyeselt Juniper.
Bryce összefonta a karját.
– Hanyagolhatnánk a témát?
– De olyan jól szórakozunk! – vágta rá Fury.
 Bryce belerúgott Fury bőrcsizmájába, és összerezzent, amikor
arany szandálos lába könyörtelen fémet ért.
– Acélbetétes? Most komolyan?
–  Olyan ez, mint valami egyetemi buli – felelte Fury
vigyorogva. – Még a végén rámászik valaki a barátnőmre, és
kénytelen leszek szétrúgni a seggét.
Juniper arca felragyogott a szó hallatán. A barátnőm.
Bryce nem tudta volna megmondani, ő micsoda Huntnak. A
barátnő szó kibaszott röhejesen hatott, ha Hunt Athalarról volt
szó. Mintha Hunt valaha is olyan átlagos dolgokba bocsátkozna,
mint járni valakivel.
Juniper megbökte Bryce karját.
– Komolyan kérdeztem. Miért is kell mindenáron megvárni a
napfordulót, hogy egymásnak essetek?
Bryce összegörnyedt, lejjebb csúszott pár centit ültében,
belerúgva egy üres sörösdobozba, ami zörögve a
dohányzóasztal alá gurult.
– Mert…
Az az ismerős sistergés és férfiasság töltötte meg mögötte a
levegőt, ami Hunt közeledtét jelezte, úgyhogy Bryce gyorsan
befogta a száját, épp egy pillanattal azelőtt, hogy megjelent
előtte egy műanyag pohár tele borostyánszín folyadékkal, a
szélén egy szelet citrommal.
–  Hercegnő! – búgta Hunt, amitől Bryce lábujjai ismételten
begörbültek. Gyakran előfordult az ilyesmi az angyal közelében.
–  Mi is használhatjuk ezt a szót? – kérdezte June lelkesen. –
Annyira szerettem volna már…
 –  Szó sem lehet róla! – Bryce nagyot kortyolt az italából.
Fuldokolni kezdett. – Mennyi whiskey-t kértél a pultostól,
Athalar?
Úgy köhögött, mintha azzal akár csak egy kicsit is enyhíthetné
a torkát maró érzést.
Fury felhorkant, de Bryce ekkor talpra ugrott. Némán Hunt
felé emelte a poharát, majd June-ra.
– A CCB következő prímabalerinájára!
Aztán felhajtotta az italát, hagyta, hogy egészen a lelkéig
marjon.
 
 
Hunt – egyetlen kibaszott pillanatra – megnézte magának
Bryce-t. Megcsodálta a lány szandálos lábfejének magabiztos,
határozott mozgását a kopott parkettán, tökéletesen követte a
zene ütemét; a neon elsőfényében csillogó hosszú, izmos lábát,
a fehér rövidnadrág kiemelte bőrének nyári barnaságát. Bár a
mellkasán lévő jelet leszámítva egyetlen karcolás sem maradt
rajta a tavasszal történt iszonyat után, az évekkel ezelőtt
szerzett vaskos, ívelt sebhely még mindig látszott a combján.
Az ő ádáz, erős, gyönyörű Bryce-a. Idefelé minden tőle
telhetőt megtett, hogy ne bámulja szájtátva a lány
rövidnadrágos fenekét, a minden egyes lépésnél ringó széles
csípőjét.
Ostoba, kibaszott állatnak érezte magát. Persze Bryce körül
mindig is ostoba, kibaszott állatként viselkedett.
A balettre, June táncára is alig tudott koncentrálni korábban,
mert Bryce annyira… ínycsiklandónak tűnt abban a kék
ruhában. Mivel Bryce szülei ott ültek előttük, pár lépésnyi
távolságra, Hunt nem gondolt olyan sűrűn arra, hogy végigsimít
a lány combján, be a könnyű anyag alá.
Az nem a terv része.
Tavasszal még nem zavarta annyira. Nagyon vágyott a lányra,
de nem bánta, hogy jobban megismerik egymást, mielőtt a szex
is az egyenlet részévé válik. Csakhogy az elmúlt hónapokban
egyre elviselhetetlenebbé vált a vágy. Egyfajta lassú kínzás volt
mindkettejüknek, hogy együtt éltek abban a lakásban.
Bryce Huntra emelte whiskey-színű szemét. Kinyitotta, majd
rögtön be is csukta a száját annak láttán, amit Hunt arcáról
olvasott le.
A Micah és Sandriel halálát követő napok emléke lehűtötte
Hunt kedélyeit.
Ne siessük el! – javasolta Bryce. Úgy érzem, mintha fejest
ugrottunk volna ebbe az egészbe, és most, hogy kezdenek
visszatérni a dolgok a rendes kerékvágásba, jól akarom csinálni.
Szeretnélek nyugodtan megismerni, nem úgy, hogy közben egy
gyilkossági ügy megoldása miatt ide-oda rohangálunk a
városban.
Hunt beleegyezett, mert hát mi egyebet tehetett volna? Mit
számít, hogy aznap este azzal a határozott szándékkal ment
haza a Comitiumból, hogy alaposan elcsábítja Quinlant? Még a
csókolózásig sem jutottak el, amikor a lány bejelentette, hogy
fékezni akar.
Hunt tudta, hogy ennél többről van szó. Valószínűleg ahhoz
lehetett köze, hogy Bryce-t bűntudat kínozta a miatt a több ezer
halott miatt, akiket nem menthetett meg aznap. Az, hogy együtt
legyen Hunttal, hogy boldog legyen… Idő kellett hozzá, hogy ezt
helyre tegye magában. És Hunt támogatja ebben. Bármit akar is
Bryce, bármire vágyik is, örömmel támogatja. A csuklóján
áthúzott tetoválásnak köszönhetően most már szabadon
megtehette.
De az ehhez hasonló estéken, amikor Bryce ilyen
rövidnadrágot viselt… az istenek szerelmére, tényleg rohadt
nehéz volt!
Bryce felpattant a kanapéról, hogy Hunthoz sétáljon, magára
hagyta a beszélgetésbe mélyedő Junipert és Furyt. Utóbbi egyre
a Crescent City Times honlapját frissítgette, hátha írtak már
Juniper előadásáról.
– Mi a helyzet? – kérdezte Hunt a mellette megálló Bryce-tól.
–  Élvezed egyáltalán az ilyen bulikat? – kérdezte Bryce a
tömegre mutatva, a csuklóján fényesen ragyogott az
elsőfényrúd. – Nem undorodsz tőle?
Hunt behúzta a szárnyát.
– Miért undorodnék tőle?
–  Mert láttad, mennyi iszonyú dolog történik a világban,
rémesen bántak veled, és akik itt vannak… – Bryce hátrasöpörte
a haját a válla felett. – Sokuknak fogalma sincs róla. Vagy csak
nem érdekli őket.
Hunt Bryce megfeszülő vonásait fürkészte.
– Miért veszünk részt ezeken a bulikon, ha ennyire zavar?
–  Hát, ma este azért, hogy elkerüljük anyámat. – Hunt
elnevette magát, de Bryce folytatta: – És mert szeretném
megünnepelni, hogy June ilyen zseniális. – A kanapén ülő
barátnőjére mosolygott. – És azért jöttünk el, mert Ruhn
meghívott. De… nem tudom. Szeretném normálisnak érezni
magamat, csak bűntudatom van, aztán megharagszom
mindenkire, akit nem érdekel eléggé ahhoz, hogy bűntudat
kínozza, és szerintem volt némi pancser bájital abban a
méregkimutató pirulában, amit a whiskey-mbe dobtál, nem is
értem, miért gondolok ilyenekre most.
Hunt felnevetett.
– Pancser bájital?
–  Tudod, hogy értem! – Bryce haragosan meredt rá. – Téged
tényleg nem zavar?
–  Nem. – Hunt végignézett a vadul bulizó összegyűlteken. –
Jobban szeretem azt nézni, ha mások élvezik az életüket. És
nem feltételezheted rögtön azt, hogy csak azért, mert itt
vannak, nem érdekli őket semmi. Az is lehet, hogy sokan
elvesztették a rokonaikat, a barátaikat tavasszal. Néha szükség
van az ilyesmire, hogy újra azt érezhessük, élünk. Valamiféle
élvezetre, ami enyhíti a kínt.
Rossz szót választott. Neki aztán kurvára nem jutott
semmiféle élvezet az utóbbi időben, csak az, amit a saját
kezének köszönhetett. Próbált nem gondolni arra, vajon Bryce
is olyan gyakran kinyitotta-e a bal oldali éjjeliszekrényét, ahol a
játékszereit tartotta, mint ahányszor ő kiverte a zuhany alatt.
Négy hónap választotta el őket a téli napfordulótól. Már csak
négy.
 Bryce bólintott, az ő esze szemlátomást még mindig a
beszélgetésükön járt.
– Csak tudod… Néha azon kapom magamat, hogy kiélvezem a
pillanatot, és olyankor aggódni kezdek, hogy nem élvezem-e
túlságosan, már ha érted, mire gondolok. Mintha attól félnék,
hogy jön valami, ami tönkreteheti ezt az egészet, ha túl jól
érzem magamat, vagy túlságosan hozzászokom a boldogsághoz.
–  Tudom, milyen érzés. – Hunt képtelen volt visszafogni
magát, Bryce tincsvégei közé fúrta az ujjait. – Beletelik majd
némi időbe, mire hozzászoksz.
Ő is ebben a fázisban volt.
Nem szokott még hozzá, milyen érzés anélkül megindulni,
hogy összeránduló gyomorral rettegne, milyen iszonyatot
tartogat számára a nap. Az, hogy most a maga ura, hogy a saját
kezében a jövője… Az Aszterek bármikor elvehetik tőle ezt, ha
úgy kívánják. Csak azért hagyták életben, mert ők ketten Bryce-
szal túl nagy hírnevet szereztek maguknak ahhoz, hogy
kinyírják őket, és az Aszterek azt akarták, hogy mostantól
kezdve életük végéig húzzák meg magukat. És ha nem teszik…
Hát, Rigelus elég egyértelműen fogalmazott, amikor hónapokkal
ezelőtt felhívta Bryce-t: ha kihúzzák a gyufát, az Aszterek
Ragyogó Keze mindenkivel végez, aki csak fontos Bryce és Hunt
számára. Úgyhogy kénytelenek lesznek meghúzni magukat.
Hunt készséggel engedelmeskedett. Elment a balettelőadásra,
ezekre a bulikra, úgy tett, mintha korábban sem lett volna más
az élete. Mintha nem lenne Bryce hátára tetoválva a kürt.
De minden egyes reggel, valahányszor felhúzta a 33. szokásos
fekete páncélját, eszébe jutott, mi történt. Isaiah Micah halála
után a segítségét kérte, és Hunt örömmel igent mondott. Isaiah
parancsnokaként szolgált, csak azért nem tették hivatalossá a
dolgot, mert Hunt nem vágyott a kinevezéssel járó
papírmunkára.
De a város nyugodt volt. Mindenki a felépülésre koncentrált.
Hunt nem panaszkodhatott.
Megrezzent a telefonja a fekete farmer hátsó zsebében, és
amikor kihalászta onnan, egy e-mail várta Isaiah-tól. Elolvasta
és megdermedt. A szíve a lábáig szaladt, majd vissza a helyére.
– Mi a baj?
Bryce átkukkantott a válla felett.
Hunt meglepően biztos kézzel nyújtotta át a telefont.
– Új arkangyalokat választottak Micah és Sandriel területére.
Bryce szeme tágra nyílt.
– Kiket? Rémesek?
Hunt intett, hogy olvassa el Isaiah e-mailjét, és Bryce
csuklóján a világító elsőfényrúddal engedelmeskedett.
Fogadjuk őket nagy szeretettel, kommentálta Isaiah az
Aszterek birodalmi titkárának továbbított levelét, amiben
bejelentette az új vezetőket.
–  Nem rémesek – felelte Hunt, üveges szemmel meredve a
söröshordóból fejjel lefelé ivó tündérférfi köré gyűlő bulizókra.
– Pont ez a baj.
Bryce összevont szemöldökkel végigfutotta az e-mailt.
– Ephraim, ő most Rodinián osztozik Jakobbal. Igen, ő tényleg
egészen rendesnek tűnik. De ő Észak-Pangerába megy. Ki… Ó!
Ki a franc az a Celestina?
Hunt a homlokát ráncolta.
– Eddig távol tartotta magát a rivaldafénytől. Nenát felügyeli,
élnek ott kábé ötvenen. Egyetlen légiója van. Egyetlenegy. Még
triariija sincs. A légiót szó szerint az Aszterek irányítják, mind
az Északi Rést őrzi. Celestina egy stróman.
– Akkor jókora előléptetést kapott.
Hunt morgott egyet.
– Csupa jót hallottam róla eddig, ami különös.
– Szóval esély sincs rá, hogy igaz legyen?
– Ha arkangyalokról van szó? Nincs.
Összefonta a karját.
Fury odaszólt nekik a kanapéról:
–  Ha számít valamit, Athalar, én sem hallottam róla semmi
rosszat.
– Akkor ez biztató, nem? – kérdezte Juniper.
Hunt a fejét csóválta. Nem olyan téma volt ez, amit
nyilvánosan kívánt megvitatni, de annyit azért hozzáfűzött:
– Nem értem, miért pont ide küldik az Aszterek, amikor eddig
csak egy kis területet irányított. Nyilván a bábjuk.
Bryce oldalra billentette a fejét, olyan határozott, vesébe látó
pillantással vizslatta, amitől Hunt golyói megfeszültek. Az
istenekre, olyan gyönyörű!
–  Talán tényleg jó hírt kaptunk, Hunt. Annyi iszonyú dolgot
átéltünk már, hogy képtelenek vagyunk elhinni, ha valami jó
történik. Talán szerencsénk van Celestina kinevezésével.
– Én hajlok rá, hogy elhiggyem, Urd jó lapokat osztott nekünk
– helyeselt Juniper.
Fury Axtar nem szólt semmit, fénylő szemmel gondolkozott.
Valószínűleg a zsoldos volt az egyetlen, aki teljesen értette az
Aszterek működését. Nem mintha valaha is részletesen
beszámolt volna róla, mi köze hozzájuk.
– Celestina találkozni akar Micah triariijával, amikor ideér. A
jelek szerint valamiféle átszervezésre lehet számítani –
magyarázta Hunt, miközben Bryce visszaadta neki a telefonját.
– Bármit jelentsen is ez. A sajtó csak holnap fog értesülni erről
az egészről. Úgyhogy tartsátok titokban!
A három nő bólintott, bár Hunt úgy sejtette, hogy Fury nem
fogja tartani a szavát. Bárkinek felelt, bármiféle fontos
ügyfeleknek dolgozott is, ők valószínűleg még hajnalhasadta
előtt értesülnek majd a fejleményekről.
Bryce hegyes füle mögé simította vörös haját.
– Mikor jön Celestina?
– Holnap este.
Hunt torka elszorult.
Juniper és Fury halkan beszélgetni kezdett, mintha csak
lehetőséget akartak volna biztosítani számukra, hogy ők ketten
is úgymond négyszemközt beszélhessenek. Bryce rögtön
elértette a dolgot, halkabbra fogva így szólt:
– Szabad vagy, Hunt. Nem parancsolhat meg neked olyasmit,
amit nem akarsz megtenni. – Bryce meleg ujjai Hunt csuklójára
fonódtak, a hüvelykujjával végigsimított az áthúzott SPQM-en. –
Te magad döntöttél úgy, hogy megint beállsz a 33.-ba. Szabad
állampolgárként jogaid vannak. Ha nem kedveled, ha nem
akarod őt szolgálni, akkor indokolás nélkül eljöhetsz. Nem kell
az engedélyét kérned.
Hunt egyetértően morgott, de még most is csomót képezett a
kibaszott feszültség a mellkasában.
– Celestina nagyon megnehezítheti az életünket.
Bryce felemelte a kezét. Csillagfény ragyogott fel, színjátszóvá
varázsolta a bőrét. Egy részeg seggfej óóóóóózni kezdett a
közelben. Bryce ügyet sem vetett rá, azt felelte:
–  Próbálja csak meg! Ha elfelejtetted volna, szupererős,
különleges mágiájú, csillagfényű hercegnő vagyok. – Hunt
tudta, hogy csak viccel, Bryce mégis elszánt képet vágott. – Majd
én megvédelek!
–  Hogy is feledhetném, hogy mágikusan erős és
szuperkülönleges… az vagy, amit mondtál!
Bryce elvigyorodott, leeresztette a kezét. Az utóbbi időben
hetente összejárt Ruhnnal, hogy megismerkedjen a mágiájával,
hogy többet derítsen ki arról, ami sok más vanírnak
köszönhetően az ereiben folyt. A mágiája egyedül
csillagfényként jelentkezett, száz százalékban tündérképesség
volt. Neki nem voltak árnyékai, mint Ruhnnak, sem tüze, mint
az apjának. Annak a sok vanírnak köszönhetően lett ilyen erős,
akik az évek során egy csepp mágiát a kapuknak áldoztak. Ez a
sok csepp együttesen egyfajta üzemanyagként szolgált,
felerősítette Bryce csillagfényének erejét. Vagy valami ilyesmi.
Bryce próbálta elmagyarázni, hogy miért pont tündérerőként
jelentkezett benne a mágia, de Huntot nem érdekelte, honnan
származik, csak az, hogy megvédje Bryce-t.
 A mágia védelem egy olyan világban, ami folyton a lány
életére akar törni. Megvédte az apjától, aki akár ki is akarhatná
iktatni a lánya jelentette fenyegetést, hiába volt Bryce erősebb
nála, ha csupán egy hajszálnyival is.
Hunt még mindig alig hitte el, hogy a mellette álló nő erősebb,
mint az Őszkirály. Hunt elméletileg erősebb volt
mindkettejüknél, de így, hogy Bryce hátára odatetoválták a
kürtöt, ki tudja, valójában mire képes? Mivel Rigelus
megparancsolta, hogy húzzák meg magukat, Bryce nem igazán
kísérletezhetett azzal, hogyan befolyásolja a kürt a mágiáját, de
a tavasszal történtek alapján… Hunt nem hitte, hogy Bryce
valaha is szeretne majd ilyesmivel kísérletezgetni.
Felfigyelt rá, hogy Axtar Bryce-t nézi, de a zsoldos nem szólt
egy szót sem. Úgyhogy Hunt folytatta a korábbi beszélgetést,
épp csak olyan hangosan, hogy jelezze, Furyt és Junipert is be
akarja vonni:
–  Nem tudom, mi ez az egész Celestinával, de az Aszterek
biztosan nem csupa szívjóságból csinálják.
–  Ahhoz szív is kellene – suttogta Juniper rá nem jellemző
rosszindulattal.
Fury halkan így szólt:
–  Egyre durvul a pangerai háború. Valbara kulcsfontosságú
terület, tele nélkülözhetetlen erőforrásokkal. Ostobaságnak
tűnik olyasvalakit kinevezni az élére, aki mindenki szerint
kedvesnek látszik.
Juniper felvonta a szemöldökét. Hunt úgy sejtette, nem az
Aszterekkel kapcsolatos megjegyzés miatt, hanem mert Fury
önként szóba hozta a tengerentúli háborút. A zsoldos nagyon
ritkán beszélt róla, leginkább soha. Ahogyan arról sem, amit ott
tett. Amit ott látott. Hunt rengeteg ilyesfajta csatát vívott
korábban, úgyhogy volt elképzelése, miről hallgat Fury.
– Talán tényleg csak egy bábot akarnak – találgatott Juniper. –
Egy strómant, hogy gond nélkül irányíthassák a valbarai
csapatokat.
Fury a füle mögé simította a haját. Axtar ránézésre teljesen
embernek tűnt. De határozottan vanír volt – hogy miféle és
melyik házhoz tartozott, arról Huntnak halvány fogalma sem
volt. A Láng és árny tűnt a legvalószínűbbnek, de ennél
pontosabb tippje még neki sem volt.
A zsoldos így szólt:
– Ez még Micah-nak sem tetszett volna.
Bryce arcából kifutott a vér a rohadék neve hallatán. Hunt a
legszívesebben köré fonta volna a szárnyát, de ellenállt a
késztetésnek. Nem mesélt Bryce-nak a saját rémálmairól – arról,
hogy újra meg újra végig kellett néznie, ahogy Micah nekiesik.
Ahogy a lány végigrohan a Hél legsötétebb bugyraiból előmászó
démonoktól hemzsegő utcán. Ahogy kénköves lövedékek
szállnak felé az Óvárosban.
–  Akár egész éjjel találgathatnánk – mondta végül Bryce,
miután összekapta magát. – De a holnapi találkozóig úgysem
derítjük ki, Hunt. Légy nyitott, amikor odamész!
– Mármint ne vitatkozzak. – Hunt szájszéle megrándult.
Fury felröhögött.
Bryce csípőre tette a kezét.
 – Mármint ne add elő, hogy ijesztő seggfej vagy! Talán próbálj
inkább megközelíthető seggfejnek tűnni!
Erre Juniper is felnevetett, és Hunt szintén követte a példáját.
Képtelen volt uralkodni magán, ezen az estén már másodszorra
bökte meg Bryce-t a szárnyával, és azt ígérte:
– Megközelíthető seggfej leszek, Quinlan.
 3.

Ruhn Danaan három dologban teljesen biztos volt:

 
1. Annyi mámorgyökeret szívott, hogy nem érezte az arcát.
Ami rohadt szomorú volt, tekintve, hogy épp egy lány ült
rajta.
2. Iszonyat mennyiségű whiskey-t elfogyaszthatott, mert
fogalma sem volt róla, hogy hívják ezt a lányt, mikor jöttek
fel a hálószobájába, és miképpen került a nyelve a nő lába
közé.
3. Rohadtul imádott élni. Legalábbis… ebben a pillanatban.
 
Ruhn a felette nyögdécselő csodás teremtés puha, foltos
lábába vájta az ujjait, és végighúzta az ajakpiercingjét azon a
ponton, ahol tudta jól…
Igen. Tessék! A színtiszta élvezetről árulkodó nyögés
egyenesen a fekete farmer rabságában szenvedő farkáig hatolt.
Még csak le sem vetkőzött, már neki is esett az édes kis faunnak,
aki korábban félénken odament hozzá a sörpongasztalnál. Elég
volt egyetlen pillantást vetnie a lány hatalmas, zöld szemére, a
csinos kis patában végződő hosszú lábára és a nyakának
bársonyos bőrére a magasra tolt, hetyke melle felett, máris
tudta, ideális esetben hogyan végződik majd az este.
Szerencse, hogy a lány is egyetértett. Lágyan suttogva mesélte
el Ruhnnak, egész pontosan mire vágyik.
Ruhn végigsimított a nyelvével a lány csiklójának duzzadó
makkján, kiélvezte az édes, rétet idéző ízt a szájában. A lány
háta ívbe görbült, a combja megfeszült, és olyan hangos
nyögéssorozat árulkodott az orgazmusáról, hogy Ruhn kis híján
a nadrágjába élvezett.
Megragadta a lány csupasz fenekét, hagyta, hogy a faun az
arcán lovagolva kiélvezze a gyönyör hullámait, és ő maga is
felnyögött, ahogy a finom belső izmok megfeszültek a lányba
csúsztatott nyelve körül.
Bassza meg, milyen szexi ez az egész! Milyen szexi ez a lány!
Még a drog és a pia köde sem állhatott az útjába. Csak ejtse ki a
lány a telt ajkával, hogy mehet, és pillanatokon belül elmerül
benne.
Egy pillanatra fénylő nyílként hasított át az elméje csodás
sötétjén a gondolat, hogy gyakorlatilag valakinek a jegyese. És
nem valami affektáló tündérlány a jövendőbelije, akinek a
szülei felháborodhatnak a viselkedésén, hanem a valbarai
boszorkányok királynője. Persze nem fogadtak egymásnak
hűséget – a rohadt életbe, alig beszéltek egymással a
csúcstalálkozón és az azt követő hónapokban –, de… átlép vajon
valamilyen vonalat azzal, hogy összevissza dug mindenkivel?
 Ismerte a választ. Hónapok óta ólomsúlyként húzta a tudat.
És talán épp ezért volt most itt, mert igen, átlépett vele egy
határvonalat, de egy olyat, aminek a meghúzásába semmilyen
formában nem szólhatott bele. És igen, tisztelte és csodálta
Hypaxia Enadort – a riasztóan szép, bátor és intelligens nőt –,
de amíg a főpapnő nem köti össze a kezüket Luna
templomában, amíg az a titángyűrű az ujjára nem kerül… addig
Ruhn kiélvezi a szabadság utolsó néhány hónapját. Legalábbis
remélte, hogy hónapokról van szó. Hypaxia nem mondott
semmilyen konkrét időpontot az apjának.
A faun zihálva megállapodott, és Ruhn elengedte a
jövendőbelije gondolatát, ahogy a lány nedve végigcsorgott a
torkán.
–  Szentséges Kthona! – lehelte a faun, miközben feltérdelt,
hogy eltávolodjon Ruhn arcától.
Ruhn eleresztette a feszes feneket, és a rápillantó faun
ragyogó szemébe nézett. A lány magas járomcsontján pír
vöröslött.
Ruhn rákacsintott, megnyalta a szája szélét, hogy még
egyszer, utoljára megízlelje a lányt. Az istenekre, milyen csodás!
A lány nagyot nyelt, a pulzusa hívogató dobként lüktetett.
Ruhn végigsimított a lány meztelen combján, ujjai a keskeny
csípőt és derekat érintették.
– Szeretnél…?
Kivágódott a hálószoba ajtaja, és a lány alatt fekvő Ruhn csak
a fejét tudta az ott megjelenő férfi felé fordítani.
A jelek szerint semmi különös nem volt abban, hogy a
valbarai tündérek koronahercegének arcán egy lány ül, ugyanis
Tristan Flynn-nek a szeme sem rebbent. Nem vigyorgott, pedig
a faun sikítva leugrott Ruhnról, hogy aztán elbújjon az ágy
mögött.
– Gyere le! – szólalt meg Flynn. Máskor aranybarna bőre most
sápadtnak tetszett. Nyoma sem volt a korábbi tivornyának. Még
barna szemének pillantása is metszően tiszta volt.
– Miért? – kérdezte Ruhn, és miközben az ajtó felé indult, azt
kívánta, bár válthatna pár szót a lánnyal, aki épp összeszedte a
ruháit az ágy másik oldalán.
Flynn némán a túlsó sarokba mutatott – a halomban álló
koszos ruhák és a mellettük, a foltos falnak döntött Csillagkard
irányába.
– Azt is hozd!
 
 
Mire Ruhn az előszobába vezető lépcső tetejére ért, szerencsére
elmúlt az addigi kőkemény merevedése. A ház padlója még
mindig remegett a zenétől, a vendégek továbbra is ittak,
összegabalyodtak, szívtak meg minden szart csináltak, amit
ezeken a bulikon élvezni szokás.
Veszélynek az égvilágon semmi jele nem akadt, leszámítva…
Azt ott.
Azt a tűszúrásnyi érzést a tarkóján. Mintha jeges szél süvített
volna végig a gerince tetején.
–  Dec új biztonsági rendszere valami anomáliát észlelt –
magyarázta Flynn a lenti bulit fürkészve. Teljesen átkattant
Aux-módba. – Az összes érzékelő kileng tőle. Valami aura, Dec
azt mondta, olyan, mintha valamiféle vihar keringene a ház
körül.
–  Remek – vágta rá Ruhn. A Csillagkard markolata hűvösen
simult a hátához. – És nem valami részeg, mágiával szórakozó
barom az?
Flynn végignézett a tömegen.
–  Dec szerint nem. Azt mondta, hogy abból, ahogyan a ház
körül ólálkodik, úgy tűnik, mintha figyelné a környéket.
A barátjuk és lakótársuk hónapokat töltött azzal, hogy
megtervezze a ház köré és a környező utcákba telepített
rendszert – egy olyat, ami észlelte a krisztalloszdémonhoz
hasonló, a korábbi technológiájuk számára túl gyorsnak
bizonyuló lényeket is.
–  Lássuk, neki mennyire tetszik, ha megfigyelik! – jegyezte
meg Ruhn, és azt kívánta, bár ne lenne így betépve és berúgva,
mert az árnyékai megremegtek körülötte.
Flynn felröhögött.
A mámorgyökér egy pillanatra eluralkodott Ruhnon, és ahogy
a lépcső felé indult, még ő is elnevette magát. De a jókedve
azonnal el is párolgott, amint benézett az előszoba két ellentétes
oldaláról nyíló helyiségekbe. Hol a francban van Bryce?
Legutóbb Furyvel, Juniperrel és Athalarral volt a nappaliban, de
ebből a szögből, a lépcsőről sehol sem látta őt…
Ruhn elhajított sörösdobozokat, műanyag poharakat és
valakinek a zebracsíkos melltartóját kerülgetve három
lépcsőfokig jutott, amikor elsötétedett a nyitott bejárati ajtó.
 Vagy inkább a levegő sötétedett el a keretben. Éppúgy, mint
amikor azok a démonok megrohamozták a kapukat.
Ruhn egy pillanatig tátott szájjal meredt a bejárati ajtajában
nyíló, Hélbe vezető portálra.
Aztán a félig a hátára erősített kardért nyúlt, próbálta
átküzdeni magát a gondolatait elhomályosító ködön, és
árnyékokat gyűjteni a másik kezébe. A nevetés, az éneklés, a
beszélgetés azonnal elhalt, az elsőfények kialudtak. A zene
elhallgatott, mintha valaki kirántotta volna a lejátszó vezetékét
a falból.
Aztán Bryce és Athalar a nappaliba vezető boltívnél termett,
Ruhn húga Athalar sapkáját viselte, az angyal pedig az eddig
diszkréten a combjához erősített fegyvert szorongatta. Athalar
volt az egyetlen, akinek Ruhn megengedte, hogy fegyvert
hozzon a bulijaira. Meg persze Axtar is kivételt képezett, őt
viszont most sehol sem látta.
Ruhn előrántott karddal ugrott le a lépcső aljába, sikerült
kecsesen földet érnie a húga másik oldalán. Flynn és Dec
mellette termett. Ruhn árnyékai összefonódó kígyókként
kúsztak fel a bal karján.
Bryce-ból halvány fény tört elő… Nem, nem is, az az
elsőfényrúd volt a karján.
Egy alak lépett ki az ajtóban uralkodó sötétségből. Egyenesen
Hélből. És ebben a pillanatban Ruhn három dologra döbbent rá:
 
1. Nem is egy Hélbe vezető portál állt előtte. Árnyékok
kavarogtak az ajtóban. Ismerős, suttogó árnyékok.
2. Nem csak a Bryce karjára tekert elsőfényrúd világított. A
pólója alatti, csillag alakú sebhelyből vakító, színjátszó
fény áradt.
3. Amint az ismerős, arany hajú tündérférfi az árnyékok
közül az előszobába lépett, Ruhn már tudta, hogy igencsak
rosszra fognak fordulni a dolgok ezen az éjszakán.
 4.

– Jaj, ne már! – sziszegte Bryce a melle közt ragyogó sebhelynek.

Vagy legalábbis annak, amit látott belőle a pólója dekoltázsa és
a melltartója takarásában. A fény mindkettőnek az anyagán
átvilágított, és ha Bryce nem épp az árnyékfelhőből előlépő,
magas tündérférfit figyelte volna, akkor talán elgondolkozik,
hogy miért és hogyan ragyog a sebhely.
A bulizók azonnal felhagytak a mulatozással.
Várták, mi történik.
És melyik seggfej kapcsolta ki a zenét? Drámakirálynők.
– Mit keresel itt? – lépett közelebb Ruhn az idegenhez.
A férfi iszonyúan jóképű lett volna, ha akár csak egy fikarcnyi
érzelem is ül az arcán. Világosbarna szeme üres volt. Szikrányi
derű sem csillant benne. Vékony, fehér pulóvere, fekete farmere
és katonai bakancsa alapján Bryce azt feltételezte, egy hidegebb
területről érkezett.
Mintha a tömeg is megérezte volna, hogy itt bizony veszély
leselkedik, mert elhátráltak, végül már csak Hunt, Bryce, Ruhn
és a barátai maradtak az idegennel szemközt. Bryce-nak
fogalma sem volt, hová lett Fury és Juniper. Előbbi valószínűleg
a szobában maradt, hogy elbánhasson bármilyen potenciális
fenyegetéssel, még mielőtt az elérhetné a barátnőjét. Helyes.
Az idegen előrelépett, Bryce pedig megacélozta magát,
miközben Hunt természetes mozdulattal úgy fordult, hogy
kettejük közé kerüljön. Bryce visszafojtotta a vigyorát. De a
késztetés azonnal nyomtalanul elmúlt, amint a szőke férfi ízes,
erős akcentussal megszólalt:
– Meghívtak.
Az idegen Bryce felé fordult, a vigyora leginkább egy döglött
halra emlékeztetett.
–  Még nem ismerjük egymást. – Biccentett Bryce, a mellkasa
felé. – De természetesen tudom, ki vagy. – Végigpillantott rajta. –
Kellemesebb látványnak bizonyultál, mint amire számítottam.
Persze nem voltak nagyok az elvárásaim.
– Mi a jó büdös francot keresel itt, Cormac? – sziszegte Ruhn
még közelebb lépve.
Visszacsúsztatta a Csillagkardot a hátára erősített hüvelybe.
A szőke férfi, Cormac Bryce bátyja felé fordult. Beleszimatolt
a levegőbe, majd elnevette magát.
– Pinaszagod van.
Bryce kis híján öklendezni kezdett a gondolattól. Ruhn dühbe
gurult, Cormac pedig így folytatta:
– És mondtam már, meghívtak.
–  Ebbe a kibaszott házba biztosan nem – felelte Flynn Ruhn
mellé lépve.
Declan közben ugyanígy tett a másik oldalon. Veszedelmes
egységet alkottak.
Cormac körbenézett.
–  Háznak nevezed ezt itt? Nem gondoltam volna, hogy
ennyire leadtál a színvonalból, lord Hawthorne.
Declan elvicsorodott.
– Menj a picsába, Cormac!
Marc Declan mögé lépett, néma fenyegetésként villantak ki a
fogai.
Bryce biztos volt benne, hogy a csapatuk bárki mást eltörölne
a föld színéről, de ez a férfi avalleni tündér volt: erős,
gyerekkorától kezdve harcedzett és könyörtelen.
Mintha csak megérezte volna, hogy Bryce nem tudja hová
tenni őt, a férfi így szólt:
– A rokonod vagyok, Bryce.
Hunt – az a kibaszott seggfej – derűsen felhorkant.
– Nincsenek ismeretlen tündérrokonaim! – csattant fel Bryce.
Bár elsötétedne már végre az a hülye sebhely! Bár buliznának
tovább körülöttük!
– Az a fény másról árulkodik – felelte Cormac rendíthetetlen
magabiztossággal. – Ruhnnal közeli rokonok vagyunk, anyai
ágon unokatestvérek, de apátok, Einar király is tündér, és az ő
vérvonala réges-régen kereszteződött a miénkkel.
Felemelte a kezét, lángok lobbantak az ujjai körül, majd
azonnal el is aludtak.
Bryce pislogott egyet. Az anyja egyetlenegyszer sem ejtette ki
az Őszkirály nevét, és Bryce a hírekből tudta meg, hogy hívják a
férfit, amikor már elég idős volt ahhoz, hogy egymaga is
használni tudja a számítógépet.
– Minek jöttél ide? – vakkantotta Ruhn.
Bryce a szeme sarkából látta, hogy villámok táncolnak Hunt
ujjhegyein. Az angyal egyetlen csapással szénné égethetné ezt a
rohadékot.
Cormac mégis elmosolyodott. Élettelen pillantásában egyedül
megvetés csillogott, ahogy gúnyosan meghajolt Bryce előtt.
– Azért jöttem, hogy megismerkedjek az arámmal.
 
 
A szavak olyan gyorsan hasítottak végig Hunt elméjén, hogy
teljesen kioltották a villámait, Bryce viszont hátravetett fejjel
felnevetett.
Senki más nem csatlakozott hozzá.
Miután Bryce is felhagyott a nevetéssel, Cormacre vigyorgott.
– Remek a humorérzéked.
– Nem vicceltem – felelte Cormac elsötétedő arckifejezéssel. –
Elrendelték a jegyességünket.
– Kik? – csattant fel Hunt.
Az avalleni férfi tapintható undorral mérte végig Huntot.
Tehát nem szokott hozzá, hogy kérdőre vonják. Elkényeztetett
kis pöcs.
–  Az ő atyja, az Őszkirály és az enyém, az avalleni tündérek
nagykirálya.
Tehát ez a szarházi a koronaherceg.
Bryce hűvösen azt felelte:
– Nem rémlik, hogy szabad lennék.
 Hunt összefonta a karját, izomkolosszusként képezett falat
mellette. Lássa csak Cormac, pontosan kivel gyűlik meg a baja,
ha akár egyetlen további lépést is tesz Bryce felé. Hunt
villámokat idézett a válla, a szárnya köré.
– Hajadon tündérnő vagy – felelte Cormac szenvtelenül. – Ez
azt jelenti, hogy a férfirokonodhoz tartozol egészen addig, amíg
ő úgy nem dönt, hogy átad valaki másnak. Megszületett a
döntés.
Karcsú, sötét alak lépett ki a nappali boltíve alól. Axtar.
Fegyver simult a tenyerébe, de a combjánál tartotta. Juniper
nem volt vele, valószínűleg ott rejtőzött, ahol Fury meghagyta
neki.
Cormac a zsoldos felé pillantott, és még az ő csúfondáros
mosolya is megrezzent. Az összes befolyásos személy ismerte
Fury Axtar nevét Midgardon. Tudták, mire képes, ha
provokálják.
Ruhn az ajtóra mutatott, és vicsorogva Cormacre förmedt:
–  Takarodj a házamból! Nem érdekel, hogy az árnyékaidat
használod, vagy a lábadat, de húzz innen!
Cormac a Ruhn széles válla felett kilógó Csillagkardra meredt.
– A pletykák szerint a kard az arámnak is énekel.
Ruhn állkapcsában megrándult egy izom. Hunt nem tudta,
mire vélje.
De Bryce továbbra is ragyogó csillagként előrelépett.
–  Nem vagyok az arád, te seggfej! És nem is leszek, úgyhogy
mássz vissza abba a lyukba, ahonnan előkúsztál, és mondd meg
a királyaidnak, hogy keressenek neked valaki mást! És azt is,
hogy…
– Eléggé felvágták a nyelvedet – mormolta Cormac.
Huntnak nem igazán tetszett a férfi elismerő hangneme. De
visszafogta az erejét. A villámai egyetlen apró csípése is
hadüzenetnek tűnhet. A tündérek olyan sértődékenyek, akár a
gyerekek. Aztán évszázadokon át képesek hisztizni.
Bryce negédesen Cormacre mosolygott.
–  Értem én, hogy borongós herceget játszol, de eszedbe ne
jusson megint a kibaszott szavamba vágni!
Cormac meghökkent. Hunt visszafojtotta a vigyorát, pedig
felhevült a vére Bryce tiszteletlensége hallatán.
A lány így folytatta:
– A bátyám arra kért, hogy hagyd el a házát. – A bőre ragyogni
kezdett. – Ne akard, hogy meg kelljen ismételnem a kérését!
Hunt tarkóján felállt a szőr. Bryce régen megvakított másokat
az erejével, és az még a Zuhanás előtt volt. Most, hogy ez a
rengeteg mágia felerősíti a csillagfényét… Hunt még nem látta,
pontosan miképpen nyilvánul meg az ereje. Egy kicsit remélte,
hogy most kiderül, és ez a seggfej lesz a tesztalany.
Hunt Flynnt, Declant és Marcot fürkészte, mind feszülten
álltak, ugrásra készen. Ruhn pedig…
Hunt nem értette, miért lepi meg úgy Ruhn elégedettsége.
Talán sértett férfiegóra számított amiatt, hogy Bryce így
túlragyogja őt a saját otthonában. De Ruhn arcáról büszkeség
sugárzott. A herceg már jó ideje várta, hogy a húga kiálljon
mellé, és megtiszteltetésnek érezte, hogy maga mellett tudhatja.
Hunt visszafordult Cormachez, mert ekkor az avalleni herceg
felemelte mindkét kezét, és lassan Bryce-ra mosolygott. Az
arckifejezése éppolyan közönyös volt, mint a tekintete.
– Láttam, amit látni akartam.
–  Mégis mi a francról beszélsz? – kérdezte Ruhn. Árnyékok
kígyóztak a vállán, sötét kontrasztot alkottak a Bryce-ból előtörő
fénnyel.
De Cormac háta mögött is árnyékok örvénylettek, sötétebbek
és vadabbak Ruhnéinál, egy ménesnyi, őket eltaposni kívánó
csődörnek tűntek.
–  Meg akartam bizonyosodni róla, hogy tényleg rendelkezik
ezzel az adottsággal. Köszönöm a bemutatót. – Egyik lábát a
zabolátlan árnyékok közé csúsztatta. Fejet hajtott Bryce-nak. –
Az oltárnál találkozunk.
Amint eltűnt, Bryce csillaga kihunyt, csak aláhulló
fényszikrák maradtak utána.
 
 
Bryce nagyjából fogta csak fel, hogy a buli véget ért: a vendégek
kisétáltak a bejárati ajtón, számtalan szempár fordult felé,
miközben ő az előszobában pötyögött a telefonján.
–  Holnap reggel hétkor indul egy vonat – mondta Huntnak,
aki nem tágított mellőle, mintha attól félt volna, hogy az
avalleni férfi visszatér és elrabolja. Persze nem egy átlagos
avalleni férfiról volt szó, hanem Cormac hercegről. Bryce…
vőlegényéről.
–  Nem fogod tudni rávenni anyukádat – felelte Hunt. – Ha
valamilyen csoda folytán ő maga nem fogna gyanút, hogy öt
órával korábbi vonatra teszed fel őket, Randallnek biztosan
feltűnik majd.
A Bryce másik oldalán álló Juniper is a telefonján görgetett
valamit.
– Most még nincs semmi a közösségi oldalakon, de…
– Elég, ha egyetlen ember kiírja – fejezte be helyette Fury, aki
éppolyan éberen figyelte a bejáratot, mint Hunt. – Pedig elég
egyértelműen kifejtettem, mi lesz a következménye.
Az istenek áldják meg, tényleg így történt. Ha bármelyikőtök
posztolni, beszélni vagy akár csak gondolkozni merészel a ma
este történtekről, fordult halkan, ám véresen komolyan a
döbbent bulizókhoz, azt levadászom, és nagyon megbánja. Senki
sem szólt egy szót sem, de Bryce-nak feltűnt, hogy jó néhány
kifelé siető bulizó képeket törölget a telefonjáról.
Hunt tovább vitatkozott:
–  Maradjunk annyiban, hogy nehéz lesz úgy kijuttatni a
szüleidet a városból, hogy ne fogjanak gyanút, vagy ne jöjjenek
rá, mi történt. – Oldalra döntötte a fejét. – Biztos vagy benne,
hogy nem lenne egyszerűbb elmesélni nekik?
–  És kockáztassam meg, hogy anyám kiakad? Hogy valami
őrültséget csinál? – És ki tudja, mit művelne Randall, ha úgy
véli, hogy az Őszkirály Bryce boldogságát és önrendelkezési
jogát fenyegeti. Bármi maradjon is az Őszkirályból, mire az
anyja végez vele, Randall biztos, hogy golyót ereszt bele. – Nem
fogom őket ilyen veszélynek kitenni.
–  Felnőttek – szólt közbe Fury. – Nyilván képesek racionális
döntéseket hozni.
 – Ismered te anyámat? – bukott ki Bryce-ból. – Eszedbe jutott
valaha a racionális szó, amikor rá gondoltál? A rohadt életbe,
hát salátaágyon kínált babaszobrokat árul!
– Szerintem idővel úgyis rájönnek – vette át a szót June –, és
talán mégis jobb lenne, ha tőled tudnák meg. Még mielőtt valaki
mástól hallják.
Bryce a fejét rázta.
–  Nem. A lehető legtávolabb akarok lenni tőlük, amikor
rájönnek. És jó lenne, ha az Őszkirály is pár száz kilométerrel
odébb lenne.
Hunt egyetértően felmordult, mire Bryce hálásan bólintott.
Declan becsukta a bejárati ajtót, és nekidőlt, a hang pedig
elvonta Bryce figyelmét az angyalról.
– Hát, totál szétcseszték a hangulatomat.
Flynn egy üveg whiskey-vel a kezében leroskadt a legalsó
lépcsőfokra.
– Akkor jobb, ha máris orvosoljuk ezt a problémát.
Jó alaposan meghúzta az üveget, aztán átadta Ruhnnak, aki
addig összefont karral a korlátnak dőlt, kék szeme már-már
ibolyaszínnel izzott. Az elmúlt néhány percben hallgatott.
Bryce-nak fogalma sem volt, hol kezdjék. Ott volt a Cormac-
téma, az, hogy Bryce ilyen erődemonstrációt tartott Ruhn
otthonában, hogy a csillag felragyogott az avalleni hercegnek…
Úgyhogy annyit mondott:
– Gondolom, ő lenne az unokatestvéred a Próbatételedről.
Ruhn, Dec és Flynn komoran bólintott. Bryce bátyja meghúzta
a whiskey-s üveget.
 –  Mennyin múlott, hogy Cormac megöljön a Próbatételed
során? – kérdezte Hunt.
Ruhn nyilván mesélt neki a nyáron arról, ami történt.
–  Nem sokon – felelte Flynn, kiérdemelve Ruhn haragos
pillantását.
De aztán Ruhn is elismerte:
–  Elég kemény menet volt. – Bryce esküdni mert volna rá,
hogy a bátyja szándékosan nem néz rá, miközben hozzátette: –
Cormac egész életében úgy hitte, hogy egy nap ő kapja majd a
Csillagkardot. Hogy bemegy a Hercegek Barlangjába, és
méltónak találtatik. Rengeteget tanulmányozta a legendákat,
bemagolta a felmenőket, rongyosra olvasott minden beszámolót
a mágia különböző megjelenési formáival kapcsolatban. És
hát… nem fogadta túl jól, amikor végül én kaptam a kardot.
– Amire most a menyasszonya is igényt tarthat – jegyezte meg
Flynn, úgyhogy most Bryce volt a soros, hogy szúrós pillantást
lövelljen a lordra.
Nem bánta volna, ha soha többé senki nem hozza fel ezt a
dolgot.
Ruhn mintha kényszeredetten nézett volna Bryce-ra, amikor
így szólt:
– Így igaz. – Tehát látta, hogyan nézett Bryce Flynnre. – A kard
éppúgy a tiéd, mint az enyém.
Bryce legyintett.
–  Majd nálam lesz a hétvégéken meg az ünnepeken, emiatt
igazán ne aggódj!
Hunt hozzáfűzte:
 –  Ami azt jelenti, hogy kétszer lesz neki téli napforduló,
ezért… kétszer kap ajándékot.
Ruhn és a többiek úgy meredtek rájuk, mintha tíz fejük nőtt
volna, de Bryce csak rávigyorgott Huntra, aki viszonozta a
gesztust. Hunt megértette őt – a humorát, a félelmeit, azt, hogy
miért üti el így a dolgot. Bármiről volt is szó, Athalar megértette
őt.
– Tényleg így igaz? – Juniper belekarolt Bryce-ba, és közelebb
húzódott hozzá. – Mármint jogilag tényleg eljegyezhetik Bryce-t
a beleegyezése nélkül?
Hunt arcáról azonnal lehervadt a mosoly ennek hallatán.
Ahogy Bryce-éról is. Versenyt futottak egymással a gondolatai,
mindegyik éppolyan sebes és szédítő volt, akár egy hullócsillag.
– Mondd, hogy van valami kiút, Ruhn!
A bátyjához sétált, és kikapta a kezéből a whiskey-s üveget.
Halvány fény ragyogott fel Ruhn háta mögött – a Csillagkard.
Felzúgott, egyfajta éles hangot hallatott, mint amikor valaki
végighúzza a kezét egy pohár peremén.
Ruhn kérdő, óvatos pillantással nézett a szemébe, de Bryce
elhátrált. A kard felhagyott a dalolással.
Nem harap ám!
Bryce kis híján összerezzent, ahogy a bátyja hangja
megtöltötte az elméjét. Olyan ritkán használta a gondolatátviteli
képességét, hogy Bryce gyakran el is felejtkezett róla.
A te kardod. Nem az enyém. Pont ugyanannyira csillagfényű
herceg vagy, mint én hercegnő.
Ruhn szemében csillagok ragyogtak, ahogy azt felelte:
 Nem az a fajta férfi vagyok, aki a törékeny egója miatt foggal-
körömmel ragaszkodik egy csillogó fegyverhez. Ha szeretnéd
használni, a tiéd.
Bryce a fejét rázta.
Te szerezted meg a kardot, és a jelek szerint Cormackel is meg
kellett küzdened érte. Már önmagában ez felhatalmaz rá, hogy
megtartsd.
Ruhn nevetése megtöltötte Bryce fejét, tele volt derűvel és
megkönnyebbüléssel. De az arckifejezése továbbra is komoly
maradt, ahogy a többiekre nézett.
– Nem figyeltem oda órán, amikor a tündértörvényekről volt
szó. Bocsi.
–  Hát, én odafigyeltem – szólt közbe Marc. – És már
ráállítottam a cég jogászait a témára, hogy nézzenek utána. Át
fogják fésülni az összes jogi ügyletet és precedenst, amit
bármilyen adatbázisba feltöltöttek, gyakorlatilag csak az
Aszterek levéltárában található dolgokhoz nem férnek hozzá.
– Én is utánanézek – tette hozzá Declan.
De az Aszterek privát, ősi iratait védő biztonsági rendszert
még a zseniális hackerképességekkel bíró Dec sem törhette fel.
–  Köszönöm – hálálkodott Bryce, de nem hagyta, hogy a
mellkasába gyűlő remény megduzzadjon. – Szóljatok, ha
megtudtok valamit!
Ruhn ismét megszólalt, de Bryce már nem figyelt rá, átadta
Junipernek a whiskey-t, aztán a műanyag poharakat és a
sörösdobozokat kerülgetve kislisszolt a roskatag verandára.
Hunt viharos szélként követte a kis, füves előkertbe, ahol Bryce
gyönyörködni kezdett az előtte feltáruló óvárosi forgatagban.
– Hogyhogy ilyen nyugodtan tűröd ezt az egészet? – kérdezte
Hunt összefont karral. A száraz, meleg éjszakai szellő
felborzolta a haját, a szürke szárnytollait.
–  Ez csak egy lépés az Őszkirály játszmájában – válaszolta
Bryce. – Azt várja, hogy most odarohanok hozzá, és veszekedni
kezdek. Próbálok rájönni, hogyan lenne az előnyös számára.
Hogy mire játszik.
És hogy Bryce-nak mire kellene játszania.
–  Elég egyértelmű célnak tűnik összekötni a két
leghatalmasabb tündér vérvonalat – morogta Hunt. – Ráadásul
csillagfényű vagy, azt mondtad, olyan erős, mint az első
csillagfényűek. És nálad van a kürt is. Elég komoly aduász vagy,
ha még több hatalomra vágyik.
–  Ez túl egyszerű magyarázat lenne, ha az Őszkirályról van
szó. Az ő játszmái mindig éveken át tartanak, sőt, évszázadokon
át. Ez a jegyesség csak az első lépés. De az is lehet, hogy már jó
néhány lépésnyit előrehaladtunk.
Ki kell találnia, hogyan kerüljön ő lépéselőnybe ebben a
helyzetben anélkül, hogy közben felfedné a lapjait. A
jegyességet nem söpörheti le az asztalról. Egyelőre.
– Mekkora kibaszás! – kiáltott fel Hunt.
Bryce megacélozta a gerincét.
– Tudod, őszintén élveztem ezt a nyarat. De úgy tűnik, a mai
nap mindkettőnk nyarát tönkre akarja tenni.
Hunt behúzta a nyakát.
– Felmerül a kérdés, hogy vajon az istenek tervezték-e ezt így.
Valószínűleg van egy különleges, „Hogyan basszunk ki Bryce-
szal és Hunttal is egyetlen nap leforgása alatt?” nevű
alakulatuk.
Bryce kuncogott egy sort.
– Lehet, hogy Celestina végül áldás lesz. De… Gondolod, hogy
az Őszkirály szándékosan időzítette ezt a dolgot pont akkorra,
amikor megtudtad, hogy Celestina idejön? – kérdezte Hunttól.
– Mégis mi értelme lenne ilyesmit tennie?
–  Hogy felzaklasson minket. Hogy cselekvésre késztessen,
nem tudom. – Nagy merészen szavakba öntötte azt, ami
felmerült benne: – Talán azt feltételezte, hogy rátámadsz, és
ezzel besározod magadat az új arkangyal előtt.
Hunt megdermedt, mire Bryce-t hirtelen erősen
foglalkoztatni kezdte a kettejük közötti távolság.
–  Ez ismét felveti a kérdést – felelte Hunt rekedtesen –, hogy
annak mégis mi értelme lenne.
–  Ha valami törvénybe ütközőt tennél – gondolkozott Bryce
hangosan, és a szíve hirtelen mennydörögni kezdett, ahogy
közelebb lépett –, mint például…
– Megölném a tündérek koronahercegét?
Bryce az ajkába harapott.
–  Celestinának példát kell statuálnia, meg kell mutatnia,
hogyan akarja irányítani a területet. És ha megbüntet egy erős
angyalt, egy olyat, aki rendszeresen a saját kezébe veszi az
irányítást… Tökéletes erődemonstráció lenne. Így az Őszkirály
kiiktathatna téged a képből. Tudja, hogy egy csapatot alkotunk.
–  Egy csapatot – ismételte Hunt lassan. Mintha mindabból,
amit Bryce mondott, ez lett volna a legfontosabb, amin el akart
időzni.
– Tudod, hogy értem – vágta rá Bryce.
– Nem vagyok benne teljesen biztos.
Tényleg elmélyült volna a hangja?
–  Lakótársak vagyunk – felelte Bryce már-már levegőért
kapkodva.
– Lakótársak.
– Időszakos sörpongbajnokok?
Hunt lekapta a sapkát Bryce fejéről, és visszatette a sajátjára,
fordítva, ahogyan szokta.
–  Igen, az Őszkirály határozottan retteg a mi félelmetes
sörpongszövetségünktől.
Bryce hagyta, hogy a mosolya szétkergesse a lelkében
ólálkodó sötétséget. De ekkor Hunt hozzátette:
–  Azt se felejtsük el, hogy Avallennek is megvan a maga oka
erre. Miért egyeztek bele ebbe a szövetségbe?
–  Tudod, mit? – kérdezte Bryce. – Kit érdekelnek? Apám, az
avalleni tündérek… Basszák meg! – Csak Hunt társaságában
tudott így legyinteni erre az egészre. Ő úgyis kiáll mellette,
bármi történjék is. – Legalábbis, amíg fel nem tesszük a
szüleimet arra a vonatra.
–  Még mindig nem rukkoltál elő egyetlen meggyőző tervvel
sem arra nézve, hogy egész pontosan hogyan fogjuk ezt véghez
vinni. Az is lehet, hogy most hallják épp a hírekben.
–  Á, folyamatosan szólna a telefonom, ha anyám megtudta
volna. – Bryce a hajába túrt. – Talán megkérhetném Furyt, hogy
lopózzon be a hotelszobájukba, és tegye tönkre a telefonjukat.
–  Gonosz vagyok, amiért azt gondolom, ennél egy lépéssel
tovább is menne, megkötözné és bedobná őket egy kocsi
csomagtartójába, hogy hazavigye őket, mielőtt napvilágot lát a
dolog? Mert Fury valószínűleg ezt tenné, ha elküldenéd abba a
hotelba.
Bryce felnevetett, és a hang ezüstcsengettyűk csilingeléseként
szaladt végig Hunton.
–  Jól van, akkor nem vonjuk be Furyt. – Belekarolt Huntba,
élvezettel tapogatta az izmait, miközben az alacsony kapuhoz,
majd a mögötte nyíló járdára terelte az angyalt. – Nézzünk meg
pár régi Tengerparti kalandok-részt, és találjuk ki, hogyan
verhetjük át a szüleimet!
Hunt egyik szárnyával a lehető leggyengédebben
végigsimított rajta. Ahol csak hozzáért, Bryce bőre elsőfényként
ragyogott.
– Teljesen átlagos kedd estének hangzik.
Hazasétáltak, és bár Bryce elviccelte a helyzetet, érezte, hogy
magával ragadja a kavargó sötétség és a hullócsillagszerű
gondolatok. Ostoba volt, hogy azt hitte, örökre meghúzhatja
magát. Ő hajlandó volt engedelmeskedni az Asztereknek,
unalmas, átlagos életet élni, de a világ más terveket szőtt
számára. És Hunt számára is.
Bryce már épp a füléhez emelte a telefonját, hogy felhívja a
szüleit, és azt mondja: Ó, borzalom, de Jesiba arra kért, hogy
menjek el a raktárába holnap, és lehet, hogy mégiscsak adna
valami munkát, nem bánnátok, ha egy korábbi vonattal kellene
hazamennetek? Ám amikor kiléptek Hunttal a liftből,
rádöbbentek, hogy a lakásuk bejárati ajtaja tárva-nyitva áll.
Ha az anyja és Randall váratlanul átjött hozzájuk…
Syrinx csaholt odabent, és ahogy Bryce az ajtó felé ugrott, egy
másik éjszaka emléke vörösre festette az érzékeit. Most,
ahogyan akkor is, a vér fémes szaga ülte meg a levegőt a
folyosón, a lakása ajtajánál…
Még egyszer ne! Csak a szüleit ne…
Hunt Bryce-t hátralökve az ajtó felé indult, az egyik kezében
az előkapott fegyvert szorongatta, a másikkal villámokat szórt,
testének minden egyes megfeszülő izma veszélyt sugárzott, a
szárnyát magasra húzta.
Sötét szeme meglepetten villant, aztán leeresztette a fegyvert.
Bryce benézett a nagyszoba közepére, és Huntnak dőlt a
megkönnyebbüléstől és a sokktól.
Igen, az istenek határozottan megalapították a „Hogyan
basszunk ki Hunttal és Bryce-szal?” különleges alakulatot.
Odabent Ithan Holstrom feküdt, a vére Bryce világos
parkettájára csorgott.
 5.

Tharion Ketosnak már csak az istenek kegyelmezhettek.

Szó szerint, ugyanis a Folyókirálynőt iszonyúan magára
haragította.
Éppen ezért kellett most talpon maradnia egy kis halászhajón
a tengeren, ami olyan viharosan háborgott, hogy attól még az ő
sokat bíró gyomra is felfordult. A hajó egyre csak himbálózott
az esőben és a hullámokon, fel és le, le és fel, a szél azzal
fenyegetett, hogy lefejti Tharion húsát a csontjairól, hiába viselt
vastag, fekete pulóvert és golyóálló mellényt.
Az Isztrosz egyik szikláján kellene épp heverésznie, lehetőség
szerint egy olyan helyen, hogy a rakparton elsétáló összes nő jól
lássa. Határozottan élvezte, amikor az egészen sokat sejtető
fotók ehhez hasonló szöveggel kerültek fel róla a közösségi
médiára: Csoda, hogy nem futnak partra a hajók az Isztroszon
egy ilyen látvány mellett! Ez volt az egyik kedvence. Milyen kár,
hogy épp emiatt kötött ki itt! A Folyókirálynő megbüntette, mert
a lánya sírt miatta.
Tharion hozzászokott már a hideghez, felfedezőútjain olyan
mélyre úszott, amilyen mélyre csak a sellőadottságainak
köszönhetően tehette anélkül, hogy a koponyája tojáshéjként
roppanjon össze, de a Haldren-tengernek ez az északi része más
volt. Kiszipolyozta az életet az odatévedők csontjaiból, a
fakósága beszivárgott a lélekbe.
Igaz, ami igaz, úszni benne kevésbé lenne émelyítő.
Tharion behúzta a nyakát az őt verő esőben, sötétvörös haja a
fejére tapadt, jeges víz csorgott a tarkóján. Az istenekre, de
szeretett volna hazamenni! Vissza a lunathioni nyár száraz,
rekkenő hőségébe.
–  A merülő a közelben van – kiáltotta a kapitány. A delfin
alakváltó nő meghúzhatta magát a kormányosfülke
biztonságában. Mázlista dög! – Mindjárt lesz kép is.
Tharion épphogy csak meg tudott kapaszkodni a hajó víztől
csúszós korlátjában a kormányosfülke felé menet. Csupán
ketten fértek el benne, úgyhogy meg kellett várnia, amíg az első
tiszt – egy cápa alakváltó – kipréseli magát onnan, csak utána
léphetett be. A meleg felért Solas csókjával, és Tharion nagyot
sóhajtva húzta be maga mögött az ajtót, hogy aztán szemügyre
vegye a kormánykerék melletti kis képernyőt.
Az árokról készített videó homályos volt, apró valamik
lebegtek a környező sötétségben. Ha egy hadihajón lettek volna
– Hél bugyraira, még egy jacht is megtette volna! –, akkor óriási
képernyőkön nézhették volna a kristálytiszta felvételt. De ez a
halászhajó volt a legalkalmasabb a küldetésre, hiszen el tudta
kerülni a pangerai haditengerészet radarjainak figyelmét.
A kapitány a képernyő előtt állt, barna ujjával a jobb felső
sarokban növekvő számra mutatott.
– Lassan a kívánt mélységnél járunk.
Tharion leroskadt a padlóhoz erősített forgószékbe. Igazából
a kapitány széke volt, de nem érdekelte. Fizetett ezért a
kiruccanásért. Igaz, a Kék udvar hitelkártyájával, de akkor is
oda ül, ahová csak kedve szottyan!
A kapitány felvonta sötét szemöldökét.
– Tudja, mit keres?
Tharion kémei jó szívvel ajánlották a diszkrét, merész nőt, aki
nem fogná menekülőre a birodalmi hadihajók láttán.
Tharion szemügyre vette a képernyőt.
– Egy nőt.
A kapitány füttyentett.
– Ugye tudja, hogy annak az esélye…
– Ólommal súlyozva a vízbe lökték valahol errefelé.
Az Ünő műve.
– Ha nem az Ezer víz házához tartozik, akkor már rég halott.
Zseniális meglátás.
– Meg kell találnom.
Azt, ami maradt belőle azután, hogy két hetet a tenger
fenekén töltött. Persze a teste, a csontjai nagy valószínűséggel
szétrobbantak már a nyomástól.
A királynő a folyók és a tengerek suttogása révén értesült a
szerencsétlen lány sorsáról. Tharion tudta, hogy a Folyókirálynő
így tájékozódik a Midgard egyéb vizei felett uralkodó nővéreivel
kapcsolatban, de arról fogalma sem volt, hogy ennyire pontos
információk cserélnek gazdát ilyenkor. A királynő azt is el tudta
neki mondani, hogy ólomtömböket keressen, és hogy pontosan
hová menjen. És hogy egész pontosan miféle vanír Sofie: egy
viharmadár. Ogenas kegyelmezzen!
Bár hajszálnyi esély volt rá csupán, hogy Sofie vanírteste
túlélje a merülést – és hogy még nem tépték cafatokká a
dögevők –, Tharion eljött megkeresni. A királynője
szemlátomást határozottan azon az állásponton volt, hogy Sofie
még holtában is értékes.
A Folyókirálynő ennél többet nem árult el Tharionnak. Csak
megparancsolta, hogy keresse meg a holttestet, és vigye vissza a
Kék udvarba. Feltételezhetően információt vagy fegyvereket
akartak kinyerni belőle. Tharion imádkozott, hogy ezt a
feladatot ne rá bízzák.
–  A megfelelő mélységben vagyunk – jelentette a kapitány,
mire a kamerakép megdermedt. További darabkák úsztak el az
elforduló kamera előtt, aztán feltárult előttük az iszapos, idegen
tengerfenék. – Merre kezdjünk, parancsnok?
Parancsnok. Tharion még mindig röhejesnek és nagyon is
fájdalmasnak találta ezt a rangot. Az ügy, aminek ezt a nem is
olyan régi kinevezést köszönhette, a saját húga meggyilkolása
volt. Gondolkozás nélkül lemondott volna a rangjáról, csak hogy
visszakapja Lesiát. Hogy még egyszer hallja a húga harsány
nevetését. A tettes elkapása és meggyilkolása mit sem enyhített
a fájdalmán.
–  A tengeráramlás alapján valahol errefelé kellett a
tengerfenékre süllyedjen – válaszolta Tharion.
Hagyta, hogy a vízmágiája lefelé szivárogjon, és összerezzent
az óceán vadságától. A legkevésbé sem hasonlított az Isztrosz
tiszta nyugalmára. Persze a Kék folyóban is rengeteg szörnyeteg
tanyázott, de a türkiz víz dalolt neki, együtt nevetett, együtt sírt
vele. Ez a tenger csak üvöltött és dühöngött.
Tharion a kameraképet figyelte.
–  Forgassa el a kamerát nyugatra, és küldje előre a merülőt
olyan tízméternyire!
A távolból irányítható merülőszerkezet vakító elsőfényében
további tömzsi, fehér darabkák úsztak tova. Erre ítélte Micah a
lidérc Viktoriát. A korábbi arkangyal egy mágikusan lezárt
dobozba rakatta a lidérc lényét, aki bár testet nem ölthetett,
teljesen a tudatánál volt, aztán lehajította őt a Melinoë-árok
mélyére. Tharion tigriscsíkos alkarja libabőrös lett a
gondolattól, hogy annak az ároknak az alja még vagy huszonöt
kilométerrel mélyebben volt, mint az előttük elterülő
tengerfenék. A lidérc cipősdoboz méretű hélbéli bugyrát
nyomásállóra varázsolták. És Viktoria, akinek sem ételre, sem
vízre nincs szüksége, örökké élni fog. Bezárva. Egyes-egyedül.
Nem érhet le hozzá semmiféle fény, egyedül a csend öleli majd,
még a saját hangja sem szolgálhat vigaszul.
A halálnál is rosszabb sors volt ez. Most, hogy Micah egy
szemeteszsákban ücsörög a város egyik szeméttelepén, vajon
elmegy valaki a lidércért? Athalar nem lázadozott, és
amennyire Tharion tudta, Bryce Quinlan örömmel visszatért a
megszokott életéhez.
Hél bugyraira, a tavasszal történtek után mindenki vissza
akart térni a megszokott kerékvágásba, nem igaz?
 Csak a Folyókirálynő nem.
Ő egy lázadó kém maradványaiért küldte Thariont. Azért,
hogy visszavigye ezt a kibaszott fontos hullát. Még akkor is, ha
már maga a tény, hogy a Folyókirálynő egy lázadó kém
holttestét keresteti, egyet jelenthet a véggel számára.
Mindannyiuk számára.
És Tharion kerülne elsőként a tűzvonalba. De sosem mert
vitába szállni a királynővel az ellentmondásos döntései
kapcsán. Most is megbüntette őt, amiért megríkatta a lányát, de
mi történne, ha Tharion a büntetés során az életét veszítené
vagy megsérülne? Akkor nem sírna érte a lánya?
A lány éppolyan szeszélyes volt, mint az anyja – és pont olyan
féltékeny is. Irigy szörnyre emlékeztetett, de csak azért, mert az
anyja jól kitanította.
Tharion ostoba volt, hogy nem döbbent rá erre még azelőtt,
hogy egy évtizede elvette a lány szüzességét, és hűséget
esküdött neki. Még mielőtt a jegyesévé vált. A Folyókirálynő
lányának szerelmévé. Jövendőbeli herceggé.
Kibaszott rémálom volt az egész.
Az alapján, hogy az elmúlt tíz évben sikerült megtartania a
munkáját, sőt, még elő is léptették, a királynőnek valószínűleg
halvány fogalma sem volt, mihez kezdjen Tharionnal. Már ha
nem arról volt szó, hogy a lány közbelépett az épsége
érdekében. Már önmagában ez a gondolat – hogy jóban kell
lennie vele – elegendő volt ahhoz, hogy Tharion egy ujjal se
nyúljon senkihez, a farkát pedig aztán főleg a nadrágjában
tartotta. Az uszonyában. Mindegy.
 És elfogadta a rá kirótt büntetéseket, akármilyen
igazságtalanok, méltatlanok és veszélyesek voltak is.
– Nem látok semmit.
A kapitány megmozgatta a vezérlőegységet a műszerfalon.
–  Menjen tovább! Kutassa át a teljes környéket másfél
kilométeres körzetben!
Ha rajta múlik, nem tér haza üres kézzel a királynőjéhez.
– Az órákba telik – vitatkozott a kapitány homlokráncolva.
Tharion elhelyezkedett a székben, és kipillantott a
kormányosfülke oldalához húzódó elsőtisztre.
Tudták, mire vállalkoznak, amikor idejöttek. Tudták, miféle
viharok sújtják az évnek ebben a szakában a tengert. Ha az
alakváltó ráun a szélre és az esőre, egész nyugodtan a hullámok
közé ugorhat.
Még ha egy cápa jelenti is a legkisebb veszélyt errefelé.
 
 
Három és fél órával később Tharion felemelte a kezét.
–  Menjen vissza jobbra! Nem… Az az! Ott! Közelebb tudna
menni?
A távolból irányítható merülőszerkezet ellebegett egy forró
tengeri kürtő, mocsok, sziklák és mindenféle különös lény
mellett. De ott, egy rakás piros-fehér csőféreg mellett… kocka
alakú szikla bújt meg.
Csakis vanír- vagy emberkéz műve lehetett.
– Az áldóját! – mormolta a kapitány a képernyő felé hajolva, a
fény megvilágította szögletes vonásait. – Hiszen azok
ólomtömbök!
Tharion legyűrte a rátörő borzongást.
A Folyókirálynőnek igaza volt. A legapróbb részletekig.
– Kerülje meg őket!
Csakhogy a láncok az ólomtömbből a tengerfenékre vezettek.
Üres volt a végük.
–  Bárkit láncoltak is meg, már rég nincs itt – vonta le a
következtetést a kapitány. – Vagy megette valami, vagy
felrobbant a nyomástól.
Tharion is végignézett a láncokon, és bólintott. De aztán
megakadt valamin a tekintete.
A kapitányra pillantott, hátha ő is felfigyelt erre a különös
dologra, de a nő arcára nem rajzolódott ki meglepettség.
Úgyhogy Tharion nem szólt semmit, hagyta, hogy a nő felhozza
a kis merülőszerkezetet a felszínre, ahonnan aztán az elsőtiszt
beemelte a hajóra.
Két órával később, amikor már az esőtől süppedő, saras
szárazföldön járt, Tharionnak sikerült úrrá lennie a
fogvacogásán annyira, hogy felhívja a királynőjét.
A Folyókirálynő az első csörgés után felvette.
– Mondd!
Tharion már hozzászokott a légiesen könnyű, mégis kurta
szavakhoz.
– Megtaláltam az ólomtömböket. Rajtuk voltak a láncok.
– És?
– Holttest nem volt. – Csalódott sóhaj. Thariont ismét kirázta a
hideg, bár ennek nem csak az alacsony hőmérséklet volt az oka.
– De a béklyó nyitva volt.
A sóhaj elhalt. Tharion már megtanulta, mit jelent az, amikor
a királynője hallgat, külön nyelv volt, éppolyan gazdag, mint az
élővilág a folyójában.
– Biztos vagy benne?
Tharion inkább nem kérdezte meg, az áramlatok erről a
kulcsfontosságú részletről ugyan miért nem számoltak be neki.
Talán azok is ugyanolyan szeszélyesek voltak, mint maga a
királynő. Inkább jámboran annyit felelt:
–  Nem láttam rajta sérülés nyomát. Persze elég rossz
minőségű volt a kép.
– Gondolod, hogy Sofie Renast egymaga kiszabadult?
– Nem tudom. – Tharion bemászott a fekete terepjáróba, ami
arra várt, hogy az észak-pangerai privát helikopter-
leszállóhelyre vigye, és maximumra tekerte a fűtést. Átfagyott
teste valószínűleg csak az egyórás út végére enged majd fel. –
De abban biztos vagyok, hogy a tengerfenékig nem jutott el.
Tharion sarat fröcskölve megindult az egyenetlen úton, az
ablaktörlő lapátok halkan surrogtak.
A királynője így szólt:
– Akkor valaki vagy előttünk ért oda, vagy… Sofie életben van.
Érdekes, hogy a víz erről nem suttogott. Mintha elhallgattatták
volna.
Tharion sejtette, mi lesz ebből.
–  Keresd meg! – adta ki a parancsot a királynő. – Az
udvaromban fogadnék, hogy az öccse után ment. Mindent
megtett, hogy kiszabadítsa Kavallából. A tenger azt súgta, ő is
rendelkezik ugyanazzal a képességgel, mint a nővére. Keresd
meg a fiút, és akkor megtaláljuk Sofie-t is! És fordítva. De ha
csak a fiút találjuk meg… ő is épp elég értékes lesz.
Tharion nem merte megkérdezni, mihez akar kezdeni velük a
királynő. Elő tudott rukkolni különféle magyarázatokkal, hogy a
lázadót miért akarja megkaparintani, de a fiút… Emile Renast
ugyanazzal a képességgel rendelkezik, mint a nővére, de ennyi.
Nagyon erős, ez igaz, de gyerek még. A Zuhanáson sem esett át.
És amennyire Tharion tudta, a királynőjének nem volt szokása
gyerekkatonákat bevetni. Mindennek ellenére csakis egy dolgot
felelhetett:
– Azonnal hozzáfogok a kereséshez.
 6.

Bryce feltúrta a mosdókagylója alatti szekrényt. Hajápoló

termékek flakonjai, régi sminkkészletek, tönkrement
hajszárítók repültek kifelé, hogy aztán csörögve-zörögve padlót
érjenek mögötte. Hová a jó kurva életbe tette…?
Megvan! Bryce kirántotta a fehér elsősegélykészletet, Syrinx
pedig egyfajta diadaltáncot lejtett mellette, mintha maga az
arany szőrű kiméra találta volna meg. Pimasz dög!
Bryce talpra ugrott, közben már szedte is le a tetőt a dobozról,
a fertőtlenítő kenőcs, a fáslik, a fájdalomcsillapító bájital közt
turkált. Homlokráncolva Syrinxre pillantott.
– Ennek nem jár le a szavatossága, ugye?
Syrinx az orrát ráncolta, fújt egyet, mintha csak azt akarná
mondani, hogy: Én ugyan nem tudom!
Bryce megvakarta a kimérát az álla alatt, aztán visszament a
nagyszobába, ahol Hunt a dohányzóasztalra fektetett Ithan
mellett guggolt. Ithan arca… Solas tüzére!
Hát, legalább magánál volt. És beszélt. Bryce remélte, hogy
nem hallotta, amikor Hunttal az imént azon vitatkoztak, hová
tegyék a magáról alig tudó fiút. Hunt a kanapéra akarta
fektetni, Bryce viszont képtelen volt visszafogni magát,
felvisított, hogy tönkreteszik a fehér ülőpárnákat. Úgyhogy
maradt a dohányzóasztal.
Hunt és Ithan túl halkan mormolt ahhoz, hogy Bryce kiértse a
szavaikat, és amint közelebb ért hozzájuk, elhallgattak. Bár nem
látszott semmi, Bryce-nak olyan érzése volt, mintha Hunt
villámai ott sisteregtek volna körülöttük. De lehet, hogy megint
csak Hunt jelenléte űzött különös játékot Bryce érzékszerveivel.
Felemelte az elsősegélydobozt.
– Megvan!
Ithan felnyögött.
– Nem… nem olyan vészes, mint amilyennek tűnik.
– Megszólaltál, és megint elkezdett szivárogni a vér a szádból
– vágta rá Bryce, és letette a készletet Ithan mellé az asztalra,
majd előhalászta belőle a steril törlőkendőket.
A tavaszi támadás óta nem találkoztak. Nem beszéltek.
Bryce elhúzta a kezét Ithan zúzódásokkal teli, duzzadt arca
felett, az egykor olyan jól ismert vonzó, elbűvölő vonásoknak
most nyoma sem volt.
– Azt sem tudom, hogy kezdjek hozzá ehhez… az egészhez.
És nem csak Ithan arcára célzott.
– Ezzel nem vagy egyedül – motyogta Ithan, majd felszisszent,
ahogy Bryce megtörölte az egyik vágást a homlokán. Elhúzta a
fejét. – Majd meggyógyul. Az máris kezd összeforrni.
–  Gondolom, karomnyom – jegyezte meg Hunt összefont
karral.
 Syrinx felugrott a kanapéra, háromszor körbefordult, majd
összegömbölyödött.
Ithan nem válaszolt. Bryce ismét a seb felé nyúlt, de Ithan a
fájdalomtól megránduló arccal még messzebb húzódott tőle.
– Bassza meg, Ithan, mit keresel itt? – kérdezte Hunt csikorgó
hangon.
Ithan Bryce-ra emelte barna szemét, a kettő közül az egyik
félig bedagadt. Harag csillogott a tekintetében.
–  Nem én mondtam nekik, hogy hozzanak ide. Perry… a
falkám omegája… Ő intézte így.
Egy barna hajú nő derengett Bryce-nak a név hallatán.
Perry… Ravenscroft. Amelie húga.
– Ő tette ezt veled?
Ithanből durva nevetés tört fel, majd megrándult az arca. A
bordája valószínűleg…
Bryce felhúzta Ithan véres, szürke pólóját, felfedve az
undorítóan kidolgozott hasizmokat és…
– Szentséges egek, Ithan!
A fiú visszarántotta a pólóját, hogy elfedje a durva
zúzódásokat.
– Semmi bajom.
– Nekem nagyon úgy tűnik, hogy eltörtek a bordáid – jegyezte
meg Hunt fanyarul.
– Határozottan eltörtek, Athalar – felelte Bryce a sarkára ülve.
– És az alapján, ahogy dajkálja, a karja is.
– A koponyacsont-repedés már meggyógyult – nyugtázta Hunt
érzelemmentesen, mintha csak a kedvenc vanír nyomozós
sorozatának a szereplői lennének.
Ithan szeme ismét haragosan megvillant.
–  Ellenségességet és egy jó nagy adag férfibüszkeséget
érzékelek – felelte Bryce.
–  Adj hozzá még egy kis makacsságot is, és szerintem
klasszikus hülyeséggel állunk szemben – összegezte Hunt.
– Elment a kibaszott eszetek? – förmedt rájuk Ithan.
Bryce Huntra mosolygott, és az angyal szemében csillogó
derű láttán az eljegyzésével, az apjával és az Aszterekkel
kapcsolatos összes gondolat azonnal kiröppent a fejéből.
Ithanre pillantva azonban ismét lehervadt a mosolya.
–  Ígérem, hogy a lehető leggyorsabban ellátlak, aztán már
mehetsz is – mondta.
– Nem kell sietni. Nem mintha lenne hova mennem ezután.
Hunt megdermedt.
– Amelie kidobott?
– Sabine dobott ki – morogta Ithan. – Ő, Amelie és a többiek…
tették ezt.
– Miért? – nyögte ki Bryce nagy nehezen.
Ithan a szemébe nézett.
– Szerinted? – kérdezett vissza.
Bryce a fejét rázta, úrrá lett rajta az undor. Ithan így folytatta:
– Ismered Sabine-t. Pár hete sarokba szorított egy újságíró az
egyik kocsmában, a tavaszi támadásról kérdezett, én pedig
elmondtam neki, hogy… mi történt. Hogy segítettem neked. Ma
reggel jelent meg a cikk. A jelek szerint Sabine-nek nem tetszett.
– Tényleg? – vonta fel Hunt a szemöldökét.
 Ithan zúzódásokkal teli nyakának izmai megrándultak, ahogy
nagyot nyelt.
–  Lehet, hogy még meg is védtelek – ismerte el Bryce-nak. –
Mert Sabine valami szemétséget mondott rólad.
Bryce legszívesebben előhúzta volna a telefonját, hogy
rákeressen a cikkre, de nem tette. Nem állhat benne olyasmi,
amitől jobban érezné magát ezzel az egésszel kapcsolatban.
Úgyhogy inkább azt felelte:
–  Sabine városvezető. Tényleg ilyesmire akarja pazarolni az
idejét?
– Egy farkas nem szidja a többi farkast.
– De te megtetted – szúrta közbe Hunt.
– Ahogy Sabine is. – Ithan bánatosan, elcsigázottan Bryce felé
fordult. – A Falkavezér farkasnak nevezett téged. Nekem ez épp
elég. Amikor… Hát, nem tetszett, amit Sabine mondott.
Gondolom, neki meg a cikk nem tetszett. Úgyhogy kirakott.
Bryce nagyon hosszan fújta ki a levegőt.
– Miért pont ide hoztak? – kérdezte Hunt.
Ithan fájdalmasan grimaszolt.
– Perrynek eszébe jutott, hogy réges-régen barátok voltunk. –
Megpróbált felkelni, de nem járt sikerrel. – Csak pár percet
kérek, aztán már itt sem vagyok.
–  Itt maradsz – jelentette ki Bryce. Őszintén, egy ilyen este
után a háta közepére sem kívánta ezt az egészet. Ráadásul az
anyját is fel kellett még hívnia, hogy meggyőzze, utazzon el a
városból. Az istenek szerelmére, ha Ember rájön, hogy Ithan is
itt van, sosem megy haza! A fiaként szerette őt. Bryce
elhessegette a gondolatot. – Szerencséd, hogy Sabine nem nyírt
ki.
– Hidd el, szeretett volna! – felelte Ithan keserűen. – De nem
értem annyi jogi hercehurcát, amennyivel az járna.
Bryce nagyot nyelt. Connor öccse egykor a legjobb barátja
volt, nála csak Danika állt hozzá közelebb. Fury és June csak
utánuk jött a sorban. Az istenekre, milyen sok üzenetet
váltottak Ithannel az évek alatt! Mennyi gyerekes viccük volt!
Milyen sokszor ugrált Bryce a lelátón Ithan naplabdameccsein,
rekedtre üvöltötte magát a fiúért.
Az előtte heverő férfi mégis idegen volt számára.
– Jobb, ha megyek – felelte Ithan érzelmektől fojtottan.
Mintha neki is eszébe jutott volna a múlt. Mintha leolvasta
volna Bryce arcáról a gondolatokat.
–  Maradj már meg a seggeden! – torkolta le Hunt. – Lábra
állni sem tudsz.
– Jól van – engedett Ithan. – De csak egy éjszakára maradok.
Tehát tényleg reménytelen lehetett a helyzete.
Bryce elszoruló mellkassal előhúzta a telefonját.
– Jól van. – Megnézte az időt. Majdnem éjfél volt már. A szülei
valószínűleg épp lefekvéshez készülődtek. – Telefonálnom kell
egyet.
 
 
Hunt főzött egy csésze koffeinmentes kávét, csak hogy lefoglalja
magát, míg a vérző Ithan ott feküdt mögötte a
dohányzóasztalon. A szüleivel beszélő Bryce hangja
foszlányokban szűrődött ki a folyosóra.
Majd legközelebb együtt töltünk egy hosszú hétvégét. Talán
Hunttal meglátogathatnánk titeket. Szerintem nagyon kíváncsi
most már Nidarosra.
Hunt szájszéle felfelé görbült.
Hazavinné a szüleihez, mi? Még az sem számított, hogy
szemenszedett hazugság az egész.
A kávéfőzőgép épp egy szívdobbanással azelőtt végzett, hogy
Bryce így szólt:
– Jól van. Hatkor találkozunk a hotelban! Igen. Korán reggel,
frissen. Oké. Szeretlek. Szia!
Hunt épp a gőzölgő, forró kávéját fújta, miközben Bryce
végigsétált a folyosón.
– Minden rendben? – kérdezte a lánytól.
–  Azt leszámítva, hogy kénytelen leszek pár óra múlva
felkelni, igen. – Bryce a konyhapultra tette a telefonját. –
Átfoglaltam a jegyüket.
A csukott szemű Ithanre pillantott. Huntnak szemernyi
kétsége sem volt afelől, hogy a farkas hallgatózik.
– Jól van – szólalt meg Bryce. – Irány az ágy!
– Én elleszek a kanapén – krákogta Ithan.
Hunt hajlott rá, hogy egyetértsen, de Bryce így szólt:
–  Azt már nem! Az én szobámba jössz. Nem fogod
összevérezni a fehér kanapémat.
–  Majd alszom én a kanapén – szólt közbe Hunt karcos
hangon. – Holstrom, te alhatsz az én szobámban.
–  Nem kell – vitatkozott Bryce. – Jó lesz így. Elég nagy az
ágyam.
– Akkor aludj te a kanapén, és Holstrom alszik a te ágyadban
– vágott vissza Hunt.
–  A fájós hátammal? – Még mielőtt Hunt megkérdezhette
volna, hogy ugyan mi a fészkes fenéről beszél, Bryce így
folytatta: – Fáradt vagyok, és nincs kedvem vitatkozni. Téma
lezárva.
Ithan résnyire nyitotta az egyik szemét. Hunt visszafojtotta
frusztrált morgását.
Negyed órával később Hunt a saját ágyában feküdt,
fogcsikorgatva meredt a plafonra, és egyedül a horkoló Syrinx
enyhítette a magányát.
De semmi gond. Teljesen, kibaszottul rendben van, hogy
Ithan Holstrom Bryce ágyában alszik.
Teljesen. Kibaszottul. Rendben.
Az én ágyamban! – üvöltötte Hunt vére. Még akkor is, ha
hónapok óta nem járt arrafelé. Akkor is az ő ágya, az ő Bryce-a,
aki alvós rövidnadrágban és kopott, vékony pólóban lépett ki a
fürdőszobából, amely utóbbi lila anyaga a legkevésbé sem
rejtette el a mellbimbói körvonalát. Hála a jó égnek, Holstrom
szeme túlságosan be volt dagadva ahhoz, hogy Hunt
leszűrhesse, megbámulja-e Bryce-t. Nem mintha számított
volna. Megbízott Bryce-ban. Pontosan tudta, hogy mire – és
hogy kire – vágyik a lány.
De… nem számít, hogy Holstrom Bryce segítségére sietett a
támadás során, meg hogy a hülye cikkben is megvédte őt. Az azt
megelőző két évben aljas szemétládaként viselkedett Bryce-szal.
És meg sem próbálta elejét venni Amelie ámokfutásának, aki
Ithan bátyjának a halála miatt kínozta Bryce-t.
És bizalom ide vagy oda, akkor is idegesítette a dolog.
Holstrom jóképű srác, ha nincs épp teljességgel szétverve az
arca. Naplabdasztár volt a CCE-n. Hunt emlékezett arra a
néhány meccsre, amit a 33. comitiumbeli társalgójában látott,
csodálta a srác gyorsaságát és ügyességét. Holstrom már több
mint két éve nem játszott, de még mindig rendesen ki volt
gyúrva.
Ostoba, féltékeny barom!
A rohadt életbe, Holstrom jelenléte jobban zavarta, mint az,
hogy Cormac kijelentette, feleségül veszi Quinlant.
Egy kicsit gyűlölte magát, amiért magához vette a telefonját
az éjjeliszekrényről, és bepötyögte: Ithan Holstrom Sabine
Fendyr Bryce Quinlan.
Azonnal megtalálta a szóban forgó cikket.
Átfutotta. Elolvasta, mit mondott Sabine, aztán egyedül a
légzésére koncentrált. Arra, hogy ne röppenjen a levegőbe, és
tépje szét a Falkavezér örökösét.
„Bryce Quinlan elkényeztetett partihercegnő, aki pont jó helyen
volt a támadás során. A farkasaim ártatlan életeket mentettek.
Azt a szánalmas nőszemélyt viszont csak a hírnév érdekli.”
Hunt olyan erősen csikorgatta a fogát, hogy belesajdult az
állkapcsa. A cikk vége felé megtalálta Holstrom nyilatkozatát.
„A farkasok egyedül Bryce miatt mentek az
Aszfodéloszmezőkre. Ő hallotta meg a segélykiáltást, és tartotta
a frontot, amíg oda nem értünk. Megmentette a várost. Én hősnek
tartom. Ne higgyenek annak, aki ennek az ellenkezőjét állítja!
Főleg olyanoknak ne, akik nem is tartózkodtak a városban a
támadás ideje alatt.”
Hát, Hunt nem csodálkozott, hogy Sabine berágott. Az igazság
fájdalmas.
Hunt felsóhajtott, és már épp visszatette volna a telefonját az
éjjeliszekrényre, amikor a készülék megrezzent Isaiah üzenete
miatt. Na???
Tudta, hogy Isaiah a Celestina kinevezésével kapcsolatos
gondolataira kíváncsi. Még nem tudom, írta a válaszban. Még
reménykedni sem merek.
Isaiah azonnal válaszolt: Holnap érkezik, délután ötkor.
Próbálj meg viselkedni, Hunt! Ő nem Micah.
Hunt visszaküldött egy feltartott hüvelykujjat. Sokáig nem jött
álom a szemére.
 
 
Bryce a hálószobája plafonjára meredt, a mellette fekvő férfi
szortyogó, nehézkes lélegzetvételeit hallgatta.
Az anyja és az apja bevette a hazugságot, jól taktikázott a
magyarázattal, talált, süllyedt. Persze ez azt jelentette, hogy
négy óra múlva kénytelen lesz felkelni, de ezt az árat örömmel
megfizette. Egyelőre nem tudódott ki, hogy eljegyezték.
Imádkozott, hogy a szülei vonata már a városon kívül járjon,
amikor napvilágot lát a hír.
Ithan megmoccant, a takaró zizegése hangosnak tűnt a
csendben. Különös volt, hogy itt fekszik mellette, az illata
megtöltötte Bryce orrát. Annyira hasonlított Connoréra!
– Aludhattam volna a kanapén is – mondta Ithan a sötétben.
–  Nem voltam benne biztos, hogy Athalar nem fojtana meg
egy párnával.
Ithan felnevetett.
– Ennyire haragtartó?
– Ha te azt tudnád!
Ismét csend telepedett rájuk, sűrű és súlyos. Bryce nem
akarta szem elől téveszteni Ithant. Ennyire egyszerű volt a
dolog. Akármilyen varázslatok védték is ezt a helyet, nem
akarta magára hagyni, hiszen Sabine és Amelie bármikor
dönthet úgy, hogy mégsem olyan vészes az a papírmunka. Egy
Holstromot már elveszített.
– Danika felvett a biztonsági rendszerbe – magyarázta Ithan.
– Még mielőtt… az történt, ami. Megmutatta ezt a helyet, azt
akarta, hogy én is tudjak a meglepetésről. Így jutottam be.
Bryce torka elszorult.
– Ó!
– Tényleg Danika segített neked a Zuhanásban?
Mivel Bryce hangja a kapukon keresztül a város minden
pontjába eljutott, köztudomású volt, hogy Danika Fendyrnek
köze van Bryce Zuhanásához, de hogy pontosan mi történt,
arról rengeteg különféle pletyka keringett.
– Igen – válaszolta Bryce. – Danika… Ő volt a Horgonyom.
– Fogalmam sem volt, hogy lehetséges egyáltalán az ilyesmi.
– Nekem sem.
Ithan légzése nehézkesebbé vált.
 Bryce így szólt:
–  Amikor… Ithan, amikor a Keresés alatt találkoztam
Danikával, azt mondta, hogy a többiek, Connor, Nathalie meg az
egész Ördögfalka tartja vissza a kaszásokat, hogy ő ott lehessen
velem. Ők is megmentettek. Connor mentett meg.
Ithan hosszan hallgatott. Mikor beszélgettek utoljára így?
Ilyen nyugodtan, csendesen? Anélkül hogy gyűlölködve
fröcsögnének egymásra, felégetve mindent maguk mögött?
Aztán Ithan így szólt:
– Mindenki másnál jobban szeretett téged.
Bryce szíve elfacsarodott.
– Téged szeretett mindenki másnál jobban.
– Úgy gondolta, hogy te vagy a párja.
Bryce-nak olyan érzése volt, mintha gyomorszájon vágták
volna, lehunyta a szemét.
– Mármint farkasértelemben?
–  Milyen másik értelme van a szónak? Igen,
farkasértelemben.
A pár szónak több definíciója is van, de Bryce úgy sejtette, az
alakváltó Ithannek egyedül egy számított ezek közül: az
egyetlen igaz szerelem, akit maga Urd választott ki az illetőnek.
A tündérek is hasonlóképpen gondolkodtak: a párok közt a
házasságon, az illetők személyes akaraterején túlmutató kötelék
alakult ki. Bryce tudta jól, hogy az angyaloknál nem ennyire
komoly ez a szó, a malákhim számára nagyjából a házassággal
ért fel a dolog, a párokat előre el lehetett rendezni. Ahogyan a
párosodó állatokat az állatkertben.
 De Connor számára, ha tényleg úgy gondolta, hogy Bryce az ő
párja… A lány gyomra ismét görcsbe rándult.
– Szeretted őt? – suttogta Ithan.
– Tudod, hogy igen – felelte Bryce elfúlón.
– Olyan sok időt elpocsékolunk! Talán egyfajta átok ez nálunk,
halhatatlanoknál. Az idő számunkra természetes luxus, egy
végtelen óceán. – Felsóhajtott. – Én is rengeteget elpocsékoltam
már.
Bryce-nak fogalma sem volt, mire céloz a fiú.
– Nagyon költői.
Ithan erre halkan felnevetett.
Bryce azt kérdezte a légkondicionált sötétben:
– Miért hagytad abba a naplabdázást?
Érezte, hogy Ithan megfeszül, a matrac megmozdult.
–  Mert hülye játék – felelte Ithan szenvtelenül, majd nyögve
az oldalára fordult.
Bryce-nak fogalma sem volt, mit válaszolhatna. Úgyhogy
lehunyta a szemét, önkéntelenül megdörgölte a sebhelyet a
mellkasán, és azért fohászkodott Lunához, hogy álomtalan,
mély alvással tölthesse az éjszakát.
 7.

–  Ezt a baromságot! – Ruhn az apja dolgozószobájának díszes

szőnyegeit koptatta, az állóóra a sarokban elütötte az éjjel
kettőt. – Te is tudod, hogy kibaszott nagy baromság!
A sötét kandalló előtt, a karmazsinvörös bőr karosszékben
ülő Őszkirály nem felelt. A kísérletek és egyéb hasztalan vackok,
amiken éjt nappallá téve dolgozott, forrtak és bugyborékoltak, a
hangjuk egyenletes háttérzajt biztosított.
– Mi a gond, kuzin? Megtartanád a húgodat?
Cormac a fekete márvány kandallópárkánynak dőlve
vigyorgott, fehér pulóvere izmos mellkasára tapadt. Minden
egyes arany hajszál katonás rendben sorakozott a fején.
A rohadék!
Ruhn nem foglalkozott Cormac gúnyolódásával, tovább
beszélt az apjához:
–  Egy modern városban élünk. Modern idők járnak. Van egy
rakás, kimeríthetetlen forrásokkal rendelkező jogász, aki
megtámadhatja ezt az egészet, és olyan bíróságok, amik
hajlanának rá, hogy új precedenst teremtsenek a tündérnők
jogainak védelmében.
– Bryce készségesen oltárhoz fog vonulni – jelentette ki Ruhn
apja. – Ahogyan te is.
Cormac szája felfelé görbült.
– Úgy hallom, neked Hypaxia Enador a jegyesed. Gratulálok! –
mondta. Ruhn homlokráncolva nézett rá. Cormac végigmérte,
és így folytatta: – Persze elég szokatlan házasság lesz ez a
jövendőbelid családja és vérvonala miatt.
Ruhn megfeszült.
– Ócsárold csak Hypaxiát! Gyerünk, mire vársz?
De Cormac az Őszkirályhoz fordult.
– Nem tudja?
Ruhn apja, hogy rohadjon meg, unottan felelt:
– Nem tűnt lényegesnek. A parancsom törvény.
Ruhn ide-oda járatta a pillantását kettejük között.
– Mi folyik itt?
Az apja vonásai undorral feszültek meg, mintha csalódott lett
volna, hogy Ruhn nem derítette ki maga. Így szólt:
–  A néhai Hecuba királynőnek két lánya született, két
különböző apától. Hypaxia nemzője, mint az Hecuba
boszorkányköre számára később nyilvánvalóvá vált, egy nagy
hatalmú nekromanta volt a Láng és árny házából. A jelek
szerint Hypaxia nemcsak az anyja, hanem az apja képességeit is
örökölte.
Ruhn pislantott egyet. Jó lassan. Hypaxia fel tudja támasztani
a holtakat, és beszélni tud velük. Hát jó. Ezzel együtt tud élni.
– Menő.
 Lángok táncoltak az apja haján, vállán.
– A nővérét viszont egy alakváltó nemzette. Egy szarvas.
– És?
Cormac felhorkant.
– Hypaxia féltestvére az Ünőként vált ismertté.
Ruhn eltátotta a száját. Hogy nem derült ez ki idáig?
–  Ő nem örökölt semmiféle boszorkányképességet – folytatta
Cormac –, úgyhogy átadták az apja családjának. A korona
természetesen Hypaxiához vándorolt. De úgy tűnik, hogy
amióta az arádat királynővé koronázták, a nekromanciája…
problémássá vált a boszorkányok számára.
–  Semmi jelentősége – felelte az Őszkirály. – Akár
nekromanta, akár nem, szégyenletes nővér ide vagy oda, Ruhn
elveszi feleségül.
– Apám problémásnak találja Hypaxia származását – jegyezte
meg Cormac.
– Micsoda szerencse, hogy nem apádnak kell feleségül venni!
– torkolta le az Őszkirály.
Cormac befogta a száját, Ruhn pedig elfojtotta derűs vigyorát.
De aztán az apja megint megszólalt:
–  Ruhn elveszi feleségül Hypaxiát, Bryce Quinlan pedig
hozzád megy feleségül, Cormac herceg. Nincs apelláta.
–  Ugye emlékszel még, hogy Bryce és Athalar összejött? –
kérdezte Ruhn. – Próbálj csak meg kettejük közé furakodni,
emlékeztet majd, miért nevezték Umbra Mortisnak.
– A kémeim legutóbbi jelentése alapján a lány még nem viseli
magán a szagát. Feltételezem, hogy nem hálták el a
kapcsolatukat.
Már maga a tény, hogy ez az egész szóba jött az apjával,
undorító volt.
Cormac közbeszólt:
–  Egy nap Avallen királynéjává válhat. Ostobaság lenne egy
balkézről született angyalért elhajítani ezt a lehetőséget.
– Nektek nagyobb szükségetek van Bryce-ra, mint neki rátok –
sziszegte Ruhn. – Hiszen csillagfényű!
Az Őszkirály fogai kivillantak.
–  Ha Bryce annyira nem akart a házunkhoz tartozni, akkor
jobban tette volna, ha nem kérkedik úgy az erejével!
–  Ez a bajod? – Tűz perzselte Ruhn ereit. – Hogy
megszégyenített? Hogy erősebb, mint te? Most helyre kell
raknod, vagy mi van?
–  Neked elment az eszed! – Cormac vigyora harcot ígért. –
Hajlandó vagyok lealacsonyodni odáig, hogy elvegyem a
húgodat. A népem egy része szégyenként tekint majd erre a
frigyre.
–  Vigyázz a szádra! – figyelmeztette az Őszkirály, whiskey-
színű szemében valódi harag csillant. – Hiába rendelkezik
ember felmenőkkel is, Bryce a csillagfényű vérvonal örököse.
Jobban is, mint a fiam. – Homlokát megvetően ráncolva Ruhnra
pillantott. – Több ezer éve nem láttunk ilyen erős csillagfényt.
Nem könnyelműségből ígérem oda őt Avallennek.
–  Mégis mit nyersz ezzel, bassza meg? – Ruhn torkát
hányinger fojtogatta.
Az apja így felelt:
 –  A húgodnak egyetlen haszna van számomra: az
utódnemzési képessége. Mindkét uralkodóház számára előnyös
lesz ez a házasság.
–  Ahogy az is, hogy a népeink továbbra is elkötelezettek a
szövetségünk iránt – tette hozzá Cormac.
– Mégis miért kell úgy szövetkeznünk?
Hát mindenkinek elment az esze?
–  Mert hanyatlik a mágia a királyi vérvonalakban – felelte
Cormac. – A legutóbbi generációk alapján ez egyértelmű.
Lángokkal övezett kézzel mutatott Ruhnra és az árnyékaira.
–  Baszd meg! – sziszegte Ruhn. – Ez az egész a pangerai
háború miatt van? A lázadás miatt?
Nemrégiben elterjedt a pletyka, miszerint az Ophion négy
omega-tengeralattjárót is elsüllyesztett északon. Négyet. Valami
eszméletlen dolog folyik ott. Ruhn apja már célzott rá tavasszal,
amikor bejelentette az eljegyzést, hogy háború közeleg, és
szövetségeseket kell gyűjteniük.
–  Azért tesszük, hogy gondoskodjunk róla, a tündérek
megőrzik az erejüket és a születésüknél fogva őket illető jogokat
– felelte az apja. Jeges hangjával mindig is ügyesen palástolta a
vérében izzó könyörtelen lángokat. – A húgod ebben a
Cormackel közös utódok formájában segíthet.
Cormac egyetértően morgott, a lángjai kialudtak.
Ruhn tovább próbálkozott.
– Az ég szerelmére, hagyd ki Bryce-t ebből az egészből! Nincs
más a királyi családban, akit odaadhatunk, hogy szüljön egy-két
gyereket?
 – Nem rémlik, hogy régen is ennyit nyavalyogtál volna, Ruhn
– kötött bele Cormac.
–  Még azelőttre gondolsz, hogy megpróbáltál megölni? Vagy
miután gyomron szúrtad Decet?
Cormac szeme szénként izzott.
–  Csak fel akartam mérni, mennyit tudtok. – Ellökte magát a
kandallópárkánytól, és a csukott ajtó felé indult. – Tudod –
vetette hátra gúnyosan a válla felett –, a csillagfényűek régen
egymást közt házasodtak. A fivér elvette a nővérét, a nagynéni
hozzáment az unokaöcshöz, és így tovább. Mindezt azért, hogy
tisztán tartsák a vérvonalukat. Ha annyira érdekel, kivel osztja
meg Bryce az ágyát, talán feléleszthetjük kettőtökért a régi
szokásokat.
–  Takarodj innen! – vicsorgott Ruhn. Árnyékai az ujjhegyein
vonaglottak, készen arra, hogy az avalleni herceg nyakára
támadjanak.
–  Lázadozz csak nyugodtan, Ruhn Danaan, de hozzám
hasonlóan te is koronaherceg vagy. Ugyanaz a sors vár ránk. Én
már tudom, kettőnk közül melyikünk fogja méltósággal viselni.
– Azzal távozott.
Ugyanaz a sors vár ránk. Cormac úgy értette, hogy idővel
mindkettejüket királlyá koronázzák, de Ruhn tudta, hogy az ő
sorsa ennél bonyolultabb.
A királyi vérvonal veled ér véget, herceg. Az Orákulum hangja
csendült Ruhn elméjében, felfordult tőle a gyomra. Megvan rá
az esély, hogy nem éri meg a saját koronázását. Elhűlt a vér az
ereiben. Azért lesz így, mert Cormac valamiféle puccsot kísérel
majd meg?
Lerázta magáról a gondolatot, és az apjához fordult.
– Miért csinálod ezt?
– A puszta tény, hogy ezt meg kell kérdezned, jelzi, hogy nem
vagy igazán a fiam.
A szavak végigperzselték Ruhnt. Semmi sem fájhat annál
jobban, mint amit ez a férfi a múltban művelt vele, annál,
aminek a karját csúfító sebek állítottak emléket, hiába takarták
nagyrészt a tetoválások. De azért a szavak… igen, azok is fájtak.
Ruhn nem hagyta, hogy ez a vén rohadék lássa rajta. Soha, de
soha nem engedi.
– És gondolom, most úgy hiszed, Cormac válik a valódi fiaddá
azáltal, hogy elveszi Bryce-t.
Az apja szája felfelé görbült, a szeme éppolyan sötét volt, mint
a Verem.
– Cormac mindig is az a gyerek volt, akit magamnak akartam.
Ahelyett, akivel megvert a sors.
 8.

– Ma van a nagy nap, mi?

Hunt eddig a kávéfőzőre meredt, hátha a babokkal együtt a
fejében harsogó gondolatokat is felőrli, de most megfordult.
Bryce leggingsben és egy régi pólóban a fehér márványpultnak
dőlt mögötte.
Hunt behúzta szürke szárnyait, és szalutált.
–  Megközelíthető seggfej szolgálatra jelentkezik! – Bryce
szájszéle felfelé görbült ennek hallatán, de aztán Hunt azt
kérdezte: – Hogy ment a dolog a szüleiddel?
Bryce jóval azelőtt elment itthonról, hogy ő felébredt volna.
–  Tökéletesen. – Bryce úgy tett, mintha leporolná a vállát. –
Egyetlen szót sem hallottak az eljegyzésről. Szerintem Randall
sejtette, hogy történt valami, de hajlandó volt belemenni a
játékba.
–  Öt aranymárkába fogadok, hogy anyád még délelőtt felhív,
és üvöltözni kezd veled.
Bryce vigyora fényesebben ragyogott, mint az ablakon
bekúszó napsugarak.
 – Benne vagyok. – Oldalra billentette a fejét, szemügyre vette
Hunt hétköznapi öltözékét, a 33. szokásos, fekete harci ruháját.
– Látnod kellene, hogy feldíszítették a várost éjszaka. Nagy
csinnadrattával üdvözöljük majd az új arkangyalt, igazán nem
fukarkodtak. Zászlók, virágok, ragyogóan tiszta utcák, még az
Óvárosban is! A részeg idióták hányásainak egyetlen cseppjét
sem látni vagy érezni.
– Egy új kormányzó kinevezése elég nagy dolog – felelte Hunt,
és azon merengett, vajon hová akar Bryce kilyukadni.
–  Bizony. – Aztán Bryce mintegy mellékesen azt kérdezte: –
Szeretnéd, ha veled mennék ma?
Na, tessék, ezt készítette elő! Hunt mellkasában melegség
gyúlt.
– Nem kell fogni a kezemet, Quinlan. De azért köszi.
Bryce szeme felcsillant, egy igazi tündérragadozó nézett ki
rajta.
– Ne feledd, mit tettünk a legutóbbi két arkangyallal, Hunt! –
mondta halkan. Ez bizony új volt, ez a nyers erő, ami a szavak
mögött mennydörgött. – Ha Celestina valami elbaszott dolgot
tesz, reagálni fogunk rá.
– Elég vérszomjasak vagyunk ma, Quinlan, nem?
Bryce nem mosolyodott el.
–  Nélkülem mész ugyan oda, de csak fel kell emelned a
telefont, és már ott is vagyok.
Hunt mellkasa belesajdult a gondolatba. Bryce megtenné,
Solas tüzére, még egy kibaszott arkangyallal szemben is kiállna
mellette!
 –  Vettem – felelte érzelmektől fojtottan. A folyosó felé
biccentett. – Hogy van a vendégünk?
–  Ma reggel már jobban festett, de beletelik egy kis időbe,
mire beforrnak a törött bordái. Amikor elmentem, még aludt.
–  Hogy tervezed a továbbiakat? – kérdezte Hunt semleges
hangot megütve.
Borzalmasan aludt az éjszaka, minden egyes hangra felriadt.
Bryce természetesen ugyanolyan gyönyörű volt, mint máskor.
–  Ithan addig marad, ameddig csak szeretne – felelte Bryce
nyíltan. – Nem lököm Sabine karmai közé.
–  Ezt örömmel hallom – szólalt meg Ithan Bryce mögött,
amire még Hunt is összerezzent.
Természetfeletti óvatossággal, teljes csendben lopakodott oda
hozzájuk. Ami azt illeti, tényleg jobban nézett ki. Bár Holstrom
rövid, aranybarna haját továbbra is alvadt vér szennyezte, a
szeme alatti duzzanat már lelohadt, csak pár lila csík maradt
utána. A sebek nagyja beforrt, leszámítva azt a széles vágást a
homlokán. Az beletelik még egy-két napba. Ithan végül Hunt
mellé mutatott.
– Az ott kávé?
Hunt lefoglalta magát három bögre megtöltésével, az elsőt
Quinlannek adta.
– Egy csepp kávé egy csésze tejben, ahogy szereted.
–  Seggfej! – Bryce elmarta tőle a bögrét. – Nem értem, hogy
vagy képes feketén inni.
– Úgy, hogy felnőtt vagyok.
Hunt odaadta a másik bögrét Ithannek, a fiú óriási kezében
szinte elveszett a fehér kerámiabögre, amin a Túléltem a 15 032-
es évfolyam végzős hetét, és csak ezt a hülye bögrét kaptam érte!
felirat díszelgett.
Ithan rámeredt, megrezzent a szája.
– Emlékszem erre a bögrére.
Hunt elhallgatott, Bryce pedig hangosan felnevetett.
–  Amilyen részeg voltál, csodálkozom. Pedig milyen édes kis
gólya voltál!
Ithan elnevette magát, felrémlett valamennyi abból a jóképű,
öntelt srácból, akiről Hunt már annyit hallott.
–  Danikával már reggel tízkor rávettetek, hogy a hordón
kézen állva vedeljem a sört. Hogy maradtam volna józan? – A
farkas belekortyolt a kávéjába. – Az utolsó emlékem arról a
napról az, hogy te meg Danika részegen kidőltetek az udvar
közepére tolt kanapén.
–  És miért is ez a legutolsó emléked? – kérdezte Bryce
mézesmázosan.
–  Mert én is kidőltem veletek együtt – felelte Ithan immár
vigyorogva.
Bryce elmosolyodott, és a fene vigye el, megmelengette Hunt
szívét. Minden volt abban a mosolyban, fájdalom, öröm,
veszteség, vágy… és remény is. De aztán Bryce megköszörülte a
torkát, és az órára pillantott.
– Mennem kell zuhanyozni. El fogok késni a munkából.
Ringó csípővel végigtrappolt a folyosón.
Syrinx megkaparászta Hunt lábszárát, mire az angyal
rásziszegett:
 – Szó sem lehet róla! Ma már kaptál egyszer reggelit.
Valószínűleg kétszer is, ha Bryce is megetette, mielőtt elment
a szüleihez. Syrinx lezuttyant a fémtálkája mellé, és
felnyüszített. Hunt igyekezett rá sem hederíteni.
Ithan figyelmesen nézte őt.
–  Mi van? – vakkantotta Hunt, meg sem próbált kedvesnek
mutatkozni.
Ithan ismét a szájához emelte a bögréjét.
– Semmi.
Hunt is lenyelt egy nagy korty kávét. Végigpillantott a
folyosón, hogy meggyőződjön róla, Bryce tényleg a szobájában
van. Halk morgásként törtek elő belőle a szavak:
–  Hadd ismételjem el, amit tegnap este mondtam! Ha bajt
keversz, ha bajba kevered Bryce-t, kibelezlek!
Ithan szájszéle megrezzent.
– Reszketek a félelemtől, Athalar.
Hunt nem mosolygott vissza rá.
– Most már hirtelen elfogadod őt, mert hercegnő lett? A kürt
meg a csillagfényűség miatt?
Ithan felhúzta az orrát, már-már elvicsorodott.
– Ezek egyáltalán nem érdekelnek.
– Akkor mégis mi a francnak védted meg őt abban a cikkben?
Tudnod kellett, hogy Sabine nem fogja eltűrni. Gyakorlatilag
kihívást intéztél felé.
–  Danika kiállt mellette. A bátyám és az Ördögfalka többi
tagja is kiállt Bryce mellett tavasszal. Ha ők nem haragszanak
rá, akkor én hogy tehetném?
 –  Szóval a halott bátyád engedélyére volt szükséged, hogy
kedves legyél vele?
Ithan morgásába beleremegtek a konyhai szekrények.
–  Bryce volt a legjobb barátom. Neki ott volt Danika, de
nekem csak ő volt. Te mióta is ismered? Pár hónapja? Mi öt évig
voltunk barátok. Úgyhogy ne beszélj úgy rólam, a bátyámról
vagy Bryce-ról, mintha bármit is tudnál rólunk. Nem tudsz te
szart sem, Umbra Mortis!
–  Azt tudom, hogy két évig szemétkedtél vele. Láttam, hogy
félreálltál, amíg Amelie Ravenscroft kínozta őt. Nőj már fel,
baszd meg!
Ithan elvicsorodott. Hunt is kivillantotta a fogait.
Syrinx felugrott, és vinnyogva több kaját követelt.
Hunt képtelen volt elfojtani bosszús nevetését.
– Jól van, jól van – mondta a kimérának, és a száraz eledeles
dobozért nyúlt.
Ithan tekintete billogként égette. Hunt korábban, a tévében
közvetített meccseken látta már rajta ugyanezt az
ellentmondást nem tűrő arckifejezést.
–  Connor öt éven át szerelmes volt belé. – A farkas a
kanapéhoz ment, és lehuppant az ülőpárnákra. – Öt éven át, és
végül csak annyit sikerült elérnie, hogy Bryce beleegyezzen egy
randiba.
Hunt uralkodott az arckifejezésén, miközben Syrinx felfalta a
második – talán a harmadik – reggelijét.
– És?
Ithan bekapcsolta a reggeli híradót, feltette a lábát a
dohányzóasztalra, és összefűzte a feje mögött az ujjait.
– Öt hónapnál tartasz, haver. Sok sikert!
 
 
A Tündérlevéltárban zajlott az élet, méghozzá olyan hangosan,
hogy Bryce már hozzászokott az egész napos fülhallgató-
viseléshez, pedig becsukta a kis irodája ajtaját az alfa jelzésű,
föld alatti szinten. Igazából nem is az, hogy hangzavar lett
volna, hiszen a levéltárban is éppolyan csend uralkodott, mint
bármilyen más könyvtárban. De annyian jöttek be, annyian
tanultak és dolgoztak az óriási csarnokban és a környező
polcsoroknál, hogy folyamatos volt a háttérzaj. Léptek
csosszantak, a csarnok mennyezetéről vízesés zubogott alá a
szökőkútba, billentyűkoppanások vegyültek a lapok zizegése
közé, a beiratkozottak és a turisták suttogása mellé időnként
kuncogás és fényképezőgép kattanása társult.
Idegesítette Bryce-t.
Már nem olyan magányban töltötte a napjait, mint a
galériában. Már nem üvöltethette a zenét a hangszórókon.
Lehabah sem volt már vele. Nem fecsegett szüntelenül a Kéjes
éjek legutóbbi részéről. Nem nyavalygott, hogy ki akar menni.
Nem adott elő drámai monológokat Bryce kegyetlenségéről.
Bryce az üveg íróasztalán álló sötét monitorra meredt.
Kinyújtotta a lábát, hogy megsimogassa Syrinx bundáját, de a
lábujjai csak a levegőt érintették. Hát persze, otthon hagyta a
kimérát, hogy vigyázzon Ithanre.
Vajon Syrinx emlékszik egyáltalán Lehabah-ra?
 Bryce elment a Fekete kikötőbe a támadást követő napokon,
apró ónixcsónakot keresett a tömeges Elhajózások alatt. Egyet
sem látott. Persze Lehabah-nak nem voltak földi maradványai.
A tűzszellem gyertyalángként aludt ki, amikor a több százezer
liternyi víz lezúdult rá.
Bryce újra meg újra végigvette az eseményeket. Általában a
madame Kyrah-féle táncórákon, zihálva, izzadva. Mindig
ugyanarra a következtetésre jutott: az égvilágon semmivel sem
akadályozhatta volna meg Lehabah halálát.
Megértette, tudott róla tárgyilagosan beszélni, de… A
gondolatok továbbra is ott köröztek körülötte, mintha együtt
táncoltak volna vele: Valamit mégis kitalálhattál volna.
Korábban is felfedhetted volna, hogy csillagfényű vagy.
Ráparancsolhattál volna Lehabah-ra, hogy meneküljön, amíg te
szembeszállsz Micah-val.
Hunttal is átbeszélte a dolgot. És az angyal rámutatott, hogy
minden ilyen próbálkozás Bryce halálával végződött volna, de…
Bryce mégsem tudott túllépni a kérdésen, hogy ugyan miért
számított Lele élete kevesebbet az övénél. A csillagfényű
hercegnőség nem jelent semmit. Ha már választani kell, Lele
volt a jobb kettejük közül, ő szenvedett évszázadokon át
rabigában. A tűzszellemnek fel kellett volna szabadulnia.
Szabadon kellett volna élnie, élveznie az életet.
Bryce felkapta a vezetékes telefont, tárcsázott. Jesiba a
harmadik csörgésre vette fel.
–  Már megint kérdeznél, Quinlan? Ez már a harmadik
alkalom a héten.
 Bryce az üveg asztallapon dobolt a körmeivel.
–  Van egy kilencezer éves rodiniai Thurr-torzóm. –
Gyakorlatilag egy mélabús férfi, aki elvileg egy kis híján
feledésbe merült kisebb viharistenség lett volna. Az ő
kultúrájukban nem maradt más utána, csak egy óriási bolygó,
ami róla kapta a nevét. Meg a csütörtöki napot is róla nevezték
el néhány nyelven. Bryce már elküldte Huntnak a képet azzal a
megjegyzéssel, hogy: Bryce Quinlan bemutatja: Az alfalágyultság
első szikrája. – A múzeumot érdekli, de aggódnak, hogy a
korábbi tulajdonosa meghamisított pár dokumentumot az
eredetiségével kapcsolatban. Szeretnének biztosra menni, hogy
tényleg rendben van, csak utána mutatnák be a
nagyközönségnek. Szerinted kit tudnék felhívni Rodiniában,
hogy utánajárjak?
–  Ha én végzem helyetted a munkádat, akkor miért nem én
kapom a fizetésedet?
Bryce a fogát csikorgatta.
– Mert barátok vagyunk?
– Azok lennénk?
– Szerinted?
Jesiba halkan felnevetett. A varázslónő, aki elhagyta a
boszorkányklánját, és hűséget fogadott a Láng és árny házának,
még mindig Lunathionban tartózkodott ugyan, de Bryce
hónapok óta nem találkozott vele. Azóta nem, hogy Jesiba
rajtakapta a galéria könyvtárának víz áztatta romjai közt
kotorászó Bryce-t, és közölte vele, hogy többé be ne tegye oda a
lábát. Nem volt undok. Csak jelezte, hogy: Ez a galéria
véglegesen bezárt, és a könyvek, amiket keresel, olyan helyen
vannak, ahol soha senki nem találhat rájuk.
Jesiba most azt felelte:
–  Végül is akár megtiszteltetésnek is vehetem, hogy az
Őszkirály csillagfényű hercegnő lánya a barátjának nevez. –
Hatásszünetet tartott, és Bryce már tudta is, mit fog mondani. –
Avallen jövendőbeli királynéja.
Bryce gyorsan megnyitotta az egyik hírportált, és azt
sziszegte:
– Kitől tudod?
–  Azok közül, akiket állattá változtattam, néhányan a
szolgálatomban maradtak. Elmesélik, mit rebesgetnek odakint.
Ez főleg a csatornában élő patkányokra igaz, egy nap szeretnék
visszanyerni a régi alakjukat.
Bryce őszintén nem tudta, komolyan beszél-e Jesiba. Ismét
felsóhajtott.
–  Gondolom, azt nem tudod egész véletlenül, hogy ugyan
miért döntött hirtelen az Őszkirály az életem tönkretétele
mellett.
Jesiba cöcögött.
–  A férfiak mindig irányítani próbálják azokat a nőket, akik
megrémítik őket. A házasság és a szaporodás a legkézenfekvőbb
eszközük erre.
–  Bármekkora elégedettséggel tölt is el a gondolat, hogy
szerinted apám fél tőlem, ez nem lehet a magyarázat.
–  Miért ne? Hónapok teltek el. Semmit sem kezdtél az új
erőddel, az új rangoddal. Sem a kürttel a hátadon. Megunta a
várakozást. Az sem lepne meg, ha azért tette volna, hogy
kiderüljön, hogyan reagálsz.
– Végül is.
Bryce firkálgatni kezdett a számítógépe mellett heverő
papírdarabra. Kis szívecskét rajzolt, és azt írta bele: BQ + HA.
–  És hogyan fogsz reagálni? – kérdezte Jesiba, mintha
képtelen lenne fékezni a kíváncsiságát.
–  Úgy csinálok, mintha mi sem történt volna, amíg már nem
tehetem?
Jesiba ismét kuncogásban tört ki.
–  Tudod, én is aggódtam, amikor kiderült, hogy csillagfényű
vagy. Sokszor végignéztem már, hogy valakit magával ragadott
a kiválasztottság gondolata. Talán több közös vonás van
bennetek a bátyáddal, mint hinnéd.
– Jól gondolom, hogy ezt bóknak szántad?
–  Igen. Ruhn Danaan azon kevesek egyike, akiknek volt
erejük túllépni azon, aminek születtek.
Bryce felnyögött.
–  Tehát semmit sem tervezel vele – összegezte Jesiba
halkabban, mint ahogy Bryce valaha is beszélni hallotta őt. – A
képességeddel. Meg a kürttel.
– A kürttel határozottan nem. És a jelek szerint a csillagfényű
erő leginkább a tündérvérvonal továbbvitelében hasznos. –
Bryce kihúzta magát, forgatni kezdte a ceruzát az ujjai közt. –
Azzal mire megyek, hogy elvakít másokat? Mármint persze,
hasznos valamennyire, de azért nyilván vannak ennél
veszedelmesebb fegyverek is.
 Mint például Hunt villámai.
– Még hozzá sem fértél ehhez az erőhöz, amikor végeztél egy
arkangyallal. Úgy sejtem, most rengeteg mindent tehetnél,
Quinlan.
Bryce megfeszült a szavak hallatán, olyan könnyedén ejtette
ki őket Jesiba egy egyszerűen lehallgatható telefonvonalon.
Fogalma sem volt, mihez kezdett a varázslónő az Istenölő
Puskával. Ő a maga részéről soha többé nem akarta látni.
Bryce halkabbra fogta, pedig tudta, hogy senki sem ólálkodik
a kis, föld alatti irodája környékén.
–  Parancsba kaptam az Aszterektől, hogy húzzam meg
magamat. Örökre.
– Milyen unalmas, hogy így engedelmeskedsz nekik!
Bryce szólásra nyitotta a száját, de ekkor felzúgott a belső
kommunikációs készülék.
–  Miss Quinlan, szükség lenne önre az északi szárnyban. Dr.
Patrus szeretné kikérni a véleményét azzal a delszuszi
szoborral kapcsolatban.
Bryce megnyomta a gombot.
–  Öt perc, és ott leszek! – A következő szavait már Jesibához
intézte: – Küldök neked pár képet erről a szoborról. Hálás
lennék, ha véleményt nyilvánítanál. És szólj, ha van olyan
ismerősöd Rodiniában, aki segíthet igazolni, hogy tényleg
eredeti.
– Sok a dolgom.
– Nekem is.
– Talán varanggyá változtatlak.
 –  A varangyoknak legalább nem kell hülye magas sarkúban
munkába járniuk – felelte Bryce, visszabújtatva a lábát a fehér
tűsarkújába, amit korábban bevágott az asztal alá.
Jesiba halk, gonosz nevetést hallatott.
–  Ha megfogadsz egy tanácsot, Quinlan: gondold végig,
milyen előnyökkel járna hozzámenni Cormac Donnallhez,
mielőtt úgy döntesz, hogy közhelyes nőként nemet mondasz
neki!
Bryce a telefont a füle és a válla közé szorítva felállt.
– Ki mondta, hogy nem vagyok az?
Hosszas hallgatás után a varázslónő azt felelte:
– Jó kislány.
Azzal letette.
 9.

– Történt valami?
–  Az égvilágon semmi, de igazad volt, tényleg mindent
feldíszítettek. Hat különböző zászlónak és koszorúnak repültem
neki majdnem idefelé jövet ma reggel. De nem érkezett
semmilyen jelentés a kormányzóról, nem is látták még. Hogy
őszinte legyek, idáig teljesen átlagos napunk van. – Hunt halk
hangja láthatatlan kézként simított végig Bryce karján, aki épp
a levéltár munkatársainak fenntartott kajáldából szerzett gyros
utolsó falatjaival küzdött. Hunt ismét megszólalt: – Leszámítva
persze azt, hogy márvány hasizmokról kaptam fényképet,
miközben egy bűntény helyszínén készített fotókat mutogattam
Naominak.
– Gondoltam, tetszene.
Hunt nevetése végigdübörgött a vonalon. Csillagfényként
hasított végig Bryce-on. Ha Hunt tud ma nevetni, akkor minden
rendben. Bármit megtenne, hogy megőrizze a mosolyt Hunt
arcán. Az angyal megköszörülte a torkát.
– Thurr eléggé kigyúrta magát, mi?
 –  Kérvényezem, hogy áruljanak másolatokat az
ajándékboltban. Az öreglányok meg fognak vadulni tőle. – Ezzel
Bryce kiérdemelt egy újabb csodás nevetést. Az ajkába harapva
fojtotta el széles mosolyát. – Szóval Celestina hatkor érkezik?
A jelek szerint egyórás késésben volt.
– Aha. – Hunt hangjából teljességgel elpárolgott a derű.
Bryce felébresztette a számítógépét. A hírportálokon eddig
csak az a szalagcím jelent meg, hogy Lunathion – és egész
Valbara – új vezetőt kap.
Bryce kérdés esetén beismerte volna, hogy jó egy órát töltött a
gyönyörű arkangyal fotóinak tanulmányozásával, azon
merengett, miféle főnöke lesz Huntnak. A szerelmi életéről egy
szót sem ejtettek sehol, de persze Micah-nak sem volt szokása
szétkürtölni, hogy épp kit dugott meg. Nem is az, hogy Bryce
aggódott volna – bár határozottan érzett valamit, amikor
meglátta, milyen lenyűgöző látványt nyújt Celestina –, csak…
szerette volna pontosan elképzelni, kivel kell majd
szembenéznie Huntnak mindennap.
Bryce az asztala melletti szemetesbe hajította az ebédje
maradékát.
–  Odamehetek munka után, hogy veled legyek a nagy
belépőnél.
–  Ne fáraszd magad! Később mindent elmesélek. De lehet,
hogy maradnom kell majd, szóval nyugodtan egyél nélkülem.
– De hát ma este pizzát rendelünk!
Hunt elnevette magát.
–  Örülök, hogy így a helyén kezeled a dolgokat. – Zizegni
kezdtek a szárnyai a háttérben. – Érkezett valami hír Pöcsfej
hercegről?
– Sem a hírekben nem bukkant fel, sem anyám nem hívott.
– Legalább ennyi megadatott.
– Tartozol öt aranymárkával.
– Írd a többihez, Quinlan!
–  Ne feledd, hogy anyám valószínűleg rád is haragudni fog,
amiért nem árultad el neki!
– Már összepakoltam a túlélőcsomagot, készen állok rá, hogy
egy másik tartományba repüljek.
Bryce kuncogásban tört ki.
–  Szerintem kénytelen lennél Nenáig menni, hogy lerázd. –
Hunt vele együtt nevetett. – Szerinted nem…?
Fény tört elő Bryce mellkasából. A sebhelyből.
– Bryce? – Hunt hangja élesen csendült.
– Ööö…
Bryce homlokráncolva a melle közt ragyogó csillagra
pillantott, jól látszott a mély dekoltázsú ruhájában. Már megint!
Mostanában olyan ritkán fénylett, de a tegnap esti…
Felpillantott.
–  Itt a főnököm. Visszahívlak – hazudta, aztán letette, még
mielőtt Hunt válaszolhatott volna.
Bryce felszegte az állát, és odavetette az ajtóban álló Cormac
Donnallnek:
– Ha a Hogyan ne legyek seggfej? című kötetet keresed, akkor
a Pá, lúzer! és a Húzz a picsába! között találod.
 
  
Avallen koronahercege a helyi klímának megfelelő, igencsak
dagadó karizmait kevéssé leplező, szürke pólóra cserélte a
korábbi öltözékét. A bal bicepszét különös szimbólumok alkotta
tetoválás fonta körbe, a fekete tinta csillogott az éles fényben.
Szokásos tündérarroganciával és rosszallással nézett végig a
szertár méretű irodán.
–  A csillagod azért ragyog a jelenlétemben, mert a
házasságunk eleve elrendeltetett. Már ha felmerült benned a
kérdés.
Bryce ugatásszerű nevetést hallatott.
– Ki szerint?
– Az Orákulum szerint.
– Melyikre gondolsz?
Tizenkét szfinx élt a világ különböző pontjain, egyik
undokabb a másiknál. A legszemetebb állítólag az
Óceánkirálynő udvarában élt, Alant.
– Mit számít?
Cormac megfordult, megnézte Bryce kagylófehér ruháját, az
arany karkötőket, és igen, a mély dekoltázsát is. Vagy a csillagot
bámulta? Végül is lényegtelen.
– Csak szeretném tudni, kinek a seggét rúgjam szét.
Cormac szájszéle felfelé görbült.
–  Nem tudom, miért vártam, hogy egy félvér olyan
simulékony lesz, mint egy tiszta vérű tündér.
– Az ilyen megjegyzésekkel nem javítasz a helyzeteden.
– Nem mondtam, hogy vonzóbbnak tartok egy szelídebb nőt.
 – Fúj! Egész pontosan mit is mondott neked az Orákulum?
–  Neked mit mondott, mielőtt ki akarta vájni a megvakult
szemét?
Bryce-nak fogalma sem volt róla, honnan tudja ezt Cormac.
Talán az Őszkirály mesélte el neki, figyelmeztette a férfit a
jövendőbelijével kapcsolatban.
– Az már lejárt lemez. És én kérdeztem először.
Cormac mogorván rámeredt.
–  Az avalleni Orákulum azt mondta, hogy egy olyan
hercegnőhöz vezet az utam, aki csillagot őriz a szívében. Hogy
az egyesülésünk nagy jólétet eredményez majd a népünk
számára.
Bryce az üvegasztalon dobolt az ujjaival.
– Azért ezt elég sokféleképpen lehet értelmezni.
Jellemző, hogy egy Orákulum egyesülésnek nevezi a szexet.
– Szerintem nem.
Bryce felsóhajtott.
– Mondd el, miért jöttél ide, aztán menj innen, kérlek! Dolgom
van.
Cormac a kis Thurr-torzót tanulmányozta az asztalon.
– Kíváncsi voltam, hol dolgozik a jegyesem. Hogy bepillantást
nyerjek az… életedbe.
–  Ezt úgy mondod, mintha furcsa lenne, hogy egy nő is
dolgozik.
–  Avallenben az is. – Az ajtófélfának dőlt. – Az én népem
megőrizte a régi hagyományokat. Hozzá kell majd szoknod.
– Kösz, de nem. Szeretem a tévémet és a mobilomat. És hogy
önálló akarattal bíró személynek tartanak, nem pedig
tenyészkancának.
–  Ahogy azt már tegnap este is mondtam, nincs választási
lehetőséged.
Cormac hangja üresen csengett, a szemében nem csillant
érzelem.
Bryce összefonta a karját, de rájött, hogy ezzel csak még
jobban közszemlére teszi a dekoltázsát és a csillagot, úgyhogy
inkább visszaeresztette a teste mellé.
– Esetleg… fizethetek neked annyit, hogy elfelejtkezz erről az
egész jegyességről?
Cormac felnevetett.
–  Több aranyam van, mintsem hogy el tudjam költeni. A
pénzzel nem sokra mész nálam. – Ő is összefonta a karját. –
Segíthetsz a népeden és ezen a világon. Amint szültél nekem
néhány örököst, olyan szeretőt tartasz, amilyet csak szeretnél.
Én is így teszek majd. Nem kell, hogy bármelyikünk számára
terhet jelentsen ez a házasság.
–  Leszámítva azt a részt, hogy le kell feküdnöm veled. És az
elmaradott országodban kell élnem.
Cormac elmosolyodott.
– Szerintem az elsőt kifejezetten élvezetesnek találnád.
– Látom, benned is túlteng a férfiúi arrogancia.
Cormac vállat vont, szemlátomást biztosra vette, hogy Bryce
számára tényleg élvezetes lenne a dolog.
–  Még senki sem panaszkodott. És ha a házasságunk segít a
népünkön, és megerősíti a királyi vérvonalakat, akkor
megteszem.
–  A tündérek nem az én népem. – Sosem voltak azok, most
pedig, azok után, hogy a tavaszi támadás során kizárták a város
ártatlan lakosait, és nem voltak hajlandóak segíteni, főleg nem
érezte őket annak. Az ajtóra mutatott. – Viszlát!
Cormac undorodva fortyogott a dühtől.
– Apád túl sokáig hagyta, hogy azt csinálj, amit akarsz.
–  Apámat Randall Silagónak hívják. Az Őszkirály az a férfi,
akinek a genetikai állományom egy részét köszönhetem. Sosem
lesz az életem része. Ahogy te sem.
Cormac elhátrált az ajtótól, árnyékok kavarogtak körülötte.
Arany haja olvadt fémként ragyogott.
–  Most már halhatatlan vagy, ráadásul csillagfényű is. Ideje,
hogy a viselkedésed is ezt tükrözze.
Bryce rávágta az ajtót.
 
 
Hunt végigmérte a Micah régi íróasztalánál ülő gyönyörű
arkangyalt. Ónixként ragyogó bőre kiemelte a szeme
világosbarna színét, elegánsan ívelt ajkán mintha örökké
türelmes mosoly ült volna. Ez a gyengéd, kedves mosoly volt az,
ami úgy megzavarta Huntot.
–  Kérlek, foglaljatok helyet – mondta Celestina neki,
Naominak és Isaiah-nak.
Hunt kis híján fuldokolni kezdett a szó hallatán. Kérlek. Micah
sosem ejtett volna ki ehhez hasonlót. Isaiah is hasonlóképp
döbbentnek tűnt, ahogy leereszkedtek az egyszerű tölgyfa
íróasztal előtt álló három székbe. Naomi arcáról semmit sem
lehetett leolvasni, fekete szárnya susogott.
A kormányzó csillogóan fehér szárnya mögött, az egész falat
betöltő ablakon túl több angyal repült a megszokottnál. Mind
abban reménykedett, hogy megpillanthatja a Comitiumba fél
órája nagy csinnadrattával bevonuló arkangyalt.
Hunt az előcsarnokban, az ünnepség alatt zavarodott össze
igazán. Ahelyett hogy fölényesen elvonult volna az
egybegyűltek előtt, az érzéki, vonzó arkangyal nem sajnálta az
időt arra, hogy üdvözölje az előlépő angyalokat, megkérdezte a
nevüket, olyasmiket mondott, mint hogy Őszinte örömömre
szolgál, hogy megismerhetlek és Nagyon várom már a közös
munkát. Kthona irgalmazzon, Hunt úgy érezte, hogy a nő
tényleg komolyan gondolja.
De azért résen volt. Akkor is, amikor az arkangyal elérte őt,
Naomit és Isaiah-t a lifteknél, ahol azért várakoztak, hogy az új
rezidenciájába és az irodájába kísérjék; akkor is, amikor
Celestina őszinte melegséggel megragadta a kezét; most meg
aztán főleg, hogy itt ültek, ezen a zárt körű megbeszélésen.
Celestina aggasztóan vesébe látó pillantással nézett végig
rajtuk.
– Ti hárman maradtatok Micah triariijából.
Egyikük sem felelt. Hunt nem merte megemlíteni Viket, nem
mert könyörögni az arkangyalnak, hogy húzza ki a Melinoë
tintafekete mélyéről. Hogy kímélje meg a földi Héltől. Hónapok
teltek el, amióta Vik odakerült. Minden valószínűség szerint
már megőrült. Valószínűleg minden egyes másodpercben a
halálért könyörgött.
A kormányzó oldalra döntötte a fejét, csigás, fekete haja
megmoccant a mozdulattól. Világos, orgonalila-rózsaszín
köntöst viselt könnyű, légies anyagból, az ezüst ékszerek
holdfénnyel ragyogtak a csuklóján és a nyakán. Micah-ból
dominancia és hatalom áradt, Celestina viszont női erővel és
szépséggel ragyogott. Alig ért Hunt mellkasáig, és mégis… A
kisugárzása miatt Hunt jó alaposan szemügyre vette.
–  Nem vágták fel a nyelveteket, mi? – Celestina hangja
zeneként csendült, mintha ezüstcsengettyűk szólaltak volna
meg. – Feltételezem, az elődöm teljesen más szabályokat
fogalmazott meg, mint én fogok. – Ujjaival az asztalon dobolt, a
körme halovány rózsaszín volt. – Hadd szögezzem le már az
elején: nem várok alázatosságot. Partnerként kívánom kezelni a
triariimat. Szeretném, ha közös erővel megvédenénk ezt a
várost és ezt a tartományt, ha segítenétek kiaknázni a benne
rejlő hatalmas potenciált.
Szép kis beszéd! Hunt nem szólt semmit. Tudja vajon
Celestina, mit tett Sandriellel? Hogy Bryce mit tett Micah-val?
Hogy mit művelt Micah a saját állítása szerint a tartomány
védelme érdekében?
Celestina az ujja köré csavart egy kunkori tincset, makulátlan
szárnya megrebbent.
– Látom, sok munkába telik majd elnyerni a bizalmatokat.
Hunt uralkodott az arcizmain, és közben azt kívánta, bár
Celestina is olyan szókimondó lenne, mint Micah volt. Mindig is
gyűlölte az olyan gazdákat, akik szép beszédekkel leplezték
sivár lelküket. Lehet, hogy ez is a játszma része: Celestina eléri,
hogy megbízzanak benne, elhiteti velük, hogy baj esetén puha
keblére öleli őket, aztán már szorul is a hurok. Jön a szenvedés.
Naomi felszegte hegyes állát.
– Nem állt szándékunkban megsérteni önt, őkegyelmessége…
–  Hívjatok csak Celestinának, tegeződjünk! – szakította félbe
az arkangyal. – Gyűlölöm a formalitásokat.
Micah is ugyanezt mondta egykor. Hunt ostobán be is vette a
meséjét. Isaiah szárnya megrebbent, ez jelezte, hogy a barátja
ugyanerre gondol.
A barátja, akinek még mindig a homlokán díszelgett a glória.
Isaiah ért többet kettejük közül, ő volt a jobb vezető – mégis
rabszolga maradt. A Micah halálát megelőző hónapokban
felröppentek a pletykák, miszerint az arkangyal hamarosan
felszabadítja őt. Ez a lehetőség Micah-val együtt a sírba szállt.
Naomi bólintott, és Hunt szíve elszorult a barátja
koromfekete szemében csillanó óvatos remény láttán.
– Nem állt szándékunkban megsérteni… Celestina. Mi és a 33.
állunk szolgálatodra.
Hunt elfojtotta a haragját. Szolgálat.
–  Egyedül azzal tudnál megsérteni, Naomi Boreas, ha
lepleznéd az érzéseidet és a gondolataidat. Ha valami bánt,
tudni akarok róla. Még akkor is, ha az én viselkedésem a kiváltó
ok. – Ismét elmosolyodott. – Partnerként kezellek titeket. A
nenai légióimban csodálatosan bevált ez a módszer. Nem olyan
volt a hangulat, mint… azokban a rendszerekben, amiket a
többi arkangyal kedvel.
 Kínzás, büntetés és halál. Hunt szabadulni próbált a hátára
lesújtó tűzforró vasrudak emlékétől – felperzselték a bőrét,
csontig hatoltak, miközben Sandriel a díványán heverészve
szőlőt eszegetett…
Isaiah így szólt:
– Ez esetben megtiszteltetés, hogy együtt dolgozhatunk.
Hunt száműzte a múlt véres, sikolyokkal fémjelzett rémségeit,
ahogy a kormányzó ajka újabb mosolyra húzódott.
–  Rengeteg csodás dolgot hallottam már rólad, Isaiah
Tiberian. Amennyiben te is úgy kívánod, szeretném, ha te
maradnál a 33. vezetője.
Isaiah hálásan fejet hajtott, az ő arcára is óvatos mosoly ült ki
válaszképp. Hunt próbálta nem eltátani a száját. Ő az egyetlen
seggfej itt, aki semmit sem hajlandó elhinni ebből az egészből?
Celestina ekkor felé fordult.
–  Te még nem szóltál semmit, Hunt Athalar. Vagy szeretnéd,
ha inkább Orionnak neveznélek?
– A Hunt tökéletesen megfelel.
Egyedül az anyja hívhatta Orionnak. És ez így is marad.
Celestina ismét végigmérte őt, olyan elegáns volt, akár egy
hattyú.
–  Amennyire tudom, nem feltétlenül értettetek egyet Micah-
val. – Hunt visszafojtotta a feleletképp kitörni készülő morgását.
Celestina mintha olvasott volna benne. – Egy más alkalommal
szeretném, ha elmesélnéd, miféle kapcsolatban álltál Micah-val,
és mi siklott félre. Hogy mi magunk elkerülhessük az efféle
végkimenetelt.
 –  Az siklott félre, hogy meg akarta ölni a… Bryce Quinlant. –
Hunt képtelen volt visszafojtani a szavakat, a kis híján kicsúszó
igazságot sem leplezhette.
Naomi szemöldöke már-már a hajáig szaladt erre a
kifakadásra, Celestina viszont csak sóhajtott.
–  Hallottam róla. Sajnálom mindazt a szenvedést, amit Miss
Quinlannek és neked Micah tettei miatt át kellett élnetek.
Mintha egy óriási követ vágtak volna hozzá, amikor
meghallotta a szót. Sajnálom. Még soha, életének egyetlen
évszázadában sem hallotta, hogy egy arkangyal ilyesmit ejtett
volna ki a száján.
Celestina így folytatta:
– Ha jól értettem, úgy döntöttél, hogy inkább Miss Quinlannel
élsz, nem pedig a kaszárnyatoronyban.
Hunt ügyelt rá, hogy ne feszüljenek meg az izmai. Nem volt
hajlandó megadni magát a benne gyűlő feszültségnek.
– Igen.
–  Részemről teljesen rendben van ez így – mondta Celestina,
mire Hunt kis híján leesett a székéről. Isaiah szemlátomást
hasonlóképp érzett. Főleg, hogy az arkangyal most Isaiah-hoz és
Naomihoz fordult: – Ha ti is inkább a saját otthonotokban
élnétek, szabadon megtehetitek. A kaszárnya remek hely
barátságok kialakítására, de úgy sejtem, a ti kapcsolatotokat
semmi sem ingathatja meg. Nyugodtan élvezzétek az életet! –
Isaiah-ra pillantott, akinek a homlokán továbbra is ott díszelgett
a glóriatetoválás. – Nem szokásom rabszolgákat tartani –
jelentette ki rosszallástól megfeszülő vonásokkal. – És bár az
Aszterek miatt ezt a jelet viseled, az én szememben szabad férfi
vagy. Tovább folytatom majd a Micah által megkezdett munkát,
és igyekszem meggyőzni őket, hogy szabadítsanak fel.
Isaiah nyakizmai megmoccantak, Hunt pedig az ablakra
nézett – a mögötte csillogó városra –, hogy a barátja
összeszedhesse magát. A szoba másik felében Naomi ugyanígy
tett.
Celestina ezt már igazán nem gondolhatja komolyan! Biztos,
hogy szerepet játszik.
–  Lássunk is munkához! – folytatta a kormányzó. –
Találkozzunk itt minden reggel, hogy tájékoztathassatok a
fejleményekről, valamint a napi terveitekről. Ha feladatot
szánok nektek vagy a 33.-nak, azt reggelente elmondom. –
Összekulcsolta a kezét az ölében. Hunthoz fordult. – Tudom,
hogy tapasztalt démonvadász vagy, és ilyesfajta megbízásokat
kaptál a múltban. Ha, az istenek ne adják, megjelenne egy a
városban, szeretném, ha te vezetnéd a kordában tartásával és
kiiktatásával megbízott csapatot.
Hunt egy állrándítással nyugtázta a hallottakat. Ez könnyű
feladat. Persze, tavasszal a krisztallosszal leszámolni minden
volt, csak könnyű nem.
Celestina így zárta a beszédét:
– Ha szükség lenne rám a holnap reggeli megbeszélés előtt, a
telefonomon bármikor elértek.
Naomi ismét bólintott.
– Holnap reggel hánykor találkozzunk?
–  Mondjuk kilenckor – válaszolta Celestina. – Nem kell azért
korán kelni, hogy úgy csináljunk, mintha nagyon elfoglaltak
lennénk. – Hunt erre pislogott egyet. – És szeretném, ha a
többiek is kipihennék az utazás fáradalmait.
– A többiek? – kérdezte Isaiah.
Az arkangyal enyhén felvonta a szemöldökét.
–  A triarii többi tagja. Rossz az idő odafent, északon, így pár
órás késésben vannak.
Mindhárman megdermedtek.
– Ezt meg hogy érted? – kérdezte Hunt halkan.
–  Benne volt a hivatalos levélben, amit kaptál – felelte
Celestina Isaiah felé fordulva, aki erre a fejét rázta.
Celestina homlokán elmélyültek a barázdák.
– Az Aszterek hírközlési miniszterének nem szokása hibázni.
Elnézést kérek a nevében. Az Asztereknek kemény fejtörést
okozott két arkangyal elvesztése. Micah triariijából csak ti
maradtatok, de Sandrielnek teljes a csapata. Nekem nem volt
triariim Nenában, mivel az ottani légió gyakorlatilag az
Asztereknek felel, de Ephraim szerette volna magával vinni a
saját triariiját. Éppen ezért, nehogy az ő csapata túl nagyra
duzzadjon, a már meglévőt kettéosztották, főleg, hogy a miénk
ilyen kicsi.
Hunt fejében iszonyú zúgás kelt. Sandriel triariija. Az
univerzum söpredéke.
Ide jönnek. Hogy csatlakozzanak ehhez a csapathoz. Ebben a
városban.
Valaki bekopogott, és Hunt hátrafordult, miközben Celestina
kiszólt:
 – Szabad!
Villámok cikáztak Hunt ujjhegyein. Az ajtó kinyílt,
megérkezett Pollux Antonius és Baxian Argos.
A Kalapács és a Pokolfajzat.
 10.

Teljes csend telepedett a kormányzó irodájára, ahogy Hunt és a

barátai végigmérték a két újonnan érkezőt.
Az egyik sötét hajú volt, és barna bőrű, magas, kidolgozott
izomzatú – a Pokolfajzat. Koromfekete szárnya halványan
fénylett, akár egy varjú tollai. De igazán az a csúf, szerteágazó
sebhely vonzotta a tekintetet a nyakán. Hunt jól ismerte azt a
heget – ő maga ajándékozta meg vele a Pokolfajzatot harminc
évvel korábban. Úgy tűnt, bizonyos erőkkel szemben még az
örökélet sem védhet. Baxian obszidián szeme ragyogott, ahogy
Hunttal összenéztek.
Pollux kobalt szemében vad derű gyúlt, miközben végigmérte
először Naomit, majd Isaiah-t, és végül Huntot. Hunt elengedte
egy kicsit a villámait, ő maga is végignézett Sandriel triariijának
arany hajú, arany bőrű vezetőjén. A legkegyetlenebb,
legszadistább seggfejen, akit Midgard valaha a hátán hordott. A
kibaszott első helyezetten. Pollux arcára lassú, elégedett vigyor
rajzolódott ki.
Celestina mondott valamit, de Hunt nem hallotta.
 Az égvilágon semmit sem hallott, csak Pollux gúnyos hangját:
– Üdv, barátaim!
Hunt felpattant a székéből, és rávetette magát.
 
 
Ithan Holstrom újra meg újra összerezzenve tisztogatta az
arcán az utolsó néhány, már gyógyuló sebet egy nyirkos
törülközővel. Bryce fürdőszobája éppolyan volt, mint amilyenre
számított: tele legalább háromféle samponnal és
hajbalzsammal, egy rakás más hajápoló szerrel, fésűvel, két
különböző méretű hajsütővassal, egy bedugva hagyott
hajszárítóval, félig leégett gyertyákkal, meg annyi sminkszerrel,
mintha valami csillogós bomba robbant volna a
márványpulton. Gyakorlatilag ugyanúgy nézett ki a
fürdőszobája, mint a régi lakásban.
Ithan szíve már attól elszorult, hogy itt állt. Elszorult a szíve
az illattól, Bryce illatától.
Nem igazán volt, ami lefoglalja a nap folyamán, egyedül ült a
kanapén a kimérával – Athalar Syrinxnek nevezte –, kis híján
halálra unta magát a napközbeni tévéműsoroktól. Nem volt
kedve a híreket nézni, hátha megpillantja az új arkangyalt.
Egyik sportcsatornán sem ment olyasmi, ami érdekelte volna, és
egyébként sem akarta azokat a seggfejeket hallgatni.
A tükör előtt állva oldalra billentette a fejét, hogy jobban lássa
a homlokán keresztülhasító sebet. Ezt a gyönyörűséget Sabine-
nek köszönhette, a nő karmos ököllel sújtott le rá. Ithan úgy
sejtette, eredetileg a szemét vette célba. Persze az is
meggyógyult volna pár nap vagy hét alatt, főleg, ha elmegy vele
gyógyboszorkányhoz, de azért szerencsésnek tartotta magát, a
vakság nem szerepelt előkelő helyen a napi teendői listáján.
Nem mintha bármi szerepelt volna ezen a listán.
Megrezzent a telefonja a pulton, és amikor lepillantott, látta,
hogy három különböző hírcsatorna jelezte Celestina érkezését.
Ha nem így alakultak volna a dolgok Sabine-nel, most
valószínűleg Ithan is épp öltözködne, hogy a farkasok hivatalos
fogadóbizottságának tagjaként megismerkedjen a gyönyörű
malákhkal. Meg hogy hűséget fogadjanak.
De Ithan most már szabad. Falka nélküli farkas.
Nem túl gyakori dolog, de előfordul. Léteznek magányos
farkasok, a legtöbb a vadonban él, hagyják, hogy azt
csináljanak, amit csak akarnak. De Ithan sosem gondolta, hogy
egy nap ő is ilyenné válik.
Letette a telefonját, és felakasztotta a törülközőjét a már így is
zsúfolt törülközőtartóra.
Elkezdett átváltozni, nagy levegőt vett, aztán a csontjait
olvadásra, a bőrét nyúlásra kényszerítette.
Már farkas volt, amikor rádöbbent, hogy talán ez a
fürdőszoba nem elég nagy ehhez.
És igen, amikor meglengette a farkát, jó néhány üveget
elsodort vele, végigcsúsztak a márványpadlón. Ithan karmai
kopogtak a kövön, a pofáját felfelé tartva ismét tükörbe nézett.
Egy üres tekintetű, ló méretű farkas nézett vissza rá, a bundája
eltakarta a zúzódások és a vágások nagyját, csak a homlokán
éktelenkedő seb látszott.
 Mélyet lélegzett – és a levegő megakadt a bordái közt. Egy
üres, különös lyukban.
Falka nélküli farkas. Amelie és Sabine nemcsak péppé verte,
az életükből és az Odúból is kiebrudalták. Ithan a
törülközőtartóhoz hátrált, ide-oda forgatta a fejét.
Rosszabb, mint egy omega. Barátok, család nélkül,
nemkívánatos személyként…
Remegve visszaváltozott emberré. Zihálva megtámaszkodott
a pulton, és megvárta, amíg csillapodik az émelygése. Ismét
megrezzent a telefonja. Ithan minden egyes izma megfeszült.
Perry Ravenscroft.
Lehet, hogy nem is törődött volna az üzenettel, ha nem
olvassa el felvillanáskor az első felét.
Kérlek, mondd, hogy túlélted!
Ithan felsóhajtott. Gyakorlatilag Amelie húgának, a Fekete
Rózsa falka omegájának köszönhette, hogy eljutott ide. A lány
egy szót sem szólt azzal kapcsolatban, hogy a nővére és Sabine
szétszabdalta őt, csak idecipelte a lakáshoz. Ő volt az egyetlen a
korábbi falkájából, akit érdekelt annyira, hogy keresse.
Perry hozzátette: Csak írd meg, hogy i/n!
Ithan egy hosszú pillanatig az üzenetre meredt.
A farkasok társas lények. Egy falka nélküli farkas… sebzett
lelket jelentett. Olyan fájdalmat, ami a legtöbb farkast
kicsinálja. De Ithan két éve is szerzett egy ilyen súlyos lelki
sebet, mégis túlélte.
Még akkor is, ha tudta, hogy a közeljövőben képtelen lesz
ismét farkassá változni.
 Körbenézett a fürdőszobában, a Bryce által széthagyott
vackokon. Bryce is falkátlan volt az elmúlt két évben. Igen, neki
ott volt Fury és Juniper, de az mégsem olyan, mint Danika,
Connor és az Ördögfalka. Soha semmi nem lesz már olyan.
Ithan visszaírta, hogy igen, aztán zsebre tette a telefonját.
Bryce hamarosan hazaér. És mintha pizzát emlegetett volna.
Ithan kitrappolt a tágas szobába, mire Syrinx felemelte a fejét
a kanapén, hogy megnézze magának. A kiméra elégedett
fújással feküdt vissza, oroszlánfarka ide-oda lengett.
A lakás csendje nyomasztotta Ithant. Még sosem élt egyedül.
Mindig az Odú folyamatos káoszában, mások közelében, az
egyetemi kollégium őrületében volt, meg a hotelekben, amikor
még a CCE naplabdacsapatával utazott. Ez itt most éppolyan
idegen volt számára, akár egy másik bolygó.
Megdörgölte a mellkasát, hátha enyhít valamennyit a szorító
érzésen.
Pontosan tudta, miért szegte meg Sabine parancsát tavasszal,
amikor Bryce segítségért kiáltott. Elviselhetetlen volt a
könyörgése. És amikor megemlítette, hogy gyerekek élete is
veszélyben forog, valami bombaként robbant Ithan agyában. A
legkevésbé sem bánta, amit tett.
De képes lesz elviselni a következményeket is? Nem a verést,
az olyasmit bármikor túléli. De azt, hogy most itt kell lennie
egyedül, és csak sodródik… Azóta nem érzett ilyesmit, hogy
Connor és a többiek meghaltak. Azóta, hogy otthagyta a
naplabdacsapatát, és nem vette fel többé a telefont, amikor
keresték.
 Fogalma sem volt, mi a francot kezdjen most magával. Talán
valami hatalmas, az egész életére kihatással lévő változásra
lenne szüksége. De lehet, hogy csak mennie kell tovább, egyik
lépést tenni a másik után.
Pont így kerültél egy Amelie-féle farkas vezetése alá, morogta
egy Connoréra borzalmasan hasonlító hang. Ezúttal hozz jobb
döntéseket, kölyök! Gondold végig! Döntsd el, hogy te mire
vágysz!
De egyelőre… marad az, hogy egyik lépést teszi a másik után.
Az menni fog. Még ha csak erre az egyetlen napra is.
Ithan az ajtóhoz sétált, leakasztotta a pórázt a fali kampóról.
– Van kedved sétálni? – kérdezte Syrinxtől.
A lény az oldalára fordult, mintha csak azt felelné: Inkább a
hasamat simogasd, légyszi!
Ithan visszaakasztotta a pórázt a helyére.
– Nem bánom!
 
 
– Megközelíthető seggfej voltál, mi?
Bryce a Comitium alatti, makulátlanul tiszta cella rácsának
dőlt, és összevont szemöldökkel figyelte a fémkeretes priccsen a
fejét lógatva ücsörgő Huntot. Az angyal kiegyenesedett a szavai
hallatán, szürke szárnyát behúzta.
Az arca… Bryce megdermedt.
– Mi a jó büdös franc ez, Hunt?
Monokli, felduzzadt száj, vágások a halántékán, a
hajvonalánál…
 –  Jól vagyok – morogta az angyal, pedig pont olyan rémesen
festett, mint Ithan. – Ki hívott fel?
–  Az új főnököd. Elmesélte, mi történt. Egyébként kedvesnek
tűnik. – Bryce a rácsok közé nyomta az arcát. – Határozottan
kedvesnek, tekintve, hogy nem rúgott ki páros lábbal.
– De bezárt ide.
– Isaiah zárt be ide.
– Tök mindegy.
– Nekem te ne tökmindegyezzél!
Az istenekre, pont úgy beszél, mint az anyja!
Hunt hangja élesen csengett:
– Otthon találkozunk. Nem kellett volna idejönnöd.
–  Neked meg nem kellett volna ilyen hülyén összeverekedni
valakivel, aztán tessék, mégis megtörtént!
Villámok cikáztak Hunt szárnyán.
– Menj haza!
Csak nem… Most komolyan haragszik, amiért idejött? Bryce
gúnyos hangot hallatott.
– Szándékosan próbáltad ma szabotálni a jövődet?
Hunt felpattant, mire megrándult az arca, nyilván a szétvert
testébe nyilalló fájdalomtól.
– Mi a francért tennék ilyesmit?
Egy mély férfihang válaszolt:
– Mert egy ostoba barom vagy.
Bryce elfintorodott. El is feledkezett Polluxról.
Hunt elvicsorodott.
– Nem vagyok kíváncsi a kibaszott hangodra!
 – Szokj hozzá! – csendült egy újabb férfihang a fehér folyosó
végi lift mellől.
Egy magas, karcsú angyal sétált Bryce felé ösztönös
eleganciával. Nem volt gyönyörű, nem úgy, mint Hunt, Pollux és
Isaiah, mégis… lenyűgöző látványt nyújtott. Tüzes volt, és
határozott.
Baxian Argos, a Pokolfajzat. Egy angyal, aki különleges
képességgel jött a világra: át tudott változni azzá a lénnyé,
amiről aztán a becenevét kapta.
Hunt róla is mesélt. Amennyire Bryce tudta, Baxian sosem
kínozta meg Huntot és a többieket, de számtalan egyéb iszonyú
dolgot művelt Sandriel nevében. Ő volt az arkangyal
kémmestere és vadásza.
Baxian szája vad mosolyra húzódott, a fogai kivillantak. Hunt
dühbe gurult.
Meg egy nagy francokat fogják Bryce-t ezek a férfiak
megfélemlíteni!
Pollux, akinek szépfiús arcát Huntéhoz hasonlóan zúzódások
tarkították, gúnyosan így szólt a cellájában:
– Miért nem jössz egy kicsit közelebb, Bryce Quinlan?
Hunt felmordult.
– Ne szólj hozzá!
Bryce felcsattant:
– Hagyjál már ezzel a védelmező alfalágyult szarsággal!
Még mielőtt Hunt válaszolhatott volna, Bryce Pollux
cellájához sétált.
Pollux jó alaposan végigmérte a feje búbjától a tűsarkújáig.
 – Azt hittem, a hozzád hasonlók éjszaka szoktak dolgozni.
Bryce felvihogott.
– Még valami egyéb maradi beszólás? – Pollux hallgatott, mire
Bryce így folytatta: – A szexmunkások megbecsült polgárok
Crescent Cityben. Nem az én hibám, hogy Pangera így elmaradt
a fejlődésben.
Polluxból sütött a rosszindulat.
– Micah-nak meg kellett volna ölnie téged, és kész.
Bryce szeme felragyogott – lássa csak a férfi, hogy tudja, mit
művelt Hunttal, hogy mennyire megveti.
–  Ennél jobb nem jutott eszedbe? Azt hittem, a Kalapács
valami szadista állat.
–  Én meg azt hittem, a félvér lotyóknak kuss a neve.
Szerencsére tudom is, mit nyomhatnék a szádba, hogy
elhallgass.
Bryce kihívóan rákacsintott.
– Csak óvatosan! A fogaimat is használom.
Hunt köhintett egyet, Bryce pedig előrehajolt, épp olyan
közel, hogy ha Pollux kinyújtja a kezét, megragadhatta volna a
torkát. Pollux szeme felcsillant, neki is feltűnt ez a tény. Bryce
negédesen így szólt:
– Nem tudom, kinek tettél keresztbe, hogy ide küldtek, de ha
még egyszer akár egy ujjal is Hunthoz érsz, gondoskodom róla,
hogy még Hél bugyrai is kellemesebb lakóhelynek tűnjenek
számodra, mint ez a város.
Pollux elrugaszkodott, az ujjait Bryce nyaka köré akarta
fonni.
 Bryce ereje előtört, elég vakítóan ahhoz, hogy Pollux
hátratántorodott, és a karját a szeme elé kapta. Bryce elhúzta a
száját.
– Gondoltam.
Elhátrált, majd visszafordult Hunt felé. Az angyal felvonta a
szemöldökét, fénylett a szeme a zúzódások közepette.
– Menő, Quinlan.
– Szeretek jó benyomást tenni másokra.
Halk nevetés csendült hátulról, és amikor Bryce megfordult,
látta, hogy a Pokolfajzat a cellákkal szemközti falnak dőlt az
óriási tévé mellett.
– Gondolom, többször látlak majd a jövőben, mint szeretnélek
– szólalt meg Bryce.
Baxian meghajolt. Könnyű, egymást fedő lemezekből álló,
fekete páncélt viselt. Olyasmi volt, mint Hunté, csak
hüllőkivitelben.
– Talán körbevezethetnél.
– Álmodozz csak! – motyogta Hunt.
A Pokolfajzat sötét szeme ragyogott. Sarkon fordult, majd
mielőtt belépett a liftbe, hátraszólt:
– Örülök, hogy valaki végre golyót eresztett Micah fejébe.
Bryce döbbent csendben meredt rá. Csak azért jött le, hogy
ezt elmondhassa neki? Hunt kifújta a levegőt. Pollux
jelzésértékűen csendben maradt a cellájában.
Bryce megragadta Hunt cellájának a rácsait.
– Nincs több verekedés!
–  Ha beleegyezem, hazamehetünk végre? – Hunt gyászos
képet vágott, az ajkát biggyesztette, majdnem ugyanolyan volt,
mint amikor Syrinx kuncsorgott.
Bryce elfojtotta a mosolyát.
– Nem rajtam múlik.
Egy józan női hang csendült a hangosbeszélőből.
– Eleget láttam. Hunt szabadon távozhat, Miss Quinlan.
A rács szisszent egyet, a zár hangos kattanással kinyílt.
Bryce a plafon felé fordulva így szólt:
– Köszönöm!
Pollux felmordult a cellájában.
– És velem mi lesz? Nem én kezdtem ezt a verekedést!
Ez a pöcsfej aztán tökös. Ezt Bryce-nak is el kellett ismernie.
Celestina hűvösen azt felelte:
– De nem is tettél semmit, hogy véget vess neki.
–  Elnézést, hogy visszaütöttem, amikor egy vadállat
megpróbált földbe döngölni.
Ugyan csak a szeme sarkából látta, Bryce mégis esküdni mert
volna, hogy Hunt arcára veszedelmes vigyor költözött.
A kormányzó hangja élesebben csengett, érződött rajta, hogy
nem tűri az igazság elferdítését:
– Majd később megbeszéljük.
Polluxnak volt annyi esze, hogy erre már ne mondjon
semmit. Az arkangyal így folytatta:
– Tartsa kordában Athalart, Miss Quinlan!
Bryce integetett a tévé melletti kamerának. Celestina nem
szólt többet, úgyhogy Bryce elhátrált, hagyta, hogy Hunt
kilépjen a cellából. Az angyal úgy sántított, hogy Bryce átkarolta
a derekát, együtt sétáltak a lifthez.
Pollux megvetően kiszólt a cellájából:
– Megérdemlitek egymást, korcsok!
Bryce csókot dobott neki.
 11.

Tharion úgy érezte, ideje új munkahely után néznie.

Őszintén szólva, még évek múltán sem értette, mégis hogyan
lett belőle a Folyókirálynő hírszerzésének parancsnoka. Az
iskolatársai valószínűleg minden egyes alkalommal elnevették
magukat, amikor szóba került: egy teljességgel átlagos, sőt, lusta
diák, aki főleg a tanárai elbűvölésének köszönhette, hogy
átcsusszant a különböző tárgyakból. A legkevésbé sem
érdekelte sem a történelem, sem a politika, sem az idegen
nyelvek, és a kedvenc órája az ebédidő volt.
Talán épp ez készítette fel igazán erre a munkára. Rájött, hogy
az emberek sokkal szívesebben beszélgetnek evés közben. Arról
nem beszélve, hogy valahányszor megkínzott egy ellenséget,
kiokádta a belét. Szerencsére megtanulta, hogy egy hideg sörrel,
némi mámorgyökérrel és néhány kör pókerrel nagyrészt el
tudja érni, amit akar.
És persze a kutatással.
Máskor szólt volna az egyik elemzőjének, hogy vesse bele
magát a dologba, de a Folyókirálynő titokban akart kutakodni.
Tharion a számítógépe előtt ült az irodájában, és néhány
billentyű lenyomásával már hozzá is fért ahhoz, amit akart:
Sofie Renast e-mail-fiókjához.
Declan Emmet hozta létre számára ezt a rendszert, képes volt
pillanatokon belül bármilyen nem birodalmi e-mail-fiókot
feltörni. A gatyája is ráment – még szerencse, hogy sellőalakban
nem volt rá szüksége –, de igazán hasznosnak bizonyult.
Tharion először akkor használta, amikor a húga gyilkosát
kereste. Az a beteg állat fotókat küldött magának az
áldozatairól. Hiába tette vele később Tharion azt, amit, nem
törölhette ki az elméjéből a húga megkínzott testének látványát.
Tharion nagyot nyelt, a tiszta, kobalt vízre nyíló üvegfal felé
nézett. Egy vidra suhant el épp mellette, sárga mellénye
vakítónak bizonyult a folyóvízben, kis fogai közt lezárt hengert
szorongatott.
Egy lény, ami egyszerre tartozik mindkét világhoz. A hírvivő
vidrák egy része itt élt, a Kék udvarban, az Isztrosz mélyén, egy
kis metropoliszban, ami egyszerre volt kitéve a környező
víztömegnek, és elzárva tőle. Más vidrák inkább Odafent éltek,
Crescent City sürgés-forgásában és káoszában.
Tharion emlékeztette magát, hogy ő sosem költözhet fel. A
kötelesség ide szólítja, bármikor a Folyókirálynő rendelkezésére
kell állnia. Lenézett csupasz lábára, belefúrta a krémszínű,
hosszú szálú szőnyegbe az asztal alatt. Közel egy napja volt már
emberi alakban. Hamarosan be kell mennie a vízbe, vagy
elveszíti az uszonyát.
A szülei különösnek tartották, hogy inkább a folyófenék óriási
platformjához erősített száraz, üveg és fém épületekben lakik,
nem pedig közelebb hozzájuk, sellőszokás szerint a víz alatti
barlangrendszerben. De Tharion szeretett tévézni. Szeretett
olyan ételeket enni, amik nem voltak a legjobb esetben is
petyhüdtek, rosszabb esetben viszont hidegek és vizesek.
Szeretett meleg ágyban aludni, takarókon, párnákon, ahelyett
hogy áramlatokban himbálózó hínár függőágyban nyomta
volna el az álom. És mivel a szárazföldön nem élhetett, maradt
ez a víz alatti épület.
A számítógép pittyegett, mire Tharion visszafordult a
képernyőhöz. Az irodája az egyik üvegbúrában volt, ott, ahol a
Kék udvar nyomozócsoportjának főhadiszállását rendezték be.
A Folyókirálynő egyedül azért engedélyezte a megépítésüket,
mert a számítógépeket szárazon kellett tartani.
Magának Tharionnak kellett ezt az egyszerű tényt
elmagyaráznia neki.
A királynője nagy hatalmú, gyönyörű és bölcs volt – és mint
számos idősebb vanír, halvány fogalma sem volt róla, hogyan
működik a modern technológia. A lánya
alkalmazkodóképesebbnek bizonyult. Tharion parancsba kapta,
hogy tanítsa meg őt a számítógép-használatra. Így került végül
ide.
Mármint nem pont ebbe az irodába. De erre a helyre. Ebbe az
életbe.
Tharion átfutotta a Sofie Renast által megőrzött e-maileket.
Teljesen normális életről árulkodtak: sportról, tévéműsorokról
és közelgő bulikról levelezett a barátaival; a szülei írtak neki, ha
vennie kellett valamit az iskolából hazafelé menet; az öccsétől
jöttek e-mailek. Emile-től. Tharion ezeket nézte át a
legalaposabban. Talán szerencséje lesz, és talál valamit, ami
jelzi, merre tart Sofie.
Egyre csak olvasott és olvasott, de fél szemét folyamatosan az
órán tartotta. Tudta, hogy hamarosan be kell mennie a vízbe,
de… Olvasott tovább. Nyomokra vadászott, hogy kiderítse, hová
mehetett Sofie és az öccse. Semmit sem talált.
Miután végzett a beérkező levelekkel, áttért a kéretlen
levelekre, majd végül a kukát nézte át. Szinte teljesen üres volt.
Aztán az elküldött levelek mappájára kattintott, és felnyögött a
rengeteg e-mail láttán. De elkezdte átolvasni őket. Egyik
kattintást követte a másik.
A telefonja figyelmeztetően felcsipogott: fél óra, és be kell
mennie a vízbe. Ha gyorsan sétál, öt perc alatt odaér a
légzsiliphez. Addig még átolvashat pár e-mailt. Katt, katt, katt.
Tharion telefonja ismét megszólalt. Már csak tíz perce maradt.
Egy három évvel ezelőtti e-mailnél hirtelen megtorpant.
Olyan egyszerű volt, olyan nonszensz, hogy magára vonta a
figyelmét.
Tárgy: Re: Alkony titka
Különös volt a tárgymezőbe írt szöveg. Az e-mail szövege
pedig még különösebb.
Próbálok hozzáférni. Beletelik majd némi időbe.
Ennyi.
Tharion tekintete lejjebb siklott, az eredeti üzenetet kereste,
amire Sofie válaszolt. Két héttel a válasz előtt érkezett.
 Feladó: BansheeFan56
Tárgy: Alkony titka
Bejutottál már? Mindent tudni akarok.
Tharion megvakarta a fejét, megnyitott egy új ablakot, és
rákeresett az Alkony titkára.
Semmi. Nem talált sem filmet, sem könyvet, sem
tévésorozatot ezzel a címmel. Rákeresett a feladó nevére a
levelezőrendszerben: BansheeFan56.
Egy újabb félig kitörölt levélfolyam. Ezt is BansheeFan56
kezdeményezte.
Tárgy: Thurr-projekt
Hasznos lehet. Olvasd el!
Sofie azt válaszolta: Elolvastam. Szerintem elég esélytelen. És a
Hatok kinyírnának érte.
Tharionnak volt egy megalapozott sejtése, kikre utalhat a
„Hatok” kifejezés: az Aszterekre. De amikor online rákeresett a
Thurr-projektre, az égvilágon semmi érdekeset nem talált. Csak
régészeti lelőhelyekkel meg az ősi félistent kiállító művészeti
galériákkal kapcsolatos cikkek kerültek elő. Érdekes.
Volt még egy e-mail a piszkozatok között.
BansheeFan56 ezt írta: Miután megtaláltad, húzd meg magad
ott, ahol mondtam – ahol a megfáradt lelkek megszabadulhatnak
a kínjaiktól Lunathionban. Biztonságos.
Egy találkahelyre gondol? Tharion gyorsan elolvasta Sofie
megkezdett, de soha el nem küldött válaszát.
Köszönöm. Megpróbálom elmondani az…
Nem fejezte be. Rengetegféleképpen be lehetett fejezni ezt a
mondatot. De Sofie-nak nyilván egy olyan helyre volt szüksége,
ahol senki sem keresné őt és az öccsét. Ha Sofie Renast valóban
túlélte az Ünővel való találkozást, akkor könnyen meglehet,
hogy ide jött, ebbe a városba, ahol biztonságos búvóhelyet
ígértek neki.
De ez a Thurr-projekt meg az Alkony titka… Tharion
elraktározta az információkat későbbre.
Megnyitotta Declan programjának keresőjét, és begépelte a
feladó e-mail-címét. Összerezzent a találat láttán.
Danika Fendyr.
 
 
Tharion kirontott az irodájából, végigszáguldott az
üvegfolyosókon, amelyek túloldalán mindenféle, a folyóban
megszokott lény úszkált: sellők, vidrák és halak, búvármadarak,
vízszellemek, sőt időnként még tengeri kígyók is felbukkantak.
Már csak három perce volt, hogy visszatérjen a vízbe.
Szerencsére a nyomáskamra ajtaja nyitva volt, amikor odaért,
úgyhogy beugrott, bevágta maga mögött a kerek ajtót, aztán
rácsapott mellette a gombra.
Épphogy csak lezárta az ajtót, már a lábánál járt a víz,
zubogva tört be a kamrába. Tharion sóhajtva lerogyott az egyre
magasabbra kúszó vízben, aztán lehúzta a nadrágját. Bizsergett
a teste, miközben a bőr és a csont helyére uszony került, két
lába összeforrt, és tigriscsíkos pikkelyek hullámzottak rajta.
A pólóját is lekapta, a testét megrázva fogadta a karján és a
mellkasa feléig felkúszó pikkelyeket. Immár karmos ujjvégekkel
túrt a hajába, hátrasimította a vörös tincseket.
Kibaszott teher volt ez az egész!
Tharion a légzsilip ajtaja fölé szerelt digitális órára pillantott.
Elméletileg máris visszatérhetett volna emberi alakba, de
szeretett jó öt percet várni ezzel. Csak hogy a sellőket igazgató
különös mágia biztosan felfigyeljen az átalakulására. Az nem
számított, hogy a semmiből is vizet tud fakasztani, az átváltozás
csak akkor teljes, ha elmerül a vad mágia áramlataiban.
Danika Fendyr ismerte Sofie Renastet. E-mailezett vele a
halálát megelőző fél évben, és végig az Alkony titkáról meg
erről a Thurr-projektről beszéltek, leszámítva azt az egy
alkalmat, amikor egy biztonságos búvóhelyet emlegettek.
De ismerte vajon Danika Fendyr Emile-t is? Emile lett volna
az a személy, akinek Sofie át akarta adni a menedékkel
kapcsolatos információkat? Talán kissé elhamarkodott volt ezt a
következtetést levonni, de a Folyókirálynőtől hallottak alapján
Sofie minden egyes, a halálát megelőző tette az öccse javát
szolgálta. Miért is ne lenne logikus, hogy őt akarta elrejteni,
amennyiben sikerül kiszabadítania Kavallából? És most valahol
a városban lehetnek. Ahol a megfáradt lelkek
megszabadulhatnak a kínjaiktól, legalábbis az e-mail szerint.
Bármit jelentsen is ez.
Tharion megvárta az öt perc leteltét, aztán izmos karját a
zsilipajtó melletti gomb felé emelte. A szerkezet kiszivattyúzta a
vizet, a kamra kiürült, Tharion viszont ülve maradt, az uszonyát
bámulta, ide-oda lengett a levegőben.
Megkezdte az átváltozást, fény ragyogott fel a lába mentén,
fájdalom hasított belé, ahogy az uszonya kettéhasadt, felfedve
meztelen testét.
A nadrágja csuromvíz volt, de Thariont nem érdekelte
túlzottan, visszadugta bele a lábát. Legalább cipő nem volt rajta.
Az évek során számtalan lábbelijét veszítette már el az ehhez
hasonló, utolsó pillanatos átváltozások miatt.
Nyögve feltápászkodott, és kinyitotta az ajtót. Lekapta az
egyik sötétkék széldzsekit a fali kampóról, és belebújt, hogy ne
fázzon annyira. A kabát hátára sárgával a KUNY betűket
nyomták: Kék Udvar Nyomozócsoport. Gyakorlatilag Lunathion
Auxiliájához tartoztak, de a Folyókirálynő szeretett különálló
egységként tekinteni a birodalmára.
Miközben visszafelé sétált a folyosón az irodájához, Tharion
ránézett a telefonjára, átfutotta a beérkező jelentéseket. Az
egyik láttán megtorpant. Talán Ogenas mégis az oltalmába
fogadta.
Egy jégmadár alakváltó három órája jelentést küldött a
nelthiai mocsárból. Egy kis, hátrahagyott hajó. Semmi különös,
a nyilvántartási adatokon mégis megakadt a szeme. Pangerában
volt az állandó kikötőhelye. A teljes jelentés elolvasása után
Tharion megszaporázta lépteit az irodája felé.
Egy tinédzserre való, Bodegraven feliratú mentőmellényt
találtak rajta. Maga a jármű üres volt ugyan, de egy illat
hátramaradt. Fiatal emberfiúról árulkodott.
Mégis mennyi az esélye, hogy a Sofie Renast öccsét
elmenekítő hajó mentőmellénye hirtelen előkerül egy teljesen
másik hajón, annak a városnak a közelében, ahol a Sofie és
Danika közti e-mail-váltás alapján a testvérek biztonságos
menedékre találhatnak?
Emile Renast azon a hajón volt. A legfőbb kérdés az, sejtette-e,
hogy a nővére túlélte az Ünővel való találkozást. Mindketten
úton lennének, hogy ismét találkozhassanak? Tharionnak volt
pár tippje, mire utalhatott Danika a ködös megfogalmazással,
de egyik sem kecsegtetett sok jóval. Fogalma sem volt, mit akar
a királynője Sofie-val és Emile-lel, főleg, hogy az előbbi élve és
holtan is megfelelt neki, de nem sok választása volt, utána
kellett járnia ennek a nyomnak.
Végső soron már rég lemondott a választási jogáról.
 
 
Tharion hullámszelővel hasított végig északi irányban az
Isztroszon, a várostól egyórányira lévő mocsárvidékig meg sem
állt. A folyó errefelé párhuzamosan folyt a tengerparttal, a
lengedező, zizegő nádszálak közt kanyargott. Az egyik kanyar
után, mintha csak véletlenszerűen választották volna ki a
helyet, egy kis szkiff állt vészesen oldalra dőlve az
aljnövényzeten.
Madarak szálltak és buktak le odafent, rezzenéstelen
tekintetek követték a növényzetből Thariont, aki lelassított a
hullámszelővel, hogy alaposabban szemügyre vegye a hajót.
Megborzongott. Folyami fenevadak éltek itt a mocsárvidéken.
Még Tharion is alaposan megválogatta, melyik vízi utat
választja a növényzet közt. A szobekeknek van annyi eszük,
hogy nem baszakodnak egy sellővel, de egy nőstény fenevad
foggal-körömmel küzdene a kicsinyeiért. Egy tizenhárom éves
fiú, akármilyen képességekkel rendelkezik is, ínycsiklandó
desszert lenne a számukra.
Tharion a vízmágiája segítségével a hajóhoz siklott, aztán
átugrott rá. Egymásnak guruló üres konzervdobozok és
vizespalackok csörrentek, ahogy földet ért. Tharion körbenézett
odalent, a hálófülkében, és valóban egy emberfiú illatát érezte a
takarók és további élelem közt. A kormány közelében kis, sáros
lábnyomok szennyezték a fedélzetet. Tényleg tartózkodott egy
gyerek ezen a hajón. Vajon az a gyerek egyedül hajózott el
Pangerából ide? Szánalom és rettegés szorította Tharion
gyomrát a szétdobált szemét láttán.
Beindította a motort, és látta, hogy még rengeteg üzemanyag
van a tankban, tehát nem azért hagyták itt a hajót, mert
kifogyott az elsőfényből. Akkor szándékosan kötöttek ki vele itt.
Ami arra engedett következtetni, hogy Sofie sikeresen átadta az
információt a találkahelyről Emile-nek. De ha a fiú pont itt, a
szobekek területének kellős közepén hagyta maga mögött a
hajót… Tharion megdörgölte az állát.
Lassan körbefordult, a hajót övező nádast pásztázta.
Hallgatózott, szimatolt. És… bassza meg! Embervér. A lehető
legrosszabbra készülve lépett közelebb a vörössel szennyezett
nádszálakhoz.
Rövid életű volt a megkönnyebbülése. Felnőtt szagát érezte,
de… az ott egy kar volt. Leszaggatták a testről, amit aztán
nyilván elráncigáltak. A bicepszen szobekharapás nyomai
látszottak.
 Tharion hányingerrel küszködve közelebb lopakodott. Megint
érezte a szagot.
Frissebb volt, mint a fiú illata a hajón, úgy egy nappal
későbbi. És talán csak véletlen egybeesés, hogy egy
embervégtagot talált itt, de Tharion felismerte a karon maradt
szakadt ruhaujj sötétszürkéjét. A lőfegyver és penge keretezte,
aranyszín napot ábrázoló felvarrót, vagy legalábbis, ami
megmaradt belőle a harapás után. Az Ophion jele. És a lemenő
vörös nap felette… A Pippa Spetsos vezette elit Esthajnal egység.
Tharion óvatosan, a lehető legnesztelenebbül lopózott a
nádszálak közt, imádkozott, hogy ne bukkanjon rá egyetlen
szobekfészekre se. Errefelé már sokkal több ember illatát
érezte. Jó néhány férfi és nő, mind felnőtt. A szárazföld
irányából érkeztek, nem pedig a víz felől. Ogenasra, hát Pippa
Spetsos maga vezette ide az egységét, hogy elkapja a fiút?
Nyilván a nádas irányából próbálták csendben megközelíteni a
hajót. És a jelek szerint az egyikük nagy árat fizetett érte.
Az Ophion az utóbbi időben elszenvedett számos veszteség
ellenére is ideküldte a legjobb egységét. Az Esthajnalra
Pangerában volt szükség, mégis erre a vadászatra fordították az
erejüket. Úgyhogy minden valószínűség szerint nem
szívjóságból keresték a fiút. Lehetséges lenne, hogy Emile nem
azért hagyta el a hajót, mert Sofie azt mondta neki, hanem mert
megneszelte, hogy valaki a nyomában jár? Talán nemcsak azért
menekült ebbe a városba, hogy a megbeszélt helyen találkozzon
a nővérével, hanem azért is, hogy megszabaduljon a
lázadóktól?
 Tharion ugyanazon az útvonalon, amin jött, visszatért a
hajóhoz, amit aztán ismét szemügyre vett. Lemászott a fedélzet
alá, félrehúzta a takarókat, a szemetet, keresett, kutatott…
Ott! A valbarai partvidék térképe, rajta jelölésekkel. Ezt a
mocsárvidéket karikázták be. Ezt a mocsárvidéket… és még
valamit. Tharion arca megrándult. Ha Emile Renast
gyalogszerrel indult meg innen Crescent Citybe…
Előhúzta a telefonját, és felhívta az egyik tisztjét.
Megparancsolta neki, hogy jöjjön el a mocsárba, aztán a hajótól
indulva menjen vissza a városba a szárazföldön. És
fegyverkezzen fel – nemcsak a nádasban élő fenevadak, hanem
a fiút esetlegesen követő lázadók miatt is.
Ha rábukkan Emile-re… Parancsba adta a tisztjének, hogy
kövesse egy darabig. Nézze meg, kivel találkozik. Hogy kihez
vezeti el őket.
Már ha a fiú élve kikeveredik a mocsárvidékről egyáltalán.
 12.

Hunt kinyújtotta a lábát, eligazgatta a szárnyait, hogy ne

nyomódjon össze a háta és a fapad között. Bryce mellette ült, a
pisztáciafagylalt lecsorgott a tölcsér oldalán, és Hunt nagyon
igyekezett nem kigúvadó szemmel bámulni, ahogy Bryce
lenyalta a zöld csíkokat.
Ez most büntetés lenne, amiért összeverekedett Polluxszal?
Hogy itt kell ülnie, és végig kell néznie?
Inkább a robogóra koncentrált, amin a jelek szerint Bryce
nyaktörő sebességgel a Comitiumhoz hajtott. Gyalog jöttek el
onnan, Bryce egészen a parkig tolta a járművet. Hunt
megköszörülte a torkát, és azt kérdezte:
– Valami gond van a járgányoddal?
Bryce a homlokát ráncolta.
–  Fura hangja volt korábban. Nem tűnt túl bölcsnek
visszaszállni rá. – Felvonta a szemöldökét. – Szeretnéd
úriemberként felajánlani, hogy visszaviszed a lakáshoz?
–  Inkább téged vinnélek vissza, de persze. – A robogó nehéz
volt, de nem annyira, hogy ne bírjon el vele. Még pont időben
eszébe jutott a saját, kávés fagylaltja ahhoz, hogy lenyalja a már
megolvadt részeket. Próbált ügyet sem vetni rá, hogy Bryce a
nyelvének minden egyes moccanását árgus szemmel figyeli. –
Milyen hangot adott ki?
–  Reszelős, zörgős hangot, amikor üresben járt. – Bryce a
szeretett robogója felé fordult, amit korábban egy feldíszített
lámpaoszlopnak döntött. – Kénytelen leszek elvinni
szegénykémet a szerelőhöz.
Hunt felnevetett.
– Felvihetem a tetőre, hogy benézzek a burkolat alá.
–  Milyen romantikus! Mikor külditek ki az esküvői
meghívókat?
Hunt ismét nevetésben tört ki.
–  Döbbenet, hogy Randall nem tanított meg megszerelni a
saját robogódat.
– Ó, megpróbálta ő! De addigra már jogilag nagykorú voltam,
úgyhogy nem kellett odafigyelnem rá. – Bryce Hunt felé
pillantott a szeme sarkából. – De most komolyan… Tudsz
robogót javítani?
Hunt derűje lankadni kezdett.
– Igen. Elég… ööö… sok mindent meg tudok javítani.
– A villámaid miatt van érzéked hozzá, vagy mi?
–  Igen. – Hunt az Isztroszra meredt. A kérlelhetetlenül tűző
nap végre kezdett nyugovóra térni, vörösre, aranyra és
narancssárgára festette a folyót. Jóval a felszín alatt kis fények
izzottak, mind a nagy hatalmú, óriási Kék udvart jelezte a víz
alatt. Halkan így folytatta: – Sandriel kihasználta, gyakran
szétszedette velem csaták után az Ophion mecháit, hogy
kiderítsük, hogyan működnek, aztán szabotálhassuk őket. Végül
gondosan visszaküldtük mindet a lázadók frontvonalára, hogy
aztán mit sem sejtve használatba vegyék őket. – Képtelen volt
Bryce-ra nézni, főleg, hogy a lány néma maradt, miközben Hunt
már-már vallomásszerűen hozzátette: – Nagyon sokat tanultam
a gépek működéséről. Arról, hogyan érjem el, hogy ne
működjenek. Főleg a kulcsfontosságú pillanatokban. Nagyon
sokan vesztették életüket emiatt. Miattam.
Próbálta meggyőzni magát, hogy jogosan tette azt, amit, hogy
ezek a mechák rémséges szerkezetek: négy és fél méter magas
titánszörnyek, gyakorlatilag mesterséges külső vázak a bennük
álló ember számára, aki éppolyan könnyedén mozgathatta a
gépezetet, mint a saját testét. Két méter hosszú, időnként
elsőfénnyel megtöltött kardokkal és óriási lőfegyverekkel
szerelték fel őket, és képesek voltak megütközni egy farkas
alakváltóval, aztán egyetlen karcolás nélkül továbbállni. Az
emberek hadseregének legértékesebb darabjai voltak, egyedül
ezekkel tudták átvészelni a vanírok csapásait.
De Sandriel nem ezért parancsolta meg neki, hogy szedje szét
őket, és nyúljon bele a gépezetükbe. Egyedül a kegyetlenség, a
beteges élvezet késztette arra, hogy ellopja a mechákat,
szabotálja, aztán visszaadja őket a mit sem sejtő embereknek.
Örömmel figyelte, ahogy a pilóták kiállnak a vanír seregekkel
szemben, majd rádöbbennek, hogy a mechájuk csődöt mondott.
Bryce megérintette a térdét.
– Sajnálom, hogy erre kényszerített, Hunt.
 – Én is – felelte az angyal nagyot fújva, mintha azzal valahogy
megtisztíthatná a lelkét.
Bryce mintha érezte volna, hogy szeretne témát váltani, mert
hirtelen azt kérdezte:
–  Mégis mihez kezdünk Polluxszal és Baxiannel? – Fanyar
mosolyával kirántotta Huntot a múltból. – Azt leszámítva
persze, hogy addig ütjük őket, amíg olyanok nem lesznek, mint
egy darab kiklopfolt hús.
Hunt felhorkant, és némán hálát adott Urdnak, amiért Bryce
az élete része.
– Reménykedünk benne, hogy Celestina kordában tartja őket.
– Nem úgy tűnik, mintha ez téged megnyugtatna.
–  Öt percet beszéltem vele, mielőtt Pollux megérkezett. Nem
volt elég ahhoz, hogy döntésre jussak vele kapcsolatban.
– Úgy láttam, Isaiah és Naomi kedveli.
– Beszéltél velük?
– Miközben befelé mentem. Eléggé… aggódnak miattad.
Hunt felmordult.
– Aggódjanak inkább amiatt, hogy az a két pszichopata itt fog
élni!
– Hunt!
A napfényben Bryce szeme olyan ragyogó aranynak tetszett,
hogy Hunt tüdejéből kiszorult a levegő a láttára.
Bryce így folytatta:
–  Tudom, mi történt köztetek Polluxszal a múltban.
Megértem, miért reagáltál így. De többé nem tehetsz ilyesmit.
– Tudom. – Hunt ismét megnyalta a fagylaltját. – Az Aszterek
okkal küldték ide. Valószínűleg azért, hogy így kiborítsanak.
– Azt mondták, húzzuk meg magunkat. Miért akarnák elérni,
hogy másképp tégy?
–  Talán meggondolták magukat, és valami nyilvános balhét
akarnak, hogy letartóztathassanak minket.
–  Végeztünk két arkangyallal. Nem kell ennél több ahhoz,
hogy aláírják a halálos ítéletünket.
–  Talán mégis. Talán aggódnak, hogy megúsznánk, ha
tárgyalásra kerülne a sor. Egy nyilvános tárgyalás során be
kellene ismernünk, miféle szerepet játszottunk Micah és
Sandriel halálakor.
–  Szerintem senkinek nem okozna gondot elképzelni, hogy
megöltél egy arkangyalt. De hogy egy hozzám hasonló szaros
kis félember ilyesmire volt képes? Na, azt aztán biztosan nem
szeretnék kiteregetni.
–  Gondolom, nem. De… nehezen hiszem el ezt az egészet.
Mármint, hogy Pollux és Baxian érkezése nem valami rosszat
jelent. Hogy Celestina tényleg rendes. Több mint két
évszázadnyi tapasztalat mondatja azt velem, hogy jobb
óvatosnak lenni. Nem tudom magamat átprogramozni.
Hunt lehunyta a szemét.
A következő pillanatban puha ujjak túrtak a hajába,
könnyedén félresöpörték a tincseket. Nagy nehezen fojtotta
csak vissza a feltörni készülő elégedett hangot, teljes
mozdulatlanságban ült, miközben Bryce így szólt:
–  Majd óvatosak leszünk. De szerintem… Szerintem ideje
elhinni, hogy szerencsénk van.
 – Ithan Holstrom érkezése ennek a szöges ellentéte.
Bryce vállal meglökte.
– Annyira azért nem rossz srác!
Hunt résnyire nyitotta az egyik szemét.
– Nagyon gyorsan megbocsátottál neki.
– Nincs időm haragot tartani.
– Most már halhatatlan vagy. Szerintem van.
Bryce szólásra nyitotta a száját, de ekkor semleges férfihang
csendült a parkban: A kapuk tíz perc múlva zárnak. Aki nem áll
sorban, azt már nem fogadjuk.
Bryce összevonta a szemöldökét.
–  Nem bánnám, ha nem használnák egész nap
hangosbemondónak a kapukat.
–  Remélem, tudod, hogy ez a te hibád – felelte Hunt felfelé
görbülő szájszéllel.
Bryce felsóhajtott, de nem szállt vitába vele.
Huntnak igaza volt. Azzal, hogy Bryce a kristálykapuk
segítségével kapcsolatba lépett Danikával, felkeltette az
érdeklődést az építmények iránt, és a város lakóinak eszébe
jutott, hogy össze lehet kötni általuk a város különböző pontjait.
Főleg bejelentésekre használták, volt ott a
turistalátványosságok nyitvatartási idejétől kezdve Rigelus ritka
birodalmi bejelentéseiig minden. Hunt ez utóbbiakat gyűlölte a
leginkább. Rigelus vagyok, az Aszterek Ragyogó Keze. Szeretnénk
megemlékezni a gyönyörű Lunathionban elesettekről, és
köszönetet mondani mindazoknak, akik értük harcoltak.
És közben árgus szemmel figyeljük őket, gondolta Hunt,
valahányszor felcsendült a tinédzser tündértestbe zárt ősi lényt
jelző monoton hang.
A kapu bemondója elhallgatott, és már csak az Isztrosz lágy
csobbanásai és a fejük felett lengedező pálmalevelek susogása
töltötte meg a levegőt.
Bryce pillantása a folyóra siklott, a túlpartján kavargó ködre.
Bánatosan elmosolyodott.
– Gondolod, hogy Lehabah odaát van?
– Nagyon remélem.
Örökké hálás lesz azért, amit a tűzszellem tett.
– Hiányzik – vallotta be Bryce halkan.
Hunt átkarolta, magához vonta. Kiélvezte a lány melegét, és
megosztotta vele a sajátját.
– Nekem is.
Bryce Hunt vállára hajtotta a fejét.
–  Tudom, hogy Pollux szörnyeteg, és hogy megvan rá a jó
okod, amiért meg akarod ölni. De kérlek, ne tegyél olyasmit,
amiért a kormányzó megbüntethet! Képtelen lennék… –
Elcsuklott a hangja, amitől Hunt mellkasa megfeszült. – Amikor
végignéztem, hogy Micah levágja a szárnyadat… Nem tudnám
még egyszer végignézni, Hunt. Ahogy semmilyen egyéb
szörnyűséget sem, amit Celestina kitalálhat.
Hunt végigsimított Bryce selymes haján.
–  Nem lett volna szabad így elveszítenem az önuralmamat.
Sajnálom.
– Nem kell bocsánatot kérned. Ezért nem. Csak… légy óvatos!
– Úgy lesz.
 Bryce tovább ette a fagyiját, de nem mozdult. Hunt
hasonlóképp tett, és nagyon ügyelt, nehogy a lány hajára
csöpögtesse az édességet.
Amikor megették, amikor a nap már szinte teljesen eltűnt, és
felragyogtak az első csillagok, Bryce kiegyenesedett.
– Menjünk haza! Vacsorát kell adni Ithannek és Syrinxnek.
– Jobb, ha nem árulod el Holstromnak, hogy egy kategóriába
soroltad őt a háziállatoddal.
Bryce kuncogva elhúzódott, és Huntnak minden önuralmára
szüksége volt, nehogy utánanyúljon.
Épp arra jutott, hogy bánja is ő, amikor Bryce megfeszült,
megakadt valamin a pillantása Hunt szárnyán túl. Hunt
megpördült, keze a combjára erősített késre siklott.
Elkáromkodta magát. Nem olyasfajta ellenfél volt, amivel
felvehette volna a harcot. Egy ilyennel senki sem harcolhat.
– Menjünk! – mormolta Hunt.
Bryce köré fonta a szárnyát, miközben a fekete csónak a
rakpart felé közelített. Egy kaszás állt rajta. Fodrozódó sötétség
fedte, elrejtett mindent, nem lehetett megállapítani, hogy férfi
vagy nő, idős vagy fiatal. Az ilyesmi nem számít a kaszásoknál.
Hunt vére megdermedt az ereiben, ahogy a lapát és kormány
nélküli csónak egyenesen a rakparthoz siklott, éles ellentétet
alkotott a város minden pontját díszítő elegáns zászlókkal és
virágokkal. A csónak úgy torpant meg, mintha láthatatlan kezek
a betonsétányhoz kötözték volna.
A kaszás kilépett, olyan könnyedén mozgott, mintha a
levegőben járna. Bryce megremegett Hunt mellett. Körülöttük a
város elcsendesedett. Még a rovarok sem ciripeltek. Nem fújt a
szél a rakpartot szegélyező pálmák közt. A lámpaoszlopról lógó
zászlók már nem lobogtak. A díszes virágkoszorúk mintha
elhervadtak, bebarnultak volna.
A kaszás köntöse mégis fantomszéllel fodrozódott, fátyolként
húzta maga után, ahogy a rakpart melletti kis park, a mögötte
húzódó utcák felé vette az irányt. Nem nézett rájuk, nem állt
meg.
A kaszásokat semmi sem állítja meg, még a halál sem. Lehet,
hogy a vanírok halhatatlannak nevezik magukat, de sérüléstől
vagy betegségben elhunyhatnak. Még az Asztereket is meg lehet
ölni. Egy kaszást viszont… Nem lehet megölni azt, ami már
halott.
A kaszás ellebegett mellettük, némaság hullámzott a
nyomában. Végül elnyelte a város.
Bryce megtámaszkodott a térdén.
– Hű, hű, hűűű!
– Én is pont így érzek ezzel kapcsolatban – mormolta Hunt.
A világ minden örök szigetén éltek kaszások: az itteni
Csontnegyedben, az Örök Város Katakombáiban, az avalleni
Nyárvidéken… Mindegyik egy vad uralkodó szent, szunnyadó
birodalma volt. Hunt még sosem találkozott a lunathioni
Holtkirállyal – és remélte, hogy soha nem is fog.
A lehetőségeihez mérten kerülte a Holtkirály kaszásait is.
Félholtak, így nevezték őket az emberek. Egykori emberek és
vanírok, akik a halállal szembenézve inkább a Holtkirálynak
ajánlották a lelküket, hogy testőrként és szolgálóként tegyenek a
kedvére. Súlyos árat fizettek ezért: örökké éltek ugyan, nem
öregedtek meg, senki sem ölhette meg őket, de soha többé nem
aludhattak, nem ehettek, nem kefélhettek. A vanírok nem tettek
nekik keresztbe.
– Menjünk! – mondta Bryce, lerázva magáról a reszketését. –
Szükségem van még egy kis fagyira.
Hunt felnevetett.
– Érthető.
Már épp Bryce-szal együtt elfordult volna a folyótól, amikor
hullámszelő motorjának a hangja zúgott fel a távolban. A
kiképzése és az ösztönei egyaránt vezérelték, amikor Hunt a
jármű felé fordult. A rajta ülő vörös hajú férfi láttán
megtorpant. A jövevény izmos karjával nekik integetett. De nem
barátságosan, hanem kétségbeesetten.
– Tharion? – kérdezte Bryce, amikor észrevette, hogy Hunt a
feléjük száguldó, hullámokat vető sellőférfit figyeli.
Tharion néhány pillanat alatt oda is ért hozzájuk, leállította a
motort, és a közelben kikötött fekete csónaktól tisztes távolságot
tartva a rakparthoz sodródott.
–  Hát te meg hol a francban voltál egész nyáron? – kérdezte
Hunt összefont karral.
De Tharion válasz helyett zihálva Bryce felé fordult:
– Beszélnünk kell.
 
 
–  Egyáltalán hogy találtál ránk? – kérdezte Bryce, amikor
percekkel később felfelé lifteztek a lakásához.
 –  Kémmester vagyok, tudod! – vigyorgott Tharion. –
Mindenhol ott vannak az embereim.
Követte Bryce-t és Huntot a lakásba.
Bryce pillantása azonnal Ithanre siklott.
A fiú pontosan ugyanott volt, ahol reggel hagyta: a kanapén,
Syrinxszel az ölében. Azóta még tovább gyógyult az arca, a
véres sebhely szinte teljesen eltűnt.
Tharion láttán Ithan kiegyenesedett.
– Nyugi! – szólt rá Bryce, aztán nem nézett többet a farkasra.
Hunt és Tharion a kanapé felé indult. Bryce figyelmeztetően
felszisszent a sellő vizes ruhái miatt.
Hunt a szemét forgatta, és inkább az étkezőasztalhoz ült le.
–  Ezért nem szabad fehér kanapét venni! – zsörtölődött az
angyal, mire Bryce a homlokát ráncolta.
– Akkor majd te letakarítod róla a folyóvizet meg a mocskot!
– Erre vannak az instant takarítóvarázslatok – vágta rá Hunt.
Bryce ismét összevonta a szemöldökét.
– Látom, boldog családi életet éltek – jegyezte meg Tharion.
Bryce kuncogásban tört ki, de ekkor a kanapén ülő Ithan azt
kérdezte:
– Te ki is vagy?
Tharion elmosolyodott.
– Semmi közöd hozzá.
Ithan a levegőbe szimatolt.
– Sellő. Ó, igen, már tudom. Akárki parancsnok.
– Ketos – motyogta Tharion.
Hunt biccentett Ithannek.
 –  Fájdalmas ütést vittél be Akárki parancsnok egójának,
Holstrom.
– Az fáj csak igazán, hogy az én legkedvesebb barátaim nem
magasztalnak az egekig, amikor valaki ilyesmiket mond – felelte
Tharion az ajkát biggyesztve.
–  A legkedvesebb barátaid? – kérdezte Hunt felvont
szemöldökkel.
–  A legcsinosabb barátaim! – vágta rá Tharion, és csókot
dobott Bryce-nak.
Bryce felnevetett, aztán elfordult, hogy lenémítsa a telefonját,
de előtte gyorsan írt egy üzenetet Ruhnnak: Amint tudsz, gyere
ide!
A bátyja azonnal válaszolt: Mi a baj?
SIESS!
Bármit akart is Tharion ilyen sürgősen a tudtukra adni, arról
Runhnak is tudnia kell. Bryce azt akarta, hogy tudja. Ami elég…
fura érzés volt. De azért kellemes.
Bryce visszacsúsztatta a telefonját a farzsebébe. Tharion a
mosó- és szárítógépet eltakaró harmonikaajtón lógó csipkés,
neonrózsaszín melltartó felé intett.
– Szexi – jegyezte meg a sellő.
– Ne add alá a lovat! – motyogta Hunt.
Bryce haragos pillantást lövellt rá, aztán Tharionhoz fordult:
– Utoljára mikor is…?
A sellő vonzóbb volt, mint amire emlékezett. Talán most, egy
kicsit borzasan és sarasan még jobban nézett ki, mint amikor
legutóbb látta.
 –  A szexuális életedről beszélgetünk, vagy arról, hogy mikor
találkoztunk legutóbb? – kérdezte Tharion, ide-oda járatva a
pillantását Bryce és Hunt között.
Hunt haragosan rámeredt, Bryce pedig pajkosan
elmosolyodott. Tharion nem törődött Hunt bosszankodásával,
így folytatta:
– Sok dolgom volt a nyáron. – Lehuppant az egyik bárszékre a
konyhapultnál, és megpaskolta a mellette állót. – Ülj csak le,
Hosszú Lábú! Beszélgessünk!
Bryce lezuttyant mellé, lábát a tartórúdra támasztotta.
Tharion hirtelen elkomorodott.
–  Említett neked Danika valaha egy Sofie nevű illetőt? –
kérdezte.
Ithan meglepetten felmordult.
Bryce elhúzta a száját.
– Miféle Sofie-t?
De még mielőtt tovább kérdezősködhetett volna, Hunt
letámadta Thariont:
– Mi a francról van szó?
Tharion szemrebbenés nélkül válaszolt:
– Csak frissíteni szeretnék pár régi aktát.
Bryce a márványpulton dobolt az ujjaival.
– Danikával kapcsolatban?
Tharion vállat vont.
–  Akármilyen csillogónak tűnik is kívülről az életem, Hosszú
Lábú, a színfalak mögött én is a királynő igáját nyögöm. –
Rákacsintott. – Persze, ha te meg én kettesben maradnánk,
teljesen másféle nyögésekről lenne szó!
– Ne próbáld flörtöléssel elterelni a figyelmemet! – pirított rá
Bryce. – Miért kérdezősködsz Danikáról? És ki a fene az a Sofie?
Tharion a fejét a mennyezet felé fordítva felsóhajtott.
– Egy döglött aktán dolgozom, és Danika…
– Ne hazudj neki, Tharion! – morogta Hunt. Villámok cikáztak
a szárnyán.
Bryce teljesen felvillanyozódott tőle – nemcsak az angyal
erejétől, hanem attól is, hogy tudta, Hunt mellette áll.
Tharionhoz fordult:
–  Egy kurva szót nem szedsz ki belőlem, amíg nem árulsz el
többet! – Hüvelykujjával Ithan felé bökött. – És belőle sem,
úgyhogy ne is próbálkozz!
Ithan lassan a sellőre mosolygott, mintha csak cukkolni
akarná.
Tharion végigmérte őket. A javára szóljon, hogy szemlátomást
nem félemlítették meg. De azért megrándult az egyik arcizma.
Mintha valamiféle belső harc dúlna benne. Aztán a sellő
parancsnok így szólt:
–  Azt… azt a feladatot kaptam, hogy nézzek utána egy
embernőnek, Sofie Renastnek hívják. Lázadó volt, az Ünő két
hete kapta el. De Sofie nem egyszerű ember volt, ahogyan az
öccse, Emile sem az. Mindketten ki tudják magukat adni
embernek, de teljes viharmadárerővel bírnak.
Bryce nagyot fújt. Hát, erre nem számított.
Hunt reagált elsőként:
– Azt hittem, az Aszterek az összes viharmadarat levadászták.
– Túl veszélyesek és szeszélyesek voltak ahhoz, hogy életben
maradhassanak, ezt a mesét nyomták le a torkukon az
iskolában. Óriási fenyegetést jelentettek a birodalom számára. –
Most már gyakorlatilag mítosznak számítanak.
Pontosan. Bryce emlékezett egy Csillagfényű Tünemény lóra,
amit Viharmadárnak hívtak: kék-fehér, egyszarvú pegazus volt,
aki mindenféle energiával bírt. Bryce sosem kapta meg, pedig
nagyon vágyott rá.
Tharion azt felelte:
–  Hát, egy mégis túlélte valahogy valahol. És utódokat
nemzett. Emile-t három éve tartóztatták le, a Kavalla
haláltáborba küldték. A foglyul ejtői nem tudták, kit kaptak el, ő
pedig bölcsen eltitkolta a képességeit. Sofie beférkőzött
Kavallába, és kiszabadította őt. De az alapján, amit hallottam,
Sofie-t elfogta az Ünő, még mielőtt biztonságos helyre juthatott
volna. Emile megszökött, csakhogy most kénytelen az Ophion
elől is menekülni. Úgy tűnik, errefelé jött, és sokan nagyon
kíváncsiak az erejére. Ahogy Sofie-éra is, már ha túlélte.
– Senki sem éli túl az Ünővel való találkozást – mondta Hunt
sötéten.
– Igen, tudom. De az ólomtömbökhöz erősített láncok üresek
voltak az óceán mélyén. Kinyitották őket. Úgy tűnik, Sofie
túlélte. Vagy valaki magával vitte a holttestét.
Bryce összevonta a szemöldökét.
– És a Folyókirálynő szeretné a fiút és Sofie-t is? Miért? És mi
köze ennek az egésznek Danikához?
– Nem tudom, mi a királynőm végső célja. Egyedül az biztos,
hogy nagyon szeretné kézre keríteni Sofie-t, akár élve, akár
holtan, ahogyan Emile-t is el szeretné kapni. De ne vonjatok le
elhamarkodott következtetéseket, semmiféle szál nem fűzi az
Ophionhoz. – Tharion megdörgölte az állát. – Miközben
próbáltam kibogozni ezt a kibaszott ügyet, találtam pár e-mail-
váltást Sofie és Danika között, egy biztonságos helyről beszéltek
ebben a városban, ahol Sofie szükség esetén meghúzhatja
magát.
– Az lehetetlen! – szólalt meg Ithan.
Hunt felállt az asztaltól, és Bryce mellé sétált. Az ereje
végigcikázott Bryce testén, még a lány vére is elektromossággal
telt meg az angyal közelségétől.
–  A Folyókirálynőnek elment az esze? Neked is elment az
eszed? Lázadókat keresni, aztán nem feladni őket, ha rájuk
bukkansz, az egyenes út a keresztre feszítés felé.
Tharion állta Hunt tekintetét.
–  Nem igazán van választási lehetőségem. A parancs az
parancs. – Biccentett nekik. – De egyértelmű, hogy semmit sem
tudtok erről az egészről. Legyetek olyan kedvesek, és ne
szóljatok senkinek, jó? – A sellő felállt, és az ajtó felé fordult.
Bryce leugrott a székéről, és elé lépett.
–  Na, még mit nem! – Előhívott némi csillagfényt. – Nem
sétálsz ki innen csak úgy azok után, hogy azt mondod, Danika
egy ismert lázadóval tartotta a kapcsolatot!
Tharion felnevetett, de a tekintete hűvös maradt.
– Pedig de, Hosszú Lábú!
Hetyke, kihívó lépést tett előre.
 Bryce nem tágított. Meglepte, de nagyon örült neki, hogy
Hunt hagyja, hadd vívja meg ezt a csatát egyedül, és nem lép
közbe.
– Érdekel egyáltalán, hogy ez a roppant erős viharmadár egy
gyerek? Aki túlélt egy kibaszott haláltábort? És most egyedül
van és retteg?
Tharion pislogott egyet, Bryce pedig szíve szerint megfojtotta
volna.
–  Tudom, hogy szemétség ilyesmit mondani – tette hozzá
Ithan –, de ha a kölyök tényleg ilyen erővel bír, akkor miért nem
szökött meg egymaga Kavallából?
–  Talán még nem tudja, hogyan használja – találgatott
Tharion. – Vagy túl gyenge volt, túl fáradt. Nem tudom. De majd
később találkozunk!
Megpróbált ellépni Bryce mellett, aki ismét az útját állta.
– Hagyjuk Emile-t egy pillanatra! Az biztos, hogy Danika nem
volt lázadó, és nem ismert semmiféle Sofie Renastet.
– Egyetértek – erősítette meg Ithan.
Tharion határozottan azt felelte:
–  Az e-mail-fiók hozzá köthető. Az e-mail-cím BansheeFan56
volt, és Danika egyértelműen odáig volt a Bansheesért. Elég
átnézni bármelyik régi közösségi médiás profilját, tízezer
módon megjelenik, mennyire szerette azt a zenekart.
Solas tüzére, hány Banshees-pólót meg -posztert gyűjtött
össze Danika az évek során! Bryce a számát sem tudta.
Toppantott egyet, már forrt a vére. Hát nem valami ehhez
hasonlót mondott a lázadócsoport, a Kérek korábbi vezetője,
Philip Briggs is, amikor Hunttal kihallgatták a cellájában? Hogy
Danika a lázadókkal szimpatizált?
– Mi volt az e-mailekben?
Tharion nem válaszolt.
Bryce kezdte felhúzni magát.
– Mi volt az e-mailekben?
Azon ritka pillanatnak lehettek tanúi, amikor Tharionon
eluralkodtak az érzelmei. A sellő felcsattant:
–  Jelent valamit számodra az, hogy az Alkony titka? Vagy a
Thurr-projekt? – Bryce és Ithan értetlen arckifejezése láttán
csak annyit mondott: – Sejtettem.
Bryce olyan erősen megfeszítette az állkapcsát, hogy az
belesajdult. Tavasszal rádöbbent, hogy mégsem tudott annyit
Danikáról, mint hitte, de hogy még több dolgot kelljen felírnia
az utólag kiderülő dolgok listájára… Próbálta elejét venni a
fájdalomnak.
Tharion ismét tett egy merész lépést az ajtó felé. De ekkor
Bryce így szólt:
–  Nem várhatod, hogy ne csináljak semmit, miután a
nyakamba zúdítottad ezt az információt. Nem várhatod, hogy
ne kezdjem el keresni a fiút.
Tharion felvonta a szemöldökét.
– Vajból van a szíved. De inkább maradj ki ebből az egészből,
Hosszú Lábú!
– Még mit nem! – vágott vissza Bryce.
Erre már Hunt is közbeszólt:
– Bryce! Parancsba kaptuk az Aszterektől, magától Rigelustól,
hogy húzzuk meg magunkat.
– Akkor engedelmeskedjetek! – javasolta Tharion.
Bryce lesújtó pillantást lövellt először a sellő, aztán Hunt felé.
De Hunt viharos tekintettel azt mondta:
– Az Aszterek lemészárolnak minket és a teljes családodat, ha
rájönnek, hogy közöd van bármiféle lázadó tevékenységhez.
Még ha csak annyiról van is szó, hogy segítesz megkeresni egy
elveszett kölyköt.
Bryce szólásra nyitotta a száját, de Hunt tovább ütötte a vasat:
– Nem lesz tárgyalás, Bryce. Csak kivégzés.
Tharion összefonta a karját.
–  Pontosan. Úgyhogy ismételten figyelmeztetlek: maradj ki
ebből az egészből! Én pedig akkor mennék is.
Még mielőtt Bryce visszaszúrhatott volna, kivágódott a
bejárati ajtó, és Ruhn töltötte meg az ajtónyílást.
– Mi a…? Ó! Szia, Tharion!
– Idehívtad? – vádolta meg Tharion Bryce-t.
Bryce nem felelt, nem adta meg magát.
– Mi folyik itt? – kérdezte Ruhn Huntra és Ithanre pillantva. A
farkas láttán megrökönyödött. – És ő mit keres itt?
– Ithan most már a maga ura, és velünk lakik – felelte Bryce,
és Ruhn értetlen arckifejezése láttán hozzátette: – Majd később
elmesélem.
– Miért dobog ilyen hevesen a szíved? – kérdezte Ruhn.
Bryce lepillantott a mellkasára, félig arra számított, hogy a
sebhelye ragyogni fog. Hála a jó égnek, nem kelt önálló életre.
– Hát, mint kiderült, Tharion úgy véli, Danikának köze volt a
lázadókhoz.
Ruhn eltátotta a száját.
– Kösz, Bryce! – motyogta Tharion.
Bryce negédesen rámosolygott, aztán elmesélte Ruhnnak,
mire jutott Tharion a nyomozása során.
–  És? – kérdezte Ruhn teljesen elsápadva, amint Bryce a
mondókája végére ért. – Danika tényleg lázadó volt?
–  Nem! – Bryce széttárta a karját. – Solasra, hiszen jobban
érdekelte, milyen gyorskaja van otthon!
–  Azért nem csak ez érdekelte – szállt vitába vele Ruhn. –
Ellopta a kürtöt, és eltitkolta előled. Rajtad rejtette el. Aztán volt
a Briggs-dolog, meg a szint…
–  Jól van, oké! De a lázadóság… Még csak szóba se került a
háború!
–  Mert tudta, hogy veszélybe sodorna vele – vetette fel
Tharion.
Hunt a sellőhöz fordult:
–  És téged nem zavar, hogy rád erőltetik ezt a szart? –
Sápadtabbnak tetszett az arca a szokásosnál. Tharion csak
összefonta hosszú, izmos karját. Hunt halkabbra fogva folytatta:
– Nem lesz ennek jó vége, Tharion. Hidd el nekem! Nagyon
veszélyes dolgokba bonyolódsz bele.
Bryce szándékosan nem nézett az áthúzott tetoválásra Hunt
csuklóján.
Tharion nagyot nyelt.
–  Sajnálom, hogy eljöttem ide. Tudom, hogy érzel az
ilyesmivel kapcsolatban, Athalar.
 – Komolyan úgy gondolod, hogy Sofie életben maradhatott? –
kérdezte Ruhn.
– Igen – felelte Tharion.
–  Ha túlélte az Ünővel való találkozást – vette vissza a szót
Hunt –, és az Ünő erre rájön, azonnal idesiet.
–  Lehet, hogy már amúgy is errefelé tart – jegyezte meg
Tharion rekedtesen. – Sofie-tól függetlenül Emile és az ereje
magában is nagy kincs. Vagy inkább olyasmi, amitől egyszer s
mindenkorra meg kell szabadulni. – Hosszú ujjaival
végigszántott sötétvörös haján. – Tudom, hogy most olyan,
mintha bombát robbantottam volna. – Összerezzent a saját
szerencsétlen szóhasználatán, nyilván eszébe jutott, mi történt
tavasszal. – De szeretném én előkeríteni ezt a fiút.
–  És aztán mihez kezdesz vele? – kérdezte Bryce. – Átadod a
királynődnek?
–  Alant biztonságban lenne, Hosszú Lábú. Még az
Asztereknek is rohadt sok időbe telne, hogy rátaláljanak, aztán
megöljék.
–  Szóval a királynőd valamiféle fegyveres egységként
használná? Meg egy nagy büdös francokat fogom megengedni,
hogy ezt tedd!
–  Szeretném ismételten leszögezni, hogy fogalmam sincs,
mihez akar kezdeni Emile-lel. De nem ártana neki. És jobban
teszed, ha nem keresztezed a Folyókirálynő útját.
Még mielőtt Bryce fröcsögni kezdhetett volna, Ithan
közbeszólt:
– Komolyan úgy gondolod, hogy a srác idejött? És hogy az Ünő
a nyomában van?
Hunt megdörgölte az arcélét.
–  A 33.-ban nem hallottunk arról, hogy az Ünő ide tartana.
Vagy hogy az Ophion megjelent volna a környéken.
– Az Auxban sem – erősítette meg Ruhn.
–  Hát, hacsak nem az egyik mocsári szobek úszott át a
Haldrenen, hogy kiharapjon egy darabot egy Ophion-katonából,
akkor nem tudom, mi más magyarázhatná a végtagot, amit itt
találtam – mondta Tharion.
–  Hirtelen azt sem tudom, mit mondjak erre – vallotta be
Hunt.
– Elég, ha elhiszed nekem, hogy az Ophion erre tart, sőt, az is
lehet, hogy már itt vannak – felelte Tharion. – Szóval a lehető
legtöbb információt kell gyűjtenem, amilyen gyorsan csak lehet.
Ha megtaláljuk Emile-t, valószínűleg Sofie-ra is rábukkanunk.
– És lesz egy szép kis gyerekkatonánk, igaz? – kérdezte Bryce
feszülten.
Tharion esdeklő pillantást vetett rá.
–  A Folyókirálynő vagy engem bíz meg a kézre kerítésükkel,
vagy másnak adja ezt a feladatot, olyasvalakinek, aki kevésbé
képes… önálló gondolkodásra, mint én. Jobb, ha én találom meg
Emile-t.
Ithan kifakadt:
–  Rátérhetnénk arra, hogy úgy gondoljátok, lázadók
tartózkodnak a városban? És hogy Danika is lázadó lehetett? –
Elvicsorodott. – Azért ez kibaszott súlyos vád!
–  Sofie és Danika szándékosan ködös e-maileket váltott –
magyarázta Tharion. – Olyanokat, amikben arról beszéltek,
hogy van egy biztonságos menedék itt, Lunathionban. Egy
olyan hely, ahol a megfáradt lelkek megszabadulhatnak a
kínjaiktól. Gondolom, a Csontnegyedről van szó, de még Danikát
is nehezen képzelem annyira vakmerőnek, hogy odaküldje őket.
Mindenesetre ez nem vád. Hanem tény.
Ithan a fejét rázta, de Hunt volt az, aki legközelebb
megszólalt:
–  Ez egy halálos játszma, Tharion. Olyasmi, amiben inkább
nem vennék részt még egyszer.
Bryce esküdni mert volna, hogy az angyal enyhén megrázza a
fejét. Nyilván a lehető legrosszabb emlékeit és félelmeit hozta
elő ez az egész – hiszen Hunt egyszer már fellázadt. Kétszáz évig
szolgált miatta.
Ez a nap már így is épp elég hosszú és különös volt, és Bryce
még el sem mesélte Huntnak, hogy Cormac meglátogatta
ebédidőben. De hagyni, hogy ennyien a fiú nyomában
járjanak… Képtelen lenne ölbe tett kézzel ülni. Egyetlen
pillanatig sem. Úgyhogy így szólt:
–  Holnap megkérdezhetem Furyt, ő tud-e valamit Danikáról
és Sofie-ról. Talán neki beugrik valami arról, milyen
rejtekhelyről beszélt Danika.
–  Kérdezd meg most rögtön! – kérte Tharion tőle szokatlan
komolysággal.
– Szerda este van. Ilyenkor mindig randin vannak Juniperrel.
Ez csak félig volt igaz, és Hunt nyilván tudta, hogy miatta
hazudik, mert a szárnyával gyengéden végigsimított Bryce
vállán.
Csakhogy Tharion nem hagyta annyiban.
– Akkor szakítsd félbe őket! – parancsolta.
– Hallottál már egyáltalán Fury Axtarról? – Bryce legyintett. –
Majd holnap reggel felhívom. Mindig jobb kedve van, miután
összebújtak June-nal.
Tharion ide-oda járatta a tekintetét közte és Hunt között,
aztán a csendben figyelő Ruhnra és Ithanre nézett. A sellő a
kabátjába nyúlt, és beletörődő sóhajjal előhúzott egy
összehajtott papírköteget.
– Itt van néhány az e-mailek közül.
Átnyújtotta a lapokat Bryce-nak, aztán ismét megindult a
bejárati ajtó felé. Megtorpant Syrinxnél, letérdelt, hogy
megsimogassa az állat fejét és széles nyakát. Megigazította a
kiméra nyakörvét, amivel kiérdemelt egy hálás nyalintást.
Tharion felfelé görbülő szájszéllel állt fel.
–  Menő háziállat! – Kinyitotta a bejárati ajtót. – Ne írjatok le
semmit ezzel kapcsolatban! Holnap ebédidőben visszajövök.
Amint a sellő becsukta maga mögött az ajtót, Hunt Bryce-hoz
fordult:
– Nem jó ötlet belekeveredni ebbe az egészbe.
– Egyetértek – vágta rá Ruhn.
Bryce erősebben szorította a papírokat. Ithanhez fordult.
– Most jön az a rész, hogy te is az egyetértésedet fejezed ki.
Ithan homlokára mély ráncok rajzolódtak ki.
–  A Danikával meg az Ophionnal kapcsolatos dolgot
figyelmen kívül tudom hagyni, de egy menekülő gyerekről
beszélünk. Akinek valószínűleg semmi köze az Ophionhoz, és
segítségre van szüksége.
–  Köszönöm! – hálálkodott Bryce, majd Hunt felé pördült. –
Látod?
–  Ez Tharion feladata. Ne avatkozz bele, Bryce! –
figyelmeztette Hunt. – Nem is értem, miért kellett ennyire
belekérdezned!
– Nem értem, te hogyan lettél volna képes nem belekérdezni –
vitatkozott vele Bryce.
Hunt tovább erőltette az igazát:
–  Tényleg a srácot akarod ennyire megtalálni, vagy inkább
arról van szó, hogy új dolgot tudtál meg Danikáról?
– Nem lehet mindkettő?
Hunt lassan megrázta a fejét.
Ruhn közbeszólt:
–  Gondoljuk végig ezt a dolgot, Bryce, még mielőtt bármiféle
lépést teszünk! És talán legjobb lesz, ha elégetjük azokat a
kinyomtatott e-maileket.
–  Én már döntöttem – jelentette ki Bryce. – Megkeresem
Emile-t.
–  És aztán mihez kezdesz vele? – kérdezte Hunt. – Ha az
Aszterek tényleg el akarják kapni, akkor lázadót bújtatnál.
Bryce képtelen volt megálljt parancsolni a körülötte felizzó
fénynek.
– Tizenhárom éves! Nem lázadó. Csak a lázadók akarják azzá
tenni.
Hunt halkan azt felelte:
 – Láttam már ilyen korú kölyköket a harcmezőn, Bryce.
Ruhn komoran bólintott.
– Az Ophion egyetlen harcost sem küld el a kora miatt.
– Undorító! – dühöngött Ithan.
–  Nem mondom, hogy nem az – magyarázta Hunt. – De az
Asztereket nem érdekli, hogy tizenhárom vagy harmincéves,
csak az, hogy valóban lázadó-e, vagy sem. Ha az útjukba állsz,
megbüntetnek.
Bryce szólásra nyitotta a száját, de… Hunt arcán megrándult
egy izom, amitől Bryce ismét felfigyelt a zúzódásaira. Elöntötte
a bűntudat, birokra kelt az ingerültségével.
–  Átgondolom – adta be a derekát, aztán megindult a
hálószobája felé.
Le kell nyugodnia, még mielőtt átlép egy határt, legyen szó
akár szavakról, akár tettekről. Kell egy kis idő, hogy feldolgozza
a Tharionból kiszedett információkat. Nem vette igazán
komolyan, amikor Briggs Danika és a lázadók kapcsolatával
cukkolta, hiszen a férfi bármilyen eszközt megragadott volna,
hogy felzaklassa. De úgy tűnik, hibát követett el ezzel.
A sminkje lemosása és fésülködés közben lényeges apróságok
után kutatott az emlékei közt. Az ajtó másik oldalán férfihangok
mormogtak, de Bryce nem törődött velük, átöltözött a
pizsamájába. Megkordult a gyomra.
Vajon Emile is éhes? Hiszen még gyerek! És most egyedül van
a nagyvilágban, azok után, hogy annyit szenvedett az egyik
nyomorult táborban, és még a családját is elvesztette! Nyilván
retteg. És kikészítette mindaz, ami vele történt.
 Bryce remélte, hogy Sofie életben maradt. Nem a belőle
kinyerhető információk vagy a lenyűgöző képességei miatt,
hanem hogy Emile-nek legyen valakije. Olyan rokona, aki
önmagáért szereti, nem pedig azért, mert elképesztő erejű
kiválasztott, akinek a fajtáját réges-rég kiirtották.
Bryce összevont szemöldökkel a tükörképére nézett. Aztán a
Thariontól kapott összehajtott papírlapokra. Az e-mailekre,
amiket Sofie és Danika küldött egymásnak, meg arra a
néhányra, amit Sofie és Emile váltott.
A Danika-félék pont olyanok voltak, mint amilyennek Tharion
leírta őket. Ködös utalások tömkelege.
Sofie és Emile levelei viszont…
El kellett jönnöm a naplabdameccsedről, írta Sofie több mint
három éve az egyik levélfolyamban, de anya mondta, hogy
nyertetek. Gratulálok, elképesztően ügyes voltál a pályán!
Emile azt felelte: Tűrhető voltam. 2 dobást is elbénáztam.
Sofie hajnali háromkor írt vissza, mintha addig tanult vagy
bulizott volna: Nekem egyszer volt egy olyan meccsem, ahol 10
dobást hagytam ki! Úgyhogy nálam sokkal jobban teljesítettél.
Másnap reggel Emile azt válaszolta: Köszi, nővérkém!
Hiányzol!
Bryce nagyot nyelt. Milyen hétköznapi beszélgetés, egy
normális, átlagos élet bizonyítéka.
Mi történt velük? Hogy került Emile Kavallába? Egy része
nem is akarta tudni a választ ezekre a kérdésekre, de… Ismét
átolvasta az e-maileket. A testvérek közti szerető, átlagos
beszélgetéseket.
 Van egyáltalán olyan az Emile-t keresők között, aki tényleg
segíteni akar a fiún? Nem használni őt, hanem… megvédeni?
Talán egymásra találnak Sofie-val a Danika által említett
helyen. Talán szerencséjük lesz, és soha senki nem akad rájuk.
Danika mindig segített a rászorulókon. Magán Bryce-on is.
És a tavaszi támadás során, amikor Bryce az
Aszfodéloszmezőkre rohant… Most is ugyanaz az érzés lett úrrá
rajta. A fiúnak segítségre van szüksége. Nem fordíthat hátat
neki. Képtelen lenne rá.
De pontosan hogyan jön a képbe Danika? Tudnia kell.
A gyomra ismét zúgolódni kezdett. Igaz is, a vacsora. Néma
imát küldött Kthonának, hogy vigyázzon a fiúra, aztán kilépett a
hálószobájából, és bejelentette:
– Rendelek pizzát.
Ruhn azonnal rávágta, hogy „Benne vagyok!”, mintha
automatikusan feltételezte volna, hogy őt is meg akarja
vendégelni. Bryce Hunt hálószobájának csukott ajtajára nézett.
Ha magának Bryce-nak is szüksége volt egy kis időre, hogy
összeszedje magát, hát Huntnak aztán még nehezebb dolga lesz.
 
 
Hunt remegő kézzel nyitotta meg a zuhanycsapot. A vízsugár
ereje és cseppjei épp elegendő fehér zajt biztosítottak,
elnyomták a fürdőszobáján kívülről érkező hangokat. Azt
motyogta korábban a többieknek, hogy le kell zuhanyoznia, és
bejött ide, nem érdekelte, mit gondol Danaan és Holstrom.
Lehámozta magáról a harci ruháját, csak félig volt tudatában
az arcát és a bordái felett a mellkasát borító zúzódásoknak, a
Pollux-féle verekedést szinte már el is felejtette.
Egyre csak remegett, mintha sav marta volna az ereit, amitől
minden egyes lélegzetvételt kész kínszenvedésnek élt meg.
Kibaszott Tharion! Az az ostoba, arrogáns seggfej!
Belerángatta őket – Bryce-t – ebbe az egészbe. Lehet, hogy a
Folyókirálynőnek semmi köze az Ophionhoz, de Emile egy
lázadó öccse. Talán maga Danika is lázadó volt. Már
önmagában ettől vészesen közel kerültek az Ophion
vonzásköréhez.
Bryce természetesen képtelen elengedni a dolgot most, hogy
már tud róla. Hunt tisztában volt vele, hogy irracionális
haragudni a lányra emiatt, főleg, hogy részben pont az tetszett
neki benne annyira, hogy mindig segíteni akar egy ilyen
helyzetben, de… Hél kibaszott bugyraira!
Nagy levegőt vett, belépett az immár meleg vízsugár alá, és
megfeszített állkapoccsal tűrte a vérében egyre hangosabban
zúgó mennydörgést és a vele érkező emlékeket.
A taktikai megbeszélések Shahar harci sátrában; a csata
véres, sikolyokkal teli káosza; a saját üvöltése Shahar halála
láttán, amikor a szíve egy része vele együtt odaveszett; a vég
nélküli fájdalom, amikor ínról ínra haladva vágni kezdték a
szárnyát…
Hunt ismét mélyet lélegzett, a szárnya megrezzent, mintha
annak a fájdalomnak az emléke kísértené.
Nem engedheti, hogy ismét megtörténjen. Ha idáig minden
Bryce-ért történt, azért, hogy eljusson ide, akkor lecke volt,
aminek során megtanulhatta, mikor kell hátat fordítani és
elsétálni, megvédeni őt.
Mégsem találta a megfelelő szavakat. A légzésére koncentrált,
a csúszós csempére a talpa alatt, a szárnyán csorgó vízre.
De egyre csak az járt a fejében, hogy a meleg víz iszonyúan
hasonlít a vérre.
 
 
Fél órával később mind az étkezőasztalnál ültek, négy
pizzásdoboz állt előttük egyetlen oszlopban.
–  Húsimádók kedvence – mondta Bryce erőltetett
vidámsággal Huntnak, és odacsúsztatta neki a húst hússal és
hússal pizzát.
Hunt rámosolygott, de a szeme nem csillant fel. Bryce nem
kérdezett rá, mitől olyan űzött a tekintete. Így, hogy Ruhn és
Ithan is velük volt, semmiképp. Ráadásul Hunt elég
egyértelművé tette, mi jár a fejében.
Nyilván azonnal terítékre kerül a téma, amint kettesben
maradnak.
–  Húsimádók kedvence extra kolbásszal – kacsintott Ithanre,
miközben odaadta neki a dobozt. Esküdni mert volna, hogy
Ithan elpirul. – És pepperonis pizza sült hagymával – fordult
Ruhnhoz.
–  Te mit kértél? – kérdezte a bátyja. Próbált normális
hangulatot teremteni Tharion távozása után.
Hunt és Ithan kórusban rávágta:
– Kolbászos-hagymásat extra sajttal.
 Bryce felnevetett.
–  Nem tudom, hogy ezt lenyűgözőnek vagy aggasztónak
tartsam-e.
Csakhogy Ithan és Hunt nem mosolyodott el. Bryce elkapta az
asztal túlfelén ülő Ruhn pillantását, ahogy a bátyja
gondolatátvitellel így szólt: Tegyük félre a Tharion és Emile-féle
zűrzavart! Kibaszott fura, hogy Holstrom itt van.
Bryce beleevett a pizzájába, és felnyögött a hús, a sajt és a
kissé édes szósz ízére. Szerintem számára is nagyon fura.
Ruhn is beleharapott egy szeletbe. Őszinte leszek, és kérlek, ne
akadj ki rajta: gyakorlatilag csillagfényű hercegnő vagy.
Menedéket adtál egy száműzött farkasnak. Gyűlölöm ezt a szaros
politikát, de… Nem csodálkoznék, ha Sabine sértésnek venné. A
farkasok elméletileg a szövetségeseink.
Bryce belekortyolt a sörébe. Nem maradt senkije. Belesajdult a
szíve. Hidd el, kibaszott nyomorultul érzi magát, amiért nincs
hová mennie.
Befogadhatom. A bátyja teljesen őszintén gondolta.
Az nem ugyanazt a politikai gondot eredményezné?
Mondhatom, hogy munkát adok neki az Aux tündérrészlegén.
Hogy valami szupertitkos nyomozás miatt teszem, és hát végül is
ez a Danika, Sofie és Emile dolog az is. Sabine ebbe nem köthet
bele.
Jól van. De… adjunk neki pár napot. Nem akarom, hogy azt
higgye, ki akarom rakni.
Miért ne? Szemét volt veled.
Előtte öt éven keresztül nagyon közel álltunk egymáshoz.
 És? Akkor volt veled szemét, amikor a leginkább szükséged lett
volna rá.
Én pedig elzárkóztam előle, amikor neki lett volna a
legnagyobb szüksége rám.
Bryce pislogott egyet, és rádöbbent, hogy Hunt és Ithan őket
figyeli. Az angyal arcán nyoma sem volt a múlt árnyaival
tarkított gyötrelemnek, amikor gúnyosan így szólt:
–  Akár udvariatlanságnak is lehetne nevezni a mások előtti
néma beszélgetést.
Ithan egyetértően felemelte a kezét. Bryce úgy sejtette, az erős
farkasérzékeinek köszönhetően döbbent rá, mi folyik itt. Vagy
azért, mert sportolóként megtanulta, hogyan olvasson az
ellenfeleiben.
Bryce kiöltötte a nyelvét.
– Bocs, de ti nem vagytok mágikus, különleges tündérek, mint
mi.
–  Na, tessék! – fakadt ki Hunt, majd beleharapott egy szelet
pizzába. – Már vártam ezt a napot.
– Milyen napot? – kérdezte Ithan, majd meghúzta a sörét.
Hunt elvigyorodott.
–  Amikor Bryce rájön, milyen iszonyúan idegesítő
viselkedésre jogosítja fel a hercegnőség.
Bryce bemutatott neki.
–  Ha már egyszer kénytelen vagyok elviselni a ranggal járó
megpróbáltatásokat, akkor nektek meg el kell viselnetek a
következményeit.
Hunt szólásra nyitotta a száját, de Ithan megelőzte:
 – Hallottam a tavaszi Próbatételedről. Gratulálok!
Bryce megdermedt.
– Igen. Hát… köszi.
Gondolni sem akart rá…
A nøkkra, arra, hogy Syrinx kis híján megfulladt, a tartályra…
Syrinx a bokájának dörgölőzött, mintha csak érezné a
szorongását. És Hunt, aki szintén olvasott benne, Ruhnhoz
fordult:
–  Neked Avallenben volt a Próbatételed, ugye? És az új
barátunk, Cormac is ott volt, igaz?
Még mielőtt Ruhn válaszolhatott volna, Flynn és Dec nyitott
be a lakásba, egy olyan kulccsal, aminek az elkészítését Bryce
határozottan nem engedélyezte. A bátyja felé fordította a fejét.
– Hozzáadtad az ujjlenyomatukat a rendszerhez, meg kulcsot
is adtál nekik?
Flynn leült a Bryce melletti székbe, és maga elé húzta a
pizzáját.
–  Levettük Ruhn ujjlenyomatát, amikor kidőlt a nyári
napforduló alatt, hogy bejuthassunk a rendszerbe. Aztán Dec
hozzáadta a miénket is.
Declan Ruhn mellé zuttyant le, és Bryce bátyjának a
pizzájából vett egy szeletet, aztán kikapott egy sört is az asztal
közepén álló vödörből.
–  A kulcsot pedig lemásoltattuk, mielőtt rájött volna, hogy
eltűnt.
– Remek fényben tüntettek fel – morogta Ruhn.
Bryce kinyújtotta a kezét.
 –  Valami biztonságosabb ujjlenyomat-olvasó rendszerre
váltok. Kérem azt a kulcsot!
Flynn a zsebébe dugta.
– Vedd el, ha szeretnéd, cukorfalat!
Hunt haragos pillantást lövellt a tündérlordra, Declan pedig
felröhögött.
– Csak óvatosan, Flynn! – figyelmeztette a barátját.
Ithan felhorkant, mire a két férfi végigmérte.
Természetesen észrevették már, hogy ő is jelen van –
mégiscsak jól képzett harcosok voltak –, de eddig nem voltak
hajlandóak tudomást venni róla.
Flynn elbűvölő, a fogait kivillantó mosollyal köszöntötte.
– Szevasz, kölyök!
Ithan ujjai ökölbe szorultak a szó hallatán.
– Szia!
Declan is elvigyorodott, pont úgy, mint Flynn.
– Bryce új háziállatra vágyott?
–  Jól van, jól van! – vágott közbe Bryce. – Csináljunk úgy,
mintha már túl lennénk ezer kutyás viccen Ithan kontójára,
meg ezer seggfej tündéresen veletek, idiótákkal kapcsolatban,
és bár nagyon utáljuk egymást, képesek vagyunk felnőttként
viselkedni és úgy megvacsorázni.
–  Támogatom – szólalt meg Hunt, majd beleharapott a
harmadik szelet pizzájába, a másik kezével pedig
összekoccintotta a sörösüvegét Bryce-éval.
Flynn ismét elvigyorodott.
–  Ha jól hallottam, Ruhn Próbatételéről kérdeztél. Tudtátok,
hogy nekünk is az volt a Próbatételünk?
– Tudtuk – vágta rá Bryce, majd a háta mögé söpörte a haját. –
De ő volt az, aki elnyerte az értékes kardot, nem?
– Ez fájt! – kapta a kezét Flynn a mellkasához.
– Könyörtelen vagy, B – tette hozzá Declan.
Ruhn felnevetett, hátradőlt a székében, megitta a söre
maradékát, majd belekezdett:
–  Huszonhét voltam. Apám… Apánk elküldött Avallenbe,
hogy… megismerkedjek az ottani hölgyekkel.
–  Az Őszkirály el akarta vetetni Ruhnnal az egyik nagy
hatalmú család tündérlányát – magyarázta Flynn. – Sajnálatos
módon Cormac is őt szemelte ki magának. Végül természetesen
egyikük sem vette el.
Bryce felnyögött.
–  Könyörgök, mondd, hogy nem egy nő miatt alakult ki ez a
feszültség köztetek!
–  Részben igen – vette magához a szót Declan. – Részben
viszont azért, mert Cormac meg az iker-unokatestvérei
megpróbáltak megölni minket. Cormac szó szerint gyomron
szúrt a kardjával.
Megpaskolta kőkemény hasizmait.
– Ti, tündérek nem vagytok mind… szövetségesek? – kérdezte
Ithan felvont szemöldökkel.
Flynn kis híján kiköpte az italát.
–  A valbarai és az avalleni tündérek gyűlölik egymást. Az
összes avalleni tündér begyepesedett idióta. Nem számít, hogy
Cormac herceg Ruhn unokatestvére, tőlünk aztán fel is
fordulhat.
– Milyen erős a családi összetartás! – szólalt meg Hunt.
Flynn vállat vont.
– Megérdemelték azt, ami a Próbatétel alatt történt.
– Egészen pontosan mit is? – kérdezte Bryce.
– Megszégyenültek – válaszolta Declan élvezettel. – Pár héttel
az érkezésünk után Morven király, Cormac apja
megparancsolta Ruhnnak, hogy menjen el a
barlangrendszerhez, hátha meg tudja szerezni a Csillagkardot.
– Az egész történetet meséld el, Dec! Miért is parancsolta meg
ezt nekem? – mordult fel Ruhn.
Dec szégyenlősen elvigyorodott.
– Mert azzal kérkedtem, hogy képes vagy rá.
Ruhn kinyitott egy újabb sört.
– És?
–  És kigúnyoltam Cormacet, amiért ő még nem próbálkozott
meg vele.
– És?
–  És azt mondtam, hogy egy valbarai tündérharcos felér tíz
avallenivel.
Bryce felnevetett.
– Szóval Morven bácsikád odaküldött, hogy megleckéztessen?
–  Bizony – vágta rá Flynn. – Mindhármunkat. Már a ködben
jártunk, a barlangrendszer szó szerint tele van vele, amikor
rádöbbentünk, hogy Cormacet és a seggfej ikreket is odaküldte,
azt akarta, hogy vadásszanak le minket.
–  Szóval véres családi viszályt szítottál – fordult Bryce
Declanhez, pacsira emelve a kezét. – Szép munka!
Declan belecsapott, de ekkor Ithan azt kérdezte:
– Szóval ekkor kezdődött a Próbatételetek?
–  Igen – felelte Ruhn elsötétedő arckifejezéssel. – Mind
elvesztünk a barlangrendszerben. Volt pár… elég ijesztő dolog
odabent. Gúlok és lidércek, mind vén és veszedelmes. Mi hatan
először még egymást próbáltuk megölni, de a végére már csak
az lebegett a szemünk előtt, hogy életben maradjunk. Egy
szónak is száz a vége, Flynn, Dec és én lekeveredtünk a barlang
alatti katakombákba…
–  Körbevettek minket a vérszívó szellemek, először a
testünket akarták felzabálni, aztán a lelkünket – tette hozzá
Flynn. – Vagy előbb a lelkünket, és csak utána a testünket?
Ruhn a fejét csóválta.
– Elvesztettem a fegyveremet. Úgyhogy a szarkofágra néztem,
annak a teremnek a közepén állt, ahová beszorultunk, és… ott
volt. A Csillagkard. Két választás állt előttem: vagy azok a lények
csinálnak ki, vagy abba halok bele, hogy megpróbálom kihúzni
a hüvelyéből. – Vállat vont. – Hála a jó égnek sikerrel jártam.
Declan visszavette a szót:
–  A nyomorultak visítva menekültek a barlangból, amikor
Ruhn előhúzta a kardot. Egyenesen a ránk vadászó Cormac és
az ikrek irányába. – Ismét elvigyorodott. – Kénytelenek voltak
visszaszaladni a kastélyukba. Morven király cseppet sem örült
neki. Főleg, amikor Ruhn visszatért a Csillagkarddal, és elküldte
a picsába.
Bryce felvont szemöldökkel a bátyja felé fordult. Ruhn
elmosolyodott, az ajakpiercingje megcsillant a fényben.
– Mégsem vagyok akkora lúzer, mi?
Bryce legyintett.
– Hagyjál már!
Flynn hirtelen Ithanhez fordult, a farkas tetovált nyakát
fürkészte.
– Megtartod azt a tetkót?
Ithan felhajtotta a sörét.
– Mit érdekel az téged?
Flynn arcán újabb elbűvölő vigyor jelent meg.
–  Csak szeretném tudni, mikor mondhatom el neked, hogy
Sabine és Amelie a legrémesebb alakok közé tartoznak ebben a
kibaszott városban.
Ithan felmordult, de az ajkán mosoly árnyéka játszott.
Bryce Ruhnra pillantott, aki így szólt az elméjében: Talán nem
lenne olyan borzasztó, ha velünk jönne.
Tényleg egy farkassal akarsz együtt élni?
Inkább, mint egy angyallal.
Attól függ, mit csinálsz azzal az angyallal.
Fúj, Bryce!
Bryce visszafordult a beszélgető vendégeihez, épp, amikor
Declan arcán gonosz vigyor terült szét, jelezve, hogy vitát fog
szítani.
– Szóval ki hol alszik ma este itt, nálatok?
Bryce önkéntelenül is Huntra pillantott, aki teljesen semleges
arckifejezéssel azt felelte:
– Én alszom Bryce-szal.
 Bryce szólásra nyitotta a száját, de Ithan megelőzte:
– Helyes. Bryce horkol.
–  Seggfejek! – dühöngött Bryce. – Mehettek mindketten a
tetőre aludni!
–  Még onnan is hallanám a horkolásodat! – vágott vissza
Ithan vigyorogva.
Bryce a homlokát ráncolta, lehajolt, hogy megsimogassa
Syrinx bársonyos fülét.
Hunt rákacsintott.
– Majd szerzek füldugót.
 13.

Bryce alig aludt. Próbált úgy csinálni, mintha nem maga Hunt
Athalar feküdne mellette. Csakhogy az illúzióit folyamatosan
szétrombolta, amikor fordulásnál szürke szárnnyal találta
szemben magát, és ilyenkor eszébe jutott, hogy maga Hunt
Athalar fekszik mellette.
Nem beszéltek Tharion látogatásáról. Sem arról, hogy úgy
döntött, megkeresi Emile-t. Ami azt jelentette, hogy az ezzel
kapcsolatos vita ott lebegett a közeljövőben.
Bryce természetesen bedagadt szemmel, csatakosan ébredt,
és még a feje is iszonyatosan lüktetett. Hunt már ébren volt, épp
kávét főzött, legalábbis a másik szobából érkező hangok
alapján.
Bryce kimászott az ágyból, mire a megzavart Syrinx
morcosan felnyüszített. A megcsörrenő telefonja tovább rontott
Bryce fejfájásán, és az sem segített, amikor meglátta, ki keresi.
A lehető legvidámabban szólt bele:
– Szia, anya!
– Szia, Bryce! – Ember hangja nyugodtan csendült. Túlságosan
is nyugodtan.
Ithan rávigyorgott a kanapéról, ahogy Bryce elsétált mellette,
vakon követte a kávé csábító illatát. Az istenekre, szüksége is
volt rá!
– Mi a helyzet? – kérdezte Bryce. – Rendben hazaértetek?
Az egész falat elfoglaló ablakokon túl napfény játszott,
boszorkányok és angyalok röppentek el a lakás előtt. A reggeli
fényben Bryce rádöbbent, hogy a Nidarosi Művelődési Ház
15023-as nyári tábor feliratú, elnyűtt pólóját viseli… de azon
kívül nem sok mindent.
Hoppá!
Nem csoda, hogy Ithan úgy vigyorgott. Bryce orgonalila,
csipkés féltangája nem sokat hagyott a képzeletre. Bryce
elfojtotta a késztetést, hogy a pólójával eltakarja félig csupasz
fenekét.
Hunt szeme elsötétedett, de nem tett semmit, csak a pultnak
dőlve némán átnyújtott neki egy bögre kávét.
– Ó, igen! – felelte Ember. – Hazaértünk, aztán volt egy csomó
időnk elmenni vásárolni, és elintézni pár dolgot.
Bryce kihangosította a telefont, a pultra tette, majd hátrált pár
lépést. Mintha a készülék egy robbanásra kész, sűrített
elsőfénnyel teli bomba lett volna.
–  Szuper! – felelte Bryce, és esküdni mert volna, hogy
Huntnak igen nehezére esik visszafojtania a nevetését.
–  Arra is rengeteg időnk maradt – folytatta az anyja –, hogy
válaszolgassunk a telefonhívásokra, amikor az ismerősök
aziránt érdeklődtek, hogy mikor lesz az esküvő.
 Hunt nagyot kortyolt a kávéjából. Ithan zavarodott
arckifejezéssel figyelte a helyzetet. Igaz is: neki még nem
mondta el.
Bryce a fogát csikorgatva mosollyal próbálkozott.
– Randall-lel megújítjátok a fogadalmatokat?
Az anyja elhallgatott. Olyan volt, akár egy egyre növekvő
hullám, ami lassan eléri a csúcspontját, és lezúdul.
–  Ez az eljegyzés valami fondorlat, hogy rávedd Huntot,
valljon szerelmet végre?
Hunt félrenyelte a kávéját.
Ó, az istenekre! Bryce szívesen ráöntötte volna a tűzforró
kávét a saját fejére, hogy semmivé olvadjon.
– A kurva életbe már! – sziszegte, majd felkapta a telefont, és
kikapcsolta a kihangosítást. Még akkor is, ha Hunt és Ithan az
éles hallásával úgyis érteni fogja Ember minden egyes szavát. –
Nem igazi eljegyzésről van szó…
–  Pedig nekem nagyon úgy tűnik, Bryce Adelaide Quinlan! –
Az anyja minden egyes szót egyre hangosabban ejtett ki. –
Ráadásul Avallen koronahercege a jegyesed! Tudod te, ki az
apja?
– Anya, nem fogok hozzámenni.
–  Akkor miért tud róla ilyen sok régi iskolai barátom? És
miért készültek kettőtökről képek, amikor tegnap négyszemközt
beszéltetek az irodádban?
Hunt kitárta a szárnyát a hír hallatán, de Bryce csak a fejét
rázta. Később! – próbálta a tudtára adni.
– Cormac váratlanul letámadott.
 – Hogy mit tett?
– Nem fizikai értelemben. Semmi olyasmi nem történt, amivel
ne bírtam volna el. És – tette hozzá, amikor az anyja ismét
tiltakozni kezdett – a legkevésbé sem szándékozom hozzámenni
Bizarr herceghez. Bízd rám ezt az egészet!
Biccentett Huntnak, mintha csak azt akarná mondani, hogy:
Ez rád is vonatkozik.
Hunt bólintott, ő megértette. Tovább iszogatta a kávéját.
Mintha szüksége lett volna rá, hogy erőt merítsen belőle.
Az anyja viszont azt sziszegte:
– Randall bepánikolt.
–  Randall vagy te? Mert amennyire én látom, apa felfogja,
hogy tudok vigyázni magamra. – Bryce hangja élesen csendült,
képtelen volt visszafogni magát.
– Tündérnemesekkel játszod ezt a játékot, akik minden egyes
lépésednél okosabbak lesznek nálad, akik valószínűleg
számítottak rá, hogy hallgatni fogsz…
Bryce telefonja megrezzent. Átfutotta a beérkező üzenetet.
Hála Urdnak!
–  Értékelem, hogy így bízol bennem, anya. Mennem kell.
Fontos találkozóm van.
– Ne próbálj meg…!
–  Anya! – Bryce képtelen volt uralkodni magán, a forrongó,
kitörni készülő erején, amitől az egész teste ragyogni kezdett,
mintha egy folyékony csillagfényt forraló edénnyé változott
volna. – Nem te mondod meg, hogy mit tehetek és mit nem, és
ha van egy kis eszed, akkor távol tartod magad ettől az egésztől.
 Az anyja döbbenten elhallgatott. Hunt és Ithan hasonlóképp
szótlanul meredt rá.
Bryce képtelen volt megálljt parancsolni a szavaknak.
–  Kibaszottul fogalmad sincs, min mentem keresztül, mivel
néztem szembe, hogy mivel kell most megbirkóznom. – Az
anyja és Randall sosem tudhatja meg, hogy mit tett Micah-val.
Ezt nem kockáztathatja meg. – De annyit elárulhatok, hogy ez a
látszólagos eljegyzés semmi ahhoz képest. Úgyhogy hagyjuk ezt
az egészet!
Az anyja némi hallgatás után így szólt:
–  Tudom, hogy szándékosan küldtél el minket korán reggel.
Segíteni szeretnék neked, Bryce…
– Kösz, hogy most még bűntudatot is keltesz bennem – vágta
rá Bryce.
Gyakorlatilag látta maga előtt, ahogy az anyja megfeszül.
–  Jól van. Ha szüksége van ránk, állunk rendelkezésére,
felség!
Válaszolni akart, de az anyja letette. Bryce lassan, nagyon
lassan lehunyta a szemét. Hunt törte meg a hirtelen beálló,
súlyos csendet:
– Cormac elment hozzád a levéltárba?
Bryce kinyitotta a szemét.
–  Csak farokméregetés céljából. – Hunt megfeszült, mire
Bryce hozzátette: – Nem szó szerint.
Hunt arckifejezése bizalmatlanná vált.
– Miért nem mesélted el?
–  Mert felhívott Celestina, hogy a cellában vagy. – Bryce
kivillantotta a fogát. – Ne játszd már a védelmező férfit, jó?
– A szüleid elől nyugodtan eltitkolhatsz bármit, de előlem ne!
Egy csapatot alkotunk.
– Csak elfelejtkeztem róla! Nem olyan nagy ügy.
Hunt habozott.
– Jól van. – Felemelte a kezét. – Oké. Bocsánat.
Ismét csend telepedett rájuk, mire Bryce magán érezte Ithan
kíváncsi tekintetét.
–  Hunt majd elmeséli az örömteli híreket – mondta az órára
pillantva. – De tényleg találkozóm van, és készülnöm kell.
Hunt felvonta a szemöldökét, azonban Bryce nem
magyarázkodott, megindult a hálószobája felé.
Egy órával később lezuhanyozva és felöltözve tért vissza a
nagyszobába. Addigra már Hunt is a 33. egyenruháját viselte.
Bryce a tévé előtt játszi könnyedséggel fekvőtámaszozó
Ithanhez fordult:
–  Visszajövök ebédidőben, amikor Tharion is beugrik.
Nyugodtan egyél meg bármit, amit a hűtőben találsz, és hívj, ha
szükséged van valamire!
–  Köszi, anyu! – felelte Ithan két sorozat között, mire Bryce
kiöltötte rá a nyelvét.
Kinyitotta az ajtót, felcsatolta Syrinx pórázát, és kilépett a
folyosóra. Magányos volt a kiméra nélkül előző nap a
levéltárban. És talán egy kicsit féltékeny is volt, amiért Syrinx
Ithannel töltötte a napot. Szívesen végignézte volna, ahogy
kiharap egy darabot Cormac herceg hátsójából.
Épp megérkezett a lift, amikor Hunt megjelent Bryce mögött,
akinek ettől minden egyes izma felvillanyozódott. Mindig ilyen
kicsi volt ez a lift? Vagy Hunt szárnya megnőtt volna az éjszaka
folyamán?
– Miért lett ilyen fura a viszonyunk? – kérdezte Hunt. Azonnal
a lényegre tért.
– Fura a viszonyunk?
–  Ne add a hülyét! Ne már…! Az éjszaka is fura volt. Most is
kibaszott fura minden.
Bryce a falnak dőlt.
– Sajnálom. Sajnálom.
Ennél többre nem futotta.
Hunt óvatosan azt kérdezte:
–  Mikor akartad elmondani, hogy Cormac elment a
levéltárba? Mi a francot mondott egyáltalán?
–  Hogy mi ketten lúzerek vagyunk, és éretlen, elkényeztetett
kölyöknek tart.
– Hozzád ért?
Villámok cikáztak Hunt szárnyán. A felvonó fényei kihunytak.
A lift még azelőtt leért a földszintre, hogy Bryce válaszolhatott
volna, és néma csendben haladtak el a portás Marrin mellett. A
medve alakváltó búcsúzóul integetett nekik.
Bryce csak akkor szólalt meg, amikor már kiléptek a tűzforró
járdára:
–  Nem. Cormac bizarr alak, de ennyi. Tele van a város
mostanság hozzá hasonlókkal. – Bryce az égboltra mutatott, a
KÜN, azon belül is a Comitium óriási épületkomplexuma felé
repülő angyalok irányába. A Celestina tiszteletére kitett
dekorációk mintha megsokszorozódtak volna az éjszaka
folyamán. – Ma ne verekedj, jó?
– Igyekszem majd.
Elérték a sarkot, ahol Bryce-nak jobbra, Huntnak pedig balra
kellett fordulnia.
–  Komolyan mondom, Hunt. Ne verekedj többé! Meg kell
lapulnunk.
Főleg most. Az Ophion túl közel járt ahhoz, hogy
elengedhessék magukat.
–  Jól van. De csak akkor, ha azonnal felhívsz, amint Seggfej
herceg megint kapcsolatba lép veled.
–  Úgy lesz. Szólj, ha Tharion jelentkezik! Vagy ha hallasz
valamit…
A feldíszített lámpaoszlopokra és épületekre erősített
kamerák felé pillantott. Itt nem ejthette ki Emile nevét.
Hunt megfeszült, behúzta a szárnyát.
–  Beszélnünk kell erről. Tudom, hogy… – Árnyékok
sötétítették a tekintetét, és Bryce szíve elszorult, pontosan
tisztában volt vele, miféle emlékek okozták ezt a változást. De
tessék, most szóba került. Itt a beszélgetés, amire számított. –
Tudom, hogy segíteni akarsz, és nagyra becsüllek érte, Bryce. De
tényleg alaposan végig kell gondolnunk mindent, mielőtt fejest
ugrunk ebbe az egészbe.
Bryce képtelen volt ellenállni a késztetésnek, megszorította
Hunt kezét.
–  Oké. – Az angyal bőrkeményedései a bőrét karistolták. –
Igazad van.
 –  Tharion eléggé kiborított tegnap este – folytatta Hunt. –
Rengeteg régi dolgot felidézett bennem, és aggódom is érted. De
ha ezt szeretnéd… akkor beszéljük át előtte!
–  Oké – ismételte Bryce. – De azért most megyek, és
találkozom Furyvel.
Túl sok kérdése volt ahhoz, hogy lemondja ezt a találkozót.
– Rendben – felelte Hunt, még ha a pillantásában aggodalom
csillogott is. – Mesélj el mindent! – Elhúzta a kezét. – És ne hidd,
hogy ennyivel lerendeztük a kettőnk közötti fura viszonyt!
Mire Bryce válaszra nyitotta a száját, Hunt már kilőtt az ég
felé.
 
 
Bryce felült a nyolc bárszék egyikére a Teáskannányi Vihar
pultjánál. A kedvenc teázója az Óváros szívében, a Tinta közben
kapott helyet – a szűk, graffitivel teli utcácska nagyrészt
csendesnek bizonyult, az üzletek jó része zárva volt. Csak a
teázó nyitott ki ilyen korán, meg az a picike pékség a két
tetoválószalon között, ahol az ablakon keresztül adták ki az
árut. Ebédidőben a sok különféle kajálda felhúzza majd a
rácsot, kirakja a kis asztalokat és padokat, telezsúfolva az utca
mindkét oldalát. Amint a tömeg ebéd után visszatér az
irodákba, az utca ismét elcsendesedik, egészen addig, amíg
munka végeztével a vendégek sörre, különleges koktélokra és
újabb étkekre áhítozva visszatérnek. Napnyugtakor pedig egy
teljesen más vevőkör érkezik majd: a részeg seggfejek.
–  Jó reggelt, B! – szólalt meg Juniper. Göndör haját elegáns
kontyba tűzte, barna bőre ragyogott a reggeli fényben. Fury
mellett állt, aki a telefonját görgetve ült az egyik bárszéken. –
Gondoltam, köszönök próba előtt.
Bryce csókot lehelt a barátnője selymes bőrére.
– Szia! Gyönyörű vagy! Utállak.
Juniper felnevetett.
– Nézz meg egy óra múlva, amikor folyik rólam a víz!
–  Akkor is gyönyörű leszel – felelte Bryce, mire Fury
egyetértően bólintott, de nem vette le a szemét a telefonjáról. –
Rendeltetek már?
– Aha. – Fury eltette a telefont. – Rendelj csak nyugodtan te is!
Juniper közbeszólt:
– Én elvitelre kértem.
Megpaskolta sötétkék, félig becipzárazott táskáját, amiből
kilátszott a halvány rózsaszín balettdressz. Bryce egy kis ideig
csak nézte a barátnőjét, jó alaposan szemügyre vette a
gyönyörű Junipert, aki kecses volt, magas és vékony, és
határozottan a megfelelő testalkattal rendelkezett.
Milyen lenne most reggeli próbára igyekezni? Egy tánchoz
szükséges felszereléssel teli táskát cipelni ahelyett, hogy a
mindenféle vacakkal teli retikül van a vállán? Bryce lába
önkéntelenül is megrándult, megfeszült a pult alatti rúdon
megtámasztott magas sarkújában – mintha csak a balettcipő
tartósságát, hajlékonyságát próbálgatta volna.
Pontosan tudta, milyen eszméletlen érzés egy előadáson részt
venni. Végig arra vágyott Nidarosban, miközben a kis
csapatával táncolt a művelődési házban. Ő volt a legjobb táncos
az egész városban, az egész hegyvidéki régióban. Aztán eljött
Lunathionba, és kipukkant a buborék, amiben addig élt. És
igen, nem hitte, hogy képes lett volna addig bírni, mint Juniper,
de… a faun láttán egy része mégiscsak elmerengett, milyen lett
volna. Vágy ébredt benne.
Nagyot nyelt, majd felsóhajtott, félresöpörte a pókhálókkal
beszőtt régi álmot. Madame Kyrah-nál táncolni heti kétszer épp
elég élvezetes volt. Kyrah egykor maga is a CCB-ben táncolt,
amíg úgy nem döntött, hogy tánciskolát nyit, és a táncosból
oktatóvá vált nő megértette őt.
Úgyhogy Bryce azt kérdezte:
– Mit próbáltok ma?
–  A Marceline-t – felelte Juniper, megrebbent a szeme. – De
nem az enyém a főszerep.
Bryce felvonta a szemöldökét.
– Azt hittem, azért gyakoroltál annyit az elmúlt hetekben.
Fury feszülten azt felelte:
– A jelek szerint a Marceline-jelmez nem jó Juniperre.
Bryce eltátotta a száját.
– Gyakran ezen múlnak a szerepek – mondta Juniper gyorsan.
– De elégedett vagyok azzal, hogy szólótáncos lehetek.
Bryce és Fury összenézett. Nem, Juniper nem volt elégedett.
De a tavaszi katasztrófa után a CCB átmenetileg semmin sem
volt hajlandó változtatni. Amibe beletartozott Juniper
szólótáncosból prímabalerinává történő kinevezése is.
Juniper gyakran megfogalmazta, amikor összejöttek meginni
valamit, vagy enni egy péksütit, hogy talán azért van ez, mert ő
volt az egyetlen az óvóhelyen, aki azt követelte, hogy tartsák
nyitva az ajtót, hadd jussanak be az emberek is. A leggazdagabb
támogatókkal is összeveszett, nem törődött azzal, miféle
hatással lesz ez a karrierjére. Nem törődött azzal, hogy mit
jelenthet a színház színpadára elsőként fellépő faun számára,
ha leordítja ezeket a támogatókat, ha szemtől szemben elítéli
őket a gyávaságuk és az önzőségük miatt.
Hát, ezt jelentette.
June lezuttyant a Bryce melletti székre, kinyújtotta hosszú
lábát. Egy újabb évig várhat majd a kulisszák mögött, hogy
végre megcsillogtathassa a képességeit.
–  És ki kapta meg a lehetőséget helyetted, hogy eljátssza
Marceline-t?
A prímabalerinák és régóta szólótáncos balerinák minden
este váltogatták a főszerepeket.
– Korinne – felelte Juniper kissé túlságosan is közömbösen.
Bryce gúnyos hangot hallatott.
– Hússzor olyan jó táncos vagy, mint ő!
June halkan felnevetett.
– Nem is!
– Dehogynem! – vágta rá Fury.
–  Ugyan! – könyökölte oldalba Bryce Junipert. – Igazán nem
kell szerénykedned.
June vállat vont, majd rámosolygott a baristára, aki
átnyújtotta neki az elviteles pohárba töltött zöldteát.
– Na jó, talán kétszer olyan jó vagyok.
– Ez az én csajom! – felelte Fury. Biccentett a baristának, aki
letette elé a kerámiabögrében az italt.
Juniper leszedte a pohárról a fedelet, és fújni kezdte a gőzölgő
teát.
–  Gondolkoztál már a Heprin Társulat ajánlatán? – kérdezte
Bryce.
– Igen – mormolta June.
Furyt hirtelen erőteljesen foglalkoztatni kezdte a saját itala.
–  És? – faggatta Bryce. – Gyakorlatilag térden állva
könyörögnek, hogy hadd vegyenek magukhoz
prímabalerinaként.
Ahogy három másik, kisebb tánctársulat is a városban.
–  Szuperek – felelte June halkan. – De akkor is visszalépés
lenne.
Bryce bólintott. Megértette. Őszintén. Egy valbarai táncos
számára a CCB a karrier csúcsa. A távoli cél, amiért küzdhet. És
June már annyira nagyon közel járt hozzá.
Karnyújtásnyira volt a prímabalerina státusztól. Most viszont
szabadesésben zuhant lefelé.
– Szeretnék kitartani itt még egy évig – felelte June, visszatéve
a tetőt a teájára. Felállt. – Hátha változnak a dolgok.
Fájdalom csillogott a barátnője óriási, gyönyörű szemében.
–  Úgy lesz – biztatta Bryce, mert jelenleg egyedül reménnyel
szolgálhatott a faunnak.
–  Köszi – felelte Juniper. – Megyek is. Otthon találkozunk! –
szólt oda Furynek, aztán lehajolt, hogy gyorsan megcsókolja.
Amikor el akart lépni, Fury megérintette az arcát, és ott
tartotta. Néhány szívdobbanás erejéig elmélyítette a csókot.
Aztán elhúzódott, és a barátnője szemébe nézve így szólt:
– Otthon találkozunk! – Minden egyes szavában érzéki ígéret
csendült.
A piruló Juniper igencsak kapkodta a levegőt, miközben
puszit nyomott Bryce arcára.
– Szia, B! – búcsúzott, aztán már ott sem volt, csak a napfény
és a por maradt utána.
Bryce a szeme sarkából pillantott Furyre.
– Nagyon odáig vagy, mi?
Fury felhorkant.
– Elképzelni nem tudod!
–  Milyen volt a tegnap esti randi? – kérdezte Bryce a
szemöldökét rángatva.
Fury Axtar óvatosan belekortyolt a teájába.
– Elsőrangú.
A barátnőjéből áradó csendes öröm és boldogság Bryce arcára
is mosolyt csalt.
– Mit iszol?
– Chai mandulatejjel. Finom. Fűszeres.
– Még sosem jártál itt?
– Olyannak tűnök én, aki teázókba jár?
– Igen…?
Fury felnevetett, sötét haja meglebbent. A meleg ellenére is
szokásához híven tetőtől talpig feketébe öltözött.
–  Hát jó. Szóval mi ez a nagyon sürgős dolog, amiről
beszélnünk kell?
Bryce rendelt magának egy matcha lattét zabtejjel, majd azt
mormolta:
– Danikáról van szó.
Hunttal még át kell beszélniük az Emile-t illető dolgokat, de
az, hogy most megvitatja mindezt Furyvel, még nem jelent
feltétlenül valamiféle lépést. Anélkül is kiderítheti az igazságot,
hogy közben túl közel kerülne az Ophionhoz, nem igaz?
Ilyen korán csak a barista és egy másik vendég tartózkodott a
teázóban. Az utca üres volt, csak néhány macska turkált a
szemétben. Elég biztonságosnak tűnt a terep ahhoz, hogy senki
se hallgassa ki őket véletlenül.
Fury megőrizte a nyugalmát, a testtartásából közöny áradt.
– Van ennek bármi köze ahhoz, hogy Ithan nálad lakik?
–  Honnan tudsz te arról? – Fury önelégülten elmosolyodott,
de Bryce a fejét rázta. – Mindegy is. Nem, az egy teljesen más
ügy.
– Mindig is odáig volt érted.
– Ööö, Ithan Nathalie-ért volt odáig.
– Na persze!
– Hagyjuk! – Hogyan fogalmazza meg, amit mondani akar? –
Te tudtál Danikáról meg a szintről. Felmerült bennem, hogy
talán egyéb dolgokat is… titokban tartottál róla.
Fury belekortyolt a chaiba.
– Részleteznéd, mire célzol?
Bryce elhúzta a száját, mire Fury veszedelmesen halkan
hozzátette:
– Nem kérés volt.
Bryce nagyot nyelt. És olyan halkan, hogy csakis Fury
hallhassa, elmesélte neki, mit tudott meg Sofie Renastről,
Tharionról, a Folyókirálynőről, az Emile elfogására irányuló
törekvésekről és a fiú erejéről. A mocsárban hátrahagyott
hajóról, és arról, hogy az Ophion is vadászik a fiúra. A
lehetséges találkahelyről, amire Danika utalt három éve, meg a
Sofie-val váltott e-mailekben megemlített Thurr-projektről és
Alkony titkáról.
Amikor a végére ért, Fury felhajtotta a teáját, és így szólt:
– Ennél a chainál sokkal erősebb italra lesz szükségem.
–  Kikészültem, amikor Tharion elmondta – vallotta be Bryce
továbbra is halkan. – Danika és Sofie ismerte egymást, ez biztos.
Elég jól ahhoz, hogy Sofie megbízzon benne, amikor Danika azt
mondta neki, hogy talált egy lehetséges búvóhelyet szükség
esetére.
Fury a pulton dobolt az ujjaival.
–  Hiszek neked. De Danika sosem említett olyasmit, hogy
kapcsolatban állna a lázadókkal, és a szokásos csatornáimon
sem hallottam ilyesmiről.
Bryce kis híján elernyedt a megkönnyebbüléstől. Akkor talán
még sincs szó olyan durva dolgokról. Talán a kettejük
ismeretségének semmi köze nem volt az Ophionhoz.
– Gondolod, hogy a Csontnegyedben van ez a találkozóhely?
Imádkozott, hogy ne így legyen.
–  Danika sosem küldött volna egy gyereket oda, még akkor
sem, ha ez a bizonyos gyerek viharmadárerővel bír. És nem volt
olyan ostoba, hogy ennyire egyértelműen fogalmazzon.
Bryce összevonta a szemöldökét.
 – Igen. Igaz.
–  Ami pedig az Alkony titkát és a Thurr-projektet illeti… –
Fury megrándította a vállát. – Fogalmam sincs. De Danikát
mindig is érdekelték ezek a fura dolgok, amikre véletlenül
rábukkant. Órákon át képes volt a netes keresők bugyraiban
ragadni.
Bryce halványan elmosolyodott. Ez is igaz.
– De gondolod, hogy Danika más dolgokat is eltitkolt?
Fury szemlátomást elgondolkozott. Aztán így felelt:
–  Az egyetlen további titok, amit Danikával kapcsolatban
tudok, az az, hogy véreb volt.
Bryce kiegyenesedett.
– Az micsoda?
Fury intett a baristának, hogy hozzon neki még egy chait.
– A véreb ki tudja szagolni a vérvonalakat, a bennük rejtőző
titkokat.
–  Azt tudtam, hogy Danikának kivételes szaglása volt –
mondta Bryce. – De azt nem, hogy ennyire… – Elhallgatott,
eszébe jutott valami. – Amikor első évben együtt hazamentünk
Nidarosba a téli szünetben, azonnal tudta, hogy ki kinek a
rokona. Azt hittem, ez valami farkasdolog. Ennyire különleges
lenne?
– Csak azért tudom, mert kérdéseket szegezett nekem, amikor
megismerkedtünk. Megérezte az illatomat, és meg akarta érteni.
– Fury szeme elsötétedett. – Elintéztük a dolgot, de Danika
onnantól kezdve veszélyes információval rendelkezett rólam, és
ez fordítva is igaz volt.
 Fury ennél többet sosem árult el a származásáról… bármi
legyen is az igazság ezzel kapcsolatban.
– Miért veszélyes, ha valaki véreb?
– Mert akadnak olyanok, akik sokat hajlandóak fizetni azért,
hogy kihasználhassák ezt a képességet, vagy hogy
meggyilkoltassák azt, aki ezzel rendelkezik. Gondolj csak bele,
milyen az, ha bárkiről meg tudod állapítani, kik a felmenői,
főleg, ha az illető politikus vagy valamilyen nemes, akinek a
vérvonalával kapcsolatban kétségek merülnek fel. A jelek
szerint Danika az apjától örökölte ezt a képességet.
Talán ez volt a másik oka annak, hogy Danika nem akarta
megemlíteni a dolgot. Sosem beszélt arról a férfiról, aki elég
tökös volt ahhoz, hogy megdugja Sabine-t.
–  Felmerült benned, hogy elmeséled ezt nekem a nyomozás
során? – kérdezte Bryce.
–  Nem tűnt relevánsnak. Ez csak egyetlen képesség Danika
széles repertoárjából.
Bryce felemelte a kezét, hogy megdörgölje a szemét, de
megdermedt, amikor eszébe jutott, hogy ki van sminkelve.
– Mennyi az esélye annak, hogy Sofie tudott erről?
– Fogalmam sincs – válaszolta Fury. – Valószínűleg nem sok. –
Aztán óvatosan azt kérdezte: – Biztos, hogy szeretnéd beleásni
magadat ebbe az egészbe? Hogy a kölyök után akarsz menni?
–  Nem csak Emile miatt érdekel – vallotta be Bryce. –
Szeretném tudni, mire készült Danika. Úgy érzem, mindig két
lépéssel, sőt, inkább tíz lépéssel mások előtt járt. Mindenről
tudni akarok.
 – Meghalt, Bryce. Ezen a tényen nem változtat az, hogy tudsz-
e mindenről, vagy sem.
Bryce összerezzent a barátnője kendőzetlen szavai hallatán.
–  Tudom. De ha Danikának köze volt az Ophionhoz, Sofie-
hoz… Meg akarom találni Sofie-t, már ha életben van.
Kideríteni, mit tudott Danikáról, azt, hogyan kerültek egyáltalán
kapcsolatba. Hogy Danika tényleg az Ophiont segítette-e.
– Nagyon veszélyes dolgokba ütöd az orrodat.
– Hunt is ugyanezt mondta. És… igazatok is van. Talán ostoba
vagyok, amiért nem hagyom annyiban ezt az egészet. De azon
túl, hogy Emile egy gyerek, akire elég durva alakok vadásznak,
ha segítek Tharionnak megkeresni őt, akkor elvezet Sofie-hoz,
vagy legalábbis a vele kapcsolatos információkhoz. A Danikára
vonatkozó válaszaihoz.
Fury köszönetképp intett a baristának, és belekortyolt a
második csésze chaiba.
– És mihez kezdesz az igazság kiderítése után?
Bryce az ajkába harapott.
– Gondolom, imádkozom majd Kthonához, hogy képes legyek
elfogadni.
 14.

Hunt összefont karral igyekezett a Comitium épületének tetején

kialakított gyakorlópályák egyikén edző csapatra koncentrálni
ahelyett, hogy a rekkenő hőséggel foglalkozott volna, ami azzal
fenyegetett, hogy megpörköli a szárnyát. A mellette álló Isaiah
szintén erősen izzadt, miközben sötét szemét két, egymással
küzdő katonán tartotta. A nő gyorsabb és ravaszabb volt, mint a
vele szemben álló férfi, aki viszont negyvenöt kilós
testtömegelőnnyel rendelkezett. Mindegyik ütése olyan érzés
lehetett a nőnek, mintha elütötte volna egy kamion.
– A férfira fogadnék – mormolta Isaiah.
– Én is. A nő túl zöldfülű ahhoz, hogy sokáig kitartson.
Hunt letörölte a verejtéket a homlokáról, örült, hogy levágatta
a haját még a hőhullám kezdete előtt. Solas szép lassan
meggrillezte őket. A rohadt életbe, micsoda szerencse, hogy a
kaszárnyában átöltözött rövidnadrágba és pólóba!
–  Hosszú távon úgysem számít – szólalt meg ismét Isaiah,
ahogy a férfi a kard markolatával arcélen vágta a nőt, akinek
vér fröccsent a szájából. – Már ha tényleg háború vár ránk.
 Igaz, a háborúban senki számára nem lejt a pálya.
Hunt nem felelt.
Alig aludt az éjszaka. Képtelen volt lecsillapítani újra meg
újra ugyanazokat a köröket futó gondolatait. Meg akarta
beszélni Bryce-szal, de valahányszor rávette magát, mintha sav
marta volna az ereit, feloldódtak benne a szavak. Még ma
reggel is csak annyit tudott mondani neki, hogy beszélniük kell.
De Bryce hozta önmagát, leolvasta róla mindezt. Tudta, mi
kísérti Huntot. És a kezét szorítva egyezett bele, hogy később
megbeszélik.
Hunt ránézett a telefonjára. Már csak egy óra, és Tharion
beugrik hozzájuk, hogy átbeszéljék a dolgokat. Remek.
– Gondolod, hogy végül visszakerülünk oda? – kérdezte Isaiah
a távolba révedve. – Azokra a harcmezőkre?
Hunt tudta, pontosan melyikekre gondol az angyal, pedig jó
néhány csatateret megjártak már. Évtizedekkel ezelőtt, az
Ophion megalakulása után Sandriel őt és Isaiah-t is elküldte
lázadó embereket mészárolni.
–  Remélem, nem – válaszolta Hunt, és száműzte a saras
mészárlások emlékét: a füstölgő mechákat a bennük elvérző
pilótákkal, az egekig érő, törött szárnyak halmait, a varjakkal
együtt a tetemekből lakomázó, megvadult alakváltókat.
Isaiah-ra nézett. Mit mondana a barátja, ha tudna a Tharion-
féle dologról? Még mindig a fülébe csengett az utolsó vitájuk
Shahar hadisátrában. Ostobaság, Athalar! Le fognak mészárolni
minket. Nincsenek szövetségeseink, nem tudunk visszavonulni…
Ti ketten mindannyiunkat megölettek! Hunt kiparancsolta a
barátját a sátorból. Odabújt Shaharhoz, aki a sátor függönye
mögötti ágyából hallgatta a veszekedésüket. Az arkangyal
meggyőzte, hogy Isaiah téved, hogy csak fél, és Hunt hitt neki.
Később rádöbbent, hogy azért, mert ő maga is félt. Hitt
Shaharnak, vadállatként egymásnak estek, aztán alig telt el pár
óra a hajnaltól számítva, és a nő meghalt.
Hunt igyekezett lerázni magáról a múlt emlékeit, és az előtte
zajló küzdelemre koncentrált. A nő lebukott, és ököllel
gyomorszájon vágta a férfit, aki liszteszsákként dőlt el. Hunt
felnevetett, az emlékek és a rémület kezdett tovaszállni.
– Kellemes meglepetés – jegyezte meg.
A többi, párba állított katonára fordította a figyelmét. Csupasz
bőrükön verejték csillogott, fehér, fekete, barna és szürke
szárnyuk zizegett, és jó néhányuk arcán vér folyt.
Naomi odafent zuhanóbombázásra oktatott egy alakulatot.
Hunt nehezen állta meg, hogy ne pillantson a legtávolabbi
gyakorlókörre, ahol Pollux és Baxian lőni tanított egy csapatot.
Utóbbi épp óriási kutyaformájában volt, fekete bundája
fénylett.
Helytelennek tűnt, hogy ez a két szemétláda van itt Vik és
Justinian helyett.
Annyira helytelennek, hogy Hunt mégiscsak odanézett rájuk.
Végigmérte a Pokolfajzat állatalakját. A saját szemével látta
korábban, ahogy Baxian letépi az ellenfelei végtagjait, olyan
gyorsan mozgott odalent, mint amilyen gyorsan malákhként
repülni tud. Mintha csak megérezte volna a tekintetét, Baxian
hátrafordította a fejét. Sötét szeme ragyogott.
 Hunt felhúzta magát a Baxian szemében csillanó leplezetlen
kihíváson, ami mit sem változott, amikor a férfi egy villanás
kíséretében átváltozott. Néhány angyal a közelében
összerezzent, nem számítottak rá, hogy ilyen hirtelen visszatér
emberalakba.
–  Nyugi! – mormolta Isaiah, miközben Baxian mondott
valamit Polluxnak, majd megindult feléjük.
Baxian közel olyan magas volt, mint Hunt, és a tikkasztó
hőség ellenére is a szárnyával és a pokolfajzatbundájával
megegyező színű, fekete öltözéket viselt.
–  Azt hittem, ennél sokkal izgalmasabb életet éltek itt
Valbarában, Athalar. Csoda, hogy még nem haltatok bele az
unalomba.
Isaiah ezt a pillanatot választotta, hogy ránézzen a korábban
elesett férfira, egy kacsintással maga mögött hagyta Huntot.
Áruló!
– Tudod, van, aki normális életre vágyik – felelte Hunt.
Baxian felröhögött.
–  Az a rengeteg csata, az a sok dicsőség, amit kivívtál
magadnak, a villámok az ereidben… és te tényleg egy unalmas,
nyolcórás állást akarsz? – Megérintette a sebhelyet a nyakán. –
Elszörnyedne a férfi, akitől ezt kaptam.
–  Az a férfi, akitől azt kaptad – sziszegte Hunt összeszorított
fogain keresztül –, mindig is békére vágyott.
– Nekem nem úgy tűnt, amikor a villámaiddal megnyúztál.
–  Gondolkozás nélkül átadtad Sandrielnek azt a lázadó
családot. Megérdemelted.
 Baxian halkan, lelketlenül felnevetett. Forró, száraz szellő
borzolta fekete szárnyát.
– Mindig mindent úgy szó szerint vettél! Sosem tudtál a sorok
között olvasni.
– Ez mégis mit jelentsen, baszd meg?
Hunt ereje felvillant az ujjhegyein.
Baxian vállat vont.
–  Lehet, hogy nem voltam rabszolga úgy, ahogy te… voltál. –
Biccentett Hunt immár makulátlan homloka felé. – De éppúgy
nem volt beleszólásom abba, hogy Sandrielt szolgálom-e, ahogy
neked sem. Csak én nem mutattam ki a nemtetszésemet.
–  Baromság! Örömmel szolgáltad. Ne próbáld meg átírni a
múltat most, hogy itt vagy!
Baxian szárnya megrezzent.
–  Sosem kérdezted meg, miért vagyok a triariijában. Annyi
évtized eltelt, és egyszer sem jutott eszedbe. Mindenkivel pont
ugyanígy viselkedsz, Athalar. Csak a felszínnel törődsz.
– Menj a francba! Végezd inkább a munkádat!
– Ez a munkám. A kormányzó az előbb írt nekem, azt mondta,
mostantól együtt dolgozunk.
Hunt gyomra felfordult. Celestina megneszelte volna, hogy
Tharion a segítségüket kérte a viharmadár srác felkutatásában?
A lehető legjobb ellenőrzési módszer a nyakába sózni a
Pokolfajzatot.
– Hél bugyraira, még mit nem! – felelte.
Baxian szájszéle felfelé görbült, miközben Pollux felé
biccentett.
 – Száz évig voltam kénytelen azzal a pöccsel tölteni az időmet.
Most már másnak kell tűrnie.
Naomira mutatott. Önzés volt Hunt részéről, amiért örült,
hogy nem neki kell a Kalapáccsal dolgoznia?
– Miért nem a reggeli megbeszélésen mondta el?
–  Szerintem figyelt minket ma délelőtt. – Baxian a kamerák
felé bökött. – Valószínűleg nem akarta befolyásolni a
viselkedésünket, amíg párokba nem oszt minket.
– Mégis minek?
Hunt telefonja mintegy válaszképp megrezzent. Előhúzta a
rövidnadrágjából. Üzenet várta Celestinától: Mivel Isaiah engem
kísérget majd a városban, amíg találkozom a különböző
vezetőkkel, neked és Naominak kellene segíteni a triarii két
újonnan érkezett tagjának a beilleszkedésben. Szeretném, ha te
lennél Baxian párja. Mutasd meg neki, hogy mennek errefelé a
dolgok! Nemcsak a 33.-ban, hanem az egész városban. Segíts neki
megalapozni a valbarai életét!
Hunt elgondolkozott az olvasottakon, pedig nem fűlött a foga
a dologhoz. De pontosan tudta, hogy ott vannak azok a
kamerák, és könnyen meglehet, hogy az arkangyal az arcizmai
minden egyes rándulását figyelemmel követi.
– Naomit jelölte ki, hogy segítsen Polluxnak beilleszkedni?
A gyakorlókör túloldalán álló Isaiah is előhúzta a telefonját, a
homlokára mély barázdák rajzolódtak ki. Aggodalmasan nézett
fel Huntra. Nyilván nem azért, mert abban a megtiszteltetésben
részesült, hogy ő kísérgetheti a kormányzót.
Hunt visszafordult Baxianhez, aki sejthette, hogy ő is
megkapta már a parancsot.
–  Pollux úgysem hagyja, hogy valaki megmutassa neki, hogy
mennek errefelé a dolgok.
Baxian vállat vont.
–  Ássa csak meg Pollux a saját sírját! Túlságosan felcseszte,
hogy elválasztották az Ünőtől, nem érti, hogy most már ez az
élete.
–  Nem gondoltam, hogy a Kalapács képes bárki iránt ilyen
mély érzelmeket táplálni.
–  Nem is arról van szó. Csak szereti irányítani azt, ami… az
övé.
– Az Ünő senkinek sem a tulajdona.
Hunt nem ismerte túl jól Lidia Cervost, csak kis ideig
szolgálták együtt Sandrielt, és az Ünő nagyrészt az Aszterek
küldetéseit teljesítette. Tulajdonképpen kölcsönvették őt a
terepmunkára, rábízták a kémvadászatot és a lázadók
megtörését. Ha Lidia Sandriel kastélyában tartózkodott, akkor
vagy titkos megbeszéléseken vett részt az arkangyallal, vagy
Polluxszal dugtak abban a helyiségben, amelyikben épp jólesett
nekik. Hála az isteneknek, hogy nem az Ünő jött ide. Vagy a
Hárpia.
De ha Emile Renast ide tart, ebbe a városba…
–  Szóval az Ünő tényleg nem jön Lunathionba? – kérdezte
Hunt.
–  Nem. Ma reggel felhívta Polluxot. Azóta rossz a kedve a
nyomorultnak.
– Mordoc végre a tettek mezejére léphet?
 Az Ünő rémfarkasainak a vezére éppolyan félelmetes volt,
mint az úrnője.
Baxian gúnyos hangot hallatott.
–  Nem Lidia esete. És egyébként sem elég tökös ahhoz, hogy
szembeszegüljön Polluxszal.
– Mindketten Ephraimhoz kerültek?
Nagyon meg kellett válogatnia a szavait.
– Igen – válaszolta Baxian Polluxot figyelve. – Mind Forvosban
vannak. Ephraim magánál tartotta őket az elmúlt pár hétben,
eléggé felidegesítette vele az Ünőt. A Hárpia még nála is
dühösebb.
Szóval az Ünő nem vadászik Emile-re. Legalábbis jelenleg.
Ami azt jelenti, hogy az Ophion ügynökei jelentik a legnagyobb
veszélyt a fiúra, vonta le a következtetést Hunt. Csak ne felejtse
el elmondani Tharionnak, amikor később találkoznak.
–  Azt hittem, együtt vagytok a Hárpiával, de nem úgy tűnik,
mintha nagyon lesújtana, hogy nem láthatod.
Baxian halk nevetése végigfutott Hunt csontjain.
–  Jobb párost alkotna Polluxszal, mint Lidia. – Lidia. Hunt
korábban sosem hallotta Baxiant az Ünő keresztnevét
használni, de most zsinórban másodszor utalt rá így. – Ki fogja
csinálni Ephraimot – folytatta Baxian magában mosolyogva. –
Kár, hogy nem nézhetem végig!
Hunt már-már szánta Ephraimot, amiért megörökölte a
Hárpiát.
– És a Sólyom?
–  Azt teszi, amihez a leginkább ért: próbálja felülmúlni
Polluxot kegyetlenségben és brutalitásban.
A sólyom alakváltó régóta Pollux fő ellenlábasa volt,
mindketten hatalomra vágytak. Hunt évtizedeken át kerülte.
Ahogy Baxian is, döbbent rá. Még sosem látta őket együtt.
–  Szabad vagy – jegyezte meg Hunt tapogatózva. – Sandriel
nincs többé. Miért szolgálsz még mindig?
Baxian végigsimított rövidre nyírt haján.
– Ezt én is kérdezhetném tőled.
– Kell a pénz.
–  Erről lenne szó? – Baxian csettintett egyet a nyelvével. –
Bryce Quinlan drága barátnő lehet. A hercegnők szeretik a szép
holmikat.
Huntnak többe esze volt annál, mintsem hogy cáfolja a tényt,
miszerint Bryce a barátnője. Ha megtenné, Baxian biztosan
beszólogatna miatta.
– Pontosan.
Baxian így folytatta:
– Tetszik nekem. Tökös csaj.
Isaiah Hunt nevét kiáltotta a gyakorlópálya másik feléről, és
Hunt kis híján elernyedt a megkönnyebbüléstől, hogy végre van
ürügye pontot tenni ennek a beszélgetésnek a végére.
–  Elmondom neked, mi a beilleszkedés első számú szabálya:
egy kurva szót se szólj hozzám, ha én nem szólok hozzád!
Isaiah másodparancsnokaként Hunt rangban Baxian felett
állt.
Az angyal szeme tágra nyílt, mintha ő is rádöbbent volna
erre.
 –  Szeretném, ha tudnád, hogy komolyan veszem ezt a
megbízást – mondta.
Hunt vadul rávigyorgott.
–  Ó, tudom én! – Ha muszáj segítenie Baxiannek a
beilleszkedésben, hát örömmel fogja átrángatni az új
évszázadba. Remélhetőleg rúgkapálva, visítva ellenkezik majd.
– És én is komolyan veszem.
Baxiannek volt annyi sütnivalója, hogy kissé zaklatottnak
tűnjön ennek hallatán.
 
 
Tharion vágyott Bryce Quinlan lakására. Méghozzá nem is
kicsit. De kurvára nem keresett annyit, hogy megengedhesse
magának, és előbb süt ki a nap Hélben, mint hogy a
Folyókirálynő megengedje, hogy Odafent éljen. Ettől a
gondolattól homlokráncolva kopogott be a lakás ajtaján.
Kattant a zár, és Ithan Holstrom kukkantott ki a nyíláson
felvont szemöldökkel.
– Bryce még nem ért vissza.
– Igen, szólt.
Tharion felemelte a telefonját, megmutatva Ithannek az
iménti rövid üzenetváltást közte és a tündérhercegnő között.
A lakásodnál vagyok, és már alig várom, hogy végignézzem a
fehérneműs fiókodat.
Bryce azonnal válaszolt: Korán érkeztél. Tíz perc, és ott
vagyok. Ne csorgasd rá a nyáladat a csipkés cuccaimra!
Rosszabbat meg főleg ne találjak rajtuk!
 Nem ígérhetek semmit, felelte Tharion, mire Bryce azt írta:
Csak a rózsaszín melltartómat kíméld meg, kérlek!
Tharion legnagyobb meglepetésére Ithan megnézte, hogy
valóban Bryce száma van-e a lány nevéhez elmentve. Okos
kölyök. Ithan állkapcsa megfeszült, aztán így szólt:
– Azt hittem, Bryce Athalarral van együtt.
– Igen, persze – felelte Tharion, zsebre vágva a telefonját. – De
eléggé egy húron pendülünk a Hosszú Lábúval, ha a
fehérneműjéről van szó.
Előrelépett, már-már kikényszerítve, hogy beengedjék.
Ithan megfeszült, kivillant a foga. Született farkas. De azért
szélesre nyitotta az ajtót, és félrehúzódott. Tharion tisztes
távolságot tartott tőle, miközben belépett. Hány
naplabdameccset nézett is végig, ahol ez a srác szerezte a
nyertes gólt? Hányszor üvöltött a tévéjével, azt parancsolva
Ithannek, hogy hajítsa már el azt a kurva labdát? Furcsa volt
így szemtől szemben állni vele. Így szembeszállni vele.
Tharion levágódott a nevetségesen kényelmes, fehér
kanapéra, belesüppedt az ülőpárnákba.
–  Tegnap este, miután elmentem, rádöbbentem, hogy nem
sokat beszéltél Danikáról.
Ithan a pultnak dőlt.
– Mire gondolsz egész pontosan?
Tharion elvigyorodott.
– Lehet, hogy sztársportoló vagy, de ostoba semmiképp. Egész
pontosan arra gondolok, amit tegnap este elmondtam Bryce-
nak.
 – Miért mondott volna el nekem Danika bármit is arról, hogy
megismert egy lázadót?
– Rohadt közel álltatok egymáshoz.
– Az alfám volt.
– Nem voltál az Ördögfalka tagja.
– Nem, de az lettem volna.
Tharion lerúgta a cipőjét, és feltette csupasz lábát a
dohányzóasztalra. A tévében épp a sporthíreket mondták be.
– Nem úgy volt, hogy hivatásos sportoló leszel?
Ithan arca megfeszült.
– Semmi közöd hozzá.
– Igaz. Én csak Akárki parancsnok vagyok. – Tharion szalutált.
– De ha bármiről tudsz Danikát illetően, ha volt esetleg olyan
hely, ahová menedékért küldhette Sofie-t itt a városban, olyan,
amire illik a leírás, hogy ahol a megfáradt lelkek
megszabadulhatnak a kínjaiktól, vagy ha esetleg a bátyád…
– Ne beszélj a bátyámról!
Ithan morgásába beleremegtek a poharak a
konyhaszekrényben.
Tharion felemelte a kezét.
– Vettem az adást. Szóval nem tudsz semmit.
–  Nem beszéltünk a lázadásról, a háborúról, semmi
ilyesmiről. – Ithan állkapcsában megrándult egy izom. – Nem
örülök, hogy belerángatsz. Hogy Bryce-t is belerángatod. Már
azzal is veszélybe sodrod őt, hogy egyáltalán megemlítetted ezt
az egészet. Az egy dolog, hogy egy eltűnt kölyök után nyomozol,
de az Ophion halálos fenyegetést jelent.
 Tharion díjnyertes mosollyal kápráztatta el a fiút.
– Parancsot kaptam, és kötelességem engedelmeskedni.
– Ostoba vagy, ha nem látod, milyen kockázatos szétkürtölni a
tényt, miszerint a királynőd Emile-t keresi.
–  Lehet, de ha nem engedelmeskedem neki, akkor az, amit
Sabine és Amelie veled tett, sétagaloppnak tűnik majd ahhoz
képest, ami rám vár. – Ismét elvigyorodott. – És nekem nem lesz
ott a csinos Bryce, hogy gyógypuszit adjon a sebeimre.
Ithan ismét elvicsorodott. Felfogja egyáltalán ez a farkas,
hogy ez a gesztus mi mindent elárul? Naplabdajátékosként
annyira okos volt, sosem lehetett előre tudni, mire készül. Úgy
tűnik, ez a képessége már a múlté.
Tharion így folytatta:
– Danika rengeteg kétes ügyletbe keveredett a halála előtt. Ezt
Bryce is tudja. Nem véded őt azzal, hogy nem vagy hajlandó
elárulni, amit tudsz.
Tharion felkelt, és a hűtőhöz sétált. A farkas minden egyes
lélegzetvételét figyelemmel kísérte. Épp kinyitotta a hűtőt, hogy
valami kaját keressen, amikor Ithan így szólt:
– Történelmet tanult.
Tharion felvonta a szemöldökét.
– És?
Ithan vállat vont.
–  Egyszer azt mondta, valami olyasmi után kutat, amitől
valószínűleg nagy bajba fog kerülni. De amikor később
megkérdeztem, hányast kapott a beadandójára, azt mondta,
inkább másik témát dolgozott ki. Ezen eléggé elcsodálkoztam.
 Tharion becsukta a hűtőajtót, és nekidőlt.
– Miért?
– Mert Danika kitartó volt. Ha valami érdekelte, nem adta fel.
Biztos, hogy nem váltott volna témát csak úgy a beadandójánál.
–  Gondolod, hogy egy egyetemista olyan titkos dologra
bukkant, amitől az Ophionban végezte?
– Danika nem szimpla egyetemista volt.
– Ahogy te sem csak szimpla naplabdajátékos voltál, mi?
Ithan nem törődött a beszólással.
–  Danikáról kérdeztél. Leszámítva azt, ami a szinttel történt,
ez az egyetlen dolog, ami eszembe jutott. Bocs, ha nem ebben
reménykedtél.
Tharion végignézett a pultnak dőlő férfin. Annyira
magányosnak tűnt!
Lehet, hogy vajszívűvé tette, de a tévére mutatott.
– Lemaradtam a tegnapi, Korinthosz elleni naplabdameccsről,
kíváncsi lennék a legérdekesebb pillanatokra. Mit szólnál, ha
megnéznénk, amíg a többieket várjuk?
Ithan a homlokát ráncolta, de Tharion a szívéhez emelte a
kezét.
– Semmi titkos, kémkedős dolog, ígérem. – Felsóhajtott. – Rám
férne pár perc nyugalom.
Ithan elgondolkozott a szavain, és éppolyan vesébe látóan
mérte végig Thariont, mint ahogyan az ellenfeleit is fürkészte
korábban. Talán mégsem veszett oda teljesen a
naplabdajátékos. Végül csak annyit mondott:
– Maradt tegnapról pizza, ha éhes vagy, ott van a hűtőben.
 15.

Ruhn épp akkor találkozott a húgával a Tündérlevéltár előtt,

amikor az ebédelni induló tömeg ellepte az Öt Rózsa egymásba
torkolló utcáit.
Csak néhány lézengő tündér figyelt fel rájuk a tömegben, a
többségüket túlságosan lefoglalta, hogy ételt szerezzenek, vagy
a telefonjukat nyomkodják. Bryce azért felvette a
naplabdasapkát és a napszemüveget, ahogy kilépett a tűzforró
utcára, amit még az Öt Rózsa fái és zöld területei is alig tudtak
lehűteni.
–  Én ugyan nem vagyok hajlandó így öltözni! – jelentette ki
Ruhn. Tündérterületen aztán biztosan nem. – Elég hamar
rájönnek majd, ki vagy.
– Nem bírom már, hogy folyton bámulnak.
– Így megy ez mifelénk.
Bryce morgott valamit, amit Ruhn inkább eleresztett a füle
mellett.
–  Szóval Tharion már nálad van? – kérdezte, ahogy
megindultak a húga lakása felé.
 – Igen. Már faggatja Ithant.
Pont ezért kérte meg őt is Bryce, hogy menjen vele, ami
hatalmas elégedettséggel töltötte el Ruhnt.
Átvágtak az itt-ott drakikkal tarkított tündérek és alakváltók
tömegén a kereszteződésben. Ruhn így szólt:
–  Gondolom, nem azért kérted, hogy kísérjelek haza, hogy
legyen, aki megvédjen Crescent City veszélyes utcáin.
Az iróniát megtoldotta egy biccentéssel a fejük felett repülő
angyalok és boszorkányok irányába.
Elszaladt mellettük egy kis, sárga mellényes vidra, a közeli
autókat valamilyen lóféle alakváltó család kerülgette.
Bryce lesújtóan nézett rá a napszemüvege felett.
– Szerettem volna megbeszélni veled valamit, és nem bízom a
telefonálásban. Meg az üzenetküldésben.
Ruhn fújt egyet.
– Tudom, hogy ez a Cormac dolog teljesen abszurd…
– Nem Cormacről van szó. Hanem Danikáról.
– Danikáról?
–  Találkoztam ma reggel Furyvel. Azt mondta, hogy Danika
véreb volt. Tudod, az mit jelent?
–  Igen – felelte Ruhn meglepetten. – És ezt csak úgy…
elmondod?
A húga legyintett.
– Danika rengeteg mindent eltitkolt előlem. A magam részéről
már feleslegesnek tartom a titkolózást.
– Remélem, tudod, hogy nyugodtan haragudhatsz rá.
– Hagyjál már ezzel a pszichoblablával, jó?
 –  Rendben. – Ruhn megdörgölte az arcélét. – Végül is ez
megmagyarázza, honnan tudta Danika azonnal, hogy testvérek
vagyunk.
Sosem felejti el azt az egyetemi bulit, ahol összefutott Bryce-
szal és Danikával – évek óta akkor látta először a húgát. Danika
rámeredt. Aztán felvont szemöldökkel Bryce-ra nézett. Ruhn
abban a pillanatban tudta, hogy Danika rájött valamire, amire
senki más, pedig Bryce az unokatestvéreként mutatta őt be.
Ruhn akkor azt hitte, Danika nagyon jó megfigyelő.
–  Én azt hittem, hogy csak nagyon jó az orra – magyarázta
Bryce az arcát legyezve. – Nem azt, hogy valami őstehetség,
vagy ilyesmi. Gondolod, hogy emiatt ismerkedett meg Sofie-val?
–  Ennyiből még nem vonnék le következtetéseket. Danika a
képességét leszámítva is erős, befolyásos vanír volt. Ezer más
oka lehet, hogy Sofie vagy az Ophion felkereste.
–  Tudom. – Elhallgattak, és Bryce csak akkor szólalt meg,
amikor megtorpantak annak az épületnek az üvegajtaja előtt,
ahol lakott. – Talán Sofie úgy sejtette, Danika segíthet
kiszabadítani az öccsét Kavallából, vagy ilyesmi. Ha jól
értettem, éveken át dolgozott azon, hogy végre ki tudja őt
menekíteni onnan. Talán úgy gondolta, Danikának lenne valami
ráhatása a dologra.
Ruhn bólintott. Elképzelni sem tudta, milyen lehetett az élet a
haláltáborban szenvedő Emile és a minden egyes nap minden
egyes pillanatában az ő túléléséért imádkozó és dolgozó Sofie
számára. A tény, hogy Sofie nem adta fel, hogy sikerrel járt…
Ruhn szóhoz sem jutott.
 – De volt ekkora befolyása Danikának? – kérdezte.
Bryce a fejét rázta.
– Mármint, előfordulhat, hogy igen, de amennyire én tudom,
sosem próbálkozott ilyesmivel. És nem értem, Sofie miért pont
Danikával vette fel a kapcsolatot, amikor Danika itt volt, Sofie
pedig Pangerában. Egyszerűen nem fér a fejembe. – Bryce a
válla mögé söpörte összefogott haját, és frusztráltan felnyögött.
– Ki akarom deríteni, mit tudott Sofie Danikáról.
–  Ezt megértem – felelte Ruhn óvatosan. – És az is világos,
hogy miért akarod megkeresni Emile-t. De hadd mondjam el
még egyszer, Bryce, hogy én a te helyedben távol tartanám
magamat Tharion meg a Folyókirálynő játszmájától, bármi
legyen is az oka annak, hogy a srácot keresik. Főleg akkor, ha
tényleg üldözi őt az Ophion is.
Bryce kinyitotta az ajtót – a légkondicionált levegő hűvös
takaróként simult rájuk –, és intett Marrinnek. A medve
alakváltó visszaintegetett a pulttól. Ruhn egy félmosollyal
köszöntötte a férfit, majd belépett a liftbe a húga után.
Megvárta, amíg becsukódik az ajtó, és halkan így szólt:
–  Tudom, hogy Athalar már elmondta ezt neked tegnap este,
de az Aszterek már pusztán azért a fejedet vehetik, hogy
egyáltalán belekeveredsz ebbe az egészbe. Még akkor is, ha egy
ilyen, látszólag ártatlan dologról van szó, mint ennek a fiúnak a
megkeresése.
Bryce elgondolkozva a csuklójára tekerte lófarokba fogott
haját.
–  Már tavasszal is megölethettek volna, de nem tették.
Gondolom, most sem fognak.
Ruhn az ajakpiercingjével babrált, meghúzta az ezüstkarikát,
ahogy a felvonó ajtaja kinyílt, ők pedig kiléptek Bryce lakásának
az emeletére.
– Ha életben akarnak tartani, akkor ideje lenne elgondolkozni
azon, hogy vajon miért. A hátadon van a kürt. Ez már
önmagában nagy dolog. – Ruhn önkéntelenül is a húga hátára
pillantott beszéd közben, a ruhája felett kikandikáló tetoválást
figyelte. – Akár tetszik, akár nem, már te is nagykutyának
számítasz, Bryce. És hidd el, megértem, szívás, ha normális
életet akar élni valaki, de valami miatt nem teheti. – Berekedt a
hangja, mire Bryce kifürkészhetetlen arckifejezéssel
hátranézett rá a válla felett. – De csillagfényű vagy, és tiéd a kürt
is. Ráadásul a Zuhanás következtében elképesztő erőre tettél
szert. A tavasszal történtek előtti Bryce megtorlás nélkül
kereshette volna Emile-t, de a jelenlegi Bryce… Bármit teszel is,
politikai állásfoglalásnak tűnik majd, szét fogják elemezni,
agressziónak, lázadásnak, sőt, hadüzenetnek tekinthetik. Nem
számít, mit mondasz.
Bryce hangosan felsóhajtott, de a tekintete ellágyult. Vagy
azért, amit Ruhn szó szerint mondott, vagy azért, amit a saját
életéről vallott be neki mindezzel.
– Tudom – felelte, majd kinyitotta a lakása ajtaját.
Tharion a kanapén ült Ithannel, a legfrissebb sporthírek
mentek a tévében. Egy szelet pizzát evett, hosszú lábát
kinyújtotta maga előtt, csupasz lábfejét a dohányzóasztalon
pihentette.
 Lehet, hogy maga Ruhn is belépett volna egy szelet pizzáért,
ha Bryce nem dermed meg.
Tündérmerevséggel állt, felmérte a veszélyt. Ruhn minden
egyes ösztöne riadókészültséget jelzett, azt üvöltötte, hogy
védelmezzen, támadjon, számoljon le a családját fenyegető
bármilyen veszedelemmel. Elfojtotta a késztetést, visszatartotta
a kitörni kívánó árnyékokat, pedig szíve szerint elrejtette volna
Bryce-t.
Ithan odaszólt nekik:
– A pulton van a pizza, ha kértek.
Bryce nem szólt semmit, de félelem vegyült az illatába. Ruhn
végigsimított a combjára erősített fegyver hűvös fémjén.
–  Amúgy nagyon cuki a cicád – tette hozzá Ithan, és egy
pillanatra sem vette le a szemét a tévéről, miközben az ölében
összegömbölyödő fehér macskát simogatta. Bryce lassan
becsukta maguk mögött az ajtót. – A szívbajt hozta rám a kis
dög, amikor pár perce felugrott a pultra.
A farkas ujjai végigszántottak a macska puha bundáján, mély
dorombolást csalva ki az állatból.
A macskának lenyűgöző kék szeme volt. Különösmód
intelligens pillantással követte Bryce-t.
Ruhn árnyékai a vállához gyűltek, lecsapni készülő kígyóként
tekeregtek. Észrevétlen előhúzta a fegyverét.
Ismerős, éter csókolta erő zúgott fel mögöttük, ahogy Bryce
azt krákogta:
– Az nem egy macska.
 
  
Hunt épp időben érkezett meg a lakáshoz, hogy hallja Bryce
szavait a csukott ajtón keresztül. Egyetlen szempillantás alatt
odabent termett, villámok cikáztak az ujjain.
–  Jaj, ne aggódjatok már annyira! – szólalt meg a Katlan
hercege, majd átugrott a dohányzóasztalra.
Ithan káromkodva pattant fel a kanapéról, és természetfeletti
ügyességgel átszökkent felette. Tharion előkapta a combjára
erősített, veszedelmes, ívelt végű kést. Úgy tervezték, hogy a
lehető legtöbb kárt okozza, miközben kirántja.
De Aidas nem törődött velük, kis fogait kivillantva Hunthoz
fordult:
– Azt hittem, barátok vagyunk, Orion.
–  Huntnak hívnak – préselte ki magából Hunt, miközben
villámok futkostak a fogain, belecsíptek a nyelvébe.
Egyetlen mozdulat, és szétégeti a herceget. Vagy legalábbis
megpróbálja. Még annyira sem merte levenni a szemét
Aidasról, hogy megnézze, hol áll Bryce. Ruhn biztosan
gondoskodik róla, távol tartja a bajtól.
–  Mindegy – felelte Aidas, ahogy végigvonult a
dohányzóasztalon, majd leugrott a szőnyegre.
Ragyogó fény töltötte meg Hunt látómezejének a szélét, és
látta, hogy a Bryce másik oldalán álló Ruhn előhúzta a
Csillagkardot.
De ekkor Bryce, hogy a fene vigye el, előrelépett. Hunt
próbálta útját állni, azonban a lány könnyedén ellépett mellette,
és felszegett állal így szólt:
 – Örülök, hogy újra látlak, Aidas!
Ruhn, Tharion és Ithan mintha egyszerre vett volna nagy
levegőt ennek hallatán.
Hunt visszafojtott lélegzettel figyelte, ahogy a macska
odasomfordál Bryce-hoz, és a lába közé bújva nekidörgölőzik a
sípcsontjának.
– Szia, hercegnő!
Hunt ereiben megfagyott a vér.
A démonherceg egyértelmű célzással, dorombolva ejtette ki a
szavakat. Élvezettel. Mintha valamiféle jogot formálhatna
Bryce-ra. Hunt villámai felerősödtek.
Aidas a pult felé trappolt, egyetlen kecses mozdulattal
felugrott rá, majd mindannyiukon végignézett. Kék szemének
pillantása végül Bryce-on állapodott meg.
– Miért nem tudod még használni az erődet?
Bryce megmozgatta a vállát, kiropogtatta a nyakát, és
kinyújtotta a kezét. Gyűszűnyi csillagfény kelt a tenyerén.
– Tudom használni.
Halk, sziszegős nevetés.
– Ez gyerekjáték! A rendes erődre gondoltam. Az örökségedre.
Hunt ujjai megfeszültek a fegyverén. Bryce visszakérdezett:
– Miféle erőről beszélsz?
Aidas szeme kék csillagként ragyogott.
– Emlékszem az utolsó csillagfényű királynőre, Theiára és az
erejére. – Mintha megborzongott volna. – A te fényed az ő fénye.
Bárhol felismerném ezt a ragyogást. Gondolom, a többi
képességével is rendelkezel.
 – Ismerted az utolsó csillagfényű királynőt? – kérdezte Ruhn.
Csillagfény pislákolt az árnyékai közt, ott tündökölt a kardján.
Aidas szeme különös dühvel nyílt nagyobbra, miközben
végignézett a tündérhercegen.
–  Igen. És ismertem azt a vinnyogó herceget is, akinek a
fényét te örökölted.
Döbbent csend hullámzott végig a szobán.
A javára szóljon, hogy Ruhn tapodtat sem hátrált. Hunt látta a
szeme sarkából, hogy Ithan és Tharion egymásnak tükörképet
állító pozíciót vett fel a Katlan hercege mögött.
Bryce inkább magának beszélt, mint a démonhercegnek,
amikor így szólt:
–  Nem tudtam, hogy különféle csillagfényük volt. Mindig azt
hittem, hogy az enyém csak… fényesebb, mint a tiéd. –
Homlokráncolva pillantott Ruhnra. – Végül is logikus, hogy
valamennyire más a fény az egymás közt házasodó
tündéreknél. Theia legidősebb lánya, Helena is ezzel a
képességgel született, aztán hozzáment Peliasz herceghez. Az
ősödhöz.
– A te ősöd is – motyogta Ruhn.
– Peliasz valójában nem volt herceg – sziszegte Aidas a fogait
kivillantva. – Theia főtábornoka volt, és hercegnek nevezte ki
magát, miután erőszakkal házasságra kényszerítette Helenát.
–  Már bocsánat – szólt közbe az arcát dörgölő Ithan –, de
mégis mi a jó büdös francról van szó?
Az asztalon heverő pizzára nézett, mintha felmerült volna
benne, hogy talán valamiféle drogot csempésztek bele.
 Üdv köztünk! – mondta volna neki Hunt a legszívesebben.
De Bryce elsápadt.
– Theia királynő engedte ezt?
–  Theia addigra már halott volt – felelte Aidas színtelenül. –
Peliasz meggyilkolta. – A Ruhn kezében lévő Csillagkard felé
biccentett. – És miután végzett vele, ellopta a kardját is. –
Elvicsorodott. – Az a kard Theia nőnemű utódát illeti. Nem azt a
férfi leszármazottat, akinek az őse bemocskolta a vérvonalát.
Bryce jól hallhatóan nyelt egyet, Ruhn pedig tátott szájjal a
kardjára meredt.
– Most hallok erről először – tiltakozott a tündérherceg.
Aidas hűvösen felnevetett.
–  A drágalátos, ünnepelt Peliasz hercegetek, az úgynevezett
első csillagfényű herceg szélhámos volt. Theia másik lánya
elszökött, elnyelte az éjszaka. Nem tudom, mi lett a sorsa.
Peliasz a Csillagkard és a kürt segítségével herceget csinált
magából, aztán a leszármazottaira hagyta őket, azokra az
utódokra, akiket az erőszakkal magáévá tett Helena szült neki.
Azt a kürtöt, ami időközben Bryce-ra lett tetoválva. Hunt
hátán végigfutott a hideg, megrezzentek a szárnyai.
–  A gyáva féreg Peliasz vére folyik mindkettőtök ereiben –
mondta Aidas Ruhnnak.
–  Ahogy Helenáé is – vágott vissza a herceg, majd így
folytatta: – „Az éjhajú Helena, kinek arany bőréből csillagfény
és árnyak áradtak.”
Bryce csettintett a nyelvével, szemlátomást lenyűgözte a
dolog.
 – Kívülről tudod ezt a részt?
Ruhn a homlokát ráncolta, mintha bosszantotta volna, hogy
Bryce ezzel foglalkozik, amikor egy démonherceg áll előttük.
Bryce ekkor Aidashoz fordult:
– Miért mondod ezt most el nekünk?
Aidas haragosan felelt:
–  Mert akkor nem segíthettem. Túl későn értem oda, az
ellenség jócskán túlerőben volt. A történtek után… szívességet
kértem a legidősebb bátyámtól. Azt, hogy vonuljon ki a
harcmezőre Peliasz ellen, és törölje el őt a föld színéről. – Aidas
megindult, lengett mögötte a farka. – Azért mondom ezt most el
neked, Bryce Quinlan, hogy ne történhessen meg újból az, ami a
múltban. Mit teszel, hogy véget vess ennek a végtelen
háborúnak?
– Mármint a lázadásnak? – kérdezte Tharion hitetlenségtől és
rémülettől megfeszült arcvonásokkal.
Aidas egy pillanatra sem vette le a szemét Bryce-ról.
–  Ez a háború ugyanaz, mint amit mi vívtunk tizenötezer
évvel ezelőtt, csak épp kiújult a viszály. Ugyanaz a háború, amit
te is vívtál, Hunt Athalar, csak most más formában zajlik. Ismét
megérett az idő az ellentámadásra.
Ithan lassan így szólt:
– Hél az ellenségünk.
– Az lenne? – Aidas felnevetett, a füle megrezzent. – Ki írta a
történelmet?
– Az Aszterek – felelte Tharion sötéten.
Aidas elismerő pillantást vetett rá.
 – Gondolom, hallottad valamilyen formában az igazságot.
–  Tudom, hogy a világunk hivatalos történelmét nem
feltétlenül kell készpénznek venni.
Aidas leugrott a pultról, ismét a dohányzóasztalhoz vonult.
–  Az Aszterek hazugságokkal traktálták az őseiteket.
Halálbüntetés terhe mellett kényszerítették a tudósokat és a
filozófusokat, hogy az ő verziójukat írják le. Kitörölték Theiát a
feljegyzésekből. Egyedül az maradt fenn az igazságból, ami a
korábbi munkaadód könyvtárában fellelhető – fordult ismét
Bryce-hoz. – Csak ott olvashattok már az Aszterek előtti világról
és arról a maréknyi bátor lélekről, akik később megpróbálták
papírra vetni az igazat. Ezt te is pontosan tudtad, Bryce
Quinlan, éveken át védted a könyveket, mégsem kezdtél semmit
ezzel az információval.
– Mi a franc? – fordult Ithan Bryce-hoz.
Aidas ellenben csak annyit kérdezett:
– Milyen volt ez a világ az Aszterek előtt?
Tharion azt válaszolta:
– Ősi embercsoportok és az isteneik éltek itt. Úgy hallottam, a
tenger fenekén megtalálható a romba dőlt civilizációjuk nyoma.
Aidas biccentett.
– És honnan jöttek az Aszterek? Honnan jöttek a tündérek, az
alakváltók, az angyalok?
Bryce közbeszólt:
– Elég a kérdésekből! Miért nem mondod el inkább? És mégis
mi köze ennek az egésznek a… képességeimhez? – Mintha a
torkán akadt volna ez az utolsó szó.
 – Tetőfokára hág a háború. És még nem vagy elég erős.
Bryce hátravetette lófarokba kötött haját a válla felett.
–  Ezt a kibaszott nagy klisét! Bármiféle erőm van is, nem
vágyom rá. Ha hozzád kötnek, akkor semmiképp, mert az
Aszterek hatalmas fenyegetésként tekintenek majd rá. Jogosan.
–  Sokan haltak meg azért, hogy megszerezd ezt az erőt.
Rengetegen vesztették életüket ebben a háborúban az elmúlt
tizenötezer évben, csak azért, hogy eljuthassunk ide. Ne játszd a
vonakodó hőst! Ez az igazi klisé!
Bryce szemlátomást szóhoz sem jutott, úgyhogy Hunt is
bekapcsolódott a beszélgetésbe:
–  Mi van a legidősebb bátyáddal, a seregeivel? Úgy láttam,
szívesen mészárolnak ártatlan midgardiakat.
– Azok a hadseregek mindig is titeket segítettek. Nem leigázni
akartak.
– A tavaszi támadás ebben a városban ennek az ellenkezőjét
sugallja – szállt vitába vele Hunt.
–  Véletlen volt – felelte Aidas. – Az ide betörő lények… házi
kedvencek voltak. Állatok. Micah kinyitotta a karámjukat.
Ámokfutásba kezdtek. Szerencsére megoldottad a dolgot, még
mielőtt közbe kellett volna avatkoznunk – mosolygott Bryce-ra.
–  Rengetegen meghaltak! – morogta Ithan. – Gyerekek
vesztették életüket!
–  És még mennyien meg fognak halni ebben a háborúban! –
torkolta le Aidas hűvösen. – Hél hadserege csak a parancsodra
vár, Bryce Quinlan.
A szavak bombaként robbantak.
 –  Ezt a baromságot! – vágta rá Ruhn. Ráncok gyűltek az
arcára, ahogy elvicsorodott. – Csak a megfelelő pillanatra
vártok, hogy végre bejuthassatok ebbe a világba.
–  A legkevésbé sem – felelte Aidas. – Most is tudom, hogyan
jussak be ebbe a világba. – Mancsával Bryce-ra mutatott, a fejét
oldalra billentette. – Az én drága Bryce-om és a hátára tetovált
kürt segítségével.
Hunt elfojtotta a morgását annak hallatán, hogy a démon a
magáénak titulálta Bryce-t. Mindannyian a lány felé fordultak,
aki Aidast figyelte, a száját keskeny vonallá préselte.
A Katlan hercege így folytatta:
–  Valójában a te kezedben van a döntés. Mindig is a te
kezedben volt.
Bryce megrázta a fejét.
–  Foglaljuk össze, hogy jól értem-e! Azért jöttél, hogy
mindenki szeme láttára meggyőzz, lázadjak fel az Aszterek
ellen? És pontosan mit is csináljak? Álljak be az Ophionhoz?
Kösz, de nem.
Aidas kuncogott egy sort.
–  Megnézhetted volna alaposabban ma reggel a szemétben
turkáló macskákat a Tinta közben. Eldugottabb helyet is
választhattál volna arra, hogy a lázadásról beszélgess Fury
Axtarral. – Bryce felszisszent, de nem szólt semmit, hagyta,
hogy Aidas folytassa: – De igen, persze, válj csak lázadóvá!
Segíts az Ophionnak, ha szeretnél egy vezérkart, aminek
felelhetsz! És még mielőtt megkérdeznéd, mert nyilván meg
fogod, fogalmam sincs, miféle kapcsolatban állt Danika Fendyr
Sofie Renasttel.
Bryce felmordult:
– De hát egyetlen Ophion-lázadót sem ismerek!
Aidas kinyújtotta a mellső lábait, a háta begörbült.
–  Ez nem igaz – felelte. Hunt megdermedt, a démon pedig
ásított egyet. – Hiszen ott áll egy mögötted!
Bryce-szal együtt Hunt is megpördült, készen arra, hogy
lesújtson a villámaival.
Cormac Donnall állt az ajtóban, a vállát övező árnyékok épp
elhalványultak.
– Üdv, Ezüstíj ügynök! – dorombolta Aidas, majd köddé vált.
 16.

–  Már elnézést – bukott ki Ruhnból az ajtóban álló avalleni

herceg láttán –, de mi is vagy?
Bryce ide-oda járatta a pillantását a bátyja és annak
unokatestvére között. Ithan Cormac irányába szimatolt, a jelek
szerint sikerült összeraknia fejben, hogy ki áll előttük.
– Ezüstíj ügynök? – követelt választ Tharion is.
–  Apád tud róla? És az én apám? – faggatta tovább Ruhn az
unokatestvérét.
Bryce összenézett a bátyjával. Ez még az előnyükre válhat.
Talán kihúzhatja magát az eljegyzés alól…
Cormac arca veszedelmesen elsötétedett.
–  Nem. És soha nem is fognak. – Minden egyes szavában
fenyegetés mennydörgött.
Bryce valószínűleg beszállt volna a vallatásba, ha nem izzik
fel a mellkasán a csillag, még a ruhája anyaga sem állhatta a
fény útját. Gyorsan eltakarta.
Jellemző Aidasra, hogy felfedi Cormac titkát, aztán elillan.
Bryce-nak volt egy olyan érzése, hogy a Katlan hercege engedte
át Cormacet a védővarázslatokon a szentségtelen erejével.
Kibaszott démon!
Cormac dühösen körbenézett a helyiségben.
– Mit tudtok Sofie Renastről?
Bryce olyan erősen szorította a mellkasát, hogy belesajdult a
szegycsontja. Visszakérdezett:
– Te mit tudsz Sofie Renastről, Ezüstíj ügynök?
Cormac megpördült, elindult felé.
– Válaszolj!
Hunt magától értetődő természetességgel belépett elé.
Villámok táncoltak a szárnyain. Igazi alfalágyult húzás volt,
mégis megmelengette Bryce mellkasát.
Tharion lehuppant a kanapéra, egyik karját lustán a
hátpárnákra fektette, és szemügyre vette a körmeit. Fölényesen
így szólt Cormachez:
– Te ki is vagy?
Árnyékok futottak végig Cormac két karján, mintha füst
gomolygott volna le a válláról. Olyanok voltak, mint Ruhn
árnyai, csak sötétebbek, valahogy vadabbnak tűntek. Egy kicsit
lenyűgözte Bryce-t. Az avalleni herceg felmordult:
–  Cormac Donnall. Még egyszer megkérdezem, sellő! Mit
tudtok Sofie-ról?
Tharion a térdére fektette a bokáját.
– Honnan tudod, hogy sellő vagyok?
Solas tüzére, Tharion tényleg heccelni kezdte?
– A halbűzből – sziszegte Cormac.
Tharion, az istenek áldják meg, felemelte a karját, és
megszagolta a hónalját. Ithan felnevetett. A legtöbb vanír
felismerte az emberalakot öltött sellőket a belőlük áradó víz- és
sóillat alapján. Kellemetlen nem volt, félreismerhetetlen viszont
annál inkább.
Hunt és Ruhn nem mosolygott. Bryce-nak el kellett ismernie,
hogy a bátyja elég fenyegető jelenség tud lenni. Nem mintha ezt
valaha is elárulta volna neki.
Tharion Cormacre vigyorgott.
– Gondolom, Sofie a… barátnőd?
Bryce meglepetten pislogott. Cormac elvicsorodott, a morgása
visszhangot vert Bryce csontjaiban.
–  Nem semmi! – mormolta Hunt Bryce-nak, de ő valahogy
képtelen volt elmosolyodni.
Cormac ismét felé fordult.
– Ismered Sofie-t.
–  Nem ismerem… ismertem – válaszolta Bryce Hunt mellé
lépve. – Tegnap hallottam róla először, amikor ő idejött
kérdezősködni. – Tharion felé pillantott, aki felemelte hosszú
ujjú kezét. – De most már nekem is rengeteg kérdésem van,
úgyhogy mi lenne, ha… leülnénk beszélgetni? Ahelyett hogy így
meredünk egymásra.
Becsukta a lakás ajtaját, aztán leült az egyik bárszékre a
pultnál, berúgta alá a magas sarkúját. Ruhn a bal oldalán foglalt
helyet, Hunt a jobbján. Cormac állva maradt a nagyszoba
közepén, őket figyelte.
–  Miért különböznek az árnyékaid Ruhnéitól? – kérdezte
Bryce Cormactől.
 – Tényleg pont ez érdekel a legjobban? – motyogta Hunt.
Bryce rá se hederített.
– Honnan ismeritek Sofie-t? – ismételte Cormac.
Bryce a szemét forgatta.
– Mondtam már, hogy én nem ismerem. Tharion, lennél olyan
kedves, és véget vetnél a szenvedéseinek?
Tharion összefonta a karját, hátradőlt a kanapén.
– A megbízóm szeretné, ha megbizonyosodnék a haláláról.
Bryce-nak feltűnt, hogy Tharion válaszát akár úgy is lehet
értelmezni, hogy azzal bízták meg, gondoskodjon a veszélyes
lázadó haláláról. Eszes fickó!
–  És megbizonyosodtál róla? – Cormac hangja elmélyült.
Remegett, mintha kis híja lenne csupán, hogy nem veti magát
Tharionra. Parazsak izzottak a hajában.
Hunt ekkor nekidőlt a pultnak, rákönyökölt. Villámok
kígyóztak a szárnyain, az arcára halálos nyugalom rajzolódott
ki. A megtestesült Umbra Mortis. Bryce beleborzongott a
szavaiba:
–  Nyilván te is felfogod, hogy nem szedsz ki belőlünk
semmilyen választ, és nem is fogsz élve távozni innen, amíg
meg nem győzöl minket néhány kulcsfontosságú dologról.
Az istenekre! Komolyan gondolta. Bryce szíve zakatolt.
–  Úgyhogy vegyél egy nagy levegőt! – mondta Hunt a
hercegnek. – Nyugodj meg! – Az angyal az összes fogát
kivillantva elmosolyodott. – És fogadd meg a hölgy tanácsát, ülj
le a kibaszott seggedre!
Bryce összepréselte az ajkát, nehogy elmosolyodjon. Mire
Cormac… Valóban nagy levegőt vett. Egyet, majd még egyet.
Bryce Ithanre pillantott, de a fiú egyre a mélyeket lélegző
herceget bámulta, minden egyes mozdulatát úgy figyelte, mint
régen az ellenfeleit a naplabdapályán.
Ruhn viszont meglepetten összenézett Bryce-szal. Így szólt a
fejében: Erre nem számítottam.
Bryce akár még válaszolt is volna, de ekkor Cormac karján
elhalványultak az árnyékok. Széles vállának izmai elernyedtek.
A herceg az étkezőasztalhoz ment, és leült. A tekintete tiszta
volt, jóval nyugodtabb.
Bryce mellkasán kihunyt a csillag. Mintha meggyőződött
volna róla, hogy most már minden rendben.
– Helyes – szólalt meg Hunt azon a határozott hangján, amitől
Bryce-ban minden úgy összekuszálódott. – Kezdjük az elején!
Hogy jutottál be? Tele van védővarázslatokkal ez a hely.
–  A macska… vagyis hát nem macska. Tudta, hogy ki… hogy
mi vagyok én. – Az arcára kiülő nemtetszés alapján a herceg
csak ideiglenesen tette félre a kérdést. – Óriási lyukat hagyott a
védővarázslatok hálóján.
Hunt bólintott, mintha mindez nem lett volna kibaszott nagy
probléma.
– És miért jöttél ide pont ebben a pillanatban?
Átkapcsolt kihallgató üzemmódba. Hányszor csinálta már
ugyanezt a 33.-ban?
Cormac Tharionra mutatott.
–  Mert úgy vélem, ugyanazt a személyt keressük. Emile
Renastet. Tudni akarom, mit derítettetek ki.
 Bryce halk, meglepett hangot hallatott, képtelen volt elfojtani.
Tharion vonásai a Folyókirálynő hírszerzési parancsnokához
méltóan hűvösek maradtak. Azt kérdezte:
– Pippa Spetsos küldött?
Cormac ugatásszerűen felnevetett.
–  Nem. Pippa az oka annak, hogy Emile elmenekült a
Bodegravenről.
– Akkor ki küldött Emile után? – kérdezte Hunt.
– Senki – válaszolta Cormac, és újabb mély levegőt vett. – Más
miatt küldtek ebbe a városba, több különböző okból kifolyólag,
de Emile megkeresése… – Megfeszült az állkapcsa. – Sofie-val
közel álltunk egymáshoz. Segítettem neki kiszabadítani Emile-t
Kavallából. És mielőtt Sofie… – Nagyot nyelt. – Ígéretet tettem
neki. Nemcsak mint ügynök az ügynöknek, hanem… barátként
is. Megígértem, hogy vigyázni fogok Emile-re. Cserben hagytam
Sofie-t. Mindenféle szempontból cserben hagytam őt.
Vagy zseniális színész, szólalt meg Ruhn Bryce fejében, vagy
szerelmes volt Sofie-ba.
Egyetértek, válaszolta Bryce.
– Miért menekült el Emile Pippa elől? – kérdezte Tharion.
Cormac beletúrt szőke hajába.
–  Fél tőle. Bölcsen is teszi. Pippa fanatikus, és már nem sok
választja el attól, hogy bekerüljön az Ophion vezérkarába. Az
elmúlt időszakban rengeteg bázisunkat elpusztították, és az
Ophion már annyira aggódik, hogy hajlandó elgondolkozni
Pippa ötletein. Félek, hamarosan követni is fogják őt. Nincs
olyan határvonal, amit Pippa meg az Esthajnal-katonái ne
lépnének át. Hallottatok errefelé a leopárdok lemészárlásáról,
nagyjából egy éve?
Bryce önkéntelenül is megborzongott. Ithan halkan azt
felelte:
– Igen.
Cormac így folytatta:
–  Pippa ötlete volt, az Esthajnal hajtotta végre. A vanír
gyerekekkel és kisbabákkal csalták ki a szülőket a
rejtekhelyükről, aztán mindannyiukkal végeztek. Puszta
kedvtelésből. Mert megtehették. Mert azok a szerencsétlenek
vanírnak születtek, és megérdemelték a halált. Még a gyerekek
is. Pippa azt mondta, ez is hozzátartozik a világ
megtisztításához. Így haladnak felfelé, egészen az Aszterekig.
Innen az Esthajnal név, azt jelzi, hogy bealkonyul az
Asztereknek.
Hunt Tharionra nézett, aki komoran bólintott. A jelek szerint
a hírszerzés parancsnoka is hallott erről.
– Pippa fegyverként tekint Emile-re – magyarázta Cormac. – A
szöktetés éjszakáján Emile elsüllyesztette a birodalmi
omegákat, és Pippa majd’ kiugrott a bőréből izgatottságában.
Megijesztette a fiút azzal, hogy legszívesebben azonnal a
harcmezőre vezényelte volna, és Emile megszökött egy
mentőcsónakban, még mielőtt meggyőzhettem volna, hogy
segíteni akarok neki. A legközelebbi kikötőbe ment, aztán
ellopott egy másik hajót.
– Élelmes kölyök – motyogta Ithan.
–  A partvidékig tudtam követni. – Cormac állal Tharion felé
bökött. – Láttalak a mocsárban, a hátrahagyott hajónál.
Gondoltam, te is a nyomában jársz. Aztán megtaláltad az
Esthajnal-katona holttestét. Nyilván rájöttél te is, hogy Pippa az
egységében akarja tudni Emile-t. Ha elkapja, visszarángatja az
Ophion főhadiszállására, és fegyvert kovácsol belőle. Azzá válik,
amitől az Aszterek úgy rettegnek, amiért évszázadokkal ezelőtt
az összes viharmadarat levadászták.
Cormac Huntra nézett.
–  Azt kérdezted, miért pont ebben a pillanatban jöttem ide.
Azért, mert a sellő elkezdett visszajárkálni ide, és gondoltam,
nektek is lehet valami közötök ehhez az egészhez. Pont nektek,
amikor azért küldtek ide, hogy megismerkedjek veletek!
Reménykedtem, hogy Emile talán itt van. – Ismét megfeszült az
állkapcsa. – Ha tudjátok, merre jár, mondjátok el! Veszélyben
van.
– Nem értem – szólt közbe Ruhn. – Te és Pippa mindketten az
Ophionnak dolgoztok, de te mégis próbálod megtalálni Emile-t…
nehogy az Ophionhoz kerüljön?
– Igen.
– Nem dühíted fel ezzel az Ophiont?
–  A vezérkar nem fog rájönni, hogy közöm van hozzá –
válaszolta Cormac. – Egyéb végrehajtandó feladataim is vannak
itt.
Bryce-nak cseppet sem tetszett mindez. Leugrott a székéről, és
közelebb lépett az étkezőasztalhoz. Még végig sem gondolta, mit
akar mondani, már mozgott a szája.
–  Komolyan azt várod, hogy elhiggyük neked ezt az egészet,
amikor annyira megszállottan vágytál egy kibaszott
fémdarabra, hogy képes lettél volna megölni érte a bátyámat?
Ruhn és a kezében lévő Csillagkard felé intett.
Ruhn meglepetten felmordult, Cormac pedig azt felelte:
–  Az ötven évvel ezelőtt volt. Változunk. A prioritásaink is
változnak.
Bryce még közelebb lépett az asztalhoz, nem érdekelte, ha
Cormac kihívásként értelmezi.
–  A tündérek nem változnak. Ti, régimódi lúzerek biztosan
nem.
Cormac tapintható undorral járatta közte és Ruhn között a
pillantását.
–  Ti, valbarai tündérek folyton nyavalyogtok! Hát nem jöttél
rá semmire önmagaddal, a sorsoddal kapcsolatban, Ruhn
herceg, amikor ott jártam a sarkadban?
– Hasba szúrtad Decet – javította ki Ruhn szelíden. – Nem „a
sarkamban jártál” a legjobb megfogalmazás erre.
Tharion közbeszólt:
–  Tegyük fel, hogy elhisszük a mesédet! Miért állna be egy
tündérherceg az Ophionhoz?
– Azért csatlakoztam hozzájuk, mert azt éreztem, így helyes –
válaszolta Cormac. – Ez a lényeg, a többi nem számít.
– Kivéve, ha az Asztereknek dolgozol – felelte Bryce.
–  Gondolod, hogy átadnálak az Asztereknek? – Cormac
hűvösen, érzelemmentesen felnevetett. – Senkinek sem
kívánnám azt a sorsot. A kristálypalotájuk alatti tömlöcök még
a Veremnél is sötétebbek.
 – Tudom – felelte Hunt. – Jártam ott.
Bryce gyűlölte a Hunt szemébe szökő árnyékokat. Bármit
megtett volna, hogy megszabaduljon tőlük. Hogy
megakadályozza az újbóli felbukkanásukat. Egy csapatot
alkottak, ők voltak a Mindenáron Túlélők. Nem érdekelte, ha
ettől gyávának tűnik.
Cormac nem törődött Hunt közbeszólásával, tovább beszélt:
–  Sofie azért állt be Ophion-ügynöknek, mert az Aszterek
lemészárolták a családját. Az embercsaládját és korábban a
viharmadárőseit is. Egyedül az érdekelte, hogy előkerítse az
öccsét. Mindent érte tett.
Tharion kinyitotta a száját, de Bryce felemelt kézzel
belefojtotta a szót, és ő maga szólalt meg:
– Tharion azért jött ide tegnap, hogy megkérdezze, mit tudok
Sofie és egy olyan személy kapcsolatáról, akit… ismertem. Extra
gyanúsan viselkedett – mondta, amivel kiérdemelte Tharion
szúrós pillantását –, úgyhogy faggatni kezdtem, és sikerült
kiszednem belőle, hogy a Folyókirálynő parancsára Emile-t
keresi.
Cormac összehúzott szemmel Tharionra nézett.
– Mit akar a királynőd a fiúval?
Tharion vállat vont.
– Le merném fogadni, hogy semmi jót – mormolta Ruhn.
Tharion figyelmeztetésképp Ruhnra mordult, de ekkor Bryce
azt mondta:
– Nem érdekel a politika. Emile egy eltűnt gyerek. Szeretném
megtalálni.
 És kideríteni, mi köze volt Danikának Sofie-hoz, de… az még
várhat. Először ki akarta ismerni Cormacet.
Az avalleni herceg tekintete megenyhült kissé, hála csillant
benne.
Lehet, hogy megjátssza, jegyezte meg Ruhn.
Lehet, de az az érzésem, hogy nem, válaszolta Bryce, majd
oldalra billentett fejjel azt kérdezte Cormactől:
–  Az Ünő elég kemény ellenfél. Képes volt ennyi időt és
energiát fektetni abba, hogy megölje Sofie-t csak azért, mert
kiszabadította az öccsét? Vagy inkább azért tette, mert Sofie
viharmadár?
Cormac keze ökölbe szorult a teste mellett.
–  Az Ünő azért fektetett ennyi időt és energiát ebbe az
egészbe, mert Sofie gondoskodott róla, hogy az Ophion
mindenképpen elküldje a hajót Emile-ért. Kulcsfontosságú
információra tett szert az Aszterekkel kapcsolatban, és ezt még
épp idejében a vezérkar értésére adta.
– Mit derített ki? – buktak ki Huntból a szavak, még a szárnya
is megrándult.
–  Miféle információról beszélsz? – kérdezte Tharion is
elfelhősödő képpel.
Cormac a fejét rázta.
–  Ezt egyedül Sofie tudta. Nekem csak annyit említett, hogy
valami nagy dologról van szó, ami megváltoztatja a háború
menetét. Hogy az Ophion még gyilkolni is képes lenne érte. És
hogy az ellenségeink is gyilkolnának, hogy megakadályozzák a
kitudódását.
 A szoba másik felében Ithan tágra nyílt szemmel bámult.
Felkészítette őt bárki ilyesmire a kiképzése során? Na és Bryce-t
felkészítette?
–  Az Aszterek valószínűleg azért küldték rá az Ünőt, hogy
eltegye láb alól, még mielőtt Sofie bárki másnak elárulhatná,
amit megtudott – mondta Tharion.
Cormac grimaszolt.
–  Igen. Úgy sejtem, az Ünő azzal is tisztában volt, hogy Sofie
nem törne meg, ha megkínozná, és úgy döntött, jobb, ha az
információ vele együtt a sírba száll. – Megborzongott. –
Leszaggatták a körmeit, amikor Kavallába vitték. Azt mondta,
az egyik kezével már végeztek, és amikor megkérdezték, mit
tud, odanyújtotta a másik kezét is. – Felnevetett. – Az egyik őr
elájult.
–  Bátor nő – mondta Ithan halkan, amivel kiérdemelte
Cormac hálás bólintását.
Bryce azt kívánta, bár ő maga mondta volna ki. Szemügyre
vette a saját tökéletes manikűrjét. Elmerengett, vajon ő kibírná-
e, ha ilyesmire kerülne sor. Cormac komor arckifejezéssel ismét
Tharionhoz fordult.
–  Mondd, hogy az Ünő legalább golyót eresztett Sofie fejébe,
mielőtt a mélybe lökte!
– Nem tudom – válaszolta Tharion. – Nem volt ott a holtteste.
– Mi?
Cormac árnyékai ismét felcsaptak.
– Az ólomtömbök és a láncok ott voltak – magyarázta Tharion.
– De Sofie testét nem találtam. És a béklyót kinyitották.
 Cormac talpra ugrott.
–  Sofie életben van? – Színtiszta remény csendült a
hangjában. Őszinte szerelem vezérelte volna? Vagy inkább a
Sofie birtokában lévő információ érdekelte?
–  Nem tudom – ismételte Tharion. Aztán beismerően
hozzátette: – Pont ezért jöttem Bryce-hoz. Volt egy barátja, aki
évekkel ezelőtt ismerte Sofie-t. A kettejük közötti kapcsolat
részleteit próbálom kideríteni, hátha elvezet Emile-hez. –
Tharion megrándította a vállát. – Jó okom van azt feltételezni,
hogy réges-régen biztonságos találkozóhelyet készítettek elő
pont egy ilyen esetre, és hogy Emile talán oda tarthat. És persze
Sofie is, ha életben van.
Vajon Sofie elárulta volna ezt a nagyon fontos információt az
öccsének? Bryce Huntra pillantott, mire az angyal egy Eszedbe
ne jusson! pillantással válaszolt.
Cormac fel-alá járkálva így szólt:
– Sofie átesett a Zuhanáson, egy illegális központban hajtotta
végre, hogy ne legyen nyoma. Eszembe jutott, hogy talán
túlélhette, de mivel nem vette fel velem a kapcsolatot… –
Összehúzott szemmel a sellőre nézett. – Mi egyebet derítettél ki?
– Csak ennyit – hazudta Tharion, keresztbe téve a lábát.
Cormac arcán metsző, gúnyos vigyor jelent meg.
– Na és mi van Danika Fendyrrel?
Bryce megdermedt.
– Mi van vele?
Hunt újabb figyelmeztető pillantást lövellt felé, hogy fogja be
a száját.
 –  Ismerték egymást Sofie-val – mondta Cormac. – Ő
gondoskodott erről a biztonságos találkozóhelyről, nem igaz?
– Ezt nem tudhatod biztosan – felelte Hunt.
–  Dehogynem – vágta rá Cormac továbbra is Bryce-t, a
mellkasán ismét halvány fénnyel ragyogó csillagot figyelve. –
Ezért egyeztem bele, hogy elveszem Bryce-t feleségül.
 
 
Ruhnnak időre volt szüksége, hogy feldolgozza ezt az egészet.
Gyanakodva figyelte az unokatestvérét.
Bryce viszont kuncogni kezdett.
– Én meg már azt hittem, a nyerő személyiségem az oka.
Cormac nem mosolyodott el.
–  Beleegyeztem, hogy feleségül veszlek, mert a közeledbe
akartam jutni. És ez rád is vonatkozik, kuzin – fordult Ruhnhoz.
–  Egy baráti látogatás nem lett volna elég? – förmedt rá
Athalar.
– Az avalleni és a valbarai tündérek között cseppet sem baráti
a viszony. Szövetségesek vagyunk, igen, de riválisok is. Nyomós
indokra volt szükségem, hogy ideutazhassak. És ide kellett
jönnöm, hogy megtaláljam Emile-t. Hála Urdnak, hogy az
Ophion is pont ide akart küldeni egy másik ügyben!
Bryce haragosan rámeredt.
–  Elég szélsőséges lépésnek tűnik házasságra kényszeríteni
engem mindezért.
– Ez az egyetlen aduászom. Hogy utódokat tudok nemzeni.
Ruhn felhorkant. Úgy tűnt, több közös van bennük az
unokatestvérével, mint hitte.
– Tőlem mit akarsz?
–  Képes vagy gondolatátvitelre, nem igaz? Így éltétek túl a
barátaiddal a Hercegek Barlangját a Próbatételetek során. Úgy
harcoltatok, mintha egyként gondolkoztatok volna. Sosem
vallottad be apámnak, de sejtette. Én magam is sejtettem.
Különleges csillagfényű adottság. Az Ophionnak nagy szüksége
lenne erre a képességre.
– Mi van az unokatestvéreiddel, az ikrekkel? – kérdezte Ruhn.
– Ők is képesek a gondolatátvitelre.
– Bennük nem lehet megbízni. Ezt te is tudod.
Athalar közbevágott:
–  Ne hagyd, hogy belerángasson ebbe az egészbe, Danaan,
bármiről legyen is szó! Az egy dolog, ha keresni kezdjük Emile-t.
De ha meghallgatod a toborzóbeszédét, már csak egy lépés
választ majd el attól, hogy az Ophionnak dolgozz. Az Asztereket
nem fogja érdekelni, hogy beleegyeztél-e, vagy elküldted a
fenébe. – Cormac szemébe nézett. – És hadd emlékeztesselek,
hogy az Ophion olyan légiókkal készül szembeszállni, amik
erőben és méretben is túlszárnyalják a saját seregeit. Ha az
Aszterek csatába vonulnak, nektek annyi.
Az Aszterek ereje, a bennük ragyogó szent csillag bármilyen
hadsereget elsöpör a föld színéről.
Hunt így folytatta:
–  És ha az Aszterek megneszelik, hogy Ezüstíj ügynök
próbálja beszervezni Ruhnt, mindannyiunkat kihallgatnak. Már
ha szerencsénk van. Ha nem, akkor kivégeznek.
 – Ez nem aggasztott akkor, amikor fellázadtál, Bukott angyal –
szállt vitába vele Cormac.
–  A saját káromon tanultam – szűrte Hunt az összeszorított
fogai között. Bryce közelebb lépett hozzá, végigsimított az
ujjain. – Szeretném megóvni a barátaimat, nehogy nekik is meg
kelljen tanulniuk ezt a leckét.
Nem kellett volna, hogy bármit is jelentsen Ruhn számára az
a tény, hogy Athalar a barátjának tartja. Mégis számított.
– Nem csak elment az eszed, hogy mindezt elmondtad nekünk
– jelentette ki Hunt –, egyenesen vakmerő vagy. Egy
szempillantás alatt elárulhatunk.
–  De az is lehet, hogy az Aszterek ügynöke vagy, és
megpróbálsz csapdába csalni minket – tette hozzá Tharion.
Cormac azt felelte:
– Elhihetitek, hogy nem szoktam minden jöttmentnek elárulni
mindezt. – Végigmérte Athalart. – Lehet, hogy te elkövettél
néhány ostoba hibát a múltban, Umbra Mortis, de én nem
fogok.
–  Baszd meg! – Ezek most Bryce szavai voltak, halkan,
veszedelmesen ejtette ki őket.
Ruhn Cormachez fordult, remélve, hogy le tudja hűteni
valamelyest a kedélyeket:
–  Nem fogok összedolgozni sem veled, sem az Ophionnal.
Nem vállalok ekkora kockázatot. Úgyhogy ne is kérj meg arra,
amire szeretnél, nem fogom használni neked a… az elmebeli
képességeimet.
Gyűlölte, hogy az unokatestvére tud róla. Hogy Tharion
meglepetés, csodálat és óvatosság elegyével figyeli őt.
Cormac keserűen felnevetett.
– Nem akarod veszélybe sodorni a barátaidat és a családodat?
Mi van azzal a számtalan baráttal és családdal Pangerában,
akiket megkínoznak, rabszolgasorba taszítanak,
meggyilkolnak? Amikor láttam, hogy bejössz ide, azt hittem,
Ketos parancsnoknak segítesz Emile előkerítésében. Abban
reménykedtem, hogy meggyőzhetlek, ennél sokkal egyszerűbb
is lehet ez az egész. De úgy tűnik, mindannyian többre tartjátok
a saját életeteket, mint mindenki másét.
– Menj a francba! – mordult rá Hunt. – Nem láttad, mi történt
itt tavasszal?
– De. Meggyőzött arról, hogy… együttérzőek vagytok. – Bryce-
hoz fordult. – Láttam, hogy az Aszfodéloszmezőkre rohantál. Az
emberekhez. – Ithanre pillantott. – Ahogy te is. Azt hittem,
együttéreztek velük a nehezebb sorsuk miatt. – Ismét Bryce-ra
nézett. – Ezért szerettem volna idejönni hozzád. Danikával
közösen megmentettétek ezt a várost. Rájöttem, hogy közel
álltatok egymáshoz. Kíváncsi voltam, tudsz-e bármit, mert már
régóta sejtettem, hogy Danika találkozóhelyet biztosíthatott
Sofie számára. – Tharionra nézett. – Szerinted merre lehet?
–  Kellemes helyen biztos nem – motyogta Tharion, majd
hozzátette: – Majd a megfelelő időpontban elárulom a
részleteket, hercegfiú.
Cormac felhúzta magát, ismét fellobbantak a lángjai, de Bryce
közbeszólt:
– Hogy ismerkedett meg Danika és Sofie?
 Ruhn rádöbbent, hogy a húga számára mindennél fontosabb
ez a kérdés.
Cormac a fejét rázta.
– Nem tudom pontosan. Abból, amit Sofie mondott, nekem az
jött le, hogy Danika gyanakodott az Aszterekre, és szüksége volt
valakire, aki bizonyítani tudja a gyanúját. Sofie volt ez a
személy.
Bryce szeme fénylett, érzelmek kavarogtak benne. Semmi jót
nem jelentett. Aztán összevonta a szemöldökét.
– Danika két éve meghalt. Sofie azóta tudott erről a bizonyos
dologról?
–  Nem. Amennyire én értettem, Danika három éve kereste
meg Sofie-t, hogy szerezzen bizonyítékot, de sok időbe telt
beférkőzni a megfelelő helyre. Danika meghalt, még mielőtt
Sofie átadhatta volna neki az információt. Amikor végre
sikerült kiderítenie, amit kellett, úgy döntött, manipulálni fogja
az Ophiont a segítségével, hogy mindenképpen tartsák a
szavukat, és segítsenek neki kimenekíteni Emile-t.
– Szóval Danika az Ophionnak dolgozott? – kérdezte Ithan. A
farkas arcán színtiszta megrökönyödés ült.
– Nem – válaszolta Cormac. – Kapcsolatban állt velük, de nem
jelentett nekik. Sofie elmondása alapján Danikának megvoltak a
maga tervei.
Bryce oldalra döntött fejjel figyelte Cormacet. Ruhn ismerte
ezt a nézést.
Bryce forralt valamit. Határozottan kitervelt valamit.
A húga közelebb lépett Cormachez. Egyedül mezítlábas
talpának a dobbanása törte meg a csendet. Ruhn megfeszülve
várta, milyen szavak hagyják majd el Bryce száját.
– Én a magam részéről úgy gondolom, Aidasnak nem szokása
az Aszterek hű szolgáit beengedni a lakásomba.
–  Aidas. – Cormac meghökkent, elsápadt. – Az a macska a
Katlan hercege?
–  Bizony – felelte Bryce. – És szerintem Aidas ajándéka volt,
hogy idehozott téged. – Athalar pislogva nézett rá, de Bryce így
folytatta: – Mondhatod, hogy Thariont követted, meg hogy be
akarod szervezni Ruhnt, de egyetlen pillanatra se hidd, hogy
véletlenül pont akkor jöttél ide, amikor Aidas azt mondta,
tanuljam meg használni az erőmet. – Összefonta a karját. – Mit
tudsz a csillagfényű képességekről?
Cormac nem felelt. Bár Ruhn félig attól rettegett, hogy Bryce-
nak igaza van, mégis kibuktak belőle a szavak:
–  Mondtam neked a múltkor, hogy a drágalátos
unokatestvérem mindenáron meg akarta szerezni a
Csillagkardot, ezért az égvilágon mindent megtanult a
csillagfényűek erejéről, amit csak lehetett. Két lábon járó
könyvtár a témában.
Cormac haragosan rámeredt. De azért beismerte:
–  Valóban… sokat olvastam fiatalkoromban a különféle
képességekről.
Bryce szája felfelé görbült.
–  Lázadó herceg és könyvmoly – jegyezte meg. Athalar úgy
nézett rá, mintha elment volna a józan esze. – Alkut ajánlok.
Hunt morogva ellenkezett, Ruhn gondolatai viszont
szélsebesen kavarogtak. Ezt a Bryce-t jól ismerte – a lányt,
akinek folyton van valami hátsó szándéka.
–  Hát nem jószívűségből segítenél, hercegnő? – kérdezte
Cormac gúnyosan.
– El akarom kerülni ezt a házasságot – jelentette ki Bryce, és
egyik ujjával végigsimított a pult szélén. Ruhn úgy tett, mintha
nem látná, hogy Athalar megborzong. – De tudom, hogy ha túl
hamar felrúgom a jegyességet, akkor… a nemzőm ideküld
valakit, akinek nem áll majd annyira érdekében összedolgozni
velem. – Ez igaz. – Szóval összefogunk Tharionnal, hogy
megtaláljuk Emile-t. Még azt is segítek neked kideríteni, hogy
Danika miféle információra akart szert tenni Sofie-n keresztül.
De amikor azt mondom, hogy eljött az ideje, felbontjuk ezt a
jegyességet. És tanítani fogsz a mágiámmal kapcsolatban. Ha
nem, hát sok sikert! Elirányítom hozzád Pippát meg az
Esthajnal egységét.
Hunt elvigyorodott.
Ruhn igyekezett nem ugyanígy tenni. Tharion összekulcsolta
két kezét a feje mögött. Egyedül Ithan tűnt meglepettnek.
Mintha még sosem látta volna Bryce-t így viselkedni.
–  Jól van – egyezett bele Cormac. – De a jegyességnek csak
akkor vetünk véget, ha végeztem az Ophiontól kapott feladattal.
Csak ezzel tudom magyarázni, hogy Valbarában tartózkodom.
Ruhn azt várta, hogy Bryce vitatkozni fog, de a húga
végiggondolta a dolgot.
–  Valamivel tényleg kénytelenek leszünk magyarázni, hogy
együtt vagyunk – gondolkozott hangosan. – Máskülönben
mindenki, aki tudja, milyen szar alak vagy, csodálkozna, hogy
ugyan miért vagyok hajlandó leereszkedni odáig, hogy veled
töltsem az időmet. Gyanús lenne.
Hunt a vállába köhögött.
– Én vagyok az egyetlen, aki őrültségnek tartja ezt az egészet?
– fakadt ki Ruhn.
Ithan is megszólalt:
–  Szerintem mind halottak vagyunk, amiért egyáltalán
megtárgyaltuk ezt.
Hunt komoran, fáradtan dörgölte az állkapcsát.
– Át kell beszélnünk, mielőtt döntést hozunk.
Bryce ismét végigsimított a kezén.
Ruhn egyetértően felmordult, aztán az unokatestvéréhez
fordult:
–  Rohadt sok mindent zúdítottál a nyakunkba. Fel kell
dolgoznunk. – Az ajtóra mutatott, jelezve, hogy jobb, ha Cormac
most távozik. – Majd felvesszük veled a kapcsolatot.
Cormac nem mozdult.
– Tegyetek véresküt, hogy egy szót sem szóltok senkinek erről
az egészről!
Ruhn felnevetett.
– Nem fogok véresküt tenni. Megbízhatsz bennünk. A kérdés
az, hogy mi is megbízhatunk-e benned.
– Ha én képes vagyok megbízni olyan gyáva férgekben, akik a
körmüket festegetik, amíg a világ többi részén szenvednek,
akkor ti is megbízhattok bennem.
–  Látom, nagyon próbálsz elbűvölni, Cormac – felelte Bryce
szárazon.
– Tegyetek véresküt! Aztán elmegyek.
– Nem – felelte Bryce meglepő nyugalommal. – Tíz perc múlva
a körmösömnél kell lennem.
Cormac mogorván rámeredt.
–  Holnapra tudnom kell a válaszotokat. Addig is az életemet
bízom rátok. – Ruhnra pillantott. – Amennyiben kíváncsi vagy a
toborzóbeszédemre, az Íjász és az Őr sarkán lévő kocsmában
leszek. Igazán… nagyra értékelnénk a segítségedet.
Ruhn nem felelt. Rohadjon meg ez a szemétláda!
Cormac hűvös derűvel összehúzta a szemét.
–  Apád továbbra sem tudja, hogy képes vagy
gondolatátvitellel kommunikálni, igaz?
– Fenyegetni merészelsz? – vicsorgott Ruhn.
Cormac vállat vont, megindult az ajtó felé.
– Keress meg a kocsmában, és kiderül!
– Seggfej – mormolta Ithan.
Cormac már a kilincset fogta, amikor megtorpant. Nagy
levegőt vett, kidolgozott izmai hullámzottak a hátán. Mire
hátranézett a válla felett, a derűnek és a fenyegetésnek nyoma
veszett.
– Tegyük félre egy pillanatra Sofie és Emile problémáját! Ez a
világ annyival több lehetne! Szabadok lehetnénk. Nem értem,
miért nem vágytok rá.
– Nehéz kiélvezni a szabadságot, ha halott vagy – felelte Hunt
sötéten.
Cormac kinyitotta az ajtót, és belépett a kavargó árnyékok
közé.
–  Elképzelni sem tudok jobb indokot, amiért az életemet
adhatnám.
 17.

– Érzi még úgy rajtam kívül bárki, hogy épp egy rossz álomból
ébredt?
Ithan kérdése visszhangot vert a lakás súlyos csendjében.
Bryce megnézte az időt a telefonján. Tényleg kevesebb mint
egy órája sétált végig az ebédidő miatt zsúfolt utcákon
Ruhnnal? Elgondolkozva megdörgölte a továbbra is halványan
fénylő csillagát, majd így szólt:
– Vissza kell mennem a levéltárba.
–  Ezek után képes vagy visszamenni dolgozni? – hüledezett
Ruhn.
Bryce átvágott a szobán, a Huntra vetett pillantására az
angyal azonnal követni kezdte. Mindig is megértette Bryce-t,
nem kellett Ruhn flancos gondolatátvitele ahhoz, hogy némán
kommunikáljanak.
Bryce megtorpant a bejárati ajtónál. Cormac erejéből semmi
sem maradt hátra, egyetlen árnyfoszlány, egyetlen parázs sem.
Egy pillanatra Bryce azt kívánta, bár ismét átélhetné a Lehabah
társaságában, a galériában és annak csendes könyvtárában
megismert békét. De mindezek végérvényesen odavesztek.
Úgyhogy Bryce az arcizmait megregulázva, a tőle telhető
legnagyobb nyugalommal fordult az őt figyelő férfiak felé.
– Lehajítottak nekünk ide egy bombát, és most ketyeg az óra.
Gondolkoznom kell. És szerződés kötelez, hogy megjelenjek a
munkahelyemen.
Ahol behúzhatja maga mögött az irodája ajtaját, és
kitalálhatja, hogy pokoli gyorsan menekülőre fogja-e, vagy
inkább szembenéz azzal a bombával.
Hunt megérintette a vállát, de nem szólt semmit. Hónapokkal
ezelőtt odaugrott egy bomba elé, a testével védte Bryce-t a
kénköves lövedéktől. Ettől viszont sehogyan sem óvhatja meg.
Bryce képtelen lett volna elviselni Hunt arcának látványát,
tudta, hogy csakis aggodalom és félelem ülhet rajta. Az angyal
tudta, hová vezet ez az út. Hogy miféle ellenséggel kell
szembeszállniuk, és mennyi esélyük van a győzelemre.
Inkább Tharion felé pördült.
–  Te mit akarsz, Tharion? Azt értem, hogy esetedben a
Folyókirálynő mozgatja a szálakat a háttérből, de te mit akarsz?
– Kezdetnek ezt a lakást – felelte Tharion a hátpárnára hajtva
a fejét. Nagy levegőt vett, izmos mellkasa kitágult. – Válaszokat
akarok. Bármilyen parancsot kaptam is, ki akarom deríteni az
igazat a velem szemben és a mögöttem felsorakozó
ellenségekről. De hajlok rá, hogy higgyek Cormacnek, nem úgy
tűnt, mintha hazudott volna.
– Sokkal gyakorlottabb benne, mint hinnéd – morogta Ruhn.
– Szerintem sem hazudott – hagyta helyben Hunt.
 Bryce megdörgölte a nyakát, de aztán hirtelen kihúzta magát.
– Van bármiféle esély arra, hogy az Alkony titkának köze lehet
az Esthajnal egységhez?
Tharion felvonta a szemöldökét.
– Miért?
Hunt azonnal értette, mire gondol.
– Esthajnal. Azaz alkonyat.
–  És a Thurr-projekt… a viharok istene… Lehet, hogy annak
meg a viharmadarakhoz van köze? – folytatta Bryce.
–  Gondolod, hogy Pippa Esthajnal egységéről derült ki
valami? – kérdezte Ruhn.
– Valami meghatározó információnak tűnt – mondta Tharion.
– És Thurr… Lehet, hogy van köze a viharmadár dologhoz. A
Danikának küldött válasza alapján Sofie félt az Aszterek
haragjától… Talán, mert félt attól, hogy megtudják, milyen
képességekkel rendelkezik.
– Ez mind találgatás – vette vissza a szót Hunt. – És nem elég
egyértelmű következtetések. De lehet, hogy elvezetnek
valahova. Sofie és Danika nyilván tisztában volt mind az
Esthajnal, mind pedig az Aszterek jelentette veszéllyel.
– Visszatérhetnénk ahhoz a tényhez, hogy a Katlan hercege az
ölemben ült? – kérdezte Ithan.
– Van mit bepótolnod – mondta Hunt, és sötéten felnevetett. –
Örülj neki, hogy a megidézésénél nem voltál jelen!
Bryce belekönyökölt.
– Tényleg vissza kell mennem dolgozni.
–  Ugye nem kell elmennünk a Csontnegyedbe, hogy
megkeressük Emile-t és Sofie-t? – kérdezte Ruhn.
Bryce arca megrándult.
–  Senkit nem vagyok hajlandó a Csontnegyedben keresni,
hacsak nem vagyunk benne teljesen biztosak, hogy ott van.
– Ebben egyetértünk – vágta rá Tharion. – Túl veszélyes csak
úgy odamenni. Nyomozzunk tovább! Talán Danika valami mást
értett a megfáradt lelkek alatt.
Bryce bólintott.
–  Egyikünk se beszéljen erről senki mással! Azt gondolom,
mind tisztában vagyunk vele, hogy karóba húzva végezzük, ha
ennek híre megy.
–  Cormac egyetlen szavára végünk – jegyezte meg Ruhn
komoran.
–  A mi egyetlen szavunkra pedig neki van vége – vágta rá
Hunt. Állal Bryce felé intett, aki végre a szemébe nézett, és
egyedül metsző, számító pillantást talált benne. – Vigyél
magaddal fegyvert!
Bryce a homlokát ráncolta.
– Szó sem lehet róla! – A szűk ruhájára mutatott. – Mégis hova
rejtsem el?
–  Akkor vidd el a kardot! – A Bryce hálószobájába vezető
folyosóra mutatott. – Használd kiegészítőként. Ha valaki, te
divatossá tudod tenni.
Bryce akaratlanul is Ithanre pillantott. Mindent elárult vele.
– Nem adtad vissza Danika kardját a tavaszi támadás után? –
kérdezte a farkas halkan.
– Sabine megküzdhet velem érte – felelte Bryce. Nem törődött
azzal, hogy Hunt ráparancsolt, vegye magához a pengét a
szekrényből. Elfordította a kilincset. – Hagyjuk ezt az egészet
mára! Egyezzünk meg abban, hogy nem cseszegetjük egymást,
imádkozzunk, hogy Cormac ne legyen egy nyomorult hazudozó,
aztán holnap este összeülünk megint.
– Legyen! – egyezett bele Tharion.
Bryce Hunttal a sarkában kilépett a folyosóra. Még hallotta,
hogy Ithan megszólal.
–  Nem így terveztem ezt a napot – motyogta a farkas
Tharionnak, majd felhangosította a tévét.
Nem vagy vele egyedül, gondolta Bryce, aztán becsukta az
ajtót.
 
 
Hunt teljesen összezavarodva állt Bryce mellett a lefelé tartó
liftben. Néhány csodás hónapja szabadult csak fel, és máris egy
újabb lázadás szélére sodródott. Ugyanaz a háború fenyegette,
legalábbis Aidas szerint. Csak a név és a hadsereg más. Hunt
tenyere izzadni kezdett. A saját szemével látta, hogyan fejlődött
ki ez a jelenlegi háború. Évszázadokon át fizette az árát.
Képtelen volt megálljt parancsolni a remegésének, úgy érezte, a
lift falai rádőlnek.
– Nem tudom, mit tegyek – mondta Bryce-nak.
A lány a lift kapaszkodójának dőlt.
– Én sem.
Megvárták, amíg kiérnek az utcára, és halkan tovább
beszélgettek. Hunt szájából egymás után buktak ki a szavak:
 –  Ez nem olyasmi, amibe csak úgy fejest ugorhatunk. – Nem
kapott rendesen levegőt. – Szétvert mechákat láttam, az
emberek kilógtak a pilótafülkéből, himbálóztak a belső
szerveik. Olyan erős farkasokat téptek ketté a szemem láttára,
mint Ithan. Az angyalok úgy radírozták le a harcmezőt a
magasból, hogy egyetlenegyszer sem érte a lábuk a földet. –
Megremegett, ahogy elképzelte Bryce-t mindezek közepette. –
Nem… Bassza meg!
Bryce belekarolt, Hunt pedig nekidőlt, beitta a melegét. A
tikkasztó hőség ellenére is fázott.
–  Nekem ez inkább tűnik… kémkedésnek, mint konkrétan
csatában küzdésnek, vagy ilyesmi – mondta Bryce.
–  Inkább halnék meg a harcmezőn, mint az Ünő egyik
kihallgatószobájában. – Inkább halnál meg te is egy csatamezőn,
mint az ő kezei közt. Hunt nagyot nyelt. – Sofie-nak szerencséje
volt, hogy az Ünő a tengerbe hajította, és nem törődött vele
tovább.
Hunt megtorpant egy sikátornál, behúzta Bryce-t az árnyékok
közé.
Végignézett a lány arcán: a szeplői éles kontrasztot alkottak
sápadt bőrével, a szeme tágra nyílt. Félelem ült benne. A
következő pillanatban az illatát is megérezte.
–  Sosem élhetünk normális életet – lehelte Bryce, és Hunt
beletúrt a lány hajába, kiélvezte a tincsek selymességét. –
Mindig ránk talál a baj.
Tudta, hogy Bryce-nak igaza van. Ők ketten nem olyanok,
akik átlagos életet élhetnek. Leküzdötte a csontig hatoló
remegését, a zúgást a fejében.
Bryce felemelte a kezét, meleg tenyerébe vette Hunt arcát.
Hunt belehajolt az érintésbe, visszafojtotta a feltörni készülő,
élvezetteljes hangot, ahogy Bryce hüvelykujjal végigsimított a
járomcsontján.
– Gondolod, hogy Cormac csapdába akar csalni minket azzal,
hogy Sofie valami kulcsfontosságú dolgot derített ki? És az
lenne a csali, hogy Danikának is köze van ehhez az egészhez
valamilyen formában?
– Előfordulhat – ismerte el Hunt. – De az tény, hogy Danika és
Sofie ismerte egymást valahonnan, az e-mailek bizonyítják. És
Cormac elég döbbentnek tűnt, amikor kiderült, hogy Sofie akár
életben is lehet. Szerintem azt hitte, hogy az Aszterekkel
kapcsolatos információ Sofie-val együtt a sírba szállt. Nem
csodálkoznék, ha most az járna a fejében, hogy talán mégis
játékban maradt.
– Szerinted Sofie elmondta Emile-nek, mielőtt elváltak?
Hunt vállat vont.
–  Együtt voltak Kavallában, előfordulhat, hogy egy alkalmas
pillanatban elárulta neki. De ha maga Emile nem is tudja,
viszont Sofie mégis életben van, Emile azt talán sejti, merre tart
a nővére. Ez elég értékessé teszi Emile-t. Mindenki számára.
Bryce az ujjain számolt.
–  Szóval az Ophion, Tharion és Cormac is meg akarja találni
őt.
– Ha te is be akarsz szállni a keresésbe, Bryce, akkor nagyon
óvatosan kell kerülgetnünk a többieket. Át kell gondolnunk,
hogy bele akarunk-e egyáltalán keveredni ebbe az egészbe.
Bryce elhúzta a száját.
– Ha van bármiféle esély arra, hogy kideríthetjük, mit tudott
Sofie, mit sejtett meg Danika, méghozzá úgy, hogy nem kell
közösködnünk Cormackel, és távol tarthatjuk magunkat ennek
a Pippa nevű nőszemélynek a mocskától meg attól, amit a
Folyókirálynő akar, akkor szerintem megéri vállalni a
kockázatot.
–  De miért? Hogy ne baszakodhassanak velünk az Aszterek
amiatt, amit Micah-val és Sandriellel műveltünk?
–  Igen. Fury ma reggel megemlítette, hogy Danika valami
veszélyes dolgot tudott róla, úgyhogy Fury is kiderített valami
hasonlóképp durva dolgot Danikáról. – Hunt nem kérdezhette
meg, hogy pontosan miről van szó, mert Bryce tovább beszélt: –
Miért ne csinálhatnánk mi is pont így? Az Aszterek tudnak
valami veszélyeset rólam. És rólad is. – Azt, hogy mindketten
megöltek egy arkangyalt. – Szeretném kiegyenlíteni egy kicsit a
terepet. – Hunt esküdni mert volna, hogy látta már ugyanezt az
arckifejezést az Őszkirályon. Bryce így folytatta: – Úgyhogy mi is
kiderítünk valami fontosat róluk. Gondoskodunk róla, hogy
amennyiben baszakodnak velünk, az információ napvilágot
lásson.
– Ez veszélyes játszma. És nem vagyok benne biztos, hogy az
Aszterek hajlandóak lesznek belemenni.
–  Tudom. De túl ezen, Danika elég fontosnak tartotta ezt az
információt ahhoz, hogy utánaküldje Sofie-t, és az életét
kockáztassa. Ha Sofie halott, akkor valaki másnak kell
kiderítenie.
– Nem a te felelősséged, Bryce.
– De igen.
Hunt nem akart belemenni. Egyelőre legalábbis.
– És mi van a sráccal?
– Őt is megkeressük. Leszarom, milyen erős, akkor is csak egy
gyerek, és belekeveredett ebbe az óriási káoszba. – Bryce
tekintete ellágyult, és vele együtt Hunt szíve is. Vajon Shahart
érdekelte volna a fiú? Csak úgy, ahogyan az Ophiont és a
Folyókirálynőt is: fegyvert látott volna benne. Bryce oldalra
billentett fejjel azt kérdezte: – És mi van azzal, hogy Cormac
szerint meg kell szabadítani a világot az Aszterektől? Ez sem
érdekel?
–  Persze hogy érdekel. – Hunt Bryce derekára csúsztatta a
kezét, közelebb húzta a lányt. – Egy olyan világ, ahol nincsenek
sem Aszterek, sem arkangyalok, nem létezik a jelenlegi
hierarchia… Szeretnék egyszer egy ilyen világot. De… –
Kiszáradt a szája. – De nem akarok ilyen világban élni, ha
közben azt kockáztatom, hogy… – Csak mondd ki! – Ha azt
kockáztatom, hogy mi ketten talán nem érjük meg.
Bryce tekintete ismét ellágyult, és újból végigsimított Hunt
arcán a hüvelykujjával.
– Ezzel én is ugyanígy vagyok, Athalar.
Hunt felnevetett, lehajtotta a fejét, de Bryce a szabad kezével
az állánál fogva felemelte. Hunt ujjai megfeszültek a lány
derekán.
Bryce whiskey-színű szeme ragyogott a sikátor
félhomályában.
–  Mivel elég veszélyes dolgokba keveredtünk, akár be is
vallhatom, hogy nem akarok a téli napfordulóig várni.
– Mire?
Bassza meg, egy teljes oktávot mélyült a hangja!
–  Erre – mormolta Bryce, és lábujjhegyre állt, hogy
megcsókolja.
Hunt félúton találkozott vele, képtelen volt elfojtani a
nyögését, ahogy magához rántotta Bryce-t, az ajkuk épp
ugyanabban a pillanatban ért össze, amikor a testük. Esküdni
mert volna, hogy kirántották a kibaszott világot a talpa alól,
amikor megérezte a lány ízét…
A feje megtelt tűzzel, villámokkal és viharral, és egyedül
Bryce szájára tudott gondolni, a meleg, csodás testére, arra,
hogy milyen fájdalmasan feszül a farka a nadrágjának – Bryce-
nak, ahogy a lány átkarolta a nyakát.
Azonnal kirakja a farkast a lakásból.
Hunt megpördült, a falnak nyomta Bryce-t, akinek a szája
szélesebbre nyílt, ahogy levegő után kapott. Hunt nyelve
beljebb férkőzött, megérezte a mézes fűszerízt, ami maga volt a
színtiszta Bryce. A lány Hunt dereka köré fonta a lábát, és Hunt
megfelelt a felhívásra, magasabbra emelte Bryce combját, olyan
erősen hozzápréselődött, hogy mindketten vonaglani kezdtek.
Bárki megláthatta őket, aki elhaladt a sikátor mellett. Az
ebédidejüket töltő lakosok tömkelege sétált el mellettük. Elég
lett volna egyetlen pillantás a sikátor poros árnyai felé, egyetlen
fotó, és ez az egész…
 Hunt megdermedt.
Egyetlen fotó véget vethet Bryce és Cormac jegyességének.
Ahogy az alkujuknak is.
– Mi a baj? – kérdezte Bryce levegő után kapkodva.
– Nem… ööö…
A szavak idegenné váltak. Minden egyes gondolata a lába
közé futott. Bryce lába közé.
Nagyot nyelt, aztán óvatosan elhátrált, próbált úrrá lenni a
zihálásán.
–  Jegyben jársz. Elvileg. Fenn kell tartanod a látszatot
Cormackel, legalább a nyilvánosság előtt.
Bryce megigazította a ruháját, és… Bassza meg! Csak nem egy
orgonalila, csipkés melltartó kandikál ki a dekoltázsánál? Miért
nem vetette rá magát az előbb? Bryce a csókjuktól duzzadt
ajakkal végignézett a sikátoron, és Hunt vad énje elégedetten
üvöltött a tudattól, hogy ő okozta ezt, miatta pirult ki így Bryce,
miatta lengi körbe a vágy borszerűen gazdag illata. Bryce az
övé.
És ő Bryce-é. Teljességgel, kibaszottul az övé.
– Azt javaslod, keressünk egy lepukkant motelt?
Bryce szájszéle felfelé görbült, amitől Hunt farka lüktetni
kezdett, mintha könyörgött volna Bryce ajkának az érintéséért.
Hunt fojtott hangot hallatott.
– Azt javaslom… – Hél bugyraira, mit is javasol? – Nem tudom.
– Fújt egyet. – Biztos, hogy most akarod ezt az egészet? – Ide-oda
járatta kettejük között a kezét. – Tudom, hogy mindkettőnket
felzaklatott, amit megtudtunk. Én… – Képtelen volt Bryce-ra
nézni. – Bármit akarsz is, Quinlan, úgy lesz. Ezt próbálom
kifejezni.
Bryce egy pillanatig hallgatott. Aztán végigsimított Hunt
mellkasán, a tenyere épp a szíve felett állapodott meg.
–  Te mit akarsz? Miért mindig az a fontos, hogy én mit
akarok?
– Mert te mondtad, hogy szeretnél a napfordulóig várni.
– És?
–  És szeretném, ha teljesen biztos lennél benne, hogy fel
akarod bontani az… egyezségünket.
– Jól van. De azt is tudni szeretném, hogy te mit akarsz, Hunt.
Hunt belenézett Bryce arany szemébe.
–  Tudod, mit akarok. – Nem tehetett róla, ismét elmélyült a
hangja. – Mindig is ezt akartam… Téged. Azt hittem, egyértelmű.
Bryce szíve hangosan kalapált. Hunt tökéletesen hallotta.
Lepillantott Bryce dús keblére, és észrevette a halovány fényt.
– A csillagod.
–  Ne is beszéljünk erről! – legyintett Bryce. – Inkább arról
beszéljünk, hogy mennyire vágysz rám! – Rákacsintott.
Hunt átkarolta Bryce vállát, és visszaterelte a lányt a zsúfolt
sugárútra.
– Mi lenne, ha később megmutatnám? – súgta a fülébe.
Bryce felnevetett, és a nap sugarai elnyomták a csillag fényét,
ahogy kiléptek a perzselően forró utcára. Bryce felvette a
napszemüvegét és a sapkáját.
– Ezt akarom, Hunt. Határozottan ezt akarom.
 18.

Ithan megdörgölte az arcát. Ez a nap… elég bonyolulttá vált.

– Úgy látom, rád férne egy ital – jegyezte meg Tharion a lakás
ajtaja felé sétálva.
Ruhn épp az imént távozott. Ithan úgy gondolta, üldögél pár
órát a seggén, és elmélázik ezen az elképesztő káoszon, aminek
a kellős közepébe pottyant. Amibe Bryce szemlátomást
mindenáron bele akart keveredni.
– Mióta kell ezzel a sok szarral megbirkóznotok?
– Tudod, mi történt a csúcstalálkozón, nem?
–  Démonok dúlták fel a várost, megöltek egy csomó embert.
Két arkangyal meghalt. Mindenki tudja.
Tharion felvonta a szemöldökét.
– Azt is tudod, hogyan halt meg Micah és Sandriel?
Ithan pislantott egyet, megacélozta magát.
Tharion arckifejezése halálosan komolynak tűnt.
–  Ezt úgy mondom el neked, hogy Rigelus három hónapja
személyesen hívott fel, hogy figyelmeztessen, fogjam be a
pofámat, vagy a szüleimmel együtt megöletnek. De úgy tűnik,
manapság minden egyes lépésem a felé a vég felé vezet,
úgyhogy akár el is árulhatom neked az igazat. Tekintve, hogy
valószínűleg te is velünk együtt végzed.
– Fantasztikus.
Ithan azt kívánta, bár máshová vitte volna őt Perry. Bárhova,
csak ne ebbe a lakásba.
–  Hunt leszaggatta Sandriel fejét, miután az arkangyal
megfenyegette Bryce-t – mondta Tharion.
Ithan hátrahőkölt. Tudta, hogy Athalar eléggé be tud
durvulni, de hogy megöljön egy arkangyalt…
–  És Bryce meggyilkolta Micah-t, aki azzal kérkedett, hogy
lemészárolta Danikát és az Ördögfalkát.
Ithan megdermedt.
– Hogy… – Nem kapott levegőt. – Mit… csinált Micah?
Mire Tharion a magyarázat végére ért, Ithan remegett.
– Miért nem mondta el ezt nekem Bryce?
A benne élő falkátlan farkas vonyított a dühtől és a
fájdalomtól.
Bassza meg, Sabine nem is tudja, hogy Micah ölte meg a
lányát. Vagy… Várjunk csak!
Hiszen Sabine tudja. Sabine és Amelie ott volt a
csúcstalálkozón a Falkavezérrel. A képernyőkön keresztül ők is
szemtanúi voltak mindannak, amit Tharion most elmesélt neki.
És… nem mondták el. Hogy az Odú többi lakójának nem
árulták el, az rendben van, de Connor a bátyja volt. Ithan vére
megtelt a késztetéssel, hogy átváltozzon, hogy üvöltsön,
ordítson, a vágy ott remegett a csontjaiban. Elfojtotta.
 Tharionnak fogalma sem lehetett róla, hogy a vadállat próbál
kitörni belőle, mert így folytatta:
– Az Aszterek egyértelművé tették Bryce és Athalar számára,
hogy ha egyetlen szót is szólnak, akkor végük. Egyedül azért
vannak még életben, mert egész nyáron jól viselkedtek.
Karmok jelentek meg Ithan ujjhegyein. Tharion is felfigyelt
rájuk.
Ithan azt morogta a megnyúló fogain keresztül:
– Micah megölte a bátyámat. És Bryce ezért megölte Micah-t.
Képtelen volt felérni ésszel, hogy Bryce még a Zuhanás előtt
végzett egy arkangyallal.
Egyszerűen nem fért a fejébe.
És neki még volt mersze ostobán megkérdőjelezni Bryce
Danika és Connor iránt érzett szeretetét. A karmai és a fogai
visszahúzódtak. A benne élő farkas felhagyott a vonyítással.
Ithan ismét megdörgölte az arcát, a szégyen olajként ömlött
végig rajta. A bőrében élő farkas belefulladt.
– Kell egy kis idő, mire ezt feldolgozom.
Az a farkas, aki régebben volt, elrohant volna a
naplabdapályára, hogy addig eddzen, amíg már csak a zihálás
és a verejték marad, és a gondolatok saját maguktól
elrendeződnek. De két éve nem tette be a lábát egyetlen pályára
sem. Most sem tervezte.
Tharion ismét megindult az ajtó felé.
–  Ezt elhiszem, de hadd adjak egy tanácsot: ne húzd sokáig!
Urd útjai kifürkészhetetlenek, és szerintem nem véletlen, hogy
pont akkor kerültél ide, amikor ez elkezdődött.
 –  Szóval bele kellene mennem ebbe az egészbe, mert az az
érzésed, hogy a sors akarja így?
–  Talán – felelte a sellő. Megvonta egy egész életnyi úszástól
széles vállát. – Ha meguntad, hogy a kanapén ülve sajnálod
magad, keress fel! Jól jönne egy farkas szaglása.
– Minek?
Tharion elkomorult.
–  Meg kell keresnem Emile-t, még mielőtt Pippa Spetsos
rátalál. Vagy Cormac.
Azzal a sellő magára hagyta. Ithan hosszasan ült csendben.
Vajon Connor tudott róla, hogy Danikának köze volt Sofie
Renasthez? Na és Sabine? Ithan nem hitte, de… Legalább erről
Bryce sem tudott semmit. Bryce, aki Danika kardjával védte a
várost a támadás során, és azóta sem adta vissza a fegyvert.
Ithan az ajtóra pillantott.
Még azelőtt mozgásba lendült, hogy egyáltalán
megkérdőjelezhette volna, bölcs döntés-e, helyes-e. Egyenesen a
szekrényhez ment. Esernyők, mindenféle kacattal teli
dobozok… Semmi. Abban a szekrényben sem talált semmit,
ahol Bryce a törülközőket és efféléket tartotta, meg abban sem,
ahol a mosáshoz szükséges holmik kaptak helyet.
Tehát egy hely maradt csupán… Ithan grimaszolva lépett be
Bryce hálószobájába.
Nem is értette, hogy nem vette észre a múltkor, éjszaka. Na jó,
laposra verték, de… Bryce a magas komód mellett álló széknek
döntötte a kardot, mintha csak dekorációként hagyta volna
hátra.
 Ithan szája kiszáradt, de azért odament az ősi pengéhez. A
Falkavezér adta ajándékba Danikának, iszonyúan feldühítve
Sabine-t, aki régóta várta, hogy megörökölje a családi ereklyét.
Ithannek még mindig a fülébe csengett Sabine heteken át
tartó háborgása Danika halála után, próbálta kideríteni, hol
hagyhatta a lánya a kardot. Szétszedte a régi lakást, hátha
megtalálja. Ithan végig azt hitte, hogy elveszett, aztán tavasszal
meglátta Bryce kezében.
Ithan megfeszülő mellkassal vette kézbe a kardot. Könnyű
volt, az egyensúlya tökéletes. Kihúzta a hüvelyből, a fém
ragyogott a félhomályban.
A rohadt életbe, milyen gyönyörű! Egyszerű, mégis tökéletes.
Hosszan fújta ki a levegőt, elkergette a hozzá tapadó
emlékeket, hogy Danika mindenhová magával vitte ezt a
kardot, ezzel gyakorolt, mert ez egyfajta megerősítése volt
annak, hogy még ha Sabine ilyen rémes alak is, Danikával
fényes jövő vár rájuk, Danikával a farkasok annyival többé
válhatnak…
Képtelen volt ellenállni a kísértésnek. Védekező pózt vett fel,
és megsuhintotta a kardot.
Igen, tökéletes volt. Igazi mestermunka.
Ithan megpördült, támadást színlelt, majd lesújtott egy
láthatatlan ellenfélre. Sabine teljesen kiakadna, ha tudná, hogy
most ezzel a karddal szórakozik. De mindegy.
Ithan ismét lesújtott az árnyékokra, beleborzongott a levegőt
keresztülhasító kard gyönyörű dalába. És… A fenébe is, hiszen
kibaszott fura egy délelőttje volt! Le kell vezetnie a feszültséget.
 Kitört és hárított, ugrott, gurult, megküzdött egy láthatatlan
ellenféllel.
Talán megőrült. Talán ez történik a falka nélküli farkasokkal.
A kard a karja meghosszabbítása, gondolta. Végigsiklott az
üveg étkezőasztalon, egyszerre kettő, három, tíz ellenféllel
küzdött…
Holstrom hárít, Holstrom támad…
Ithan végigsuhant a lakáson, felugrott a dohányzóasztalra a
kanapé előtt, megremegett alatta a fa. Tökéletesen, hangosan
zengett a fejében a közvetítés: Holstrom végzetes csapással
győzedelmeskedik!
Győzedelmes ívben lefelé suhintott a karddal.
Kinyílt a bejárati ajtó.
Bryce rámeredt. Ithan a dohányzóasztalon állt Danika régi
kardjával a kezében.
– Itt felejtettem a belépőkártyámat… – szólalt meg Bryce.
Olyan magasra szökött a szemöldöke, hogy kis híján a haját
érte. Ithan azért imádkozott Solasnak, hogy olvassza őt a
padlóra, a vérét forralja addig, amíg gőzként el nem párolog.
Úgy tűnik, a napisten meghallgatta az imáját. A
dohányzóasztal megnyikordult. Aztán nagyot reccsent.
És összecsuklott alatta.
Ithan valószínűleg csak feküdt volna ott tovább, és
reménykedik, hogy jön egy kaszás kiszipolyozni a lelkét a
testéből, ha Bryce nem rohan oda hozzá. Nem, nem is hozzá
rohant, nem azért, hogy felsegítse őt. Hanem hogy megnézzen
valamit, amire Ithan pont nem látott rá.
 – Hél bugyraira, mi ez? – kérdezte Bryce letérdelve.
Ithan nagy nehezen feltápászkodott az összetört
dohányzóasztalról, és amikor felemelte a fejét, látta, hogy Bryce
papírok fölé görnyed.
– Volt fiókja az asztalnak? – kérdezte Ithan.
–  Nem. Nyilván titkos rekesz lehetett. – Bryce lesöpörte a
fadarabokat a félig szétszóródott iratokról. – Ez az asztal már itt
volt, amikor beköltöztem, minden bútor Danikáé volt. –
Felnézett Ithanre. – De miért rejtegette itt a régi egyetemi
papírjait?
 
 
Ruhn a köszörűkőhöz tartotta a Csillagkardot. Fekete, színjátszó
szikrák repültek szerteszét a penge széléről. Mögötte, az
egyébként üres Aux-fegyvertárban Flynn és Declan a
lőfegyvereit tisztogatta az egyik munkapadnál.
A terv az volt, hogy itt találkoznak délután. Megélezi a kardot,
megtisztítja és átnézi a fegyvereit, aztán a városvezetők
megbeszélésével zárja a napot, ahol megvitatják az új arkangyal
érkezését.
Teljesen normális napnak tűnt. Leszámítva azt a kolosszális,
életveszélyes szart, ami nemrég történt. Döbbenet, de a Katlan
hercege volt a legkisebb problémája.
–  Mondd már! – szólalt meg Flynn anélkül, hogy egy
pillanatra is abbahagyta volna a fegyvere tisztogatását.
– Mit? – kérdezte Ruhn, elhúzva a pengét a köszörűkőtől.
Declan felelt:
 – Azt, ami miatt tíz perce néma csendben állsz, és még Flynn
szar zenéire sem panaszkodsz.
–  Seggfej! – szólt be Flynn Decnek, és a heavy metalt játszó
telefonja felé biccentett. – Ez valóságos költészet!
–  Jó néhány kísérlet bizonyította, hogy a növények
elhervadnak és elhalnak, ha ilyen zenét játszol nekik – szállt
vitába vele Declan. – És én is pontosan úgy érzem magam
jelenleg, mint azok a növények.
Flynn felnevetett.
–  Három lehetséges oka van a mogorvaságodnak: a rémes
apád, a hugicád vagy a csinos menyasszonyod.
– Egyik sem, te pöcsfej! – vágta rá Ruhn, és lerogyott a székbe
a barátaival szemközt. Az ajtóra pillantott, a fülét hegyezte.
Amint megbizonyosodott róla, hogy senki sincs odakint a
folyosón, így szólt: – Az ebédidőmet azzal kezdtem, hogy
összetalálkoztam Bryce lakásán a macskaformát öltött Katlan
hercegével, aki elmondta, hogy Cormac Ophion-lázadó, és úgy
végeztük, hogy kiderült, Cormac egy eltűnt kölyköt keres, meg a
kölyök kém nővérét. Aki egyébként a barátnője. És gyakorlatilag
megfenyegetett, hogy elárulja apámnak a gondolatátviteli
képességemet, ha nem megyek el valami kocsmába
meghallgatni, mennyire hasznos lennék az Ophion számára.
A barátai a szájukat tátották. Declan óvatosan azt kérdezte:
– Mindenki… életben maradt?
– Igen – sóhajtotta Ruhn. – Titoktartást esküdtem, de…
– Amíg nem véresküt teszel, kit érdekel? – vágta rá Flynn, már
nem törődött az asztalon heverő fegyverével.
 –  Hidd el, Cormac megpróbálkozott vele! De nem voltam rá
hajlandó.
– Helyes – dicsérte Dec. – Mondj el mindent!
Ők ketten voltak az egyedüliek ezen a világon, akikre Ruhn rá
merte bízni ezt az információt. Bryce – és Hunt – szétrúgná a
seggét, ha kiderülne, hogy elmondta bárkinek, de így jártak. Ők
meg tudják beszélni egymással. Úgyhogy Ruhn mindent
elmesélt a barátainak.
–  És… ez van most – fejezte be az ajakpiercing-karikáját
piszkálva.
Flynn a tenyerét dörzsölte.
– Izgalmas lesz!
Halálosan komolyan gondolta. Ruhn rámeredt.
Declan elgondolkozva figyelte őt.
–  Egyszer betörtem egy birodalmi katonai adatbázisba, és
láttam a csatamezők meg a táborok cenzúrázatlan felvételeit –
mondta. Ennek hallatán még Flynn arcáról is lehervadt a
mosoly. Declan vörös haja ragyogott az elsőfényben, miközben
így folytatta: – Kikészített. Heteken át rémálmaim voltak tőle.
– Miért nem szóltál semmit? – kérdezte Ruhn.
– Mert úgysem volt mit tenni. Legalábbis akkor így éreztem. –
Declan biccentett, mintegy saját magának. – Bármire van is
szükséged, számíthatsz rám.
– Semmi ellenvetés? – vonta fel Ruhn a szemöldökét.
– Semmi ellenvetés – felelte Dec.
Ruhnnak kellett egy pillanat, hogy összeszedje magát.
Fogalma sem volt, melyik istennek sikerült a kedvére tenni,
amiért az ilyen barátokkal áldotta meg. Sőt, többek voltak
barátoknál. A testvérei. Ruhn végül rekedten így szólt:
–  Ha elkapnak, nekünk annyi. A családunknak is. – Dechez
fordulva hozzátette: – És Marcnak is.
–  Hidd el nekem, Marc lenne az első, aki igent mondana.
Gyűlöli az Asztereket. – Dec mosolya elhalványodott. – De…
igen, az a biztosabb, ha nem tudja. – Homlokráncolva Flynnre
nézett. – Tudod tartani a szádat?
Flynn felháborodott hangot hallatott.
– Jár a pofád, amikor szétcsapod magad – tette hozzá Ruhn.
De tudta, hogy ha Flynn úgy akarja, olyan, akár egy
feltörhetetlen páncélszekrény.
Declan elmélyítette a hangját, röhejesen utánozta Flynnt:
–  Ó, szexi nimfa író, micsoda mellek, olyan gömbölydedek,
azokra a bombákra emlékeztetnek, amiket az Aux a
fegyvertárában rejteget arra az esetre, ha…
–  Kibaszottul nem így volt! – sziszegte Flynn. – És egyébként
is, újságíró…
–  Húsz éve történt – szólt közbe Ruhn, még mielőtt kezdetét
vehette volna az őrület. – Szerintem megtanultad a leckét.
Flynn haragosan meredt rájuk.
–  Szóval most mi lesz? Elmész, találkozol Cormackel, hogy
meghallgasd, amit mondani akar?
Ruhn fújt egy nagyot, és nekilátott jó alaposan megtisztogatni
a kardot. Bryce ki fog akadni.
– Nem látom, hogy lenne bármi egyéb választásom.
 19.

–  Mi a franc ez? – suttogta Bryce az összetört dohányzóasztal

romjai között térdelve, ahogy az eddig benne rejtőző papírokat
lapozgatta.
–  Nem csak egyetemi papírok – mondta Ithan, kiterítve a
lapokat Bryce mellett. – Egyéb dokumentumok és
újságkivágások is vannak itt. – Tüzetesebben szemügyre vette
őket. – Úgy látom, az elsőfény felhasználására vonatkoznak,
főleg arról van szó, hogyan csináltak belőle fegyvert.
Bryce keze remegett. Átlapozott pár – kitakart részekkel teli –
tudományos cikket a világok eredetéről és arról, miféle lények
valójában az Aszterek.
– Nekem erről sosem beszélt – szólalt meg Bryce.
–  Gondolod, hogy ezt derítette ki Sofie Renast? – kérdezte
Ithan. – Mármint, talán Danika kiszimatolt valamit az
Aszterekről a… – Elhallgatott, majd így fejezte be: –
Képességeivel?
Bryce felnézett Ithan szándékosan kifejezéstelen arcára,
miközben a fiú próbálta összeszedni magát a nyelvbotlás után.
 – Tudtál arról, hogy véreb?
A térdelő Ithan mocorogni kezdett.
–  Sosem beszéltünk róla, de… igen. Connorral mindketten
tudtuk.
Bryce megfordított egy újabb lapot, elraktározta az
információt.
–  Hát, számított volna egyáltalán, ha Danika kiszimatol
bármit az Aszterekkel kapcsolatban? Hiszen szent csillagok.
Olyan lények, amik egy csillag teljes erejével bírnak, nem
öregednek, sosem halnak meg.
De ahogy Bryce egyik cikket a másik után olvasta Ithannel az
oldalán, látta, hogy többen is kétségbe vonták ezt a tényt. Ügyelt
a légzésére. Danika történelmet tanult a CCE-n. Ezekben a
cikkekben semmi szokatlan nem volt – leszámítva persze azt a
tényt, hogy elrejtve találták meg őket. Itt.
Egyedül az ő szavuk bizonyítja az állítólagos szent erejüket,
olvasta Bryce. Ki volt szemtanúja valaha ilyen
csillagmanifesztációnak? Ha valóban az égbolt csillagai, hát
lehullott csillagok.
Bryce hátán végigfutott a hideg, egyik kezét a mellkasához
érintette. Benne is egy csillag van. Vagyis csillagfény, ami csillag
alakú valamiként jelent meg, de… Mi akkor az Aszterek ereje? A
nap is csillag. Egy nap erejét birtokolják?
Ha igen, akkor ennek a lázadásnak lőttek. Talán Danikában is
felmerült mindez, és szerette volna, ha Sofie valamiképpen
alátámasztja a gyanúját. Talán ez az a bizonyos információ,
amit Danika megsejtett, amitől úgy rettegett, és amit
hivatalosan is bizonyítani akart: hogy nem nyerhetnek. Soha.
Bryce azt kívánta, bár vele lenne Hunt, de ilyen
információval nem merte felhívni. Persze, azok után, ami
ebédidőben a sikátorban történt kettejük között, talán jobb is,
ha nem tartózkodnak egymás közvetlen közelében. Nem volt
benne biztos, hogy képes lenne visszafogni magát.
Mert… az istenek szerelmére! Az a csók! Bryce nem
tétovázott. Látta, hogy Hunt máskor megingathatatlan
magabiztossága semmivé foszlik, és… meg kellett csókolnia.
A gond csak az, hogy most már többre vágyott. Nagy kár, hogy
Ithan most velük lakik, mert Bryce olyasfajta szexuális
együttlétet tervezett Hunttal, amibe a falak is beleremegnek
majd.
Viszont… Urd nyilván nem véletlenül küldte vissza őt a
lakásba épp most. Ezért. Fújt egy nagyot. Végigsimított a
papírokon. Az utolsó néhány lap láttán a tüdejében rekedt a
levegő.
– Mi az? – kérdezte Ithan.
Bryce a fejét rázta, egy kicsit elfordult Ithantől, hogy újra
elolvassa a szöveget.
Alkony titka.
Ugyanaz a projekt, ami a Sofie és Danika közötti
levélváltásban is szerepelt. Amiről Danika azt mondta, talán
érdekelheti Sofie-t. Danika már egyetemista koruk óta
nyomozott ez ügyben? Bryce nagy levegőt vett, és lapozott.
A papír teljesen üres volt. Mintha Danikának nem jutott volna
már ideje arra, hogy leírjon róla bármit is.
 – Az Alkony titka volt az egyik dolog, amit Danika megemlített
Sofie-nak – mondta Bryce halkan. – Az Alkony titka az egyik, a
Thurr-projekt a másik.
– És mi az?
Bryce ismét a fejét rázta.
– Nem tudom. De valami csak összeköti ezeket a dolgokat.
Visszahajította az „Alkony titka” papírokat a halomra.
– És most? – kérdezte Ithan.
Bryce felsóhajtott.
– Vissza kell mennem dolgozni.
Ithan kérdőn felvonta a szemöldökét.
–  Alkalmazott vagyok, tudod. – Bryce feltápászkodott. –
Talán… ööö… kereshetnél egy rejtekhelyet ezeknek. És ne játssz
többet harcos hőst! Szerettem ezt a dohányzóasztalt.
Ithan elpirult.
– Nem játszottam harcos hőst – motyogta.
Bryce elnevette magát, felkapta a belépőkártyáját az ajtó
mellől, de aztán hirtelen kijózanodott.
– Jól állt a kezedben, Ithan.
– Csak szórakoztam vele.
Ithan hangja elég feszülten csengett ahhoz, hogy Bryce szó
nélkül távozzon.
 
 
Ruhn az Öt Rózsa biliárdszalonjában talált rá Cormacre, az
unokatestvére épp veszített egy szatír ellen. A csupa beton
helyiség másik oldalán álló zenegépből egy régi rockdal szállt.
 Cormac a lökésére koncentrálva így szólt:
– Egyébként sosem mondanám el apádnak.
–  Mégis itt vagyok – felelte Ruhn. A szatír gyorsan lelécelt,
amikor észrevette, milyen képet vág. – Úgy tűnik, bevált a
fenyegetésed.
– A szükség törvényt bont – motyogta Cormac.
Ruhn felkapta a szatír által hátrahagyott dákót, és végignézett
a biliárdasztalon. Azonnal meglátta, mi lett volna a szatír
következő lökése, és elvigyorodott.
– Valószínűleg jól elvert volna.
Cormac ismét felmérte a golyók helyzetét.
– Hagytam nyerni. Ez a herceghez méltó viselkedés.
A golyók összecsattantak, és Ruhn felnevetett, ahogy
szétszéledtek. Egyik sem gurult be lyukba.
– Hát persze! – lépett Ruhn a fehér golyóhoz.
A lökése következtében két másik golyó kellemes koppanással
megérkezett a megfelelő zsebbe.
Cormac halkan elkáromkodta magát.
– Úgy sejtem, jobb vagy ebben, mint én.
– Igaz.
– Olyannak is tűnsz, aki ilyen helyeken tölti az idejét.
– Ahelyett, hogy…?
– Konkrétan csinálna valamit.
–  Én vezetem az Auxot. Azért nem töltöm az egész napot
különféle lebujokban – mutatott körbe Ruhn.
– Az a múltkori buli másról árulkodott.
–  Szeretjük jól érezni magunkat itt, a napfényes
Lunathionban.
Cormac felhorkant.
–  Vettem észre. – Végignézte, ahogy Ruhn egy újabb golyót
lyukba küld, aztán jócskán elrontotta a saját lökését. – Több
piercinged van, mint amikor legutoljára láttalak. És több
tetoválásod. Nyilván unalmas lehet errefelé az élet, ha
ilyesmivel töltöd az idődet.
–  Jól van. – Ruhn a dákóra támaszkodott. – Te vagy a
gondterhelt hős, én meg a lusta seggfej. Tényleg így akarod
kezdeni a toborzóbeszédedet?
Ismét Cormac jött, végre sikerült belöknie egy golyót. De a
következő lökést már elrontotta, tökéletes helyzetet kínálva
Ruhn számára.
– Hallgass végig, kuzin! Csak ennyit kérek.
–  Rendben. – Ruhn ellökte a fehér golyót. – Halljuk! –
Suttogásnál alig hangosabban bukott ki belőle a szó.
Cormac a dákóra támaszkodva körbenézett az üres
kocsmában, majd így szólt:
–  Sofie rendszeresen kommunikált a lázadás legfontosabb
kémével, Napfény ügynökkel.
Nyugtalanság kígyózott végig Ruhnon. Tényleg a legkevésbé
sem akart tudni erről az egészről.
Cormac így folytatta:
–  Napfény közvetlen kapcsolatban áll az Aszterekkel. Az
Ophionban már réges-régen felmerült, hogy Napfény talán
valamelyik Aszter. Napfény és Sofie kristályrádión keresztül,
rejtjelezve üzent egymásnak. De most, hogy Sofie… eltűnt, már
túl veszélyes a korábbi módszerekkel kommunikálni. A tény,
hogy az Ünő olyan gyorsan a helyszínen termett aznap este,
arra enged következtetni, hogy valaki lehallgatta az üzeneteket,
és a kódot is sikerült feltörnie. Ahhoz, hogy kommunikálni
tudjunk Napfény ügynökkel, olyasvalakire lenne szükség, aki
képes a gondolatátvitelre.
– És mégis mi a jó kurva életért egyeznék én bele abba, hogy
összedolgozzak veled?
Leszámítva azt a fenyegetést, hogy Cormac elárulja az
Őszkirálynak, miféle képességekkel bír a fia.
A gondolatátvitel ritka avalleni tündérképesség, az anyja
vérvonalának köszönhetően örökölte meg, és mindig is
könnyedén ment számára. Négyéves volt, amikor először
használta, szendvicset kért az anyjától, aki felsikított, amikor
meghallotta Ruhnt a fejében. Attól a pillanattól fogva tudta,
hogy ez a képesség olyasmi, amit el kell rejtenie, titokban kell
tartania. Amikor az anyja megdörgölte a fejét, szemlátomást
azon merengve, hogy csak képzelődött-e, Ruhn nem szólt
semmit. És gondoskodott róla, hogy az anyjának eszébe se
jusson őt az apja elé vinni, akiről már olyan fiatalon is tudta,
hogy kikérdezné és vizsgálat alá venné, aztán sosem engedi el.
Ruhn soha többé nem követte el ezt a hibát.
Nem hagyja, hogy az apja ezt is irányítsa. És bár Cormac
esküdött, hogy sosem árulná el neki… Ostobaság lenne hinni az
unokatestvérének.
– Mert így a helyes – válaszolta Cormac. – A saját szememmel
láttam azokat a haláltáborokat. Hogy mi marad a túlélőkből. A
gyerekekből, akik túlélik. Ez nem mehet így tovább.
–  Régóta vannak fogolytáborok – felelte Ruhn. – Miért pont
most akartok tenni ellenük?
–  Mert Napfény is beállt hozzánk, és olyan kulcsfontosságú
információkat bocsátott a rendelkezésünkre, amikkel sikeres
bevetéseket hajthattunk végre, elvágtuk a birodalmi
utánpótlást, küldetéseket és foglyul ejtéseket akadályoztunk
meg. Most, hogy van egy beépített ügynökünk, aki magas
ranggal bír az aszteri hierarchiában, minden megváltozott.
Ezrek életét mentheted meg a Napfénytől szerzett
információkkal.
–  Ahogy ezrek halálát is okozhatom – felelte Ruhn sötéten. –
Elmondtad a vezérkarnak, mire vagyok képes?
–  Nem – felelte Cormac őszintén. – Csak annyit említettem,
hogy van egy ismerősöm Lunathionban, aki talán segíthet újra
felvenni a kapcsolatot Napfénnyel, ezért ideküldtek.
Ruhn nem hibáztathatta az unokatestvérét, amiért
megpróbálkozott ezzel. Bár olvasni mások gondolataiban nem
tudott, senkinek a védtelen elméjébe nem hatolhatott be, mint
az unokatestvéreinek egy része, beszélgetéseket
kezdeményezhetett egyfajta gondolati híd segítségével: olyan
volt, mintha az elméje téglánként felépítette volna ezt a
kapcsolatot két lélek között. Csodásan működne egy
kémhálózatban.
–  Véletlen egybeesés, hogy Emile is pont idejött? – kérdezte
Ruhn.
Cormac halványan elmosolyodott.
 – Két legyet egy csapásra. Szükségem volt valamilyen ürügyre
ahhoz, hogy idejöhessek megkeresni őt. Az Ophiont
meggyőztem azzal, hogy megpróbállak beszervezni. Hasonló
célt szolgál az eljegyzésem is a húgoddal.
Ruhn a homlokát ráncolta.
– Szóval egész pontosan mire is kérsz? Hogy most az egyszer
segítsek? Vagy életem végéig szólna a kibaszott megbízatás?
–  Arra kérlek, Ruhn, hogy folytasd Sofie megkezdett
munkáját. Hogy meddig dolgozol velünk, az egyedül rajtad
múlik. Az biztos, hogy az Ophionnak jelenleg nagy szüksége van
Napfény információira. Életek múlnak rajta. Napfény már
háromszor szólt nekünk, mielőtt a birodalmi hadsereg lesújtott
az egyik bázisunkra. Ezek a figyelmeztetések ezrek életét
mentették meg. Az elkövetkezendő pár hónapban szükségünk
lenne rád, vagy legalább addig, amíg ki nem derítjük, miféle
információra tett szert Sofie.
–  Nem úgy tűnik, mintha lenne bármi egyéb választásom,
mint igent mondani.
–  Mondtam már, hogy nem árulom el apádnak, amit tudok.
Csak annyit szerettem volna elérni, hogy ide gyere. Hogy
meghallgass. Nem kérnélek erre az egészre, ha nem lenne
feltétlenül szükséges.
– Egyáltalán hogy keveredtél lázadók közé?
Amennyire ő tudta, Cormac könnyű életet élt. Persze egy
kívülálló számára az ő élete is pont ilyennek tűnhet.
Cormac a dákót egyensúlyozta a kezében.
–  Hosszú történet. Nagyjából négy éve kerültem velük
kapcsolatba.
– És pontosan milyen rangot is viselsz az Ophionban?
–  Ügynök vagyok. Egész konkrétan az északnyugat-pangerai
kémhálózat parancsnokaként szolgálok. – Lassan kifújta a
levegőt. – Sofie az egyik ügynököm volt.
–  És most mégis megpróbálod Emile-t távol tartani az
Ophiontól? Kétségeid merültek fel az ügy szentségével
kapcsolatban?
–  Az üggyel kapcsolatban sosem – felelte Cormac halkan. –
Csak az érte küzdőkben nem bízom feltétel nélkül. Idén súlyos
csapásokat mértek a bázisainkra, ezért nagyjából tízezren
maradtak az Ophionban, őket irányítja a húszfős vezérkar. A
többségük ember, de akad néhány vanír is. Bármilyen vanír
kerül is kapcsolatba az Ophionnal, akár a vezérkar tagja, akár
nem, titoktartást fogad, talán még komolyabb feltételeket is
szabnak nekünk, mint az embereknek.
Ruhn oldalra billentette a fejét, és őszinte kíváncsisággal azt
kérdezte:
– Honnan tudod, hogy megbízhatsz bennem?
– Onnan, hogy a húgod golyót repített egy arkangyal fejébe, és
mind tartottátok a szátokat.
Ruhn a biliárdasztal egyik zsebe felé biccentett, de nem
sikerült belöknie az utolsó golyót. Nyugodtan azt felelte:
– Fogalmam sincs, miről beszélsz.
Cormac halkan felnevetett.
–  Tényleg? Apám kémei hallottak az esetről, még mielőtt az
Asztereknek sikerült eltussolni.
 – Akkor miért kezeled Bryce-t partihercegnőként?
– Mert a tavasszal történtek után visszament bulizni.
– Ahogy én is. – Kezdtek eltérni a témától. – Mit tudsz erről a
Napfény ügynökről?
– Pont annyit, mint te.
Cormac kínosan rossz irányba lökte a golyót.
– Hogy venném fel vele a kapcsolatot? És mi történne azután,
hogy megszerzem az információt?
– Átadod nekem. Én tudom, kinek juttassam el a vezérkarból.
–  És megint jön az, hogy egyszerűen csak… bízzak meg
benned.
–  Én olyan információt bíztam rád, ami az Aszterek celláiba
juttathat.
Nem egyszerű börtönre gondolt. Az ilyesmiért egy Cormac –
vagy Ruhn – rangjával bíró személyt az Aszterek
kristálypalotája alatti hírhedt tömlöcök egyikébe vetnének. Egy
olyan iszonyú, kegyetlen helyre, ahol a pletykák szerint
kamerák sincsenek. Semmiféle feljegyzés, semmiféle bizonyíték
nem készül arról, ami ott történik. Egyedül az a maroknyi tanú
és túlélő beszélhet róla, akik közé Athalar is tartozik.
Ruhn ismét nekiveselkedett az utolsó lökésnek, bemondta,
melyik zsebet választotta, de végül mégsem mozdult.
– És mégis hogyan csináljam? Nyissam ki az elmémet a semmi
felé, aztán reménykedjek, hogy valaki válaszol?
Cormac felnevetett, majd elkáromkodta magát, ahogy Ruhn
az utolsó golyót is bejuttatta a választott lyukba. Ruhn némán
felkapta a fa háromszöget, és elkezdte kipakolni a golyókat.
Óriási csattanással lökte szét őket, elkezdve a következő kört. A
hármas és a hetes ellentétes lyukakban végezte – tehát ő játszik
majd a teli golyókkal.
Cormac előhúzott egy kis kvarckristályt a zsebéből, és
odahajította Ruhnnak.
–  Ez az egész részünkről is találgatás, mert még sosem
dolgoztunk hozzád hasonlóval. Ennek segítségével próbálj meg
kapcsolatba lépni Napfénnyel! Nála van ennek a
kommkristálynak a párja. Ugyanolyan kommunikációs
képességekkel bír, mint a kapuk ebben a városban.
A kommkristály melegen simult Ruhn bőréhez, miközben
eltette.
– Hogyan működik?
–  Rádiókban használjuk. Hét kristályt vájtak ki egyetlen
tömbből, hat a mi rádióinkba került, egy Napfényébe.
Adóvevők, ugyanazon a frekvencián működnek. Mindig
próbálnak újra összeállni. Egyedül ez a kristály maradt a
hatból. A többit a biztonságunk érdekében elpusztították.
Reménykedem benne, hogy ha egy hozzád hasonló
képességekkel bíró személy a kezébe veszi, képes kapcsolatot
teremteni Napfény rádiójával, amikor felé küldi a gondolatait.
Ugyanúgy, ahogy a kapuk is képesek hangot továbbítani.
Cormac tekintete elfelhősödött, fájdalom ült ki benne. Ruhn
önkéntelenül azt kérdezte:
– Ez Sofie rádiójában volt?
–  Igen. – Cormac hangja érzelmekkel telt meg. – Odaadta a
vezérkarnak, mielőtt Kavallába ment. Ők aztán átadták nekem,
amikor megemlítettem, hogy talán tudok valakit, aki képes
lehet használni.
Ruhn elmerengett az unokatestvére arcára kiülő gyászon és
fájdalmon, majd némileg kedvesebben így szólt:
– Sofie elképesztő lánynak tűnik.
– Az volt. Az is. – Cormac nagyot nyelt. – Meg kell találnom. Őt
és Emile-t is.
– Szereted?
Cormac szemében tűz lobbant.
– Nem áltatom magamat olyasmivel, hogy apám valaha is az
áldását adná egy ilyen házasságra, hiszen félemberről
beszélünk, akinek ráadásul se vagyona, se rangja. De igen.
Reméltem, hogy valahogy vele tölthetem az életemet.
– Komolyan úgy gondolod, hogy itt lehet, próbál eljutni Emile-
hez?
– A sellő nem tartotta lehetetlennek. Akkor én miért tartsam
annak? – Cormac tekintetében ismét megjelentek a Ruhnt
kizáró falak. – Ha a húgod sejti, miféle búvóhelyet keríthetett
nekik Danika, akkor el kell árulnia.
Ruhnnak feltűnt a Cormac hangjában csendülő kétségbeesés –
a félelem, a pánik –, és úgy döntött, megkegyelmez az
unokatestvérének.
–  Úgy sejtjük, Danika talán a Csontnegyedbe irányíthatta
Sofie-t, hogy ott húzza meg magát – felelte.
Riadalom rajzolódott ki Cormac arcára, de hálásan biccentett
Ruhnnak.
–  Akkor ki kell találnunk, hogyan tudnánk biztonságosan
átjutni oda. És észrevétlenül, zavartalanul kutatni.
Ruhn úgy érezte, innia kell valamit. Hála Urdnak, hogy épp
egy kocsmában tartózkodtak!
–  Jól van. – Végigmérte az unokatestvérét, annak tökéletes,
szőke frizuráját és vonzó arcát. – Nem tudom, mennyit számít a
véleményem, de szerintem, ha megtaláljuk Sofie-t, és ő is
ugyanígy érez irántad, vedd el feleségül! Ne hagyd, hogy apád
olyan házasságra kényszerítsen, amire nem vágysz.
Cormac nem mosolyodott el. Ugyanolyan vesébe látó
pillantással mérte végig Ruhnt, mint az unokatestvére őt az
előbb.
–  Hypaxia boszorkánykirálynő gyönyörű és bölcs. Remélem,
tudod, hogy sokkal rosszabbul is járhattál volna.
– Tudom.
És Ruhn ennél többet nem is volt hajlandó beszélni erről a
témáról.
Hypaxia valóban gyönyörű. Lélegzetelállítóan, zavarba ejtően
gyönyörű. Csakhogy Ruhn a legkevésbé sem keltette fel a
figyelmét. Hypaxia ezt egyértelművé tette a csúcstalálkozó utáni
hónapokban. Ruhn nem hibáztathatta. Még akkor sem, ha egy
pillanatra megsejtette, milyen lenne Hypaxia mellett az élet.
Mintha egy kulcslyukon kukucskált volna be abba a jövőbe.
Cormac megköszörülte a torkát.
– Amikor felveszed Napfénnyel a kapcsolatot, ezt mondd neki,
hogy bizonyítsd a személyazonosságodat!
Miközben az unokatestvére ismertette a jelszavakat, Ruhn
egyik golyót tette el a másik után, végül már csak kettő maradt.
A következő lökésnél csak súrolta a fehér golyót, hogy esélyt
adjon Cormacnek is. Maga sem értette, miért teszi.
Cormac visszaadta neki a fehér golyót.
– Nem akarok szánalomból nyerni.
Ruhn a szemét forgatta, de azért visszavette a golyót, és
folytatta a játékot.
– Van bármi, amire rá kellene kérdeznem Napfénynél?
–  Hónapok óta próbálunk összehozni egy támadást a Gerinc
ellen. Napfény a legfőbb információforrásunk azzal
kapcsolatban, hogy mikor és hol csapjunk le.
A Gerinc a Pangerát keresztülszelő észak–déli vasútvonal. A
háború legfontosabb utánpótlási útvonala.
– Miért vállalnátok ekkora kockázatot? – kérdezte Ruhn. – El
akarjátok vágni az utánpótlást?
–  Egyrészt, másrészt pedig Napfény már hónapok óta azt
hallja, hogy az Aszterek valami újfajta mechaprototípuson
dolgoznak.
– Másmilyenen, mint amit az emberek használnak?
–  Igen. Ezt úgy tervezték, hogy vanírok tudják használni. A
birodalmi hadsereg részeként.
– Bassza meg!
Ruhnnak elképzelései voltak csupán, milyen veszedelmes
gépek lehetnek.
–  Pontosan – felelte Cormac. Az órájára pillantott. – El kell
mennem a Fekete kikötőbe, ki akarom deríteni, járt-e arra
Emile vagy Sofie. Amint tudod, vedd fel a kapcsolatot
Napfénnyel! Muszáj elcsípnünk a vanír mechaprototípust, hogy
tanulmányozzuk, mielőtt lemészárolnak vele minket.
Ruhn beletörődően bólintott.
– Jól van. Segítek.
– A barátaidnak nem fog tetszeni. Athalarnak főleg nem.
– Athalart bízd rám!
Ruhn nem tartozott beszámolási kötelezettséggel Athalar felé.
A húga felé viszont…
Cormac ismét végigmérte őt.
– Ha ki akarsz majd szállni, segítek. Megígérem.
Ruhn belökte az utolsó golyót is a kiválasztott zsebbe, majd a
betonfalnak támasztotta a dákót.
– Szavadon foglak.
 20.

Tharion a hullámszelőjét javította. Egyedül a járműről a Kék

udvar szárazdokkjának műanyag padlójára csöpögő víz hangja
törte meg a csendet. Bár a helyiségben hűvös volt, Tharionról
csorgott a verejték. Pár perccel azután, hogy megérkezett, le is
vette a pólóját, még a puha pamutanyagot is fojtogatónak érezte
munka közben. A mocsárban nád került a motorba, és bár a
szerelőcsapat könnyedén helyrehozta volna, Tharion maga
akarta kijavítani a problémát.
Időre volt szüksége, hogy fejben helyre tegye a dolgokat.
Amikor reggel felébredt, a legkevésbé sem tartotta
valószínűnek, hogy a Katlan hercegével fog beszélgetni, aki, Urd
szerelmére, macskaalakban jelent meg! Arra sem számított,
hogy kiderül, egy avalleni herceg Ophion-lázadó, és szintén
Sofie Renast öccsét keresi. Meg hogy Danika Fendyr Aszterekkel
kapcsolatos, kulcsfontosságú információt akart kideríttetni
Sofie-val. Nem, ma reggel ébredés után egyetlen célja volt
csupán: kipuhatolni, mit tud Ithan Holstrom.
A jelek szerint a nagy büdös semmit.
 Micsoda hírszerzési parancsnok! Akárki parancsnok, így
nevezte őt Holstrom. Tharion hajlott rá, hogy névtáblára
gravíroztatja, és kiteszi az asztalára.
De legalább Holstrom abba beleegyezett, hogy segít,
amennyiben Tharionnak szüksége lenne a szimatára a kölyök
felkutatásában. Ha Cormacnek igaza van, és Pippa Spetsos
valóban Emile-re vadászik, akkor politika, Sofie meg a
Folyókirálynő ide vagy oda, tényleg neki kell elsőként a srác
nyomára bukkannia. Ha másért nem, hát azért, hogy
megkímélje őt, mert mások biztosan arra kényszerítenék, hogy
a lehető legrémesebb módon használja a viharmadárerejét.
Holstrom hasznos segítőtársnak bizonyulna egy ilyen
küldetésben.
És egyébként is… Nagyon úgy tűnt, hogy a farkasnak szüksége
van valamire, ami lefoglalja.
A szárazdokk ajtaja kinyílt, csobogó patakok és vízililiomok
illata áradt be rajta. Tharion nem vette le a szemét a motorról,
jó erősen rámarkolt a csavarkulcsra.
– Úgy hallottam, itt vagy – csendült egy dallamos, női hang.
Tharion mosolyt kényszerített az arcára, és hátranézett a
válla felett a Folyókirálynő lányára.
A lány a szokásos áttetsző, halványkék ruháját viselte, ami
kiemelte bőrének meleg, barna színét. Jócskán a válla alá omló,
egészen a derekáig érő sűrű, göndör, fekete fürtjei között
folyami gyöngyök és kagylóhéjak csillogtak. Mezítláb sétált
Tharion felé, a hűvös víz a padlón szemlátomást a legkevésbé
sem zavarta. Neki nem volt sellőformája, valójában csak kis
részben volt sellő. Emberszabású természetlényként éppúgy
otthon érezte magát a nyílt levegőn, mint a víz alatt. Félig nő
volt, félig folyóbeli.
Tharion felemelte a csavarkulcsát, a végéről hínár lógott.
– Meg kell ezt javítanom.
– Miért ragaszkodsz hozzá, hogy saját kezűleg csináld?
–  Ez legalább egy olyan feladat, aminek kézzelfogható
eredménye van.
A háta mögött felemelt hullámszelőnek dőlt, a jármű oldalán
lévő vízcseppek kellemesen hűtötték forró bőrét.
–  Nem elégít ki az anyámnak végzett munka? Ilyesmire van
szükséged?
Tharion szája elbűvölő mosolyra húzódott.
– Szeretek úgy tenni, mintha értenék a gépekhez – hárított.
A lány erre halkan felnevetett, közelebb sétált. Tharion
teljesen mozdulatlanul állt, jobbnak látta, ha nem húzódik el,
amikor a lány a csupasz mellkasára fektette a tenyerét.
– Ritkán látlak mostanában.
– Anyád eléggé lefoglal.
Nála panaszkodj!
Halovány, szégyenlős mosoly kúszott a lány arcára.
– Abban reménykedtem, hogy talán…
Elpirult, és Tharion azonnal felfogta, mire céloz.
Na, azt már évek óta nem csinálták. Miért pont most akarja a
lány? A vízszellemek szeszélyesek, Tharion úgy sejtette, a lány
megkapta, és miután megvolt, elveszítette az érdeklődését,
továbblépett. Még akkor is, ha az esküjük továbbra is
visszavonhatatlanul összekötötte őket.
Tharion elfedte a lány kis kezét a sajátjával, hüvelykujjával
végigsimított a bársonyos bőrön.
– Későre jár, és holnap korán kelek.
– Mégis itt dolgozol ezen a… gépezeten.
Ha technológiáról volt szó, határozottan az anyjára
hasonlított. A számítógép-használat alapjait is alig sikerült
elsajátítania, hiába tanította őt. Vajon tudja egyáltalán, hogy
hívják ezt a járművet Tharion mögött?
– Szükségem lesz rá holnap a munkához.
Hazugság.
– Jobban, mint amennyire rám szükséged van?
Igen. Határozottan igen.
De Tharion csak rávigyorgott a lányra.
– Egy más alkalommal sor kerülhet rá, ígérem.
– Hallottam, bementél ma a városba.
– Folyton be szoktam.
A lány végignézett rajta, és Tharion felfigyelt a féltékenységre,
a gyanakvásra a pillantásában.
– Kivel találkoztál?
– Pár barátommal.
– Melyikekkel?
Hány kihallgatás kezdődött is így, hogy aztán végül a lány az
anyjának sírjon miatta? Legutóbb pár napja történt ilyesmi.
Aztán Tharion a Haldren-tengeren találta magát egy hajón, és
kénytelen volt Sofie Renast maradványai után kutatni.
Óvatosan fogalmazott hát:
 –  Bryce Quinlannel, Ruhn Danaannal, Ithan Holstrommal és
Hunt Athalarral.
Nincs értelme megemlíteni Aidast és Cormac herceget. Hiszen
nem a barátai.
– Bryce Quinlan. Az a lány tavaszról? A csillaggal?
Thariont nem lepte meg, hogy a lány a csapat egyedüli
nőtagjáról kérdez, másról nem.
–  Igen. – Ezzel kiérdemelt egy újabb gyanakvó pillantást, de
úgy tett, mintha észre sem venné. Mintegy mellékesen így szólt:
– Tudtad, hogy járnak Athalarral? Egész szép véget ért az a sok
szörnyűség.
A Folyókirálynő lánya szemmel láthatóan megnyugodott,
elernyedt a válla.
– Milyen aranyos!
– Szívesen bemutatnálak nekik valamikor.
Ordas nagy hazugság.
– Megkérdezem anyámat.
–  Holnap is találkozom velük – mondta Tharion. – Eljöhetsz
velem.
Merész ajánlat volt, de… már tíz éve kerülte a lányt, az
igazságot. Talán változtathatnának pár dolgon.
– Ó, anyámnak ennél több időre lesz szüksége.
Tharion fejet hajtott, maga volt a megtestesült megértés.
– Szólj, hogy mikor érsz rá! Duplarandit szervezünk.
– Az mi?
Idelent nem volt tévé.
A Folyókirálynő uralkodói lakrészében legalábbis biztosan
nem. Úgyhogy a modern kultúrát, bármit, ami modernnek
számított… még csak hírből sem ismerték.
Persze, ez nem valódi jegyesség volt. Inkább
kényszerszolgaság.
–  Amikor két pár közösen elmegy enni valamit. Tudod, egy
randevú… csak duplán.
– Ó! – felelte a lány bájos mosollyal. – Jól hangzik.
Athalarnak is biztosan bejönne. Tharion élete végéig
hallgathatná.
Az órára pillantott.
–  Tényleg korán kell kelnem holnap, és még mindig sok a
munka ezzel a motorral…
Ennél nyíltabban nem merte volna elküldeni. Volt, amit
megtehetett, például következmények nélkül visszautasíthatta a
Folyókirálynő lányát, amikor az – a mostani estéhez hasonlóan
– felkereste őt, hogy le akar vele feküdni, mivel a hírszerzés
parancsnokaként a munkája magasabb prioritást élvezett, mint
a lány igényeinek a kielégítése. Imádkozott, hogy a
menyasszonya a hullámszelő megjavítását is ilyen fontos
feladatnak ítélje. Ogenasnak hála, így történt.
– Akkor hagylak is dolgozni.
Aztán már ott sem volt, magával vitte a vízililiomok illatát.
Amikor az ajtó szétcsúszott, Tharion megpillantotta a négy sellő
testőrt odakint, hiszen a Folyókirálynő lánya soha sehova nem
ment egyedül. A széles mellkasú férfiak közül bármelyik élet-
halál harcot vívott volna azért, hogy befeküdhessen a lány
ágyába. Tharion tudta, hogy megvetik őt, amiért ő megtehetné,
mégsem él a lehetőséggel. Örömmel átadta volna a pozícióját.
Már ha a Folyókirálynő megengedte volna.
Amint ismét magára maradt, Tharion felsóhajtott, a homlokát
a hullámszelőnek támasztotta.
Nem tudta, meddig bírja még. Évek, de az is lehet, hogy hetek
múlva a lány és az anyja erőltetni kezdi majd a házasságot.
Aztán a gyerekeket. És akkor Tharion csapdába esik idelent, a
vízfelszín alatt, egészen addig, amíg még az ő hosszú vanírélete
is véget ér. Öregen, álmok nélkül, elfeledetten.
Még a halálnál is rosszabb sorsnak tűnt.
De ha ez a Sofie és Emile Renast-féle dolog tényleg nagy
ügynek bizonyul… Azzal ideiglenesen megszökhet. Igazából
magasról leszarta a lázadást. De a királynője feladatot bízott rá,
úgyhogy addig nyomoz majd, ameddig csak teheti. Talán az is
kiderül, mi haszna származik neki magának abból az
információból, amit Sofie kiderített.
Aztán végül úgyis kénytelen lesz szembenézni a saját ostoba
döntéseinek a következményeivel.
 
 
– És ez itt a társalgó – mondta Hunt fogcsikorgatva Baxiannek,
ahogy vállal kinyitotta a kaszárnya közös helyiségének az
ajtaját. – Mint azt már te is tudod.
–  Azért mégiscsak öröm egy helybélitől hallani – felelte
Baxian. Fekete szárnyát szorosan behúzva körbenézett a
félhomályos helyiségben. Az ajtótól balra kis konyha kapott
helyet, a hatalmas tévé előtt roskatag székek és kanapék álltak,
szemközt pedig a fürdőszobába vezető ajtó nyílt. – Ezt csak a
triarii használja?
– Ma este egyedül a tiéd – felelte Hunt a telefonjára pillantva.
Tíz múlt. Hétkor már épp kifelé tartott, de Celestina felhívta,
megkérte, hogy vezesse körbe Baxiant a Comitiumban.
Tekintve, hogy milyen hatalmas helyről van szó… eddig tartott.
Főleg azért, mert Baxian rengeteget kérdezett.
A rohadék tudta, hogy ezzel feltartja Huntot. Elválasztja őt
Bryce-tól és a lány édes, csodálatos ajkától. És Hunt pont ezért
vigyorogva viselte ezt az egészet. Nem volt hajlandó megadni
ennek a nyomorultnak az örömöt, hogy tudja, mennyire
felcseszi. Azt meg pláne nem, hogy már sajognak a golyói.
De még jóból is megárt a sok.
– Be is takargassalak? – kérdezte Hunt.
Baxian felhorkant, a hűtőhöz sétált, és felrántotta. A fény
visszaverődött a szárnyáról, ezüstre festette a felső íveket.
– Elég szar sörötök van.
–  Erre futja az állami fizetésből – felelte Hunt az ajtónak
dőlve. – Ha kaját akarsz rendelni, akkor tőled jobbra, a legfelső
fiókban találod az éttermek szórólapjait, vagy lemehetsz a
kantinba, hátha még nem zárt be. Világos? Remek. Pá!
– És az mi? – kérdezte Baxian.
Elég kíváncsiság csendült a hangjában ahhoz, hogy Hunt ne
harapja le a fejét.
Követte a Pokolfajzat pillantását.
– Ööö… Az egy tévé. Műsorokat nézünk rajta.
Baxian hervasztó pillantást lövellt felé.
 –  Felismerem a tévét, Athalar. A vezetékekre meg a
dobozokra gondoltam alatta.
Hunt felvonta a szemöldökét.
– Az egy OptiCube – felelte. Baxian értetlenül nézett rá. Hunt
máshogy próbálkozott: – Játékkonzol?
A Pokolfajzat a fejét rázta.
Huntnak egy pillanatra felrémlett, milyen volt Baxian
helyében lenni, körbenézni ugyanebben a helyiségben,
felfigyelni ugyanezekre a különös technikai vívmányokra,
miközben Isaiah és Justinian azt magyarázta, hogyan működik
egy nyavalyás mobiltelefon. Hunt rekedten azt felelte:
–  Játszani lehet rajta. Versenyezni, belső nézetű játékokat
játszani… Rengeteg idő elmegy vele, de szórakoztató.
Baxian úgy nézett, mintha a szórakozás szó is teljességgel
idegen lenne a számára. Solasra!
Sandriel gyűlölte a modern technológiát. Még tévé sem volt a
palotájában. Baxian akár háromszáz évvel korábbról is jöhetett
volna. Hunt maga régebben is látott modern dolgokat a világ
különböző tájain, de főleg Sandriellel meg az arkangyal által
kiosztott feladatokkal kellett foglalkoznia, úgyhogy a
mindennapi élethez tartozó újdonságokkal nem ismerkedett
meg közelebbről.
Halk hangok szűrődtek be a háta mögötti folyosóról. Naomi…
és Pollux. Isaiah nyugtató hangja csendült az övék mellett. Hála
az isteneknek!
Hunt rádöbbent, hogy Baxian árgus szemmel figyeli őt. Hűvös
pillantást vetett rá, az Umbra Mortisként tökéletesítette ezt a
nézését. Baxian megindult a folyosó felé. Hunt jó messzire
húzódott, hogy elengedje.
A Kalapács megtöltötte Vik szobájának az ajtaját, a folyosón
álló Isaiah-val és Naomival beszélt. Most már Polluxé volt a
szoba. Hunt mágiája felmorajlott, akárha villámok cikáztak
volna a láthatár szélén. Pollux gúnyos arckifejezéssel nézett az
elsétáló Huntra. Mögötte halmokban álltak a táskák és a
dobozok, egy egész miniatűr város tisztelgett a Kalapács
hiúsága előtt.
Hunt tisztában volt vele, hogy kamerák figyelik, és emlékezett
Bryce könyörgésére is, hogy viselkedjen rendesen, ezért szó
nélkül továbbment, csak biccentett Naominak és Isaiah-nak
elhaladtában.
–  Meg is jöttünk! – fordult Baxianhez Justinian régi szobája
előtt megtorpanva.
Baxian kinyitotta az ajtót. A szoba éppolyan üres és dísztelen
volt, mint korábban Hunté.
Egy sporttáska hevert a keskeny ágy mellett. Baxian összes
holmija belefért egyetlen kibaszott táskába.
De nem számít. A Pokolfajzat egy seggfej, aki olyasmiket
művelt, amiktől még Huntnak is felfordult a gyomra. A tény,
hogy most beköltözik Justinian szobájába, hogy átveszi a
helyét…
Hunt előtt felvillant az előcsarnokban felállított kereszt, a
rajta lógó Justinian elgyötört arca. Próbálta száműzni a
gondolatot, de kudarcot vallott. Elbaszta. Már kétszer is
elbaszta. Először a Bukottak lázadásával, aztán tavasszal a
Viperakirálynővel, és most… Most tényleg hagyni fogja, hogy
belerángassák őket Bryce-szal valami hasonlóba? Hányan
végzik majd holtan miattuk?
Baxian belépett a szobájába, és így szólt:
– Kösz, hogy körbevezettél, Athalar.
Hunt ismét bepillantott a szánalmas, üres kis szobába a
Pokolfajzat mögött. Talán egyfajta sajnálat ébredhetett benne,
mert azt felelte:
–  Holnap megmutatom, hogy működnek a videójátékok. De
most haza kell mennem.
Esküdni mert volna, hogy Baxian szeme elsötétült egy kicsit,
és rohadtul úgy festett, mintha vágyódás csillanna benne.
– Köszi.
– A holnap reggeli megbeszélés után kezdjük a közös munkát
– morogta Hunt. – Jöhetsz velem mindenhova.
– Igazán nagylelkű tőled – felelte Baxian, aztán búcsú nélkül
becsukta az ajtót.
Szerencsére Pollux is pont ekkor csapta be az ajtaját – egész
konkrétan Naomi arcába vágta. Hunt egyedül maradt a két
barátjával.
Néma egyetértésben indultak meg a társalgóba, becsukták az
ajtót, megnézték, hogy üres-e a fürdőszoba, aztán leroskadtak a
kanapéra. Hunt nagyon szeretett volna már hazamenni, de…
– Hatalmas szopás ez az egész – szólalt meg halkan.
– Polluxot fel kellene négyelni – sziszegte Naomi.
– Csodálom, hogy még mindketten életben vagytok – mondta
neki Isaiah. Feltette a lábát a dohányzóasztalra, és meglazította
szürke nyakkendőjét. Mivel öltönyt viselt, valószínűleg nemrég
ért vissza, eddig Celestinát kísérhette. – De a
parancsnokotokként hálás vagyok, hogy nem estetek
egymásnak.
Jelentőségteljes pillantást vetett Huntra, aki ennek hallatán
felhorkant. Naomi pedig így szólt:
– Azok ketten bemocskolják azt a két szobát.
–  Csak szobák – felelte Isaiah, bár az ő arca is megfeszült a
bánattól. – Vik és Justinian lénye… nem ott van.
– Hanem egy dobozban egy árok mélyén – vágta rá Naomi, és
összefonta a karját. – Justinian hamvai pedig a szélben.
–  Ahogy Micah-éi is – felelte Hunt halkan, mire a másik két
angyal ránézett. Hunt vállat vont.
– Tényleg fel akartál lázadni tavasszal? – kérdezte Naomi.
Az elmúlt hónapokban egyetlenegyszer sem hozták szóba
mindazt, ami akkor történt.
– A végén már nem – válaszolta Hunt. – Minden egyes szavam
teljesen komoly volt a hajón. Meggondoltam magamat,
rájöttem, hogy ez nem az én utam. – Isaiah-ra nézve látta, hogy
az angyal rosszallóan ráncolja a homlokát. – Most is ugyanígy
gondolom.
Őszintén. Ha a Sofie, Emile, az Ophion, Cormac és minden
egyéb jelentette kibaszott probléma most csettintésre eltűnne,
Hunt nem is gondolna rá többet. Még örülne is neki.
De úgy tűnt, másképp alakulnak a dolgok. Bryce másképp
akarja őket alakítani. Hunt épphogy csak el tudta viselni Isaiah
tetovált homlokának a látványát.
 –  Tudom – felelte végül Isaiah. – Most már sokkal több
veszítenivalód van – tette hozzá.
Hunt elmerengett, vajon a barátja szándékosan ejtette-e ki
ilyen figyelmeztetően ezeket a szavakat.
Emlékszik még rá Isaiah, hogy ő és a többi angyal fejet hajtott
előtte a csúcstalálkozó konferenciatermében, miután letépte
Sandriel fejét? Mit tennének a barátai, ha elárulná nekik, hogy
nemrég kapcsolatba került egy Ophion-lázadóval? Beleszédült a
gondolatba.
A zárt ajtó mögötti folyosó felé biccentve témát váltott.
– Itt maradtok, vagy inkább elköltöztök máshová?
–  Ó, én már itt sem vagyok! – felelte Isaiah sugárzó arccal. –
Ma reggel írtam alá a bérleti szerződést, pár sarokra van innen
a lakás. A KÜN-ben, de közelebb az Óvároshoz.
–  Jól hangzik – mondta Hunt, majd felvont szemöldökkel
Naomira nézett, aki megrázta a fejét.
–  Itt nincs lakbér – felelte az angyal. – Még ha el is kell
viselnem az új lakótársakat.
Pollux és Baxian addig mindenképpen itt marad, amíg
Celestina úgy nem határoz, hogy eléggé hozzászoktak már a
megváltozott körülményekhez, és beköltözhetnek a városba.
Hunt beleborzongott a gondolatba, hogy azok ketten idővel
szabadon garázdálkodhatnak majd.
– Szerinted türtőztetni fogják magukat? – kérdezte Isaiah-tól.
– Mert szerintem kurvára nem.
–  Nincs más választásunk, mint bízni benne, hogy igen –
válaszolta a barátja sóhajtva. – És reménykedjünk, hogy a
kormányzó látja a valódi énjüket.
–  Változik bármi, ha igen? – kérdezte Naomi, kezét a tarkója
mögött összekulcsolva.
– Majd kiderül – felelte Hunt, és ismét ránézett a telefonjára. –
Na jó, most már tényleg megyek.
De az ajtónál megtorpant. Visszanézett a két barátjára,
akiknek halvány fogalmuk sem volt róla, micsoda veszedelem
fenyegeti mindannyiukat. Mindkettejük számára rengeteget
jelentene, ha lebuktathatnák az Ophiont, Isaiah akár még fel is
szabadulhatna. Csak el kellene kapniuk Sofie Renastet és az
öccsét, meg feladni Cormacet.
Ha most kinyitja a száját, ha mindent elárul a többieknek,
vajon megkímélheti Bryce-t a legrosszabbtól? Elkerülheti a saját
keresztre feszítését, azt, hogy utána is csak egy üres szoba
maradjon? Ha ügyesen taktikázik, megmentheti vajon
mindkettejüket – sőt, talán Ruhnt és Ithant is? Túlélhetik?
Királynő ide vagy oda, Tharion valószínűleg már önmagában
attól két lábon járó hulla, hogy nem jelentette a hatóságoknak a
feladatát, és ugyanez vonatkozik Avallen hercegére is. De…
– Valami gond van? – kérdezte Isaiah.
Hunt megköszörülte a torkát.
A szavak ott sisteregtek a nyelvén. Ugrásra vártak, és most
jött el az a pillanat, hogy kinyissa a száját. Hatalmas gondot
jelentenek a városban összegyűlő lázadók, és szükségem van a
segítségetekre, hogy minden számunkra megfelelően alakuljon.
Hunt ismét megköszörülte a torkát. Megrázta a fejét.
Aztán távozott.
 21.

–  Alkony titka, hm? – Hunt mély hangja keresztülmorajlott az

ágy túlfelén fekvő Bryce-hoz a sötétben. Syrinx már ott
hortyogott közöttük.
–  Danika határozottan úgy vélte, hogy rábukkant valamire –
felelte Bryce.
Hunt vacsora után jött haza, úgyhogy Bryce kénytelen volt
Ithannel kettesben enni, ami kibírhatatlanul kínosnak
bizonyult. A farkas csendes volt, a gondolataiba mélyedt,
ugyanolyan képet vágott, mint a fontosabb meccsek előtt régen.
Bryce ezt meg is mondta Ithannek, de a fiú nem akart
beszélgetni.
Úgyhogy Bryce újfent átnyálazta Danika papírjait és
újságkivágásait. Az égvilágon semmilyen új információra nem
bukkant. Amikor Hunt végre hazaért a Comitiumból, és
elkezdtek lefekvéshez készülődni, mindent elmesélt neki. Mire
a végére ért, már nem akarták ott folytatni, ahol a sikátorban
abbahagyták.
Hunt hümmögve az oldalára fordult.
 – Szóval tényleg segíteni fogsz Cormacnek.
–  Igazából nem neki akarok segíteni, hanem Emile-nek. De
komolyan gondoltam, amit a sikátorban mondtam, a saját
előnyünkre is akarom fordítani ezt az egész helyzetet. – Véget
akart vetni a jegyességnek, és fejleszteni egy kicsit a
képességeit. – És persze többet megtudni Danikáról – vallotta
be.
– Számít egyáltalán? Az, hogy mi volt Danikával?
–  Nem kellene, hogy számítson. De igen. Valamiért számít. –
Bryce óvatosan így fogalmazott: – Tudom, hogy beszéltünk már
erről korábban, de… Nélküled nem fog menni, Hunt.
Az angyal halkan azt felelte:
–  Tudom. Csak… Bassza meg, Quinlan! Rohadtul megrémít a
gondolat, hogy valami bajod eshet. De megértem. Engem is
ugyanez motivált tavasszal, amikor… összedolgoztam Vikkel és
Justiniannel. Shahar miatt tettem.
Bryce szíve megfeszült.
–  Tudom. – És Hunt hajlandó volt minderről lemondani
Bryce-ért… kettejükért. – Szóval benne vagy?
–  Igen. Bármiben tudok is segíteni, megteszem. De ki kell
dolgoznunk egy vészforgatókönyvet.
–  Mindenképpen – értett egyet Bryce. – De majd holnap
megbeszéljük. Teljesen kimerültem.
– Rendben.
Hunt szárnya végigsimított a csupasz vállán, és amikor Bryce
odafordult felé, látta, hogy az angyal az öklére támasztotta a
fejét.
 – Ne csináld ezt!
– Mit? – Hunt szeme ragyogott a félhomályban.
Bryce Hunt felé fordulva intett.
– Ne nézz ki ilyen… így!
Hunt szája felfelé görbült.
– Szexin? Vonzón? Csábítón?
– Mindhárom.
Hunt a hátára fordult.
–  Fura lenne bármit is csinálni így, hogy Holstrom a fal
túloldalán van.
Bryce a szóban forgó falra mutatott.
– A lakás másik végében van.
– Farkas.
Bryce mélyen beszívta Hunt férfias éjfélillatát. Vágyat érzett
rajta.
– Akkor csináljuk halkan!
Hunt jól hallhatóan nyelt egyet.
– Hát… Jól van, őszinte leszek veled, Quinlan.
Bryce felvonta a szemöldökét.
Hunt a plafon felé fordulva kifújta a levegőt.
–  Elég… rég volt már. Mármint amikor utoljára ilyesmit
csináltam.
– Nekem is.
Azóta nem tartott ekkora szünetet a szexuális életében, hogy
tizenhét éves korában elvesztette a szüzességét. Nem számítva
persze azt, amit Hunttal hónapokkal korábban a kanapén
csináltak. De az nem az a fajta szex volt, amire Bryce most
vágyott.
–  Teljesen biztos, hogy akármennyi idő telt is el számodra,
nekem több volt – mondta Hunt.
– Mennyi időről beszélünk egész pontosan?
Bryce egy része őrjöngött a gondolattól, hogy bárki hozzá
mert érni Hunthoz a mocskos mancsával, szájával vagy
bármilyen egyéb testrészével. Hogy Hunt megérintett bárki
mást. Hogy vágyott bárki másra. Hogy egy olyan világban
létezett, ahol nem ismerte őt, és egy másik nő fontosabb volt
számára…
Pedig egy másik nő tényleg fontosabb volt számára. Shahar.
Hunt szerette őt. Az életét adta volna érte.
Kis híján érted is az életét adta, suttogta egy kis hang. De… ez
most mégis más volt valahogy.
Hunt grimaszolt.
– Fél év.
Bryce felnevetett.
– Csak?
– Az hosszú idő! – morogta Hunt.
– Az hittem, éveket mondasz majd.
Hunt sértődötten nézett rá.
– Azért a cölibátustól távol álltam.
– És ki volt a szerencsés hölgy?
Vagy akár férfi. Bryce feltételezte, hogy Hunt inkább a nőkhöz
vonzódik, de könnyen meglehet, hogy…
– Egy nimfa az egyik bárban. Nem idevalósi volt, nem ismert
fel.
 Bryce ujjai begörbültek, mintha láthatatlan karmok jelentek
volna meg a végükön.
– Egy nimfa, mi?
Az lenne Hunt esete? Mint azok a táncosok a
balettszínházban? Kecses és karcsú? Shahar is olyan volt? Bryce
még sosem keresett rá a halott arkangyalról készült portrékra,
nem akarta magát ezzel kínozni. De Sandriel elképesztően
gyönyörű volt, magas és vékony, és Hunt említette, hogy
Shaharral ikrek voltak.
Csak hogy Hunt is érezze egy kicsit azt a kínt, ami most őt
gyötörte, Bryce bevallotta:
– Egy oroszlán alakváltó. A Fehér Holló egyik mosdójában.
– A robbanás estéjén?
Élesen csengtek a szavak. Mintha elfogadhatatlan lett volna,
hogy Bryce összefeküdt valakivel, amikor már ismerték
egymást.
– Kevesebb mint egy héttel előtte – felelte közömbösen, pedig
valójában örült, hogy Huntot így felhúzta a dolog.
– Azt hittem, nem jönnek be az alfalágyultak.
– Bizonyos dolgokban igen.
–  Tényleg? – Hunt végigsimított Bryce csupasz karján. –
Pontosan milyen dolgokban? – Halkan mormolt. – Nem úgy
tűnik, mintha élveznéd, amikor a férfiak parancsolgatnak
neked.
Bryce elpirult, nem tudott mit tenni ellene.
–  Pedig időnként még az is előfordul. – Egyedül ez jutott
eszébe válaszképp, mert Hunt ujjai már a csuklójánál jártak,
aztán az angyal felemelte a lány kezét, a szájához húzta, és
csókot nyomott a tenyerére. – Az az alakváltó elég jól irányított.
–  Jól van, Quinlan – lehelte Hunt a bőrére. – Már épp elég
féltékeny vagyok.
– Én is – kuncogott Bryce.
Hunt megcsókolta Bryce csuklójának belső felét is, végighúzta
az ajkát az érzékeny bőrrészen.
–  Arra próbáltalak figyelmeztetni, még mielőtt ilyen
hülyeségekre terelődött a szó, hogy rég volt már, ezért lehet,
hogy…
– Gyors leszel?
Hunt beleharapott Bryce csuklójába.
– Hangos, te bunkó!
Bryce felnevetett, végigsimított Hunt sima, makulátlan
homlokán.
– Betömhetem a szádat.
Hunt ugatásszerű nevetést hallatott.
– Könyörgök, mondd, hogy nem jön be az ilyesmi!
Bryce hümmögött.
– Most komolyan?
Hunt lassan felült.
Bryce a karját a feje mögé téve visszafeküdt a párnájára.
– Egyszer bármit hajlandó vagyok kipróbálni.
Hunt nyakában lüktetni kezdett egy izom.
–  Jól van. De kezdjük az alapoknál. Ha elunod, ígérem,
megtalálom a módját, hogy fenntartsam az érdeklődésedet.
– Ettől még Ithan ugyanúgy hallani fogja.
 Hunt megfordult az ágyon, és Bryce látta, mennyire vágyik rá,
a bizonyíték határozottan nekifeszült a szűk bokszeralsónak.
Solasra, milyen óriási!
Halkan felnevetett, és ő is felült.
– Tényleg sok idő eltelt már.
Hunt megremegett, mert vissza kellett fognia magát.
– Mondj igent, Bryce!
Bryce teljesen elolvadt a Hunt hangjában csendülő színtiszta
vágytól.
– Én akarlak először megérinteni.
– Ez nem egy igen.
– Én akarom tőled hallani, hogy igen.
– Igen. Igen, bassza meg! Most már te jössz!
Bryce elvigyorodott, meglepő módon nem remegett a keze,
ahogy Hunt csupasz, izmos mellkasára fektette a tenyerét. Az
angyal hagyta, hogy visszanyomja őt a párnákra.
– Majd igent mondok, ha már kiélveztem a helyzetet.
Hunt halkan felnyögött.
–  Még betömhetem a szádat – mormolta Bryce, majd csókot
lehelt Hunt mellkasára.
 
 
Hunt úgy érezte, mindjárt kiugrik a bőréből. Nehezen viselte,
hogy Bryce most már a combján ül, és csak egy régi, puha póló
takarja. A lány haja selymesen simított végig Hunt csupasz
mellkasán, ahogy csókot lehelt a mellizmai közé. Majd még
egyet a mellbimbója közelébe.
 Valaki más is van rajtuk kívül a lakásban. Egy olyan személy,
aki különösen éles hallással bír…
Bryce Hunt bal mellbimbójára tapasztotta a száját, és a
nedves forróságtól Hunt Bryce öléhez nyomta a sajátját. Bryce
végighúzta a nyelvét Hunt megduzzadt mellbimbóján, mire
Hunt felszisszent.
– Basszus!
Bryce ránevetett a mellbimbójára, majd áttért a másikra.
– Akkora a melled, mint nekem – motyogta.
–  Még soha senki nem mondott nekem ennél kevésbé szexi
dolgot – nyögte ki nagy nehezen Hunt.
Bryce a mellkasába vájta hosszú körmeit, a fájdalom könnyű,
kínzó csóknak bizonyult. Hunt farka lüktetni kezdett
válaszképp. Az istenekre, egyetlen percig sem fogja bírni!
Bryce megcsókolta Hunt jobb oldali bordáit. Végigfuttatta a
nyelvét az izmokon.
– Honnan vannak ezek a hülye izmok?
– Edzem.
Miért beszél Bryce?
És Hunt maga miért beszél?
Remegett a keze, az öklébe gyűrte a takarót. Syrinx már
korábban leugrott az ágyról, a fürdőszobába vonult, és a hátsó
lábával belökte maga után az ajtót. Okos kiméra.
Bryce nyelve már a bal oldali bordáinál járt, egyre lejjebb
haladt, miközben az ujjaival vonalakat rajzolt Hunt mellkasára,
hasára. Megcsókolta Hunt köldökét, a feje csupán
centiméterekre volt a bokszeralsója szegélyétől, olyan közel,
hogy Hunt már a látványtól kis híján elélvezett…
– Nem kellene előbb csókolóznunk egy kicsit? – kérdezte Hunt
torokhangon.
–  Határozottan nem – felelte Bryce, akit nem lehetett
eltántorítani a magára vállalt feladattól.
Hunt levegőt is alig kapott, ahogy Bryce ujjai az alsónadrág
dereka köré görbültek, majd lehúzta a ruhadarabot. Hunt
hagyta, felemelte az ölét, hogy segítsen a lánynak mindent
felfedni…
–  Nocsak, nocsak, nocsak – búgta Bryce, és felült. Hunt kis
híján felnyüszített, hogy Bryce szája ilyen távol került a
farkától. – Milyen… hatalmas meglepetés!
– Ne játszadozz velem, Quinlan!
Bryce-nak öt másodperce van, aztán ráveti magát, és megtesz
vele mindent, amiről hónapok óta álmodozik. Mindent, amit az
év leghosszabb éjszakájára tervezett.
Bryce Hunt szájához nyomta az egyik ujját.
– Csitt!
Végigsimított az ajkával az övén. Megnyalta az ajkai közti
vonalat. Hunt kinyitotta a száját, mire Bryce nyelve beljebb
csúszott, ő pedig elkapta az ajkaival, és jó erősen szívni kezdte.
Hogy tudassa a lánnyal, pontosan hogyan szereti.
Bryce nyüszítése diadal volt. De Hunt mozdulatlanul tűrte,
hogy a lány elhúzódjon, ismét kiegyenesedjen, és lehúzza
magáról a pólóját.
Bassza meg, micsoda mellek! Gömbölyűek, súlyosak,
rózsaszín mellbimbóval, amitől Hunt szeme keresztbe állt…
 Nem tudta rendesen kiélvezni, amikor legutóbb egy kicsit
egymásba gabalyodtak. Egyáltalán nem. Rájuk akarta vetni
magát, a tenyerén érezni a súlyukat, a nyelvén tudni azokat a
csinos bimbókat…
Bryce megmarkolta a mellét, és Huntra nézve összenyomta
őket. Hunt felfelé nyomta az ágyékát, néma kérésként tolta felé
a farkát. Bryce csak megvonaglott, lapos hasa hullámzott, ahogy
ismét összeszorította a mellét.
Hunt meg akarta ragadni őt, oda nyomni a száját, ahol a lány
keze volt, de Bryce felemelte az ujját.
–  Még nem! – Szénként izzott a szeme a sötétben. A csillaga
halványan ragyogni kezdett, mintha fekete fény vetülne rá.
Bryce végighúzta az ujját a halvány, színjátszó fényen. – Kérlek!
Hunt összeszorított fogakkal zihált, a mellkasa hevesen
emelkedett és süllyedt, de ismét visszafeküdt a párnáira.
– Hát, ha már ilyen udvariasan kérsz rá…
Bryce érzéki nevetést hallatott, és odahajolt Hunthoz.
Végighúzta a körmeit Hunt farkán, le, egyenesen a tövéig. Hunt
megborzongott, élvezet játszott a gerincén, ahogy Bryce így
szólt:
– Biztos, hogy nem fogsz teljesen beférni.
– Nem tudhatod, amíg meg nem próbáljuk – nyögte ki Hunt.
Bryce elmosolyodott, és lehajtotta a fejét. Az ujjai Hunt
farkára kulcsolódtak, alig érte körbe. Megszorította alul, és
közben megnyalta a hegyét.
Hunt megrándult, erőteljesen zihált. Bryce a farkára nevetett.
– Halkan, tudod!
 Hunt levágja Holstrom fülét. Akkor a farkas nem hallja,
hogy…
Bryce ismét megnyalta, a nyelve körbe-körbe járt, majd a
szájába vette Hunt széles makkját. Kellemes, nedves meleg
ölelte körbe Huntot, Bryce jó erősen szívni kezdte, és…
Hunt háta ismét megfeszült, fennakadó szemmel a szájára
tapasztotta a kezét. Ez az! Ez az, bassza meg! Bryce
visszahúzódott, majd még inkább a szájába vette. Még néhány
mozdulat, és…
Hunt megmozdult, el akarta kapni Bryce-t, de a lány a másik
kezével az ágyhoz nyomta Hunt csípőjét. Olyan mélyen a
szájába vette, hogy Hunt farka a torka hátulját érte. Hunt kis
híján kiröppent a bőréből.
Bryce jó erősen szívni kezdte, és a nyomás olyan tökéletes
volt, hogy már-már fájt. Bryce majdnem Hunt farkának a
hegyéig visszahúzódott, aztán megint, amennyire csak tudta, a
szájába vette. Ami nem fért be, azt a kezével kényeztette
tökéletes ritmusban.
Hunt nézte, ahogy a farka eltűnik Bryce szájában, a lány haja
végigsimított a combján, a melle ide-oda lengett…
– Quinlan! – nyögte könyörgésként és figyelmeztetésképp.
Bryce ismét a torkáig csúsztatta őt, szabad kezével Hunt
combizmaiba mart, hogy némán engedélyt adjon. A szájába –
oda akarta.
Ez a gondolat önmagában elég volt ahhoz, hogy Hunt
elveszítse a kontrollt. Képtelen volt megálljt parancsolni
magának, megmarkolta a lány haját, az ujjai a fejbőrébe
mélyedtek, Bryce pedig mindeközben tovább mozgott rajta.
Minden egyes döfést pontosan lekövetett, mély, torokhangú
nyögése visszhangot vert Huntban…
Aztán Bryce keze Hunt golyóihoz siklott, jó erősen
megszorította odalent, és a fogával végigkarcolta a farkát…
Huntnak vége volt, olyan erősen az ajkába harapott, hogy a
vér fémes ízét érezte a nyelvén, előretolta az ölét, és Bryce
torkába élvezett.
Bryce nyelt közben, Hunt érezte a lány szájának a mozgását,
és attól tartott, kibaszottul belehal ebbe az egészbe, Bryce
közelségébe, abba a gyönyörbe, amit kifacsar belőle…
Hunt felnyögött, ahogy az utolsó cseppjei is a lány szájában
végezték. Remegett, zihált, Bryce pedig egyetlen sikamlós
csusszanással elhúzta a fejét, majd a szemébe nézett. És ismét
nagyot nyelt. Megnyalta az ajkát.
Hunt megpróbált felülni, de képtelen volt rá. Mintha a teste
teljességgel kővé vált volna.
Bryce győzedelmes királynőként mosolygott. Hunt rengeteget
fantáziált az elmúlt hónapokban, de a valóság minden ábrándot
felülmúlt. Bryce szája, a lány meztelenül…
Épp felkönyökölt, amikor Ithan a lakás másik végéből azt
üvöltötte:
– Könyörgök, dugjatok egy kicsit hangosabban! Az előbb nem
hallottam mindent kristálytisztán!
Bryce nevetésben tört ki, de Hunt egyedül csak azt a kis
cseppet látta a lány állán, ragyogott a csillag fényében. Bryce
észrevette, mit néz, letörölte az állát, összedörgölte az ujjait,
majd lenyalta őket.
Huntból mély morgás tört fel.
– Szét fogom dugni az agyad.
Bryce mellbimbói kemények voltak, akár a kő, megvonaglott
Hunton. Egyedül a kis, csipkés bugyi választotta el azt az édes
pontot Hunt csupasz combjától.
De ekkor Holstrom azt kiáltotta:
– Az elég veszélyesen hangzik!
Bryce ismét felnevetett, legördült Huntról, és a pólójáért
nyúlt.
–  Menjünk el holnap valami olcsó motelba – mondta, aztán
lefeküdt aludni.
Hunt agya felmondta a szolgálatot, csak feküdt ott
meztelenül, és azon merengett, vajon csak képzelte-e ezt az
egészet.
 
 
Hunt egy egyszerű, összecsukható széken ült egy szakadék
mélyén, egyedül a saját testének halvány ragyogása törte meg
az őt körbeölelő sötétséget. Az örök éjszakának nem volt sem
kezdete, sem vége.
Elnyomta az álom Quinlan mellett, miközben azon
gondolkozott, odanyúljon-e a lány öléhez, hogy ismét
felfedezőútra indulhasson a lába közti mennyországban. De
Bryce nem volt vele.
Nem is akarta őt egy ilyen helyen tudni, egy ilyen sötét, üres
és mégis… tudattal rendelkező helyen. Szárnyak zizegtek a
közelben, de nem olyan hangot adtak ki, mint a saját, puha
tollai. Nem, ezek bőrszerűek voltak, szárazak.
Megdermedt, próbált talpra ugrani, de képtelen volt rá. A
feneke a széken maradt, pedig nem kötözték oda. Bakancsos
lába a fekete talajhoz tapadt.
– Ki van ott?
A sötétség elnyelte Hunt hangját, elfojtotta. A bőrszárnyak
ismét suhogni kezdtek, és Hunt a hang felé fordította a fejét.
Egyedül erre a mozdulatra volt képes.
–  Egy ügyes harcos már kiszabadult volna. – A halk, mély
hang kígyóként tekergőzött Hunt bőrén.
– Te meg ki a franc vagy?
–  Miért nem használod a véredben szunnyadó erőt, hogy
kiszabadítsd magadat, Orion?
Hunt a fogát csikorgatta.
– Huntnak hívnak.
– Értem. Mert Orion vadász volt.
A hang mindenhonnan áradt.
– Téged hogy hívnak?
–  A midgardiak nem szívesen ejtik ki a nevemet a Résnek
azon az oldalán, ahol te élsz.
Hunt mozdulatlanná dermedt. Egyetlen lény volt, akinek a
nevét nem ejtették ki Midgardon.
A Verem hercege. Apollion.
Elhűlt a vér az ereiben. Elbaszott, különös álom volt ez,
nyilván azért, mert Quinlan úgy kicsinálta…
– Nem álom.
 Hél hetedik, legveszedelmesebb démonhercege beférkőzött
Hunt fejébe…
–  Nem férkőztem be a fejedbe, de a gondolataid úgy
áramlanak felém, akár a te világodban a rádióhullámok. Ez a
hely egyikünk világához sem tartozik. Mondhatni különálló
valóság.
– Mit akarsz?
Hunt hangja nem remegett ugyan, de…
Bassza meg!
Ki kell jutnia innen, vissza kell mennie valahogy Bryce-hoz.
Ha a Verem hercege be tud férkőzni Hunt elméjébe, akkor…
–  Ha beférkőznék Bryce elméjébe, az öcsém nagyon
megharagudna rám. Már megint. – Hunt esküdni mert volna,
hogy mosolyt hall ki a herceg hangjából. – Nagyon sokat
aggódsz egy olyan nő miatt, aki jelenleg sokkal nagyobb
biztonságban van, mint te.
– Miért vagyok itt? – nyögte ki Hunt nagy nehezen.
Próbálta száműzni a többi gondolatot, de nehéz feladatnak
bizonyult. Ez a lény itt előtte, körülötte… Ez a démonherceg
megölte a hetedik Asztert. Felfalta a hetedik Asztert.
Csillagnyelő.
–  Tetszik ez a név – jegyezte meg Apollion halk nevetéssel. –
De hogy a kérdésedre is válaszoljak, azért vagy itt, mert
találkozni akartam veled. Hogy megnézzem, történt-e bármiféle
előrelépés.
–  Emiatt feleslegesen aggódsz, Aidas már a lelkünkre beszélt
ma délután.
 –  Az öcsém nem számol be minden egyes lépéséről. Nem
tudom, mit csinál vagy nem csinál, és nem is érdekel.
Hunt felszegte az állát, és ez a mozdulat sokkal több
bátorságról árulkodott, mint amennyit érzett.
–  Akkor halljuk! Fejtsd ki a javaslatodat, miszerint össze
kellene fognunk veletek, megdönteni az Aszterek uralmát,
aztán odaültetni titeket a helyükre.
– Gondolod, hogy ez fog történni?
– Aidas már megtartotta a történelemórát. Egyszer elég volt.
A sötétség távoli mennydörgéssel morajlott.
– Ostoba és arrogáns vagy.
– Bagoly mondja verébnek.
A sötétség megdermedt.
– Arcátlan is vagy. Nem tudod, honnan származom? Apám az
Üresség volt, az a lény, aki mindenek előtt létezett. A Káosz volt
az arája, az én anyám. Egy nap mind visszatérünk hozzájuk, és
az ő elképesztő erejük vegyül az én véremben is.
– Remek.
Apollion erre csak annyit felelt:
– Eltékozlod az erőt, amit kaptál.
–  Ó, szerintem nagyon is jól kihasználtam – felelte Hunt
gúnyosan.
–  Fogalmad sincs, mi mindenre vagytok képesek. Te meg a
csillagfényű lány.
–  Mondom, Quinlan már megkapta a „tanuld meg használni
az erődet” beszédet ma Aidastól, és az is elég unalmas volt,
úgyhogy inkább ne ismételjük meg.
 –  Mindkettőtökre ráférne némi tanulás. Sokkal jobban
hasonlít az erőtök, mint gondolnátok. Mindketten egyfajta
vezetékként szolgáltok. Fogalmatok sincs, milyen értékesek
vagytok ti és a hozzátok hasonlók.
Hunt felvonta a szemöldökét.
– Tényleg?
A sötétség elégedetlenül fodrozódott.
– Ha ennyire úgy érzed, hogy nincs szükséged a segítségemre,
akkor talán… előzetes próba elé állíthatnálak téged és a
kedvesedet.
Hunt kitárta kissé a szárnyát.
–  Miért hoztál ide? Hogy a számodra megfelelő irányba
terelhess?
Apollion szentségtelen lényének suttogása ismét körbevette.
–  Az Északi Rés ismét recseg-ropog. Háború szagát hozza a
szél. Ezúttal nem kívánok veszíteni.
–  Hát, én meg nem kívánok egy démonhercegnek szolgálni,
úgyhogy keríts magadnak másik ötéves tervet!
Halk nevetés.
– Egészen szórakoztató vagy, Orion.
Hunt elvicsorodott, a villámai sisteregtek.
– Gondolom, akkor végeztünk is…
A háborgó sötétség és a bőrszárnyak eltűntek.
 
 
Hunt felriadt. Már nyúlt is az éjjeliszekrényén pihenő késért, de
megtorpant.
 Quinlan békésen aludt mellette, Syrinx a másik oldalán,
mindketten halkan horkoltak. A sötétben Bryce vörös haja
frissen kiontott vérnek tűnt a párnán.
A Verem hercege beszélni akart Hunttal. Tudta, ki ő, hogy ki
Bryce…
A Verem hercege hazug szörnyeteg, és valószínűleg lehetetlen
küldetésre akarja kényszeríteni őket Bryce-szal az erejük miatt.
Ugyanakkor… Bassza meg!
Hunt remegve megdörgölte verejtékező arcát, majd
visszafeküdt a párnákra. A kézfejével végigsimított Bryce puha
orcáján. A lány mormolt valamit, közelebb húzódott, és Hunt
engedelmeskedett, átkarolta a derekát, sőt, a szárnyát is
kettejük köré fonta. Mintha ezzel megvédhetné Bryce-t attól,
ami rájuk vadászik.
Az Északi Rés mindkét oldalán.
 22.

Ruhn felhajtotta a söre maradékát, majd a nappali óriási tévéje

előtt álló dohányzóasztalra rakta az üveget. A balján ülő Declan
ugyanígy tett.
– Jól van – szólalt meg Dec –, eljött a kémkedés ideje.
Flynn felnevetett, mámorgyökeret szívott, amire Ruhnnak is
rohadt nagy szüksége lett volna.
– A mi drága fiacskánk, Ruhn már igazi felnőtt, és lázadóknak
kémkedik.
–  Fogd már be! – mordult rá Ruhn. – Tudtam, hogy inkább
egyedül kellene csinálnom.
– Az nem lenne olyan jó móka – mondta Dec. – Egyébként is,
jobb, ha van itt valaki melletted, még a végén kiderül, hogy,
nem is tudom, csapda, vagy ilyesmi, nem?
–  Akkor Flynn mi a francért is szív? – kérdezte Ruhn a
füstköröket fújó tündér irányába biccentve.
– Mert önpusztító, ugyanakkor őrjítően sármos idióta vagyok?
– vigyorgott Flynn.
– Az őrjítőben kiegyezhetünk – motyogta Dec.
 Ruhn szerette volna, ha ezek ketten vele vannak, miközben
megpróbál a nagyrészt alvó városban kapcsolatot teremteni
Napfény ügynökkel. Nála volt a kommkristály, de abban nem
volt biztos, hogy pontosan mit is kellene tennie, hogy miképpen
ötvözze a képességeit a kristály kommunikációs
tulajdonságával. Csupán feltételezéseik voltak, a sikert senki
sem garantálhatta. Ruhn nem tudta eldönteni,
megkönnyebbülés lenne-e kudarcot vallani. Egyszerűen maga
mögött hagyni ezt az egészet.
–  Meditálnunk kellene veled, vagy ilyesmi? – Flynn letette a
mámorgyökeret.
– Az mégis miért segítene? – kérdezte Ruhn.
– Mert szolidaritást vállalunk veled?
Ruhn gúnyos hangot hallatott.
–  Nem kell. Csak… rakjatok fakanalat a fogaim közé, ha
rohamom lesz.
Declan felemelte a szóban forgó tárgyat.
– Felkészültem az eshetőségre.
Ruhn a szívéhez emelte a kezét.
– Köszi. Igazán megható.
Flynn hátba veregette Ruhnt.
– Itt vagyunk. Csináld, amit kell!
Nem tudtak már mi egyebet mondani, nem maradt semmi,
amit Ruhn hallani szeretett volna, úgyhogy lehunyta a szemét,
és a kanapé hátpárnáinak dőlt. Az öklébe szorította a
hátborzongatóan meleg kristályt.
Mindig is egyfajta mentális hídként képzelte el azt az
összeköttetést, amit a saját és másvalaki elméje között létesített.
Úgyhogy ezt a képet hívta most is elő, a kezében tartott
kristályba öntötte az erejét, úgy, ahogyan Bryce is a
kristálykapukba a sajátját tavasszal. Cormac azt mondta, ezek a
kristályok hasonló képességekkel bírnak, úgyhogy… Miért is ne?
Ruhn hidat indított saját magából, keresztül a kristályon, bele
az ismeretlenbe, a végtelen sötétségbe. Erősebben szorította a
kristályt, hátha a megfelelő helyre vezeti őt, mintha egyfajta
prizmaként küldené tovább az erejét a világba.
Halló!
A hangja visszhangot vert a hídon. A semmibe.
Maga elé képzelte a kristály opálos közepét. Mintha egy belőle
induló zsinór futna végig a mentális hídon a másik oldal felé.
Halló! Itt…
Ó, bassza meg!
Ki kellett volna találnia valami fedőnevet. A saját nevét és
identitását semmiképp sem fedhette fel, de valami menőt akart
volna magának, a fene vigye el!
Itt az új kapcsolattartód.
Napfény nem válaszolt. Ruhn tovább nyújtotta a hidat,
hagyta, hogy a semmibe fusson. Maga elé képzelte a kristályt és
a zsinórját, és követte az éjszakába.
Azért jöttem, hogy…
Igen?
Ruhn megdermedt a halk, női hang hallatán. Fény ragyogott
fel a hídon, aztán megjelent maga a nő.
Egyetlen hatalmas láng alkotta. Legalábbis így kívánt
megjelenni előtte. Nem olyan volt, mint Lehabah, akinek magát
a testét alkották a lángok, ezt a nőt körbeölelte a tűz, csak a
csupasz csuklója, bokája, válla villant elő időnként.
Emberszabású volt, de ennél többet Ruhn nem tudott kideríteni
róla. Mintha a Nap egy radikális papnője lett volna, aki
önállósította és feláldozta magát, hogy közelebb kerülhessen az
istenéhez.
Ki vagy te? – kérdezte Ruhn.
Te ki vagy? – kérdezett vissza a nő, akinek semmi sem látszott
az arcából.
Én kérdeztem először.
A nő lángja felcsapott, mintha Ruhn bosszantotta volna. De
azt felelte:
A kis fekete kutya mélyen alszik egy gyapjútakarón.
Ruhn kifújta a levegőt. Igen, ezt a titkos jelszót adta meg
Cormac, amivel megbizonyosodhat a nő személyazonosságáról.
Azt felelte:
És a cirmos macska a mancsát tisztogatja a hold fényében.
Ezt a hülyeséget!
De a nő azt felelte:
Napfény ügynök vagyok, ha esetleg nem lett volna egyértelmű.
Viszont… te ki vagy?
Ruhn káromkodva lenézett magára. Eszébe sem jutott elfedni
a testét.
Csakhogy a testét éjszaka és csillagok alkották, galaxisok,
bolygók. Mintha feltöltötték volna a sziluettjét. Felemelte a
kezét, és nem bőr fedte az ujjait, hanem az égbolt csillagos
takarója. Az elméje ösztönösen megvédte volna? Vagy ilyen ő
valójában, a bőre alatt? Ez a tüzes teremtés a mentális híd
másik végén pedig olyan lenne a testét fedő bőr alatt? Vagy akár
szőr alatt?
Lehet, hogy faun vagy szatír. Esetleg boszorkány vagy
alakváltó. De lehet, hogy Cormac felvetése igaz, és Aszter. Talán
ez a tűz a benne izzó szent csillag.
A nő csak állt ott, lobogott a lángja.
Nos?
Gyönyörű volt a hangja. Aranyló dal. Megérintette Ruhn
tündérlelkét, felizgatta.
Ööö… Ennyire nem gondolkoztam előre.
A nő ragadozóként döntötte oldalra a fejét.
Egy kezdőt küldtek?
Ruhn hátán végigfutott a hideg. A nő valóban úgy beszélt,
mint egy Aszter, fennhéjázó és távolságtartó volt.
Hátrapillantott a válla felett. Mintha csak visszanézett volna az
elméjének otthont adó testre.
Ruhn azt felelte:
Ezüstíj ügynöktől kaptam ezt a kristályt, de nem tudtuk előre,
hogy elmék között is képes lesz-e kapcsolatot létesíteni. Szerettem
volna megpróbálni, és szólni, hogy itt vagyok, így tudsz
mostantól kommunikálni velünk. Ha vészhelyzet van, nem fog
elmenni arra az idő, hogy kiderítsem, hogyan vegyem fel veled a
kapcsolatot.
Rendben.
Ruhn ismét végigmérte.
 Ennyi, máris megbízunk egymásban? Képtelen volt
visszanyelni a gúnyos kérdést: Nem aggódsz amiatt, hogy a
kristály és a jelszavak rossz kezekbe kerültek?
Az Aszterek ügynökei nem szerencsétlenkednek ennyit.
A fenébe is!
Legközelebb megpróbálok jó benyomást tenni rád.
A nő halkan felnevetett.
Már sikerült, Éj ügynök.
Elneveztél?
Éj és Napfény. Éjszaka és nappal… Tetszett Ruhnnak.
Gondoltam, megkíméllek attól, hogy neked kelljen kitalálni
valami érdekeset.
Visszafordult a híd azon vége felé, ahonnan jött, a láng csak
úgy lobogott a nyomában.
Ne adjak át semmilyen üzenetet? Nem merte megemlíteni
Cormac nevét. Bármi új információ a Gerincről?
Napfény nem állt meg.
Semmi. De megmondhatod a parancsnokodnak, hogy biztos az
út a fogyó hold rejtekében.
Ruhn felhúzta magát. Meg egy nagy büdös francokat a
parancsnoka Cormac!
Fogalmam sincs, ez mit jelent.
Nem baj. Ezüstíj ügynök tudni fogja. És mondd meg neki, hogy
sokkal jobban tetszik ez a kommunikációs módszer.
Azzal Napfény a lángjával együtt kihunyt, és Ruhn magára
maradt.
 
  
– Miért nem szóltál, hogy Napfény ügynök nő? – kérdezte Ruhn
másnap reggel Cormactől.
A nappaliban állt, a második bögre kávéját itta a mellette
ücsörgő Flynn-nel az oldalán. Azt írta az unokatestvérének,
hogy jöjjön el hozzá, beszéljék meg a Bryce-szal való jegyessége
feltételeit. Szerencsére a kuzinja nem kérette magát, eljött.
Cormac most vállat vont, szürke pólója kissé nyirkosnak tűnt
a verejtéktől, valószínűleg azért, mert gyalog jött ide a tűző
napsütésben.
–  Gondoltam, előfordulhat, hogy te is olyan begyepesedetten
gondolkozol, mint apád, és úgy véled, hogy a nőket nem szabad
veszélynek kitenni, aztán amikor ilyesmire kerülne a sor,
inkább nem teszed meg.
– Tettem én valaha bármit, ami erre engedett következtetni?
– A széltől is óvod a húgodat. – Cormac a homlokát ráncolta. –
Láttad Napfényt?
–  Emberi alakja volt, de láng takarta. Nem láttam belőle
semmit.
– Remek. Gondolom, te is elfedted magad.
Egyedül a vakszerencsének köszönhetően.
– Igen.
Cormac elkezdett fel-alá járkálni a tévé előtt.
– De Sofie-val kapcsolatban semmit sem mondott?
Ruhnnak eszébe sem jutott rákérdezni. Összerándult a
gyomra a bűntudattól.
– Nem.
 Cormac beletúrt rövid, szőke hajába.
–  És arról sem mondott semmit, mikor küldik az Aszterek a
mechaprototípust a Gerincen?
–  Nem. Csak annyit üzent, hogy biztos az út a fogyó hold
rejtekében.
Bármit jelentett is számára ez a mondat, Cormac csak
sóhajtott egyet. A konyhából kávéval a kezében kilépő Declan
azt kérdezte:
– És most mi lesz?
Cormac Declanre vicsorgott. Igazi avalleni sznob volt.
Ruhnhoz fordult:
–  Mondd csak el újra, drága kuzinom, miért is érezted
szükségét, hogy ezt a két idiótát is bevond?
Dec és Flynn Cormacre vigyorgott, aki tovább fortyogott, de
végül ismét nagyot sóhajtott. Aztán így szólt:
–  Hogy válaszoljak a kérdésedre, Declan Emmet: Ruhn most
megvárja, amíg Napfény kapcsolatba lép vele, és elmondja,
mikor csapjunk le a Gerincre. Vagy amíg nekem kell valamit a
tudtára adnom. Ebben az esetben ismét kapcsolatba lép vele.
Flynn hátradőlt a kanapén, összefonta két karját a feje
mögött.
– Elég unalmasan hangzik.
–  Életek forognak kockán – sziszegte Cormac. – Ha sikerül
lecsapnunk a Gerincre, és megszerezzük ezt az új
mechaprototípust, még mielőtt az Aszterek felhasználják
ellenünk csatában, akkor marad esélyünk a győzelemre.
– Arról nem is beszélve, hogy egy csomó fegyvert is szereztek
majd a vonatokról – tette hozzá Declan sötéten.
Cormac nem törődött Dec stílusával.
–  Csakis azt tesszük, amire a vezérkar engedélyt adott.
Úgyhogy csak akkor vedd fel a kapcsolatot Napfénnyel, ha
visszajeleztem neked!
Jól van, gondolta Ruhn. Ez menni fog. Éli az életét, úgy csinál,
mintha nem vált volna egyfajta lázadóvá. Amíg úgy nem dönt,
hogy kiszáll az egészből. Cormac a szavát adta. Aztán pedig…
csinálja tovább, amit eddig. Vezeti az Auxot, gyűlöli az apját, és
közben retteg a férfi halálának napjától. Egészen addig, amíg
meg nem jelenik a következő olyan személy az életében, aki
akar valamit tőle.
Flynn elvigyorodott.
– Bürokrácia a javából!
Cormac homlokráncolva a tündérlord felé fordult, de végül
megindult a bejárati ajtó irányába.
– Mennem kell.
– Emile-t keresed? – kérdezte Ruhn.
A délelőtt kellős közepén jártak, a srác valószínűleg épp
meghúzta magát valahol.
Cormac bólintott.
–  Idelátogató hercegként senkinek sem szúr szemet, ha
elmegyek… várost nézni, ahogy ti hívjátok errefelé. Turistaként
nagyon érdekel a Fekete kikötő és az ottani szokások.
– Elég morbid – jegyezte meg Declan.
– Csak nem hiszed, hogy Emile fényes nappal beugrik az egyik
fekete csónakba! – bukott ki Ruhnból.
 – Addig keresem őt a nap és a hold fényében, amíg meg nem
találom. De inkább napközben elegyednék szóba a kaszásokkal.
– Elment az eszed? – nevetett fel Flynn hitetlenkedve.
Ruhn hajlott rá, hogy egyetértsen a barátjával.
–  Ne baszakodj a kaszásokkal, Cormac! – figyelmeztette az
unokatestvérét. – Még Emile érdekében se!
Cormac megpaskolta a kést az oldalán. Mintha azzal
megölhetne egy olyan lényt, amelyik már eleve halott.
– Tudok vigyázni magamra.
 
 
–  Mondtam neked, hogy ez lesz – vicsorogta Hunt Isaiah-nak,
ahogy mennydörgő léptekkel végigviharzottak Celestina privát
lakrészének folyosóján a Comitium harmadik tornyában.
Celestina a saját lakhelyére szervezte ezt a találkozót ahelyett,
hogy az irodát használta volna, ahogyan Micah tette.
–  Még nem ismerünk minden részletet – vágta rá Isaiah,
megigazítva a nyakkendőjét és szürke öltönyének hajtókáját.
Celestina megpróbálta enyhíteni a Micah-féle rideg, modern
stílust: a fehér márványpadlót puha szőnyegek fedték, a
szögletes szobrok helyére buja Kthona-szobrokat állított, és
szinte mindegyik asztalon és egyéb felületen dús, színpompás
virágcsokrokkal teli vázák álltak.
Hunt bizonyára kellemesnek találta volna ezt a kontrasztot,
ha nem nyomós okkal hívják ide őket.
Egyre csak azt ismételgette magában, hogy oka van
mindennek, ez egy triariimegbeszélés, nem pedig egy
négyszemközti találkozó. Ez nem Sandriel rémkastélya, ahol az
arkangyal lakrészében történő látogatásai vérrel és sikolyokkal
végződtek.
Nagy levegőt vett, Bryce-ra gondolt, a lány illatára, arra, hogy
milyen meleg volt a teste, amikor egymáshoz simultak. Ez
megnyugtatta valamelyest, de közben valami sokkal
veszedelmesebb nyitotta résnyire a szemét a bensejében. Amit
Cormackel művelnek, ez a lázadás, amibe tegnap este
beleegyeztek…
Hunt a szeme sarkából Isaiah-ra pillantott, aki bekopogott
Celestina dolgozószobájának nyitott, kétszárnyú ajtaján.
Elmondhatná neki. Szüksége van egy Isaiah-hoz hasonló társra,
aki képes megőrizni a hidegvérét, aki rendíthetetlen. Akkor is,
ha még Hél is igencsak érdekelt ebben a konfliktusban. Ahogy
maga Hunt is.
Úgy döntött, nem törődik Apollion parancsaival. Nem
szándékozott Hél kezére játszani.
Celestina mormolva köszöntötte őket, és Hunt feszülten
követte Isaiah-t a dolgozószobába.
Napfény töltötte meg a csupa üveg és márvány helyiséget. Az
összes szögletes berendezési tárgyat gyönyörű, kézműves
fabútorok váltották fel, de Hunt csak az asztal előtt ülő két
férfival törődött. Naomi tőlük jobbra, a falba épített
könyvespolcnak dőlt, sötét, veszedelmes arckifejezéssel figyelte
a két angyalt.
Vagyis leginkább csak az egyiket. Ő volt az oka annak, hogy
idehívták őket.
 Pollux nem fordult meg, ahogy beléptek. Hunt a Baxian
melletti szék felé vette az irányt. Üljön csak Isaiah Pollux mellé!
A barátja ezt egy Kösz, seggfej! pillantással hálálta meg, de Hunt
inkább Celestina arckifejezését tanulmányozta, hátha leszűrhet
belőle valamit.
Az arkangyal szájszeglete elégedetlenségtől feszült, de a
tekintete nyugodt volt. Az arcán elgondolkodó kifejezés ült.
Halványlila köpenyt viselt, csigás haja éjszínű vízesésként
omlott végig csupasz karján. Akár istennő is lehetett volna,
olyan mozdulatlanul ült, olyan csodásan festett – akár maga
Kthona is lehetett volna vonzó, telt idomaival, ha nincs a háta
mögötti ablakon beáradó napfényben ragyogó szárnya.
–  Elnézést, hogy ilyen kurtán fogalmaztam az üzenetben –
fordult Celestina Hunthoz, Isaiah-hoz és Naomihoz. – De nem
szerettem volna, ha mindennek nyoma marad.
Pollux és Baxian maga elé meredt. Legalábbis Hunt
feltételezte, hogy így van, ugyanis Baxian szeme úgy bedagadt,
hogy nem látott ki a fejéből, Pollux arca pedig egyetlen
hatalmas, gyönyörű zúzódásnak tetszett. Az alapján, hogy még
tizenkét órával később is így festett, igencsak
elagyabugyálhatták. Hunt azt kívánta, bár végignézhette volna.
–  Megértjük – felelte Isaiah ellentmondást nem tűrő,
parancsnoki hangján. – Mi is ugyanolyan csalódottak vagyunk,
mint te.
Celestina felsóhajtott.
–  Talán naiv voltam, amikor azt hittem, idehozhatok két
pangerai angyalt ebbe a városba anélkül, hogy jó alaposan
elmagyaráznám nekik, hogy mennek errefelé a dolgok. Az én
hibám, hogy átadtam másnak ezt a felelősséget – pillantott
először Naomira, majd Huntra.
Hunt ezt előre megmondhatta volna neki. Most viszont
bölcsebbnek tűnt hallgatni.
– Szeretném a ti szátokból hallani, hogy pontosan mi történt –
fordult az arkangyal Polluxhoz és Baxianhez. Kedvesen beszélt,
de a szeme acélosan csillogott. – Pollux? Talán kezdhetnéd te.
Gyönyörű látvány volt, ahogy Pollux a székében ülve dühbe
gurult, hosszú, aranyszín haját még mindig vér csíkozta. A
Kalapács gyűlölte ezt az egészet. Kibaszottul gyűlöli, döbbent rá
Hunt nagy örömmel. Celestina kedvességét, igazságosságát,
gyengédségét… Pollux még Huntnál is rosszabbul viselte
mindezt. Lelkesen szolgálta Sandrielt, élvezte a nő
kegyetlenségét és játszmázását. Talán még az Aszterek sem
sejtették, micsoda büntetés őt Celestinának adni.
– Elmentem szórakozni az egyik ivóba – morogta Pollux.
–  Bárba – javította ki Hunt gúnyosan. – Errefelé bároknak
hívják őket.
Pollux haragosan rámeredt, aztán így folytatta:
– Az a nő teljesen rám mászott. Mondta, hogy akarja.
– Mit? – kérdezte Celestina határozottan jegesen.
– Dugni.
Pollux hátradőlt a székében.
–  Nem mondott ilyesmit – morogta Baxian megrezzenő
szárnnyal.
–  És ezt te honnan tudod? Talán egész este, minden egyes
pillanatban ott voltál? – förmedt rá Pollux. – De lehet, hogy
tényleg így volt. Mindig is arra vágytál, amit én elhajítottam.
Hunt összenézett az őket figyelmesen hallgató Isaiah-val.
Ezek ketten nagyon megutálhatták egymást azóta, hogy Hunt és
Isaiah elkerült Sandriel tartományából.
Baxian szája vad vigyorra húzódott, elővillantak a fogai.
– Én meg azt hittem, amit elhajítottál, az vágyott rám. Mindig
annyira… kielégületlennek tűnt, amikor elhagyta a szobádat.
Pollux ereje – közönséges, de igen erős malákhmágia –
felcsapott, beleremegtek a csecsebecsék a beépített
könyvespolcon.
–  Elég legyen! – vágott közbe Celestina. Meleg, nyár csókolta
erő töltötte meg a helyiséget, elfojtva mindannyiuk mágiáját.
Rendíthetetlen női mágia volt ez, olyasmi, ami nem tűr
apellátát, és fenyegetés esetén bárkit az irányítása alá
kényszerít. A legkevésbé sem félt Polluxtól, a hozzá hasonló
férfiaktól. A Kalapácshoz fordulva azt parancsolta: – Meséld el,
mi történt!
–  Kimentünk az ivó – vetette oda Huntnak a szót – mögötti
sikátorba, és ahogy már mondtam, rám mászott. Aztán ez a
rohadék – fordult ezúttal Baxianhez – rám támadt.
– Mikor nem hallottad, hogy nemet mond? – szállt vitába vele
Baxian. – Az első vagy a tizedik alkalommal?
Pollux felhorkant.
– Vannak nők, akik nemet mondanak, pedig akarják. Játszma
az egész.
– Neked teljesen elment az eszed! – sziszegte Naomi a helyiség
másik feléből.
– Téged meg ki kérdezett, te csoroszlya?
–  Elég! – Celestina ereje ismét megtöltötte a helyiséget, elejét
vette, hogy bármiféle egyéb mágiát előhívjanak. Baxianhez
fordult: – Miért mentél ki utána a sikátorba?
–  Mert évtizedeket töltöttem együtt ezzel a seggfejjel! –
dühöngött Baxian. – Tudtam, mi fog történni. Nem hagyhattam,
hogy megtegye.
–  Sandriel uralma alatt számtalanszor hagytad – szólalt meg
Isaiah halkan. – Nem léptél közbe sem te, sem senki más a
triariiból.
–  Szart sem tudsz arról, hogy mit tettem és mit nem! –
mordult rá Baxian Isaiah-ra, aztán visszafordult Celestinához. –
Pollux megérdemelte, hogy laposra verjem.
A Kalapács kivillantotta a fogát. Hunt egyfajta döbbenettel
figyelte őket.
–  Az lehet – felelte Celestina –, de attól még mindketten a
triariim tagjai vagytok, és felvétel készült a verekedésetekről.
Kikerült a netre, minden egyes hírcsatornán ez megy. – Szúrós
pillantást vetett Polluxra. – Felajánlottam a nőnek, hogy vádat
emelhet, de inkább nem tette. Feltételezem, ő is tudja, micsoda
cirkusz lenne, és fél attól, hogy miféle következményekkel járna
ez rá és a szeretteire nézve. Rendbe akarom szedni ezt a várost.
Ezt a tartományt. Még akkor is, ha a saját triariimmal kell
példát statuálnom.
Hunt vére felzúdult, forrni kezdett. Hát eljött az idő. Talán
Pollux végre tényleg megkapja, ami jár neki.
 De ekkor Celestina nagyot nyelt.
– Viszont ma reggel csörgött a telefonom, és valóban bölcsebb
lenne… adni neked egy második esélyt.
– Mi? – fakadt ki Hunt.
Pollux megjátszott hálával fejet hajtott.
– Az Aszterek jóságos gazdáink.
Celestina hibátlan orcáján megrándult egy izom.
– Valóban azok.
–  Na és ő? – kérdezte Naomi Baxian felé intve, aki cserébe
rámeredt.
Celestina így felelt:
– Neked is szeretnék második esélyt adni, Pokolfajzat.
– De hát megvédtem azt a nőt! – csattant fel Baxian.
–  Így van, és ezt helyeslem is. De nyilvánosan tetted, és
magatokra vontad a figyelmet.
Nem csak a városban élőkét. Az Aszterekét is.
Celestina ismét nyelt egyet.
Isaiah hangja gyengéden csendült, amikor azt kérdezte:
– Hogyan segíthetünk megoldani ezt a problémát?
Celestina a fa íróasztalra meredt, sűrű szempillái kis híján a
járomcsontját érték.
–  Már megoldódott. A média figyelmét elterelendő az
Aszterek különleges lehetőséget biztosítottak számomra.
Áldásban részesítettek.
Erre még Pollux is felhagyott a negédes vigyorgással, oldalra
billentette a fejét. Hunt megfeszült. Ebből semmi jó nem sülhet
ki.
 Celestina elmosolyodott, de Hunt látta rajta, hogy
kényszeredetten teszi.
–  Egyesülnöm kell Ephraimmal. Most, hogy két arkangyal
elhunyt, muszáj… feltölteni a sorainkat. Az őszi nap-éj
egyenlőség napján tartjuk majd meg az egyesülési szertartást
itt, Lunathionban.
Egy hónap múlva. A halál napjaként ismeretes ünnepség a
neve ellenére élettel teli esemény: egyensúlyba kerül a fény és a
sötétség, az élők és a holtak közötti határ ilyenkor a
legvékonyabb. Kthona ekkor készül fel a szendergésére,
Lunathionban pedig jelmezben tombolnak a lakosok az Isztrosz
folyó különböző átkelőpontjainál tartott bulikon. A legnagyobb
bulit mindig a Fekete kikötőnél csapják, lámpásokat küldenek a
vízen a Csontnegyedbe étellel és itallal. Teljes őrületnek tetszett,
valahányszor Hunt odafentről szemügyre vette az ünneplőket.
El tudta képzelni, mit vesz majd fel Bryce. A lehető
legtiszteletlenebbül fog öltözni.
Celestina így folytatta:
–  Ephraim pár hétig itt marad, aztán visszatér a saját
tartományába. Ezt követően felváltva látogatjuk egymást.
Nyilván egészen addig, amíg meg nem születik a baba.
– Ez jó dolog, nem? – kérdezte Naomi.
Celestina mosolya ezúttal is kényszeredett volt.
– Ephraim sok éve a barátom, igazságos és bölcs férfi. Keresve
sem találhatnék nála jobb társat.
Hunt érezte, hogy Celestina hazudik. De ez az arkangyalok
sorsa: ha az Aszterek úgy döntenek, párosodniuk kell,
engedelmeskednek.
–  Gratulálok? – szólalt meg bizonytalanul Isaiah, mire
Celestina felnevetett.
– Igen, ez tűnik a megfelelő reakciónak – felelte.
De a derűje elpárolgott, amikor Pollux felé fordult – a férfi
felé, akinek mindezt köszönhette. A Kalapács szégyent hozott a
városra, szégyent hozott Celestinára, és erre az Aszterek is
felfigyeltek. És ennek az arkangyal fizeti meg az árát. Nem
azért, mert Pollux megpróbálta rákényszeríteni magát egy nőre,
hanem mert rajtakapták. Az Aszterek megragadták ezt az
alkalmat, hogy emlékeztessék Celestinát, miféle hatalommal
bírnak felette. Az élete felett. A teste felett.
Hunt nem értette, mit érdekli őket egyáltalán ez az egész,
miért mentek ilyen messzire, hogy ezt bizonyítsák, de… semmi
sem lepte meg igazán az Aszterekkel kapcsolatban. Forrni
kezdett a vére, harag tombolt benne. Kibaszott szörnyetegek!
–  Az egyesülésünk bejelentése médiafelhajtással fog járni. A
szertartás és az ünnepség sok figyelmet kap majd. Nemesek és
előkelőségek fognak részt venni rajta, valamint vendégül látjuk
Ephraim kíséretét is.
Pollux erre kihúzta magát, öröm csillant monoklis szemében.
Celestina hűvös pillantást vetett rá.
–  Remélem, most, hogy az Ünő látogatóba jön, nem érzed
majd szükségét a tegnap esti viselkedésed megismétlésének.
Baxian felhorkant.
– Ez sosem tartotta vissza.
Pollux elvicsorodott, de Celestina ismét megszólalt:
 –  Hunt, szeretnék váltani veled pár szót. A többiek
elmehetnek.
Hunt megdermedt, szótlanul várta, hogy mindenki más
távozzon. Isaiah és Naomi figyelmeztető pillantásokat lövellt
felé, mielőtt becsukták maguk mögött az ajtót.
Amint kettesben maradt az arkangyallal, Huntnak
kényszerítenie kellett magát, hogy lélegezzen. Hogy nyugton
maradjon.
Celestina le fogja torkolni, amiért nem zabolázta meg Baxiant
tegnap este. Amiért nem volt ott, hogy elejét vegye a
verekedésnek, még akkor is, ha nem kapta parancsba, hogy éjt
nappallá téve felügyelje a férfit. Érezte, hogy ennek büntetés
lesz a vége…
–  Az Őszkirály tájékoztatott, hogy Cormac avalleni
koronaherceg eljegyezte Miss Quinlant – szólalt meg Celestina.
Hunt pislogott egyet.
Az arkangyal így folytatta:
–  Abban reménykedtem, hogy tudsz nekem mesélni erről a
helyzetről, tekintve, hogy együtt kell majd megjelenniük az
egyesülési szertartásomon.
Huntnak ez eszébe sem jutott. Hogy ilyesmiről egyáltalán szó
kellene essen. Azok után, amit tegnap este műveltek… Képes
lenne elviselni, egy másik férfi karjában látni Bryce-t, hiába
színjáték az egész?
–  Előre elrendezett házasság – felelte Hunt. – A két király
ragaszkodik hozzá.
– Sejtettem. – Celestina szája megfeszült. – Érdekelne, hogy te
hogyan éled meg mindezt. Hiszen közel álltok egymáshoz Miss
Quinlannel.
–  Igen. Valóban. – Hunt megdörgölte a nyakát. – Apránként
birkózunk meg a helyzettel – vallotta be.
Celestina őt tanulmányozta, Hunt pedig erőt vett magán, nem
fordult el. Egyedül… figyelmet és aggodalmat látott a nő
tekintetében.
– Pont olyan vagy, mint amilyennek sejtettelek.
Hunt felvonta a szemöldökét.
Celestina pillantása a saját összekulcsolt kezére siklott.
–  Shahar a barátom volt. A legkedvesebb barátom. Nem
vertük nagydobra. Az Asztereknek nem tetszett volna. Shahar
már akkor is sok mindenben ellenszegült nekik, amikor
összebarátkoztunk, és úgy érezte, szövetségnek látnák a
barátságunkat, amit… meg kell akadályozniuk.
Hunt szíve nagyot dobbant.
– Sosem beszélt erről.
– Titokban tartottuk az évek során. És amikor fellázadtatok…
Nem tudtam hogyan segíteni. A nenai légióm gyakorlatilag az
Aszterek hadserege… volt.
– A saját erőddel hozzájárulhattál volna a lázadás sikeréhez.
Bassza meg, ha még egy arkangyal harcol mellettük aznap…!
–  Azóta is nyögöm a döntésem következményeit – felelte
Celestina.
– Miért mondod ezt most el nekem?
– Mert azt hallottam, megtetted azt, amire mindig is vágytam
azóta, hogy megtudtam, Sandriel végzett Shaharral. Végig csak
erre vágytam, valahányszor kénytelen voltam az Aszterek
tanácstermében hallgatni, ahogy Sandriel lábbal tiporja a
testvére emlékét.
Szent egek!
–  És szeretnék bocsánatot kérni, amiért nem tudtalak
kimenteni a Shahar halálát követő években a feletted uralkodók
karmai közül.
– Nem a te hibád.
– Megpróbáltam… de nem volt elég.
Hunt szemöldöke összeszaladt.
– Mire gondolsz?
Celestina az asztalra tette a kezét. Összefonta az ujjait.
–  Pénzt gyűjtöttem, hogy… megvásárolhassalak, de az
Aszterek nemet mondtak. Háromszor is megpróbáltam. Úgy
száz éve kénytelen voltam felhagyni a próbálkozással, gyanússá
vált volna, ha nagyon erőltetem.
Celestina együttérzett a Bukottakkal. Megértette, miért
lázadtak fel.
– Mindezt Shahar miatt?
– Nem hagyhattam, hogy az, akit ennyire szeretett, fogságban
szenvedjen. Bár… – Nagyot fújt. – Bár hagyták volna, hogy
megvegyelek! Annyi minden másképp alakult volna!
Lehet, hogy hazugság az egész. Egy szívet melengető, ravasz
hazugság, amivel el akarja nyerni Hunt bizalmát. Ha tényleg
együttérzett a bukottakkal, akkor most ugyanígy gondol az
Ophion-lázadókra is? Ha Hunt elmondaná neki, mi készül a
városban, vajon megállítaná vagy segítené őket?
 – Szégyellem magam, amiért ilyen kételkedve nézel rám.
Tényleg úgy hangzott, mintha komolyan gondolná.
–  Nehéz elhinni, hogy miközben keresztülmentem ezen az
egészen, valaki megpróbált segíteni rajtam.
–  Megértem. De talán most jóvátehetem valahogy azt, hogy
akkor kudarcot vallottam. Szeretném, ha… barátok lennénk.
Hunt szólásra nyitotta a száját, de aztán gyorsan be is csukta.
– Köszönöm – mondta, és rádöbbent, hogy őszintén beszél.
Celestina elmosolyodott, mintha ő is érezte volna.
–  Ha szükséged van valamire, állok rendelkezésedre.
Bármiről legyen is szó.
Hunt a nő arcán ülő kedvességet kutatta. Vajon tud az
Ophionról, Cormacről és Sofie-ról? Valahonnan azt is megtudta,
hogy Hunt megölte Sandrielt, amiből egyértelművé vált, hogy
valamilyen módon titkos információkra tesz szert.
Nagy levegőt vett, és nyugalmat kényszerített magára,
miközben így szólt:
–  Köszönöm. – Felállt a székéből. – Ha már ilyen őszinték
vagyunk egymással… Sandriel régi triariija mindent
megmérgez maga körül. Nem tudom, Baxian miért játszik most
hirtelen jófiút, de nagyon sajnálom, hogy nem voltam ott, és
nem tudtam visszafogni őt tegnap este.
– Nem tartalak felelősnek a történtekért.
Egy kisebb kő esett le Hunt szívéről ennek hallatán.
–  Oké, de a többiek… Tényleg veszélyesek. Rosszabbak, mint
Hél hercegei.
Celestina kuncogni kezdett.
 – Ezt úgy mondod, mintha lenne összehasonlítási alapod.
Tényleg volt. De azt felelte:
–  Éveken át vadásztam démonokra. Felismerem a
szörnyetegeket. Amikor a Hárpia, a Sólyom és az Ünő eljön az
egyesülési bulira… Könyörgök, légy óvatos! Védd meg az itt
élőket! Cseszegetjük Baxiant, amiért hagyta, hogy Pollux
megkínozzon másokat, de… én is kénytelen voltam tétlenül
nézni. Láttam, mit művel Pollux, hogy mi okoz számára
élvezetet. A Hárpia az ő női megfelelője. A Sólyom titokzatos,
veszedelmes. Az Ünő pedig…
– Pontosan tudom, miféle fenyegetést jelent Lidia Cervos.
Még az arkangyalok is féltek az Ünőtől. Attól, hogy mit derít
ki. És Celestina, aki titokban Shahar barátja volt, akit még
évszázadok múltán is érdekelt a halott barátnője, akit azóta is
kínzott a bűntudat, amiért nem segített nekik…
–  Ha bármire szükséged van – mondta Hunt halkan –,
akármire, ahhoz, hogy átvészeljük ezt az egyesülési szertartást,
hogy megbirkózzunk Sandriel csapatával, akkor szólj!
Talán az Aszterek nemcsak azért küldték ide Sandriel
triariijának egy részét, hogy kiegyenlítsék az arányokat, hanem
azért is, hogy szövetségeseket és kémeket helyezzenek el itt.
Hogy legyen, aki jelent majd nekik Hunttal és Celestinával
kapcsolatban.
Az arkangyal ünnepélyesen bólintott.
– Köszönöm, Hunt.
Hunt a szárnyát behúzva indult meg az ajtó felé. Amint
odaért, megtorpant.
 –  Remélem, tudod, hogy teljesen feleslegesen kínzod magad
amiatt, ami velem történt.
Celestina oldalra döntötte a fejét.
– Miért mondod ezt?
Hunt egy félmosollyal válaszolt.
–  Ha hozzád kerülök, Nenába, akkor sosem jövök ide.
Lunathionba. – Kiszélesedett a mosolya, ahogy kilépett az ajtón.
– Sosem ismertem volna meg Bryce-t.
És minden iszonyat, minden rémálom… Bryce-ért cserébe
megérte.
 
 
Baxian a folyosó végén, összefont karral várta Huntot,
zúzódásokkal tarkított arcán komoly kifejezés ült.
– Mi volt a különtalálkozón? – kérdezte köszönés helyett.
– Mégis mi a szart akarsz tőlem?
Hunt a folyosó túlsó végében található erkély felé sietett.
Meglátogatja Bryce-t ebédidőben. Talán még a ruháitól is
megszabadítja. Na, ez aztán kibaszott jó tervnek tűnt!
–  Pár hét múlva összeáll a régi csapat. Gondolom,
figyelmeztetted rá Celestinát.
– Mind szadista elmebetegek vagytok. – Hunt kilépett az üres
erkélyre. A szél a hajába kapott, magával hozta az Isztrosz friss
illatát a város másik feléből. A láthatár szélén viharfelhők
gyülekeztek, és Hunt ereiben villámok táncoltak. – Nem éppen a
régi csapat megnevezést használnám rátok.
Baxian szájszéle felfelé rándult, a zúzódások megnyúltak.
 –  Hiába verted péppé Polluxot, engem nem versz át – tette
hozzá Hunt.
–  Új város, új szabályok – felelte Baxian. Fekete szárnytollai
megrezzentek. – Új főnököt is kaptunk, aki a jelek szerint
annyira nem kedveli Polluxot.
– És? – Hunt kitárta a szárnyát.
–  És nem kell többet megjátszanom magamat – válaszolta
Baxian. A sötétedő égbolt felé emelte az arcát. – Vihar közeleg.
Légy óvatos odafent!
– Kösz, hogy így aggódsz értem.
Hunt megsuhintotta a szárnyát, a lába elemelkedett a
padlótól.
– Nem célom kibaszni veled.
– Csak az agyamra akarsz menni?
Baxian felhorkant.
– Igen, végül is.
Hunt visszaereszkedett a földre.
–  Mi volt az a dolog közted meg Pollux között? Amikor azt
mondta, arra vágysz, amit ő elhajított?
Baxian zsebre tette a kezét.
– Féltékeny pöcs. Te is tudod.
Huntnak egyetlen személy jutott eszébe Sandrielt leszámítva,
aki iránt Pollux valódi érdeklődést mutatott.
– Bejön neked az Ünő?
Baxian ugatásszerű nevetést hallatott.
–  Még csak az kéne! Csak Pollux olyan elmebeteg, hogy a
közelébe menjen. Bottal sem piszkálnám meg Lidiát.
 Hunt szemügyre vette a férfit, aki olyan régóta az ellensége
volt, hogy már nehezére esett volna kiszámolni, hány éve
utálják egymást. Valami megváltozott. Valami nagy dolog,
valami alapvető és…
–  Mi a franc történt Sandriellel meg veletek, miután
elmentem?
Baxian rávigyorgott.
– Ki mondta, hogy volt bármi köze Sandrielhez?
– Miért nem tud senki normálisan válaszolni mostanában?
Baxian felvonta a szemöldökét. Figyelmeztető mennydörgés
robajlott a távolban.
–  Ha beavatsz a titkaidba, Athalar, én is beavatlak az
enyéimbe.
Hunt bemutatott neki. Nem köszönt el, felröppent a sötétlő
égboltra.
Képtelen volt lerázni magáról az érzést, hogy Baxian
továbbra is őt figyeli. Mintha valami nagyon fontosat hagyott
volna most elintézetlenül. És úgy tűnt, csupán idő kérdése, hogy
jól megjárja emiatt.
 23.

Ithan megtartotta az egy lépés távolságot a Ketos parancsnok

köré sereglett helyszínelő sellőktől – meg a holttesttől. Már
azelőtt érezte a halál bűzét, hogy egyáltalán odaértek volna az
Isztrosz Lunathiontól egy órányira, északra található,
tökéletesen tiszta szakaszához, egy kellemes, zöld részhez a kis
tölgyerdőben. Hullámszelővel érkeztek, mivel a Kék folyó ezen
része gyalog tulajdonképpen megközelíthetetlen lett volna.
Farkasként persze könnyedén elfutott volna idáig, de miután
másfél kilométerre innen megérezte a hulla szagát, hálás volt,
hogy nem farkasformában van.
–  Selkie nő – mondta épp Tharion az összesereglett kis
csapatnak, letörölve a verejtéket a homlokáról. Még a hatalmas
tölgyek árnyékában is mintha gyújtós közepette álltak volna.
Ithan meghúzta a kulacsát. Rövidnadrágot és szandált kellett
volna felvennie a fekete farmer és az Aux-bakancs helyett.
Egyébként sem volt már joga ilyen ruhát hordani.
Tharion a folyószéli halmot tanulmányozta. Egy elhaladó
vidra találta meg ma reggel.
 – Kivégzésszerűen gyilkolták meg.
A halál nem jelentett újdonságot Ithan számára. Azt kívánta,
bár ne szokott volna hozzá annyira huszonkét éves korára, hogy
már gyakorlatilag a szeme sem rebbent. De hát ez van, ha
valaki farkasnak születik. Holstromnak.
–  Gorszi golyó a jobb combjába, nehogy át tudjon változni
fókaalakba – magyarázta Tharion a szóban forgó helyre
mutatva –, aztán átvágták a bal combartériát, és lassan
elvérzett. A seb alapján a gyilkosnak újra meg újra fel kellett
nyitnia, hogy addig vérezzen, amíg bele nem hal.
Kthona irgalmazzon!
–  Vagy amíg ki nem szedte belőle az információt, amire
utazott – szúrta közbe Ithan.
A csapat – Tharion három beosztottja – felé fordult. Egyetlen
dolog miatt hozták ide Ithant – azért, hogy használja az orrát. A
jelek szerint kommentárt nem vártak tőle.
–  Akár – felelte Tharion, és abból, ahogyan összefonta a
karját, egyértelmű volt az üzenet:
Maradj csendben, az én ösztöneim ugyanezt súgják ezzel
kapcsolatban!
Legalábbis Ithan úgy sejtette, ezt akarja megértetni vele. A
naplabdapályán töltött éveknek köszönhetően elég jól olvasott
másokban.
Tharion visszafordult a csapatához:
–  Jól van. Rögzítsetek mindent, aztán próbáljuk meg
kideríteni a nevét!
Tharion beosztottai megindultak, hogy teljesítsék az
utasításait, a parancsnok pedig félrehúzódva a levegőbe szagolt.
Férfihang csendült Ithan balján:
– Te régen naplabdáztál, nem?
Egy pirospozsgás sellő állt kék KUNY-széldzsekiben pár
méterre tőle, adóvevővel a kezében.
– De igen – morogta Ithan.
– A CCE-n. Te voltál az a Holstrom srác!
Voltál. Manapság csak múlt időben lehetett beszélni az
életéről. Connor a bátyád volt. Egy falka tagja voltál. Az Auxban
szolgáltál. Naplabdáztál. Barátok voltatok Bryce-szal. Normális
voltál. Boldog voltál.
– Bizony.
– Miért hagytad abba? Mostanra akár a legértékesebb játékos
díját is megkaphattad volna a profi ligában.
Ithan nem mosolyodott el, próbálta a lehető legközönyösebb
képet vágni.
– Más terveim voltak.
– Ahelyett, hogy profi naplabdajátékossá váltál volna?
A férfi eltátotta a száját. Mintha nem hevert volna tőlük pár
lépésre egy selkie megkínzott holtteste.
Már mindenki őket nézte. Ithan pillantások kereszttüzében
nőtt fel – éveken át nap mint nap ezrek előtt diadalmaskodott
vagy sült fel igen látványosan. De ettől még nem volt könnyebb
elviselni a rá irányuló figyelmet.
– Holstrom! – Tharion hangja keresztülhasította a levegőt, és
Ithan hálát adott, hogy elvonja őt ettől a beszélgetéstől.
Biccentett a férfinak, aztán a folyó mellett álló parancsnokhoz
sétált. Tharion mormolva azt kérdezte: – Érzel valamit?
Ithan mély levegőt vett. Vér, rothadás, víz, vas…
Még egyet szimatolt, még mélyebbre hatolt, a legerősebb
szagok alá. Só-, víz- és fókaillat. Ez a selkie-ből áradt. Aztán…
–  Emberi illatot érzek. Rajta. – A levelek és a csontszáraz
csalitos közt hagyott selkie-re mutatott. – Kettőt is.
Tharion nem szólt semmit, elgondolkozva pörgetett egy
vízszalagot az ujjai közt. A sellők ilyen szempontból
hasonlítottak a vízszellemekre, képesek voltak a semmiből vizet
idézni.
Ithan körbejárta a tisztást, ügyelt rá, hogy ne tapossa össze a
nyomokat, észrevett és kiszimatolt minden apróságot a földön,
a leveleken, az ágakon. Ismét nagyot szippantott a levegőből, az
agya feldolgozta és szétválogatta az illatokat.
–  Nem lenne egyszerűbb farkasként? – kérdezte Tharion egy
fának dőlve.
– Nem – hazudta Ithan, és ment tovább.
Képtelen lett volna átváltozni, elviselni azt az ürességet, amit
farkasként érzett.
Még párszor beleszimatolt a levegőbe, aztán visszament
Tharionhoz, és halkan így szólt:
– Az egész környéken érződik egy embernő illata. A második
illat pedig egy emberférfié. Egy kicsit különös, de azért ember. –
Ithan pont így jellemezte volna egy részben viharmadár ember
illatát. – Csak a selkie-n érzem. Nagyon halványan.
–  És mire következtetsz ebből? – kérdezte Tharion
ugyanolyan halkan, végig a helyszín állapotát dokumentáló
csapatát figyelve.
– Tippeljek?
– Igen, mondd el, mi a benyomásod!
Ithan végignézett a sellőkön. Az ő hallásuk nem éles ugyan,
mint az övé, de…
–  Szerintem ennél biztosabb helyen kellene beszélgetnünk
erről.
Tharion elgondolkozva hümmögött. Aztán odakiáltott a
nyomozóinak:
– Bármi egyéb meglátás, srácok?
Senki sem válaszolt.
Tharion felsóhajtott.
– Jól van. Akkor rakjuk zsákba, aztán vigyük vissza a laborba!
Szeretném, ha a lehető leghamarabb lefuttatnánk a
vizsgálatokat, és azonosítanánk is az áldozatot.
A sellők mozgásba lendültek, a Kék folyó partjához mágiával
kikötött vízi járművekhez siettek. Ithan és Tharion egyedül
maradt a holttesttel.
A sellő felhúzta a szemöldökét.
–  Vissza kell mennem a Kék udvarba, de szeretném, ha
mihamarabb megosztanád velem a benyomásaidat. Van most
egy kis szabadidőd?
– Másom sincs – felelte Ithan.
Azon merengett, vajon meddig fogja még ezt a sok szabadidőt
ekkora tehernek érezni.
 
 
–  Ki vele! – mondta Tharion, ahogy levágódott a székébe, és
bekapcsolta a számítógépét.
Ithan Holstrom az üvegfalnál állt, az Isztrosz mélykékjét
kémlelte, az elsuhanó halakat és vidrákat. A farkas nagyrészt
hallgatott, amíg Tharion lehozta őt ide, de tágra nyílt szeme
alapján egyértelmű volt, hogy még sosem járt Alant.
Ithan nem fordult meg, úgy válaszolt:
–  Tegyük fel, hogy valóban azokról a személyekről van szó,
akikre gondolunk. Szerintem a selkie összeakadt a kölyökkel,
segített neki Lunathionba jutni. Nem sokkal később, tekintve,
hogy a srác illata még mindig érződik a ruháján, egy embernő
rábukkant, és megkínozta, hogy kiszedje belőle Emile
tartózkodási helyét. Az alapján, amit róla tudunk, én Pippa
Spetsosra tippelek.
Tharion elhúzta a száját.
–  A technikusaim azt mondták, a selkie úgy egy napja lehet
halott. Egyetértesz?
–  Igen, bár szerintem kevesebb mint egy nap telt el. A srác
illata viszont régebben került a ruhájára. Olyan hat órával
korábban, valahogy így.
– Miért? – kérdezte Tharion az állát a tenyerébe támasztva.
– Mert a selkie nem mehetett be a vízbe, és át sem öltözhetett,
ha még mindig éreztem rajta az illatot. Amennyire én tudom, a
selkie-k szinte mindennap átváltoznak és úsznak. A víz lemosta
volna róla a fiú illatát.
Tharion elgondolkozott ezen, jól megrágta az információt.
– A tisztáson nem találtuk a kölyök nyomát.
 – Valóban – értett egyet Ithan, és visszafordult Tharionhoz. –
Emile sosem járt azon a tisztáson. A selkie később mehetett oda.
Tharion az asztala fölé pillantott, Crescent City és
vonzáskörzete térképét tanulmányozta.
– A tisztás a város és a múltkor átvizsgált hajó között van. Ha
Emile arrafelé futott össze a selkie-vel, akkor tényleg Lunathion
felé tart. És ha a gyilkosság valóban kevesebb mint huszonnégy
órája történt, akkor lehet, hogy már ide is ért.
– És Pippa Spetsos, akinek az illatát a nőn éreztem, szintén itt
lehet már.
–  Vagy ha nem ő maga, akkor valamelyik katonája – felelte
Tharion. – A lényeg, hogy az Esthajnal a közelben jár.
Óvatosnak kell lennünk!
– Pippa ember.
–  Veszélyes lázadó, aki gorszi golyók segítségével képes
végezni egy vanírral. Ráadásul pszichopata, aki még a
legártatlanabbak halálában is örömét leli. Alaposan
felkészülünk, mielőtt a közelébe merészkedünk.
Remélhetőleg ők találják meg előbb Emile-t, és egyáltalán
nem kell felvenniük a harcot Pippával.
Ithan felhorkant.
– Elbírunk vele. A bátyám ültette le Philip Briggst.
–  Van egy olyan sejtésem, hogy Pippa még Briggsnél is
rosszabb.
– Ugyan már! – vágta rá Ithan gúnyosan.
Tharion nem próbált meg lazának tűnni.
–  Jobb szeretnék életben maradni. Nem fogom halálos
veszélybe sodorni magamat csak azért, mert te túlértékeled a
farkasképességeidet.
– Baszd meg!
Tharion vállat vont.
– Az én folyóm, az én szabályaim, kölyök.
Mennydörgés visszhangzott odafentről a csendes folyosókon,
még a vastag üveg is beleremegett.
– Egyedül is levadászhatom.
Tharion elvigyorodott.
– Amíg idelent vagy, semmiképp.
Ithan végigmérte.
– Most komolyan? Képes lennél bezárni ide?
– A saját biztonságod érdekében? De még mennyire! Tudod te,
mit csinálna velem Bryce, ha hullaként végeznéd? Soha többet
nem taperolhatnám az alsóneműjét.
Ithan eltátotta a száját. Aztán nevetésben tört ki. Erőteljes
hang volt, egy kicsit rekedtes, mintha már rég nem nevetett
volna.
– Csodálkozom, hogy Athalar még nem nyírt ki.
–  Tudod te, mit csinálna Bryce Athalarral, ha én végezném
hullaként? – Tharion elvigyorodott. – Az én drága Hosszú
Lábúm megvéd engem.
– Miért hívod így? – kérdezte Ithan óvatosan.
Tharion ismét megrándította a vállát.
– Tényleg kíváncsi vagy a válaszra?
– Nem.
Tharion elvigyorodott.
 – Mindegy is, a valódi kérdés az, hogy Emile tényleg a Danika
e-mailjében említett helyre tart-e.
Holstrom már elmesélte neki, milyen beadandókat és
újságkivágásokat találtak Bryce-szal előző nap, de azóta sem
sikerült kideríteniük, merre lehet ez az esetleges találkahely.
Tharion irodájának az ajtaja kinyílt, és besétált rajta az egyik
tisztje, Kendra. Az őrszem azonnal megtorpant Ithan láttán,
szőke haja csak úgy lengett mögötte. Tharionra nézett, aki
bólintott, jelezve, hogy nyugodtan beszélhet a farkas előtt.
– A főnök látni akar a lakosztályában. Elég… rossz a kedve.
Bassza meg!
– Akkor jól hallottam azt a mennydörgést. – Kendra távozása
közben Tharion állal az ajtó felé bökött. – A folyosón balra van
egy pihenőszoba. Nyugodtan nézd a tévét, egyél valamit, ahogy
érzed. Igyekszem vissza. Legalábbis megpróbálom. Aztán
elkezdhetjük keresni a srácot.
Pippa Spetsost pedig remélhetőleg elkerülik.
A királynő lakosztálya felé menet Tharion próbálta
megacélozni magát a közelgő vihar ellen. Nagy baj lehet, ha
Odafent a száraz nyári hónap ellenére eleredt az eső.
 
 
Bryce az arcát legyezgette a nyári hőségben, hálát adott a
viharhozó Ogenasnak, amiért hamarosan esni fog. Vagy annak
a vanírnak, aki épp hisztizik. Amilyen gyorsan a viharfelhők
beúsztak az egyébként makulátlanul tiszta kék égre, a második
magyarázat tűnt valószínűbbnek.
 –  Ennyire azért nincs meleg – jegyezte meg Ruhn, akivel
együtt sétáltak a járdán az Óváros és a Holderdő határán álló
Aux-kiképzőközpont felé. Az óriási, üres termet általában
nagyobb gyűlések alkalmával használták, de Ruhn heti egy
alkalommal lefoglalta erre az egy órára, hogy
gyakorolhassanak.
Ma még segítségük is lesz. Már ha Cormac herceg hajlandó
megjelenni, és tanítani Bryce-t, ahogyan azt megígérte.
– Nem tudom, hogy bírod a bőrdzsekit – felelte Bryce. Izzadt
combjai minden egyes lépésnél összedörzsölődtek.
–  Valahogy el kell rejtenem a pisztolyokat – válaszolta Ruhn,
megpaskolva a bőrdzseki alá rejtett fegyvertokokat. – Még a
végén felzaklatnám a turistákat.
– Szó szerint egy kardot hurcolsz magaddal.
– Az teljesen más hatással van rájuk, mint egy pisztoly.
Ez igaz. Randall ezt már réges-régen megtanította Bryce-nak.
A kard reményt jelenthet, ellenállást, erőt. A pisztoly halált ígér.
Tisztelik, de csak halált hozó fegyverként, még akkor is, ha
védekezésre használják.
Bryce telefonja megcsörrent. Megnézte, ki hívja, aztán
lenémította a készüléket, és visszadugta a zsebébe.
–  Ki keres? – kérdezte Ruhn a szeme sarkából Bryce-ra
pillantva.
Odafent mennydörgés robajlott. A járókelők kezdtek
bemenekülni az utcáról, üzletekbe és épületekbe siettek, hogy
elkerüljék a felhőszakadást. Száraz éghajlaton éltek, úgyhogy a
nyári viharok általában hevesek és gyorsak voltak, gyakran állt
tőlük a víz az utcán.
–  Anyám – felelte Bryce. – Majd később visszahívom. –
Előhalászott egy képeslapot a táskájából, és meglengette Ruhn
előtt. – Valószínűleg emiatt hív.
– Egy képeslap miatt?
Az elején az Üdvözlet Nidarosból! szavak álltak vidám
betűtípussal. Bryce visszadugta a táskájába.
–  Igen. Még gyerekkoromban kezdtük. Jól összevesztünk,
aztán anya furcsa bocsánatkérésként képeslapot küldött nekem.
Nem szóltunk ugyan egymáshoz, képeslapokat viszont
hajlandóak voltunk küldeni a másiknak.
– Mindezt úgy, hogy ugyanabban a házban laktatok?
Bryce felnevetett.
–  Igen. Bedugta őket az ajtóm alatt, én meg a sajátjaimat az
övé alatt. Mindenről beszéltünk, csak a veszekedésről nem.
Akkor is folytattuk ezt a dolgot, amikor elkezdtem a CCE-re
járni, sőt, még utána is. – Bryce ismét beletúrt a táskájába, és
előhúzott egy integető vidrát ábrázoló, üres képeslapot, amin a
Bolyhosan az igazi, Lunathion! szavak álltak. – Én is küldök
majd neki egyet később. Egyszerűbbnek tűnik, mint telefonon
beszélni.
– És elmondod neki…? Mindent elmesélsz? – kérdezte Ruhn.
– Megvesztél?
–  Azt sem, hogy az eljegyzés csak színjáték? Akkor legalább
nem nyaggatna.
– Szerinted miért nem akarom felvenni a telefont? – kérdezte
Bryce. – Azt fogja mondani, hogy a tűzzel játszom. Szó szerint,
tekintve Cormac mágiáját. Anyám ellen nem lehet nyerni.
Ruhn felnevetett.
– Nagyon örültem volna, ha ő a mostohaanyám.
Bryce felvihogott.
– Elég fura lett volna. Tekintve, hogy vagy húsz évvel idősebb
vagy nála.
– Attól még nem árt, ha van egy anyám, aki időnként fenéken
billent.
Vigyorogva mondta, de…
Ruhn és az anyja között elég feszült volt a kapcsolat. Nem az,
hogy az anyja kegyetlen lett volna, csak nem volt minden
rendben a fejében. Ruhn gondoskodott róla mostanság. Tudta,
hogy az apja úgysem fog.
Bryce még azelőtt kibökte, ami eszébe jutott, hogy
meggondolhatta volna magát:
–  Azon gondolkoztam, hogy hazautazom Nidarosba a téli
napfordulóra. Hunt is elkísér. Van kedved velünk jönni?
Most, hogy Hunttal módosítottak a megállapodásukon, Bryce
úgy sejtette, képes lesz normális emberként viselkedni, és
hazamenni az ünnepekre. Feltéve, hogy az anyja megbocsát az
eljegyzés miatt. Meg azért, hogy nem árulta el neki.
Esőcseppek hullottak a járdára, Ruhn mégis megtorpant. A
szemében csillanó remény és öröm láttán Bryce szíve elszorult.
De Ruhn csak annyit kérdezett:
– Nahát, hazaviszed Huntot?
Bryce minden igyekezete ellenére elpirult.
– Aha.
 – Nagy lépés hazavinni a pasidat.
Bryce legyintett, és összerezzent az özönvízzé váló esőben. Öt
sarokra jártak a kiképzőközponttól.
–  Várjuk meg, amíg eláll! – mondta, és beugrott az egyik
étterem üresen álló ponyvája alá.
Az Isztrosz egyetlen sarokra volt tőlük, elég közel ahhoz, hogy
Bryce lássa a felszínére záporozó esőt. Ilyenkor még a sellők is
visszahúzódtak.
Az eső vízesésként zubogott le a ponyváról, beleveszett a már-
már folyónak beillő víztömegbe, ami a nyitott csatornanyílás
felé hömpölygött a sarkon.
Ruhn túlharsogta a zajt:
– Tényleg szeretnéd, ha veled mennék?
– Ha nem szeretném, nem hívtalak volna.
Persze mindehhez az kell, hogy decemberben még életben
legyenek. Hogy ez a rohadt lázadás ne okozza a halálukat.
Ruhn tetovált nyakának izmai hullámoztak.
–  Köszi. Általában Dec családjával töltöm ezt az időszakot,
de… nem hiszem, hogy nagyon bánnák, ha idén nem mennék.
Bryce bólintott. Kínos csend állt be közöttük. Az ilyen feszült,
hallgatással teli pillanatokban általában le tudták foglalni
magukat az edzéssel, de most, hogy az eső így fogságba ejtette
őket… Bryce hallgatott, kivárta, van-e Ruhnnak valami
mondanivalója.
– Miért nem akarsz hozzáérni a Csillagkardhoz?
Bryce a bátyjához fordult, a válla felett kikandikáló, fekete
markolatra mutatott:
 – A tiéd.
– A tiéd is.
–  Nekem ott van Danika kardja. És egyébként is te találtad
meg. Nem lenne igazságos, ha elkérném tőled.
–  Te sokkal inkább csillagfényű vagy, mint én. Nálad lenne a
helye.
– Ez baromság! – Bryce hátrébb lépett. – Nem akarom.
Esküdni mert volna, hogy még az eső és a szél is megtorpant.
Mintha őket hallgatták volna. Még a levegő is hűvösebbnek
tűnt.
–  Aidas azt mondta, a te fényed a valódi csillagfényű
királynőtől származik. Én csak valami erőszaktevő seggfej
örököse vagyok.
– Mit számít? Nekem tetszik, hogy te vagy a kiválasztott.
– Miért?
– Mert… – Bryce a füle mögé simította a haját, aztán a pólója
szélét gyűrögette. – Nekem itt ez a csillag a mellkasomon. –
Gyengéden megérintette. Felállt a szőr a karján, mintha a
csillagra reagált volna. – Nincs szükségem még egy csicsás
kardra is.
– Nekem viszont igen?
– Őszintén? Fogalmad sincs, milyen különleges vagy, Ruhn.
A bátyja kék szeme megrebbent.
– Köszi.
–  Komolyan mondom. – Megragadta Ruhn kezét, mire fény
izzott fel a mellkasán. – Nem véletlenül került hozzád a kard.
Mikor élt utoljára békében egymás mellett a királyi család két
csillagfényű leszármazottja? Van az a hülye tündérprófécia:
Mikor kés és kard ismét egymásra talál, a népünk is újból
egyesül. Nálad van a Csillagkard. Mi van, ha… Nem is tudom. Mi
van, ha rám meg egy kés vár valahol? Egyébként is, ki tudja,
mire játszik Urd? Vagy inkább Luna. Mi a cél?
–  Gondolod, hogy az isteneknek is köze van ehhez az
egészhez?
Bryce karján ismét felállt a szőr, a mellkasán a csillag
halványulni kezdett, majd teljesen kialudt. Az eső verte utca
felé fordult.
– Azok után, ami tavasszal történt, komolyan elgondolkoztam
rajta, hogy talán tényleg van valamilyen felsőbb erő. Ami
irányítja ezt az egészet. Talán valamiféle játszmát űz, ami…
Nem is tudom. Bonyolultabb annál, mintsem hogy
megérthessük.
– Ezt meg hogy érted?
– Hél egy teljesen más világ. Egy másik bolygó. Aidas mondta
még sok-sok hónappal ezelőtt. A démonok más isteneket
imádnak, mint mi, de mi történik, ha a világok összeérnek?
Amikor a démonok idejönnek, magukkal hozzák az isteneiket
is? És mi, a vanírok… mi is máshonnan származunk.
Bevándorlók vagyunk Midgardon. De mi lett azokkal a
világokkal, ahonnan származunk? Az ottani istenekkel.
Törődnek még velünk? Emlékeznek ránk?
Ruhn megdörgölte az állát.
– Ez nagyon durván szentségtörő téma ahhoz, hogy csak úgy
megvitassuk ebédidőben. Azzal még megbirkózom, hogy
képeslapon kommunikálsz anyukáddal. De ezzel? Ehhez kávé
kell.
Bryce megrázta a fejét, és lehunyta a szemét, minden
igyekezete ellenére végigfutott a hideg a gerincén.
– Csak olyan különös érzésem támadt.
Ruhn nem válaszolt, mire Bryce ismét kinyitotta a szemét.
Ruhnnak hűlt helye volt.
Egy rothadó, kámzsátlan kaszás ráncigálta keresztül Bryce
eszméletvesztett bátyját a vízben úszó úton, fekete köpenye és
köntöse csontos testére tapadt, megereszkedett, szürkés arcán
esővíz csorgott. Méregzöld szeme úgy ragyogott, mintha Hél
tüze lobogna benne.
Nyilván az eső nyomhatta el a lény közeledésének zaját.
Bryce karján felállt ugyan a szőr, de azt hitte, hogy a
veszélyes téma miatt. Senki sem tartózkodott az utcán – vajon
azért, mert mindenki megérezte a kaszást?
Bryce üvöltve kiugrott a szakadó esőbe, de elkésett. A kaszás
túlságosan hosszú, repedt, egyenetlen körmökben végződő
ujjaival belökte Ruhnt a nyitott csatornafedélen, és ő maga is
utánaugrott.
 24.

Ruhn lebegett.
Az egyik pillanatban még az istenekről, a sorsról meg efféle
baromságokról beszélgetett Bryce-szal. A következőben pedig
valami hideg, rothadó szuszogott a fülébe, aztán itt találta
magát ebben a fekete űrben, ahol nem volt sem lefelé, sem
felfelé.
Mi a franc történt? Valami rávetette magát, és bassza meg,
Bryce…
Éj!
A női hang egyszerre érkezett mindenhonnan és sehonnan.
Éj, nyisd ki a szemed!
A hang felé fordult.
Napfény?
Nyisd ki a szemed! Térj magadhoz!
Mi történt? Hogy találtad meg az elmémet? Nincs nálam a
kristály.
Fogalmam sincs, mi történt veled. Nem tudom, hogy találtam
meg az elmédet. Egyszer csak azt éreztem, hogy… Nem is tudom,
mit éreztem, de hirtelen itt termett a híd. Bárhol legyél is,
szerintem nagy veszélyben vagy.
A nő hangja fentről, lentről, Ruhn csontjaiból érkezett.
Nem tudom, hogyan térjek magamhoz.
Nyisd ki a szemed!
Nem mondod!
Térj magadhoz! – vakkantotta Napfény. Most azonnal!
Ismerősen csengett a hangja, de Ruhn nem tudta volna
megmondani, honnan.
Aztán megjelent Napfény, a lángok, mintha kitisztult volna a
kapcsolat az elméjük között. Olyan fényesen izzott, akár egy
örömtűz, a haja lebegett a feje körül.
Mintha mindketten víz alatt lettek volna.
Kelj fel! – üvöltötte ropogó lángokkal.
Honnan ismerem a hangodat?
Hidd el nekem, hogy nem ismered. És meg fogsz halni, ha nem
térsz magadhoz!
Az illatod…
Nem érezheted az illatomat.
De érzem. És ismerem.
Még sosem találkoztam veled, ahogy te sem velem…
Honnan tudhatod, ha azt sem tudod, ki vagyok?
NYISD KI A SZEMED!
 
 
Sötétség vette körbe, víz zubogott körülötte. Ez volt Bryce első,
szánalmas benyomása a csatornáról, ahogy levetette magát a
város alatt áramló, föld alatti folyóba. Nem gondolt arra, mi
úszik és lebeg a vízben, ahogy a mellette futó kőpadka felé vette
az irányt. Felhúzta magát, és a kaszás meg Ruhn után kutatott.
Nem talált semmit a feje feletti csatornafedeleken beszűrődő
gyér fényben. Magába nézett, a mellkasán lévő csillag felé. Nagy
levegőt vett. Amikor kifújta, fény ragyogott fel. Fényárba
borította a csatornát, ezüstbe vonta a köveket, a barna vizet, az
ívelt mennyezetet.
Hát, a bátyját megtalálta…
Öt kaszás társaságában.
A kaszások a csatorna folyója felett lebegtek, fekete köntösük
fodrozódott. Az öntudatlan Ruhn közöttük lógott. A Csillagkard
még mindig a hátán volt. Vagy túlságosan ostobák voltak ahhoz,
hogy lefegyverezzék, vagy nem akartak hozzáérni.
– Mi a francot akartok?
Bryce közelebb lépett. Víz ömlött lefelé a csatornanyílásokon,
a folyó rohamosan duzzadt.
–  Üzenetet hoztunk – felelték a kaszások egyként. Mintha
össze lett volna kötve az elméjük.
– Ennél egyszerűbben is átadhattátok volna – sziszegte Bryce
tovább közelítve.
–  Ne gyere közelebb! – figyelmeztették, és Ruhn pár centivel
lejjebb zuhant, mintha csak nyomatékosítani akarták volna a
szavaikat. Mintha képesek lennének belehajítani az öntudatlan
bátyját a vízbe, hadd fulladjon csak meg.
Az egyik kaszás közelebb sodródott Ruhnhoz, ahogy tartották.
A Csillagkard markolata a köntöséhez ért. A kaszás felszisszent,
elrántotta magát.
Jól van, szóval tényleg nem akarnak hozzáérni a kardhoz.
Csakhogy ez érdekelte Bryce-t a legkevésbé, mert ebben a
pillanatban öt másik kaszás siklott elő mögüle a sötétből. A
farzsebében lévő telefonért nyúlt, de a Ruhnt tartó kaszások
megint pár centivel lejjebb eresztették a bátyját.
–  Ne próbálkozz ilyesmivel! – szólaltak meg, a hang minden
irányból visszhangzott.
Térj magadhoz! – szuggerálta Bryce Ruhnt. Térj már
magadhoz, baszd meg, tépd szét ezeket a szemétládákat!
– Mit akartok? – kérdezte Bryce ismét.
– A Verem hercege küldött bennünket.
Bryce ereiben megfagyott a vér.
–  Nem őt szolgáljátok. Kétlem, hogy a királyotok örülni fog
ennek.
– Nem számít, az ő üzenetét hozzuk.
– Tegyétek le Ruhn herceget, és beszélhetünk.
– Hogy használhasd rajtunk a csillagot? Inkább nem.
Bryce megpördült, próbált úgy állni, hogy mindannyiukat
lássa. Lehet, hogy Ruhn túlélné, ha beleejtenék a folyóba, de
azért még neki is megvannak a korlátai. Vajon mennyi ideig
bírja ki egy Zuhanáson átesett vanír oxigén nélkül? Vagy
kínszenvedéses halál lenne, fulladni kezdene, meggyógyulna,
megint fulladna, aztán végül elfogyna a halhatatlan ereje, és
meghalna?
Bryce inkább nem akarta kideríteni a választ.
– Mi az üzenet? – kérdezte.
 – Apollion, a Verem hercege támadásra kész.
Bryce vére jegessé vált a kiejtett név hallatán.
– Háborúra készül?
Aidas is említett valamit előző nap, de ő azt mondta, hogy a
seregei Bryce rendelkezésére állnak. Azt hitte, a herceg segíteni
akar neki abban az őrületben, amit Hél kitervelhetett.
–  A Verem hercege ezúttal méltó ellenfelet kíván. Olyat, aki
nem törik meg olyan könnyen, mint Peliasz herceg egykor.
Veled akar szembenézni, csillagfényű, úgy, hogy a teljes erőd
birtokában vagy.
Bryce ugatásszerű nevetést hallatott.
–  Mondjátok meg neki, hogy szó szerint edzeni indultam,
amikor ti, félholtak félbeszakítottatok. – A csontjai is
beleremegtek, hogy ilyeneket mond, hogy egyáltalán
belegondol, kit képviselnek a kaszások. – Mondjátok meg neki,
hogy épp most ütöttétek ki a tanáromat.
– Eddz keményebben! Eddz ügyesebben! Vár rád.
– Kösz a biztatást.
– Nem tetszik nekünk ez a pimaszkodás.
–  Hát, nekem meg az nem tetszik, hogy elraboltátok a
bátyámat.
A kaszások dühödten fortyogtak, Bryce pedig összerezzent.
–  A Verem hercege már a Csontnegyed ködében vadászik a
másikra, aki a méltó ellenfele lehet… vagy a leghatásosabb
fegyvere.
Bryce szólásra nyitotta a száját, de gyorsan becsukta, még
mielőtt kibukhatott volna rajta, hogy: Emile? De bassza meg…!
Most már Apollion is a srácra vadászik? Mégis a Csontnegyedre
célzott Danika? Bryce gondolatai versenyt futottak egymással,
egyik tervet kovácsolta a másik után, amíg végül így szólt:
–  Csodálkozom, hogy a Holtkirály hagyja Apolliont szabadon
kószálni a birodalmában.
– Még a gondnokok is meghajolnak a Verem hercege előtt.
Bryce szíve elszorult. Emile tényleg a Csontnegyedben van.
Legalábbis Apollion így gondolja. Mégis mi a francot képzelt
Danika, amikor azt mondta Sofie-nak, hogy ott biztonságban
lesznek?
De még mielőtt Bryce újabb kérdést tehetett volna fel, a
kaszások egyként így szóltak:
–  Eladtad a lelkedet, Bryce Quinlan. Amikor eljön az idő,
darabokra fogjuk szaggatni.
– Megdumáltuk.
Valahogy meg kell ragadnia Ruhnt, gyorsabbnak, okosabbnak
kell lennie a kaszásoknál…
– Talán eljött az ideje egy kis kóstolónak. – Azzal megindultak
előre.
Bryce felvillantotta a fényét, megvilágította a csatorna ívelt
falát. Víz nyaldosta a padka szélét, a neonpink edzőcipője felé
ömlött.
A kaszások hátrarándultak. Fenyegetőzés ide vagy oda, Ruhnt
azért megtartották maguk között. Úgyhogy Bryce összeszedte
minden erejét, egyetlen szempillantás alatt túlcsordult benne,
és aztán…
Kitört a mágia. Nem belőle, hanem valahonnan máshonnan.
Színtiszta éjszaka tört elő.
Az egyik pillanatban az egyik kaszás még ott állt a közelében.
A következőben eltűnt. Egyszerűen köddé vált. A többi
felrikoltott, de…
Bryce felkiáltott, ahogy Cormac előbukkant a semmiből, a
folyó felett lebegett, a karját egy másik kaszás köré fonta…
Aztán ismét eltűnt.
Újra meg újra előbukkant. Minden alkalommal magával vitt
egy kaszást, és eltűnt.
A holtakat nem lehet megölni. De… el lehet vinni őket
máshová. Vagy bármit csinált is velük, bassza meg!
Cormac ismét előbukkant, szőke haja ragyogott, és azt
kiáltotta:
– HASZNÁLD A KIBASZOTT FÉNYT!
Bryce látta, hová néz: Ruhn felé. A kaszások felé, akik
továbbra is maguk között tartották.
Bryce támadásba lendült az erejével, olyan fényesen izzott,
akár egy szupernóva. A kaszások felüvöltöttek, és megtették,
amivel addig fenyegetőztek: a vadul zubogó víz felé hajították
Ruhnt…
Cormac elkapta, még mielőtt átszakíthatta volna a habzó
felszínt. Majd ismét eltűnt.
A kaszások megpördültek, visítottak, sziszegtek. Bryce megint
felvillantotta a fényét, mire beiszkoltak a legsötétebb árnyékok
közé.
Aztán Cormac visszatért, és odahajított neki valamit – a
Csillagkardot. Nyilván elvette Ruhntól. Bryce gondolkozás
nélkül előhúzta. Csillagfény tört elő a fekete pengéből. Mintha
színjátszó tűz lobbantotta volna lángra a fémet.
Az egyik kaszás előrevetette magát, Bryce pedig ösztönös,
esetlen mozdulattal felfelé lendítette a kardot, hogy kivédje a
támadást, Randall teljesen kiborult volna, ha látja, mit művel.
De a penge köntöst, rothadó húst és vénséges vén csontot ért. És
most először – talán még sosem történt ilyesmi ebben a
világban – egy kaszás vérezni kezdett. Felvisított, olyan
fülsiketítően, akár egy sólyom. A többiek riadtan, dühödten
üvöltöttek.
A Csillagkard fénnyel dalolt, Bryce ereje végigfolyt rajta.
Működésbe hozta. És még soha semmi nem volt ilyen
helyénvaló, ennyire egyszerű, mint amikor beledöfte a kardot a
sebesült kaszás csontos mellkasába. A lény ívben megfeszült,
üvöltött, fekete vér spriccelt aszott szájából.
A társai is felüvöltöttek. Olyan hangosan, hogy Bryce attól
félt, rájuk szakad a csatorna, olyan hangosan, hogy kis híján
eldobta a kardot, hogy befoghassa a fülét.
A kaszások támadásba lendültek, de ekkor Cormac árnyak
közepette megjelent Bryce előtt. Megragadta a derekát,
majdnem lesodorta a lábáról, aztán már el is tűntek.
Szél zúgott, a világ kicsúszott Bryce lába alól, és…
Földet értek az Aux kiképzőközpontjában. Ruhn ott köhögött
a földön Bryce mellett, a fényesre csiszolt, makulátlanul tiszta
deszkákon, amikre most szennyvizet csorgattak.
–  A rohadt életbe, te tudsz teleportálni? – zihálta Bryce
Cormac felé pördülve.
 De Cormac holtra vált arccal a Csillagkardot figyelte. Bryce is
a pengére pillantott, miközben elfehéredő ujjakkal szorította a
markolatot. Mintha a keze nem lett volna hajlandó elengedni.
Remegő ujjakkal visszacsúsztatta a hüvelybe. Elfojtotta a
fényét. A Csillagkard mégis tovább dalolt, és Bryce nem tudta,
mihez kezdjen vele.
A karddal, ami megölte a megölhetetlent.
II. RÉSZ
A SZURDOK
 25.

Tharion gyanakodva figyelte a királynője lábánál fekvő két

szobeket, pikkelyes, izmos testük az emelvény lépcsőire tapadt.
Csukva volt a szemük, csak a hosszú orruk végéből szálló
buborékok jelezték, hogy életben vannak – és képesek egyetlen
gyors harapással leszaggatni a karját.
A Folyókirálynő trónját a sziklás talajból kiálló óriási folyami
korallból faragták. Lunathion elég közel feküdt a tengerparthoz,
így az Isztrosz e részén elegendő só vegyült a vízbe a
színpompás korallok megmaradásához, és ugyanez vonatkozott
a tengerirózsákra, a hullámzó, csipkeszerű szarukorallokra és a
trónon a királynő körül és felett időről időre felbukkanó,
szivárványszínű szalagként tekergő angolnákra. Tharion úgy
sejtette, jó részüket a királynő mágiája teremtette.
Sebesen járt a farka, hogy megtartsa magát az erős
sodrásban, miközben fejet hajtott.
–  Felség! – Mostanra már könnyedén megküzdött az
áramlattal, de tudta jól, hogy a királynő azért választotta ezt a
helyet trónterméül, hogy az előtte megjelenők némi
nehézséggel szembesüljenek, és így könnyebben megnyíljanak
előtte. – Hívatott?
–  Tudomásomra jutott – szólalt meg a királynő, akinek sötét
haja a feje felett lebegett –, hogy randevúra hívtad a lányomat.
Tharion a farka mozgatására koncentrált, hogy egy helyben
maradjon.
– Igen. Gondoltam, élvezné.
– Odafent akarod randevúra vinni. Odafent!
Tharion felszegte az állát, a kezét összekulcsolta a háta
mögött. Alázatos, kiszolgáltatott testtartás volt ez, tudta, hogy a
királynő szereti, ha felfedi előtte a teljes mellkasát. A szíve
könnyű célpont volt a trón karfáján heverő, recés tengeriüveg
kés vagy a királynő lábánál szendergő lények számára. A
Folyókirálynő a mágiájával is azonnal megölhette volna, de
Tharion tudta, hogy szereti kiélvezni az ilyesmit.
Sosem értette, miért, aztán megtalálta a húga gyilkosát, és úgy
döntött, puszta kézzel tépi szét a párduc alakváltót.
– Csak a kedvére akartam tenni – magyarázta.
De a Folyókirálynő ujjai a faragott trón karfáiba mélyedtek.
–  Tudod, mennyire nehezen viseli az ilyesmit. Túl könnyen
összeroppan.
Tharion mélyet lélegzett a kopoltyúin keresztül. Kifújta, majd
így szólt:
– A csúcstalálkozón történtekkel ügyesen megbirkózott.
Féligazság. A lány az égvilágon semmi hasznosat nem csinált
a csúcstalálkozón, de legalább nem is bújt el rettegve.
A tengerirózsák összehúzódtak, már előre jelezték a királynő
ingerültségét, mielőtt az így szólt:
– Az egy gondosan szervezett esemény volt egy őrzött helyen.
Lunathion a szórakozás és az élvezet vad erdeje. Egészben
elnyelné őt.
A színjátszó angolnáknak is feltűnt a királynő hangulata,
gyorsan elbújtak a trón körüli résekbe és hasadékokba.
–  Elnézést kérek az aggodalomért, amit ez az ön vagy az ő
számára jelentett.
Tharion még a kezét sem merte ökölbe szorítani.
A királynője úgy figyelte őt, mint ahogyan a lábánál fekvő
szobekek szokták a prédájukat, mielőtt lesújtanak.
– Mire jutottál a Renast fiúval?
– Jó okom van azt feltételezni, hogy épp most érkezett meg a
városba. Az embereim már keresik.
Nem találtak azóta újabb holttestet, bármit jelentsen is ez.
Tharion nagyon remélte, hogy Pippa Spetsosnak nem sikerült
elkapnia Emile-t.
– Amint megtaláljátok, a Kék udvarban akarom tudni a fiút.
Pippa vagy a Folyókirálynő. Odafent vagy Alant. Emile Renast
lehetőségei igencsak korlátozottnak tűntek.
Amint a kölyök lekerül ide, többé nem jut fel, hacsak a
Folyókirálynő úgy nem kívánja. Talán csak akkor, ha az
Aszterek ideküldik az elit vízi egységeiket, hogy felrángassák.
De az azt jelentené, hogy rájöttek a Folyókirálynő árulására.
Tharion csak bólintott. Ahogy mindig is tette. Ahogy mindig is
tenni fogja.
– Hamarosan kézre kerítjük Emile-t.
 – Még az Ophion előtt!
– Igen.
Nem merte megkérdezni, miért olyan fontos ez. Amióta a
királynő meghallotta, hogy egy fiú képes volt a mágianyelő
erejével elpusztítani az omegákat, el akarta kapni Emile-t. Nem
magyarázta meg, hogy miért. Ahogy máskor sem.
– És a többi folyami udvar előtt!
Tharion erre már felemelte a fejét.
– Gondolja, hogy ők is tudomást szereztek Emile-ről?
– Az áramlatok súgták meg nekem. Feltételezem, a nővéreim
is hallják ugyanazt, amit én.
A négy nagy valbarai folyó, az Isztrosz, a Melanthosz, a
Niveusz és a Rubellusz – a Kék, a Fekete, a Fehér és a Vörös
udvar – királynői régóta rivalizáltak egymással: mind igen nagy
hatalommal és mágiával bírtak. Mind hiúak, vének voltak, és
unatkoztak.
Bár Tharion nem ismerte a királynője legtitkosabb terveit,
feltételezte, hogy ugyanazért akarja elkapni a fiút, amiért Pippa
Spetsos is: fegyverként akarja használni. Olyan fegyverként,
amivel megadásra kényszerítheti a Fekete, a Fehér és a Vörös
udvart. Ha az uralma alá vonja a fiút, akár még az erejüket is
elszipkázhatja, ellenük fordíthatja azt a rengeteg
természetmágiát, és még tovább növelheti a saját befolyását.
De ha mind tudnak Emile-ről, akkor a többiek is ugyanebben
mesterkednek, és el akarják foglalni a Kék udvart? És ha a
Vörös udvar királynője le akarja taszítani az ő királynőjét a
trónról, ha Emile képessége segítségével meg akarja fosztani őt
az erejétől… vajon szembeszállna vele?
Évekkel ezelőtt azt felelte volna, hogy a pokolba is, de még
mennyire.
De most…
Tharion a felszín felé emelte a fejét. A távoli, hívogató
fényszalag felé.
Rádöbbent, hogy a királynője ismét őt tanulmányozza.
Mintha minden egyes gondolatát hallotta volna. A szobek a
balján résnyire nyitotta az egyik szemét, felfedve keskeny
pupilláját a zöld, márványcsíkos citrin írisz közepén.
A királynője azt kérdezte:
–  Odafent minden olyan csodálatos, hogy gyűlölsz Alant
lenni?
Tharion nem hagyta, hogy kiüljenek az érzelmei az arcára,
ösztönös kecsességgel mozgatta az uszonyait.
– Nem lehet mindkét birodalom csodás?
A második szobek is kinyitotta az egyik szemét. Vajon
legközelebb a pofájukat nyitják ki? Bármit hajlandóak megenni.
Friss húst, szemetet, és ami talán a legfontosabb, a gyalázatos
életet élt holtak hulláját. A legfőbb szégyent és ítéletet az
jelentette, ha valakinek a fekete csónakja felfordult a
Csontnegyed felé menet: a lelke érdemtelennek találtatott arra,
hogy belépjen a szent nyugvóhelyre, a holttestét felfalhatták a
folyami fenevadak.
De Tharion nem mozdította meg a háta mögött összekulcsolt
kezét, ahogyan a mellkasát is szabadon hagyta, hogy könnyedén
széttéphessék. Hadd lássa csak a királynője, milyen
megalázkodva szolgálja őt!
A királynő végül így szólt:
–  Keresd tovább a fiút! Amint megtudsz valamit, jelentést
kérek.
Tharion fejet hajtott.
– Természetesen.
Meglengette az uszonyát, készen arra, hogy amint a
királynője elbocsátja, elússzon. De a Folyókirálynő még nem
végzett.
– És Tharion?
Nagyot nyelt a könnyed, mézesmázos hang hallatán.
– Igen, királynőm?
A Folyókirálynő telt ajka mosolyra húzódott. Roppantul
hasonlított a lábánál heverő lényekre.
–  Mielőtt ismét randevúra hívod a lányomat Odafentre,
legjobb lesz, ha te magad nézed meg, milyen tiszteletlenül
bánnak az odafentiek Alant polgáraival.
 
 
Meg kell hagyni, a Folyókirálynő jól választja meg a
büntetéseket.
Egy órával később Tharion az óvárosi rakpart mentén úszott,
lehajtott fejjel szedte a szemetet.
A Folyókirálynő hírszerzésének parancsnoka volt. Hányan
vették már észre, hányan hallottak róla, hogy itt van? A botjára
szúrt egy elhajított, félig szétázott pizzásdobozt. Három darabra
hullott, még mielőtt bedughatta volna a mögötte lebegő óriási
zsákba.
A Folyókirálynő nagyon elő akarja keríteni Emile-t, a kölyökre
vadászó Pippa Spetsos hullák sorát hagyja maga mögött, a
királynő mégis ezt tartja Tharion legfontosabb teendőjének?
Víz loccsant úgy hat méterrel felette, és amikor Tharion
felnézett, vízzel megtelő, szép lassan süllyedő, üres sörösüveget
látott. A vízfelszínen túl épp ki tudta venni a rajta nevető szőke
nő alakját.
Megpróbálta eltalálni őt, a rohadt életbe is! Tharion
megidézte a mágiáját, mosolyogva figyelte, ahogy a feltörő víz
eláztatja a nőt, aki körül visítás és morgás hangzott fel.
Tíz további üveggel dobták meg.
Tharion felsóhajtott, buborékok szálltak az ajkáról. Akárki
parancsnok, pontosan.
A Folyókirálynő szeret a jóságos uralkodó képében
tetszelegni, úgy tenni, mintha a lehető legjobbat akarná a
népének, de éppolyan durván bánik az alattvalóival, mint az
Aszterek. Tharion az egyik kikötő kagylókkal tarkított oszlopai
közé úszott, ahol különféle rákok és egyéb, vízfenéken élő
lények figyelték őt az árnyékok közül.
Valaminek változnia kell.
A világukban, a hierarchiájukban. Nemcsak úgy, ahogyan az
Ophion akarja, hanem… az összes házra jellemző egyenlőtlen
erőviszonyok tekintetében.
Tharion megfeszülő izmokkal húzott ki egy biciklikereket – a
kurva életbe már! – két szikla közül. Egy óriási, kék rák rontott
elő, dühödten csattogtatta az ollóit. Mintha csak azt üvöltötte
volna: Az enyém! Tharion elhátrált, a szemétre mutatott. Csak
tessék! – felelte egy legyintéssel, majd egy jó erős
faroksuhintással megindult tovább a rakpart mentén.
A ragyogó elsőfények fodrozódni látszottak a felszínen.
Mintha aranyban úszott volna.
Valaminek változnia kell. Legalábbis Tharion számára.
 
 
Ruhn épp az apja íróasztalára fektette a Csillagkardot, amikor
az Őszkirály belépett a dolgozószoba ajtaján.
Az apja fekete inge felül nem volt begombolva, máskor
tökéletesre fésült vörös haja egy kicsit ziláltnak tűnt. Mintha
valaki beletúrt volna. Ruhnt kirázta a hideg a gondolatra.
Az apja a kardot tanulmányozta.
–  Mi olyan fontos, hogy félbe kellett szakítanom miatta a
délutáni megbeszélésemet?
– Manapság így nevezed az ilyesmit?
Az apja figyelmeztető pillantást lövellt felé, miközben leült a
székébe, aztán ismét a hüvelyéből kivont Csillagkardra
fordította a figyelmét.
– Bűzlesz, mint egy szeméttelep.
– Köszi. Új kölni.
Az elmúlt egy óra őrülete után csoda, hogy még képes
viccelődni.
Napfény az elméjében járt, üvöltött vele, hogy térjen
magához. Aztán vizet és az istenek tudják – ő maga
határozottan nem akarta tudni –, mi egyebet hányt az Aux-
kiképzőközpont padlójára.
Mire Ruhn magához tért, Cormac már távozott, gyorsan körbe
akart nézni, hátha Emile vagy Sofie nyomára bukkan. Bryce
még mindig sokkos állapotban volt, mire Ruhn végre meg tudta
kérdezni tőle, hogy ugyan mi a jó büdös franc történt. Bryce épp
eleget mesélt a történtekből, aztán odarúgta Ruhnnak a
Csillagkardot az üres kiképzőterem padlóján, és távozott.
Ezután sietett Ruhn ide.
Lángok lobbantak az apja ujjain – a türelmetlensége első jelei.
Úgyhogy Ruhn azt kérdezte:
– Mit lehet tudni erről a kardról?
Az apja felvonta a szemöldökét.
– Évtizedek óta nálad van. És csak most kezdett érdekelni?
Ruhn megrándította a vállát. Még mindig lüktetett a feje attól,
hogy a kaszások fejbe kólintották, a gyomra is úgy kínozta,
mintha egész éjjel ivott volna.
– Van bármiféle különleges ereje? Furcsa képessége?
Az Őszkirály hűvösen végigmérte Ruhnt, a vizes bakancsától
egészen a félig leborotvált feje búbjáig, elidőzve a csatornabéli
látogatástól csimbókos, hosszú tincseken.
– Történt valami.
–  Néhány kaszás megpróbálta rám vetni magát, és a kard…
reagált rájuk.
Finoman szólva. Azért tartotta volna magát távol a kardtól
Bryce ennyi éven át, mert érezte, hogy az ő kezében iszonyatot
zúdítana a világra?
Ruhn nem akarta tudni, mit tenne az apja, ha rájönne az
igazságra. Egy kard, ami képes megölni a megölhetetlent. Hány
midgardi uralkodó próbálná fondorlattal, gyilkosságokkal
megszerezni? Az apjától kezdve az Aszterekig nagyon sokan.
Talán szerencséjük lesz, és az információ nem jut túl a
kaszásokon. De a Holtkirály…
Az apja megdermedt.
– Hogyan reagált a kard?
– Egy apának nem azon kellene aggódnia, hogy jól van-e a fia?
És azt kérdezni, miért támadták meg a kaszások?
–  Sértetlennek tűnsz. És gondolom, valahogyan visszaverted
őket.
– Értékelem a belém vetett bizalmat.
– Nem így történt?
– Nem.
– Hogyan reagált a kard a kaszások jelenlétére?
–  Felragyogott. Elmenekültek tőle. – Végül is csak félig
hazudott. – Mit gondolsz, miért?
– Már halottak. A pengék nem jelentenek rájuk veszélyt.
– Igen, de… akkor is berezeltek.
Az apja a fekete kard után nyúlt, de észbe kapott. Hiszen nem
volt joga megérinteni.
Ruhn elfojtotta az arcára kiülni kívánó elégedett vigyort. Az
apja egy hosszú pillanatig az irodájában lévő különféle
bolygókat és naprendszermodelleket figyelte.
Ruhn tudta, hogy a saját naprendszerük áll középen. Hét
bolygó egy óriási csillag körül. Hét Aszter – vagyis egész
pontosan már csak hat –, akik Midgardot uralják. Hél hét
hercege, akik ellenük feszülnek.
Hét kapu a városban, amelyek segítségével Hél megpróbálta
elfoglalni őket tavasszal.
Hét, hét, hét, hét – mindig ugyanaz a szent szám. Mindig…
– Ősi kard – szólalt meg végül az Őszkirály, kizökkentve Ruhnt
elkalandozó gondolatai közül – egy másik világból. Egy lehullott
csillag, egy meteorit fémjéből készítették. Ez a kard túlmutat a
mi bolygónk törvényein. Talán ezt érezték meg a kaszások,
ezért menekültek előle.
A kaszások immár első kézből tudták, mennyire más
törvények vonatkoznak erre a kardra. A rohadt életbe, hiszen
meg lehet ölni őket vele!
Ruhn szólásra nyitotta a száját, de az apja ismét
megszaglászta. A homlokát ráncolta.
–  És mégis mikor akartad elárulni, hogy a húgodnak is köze
van ehhez az esethez? Ő még nálad is könnyelműbb.
Ruhn elfojtotta hirtelen feltörő haragját.
– Csak szaporodásra alkalmas, igaz?
– Összeteheti a két kezét, hogy legalább arra méltónak tartom.
–  Te tedd össze a két kezed, hogy nem jött ide szétrúgni a
seggedet, amiért eljegyezted Cormackel.
Az apja az asztala mögötti elegáns, fából készült
bárszekrényhez ment, és előhúzott egy kristályüveget, amiben
ránézésre és az illata alapján is whiskey volt.
– Ó, már napok óta várom a felbukkanását. – Töltött magának,
és felhajtotta. Ruhnt eszébe sem jutott megkínálni. – Gondolom,
te győzted meg, hogy ne tegye.
 – Egyedül jutott arra a következtetésre, hogy ennyit nem érsz.
Az apja szeme izzott, ahogy letette a poharat és az üveget is az
asztala szélére.
–  Ha a kard elkezdte önállósítani magát – szólalt meg az
Őszkirály, ügyet sem vetve Ruhn beszólására –, akkor jobban
teszed, ha távol tartod a húgodtól.
Ezzel már elkéstek.
–  Már felajánlottam neki. Nem akarta. Szerintem nem
érdeklik a politikai játszmáid.
De a kaszásoktól nyüzsgő csatornába hajlandó volt levetni
magát, hogy megmentse őt. Ruhn szíve elszorult a gondolatra.
Az apja töltött magának egy újabb pohár whiskey-t. Egyedül
ez jelezte, hogy a Ruhnnal folytatott beszélgetés valamelyest
felzaklatta.
–  Az ősi időkben a rivális csillagfényűek elvágták egymás
torkát – mondta az Őszkirály érzelemmentes hangon. – Még a
gyerekekét is. Ahogyan arra úton-útfélen emlékeztetsz, a lány
most már sokkal erősebb nálad és nálam is.
Ruhn szívesen megkérdezte volna, miféle szerepet játszott ez
a hagyomány abban, hogy az apja meggyilkolta az utolsó
csillagfényű örököst.
– Ezzel azt akarod mondani, hogy öljem meg Bryce-t?
Az apja ezúttal előbb belekortyolt a whiskey-jébe, csak aztán
válaszolt.
– Ha lenne gerinced, azonnal megtetted volna, amint kiderült,
hogy csillagfényű. Mi lett így belőled? – Újabb korty, majd
szelíden hozzátette: – Másodrangú herceg, akinél csak azért van
ott a kard, mert a húga megengedi neki.
–  Hiába próbálsz egymás ellen fordítani minket. – De a
másodrangú herceg szavak mély sebet ejtettek a lelkén. – Bryce-
szal minden rendben van köztünk.
Az Őszkirály kiürítette a poharát.
–  A hatalom vonzza a hatalmat. Az a sorsa, hogy egy olyan
férfi mellett végezze, aki hozzá hasonló erővel bír. Inkább nem
szeretném megtudni, mi lenne az Umbra Mortisszal való
egyesüléséből.
– Szóval ezt elkerülendő inkább Cormac jegyesévé tetted?
– Azért tettem, hogy megerősítsem a tündérek hatalmát.
Ruhn lassan felemelte a Csillagkardot. Nem volt hajlandó az
apja szemébe nézni, miközben visszadugta a hátán hordott
hüvelybe.
–  Ilyen királynak lenni? A jó öreg „tartsd közel a barátaidat,
de az ellenségeidet még közelebb” elv alapján kell élni?
– Az még kiderül, hogy a húgod a tündérek ellensége-e.
–  Szerintem ez egyedül rajtad múlik. Azzal nem segítesz, ha
túlléped a hatáskörödet.
Az apja visszavitte a kristályüveget a bárszekrénybe.
–  A tündérek királya vagyok. A szavam törvény. Nem tudom
túllépni a hatáskörömet, mert korlátlan a hatalmam.
– Talán nem kellene, hogy az legyen. – Még azelőtt kicsúsztak
a szavak, hogy Ruhn meggondolhatta volna, mit mond.
Az apja megdermedt, a mozdulatlansága fájdalmat ígért.
– És mégis ki állna az utamba?
– A kormányzó.
 –  Az őzikeszemű angyal? – Az Őszkirály örömtelen kacajt
hallatott. – Az Aszterek pontosan tudták, mit tesznek, amikor
egy bárányt neveztek ki a ragadozók városának élére.
–  Lehet, de szerintem abban még az Aszterek is
egyetértenének, hogy azért nem korlátlan a hatalmad.
– Miért nem kérdezed meg őket erről, herceg? – Az apja ajka
lassú, kegyetlen mosolyra húzódott. – Talán inkább téged
ültetnének a trónomra.
Ruhn tudta, hogy az élete múlik a válaszán. Úgyhogy a rá
jellemző, nemtörődöm stílusban ismét megrándította a vállát,
majd megindult az ajtó felé.
– Talán idővel kitalálják, hogyan tegyenek téged valóban örök
életűvé. Engem ugyan rohadtul nem érdekel a trónod.
Nem mert hátranézni, miközben távozott.
 26.

Bryce a Fekete kikötő határában álló téglaépület falának dőlt az

egyik sikátorban, a karját összefonta, az arcán jeges kifejezés
ült. Hunt, az ég áldja őt, az övével megegyező testtartással állt
mellette. Amint Bryce felhívta, azonnal iderepült, érezte, hogy
Bryce kísértetiesen nyugodt hangja valami nagy dolgot jelez.
Csak pár ködös utalást tudott tenni a kaszásokra, aztán már
rá is bukkantak Cormacre itt, ahol a férfi Emile után nyomozott.
Cormac most a sikátor másik falának dőlt, a rakpartot
figyelte. Még a turistáknak vackokat kínáló árusok sem
merészkedtek be ide.
–  Nos? – kérdezte az avalleni herceg végig a Fekete kikötőt
fürkészve.
– Képes vagy teleportálni – mondta Bryce halkan.
Hunt szeme elkerekedett ennek hallatán. De uralkodott
magán, olyan mozdulatlanul állt, akár egy szobor, a szárnyát
behúzta – az ereje viszont ott forrt benne. Egyetlen pislantás, és
a hercegre ereszti a villámait.
– Na és? – kérdezte Cormac igencsak gőgösen.
 – Mit csináltál a kaszásokkal, amiket kiteleportáltál?
–  Felvittem őket vagy egy kilométer magasra. – Az avalleni
herceg sötéten elmosolyodott. – Nem tetszett nekik.
Hunt felvonta a szemöldökét, de Bryce csak annyit kérdezett:
–  Olyan messzire el tudsz menni? Ennyire pontosan meg
tudod határozni?
–  Ismernem kell a helyet. Ha komplikáltabb helyről van szó,
például épületen belülre vagy egy adott szobába kell eljutnom,
akkor konkrét koordinátákra van szükségem – válaszolta
Cormac. – Olyan félméteres hibahatárral tudok teleportálni.
Hát, ez megmagyarázza, hogyan bukkant fel olyan hirtelen
Ruhn buliján. Dec technológiája észlelte, amikor Cormac ide-
oda teleportálgatott a ház körül, hogy felmérje, hol lehet a
leghatásosabb a belépője. Amint ezzel megvolt, egyszerűen csak
kilépett az árnyékból az ajtóban.
Hunt a sikátor felénél álló konténerre mutatott.
– Teleportálj oda!
Cormac gúnyosan meghajolt.
– A bal vagy a jobb oldalára?
Hunt hűvös pillantást vetett rá.
– Bal – tette teljessé a kihívást.
Bryce elfojtotta a mosolyát. Ám ekkor Cormac ismét
meghajolt, majd eltűnt. A következő pillanatban a Hunt által
megjelölt helyen termett.
– Bassza meg! – motyogta Hunt a tarkóját dörgölve.
Cormac ismét megjelent velük szemben, pontosan ugyanott,
ahol korábban állt.
 Bryce ellökte magát a faltól.
– Hél bugyraira, hogy csinálod?
Cormac hátrasimította szőke haját.
–  El kell képzelnem, hova akarok menni. Aztán megtenni a
szükséges lépést. Mintha összehajtanék egy papírt úgy, hogy a
két pont érintkezzen.
–  Mint egy féregjárat – gondolkozott Hunt hangosan, a
szárnyai zizegtek.
Cormac legyintett.
–  Féregjárat, teleportálás, igen. Hívhatod, ahogy csak
szeretnéd.
Bryce lenyűgözve fújt egyet. De ez még mindig nem
magyarázta meg azt…
– Hogy találtál meg minket Ruhnnal?
– Épp találkozni készültem veletek, tudod. – Cormac a szemét
forgatta, mintha Bryce-nak magától is rá kellett volna jönnie
már a válaszra. Seggfej! – Láttam, hogy beugrasz a csatornába,
aztán kiszámoltam, hova kellene érkeznem. Szerencsére nem
tévedtem.
Hunt elismerően morgott, de nem mondott semmit.
Bryce így szólt:
– Muszáj megtanítanod! Mármint teleportálni.
Hunt odakapta a fejét. Cormac viszont csak bólintott.
– Ha képes vagy rá, megtanítom, hogyan kell.
–  Már bocs, de a tündérek egyszerűen csak képesek az
ilyesmire? – bukott ki Huntból.
– Én vagyok képes rá – javította ki Cormac. – Ha Bryce tényleg
olyan erős csillagfénnyel rendelkezik, mint ahogy sejtem, akkor
talán neki is menne.
– Miért?
–  Mert én vagyok a szupererős, különleges mágiájú,
csillagfényű hercegnő – felelte Bryce a szemöldökét húzogatva.
–  A nekik kijáró tisztelettel kellene kezelned a címedet és a
képességeidet – pirított rá Cormac.
– Mintha egy kaszást hallanék – vágta rá Bryce, majd Huntnak
dőlt, aki magához vonta. Még mindig csuromvíz volt. És bűzlött.
De Hunt még az orrát sem húzta fel, miközben azt kérdezte
Cormactől:
– Honnan örökölted ezt a képességet?
Cormac kihúzta magát, maga volt a megtestesült büszkeség,
miközben azt felelte:
–  Egykor a csillagfényűek képessége volt. Ez az oka annak,
hogy annyira… szerettem volna megszerezni a Csillagkardot.
Azt hittem, a teleportálás azt jelenti, nálam jelentkezett ismét a
vérvonalunk öröksége. Azóta sem találkoztam senkivel, aki
képes lenne erre. – Csalódottság költözött a pillantásába. – Mint
azt tudjátok, tévedtem. A jelek szerint valamennyi csillagfényű
vér jutott belém is, de nem elég ahhoz, hogy méltónak
találtassak a kardra.
Bryce nem akart belemenni ebbe. Inkább újra szoros kontyba
tekerte vizes haját a feje tetején.
– Mennyi esélye van, hogy nekem is menni fog?
Cormac rávigyorgott.
– Csak egyféleképpen deríthetjük ki.
 Bryce szeme felcsillant a kihívásra.
– Kapóra jönne, ha képes lennék rá.
Hunt döbbenten azt mormolta:
– Megállíthatatlan lennél.
Bryce rákacsintott.
– De még mennyire! Főleg, ha a kaszások nem csak a szájukat
jártatták, és tényleg a Verem hercege küldte őket, hogy kihívjon
egy gigantikus párbajra. Méltó ellenfél, hogyne!
–  Nem hiszed, hogy tényleg a Verem hercege küldte őket,
ugye? – kérdezte Cormac.
–  Nem tudom, mit higgyek – vallotta be Bryce. – De ki kell
derítenünk, honnan jöttek a kaszások, ki küldte őket, csak utána
léphetünk bármit is.
– Jogos – felelte Hunt.
Bryce így folytatta:
–  És egyébként most már másodszor figyelmeztetnek, hogy
Hél hadseregei készen állnak. Apollion viselkedése egy kicsit
durva az én ízlésemnek, de úgy sejtem, nagyon szeretné
értésünkre adni a dolgot. És azt akarja, hogy készen álljak,
amikor elszabadul a pokol. Szó szerint.
Bryce pontosan tudta, hogy úgysem élne túl egy küzdelmet a
Csillagnyelővel, legalábbis úgy semmiképp, ha nem térképezi fel
alaposabban az erejét. Apollion egy kibaszott Aszterrel is
végzett, az istenek szerelmére! Eltörölné Bryce-t a föld színéről.
Cormachez fordult:
– Ma este. Te meg én. A kiképzőközpontban. Megpróbáljuk ezt
a teleportálás dolgot.
 – Jól van – egyezett bele a herceg.
Bryce kipiszkált némi maradék mocskot a körme alól, majd
felsóhajtott.
–  Nem bántam volna, ha Hél nem keveredik bele ebbe az
egészbe. Ha nem akarja Apollion is megszerezni Sofie és Emile
erejét.
–  Az ő erejük egyszerre áldás és átok – mondta Cormac
viharos arckifejezéssel. – Nem csodálom, hogy ennyien vágynak
rá.
Hunt összevonta a szemöldökét.
–  Komolyan azt gondolod, hogy ha errefelé kószálsz,
megtalálod Emile-t?
A herceg haragosan meredt az angyalra.
– Nem látom, hogy te tűvé tennéd a kikötőt.
– Nem is kell – felelte Hunt gúnyosan. – A kisujjunkat sem kell
mozdítanunk ahhoz, hogy megtaláljuk őket.
Cormac elvicsorodott.
– A villámaiddal akarod átkutatni a várost?
Hunt nem kapta be a csalit.
– Nem. Declan Emmet segítségével.
Bryce hagyta, hadd feszüljön egymásnak a két férfi, előhúzta
a telefonját, és tárcsázott. Jesiba a második csörgésre felvette.
– Mi van?
Bryce elmosolyodott. A varázslónő hangja hallatán Hunt félig
felé fordult.
– Nincs elfekvőben egy holtmárkád?
– Ugye csak viccelsz? – sziszegte Hunt.
 Bryce nem törődött vele, inkább Jesiba válaszára figyelt.
– Előfordulhat. Utazni készülsz, Quinlan?
–  Úgy hallottam, a Csontnegyed gyönyörű az évnek ebben a
szakában.
Jesiba kuncogása dallamos és buja volt.
–  Időnként egészen szórakoztató vagy. – Elhallgatott. – De
ezért most fizetned kell.
– Küldd a számlát a bátyámnak!
Ruhn dührohamot fog kapni, de majd csak túlteszi magát
rajta.
Újabb halk kuncogás.
– Csak kettő van. És csak holnap reggel ér oda hozzád.
– Jól van. Köszi.
A varázslónő hangja némileg kedvesebben csengett, ahogy így
szólt:
– Remélem, tudod, hogy semmilyen nyomát nem találod majd
Danikának a Csontnegyedben.
Bryce megfeszült.
– Mi köze ennek bármihez is?
– Azt hittem, végre el fogsz kezdeni utánakérdezni.
Bryce olyan erősen szorította a telefont, hogy a műanyag
megreccsent.
– Miféle kérdésekről beszélsz?
Mégis mit tud Jesiba, a rohadt életbe is?
Halk nevetés hangzott fel.
–  Miért nem gondolkozol el azon, hogy ugyan miért jött
Danika folyton a galériába?
 – Miattam – szűrte Bryce összeszorított fogain keresztül.
– Hát persze – vágta rá Jesiba, aztán letette.
Bryce nagyot nyelt, a zsebébe dugta a telefont.
Hunt lassan ingatta a fejét.
– Nem megyünk a Csontnegyedbe.
– Egyetértek – morogta Cormac.
– Te biztos is, hogy nem – nyugtatta meg Bryce mézesmázosan
Cormacet. – Csak két utat tudunk megfizetni, és Athalart viszem
magammal.
A herceg szemlátomást felhúzta magát, de Bryce gyorsan
Hunthoz fordult:
– Készen akarok állni, mire holnap megérkeznek az érmék. A
lehető legtöbb információt kell kiderítenünk arról, hogy
honnan jöttek ezek a kaszások.
Hunt maga mögé húzta a szárnyait, a tollak zizegtek.
– Miért?
–  Hogy ne felkészületlenül kelljen elbeszélgetnem a
Holtkirállyal.
–  Mégis mire célzott Jesiba Danikával kapcsolatban? –
kérdezte Hunt gyanakodva.
Bryce szája vékony vonallá préselődött. Jesiba semmit sem
tett vagy mondott ok nélkül. És bár tudta, hogy úgysem szedné
ki a választ a korábbi főnökéből, ez alapján legalább el tudott
indulni.
–  Úgy tűnik, kénytelenek leszünk még egy szívességet kérni
Declantől.
 
  
Aznap éjjel Ruhn a nap eseményeitől zaklatottan addig
kapcsolgatta a tévét, amíg meg nem találta a keresett
naplabdameccset, majd letette a távirányítót, és meghúzta a
sörét.
A Bryce lakásában álló kanapé másik végén Ithan Holstrom
görnyedt egy laptop fölé, mellette Declan ült a saját laptopjával.
Bryce és Hunt mögöttük állt, a válluk felett lesték a képernyőt,
és utóbbi arckifejezése elég viharosnak tűnt.
Ruhn egyiküknek sem mesélt arról, amiről az apjával
beszélgetett, Bryce-nak végképp nem említette.
Ithan némi gépelés után így szólt:
– Már semmire sem emlékszem ebből az egészből.
Dec egy pillanatra sem szakította el a tekintetét a képernyőtől,
miközben így felelt:
–  Ha jártál Kirfnerhez az egyenletrendszerek és mátrixok
alapjaira, akkor menni fog.
Ruhn gyakran elfelejtette, hogy Dec nemcsak vele és Flynn-
nel van jóban. Bár egyikük sem járt egyetemre, Dec már évek
óta jó barátságot ápolt a CCE önfejű informatikaoktatójával,
gyakran konzultált vele, ha segítségre volt szüksége valaminek
a feltörése során.
– Épphogy megkaptam a négyest nála – motyogta Ithan.
– Azok alapján, amit tőle tudok, az gyakorlatilag csillagos ötös
– mondta Declan.
–  Jól van, jól van! – szólt közbe Bryce. – Azt meg tudjátok
tippelni, mennyi időbe telik ez az egész?
 Declan bosszús pillantást vetett rá.
–  Azt szeretnéd, ha két dolgot csinálnánk egyszerre, és egyik
sem könnyű, úgyhogy… beletelik majd egy kis időbe.
Bryce a homlokát ráncolta.
– Hány kamera van egyáltalán a Fekete kikötőnél?
– Sok – válaszolta Declan, és visszafordult a számítógépéhez.
Átpillantott Holstrom laptopjára. – Oda kattints! – Egy olyan
pontra mutatott a képernyőn, amit Ruhn nem látott. – Most
gépeld be ezt a kódot, hogy kiválogassuk a kaszásokról készült
felvételeket!
Ruhn teljesen értetlenül állt az előtt, hogyan képes Dec
irányítani a Fekete kikötő aznapi felvételei közt kutakodó
Ithant, és közben megírni egy olyan programot, ami átnéz
többévnyi felvételt a galériában felbukkanó Danikát keresve.
–  Őrület, hogy ezt te írtad! – jegyezte meg Ithan nem kevés
elismeréssel a hangjában.
–  És csak egy napomba telt – felelte Declan a billentyűzetén
pötyögve.
Korábban azt mondta, napokba telik majd, mire előbányássza
azokat a felvételeket, amik a galériába járó Danikáról készültek.
De legalább a Fekete kikötő felvételei csak pár percet vesznek
igénybe.
Ruhn óvatosan azt kérdezte Bryce-tól:
–  Biztos, hogy érdemes megbízni Jesibában ezzel a nyommal
kapcsolatban? Vagy úgy egyáltalán?
–  Jesibának szó szerint egy olyan könyvgyűjtemény van a
birtokában, ami a halálát jelentheti – felelte Bryce mogorván. –
Szerintem tudja, hogyan tartsa magát távol a… veszélyes
bonyodalmaktól. És engem sem taszítana ilyesmibe.
– Miért nem tavasszal, a nyomozás során mondta, hogy nézd
meg a felvételeket? – kérdezte Hunt.
– Nem tudom. De nyilván megvolt rá a jó oka.
–  Jesiba rémisztő – jegyezte meg a számítógépre meredő
Ithan.
–  Ezt örömmel hallaná – felelte Bryce, de az arcizmai
megfeszültek.
Mi a helyzet? – kérdezte tőle Ruhn az elméjében.
Bryce a homlokát ráncolta. Őszintén?
Aha.
Bryce a füle mögé simított egy tincset. Nem tudom, mennyi
„Meglepetés, Danika valami nagy dolgot titkolt!” fordulatot tudok
még elviselni. Olyan érzés, mintha… Nem is tudom. Mintha
egyáltalán nem ismertem volna őt.
Szeretett téged, Bryce. Ehhez kétség sem férhet.
Igen, tudom. De tudott Danika a parthoszi könyvekről vagy a
többi csempészkötetről a galériában? Jesiba megjegyzése alapján
igen. Mintha arra célzott volna, hogy különösen érdekelték őt.
Sosem beszéltetek ilyesmiről?
Soha. De Jesiba mindig figyelt a kamerákon keresztül, szóval…
talán látott valamit. Danika rengetegszer járt odalent nélkülem.
Persze általában Lehabah is ott volt.
Ruhnnak feltűnt, micsoda fájdalom ül ki a húga arcára a
tűzszellem nevének említésére.
Kiderítjük, mondta Ruhn, Bryce pedig hálásan rámosolygott.
 –  Ne felejtsétek el Emile-t is keresni a kikötő környékén! –
figyelmeztette Bryce Ithant.
Cormacet is meghívták, de nem jött el, azt mondta, inkább
tovább keresi Emile-t odakint.
–  Már hozzáadtam a programhoz – válaszolta Declan. –
Megjelöl minden kaszást vagy olyan személyt, akinek az
arcvonásai vagy a testfelépítése egyezik a srácéval.
Dec valahogy szert tett a servasti biztonsági felvételek egy
képkockájára arról az estéről, amikor Emile és Sofie elszakadt
egymástól.
Ruhn ismét végigmérte a húgát, aki épp Declan válla felett
nézte a képernyőt. Felismerte a szemében ülő elszántságot.
Bryce semmiképp sem fogja elengedni ezt az egészet.
Vajon képes lesz teleportálni? Azt mondta, Cormac
beleegyezett, hogy megpróbálja megtanítani rá. Na, ezen
rágódhatna egy darabig az Őszkirály: Bryce meg a teleportálás
meg a csillagfényű erő meg az elképesztő gyilkosságokra képes
Csillagkard meg az, hogy Bryce mágiája még az apjukénál is
erősebb egyenlő…
Ruhn uralkodott az arckifejezésén, félretette a gondolatot,
hogy mit jelenthet a tündérek számára, ha Bryce megtanulja
rendesen használni az erejét.
Ithan befejezte a gépelést, aztán anélkül hogy felnézett volna,
így szólt:
– Hilene fog nyerni.
Ruhn ránézett az épp elkezdődő naplabdameccsre.
– Azt hittem, Iónia az esélyes.
 Ithan kinyújtóztatta hosszú lábát, feltette csupasz lábfejét a
párnázott székre, amit Bryce az ablaktól húzott eléjük, hogy
átmenetileg dohányzóasztalként szolgáljon.
–  Jason Regez nem volt formában az előző két meccsen.
Együtt játszottunk a CCE-n, látom, mikor kezd csúszni lefelé. El
fogja cseszni, és Iónia veszít majd miatta.
Ruhn Ithant fürkészte.
Pár éve nem játszott már ugyan, de még mindig elég izmos
volt. Azóta valahogy még nagyobb is lett.
–  Amúgy is utálom Ióniát – mondta Dec. – Csupa beképzelt
seggfej van ott.
– Valahogy úgy – felelte Ithan, és begépelte a Declantől kapott
következő sornyi programkódot.
Bryce jó hangosan ásított egyet.
– Nem nézhetnénk inkább a Leplezett szerelmet?
– Nem – válaszolták mindannyian kórusban.
Bryce belekönyökölt Huntba.
– Azt hittem, egy csapatot alkotunk!
Hunt felhorkant.
–  A naplabda mindig elsőbbséget élvez a valóságshow-kkal
szemben.
– Áruló!
Ithan felröhögött.
– Emlékszem ám, amikor még tudtad az összes játékos nevét
és statisztikáját a CCE csapatában, Bryce!
–  Ha azt hiszed, azért, mert akár csak egy kicsit is érdekelt
maga a naplabda, akkor teljesen elment az eszed.
 Hunt felnevetett, és elpárolgott valamennyi az arcára kiülő
feszültségből. Ruhn elmosolyodott, hiába sajgott a régi
fájdalommal a szíve. Kihagyta mindezeket az éveket Bryce
életéből. Akkoriban nem beszéltek egymással. Pont azokban a
meghatározó, fontos években. A húga mellett kellett volna
lennie.
Ithan bemutatott Bryce-nak.
– Oké, bejutottam – mondta Declannek.
Bryce tekintete végigsiklott a képernyőn.
–  Látsz bármilyen kaszást, miközben átkel egy csónakban a
folyón?
–  Ez alapján semmi sem szállt ki a Fekete kikötőben a mai
napon. Sem előző éjszaka.
–  Mikor kötött ki valamelyik kaszás utoljára? – kérdezte
Athalar.
Ithan gépelni kezdett, és az általa csapott zajon kívül egyedül
az törte meg a csendet, ahogy Declan a saját számítógépe
billentyűzetén pötyögött villámsebesen.
A farkas végül azt felelte:
– Tegnap reggel. – Elfintorodott. – Ismerősnek tűnnek?
Bryce és Ruhn megnézte az Ithan által előbányászott képet.
Ruhn maga sem tudta, ő minek néz oda, tekintve, hogy ki volt
ütve. Végigfutott a hideg a gerincén a megereszkedett, szürkülő
arcok, az élesen csillanó fogakkal kontrasztot alkotó,
papírvékony bőr láttán. A kaszások épp kiszálltak a csónakból.
Egyiken sem volt rajta a csuklya, amíg átszelték az Isztroszt,
de amint kiléptek a Fekete kikötőbe, és lebegve megindultak a
városba, felvették.
–  Nem – felelte Bryce rekedtesen. – Az istenekre, milyen
rémesek! De nem, nem ezek támadtak meg minket.
– Lehet, hogy pár napja már itt bujkáltak – vetette fel Athalar.
– A Verem hercege ugyan csak most fenyegetett meg minket, de
a kaszások talán már a helyükön voltak.
Ruhn nem értette, hogy tud az angyal ilyen nyugodtan
beszélni erről az egészről.
Ha a Csillagnyelő őt látogatta volna meg, hogy négyszemközt
beszélgessenek, még most is majd beszarna a félelemtől.
–  Fiatal srácokat sem látok a Fekete kikötő környékén –
motyogta Ithan a keresési eredményeket böngészve. Bryce felé
fordult. – Semmiféle nyomát nem látom Emile-nek.
– Nem lehet, hogy a srác másik úton kelt át? – kérdezte Ruhn.
– Talán Danika talált valami hátsó bejáratot a Csontnegyedbe.
– Lehetetlen – felelte Athalar. – Egyetlen út vezet ki és be.
Ruhn felhúzta magát.
–  Ezt tanították nekünk, igen, de megpróbált bárki bejutni
másik úton?
Athalar felhorkant.
– Ugyan miért próbálkozott volna meg vele bárki?
Ruhn haragosan meredt az angyalra, de azt felelte:
– Igaz.
Ithan megállt az egyik képnél.
–  Na és ez? Nem csónakkal érkezett, csak megjelent a
városban…
– Igen, ő az – sziszegte Bryce elsápadva.
 Mind szemügyre vették a kimerevített felvételt: a kaszás félig
a kamera felé fordulva lépett be a szerkezet látószögébe a
Fekete kikötő környékén futó utcák egyikéről. Magasabb volt a
többinél, de az arca ugyanúgy szürkés volt, puha, és a fogai is
ugyanolyan rémisztőnek bizonyultak.
Athalar füttyentett egyet.
– Van ám ízlésed, Quinlan!
Bryce homlokráncolva az angyalra nézett, aztán azt kérdezte
Dectől:
–  Honnan jött? Hozzá tudnád adni az arcát a programhoz,
hogy átnézze a városi felvételeket?
Declan felvonta a szemöldökét.
–  Van fogalmad róla, milyen sok időbe telne az? Lunathion
minden egyes kamerájának a felvételét átnézni? Pont ezért nem
próbálkozunk vele Emile esetében sem. Beletelne vagy… Ki sem
tudom számolni, mennyi időbe telne.
–  Jól van, jól van! – engedett Bryce. – De legalább…
követhetnénk ezt egy darabig?
Ezt a kérdést már Ithannek tette fel, azonban a farkas a fejét
rázta.
–  Csak kell lennie valamilyen logikus magyarázatnak,
mondjuk, van egy vakfolt valahol, vagy ilyesmi, mert ez a
kaszás egyszerűen csak… előbukkant a semmiből.
–  Micah is ilyen vakfoltokban bújtatta a krisztalloszt –
jegyezte meg Hunt sötéten. – Ezek a kaszások is tudhatnak
róluk.
Ithan a képernyőre mutatott.
 – Itt jelenik meg. Előtte nincs sehol.
Ruhn megnyitotta a város térképét az Aux-applikációban.
–  Kell lennie mögötte egy csatornanyílásnak. Talán onnan
mászott elő?
Ithan körbenézett a szóban forgó helyen.
– Azt a csatornanyílást nem veszik a kamerák.
–  Szóval valószínűleg a kaszás is tudta, hogy az egy remek
behatolási pont – mondta Bryce. – Logikusnak is tűnik, tekintve,
hogy a csatornába rángatott le minket.
Ahol pedig semmiféle kamera nincs.
–  Nézzünk körbe alaposabban! – ajánlotta Ithan, aztán
kattintgatni kezdett.
Athalar azt kérdezte:
– Gondoljátok, hogy rátok vártak, vagy inkább Emile-re?
–  Mindkettő? – kérdezett vissza Ruhn. – Az elég egyértelmű,
hogy el akartak rejtőzni.
– De most akkor a Verem hercege küldte a kaszásokat, vagy a
Holtkirály?
–  Tiszta szerencse, hogy találkánk van azzal a lénnyel, aki
megválaszolhatja ezt a kérdést – felelte Bryce.
Ruhn arca megrándult. Kifizette a Jesiba által ígért
holtmárkákat, de nem tetszett neki a dolog. Halálra rémítette a
gondolat, hogy Bryce odaáll majd a Holtkirály elé.
–  Meg kell beszélnünk, hogyan kérdezzük ki – figyelmeztette
Athalar. – Kétlem, hogy tetszeni fog neki a dolog.
–  Ezért próbálunk utánajárni a tényeknek – vágott vissza
Bryce a számítógépre mutatva. – Azt hiszed, olyan ostoba
vagyok, hogy csak úgy odamegyek vádaskodni? Ha kiderítjük,
egyenesen a Csontnegyedből jöttek-e azok a kaszások, sokkal
biztosabb alapokkal rendelkezünk majd, amikor kikérdezzük.
És ha úgy sejtjük, hogy Emile átment a Csontnegyedbe, akkor jó
okunk lesz arról is kérdezősködni.
Ithan is közbeszólt:
–  Ha Tharionnak igaza van, és Pippa Spetsos tényleg
ilyesmiket művelt, miközben Emile-re vadászott, félig azt
remélem, hogy a srác már a Csontnegyedben van. – Beletúrt
rövid, barna hajába. – Nagyon durva volt, amit a ma reggel
talált selkie-vel csinált.
A farkas korábban már elmondta nekik, miféle munkát
végeztek Tharionnal, elmesélte, milyen állapotban találtak rá a
megkínzott holttestre, amit sejtésük szerint a fanatikus lázadó
hagyott hátra.
Bryce sarkon fordult, elkezdett fel-alá járkálni. Syrinx követte,
második vacsoráért nyüszített. Ruhn inkább nem tette szóvá,
mennyire emlékeztet Bryce most az apjukra, akit számtalan
alkalommal látott már ugyanígy mozogni a dolgozószobájában.
Képtelen volt elviselni a látványt, inkább visszafordult a
naplabdameccshez.
Ithan, folytatva a korábban megkezdett beszélgetésüket, így
szólt:
–  Látod? Regeznek simán hoznia kellett volna azt a gólt, de
nem merte bevállalni. Kételkedik magában. Nem tud kitörni a
saját gondolatai közül.
Ruhn a szeme sarkából a férfira pillantott.
 – Nem gondolkoztál még rajta, hogy vissza kellene menned?
Ithan állkapcsában megrándult egy izom.
– Nem.
– Nem hiányzik?
– Nem.
Ordító hazugság.
Ruhnnak feltűnt, hogy a húga tekintete ellágyult ennek
hallatán. De Ithan még csak véletlenül sem nézett Bryce felé.
Úgyhogy Ruhn biccentett a farkasnak.
–  Ha egyszer lesz kedved játszani, Deckel és Flynn-nel
vasárnaponként naplabdázunk pár Aux-taggal a Leander
parkban, a Holderdőben.
– Engem nem hívsz? – szólt közbe Bryce a homlokát ráncolva.
Ithan nyersen csak annyit felelt:
– Köszi. Majd még meggondolom.
–  Gondolom, engem sem hívsz meg, mi, Danaan? – kérdezte
Hunt.
Ruhn az angyal felé pillantva felhorkant.
– Ha ürügyet keresel, hogy a földbe döngöljelek, Athalar, csak
hajrá!
Athalar elvigyorodott, de aztán Bryce-ra siklott a tekintete,
aki már Declan válla felett bámulta a laptopon villámsebesen
lejátszódó felvételt. Danikáról készült, évekkel ezelőtt.
Bryce hirtelen kiegyenesedett. Megköszörülte a torkát.
– Lemegyek az edzőterembe. Szóljatok, ha találtok valamit!
Megindult a hálószobája felé, feltételezhetően azért, hogy
átöltözzön. Ruhn látta, hogy Hunt ide-oda járatja a pillantását
az eltűnő Bryce és a naplabdameccs között. Azon gondolkozott,
melyiket válassza.
Fél percébe telt dönteni. Bement a saját szobájába, azt
mondta, ő is átöltözik, és lemegy edzeni.
Amikor Ruhn magára maradt Deckel, Ithannel meg a félig teli
sörösüvegével, a farkas így szólt:
– Connor a meccset választotta volna.
Ruhn felvonta a szemöldökét.
– Nem tudtam, hogy ez valami verseny kettejük között.
Egy halott meg egy élő férfi között.
Ithan csak gépelt tovább, a tekintete ide-oda siklott a
képernyőn.
És valamiért Ruhn azt kérdezte tőle:
– Te mit választottál volna?
Ithan habozás nélkül azt felelte:
– Bryce-t.
 27.

Bryce nem az edzőterembe indult. Egyelőre legalábbis

semmiképp. A lift előtt várt, és amikor Hunt megjelent,
megkocogtatta a csuklóját, majd így szólt:
– Késtél. Menjünk!
Hunt megtorpant.
– Nem edzeni megyünk?
Bryce a szemét forgatta, belépett a liftbe, és megnyomta a
földszint gombját.
– Most komolyan, Athalar! Hiszen meg kell találnunk egy fiút.
 
 
–  Tényleg úgy gondolod, hogy Emile itt van? Mi van a
Csontnegyeddel? – kérdezte Hunt, ahogy Bryce határozott
léptekkel haladt előre a Húspiac számos raktárépületének
egyikét alkotó standok útvesztőjében. Vonzotta a tekintetet a
neonrózsaszín cipőjében meg az edzőcuccában, magasra kötött
lófarka ide-oda lengett, csábítóan közel suhant el csodás feneke
vonalához. – A kaszások gyakorlatilag azt mondták neked, hogy
Sofie-val mindketten ott vannak. Ráállítottad Emmetet és
Holstromot a felvételekre, mert úgy gondolod, hogy Emile ott
lehet.
Bryce egy nyitott, asztalokkal telizsúfolt résznél torpant meg,
a föléjük görnyedő alakokat fürkészte.
– Bocs, de inkább nem venném készpénznek azt, amit azok a
félholtak mondanak. És nem is szeretnék karba tett kézzel
ücsörögni, amíg Declan és Ithan a képernyőt bámulja. Jesiba azt
mondta, holnapra lesznek meg az érmék. Miért is ne vehetnénk
végig addig az egyéb lehetőségeket? Amit Danika írt… Ahol a
megfáradt lelkek megszabadulhatnak a kínjaiktól… Nem lehet,
hogy itt van?
–  Miért mondta volna nekik Danika, hogy húzzák meg
magukat a Húspiacon?
–  Miért mondta volna nekik, hogy húzzák meg magukat a
Csontnegyedben?
Bryce a levegőbe szagolt, és vágyódó sóhajt hallatott, ahogy a
tekintete megállapodott egy tál tésztalevesen.
Hunt azt felelte:
–  Még ha Danika vagy Sofie azt mondta is Emile-nek, hogy
biztonságos itt elbújni, én gyerekként biztos nem akartam volna
idejönni.
– Vagy ezer éve voltál gyerek! Bocs, hogy az én gyerekkorom
egy kicsit relevánsabb élmény ebben a témában.
– Kétszáz éve – motyogta Hunt.
– Attól még kibaszott öreg vagy.
Hunt belecsípett Bryce fenekébe, aki felsikított, és lesöpörte
magáról a kezét, de közben jó néhány tekintetet magukra vont.
Meg sem próbálták kerülni a feltűnést. Mennyi időbe telik, mire
a Viperakirálynő észreveszi, hogy itt vannak? Hunt próbált nem
kiakadni a gondolatra. Semmi kedve nem volt összefutni ma
este az alakváltóval.
Felfigyelt azokra, akik elfordultak, azokra, akik behúzódtak a
standokhoz és az árnyékokba.
–  Ha Sofie azt mondta az öccsének, hogy bújjon el itt, akkor
ostoba, amiért hallgatott Danikára. De tényleg nem hiszem,
hogy Danika ezt javasolta volna találkozóhelynek.
Bryce haragos pillantást vetett rá a válla felett.
–  A srác ellopott két hajót is, és eljutott idáig. Szerintem
megbirkózna a Húspiaccal.
– Jól van, tegyük fel, hogy elhiszem, de akkor is, úgy gondolod,
hogy itt fog ülni az egyik asztalnál, és malmozik? Ugyanazt
csinálod, mint Cormac, aki a kikötőben lebzsel, hátha a fiú
nyomára bukkan. – Hunt a fejét csóválta. – És ha tényleg
megtalálod Emile-t, ne feledd, hogy Tharionnal és Cormackel is
meg kell majd küzdened érte.
Bryce megpaskolta Hunt arcát.
– Micsoda szerencse, hogy az Umbra Mortis mellettem áll, mi?
– Bryce! – mordult fel Hunt. – Térj már észhez! Nézd már meg,
hol vagyunk! Ez a piac óriási. Személyesen akarunk átkutatni
minden egyes raktárat?
–  Nem. – Bryce csípőre tette a kezét. – Épp ezért hívtam
erősítést.
Hunt felvonta a szemöldökét. Bryce felemelte a kezét, és intett
valakinek az asztalrengeteg túloldalán. Hunt követte Bryce
pillantását. Halk morgás tört fel a torkából.
– Ugye nem?
–  Nem te vagy az egyetlen menő személy, akit ismerek,
Athalar – csicseregte Bryce, és megindult Fury és Juniper felé.
Előbbi a szokásos fekete öltözékét viselte, utóbbi feszes
farmernadrágot és könnyű, fehér blúzt vett fel. – Sziasztok,
drága barátaim! – üdvözölte őket Bryce mosolyogva. Úgy
puszilta meg June-t, mintha villásreggelizni futottak volna
össze, majd végigmérte Furyt. – Azt mondtam, öltözzetek
normálisan!
– Számára ez a normális – felelte Juniper derűs pillantással.
Fury összefonta a karját, nem törődött velük, Hunthoz
fordult:
– Edzőcuccban vagy? Most komolyan?
– Azt hittem, hogy tényleg edzeni megyünk – morogta Hunt.
Bryce leintette.
– Jól van. Az „oszd meg és uralkodj” elvét fogjuk alkalmazni.
Lehetőleg kerüljük a feltűnést! – Ez utóbbit Huntnak és Furynek
címezte, amire a zsoldos lenyűgözően fenyegető arckifejezéssel
reagált. – Ne kérdezősködjetek! Csak figyeljétek meg a
környezeteteket, hallgatózzatok! June, te mész a keleti
standokhoz, Fury a nyugati részre, Hunt a délire, én pedig…
Bryce tekintete az északi falra siklott, ahová a Memento Mori
feliratot festették. A karzat alatti standok már a Viperakirálynő
lakrészébe vezető ajtó közvetlen közelében álltak.
Fury fürkésző pillantása láttán Bryce a barátnőjére kacsintott.
 – Nagylány vagyok, Fury. Nem lesz semmi bajom.
Hunt felmordult, de inkább elfojtotta a tiltakozását.
–  Nem emiatt aggódom – felelte Fury. Aztán halkan azt
kérdezte: – Mit is mondtál, ki ez a kölyök?
–  Emile-nek hívják – suttogta Bryce. – Pangerából jött.
Tizenhárom éves.
–  És valószínűleg nagyon-nagyon veszélyes – figyelmeztette
őket Hunt, Juniperre pillantva. – Ha kiszúrjátok őt, keressetek
meg minket!
–  Tudok vigyázni magamra, angyal – vágta rá Juniper
lenyűgöző hidegvérrel.
– Ő is nagylány – mondta Bryce, és June tenyerébe csapott. –
Jól van. Mit szóltok, ha itt találkozunk fél óra múlva?
Szétváltak, és Hunt figyelte, ahogy Bryce megindul az asztalok
között – jó néhány vendég felfigyelt rá, de mind távol tartották
magukat tőle –, majd eltűnik a standoknál. Ekkor többen kérdőn
ránéztek. Elvicsorodott.
Elindult a számára kiosztott rész felé, kiélesítette az érzékeit,
csillapította a légzését.
Fél órával később visszatért a kajáldákhoz, és kisvártatva
Juniper is megjelent.
– Jutottál valamire? – kérdezte Hunt a fauntól, aki válaszképp
a fejét rázta.
–  Egy szót sem hallottam. – A táncos a homlokát ráncolta. –
Nagyon remélem, hogy az a srác nincs itt. – Összevont
szemöldökkel nézte a raktárat. – Utálom ezt a helyet.
– Nem vagy vele egyedül – felelte Hunt.
 Juniper megdörgölte a mellkasát.
– Beszélned kellene Celestinával arról… ami itt történik. Nem
csak a küzdőtérről meg a harcosokról, akiket a Viperakirálynő
gyakorlatilag rabszolgaként tart… – A faun a fejét csóválta. – A
többi dologról is.
–  Még Micah is hagyta, hogy a Viperakirálynő azt csináljon,
amit csak akar – mondta Hunt. – Nem hiszem, hogy az új
kormányzó a közeljövőben össze akarná akasztani vele a
bajszát.
– Pedig valakinek ideje lenne – jelentette ki Juniper halkan, és
a pillantása a falra festett Memento Mori feliratra siklott. –
Egyszer valakinek meg kellene tennie.
A szavai elég fájdalmasan és feszülten csengtek ahhoz, hogy
Hunt szólásra nyissa a száját, és rákérdezzen, de ekkor Fury,
olyan csendesen, akár egy árnyék, megjelent mellettük, és így
szólt:
– Nem találtam a kölyök nyomát.
Hunt keresni kezdte Bryce-t, és végül egy olyan standnál
találta meg, amelyik túlságosan is közel állt a Viperakirálynő
lakrészének tündérek őrizte ajtajához. De a tizenöt méterrel
odébb álló tagbaszakadt tündér őrszemeknek a szeme sem
rebbent Bryce láttán, akinek egy zacskó lógott a csuklójáról, és
épp cseverészett.
Amint befejezte a beszélgetést, megindult feléjük. Ezúttal is
túl sok szempár követte az útját.
–  Elég vidáman lépked – jegyezte meg Juniper kuncogva. –
Biztos jó áron vett valamit.
 Vér, csont és hús szaga ülte meg Hunt orrát, ahogy Bryce
közelebb ért hozzájuk.
–  Vettem csontos bárányhúst a hentestől Syrinxnek. Megőrül
a velőért. Bocsi – tette hozzá Juniperhez fordulva.
Igaz is. A faun vegetáriánus. De Juniper csak vállat vont.
– Neki bármit elnézek.
Bryce elmosolyodott, aztán végignézett rajtuk.
– Semmi?
– Semmi – felelte Hunt.
– Nálam sem – sóhajtotta Bryce.
– És most? – kérdezte Fury a tömeget kémlelve.
–  Hiába nem találja Declan és Ithan Emile nyomát a Fekete
kikötőben – mondta Bryce –, az a tény, hogy itt, a Húspiacon
sem hallottunk róla, megint a Csontnegyedhez vezet minket.
Eggyel több okunk van megkérdezni a Holtkirálytól, hogy ott
van-e Emile.
Hunt vére forrni kezdett. Amikor Bryce így beszélt, ilyen
magabiztosan, félelem nélkül… Megfeszültek a golyói. Alig
várta, hogy megmutassa neki, mennyire az őrületbe kergeti.
Csakhogy Juniper ekkor azt suttogta:
– Egy kisfiú a Csontnegyedben…
–  Megtaláljuk – biztatta Bryce a barátnőjét, majd átkarolta
Juniper vállát, és megindultak a kijárat felé.
Hunt összenézett Furyvel, és követték őket. Hunt hagyta, hogy
Bryce és Juniper pár méter előnyre tegyen szert, majd amikor
már biztos volt benne, hogy nem hallják őket, azt kérdezte
Axtartól:
 – Miért utálja a barátnőd ennyire ezt a helyet?
Fury a standok közötti árnyékokat figyelte, az árusokat és a
vásárlókat.
– A testvére itt harcolt.
Hunt összerezzent.
– Bryce tud róla?
Fury biccentett.
–  Nagyon tehetséges volt, Juliusnak hívták. A Viperakirálynő
az edzőteremből szedte össze, sok pénzt ígért neki, bármit,
amire csak vágyott, ha a szolgálatába áll. Elérte, hogy ráfüggjön
a mérgére, teljesen a bűvkörébe vonta, és aztán már nem
szabadulhatott. – Fury állkapcsában megrándult egy izom. –
June szülei mindent megpróbáltak, hogy kiszabadítsák.
Mindent. Ügyvédeket vontak be, pénzt ajánlottak, még Micah-
nak is könyörögtek, hogy lépjen közbe, de hiába. Julius tíz éve
meghalt az egyik küzdelemben. June és a szülei úgy szereztek
róla tudomást, hogy a Viperakirálynő pribékjei lehajították a
holttestét az ajtajukba egy üzenettel, amin annyi állt, hogy
Memento Mori.
Az elegáns táncos kart karba öltve sétált Bryce-szal.
– Fogalmam sem volt, hogy ez történt.
–  June sosem beszél róla. Még velünk sem. De el nem tudod
képzelni, mennyire gyűlöli ezt a helyet.
– Akkor miért jött el?
Miért hívta ide Bryce?
– Bryce-ért – felelte Fury magától értetődően. – Bryce mondta,
hogy nem kell, de June velünk akart jönni. Ha tényleg itt
bolyong egy fiatal srác, June bármit megtenne azért, hogy
segítsen neki. Még ő maga is eljött ide.
– Á! – bólintott Hunt.
Fury szemében sötét ígéret csillogott.
– Egyszer porig égetem ezt a helyet érte.
Hunt nem kételkedett benne, hogy így lesz.
 
 
Egy órával később Bryce karja és hasa remegett, ahogy
megtartotta magát a társasház edzőtermében, izzadság
csöpögött a homlokáról a puha, fekete szőnyegre. A
verejtékcseppre koncentrált, arra, ahogyan szétfröccsen, a
fülhallgatójából áradó zenére, arra, hogy az orrán keresztül
lélegezzen – bármire, csak az órára ne kelljen figyelnie.
Lelassult az idő. Tíz másodperc egy teljes percnek tűnt.
Hátratolta a sarkát, megtámasztotta a testét. Két perc már eltelt.
Maradt három.
A Zuhanás előtt jó egy percig bírta ezt a pozíciót. Most, a
halhatatlan testének öt perc igazán meg sem kellett volna, hogy
kottyanjon.
Uralja az erejét, hogyne! Előbb a testét kellene az uralma alá
vonnia. Bár tulajdonképpen a varázserő remek dolog a
lustáknak: minek tíz percig megtartania magát, ha szabadjára
eresztheti az erejét. Hél bugyraira, hiszen ülve is elvakíthat
valakit, ha úgy tartja kedve!
Kuncogásban tört ki, bármilyen rémes volt is a gondolat, hogy
egy óriási fotelben ücsörög, és olyan könnyen elbánik az
ellenségeivel, mintha csak a tévét kapcsolgatná. És most már
tényleg voltak ellenségei, nem igaz? Ma megölt egy kibaszott
kaszást.
Amint reggel megérkeznek Jesibától a holtmárkák, válaszokat
követel majd a Holtkirálytól.
Ezért jött le ide – nemcsak azért, hogy legyen mivel
magyaráznia a lakás elhagyását. Hát, ezért is, meg azért, mert
meglátta Danikát Declan laptopján, miközben a program a
felvételeket válogatta. Beleszédült, sav marta az ereit, és jó
ötletnek tűnt kiizzadni magából a dolgot. Madame Kyrah órái
mindig jó hatással voltak rá.
Egy óriási doboz sütivel jön June-nak azért, amiért hajlandó
volt ma este eljönni.
Bryce ránézett az órára a telefonján. Két perc, tizenöt
másodperc. A fenébe is az egésszel! Lerogyott a földre, a
könyöke kifelé állt, az arcát a szőnyegre fektette.
A következő pillanatban valaki lábbal megbökdöste a bordáit.
Mivel rajta kívül egyetlen személy tartózkodott csak az
edzőteremben, teljes lelki nyugalommal nyújtotta a nyakát,
hogy felnézzen Huntra. A férfi szája mozgott, izzadság
gyöngyözött a homlokán, átáztatta testhezálló, szürke pólóját…
Az istenek szerelmére! Hogy nézhet ki ilyen jól?
Bryce kihúzta az egyik fülhallgatóját.
– Mi? – kérdezte.
– Azt kérdeztem, életben vagy-e még.
– Épphogy csak.
Hunt szája megrezzent, aztán felemelte a pólóját, hogy
megtörölje verejtékező arcát. Bryce abban a kegyben részesült,
hogy vethetett egy pillantást az angyal izzadságban fürdő
hasizmaira. Aztán Hunt így szólt:
– Mintha holtan estél volna össze.
Bryce a karját dédelgette, sajgó izmait masszírozta.
– Inkább a futás. Ez kész kínszenvedés!
– A táncóráid is megerőltetőek.
– De ez nem olyan jó móka.
Hunt a kezét nyújtotta, Bryce pedig elfogadta, nyirkos bőrük
csúszott, ahogy az angyal talpra rántotta őt.
Bryce a karjába törölte az arcát, de az is ugyanolyan izzadt
volt. Hunt visszatért a leginkább kínzóeszközöknek tűnő
fémszerkezetekhez, és átállította az egyiken az ülést, hogy
elférjen szürke szárnya. Bryce egy pillanatig kukkolóként állt a
helyiség közepén, figyelte, hogyan hullámzanak az angyal
hátizmai a súlyzós lehúzás során.
Solas kibaszott tüzére!
Hiszen kielégítette ezt a férfit. Megindult lefelé a gyönyörű,
erős testén, a szájába vette elképesztően nagy farkát, és kis
híján ő is elment, amikor Hunt a nyelvére élvezett.
És tudta, milyen sok szempontból elbaszott dolog volt ez,
tekintve, hogy így is mennyi problémával küzdöttek, és még
mennyi minden állt előttük, de… A fenébe is, micsoda látvány!
Bryce letörölte a mellkasán csorgó izzadságot, a legkevésbé
sem szexi foltot eredményezve a sportmelltartója alatt.
Hunt befejezte a sorozatot, de nem engedte el a rudat, a karját
továbbra is a feje fölé emelve kinyújtóztatta a hátát és a
szárnyát. Még pólóban és edzős rövidnadrágban is elképesztő
volt. És… Bryce még mindig őt bámulta. Visszafordult a
szőnyegéhez, visszadugta a fülhallgatóját, és összerezzent a
bömbölő zene hallatán. De a teste csak nem volt hajlandó
megmozdulni.
Víz. Vízre van szüksége. Bármi, csak ne kelljen ezt a
nyomorult gyakorlatot folytatnia!
Az edzőterem túlsó végébe épített pulthoz ment. A fehér
márvány alatti üdítőshűtő tele volt vizespalackokkal és hűtött
törülközőkkel, és Bryce mindkettőből vett egyet. A pulton egy
tálban zöldalmákat halmoztak egymásra, és volt egy kosár
müzliszelet is. Bryce elvett egy almát, a fogai a ropogós
gyümölcshúsba mélyedtek.
A fenébe a plankeléssel!
Kiélvezte az alma savanykás ízét, és Hunt felé pillantott, de…
Hová lett? Még az árulkodó mágiája is elhalványult.
Bryce körbenézett az óriási edzőteremben, a többsornyi
gépen, a futópadokon, az elliptikus trénereken, majd a nyüzsgő
Óvárosra nyíló ablakok felé fordult. Mégis hogyan…?
Valaki megragadta a derekát, mire Bryce felvisított, kis híján
kiugrott a bőréből. Fény gyúlt a mellkasában, de így, hogy
bömbölt a zene a fülében, nem hallott semmit…
– Hél kibaszott bugyraira, Quinlan! – torkolta le Hunt, miután
kihúzta a füléből a fülhallgatót. – Ennél hangosabban nem
tudod hallgatni a zenét?
Bryce homlokráncolva megfordult, és látta, hogy Hunt áll
mögötte.
 – Nem számítana, ha nem osontál volna így mögém!
Az izzadt Hunt pajkosan rávigyorgott.
–  Csak ellenőriztem, hogy még működnek-e a Halál Árnyéka
képességeim, mielőtt elmegyünk teazsúrra a Holtkirályhoz.
Gondoltam, kipróbálom, el tudom-e leplezni az erőmet. – Hát
ezért nem érezte, hogy mögé oson. Hunt megdörgölte a szemét.
– Nem gondoltam, hogy így… megijedsz. Meg kifényesedsz.
– Azt hittem, megdicséred majd a szuper reflexeimet.
– Ügyes voltál. Majdnem megvakítottál. Gratulálok!
Bryce játékosan meglegyintette Hunt mellkasát, és a keze
kőkemény izmokat ért az átizzadt póló alatt.
–  Solas tüzére, Hunt! – A kézfejével megkocogtatta Hunt
mellizmait. – Egy aranymárka is lepattanna rólad.
Hunt szárnya megrezzent.
– Ezt bóknak veszem.
Bryce a pultra könyökölt, és megint beleharapott az almájába.
Hunt kinyújtotta a kezét, Bryce pedig szó nélkül odaadta neki az
egyik fülhallgatóját. Az angyal a fülébe dugta, és oldalra
billentett fejjel hallgatta a zenét.
– Nem csoda, hogy nem tudod két percnél tovább megtartani
magad, ha ilyen lehangoló zenét hallgatsz közben.
– Mert a te zenéid jobbak?
– Én egy könyvet hallgatok közben.
Bryce meglepetten pislogott. Gyakran ajánlottak egymásnak
zenét edzéshez, de ilyenre még nem volt példa.
– Melyik könyvet?
–  Voran Tritus memoárját arról, hogy milyen volt felnőni az
Örök Városban, és hogyan vált… hát, azzá, akivé.
Tritus volt az egyik legfiatalabb személy, aki valaha késő esti
beszélgetős műsort vezetett. És mellette eszméletlenül vonzó is
volt. Bryce tudta, hogy ez utóbbi nem igazán játszik szerepet
abban, hogy Hunt már-már vallásos áhítattal kapcsolta be
minden alkalommal a tévét, de Bryce számára sokat dobott a
műsoron.
–  Szerintem könyvet hallgatni edzés közben még kevésbé
motiváló, mint az én lehangoló zeném – felelte.
–  Nekem már rutinból megy az egész. Csak el kell ütnöm
valamivel az időt, amíg a végére nem érek.
– Seggfej!
Bryce tovább ette az almáját, aztán átváltott a következő
számra. Ezt a dalt a Fehér Holló klub szent termében hallotta
először, egy lassabb szám remixe volt, valahogy sikerült
megtartani az eredeti érzékiségét, és mégis lüktető ritmust
tenni alá, ami táncra késztette.
Hunt szájszéle felfelé görbült.
– El akarsz csábítani ezzel a zenével?
Bryce az almáját rágva az angyal szemébe nézett. Az
edzőterem üres volt. De a kamerák…
– Te lopóztál mögém, hogy megtaperolj!
Hunt felnevetett, széles nyakának izmai mozogtak. Egy
verejtékcsepp csorgott végig rajtuk, csillogott az aranybarna
bőrön, és Bryce-nak még a lélegzete is elakadt tőle. Hunt
orrlyukai kitágultak, nyilván megérezte, mi forrósodott fel és
nedvesedett be egyetlen lélegzetvétel alatt.
 Behúzta a szárnyát, fülhallgatóval a fülében közelebb lépett.
Bryce könnyedén a pultnak dőlt, a márvány felhevült
gerincének nyomódott. De aztán Hunt csak elvette tőle az almát.
Bryce szemébe nézve beleharapott, majd lassan letette a csutkát
a pultra.
Bryce lábujjai begörbültek az edzőcipőjében.
–  Itt még annyira sem vagyunk magunk, mint a
hálószobámban.
Hunt a derekára csúsztatta a kezét, egyetlen könnyed
mozdulattal felültette Bryce-t a pultra. A szája a nyakához
tapadt, és Bryce ívbe feszült, amikor Hunt végighúzta rajta a
nyelvét, mintha csak lenyalna róla egy verejtékcseppet.
– Akkor jobb lesz, ha csendben maradsz, Quinlan – mormolta
a bőrére.
Villámok cikáztak végig a termen, és Bryce-nak nem kellett
körbenéznie ahhoz, hogy tudja, Hunt elvágta a kamerák
vezetékét, sőt, valószínűleg a bejáratot is lezárta az erejével.
Átadhatta magát az élvezetnek, amit Hunt a nyakán végigsikló
nyelve okozott, ahogy az angyal izgatta, ízlelgette őt.
Nem állhatta Hunt útját, ahogy az angyal a hajába fúrta az
ujjait, végigsimított a csatakos tincsek közt, és meg sem állt a
tarkójáig. Bryce közelebb húzta őt, és Hunt felemelte a fejét,
hogy birtokba vehesse Bryce száját.
Széttárta a lábát, Hunt pedig közé lépett, szorosan
hozzásimult, ahogy a nyelvük összeért.
Bryce felnyögött, almaízt érzett, és vihar csókolta
cédrusillatot, ami maga volt a megtestesült Hunt, és már
dörgölőzött is az angyal követelőzően kemény ágyékának. Mivel
Hunt rövidnadrágot viselt, Bryce pedig a lábára tapadó
leggingst, semmi sem leplezhette Hunt erekcióját, ahogyan
Bryce teljesen átnedvesedett bugyiját sem.
Hunt nyelve összegabalyodott Bryce-éval, keze a derekáról a
fenekére siklott. Bryce levegő után kapott, ahogy az ujjak a
húsába mélyedtek, ahogy az angyal még közelebb húzta
magához, és a lábát Hunt dereka köré fonta. A nyelve nem
hatolhatott elég mélyre, nem lehetett elég gyors.
Megszabadultak Hunt pólójától, aztán Bryce már Hunt
abszurdul kidolgozott mell- és hasizmait simogatta elöl és
oldalt, végighúzta a kezét a hátán újra meg újra megmozduló
izmokon, őrülten, kétségbeesetten vágyott rá, hogy mindenhol
hozzáérjen.
Bryce-ról is lekerült az ujjatlan póló, majd Hunt foga Bryce
mellének az ívét karcolta a tengerzöld sportmelltartó felett,
aminek az anyaga már-már neonnak tetszett Bryce barna
bőrén.
Hunt megfogta Bryce derekát, a bőrkeményedései a bőrét
karistolták, ahogy hátradöntötte őt, és Bryce hagyta, hogy Hunt
a pultra fektesse. Felkönyökölt, ahogy Hunt az apály
kecsességével eltávolodott tőle, és a keze Bryce melléről az
izzadt hasára csúszott.
Hunt ujjai begörbültek Bryce fekete leggingsének a
derekánál, de aztán hirtelen megtorpant. Néma kérdéssel nézett
fel rá.
A szemében izzó fekete tűz, az angyal szépsége, mérete és
tökéletessége láttán…
– Hél bugyraira, de még mennyire! – mondta Bryce.
Hunt arcára veszedelmes mosoly rajzolódott ki, aztán már
húzta is le róla a leggingset. Felfedte Bryce derekát. Aztán a
hasát. Aztán az ametisztszínű tanga csipkéjét. A nadrágja és a
bugyija is teljesen átázott már – azt pedig elképzelni sem merte,
milyen lehet az illata –, és szólásra nyitotta a száját, hogy
figyelmeztesse Huntot, de ő addigra már letérdelt.
Lehúzta Bryce edzőcipőjét, majd a zokniját, és végül a
leggingset is. Aztán gyengéden, olyan nagyon gyengéden a
kezébe vette Bryce jobb bokáját, és megcsókolta a belső ívét.
Megnyalta a csontnál. Majd áttért a lábszárára. A térde belső
oldalára.
Az istenekre!
Hát megtörténik. Itt, a társasház edzőtermének kellős
közepén, ahol bárki elrepülhet a tőlük hat méterre lévő üvegfal
mellett. Hunt itt fogja kielégíteni, és Bryce-nak nagyobb
szüksége volt rá, mint bármire valaha…
Hunt nyelve köröket rajzolt Bryce jobb combjának a belső
részére. Egyre feljebb és feljebb kúszott, amíg Bryce végül már
remegett. Aztán Hunt keze felfelé siklott, az ujjait a tanga
pántjába akasztotta. Csókot nyomott a fehérnemű elejére, és
Bryce esküdni mert volna, hogy Hunt remegve szívja be a
levegőt.
Teljesen felolvadt, képtelen volt úrrá lenni magán, vergődött
a vágytól, és meleg lélegzet cirógatta, ahogy Hunt ránevetett a
lehető legérzékenyebb pontjára, ismét megcsókolva őt a
fehérneműje anyagán keresztül.
De aztán már a bal combját csókolta, lefelé haladt, és közben
húzta lefelé róla a bugyit. És amikor a tangától is
megszabadultak, amikor Bryce már teljesen csupasz volt
odalent, Hunt kitárta a szárnyát, eltakarva őket a külvilág elől.
Egyedül ő láthatta, egyedül ő falhatta fel.
Bryce már zihált, mire Hunt szája elérte a bal bokáját, újabb
csókokkal borítva őt, aztán megindult felfelé. Már Bryce combja
között volt a feje, amikor megtorpant. Megragadta a lábfejét, és
felhúzta a pultra.
Szélesre tárta a lábát.
Bryce halkan felnyögött, ahogy Hunt végignézett rajta, a
szárnyán keresztülszüremlő fény belső fénytől izzó, bosszúálló
angyallá varázsolta őt.
– Nézzenek oda! – mormolta vágytól rekedtes torokhangon.
Bryce még sosem érezte magát ennyire meztelennek, mégis
tudta, hogy Hunt a maga teljességében látja és imádja őt. Aztán
Hunt végighúzta az egyik ujját Bryce nedves ölén.
–  Igen, bassza meg – morogta inkább magának, mint Bryce-
nak, aki már tényleg, igazán nem kapott levegőt, mire Hunt
ismét letérdelt, és oda hajtotta a fejét, ahol Bryce-nak a
leginkább szüksége volt rá.
Hunt gyengéden, hódolatteljesen megérintette őt, széttárta,
hogy végre megízlelhesse. A nyelve egyfajta bemutatkozó Szia,
örülök, hogy megdughatlak! mozdulattal simított végig rajta.
Bryce az ajkába harapva zihált.
Hunt lehajtotta a fejét, a homloka épp hozzáért Bryce Vénusz-
dombjához, miközben a keze ismét lesiklott Bryce combjára.
Mélyet lélegzett, majd remegve kifújta a levegőt, és Bryce-nak
fogalma sem volt, vajon csak kiélvezi az illatát, vagy tényleg
szüksége van egy pillanatra, hogy lenyugodjon egy kicsit.
Bryce tudta jól, hogy még egy vagy két nyelvmozdulat, és
teljesen elveszíti az eszét.
Hunt csókot nyomott az ölére. Majd még egyet, mintha
képtelen lenne visszafogni magát. Közben a kezével a combját
cirógatta. Harmadszor is megcsókolta Bryce-t, felemelt szárnya
megrezzent, majd a szája lejjebb siklott, és ezzel egy időben
odaemelte az egyik kezét is.
Ismét széttárta őt, teljes egészében hozzányomta a nyelvét,
majd felfelé mozdította.
Csillagok izzottak fel Bryce szemhéja mögött, ívbe feszítette
magát sajgó mellével, mintha láthatatlan kezekbe akarta volna
nyomni.
–  Ez az – lehelte Hunt, és halálos pontossággal végighúzta a
nyelvét a csiklóján.
Bryce képtelen volt elviselni. Képtelen elviselni még akár csak
egyetlen másodpercnyi kínzást…
Hunt nyelve belehatolt, mélyen begörbült, mire Bryce
megrándult.
– Mint az istenek verte mennyország – morogta Hunt, amikor
elhúzódott annyira, hogy Bryce észrevegye a saját nedveit a
száján, az állán. – Tudtam, hogy ilyen ízed lesz.
Bryce a szájára tapasztotta a kezét, nehogy felsikítson, amikor
Hunt ismét behatolt a nyelvével, majd megindult felfelé, és a
csiklójáig meg sem állt. Ekkor a fogait is gyengéden bevetette, és
Bryce szeme fennakadt. Solas tüzére, Kthona irgalmazzon…
– Hunt – nyögte nagy nehezen, fojtott hangon.
Hunt megdermedt, készen arra, hogy egyetlen szavára
abbahagyja, amit csinál. De ez volt az utolsó dolog, amire Bryce
vágyott.
Belenézett Hunt izzó szemébe, a mellkasa rohamosan
emelkedett és süllyedt. Szédült, csillagokat látott. Kimondta az
egyetlen dolgot, amire gondolni tudott, ami helyet kaphatott az
elméjében, a lelkében:
– Szeretlek.
Azonnal megbánta, amint kiejtette. Még soha egyetlen
férfinak sem mondta ezt, még csak nem is gondolt erre Hunttal
kapcsolatban, hiába tudta már egy ideje, hogy így érez. Hogy
miért pont most bukott ki belőle, fogalma sem volt, de… Hunt
szeme ismét elsötétedett. Erősebben szorította a lábát.
Ó, az istenekre!
Most mindent elcseszett. Ostoba, szextől bódult idiótaként
viselkedett, mégis hová gondolt, hogy ilyesmit mondjon neki,
amikor még csak nem is járnak, bassza meg!
Hunt rávetette magát. Bryce combja közé hajtotta a fejét, és
szinte felfalta őt. Bryce esküdni mert volna, hogy vihar
mennydörög a helyiségben. Elfogadta azt, amit Bryce mondott,
és megfelelt rá. Mintha szavakkal képtelen lenne rá.
Nyelv, fogak és morgás – mindez az élvezet örvényébe
rántotta Bryce-t, újra meg újra Huntnak nyomta magát. Az
angyal olyan keményen szorította a combját, hogy félő volt,
nyomot hagy rajta, és Bryce imádta, ez kellett neki. Az ölét Hunt
arca felé nyomta, elérte, hogy a férfi nyelve belehatoljon, aztán
valami végigcikázott a csiklóján, mintha Hunt megidézett volna
egy picike villámot, és Bryce elméje és teste lángba borult, és az
istenekre, az istenekre, az istenekre…
Bryce már sikította ezeket a szavakat, miközben Hunt
szárnya még mindig eltakarta őket. Olyan heves volt az
orgazmusa, hogy ívbe feszített háta felemelkedett a pultról,
beletúrt Hunt hajába, jó erősen meghúzta. Kívül-belül
ragyogott, akár egy két lábon járó jelzőfény.
Esküdni mert volna, hogy térben és időben zuhannak, hogy
valami felé bucskáznak, de itt akart maradni Hunttal, ebben a
testben, ezen a helyen…
Hunt az élvezet minden egyes hullámát végigkövette a
nyelvével, és amikor Bryce orgazmusa véget ért, amikor a
belőle kitörő fény elhalványodott, és a zuhanás érzése
megszűnt, felemelte a fejét. A combjai közül nézett a szemébe,
ziháló lélegzete a csupasz bőrét érte, a szemében villámok
cikáztak.
– Én is szeretlek, Quinlan.
 
 
Két évszázad alatt még soha senki nem mondta ezt neki.
Shahar sosem tette. Egyetlenegyszer sem, pedig Hunt a maga
részéről ostobán felajánlotta neki ezt a szót. Utoljára az anyja
mondta ezt pár héttel a halála előtt. De az, hogy most Quinlantől
hallotta…
 Fél órával később Hunt az ágyban feküdt mellette, a
fogkrémjük mentolos és a samponjuk levendulaillata
keveredett a levegőben. Már az is épp elég fura volt, hogy
egymás után lezuhanyoztak, aztán egyszerre megmosták a
fogukat, és a kimondott szavak ott visszhangoztak körülöttük.
Hogy keresztülsétáltak a lakáson, el Ruhn, Declan és Ithan
mellett, akik az esti meccsről vitázó elemzőket nézték, és Hunt
közben azon merengett, mennyi minden megváltozott pár perc
leforgása alatt, ugyanakkor mégis ugyanolyan maradt minden.
A holnapi látogatásuk a Csontnegyedben messzi viharnak
tűnt. Távoli mennydörgésnek. A Húspiacon való ma esti
kutakodásuk gondolata hóként olvadt el.
Még mindig ment a tévé a másik szobában, és Hunt Bryce-ra
meredt a sötétben. A lány némán nézte őt.
–  Egyikünknek mondania kell valamit – szólalt meg Hunt
rekedten.
– Mi egyebet lehet még elmondani? – kérdezte Bryce, és ahogy
az öklére támasztotta a fejét, a haja vörös függönyként hullott a
vállára.
– Azt mondtad, szeretsz.
– És? – Bryce felvonta a szemöldökét.
Hunt szája felfelé görbült.
– Kényszer hatására mondtad.
Bryce az ajkába harapott. Hunt legszívesebben a saját fogával
érintette volna.
–  Azt kérdezed, hogy komolyan mondtam-e, vagy úgy
gondolod, annyira jól használod a szádat, hogy teljesen
elvesztettem tőle az eszemet?
Hunt megpöckölte Bryce orrát.
– Okostojás!
Bryce visszahanyatlott a matracra.
– Mindkettő igaz.
Hunt vére felhevült.
– Tényleg?
–  Jaj, ne már! – Bryce a feje mögé dugta a karját. – Tudod,
hogy jó vagy. Az a villám…
Hunt felemelte az egyik ujját, a végén villámlás szikrája
táncolt.
– Gondoltam, élveznéd.
–  Ha tudom előre, lehet, hogy attól féltem volna, kisütöd a
kedvenc testrészemet.
Hunt gyöngyöző nevetést hallatott.
– Nem merném. Az a testrészed az én kedvencem is.
Bryce felkönyökölt, képtelen volt nyugton maradni.
– Zavar, amit mondtam?
– Miért zavarna? Visszamondtam, nem?
–  Talán megsajnáltál, és azt akartad, hogy ne legyen annyira
kínos.
– Nem az a típus vagyok, aki csak úgy ilyesmit mond.
–  Én sem. – Kinyújtotta a kezét, Hunt pedig odahajolt hozzá,
hagyta, hogy a lány a hajába fúrja az ujjait. – Még sosem
mondtam senkinek. Mármint… romantikus értelemben.
– Tényleg? – Hunt szíve csordultig telt.
Bryce pislogott egyet, a szeme aranyló parázsként izzott a
sötétben.
– Miért olyan meglepő ez?
– Azt hittem, te és Connor…
Nem volt benne biztos, miért kíváncsi erre ennyire.
A Bryce szemében izzó tűz elhalványodott kissé.
–  Nem. Egy nap talán megtörtént volna, de nem jutottunk el
odáig. Barátként szerettem, de… időre volt még szükségem. –
Féloldalas mosolyt villantott rá. – Ki tudja? Talán rád vártam.
Hunt megragadta a kezét, csókot nyomott rá.
–  Már jó ideje szerelmes vagyok beléd. Ugye tudod? –
Hangosan kalapált a szíve, de azért folytatta: – Nagyon…
hozzám nőttél a nyomozásunk során, de amikor Sandriel bezárt
a Comitium alatti cellába, egy kibaszott képsort vetített nekem
újra meg újra a telefonomon lévő fényképekből. Rólad meg
rólam. És ahogy néztem, rájöttem az igazságra. Láttam, miféle
fotók készültek rólunk a vége felé, hogyan néztem rád, és te is
hogyan néztél rám, és onnantól nem volt menekvés.
– És megpecsételted az érzést azzal, hogy rám vetetted magad,
amikor bomba robbant a közelemben.
– Elég aggasztó, hogy ezzel viccelődsz, Quinlan.
Bryce kuncogni kezdett, csókot lehelt Hunt arcélére. Hunt
megfeszült, készen állt a következő érintésre. Könyörgött érte.
–  Érted csináltam meg a Zuhanást – magyarázta Bryce. – És
felajánlottam, hogy leszek én rabszolga helyetted. Szerintem
annyi kijár, hogy viccelődjek vele. – Hunt gyengéden
beleharapott Bryce orrába, de a lány elhúzódott, a szemébe
nézett. Hunt hagyta, hogy kiolvasson belőle mindent. – Abban a
pillanatban tudtam, mit érzek, amikor feltúrtad a lakást a
vibrátoraimért.
Hunt nevetésben tört ki.
– Nem tudom eldönteni, hogy komolyan beszélsz-e.
–  Olyan óvatosan vetted a kezedbe Zselémámort! Ki ne
szeretett volna beléd ezek után?
Hunt ismét felnevetett, lehajtotta a fejét, hogy csókot nyomjon
Bryce meleg nyakára.
–  Legyen, elfogadom. – Végighúzta az ujjait Bryce csípőjén, a
régi póló puha, kopott anyaga fennakadt a bőrkeményedésein.
Megcsókolta Bryce kulcscsontját, mélyen beszívta az illatát, és a
farka máris életre kelt. – És most?
– Szex?
Hunt elvigyorodott.
–  Nem. Mármint, bassza meg, persze, de nem akarom, hogy
közönségünk is legyen hozzá. – A mögötte lévő fal felé intett a
válla és a szárnya felett. – Kivegyünk egy szobát valamelyik
hotelben?
– Lehetőleg egy másik kontinensen.
–  Ah, Quinlan! – Megcsókolta a lány arcélét, az orcáját, a
halántékát. Majd a fülébe súgta: – Nagyon szeretnélek
megdugni.
Bryce megborzongott, nekifeszült.
– Én is szeretném.
Hunt keze lecsúszott Bryce derekáról, a tenyerébe vette a lány
fenekét.
– Ez kész kínzás!
 Becsúsztatta a kezét a hatalmas póló alá, Bryce csupasz bőre
meleg volt, puha. Végigsimított a csipkés tanga szélén, le, Bryce
combjai felé. Hőség csábította, és Bryce nagy levegőt vett, ahogy
Hunt megtorpant, milliméterekre attól a ponttól, ahová igazán
vágyott.
De ekkor Bryce a mellkasára fektette a tenyerét.
– Minek hívjalak ezentúl?
Beletelt egy pillanatba, mire Hunt felfogta a szavak értelmét.
– Mi?
– Mármint, minek számít ez közöttünk mostantól? Járunk? A
pasim vagy?
Hunt felhorkant.
–  Tényleg közhírré akarod tenni, hogy az Umbra Mortisszal
jársz?
–  Nem fogom eltitkolni. – Bryce hangjában cseppnyi
bizonytalanság sem csendült. Végigsimított Hunt homlokán.
Mintha tudta volna, mit jelent ez számára.
–  Mi lesz a Cormac-féle színjátékkal? – kérdezte Hunt nagy
nehezen.
–  Hát, majd azután tesszük közhírré. – Már ha túlélik. Bryce
fújt egyet. – Furán hangzana, hogy a pasim vagy. Az olyan…
fiatalos. De mi egyebet mondhatnék?
Ha Hunt mellkasán is lett volna egy csillag, most biztos, hogy
felragyogott volna. Azt kérdezte:
– A társad?
– Az nem túl szexi.
– A szeretőd?
 – Nyakfodor és lant is jár hozzá?
Hunt végigsimított Bryce csupasz combján a szárnyával.
– Mondták már, hogy milyen idegesítő vagy?
– Csak ön, agg szeretőm.
Hunt bedugta az ujját Bryce tangájának a pántja alá,
meghúzta és eleresztette. Bryce felsikkantott, elhessegette a
kezét.
De Hunt elkapta Bryce ujjait, visszahúzta őket a szíve fölé.
–  Mit szólsz ahhoz, hogy a párod vagyok? – Bryce
megdermedt, és Hunt visszafojtott lélegzettel azon
morfondírozott, hogy talán valami rosszat mondott. Amikor a
lány nem felelt, azt kérdezte: – A tündéreknek párja van, nem?
Ezt a szót szokták használni.
–  A pár… egy elég durva dolog a tündéreknél. – Bryce jól
hallhatóan nyelt egyet. – Élethosszig tartó elköteleződést jelent.
Olyasmi, ami összeköt testet, szívet, lelket. Kapocs két lény
között. Ha azt mondod egy tündérnek, hogy a párod vagyok, az
valami nagyon nagy dolgot jelent majd a számára.
–  És nem jelentünk egymásnak ekkora dolgot? – kérdezte
Hunt óvatosan, még levegőt is alig mert venni.
Bryce kezében volt a szíve. Már az első naptól kezdve.
–  Te jelented számomra a világmindenséget – lehelte Bryce,
mire Hunt hosszan kifújta a bennrekedt levegőt. – De ha azt
mondjuk Ruhnnak, hogy a párom vagy, az olyan, mintha
házasok lennénk. A tündérek számára ez azt jelenti, hogy
fizikai, molekuláris szinten kötődünk egymáshoz. Nem lehet
visszacsinálni.
 – Tényleg fizikai dolog?
–  Akár az is lehet. Vannak olyan tündérek, akik azt állítják,
hogy az első pillanatban felismerték a párjukat. Hogy van
köztük valami láthatatlan kötelék. Egy illat vagy lélekkapocs.
– Szokott ilyen különböző fajok között is történni?
–  Nem tudom – vallotta be Bryce, és szédítő, izgató köröket
rajzolt Hunt mellkasára. – De ha te nem vagy az én igazi párom,
Athalar, akkor senki.
– Micsoda szerelmi vallomás!
Bryce Hunt arcát fürkészte, olyan őszinte, nyitott
arckifejezéssel, amit mások nagyon ritkán láthattak tőle.
–  Szeretném, ha megértenéd, mit jelent az, ha azt mondod
másoknak, a tündéreknek, hogy a párod vagyok.
– Az angyaloknak is párja van. Nem olyan… lélekmágikus izé,
mint a tündéreknél, de mi is párnak nevezzük a társunkat férj
és feleség helyett.
Shahar sosem nevezte őt így. Még a szerető szót sem igazán
használták egymásra.
–  A tündérek nem fognak különbséget tenni. Ők arra a
nagyon durva értelemre gondolnak majd.
Hunt szemügyre vette Bryce töprengő arckifejezését.
–  Szerintem illik ránk. Úgy érzem, fizikai értelemben is
kötődünk egymáshoz.
– Én is. És ki tudja? Talán tényleg egy párt alkotunk.
Az rengeteg mindent megmagyarázna. Például, hogy miért
ilyen tüzes közöttük a viszony már a kezdetektől fogva. És
amint átlépik azt az utolsó fizikai határvonalat is, talán még
kézzelfoghatóbbá válik a kötelékük.
Úgyhogy… talán tényleg egy párt alkotnak, tündérdefiníció
szerint is. Talán Urd már réges-régen összekötötte a lelküket,
csak ennyi idő kellett, hogy ők is rájöjjenek. De számít ez
egyáltalán? Hogy a sors vagy a saját döntésük miatt vannak-e
együtt?
– Megijeszt? – kérdezte Hunt. – Hogy a párodnak nevezz?
Bryce a kettejük közötti üres térre meredt, és halkan azt
felelte:
– Te vagy az, akit mások szavai határoztak meg évszázadokon
keresztül. – Bukott. Rabszolga. Umbra Mortis. – Csak szeretném,
ha örömödre lenne ez a megnevezés. Az idők végezetéig.
Hunt csókot lehelt Bryce halántékára, belélegezte az illatát.
– Sok mindennek hívtak már, Quinlan, de a te párod lesz az a
megnevezés, amit valóban nagyra értékelek majd.
Bryce szája felfelé görbült.
– Hallottad azt is, hogy az idők végezetéig?
– Én is így állok a kettőnk közötti dologhoz.
– De hát csak olyan öt hónapja ismerjük egymást!
– És?
– Anyám ki fog borulni. Azt fogja mondani, hogy legalább két
évig kell járnunk ahhoz, hogy a párunknak nevezzük a másikat.
–  Kit érdekel, mit gondolnak mások? A többi szabályuk sem
vonatkozott ránk eddig sem. És ha tényleg előre elrendelt
értelemben vagyunk egy pár, akkor úgysem számít.
Bryce ismét elmosolyodott, és ezúttal nemcsak az arca, az
egész mellkasa felvillanyozódott. Nem, nem is, a melle közti
csillag miatt történt. Hunt a ragyogó sebhelyre fektette a kezét,
a fény átvilágított az ujjai között.
– Miért csinálja ezt?
– Talán kedvel téged.
– Cormacnek és Ruhnnak is felragyogott.
– Azt nem mondtam, hogy okos is.
Hunt felnevetett, és lehajolt, hogy csókot nyomjon a hegre.
– Jól van, drága párom. Ma este nincs szex.
A párja. Az övé.
Ahogy ő is Bryce-é. Nem lepte volna meg, ha a neve ott
szerepel a szívén. Elmerengett, vajon az övé is ott szerepel-e a
lány mellkasán ragyogó csillagon.
– Akkor holnap este. Kiveszünk egy szobát.
Hunt újabb csókot nyomott a sebhelyre.
– Megbeszéltük.
 28.

Örülök, hogy életben vagy.

Ruhn egy ismerős mentális hídon állt, a teste körvonalán
belüli részt ismét éjszaka, csillagok és bolygók töltötték meg. A
híd másik végén az az izzó női alak várta. Hosszú lánghaja úgy
lebegett mögötte, mintha víz alatt lennének, és amennyire ki
tudta venni, felfelé görbült a szája.
Én is, felelte.
Nyilván kidőlhetett Bryce kanapéján. Éjjel kettőkor még ott
volt, a korábbi meccsek legjelentősebb pillanatait nézték
Ithannel. Dec addigra már rég elment, hogy Marcnál aludjon.
Egyikük sem találta meg Emile-t a kikötői felvételeken, sem
konkrét bizonyítékot arra nézve, hogy a kaszásokat a Holtkirály
vagy Apollion küldte. A Danikát érintő keresés napokba telik
majd, magyarázta Dec, mielőtt elment, és más munkája is van.
Ithan azonnal jelentkezett, hogy szívesen átnézi a felvételeket.
Az a farkaskölyök egész jó srác. Ruhn úgy érezte, akár
barátok is lehetnének, ha a népük nem esne úton-útfélen
egymás torkának. Szó szerint.
 Köszönöm, hogy megpróbáltál felébreszteni, mondta Ruhn
Napfény ügynöknek.
Mi történt?
Kaszások.
A nő lángjai ibolyaszínűvé váltak.
Megtámadtak?
Hosszú lenne elmesélni. Oldalra billentette a fejét. Szóval
mégsem kell a kristály ahhoz, hogy kapcsolatba lépjünk? Elég, ha
elveszítem az eszméletemet? Vagy elalszom?
Talán a kristály csak arra kellett, hogy először kapcsolatot
létesítsünk az elménk között, egyfajta vezérfonálként szolgált a
képességednek, mondta a nő. Most, hogy az elméd, és persze az
enyém is, tudja, merre nyisson, nem kell a kristály, még a lehető…
legalkalmatlanabb pillanatokban is fel tudod venni velem a
kapcsolatot.
Ruhn tűszúrásnyi bűntudatot érzett. Napfény a birodalom
felső vezetésének a tagja. Veszélybe sodorta őt, amikor
korábban elvesztette az eszméletét, és az elméje önkéntelenül
az övéért nyúlt?
Napfény ekkor így szólt:
Információval szolgálnék. Mondhatom?
Aha.
A nő kihúzta magát.
Így beszélnek manapság az Ophion-ügynökök? „Aha”?
Tehát Napfény öreg. Egy vanír, aki olyan régóta életben van
már, hogy a modern nyelvhasználat idegennek tűnik számára.
Vagy, az istenekre, ha tényleg az egyik Aszter az…
 Ruhn azt kívánta, bár lenne itt egy fal, egy ajtó, egy pult,
aminek nekidőlhetne, ahogy összefonta a karját.
Szóval régimódi pangerai vagy.
Nem azért vagy itt, hogy megismerj engem. Hanem hogy
közvetítsd a megfelelő információkat. Az, hogy ki vagyok én, ki
vagy te, lényegtelen. A lángokra mutatott. Ez épp eleget kellene
mondjon.
Miről?
A lángok közelebbről nyaldosták Napfény testét, élénk
narancsszínben játszottak már, mint a legforróbb parázs. Az,
amelyik csontig hatol.
Arról, hogy mi történik, ha túl sokat kíváncsiskodsz.
Ruhn haloványan elmosolyodott.
Szóval mi az átadandó információ?
Hogy lecsaphatnak a Gerincre.
Ruhn arcáról lehervadt a mosoly.
Mikor indul a szállítmány?
Három nap múlva. Helyi idő szerint reggel hatkor indulnak az
Örök Városból. Nem terveznek megállni, még üzemanyagért sem.
Rohamtempóban mennek majd északra, egészen Forvosig.
A mechaprototípus a vonaton lesz?
Igen. És a birodalmi szállítmányozók ötvenládányi kénköves
rakétát is visznek az északi frontra, meg száztizenkét ládányi
fegyvert és olyan ötszáz ládányi lőszert.
Solas tüzére!
És ezt mind meg akarjátok fújni?
Én nem csinálok semmit, válaszolta Napfény ügynök. Az
Ophionon múlik. De azt javaslom, pusztítsátok el. Főleg azt az új
mechaprototípust. Ne vesztegessétek az időtöket azzal, hogy
bármit megpróbáltok leszedni a vonatról, vagy elkapnak titeket!
Ruhn inkább nem említette meg, hogy Cormac valami
teljesen mást mondott neki. Azt, hogy az Ophion tanulmányozás
céljából meg akarja szerezni a mechát. A fegyvereket pedig fel
akarja használni a háborúban.
Hol lenne a leghatásosabb rajtuk ütni?
Hát csak belekeveredett. Tovább fogja adni ezt az
információt, és hivatalosan is a lázadók mellé áll.
Ezt majd eldönti az Ophion vezérkara.
Ruhn óvatosan azt kérdezte:
Pippa Spetsost fogják megbízni vele?
Vagy Tharionnak van igaza, és a nő Lunathionban keresi
Emile-t?
Számít ez?
Ruhn a tőle telhető legunottabban vállat vont.
Csak szeretném tudni, szóljunk-e neki, vagy se.
Nincs rálátásom arra, kire milyen küldetést bíz a vezérkar.
De azt tudod, hogy hol van jelenleg Pippa Spetsos?
A nő lángjai visszahúzódtak egy pillanatra.
Miért érdekel ennyire?
Ruhn felemelte a kezét.
Egyáltalán nem érdekel. Érezte, hogy Napfény gyanakszik,
ezért azt kérdezte: Fegyveres őrök vigyázzák majd a rakományt?
Igen. Olyan száz farkas lesz a vonaton, bent és a tetején is, és
tucatnyi angyal felderítő a levegőben. Mindegyiknél puska lesz,
pisztoly és kés.
Tehát egy erdős részen lenne a legbölcsebb lecsapni, hogy a
malákhim ne lássa őket.
Még valami?
A nő oldalra billentette a fejét.
Nem zavar ez az egész?
Jó ideje szolgálok az Auxban. Hozzászoktam, hogy meg kell
szerveznem dolgokat.
Persze nem ilyesmiket. Nem olyan dolgokat, amiktől az
Aszterek tűzvonalába kerülne.
Ostobaság ilyesmit felfedni. Az Ophion nagyon kétségbe lehet
esve, ha egy hozzád hasonló zöldfülűt vet be.
A bizalom kétoldalú dolog.
Ruhn a kettejük közötti üres térre mutatott.
A nő halkan felnevetett, a hang végigsimított Ruhn bőrén.
Van valamilyen információd a számomra? Mi ez az egész Pippa
Spetsosszal?
Az égvilágon semmi. De… köszönöm, hogy korábban
megpróbáltál megmenteni.
Ostobaság lett volna, ha a kisujjamat sem mozdítom, hiszen
elveszíthettem volna a kapcsolattartómat.
Ruhn felhúzta magát ezen.
Igazán kedves tőled.
A nő gúnyos hangot hallatott.
A szavaid alapján olyan férfi vagy, aki hozzászokott, hogy
engedelmeskednek neki. Érdekes.
Hél bugyraira, mégis mi olyan érdekes ebben?
 A lázadók a markukban tarthatnak, ha hajlandó vagy kockára
tenni a rangodat.
Azt hittem, leszarod a magánéletemet.
Így van. De a tudás hatalom. És kíváncsi vagyok, ki lehetsz, ha
a kaszások rád támadtak. És hogy miért táncolsz úgy, ahogy a
lázadók fütyülnek.
Talán én akartam csatlakozni hozzájuk.
Napfény pengeélesen felnevetett.
Tapasztalataim szerint az uralkodóréteg ritkán tesz bármit
önzetlenül.
Cinikus meglátás.
Lehet, de attól még igaz.
Meg tudnék nevezni olyan magas rangú vanírt, aki önként
segíti a lázadókat.
Akkor golyót kellene eresztenie a fejedbe.
Ruhn megdermedt.
Tessék?
Napfény legyintett.
Ha ismered a személyazonosságát, ha így hencegsz vele, ha túl
sok kérdést teszel fel Spetsos ügynökről, akkor valójában nem
segítség vagy. Hanem egy ketyegő bomba. Ha a rémfarkasok
elkapnak, ugyan mennyi időbe telik majd, hogy eláruld nekik az
illető nevét?
Baszd meg!
Vetettek valaha kínzás alá? Könnyű azt mondani, hogy nem
törnél meg, de meglepő, mi mindent elárulnak azok, akiket
apránként, csontról csontra szétszednek, csak hogy véget
vessenek a fájdalomnak, akár csak egy pillanatra is.
Ruhn dühbe gurult.
Szart sem tudsz rólam, meg hogy min mentem keresztül.
Hálás volt, hogy az éjszaka és a csillagok elfedik a bőrén
mindannak a nyomát, amit az apja művelt vele – azt, amit még
a tetoválások sem rejthettek el.
Napfény lángja fényesebben égett.
Gondold meg, mit mondasz mások előtt, még az ophionbéli
szövetségeseid előtt is! Szükség esetén el tudnak valakit tüntetni.
Ahogy Sofie Renastet is?
A nő tüze izzott.
Ne emlegesd a valódi nevén senki előtt! Utalj rá Ciprus
ügynökként!
Ruhn a fogát csikorgatta.
Tudsz bármit Sofie-ról?
Az alapján, hogy már te vagy a kapcsolattartóm, feltételeztem,
hogy meghalt.
És ha mégsem?
Nem értem.
Ha nem halt meg, hová menne? Hol bújna el?
Napfény sarkon fordult, vissza a híd másik feléhez.
Vége a találkozónak.
És még mielőtt Ruhn akár csak egyetlen szót is szólhatott
volna, eltűnt, csak hulló tűzszikrák maradtak utána.
 
 
–  Mi a francért akarnának az Aszterek saját mechát csinálni,
hogy megvívják ezt a háborút? – kérdezte Hunt az állát
dörgölve, miközben másnap reggel a konyhapultnak dőlt.
Igyekezett nem nézni a pult másik felén heverő fekete
dobozra. De valahogy… búgott. Mintha még a levegő is kiürült
volna körülötte. Tekintve, hogy két holtmárka volt benne, nem
csoda.
Cormac felhős arckifejezéssel kortyolgatta a teáját. Nem
sokkal hajnalhasadta után érkezett, a jelek szerint Ruhn
felhívta, hogy azonnal jöjjön ide. Az avalleni herceg kirángatta
Huntot az ágyból – és Bryce karjából – a kopogásával.
– Egyedül a mechák biztosítanak előnyt számunkra. Mármint
az emberek számára.
–  Ezt én is tudom – felelte Hunt feszülten. – Harcoltam
ellenük. Kívül-belül ismerem őket.
Hiszen szétszedte őket. És szabotálta a működésüket, hogy a
pilótáknak esélyük se legyen.
Az utóbbi időben megelégedett azzal, hogy ezt a tudását
olyasmire használja, mint Bryce robogójának a megjavítása –
amit még le is mosott, mielőtt visszaadta a lánynak –, de ha az
Aszterek tényleg mechákat készítenek a vanír katonák
számára…
– Mindig elfelejtem, hogy két háborút is megjártál – mormolta
Ruhn Bryce mellől, a kanapén.
Egyet a Bukottakkal vívott meg és veszített el, aztán később
éveken át Sandriel irányítása alatt harcolt az Ophion-lázadók
ellen.
– Én nem szoktam – felelte Hunt, mire Ruhn bocsánatkérően
összerezzent. – Vigyáznunk kell! Biztos vagy benne, hogy
megbízható ez az információ?
– Igen – felelte Ruhn.
Holstrom nekidőlt a falnak a pult mellett, némán figyelte a
beszélgetést. Semmit sem lehetett leolvasni az arcáról. A
kanapén ott hevert a nyitott laptop, a program még mindig
Danikát kereste a galériáról készült sok-sok évnyi felvétel közt.
De ez a beszélgetés Cormackel, a Gerincre irányuló csapás…
–  Valószínűleg vannak kettős ügynökök is az Ophionban –
mondta Hunt az avalleni hercegnek.
–  Napfény biztosan nem az – jelentette ki Cormac szent
meggyőződéssel.
– Bárkit meg lehet venni – felelte Hunt.
Bryce nem szólt egy szót sem, úgy tett, mintha jobban
érdekelnék a rózsaszín lábkörmei, mint ez a beszélgetés. Hunt
tudta, hogy közben minden egyes szót ízekre szed.
Hunt úgy lépett ki a hálószobából, hogy mindenkinek el
akarta mondani, a lány párja, de a kanapén éjszakázó Ruhn
ezzel a hírrel várta őket.
–  Mindegy – vágta rá Cormac –, jelentenem kell ezt az
információt.
– Veled megyek – mondta Ruhn, mire Bryce riadtan eltátotta a
száját.
– Lehet, hogy csapdába sétáltok – figyelmeztette őket Hunt.
– Nincs választási lehetőségünk – szállt vele vitába Cormac. –
Nem szalaszthatjuk el ezt az alkalmat.
– És mit kockáztattok, ha mégsem igaz, amit megtudtatok?
 Villámok sisteregtek Hunt ujjain. Bryce végre felnézett rá,
aggodalmas, figyelmeztető pillantást vetett felé.
Még mielőtt Cormac válaszolhatott volna, így szólt:
– Semmi közünk ehhez az egészhez, Hunt.
–  Meg egy nagy büdös francokat nincs! Akár akarjuk, akár
nem, van hozzá közünk.
Arany tűz töltötte meg Bryce szemét.
–  Jó, de ehhez a rajtaütéshez, ehhez az információhoz nincs.
Ez az Ophion gondja. – Kihúzta magát, és lesújtó pillantást
vetett Ruhnra, mintha csak azt akarná mondani: És neked is
távol kellett volna tartanod magadat tőle. Végül így szólt
Cormachez: – Menj, jelents a vezérkarnak, minket pedig hagyj
ki belőle!
Cormac állkapcsa meg-megrándult, ahogy farkasszemet
nézett Bryce-szal.
Bryce mosolyától Hunt vére lüktetni kezdett.
– Nem szoktál hozzá, hogy nők utasítgatnak?
–  Több nő is van a vezérkarban. – Cormac orrlyukai
kitágultak. – De javaslom, hogy viselkedj tündérnőhöz méltóan,
ha együtt mutatkozunk. Nehéz lesz meggyőzni a világot arról,
hogy valóban jegyesek vagyunk, ha ilyen az illatod.
–  Mi van az illatommal? – kérdezte Bryce, mire Hunt
megvetette a lábát.
Bryce meg tudja védeni magát egy küzdelemben, de azért
Hunt szívesen földbe döngölte volna ezt a rohadékot.
Cormac ide-oda járatta a kezét Bryce és Hunt között.
– Gondolod, hogy nem érzem, mit műveltetek?
 Bryce a hátpárnáknak dőlt.
– Mármint, hogy ő mit művelt velem?
Hunt fuldokolni kezdett, Ruhn pedig válogatott
káromkodások sorozatát zúdította rájuk. Ithan a kávéfőzőhöz
ment, és valami olyasmit motyogott, hogy ehhez még túl korán
van.
Cormac viszont egyáltalán nem jött zavarba. Komoran azt
felelte:
–  Az összekeveredő illatotok veszélybe sodorja az
egyezségünket.
–  Elgondolkozom rajta – felelte Bryce, aztán Huntra
kacsintott.
Az istenekre, hiszen mennyei volt az íze. És azok az édes,
ziháló hangok, amiket az orgazmusa közben hallatott… Hunt
megmozgatta feszült vállizmait. Hosszú nap áll előttük.
Veszélyes nap.
Hiszen a Csontnegyedbe mennek ma, a rohadt életbe is! Az
utcai kamerák képe alapján a Bryce-ra és Ruhnra támadó
kaszás valahonnan a Fekete kikötő közvetlen közeléből jött elő,
de még Declan képességei sem bizonyultak elegendőnek ahhoz,
hogy megerősíthessék, a másik oldalról hajózott-e át.
A történtek azért épp elegendő okot adtak arra, hogy
kikérdezzék a Holtkirályt. És ha azt átvészelik, akkor egy
hosszú, közösen eltöltött éjszaka vár rájuk. Már foglalt asztalt az
egyik puccos hotel éttermében. És egy lakosztályt is.
Rózsaszirmokkal és pezsgővel.
Cormac ujjaival az asztalon dobolt, és azt mondta Bryce-nak:
 –  Ha megtalálod Emile-t a Csontnegyedben, azonnal szólj! –
Hunt legnagyobb meglepetésére Bryce nem vitatkozott. Cormac
ekkor Ruhnhoz fordult, állal az ajtó felé bökött. – Mennünk kell!
Ha az a tehervonat tényleg három nap múlva indul, nincs
vesztegetni való időnk. – Metsző pillantást vetett Huntra. – Még
akkor sem, ha rossz az értesülés.
–  Mehetünk. – Ruhn felpattant. Homlokráncolva a húgához
fordult. – Sok sikert! Próbáld meg kerülni ma a bajt, kérlek!
– Te is.
Bryce vigyorgott, de Huntnak feltűnt, hogy a Csillagkardot
figyeli, mintha azzal beszélgetne, mintha könyörögne neki,
hogy védje meg a bátyját. Aztán Cormacre nézett, aki már az
ajtóban állt.
– Vigyázz magadra! – mondta jelentőségteljesen Ruhnnak.
Elég egyértelmű volt a figyelmeztetés: Ne bízz meg teljesen
Cormacben!
Ruhn lassan bólintott. A herceg azt állította ugyan, hogy
megváltozott azóta, hogy megpróbált végezni az
unokatestvérével, de Hunt sem bízott meg benne teljesen.
Ithan épp a kanapén hagyott laptop felé indult, amikor Ruhn
odafordult hozzá:
–  Nem szívesen rángatok bele bárki mást ebbe az egészbe,
de… van kedved velünk jönni?
Holstrom állal a laptop felé bökött.
– Mi van a felvételekkel?
– Pár órát várhat. Amint visszaérünk, átnézheted a megjelölt
felvételeket. Kapóra jönnének ma a képességeid.
 – Miféle képességei? – csattant fel Bryce. Színtiszta védelmező
riadalommal kérdezte. – Az, hogy jól naplabdázik, nem segít.
–  Kösz, Bryce! – morogta Ithan, majd még mielőtt Ruhn
magyarázni kezdhette volna, ugyan miért hívja magukkal a
farkast, így szólt: – Sabine ki fog kelni magából, ha kiderül, hogy
segítek nektek.
Ez lenne a legkisebb baja, ha rajtakapják, hogy lázadóknak
segít. Hunt igyekezett mozdulatlanul tartani a szárnyát, megálljt
parancsolni a rajta végighasító fájdalomnak.
– Már nem felelsz Sabine-nek – emlékeztette Ruhn.
Ithan elgondolkozott.
– Végül is már belekeveredtem ebbe az egészbe…
Hunt esküdni mert volna, hogy Bryce arcára bűntudat és
aggodalom rajzolódik ki. A lány az alsó ajkába harapott, de nem
vitatkozott tovább.
–  Rendben – felelte Ithan, és bedugta a laptoptöltőt. – Hadd
öltözzek át!
Bryce óvatosan a pulton lévő fekete doboz felé fordult. A
benne lüktető, fenyegető holtmárkák felé.
– Jól van, Athalar – szólalt meg. – Ideje indulnunk. Öltözz!
Hunt követte őt a hálószobájába – vagyis most már
tulajdonképpen a közös hálószobájukba. Bryce felkapott egy
pisztolytáskát, majd feltette a lábát az ágyra. Rövid, rózsaszín
szoknyája felcsúszott, kilátszott vékony, hosszú, aranybarna
bőrű lába. Amint Bryce a combja felső részére erősítette a
pisztolytáskát, Hunt elméje kiürült.
Bryce ujjai megakadtak a csaton, ő pedig azonnal ott termett,
hogy segítsen, kiélvezte a lány csupasz bőrének selymes
érintését.
– Komolyan ebben akarsz jönni a Csontnegyedbe? – kérdezte
a rakott szoknya puha anyagával játszadozva.
Egy kaszás ellen teljességgel hasztalan lenne a lőfegyver.
– Ezer fok van odakint, és a levegő is fülledt. Nem veszek fel
nadrágot!
– Mi van, ha bajba kerülünk?
A kelleténél jóval tovább szórakozott a csattal. Bryce pedig
hagyta.
Veszedelmes mosollyal így válaszolt:
–  Akkor a Holtkirály jó alaposan megnézheti magának a
fenekemet.
Hunt lesújtó pillantást vetett rá.
Bryce a szemét forgatta, aztán így szólt:
– Jól van, átöltözöm. Öt perc.
 29.

–  Szerintem tudja, hogy jövünk – suttogta Bryce Huntnak a

Fekete kikötő szélén.
Az Isztroszon kavargó ködöt kémlelték. Hála az égnek, aznap
nem tartottak egyetlen Elhajózást sem. A köd kettévált előttük,
az így feltáruló rés vezetett a Csontnegyedbe.
Bryce jól ismerte az odavezető utat, egyszer már megtette.
–  Helyes – felelte Hunt, és Bryce látta, hogy megakad a
pillantása a hátán cipelt Csillagkardon.
Ruhn otthagyta neki egy üzenettel: Vidd magaddal! Ne legyél
hülye!
Most az egyszer szót fogadott.
És Ruhn is hallgatott rá, amikor a gyors telepatikus
beszélgetésük során Bryce figyelmeztette, hogy ne bízzon
Cormacben. Ezért hívta el Ithant.
Imádkozott, nehogy bajuk essen. És hogy Cormac tényleg állja
a szavát.
Bryce félretette ezeket a gondolatokat. Megmozdult, mire a
félig elkorhadt, fekete fa megnyikordult a cipője alatt. Végül egy
fekete nadrágot és egy szürke pólót kapott magára indulás előtt.
A hőséget a köd sem enyhítette, és a ruhái rátapadtak, második
bőrréteget képeztek rajta. Mégiscsak a szoknyában kellett volna
maradnia. Abban legalább elrejthette volna a fegyvert, amit így
kénytelen volt hátrahagyni – bár Hunt kellemetlen éleslátással
emlékeztette, hogy bármivel találkoznak is a Csontnegyedben,
hasztalan lesz ellene.
–  Hát, lássuk! – mondta Bryce, és kihalászta az ónixérmét a
nadrágdereka hátuljára varrt zsebből. Penész fojtogató
földszaga kúszott az orrába, mintha maga az érme rothadna.
Hunt is előhúzta a sajátját a harci ruhája egyik zsebéből, és
homlokráncolva szaglászni kezdett.
– Minél közelebb járunk a Csontnegyedhez, annál büdösebb.
– Akkor jobb is, hogy megszabadulunk tőle.
Bryce a hüvelykujjával az alattuk elterülő, köd lepte vízbe
pöckölte a holtmárkát. Hunt is ugyanígy tett. Mindkét érme
egyetlen vízgyűrűt vetett csupán, aztán a felszín alatt
megindultak a Csontnegyed felé.
–  Biztos nem én vagyok az első, aki felhívja a figyelmeteket
arra, milyen rémes ötlet ez az egész – csendült mögöttük egy
férfihang.
Bryce megpördült, Huntot pedig elfutotta a méreg.
– Mi a szart akarsz, Baxian?
A harci ruhás Pokolfajzat lidércként lépett elő a ködből.
Árnyak húzódtak sötét szeme alatt, mintha régóta nem aludt
volna már.
– Mit kerestek itt?
 – Én is ugyanezt kérdezem tőled – vakkantotta Hunt.
Baxian vállat vont.
–  Várost nézek – felelte. Bryce tudta, hogy hazudik. Követte
őket? – Azt hittem, társak vagyunk, Athalar. De ma nem
találtalak sehol. Celestina tud erről?
–  Szabadnapos vagyok – felelte Hunt. Igazat mondott. –
Úgyhogy nem. Semmi köze hozzá. Ahogy neked sem. Menj,
jelents Isaiah-nak! Ő majd ad neked valamilyen feladatot.
Baxian ekkor Bryce felé fordította a figyelmét, ő pedig állta a
pillantását. A férfi tekintete a lány mellkasán lévő sebhelyre
siklott, egyedül a csillag felső csúcsai látszottak ki a póló nyaka
alól.
–  Kivel találkoztok odaát? – kérdezte halk, veszedelmes
hangon.
–  A Holtkirállyal – felelte Bryce vidáman. Érezte, hogy Hunt
minden egyes lélegzetvétellel egyre feszültebb.
Baxian lassan pislogott, mintha csak felmérte volna az
Athalarból áradó fenyegetést.
–  Nem tudom eldönteni, hogy komolyan beszélsz-e, de ha
igen, nálatok hülyébbel még nem találkoztam.
Valami megmozdult mögöttük, majd egy hosszú, fekete
csónak bukkant fel a ködbe vájt keskeny ösvényen, a kikötő felé
sodródott. Bryce utánanyúlt. Ujjai az orr ívére faragott sikoltó
csontvázra kulcsolódtak.
– Majd idővel kiderül – felelte, aztán beugrott.
Nem nézett hátra, csak várta, hogy Hunt bemásszon utána. A
csónak himbálózott az angyal súlyától. Megindultak a keskeny
úton, hátrahagyták Baxiant, aki addig figyelte őket, amíg a köd
el nem rejtette szem elől.
–  Gondolod, hogy eljár majd a szája? – suttogta Bryce a
sötétben, ahogy az út is eltűnt előlük.
Hunt hangja feszülten, rekedten szállt felé.
–  Nincs rá oka. Tegnap megtámadtak téged a kaszások. Ma
elmegyünk megkérdezni a Holtkirályt, mit tud erről. Nincs ezzel
az égvilágon semmi gond, nem gyanús.
– Igaz.
E miatt az Ophion-féle szar miatt minden egyes mozdulatát
megkérdőjelezte az utóbbi időben.
Ezután már egyikük sem szólalt meg. Nem mertek.
A csónak siklott tovább, keresztül a túlságosan is csendes
folyón, egyenesen a távoli, sötét part felé.
 
 
Hunt még sosem járt ilyen helyen. A csontjaiban érezte, hogy
többé nem is szeretne.
A csónaknak nem kellett sem vitorla, sem kormánylapát, sem
csónakos, sem révész. Mintha láthatatlan lények húzták volna
az Isztroszon a sziget felé. A hőmérséklet minden egyes megtett
méterrel egyre csökkent, és Bryce foga idővel vacogni kezdett.
Alig látszott az arca a sűrű ködben.
Huntot zavarta Baxian felbukkanása. Mit szaglászik utána az
a seggfej?
Úgy sejtette, a Pokolfajzat nem fogja kiadni őket. Egyelőre.
Baxian az a típus, aki információt gyűjt, mindenhová követi a
prédáját, és akkor sújt le, amikor már biztos a dolgában.
Hunt füstölgő hamukupaccá égeti, még mielőtt kinyithatná a
száját. Kibaszott őrület ez az egész!
A hajó megrándult, és egy puffanás kíséretében nekiütköztek
valaminek.
Hunt megfeszült, villámok táncoltak az ujjhegyein. Bryce egy
leopárd kecsességével felállt. A Csillagkard fekete markolata
fakónak és mattnak tűnt a félhomályban.
A csónak egy kopott, omladozó lépcsősor aljában állapodott
meg. A tetején ősi csontból faragott kapu tornyosult föléjük, itt-
ott barna foltok tarkították. A tetején a Memento Mori felirat
állt.
Hunt úgy sejtette, itt mást jelent, mint a Húspiacon: Emlékezz
a halálra, hiszen egy nap te is idekerülsz. Ne feledd, kik a valódi
gazdáid!
Hunt karján felállt a szőr a harci ruha alatt. Bryce
tündéreleganciával ugrott ki a csónakból, majd hátrafordult, és
a kezét nyújtotta neki. Hunt elfogadta, de csak azért, mert meg
akarta érinteni a lányt, érezni a melegét ezen az élettelen
helyen.
Csakhogy Bryce keze jegesnek bizonyult, szürke bőre
csúszósnak. Még ragyogó haja is kifakult. Hunt bőre is
sápadtabbnak tetszett, betegesnek. Mintha a Csontnegyed máris
kiszipolyozta volna belőlük az életet.
Hunt összefonta az ujjaikat, úgy mászták meg a boltívhez
vezető hét lépcsőfokot, és száműzte a Baxiant, a lázadást illető
aggodalmait és félelmeit. Csak elvonnák a figyelmét.
 A bakancsa csikorgott a lépcsőfokokon. Bryce egyszer, régen
itt térdelt. Elcserélte örök nyugvóhelyét Danikáéért. Hunt
megszorította a lány kezét. Bryce viszonozta a mozdulatot,
nekidőlt, ahogy beléptek a boltív alá.
Száraz talaj húzódott előttük. Köd, szürkeség és csend honolt.
A márvány- és gránitobeliszkek vaskos dárdaként meredtek az
égnek, jó néhányon felirat is díszelgett. Nem nevek, hanem
különös szimbólumok. Síremlékek lennének, vagy valami
egyéb? Hunt a félhomályt fürkészte, a fülét hegyezte, hátha
kaszások közeledtét hallja, esetleg az urukét, akihez valójában
jöttek. Emile-t és Sofie-t is kereste. De a földön egyetlen
lábnyomot sem látott. A ködben nem terjengett semmiféle illat.
A gondolat, hogy a srác itt bújt el… hogy bármilyen élő,
lélegző lény itt időzzön… Bassza meg!
Bryce elfúló hangon azt súgta:
–  Zöldnek kellene lennie. Napfényes, zöld vidéket láttam. –
Hunt felhúzta a szemöldökét, de Bryce nem nézett rá jelenleg
fakósárga szemével, egyedül a ködöt kémlelte. – A Holtkirály
megmutatta nekem az Ördögfalkát a várost ért támadás után. –
Bryce reszketve ejtette ki a szavakat. – Megmutatta a gyönyörű
tájat, ahol élnek. Nem… ilyen volt.
–  Talán az élők nem láthatják a valóságot, csak akkor, ha a
Holtkirály megengedi – felelte Hunt. Bryce bólintott, de hamura
vált arca megfeszült a kételyektől. – Emile-t sem látom sajnos.
Bryce a fejét ingatta.
–  Nem, semmi. Nem is értem, miért hittem, hogy ilyen
egyszerű lesz. Még ha a Csontnegyedben van is, nem sátorozik
itt, vagy ilyesmi.
Hunt szája a körülmények ellenére is félmosolyra húzódott.
– Akkor megkeressük a főnököt.
Továbbindultak. Egyre csak a ködöt, a földet fürkészte, hátha
Emile vagy a nővére nyomára bukkan.
Két fekete obeliszk között Bryce hirtelen lefékezett.
Mindkettőre azokat a különös szimbólumokat vésték. Az
obeliszkek – és még tucatnyi másik mögöttük – mintha egy
ködbe vezető sétányt szegélyeztek volna.
Bryce előhúzta a Csillagkardot, és Hunt nem tudta
megakadályozni, hogy odacsapja a legközelebbi obeliszk
széléhez. Nagyot csörrent, visszhangzott a homályban. Bryce
megismételte a mozdulatot. Másodszor, majd harmadszor is.
– Csengetsz? – érdeklődött Hunt.
– Egy próbát megér – mormolta Bryce.
Okosabb, mint Emile és Sofie nevét kiabálva rohangálni fel-
alá. Akik, ha igazi túlélők, nem merészkednének elő, hogy
megnézzék, ki keresi őket.
Ahogy a hang elhalt, az a kevéske fény is meggyérült. A meleg
maradéka jégnek adta át a helyét.
Valaki – valami – felfigyelt rájuk.
A másik személy, akit itt kerestek.
Meglátszott a leheletük a levegőben, ahogy Hunt Bryce elé
lépett, a szemét végig az úton tartotta.
De amikor a Holtkirály megszólalt, az egyszerre ősi és fiatal,
hűvös és száraz hang mögülük érkezett:
– Nincs helyed ezen a vidéken, Bryce Quinlan.
 Bryce megremegett, mire Hunt előhívta az erejét, villámok
sisteregtek a fülében. Ám ekkor a párja így szólt:
– Nem vagyok VIP-vendég?
A hang visszhangot vert körülöttük a ködben.
– Miért jöttél ide? És miért hoztad magaddal Orion Athalart?
– Hívja Huntnak! – figyelmeztette Bryce gúnyosan. – Idegesíti,
ha valaki nagyon hivatalosan viselkedik.
Hunt döbbent pillantást vetett rá. A Holtkirály szép lassan
kirajzolódott a ködben.
Legalább három méter magas volt, a lehető legcsodásabb
fekete bársonyból készült köntöse a kavicsos földet söpörte.
Sötétség kavargott előtte, és a feje… Valami ősi ösztön azt
üvöltötte Huntnak, hogy hajoljon meg, hogy rogyjon térdre, és
könyörögjön.
Egy arannyal, ékszerekkel koronázott aszott, félig rothadt
hulla nézett le rájuk. Elképesztően taszító volt, mégis tekintélyt
parancsolt. Mintha egy rég halott, ez idáig egy sírdombban
nyugvó király tért volna vissza a túlvilágról, hogy uralkodjon a
vidéken.
Bryce felszegte az állát, Lunát megvető merészséggel így szólt:
– Beszélnünk kell.
–  Beszélnünk? – A Holtkirály széthúzta ajaktalan száját,
kivillantak megbarnult fogai.
Hunt határozottan emlékeztette magát, hogy bár a Holtkirály
félelmetes, gonosznak nem gonosz.
Bryce azt felelte:
– A pribékjei elkapták az én drága bátyámat, és lerángatták a
csatornába. Azt állították, hogy Apollion küldte őket. – Hunt
megfeszült a Verem hercegének nevére. Bryce teljes közönnyel
folytatta: – De nem értem, hogy küldhette volna őket bárki más,
mint ön.
A Holtkirály felszisszent.
– Ne ejtsd ki a nevét a Résnek ezen az oldalán!
Hunt példát vett Bryce tiszteletlenségéről.
–  Most jön az a rész, hogy erősködik, miszerint nem tud
semmit?
–  Van merszetek átkelni a folyón, fekete csónakkal érkezni a
partjaimra, és ilyen árulással vádolni?
A Holtkirály mögött megremegett a sötétség. Hogy a
félelemtől vagy az izgatottságtól, azt Hunt nem tudta
megállapítani.
–  Néhány kaszás túlélte a velem való találkozást – mondta
Bryce. – Nyilván elmesélték már, mi történt.
Csend borult rájuk, éppolyan, mint egy mennydörgés után.
A Holtkirály opálos, héj nélküli szemgolyója a Bryce kezében
lévő Csillagkard felé fordult.
– Volt, amelyik nem élte túl a veled való találkozást?
Bryce jól hallhatóan nyelt egyet. Hunt némán káromkodott.
Bryce azt kérdezte:
–  Miért támadott ránk? Miért tettek úgy, mintha a kaszások
A… a Verem hercegének a küldöttjei lennének? – Csettintett
egyet a nyelvével. – Azt hittem, barátok vagyunk.
–  A halálnak nincsenek barátai – felelte a Holtkirály riasztó
nyugalommal. – Nem küldtem kaszásokat, hogy támadjanak
rátok. És nem tűröm, hogy megrágalmazzanak a saját
birodalmamban.
– És higgyük el, hogy ártatlan, csak azért, mert azt mondja? –
ütötte tovább a vasat Bryce.
– Hazugsággal vádolsz, Bryce Quinlan?
Bryce királynőhöz méltó nyugalommal, hűvösen azt kérdezte:
–  Azt akarja mondani, hogy vannak olyan kaszások, akik
egyszerűen távoznak, és inkább Hél szolgálatába állnak?
– Mit gondolsz, honnan jöttek az első kaszások? Ki uralkodott
felettük, a vámpírok felett először? A kaszások Midgardot
választották. De nem csodálkozom, ha van, amelyik
meggondolta magát.
– És nem érdekli, hogy Hél beférkőzött a területére? – faggatta
Bryce.
–  Ki mondta, hogy azok az én kaszásaim voltak? Innen
egyikük sem hiányzik. Amikről beszélsz, számtalan egyéb
nekropoliszból származhattak.
És számtalan másik félholt uralkodónak felelhetnek.
–  A kaszásoknak nem szokása messzire utazni a saját
birodalmuktól – préselte ki magából Hunt a szavakat.
–  Kegyes hazugság a halandók megnyugtatására. – A
Holtkirály haloványan elmosolyodott.
– Jól van – felelte Hunt, és megszorította Bryce ujjait.
Úgy tűnt, a Holtkirály igazat mond. Ami azt jelenti, hogy…
Bassza meg! Talán tényleg Apollion küldte azokat a kaszásokat.
És ha ez igaz, akkor az Emile-lel kapcsolatos információ…
Bryce-nak is ugyanez járhatott a fejében, mert így szólt:
 –  Két személyt keresek, lehet, hogy itt rejtőztek el. Tud erről
bármit?
– Az összes holtat ismerem itt.
– Ők életben vannak – felelte Bryce. – Emberek, pontosabban
részben emberek.
A Holtkirály ismét végigmérte őket. A lelkükig hatolt a
pillantása.
– Senki sem lép be a birodalmamba a tudtom nélkül.
– Beosonhattak – vitatkozott vele Hunt.
–  Nem – felelte a lény újfent elmosolyodva. – Nem tudnak.
Bárkit kerestek is, nincs itt.
Hunt nem hagyta annyiban.
– Miért higgyük el?
– Kthona sötét koronájára esküszöm, hogy jelenleg ti vagytok
az egyetlen élőlények ezen a szigeten.
Hát, ennél komolyabb dologra nem igazán lehet esküdni. Még
a Holtkirály sem venné csak úgy a szájára a földistennő nevét.
Így viszont visszakerültek oda, ahonnan elindultak. Ha Emile
és Sofie nincs itt, sőt, be sem léphet ide… Ezt Danikának is
tudnia kellett. Volt annyi esze, hogy utánanézzen az ilyesminek,
mielőtt ideküldi őket rejtőzködni.
Zsákutcába futottak. De még így is maradt Apollion, aki
szintén a srácot keresi. Nekik kell megtalálniuk, mindenki más
előtt.
Hunt végül így szólt:
– Rendkívül tanulságos beszélgetés volt. Köszönjük, hogy időt
szakított ránk.
 Csakhogy Bryce nem mozdult. Zord kifejezés ült az arcán.
– Hol az a zöld vidék a napfénnyel, amit korábban mutatott?
Az is egy kegyes hazugság volt?
– Azt láttad, amit látni akartál.
Bryce ajka elfehéredett a haragtól.
– Hol az Ördögfalka?
– Nincs jogod beszélni velük.
– Lehabah itt van?
– Nem ismerek ilyen nevű személyt.
– Tűzszellem. Három hónapja halt meg. Itt van?
–  A tűzszellemek nem kerülnek be a Csontnegyedbe. Az
alsóbbrendűeknek nem vesszük hasznát.
Hunt felvonta a szemöldökét.
– Hogy értve nem veszik hasznát?
A Holtkirály ismét elmosolyodott, ezúttal talán egy kissé
bánatosan.
– Kegyes hazugságok, tudjátok.
Bryce tovább faggatta:
–  Mondott önnek Danika Fendyr bármit, mielőtt tavasszal…
eltűnt?
–  Mármint azelőtt, hogy feláldozta a lelkét a tiédért cserébe,
ahogyan korábban te is ugyanezt tetted a sajátoddal?
Huntot a hányinger kerülgette. Inkább nem gondolt rá eddig,
hogy Bryce-t nem fogják beengedni ide. Hogy nem nyugodhat
majd együtt a lelkük. És nagyon hamar szembetalálhatják
magukat ezzel a problémával, ha rajtakapják őket, hogy a
lázadókat segítik.
 – Igen – felelte Bryce feszülten. – Azelőtt, hogy Danika segített
megmenteni a várost. Hol az Ördögfalka? – kérdezte ismét
elcsuklón.
Valami óriási mordult fel és moccant meg a Holtkirály
mögötti árnyékban, de a köd továbbra is eltakarta. Hunt ujjain
figyelmeztetésképp villámok cikáztak.
– Az élet a növekedés és a hanyatlás gyönyörű körforgása. – A
Holtkirály szavai visszhangot vertek körülöttük a Szunnyadó
Városban. – Semmi sem megy pocsékba. Amit születésünkkor
megkapunk, azt a halálunkkor visszaszolgáltatjuk. Amit ti,
halandók az Örök Vidéken kaptok, az csupán egy újabb lépés
ebben a körforgásban. Egy állomás az Üresség felé vezető úton.
– Hadd találjam ki! – morogta Hunt. – Ön is Hélből származik,
igaz?
– Egy csillagok közötti helyről származom, egy olyan helyről,
aminek nincs és soha nem is lesz neve. De tudom, miféle
Ürességet imádnak Hél hercegei. Az hozott létre engem is.
A Bryce mellkasán lévő csillag felragyogott.
A Holtkirály elmosolyodott, rémisztő arca megváltozott,
kiéhezettnek tűnt.
– Láttam a fényedet aznap a folyón túl. Ha tudom ezt, amikor
először eljöttél, teljesen másképp is alakulhattak volna a dolgok.
Hunt visszafojtotta kitörni készülő villámait.
– Mit akar tőle?
–  Amit mindenkitől, aki idekerül. Amit visszaadok a Holtak
kapujának, egész Midgardnak: energiát, életet, erőt. Nem adtad
át az erődet az Eleuszisz-rendszernek, azon kívül hajtottad
végre a Zuhanást. Éppen ezért még mindig van benned némi
elsőfény. Nyers, tápláló elsőfény.
– Tápláló? – kérdezett vissza Bryce.
A Holtkirály legyintett csontos kezével.
–  Csodálkoztok, hogy megízlelem azt, ami keresztülhalad a
Holtak kapuján?
Hunt szája kiszáradt.
– Maga a… a holtak lelkéből táplálkozik?
–  Csak azokból, akik méltók rá. Akiknek elég ereje van. Ez a
végső próbatétel, ilyenkor derül ki, maradt-e elég ereje a
léleknek ahhoz, hogy kiadós étkezést biztosítson mind
számomra, mint a Holtak kapuja számára. Amikor a lelkük
áthalad a kapun, én is elveszek… egy-két falatot.
Huntot kirázta a hideg. Talán túl hamar ítélt, amikor azt
gondolta, hogy a Holtkirály nem gonosz.
A lény így folytatta:
–  A rituálékat mind ti találtátok ki. Az őseitek. Hogy
könnyebben bírjátok az áldozathozatal rémségeit.
–  De hát Danika itt volt! Válaszolt nekem! – Bryce hangja
elcsuklott.
– Itt volt. Ő és mindazok, akik az elmúlt néhány évszázadban
vesztették életüket. Addig itt is maradnak, amíg a még élő
leszármazottaik és szeretteik el nem felejtkeznek róluk, vagy
már nem keresik őket. Mindaddig egészen kellemes
körülmények között töltik itt az időt, kivéve, ha
felbosszantanak, és úgy döntök, előbb átküldöm őket a kapun.
De amikor a halottakról elfelejtkeznek, amikor már nem
suttogja a nevüket a szél… akkor áttereljük őket a kapun, hogy
elsőfénnyé váljanak. Pontosabban másodfénnyé, így nevezzük a
holtak erejét. Porból lettünk, porrá leszünk, ilyesmi.
–  A Szunnyadó Város hazugság? – kérdezte Hunt. Felrémlett
előtte az anyja arca.
–  Kegyes hazugság a megnyugtatásotokra, ahogyan azt már
korábban is említettem. – A Holtkirály hangja ismét bánatossá
vált. – A ti javatokat szolgálja.
– És az Aszterek tudnak erről? – kérdezte Hunt.
–  Nem mernék találgatásokba bocsátkozni annak kapcsán,
miről tudnak vagy nem tudnak a szent Aszterek.
–  Miért árulja ezt el nekünk? – kérdezte a szörnyűségek
hallatán elsápadó Bryce.
–  Mert nem hagyja, hogy élve kisétáljunk innen – lehelte
Hunt.
Ahogyan a lelkük sem marad majd fenn.
Teljességgel kihunyt a fény, a Holtkirály hangja visszhangot
vert körülöttük.
– Ez az első értelmes dolog, amit mondtál.
Mennydörgésszerű morgás rázta meg a földet. Végigfutott
Hunt lábán. Az angyal magához szorította Bryce-t, kitárta a
szárnyát, hogy vakon kilőjön a levegőbe.
–  Szeretném megkóstolni a fényedet, Bryce Quinlan –
duruzsolta a Holtkirály.
 30.

Ruhn Crescent Cityben nőtt fel. Tudta, hogy van olyan része,
amit érdemesebb elkerülni, mégis az otthonának érezte. A
sajátjának.
Egészen mostanáig.
–  Gondolom, megérkezett Ephraim – mormolta Ithan,
miközben egy poros, félhomályos sikátorban várták, hogy
Cormac átadja az információt a kapcsolattartójának. – És
magával hozta az Ünőt is.
– Ő meg az egész falkányi rémfarkasát? Mégis minek?
Ruhn az alsó ajkában lévő karikapiercinggel szórakozott. Két
elit birodalmi kihallgatót is láttak az Óváros közelében idefelé
jövet.
Ruhn árnyékai elrejtették őt és Holstromot, míg Cormac a
sikátor másik végében egy magát köpennyel, kámzsával takaró
koldussal beszélt. A vékony köntös alól kilátszott az illető
combjára erősített fegyver körvonala.
Ithan szemügyre vette.
– Szerinted az Ünő a nyomunkban van?
 A nyomunkban. Bassza meg, mennyire kiborító ez a
megfogalmazás, ha a lázadókkal történő együttműködésről van
szó! Ruhn a sikátoron túli, világos utcát figyelte, az árnyékaival
elrejtette magukat a járdán vonulók elől.
A turisták és a városiak egyaránt tisztes távolságot tartottak a
rémfarkasoktól. A farkas alakváltók pontosan olyannak
bizonyultak, mint amilyenre Ruhn számított: hűvös pillantású,
marcona, makulátlan szürke egyenruhát viselő alakoknak. Az
egyenruha bal karját fekete-fehér, farkaskoponyát és egymást
keresztező csontokat ábrázoló felvarró díszítette. A szívük
feletti vörös felvarrón az Aszterek hét aranycsillaga csillogott.
Kikeményített, magas gallérjukon pedig ezüststráfok
sorakoztak. Mindenkin más mennyiségben. Minden egyes
levadászott és megtört lázadóért egy. Az a kettő, akik mellett
Ruhn korábban elhaladt, nyolc és tizenöt stráfot viselt.
–  Mintha elhallgatott volna a város – jegyezte meg Ithan
oldalra billentett fejjel. – Nem ez a legkevésbé biztonságos hely
erre a találkozóra?
–  Ne legyél már paranoiás! – vágta rá Ruhn, pedig ő maga is
ugyanezt gondolta.
Cormac ekkor végzett a sikátor másik végében, és megindult
feléjük. A görnyedt alak egy szempillantás alatt eltűnt, elnyelte
a sugárúton hemzsegő tömeg. Mindenki a közöttük járó
rémfarkasokat tartotta szemmel, senki sem figyelt egy bicegő
koldusra.
Cormac arcát eddig árnyékok rejtették, de most visszahúzta
őket, hogy Ruhn szemébe nézhessen.
 –  Az ügynök azt mondta, az Aszterek jó eséllyel sejtik, hogy
Emile ide jött, miután elmenekült az Ophiontól. Lehet, hogy az
Ünő vadászni fog rá a rémfarkasaival.
–  Szégyen, hogy azok a farkasok betették a lábukat ebbe a
városba – vicsorgott Ithan. – Senki sem fogja eltűrni.
–  Meglepő, mi mindent eltűrnek az emberek, amikor
veszélyben forog a családjuk épsége – felelte Cormac. – Egész
városok némultak el, amikor megérkezett egy rémfarkasfalka.
Egykor ugyanolyan élettel teli helyek voltak, mint ez, mostanra
viszont megteltek félelemmel és bizalmatlansággal. Ők is azt
hitték, hogy senki sem nyelné le ezt. Hogy valaki tenni fog
ellene. Túl későn döbbentek rá, hogy nekik maguknak kellett
volna cselekedniük.
Ruhn karján végigfutott a hideg.
–  Telefonálnom kell. Az Aux és a 33. irányítja ezt a várost.
Nem az Ünő.
Bassza meg, az apjával is találkoznia kell! Hiába egy rohadék
az Őszkirály, az neki sem tetszene, ha az Ünő a területén
portyázna.
Ithan állkapcsa megrándult.
– Kíváncsi vagyok, mit tesz majd Sabine és a Falkavezér.
– A farkasok közt nincs összetartás? – kérdezte Cormac.
–  Mi vagyunk a farkasok – szállt vele vitába Ithan. – A
rémfarkasok… ők farkasbőrbe bújt démonok. Csak a nevükben
farkasok.
–  És mi lesz, ha a rémfarkasok az Odúban akarnak
megszállni? – kérdezte Cormac. – Kitart az elvei mellett akár
Sabine, akár a Falkavezér?
Ithan nem válaszolt.
Cormac így folytatta:
–  Ezt csinálják az Aszterek. Ez a midgardi rögvalóság. Azt
hisszük, szabadok vagyunk, erősek, közel halhatatlanok. De
valójában mind az Aszterek rabigáját nyögjük. És az illúzió igen
könnyen darabokra törik.
– Akkor mégis mi a francért próbálod ide is átterjeszteni ezt a
szart? – fakadt ki Ithan.
–  Mert egyszer véget kell vetni neki – mormolta Ruhn.
Lélekben megborzongott.
Cormac szólásra nyitotta a száját, az arcán meglepettség
játszott, ám hirtelen megpördült. Egy tagbaszakadt, makulátlan
rémfarkas-egyenruhás izomkolosszus jelent meg a sikátor
másik végében. Annyi ezüststráf díszítette a gallérját, hogy a
távolból olybá tűnt, mintha egy pengeéles fogakkal teli száj
nyílna a nyaka körül.
– Mordoc – lehelte Ithan. Valódi félelem illata áradt felőle.
Cormac intett a farkasnak, hogy maradjon csendben.
Mordoc…
Ruhn próbálta felidézni, mit tud róla. Az Ünő
másodparancsnoka. A legfőbb mészárosa és verőlegénye. A
rémfarkas aranyként ragyogó szemmel fürkészte a sikátort. Az
ujjhegyein sötét karmok csillantak. Mintha valamiféle félig
ember, félig farkas alakban élt volna.
Cormac felhúzta az orrát. A herceg megremegett, harag és
erőszak ígérete szivárgott belőle. Ruhn megragadta az
unokatestvére vállát, az ujjai kemény izomba mélyedtek.
Mordoc lassan megindult a sikátorban. Megnézte a
téglafalakat, a poros talajt…
Bassza meg! Hiszen tele a sikátor a nyomukkal. A falhoz
préselődtek, levegőt alig mertek venni.
Mordoc felemelte a fejét, rövidre nyírt haja alól kilátszott
fénylő fejbőre. Leguggolt, izmai megfeszültek a szürke
egyenruhában, ahogy végighúzta vaskos ujját az egyik
lábnyomon. Az orrához emelte a port, és megszimatolta. A
szokásosnál valamivel hosszabb fogai megcsillantak a sikátor
sötétjében.
Ruhn telepátiával azt kérdezte Cormactől: Ismeri Mordoc az
illatodat?
Nem hiszem. A tiédet?
Nem. Még sosem találkoztam vele.
Ruhn Ithant is megkérdezte, aki összerezzent, amikor
meghallotta a hangját a fejében: Ismered Mordocot? Találkoztál
már vele?
Ithan az erőtől duzzadó férfit figyelte, aki most felállt, hogy
beleszagoljon a levegőbe. Igen. Nagyon régen. Eljött látogatóba
az Odúba.
Minek?
Ithan nagy sokára válaszolt, tágra nyílt szemében fájdalom
ült. Mert ő Danika apja.
 
 
Bryce-nak volt annyi lélekjelenléte, hogy előhúzza a
Csillagkardot. Összeszedte az erejét, pedig az előttük álló lény…
Ó, az istenekre!
– Hadd mutassam be a pásztoromat! – mondta a Holtkirály az
előttük gomolygó ködben, egy három méter magas, fekete kutya
mellől.
Az állat agyarai olyan hosszúak voltak, mint Bryce ujjai. Mind
ívelt, akár a cápafogak, könnyedén beleakaszkodhatott velük a
húsba, hogy aztán ne eressze el az áldozatát, amíg cafatokra
nem szaggatja. A szeme opálosan fehér volt, a kutya maga
világtalan. Pont, mint a Holtkirály.
Bryce fénye hasztalan lenne olyasmi ellen, ami nem lát.
A kutya fényes, már-már pikkelyekre emlékeztetően
színváltós szőre alatt duzzadó, feszes izmok húzódtak. A
pengeéles karmok a száraz földbe vájtak.
Hunt villámai sisteregve cikáztak Bryce lábánál.
–  Az egy démon – préselte ki magából Hunt. Elég démonnal
megküzdött már ahhoz, hogy felismerje őket.
– A Szakadék hercegének egyik kísérlete, még az első háborúk
idejéről – magyarázta a Holtkirály reszelős hangon. – Elfeledték,
hátrahagyták itt, Midgardon. Most az én hű társam és segítőm.
Meglepő, de rengeteg lélek van, amelyik nem szeretné
meghozni a végső áldozatot a kapunál. A pásztor… Nos,
odatereli őket. Ahogyan veletek is teszi majd.
– Égesd szénné azt a dögöt! – mormolta Bryce Huntnak, ahogy
a kutya rájuk vicsorgott.
– Próbálom felmérni a helyzetet.
– Mérd fel gyorsabban! Csinálj belőle…
 – Ne viccelődj azzal, hogy…
– Hot dogot!
Amint Bryce befejezte a mondatot, a kutya elrugaszkodott.
Hunt gyorsan és magabiztosan lesújtott, egyik villáma az állat
nyaka felé száguldott.
A lény felvonyított, balra ugrott, és összetört egy obeliszket.
Bryce arrafelé pördült, ahol a Holtkirály állt, ám ott már csak a
köd kavargott.
Gyáva féreg!
Hunt ismét támadott, szétágazó villám hasította keresztül az
égboltot, majd az állat hátába csapódott, csakhogy az ismét
átfordult, és lerázta magáról a villámot.
–  Mi a franc? – zihálta Hunt, majd a kardját és a pisztolyát
előhúzva Bryce elé lépett.
A pásztor megdermedt, őket figyelte. Aztán osztódásnak
indult. Először csak a feje többszöröződött meg, két másik jelent
meg az első mellett. De a háromfejű kutya addig nyúlt, amíg
végül már három állat vicsorgott rájuk. Három, egyként
gondolkodó szörny, aminek egyetlen célja volt csupán: gyilkolni.
–  Menekülj! – parancsolta Hunt, a szemét végig a kutyákon
tartva. – Menj vissza a folyóhoz, és ússz, bassza meg!
– Nélküled nem.
– Megyek utánad.
– Inkább repüljünk!
A bal oldali kutya elvicsorodott, felborzolta a szőrét. Bryce a
lény felé fordult, és abban a pillanatban a jobb oldali
elrugaszkodott. Hunt szabadon eresztette a villámait, Bryce
pedig habozás nélkül sarkon fordult, és futásnak eredt.
Berontott a ködbe, ami idővel elnyelte Huntot is, nem maradt
belőle más, csak fényhullámok a háta mögött.
Bryce obeliszkek és kőből emelt mauzóleumok mellett rohant
el. Nyugvóhelyül szolgáltak a holtak számára, vagy ketrecként,
amíg az elsőfényüktől értékes étellé nem válnak? Mármint a
másodfényüktől.
Mennydörgő léptek követték. Bryce megkockázatott egy
pillantást a válla felett.
Az egyik kutya száguldott a sarkában, egyre fogyott közöttük
a távolság. Hunt mágiája villant a szörny mögött, dühödt
üvöltés hallatszott. Bryce a párját hagyta éppen hátra…
A sziget belseje felé fordult. A lénynek szent meggyőződése
volt, hogy mindenáron a folyó felé rohan, és túl lassan fordult
utána. Nekiütközött az egyik mauzóleumnak, amitől mind az
építmény, mind a kutya a földön végezte. Bryce futott tovább,
amilyen gyorsan csak a lába vitte Hunt felé.
De a köd útvesztőnek bizonyult, és Hunt villámai minden
irányból érkeztek. Az obeliszkek óriásként magasodtak Bryce
fölé.
Valami keménynek, simának ütközött, a foga átszakította az
alsó ajkán a bőrt, a Csillagkard kicsúszott a kezéből, nagyot
csattant. Bryce a földre zuhant, fémes íz töltötte meg a száját.
Megfordult, és amikor felnézett, rádöbbent, hogy egy kristály
boltív előtt hever.
A Holtak kapuja előtt.
Vicsorgás hangzott fel, beleremegett a föld. Bryce
visszafordult, csúszva a kapuhoz hátrált. A pásztor alakja
bontakozott ki a ködből.
A haloványan ragyogó Csillagkard kettejük között hevert, a
szürke talajon.
 
 
Ruhn ereiben megdermedt a vér Ithan kijelentésétől. Bryce
tudja, hogy Mordoc Danika apja? Mondta volna, ha tudja, nem?
Nem beszéltünk erről, magyarázta Ithan. Sabine és a többiek
próbálták elfelejteni. Danika nem volt hajlandó tudomást venni
Mordoc létezéséről. Sosem ejtette ki a nevét, arról sem beszélt,
hogy egyáltalán van apja. De páran ott voltunk az Odúban,
amikor egyetlenegyszer eljött meglátogatni a lányát. Danika
tizenhét éves volt, nem akart vele találkozni. Később sem beszélt
róla igazán, csak annyit mondott, hogy ők ketten egyáltalán nem
hasonlítanak egymásra. Aztán többet nem említette Mordocot.
A férfi egyre közeledett, és Ruhn Danika Fendyr vonásait
kereste rajta. Mindhiába. Nem is hasonlítanak egymásra.
Ithan óvatosan így fogalmazott: A hasonlóságok a felszín alatt
találhatók. Ruhn számított rá, hogy most valami megdöbbentő
fog kiderülni. Már azelőtt érezte, hogy Ithan hozzátette: Mordoc
véreb.
Ruhn így szólt Cormachez: Teleportálj ki minket, bassza meg!
Abban a pillanatban ezt kellett volna tennie, amint meglátták
Mordocot.
Egyszerre csak egyvalakit tudok magammal vinni.
Mordoc közelebb ért.
 Akkor fogd Ithant, és menjetek!
Nem foglak megtalálni az árnyékok közt, amikor visszajövök,
mondta Cormac. Amint jelzek, fuss a sugárút felé!
Azzal megragadta Ithant, és köddé váltak.
Ruhn rezzenéstelenül állt, miközben a farkas egyre közelebb
és közelebb ért hozzá. Szimatolt, ide-oda forgatta a fejét.
–  Érezlek, tündérfiú – morogta Mordoc. A hangja csikorgó
köveket idézett. – Érzem a kávé illatát a leheleteden.
Ruhn szorosan maga köré vonta az árnyékait, eggyé vált a
félhomállyal a sikátor végi falnál. Bár hangtalanul lépkedett,
félő volt, hogy a por a földön elárulja.
–  Vajon mit csinálsz itt? – merengett Mordoc hangosan.
Megállt, körbefordult. Ruhnt kereste. – Láttam az ügynöködet, a
koldust. Kicsúszott az ujjaim közül, de te miért maradtál itt?
Hol a francban van Cormac? Tekintve, hogy Bryce és Hunt
jelenleg a Csontnegyedben tartózkodik, Ruhn arra számított,
hogy ők lesznek valódi veszélynek kitéve ma.
Nem állt meg, lassan, nesztelenül ment tovább.
Bár közel volt a világos, nyílt utca, hiába vetné bele magát a
tömegbe, az illata elárulná. A napsütéses, nyílt terepen még az
árnyékait sem használhatná.
– Jó móka lesz levadászni téged, te féreg – mondta Mordoc, és
úgy forgott egy helyben, mintha látta volna Ruhnt az árnyékok
közt. – Túl régóta babusgatjuk már ezt a várost.
Ruhn haragja karomként villant, de nagy nehezen elfojtotta.
– Á, ez idegesít! Érzem rajtad. – Mordoc arcára vad mosoly ült
ki. – Emlékezni fogok erre az illatra.
 Ruhn a mágiájának köszönhetően megérezte, hogy Cormac
megérkezik a sikátor másik végébe, épp csak annyi időre
bukkant elő, hogy a lába a földet érje, aztán már el is tűnt.
Mordoc arrafelé pördült, mire Ruhn futásnak eredt, és
leeresztette maga körül az árnyékpajzsot.
Cormac kavargó sötétség közepette jelent meg, megragadta
Ruhn karját, és kiteleportálta. Ruhn imádkozott Lunának, hogy
mire a véreb ismét az utca felé fordul, már nyoma se maradjon
az illatának.
 31.

Ruhn a whiskey-s poharát dédelgette, próbálta lenyugtatni

megtépázott idegeit. Ithan vele szemközt ült az Öt Rózsa egyik
csendes kocsmájában, a sportösszefoglalót nézte az italospolcok
fölé erősített tévén. Cormac idehozta őket, aztán elteleportált,
valószínűleg el akarta mondani a lázadóknak, hogy
összefutottak Mordockal.
Danika apjával. Bryce ki fog akadni.
Számított vajon Danikának az, hogy az apja a rémfarkasfalka
tagja, amikor úgy döntött, összefog a lázadókkal? Elég lázadó
természetű és dacos volt ahhoz, hogy ilyesmit tegyen.
És Mordoc most már ismeri Ruhn illatát. Plusz Ithanét is
érezhette. Pont ezért hozta ide őket Cormac, hogy videófelvétel
bizonyítsa, jó messze jártak az Óvárostól abban az időpontban,
amikor Mordoc állítása szerint Ithannek abban a sikátorban
kellett lennie.
Teltek-múltak a percek, és velük együtt a hallgatásba
burkolózó Ithan whiskey-je is fogyott. Pedig még csak délelőtt
tizenegy óra volt, és rajtuk kívül egyedül egy görnyedt, szebb
napokat – sőt, évtizedeket – látott nő tartózkodott a kocsmában.
Egyikük sem mert egyetlen szót sem szólni a történtekkel
kapcsolatban. Úgyhogy Ruhn más témát választott.
– Azért hívtalak ide, mert szerettem volna megbeszélni veled
valamit.
Ithan pislogott egyet.
– Igen?
Ruhn telepatikusan hozzátette: Csinálj úgy, mintha minden
rendben lenne! Nem tudom, hangot is rögzítenek-e a kamerák, de
ha igen, akkor szeretném, ha úgy tűnne, mintha ez egy előre
lebeszélt találkozó lenne.
Ithan arckifejezése nyugodt és érdeklődő maradt. Oké.
Ruhn direkt olyan hangosan beszélt, hogy egy esetleges
mikrofon rögzíthesse a szavait:
– Mi lenne, ha beköltöznél hozzám meg a srácokhoz?
Ithan oldalra billentette a fejét.
– Mi? Mármint… éljek veletek? – Őszintén döbbentnek tűnt.
Ruhn vállat vont.
– Miért ne?
– Tündér vagy.
–  Igen, de az angyalokat jobban utáljuk, mint a farkasokat,
szóval… igazából második helyen állsz csak az ellenségeink
listáján.
Ithan felnevetett, kezdett visszatérni a szín az arcába.
– Milyen meggyőző érv!
–  Komolyan gondolom – mondta Ruhn. – Tényleg ott akarsz
maradni Bryce-nál, és folyamatosan azt hallgatni, ahogy
egymásnak esnek Hunttal?
Ithan felhördült.
– Csak az hiányozna! De… miért?
Túl azon, hogy kell valami téma a kamerák előtt, mondta
némán.
Ruhn hátradőlt a székében.
–  Normálisnak tűnsz. Segítesz Decnek a felvételekkel. És
valahol laknod kell. Miért ne?
Ithan nem felelt azonnal.
– Meggondolom.
– Csak nyugodtan! Később is áll az ajánlat.
Ithan kihúzta magát, a pillantása Ruhn mögé siklott.
Teljességgel megdermedt. Ruhn nem mert odanézni. Halk
léptek dobbantak, ezeket hangosan puffanók követték. Még
mielőtt némán megkérdezhette volna Ithantől, mit lát, Ruhn
szembetalálta magát a legszebb nővel, akit valaha látott.
– Csatlakozhatok? – A nő hangja édes volt, nyugodt és hűvös,
de a szemében nem csillant fény.
Egy lépéssel mögötte egy sötét hajú, világos bőrű malákh nő
vigyorgott veszedelmes derűvel. Az arca keskeny volt, a szárnya
fekete, és volt benne valami a nyugati szél vadságából.
– Helló, hercegfiú! Kölyök!
Ruhn ereiben megdermedt a vér, ahogy a Hárpia helyet
foglalt a balján. Jó néhány kés fénylett a karcsú derekára
erősített övön. Ruhn visszanézett a gyönyörű nőre, akinek az
arcát a híreknek és a tévéműsoroknak köszönhetően
tökéletesen ismerte ugyan, élőben viszont még sosem látta.
Arany haja ragyogott a félhomályban, ahogy leült Ruhn jobb
oldalára, és elegáns mozdulattal intett a csaposnak.
– Gondoltam, kártyázhatnánk egyet – mondta az Ünő.
 
 
Kettő egy ellen. Hunt általában röhejesen könnyűnek tartott egy
ilyen felállást. Csakhogy az ellenfelei most Hél démonai voltak.
Az egyik herceg elhajított kísérlete, ami azóta a Holtkirály
szolgájaként rég halott lelkeket terelt a kapuhoz másodfényből
nyert energiáért. Mintha mind egyedül arra lennének jók, hogy
a birodalmat táplálják – most és mindörökké.
A tőle balra álló démon a fogait csattogtatva elrugaszkodott a
talajtól. Hunt lesújtott rá, a szerteágazó villámok a lény vaskos
nyakára fonódtak. A kutya megrogyott, felvonyított, mire a jobb
oldali is támadásba lendült. Hunt arra is villám nyakörvet
kulcsolt, az öklébe zárta a fehér fénypórázt.
Eljutott vajon Bryce a folyóig? A harmadik démon
utánarohant, még mielőtt az útját állhatta volna, de Bryce gyors
és okos…
A démonok megdermedtek. Megremegtek, majd ismét
összeolvadtak, egyetlen lénnyé váltak.
A villámok továbbra is körbefonták a szörny nyakát. Hunt
semmit sem tehetett, a kutya megfeszült, majd szétrobbantotta
a húsába mintát perzselő villámokat. Egy ekkora, ilyen gyors
ellenfél kihasználná azt a két másodpercet, amennyi ahhoz kell,
hogy Hunt a levegőbe emelkedjen, szőröstül-bőröstül lenyelné.
Nem így tervezte ezt a délelőttöt.
 Előhívta, összesűrítette az erejét. Hiszen Sandriellel is
végeztek a villámai. Egy démon semmiség. De még mielőtt
bármit tehetett volna, sikoly hasította ketté a ködöt délkeletről.
A kutya szimatolva a hang felé fordult.
Hunt képtelen volt útját állni, még a villámainál is
gyorsabban indult meg a ködben. Egyenesen Bryce felé.
 
 
Bryce a Holtak kapuja előtt guggolt, felmérte a környezete
jelentette fenyegetéseket. Nemcsak a kutyát, hanem azt a két
tucat kaszást is, ami a ködből előlebegve körbevette.
A félholtak rothadó húsa bűzlött, méregzöld szemük
ragyogott a ködben. Reszelős suttogásuk kígyóként tekergőzött a
bőrén. A pásztor megindult előre, nem hagyott menekülőutat.
A Holtak kapujának kristálya fehéren felragyogott. Nem
Bryce érintésétől, hanem mintha…
A kaszások kántáltak. Valahogy felébresztették a Holtak
kapuját.
Amikor a démonok megtámadták a várost, a kapuk
közvetítették a mágiáját ellenük, de ma… ma elszívná az erejét.
A lelkét. A kapuk kiszipolyozzák a mágiát azokból, akik
megérintik őket, elraktározzák. Hiszen Bryce pont abból az
évek során felhalmozódott energiából kapott.
Ez a kapu pedig egyenesen a villamoshálózatba vezeti az
energiát, mint valami elbaszott újratölthető elem. Bryce
valamiképpen táplálékká vált. Ezt cserélte el? Eltölthetett volna
itt pár évszázadot, azt hitte volna, hogy örök nyugalomra lelt,
aztán mégis ez a sors várt volna rá? Ehelyett most egyenesen a
lelkek húsdarálójába kerül majd a halála után.
Ami, úgy tűnt, záros határidőn belül be is következik.
Nagy eséllyel erőt is meríthetne a kapuból. De mi van, ha a
Holtak kapuja másképp működik? Mi van, ha megérinti, hogy
mágiát idézzen meg, de csak elveszíti a sajátját? Ezt a
kockázatot nem vállalhatta.
Remegő kézzel feltápászkodott. A Csillagkard közte és a
pásztor között hevert.
Már nem látta Hunt villámait. Hol lehet az angyal? Ha
valóban egy párt alkotnának, tudná, érezné…?
Újabb kutya tört elő a ködből, majd kettévált. Ezekkel küzdött
Hunt. Nem szennyezte vér a pofájukat, de az angyal nem volt
velük. Egyetlen ezüstvillám sem hasított keresztül a ködön.
A három kutya megindult előre, szaglászva keresték. A
kaszások kántáltak tovább, a Holtak kapuja egyre fényesebben
izzott. Kapóra jönne, ha Cormachez hasonlóan tudna
teleportálni, két perccel ezelőtt megragadta volna Huntot, aztán
már itt sem lennének.
A kardra pillantott. Most vagy soha.
Ez élet-halál kérdés. Szó szerint.
Bryce nagy levegőt vett, és még mielőtt végiggondolhatta
volna, mekkora ostobaságot csinál, rohamtempóban megindult
a kutyák felé. A lények is nekilódultak, három pofával támadtak
rá…
Bryce a földre vetette magát, a köves talaj végighorzsolta az
arcát, ahogy átcsúszott alattuk, és magához ölelte a
Csillagkardot. Égő érzés hasított végig a gerincén.
Iszonyú csattanás hallatszott, ahogy a három kutya földet ért,
majd megpördült. Bryce próbált feltápászkodni, feltartani a
kardot, de vér csorgott a hátán. Az egyik dög végighúzhatta a
karmát a gerincén, amíg átugrott felette, és ez a rettentő, égető
fájdalom…
Hunt ott volt valahol a közelben. Valószínűleg haldoklott.
Bryce a földbe szúrta a Csillagkardot, abba kapaszkodva
térdelt fel. Kegyetlenül fájt a háta. Lehet, hogy még fel is
sikoltott. A kaszások előtt álló három kutya mintha
elmosolyodott volna.
– Ja – zihálta Bryce talpra kecmeregve. – Ti is dögöljetek meg!
Remegett a lába, mégis maga elé emelte valahogy a fekete
kardot. A három lény felvonyított, kis híján kettéhasadt tőle a
füle. Kinyitotta a száját, vissza akart üvölteni.
De valaki más megtette helyette.
 
 
Hunt egyedül a vérző, sérült Bryce-t látta.
Bryce-t, aki olyan vakmerően a kardért rohant, valószínűleg
azt hitte, hogy az az egyetlen esélye a túlélésre. Aztán talpra állt,
a kardját lendítve várta a halált.
Bryce-t, a párját.
A három kutya ismét eggyé vált. Felkészültek a halálos
csapásra.
Hunt Bryce mellett landolt, és olyan iszonyú üvöltést
hallatott, hogy még a kapu is megrázkódott.
  
 
A föld is beleremegett, amikor Hunt tetőtől talpig villámokba
burkolózva megérkezett Bryce mellé. Bryce haja égnek állt az
angyalból áradó erőtől. Hunt ősi dühöt sugározva nézett
szembe a pásztorral. A kaszásokkal.
Bryce még sosem látott ehhez foghatót, Hunt maga volt a
vihar élő-lélegző közepe. A villámok kékre színeződtek
körülötte, éppúgy, mint a láng legforróbb része.
Hirtelen felrémlett egy kép a lelki szemei előtt. Hiszen látott
már ilyesmit, a CCB előcsarnokában, kőbe vésve. Egy
tündérférfit ábrázoltak bosszúálló istenként, pörölyét égnek
emelte, onnan nyerte az erejét…
A kaszások tágra nyílt szemmel figyelték, ahogy Hunt
szabadon ereszti a mágiáját, és lesújt a pásztorra.
Bryce túl gyors volt, még Hunt sem akadályozhatta meg, hogy
a magasba lendített Csillagkarddal a mágia útjába ugorjon.
Hirtelen jött az ötlet, félig gondolta végig csupán, de…
Hunt villámai a Csillagkardba csapódtak, és a világ
felrobbant.
 32.

Hunt felordított, ahogy Bryce a mágiája elé ugrott. Ahogy a

villámai a fekete pengét érték, robbanva visszapattantak a
fémről, felkúsztak a lány karjára, testére, a szívébe hatoltak.
Vakító fény villant…
Nem, hiszen az Bryce-ból tört elő.
A lány minden egyes porcikájában mágia sistergett, ahogy a
Csillagkardot szorongatva a pásztor felé rohant. A lény ismét
három kutyává osztódott, és ahogy az első földet ért, Bryce
lesújtott. A ragyogó Csillagkard átszakította a démon vastag
bőrét. Villámok hasítottak végig a szörny testén. A másik kettő
felrikoltott, a kaszások pedig menekülőre fogták, az obeliszkek
közötti ködbe vetették magukat.
Bryce épp abban a pillanatban pördült meg, amikor Hunt
odaért hozzá. Fehéren ragyogó szemmel azt kiáltotta:
– Vigyázz!
De elkésett vele. A leszúrt lény farka gyomorszájon találta
Huntot, a Holtak kapuja felé hajította. A kőnek csapódott,
összeesett, az ereje kihunyt.
 Bryce a nevét kiáltotta, de meg kellett még küzdenie a két
másik bestiával. A leszúrt kutya a földön rángatózva az
utolsókat rúgta. Hunt levegőért kapott, próbált feltápászkodni.
Bryce felemelte a mágia maradékától sistergő kardot. Nem
sok maradt a villámokból. Mintha az első támadás szinte
teljesen lemerítette volna. Hunt megkapaszkodott a Holtak
kapujának bronztábláján, ismét megpróbált talpra kászálódni.
Mágia szivárgott az ujjaiból, a kapu magába szívta. Azonnal
elkapta a kezét. Az egyik kutya Bryce-ra vetette magát, de
amikor a lány megsuhintotta a kardot, kitért előle. Több
mágiára volt szükség…
Hunt felpillantott a Holtak kapujának boltívére. Az elsőfény
mindkét irányba folyik: be a kapuba, és ki onnan.
És itt, ahol a holtak maradék erejével táplálták… itt egy kút
volt, olyan, mint amit Bryce is használt tavasszal.
Sofie és Emile Renast képes magába szívni a mágiát – és
villámokat idézni. Hunt ugyan nem viharmadár, de ő nem
tudná megtenni ugyanezt? Villámok száguldanak az ereiben. A
teste képes megbirkózni a nyers, izzó energiával. Erre célzott
volna Apollion? Ezért akarja a herceg nemcsak őt és Bryce-t,
hanem Emile-t és Sofie-t is? A Verem hercege azért taszította
őket ebbe a helyzetbe, azért manipulálta őket, hogy jöjjenek el a
Csontnegyedbe, hogy Hunt kénytelen legyen rájönni, mi
mindenre képes a saját erejével? Emile talán sosem járt itt.
Talán a kaszások Apollion kérésére hazudták ezt annak
érdekében, hogy idecsalják őket, erre a helyre, ebbe a
pillanatba…
 Bryce magasabbra emelte a kardját, készen állt rá, hogy a
végsőkig kitartson. Hunt egy pillanatig csak nézte a bosszúálló
angyalnak tűnő lányt, aztán a Holtak kapujának
bronztáblájához nyomta a kezét.
 
 
Bryce csak egy pillanatra mert hátranézni, ahogy Hunt ismét
felüvöltött. Már talpra kászálódott, de a keze…
Fehér, vakító elsőfény – vagy másodfény? – áramlott a Holtak
kapujából a karjába, felkúszott a vállára. A boltív másik felén a
kő kezdett kihunyni, mintha Hunt lemerítette volna.
A két pásztor ismét összeállt, várták a következő csapást.
Hunt hangja mennydörgésként harsant, ahogy azt kiáltotta
mögötte:
– Tündökölj, Bryce!
A szavak ugyanabban a pillanatban bontottak szirmot Bryce
szívében, mint amikor Hunt felé lökte az erejét – a Holtak
kapujának a mágiáját. Égetett, zúgott és vakított, tekergőző
energiagömb volt, amit Bryce az uralma alá hajtott és a
Csillagkardba vezetett.
Szerteágazó villámok törtek elő Huntból, Bryce-ból, a kardból.
A pásztor fülét-farkát behúzva menekült.
Bryce utánarohant.
Szárnycsapásokat hallott, aztán már Hunt karjában volt. Az
angyal a lény fölé repült vele, jó magasra, majd bukórepülésbe
kezdett, villámok száguldottak körülöttük, olyanok voltak, akár
egy zuhanó meteorit…
 A lénybe csapódtak, és Bryce tarkón szúrta a karddal.
Keresztüldöfte a koponyáját. Villámok és elsőfény villant, és a
kutya füstölgő cafatokká robbant.
Bryce és Hunt zihálva, gőzölögve, a pásztor vérében fürödve
ért földet. De Hunt már fel is pattant, futásnak eredt, és Bryce-t
megragadva őt is magával rántotta.
– A folyó! – zihálta.
Villámok cikáztak a fogain, az arcán. A szárnya lekonyult,
mintha teljesen kifáradt volna. Mintha képtelen lenne még
egyszer a levegőbe emelkedni.
Bryce nem pazarolta a levegőt arra, hogy válaszoljon,
szótlanul rohantak a ködön keresztül az Isztroszhoz.
 
 
–  Még két vanírholttestet találtunk ma reggel, őméltósága! –
jelentette Tharion meghajolva üdvözlés helyett a királynője
dolgozószobájában.
Inkább volt ez biokupola, mint dolgozószoba, tele
növényekkel, sőt, még egy mély, kanyargó vízfolyás is helyet
kapott benne, itt-ott mély medencéket alakítottak ki belőle. A
Folyókirálynő a vízililiomok között úszott, fekete haja tintaként
lebegett mögötte a vízen. A találkozók miatt kénytelen volt
ugyan az épület belsejében tartózkodni, de mindannyiukat ide
hívta, hogy a természetes közegében lehessen.
Tharionhoz fordult. Haja dús, súlyos keblére tapadt, barna
bőre vízcseppektől csillogott.
–  Mondd, hol! – Kellemes volt a hangja, de visszafogott.
Hűvös.
–  Az egyiket a várostól északra, egy olajfaligetben találták
meg, fejjel lefelé lógott. Ugyanúgy meglőtték és kivéreztették,
mint a selkie-t. A másikat keresztre feszítették a mellette álló
fán. Őt is meglőtték, a torkát elvágták. Egyértelmű, hogy
megkínozták őket. Két ember illata maradt hátra. Úgy sejtjük,
tegnap történt.
Reggeli közben kapta meg a jelentést. Nem ment ki a
helyszínre, Holstromot sem hívta fel, ugyanis az Auxot
értesítették az esetről, így ők gondoskodnak a holttestről is.
– És továbbra is úgy gondolod, hogy az a lázadó, Pippa Spetsos
áll a gyilkosságok mögött.
–  Spetsos Esthajnal alakulata így végez az áldozataival.
Szerintem Emile Renast nyomában vannak, és megkínoznak
mindenkit, aki segített neki eljutni idáig.
– Tehát a fiú itt van?
–  Tekintve, hogy milyen közel van a legutóbbi bűntény
helyszíne, jó okom van azt feltételezni, hogy már megérkezett.
Egy vidra úszott el pörögve-forogva az ablak mellett, a
szájában üzenettel. Neonsárga mellénye virított a kobaltkékben.
–  És Sofie Renast? – A Folyókirálynő egy rózsaszín-arany
vízililiommal játszadozott, ami újra meg újra hozzáért puha
hasához. Karcsú ujjait végigfuttatta a szirmokon. – Őt látta
valaki?
– Senki.
Azt felesleges volt megemlíteni, hogy Bryce és Athalar
válaszok reményében a Csontnegyedbe ment ma.
 Hiszen nincs miről beszámolni. Csak remélhette, hogy azok
ketten élve kijutnak onnan.
–  Az Ünő itt van, Lunathionban. Gondolod, hogy ő is Emile
nyomában jár?
–  Csak ma érkezett. – A jelentések alapján a farkasai már a
várost járják, ahogy a Hárpia is. A kémek szerint legalább a
Sólyom Pangerában maradt, neki kell őriznie Ephraim otthonát.
– Az elmúlt pár napban bárki tudhatta, merre jár, ráadásul neki
nincs emberillata, sőt, nem is volt még akkor a városban, így
nem követhette el a gyilkosságokat. Minden jel Pippa Spetsosra
mutat.
A folyószellem leszakította és a füle mögé dugta a liliomot.
Elsőfényként ragyogott.
– Kerítsd elő azt a fiút, Tharion!
Fejet hajtott.
– Mi lesz az Ophion vezérkarával? Ha rájönnek, hogy nálunk
van Emile…
–  Intézd úgy, hogy ne jöjjenek rá! – A Folyókirálynő szeme
elsötétedett, viharral fenyegetett. Villámok cikáztak odafent, a
felszínen. – Elsősorban az Ezer víz házához vagyunk hűségesek.
–  Miért ilyen fontos az a fiú? – Tharion végre összeszedte a
bátorságát, hogy feltegye ezt a kérdést. – Miért akarja őt
ennyire?
– Kérdőre mersz vonni?
Egyedül az Óceánkirálynő, a víz úrnője, Ogenas lánya tehette
ezt meg. És az Aszterek.
Tharion meghajolt.
 Ismét villámok világították meg a felszínt, mire Tharion
szemöldöke összeszaladt.
Ez nem a királynője ereje miatt volt. És mivel mára nem
jósoltak vihart…
Tharion újfent meghajolt.
–  Elnézést az arcátlanságomért. A kívánsága számomra
parancs. – Az ismerős szavak könnyedén peregtek az ajkáról. –
Jelentek, amint elfogtam a fiút.
Megindult kifelé, megkockáztatta, hogy nem várja meg a
királynő engedélyét, és már majdnem a boltívnél járt, amikor a
Folyókirálynő így szólt:
– Élvezted a tegnap esti büntetésedet?
Tharion egy pillanatra lehunyta a szemét, majd visszafordult.
A királynő ismét beleereszkedett a vízfolyásba, egyedül sötét,
gyönyörű feje látszott ki a vízililiomok közül. Olyan volt, mint
amikor a szobekjei várták, hogy a becstelen holtakból
lakomázhassanak.
Tharion azt felelte:
– Bölcs és méltó büntetés volt az ostoba hibámért.
A királynő szájszéle felfelé görbült, kivillantak kissé hegyes,
fehér fogai.
– Szórakoztató, amikor a pórázt rángatod, Tharion.
A sellő visszanyelte a válaszát, a haragját és a fájdalmát, és
fejet hajtott.
Újabb villámok cikáztak odafent. Mennie kellett. De több esze
volt annál, semmint hogy kimutassa a türelmetlenségét.
– Egyedül a lánya érdekeit tartom szem előtt.
 A királynő arcán ismét megjelent az az ősi, kegyetlen mosoly,
amiből egyértelmű volt, hogy jó néhány férfit látott már az idők
során, és bizony akadtak Tharionnál sokkal okosabbak is.
– Idővel kiderül.
Azzal lebukott a víz alá, eltűnt a vízililiomok és a nád között.
 
 
Hunt alig állt a lábán. Az elsőfény szétégette, a teste, az elméje
füstölgő romhalmaz volt csupán. De sikerrel járt. Elvette és a
magáévá tette a mágiát. Bármit jelentsen is ez. Apollion tudta,
vagy legalábbis sejtette, és igaza volt. És Bryce… a kard… Bryce
elvezette az erejét. Hél kibaszott bugyraira!
Botladoztak a ködben, az obeliszkek között. Rikoltások,
sziszegés kélt körülöttük. Kaszások. Létezik biztonságos hely
ezek után Midgardon, akár a halált követően? Hunt rohadtul
nem akarta, hogy a lelke a Csontnegyedbe kerüljön.
Megjelent felettük a csontkapu, valamilyen ősi leviatán
bordáiból faraghatták, mögötte pedig feltűntek a folyóhoz
vezető lépcsőfokok. Hunt térde kis híján felmondta a
szolgálatot, amikor ismerős hullámszelőre lett figyelmes, rajta a
sellőférfival, aki vadul integetett, hogy jöjjenek már, és a város
felé fordította a járművet.
–  Gondoltam, hogy az a sok villám csak te lehetsz – zihálta
Tharion, miközben odarohantak hozzá, és leugrottak a lépcsőn.
Lecsúszott a hullámszelőről, hogy ők ketten elférjenek rajta,
mozgás közben változott át. Pokolian festett, nyúzott volt,
fáradt, komor.
 Bryce mászott fel a hullámszelőre először, aztán Hunt is
odaült mögé, hátulról átkarolta. Bryce kilőtt a járművel a ködbe.
Tharion a felszín alatt úszott mellettük.
Hunt már majdnem a lány hátának roskadt, de ekkor Bryce
hirtelen olyan élesen balra rántotta a hullámszelőt, hogy
igencsak erősen kapaszkodnia kellett a csípőjébe, különben
leesik.
– Bassza meg! – kiáltotta Bryce, ahogy pikkelyes lények izmos
háta törte át a felszínt.
Szobekek.
Egyedül a tápanyagban gazdag lelkek kerültek a
Holtkirályhoz. Azok, amiket a vízi szörnyek kaptak, könnyű
harapnivalónak számítottak csupán. Gyorskajának.
Vastag, tőrszerű fogakkal teli, széles pofa tört elő a vízből.
Vér fröccsent, még mielőtt a lény beleharaphatott volna Hunt
lábába. Bryce jobbra fordult, Hunt pedig hátranézve látta, hogy
Tharion a nyomukban úszik, felette veszedelmes vízsugár, amit
vízágyúként használt. Olyan erős és kegyetlen fegyverként,
amivel átlyukasztotta a szobek fejét.
Újabb lény támadt rájuk, mire Tharion ismét lesújtott, és a víz
éppolyan biztosan kikezdte a szobek húsát, mint ahogyan a
követ szokta. Megjelent egy harmadik szobek is, és Tharion azt
is könyörtelenül visszaverte. A többi lény megtorpant, farkuk
ide-oda járt a vízben.
– Kapaszkodj! – kiáltotta Bryce Tharionnak, aki megragadta a
hullámszelő szélét.
Bryce tovább száguldott a Fekete kikötő felé. A köd elmaradt
mögöttük, és napfény vakította Huntot.
Nem álltak meg, csak amikor már elérték a kikötőt. Tharion
kipattant a vízből, átváltozott, és magához vett egy tartalék kék
udvarbeli egyenruhát a hullámszelő ülésrekeszéből. Aztán
elrohantak Bryce lakásához.
Az otthona biztonságában Bryce vizesen, véresen, zihálva
térdre rogyott. A vágás a gerince mentén hosszú volt, de
szerencsére nem túl mély, már alvadt a vér. Millimétereken
múlt csupán, hogy nem a kürttetoválást érte a lény karma.
Huntnak volt annyi lélekjelenléte, hogy ne menjen a fehér
kanapé közelébe.
–  Mi történt? – kérdezte Tharion. – Láttátok Emile-t vagy
Sofie-t?
– Nem, ostobaság volt a Csontnegyedben keresni őket – felelte
Hunt.
Leült az étkezőasztalhoz, és próbálta összeszedni magát,
Bryce pedig elmesélte a sellőnek, mi történt. Amikor a végére
ért, Tharion sápadtan lehuppant a pult melletti székek egyikére.
–  Csalódottnak kellene lennem, hogy Emile és Sofie nem a
Csontnegyedben rejtőzik, de… Ez vár ránk a végén?
Hunt szólásra nyitotta a száját, ám ekkor Bryce azt kérdezte:
– Hol van Ruhn? Már vissza kellett volna jönniük Ithannel.
Hunt összehúzta a szemét.
– Hívd fel őket!
Bryce így is tett, csakhogy egyikük sem vette fel. Hunt
előhalászta a telefonját, és most nagyon hálás volt, hogy
Quinlan addig nyüstölte, amíg meg nem vette rá a víztaszító
varázslatot. Hírek és üzenetek töltötték meg a kijelzőt.
–  Ephraim most ért ide – jelentette Hunt kissé rekedtesen. –
Az Ünővel együtt.
Tharion komoran bólintott.
– Magával hozta a rémfarkasait is.
Bryce megint megnézte az időt a telefonján.
– Meg kell találnom Ruhnt.
 33.

Ruhn szótlanul ült, miközben az Ünő előhúzott egy pakli kártyát

a birodalmi egyenruhája zsebéből. Ithan a bárgyú sportolót
játszotta: vagy értetlenül nézett, vagy unottan bámulta a pult
fölé erősített képernyőn a meccset. Az Ünő megkeverte a paklit,
a lapok pattogása csonttörésre emlékeztetett.
Az asztal negyedik oldalánál helyet foglaló Hárpia Ruhn
minden egyes mozdulatát figyelemmel követte. Matt fekete,
földre lógó szárnya olyan hatást keltett, mintha lopakodásra
tervezték volna. Ismerős volt a harci ruhája, a korábban
Sandriel irányítása alatt álló, nagyra becsült 45. légió tagjai
viselték. A Hárpia és a Kalapács a csapat leghírhedtebb,
legkegyetlenebb vezetői közé tartozott.
– Szerintem még nem ismerjük egymást – szólalt meg az Ünő,
ismét meghajlítva és szétszedve a lapokat. A mozdulatai
gyorsak voltak, magabiztosak, a kezét egyetlen sebhely sem
csúfította. Az egyik ujján tökéletesen metszett rubin díszítette
aranygyűrűt viselt, nem tűnt hivalkodónak, mégis jelezte, hogy
igen vagyonos személyről van szó.
 Ruhn öntelt vigyort kényszerített az arcára.
–  Igazán megtisztelő, hogy ilyen előkelő helyen szerepelek a
mai teendőid listáján.
– A féltestvérem vőlegénye vagy, nem igaz? – Zord mosoly ült
ki az arcára. Teljesen az ellentéte volt a meleg, bölcs
Hypaxiának. Az Ünő a maga negyvenhét évével csak olyan húsz
évvel volt idősebb a húgánál, jóval közelebb álltak egymáshoz
korban, mint a legtöbb vanír testvér, mégis, mintha a
legkevésbé sem hasonlítottak volna. – Udvariatlanság lenne
nem bemutatkozni az érkezésemet követően. Apád villájában
már jártam. Ő mondta, hogy itt talállak.
Cormac nyilván épp az Ünő előtt érkezhetett meg, hogy
beadja a hazugságot az Őszkirálynak. Hála az isteneknek!
Ruhn felhorkant.
– Örülök, hogy megismerhetlek, de nem érek rá.
A Hárpia bőre olyan fehér volt, akár egy hal alsó fele, éles
kontrasztot alkotott szénfekete hajával és szemével.
– Pont olyan arcátlan vagy, mint amilyennek tűnsz, hercegfiú
– jegyezte meg.
Ruhn megérintette az ajakpiercingjét a nyelvével.
– Már csak az hiányozna, hogy csalódást okozzak!
A Hárpia vonásait harag torzította, de az Ünő jámboran csak
annyit mondott:
– Pókerezzünk! Azt szoktál kedd esténként, nem?
Ruhnt kis híján kirázta a hideg a félelemtől. Nem titkolták
ugyan a rendszeres pókerpartikat, de… Mégis mennyit tud róla
az Ünő?
 Ithan, az istenek áldják meg, maga volt a megtestesült
unalom.
Úgyhogy Ruhn azt felelte az Ünőnek:
–  Jól van, szóval rajtam tartod a szemed a húgod miatt. –
Véletlen egybeesés lett volna csupán, hogy épp most kereste fel?
Mit mondott neki Mordoc, hol tartózkodott Ithan ma reggel?
Ruhn végül a Hárpia felé fordult: – De te mi a fészkes fenét
keresel itt?
A Hárpia vékony szája groteszk mosolyra húzódott. Fehér
kezével Ithan izmos válla felé nyúlt, és így szólt:
– Kíváncsi voltam a felhozatalra.
A farkas anélkül, hogy odanézett volna rá, elkapta az ujjait, és
olyan erősen megszorította, hogy könnyedén csontot törhetett
volna, ha úgy kívánja. Gyűlölettől izzó szemmel lassan
odafordult a nőhöz.
– Nézni szabad, de ne nyúlkálj!
–  Ha eltöröd, a tiéd – búgta a Hárpia az ujjait mozgatva.
Szemlátomást élvezte a fájdalom ígéretét.
Ithan vad vigyorral kivillantotta a fogait, majd eleresztette a
Hárpia kezét. Tökös egy kölyök, annyit meg kell hagyni. Ithan
visszanézett a tévére, és azt felelte:
– Inkább nem.
A Hárpia berágott, mire Ruhn így szólt:
– Egy kicsit fiatal hozzád.
– Na és te? – kérdezte a nő egy gyilkos pengeéles mosolyával.
Ruhn hátradőlt a székében, meghúzta a whiskey-jét.
– Jegyben járok. Nem dugok összevissza.
 Az Ünő gyors, magabiztos eleganciával osztott.
– Csak faunokkal, ugye?
Ruhn arcára semmi sem ülhetett ki. Mégis honnan tud arról a
nőről, akivel összegabalyodott a bulin? Belenézett az Ünő arany
szemébe. Tökéletes párja volt a Kalapácsnak mind szépségben,
mind temperamentumban. Az isteneknek hála, az Ünő nem volt
ott a csúcstalálkozón tavasszal. A Hárpia viszont igen, és Ruhn
minden tőle telhetőt megtett, hogy messziről elkerülje.
Az Ünő végig a szemébe nézett, amíg magához vette a lapjait.
–  Azon gondolkozom, érdemes lenne-e megosztani ezt az
információt a húgommal.
– Zsarolni szeretnél?
Ruhn szétnyitotta a lapjait. Nem voltak rosszak, persze igazán
jók sem, de ennél rosszabb helyzetből is nyert már.
Az Ünő a saját lapjaira nézett, majd vissza Ruhnra.
Valószínűleg ez a nő gyilkolta meg Sofie Renastet. Ezüst nyakék
csillant a nyaka tövében. Annyi lázadót ölt és tört már meg,
hogy nem fért rá az egyenruhájára a sok sráf. A nyakék minden
egyes újabb, általa kiosztott halállal növekedik? Ruhn halála is
a nyakába kerül majd?
Az Ünő azt felelte:
–  Apád javasolta, hogy érdemes lenne megismerkednünk.
Egyetértettem vele.
Ruhn úgy sejtette, az apja nemcsak azért árulta el az Ünőnek,
merre jár, hogy alibit biztosítson neki, hanem azért is, hogy
figyelmeztesse, ne keveredjen bajba.
Ithan felkapta a lapjait, végignézett rajtuk, és elkáromkodta
magát. A Hárpia szótlanul végignézett a saját lapjain.
Ahogy kezdetét vette a játszma, az Ünő farkasszemet nézett
Ruhnnal. Magasra tűzött kontyával, valamint a nyaka és az
arcéle elegáns vonalával pont úgy festett, mint Luna. Éppolyan
hűvösen békés volt, akár a hold. Csak egy falka kopóra lett
volna szüksége… És rendelkezett is velük, csak ezek épp
rémfarkasok voltak.
Hogyan tudta egy ilyen fiatal nő ennyire gyorsan megmászni
a ranglétrát, miképpen válhatott ennyire hírhedtté és
befolyásossá? Nem csoda, hogy vér folyt a nyomában.
–  Csak óvatosan! – figyelmeztette a Hárpia azzal a
tenyérbemászó mosolyával. – A Kalapács nem osztozkodik.
Az Ünő szája felfelé görbült.
– Nem, valóban nem.
–  Csatlakozom Ithanhez – felelte Ruhn gúnyosan. – Inkább
nem.
A Hárpia haragosan meredt rá, de az Ünő mosolya
rezzenéstelen maradt.
– Hol a híres kardod, herceg?
Bryce-nál. A Csontnegyedben.
– Otthon hagytam ma reggel – válaszolta Ruhn.
– Úgy hallottam, a húgodnál töltötted az éjszakát.
Ruhn megrándította a vállát. Csak baszakodni akarnak vele,
azért faggatják? Vagy az Ünő tényleg tud valamit?
– Nem tudtam, hogy jogod van Aux-vezetőket vallatni ebben a
városban.
– Az Aszterek uralma mindenkire kiterjed. Még a csillagfényű
hercegekre is.
Ruhn elkapta a csapos pillantását, intett, hogy kér még egy
whiskey-t.
–  Szóval csak azt akarod bebizonyítani, hogy te vagy a
tökösebb? – Az egyik karját a széke háttámlájára fektette, a
szabad kezével pedig a kártyáit szorongatta. – Ha szeretnéd te
irányítani az Auxot, amíg itt vagy, csak tessék! Rám férne egy
kis pihenés.
A Hárpia fogai megvillantak.
–  Valakinek ki kellene tépnie a nyelvedet a szádból. Az
Aszterek megnyúznának a pimaszságodért.
Ithan lapot húzott, és jámboran annyit mondott:
–  Van bőr a pofátokon, hogy idejöttök a városunkba, és
megpróbáltok bajt keverni.
Az Ünő ugyanolyan nyugodtan azt felelte:
–  Neked is, hogy azért a nőért csorgatod a nyáladat, akibe a
bátyád szerelmes volt.
Ruhn pislogott egyet.
Ithan szeme veszedelmesen elsötétedett.
– Összevissza beszélsz!
– Tényleg? – kérdezte az Ünő, és ő is húzott magának még egy
lapot. – Mivel valószínűleg a hercegnővel is meg fogok
ismerkedni az itt-tartózkodásom alatt, természetesen
utánanéztem a múltjának. Mennyit írogattatok egymásnak!
Ruhn megköszönte a csaposnak a kihozott whiskey-t, majd a
férfi gyorsan visszasietett a helyére. A herceg némán azt
mondta Ithannek: Csak próbál felhúzni. Ne foglalkozz vele!
 Ithan nem válaszolt. Éllel a hangjában azt felelte az Ünőnek:
– Bryce a barátom.
Az Ünő ismét lapot húzott.
–  Éveken át titokban epekedett érte, éveken át kínozta
bűntudat és szégyen az érzései miatt, gyűlölte a bátyját,
valahányszor az Miss Quinlanről beszélt, azt kívánta, bár ő
találkozott volna vele először…
–  Fogd be a pofád! – mordult fel Ithan, még a poharak is
beleremegtek az asztalon, előtört belőle a színtiszta farkas.
Az Ünő nem törődött vele, folytatta:
– A kispadról szerette őt, vágyott rá. Várta, mikor döbben rá a
lány, hogy vele kellene lennie. Mindent beleadott a
naplabdapályán, hátha Miss Quinlan végre felfigyel rá. De aztán
a bátyja meghalt.
Ithan elsápadt.
Az Ünő arcára hűvös megvetés ült ki.
–  És most még inkább gyűlöli magát. Nem elég, hogy
elveszítette a bátyját, hogy nem volt ott vele, még egy áruló
gondolat is kínozta, miután kiderült, mi történt. Az, hogy már
szabad az út Bryce Quinlanhez. Jól gondolom?
– Fogd be a mocskos pofádat! – morogta Ithan, mire a Hárpia
felnevetett.
Nyugodj le! – figyelmeztette Ruhn a fiút.
De ekkor az Ünő így szólt:
– Tartom a tétet!
Ruhn gondolatai versenyt futottak egymással, miközben
kiterítette a lapjait. A Hárpia is letette a sajátjait. Helyes. Őt
megverte. Aztán az Ünő kecses mozdulattal szintén
megmutatta, mije van.
Nyert. Épphogy csak, de megverte Ruhnt. Ithan nem terítette
ki a lapjait. Hiszen már megtette, döbbent rá Ruhn.
Az Ünő ismét a fiúra mosolygott.
– Titeket, valbaraiakat olyan könnyű megtörni!
– Baszd meg!
Az Ünő felállt, összeszedte a kártyákat.
– Hát, ez csodálatosan unalmas volt.
A Hárpia is követte a példáját. Fekete karmok csillantak az
ujjhegyein.
– Remélhetőleg az ágyban jobbak, mint pókerben.
–  Biztosan vannak kaszások, akik hajlandóak lesznek
megdugni – felelte Ruhn gúnyosan.
Az Ünő felvihogott, mire a Hárpia lesújtó pillantást vetett rá,
de a szarvas alakváltó nem törődött vele. A Hárpia azt sziszegte
Ruhnnak:
– Nem szeretem, ha sértegetnek, hercegfiú!
– Takarodj a kocsmámból! – vicsorgott rá Ruhn halkan.
A Hárpia szólásra nyitotta a száját, de az Ünő közbevágott:
– Biztos vagyok benne, hogy hamarosan újra találkozunk.
A Hárpia megértette a parancsot, miszerint ideje távozniuk,
és kiviharzott a napfényben fürdő utcára, ahol az élet
érthetetlen módon ugyanúgy zajlott tovább, mint eddig.
Az Ünő megtorpant a küszöbön. Hátranézett a válla felett
Ruhnra, ezüst nyakéke csillogott a beszivárgó napfényben.
Szentségtelen tűz égett a szemében.
 – Csókoltatom Cormac herceget! – mondta.
 
 
Bryce már épp azon volt, hogy felhívja az Őszkirályt, amikor
kinyílt a lakása ajtaja. És a jelek szerint ő sokkal ramatyabbul
festhetett, mint a bátyja és Ithan, mert mindketten azonnal
tudni akarták, mi történt vele.
–  Emile és Sofie nincs a Csontnegyedben – felelte Hunt. A
konyhapultnál dédelgetett egy üveg sört. – De kiderítettünk pár
durva dolgot. Jobb, ha leültök.
Bryce ekkor odalépett a bátyjához, a fülét díszítő
piercingektől kezdve a tetovált karján át egészen a verekedésre
tervezett bakancsáig végigmérte. Egyetlen fényes, fekete
hajszála sem görbült ugyan, a bőre mégis hamuszürkének
tetszett. A mellette álló Ithant nem vizsgálhatta meg, a fiú már
meg is indult a hűtőhöz, hogy elővegyen egy sört.
– Jól vagytok? – kérdezte Bryce Ruhntól, aki pedig az őt fedő
mocskot és vért figyelte homlokráncolva. Szerencsére már
összezárult a seb a hátán, de még mindig elég érzékeny volt.
–  Mindenki egyben van, Hosszú Lábú! – vágta rá Tharion a
kanapéról, a lábát a dohányzóasztalon pihentette. – Üljetek le
szépen, ahogyan az egy rendes lázadócsaládban szokás, és
meséljétek el egymásnak, hogy mi a franc történt!
Bryce nyelt egyet.
–  Jól van. Oké, rendben. – Ismét végigmérte Ruhnt. A bátyja
tekintete megenyhült. – Rohadtul rám ijesztettetek.
– Nem tudtuk felvenni a telefont.
 Bryce nem gondolta végig, átkarolta a bátyját, és jó erősen
magához szorította. Ruhn egy szívdobbanással később
gyengéden visszaölelte, és Bryce esküdni mert volna, hogy a
testvére beleremeg a megkönnyebbülésbe.
Hunt telefonja megrezzent, mire Bryce elhúzódott Ruhntól.
–  Celestina azt akarja, hogy menjek a Comitiumba még
Ephraim érkezése előtt – mondta Hunt. – Összehívta a triariiját.
– Ó, Ephraim már itt van. – Ithan levetette magát a kanapéra.
– Első kézből tudtuk meg a jó hírt.
– Láttátok? – kérdezte Bryce.
– Csak a talpnyalóit – felelte Ithan, és még csak véletlenül sem
nézett Bryce-ra. – Még pókereztünk is velük, meg minden.
Bryce Ruhn felé pördült. A bátyja komoran bólintott.
– Az Ünő és a Hárpia bejött a kocsmába, ahová behúzódtunk.
Talán azért, mert Mordoc ott szimatolt a sikátorban, ahol
Cormac átadta az információt, de az is lehet, hogy nem.
Mindenesetre… nem volt kellemes.
– Tudják? – kérdezte Hunt halkan. A szemében vihar tombolt.
– Hogy mit csináltatok? Hogy mit csináltunk?
–  Fogalmam sincs – felelte Ruhn az ajakpiercingjével
játszadozva. – De szerintem már kinyírtak volna, ha tudják.
Hunt kifújta a levegőt.
– Igen, tényleg. Azonnal bevittek volna kihallgatásra.
–  Az Ünő egy kibaszott szörnyeteg – mondta Ithan, és
bekapcsolta a tévét. – Ő is, meg a Hárpia is.
–  Ezt akár tőlem is megkérdezhettétek volna – felelte Hunt,
majd felhajtotta a sörét, és az üveg étkezőasztalhoz sétált, ahol
Bryce állt.
A lány hagyta, hogy Hunt a tenyerébe vegye az arcát, és
megcsókolja. Épp csak összeért a szájuk, de jelezte, hogy az övé,
ígéret lapult a mozdulatban.
– Elhalaszthatjuk a dolgot? – mormolta Hunt Bryce ajkára.
Tényleg, a vacsora meg a hotel…
Bryce kínjában a homlokát ráncolta.
– Persze.
Hunt felnevetett, de aztán hirtelen halálosan elkomorult.
–  Légy óvatos! Amint tudok, visszajövök. Ne keresd a srácot
nélkülem!
Puszit nyomott Bryce homlokára, majd távozott.
Bryce néma imát mormolt Kthonának és Urdnak, hogy
vigyázzanak rá.
– Örülök, hogy végre elrendeztétek a dolgokat – jegyezte meg
Tharion a kanapéról.
Bryce bemutatott neki. De ekkor Ruhn szaglászni kezdett.
– Valahogy… más az illatod.
– Mint az Isztroszé – felelte Ithan Tharion mellől.
–  Nem, nem az… – Ruhn szemöldöke összeszaladt, aztán
megdörgölte a fejét azon az oldalon, ahol felnyíratta a haját. –
Nem tudom megmagyarázni.
– Ne szaglássz már, Ruhn! – Bryce lehuppant Tharion mellé a
kanapéra. – Undi. Mi lenne, ha inkább elmesélnénk egymásnak,
hogy mi történt?
 34.

– Hogy festek? – suttogta Celestina Huntnak.

Mind a dolgozószobája íróasztala előtt álltak. Isaiah Naomival
a balján az arkangyal másik oldalán, Baxian pedig Hunt mellett
jobbra. A Pokolfajzat gyakorlatilag csak biccentett Huntnak,
amikor megérkezett.
Hunt egész úton idefelé nyugtatgatta magát, le kellett ráznia
magáról a maradék dühöt és a döbbenetét, amit a Bryce-szal
történtek miatt érzett. Amiatt, amit kiderítettek. Mire leszállt az
erkélyen, már közönyös képet vágott. Az Umbra Mortis maszkja
ült ki az arcára.
Egy kis repedés azért végigfutott rajta, amikor meglátta
Polluxot Naomitól egy lépésre. A férfi vad, izgatott örömmel
vigyorgott.
Pokoli összejövetel volt ez. Az Ünő és a Kalapács ismét együtt.
A Hárpia és a Pokolfajzat nem számított, mindig minden Pollux
és Lidia meg az ő satnya ikerlelkük körül forgott. Hála az
isteneknek, hogy a Sólyom Pangerában maradt.
Hunt azt mormolta Celestinának:
 – Úgy, mint akinek parancsra egyesülnie kell valakivel.
Őt magát is megdöbbentette, milyen könnyedén ejtette ki a
szavakat, főleg azok után, amit ma délelőtt átélt.
A lágy hajnalrózsaszínbe öltözött, a csuklóját és a fülét
arannyal ékesítő arkangyal bánatos Mi egyebet tehetnék?
mosollyal felelt.
Hunt a kavargó érzelmei ellenére hozzátette:
– De gyönyörű vagy.
Celestina mosolya ellágyult, ahogy világosbarna szemének
pillantása is.
– Köszönöm. Azt is, hogy bejöttél a szabadnapodon.
Megszorította Hunt kezét, az ujjai meglepően nyirkosnak
bizonyultak. Tényleg ideges volt.
A folyosó végén csilingelt a lift. Celestina még egyszer
megszorította Hunt ujjait, majd eleresztette. Hunt esküdni mert
volna, hogy az arkangyal keze remeg. Úgyhogy így szólt:
– Semmi gond. Itt leszek egész éjszaka. Ha menni akarsz, csak
jelezz, mondjuk húzd meg az egyik fülbevalódat, és kitalálok
valamit, amivel kimenthetlek.
Celestina mosolyogva nézett fel rá, kihúzta magát.
– Jólelkű vagy, Hunt.
Ő maga nem volt ebben annyira biztos. Nem volt benne
biztos, nem csak azért ajánlotta-e fel ezt, hogy elnyerje Celestina
jóindulatát arra az esetre, ha Baxian vagy az Ünő megemlíti,
hogy Quinlannel gyanús dolgokat művelnek. De azért
megköszönte a bókot.
 
  
Ephraim és Celestina találkozója éppolyan feszélyezetten és
kínosan zajlott, mint amire Hunt számított.
Ephraim az arkangyalok nagy részéhez hasonlóan jóképű
volt, fekete haját harcos módjára rövidre nyíratta, világosbarna
bőre egészségtől, életerőtől ragyogott. Sötét szeme mindenkin
megakadt a helyiségben, olyan volt, akár egy katona, aki épp
felméri a csatamezőt.
Celestina láttán őszintévé vált a mosolya. A nő kinyújtott
kézzel sétált oda hozzá.
– Barátom! – szólalt meg Celestina, felnézett rá. Mintha most
először látta volna.
Ephraim elmosolyodott, a fogsora egyenes volt, tökéletes.
– Párom!
Amint lehajolt, hogy arcon csókolja Celestinát, az arkangyal
elhúzta a fejét, és Hunt arca kis híján megrándult, annyira kínos
volt, hogy Ephraim ajka oldalt érte Celestina fejét. Az arkangyal
hátrarándult, rádöbbent, mennyire félreértették egymást, és
hogy mások is szemtanúi mindennek, és…
Isaiah, az istenek áldják meg, előrelépett, öklét a szívéhez
emelte.
– Őkegyelmessége, üdvözlöm önt és a triariiját!
Ephraim csak Sandriel triariiját hozta magával, döbbent rá
Hunt. Azokat, akik eredetileg is a triariijához tartoztak, otthon
hagyta Pangerában a Sólyommal.
Ephraim gyorsan összeszedte magát a kínos csók után.
Vakítóan fehér szárnyát izmos, erős testéhez húzta.
 –  Köszönöm a szívélyes üdvözletet, Tiberian parancsnok. És
remélem, a triariija éppolyan örömmel fogadja majd az én
triariimat, mint ahogyan ön engem.
Hunt ekkor a pár méterre Ephraim mögött álló Ünőre
pillantott, majd Polluxra, aki szenvedélyes pillantással figyelte
őt a helyiség másik feléből. Az Ünő arany szeme ragyogott,
egyedül a szeretőjét nézte. Mintha engedélyre várt volna, hogy
végre rávethesse magát.
– Fúj! – motyogta Naomi, mire Hunt elfojtotta a mosolyát.
Celestina szemlátomást nem tudta, mit mondhatna, úgyhogy
Hunt megmentette:
–  Testvéreinkként fogadjuk a triariiját. – A Hárpia
csúfondárosan elmosolyodott ennek hallatára. Hunt villámai
válaszképp felizzottak. – Ameddig csak itt időznek.
Ameddig életben hagylak, te kibaszott pszichopata!
Celestina összeszedte magát annyira, hogy így szóljon:
– Az ő szövetségük is az egyesülésünkkel járó sikerek hosszú
sorát erősíti.
Ephraim egyetértésének adott hangot, és közben még egyszer
végigmérte a párját. Elismerés csillogott a tekintetében,
Celestina viszont… Ő csak nyelt egyet.
Ugye… volt már férfival korábban? Most, hogy belegondolt,
Hunt abban sem volt biztos, hogy egyáltalán a férfiakhoz
vonzódik. Vajon az Aszterek ezt számításba vették? Érdekelné
őket egyáltalán, kihez vonzódik, miféle tapasztalatokat szerzett
korábban, vagy egyszerűen csak belökik Ephraim ágyába?
Baxian végig a Hárpiát és az Ünőt fürkészte, a tekintete hűvös
volt, éber. Nem úgy tűnt, mintha kifejezetten örülne a
látogatásuknak.
– Készíttettem frissítőt – mutatott Celestina az ablak előtt álló
asztalokra. – Koccintsunk erre az örömteli eseményre!
 
 
Bryce épp elmesélte Ruhnnak és Ithannek, mi történt a
Csontnegyedben – mindketten ugyanúgy elszörnyedtek annak
hallatán, hogy mi vár valójában a holtakra, mint korábban
Tharion –, amikor valaki kopogott az ajtón.
–  Szóval Connor… – szólalt meg Ithan az arcát dörgölve. – Ő
most… Belökték a kapuba, hogy elsőfény legyen belőle?
Másodfény? Mindegy.
Bryce a kezét tördelte.
–  Nekem az jött le, hogy megvárják, amíg mi mind porrá
leszünk, sőt, még a leszármazottak is elfelejtkeznek az őseikről,
de tekintve, hogy mennyire felcsesztük a Holtkirályt, megvan az
esélye, hogy… előreveszi Connort a listán.
–  Tudnom kell – jelentette ki Ithan. – Tudnom kell, bassza
meg!
Bryce torka megsajdult.
– Nekem is. Megpróbáljuk kideríteni.
– De hogyan segíthetünk rajta? Vagy bárki máson? – kérdezte
Tharion.
Csend telepedett rájuk. Ismét kopogtattak, mire Bryce
felsóhajtott.
– Azt is kitaláljuk.
 Ruhn a bal fülét díszítő karikák egyikével babrált.
–  Gondoljátok, hogy van bárki, akinek… el kellene
mondanunk?
Bryce kinyitotta a zárat.
–  Az Aszterek nyilván tudják, és nem érdekli őket. Úgyis azt
mondanák, hogy állampolgári kötelességünk visszaadni annyi
energiát, amennyit csak tudunk.
Ithan a fejét rázta, az ablak felé fordult.
–  Nagyon alaposan át kell gondolnunk ezt a dolgot –
figyelmeztette Ruhn. – A Verem hercege miatt kötöttetek ki
vajon ott Athalarral, azért, mert ránk küldte a kaszásokat? Vagy
azért, mert a kaszások azt mondták, Emile és Sofie ott lehet? De
miért? Hogy… aktiválja az egyesített erőtöket azzal a kapus
trükkel? Nem tudhatta, hogy ez fog történni. Azt is végig kell
gondolnunk, hogyan reagálnának az Aszterek, ha ez olyasmi,
amit titokban akarnak tartani. És hogy mit csinálnának, ha
tényleg megtalálnánk és rejtegetnénk Emile-t és Sofie-t, és ez
kiderülne.
–  Mindent átgondolunk – ígérte Bryce, majd kinyitotta az
ajtót.
Megragadták a nyakát, kiszorították a tüdejéből a levegőt.
– Te kis ribanc! – sziszegte Sabine Fendyr.
 
 
Ruhnnak végig kellett volna gondolnia, vajon ki kopoghat. De
annyira lefoglalta az, amit Bryce az életükről – a túlvilágról –
kiderített, hogy hagyta, hadd nyissa ki a húga az ajtót anélkül,
hogy megnézték volna, ki az.
Sabine keresztülhajította Bryce-t a helyiségen, olyan erősen,
hogy a húga a kanapénak repült, és vagy két centivel hátrébb
lökte azt.
Ruhn azonnal felpattant, az alfára szegezte a fegyverét. A
háta mögött Tharion felsegítette Bryce-t. Sabine egyedül Bryce-t
nézte, ahogy így szólt:
– Mégis mire játszol, hercegnő?
Egyértelmű volt, hogy Sabine csakis ennek a címnek
köszönhetően nem harapja át a torkát.
Bryce szemöldöke összeszaladt, de ekkor Ithan veszedelmes
pillantással Ruhn mellé lépett.
– Mi a francról beszélsz?
Sabine szemlátomást még inkább dühbe gurult, de nem vette
le a szemét Bryce-ról.
– Képtelen vagy kimaradni a farkasok dolgából, igaz?
– A farkasok dolgából? – kérdezte Bryce hűvösen.
Sabine karmos ujjával Ithanre mutatott.
– Száműztük. Erre te úgy döntöttél, hogy befogadod. Nyilván
ez is része a tervednek, meg akarsz fosztani attól, ami
születésemtől fogva engem illet.
– A gonosz farkas eljött, hogy üvöltözzön velem emiatt?
–  A gonosz farkas azért jött – dühöngött Sabine –, hogy
emlékeztessen, nem számít, mit mondott apám, nem vagy
farkas. – Ithanre vicsorgott. – És ő sem. Úgyhogy ne ártsd bele
magad a farkasok dolgába!
Ithan halkan felmordult, de fájdalom csendült a hangban.
 –  Ha beszélgetni akarsz, Sabine, akkor ülj le, és tedd
felnőtthöz méltóan! – vicsorgott Ruhn.
Halványan érzékelte, hogy Bryce üzenetet ír mellette a
telefonján.
Ithan kihúzta magát.
– Nem Bryce döntött úgy, hogy befogad. Perry hozott ide.
– Perry egy holdkóros idióta – fröcsögött Sabine.
Bryce oldalra billentette a fejét.
–  Egész pontosan mi az, ami annyira zavar ebben az
egészben, Sabine? – Amilyen jegesen csengett a hangja… Bassza
meg, pont úgy hangzott, mint az apjuk.
Ithan ismét közbeszólt:
–  Bryce-nak semmi köze a kettőnk dolgához, Sabine. Hagyd
békén!
Sabine dühödten felé pördült.
–  Áruló vagy, Holstrom, szégyent hoztál ránk! Gerinctelen
féreg vagy, ha ilyen társaságot választottál magadnak. A bátyád
szégyenkezne miattad.
Ithannél elszakadt a cérna.
–  A bátyám azt mondaná, hogy kurvára ideje volt
megszabadulnom tőled!
Sabine felmordult, a hang színtiszta parancs volt.
– Lehet, hogy száműztelek, de attól még engedelmeskedsz.
Ithan megremegett, de nem volt hajlandó visszavonulót fújni.
Tharion előrelépett.
–  Ha szeretnél megverekedni Holstrommal, Sabine, csak
hajrá. Én leszek a tanútok.
 Ithan veszítene. Sabine kibelezné, még csak véletlenül sem
élné túl. A bátyja mellett végezné, ezüsttálcán kínálnák a lelkét
a Holtkirálynak és a Holtak kapujának.
Ruhn megfeszült – és rádöbbent, hogy halvány fogalma sincs,
mitévő legyen.
 
 
Celestinának valami töményebbet kellett volna felszolgálnia,
nem rozét. Hunt még ha akart volna, sem részegedhetett le
annyira, hogy mosolyogva viselje az ellenségeit a teremben.
Ráadásul kénytelen volt végignézni, hogy két angyal épp az
előre elrendezett egyesülésük gondolatával barátkozik. Csak a
jövő hónapban esedékes ünnepélytől számítanak majd
hivatalosan is egy párnak, de már most megkezdődik a közös
életük.
Mellette, a Celestina dolgozószobájából nyíló erkély ajtajánál
Isaiah felhajtotta a halvány rózsaszín bort a poharából, és azt
motyogta:
– Ezt az agybajt!
–  Úgy sajnálom Celestinát! – jegyezte meg Naomi Isaiah
oldalán.
Hunt egyetértően felmordult, épp azt figyelte, hogy Celestina
és Ephraim csevegni próbál a helyiség másik végében. A
mögöttük álló Hárpia megelégedett azzal, hogy egész este
megvetően vigyorgott Huntra. Baxian a folyosóra vezető ajtónál
lődörgött. Pollux és Lidia a Hárpiától nem messze, a fejüket
összedugva beszélgetett.
 Naomi követte Hunt pillantását.
– Riasztó páros.
Hunt elnevette magát.
– Az biztos.
Megrezzent a telefonja, és amikor előhúzta a zsebéből, látta,
hogy Bryce világbajnok szopásban üzenetet küldött neki. Hunt
fuldokolni kezdett, próbálta eltüntetni a kijelzőről a nevet, de
Isaiah addigra már átpillantott a válla felett, és felnevetett.
– Gondolom, nem te írtad be őt így.
–  Nem – sziszegte Hunt. Bryce ezért nagyon megjárja majd.
Miután Hunt végre megdugja. Nem felejtette el, hogy épp ezt
kellene tennie. Hogy asztalt és szobát foglalt egy hotelban, és le
kellett mondania ezért a kínos eseményért. Magyarázólag
hozzátette: – Régi vicc.
–  Vicc, hmmm? – Isaiah szemében derű táncolt, és
megpaskolta Hunt vállát. – Örülök a boldogságodnak.
Hunt elmosolyodott, majd megnyitotta az üzenetet. Próbálta
figyelmen kívül hagyni az átírt nevet, nem gondolni arra,
mennyire fején találta Bryce a szöget.
– Köszi.
De amint elolvasta az üzenetet, azonnal lehervadt a mosoly
az arcáról.
Sabine itt van.
Hunt szívverése felgyorsult. Isaiah elolvasta az üzenetet, és
azt mormolta:
– Menj!
–  És mi lesz itt? – Hunt állal a terem túlsó felében álló
Celestina és Ephraim felé bökött.
– Menj már! – sürgette Isaiah. – Kell erősítés?
Nem lenne szabad, de Bryce üzenete olyan homályos volt,
és… Bassza meg!
– Nem jöhetsz velem. Túl feltűnő lenne.
Naomihoz fordult, de a nő már megint az italos zsúrkocsi
körül lézengett. Ha elrángatná, azzal mindenki figyelmét
magukra fordítaná. Körbenézett.
Baxian őt figyelte, látta az arcán, a testén, milyen feszült.
Rohadék! Most már biztosan lesz valaki, aki tud a távozásáról…
Isaiah is megérezte, felfigyelt rá.
–  Majd én elintézem – mormolta a barátja, és már meg is
indult a fekete szárnyú angyal felé. Mondott valamit Baxiannek,
mire mindketten elfordultak.
Hunt megragadta a lehetőséget, hátrált egy lépést, majd még
egyet, eggyé vált a dolgozószoba erkélyének árnyékaival. Egy
pillanatra sem állt meg, nesztelenül osont, amíg végül a cipője
sarka az erkély szélét érte. Lelépett, de még mielőtt
szabadesésben zuhanni kezdett az éjszakában, észrevette, hogy
Celestina őt figyeli.
Az arkangyal szeme csalódottságtól és nehezteléstől sötétlett.
 35.

Bryce átkozta magát, amiért kinyitotta az ajtót. Amiért

beengedte a farkast. Amiért hagyta, hogy ilyen gyorsan
elfajuljanak a dolgok. Ithan és Sabine arra készült, hogy vérrel
fesse meg a lakását. Ithan vérével.
Bryce szája kiszáradt. Gondolkozz! Gondolkozz!
Ruhn odapillantott rá, de nem osztott meg vele egyetlen
zseniális ötletet sem telepatikusan.
Sabine Ithanre vicsorgott.
– A bátyád tudta, hol a helye. Megelégedett azzal, hogy Danika
másodparancsnoka lehet. Neked nincs annyi eszed, mint neki.
Ithan nem hátrált meg a közeledő Sabine elől.
– Lehet, hogy nincs annyi eszem, mint Connornak – felelte –,
de annál biztosan több van, mint hogy összefeküdjek
Mordockal.
Sabine megtorpant.
– Fogd be a pofád, kölyök!
Ithan hűvösen, érzelemmentesen felnevetett. Bryce még
sosem hallott tőle ilyesmit.
 –  Az nem derült ki a látogatásakor, hogy előre letisztázott
dolog volt, vagy az alkohol hatására hoztátok a döntést…
Mordoc… Az Ünő parancsnoka?
– Átharapom a torkod! – morogta Sabine közelebb lépve.
De Bryce látta rajta azt a villanásnyi meglepettséget. Kétséget.
Ithannek sikerült felzaklatnia Sabine-t ezzel a verbális
támadással.
A fiú továbbra sem sütötte le a szemét.
–  Itt van a városban. Fogtok találkozni? Elviszed a Fekete
kikötőhöz, hogy elbúcsúzhasson a lányától?
Bryce gyomra elszorult, de nem engedte, hogy az érzelmei
kiüljenek az arcára. Danika sosem beszélt erről. Mindig csak
annyit mondott, hogy: Egy olyan férfi, akire nem érdemes időt
pazarolni és emlékezni. Bryce azt feltételezte, hogy egy
alacsonyabb rangú farkas, túlságosan behódoló típus ahhoz,
hogy fenntartsa Sabine érdeklődését, aki emiatt nem engedte,
hogy Danika megismerje. Danika tudta, ki nemzette Bryce-t, és
még így sem árulta el neki, ki az apja. A gondolat savként mart.
–  Tudom, mivel próbálkozol, Holstrom, és nem fog beválni –
sziszegte Sabine.
Ithan széles mellkasának izmai megfeszültek. Bryce látta már
ezt a vad arckifejezést, ugyanígy nézett, amikor szembefordult
az ellenfeleivel a naplabdapályán. Általában Ithan volt az, aki
győztesen került ki az összecsapásból. És ha egy másik
csapattárs is beszállt a küzdelembe, mindig ő diadalmaskodott.
Úgyhogy Bryce előrelépett.
– Danika lázadó volt? – kérdezte Sabine-től.
 A nő odakapta a fejét.
– Mi?
Bryce háta egyenes volt, a fejét felszegte. Most már Sabine
felett áll mind rangban, mind az erejét tekintve, emlékeztette
magát.
– Volt Danikának bármi köze az Ophion-lázadókhoz?
Sabine hátrahőkölt. Egyetlenegy lépésnyit hátrált.
– Mégis miért kérdezel ilyesmit?
Ithan nem törődött a kérdéssel, faggatta tovább:
–  Mordoc miatt? Annyira undorodott tőle, hogy inkább a
lázadóknak segített, csak hogy keresztbe tegyen neki?
Bryce a másik oldalról támadott:
– Talán azért tette, mert tőled is undorodott.
Sabine még egy lépést hátrált. A vadász zsákmánnyá vált.
– Mindkettőtöknek elment az esze – vicsorogta.
– Valóban? – kérdezte Bryce. Hátha ráhibázik, így folytatta: –
Nem én rohantam ide, attól rettegve, hogy Ithannel valamiféle
farkaspuccsot szervezünk ellened.
Sabine szemlátomást felhúzta magát, Bryce pedig tovább
ütötte a vasat, nagyon élvezte a helyzetet:
–  Ettől félsz, nem? Hogy a puccos hercegnői címemet
kihasználva valahogy a helyedre ültetem Holstromot. Amelie-n
kívül már nincs örökösöd. És Ithan pont ugyanannyira
domináns, mint ő. De kétlem, hogy akár Amelie, akár te akkora
népszerűségnek örvendenétek az Odúban, mint amennyire őt
szeretik.
Ithan meglepetten pislogott. Bryce Sabine-re mosolygott, aki
merev arckifejezéssel azt morogta:
– Ne ártsd bele magad a farkasok dolgába!
Bryce gúnyosan azt felelte:
– Vajon mennyibe telne meggyőzni a Falkavezért és az Odút,
hogy Ithan a valbarai farkasok jövendőbeli reménysége?
– Bryce! – figyelmeztette Ithan.
Tényleg soha még csak eszébe sem jutott ilyesmi?
Sabine keze a háta mögé siklott, mire Ruhn célba vette a
fegyverével.
–  Még mit nem! – szólalt meg Bryce bátyja veszedelmes
mosollyal. – Eszedbe ne jusson!
Ismerős feszültség szikrázott fel a levegőben, majd Hunt
rákontrázott:
– Még csak véletlenül se!
Olyan hirtelen tűnt fel az ajtóban, hogy Bryce tudta,
lopakodott. Kis híján összecsuklott megkönnyebbülésében,
ahogy Hunt belépett a lakásba, és a fegyverét Sabine tarkójára
szegezte.
– Elmész, és soha többé nem baszogatsz minket!
– Azért egyvalamit ne feledjetek! – szólalt meg Sabine dühtől
fortyogva. – Ha összeakaszkodtok Mordockal, megjárjátok.
Kérdezzétek csak Danikáról, és meglátjátok, mit csinál, amikor
ő akar belőletek válaszokat kicsikarni!
Ithan fogai elővillantak.
– Takarodj innen, Sabine!
– Nekem te ne parancsolgass!
Farkasszemet néztek: egy fiatal, megszakadt szívű fiú és egy
életerős, szívtelen nő. Vajon nyerhetne egy Ithan-féle farkas a
dominanciáért vívott küzdelemben, ha nagyon akar?
Ám ekkor még valaki felbukkant Hunt mögött, és belépett a
lakásba.
Baxian. Az angyal alakváltó Sabine lábára szegezte a
fegyverét, hogy mozgásképtelenné tegye, ha menekülőre
akarná fogni.
A Hunt arcán átfutó meglepettség láttán Bryce azonnal tudta,
hogy ez nem egy előre kitervelt fordulat.
Sabine lassan odafordult. Felismerés csillant a szemében. És
egyfajta félelem.
Baxian vadul elvigyorodott, kivillantak a fogai.
– Helló, Sabine!
Sabine dühödten azt sziszegte:
– Mind halottak vagytok.
Azzal kiviharzott a lakásból.
 
 
– Jól vagy? – kérdezte Hunt Bryce-tól, miközben végigmérte.
Bár a lány nyaka vöröslött, másodpercről másodpercre
gyógyult a sérülés. Bryce a homlokát ráncolta.
– Nem bántam volna, ha nem hajít a kanapénak.
Baxian, aki továbbra is az ajtóban állt, felnevetett.
Hunt a villámait támadásra előkészítve hátrafordult hozzá.
– Nincs jobb dolgod, mint engem követni?
–  Vészhelyzetnek tűnt – vágta rá Baxian. – Gondoltam,
elkélhet az erősítés. Főleg a reggeli kiruccanásod után. –
Elmosolyodott. – Attól féltem, követett valami az Isztrosz
túlpartjáról.
Hunt arcizmai olyan erősen megfeszültek, hogy belesajdult az
állkapcsa.
– Mi van Isaiah-val?
–  Mármint a szánalmas próbálkozásával, hogy elvonja a
figyelmemet? – horkant fel Baxian.
Még mielőtt Hunt reagálhatott volna, Ithan azt kérdezte a
Pokolfajzattól:
– Ismered Sabine-t?
Baxian arckifejezése elsötétedett.
– Futólag.
Abból, ahogyan Sabine viselkedett, ennél többről lehetett szó.
De Bryce ekkor azt kérdezte Ithantől:
– Mordoc… volt… Ő Danika apja?
Ithan lesütötte a szemét.
– Igen.
– Mármint ő nemzette. Neki köszönhette a génállományát.
Ithan szeme felizzott.
– Igen.
– És senkinek sem jutott eszébe, hogy ezt nekem is elmesélje?
–  Én is csak azért tudtam, mert egyszer eljött az Odúba, egy
évvel azelőtt, hogy megismertünk téged. Tőle örökölte Danika a
vérebképességét. Ez az ő titka volt, de most, hogy már meghalt…
–  Miért nem mondta el? – kérdezte Bryce a mellkasát
dörgölve.
Hunt megfogta a kezét. A hüvelykujjával végigsimított rajta.
 – Te szeretnéd, ha az a seggfej lenne az apád? – kérdezte.
– Nekem így is egy seggfej az apám – felelte Bryce, mire Ruhn
egyetértően felmordult. – Megértettem volna.
Hunt gyengéden megszorította a kezét.
–  Nem tudom, miért nem mondott neked semmit. – Ithan
lerogyott a kanapéra, a hajába túrt. – Egy nap Danika lett volna
az alfám, Sabine pedig mindannyiunk felett uralkodott volna.
Ha ők nem akarták, hogy kitudódjon, mit tehettem én?
Aztán Sabine száműzte Ithant, felmentette őt az ilyesfajta
kötelezettségei alól.
– Tényleg lenyomtad volna Sabine-t? – kérdezte Tharion.
– Lehet, hogy megpróbáltam volna – ismerte be Ithan.
Hunt füttyentett. De Baxian volt az, aki így szólt:
– Ma este nem nyertél volna.
Ithan felmordult.
– Kérdeztem a véleményed, kutya?
Hunt ide-oda járatta közöttük a pillantását. Érdekes, hogy
Ithan inkább kutyának tartotta őt, nem angyalnak. A jelek
szerint egy másik alakváltó szemében az állati formája volt a
fontosabb.
Baxian visszamorgott.
–  Szándékosan fogalmaztam úgy, hogy ma este. De máskor,
talán egy-két év múlva, kölyök, nyerhetnél.
– Mióta vagy ekkora szakértő a témában?
Ithan még mindig verekedni akart. Talán Baxian megérezte,
és arra készült, hogy kielégítse ezt az igényét. Behúzta a
szárnyát, a testtartása alapján harcra kész volt.
 Bryce a halántékát masszírozta.
–  Menjetek le az edzőterembe, vagy fel a tetőre, ha
egymásnak akartok esni! Légyszi! Már így is túl sok bútort
veszítettem. – Homlokráncolva nézett Ithanre.
Hunt felröhögött.
–  Majd együtt meggyászoljuk őket, Quinlan. Rendesen
elbúcsúzunk a dohányzóasztaltól. Holstrom mondja a
gyászbeszédet, tekintve, hogy ő törte össze.
Megrezzent a telefonja, és amikor előhúzta, Isaiah üzenete
várta. Minden ok?
Visszaírt: Igen. Arra?
Celestinának nem tetszik, hogy elmentél. Nem szólt semmit, de
látom rajta. Baxian is lelépett.
Bassza meg! Hunt azt válaszolta: Mondd meg neki, hogy
vészhelyzet volt, és Baxiannek segítenie kellett.
Utánad ment?
Csak idegesíteni akart, hazudta Hunt.
Jól van. Légy résen!
Ithan Ruhnhoz fordult:
– Elfogadom az ajánlatodat.
Hunt két szemöldöke összecsúszott.
– Miféle ajánlatot? – kérdezte Bryce.
Ruhn végigmérte a húgát, majd azt felelte:
– Hogy költözzön oda hozzánk. Mert nálatok kurva vékonyak
a falak.
–  De hát én akartam a kölyökkel barátkozni! – tettetett
felháborodást Tharion.
 – Bocs, hogy ilyen fülledt itt a levegő, Ithan – motyogta Bryce.
Hunt felnevetett, Ithan viszont nem. Nem is nézett Bryce-ra.
Fura.
Ruhn Ithanhez fordult:
–  Jól van. Megküzdesz előbb ezzel a seggfejjel, vagy
mehetünk? – kérdezte Baxian felé biccentve.
Hunt teljes mozdulatlanságba dermedt. Készen arra, hogy
vagy közbelépjen, vagy levezényelje az összecsapást.
Ithan egy sportoló precizitásával és összpontosításával
végigmérte az angyalt.
Baxian hívogatóan mosolygott.
Hányszor is látta Hunt ezt az arckifejezést, mielőtt a
Pokolfajzat nekiesett valakinek?
Ithan bölcsen megrázta a fejét.
– Majd máskor.
Három perccel később Ithan már ki is lépett a folyosóra
Ruhnnal és Tharionnal. Utóbbi kénytelen volt ismét jelenteni a
királynőjének.
–  Ithan! – szólalt meg Bryce, még mielőtt elmentek volna.
Hunt a konyhából figyelte, hogy a lány kilép a folyosóra, majd
megtorpan, mintha vissza kellene fognia magát. – Azért jó
csapatot alkottunk.
Hunt ebből a szögből nem látta Ithan arcát, de hallotta, hogy
halkan azt feleli:
– Igen. – Csilingelt a lift. Majd: – Tényleg így volt.
Hunt esküdni mert volna, hogy a farkas hangjában bánat
csendül.
 Aztán Bryce már vissza is jött a lakásba, egyenesen Hunt felé
tartott, úgy festett, mint aki mindjárt a karjába zuhan a
fáradtságtól. Amikor észrevette Baxiant, megtorpant.
– Tetszik a kilátás?
Baxian felhagyott a bámészkodással.
– Szép lakás. Minek jött ide Sabine?
Bryce a körmét tanulmányozta.
– Felcseszte, hogy befogadtam Ithant, miután ő kidobta.
– De már tudsz róla, mi történt köztük Mordockal.
Nem kérdés volt.
– Te is tudtad? – kérdezte Hunt.
Baxian megrándította a vállát.
– Éveket töltöttem az Ünővel meg azokkal, akik őt szolgálják.
Kiderült egy-két érdekesség.
–  Mi történt, amikor Mordoc meglátogatta Danikát? –
kérdezte Bryce.
–  Nem sült el jól. Amikor visszajött Sandriel kastélyába… –
Baxian Hunthoz fordult. – Emlékszel, amikor megette azt az
emberpárt?
Bryce fuldokolni kezdett.
– Hogy mit csinált?
– Igen – préselte ki magából Hunt.
–  Azután történt, hogy visszajött az Odúból – magyarázta
Baxian. – Annyira dühös volt, hogy meggyilkolt egy emberpárt,
akikbe az utcán botlott bele. A férfi még életben volt,
kegyelemért könyörgött, amikor már ette a nőt.
– Solas kibaszott tüzére! – lehelte Bryce, és megragadta Hunt
kezét.
–  Sabine jól tette, hogy figyelmeztetett, tartsátok távol
magatokat tőle – mondta Baxian, majd megindult az ajtó felé.
Hunt felmordult.
– Nem gondoltam volna, hogy valaha idejön.
–  Remélhetőleg nem marad sokáig – felelte Baxian anélkül,
hogy hátranézett volna.
Bryce eleresztette Hunt kezét, és azt kérdezte:
– Miért jöttél ide, Baxian?
Az angyal alakváltó megtorpant.
–  Úgy láttam, Athalarnak segítségre van szüksége. Végül is
társak vagyunk. – Vad volt a vigyora, gúnyos. – És még
számomra is kínzás volt végignézni, ahogy Celestina és Ephraim
eljátssza, mennyire bejönnek egymásnak.
De Bryce-t ennyivel nem lehetett lerázni.
– Ma reggel is ott voltál a Fekete kikötőben.
– Azt kérdezed, kémkedem-e utánatok?
– Ez az egyik magyarázat, a másik az, hogy nagyon szeretnél
bejutni a menők klubjába.
–  Egy jó kém mindent tagadna, és azt mondaná, hogy
paranoiás vagy.
– De te… nem vagy jó kém?
– Nem vagyok én semmiféle kém, csak paranoiás vagy.
Hunt mosolyogva figyelte, hogy Bryce a szemét forgatva az
ajtóhoz sétál. Miközben becsukta Baxian mögött az ajtót, még
odaszólt neki:
– Egykettőre be fogsz itt illeszkedni.
  
 
–  Miért mondtad azt neki? – kérdezte Hunt, ahogy aznap éjjel
ledőlt Bryce mellé az ágyba.
Bryce a vállára fektette a fejét.
– Mit?
– Hogy Baxian be fog illeszkedni itt.
– Féltékeny vagy?
– Csak… – Hunt nagyot sóhajtott, a mellkasa kitágult. – Rémes
alak.
–  Tudom. Hülyeségeket beszélek, Hunt, ne gondolj túl sokat
mögé!
–  Nem, nem arról van szó. Csak… Rémes alak. Tudom, hogy
az. De én sem voltam jobb nála.
Bryce megérintette az arcát.
– Te jólelkű vagy, Hunt.
Már nagyon sokszor győzködte erről.
–  Azt mondtam Celestinának, hogy számíthat rám, amíg
Ephraimmal van, aztán otthagytam. Egy jólelkű férfi nem csinál
ilyet.
–  Azért hagytad ott, hogy megmentsd a párodat a gonosz
farkastól.
Hunt megpöckölte Bryce orrát, és az oldalára fordult, a
szárnyai szürke falat képeztek mögötte.
– Döbbenet, hogy Mordoc Danika apja.
–  Döbbenet, hogy a lelkünkből elsőfénykaja lesz – kontrázott
rá Bryce. – Meg hogy az Ünő idehozta a rémfarkasait. Meg hogy
a Holtkirály egy kibaszott pszichopata.
Hunt nevetése végigmorajlott rajta.
– Húzós napunk volt.
–  Szerinted mi történt a Csontnegyedben a villámaiddal, az
elsőfénnyel meg mindennel?
– Mi ütött beléd, hogy úgy a villámaim elé ugrottál?
– Bevált, nem?
Hunt haragosan rámeredt.
–  Tudod, hogyan szerezte Baxian azt a sebhelyet a nyakán?
Én voltam. A villámaimmal. És az a támadás semmi volt ahhoz
képest, ami a Csillagkardot érte.
– Igen, igen, kemény, okos férfi vagy, aki jobban tudja, én meg
a forrófejű nő, akit folyton bajba kevernek az érzései…
– A rohadt életbe már, Quinlan!
Bryce a tenyerébe támasztotta a fejét.
– Szóval fogalmad sem volt róla, hogy képes vagy rá? Hogy el
tudod szívni a mágiát a Holtak kapujából, aztán villámokká
tudod alakítani?
–  Nem. Eszembe sem jutott, hogy bármit a villámaimba
vezessek, amíg a Verem hercege fel nem vetette a múltkor. De…
logikusnak tűnt. Te is elszívtad tavasszal a mágiát a
Szívkapuból, és Sofie Renast is valami hasonlóra képes
viharmadárként, úgyhogy… Még ha a Verem hercege ültette is el
a bogarat a fülemben, bölcsebbnek tűnt megpróbálkozni vele,
mint hagyni, hogy felfaljanak.
–  Tisztára… – Bryce megmozgatta az ujjait a levegőben. –
Bevadultál a villámaiddal.
 Hunt csókot nyomott a homlokára, végigsimított a csípőjén.
– Egy kicsit kiborulok, amikor valami az épségedet fenyegeti.
Bryce megpuszilta Hunt orrhegyét.
– Te alfalágyult! – De aztán hátrahanyatlott az ágyon, a karját
a feje alá dugta. – Szerinted létezik nyughely a lelkünk
számára? – A plafonra meredve felsóhajtott. – Mármint, ha
meghalunk, és nem kelünk át sehova… akkor mi lesz velünk?
– Szellemekké válunk?
Bryce a homlokát ráncolta.
– Veled is csak többen vagyunk.
Hunt felnevetett, ő is a feje alá dugta a kezét. Bryce az angyal
lábszárára fektette a bokáját, aztán csak feküdtek ott néma
csendben, a plafont bámulva.
Hunt idővel így szólt:
– Elcserélted a nyughelyedet a Csontnegyedben Danikáéért.
–  Tekintve, hogy mi történik odaát, eléggé megnyugodtam
ezzel kapcsolatban.
–  Megértem. – Hunt megfogta Bryce kezét, összefűzte az
ujjaikat a szíve felett. – De bárhová kerülsz is, miután vége a
földi életednek, Quinlan, veled akarok menni.
 36.

A híd kellemesen csendesnek bizonyult Ruhn eszelős napjához

képest.
Amikor korábban hazaért Holstrommal, Flynn és Dec épp a
maguknak rendelt öt pizzával tömte a fejét. Előbbi felvont
szemöldökkel reagált Ruhn bejelentésére, miszerint a negyedik
hálószoba – egy undorító koszfészek, ahová éveken át minden
egyes buli előtt behajigálták a szarjaikat – mostantól Ithané. A
farkas az első este a kanapén alszik, aztán holnap kipucolják a
szobát. Declan csak vállat vont, adott egy sört Ithannek, aztán
magához húzta a laptopját, nyilván nézte tovább a galériáról
készült felvételeket.
Flynn jó alaposan szemügyre vette a farkast, aztán ő is vállat
vont. Elég egyértelmű volt az üzenet: igen, Holstrom farkas, de
amíg nem szidja a tündéreket, meglesznek. Egy farkas még
mindig jobb, mint egy angyal.
A férfiak egyszerűek. Könnyű velük szót érteni.
Nem úgy, mint a híd túlfelén álló, lángok övezte nővel.
Szia, Nap!
 Azt kívánta, bár leülhetne valahová. Csak egyetlen kibaszott
pillanatra. Gyakorlatilag aludt, persze, de…
A mindenit! Puha fotel jelent meg féllépésnyire tőle. Ruhn
leroskadt rá, felsóhajtott. Tökéletes!
Horkantás hallatszott, majd egy újabb ülőalkalmatosság
jelent meg. Egy vörös bársonnyal borított dívány.
Nagyon puccos! – jegyezte meg Ruhn, ahogy Nap leheveredett
rá.
Iszonyúan hasonlított Lehabah-ra, fájdalom mart Ruhn
mellkasába a látványtól.
Zavar, hogy így látsz.
Nem, felelte Ruhn. Azon töprengett, vajon hogyan olvas
benne ilyen könnyedén a nő, amikor éjszaka és csillagok
rajzolják az arcvonásait. Nem, csak… Elvesztettem egy barátot
pár hónapja. Nagyon szeretett egy ehhez hasonló díványon ülni.
Tűzszellem volt, úgyhogy ez az egész tüzes külső… Nagyon
emlékeztetsz rá.
Nap oldalra billentette a fejét, a lángok vele együtt mozdultak.
Hogyan halt meg?
Ruhn emlékeztette magát, hogy nem árulhat el túl sokat.
Hosszú történet. De a… egy szerettemet mentette meg.
Akkor hősies halált halt.
Ott kellett volna lennem. Ruhn hátradőlt, a végtelen sötétséget
fürkészte a fejük felett. Nem lett volna szabad ilyen áldozatot
hoznia.
Feladtad volna az életedet egy tűzszelleméért? Nem csendült
lenézés a kérdésben, egyedül színtiszta kíváncsiság.
 Igen. Fel. Ruhn visszanézett a nőre. Mindegy is, a lényeg, hogy
átadtuk az információt. Majdnem lebuktunk, de megcsináltuk.
Nap kissé kihúzta magát.
Ki előtt?
Mordoc előtt. Meg az Ünő előtt. A Hárpia előtt.
A nő megdermedt. A tüze megint ibolyaszínben játszott.
Nagyon veszélyesek. Ha elkapnak, örülhetsz, ha csak
megölnek.
Ruhn a térdére tette a bokáját.
Hidd el, én is tudom.
Mordoc szörnyeteg.
Az Ünő is. Meg a Hárpia is.
Mindannyian… Hol vagy most?
Ruhn habozott, majd azt felelte:
Lunathionban. Akár el is árulhatom, elég megnézned a híreket,
és te is könnyedén kiderítheted, hol vannak.
Nap a fejét rázta, a lángok ide-oda libbentek.
Túl sokat árulsz el.
Te meg nem mondasz eleget. Bármi újdonság a rakományról a
Gerincen?
Nem. Azt hittem, azért hívtál, hogy te mondj el nekem valamit.
Nem. Gondolom… az elmém önmagától hívott.
Nap őt figyelte. És bár nem látta az arcát, ahogy a nő sem az
övét, még sosem érezte magát ilyen meztelennek.
Valami felzaklatott, szólalt meg Nap halkan.
Honnan tudja?
Elég… nehéz napom volt.
 Nap felsóhajtott. Lángnyelvek nyaldosták.
Nekem is.
Tényleg?
Aha. Ugratta ezzel a szóval, a korábbi beszélgetésükre
emlékeztette. Szóval van humorérzéke.
Nap így folytatta:
Akikkel együtt dolgozom… Nos, Mordoc hozzájuk képest olyan,
mint azok az édes kis vidrák a városodban. Akadnak napok,
amikor nehezen viselem. Mint például ma is.
Vannak legalább barátaid, akikre támaszkodhatsz? – kérdezte
Ruhn.
Nincsenek. Soha életemben nem volt egyetlen igaz barátom
sem.
Ruhn arca megrándult.
Ez… nagyon szomorú.
Nap fújt egyet.
Tényleg az.
Nem hiszem, hogy eljutottam volna idáig a barátaim nélkül.
Meg a húgom nélkül.
A hozzám hasonlóknak, akiket sem barátok, sem család nem
támogat, egyedül kell megoldaniuk a gondjaikat.
Nincs családod sem? Szóval igazi magányos farkas vagy.
Elhallgatott, majd hozzátette: Apám egy rohadék, úgyhogy…
gyakran azt kívánom, bár úgy lennék ezzel a kérdéssel, mint te.
Van családom. Nagyon befolyásosak. Nap lángoló öklére
támasztotta a fejét. Ők is rohadékok.
Igen? Megégetett apád valaha azért, mert engedély nélkül
megszólaltál?
Nem. De megkorbácsolt, amiért ima közben tüsszentettem.
Tehát nem Aszter. Az Asztereknek nincs családja. Sem
gyereke. Sem szülője. Ők csak úgy vannak.
Ruhn meglepetten pislogott.
Jól van. Egyikünk sem tud rákontrázni a másikra.
Nap halkan, lágyan felnevetett, és a hang mintha gyengéden
végigsimított volna Ruhn bőrén.
Tragikus ez a hasonlóság.
Valóban. Ruhn elmosolyodott, pedig Nap nem láthatta.
A nő így szólt:
Mivel hatalmi pozícióban vagy, feltételezem, hogy az apád is.
Nem érhettem el mindezt egyedül?
Fogalmazzunk úgy, hogy mást súg a megérzésem.
Ruhn vállat vont.
Jól van. És?
Tudja, hogy a lázadókkal szimpatizálsz?
Amit tettem, az már túlmutat a szimpatizáláson, de… nem.
Megölne, ha tudná.
Mégis kockáztatod az életedet.
Mire vagy kíváncsi egész pontosan, Nap?
A nő elhúzta a száját. Legalábbis az alapján, amennyit Ruhn
látott belőle.
Felhasználhatnád a hatalmadat, a rangodat arra, hogy aláásd
az apádhoz hasonlók tekintélyét. Így is lehetnél a lázadás titkos
ügynöke, ahelyett hogy üzeneteket közvetítesz.
Nem tudhatja, ki ő, ugye? Ruhn fészkelődni kezdett a
fotelben.
Őszintén? Nem erősségem a játszmázás, apám viszont mesteri
szinten űzi. Ez inkább nekem való feladat.
És akkor apád hatalmon marad?
Aha. Az összes seggfej hatalmon marad, nem? Ki szegülne
szembe velük?
Mi. A hozzánk hasonlók. Egy nap.
Ruhn felhorkant.
Még ezt az idealista baromságot! Nyilván te is tudod, hogy ha a
lázadás sikerrel jár, akkor háború robban ki a házak közt a
dominanciáért, nem?
Ha ügyesen játsszuk ki a lapjainkat, akkor nem. Nap halálosan
komolyan beszélt.
Miért beszélsz nekem ilyesmiről? Azt hittem, hogy… nem
akarsz személyes dolgokat megosztani velem.
Fogjuk rá, hogy a nehéz napom miatt.
Jól van, mondta Ruhn.
Hátradőlt a fotelében, elhallgatott. Meglepő módon Nap
ugyanígy tett. Hosszú perceken át ültek néma csendben, majd a
nő így szólt:
Időtlen idők óta senkivel nem beszélgettem így.
Mikor volt a legutolsó alkalom?
Olyan régen, hogy gyakorlatilag el is felejtettem, milyen
önmagamnak lenni. Mintha már nem is létezne a valódi énem. Ha
le akarunk számolni a szörnyetegekkel, nekünk magunknak is
szörnyeteggé kell válnunk. Ezt szokás mondani, nem?
Legközelebb megidézünk pár sört meg egy tévét is. A végére
megint normális leszel te is.
Nap nevetése tisztán csengett. Férfias, ősi érzést ébresztett
Ruhn mellkasában.
Eddig még csak boroztam.
Ruhn hátrahőkölt.
Ne már!
A sört nem ítélik megfelelőnek egy ilyen születésű nő számára.
Amikor elég idős lettem, megkóstoltam, mert… lázadni akartam
a családom ellen, de nem ízlett.
Ruhn megjátszott szörnyülködéssel rázta a fejét.
Gyere el hozzám Lunathionba valamikor, Nap! Kirúgunk a
hámból.
Tekintve, hogy ki tartózkodik épp a városodban, inkább nem.
Ruhn összevonta a szemöldökét. Igaz.
Napfény is észbe kapott, nyilván felrémlett neki, miért
vannak itt.
Lehet már tudni, hol csapnak le a lázadók a Gerincen a
szállítmányra?
Fogalmam sincs. Én csak közvetítek, tudod.
Átadtad nekik, amit az Aszterek új mechaprototípusáról
mondtam?
Aha.
Ne feledjétek, hogy az a legértékesebb a vonaton! A többit
hagyjátok!
Miért nem robbantjuk fel az egész Gerincet, hogy elvágjuk az
utánpótlás útvonalát?
Napfény tüze sercegett.
 Többször is megpróbáltuk már. Minden egyes alkalommal
megakadályozták. Vagy elárult bennünket valaki, vagy
félresiklott valami. Egy ilyen támadáshoz rengetegen kellenek,
sok titokkal jár, precízen kell végrehajtani. Te tudod, hogyan kell
robbanószerkezetet gyártani?
Nem. De mágiával is meg lehet oldani.
Ne feledd, hogy ez a lázadás főleg emberekből áll, a vanír
szövetségeseik nem szeretnék felfedni magukat. Az emberi
képességekre és találékonyságra kell alapoznunk. Rengeteg
erőfeszítésbe telik annyi robbanószert összeszedni, hogy komoly
csapást mérhessünk a Gerincre. Főleg így, hogy az Ophion ennyi
embert veszített az utóbbi időben. A szakadék szélén állnak.
Megvetés csöpögött a hangjából, ahogy hozzátette: Ez nem
valami videójáték.
Én is tudom! – morogta Ruhn.
Napfény lángjai valamelyest szelídültek.
Igazad van. Nem lett volna szabad ezt mondanom.
Bocsánatot kérhetsz rendesen is. Nem kell így körbetáncolni.
Halk nevetés szállt.
Rossz szokásom.
Ruhn szalutált.
Rendben, később találkozunk, Nap! Egy kicsit reménykedett,
hogy a nő mond majd valamit, amivel folytatja a beszélgetést,
amivel marasztalja.
De Nap és a díványa fantomszéllel szálló parázzsá halványult.
Viszlát, Éj!
 
  
Ithan Holstrom még sosem járt egyetlen rendes
tündérotthonban sem. A CCE-s naplabdacsapatában volt ugyan
két tündér, de mindkettő a tartomány másik feléből származott,
úgyhogy sosem nyílt alkalma meglátogatni őket, megismerkedni
a családjukkal.
Ruhn herceg háza elég menőnek tűnt. Arra a lakásra
emlékeztette, ahol Connor, Bronson és Thorne lakott. Ami azt
illeti, az csak pár saroknyira volt innen a régi, ócska bútorokkal,
egy óriási tévével meg egy teli bárszekrénnyel. A foltos falakra
sportcsapatok plakátját ragasztották.
Nem bánta, hogy a kanapén kell aludnia. Akár a verandán is
aludt volna, csak ne kelljen ott lennie, ahol Bryce és Hunt
éjszakázik.
A tévé feletti óra hetet mutatott, amikor Ithan felkelt és
lezuhanyozott. Bőséggel használta Tristan Flynn drága
samponjait és testápoló termékeit, mindegyiken felirat
figyelmeztette, miszerint: FLYNNÉ! NE NYÚLJ HOZZÁ, RUHN!
MOST KOMOLYAN NE!
Ruhn odaírta az egyik flakonra a macskakaparás alá: AMÚGY
SEM SZERETI SENKI A FURA SAMPONODAT!
Flynn azt körmölte a flakon legaljára: AKKOR MIÉRT
MARADT BELŐLE ILYEN KEVÉS? ÉS MIÉRT ILYEN FÉNYES A
HAJAD? SEGGFEJ!!!
Ithan röhögött, pedig közben sajgott a szíve. Régen ő is pont
ugyanígy volt a bátyjával.
A bátyjával, aki már vagy másodfény, vagy hamarosan azzá
lesz.
A gondolat hányingerré változtatta a feltámadó éhségét.
Felöltözött, lement a földszintre – a három tündérférfi még
aludt –, és a füléhez emelte a telefonját.
Tharion hangpostája, ha nem érsz el, küldj egy vidrát!
Hát jó.
Egy órával később, miután ránézett a galéria felvételei közt
Danikát kereső programra, Ithan megindult az Isztrosz felé.
Útközben vett magának egy jeges kávét. Elfojtotta a mosolyát,
miközben átnyújtott egy ezüstmárkát a sárga mellény
névtáblája szerint Fitzroy névre hallgató, bajszos vidrának.
Leült az egyik padra az Isztrosz mellett, és csak nézte a folyót.
Előző este meg akart küzdeni Sabine-nel. Konkrétan
elgondolkozott rajta, milyen íze lenne a nő vérének, amikor
átharapja a torkát, de… A Pokolfajzat szavai megragadtak az
elméjében.
Connor alfa volt, aki elfogadta a másodparancsnoki rangot,
mert hitt a Danikában rejlő potenciálban. Ithan azért került
Amelie falkájába, mert nem volt hová mennie.
De előző este, amikor Bryce odalépett mellé, és Sabine
megrettent kettejüktől… egy pillanatra újra átélhette, milyen
volt régen. Nem pusztán farkasként egy falkában, hanem
játékosként is egy csapatban – összedolgozni, mintha egyként
gondolkoznának, egyként éreznének. Régen így gondolt saját
magára és Bryce-ra.
A kibaszott Ünő elmehet a picsába! Ithan nem értette, hogy
jött rá a nő minderre, de kinyírja, ha még egyszer bárki – főleg
Bryce – előtt szóba meri hozni. Ez az egész egyedül rá tartozik,
és most már egyébként is a múlté. Két évet töltött Bryce nélkül,
volt ideje helyre tenni magában a dolgot, és bár nehéz volt a
lány közelében, Connor halála előtt sem beszélt senkinek az
érzéseiről, most pedig aztán főleg nem fog.
Az Ünőnek egyvalamiben viszont tényleg igaza volt:
korábban érkezett aznap, a bátyja első egyetemi évében a
kollégiumba, meg akart ismerkedni azzal az elképesztő,
gyönyörű, vicces kollégistával, akiről Con folyamatosan
áradozott. És miközben végigsétált a félhomályos, szőnyeggel
borított folyosón, belefutott… hát, egy elképesztő, gyönyörű,
vicces kollégistába.
Teljesen odáig volt tőle. Bryce volt a legdögösebb csaj, akit
valaha látott. A mosolya megmelengetett valami eldugott részt
Ithan mellkasában, ami a szülei halála után jegessé és sötétté
vált, és az a whiskey-színű szempár mintha… látta volna őt. Őt
magát. Nem a naplabdajátékost, a sztársportolót vagy bármi
ilyesmit. Csak őt. Ithant.
Tíz percig beszélgettek a folyosón, még a nevüket sem árulták
el egymásnak. Ő Connor öccseként mutatkozott be, Bryce pedig
sehogy, és Ithan nem is kérdezett rá a nevére. Mire Connor
kidugta a fejét a folyosóra, már eldöntötte, hogy feleségül veszi
ezt a lányt. Bejut a CCE-re, itt fog naplabdázni, nem a
Korinthosz Egyetemen, ahová már régóta csalogatták,
megkeresi ezt a lányt, aztán elveszi feleségül. Az iránta érzett
ösztönös vonzalom alapján úgy sejtette, talán még egy párt is
alkotnak. És ezzel el is van intézve a dolog.
 Aztán Connor megszólalt:
– Látom, megismerkedtél Ithannel, Bryce!
Ithan azt kívánta, bár elnyelné az undorító kollégiumi
szőnyeg.
Tudta, hogy kibaszott nagy hülyeség. Tíz percet beszélt csak
Bryce-szal, mielőtt kiderült, hogy ő az a lány, akiért a bátyja úgy
odáig van, mégis… kikészítette. Eljátszotta a közömbös barátot,
úgy tett, mintha bejönne neki Nathalie, hogy legyen miről
panaszkodni. A kispadon ülve szenvedett, miközben Connor
éveken át kerülgette Bryce-t.
Sosem árulta el a lánynak, hogy Connor azért hívta el
randizni végül aznap este, mert ő megmondta neki, hogy vagy
összekapja magát, vagy hagyjon másnak is lehetőséget. Nem
pont így, persze, úgy fogalmazott, hogy a bátyja ne fogjon
gyanút, hiszen mindig ügyelt a szavaira, amikor Bryce-ról
beszélt, de addigra elege lett. Egyszerűen elege volt, hogy a
bátyja folyton tétovázik, míg Bryce egyik lúzerrel jár a másik
után. Ithan eldöntötte, hogy ha Connor nem lép végre, akkor
előáll ő a farbával. Vállalja a kockázatot, kideríti, vezet-e
valahová a kettejük közötti szikra.
De Bryce igent mondott Connornak. Aztán Connor meghalt.
És amíg a krisztallosz meggyilkolta Connort, Bryce valaki
mással dugott a Fehér Holló mosdójában.
Ithan nem értette, hogyhogy nem keletkezett egy fekete lyuk
ott, ahol állt, amikor mindez kiderült számára. Darabokra
hullott a világ, mintha ő maga csillag lett volna, ami egyszerűen
csak feladta a küzdelmet, és kihunyt.
 Sóhajtva hátradőlt a padon. Az elmúlt néhány napban úgy
érezte, kidugta végre a fejét abból a fekete lyukból. Most, hogy
kiderült, Connor meg a falka lelke a Holtak kapujában végzi,
úgy érezte, visszacsúszik.
Tudta, hogy Bryce is dühös. Hogy őt is felzaklatta a gondolat.
De neki most már ott van Athalar.
És Ithan egyáltalán nem haragudott rájuk emiatt. Nem, ezt az
egészet már maga mögött hagyta, de… még mindig nem tudta,
mihez kezdjen magával, amikor Bryce-szal beszélt. A lánnyal,
akiről szent meggyőződéssel hitte, hogy egy nap a felesége, a
párja, a gyerekei anyja lesz.
Hányszor eljátszott a gondolattal, hogy Bryce-szal és a
gyerekekkel közösen kinyitják a téli napfordulós ajándékokat,
körbeutazzák a világot, amíg ő naplabdázik, nevetve, a barátaik
társaságában öregszenek meg itt, ebben a városban.
Örült, hogy már nem kell Bryce lakásában élnie. Miután
Sabine és Amelie kirakta, nem volt hová mennie, és az biztos,
hogy nem tervezett semmiféle hatalomátvételt Bryce-szal
közösen, hiába rettegett ettől Sabine… Mindenesetre hálás volt,
hogy Ruhn felajánlotta, lakjon náluk.
– Egy kicsit korán van, nem? – szólt ki Tharion a folyóból, erős
farokúszója a vizet kavarta alatta.
Ithan felállt a padról, hogy a vízben lebegő sellőhöz sétáljon.
Nem udvariaskodott, azonnal a lényegre tért:
– Át tudsz vinni a Csontnegyedbe?
Tharion pislogott egyet.
– Nem. Kivéve, ha azt akarod, hogy felfaljanak.
 – Csak juttass el a partig!
– Nem tehetem. Kivéve, ha én is azt akarom, hogy felfaljanak.
A folyami fenevadak megtámadnának.
Ithan összefonta a karját.
– Meg kell keresnem a bátyámat. Tudnom kell, jól van-e.
Gyűlölte a Tharion arcára kirajzolódó szánalmat.
– Nem tudom, mit tehetnél érte. Akár jól van, akár… nem.
Ithan torka kiszáradt.
–  Tudnom kell. Ússzunk el a Szunnyadó Város mellett, hátha
látom őt!
– Ahogy már mondtam, a folyami fenevadak miatt nem lehet.
– Tharion hátrasimította a haját. – De… meg kell találnom azt a
srácot, és nincs a Szunnyadó Városban. Talán két legyet
üthetnénk egy csapásra.
Ithan oldalra billentette a fejét.
– Van bármi ötleted, merre érdemes keresni?
–  Nincs. Úgyhogy nagy szükségem lenne némi
iránymutatásra.
Ithan összevonta a szemöldökét.
– Mi jutott eszedbe?
– Nem fog tetszeni. Bryce-nak sem.
–  Miért kell őt is belekeverni? – Ithan hangja éllel csendült,
nem tudott mit tenni ellene.
–  Mert ismerem a Hosszú Lábút, és tudom, hogy ő is jönni
akar majd.
– Ha nem mondjuk el neki, akkor nincs ilyen gond.
–  De még mennyire, hogy elmondom! Szeretném a helyén
tudni a golyóimat. – Tharion elvigyorodott, majd állal az Ithan
mögött elterülő város felé intett. – Menj, szerezz pénzt!
Aranymárkát, ne virtuálisat.
– Hová megyünk?
Nyilván valami kétes helyre.
Tharion tekintete elsötétedett.
– A misztikusokhoz.
 37.

–  Megtartjuk, tartjuk, tartjuk! – kántálta madame Kyrah, és

Bryce bal lába beleremegett az erőfeszítésbe, hogy egy helyben
tartsa a levegőben a jobbat.
Juniper eltökélt arckifejezéssel izzadt mellette. Tökéletes
pózban tartotta magát, nem húzta be a vállát, nem görbült a
gerince. Testének minden egyes vonala erőt és kecsességet
sugárzott.
– És most vissza a kezdőállásba! – utasította őket az oktató a
dübörgő zenét túlharsogva.
A balettet a legkevésbé sem ilyenre szokás táncolni, de Bryce
épp ezért imádta annyira ezt az órát: a balett feszes, precíz
mozdulatait ötvözte a klubok legnépszerűbb slágereivel. És
ezáltal valahogy sikerült mind a mozdulatokat, mind a zenét
jobban megértenie. Jobban ötvöznie. Élvezte a mozgást, nem
csak egyszerűen táncolt a múltban imádott zenére, miközben
arról álmodozott, hogy egy nap színpadra léphet. Itt, az Óváros
művésztömbjének napfényes stúdiójában nem volt olyan, hogy
valakinek nem megfelelő a testalkata.
 – Öt perc szünet – mondta madame Kyrah, a sötét hajú hattyú
alakváltó, majd a tükrös fal előtt álló székéhez sétált, hogy
meghúzza a vizespalackját.
Bryce a szemközti falnál hagyott cuccaihoz botorkált, és
felkapta a telefonját a balettrúd alól. Nem érkezett új üzenete.
Kellemesen csendesen alakult a délelőttje. Pont, ahogyan arra
szüksége volt.
Ezért is jött ide.
Azon túl, hogy egyébként is el akart jönni heti két
alkalommal, ma muszáj volt táncolnia, kiizzadni magából
minden egyes kavargó gondolatot. Junipernek nem mesélte el,
hogy mit derített ki.
Mégis mit mondhatna? Ja, amúgy, csak hogy tudd, a
Csontnegyed átbaszás, nagyjából biztos vagyok benne, hogy nincs
túlvilág, mert mindenkiből energia lesz, beterelnek minket a
Holtak kapujába, de egy kis részünket felfalja a Holtkirály,
úgyhogy… sok sikert!
Juniper homlokráncolva nézte a saját telefonját, miközben
kortyolt párat a vizespalackjából.
– Mi a helyzet? – kérdezte Bryce zihálva. Már attól is remegett
a lába, hogy egy helyben állt.
Juniper a sporttáskájára hajította a telefonját.
– Korinne Lescaut választották prímabalerinának.
Bryce eltátotta a száját.
– Tudom… – mondta Juniper, amikor leolvasta Bryce arcáról a
haragját.
Korinne két éve csatlakozott a társulathoz. Egyedül ebben az
egy évadban volt csak szólótáncos. És a CCB azt állította, idén
senkit sem fognak előléptetni.
– Ki akarnak baszni veled, tök egyértelmű – dühöngött Bryce.
June nagyot nyelt, mire Bryce ujjai begörbültek, mintha arra
készülne, hogy letépje a CCB összes rendezőjének és
tanácstagjának az arcát, amiért ilyen fájdalmat okoztak a
barátnőjének.
–  Nem mernek kirúgni, mert rengetegen jönnek azokra az
előadásokra, ahol én vagyok a szólótáncos, de tőlük telhetően
azért megbüntetnek – magyarázta June.
–  Mindezt azért, mert megmondtad pár gazdag
szemétládának, hogy elitista szörnyetegek.
–  Hiába hozok sok pénzt az előadásokkal, ha azok a gazdag
szemétládák milliókat adományoznak. – A faun megitta az
összes vizét. – Nem adom fel, addig dolgozom, amíg kénytelenek
lesznek előléptetni.
Bryce toppantott egyet a világos parkettán.
– Sajnálom, June!
A barátnője méltóságteljesen kihúzta magát, Bryce szíve
megszakadt a látványtól.
–  Azért csinálom, mert szeretem – mondta June, miközben
Kyrah visszahívta őket a helyükre. – Nem érdemlik meg a
haragomat. Ezt nem szabad elfelejtenem. – Visszadugott egy
kicsúszott göndör tincset a kontyába. – Van valami hír a sráccal
kapcsolatban?
Bryce megrázta a fejét.
– Nincs.
 És ezzel pontot is tettek a téma végére.
Kyrah újraindította a zenét, és ismét felvették a kezdőpozíciót.
Bryce verejtékezve, zihálva szenvedett az óra maradékában,
Juniper viszont még jobban koncentrált. Minden egyes
mozdulata precíz, tökéletes volt, végig a tükröt figyelte, mintha
saját magával küzdene. Az arckifejezése változatlan maradt,
amikor Kyrah megkérte, hogy mutassa meg a csoportnak,
hogyan kell tökéletesen végrehajtani harminckét fouettét, azaz
egy lábon forgást. Úgy pörgött, mintha maga a szél hajtaná, a
földön lévő patája egyetlen centimétert sem mozdult a
kiindulási helyéről.
Tökéletes gyakorlat. A tökéletes táncostól. És mégsem elég.
Amint véget ért az óra, Juniper máris elsietett, nem maradt
ott beszélgetni, mint máskor. Bryce hagyta, hadd menjen,
megvárta, amíg a csoport nagyja szintén távozik, majd odasétált
a tükör előtt halkan ziháló Kyrah-hoz.
– Hallotta, hogy Korinne-t előléptették?
A stúdióban hűvös volt, így Kyrah belebújt egy bő, rózsaszín
pulóverbe. Bár évek óta nem táncolt már a CCB színpadán,
mégis tökéletesen karbantartotta a testét.
– Meglepőnek találja? Én nem.
–  Nem tudna tenni valamit? Ön mégis a CCB egyik nagyra
becsült táncosa volt.
És most az egyik legjobb oktatójuk, már amikor nem épp
Bryce-ékat tanította itt.
Kyrah a homlokát ráncolta.
–  Én is éppúgy ki vagyok szolgáltatva a társulat kénye-
kedvének, mint Juniper. Hiába ő a legtehetségesebb táncos, akit
valaha láttam, hiába a legszorgalmasabb, ha egyszer egy
bebetonozott hatalmi hierarchiával próbál szembemenni. A
döntéshozók nem szeretik, ha a képükbe vágják az igazságot.
– De…
–  Megértem, miért akar segíteni. – Kyrah a vállára vette a
sporttáskáját, majd a stúdió kétszárnyú ajtaja felé indult. – Én is
szeretnék. De Juniper hozott egy döntést tavasszal. Most pedig
kénytelen szembenézni a következményekkel.
Bryce végignézte, ahogy a stúdió ajtaja becsapódik. Aztán
csak állt ott a napfényes teremben, a nyomasztó csendben. Azt a
pontot figyelte, ahol Juniper bemutatta a fouettéket. Majd
előhúzta a telefonját, és gyorsan rákeresett valamire.
Tárcsázott.
– Gorgyn igazgatóval szeretnék beszélni, kérem.
Bryce lába ütemesen dobolt a padlón, miközben a CCB
recepciósa válaszolt. Ökölbe szorított kézzel felelt neki:
–  Mondja meg neki, hogy őfelsége Bryce Danaan hercegnő
keresi!
 
 
Hunt halálra unta magát fekvőtámaszozás közben. Ha nem
szólt volna a fülében a hangoskönyv utolsó pár fejezete, talán el
is alszik a Comitium tetején végzett edzés során.
A reggeli nap erősen sütötte a hátát, a karját, a homlokát,
izzadság csöpögött róla a betonra. Érezte, hogy figyelik, de nem
törődött vele, csak csinálta tovább. Háromszázhatvanegy,
háromszázhatvankettő…
Árnyék vetült rá, elállta a napfény útját. Amikor felnézett, a
Hárpia vigyorgó képével találta szemközt magát, a nő sötét haja
lebegett a szélben. És a fekete szárnyak… Hát, már értette, mi
történt a napfénnyel.
–  Mi van? – kérdezte, miközben kifújta a levegőt, nem
szakította félbe a gyakorlatot.
– A csinoska látni szeretne. – A Hárpia hangja éllel, kegyetlen
derűvel csendült.
–  Celestinának hívják – morogta Hunt, majd a
háromszázhetvenedik fekvőtámasz után talpra ugrott. A Hárpia
végignézett a csupasz mellkasán, mire Hunt összefonta a karját.
– Beálltál hozzá küldöncnek?
– Ephraim küldönce vagyok, és mivel épp most dugta meg, én
voltam a legközelebb, ezért küldtek engem.
Hunt kis híján összerezzent ennek hallatán.
– Jól van.
Elkapta Isaiah pillantását a gyakorlókör másik feléről, és
jelezte, hogy elmegy. A saját gyakorlatait végző barátja intett.
Hiába segített előző este Baxian, tőle nem búcsúzott el. Erre
az egy órára csak az övék volt a hely, de Pollux nem jött fel
edzeni. Valószínűleg még ágyban volt az Ünővel. Naomi fél órát
várt rá, aztán elment ránézni a csapataira.
Hunt a verejtéket törölgette a homlokáról, miközben az
épületbe vezető üvegajtóhoz indult. A Hárpia követte. Hunt
gúnyos mosollyal hátranézett a válla felett:
– Viszlát!
 A Hárpia elvigyorodott.
– Oda kell kísérjelek.
Hunt megfeszült. Ebből semmi jó nem fog kisülni. Távolinak
érezte a testét, de sétált tovább a lift felé. Ha most azonnal
figyelmeztető üzenetet küld Bryce-nak, vajon lesz elég ideje
elmenekülni a városból? De lehet, hogy már elindultak érte…
A Hárpia lidércként követte.
–  Megjárod, hogy tegnap este úgy eltűntél – mondta a nő
gúnyosan, és belépett mellé a liftbe.
Tényleg! Az!
Hunt igyekezett palástolni a megkönnyebbülését, ahogy az
ereit savként maró idegesség elszivárgott. Nyilván ezért hívatja
Celestina. Jól megdorgálja, amiért rosszul viselkedett, de azt
kibírja.
Szerencse, hogy a Hárpia nem tudja, mi mindent művelt
mostanában.
Hunt a lift hátsó falának dőlve azon merengett, hogyan lenne
érdemes végezni a nővel. Ha villámot ereszt a fejébe, az
gyorsan megoldja a problémát, de közel sem annyira kielégítő,
mint ha a hasába döfi a kardját, aztán jól megforgatva felfelé
rántja.
A Hárpia behúzta fekete szárnyát. Nyúlánk és szikár volt,
keskeny arcához képest kissé nagy szemmel.
–  Mindig is inkább a farkaddal gondolkoztál, mintsem az
agyaddal – tette hozzá.
– Az egyik legjobb tulajdonságom.
Nem hagyja, hogy a nő felhúzza. Volt már rá példa korábban,
amikor még mindketten Sandrielnek dolgoztak, és mindig Hunt
járt pórul. Sandriel sosem büntette meg a nőt azokért a
harcokért, amik után az ő bőrét cafatokra szaggatták. Mindig őt
kínozták meg a „rendbontásért”.
A Hárpia sötét szélként lépett ki a kormányzói emeletre.
– Megkapod, amit megérdemelsz, Athalar.
– Te is.
Követte a nőt Celestina irodájának kétszárnyú ajtajához. A
Hárpia megtorpant, ökle egyszer koppant az ajtón. Celestina
mormolva jelezte, hogy szabad, mire Hunt belépett a
helyiségbe, és a Hárpia kíváncsi képébe vágta az ajtót.
Az égkékbe öltözött arkangyal makulátlanul festett, ragyogott.
Nem látszott rajta, hogy egész éjjel fent lett volna Ephraimmal.
Ahogy semmilyen más érzelem sem ült ki az arcára. Hunt
megállt az asztala előtt, és így szólt:
– Hívattál?
Laza testtartást vett fel, terpeszben állt, a kezét összekulcsolta
a háta mögött, a szárnyát magasra tartotta, de nem feszítette
meg.
Celestina kiegyenesített egy aranytollat az asztalán.
– Vészhelyzet volt tegnap este?
Igen. Nem.
– Magánügy.
– És úgy döntöttél, fontosabb, mint az, hogy engem támogass?
Bassza meg!
– Úgy láttam, kézben tartod a helyzetet.
Celestina összepréselte az ajkát.
 –  Reméltem, hogy amikor azt ígérted, fedezel, az az egész
estére vonatkozik. Nem csak egy órára.
– Sajnálom – mondta Hunt, és teljesen őszintén is gondolta. –
Ha bármi egyébről lett volna szó…
– Gondolom, Miss Quinlanhez volt köze.
– Igen.
–  És felfogod, mit jelent az, hogy a triariim egyik tagja úgy
döntött, egy tündérhercegnőnek segít a kormányzója helyett?
– Nem politikai dologról volt szó.
– A… párom nem így értelmezte. Megkérdezte, miért ment el
a triariim két tagja a szűk körű ünnepségünkről. Ennyire
kevésre tartanak vajon engem és őt is, hogy engedély nélkül
elrohannak segíteni egy tündérnemesnek?
Hunt a hajába túrt.
– Sajnálom, Celestina. Őszintén.
– Nyilván. – Celestina hangja hűvösen csengett. – Még egyszer
ne történjen ilyesmi!
Vagy mi lesz? – csúsztak ki kis híján Hunt száján a szavak. De
csak annyit felelt:
– Nem fog.
–  Azt akarom, hogy a következő két hétre költözz be a
kaszárnyába.
– Mi?
Végül is, akár ki is léphet, de akkor mégis mihez kezdene
magával?
Celestina pillantása acélos volt.
–  Utána visszatérhetsz Miss Quinlanhez. De azt hiszem, nem
árt emlékeztetnem téged… a helyes prioritásokra. És szeretném,
ha rendesen segítenél Baxiannek beilleszkedni. – Megigazított
néhány papírt az íróasztalán. – Elmehetsz.
Két hét itt. Quinlan nélkül. Nem érhet hozzá, nem dughatja
meg, nem fekhet mellette…
– Celestina…
– Viszlát!
Hunt dühös volt, frusztrált, mégis megnézte magának a nőt.
Jó alaposan.
Magányosnak tűnt. Magányos fénysugárnak a sötétség
tengerében. Támogatnia kellett volna előző este. De ha
választania kell Celestina és Bryce között, úgyis mindig, mindig
a párját választaná. Nem számít, mivel fizet érte.
A jelek szerint most azzal, hogy két hétig nem látja Bryce-t.
– Hogy alakultak a dolgok Ephraimmal? – kérdezte végül.
Nem tűnsz túl boldognak ahhoz képest, hogy nemrég lefeküdtél
a pároddal.
Celestina felkapta a fejét. Hűvös pillantása alapján Hunt már
előre tudta, hogy semmit sem fog megosztani vele.
– Az magánügy, hogy a te szavaiddal éljek.
Jól van.
–  Itt leszek egész nap, ha szükséged van rám. – Hunt az ajtó
felé indult, de még annyit azért megkérdezett: – Miért pont a
Hárpiát küldted értem?
Celestina karamellszín szeme megrebbent.
– Ephraim úgy gondolta, ő lenne a legalkalmasabb.
– Ephraim gondolta úgy?
 – Ő a párom.
– Igen, a párod, nem a gazdád.
Mágia ragyogott fel Celestina szárnyai, csigás haja körül.
– Vigyázz a szádra, Hunt!
– Igenis.
Hunt kilépett a folyosóra, és közben azon gondolkozott, vajon
felbosszantotta-e valamivel Urdot. Két hetet kell eltöltenie itt,
miközben egy csomó minden történik Bryce-szal, a lázadókkal,
Cormackel… Bassza meg!
Mintha a lázadók puszta gondolata idézte volna meg,
észrevette a szemközti falnak dőlő Ünőt. A Hárpiának már
nyoma sem volt. Az Ünő gyönyörű arcán békés kifejezés ült, de
arany szemében mintha Hél tüze égett volna.
– Helló, Hunt!
– Jöttél kihallgatni?
Hunt a felé a lift felé indult, amivel visszajuthatott a
gyakorlópályára. Fesztelenül lépkedett, arrogánsan. Mint akit a
legkevésbé sem zavar az Ünő jelenléte.
Bár Danaant teljesen kiakasztotta, Hunt épp elég időt töltött
Lidia Cervosszal ahhoz, hogy tudja, mivel idegesítse fel. És
hogyan kerülje a feszültséget. Azzal is pontosan tisztában volt,
hogy ha sikerülne vele kettesben maradnia, távol Mordoctól,
Polluxtól és a rémfarkaskíséretétől, akkor füstölgő romhalmaz
maradna csak belőle. És nahát… épp kettesben voltak!
Az Ünő is tudta ezt. Ettől volt olyan veszélyes. Lehet, hogy
most fegyvertelennek, védtelennek tűnt, mégis úgy viselkedett,
mint akinek egyetlen elsuttogott szavára maga a halál kel majd
a védelmére. Aki csettint egyet, és elszabadul a pokol.
Hunt már Sandriel birtokában volt, amikor az Ünő
csatlakozott hozzájuk, maga az arkangyal kérte, hogy legyen a
kémmestere. Lidia ekkor még nagyon fiatal volt, a húszas évei
elejét taposta. Épp akkor esett át a Zuhanáson, és a jelek szerint
nem állt rendelkezésére a mágia feneketlen kútja, szarvas
alakváltóként csak a gyorsaságára és a kegyetlenkedésben lelt
élvezetére támaszkodhatott. Az, hogy ilyen előkelő pozícióba
emelték, egyértelmű figyelmeztetés volt, miszerint jobb, ha nem
tesz keresztbe neki, ha egyszer Sandriel ennyire kedveli, akkor
olyasfajta vanír, aki bármilyen határt hajlandó átlépni. Pollux
gyakorlatilag azonnal udvarolni kezdett neki.
–  Mit akarsz? – kérdezte Hunt, miközben rábökött a lift
hívógombjára.
Száműzte elméjéből az Ophion és Emile gondolatát, valamint
mindazt, amit mostanában műveltek. A birodalomhoz hű
Umbra Mortis volt, semmi más.
– Ruhn Danaan barátja vagy, igaz?
Solas kibaszott tüzére! Hunt megregulázta az arcizmait.
–  Nem mondanám, hogy barátok vagyunk, de igen,
összejárunk néha.
– És mi a helyzet Ithan Holstrommal?
Hunt vállat volt. Nyugalom… Csak nyugodtan!
– Rendes srác.
– Na és Tharion Ketos?
Hunt szándékosan nagyot sóhajtott. Oldotta kissé a
mellkasába gyűlő feszültséget.
 – Nincs még korán egy ilyen kihallgatáshoz?
Bassza meg, az Ünő máris Bryce nyomában jár? Az egyik
talpnyalója, talán Mordoc odament a lakásukhoz, amíg az Ünő
sarokba szorítja Huntot itt, a liftnél?
Az Ünő elmosolyodott, de nem olyan szélesen, hogy
kivillanjanak a fogai.
– Kipihenten keltem ma reggel.
– Pollux olyan kibaszott unalmas, hogy átalszod a vele töltött
időt?
Hunt legnagyobb meglepetésére az Ünő felvihogott.
–  Sandriel sokkal többet is kihozhatott volna belőled, csak
nem volt elég kreatív.
–  Nagy kár, hogy jobban szerette a szerencsejátékot, mint az
én kínzásomat!
Hálát adott az isteneknek, hogy Sandriel egy csomó adósságot
felhalmozott, és a pénzügyeit rendezendő kénytelen volt eladni
őt Micah-nak.
–  Nagy kár, hogy meghalt! – Az arany szempár felcsillant.
Igen, az Ünő pontosan tudta, ki a felelős az arkangyal haláláért.
A liftajtó kinyílt, Hunt pedig belépett. Az Ünő követte.
– Miért kérdezősködsz a barátaimmal kapcsolatban?
Mennyi ideje van figyelmeztetni őket? Ha mind
elmenekülnének a városból, azzal a bűnösségüket
bizonyítanák?
– Azt hittem, csak összejártok néha.
– Ne lovagolj a szavakon!
Az Ünő halovány, semmitmondó mosolya felbosszantotta
Huntot.
–  Még egy Lunathionhoz hasonló, modern városban is elég
különös csapatot alkottok. Egy angyal, egy farkas, egy
tündérherceg, egy sellő és egy félember lotyó. – Hunt felmordult
az utolsó szó hallatán, a dühe eltörölte a félelmét. – Mint valami
rossz vicc eleje.
– Ha kérdezni akarsz valamit, Lidia, akkor hajrá! Ne húzd az
időt!
A liftajtó kinyílt, és feltárult előttük a gyakorlópályára vezető,
izzadságszagú folyosó.
– Csak felfigyeltem egy különös dologra. Kíváncsi vagyok, mi
olyan… izgalmas, hogy ennyi különböző erejű, fajú, házhoz
tartozó személy épp Bryce Quinlan lakásán jár össze.
– Tök jól tudunk nála videójátékozni.
Az Ünő kuncogása fenyegetően csengett.
– Idővel kiderítem, te is tudod. Mindig mindent kiderítek.
– Alig várom! – vetette oda Hunt, és megindult az ajtó felé.
Sötét alak tornyosult előttük. Baxian. Az Ünőt figyelte. Hűvös
volt a pillantása, mégis fürkésző.
A nő megtorpant.
Az Ünő megtorpant.
– Lidia! – szólalt meg Baxian.
Az Ünő színtelenül annyit felelt:
– Baxian!
– Épp téged kerestelek.
Baxian biccentett Huntnak, hogy elmehet, innen átveszi a
dolgot.
 – Azt akarod elmagyarázni, hogy miért tűntél el éjszaka Hunt
Athalarral együtt? – kérdezte az Ünő. A kezét összekulcsolta a
háta mögött, kifogástalan birodalmi alapállást vett fel. A
tökéletes kis katona.
Hunt elsétált Baxian mellett.
– Egy szót se! – lehelte olyan halkan, hogy nem volt több kifújt
levegőnél.
Baxian alig észrevehetően biccentett.
Hunt még szinte ki sem nyitotta a gyakorlópályára vezető
ajtót, amikor Baxian, mintha csak eszébe jutott volna, kivel áll
szemben, a szavait megválogatva így szólt az Ünőhöz:
– Nem felelek neked.
Az Ünő hangja bársonyosan csengett.
– Nekem nem, sőt, Ephraimnak sem, de az Asztereknek igen. –
Az Ünő valódi gazdáinak. – Az ő akaratuk számomra parancs.
Hunt gyomra felfordult. Az Ünőnek igaza van.
És jobban teszi, ha az emlékezetébe vési ezt, még mielőtt túl
késő lesz.
 38.

– Ez egy kibaszott rossz ötlet!

– Nagyon szereted ezt mondogatni, Hosszú Lábú.
Bryce a két emelet magas vasajtóra meredt az Óváros egyik
sikátorában, domború csillagok, bolygók és mindenféle egyéb
égitest díszítette.
–  Megvan az oka, hogy miért nem jár már senki a
misztikusokhoz.
Hél bugyraira, ő maga is felvetette tavasszal, amikor Danika
ügyén dolgoztak, hogy látogassanak el hozzájuk, de Hunt
lebeszélte róla.
A misztika sötét, elbaszott dolog, mondta akkor.
Bryce haragosan nézett a mögötte álló Tharionra és Ithanre a
sikátorban.
– Komolyan mondom. A szívbajosok jobban teszik, ha az ajtón
kívül maradnak. Jesiba ismeri ezt a fickót, de még ő sem tesz
neki keresztbe.
–  Más nem jut eszembe – szállt vitába vele Ithan. – Az
Orákulum csak a jövőt látja, a jelent nem. Tudnom kell, mi
történik Connorral.
– Ha nem bírod, Hosszú Lábú, akkor maradj idekint – jegyezte
meg Tharion gúnyosan.
Bryce mély levegőt vett az orrán át, majd ismét nekifutott a
dolognak.
– Manapság csak a lezüllött alakok járnak a misztikusokhoz.
Idefelé jövet már kétszer átbeszélték ezt. Valószínűleg most is
veszíteni fog, de megért még egy próbát. Hunt a maga
alfalágyult módján biztosan meg tudná értetni velük. Csakhogy
hiába hívta, nem vette fel a telefont.
Valószínűleg jól lecseszi majd, amiért idejött nélküle.
Bryce a tűzforró ég felé emelte az arcát, és felsóhajtott.
– Jól van, essünk túl rajta!
– Ez a beszéd, Hosszú Lábú! – veregette hátba Tharion.
Ithan homlokráncolva nézte az ajtót.
Bryce a csengőként funkcionáló, vékony vasláncon lógó
holdsarlóért nyúlt. Kétszer is megrántotta. Különös csengőszó
visszhangzott.
– Tényleg rossz ötlet – motyogta ismét.
–  Igen, tudjuk – vágta rá Ithan. Hátrahajtott fejjel
tanulmányozta az épületet. Amelie falkájának a tetoválása
vészjóslóan sötétnek tűnt a napfényben. Bryce kíváncsi lett
volna, Ithan le akarja-e tépni azt a bőrrészt, hogy mindent
újrakezdhessen.
Félretette a kérdést, ahogy az egyik bolygó – az ötgyűrűs
óriás, Thurr – félrecsúszott, majd világosszürke szempár
bukkant elő a helyén.
 – Van időpontotok?
Tharion feltartotta a KUNY jelvényét.
– A Kék udvar a segítségét szeretné kérni.
–  Tényleg? – Károgó nevetés hallatszott, majd a ráncokhoz
képest aggasztóan éles pillantású szem a sellő felé fordult. – A
folyó népe. A mindenit, micsoda kellemes meglepetés!
A bolygó bezárult, Tharion pedig fellépett a palaszürke
lépcsőfokra. Az ajtó résnyire nyílt. Hűvös levegő áramlott ki,
sóillat és fojtogató, nyirkos, penészes szag keveredett benne.
A Bryce mögött haladó Ithan halkan elkáromkodta magát a
bűz miatt. Bryce hátrafordult, hogy lesújtó pillantást vessen rá.
Ithan arca megrándult, aztán a naplabdajátékosi eleganciájával
felzárkózott mellé, és együtt beléptek az óriási terembe.
Egy szürke köntöst viselő, idős férfi állt előttük.
Nem ember volt, de az illata alapján nem derült ki, miféle
vanír. Fehér szakálla az öv gyanánt viselt zsinórig lógott,
hosszú, vékony szálú haját kiengedve viselte. Ráncos, foltos
ujjain négy ezüst- és aranygyűrű csillant, mindegyik közepén
kis csillagok izzottak a szinte láthatatlan üvegbúra alatt.
Nem… nem is csillagok.
Bryce gyomra felfordult, ahogy egy apró kéz nyomódott az
üvegnek. Sütött a kétségbeesés a mozdulatból.
Tűzszellemek. Mindegyik rabszolgasorban. Adták-vették őket.
Bryce legszívesebben tőből letépte volna a férfi karját. Érezte,
hogy Ithan őt figyeli, próbálja kideríteni, miért dermedt meg
így, de képtelen volt elszakítani a tekintetét a tűzszellemekről…
–  Ritka vendégek errefelé a sellők – mondta az idős férfi.
Ahogy elmosolyodott, elővillantak a korához képest túlságosan
fehér, tökéletes fogai. Talán valaki mástól származtak. – Főleg
egy farkas és egy tündér társaságában.
Bryce megragadta a táskáját, úrrá lett az érzelmein, és
felszegte az állát.
–  Szeretnénk igénybe venni a… – A félhomályos terembe
pillantott a férfi csontos válla felett. – Szolgáltatásait.
Aztán elveszem mind a négy gyűrűdet, és széttöröm őket.
–  Megtiszteltetés lesz. – A férfi mélyen meghajolt Tharion
előtt, de Bryce és Ithan már nem érdemelte ki ezt a fajta
udvariasságot. – Erre parancsoljanak!
Bryce a keze ügyében tartotta a táskájában rejtegetett kést,
ahogy beléptek a félhomályba. Azt kívánta, bár magán
érezhetné Danika kardjának megnyugtató súlyát és erejét, de a
fegyverrel túlságosan magára vonta volna a figyelmet.
A teremnek két szintje volt, mindkettőt zsúfolásig töltötték
vaskos kötetekkel és tekercsekkel, egészen a sötétségbe
burkolózó mennyezetig futottak a polcok. Csigavonalat leíró
vasrámpa vezetett felfelé a falak mentén. A helyiség közepén
óriási aranygömb lógott, fény áradt belőle.
És alattuk, a palaszürke talajba süllyesztett kádakban…
Ithan nagy levegőt vett Bryce balján.
Három misztikus aludt zavaros, zöld színű vízben, az arcukon
légzést segítő maszkkal. Fehér ingük lebegett körülöttük, alig
takarta csont és bőr testüket. Az egyik férfi volt, a másik nő, a
harmadik mindkettőnek tűnt. Így szokott ez lenni, mindig is így
volt. A tökéletes egyensúly.
 Bryce gyomra ismét felkavarodott. Tudta, hogy amíg itt
időznek, így fogja magát érezni.
–  Megkínálhatom egy forró teával, mielőtt rátérünk a
formalitásokra? – kérdezte az idős férfi Thariont a rámpa aljától
jobbra álló, vaskos tölgyfa asztalra mutatva.
– Szorít az idő – hazudta Ithan Tharion mellé lépve.
Jól van. Bajlódjanak ők a hátborzongató vénemberrel.
Ithan egy halom aranymárkát tett az asztalra, az érmék
csilingeltek.
–  Ha ez nem fedi a szolgáltatás díját, akkor számlázza ki a
maradékot!
A szavak felkeltették Bryce figyelmét. Ithan annyira…
határozottan beszélt. Hallotta már ilyennek korábban, így
beszélt kapitányként a csapattársaival, rengetegszer látta őt
irányítani, de az elmúlt napokban Ithan régi énjének nyoma
sem volt.
–  Természetesen. – A férfi körbejáratta fátyolos tekintetét a
helyiségen. – Néhány perc, és be is kapcsolom ezeket a
gyönyörűségeket.
A rámpa felé bicegett, majd a vaskorlátba kapaszkodva
megindult felfelé.
Bryce visszanézett a kádakban fekvő három misztikusra,
vékony testükre, sápadt, ázott bőrükre. Mellettük, a földbe
épített panelen olyan nyelven írt szöveg állt, amivel korábban
még nem találkozott.
– Ne is törődjön velük, kisasszony! – szólt le neki az idős férfi,
aki még mindig felfelé ment, a nagyjából félúton található,
kapcsolókkal és tárcsákkal teli platformra igyekezett. – Ha épp
nem vesszük hasznukat, tovalebegnek. Hogy hová mennek, és
mit látnak ilyenkor, az még számomra is rejtély.
Nem az volt az aggasztó, hogy a misztikusok az összes világot
látják. Nem, a képességükkel meg lehetett barátkozni. A
rémisztő az volt, amit feladtak érte.
Az életet. A valódi életet.
Bryce hallotta, hogy Tharion nagyot nyel. Inkább nem
csattant fel, hogy ő megmondta. A rohadt életbe, többször is
megmondta!
–  A családjuk bőkezű kárpótlásban részesül – magyarázta az
idős férfi úgy, mintha felolvasott volna egy ijedős kuncsaftok
megnyugtatására írt dokumentumból. A kapcsolók után nyúlt,
elkezdte állítgatni őket. Fogaskerekek csikordultak, és újabb
fények villantak fel a kádakban, még inkább megvilágítva a
misztikusok testét. – Ha esetleg megnyugtatónak találja a
tudatot.
Újabb kapcsolót kattintott át, és Bryce hátratántorodott,
ahogy hirtelen a naprendszerüket ábrázoló hologram villant fel,
az égitestek a terem közepén lógó nap köré rendeződtek.
Tharion kifújta a levegőt, nyilván elismerése jeleként. Ithan úgy
fürkészte a föléjük vetülő képet, mintha a bátyját keresné a
csillagtérképen.
Bryce nem várt rájuk, ahogy a hét bolygó elrendeződött, és
csillagok ragyogtak fel a helyiség távoli sarkaiban is, megindult
az idős férfi után felfelé a rámpán.
– Látja őket egyáltalán a családjuk? – kérdezte némi éllel.
 Igazán nem volt joga válaszokat követelni. Hiszen ő is
cinkossá vált azzal, hogy idejött, hogy igénybe vette a
szolgáltatásaikat.
–  Mindkét fél számára felkavaró lenne – felelte a férfi
kimérten, továbbra is a kapcsolókat állítgatva.
– Hogy hívják? – kérdezte Bryce, feljebb sétálva a rámpán.
– Hosszú Lábú! – mormolta Tharion.
Bryce nem törődött a figyelmeztetéssel. Ithan nem szólt
semmit.
Az idős férfi teljes lelki nyugalommal azt felelte:
– Vannak, akik a Csillagásznak hívnak.
– És mások? – kérdezte Bryce epésen.
A Csillagász nem válaszolt. Bryce csak ment felfelé, egyenesen
a csillagok közé, Tharion és Ithan pedig követte. Mintha az a két
seggfej már nem lett volna olyan biztos a dolgában.
Az egyik misztikus megrándult, víz loccsant.
– Természetes reakció – mondta a Csillagász, fel sem pillantva
a kapcsolóiról, ahogy közelebb értek. – Mindenki nagyon
aggódik az épségükért, de ők hozták meg a döntést. Nem én
kényszerítettem ki. – Felsóhajtott. – Önként adták fel az itteni
életüket, hogy bepillantást nyerjenek az univerzum azon
csodáiba, amiket soha egyetlen vanír vagy halandó sem
tapasztalhat meg… – A szakállát simogatva hozzátette: – Ez a
trió remek. Régóta velem vannak, semmi gond velük. Az előző
csapat… Egyikük túl messzire sodródott. Túl messzire ment, túl
soká időzött ott. A többieket is magával rántotta. Micsoda
pazarlás!
 Bryce próbálta félresöpörni a mentségeket. Mindenki tudta az
igazat: a misztikusok különféle fajokhoz tartozó, szegény
családból származnak. Annyira szegények, hogy amikor fény
derül a képességeikre, a szüleik eladják őket a Csillagászhoz
hasonlóknak, akik aztán kihasználják a képességüket, míg ők
egyedül, egy kádban bele nem halnak a folyamatba. Vagy olyan
messzire vándorolnak a kozmoszban, hogy már nem találnak
vissza a saját elméjükhöz.
Bryce ökölbe szorította mindkét kezét. Micah engedte ezt az
egészet. A szemétláda apja sem törődött vele. Őszkirályként
meglett volna a hatalma, hogy véget vessen ennek a
gyakorlatnak, vagy legalább felszólaljon a betiltásáért, de nem
tette.
Bryce félretette a haragját, és a lebegő bolygók felé intett.
– Ez az űrtérkép…
– Bolygómodellnek hívják.
–  Ez a bolygómodell… – Bryce odasétált a férfi mellé. – Ez
technológia, nem pedig mágia?
– Nem lehet egyszerre mindkettő?
Bryce ökölbe szorított keze megfeszült. Homályos emlék tört
elő a gyerekkorából, és így szólt:
– Az Őszkirály dolgozószobájában is van egy.
A Csillagász csettintett a nyelvével.
– És milyen remek darab! Avalleni mesterek készítették réges-
régen. Még sosem nyílt lehetőségem megnézni, de úgy
hallottam, van olyan pontos, mint az enyém, ha nem pontosabb.
– Mi a haszna? – kérdezte Bryce.
 – Csak olyasvalaki tesz fel ilyen kérdést, aki maga nem érzi a
késztetést, hogy bepillantást nyerjen a kozmoszba. A
bolygómodell segít megválaszolni a legalapvetőbb kérdéseket:
Kik vagyunk? Honnan jöttünk?
Bryce hallgatott. Tharion idővel megköszörülte a torkát.
– Essünk túl a kérdéseken!
– Természetesen mindegyiket kiszámlázom.
–  Természetesen – szűrte Ithan az összeszorított fogain
keresztül, ahogy megállt Bryce mellett. A bolygókon keresztül
az odalent lebegő misztikusokra nézett. – A bátyám, Connor
Holstrom a Csontnegyedben van még, vagy már átkelt a lelke a
Holtak kapuján?
–  Luna szerelmére! – suttogta a Csillagász. Megforgatta az
egyik halványan ragyogó gyűrűt az ujján. – Ez a kérdés…
kockázatosabb kapcsolatfelvételt jelent a szokásosnál. Olyat,
ami már-már illegális. Sokba fog kerülni.
– Mennyibe? – kérdezte Bryce.
Még ezt az átverést!
– Még száz aranymárkába.
Bryce meghökkent, de Ithan azonnal rávágta:
– Rendben.
Bryce odafordult hozzá, hogy figyelmeztesse, egyetlen
érmével se költsön többet a szüleitől örökölt jelentős vagyonból,
de a Csillagász ekkor odabicegett a kapcsolótábla alatti
fémszekrényhez, és kinyitotta a kis ajtaját. Egy vászoncsomagot
húzott elő.
Bryce megfeszült az orrát megcsapó penészes, rothadó földre
emlékeztető szagra, ahogy a Csillagász széthajtotta az anyagot,
és előbukkant a maréknyi rozsdaszínű só.
– Mi a franc ez? – kérdezte Ithan.
– Vérsó – lehelte Bryce.
Tharion kérdőn pillantott rá, de Bryce nem fogott
magyarázatba.
Vér az életért, vér a halálért. Ezt a sót szülő nőtől és haldokló
férfi elmetszett torkából szerzett vérrel vegyítették. A két
legfontosabb esemény, ami egy lélekkel történhet. De hogy itt is
ilyesmit használjanak…
–  Nem akarhatja beleszórni a vizükbe! – mondta Bryce a
Csillagásznak.
Az idős férfi botorkálva megindult lefelé a rámpán.
–  Fehér sók már így is vannak a kádakban. A vérsó csak a
megfelelő irányba tereli őket keresés közben.
–  Lehet, hogy mégiscsak igazad volt ezzel a hellyel
kapcsolatban – motyogta Tharion.
–  Most már egyetértesz?! – suttogta Bryce dühödten,
miközben a Csillagász vörös sót szórt a három kádba.
A víz elhomályosult, majd rozsdaszínűre változott. A
misztikusok mintha vérben úsztak volna.
– Ez nem helyes – mormolta Ithan.
– Akkor fogjuk a pénzünket, és menjünk! – javasolta Bryce.
Ám ekkor a Csillagász visszatért, és Tharion azt kérdezte:
–  Biztonságos a misztikusok számára, amikor felveszik a
kapcsolatot az odaát nyugvó holtakkal?
A Csillagász a szétrobbanó csillagot mintázó állvány
billentyűzetén pötyögött, majd megnyomott egy fekete gombot
egy közeli panelen.
–  Ó, persze! Szeretnek beszélgetni. Más dolguk úgysincs. –
Metsző pillantást lövellt Bryce felé, szürke szeme pengeként
villant. – Ami pedig a pénzt illeti… Nincs visszatérítés. Ott van a
falon. Úgyhogy akár maradhatnak is, hogy megkapják a választ.
Még mielőtt Bryce felelhetett volna, szétnyílt odalent a padló,
csak a misztikusok maradtak a kádjukban. Hatalmas lyuk
tátongott a rámpa és a bejárat között. A kádak keskeny
oszlopokon feküdtek, egy alsóbb szintből emelkedtek ki, amit
szintén könyvek töltöttek meg. A középen tátongó, sötét
verembe egy másik rámpa vezetett lefelé. Az alsóbb szinteket
egyre mélyülő sötétség töltötte meg. Összesen hét rétege volt a
sötétségnek. Hél összes bugyrának egy.
–  A legmagasabb csillagoktól egyenesen a Veremig. – A
Csillagász felsóhajtott, majd ismét begépelt valamit. – Beletelhet
némi időbe, mire megtalálják, még a vérsóval is.
Bryce felmérte a rámpa alját és a bejáratot elválasztó lyukat.
Át tudna ugrani? Ithan biztosan. Tharion is.
Rájött, hogy utóbbi összefont karral őt fürkészi.
– Élvezd a műsort, Hosszú Lábú!
Bryce a homlokát ráncolta.
– Ezek után már nem hívhatsz így!
Ithan fájdalmas arckifejezéssel, halkan így szólt:
–  Bryce, tudom, hogy szar ez az egész. Ez… nincs rendjén. –
Rekedtessé vált a hangja. – De ha ez az egyetlen módja annak,
hogy kiderítsük, mi történik Connorral…
 Bryce le akarta torkolni Ithant, megmondani neki, hogy
Connor elítélte volna ezt a helyet, de… látta őt. Connort. Ott
ragyogott Ithan arcán, az ugyanolyan színű szemében, a széles
vállában.
Elszorult a torka.
Hol húzódik a határ, amit már nem lenne hajlandó átlépni,
hogy segítsen Connornak és az Ördögfalkának? Hiszen ők is
megtették volna érte ugyanezt. Lehet, hogy Connor elítélte
volna ezt a helyet, de ha ő lenne ebben a helyzetben…
Tharion állal a lenti kijárat felé bökött.
– Menj csak, hercegnő! Később találkozunk.
– Baszd meg! – fakadt ki Bryce. Terpeszbe állt. – Csak essünk
túl rajta!
A szeme sarkából látta, hogy Ithan válla elernyed. Hogy
megkönnyebbülésében vagy szégyenében, azt nem tudta.
Az idős férfi úgy szólalt meg, mintha egy szót sem hallott
volna az elsziszegett vitájukból:
– A legtöbb csillagászt és misztikust már kiütötte a nyeregből
a modern technika. Meg az ilyen képmutató, fontoskodó alakok,
mint maga – mondta undorodva. Bryce rámordult, a hang
sokkal ösztönösebben tündéresre sikerült, mint szerette volna,
de a férfi ekkor gyűlöletes, gyűrűkkel ékesített kezével a vízben
lebegő misztikusok felé intett. – Ők voltak az eredeti internet.
Bármit szerettünk volna megtudni, ők kiderítették, nem kellett
nekünk elválasztani az ocsút a búzától.
A misztikusnő megrándult, sötét haja lebegett körülötte a
hibernációs kádban, tincsei fekete csápokként kavarogtak a
vörös sóban. A kád szélére sóréteg száradt, mintha a nő
korábban vergődött volna, kiloccsantva a vizet a kőre. A só a
lebegést segíti elő, továbbá megvédi őket a démonoktól meg az
egyéb lényektől, amik után kémkednek, amikkel beszélgetnek.
De továbbra is védve vannak-e így, hogy vérsó került a vízbe?
A misztikus, aki egyszerre volt férfi és nő, megrándult,
csapkodott hosszú végtagjaival.
– Ó! – szólalt meg a Csillagász a szerkezetet figyelve. – Ezúttal
messzire mennek. Nagyon messzire. – Biccentett Bryce-nak. –
Csak hogy tudja, jó minőségű vérsóról van szó.
–  Száz márkáért legyen is az – vágta rá Ithan, de egyedül a
misztikusokat figyelte. Már-már kapkodta a levegőt.
A Csillagász újabb gombnyomására a holografikus bolygók
mozgásba lendültek, egyre zsugorodtak, mintha távolabb
sodródtak volna tőlük. A nap emelkedett, eltűnt a
mennyezetben, és távoli csillagok jelentek meg. Idegen bolygók.
– A misztikusok készítették az első csillagtérképeket – mesélte
a férfi. – Sokkal messzebbre jutottak, mint korábban bárki. Úgy
hallottam, az Örök Városban ezer misztikust tartanak a palota
alatti katakombákban, a kozmosz egyre távolabbi zugait fedezik
fel. Olyan lényekkel beszélnek, amikkel mi sosem fogunk.
Hunt is járt a katakombákban – egész pontosan a
börtönrészen. Vajon hallott erről valaha?
Valami felcsipogott a kijelzőn, mire Bryce odalépett.
– Mi az?
–  A férfi Hél közelében jár. – A Csillagász csettintett a
nyelvével. – Ma sokkal gyorsabb. Lenyűgöző.
 – Connor Hélbe került? – Ithan minden egyes szavát áthatotta
a rémület.
Bryce torka teljesen elszorult. Nem… az nem lehetséges.
Mégis hogyan történhetett ilyesmi? Csinált valamit a kapuval
tavasszal, ami miatt Connor lelke odakerült?
Csend telepedett rájuk, egyre csökkent a hőmérséklet.
– Miért van egyre hidegebb? – kérdezte.
–  Néha a misztikusok ereje megidézi azt a környezetet, ahol
épp vannak. – Még mielőtt bárki egy szót is szólhatott volna, a
Csillagász elfordított egy réztárcsát. – Mit láttok, mit hallotok?
A férfi ismét megrándult, vörös víz loccsant ki a kádból,
aláhullott a verembe. Tharion kikémlelt a vaskorlát felett.
– Kékül a szája.
–  Meleg a víz. – A Csillagász cöcögött. – Nézzék! – A
képernyőre mutatott. Hanghullámokhoz hasonló, emelkedő és
süllyedő grafikon jelent meg. – Elismerem, hogy vannak előnyei
a modern technológiának. Régen sokkal nehezebb volt
értelmezni a jeleket. Minden egyes agyhullámot össze kellett
vetnem a feljegyzésekkel, hogy megtaláljam a megfelelő betűt
vagy szót. Most a gép megcsinálja helyettem.
Nem érdekelnek az agyhullámok, gondolta Bryce. Arról beszélj,
hogy mi történik Connorral!
De a Csillagász csak mondta tovább, mintha nem is nekik
magyarázna:
–  Amikor megszólalunk, az agyunk üzenetet küld a
nyelvünknek, hogy formáljuk meg a szavakat. Ez a gép felfogja
az üzenetet, azt a jelet, és értelmezi. Egyetlen szót sem kell
szólni hozzá.
–  Tehát olvas a gondolatokban – jegyezte meg Tharion, az
arca sápadtnak tűnt a fényviszonyok miatt.
Bryce közelebb húzódott Ithanhez. A farkasból rettegés áradt.
–  Így is mondhatjuk – felelte a Csillagász. – Most épp inkább
fülel, kihallgatja a misztikus beszélgetését, bárki legyen is a
partnere.
– Honnan tudja, mit mond a másik fél? – kérdezte Tharion a
háta mögött összekulcsolt kézzel, a gépeket figyelve.
–  A misztikusokat kiképezték, hogy ismételjenek vissza
minden egyes szót, így tudjuk csak lejegyezni őket.
A képernyőn betűk, szavak villantak fel.
– Túl sötét – olvasta fel a Csillagász. – Túl sötét van, nem látni
semmit. Csak hallani lehet.
– Tudjuk, hogy Hél melyik részén jár a misztikus? – kérdezte
Ithan a lenti hologram felé intve.
–  Pontosan nem, de a hideg alapján mélyen lehet. Talán a
Katlanban.
Bryce és Ithan összenézett. A fiú szeme pont olyan tágra nyílt,
mint Bryce-é.
A Csillagász felolvasta az újonnan megjelenő szót:
– Halló!
Csend. Egyedül a végtelen csend.
–  Ez gyakran előfordul – nyugtatta meg őket, és intett, hogy
jöjjenek közelebb.
Bryce az ellenérzéseit félretéve odahajolt, hogy elolvassa a
beszélgetést.
 A misztikus így szólt: Egy Connor Holstrom nevű farkas lelkét
keresem.
Valaki, valami felelt neki.
Időtlen idők óta semmiféle farkas nem járt ezen a vidéken.
Nincs itt semmiféle farkas, aki erre a névre hallgat, sem élő, sem
holt. A kérdés inkább az, hogy te mi vagy.
Ithan megborzongott, megingott. A megkönnyebbüléstől,
döbbent rá Bryce, aki maga is érezte ugyanazt a szédítő,
hirtelen jött érzést.
–  Különös – mondta a Csillagász. – Miért pont Hél vonzott
magához minket, ha a barátjuk nincs ott?
Bryce nem akarta tudni. Próbálta kinyitni a száját, hogy
távozásra bírja a barátait, de képtelen volt rá.
Misztikus vagyok, felelte a férfi.
Honnan?
Egy messzi helyről.
Miért vagy itt?
Hogy kérdezzek. Felelnél?
Amennyiben tudok, igen.
Hogy hívnak?
Csend. Majd: Thanatosz.
Bryce hirtelen szívta be a levegőt.
– A Szakadék hercege – mondta Tharion hátrahőkölve.
Tudod, hogy ott van-e Connor Holstrom a midgardi
Csontnegyedben?
Hosszú-hosszú csend, semmiféle hanghullám nem rajzolódott
ki. Majd…
 Ki küldött ide?
Egy farkas, egy sellő és egy félig tündér, félig ember nő.
Bryce-nak fogalma sem volt, honnan tudja a misztikus, hogy
itt vannak. Nem is akarta tudni, mennyit éreznek a külvilágból
a kádjukban.
Thanatosz azt kérdezte: Hogy hívják őket?
Nem tudom. Válaszolsz a kérdéseimre?
Újabb hosszas hallgatás.
–  Véget kell vetnünk ennek! – biccentett Ithan a férfi kádja
felé.
A víz jegesedni kezdett.
Hallanak minket, igaz?
Igen.
Ismét csend állt be.
Aztán a démonherceg így szólt:
Hadd lássam őket! Hadd lássanak engem!
A misztikus szeme kipattant odalent, a kádban.
 39.

Bryce egyedül egy reszketeg levegővételt engedélyezett

magának, másképp nem mutatta, mennyire rosszul érzi magát,
miközben a bolygómodell kellős közepén megjelenő
hologramra meredt. A sötét határvonalak között megjelenő
férfira.
Thanatosz rövidre nyíratta csigás, fekete haját, jóképű arca
mosolytalannak bizonyult. Erős testét sötét, díszes páncél fedte.
Egyenesen Bryce-ra meredt. Mintha valóban látta volna őt a
misztikus szemén keresztül.
A Csillagász elhátrált, imát mormolt Lunának.
Ismét szavak jelentek meg a képernyőn, épp akkor, amikor
Thanatosz szája megmozdult. A démon arcára mohóság ült ki.
Érzem rajtad a csillagfény illatát.
A Szakadék hercege ismerte őt valahonnan.
A Csillagász addig hátrált, amíg már a félelemtől remegve a
hátuk mögötti falhoz préselődött.
Thanatosz sötét szemének pillantása egészen Bryce lelkéig
hatolt.
 Rólad beszélnek a fivéreim.
Ithan és Tharion ide-oda járatta a tekintetét Bryce és a démon
között, mindkettőnek a keze ügyében volt a fegyvere, hiába
nem mentek volna vele semmire.
–  Egy barátom lelkét keresem. Nem értem, miért önnel
beszélek – mondta Bryce, majd valamivel halkabban hozzátette:
– Felség.
A halál egyik hercege vagyok. A lelkek meghajolnak előttem.
Ebbe a férfiba semmi sem szorult Aidas megnyerő
modorából, sem a Hunt beszámolója alapján megismert
Apollion gőgös arroganciájából. Kegyelemnek vagy derűnek
nyoma sem volt.
– Ha Connor Holstrom lelke valahogy elveszett volna Hélben,
tudna róla? – bukott ki a hidegtől vacogó fogú Ithanből.
Thanatosz homlokráncolva pillantott le térdig érő csizmájára,
mintha belátná Hél összes bugyrát.
Gondolom, a farkas a testvéred, mondta Ithannek.
– Igen. – Ithan nagyot nyelt.
Nincs Hélben a lelke. Connor…
Thanatosz hirtelen Bryce-ra nézett. Nem törődött a bőrrel, a
csonttal, egyedül a külső alatt lapuló csupasz lényét figyelte.
Lemészároltad az egyik teremtményemet. A drága kedvencemet,
amit olyan sokáig a Rés túloldalán tartottam.
Bryce előtt meglátszott a lehelete, ahogy kipréselte magából:
– A kaszásokra gondol? Vagy a pásztorra? – A lelkek pásztora,
egy olyan herceg szolgája, aki velük foglalatoskodik. – A
Holtkirály azt mondta, magára hagyta őt az első háborúk után.
 Magára hagytam vagy inkább szándékosan otthagytam?
Remek. Fantasztikus.
– Nem akartam az ebédjeként végezni – felelte Bryce.
Thanatosz szeme felvillant.
Elveszítettem miattad a kulcsot Midgardhoz. A pásztor
hűségesen jelentett nekem mindenről, ami a Csontnegyedben
történt. A holtak szabadon beszélnek a világukban.
– Mindjárt elsírom magam.
Gúnyolni mered Hél egyik hercegét?
– Csak válaszokat szeretnék.
Aztán elhúzni innen a picsába.
Thanatosz ismét végigmérte őt, lassan, mintha tengernyi ideje
lenne. Aztán így szólt:
Csak azért felelek meg a kérdéseidre, mert tisztelem benned a
harcost, aki képes volt elbánni az egyik teremtményemmel. Ha
viszont a csatamezőn találkozunk, megbosszulom a pásztor
halálát.
Bryce szája kiszáradt.
– Megdumáltuk.
Connor Holstrom továbbra is a Csontnegyedben van. A
pásztorom látta őt járőrözés közben a halálát megelőző
éjszakán. Persze lehetséges, hogy… Ó, már látom! A herceg maga
elé révedt. Parancs érkezett a sötétségből. Őt és a többieket is
békén hagyják, amíg el nem telik a szokásos időtartam.
– Kitől érkezett a parancs? – faggatta Ithan.
Nem egyértelmű.
Most Bryce-on volt a sor, hogy kérdezzen:
 – Tudunk valahogy segíteni a Connorhoz hasonló lelkeken?
Akár ma, akár ötszáz év múlva hajtják keresztül őket a Holtak
kapuján, rémes vég vár rájuk.
Azt csak az Aszterek tudják.
Az a seggfej Tharion közbevágott:
–  Meg tudná állapítani, hol van most egy Emile Renast nevű
fiú Lunathionban?
Bryce megfeszült. Ha Apollion tényleg Emile-t keresi… Akkor
most sikerült Hél egy újabb hercegét belevonniuk a hajszába?
–  Ez a dolog nem így működik – sziszegte a Csillagász, aki
továbbra is a fal mellett reszketett.
Nem ismerem ezt a nevet, sem a személyt, aki viseli.
Hála az isteneknek! És hála az isteneknek azért is, hogy a
szavai alapján a hercegnek fogalma sincs, ki Emile, és mit
akarhat tőle Apollion.
–  Ismer esetleg bárkit, aki igen? – kérdezte Tharion kissé
pimaszul.
Nem. Ez a ti világotokra tartozik.
Bryce igyekezett csillapítani hevesen dobogó szívét, de nem
járt sikerrel. Legalább az kiderült, hogy Connor a
Csontnegyedben van, és tűzszünet állt be.
– A srác viharmadár – mondta Tharion. – Így sem ugrik be?
–  Tharion! – figyelmeztette Ithan, aki nyilván hasonló
véleményen lehetett, mint Bryce.
Azt hittem, az Aszterek réges-régen elbántak ezzel a
fenyegetéssel.
Bryce megköszörülte a torkát.
 –  Lehet – mondta, aztán elterelte a szót. – Miért jelentettek
fenyegetést?
Meguntam, hogy faggattok. Eljött a lakoma ideje.
A teremre sötétség borult.
A Csillagász azt suttogta:
– Luna, óvj meg, íjad fény a sötétségben, nyilaid ezüst tűzként
hasítják keresztül Hél…
Bryce felemelte csillagfényben fürdő kezét, ezüstbe vonta a
termet. Ahol korábban Thanatosz hologramja volt, most egy
fekete verem tátongott.
A misztikus férfi vadul rángatózott, visszamerült a vízbe, ívbe
feszült. Vörös folyadék loccsant. A másik kettő mozdulatlanul
hevert, akár a holtak. A gép zúgni, sípolni kezdett, és a
Csillagász felhagyott az imájával, hogy a vezérlőpulthoz
rohanjon.
– Csapdába csalta! – hüledezett remegő kézzel.
Bryce fénye felizzott, a képernyőre új szavak rajzolódtak ki.
Rég nem járt már egyetlen halandó sem ilyen mélyen Hélben.
Megkóstolom a lelkét, régen is finom borként kortyoltam belőlük.
Dér kúszott végig a földön. A misztikus férfi ismét megfeszült,
vékony karjával hadonászott, mellkasa sebesen emelkedett és
süllyedt.
– Eressze el! – vakkantotta Bryce.
Könyörgök! – rimánkodott a misztikus.
Milyen nyomorult, magányos és kétségbeesett lélek! Esővízízed
van.
Könyörgök, kérem!
 Csak még egy kicsit. Csak egy kortyot.
A Csillagász gépelni kezdett. Vészcsengő vijjogott.
– Mi történik? – kiáltotta Tharion.
Odalent, a mélyben jég lepte el a kádakban fekvő két másik
misztikust.
A herceg így szólt:
Túl mélyre férkőztél. Azt hiszem, inkább megtartalak.
A férfi vergődött, a vörös víz alázubogott a semmibe.
– Kapcsolja ki a gépet! – parancsolta Ithan.
–  Nem tehetem. Ha nem a megfelelő módon teszem,
összetörhet az elméje.
– Ha nem teszi, akkor biztosan meghal! – győzködte Bryce is.
A Szakadék hercege így szólt:
Nem érdekelnek a fivéreim tervei. Nem vetem alá magamat a
szabályaiknak, az általuk állított korlátoknak, nem áltatom
magam a civilizáltság illúziójával. Amint a világok közötti
átjárók ismét megnyílnak, mindannyiótokat megízlellek, titeket
és a gazdáitokat is. Veled kezdem, csillagfényű!
Jég robbant a falakon, ellepte a víz alá merült misztikusokat.
A gépek csikorogtak, a bolygók pislákoltak, majd…
Minden elsőfény és gép elsötétült. Még Bryce csillagfénye is
kihunyt. Bryce elkáromkodta magát.
– Mi a…?!
A Csillagász hangosan zihált a sötétben. Hiába nyomogatta a
gombokat.
– A lélegeztetőgépük…
Bryce előrántotta a telefonját, be akarta kapcsolni rajta az
elemlámpát. Csakhogy lemerült. Tharion elkáromkodta magát,
mire Bryce azonnal tudta, hogy az övé is ugyanígy járt. Minden
egyes izma, minden egyes ina megfeszült.
Aranyfény ragyogott fel a Csillagász felemelt kezéről. A
gyűrűiben csapdába ejtett tűzszellemek gond nélkül izzottak.
A jelek szerint Ithannek csak ennyi fényre volt szüksége, a
következő pillanatban ugyanis átvetette magát a korláton, a
férfi bejegesedett kádja felé ugrott. Kecsesen ért földet, lábát
megvetette a kád két oldalán. Ököllel a jégre csapott, mire az
szétrepedt.
A férfi rángatózott, nyilván fuldoklott a lélegeztetőgép nélkül.
Ithan kihúzta, lerántotta az arcáról a maszkot. Egy hosszú
tápszonda is jött vele együtt. A férfi öklendezett, vonaglott, és
Ithan a kád szélére fektette, nehogy visszacsússzon.
Egy sportoló könnyedségével ugrott át a középső kádhoz, az
ott fekvő misztikust is kiszabadította. Majd a harmadikban
fekvő nőhöz szökkent.
A Csillagász üvöltött, de Ithan mintha meg sem hallotta volna.
A három misztikus rázkódott, kék ajkukról halk kiáltások
szálltak. Bryce velük együtt remegett, mire Tharion
megérintette a hátát.
Valami nyikordult odalent, és ismét felvillantak a fények. Fém
csikorgott. A padló emelkedni kezdett, a kádak felé tartott. A
napot mintázó lámpa leereszkedett, és a Csillagász szitkozódva
lebicegett a rámpán.
–  Hogy képzelte, hogy kihúzza őket, semmi joga nem volt
hozzá…
 – Megfulladtak volna! – vitatkozott Bryce mozgásba lendülve.
A férfi után viharzott.
Tharion egy lépéssel lemaradva követte.
Ahogy a padló összezárt a kádak körül, a nő magához tért.
Nádszálvékony karjával felfelé nyomta a felsőtestét, ködös
tekintettel pislogott előbb Ithanre, aztán a teremre.
– Vissza – zihálta a misztikus reszelős, elcsukló hangon. Évek
óta nem használta. Sötét szeme könyörgéssel telt meg. –
Küldjenek vissza!
–  A Szakadék hercege ki akarta tépni a barátod lelkét –
magyarázta Ithan, letérdelve elé.
–  Küldjenek vissza! – kiáltotta a nő, a szavak reszelős
sikolynak tetszettek. – Vissza!
Nem Hélbe vágyott, Bryce tudta jól, nem a Szakadék
hercegéhez akart visszatérni. Hanem a vizes, súlytalan létbe.
Ithan talpra ugrott, elhátrált.
–  Tűnés innen! – dühöngött a Csillagász a misztikusok felé
sietve. – Kifelé, mindannyian!
Bryce leért a rámpa aljára, a Csillagász gyűrűi még mindig
fényesen ragyogtak. Harag forrt a lány mellkasában.
– Képes lett volna feláldozni őket…
– VISSZA! – sikította a nő ismét.
A másik két misztikus is kezdett magához térni, felnyögtek.
Bryce odaért Ithan mellé, és belekarolt a fiúba, az ajtó felé
próbálta húzni. A farkas tátott szájjal nézte a misztikusokat, a
mocskot körülöttük.
A Csillagász letérdelt a nő mellé, a csövekért nyúlt, amiket
Ithan kitépett.
–  Már képtelenek ebben a világban létezni. Nem akarnak
ebben a világban létezni.
A nőre nézett, világosszürke szemében tűz lobogott.
Bryce szólásra nyitotta a száját, de Tharion a fejét rázta, már
úton volt a kijárat felé.
–  Elnézést a kellemetlenségért! – vetette hátra széles válla
felett.
– Küldjenek vissza! – nyüszítette a nő a Csillagásznak.
Bryce próbálta magával húzni Ithant, de a farkas előbb a
nőre, majd az idős férfira meredt. Megfeszültek az izmai,
mintha készen állna rá, hogy lerángassa a nőről a Csillagászt,
aztán elhurcolja.
– Mindjárt – ígérte az idős férfi a nő vizes haját simogatva. –
Mindjárt lebeghetsz tovább, báránykám.
Mindegyik gyűrűje izzott, napkoronát rajzolt a misztikus feje
köré.
Bryce már nem rángatta Ithant. Megdermedt, amikor
meglátta a Csillagász ujjain lévő üvegbúrákhoz könyörgőn
tapadó kis kezeket.
Csinálj valamit! Lépj elő!
De mit tehetne? Miféle hatalommal bír, amivel
kiszabadíthatná a tűzszellemeket? Miféle erővel bír azon túl,
hogy elvakítja a férfit, aztán lerángatja róla a gyűrűket? Egy
saroknyira jutna, aztán már hívnák is az Auxot vagy a 33.-at, és
iszonyú bajba kerülne. És ha pont Huntnak kellene őt
letartóztatnia… Tudta, hogy az angyal azonnal a pártját fogná,
de ő sem áll a törvények felett. Nem kényszerítheti választásra.
Arról nem beszélve, hogy nem engedhetik meg maguknak, hogy
tüzetesebben átvizsgálják őket. Több minden miatt sem.
Úgyhogy Bryce, bár gyűlölte érte önmagát, elfordult, és
magával húzta Ithant is. A fiú ezúttal nem ellenkezett. A
Csillagász még mindig a rá bízott misztikusoknak mormolt,
amikor Ithan behúzta mögöttük a súlyos ajtót.
Az utca változatlannak tűnt az időközben megeredő nyári
esőben. Tharion arca nyúzott volt.
– Igazad volt – ismerte el. – Hülyeség volt idejönni.
Bryce kitárta, majd ökölbe szorította a kezét.
– Egy kibaszott seggfej vagy, remélem, tudod!
Tharion gúnyosan rávigyorgott.
–  Velünk együtt te is a határokat feszegeted, Hosszú Lábú.
Nem leszel unalmas csak azért, mert kaptál egy flancos koronát,
ugye?
Halk morgás tört fel Bryce torkából.
–  Mindig is kíváncsi voltam, miért pont téged választott a
Folyókirálynő a hírszerzése parancsnokának. Most már tudom.
– Mégis mit jelentsen ez? – kérdezte Tharion közelebb lépve,
fölé tornyosult.
Meg egy nagy büdös francokat fog meghátrálni előle!
–  Azt, hogy eljátszod a sármos fickót, de te is hátba szúrsz
másokat, ha az érdekeid úgy kívánják!
Tharion vonásai megkeményedtek. Olyasvalakivé vált, akit
Bryce nem ismert. Olyasfajta sellővé, akitől mások bölcsen távol
tartják magukat.
 –  Majd ha a te családod is ki lesz szolgáltatva a
Folyókirálynőnek, akkor jöhetsz nekem papolni az erkölcsről. –
A szavai halkan, veszedelmesen csendültek.
–  Az én családom minden vanírnak ki van szolgáltatva! –
csattant fel Bryce. Csillagfény ragyogott fel körülötte, és a
sikátorban járók megtorpantak. Feléjük fordultak. Bryce-t nem
érdekelte. Suttogva azt sziszegte: – Vége az
együttműködésünknek. Keress valaki mást, akit magaddal
ránthatsz!
Ithanhez fordult támogatásért, de a farkas holtsápadtan
meredt a sikátor téglafalára. Bryce követte a pillantását, és
megdermedt. A hírekben meg fényképeken látta már az előttük
álló férfit, de élőben még soha. Azonnal azt kívánta, bár most is
egy képernyőn keresztül nézhetné inkább. A csillagfénye
megrebbent, majd kialudt.
Mordoc elmosolyodott, fogsora fehéren világított az árnyékok
közt.
– Ilyen korán máris bajt kevertek?
 40.

Mordoc csontos arca a legkevésbé sem hasonlított Danikáéra.

Egyetlen árnyéka, egyetlen íve vagy szeglete sem. Egyedül az,
ahogy a farkasparancsnok ellökte magát a faltól, és odasétált
hozzájuk. Bryce látta Danikát ugyanezzel a lendülettel,
kecsességgel mozdulni.
Ithan és Tharion Bryce mellé lépett. Ismét szövetségessé
váltak, még ha csak ideiglenesen is.
–  Mit akarsz, Mordy? – kérdezte Tharion, eljátszva a pimasz,
sármos sellőt.
De a farkas Bryce-ra vicsorgott.
– Milyen érdekes, hogy egy hercegnőcske ilyen helyekre jár!
Bryce szemügyre vette a körmeit, hálás volt, hogy nem remeg
a keze.
–  Válaszokat akartam. Mégiscsak férjhez megyek. Tudni
akarom, bemocskolja-e bármi a jövendőbelim makulátlan
hírnevét.
Mordoc felröhögött, túl sok foga kivillant.
– Figyelmeztettek, hogy nagy a szád.
 Bryce csókot dobott neki.
– Véletlenül sem szeretnék csalódást okozni a rajongóimnak.
Ithan ekkor közbevágott, halkan azt morogta:
– Megyünk.
–  A kegyvesztett kölyök – fordult felé Mordoc. A nevetése
csikorgásnak tűnt. – Sabine mondta, hogy kidobott. Úgy látszik,
egyenesen a söpredék közé zuhantál. Vagy azért kötöttél ki itt,
mert túl sok sikátorban lődörögtél mostanság?
Megmagyaráznád ezt nekem?
Bryce felsóhajtott, ahogy Ithan haragosan rávágta:
– Fogalmam sincs, miről beszélsz.
De még mielőtt Mordoc felelhetett volna, Tharion díjnyertes
mosollyal magának követelte a szót:
–  Ha nincs birodalmi parancsod a kihallgatásunkra, akkor
végeztünk.
A farkas visszavigyorgott rá.
–  Egyszer partra hajtottam egy hozzád hasonló sellőt. Egy
öbölbe hajszoltam, ahol háló várta, aztán kiderült, mi történik
egy sellővel, ha egy teljes napig a víz felett tartják. Hogy mire
képes egyetlen csepp vízért, nehogy örökre elveszítse az
uszonyait. Hogy mi mindent képes feladni.
Tharion állkapcsában megrándult egy izom.
– Lenyűgöző sztori, haver – felelte Bryce.
Belekarolt előbb Tharionba, majd Ithanbe, és húzni kezdte
őket a sikátorban. Előbbire kibaszott dühös volt ugyan, de
inkább választaná a sellőt, mint Mordocot. Az ilyenekkel
szemben mindig is szövetségesek lesznek.
 Danika apja… Amint befordultak a sarkon, és a sikátor
sötétjében hagyták Mordocot, Bryce remegni kezdett. Csak
imádkozhatott, hogy a Csillagász a róla szóló pletykákhoz híven
valóban diszkrét. Még akkor is, ha a birodalom legrémesebb
vallatói hallgatják ki.
Néma csendben sétáltak vissza az Óváros nyüzsgő
központjába, a legtöbb turista észre sem vette őket, túlságosan
el voltak foglalva a Celestina és Ephraim tiszteletére kirakott
díszek fényképezésével. A Szívkaputól egysaroknyira Bryce
megtorpant, és Tharionhoz fordult. A sellő nyílt, hűvös
pillantással nézett rá. Hát itt van a férfi, aki irgalom nélkül
széttépte a húga gyilkosát. A férfi, aki…
Aki azonnal beugrott Fury helikopterébe, hogy a segítségére
siessen tavasszal, a támadás során.
– Jaj, Hosszú Lábú! – szólalt meg Tharion, amikor észrevette,
hogy ellágyul az arckifejezése. Játszadozni kezdett Bryce
tincseinek a végével. – Túl kedves vagy velem.
Bryce elhúzta a száját. Ithan pár lépés távolságot tartott tőlük,
a telefonját nyomogatta.
– Még mindig haragszom rád – mondta Bryce Tharionnak.
A sellő féloldalas vigyorral nézett rá.
– De azért még szeretsz?
Bryce felnevetett.
–  Nem derült ki semmi Emile-ről. – Egyedül újabb kérdések
merültek fel. – Vissza fogsz menni?
– Nem.
Tharion megborzongott. Bryce hitt neki.
 – Szólj, ha van bármi egyéb ötleted, merre bujkálhat a srác!
Tharion meghúzta Bryce haját.
– Azt hittem, többet nem dolgozunk össze.
– Próbaidőn vagy. Adj hálát érte a hasizmaidnak!
Tharion a két kezébe vette Bryce arcát, jól megszorította, és
ártatlan csókot nyomott a homlokára.
– Később küldök pár képet róluk. Athalarnak ne mutasd meg!
Bryce ellökte magától.
– Küldj inkább egy vidrát, és kvittek vagyunk!
Nem értett egyet Tharion módszereivel, a legkevésbé sem
tetszettek neki, sőt, nem is bízott teljesen a sellőben, de nála
jóval veszélyesebb ellenfelek ólálkodtak a hátuk mögött. Muszáj
volt összetartaniuk.
–  Legyen! – Tharion egyik hosszú ujjával megpöckölte Bryce
orrát. Biccentett Ithannek. – Holstrom!
Aztán megindult az utcán, valószínűleg vissza az Isztroszhoz,
hogy jelenthessen a királynőjének.
Amint Bryce magára maradt Ithannel a naptól forró járdán,
azt kérdezte a farkastól:
– Hová mész most? Vissza Ruhnhoz?
Ithan kifejezéstelen arcán árnyékok játszottak.
– Valószínűleg. Te keresed tovább Emile-t?
Bryce előhúzott egy képeslapot a táskájából. Ithan szeme
felcsillant, ahogy felismerte a régi hagyományt.
–  El akarom küldeni ezt anyámnak. – Szemügyre vette az
egykori barátját, ahogy a fiú ismét elkomorodott. – Jól vagy?
Ithan vállat vont.
 – Megkaptam a válaszokat, amiket szerettem volna, nem igaz?
–  Igen, de… – Bryce megdörgölte a homlokát, még mindig
ragadt a bőre az izzadságtól a táncóra miatt, pedig az már
órákkal korábban volt. Sőt, úgy érezte, évekkel korábban.
–  Mármint úgy hangzik, minden rendben, nem? Connor a
Csontnegyedben van, valaki kiadta a parancsot, hogy senki sem
nyúlhat hozzá, úgyhogy…
De abból, ahogy lépett egyet, Bryce látta rajta, hogy nem
tetszik neki ez az egész. Megszorította a fiú vállát.
– Kitalálunk valamit. Valahogy segítünk rajta.
És mindenki máson is, aki fogságba esett azon az örök
vágóhídon.
Talán ez volt a legrémesebb hazugság, ami valaha kibukott a
száján, mert amikor Ithan távozott, nagyon úgy festett, hogy hitt
neki.
 
 
–  Két hét nem olyan sok idő – vigasztalta Isaiah Huntot a 33.
privát kantinjában a Comitiumban, az üvegasztal túlfeléről. A
triariinak fenntartott helyen ültek, a városra néző, plafonig érő
ablakok sora mellett.
Hunt máskor nem jött volna ide, de Isaiah meghívta egy korai
ebédre, és beszélnie kellett valakivel. Szinte még le sem ültek,
máris ömlött belőle a szó, elmesélte, mi történt Celestinával.
Hunt beleharapott a pulykás, brie sajtos szendvicsébe.
–  Tudom, hogy nem olyan sok – mondta tele szájjal –, de… –
Lenyelte a falatot, aztán könyörgő pillantást vetett a barátjára. –
Bryce-szal eldöntöttük, hogy mégsem várunk a téli
napfordulóig.
Isaiah nevetésben tört ki, dallamosan, bársonyosan szállt a
hangja. Pár katona feléjük nézett, majd gyorsan folytatta az
evést. Bármelyik másik napon zavarta volna Huntot, de ma…
–  Örülök, hogy így szórakoztat a kínlódásom – sziszegte a
barátjának.
Isaiah ismét felnevetett, pokolian jóképű volt az öltönyében.
Tekintve, hogy hány találkozón kellett részt vennie Celestinával
– és most már Ephraimmal is –, Urd csodája lehetett, hogy
egyáltalán volt ideje együtt ebédelni vele.
–  Sosem fogom elfelejteni a napot, amikor az Umbra Mortis
panaszkodni kezdett nekem egy kisebb büntetés miatt, mert az
bezavart a szexuális életébe.
Hunt felhajtotta a vizét. Isaiah szavaiban volt némi igazság. A
sok eddigi büntetés közül tényleg ez volt a legkisebb.
Isaiah elkomorodott, halkabban folytatta:
– Szóval mi történt tegnap este? Minden rendben?
–  Most már igen. Sabine odajött a lakásra, Ithan Holstromot
kereste. Bryce megijedt. Épp időben érkeztem, hogy
meggyőzzem Sabine-t, fogja vissza magát.
– Ó! – felelte Isaiah. Aztán azt kérdezte: – És Baxian?
–  Úgynevezett társamként kötelességének érezte, hogy
támogasson. Hiába nem kérte rá senki.
Isaiah felhorkant.
– Azért jár neki a piros pont, hogy megpróbálta?
Hunt felnevetett.
 – Persze.
Isaiah az ebédjére fordította a figyelmét, és Hunt mellkasa
megfeszült, alig tudta magában tartani az igazságot. Isaiah
mellette volt a Bukottak lázadása során. Átlátta az Ophion-féle
helyzetet. Még akkor is, ha biztosan azt javasolná, hogy tartsa
távol magát az egésztől.
– Mi a baj? – kérdezte Isaiah.
Hunt megrázta a fejét. A barátja túl jól olvasott benne.
– Semmi. – Újabb igazságot keresett. – Különös gondolat, hogy
két hét Bryce nélkül büntetés. Ha ferdén néztem Sandrielre,
egyesével kihúzatta a tollaimat.
Isaiah megborzongott.
– Emlékszem.
Hiszen a barátjának kellett újra meg újra bekötöznie a
szárnyát.
– Szeretsz neki dolgozni? Mármint Celestinának?
Isaiah habozás nélkül azt felelte:
– Igen. Nagyon is.
Hunt hosszan kifújta a levegőt. Nem mondhatja el Isaiah-nak.
Sem Naominak. Mert ha tudnák, még ha meg is ígérnék, hogy
titokban tartják ezt az egész lázadós dolgot, és nem folynak
bele… akkor is az életükkel fizetnének. Így talán megkínoznák
őket egy kicsit, de rövid időn belül egyértelművé válna, hogy
fogalmuk sincs az egészről, és talán életben maradnának.
–  Ugye tudod, hogy bármit elmondhatsz nekem? – kérdezte
Isaiah. Sötét szeme kedvesen ragyogott. – Még a Celestinával
kapcsolatos dolgokat is. Tudom, hogy fura így, ilyen
hierarchiában, de… Én vagyok a kapcsolattartó a 33. és közte.
Bármire van is szükséged, itt vagyok.
Hunt nem érdemelt meg egy Isaiah-féle barátot.
–  Nem fura a hierarchia – felelte. – Te vagy a 33. vezetője.
Örömmel dolgozom neked.
Isaiah végigmérte.
– Nem nekem vannak villámaim. Meg menő becenevem.
Hunt legyintett, elhessegette a barátja szavait.
– Hidd el, jobb, hogy te irányítasz!
Isaiah bólintott, de még mielőtt válaszolhatott volna, csend
hullámzott végig a kantinon. Hunt önkéntelenül felnézett, el a
szárnyak és a harci ruhák mellett.
– Remek – motyogta.
Baxian sétált feléjük tálcával a kezében. Rá sem hederített a
katonákra, akik jó messziről elkerülték, vagy teljességgel
elhallgattak, amint odaért melléjük.
–  Viselkedj normálisan! – mormolta Isaiah, aztán integetni
kezdett.
Nem Baxian, hanem a nézőközönségük miatt csinálta. Meg
kellett mutatnia a katonáknak, hogy a tisztek összetartanak.
Hunt épp addigra tüntette el a szendvicse maradékát, mire az
alakváltó angyal leült Isaiah mellé. Hunt a szemébe nézett.
– Mi volt az Ünővel?
Tudta, hogy Baxian képes olvasni a szavak között. Eljárt a
szád, te rohadék?
– Semmi. Tudom, hogyan kell bánni Lidiával.
Nem, nem járt el, te seggfej!
 Hunt rájött, hogy Isaiah felvont szemöldökkel figyeli őket.
– Mi volt Lidiával?
A Pokolfajzat könnyedén azt felelte:
– Faggatni próbált azzal kapcsolatban, hogy miért mentem el
tegnap este. Nem volt kedvem elmagyarázni neki, hogy Athalar
továbbképzésben részesít, és mindenhová követem.
Isaiah szeme elsötétedett.
– Sandriel alatt még nem voltál ennyire ellenséges vele.
Baxian nekilátott a fűszeres rizzsel tálalt bárányköftének.
–  Régóta Lunathionban vagy már, Tiberian. Sok minden
megváltozott azután, hogy eljöttél.
– Például? – kérdezte Isaiah.
Baxian a rekkenő déli hőségben csillogó városra pillantott.
– Sok minden.
–  Szerintem ezt úgy érti, hogy ne ártsuk bele magunkat a
dolgába – mondta Hunt.
Isaiah felröhögött.
– Tőled tanulta, Hunt.
Hunt elvigyorodott.
–  Összekeversz Naomival. Én legalább a képedbe mondom,
hogy ne ártsd bele magad a dolgomba. Ő csak utal rá.
– Gyilkos pillantással.
– Talán még a fegyverét is kiteszi az asztalra nyomatékosítás
gyanánt.
Elnevették magukat, de amint Hunt észrevette, hogy Baxian
egyfajta irigységgel figyeli őket, azonnal kijózanodott. Isaiah-
nak is feltűnhetett, mert így szólt a Pokolfajzathoz:
 – Ugye tudod, hogy te is nevethetsz? Errefelé bevett dolog.
Baxian vékony vonallá préselte az ajkát.
– Ti több mint tíz éve vagytok itt. Bocs, hogy időbe telik, mire
elfelejtem a Sandriel tartományában érvényes szabályokat.
– Csak azt ne felejtsd el, hogy most már Lunathionban vagy! –
Isaiah minden egyes szavában fenyegetés morajlott, ami
ellentétben állt makulátlan öltönyével. – Az Athalartól szerzett
sebhely a nyakadon semmi lesz ahhoz képest, amit tőlem kapsz,
ha ártasz valakinek a városban.
Baxian szeme felcsillant.
– Ne fenyegess már ilyen idiótán csak azért, mert nem voltál
elég érdekes ahhoz, hogy bekerülj Sandriel triariijába!
Isaiah fogán megcsillant a fény.
– Nem volt kedvem olyan közel kerülni egy szörnyeteghez.
Hunt igyekezett nem eltátani a száját. Számtalanszor látta
már, hogy Isaiah megreguláz másokat. Nem juthatott volna el a
jelenlegi pozíciójába, ha nem képes meghúzni a határvonalakat,
aztán tartani őket. De manapság ritkán bújt elő belőle a vad
harcos. A katonák kezdtek feléjük fordulni, úgyhogy Hunt
közbevágott:
–  Sandriel odáig lenne a boldogságtól, ha tudná, hogy még
ennyi évvel később is képes egymás ellen fordítani minket.
Isaiah pislogott egyet, mintha meglepte volna, hogy Hunt
megpróbál közbeavatkozni. Baxian gyanakodva figyelte.
Hunt mély levegőt vett.
– Bassza meg, mit prédikálok itt?
Baxian felhorkant, és a feszültség feloldódott.
 Isaiah hálásan Huntra mosolygott, majd felállt.
– Mennem kell. Találkozóm van az Aux-vezetőkkel.
Hunt rákacsintott.
– Add át üdvözletemet Ruhnnak!
Isaiah felnevetett.
– Rendben.
Azzal a barátja elsétált a kukához. Az angyalok felkapták a
fejüket, ahogy elhaladt mellettük, páran integettek is neki. A
fehér szárnyú angyal visszaintett, jó néhány asztalnál
megtorpant, hogy csevegjen egy kicsit. Széles, őszinte mosoly ült
az arcán.
– A barátod erre született – mondta Baxian halkan.
Hunt egyetértően morgott.
– Nem akarsz már vezető lenni? – kérdezte a Pokolfajzat.
– Túl sok papírmunkával jár.
Baxian gúnyosan elvigyorodott.
– Hogyne.
– Ez meg mégis mit jelentsen?
–  Egyszer már vezettél másokat, és nem sült el jól a dolog.
Nem csodálom, ha nem akarod még egyszer vállalni.
Hunt megfeszítette ugyan az állkapcsát, de nem szólt semmit,
megvárta, amíg Baxian megeszi az ebédjét. Kifelé menet együtt
ürítették ki a tányérjukat, rakták le a tálcájukat. Hunt nem mert
megfordulni, hogy szóljon az őt szorosan követő Pokolfajzatnak,
tartsa már meg a tisztes távolságot. Túl sokan nézték őket. A
katonák, akik mellett elhaladtak, suttogtak.
Hunt nem barátkozott úgy, mint Isaiah. Képtelen volt a
többiekre nézni. Azokra, akiket az Ophion ellen bevetnének.
Őket kellene megölnie, ha Bryce-t fenyegetnék. Bassza meg, ha
képes lenne megint végrehajtani ugyanazt, amit a
Csontnegyedben, egyetlen pillanat alatt szénné égetné őket!
Nem csoda, hogy az Aszterek fenyegetésnek ítélték a
viharmadarakat, az ilyesfajta erő veszedelmes. Ha az Ophion
ráteszi a kezét Emile-re… Igen, egy ilyen fegyverért megéri
gyilkolni.
Amint Hunt elérte az ajtón túli liftek sorát, az ott
összezsúfolódó öt angyal gyorsan megindult a lépcső felé.
–  Nem egyszerű az itteniekkel, mi? – kérdezte Baxian, ahogy
Hunt belépett a liftbe.
Nagyon nem tetszett neki, hogy a Pokolfajzat is beszállt
mögötte. Elég tágas volt a hely ahhoz, hogy jó néhány szárnyas
személy elférjen, Hunt mégis behúzta a sajátját.
–  Hozzá lehet szokni – felelte, majd megnyomta a triarii
kaszárnyájának a gombját.
Akár meg is nézheti a szobáját, ellenőrizheti, miféle
fegyvereket hagyott itt, pontosan milyen ruhákra lesz szüksége.
Bryce-t ismerve egy bugyiját is elküldi majd a szükséges
holmikkal.
–  Azt hittem, népszerű vagy – jegyezte meg Baxian, és a
növekvő számot figyelte felettük.
– Mégis miért feltételeztél ilyesmit?
Hunt nem várta meg a választ, ahogy a liftajtó kinyílt, már ki
is lépett a csendes folyosóra.
– Odakint mindenkivel jóban vagy.
 Hunt felvont szemöldökkel torpant meg a régi szobája előtt.
– Mit akarsz ezzel mondani?
Baxian nekidőlt a saját ajtajának, épp szemközt Huntéval.
–  Azt hallottam, Ruhn herceggel és a barátaival szoktál
bulizni, van barátnőd, jóban vagy a farkasokkal… Csak az
angyalokkal nem?
– Isaiah-val jóban vagyok.
Meg Naomival.
–  Mármint a többiekkel. Az egyszerű katonákkal. Köztük
nincsenek barátaid?
– Mégis mit érdekel ez téged?
Baxian teljes lelki nyugalommal behúzta a szárnyát.
–  Csak tudni akarom, mi vár rám. Hogy miféle életre
számíthatok.
– Olyanra, amilyet megteremtesz magadnak – felelte Hunt.
Kinyitotta az ajtót. Állott, poros levegő fogadta. A közelébe
sem érhetett a Bryce lakásában terjengő kávéillatnak.
Hátranézett a válla felett, látta, hogy Baxian az ő szobáját
nézi. Azt, hogy milyen üres. Amikor ő is bepillantott a férfi
szobájába, kiderült, hogy az is éppolyan üres.
– Én is ilyen életet éltem – mondta Hunt.
– Milyet?
– Üreset.
– Aztán mi történt?
– Bryce történt.
Baxian haloványan elmosolyodott. Szomorúan. Lehetséges…
lehetséges lenne, hogy a Pokolfajzat magányos?
 – Sajnálom, hogy ilyen sokáig távol kell lenned tőle.
Úgy tűnt, Baxian komolyan gondolja.
Hunt összehúzta a szemét.
– Celestina téged is megbüntetett?
–  Nem. Azt mondta, a te rossz hatásod, úgyhogy te viseled a
következményeket.
Hunt felnevetett.
– Érthető.
Belépett a szobájába, és gyorsan megnézte, milyen fegyverek
és ruhák maradtak itt.
Amikor visszament a folyosóra, Baxian a fenyő íróasztalnál
ült a szobájában, jelentéseket olvasott. Hunt ösztönei azt súgták,
hogy menjen tovább, ne szóljon semmit, a pokolba ezzel a
férfival, aki az elmúlt években leginkább az ellensége volt, de…
Megkapaszkodott az ajtófélfában.
– Milyen munkát adtak?
–  Az újoncok előrehaladásáról szóló jelentéseket kell
átnéznem. Hátha van olyan angyal, akit érdemes kiemelni
közülük.
– És van?
– Nincs.
– Gondolom, ritka a hozzánk hasonló.
– Úgy tűnik.
Baxian visszafordult a papírokhoz.
A folyosó, a szoba csendje Huntra ereszkedett. Nyomasztotta.
Lelki füleivel hallotta, hogy Bryce nyaggatja: Gyerünk már!
Próbáld meg! Nem fogsz belehalni! Még a gondolataiban is
dirigált. Úgyhogy Hunt így szólt:
–  Még van húsz perc az ebédidőből. Van kedved ENL
Naplabdát játszani?
Baxian odafordult hozzá.
– Az meg mi?
– Tényleg semmit sem tudsz a modern életről, mi?
Baxian lesújtó pillantást vetett rá.
–  ENL – magyarázta Hunt. – Egyesült Naplabda Liga. A
videójátékukról beszéltem. Bármelyik csapat bármelyik
játékosának a szemszögéből játszhatod. Jópofa.
– Még sosem játszottam semmilyen videójátékkal.
– Ó, tudom én! – vigyorodott el Hunt.
Baxian végigmérte, és Hunt már várta, hogy visszautasítja, de
a férfi azt felelte:
– Jól van. Miért ne?
Hunt a közös helyiség felé indult.
– Pár perc múlva majd megbánod.
És valóban, tíz perc múlva Baxian a kontrollert ügyetlenül
nyomogatva káromkodott. Hunt könnyedén kikerülte a Baxian
irányította játékost.
– Szánalmas! – mondta Hunt. – Bénább vagy, mint gondoltam.
– Ezt a szart! – mordult fel Baxian.
– Mégis játszod tovább! – vágott vissza Hunt.
Baxian felnevetett.
– Igen. Tényleg.
Hunt pontot szerzett.
– Ilyen kezdő ellen nem is jó játszani.
 – Egy nap, és feltörlöm veled a padlót, Athalar.
Baxian hüvelykujjal megpöccintette a kontrollert. A játékosa
nekifutott a kapufának, visszapattant, majd elterült a füvön.
Hunt felröhögött.
– Talán legyen inkább kettő.
Baxian odapillantott rá a szeme sarkából.
–  Talán. – Tovább játszottak, és amikor az ajtó feletti óra
elütötte a tizenkettőt, Baxian azt kérdezte: – Megyünk vissza
dolgozni?
Hunt fülelni kezdett, történik-e valami körülöttük a csendes
kaszárnyában.
– Tartom a számat, ha te is.
–  Pont ma reggel bizonyítottam, hogy magam vagyok a
megtestesült diszkréció!
– Azóta sem jöttem rá, mi motivált.
– Nem azért jöttem ide, hogy keresztbe tegyek neked.
– Akkor sem értem.
Baxian megint nekifutott a kapunak, a játékosa visszapattant
a pályára.
– Túl rövid az élet ahhoz, hogy haragban legyünk.
– Ez nem elég jó indok.
–  Ennél jobbal nem szolgálhatok. – Baxiannek sikerült tíz
teljes másodpercre megszerezni a labdát, aztán Hunt elvette
tőle. A Pokolfajzat elkáromkodta magát. – Solasra! Hagyjál már
érvényesülni!
Hunt nem erőltette a korábbi témát. Istenek látják a lelkét, ő
is nagyon sok mindenről nem akart beszélni, amikor
megérkezett ide. És ő is rengeteg szörnyűséget művelt Sandriel
parancsára. Talán meg kellene fogadnia a saját korábbi
tanácsát. Talán ideje megálljt parancsolni Sandriel szellemének,
ami még mindig kísérti őket.
Úgyhogy elvigyorodott.
– Az úgy nem lenne túl izgalmas.
 
 
–  Ezt a szívást! – motyogta Bryce a telefonba aznap este az
ágyán elterülve. – Tényleg nem hagyhatod el a kaszárnyát?
– Csak ha a 33.-nak kell valamilyen feladatot végrehajtanom –
felelte Hunt. – El is felejtettem, milyen szar itt.
– A szánalmas kis szobádban, ahol még poszterek sincsenek.
Hunt nevetése ott morajlott a fülében.
– Nagyon jól fogok viselkedni, hogy korábban elengedjen.
–  Nem lesz kivel néznem a Tengerparti kalandokat. Biztos,
hogy nem mehetek át?
–  Így, hogy Pollux meg az Ünő is itt van, semmiképp.
Esélytelen.
Bryce a pólója szegélyével játszadozott.
– Még akkor sem, ha a szobádban maradunk?
– Ó! – Hunt hangja elmélyült, elértette, mire gondol a lány. –
És mit csinálnánk?
Bryce elmosolyodott. Szüksége volt erre az egészre az aznapi
őrület után. Nem merte elmondani Huntnak, mi történt a
misztikusoknál, telefonon biztosan nem, hiszen bárki
kihallgathatta őket. De amikor legközelebb személyesen
találkoznak, mindent elmesél neki.
Azt is, hogy Tharion az ígéretéhez híven két órája vidrát
küldött neki, az üzenetben az állt, hogy: Megbocsátottál már,
Hosszú Lábú? Mivel engesztelhetnélek ki? Lennének ötleteim.
Bryce felnevetett, aztán választ küldött az imádni való vidrával:
Kezdheted azzal, hogy térden állva esedezel, aztán meglátjuk.
Nem sokkal tíz előtt újabb vidra érkezett, az üzenetben az állt:
Térdeljek le közvetlenül előtted? Örömmel.
Bryce így a rossz hírek ellenére is egészen jó hangulatban
volt. Azt felelte:
– Mindenfélét.
Hunt szárnya susogott a háttérben.
– Az mit takar?
Bryce lábujjai begörbültek.
– Csókolóznánk. És… egyebeket.
– Hmm. Meséld csak el, mit takar az egyebeket szó!
Bryce az ajkába harapott.
– Nyelvhasználatot.
Hunt nevetése sötét bársonyra emlékeztetett.
– Hol szeretnéd, ha használnám rajtad a nyelvemet, Quinlan?
Szóval tényleg belemennek. Bryce vére felhevült. Syrinx
nyilván megérezte, mire készül, mert leugrott az ágyról, és
kiment a nappaliba.
Bryce nagyot nyelt.
– A mellemen.
– Mmm. Csodásak.
Bryce öle benedvesedett, összepréselte a lábát, a párnák közé
fúrta magát.
– Szeretnéd megízlelni?
– Minden pontodat szeretném megízlelni – felelte Hunt. Bryce
alig kapott levegőt. – Szeretnélek megízlelni, megérinteni, és
amikor végre megint elhagyhatom a kaszárnyát, egyenesen
odarepülök, ahol épp leszel, hogy jó alaposan megdugjalak.
– Magadhoz nyúltál már? – suttogta Bryce.
Sziszegés.
– Igen.
Bryce felnyüszített, megint összeszorította a combját.
– És te?
Bryce keze a rövidnadrágja dereka alá csúszott.
– Most már igen.
Hunt felnyögött.
– Nedves vagy?
– Teljesen.
– Az istenekre, mondd el, mit csinálsz! – könyörgött.
Bryce elpirult. Még sosem csinált ilyesmit, de ha Hunttal nem
lehetnek együtt… hát, akkor beéri ezzel. Becsúsztatta az egyik
ujját, halkan felnyögött.
– Épp… bennem van az egyik ujjam.
– Bassza meg!
– Bárcsak a tiéd lenne!
– Bassza meg!
Vajon közel járt már Hunt a gyönyörhöz?
–  Már kettő – mondta Bryce, és ahogy a második ujját is
becsúsztatta, a csípője felemelkedett az ágytól. – De nem olyan
jó, mint amikor te csinálod.
Hunt kapkodta a levegőt.
– Nyisd ki az éjjeliszekrényedet, édesem!
Bryce alig bírt magával, kikapott egy játékszert a fiókból.
Lehúzta a rövidnadrágját és az átnedvesedett alsóneműjét,
majd az öléhez emelte a vibrátort.
– A tiéd nagyobb – mondta a mellette heverő telefonnak.
Hunt ismét színtiszta vágyról árulkodó hangot hallatott.
– Igen?
Bryce magába nyomta a vibrátort, ívbe feszült a háta.
– Ó, az istenekre! – zihálta.
–  Amikor először dugunk majd, Quinlan, keményen akarod,
vagy hosszan, gyengéden?
– Keményen – nyögte ki Bryce nagy nehezen.
– Felül szeretnél lenni?
A gyönyör magasra csapó hullámként gyűlt a testében.
– Felül is akarok lenni, aztán azt akarom, hogy hátulról dugj
meg, mint egy vadállat.
–  Bassza meg! – kiáltotta Hunt, és Bryce hallotta, ahogy a
háttérben hús csattan húson.
–  Azt akarom, hogy olyan keményen csináld, hogy sikítsak –
folytatta Bryce ütemesen mozgatva a vibrátort.
Az istenekre, mindjárt felrobban…
–  Bármit, amire vágysz. Bármire vágysz is, Bryce, megadom
neked…
Ennyi kellett. Nem a szavak, hanem hogy Hunt kiejtse a nevét.
Bryce mély torokhanggal felnyögött, gyorsan, vadul zihált,
teljesen összeszorultak odalent az izmai a vibrátor körül, ahogy
tovább mozgatta, kiélvezve a gyönyört.
Hunt is felnyögött, elkáromkodta magát, aztán elcsendesedett.
Egyedül a lélegzetvételeik hallatszottak a telefonban. Bryce
ernyedten hevert az ágyban.
– Annyira vágyom rád! – morogta Hunt.
Bryce elmosolyodott.
– Helyes.
– Helyes?
– Igen. Mert szétdugom az agyad, amikor hazajössz hozzám.
Hunt nevetése tele volt érzéki ígéretekkel.
– Én is ugyanezt teszem majd veled, Quinlan.
 
 
Tharion egy sima felületű, a vízből félig kiemelkedő sziklán ült
az Isztrosz egyik kanyarjában, középen, és várta, hogy a
királynője reagáljon a jelentésre. De a Folyókirálynő csak feküdt
a vízinövények matracán, csukott szemmel élvezte a délelőtti
napsütést. Mintha egyetlen szót sem hallott volna abból, hogy
mi a helyzet a Csontnegyeddel és a Holtkirállyal.
Eltelt egy perc, majd még egy. Tharion végül azt kérdezte:
– Tényleg így igaz?
A királynő sötét haja a növénymatrac mögött lebegett, tincsei
tengeri kígyókként tekeregtek a vízfelszínen.
–  Zavar a gondolat, hogy a lelkedet visszaküldik a fénybe,
ahonnan származik?
Nem kellett a hírszerzés parancsnokának lenni ahhoz, hogy
valaki rájöjjön, a királynő szándékosan nem válaszol a
kérdésre. Tharion azt felelte:
–  Az zavar, hogy azt mondták, nyugalomban és elégedetten
pihenhetünk majd, pedig valójában marhák vagyunk, akik arra
várnak, hogy lemészárolják őket.
–  Az nem zavar, hogy a tested a földet és annak lényeit
táplálja majd. Miért más a lelked?
Tharion összefonta a karját.
– Tudott erről?
A Folyókirálynő figyelmeztetően résnyire nyitotta az egyik
szemét. De aztán az öklére támasztotta a fejét.
– Talán van valami a másodfényen túl is. Egy olyan hely, ahol
végül megpihenhet a lelkünk.
Tharion egy pillanatra látta maga előtt azt a világot, amire a
királynője vágyhatott: egy Aszterek nélküli életet, amiben a
Folyókirálynő uralja a vizeket, és a jelenlegi lélek-
újrahasznosítási rendszer megmarad, mert ez már csak így
megy. Egyedül az változna, hogy kinek a kezében van a
hatalom. Talán csak erre kell neki Emile: fegyverként akarja
használni, hogy biztosítsa a saját túlélését és győzelmét az
Ophion és az Aszterek közötti konfliktusban.
Tharion végül így csak annyit mondott:
–  Továbbra is keresem Emile Renastet. Azt hittem, lesz
egyszerűbb módja, de az zsákutcának bizonyult.
Kénytelen lesz a Pippa által hátrahagyott holttesteket követni,
ha rá akar bukkanni a fiúra.
– Jelents, ha megtudsz valamit!
 A Folyókirálynő nem nézett többé rá, a vízinövények
széthullottak alatta, és lassan visszasüllyedt a kék vízbe. Aztán
már ott sem volt, eggyé vált az Isztrosszal, ragyogó, kék
planktonként sodródott az árral, olyan volt, mintha csillagok
pöttyöznék a folyót.
Vajon érdemes lázadni, ha végül csak annyit érünk el, hogy
egy másik hataloméhes vezető kezébe kerül a gyeplő? Az
ártatlanokért megéri, persze, de… Tharion mégiscsak úgy
gondolta, okosabban is meg lehetne vívni ezt a harcot. Jobb
vezetőik is lehetnének.
 41.

Egy héttel később Ruhn Cormac mellől, mosolyogva figyelte az

Aux kiképzőközpontjának privát edzőtermében izzadó Bryce-t.
– Nem összpontosítasz! – pirított rá Cormac.
– Szó szerint belefájdult már a fejem.
– Koncentrálj a papírlapra, és egyszerűen lépj oda!
– Mintha olyan könnyű lenne!
– Az is.
Ruhn azt kívánta, bár most hallaná először ezt a beszélgetést,
bár most látná először ezt az adok-kapokot Bryce és az őt
teleportálni tanító Cormac között. De a rémes események óta
eltelt egy hét egésze erről szólt.
Ruhnt aggasztotta, hogy az ellenségeik így meghúzzák
magukat. Cormac, amikor épp nem a különböző tündér-
összejöveteleken vett részt, Emile-re vadászott. Bryce-szal
kétszer is vele mentek, a Holderdő parkjait járták, remélték,
hogy a srác ott vert tábort. Teljesen feleslegesen fáradtak.
Semmilyen jel nem utalt a fiú hollétére.
Tharion előző nap szintén azt jelentette, hogy nem találja a
fiút. A sellő szokatlanul nyúzott arca láttán Ruhn úgy sejtette, a
királynője a nyakára járhat emiatt. Nem találtak további
holttesteket, tehát a srác vagy eljutott ide, és most bujkál, vagy
valaki már megtalálta.
Bryce nagy levegőt vett, majd lehunyt szemmel kifújta.
– Jól van. Próbáljuk meg újra!
A homlokát ráncolta, felnyögött. Semmi.
Cormac fújt egyet.
– Ne erőltessük! Inkább idézzünk árnyakat!
Bryce felemelte a kezét.
– Nem kaphatnék felmentést?
Ruhn felnevetett.
Bryce az árnyékokkal sem igazán boldogult. A csillagfénnyel
igen. Abból volt bőven. De a sötétség megidézése… Egy icike-
picike árnyékot sem tudott előhívni.
Apollion elképesztő ellenfélre vágyott, de Ruhn úgy érezte,
jobb lenne tudatni a Verem hercegével, hogy ez még beletelik
némi időbe.
– Valami nem stimmel a mágiámmal – mondta Bryce, majd a
térdére hajolva felsóhajtott.
Cormac összevonta a szemöldökét.
– Próbáld meg újra!
Semmilyen hír nem érkezett azzal kapcsolatban, hogy mi
történt a fegyvereket és az új mechaprototípust szállító
vonattal, Napfény sem jelentkezett. A hírekbe nem került be a
dolog, Cormac ügynökei semmit sem hallottak. A csend
aggasztotta az unokatestvérét, és magát Ruhnt is idegessé tette.
 Meglepő módon Ithan könnyedén beilleszkedett náluk. Késő
estig videójátékozott Deckel és Flynn-nel, mintha egész
életükben barátok lettek volna. Hogy mit csinált a farkas, amíg
ők Aux-ügyben odavoltak, azt Ruhn nem tudta. Nem kérdezte
arról sem, amit az Ünő Bryce-szal kapcsolatban mondott a
kocsmában, Ithan pedig még csak véletlenül sem hozta szóba.
Ha a farkasnak tetszik is a húga, Ruhnnak semmi köze hozzá.
Ithan jó lakótársnak bizonyult: feltakarított maga után, sőt,
Flynn után is, és remekül sörpongozott.
Bryce hirtelen beszívta a levegőt.
–  Érzem, mintha valami óriási mágiafelhő lenne épp itt. –
Végigsimított a melle közötti, nyolcágú csillagot mintázó
sebhelyen. Csillagfény lüktetett az ujja végén, mintha szívverés
dobbant volna válaszképp. – De nem férek hozzá.
Cormac nyilván bátorítónak szánta a mosolyát.
– Próbáld meg még egyszer, aztán szünetet tartunk!
Bryce morogni kezdett, de félbeszakította Ruhn telefonjának
a csörgése.
– Szia, Dec!
– Szia! Bryce veled van?
– Aha, itt van mellettem. – Bryce azonnal talpra ugrott a neve
hallatán. – Mi a helyzet?
Bryce közelebb hajolt, hogy ő is hallja Declan szavait:
–  A program végre átnézte az összes, Danikát tartalmazó
felvételt a galériából. Jesibának igaza volt. Találtam valamit.
 
 
Bryce nem tudta eldönteni, jó vagy rossz hír, hogy Declan végre
befejezte a keresést. Egy órával később az új
dohányzóasztalánál – szánalmas másolata volt csak az
eredetinek, de legalább Ithan fizette – Declan megnyitotta a
felvételt. Huntot nem merte felhívni. Egyetlen rossz mozdulat,
és Celestina még tovább ott tartja.
Declan így szólt Bryce-hoz, Ruhnhoz és Cormachez:
– Azért tartott ennyi ideig, mert amint a program összeszedte
azokat a felvételeket, amiken Danika is szerepelt, végig kellett
néznem mindegyiket. – Gúnyosan Bryce-ra vigyorgott. – Amúgy
te dolgoztál akkoriban egyáltalán?
Bryce a homlokát ráncolta.
– Csak keddenként.
Declan derűsen fújt egyet, Bryce pedig megacélozta magát,
mert tudta, hogy most látni fogja Danikát, Lehabah-t és a régi
galériai könyvtárat. Declan elindította a felvételt. Bryce szíve
elszorult az ismerős, Danika hátára simuló, élénk színekkel
tarkított lenszőke hajfonat láttán. A fekete bőrdzsekin a
Szeretettel bármi lehetséges szavak díszelegtek. Vajon már akkor
bele volt varrva a pendrive?
–  Ez két hónappal a halála előtt készült – mondta Declan
halkan.
Ott volt Bryce is, testhezálló, zöld ruhában és tízcentis magas
sarkúban, a Kéjes éjekről beszélgetett Lehabah-val.
Danika feltett lábbal ült az asztalnál, a kezét összekulcsolta a
feje mögött, és vigyorogva hallgatta, ahogy Bryce ezredjére is
elmagyarázta, hogy a némi cselekménnyel fűszerezett pornó
nem éppen díjnyertes tévésorozat. Lehabah azzal érvelt, hogy
önmagában a szextől még nem lesz kevésbé minőségi egy
műsor, és a hangja…
Ruhn végigsimított Bryce hátán, megszorította a vállát.
A képernyőn Bryce intett Lehabah-nak, hogy kövesse, és ők
ketten felmentek. Bryce-nak egyáltalán nem rémlett ez a nap, ez
a pillanat. Valószínűleg szüksége volt valamire, és nem akarta
kettesben hagyni Lehabah-t Danikával, aki hajlamos volt a
lehető legforróbb, kék lángokat előcsalni a tűzszellemből.
Eltelt egy másodperc, majd kettő, három…
Danika megmozdult. Gyorsan, céltudatosan, mintha az
asztalnál ücsörögve végig azon gondolkozott volna, hova kell
mennie. Egyenesen a lenti polchoz ment, és leemelt róla egy
könyvet. A lépcsőre pillantott, kinyitotta a könyvet, és elkezdett
fényképeket készíteni a tartalmáról. Egyik lapról a másik után.
Aztán már vissza is tette a polcra. Visszament a székéhez,
lezuttyant rá, és mire a továbbra is a hülye sorozatról vitatkozó
Bryce és Lehabah visszatért, úgy tett, mint aki félig alszik.
Bryce a képernyő felé hajolt.
– Melyik könyv volt az?
– Kiélesítettem a képet.
Declan megnyitott egy kimerevített képkockát a könyvről, épp
azelőttről, hogy Danika csillogós feketére festett körmei
megragadták volna. A farkasok története: Az alakváltók eredete.
–  Itt látszik, hogy az ujja elidőzik egy szövegrészletnél –
magyarázott tovább Declan, átkattintva egy másik képkockára.
Danika ott már kinyitotta a könyvet, az ujjával követte az
átfutott szöveget. Épp megkocogtatott egy részt a lap tetején.
Mintha pontosan azt kereste volna.
 
 
Bryce, Declan és Ruhn a Danika kezében tartott könyvet
tanulmányozta a kimerevített képkockán. Cormac addigra már
távozott, kapott egy telefonhívást, amit nem volt hajlandó
megmagyarázni – vagy talán csak nem tehette. A könyv régi,
bőrkötéses darab volt, de a cím alapján a vanírok érkezése után
írták.
–  Nem jelent meg hivatalosan – mondta Declan. – Vagy
legalábbis megelőzi a jelenlegi adatbázisunk létrejöttét. De
amennyire én láttam, egyetlen midgardi könyvtárban sincs
belőle példány. Szerintem ez valami öncélú kézirat lehet, amit
az írója beköttetett.
–  A Tündérlevéltárban nincs belőle esetleg? – kérdezte Ruhn
Bryce-tól.
– Lehet, hogy van – felelte Bryce –, de az is előfordulhat, hogy
Jesibának ez még pont megvan a raktárban.
Gyorsan előhúzta a telefonját, és hívta is a varázslónőt.
Jesiba a második csörgésre felvette.
– Igen, Quinlan?
– Volt egy könyved a régi galériában. A farkasok története. Mit
lehet róla tudni?
Csend. A tündérhallásának köszönhetően Ruhn és Dec
minden egyes szót értett.
– Szóval végignézted a felvételeket. Érdekes, nem?
 – Csak… kérlek, mondd el! Mi az a könyv?
– A farkasok nemzedékrendje.
– És miért van meg neked?
– Jó dolog, ha ismerem az ellenségeim történetét.
– Danika nem volt az ellenséged.
– Ki mondta, hogy Danikára utaltam?
– Tehát Sabine-ről van szó.
Halk nevetés.
– Olyan fiatal vagy még!
– Szükségem van arra a könyvre.
–  Nem teljesítek követeléseket, még a csillagfényű
hercegnőkét sem. Már így is eleget adtam neked.
Jesiba letette.
– Milyen segítőkész! – morgott Declan.
De húsz perccel később Marrin felcsengetett, hogy jelezze,
csomag érkezett Miss Rogától.
–  Egyszerre aggasztó és lenyűgöző – mormolta Ruhn,
miközben Bryce kinyitotta az egyszerű dobozt, és előhúzta
belőle a bőrkötéses könyvet. – Jövünk Jesibának egy itallal.
–  Danika az első néhány oldalról készített képet – mondta
Declan, a telefonján újranézve a felvételt. – Talán az első
háromról. De szerintem a harmadik volt az, amit
megkocogtatott.
Bryce kinyitotta a könyvet, égnek állt a szőr a karján.
– Családfa. Egészen a… Most komolyan, egészen az Északi Rés
megnyitásáig visszamenőleg?
Hiszen az tizenötezer éve volt!
 – A Gunthar Fendyr a legfrissebb és egyben az utolsó név itt –
jegyezte meg Ruhn, aki Bryce válla felett tanulmányozta a lapot,
miközben ő is végignézte.
Bryce nagyot nyelt.
– Ő volt a Falkavezér apja.
A harmadik oldalra lapozott, arra, ami a leginkább érdekelte
Danikát.
–  Niklaus Fendyr és Faris Hvellen. Az elsők a Fendyr
vérvonalból. – Bryce az ajkába harapott. – Még sosem hallottam
róluk.
Declan a számítógépén pötyögött.
– Semmit sem találok róluk.
– Próbáld meg a gyerekeiket! – javasolta Bryce, és elmondta a
gyerekek nevét.
– Semmi.
Egyik generációt követte a másik, amíg végül Dec így szólt:
–  Megvan! Katra Fendyr. Innen… Igen, innen már vannak
történelmi feljegyzések és említések Katráról. Ötezer évvel
ezelőtti az első. – Végigfuttatta az ujját a családfán, a generációk
mentén, némán számolt. – De azokról a Fendyrekről, akik előtte
éltek, semmi.
–  Miért titkolózott volna Danika ezzel kapcsolatban? –
kérdezte Ruhn.
Bryce szemügyre vette az első két nevet a listán, azokat,
amiket Danika úgy érintett meg, mintha felfedezett volna
valamit, és feltett egy másik érdekes kérdést:
– Miért nincsenek róluk feljegyzések?
 – Ithan nem tudhatja véletlenül? – kérdezte Declan.
–  Fogalmam sincs. – Bryce a felszakadt bőrt rágta a körme
körül. – Beszélnem kell a Falkavezérrel.
Ruhn azonnal tiltakozni kezdett.
–  Ugye nem kell emlékeztesselek, hogy Sabine múlt héten
megpróbált megölni?
Bryce elfintorodott.
–  Akkor nektek kettőtöknek gondoskodnotok kell róla, hogy
ne legyen otthon.
 
 
Bryce nem merte elmondani Huntnak a telefonban, hogy mire
készül, hogy miért teszi. Már Jesiba felhívásával is épp elég
nagy kockázatot vállalt. Fantomvégtagként hiányzott mellőle
Hunt, amikor elosont az Odú kapujánál strázsáló őrök mellett.
Minden egyes másodpercben arra számított, hogy ott lesz
mellette az árnyékok közt, felméri a veszélyeket.
Declan épp az őrökkel vitatkozott valami képzelt sérelem
miatt. Az Aux főhadiszállásán pedig… Hát, ha szerencséjük van,
Sabine már odaért, hogy megvitassa Ruhnnal azt a „sürgős
ügyet”.
Bryce könnyedén megtalálta a Falkavezért, a férfi egy óriási
tölgyfa árnyékában ült az Odú közepén, a parkban. Egy rakás
kölyök játszott a lábánál. Más farkas nem tartózkodott a
közelben.
Bryce az épület oszlopai vetette árnyékból a fából faragott
székhez rohant. Pár kíváncsi kölyök felkapta a fejét. Elszorult a
szíve a bolyhos kis fülük és a farokcsóválásuk láttán, de egyedül
a vénséges vén férfira koncentrált.
– Falkavezér! – szólalt meg, letérdelve a férfi túloldalán, úgy,
hogy takarásban legyen a kapunál Deckel vitatkozó őrök elől. –
Ha szánna rám néhány percet…
A férfi kinyitotta az idők során opálossá vált szemét.
–  Bryce Quinlan. – Megérintette csontos mellkasát. – Egy
farkas.
Ruhn elmesélte, mit mondott a Falkavezér a támadás során.
Bryce próbált nem arra gondolni, mennyit jelent ez számára.
–  A vérvonala, a Fendyr családfa. Tudja, miért érdekelhette
Danikát?
A férfi habozott, majd intett a kölyköknek, akik szerteszét
futottak. Bryce úgy sejtette, nagyjából öt percük lehet, aztán az
egyiknek eljár a szája, és valamelyik felnőtt megtudja, hogy
bejött ide egy vörös hajú tündérnő.
A szék recsegett, ahogy a Falkavezér Bryce felé fordult.
– Danika szerette a történelmet.
– A régi ősök neve tiltott ismeret?
– Nem. De nagyrészt már elfelejtettük őket.
– Ismerős a Faris Hvellen és a Niklaus Fendyr név? Kérdezett
róluk Danika valaha?
A Falkavezér csendben gondolkozott.
–  Egyszer. Azt mondta, egy iskolai feladathoz kell. Több nem
derült ki.
Bryce nagyot fújt. A dohányzóasztal titkos rekeszében nem
volt farkasnemzetségről szóló beadandó.
 – Rendben. Köszönöm.
Csak az idejét vesztegette. Felállt, a parkot fürkészte, a kaput.
Most már menekülőre foghatja.
A Falkavezér megérintette őt száraz, cserzett kezével.
Megszorította.
– Nem kérdezted meg, miért felejtettük el a nevüket.
Bryce meghökkent.
– Tudja?
A Falkavezér aprót bólintott.
–  Olyan része ez a történelemnek, amit a népem nagyja
gondosan kihagyott a könyvekből. De szájhagyomány útján
azért fennmaradt.
Az egyik bokor megzörrent. Bassza meg! Mennie kell.
A Falkavezér így szólt:
– Rémes dolgokat műveltünk az első háborúk során. Feladtuk
a valódi énünket. Szem elől tévesztettük, aztán teljesen
elvesztettük. Ilyenné váltunk, amilyenek most vagyunk. Azt
állítjuk, szabad farkasok vagyunk, mégis az Aszterek nyakörvét
hordjuk. Hosszú a póráz, és hagytuk, hogy megszelídítsenek
minket. Már nem tudjuk, hogyan térjünk vissza ahhoz,
amilyenek voltunk, amilyenek lehetnénk. Ezt mesélte nekem a
nagyapám. Ezt mondtam én is Sabine-nek, de ő nem figyelt. Ezt
mondtam Danikának is, aki… – Megremegett a keze. –
Szerintem ő visszavezethetett volna minket. Olyanná
válhattunk volna, amilyenek akkor voltunk, amikor
megérkeztünk ide, még mielőtt kívül-belül az Aszterek házi
kedvencei lettünk.
 Bryce gyomra felfordult.
– Ezt akarta Danika?
Nem lepte volna meg.
–  Nem tudom. Danika senkiben sem bízott. – A Falkavezér
ismét megszorította a kezét. – Téged leszámítva.
Morgás rázta meg a földet, és Bryce észrevette, hogy egy
megtermett, vicsorgó nőstény farkas közelít feléjük. Így szólt a
Falkavezérhez:
– Beszélnie kellene Sabine-nel Ithanről.
A Falkavezér pislogott.
– Mi történt Ithannel?
Nem tudja? Bryce elhátrált egy lépést, közben végig az
előretörő nőstényt figyelte.
– Sabine kihajította, kis híján megölte. Most a bátyámnál él.
A ködös szempár egy pillanatra kitisztult. Élessé vált a
pillantása, dühössé. A nőstény elrugaszkodott, Bryce pedig
futásnak eredt, keresztülsprintelt a parkon a kapuhoz. Elrohant
a továbbra is vitatkozó Declan mellett, aki az őrökre kacsintott,
aztán felzárkózott mellé, és már bele is vesztek a Holderdő
nyüzsgő forgatagába. Minden egyes saroknál újabb és újabb
kérdések merültek fel Bryce-ban.
Hazaérve le akart rogyni a kanapéjára, hogy egy kicsit
elgondolkozzon azon, amit megtudott, de amikor visszaértek,
Cormac várta őket a lakás előtt.
Véresen, mocskosan és…
–  Mi történt? – kérdezte Declan, miközben Bryce szélesre
tárta az ajtót, és beengedte őket.
 Cormac kivett magának egy jéggel teli zacskót a mélyhűtőből,
az arcához nyomta, és leült a konyhaasztalhoz.
–  Mordoc kis híján tőrbe csalt, amikor információt akartunk
cserélni. Hat másik rémfarkas volt vele.
–  Megérezte az illatodat? – kérdezte Bryce az összevert
herceget fürkészve.
Ha igen, ha Cormacet követték ide…
– Nem. Végig úgy maradtam, hogy felém fújjon a szél, még ő
sem vehetett észre. Ha valamelyik katonája érezte is az
illatomat, az már nem számít.
Tehát nem a saját vére szennyezi a kezét? Bryce próbálta nem
megszagolni.
–  Milyen hírek érkeztek? – kérdezte Declan, és az ablakhoz
sétált, hogy kinézzen az utcára, valószínűleg azt ellenőrizte,
követte-e bárki Cormacet.
–  Sikeresen lecsaptak a Gerincre – mondta Cormac.
Megfeszültek a vonásai a vér és a zúzódások alatt. –
Megszerezték az Aszterek új mechaprototípusát, továbbá
felbecsülhetetlen értékű lőszert is zsákmányoltak.
– Helyes – felelte Declan.
Cormac felsóhajtott.
– Idehozzák a prototípust.
Bryce hátrahőkölt.
– Lunathionba?
– A Korona-szigetekre. – Az elég közel van, hajóval két óra. –
Egy ídrai bázisra.
– A rohadt életbe! – szitkozódott Dec. – Itt is csinálni akarnak
valamit, igaz?
–  Igen, valószínűleg Pippa és az Esthajnal alakulat
vezetésével.
–  Nem tudják, hogy nincs ki mind a négy kereke? – kérdezte
Bryce.
– Sikerrel teljesíti a bevetéseit. Csak ez számít.
–  És mi van Emile-lel? – faggatta tovább Bryce. – Vele
kapcsolatban is sikerrel járt?
–  Nem. Őt még nem kapták el. Az ügynök azt mondta,
továbbra is vadásznak rá.
–  Akkor mitévők legyünk? – kérdezte Dec Cormactől. –
Menjünk el Ídrára, és győzzük meg őket, hogy véletlenül se
engedjék Pippát a fegyverek közelébe?
–  Igen. – Cormac biccentett Bryce-nak. – Küldj vidrát Ketos
parancsnoknak! És úgy vélem, szükségünk lesz Hunt Athalar
képességeire is.
 42.

Bryce épp a Celestina irodájába vezető világos folyosón járt,

amikor megcsörrent a telefonja.
Juniper. Hangpostára küldte a hívást. A barátnője üzenetet
írt. Most azonnal hívj fel!
A rémület savként marta Bryce-t, miközben tárcsázott,
imádkozott, hogy Furyvel minden rendben legyen…
Juniper az első csörgésre felvette.
– Hogy merészelted?
Bryce megtorpant.
– Mi?
– Hogy merészelted felhívni Gorgynt?
– Én csak… – Bryce nagyot nyelt. – Mi történt?
– Kineveztek prímabalerinának, az történt!
– És ez olyan rossz dolog?
Egy perc múlva találkozója van Celestinával. Nem késhet el.
–  Rossz dolog, mert mindenki tudja, hogy Bryce Danaan
hercegnő odacsörgött, és azzal fenyegetőzött, hogy az Őszkirály
nem támogatja többé a CCB-t, amennyiben nem ismerik el a
tehetségemet!
– És akkor mi van? – sziszegte Bryce. – Nem ez az egyik előnye
annak, hogy hercegnő vagyok?
– Nem! Pont hogy az ellenkezője! – Juniper üvöltött a dühtől.
Bryce megremegett. – Egész életemben ezért dolgoztam, Bryce.
Egész életemben! Aztán közbelépsz, és elveszed tőlem ezt az
eredményt! Te lettél az oka annak, hogy megkaptam az
előléptetést, hogy történelmet írtam, nem pedig én, nem a
tehetségem! Miattad történt, nem miattam! Nem azért, mert
kitartottam, mert küzdöttem, hanem mert a tündérhercegnő
barátnőm nem tudta annyiban hagyni a dolgot!
A folyosói óra csilingelni kezdett. Mennie kellett. Beszélni az
arkangyallal.
–  Muszáj bemennem egy megbeszélésre – mondta Bryce a
lehető legnyugodtabban, pedig a hányinger kerülgette. – De
utána rögtön visszahívlak. Nagyon sajnálom, ha…
– Inkább ne! – csattant fel June.
– Juniper…
A faun letette.
Bryce a légzésére koncentrált. Szüksége lett volna Kyrah
táncórájára. Méghozzá azonnal. Izzadni, zihálni akart, levezetni
és feldolgozni a benne tomboló érzelmek pusztító szélviharát.
De ez a találkozó… Kihúzta magát, félretette a vitát, a tényt,
hogy mindent elcseszett, mert arrogáns és ostoba volt…
Bekopogott Celestina irodájába.
– Szabad! – csendült egy kedves női hang.
Bryce úgy mosolygott a kormányzóra, mintha nem épp
néhány pillanattal ezelőtt tett volna tönkre egy barátságot.
– Őkegyelmessége! – hajtott fejet.
– Felség! – felelte Celestina, mire Bryce elfojtotta a fintorát.
Ezt a találkozót is csak így tudta megszervezni. Nem Bryce
Quinlanként kért időpontot Celestinától, hanem
tündérhercegnőként. Arra még egy arkangyal sem mondhat
nemet.
Vajon ez hogyan üt majd vissza?
–  Csak a találkozó erejéig – mondta Bryce, és leült. –
Kérvényezni szeretnék valamit.
– Gondolom, azt, hogy engedjem vissza Hunt Athalart.
A kormányzó szemében fáradt, bánatos fény csillogott.
– Csak ideiglenesen – felelte Bryce, és hátradőlt a székében. –
Tudom, hogy otthagyta önt az összejövetelen. Ha tudtam volna,
hogy épp ott van, semmiképp sem kérem a segítségét aznap
este. Úgyhogy… egész nyugodtan büntesse csak meg. Áldásom
rá!
Hazudott ugyan, Celestina szájszéle mégis felfelé görbült.
– Mennyi időre szeretné, ha elengedném?
–  Egy éjszakára. – Hogy elmehessenek a Korona-szigetekre,
még mielőtt Pippa Spetsos és az összeesküvői odaérnek. Hogy
meggyőzzék a vezérkart, ne engedjék Spetsost szabadon
pusztítani a fegyverekkel Valbarában. – Úgy gondoltuk,
nyílvonattal megyünk ahelyett, hogy nyolc órát vezetnénk oda
és vissza is. Megígértem anyámnak, hogy hazaviszem
magammal. Ha nem jön el, elszabadul a pokol.
Újabb hazugság.
 De a kormányzó szélesen elmosolyodott ennek hallatán.
– Az anyja ilyen… ijesztő lenne?
– De még mennyire! És ha Hunt nincs velem, azzal igazoltnak
lát majd minden egyes rossz dolgot, amit róla feltételez.
– Nem kedveli őt?
–  Egyetlen férfit sem kedvel. Szerinte senki sem elég jó
nekem. Fogalma sincs, milyen nehéz volt a szerelmi életem
emiatt fiatalabb koromban.
–  Arkangyalként sem egyszerű egy kis közösségben – felelte
Celestina őszinte mosollyal.
Bryce elvigyorodott.
– Mindenki berezelt?
– Voltak, akik sikítva menekültek.
Bryce önmagát is teljesen meglepve felnevetett. Gyűlölte,
hogy hazudnia kell ennek a kedves, aranyos nőnek.
Celestina a füle mögé simított egy göndör tincset.
– Szóval sok múlik Athalar látogatásán.
–  Igen. Nem mintha szükségem lenne anyám engedélyére,
hogy együtt legyünk, de… Örülnék az áldásának.
– Ezt készséggel elhiszem.
Celestina mosolya bánatossá vált.
Bryce tudta, hogy semmi köze hozzá, mégis megkérdezte:
– Hogy alakulnak a dolgok Ephraimmal?
Arányék suhant át Celestina arcán, jelezve, hogy nem
elégedett.
– Rendkívüli szerető.
– De?
 A kormányzó hangjában szándékos figyelmeztetés csendült:
–  Nagyon sok éve a barátom. Most úgy érzem, egy teljesen
más oldaláról ismerem meg.
Celestina sokkal többet érdemelt ennél. Bryce felsóhajtott.
– Tudom, hogy ön… arkangyal, de ha egyszer szeretne csajos
dolgokról beszélgetni, akkor… itt vagyok.
Az a kormányzó, akivel legutóbb beszélgetett, megpróbálta
megölni. Ő pedig cserébe fejbe lőtte. Ez a felállás jóval
kellemesebbnek tűnt.
Celestina ismét elmosolyodott, és újfent melegség –
megkönnyebbülés – rajzolódott ki az arcára.
– Nagyon örülnék neki, felség.
–  Ebben az esetben tegeződjünk inkább. Hívj nyugodtan
Bryce-nak!
–  Rendben, Bryce. – Celestina szeme felcsillant. – Vidd csak
haza Athalart! És maradjon is ott.
Bryce felvonta a szemöldökét.
– Végleg?
–  Nem a szüleid házára gondoltam. Vidd haza nyugodtan a
családodhoz, aztán élhet tovább veled. Annyit lógatja az orrát,
hogy mindenki másnak is rosszkedve lesz tőle. Holnap reggel
hazaküldöm. Azért egy éjszakát szenvedjen még, majd
hajnalban elmondom neki a jó hírt.
Bryce sugárzó mosollyal hálálkodott:
– Köszönöm! Őszintén, annyira nagyon köszönöm!
A kormányzó legyintett.
– Hidd el, te teszel nekem szívességet!
  
 
Bryce útközben telefonált.
Fury épp azelőtt vette fel, hogy hangpostára kapcsolt volna.
– Ezt elbasztad, Bryce.
Bryce összerezzent.
– Tudom. Nagyon sajnálom.
–  Értem, hogy miért csináltad. Komolyan. De June teljesen
összetört.
Bryce kilépett a liftből, lenyelte a torkában növekvő
gombócot.
–  Kérlek, mondd meg neki, hogy nagyon sajnálom! Rohadtul
sajnálom. Segíteni akartam, és nem gondolkoztam.
–  Tudom – felelte Fury. – De nem fogok belefolyni ebbe az
egészbe.
– A barátnője vagy.
–  Pontosan. Te meg a barátja. És az enyém is. Nem fogok
közvetíteni közöttetek. Adj neki egy kis időt, aztán próbáljátok
megbeszélni!
Bryce a kopott falnak rogyott.
– Oké. Mennyi időre gondoltál?
– Pár hétre.
– De hát az egy örökkévalóság!
– Nem megmondtam, hogy teljesen összetört?
Bryce a mellkasát dörgölte, a most épp nem fénylő sebhelyet.
– A rohadt életbe!
– Addig gondolkozz, mivel tudnál rendesen bocsánatot kérni!
– tanácsolta Fury, majd hozzátette: – Rájöttél, mi van Danikával
meg a kölyökkel?
– Nem. Akarsz segíteni?
Ennél többet nem mert mondani telefonon.
– Nem. Abba sem vagyok hajlandó belefolyni.
– Miért nem?
– Rengeteg jó dolog van az életemben jelenleg – mondta Fury.
– Köztük June. Egyiket sem vagyok hajlandó veszélybe sodorni.
Ahogyan az épségét sem.
– De…
– Ne feledd, valami komoly gesztus kell a bocsánatkéréshez!
Fury letette.
Bryce lenyelte a rosszullétét, a saját maga iránt érzett undorát
és gyűlöletét. Végigsétált a csendes folyosón az ismerős ajtóhoz,
majd bekopogott. Hunt volt a jutalma meztelen felsőtesttel,
hátrafordított naplabdasapkában. Verejtéktől csillogott. Nyilván
most jött vissza az edzőteremből.
Hunt megrökönyödött.
– Mit csinálsz…?
Bryce egy csókkal belefojtotta a szót, átkarolta a nyakát.
Hunt felnevetett, de azért átkarolta a derekát, épp elég
magasra emelte ahhoz, hogy Bryce köré fonja a lábát.
Lelassította a csókot, a nyelve mélyebbre hatolt, felfedezte
Bryce száját.
– Szia! – suttogta az ajkára, és ismét megcsókolta.
–  El akartam újságolni valamit – mondta Bryce, miközben
csókokkal borította az arcélét, a nyakát.
 Hunt már merev volt odalent. Bryce teljesen felizzott tőle.
– Mit?
Az angyal keze már a fenekén járt, belemarkolt, simogatta.
–  Holnap reggel – mondta Bryce, miközben újra meg újra
megcsókolta Hunt száját – kiszabadulsz innen.
Hunt elejtette. Nem teljesen, de eléggé ahhoz, hogy Bryce
talpa nagyot puffanjon a padlón.
– Mi?
Bryce végigsimított Hunt verejtékes, izmos mellkasán, majd a
nadrágja derekával játszadozott. Végigsimított az elképesztő
követeléssel domborodó ölén.
–  Elutazunk egy kicsit. Úgyhogy játszd el, hogy ma este még
szomorkodsz!
– Mi? – ismételte Hunt.
Bryce megcsókolta a mellizmát, végighúzta a száját a feszes,
barna mellbimbón. Hunt halkan felnyögött, a hajába fúrta az
ujjait.
– Hozzál fürdőnadrágot! – mormolta Bryce.
Férfi nevetett fel mögöttük, mire Bryce megdermedt.
Odafordulva Polluxszal találta szemközt magát, aki egy
gyönyörű nő vállát átkarolva sétált a folyosón.
– Mennyi az óradíjad? – kérdezte a Kalapács.
A nő – az Ünő – kuncogott, de nem szólt semmit, ahogy egyre
közelebb értek. Solasra, milyen… gyönyörű és iszonyú teremtés!
Nagyon sok mindenkit megkínzott, meggyilkolt. Valószínűleg
Sofie Renasttel is végzett. Ha Cormac meglátná, ha ennyire
közel kerülhetne hozzá, vajon vállalná a kockázatot, az életére
törne?
Az Ünő borostyán szeme fénylett, ahogy összenéztek. Bryce
úgy érezte, minden egyes gondolatát ismeri. A szarvas alakváltó
hívogatóan elmosolyodott.
Az Ünő és a Kalapács elsétált mellettük, hátulról a lehető
legnormálisabb párnak tűntek. Bryce képtelen volt visszafogni
magát, Pollux után szólt:
– Tényleg nem ártana új poénokkal előállnod, Pollux.
A férfi lesújtó pillantást vetett rá a válla felett, fehér szárnyát
szorosan behúzta. Bryce negédesen rámosolygott, de Pollux
szerencsére nem állt meg, ahogy az a rémes szeretője sem.
Amikor Bryce visszafordult Hunthoz, látta, hogy az angyal
mosolyog, és ettől máris könnyebben viselte a Juniper miatti
bűntudatot, a Fury okozta bosszúságot, a riadalmat és rettegést,
amit az Ünő közelsége váltott ki belőle. Legszívesebben mindent
elmondott volna neki. Hunt megrántotta a kezét, be akarta
húzni a szobájába, de Bryce megvetette a lábát.
– Majd holnap reggel – szólalt meg Bryce rekedtesen, pedig a
csontjai sajogtak a vágytól. – Otthon találkozunk.
Akkor mindent elmond neki. Beszámol mindarról az
őrületről, ami a legutóbbi találkozásuk óta történt.
Hunt bólintott, kihallotta a szavaiból azt, amit nem mondott
ki. Megint magához húzta, és Bryce ezúttal engedett,
hátrahajtott fejjel hagyta, hogy az angyal megcsókolja. Hunt
becsúsztatta a kezét a leggingse alá. A szájára morgott az
odalent talált nedvességtől.
Bryce felnyüszített, ahogy Hunt egyetlen csodás, izgató kört
írt le a csiklóján az ujjaival.
– Hajnalban találkozunk, Quinlan!
Beleharapott Bryce alsó ajkába, aztán visszalépett a
szobájába. És miközben becsukta az ajtót, lenyalta az ujjait.
 
 
Ithan pislogva figyelte a csörgő telefont a kezében.
Falkavezér.
Minden egyes valbarai farkasnak megvolt a Falkavezér
száma. Ithan még sosem hívta, és a farkasok falkavezére sem
kereste őt korábban. Ebből semmi jó nem sülhetett ki.
Megtorpant a sikátor közepén, a neonfények színes tócsába
gyűltek a bakancsa alatti macskakövön. Nagy levegőt vett, majd
fogadta a hívást.
– Halló!
– Ithan Holstrom?
Fejet hajtott, pedig a Falkavezér nem láthatta.
– Igen, Falkavezér.
Az idős férfi hangja kortól rekedtesen csengett.
– Ma megtudtam, hogy már nem az Odúban élsz.
– Sabine parancsára, így van.
– Miért?
Ithan nyelt egyet. Nem merte elmondani az igazat. Sabine
úgyis letagadná. Ráadásul a Falkavezér lánya.
–  Mondd el, miért! – A Falkavezér hangjában felcsendült az
alfa, aki fiatalabb korában volt. Ennek a férfinak köszönhetően
vált a Fendyr család ilyen tekintélyessé Valbarában.
 – Talán legjobb lesz, ha a lányát kérdezi erről.
– Tőled akarom hallani, kölyök.
Ithan torka megfeszült.
–  Büntetés volt, amiért szembeszegültem a parancsaival a
tavaszi támadás során, és segítettem az embereknek az
Aszfodéloszmezőkön. És azért, mert dicsértem Bryce Quinlant a
támadás során tanúsított viselkedéséért egy magazin cikkében.
–  Értem. – A jelek szerint a Falkavezérnek ez a magyarázat
bőven elegendő volt. – És mit tervezel most?
Ithan kihúzta magát.
–  Most… ööö… Ruhn Danaan herceggel és a barátaival élek.
Bedolgozom az Aux tündérosztagának.
Meg segít a lázadóknak.
– Erre vágysz?
– Van más választásom?
Hosszú, túlságosan feszült szünet állt be.
– Kinevezhetlek alfává, saját falkával. Megvan benned az erő,
éreztem. Túl sokáig kellett elfojtanod, hogy mások
vezethessenek.
Ithan alatt mintha megremegett volna a föld.
– De… mi lesz Sabine-nel? – Forgott vele a világ.
–  Majd én rendezem a dolgokat a lányommal, amennyiben
elfogadod az ajánlatomat.
Fogalma sem volt, ugyan ki állna be a falkájába. Connor
halála után teljességgel elzárkózott a régi barátaitól és a
családjától, végig Amelie falkájával töltötte az idejét. Egyedül
Perry volt, akit talán a barátjának nevezhetett az Odúban, de ő
sosem hagyná ott a nővérét.
Ithan ismét nagyot nyelt.
– Igazán megtisztelő, de… át kell gondolnom.
–  Sok mindenen keresztülmentél, fiam. Nyugodtan
gondolkozz, ameddig csak szeretnél, és tudd, hogy áll az
ajánlatom. Nem fogok még egy figyelemre méltó farkast
elveszíteni, azt pedig főleg nem akarom, hogy az illető a
tündérekhez kerüljön.
Ithannek nem volt lehetősége elköszönni, az idős farkas
letette a telefont. Döbbenten, egymást kergető gondolatokkal
dőlt a sikátor téglafalának. Alfa.
De… a Falkavezér halála után Sabine árnyékában kellene
alfának lennie. Sabine lenne a falkavezér. Amelie pedig az
örököse. Aztán Sabine halála után a falkavezér.
Egyiküket sem szolgálta volna szívesen. De… nem árulja-e el a
farkasokat, a bátyja emlékét azzal, ha kiteszi a valbarai falkákat
Sabine kegyetlenségének?
Kisimította a haját az arcából. Hosszabb volt, mint a
naplabdajátékosi karrierje során bármikor. Nem tudta
eldönteni, szereti-e így, vagy sem.
Bassza meg, azt sem tudta eldönteni, önmagát szereti-e, vagy
sem.
Kiegyenesedett, ellökte magát a faltól, és lesétálta az úti
céljáig hátralévő távolságot. A Csillagász rémtárának óriási
ajtaja csukva volt. Ithan meghúzta a holdsarlócsengőt.
Senki sem nyitott ajtót.
Még egyszer becsengetett, majd a fémajtóhoz nyomta a fülét,
hátha élet jeleit hallja. Egyetlen lépés sem dobbant, de a gépek
duruzsoltak. Kettőt kopogott, majd vállal benyomta az ajtót.
Nyikorogva tárult ki, odabent teljes sötétség honolt. Ithan
belépett, csendesen becsukta maga mögött a súlyos ajtót.
– Hahó!
Semmi. A jókora terem közepén halványan fénylő három kád
felé indult. Még sosem látott olyan különös és aggasztó dolgot,
mint ez a három lény, akiket eladtak, hogy ezt az életet éljék.
Sőt, nem is volt ez élet, bassza meg, pusztán léteztek.
Nem mintha ő olyan nagy szakértője lenne a témának. Két
éven keresztül ő sem élt egyáltalán.
A múlt heti látogatás nyílt sebként kísértette.
Ugyan elítélte mindazt, amit itt látott, mégis fizetett a
Csillagásznak. Rajta is múlt, hogy a férfi még nem ment csődbe.
Tudta, hogy Bryce-t is zavarja mindez, de őt megint magával
ragadta ez az egész Danika-rejtély, és hercegnőként meg van
kötve a keze, nem rendezhet jelenetet. Főleg így, hogy ilyen
veszélyes dolgokat művel mostanában. Ha valaki alaposabban
utánanéz az életének, az a bukását jelentheti.
Ő viszont senkit sem érdekel. Mindegy, mit mondott az imént
a Falkavezér.
–  Hahó! – kiáltotta ismét, a szó visszhangot vert a
félhomályban.
– Nincs itt – felelte egy reszelős női hang.
Ithan megpördült, a fegyveréhez kapva kémlelte a sötétséget.
Farkaslátásának köszönhetően sikerült kivennie a megszólalót.
A lány láttán azonnal elhúzta a kezét a csípőjétől.
 Hosszú, gesztenyebarna haj tapadt a túlságosan vékony,
sápadt végtagokra, azt az inget viselte, amit mindhárom
misztikus korábban. Sötét szeme mozdulatlannak tetszett,
mintha csak félig lett volna jelen. Akár szép is lehetett volna az
arca, ha nem ilyen beesett. Ha nem tűnik ilyen űzöttnek.
Ithan nyelt egyet, majd lassan megindult a falnál kuporgó,
térdét a mellkasához húzó lányhoz.
– Szerettem volna beszélni a… főnököddel.
Azt mégsem mondhatta, hogy a gazdáddal, pedig az volt a vén
rohadék. A földön ülő misztikustól nem messze asztal
körvonalai bontakoztak ki a félhomályból, rajta egy kis doboz
hevert. Fény szűrődött ki belőle, és Ithan sejtette, mi lehet
benne. Ki lehet benne, fogságba esve a négy gyűrűben. A jelek
szerint elég értékesek lehettek ahhoz, hogy az idős férfi
hátrahagyja őket, nem merte bevinni a városba.
A misztikus reszelősen beszélt, mint aki évek óta nem szólt
egyetlen szót sem.
– A másik kettőt visszarakta, de az én gépem megjavításához
hiányzik egy alkatrész. A Húspiacon van, a Viperakirálynővel
találkozik.
Ithan szimatolni kezdett, próbálta felmérni a lányt. Ilyen
messziről csak a sót érezte. Mintha az felülírta volna a
természetes illatát.
– Tudod, mikor jön vissza?
A misztikus úgy meredt rá, mintha még mindig össze lenne
kötve a felettük lévő géppel.
– Te szabadítottál ki.
 Solasra, a mozdulatlansága… Akár egy vanír. Fel sem fogta, ő
mennyit mozog, amíg oda nem állt a lány elé. És mindezt úgy,
hogy képesnek érezte magát a farkasok mozdulatlanságára.
– Igen, sajnálom.
De a kiszabadít szó megragadt a fejében. Hiszen a lány
könyörgött azért, hogy tegyék vissza. Ithan akkor azt
feltételezte, hogy arra a köztes világra gondol, ahol a
misztikusok barangolnak, de… Mi van, ha úgy értette, hogy ide
akar visszajönni, a korábbi életébe?
Nem tartozik rá, nem neki kell megoldania ezt a problémát.
Mégis megkérdezte:
– Jól érzed magad?
Nem úgy tűnt. A lány úgy ült, mint ő a kollégiumi
fürdőszobában, amikor megtudta, hogy Connor meghalt.
A misztikus csak annyit felelt:
– Hamarosan visszajön.
– Akkor megvárom.
– Nem fog tetszeni neki.
Ithan bátorítóan rámosolygott.
– Fizetek, ne aggódj!
– Nagyon sok gondot okoztál neki. Ki fog dobni.
Ithan közelebb lépett.
– Akkor tudnál nekem esetleg te segíteni?
– Csak akkor tudok segíteni, ha bent vagyok a kádban. És nem
tudom használni a gépeket, úgyhogy nem kérdezhetjük meg a
többieket.
– Értem.
 A lány oldalra billentette a fejét.
– Mit szeretnél tudni?
Ithan nagyot nyelt.
–  Igazat mondott a démonherceg, tényleg biztonságban van
most a bátyám?
A lány a homlokát ráncolta, telt ajka természetellenesen
vértelennek tetszett.
–  Csak a többiek rettegését éreztem – felelte a kádak felé
biccentve. – Azt nem hallottam, ki mit mondott.
Ithan megdörgölte a tarkóját.
– Értem. Köszönöm. Csak ennyit szerettem volna.
Biztos akart benne lenni, hogy Connor biztonságban van.
Valahogy csak segíthetnek rajta.
A lány így szólt:
– Felkereshetsz egy nekromantát. Ő kiderítheti az igazat.
– Nagyon kevés nekromanta létezik, és szigorú szabályoknak
kell megfelelniük – felelte Ithan. – De még egyszer köszönöm.
És… ööö… sok szerencsét!
Az ajtó felé fordult. A misztikus megmoccant, és a
mozdulattól halovány illat szállt Ithan felé. Hó, parázs és…
Megdermedt.
Visszapördült a lányhoz.
– Hiszen farkas vagy. Mit keresel itt?
A lány nem válaszolt.
–  A falkád hagyta ezt? – Düh forrt az ereiben. Karmok
jelentek meg az ujjhegyein.
– A szüleimnek nem volt falkája – krákogta a lány. – A nenai
tundrán barangoltunk a tíz testvéremmel együtt. Hároméves
voltam, amikor egyértelművé vált, miféle képességgel bírok.
Négyéves koromra már ott voltam. – A kádra mutatott.
Ithan elszörnyedve hátrahőkölt.
Az a farkascsalád eladta a kölykét, és a lány bekerült abba a
kádba…
–  Mennyi idő telt el? – kérdezte. Képtelen volt úrrá lenni a
dühén, beleremegett. – Mennyi időt töltöttél odabent?
A lány a fejét rázta.
– Nem… nem tudom.
– Mikor születtél? Melyik évben?
–  Nem tudom. Nem emlékszem, mikor csináltam meg a
Zuhanást. Idejött valami hivatalnok, hogy feljegyezze, de… nem
emlékszem rá.
Ithan megdörgölte a mellkasát.
– Solasra! – Éppolyan fiatalnak tűnt, mint amilyen Ithan volt,
de egy vanírnál ez nem jelent semmit. Akár több száz éves is
lehetett. Az istenekre, hogy tudta egyáltalán megcsinálni a
Zuhanást itt? – Hogy hívnak? Mi a családneved?
– A szüleim nem neveztek el, az ő nevüket pedig nem tudom,
mindig anyának és apának hívtuk őket. – A következő szavai
már éllel csendültek, kezdett előtörni a haragja. – Jobb, ha most
elmész.
– Nem lehetsz itt.
– A szerződés mégis erre kötelez.
–  De hát farkas vagy – vicsorgott Ithan. – Egy kibaszott
ketrecben tartanak.
 Egyenesen a Falkavezérhez fog menni. Ráveszi, hogy
parancsolja meg a Csillagásznak, engedje szabadon ezt a
névtelen nőt.
– A testvéreimnek és a szüleimnek van mit enniük, kényelmes
életet élnek így, hogy én itt vagyok. Amennyiben elmegyek
innen, ennek vége. Megint éhezni fognak.
– Ez kibaszott szomorú – felelte Ithan, de látta a lány arcán az
elhatározást, és tudta, hogy semmiképpen sem viheti el innen.
És persze értette is, hogy fel akarja áldozni magát a családja
túléléséért. Úgyhogy hozzátette: – Ithan Holstrom vagyok. Ha
szeretnél kijutni innen, csak szólj!
Fogalma sem volt, hogyan, de… talán pár havonta ránézhetne
a lányra. Kitalálhatna kérdéseket, amiket feltehet neki.
A lány szemében óvatosság csillant, de bólintott.
Ithan ekkor rádöbbent, hogy valószínűleg azért ül a hideg
földön, mert teljesen elsorvadtak a lábizmai a kádban. Az a vén
rohadék csak úgy itt hagyta őt.
Körbenézett, takarót vagy effélét keresett, de nem talált
semmit. Csak a pólója volt, de amikor az aljáért nyúlt, a lány
rászólt:
– Ne! Tudni fogja, hogy itt jártál.
– Helyes.
A lány a fejét rázta.
–  Birtokló típus. Ha azt hiszi, beszéltem rajta kívül bárki
mással, le fog küldeni Hélbe valami semmiség miatt. –
Megborzongott. Tehát történt már ilyen korábban.
– Miért?
 – A démonok szeretnek játszadozni – suttogta a lány.
Ithan torka elszorult.
–  Biztos, hogy nem akarsz elmenni? Ki tudlak vinni most
azonnal, és mindenre találunk megoldást. A Falkavezér meg fog
védeni.
–  Ismered a Falkavezért? – A lány suttogásába csodálat
vegyült. – Hallottam, hogy a szüleim róla beszélnek, amikor
még kicsi voltam.
Tehát mégsem élt teljesen elzárva a külvilágtól.
– Segíteni fog rajtad. Én is segítek.
A lány arcára ismét távolságtartó kifejezést ült ki.
– Jobb, ha mész.
– Jól van.
–  Jól van – visszhangozta a lány, ismét előbukkant a
temperamentuma. Némi dominancia, amitől Ithan farkas énje
felkapta a fejét.
A lány szemébe nézett. Nem is csak némi dominancia volt
ez… Hiszen egy alfa ereje csillogott a szemében. Ithan térde
megremegett, a farkasösztöne azt latolgatta, kihívást intézzen-e
felé, vagy inkább térdeljen le előtte.
Egy alfa. Itt, egy kádban. Tehát ő lehetett a családja örököse.
Vajon tudták, hogy ő az, már négyéves korában egyértelművé
vált volna? Ithan elfojtotta a morgását. A szülei azért küldték
ide, mert idővel fenyegetést jelentett volna a családban betöltött
vezető szerepükre?
Félresöpörte a kérdéseit. Hátrálni kezdett az ajtó felé.
– Legalább neved lenne!
 –  De nincs – vágta rá a lány. Ilyen hangnemmel csakis alfa
lehetett, látszott rajta, hogy nem hajol meg senkinek.
Olyan nőnek tűnt, akivel az Ithanben élő farkas szívesen
összegabalyodott volna.
És hogy most itt kellett hagynia… Nem tetszett neki a
gondolat. Sem neki, sem a szívében élő farkasnak, akármilyen
legyőzött és magányos volt is épp. Tennie kell valamit. Bármit!
De mivel ez a lány szemlátomást nem akar elmenni innen…
Akkor talán segít valaki máson.
Az asztalon heverő kis dobozt nézte, nem kérdőjelezte meg a
tetteit, csak felkapta. A lány megpróbált felállni, de nem járt
sikerrel, gyenge lába cserben hagyta.
– Meg fog ölni, amiért elvetted őket…
Ithan a gyűrűben ragadt tűzszellemekkel teli dobozt
szorongatva az ajtóhoz sétált.
– Ha nem tetszik neki, panaszt tehet a Falkavezérnél.
Aztán elmagyarázhatja, miért tart fogságban itt egy farkast.
A lány nagyot nyelt, de nem szólt többet.
Úgyhogy Ithan kilépett a meghökkentően normális utcára, és
becsukta maga mögött a súlyos ajtót. De hiába távolodott el
gyorsan a misztikusoktól, a gondolatai újra meg újra
visszatértek a lányhoz. A névtelen farkashoz, aki csapdába esett
a sötétben.
 
 
–  Huszonöt fős vízi alakulatra lenne szükségem holnap – kérte
Tharion a királynője engedélyét a háta mögött összekulcsolt
kézzel, miközben a farokuszonya lustán járt a folyó sodrásában.
A Folyókirálynő az emberi alakjában ült a sziklát idéző
korallok közt, a trónja mellett, tengeri csalánt szőtt, sötétkék
ruhája lebegett körülötte.
– Nem – felelte határozottan.
Tharion pislogott egyet.
– Megbízható forrásból tudjuk, hogy a rakomány Pangerából
érkezik, ráadásul Pippa Spetsos valószínűleg már ott van. Ha
szeretné, hogy elfogjam őt, hogy kihallgassam Emile hollétével
kapcsolatban, erősítésre lesz szükségem.
–  Túl sokan látnák, hogy a Kék udvarnak köze van ehhez az
egészhez.
És valóban, mégis mi közünk van hozzá? – kérdezte volna
Tharion szíve szerint, de nem merte. Mi a célod azon túl, hogy
meg akarod kaparintani a kölyköt az ereje miatt?
A királynője így folytatta:
–  Elmész, méghozzá egyedül. Gondolom, magaddal viszed a
jelenlegi… segítőidet is.
– Igen.
–  Annyi elég lesz ahhoz, hogy kikérdezzétek, tekintve, hogy
miféle erővel bírnak a társaid.
– Már öt sellőügynök is…
– Csak te egyedül, Tharion.
Kibuktak belőle a szavak:
– Nagyon úgy fog tűnni, hogy próbál megöletni.
A Folyókirálynő lassan, nagyon lassan elfordult a szőttesétől.
Tharion esküdni mert volna, hogy megremeg a folyómeder. A
királynő hangja veszedelmesen nyugodt maradt.
– Akkor védd meg a becsületemet, térj vissza épségben!
Tharion megfeszített állkapoccsal fejet hajtott.
– Elköszönjek a lányától? Hátha most látnám utoljára?
A Folyókirálynő szájszéle felfelé görbült.
– Már így is épp eléggé felzaklattad őt.
A szavak Tharion elevenjébe találtak. A Folyókirálynő sok-sok
szempontból szörnyeteg, de ebben az egy dologban igaza volt.
Úgyhogy Tharion elúszott a tiszta, kék folyóban, hagyta, hogy az
áramlat kimossa a fejéből a haragot.
Ha lehetőségük nyílik rá, hogy megszerezzék Emile erejét, a
Folyókirálynő meg fogja ragadni.
Tharion remélte, hogy képes lesz megállítani őt.
 
 
A fotelből bársonykanapé lett az álomhídon.
Ruhn leült, a végtelen sötétséget kémlelte maga körül.
Elnézett a dívány mellett, Nap „oldalára”. Ha követné a nőt,
vajon az elméjében találná magát? Úgy látná a világot, ahogyan
ő, az ő szemével? És a személyazonosságára is rájönne, arra,
hogy hol él? Vajon minden egyes gondolatát ismerné?
Gondolatátvitelre képes, de beférkőzni valaki más elméjébe,
olvasni a gondolataiban, mint az avalleni unokatestvérei, nem
tud… Ők így csinálják vajon? Borzasztó visszaélésnek tűnt. De
ha a nő maga hívná, ha szeretné, hogy ott legyen, akkor
sikerülne?
Láng lobbant előtte, és Napfény megjelent a díványon.
 Szia! – köszönt Ruhn, és hátradőlt a kanapéján.
Történt bármi említésre méltó? – kérdezte a nő üdvözlés
helyett.
Szóval ma ilyen hivatalosak leszünk.
Napfény kihúzta magát ültében.
Ez a híd információközlésre szolgál. Ez az elsődleges,
legfontosabb feladatunk. Ha flörtölni jöttél, azt javaslom, máshol
próbálkozz.
Ruhn felhorkant.
Úgy gondolod, flörtölök veled?
Egy férfi ügynöknek is ugyanígy köszönnél?
Valószínűleg igen. De azért elismerte: Na jó, talán nem
ugyanezzel a hangsúllyal.
Pontosan erről beszélek.
Most megfogtál. Készen állok a büntetésemre.
Nap torokhangon felnevetett, Ruhn még sosem hallott tőle
ilyesmit korábban.
Szerintem nem bírnád a büntetéseimet.
Ruhn golyói megfeszültek, nem tudott mit tenni ellene.
Miről is beszélünk egész pontosan? Kikötözésről?
Korbácsolásról?
Esküdni mert volna, hogy Nap az ajkába harap a lángokon
túl.
Egyik sem. Nem szokásom ilyesmit csinálni az ágyban. Te mire
vágysz?
Át szoktam adni a döntési lehetőséget a hölgyeknek. Nekem
minden bejön.
 Nap oldalra döntötte a fejét, a dívány oldalán lángok zúdultak
lefelé, mintha gyönyörű, hosszú hajkorona omlott volna le.
Szóval nem vagy… domináns férfi.
Ó, dehogynem vagyok domináns! – felelte Ruhn vigyorogva.
Csak nem szokásom olyasmit kényszeríteni a partnereimre, amit
nem szeretnek.
Nap szemügyre vette őt.
Olyan büszkén mondod, hogy domináns. Farkas lennél?
Valamiféle alakváltó?
Nocsak, ki próbálja meg kiismerni a másikat!
Az vagy?
Nem. Te farkas vagy?
Annak tűnök?
Nem. Inkább… Olyasvalakinek, akit levegő, álmok és hűvös
bosszúvágy alkot. Úgy sejtem, az Ég és lélegzet házához tartozol.
Nap megdermedt. Ráhibázott volna?
Miért mondod ezt?
A szélre emlékeztetsz. Próbálta megmagyarázni. Erős vagy, fél
gondolat elég ahhoz, hogy lehűts, megfagyassz valamit, alakítod
a világot. Még akkor is, ha téged senki sem lát, csak a kezed
nyomát. Hozzátette: Most, hogy ezt így kimondtam, rájöttem, ez
elég magányos életnek tűnik.
Az is, felelte Napfény, és Ruhnt teljesen meghökkentette, hogy
ilyen nyíltan bevallotta. De köszönöm a kedves szavakat.
Kedvesnek tartod őket?
Igaznak. A magam valójában látsz engem. Ez több, mint amit
mások elmondhatnak magukról.
 Egy pillanatig csak nézték egymást. A lángok megmoccantak,
és előbukkant a nő óriási, oldalt felfelé ívelő szeme. Tűzből állt
az is, mégis látszott a formája, a tiszta pillantása, mielőtt a
lángok ismét elfedték. Ruhn megköszörülte a torkát.
Gondolom, ideje elárulnom, hogy a lázadók sikerrel jártak a
Gerincen. Holnap este a Korona-szigetekre hozzák az Aszterek
mechaprototípusát.
Nap kihúzta magát.
Miért?
Nem tudom. Csak ennyit mondott az… informátorom. Egy
lázadócsapat fogja várni a rakományt. Hogy onnan hová küldik
tovább, arról fogalmam sincs.
Cormac azt akarta, hogy Athalar vizsgálja meg az Aszterek
prototípusát, derítse ki, mennyiben különbözik az emberekétől,
amivel olyan gyakran találkozott régen a csatamezőn. Merthogy
Athalar az egyetlen közülük, aki harcolt már mechák ellen.
Mint kiderült, Pangerában szétszedte és újra összerakta őket. Az
embereket támogató Cormac sosem nézett szembe eggyel sem,
és most kíváncsi lett volna egy független személy véleményére
annak kapcsán, hogy érdemes-e lemásolni az Aszterek
modelljét.
És mivel Athalar megy, Bryce is megy. És mivel Bryce is megy,
Ruhn is velük tart. És a Folyókirálynő parancsára Tharion is
csatlakozik hozzájuk.
Flynn, Dec és Ithan marad csak otthon. Ha túl sokan
mennének, az feltűnő lenne. Nagyon berágtak, amikor
elmondta nekik. Kispadra ülteted szerencsétlen Holstromot,
panaszkodott Flynn. Dec pedig hozzátette: Tudod te, milyen
hatással van ez a férfiegóra? Ithan egyetértően morgott, de nem
vitatkozott, különös kifejezés ült az arcán. Szemlátomást messze
jártak a gondolatai.
Ki lesz még ott?
Ruhn oldalra billentette a fejét.
A hírek szerint Pippa Spetsos és az Esthajnal egysége. Lenne
pár kérdésünk hozzá egy… eltűnt személlyel kapcsolatban.
Napfény kihúzta magát.
Spetsos irányít majd a valbarai fronton?
Nem tudom. De abban reménykedünk, hogy meg tudjuk győzni
azt a vezérkari tagot, aki ott lesz, hogy ez nem jó ötlet. Úgy
sejtjük, Pippa meg az alakulata hagyott hátra egy csomó
holttestet ezen a vidéken.
Nap egy darabig hallgatott, majd azt kérdezte:
Tudod, hogy hívják a hajót, amin a prototípust szállítják?
Nem.
Hogy melyik szigetre viszik?
Miért faggatsz erről?
Szeretnék meggyőződni róla, hogy nem csapda.
Ruhn elvigyorodott.
Mert hiányoznék, ha meghalnék?
Mert ki tudja, mit szednek ki belőled, mielőtt meghalsz.
Jégszívű vagy, Nap. Totál jégszívű.
A nő halkan felnevetett.
Csak így lehet túlélni.
Ez igaz.
 Ídrára megyünk. Csak ennyit tudok.
Nap bólintott, mintha ez a név jelentene számára valamit.
Ha elkapnak, a futás a legjobb opció. Ne szállj szembe velük!
Nem ezt súgják az ösztöneim.
Akkor ne hallgass rájuk!
Ruhn összefonta a karját.
Nem hiszem, hogy…
Nap felszisszent, kétrét görnyedt. Megrándult, már-már
rángatózott.
Nap?
A nő nagy levegőt vett, majd eltűnt.
Nap!
Ruhn hangja végigvisszhangzott a semmiben.
Nem gondolkozott. Átugrott a díványon, a híd másik felére
rohant, be a sötétségbe, az éjszakába, Nap után vetette magát…
Fekete, gyémántkeménységű falnak csapódott. Az idő
lelassult, villanásnyi érzéseket hozott magával. Semmiféle kép
nem maradt, csak… érintések.
Csont ért csontot, valaki olyan erősen szorította a bal kezét,
hogy fájdalmat okozott vele, ez a fájdalom ébresztette fel a nőt,
húzta vissza a hídról…
Megadásra kényszerítette magát, átadta a testét az illetőnek,
az övé lett, próbálta valahogy kiélvezni. Fogak karcolták a
mellbimbóját, ráharaptak…
Ruhn a földbe csapódott, az érzések nyomtalanul
tovaszálltak. Talpra ugrott, tenyerét a fekete falhoz nyomta.
Semmi. Még egy visszhang sem jelezte, hogy mi történik
odaát.
Mármint, persze, tudta, hogy mi történik. Érezte a durva
szexet, és bár mindkét résztvevő benne volt, mégsem tűnt úgy,
mintha… jelentőséggel bírna. Bárki aludt is Nap mellett, így
ébresztette.
Áthatolhatatlan feketeség tornyosult előtte. Nap elméjének a
fala.
Fogalma sem volt, miért vár. Miért marad ott. Nem tudta,
mennyi idő telt el, de egyszer csak tűz vált el a faltól.
Olyan kis lánggal égett, hogy látta a felé tartó nő hosszú lábát.
Amint észrevette, hogy ott térdel, Nap megtorpant. Aztán ő is
térdre rogyott, a lángok ismét teljesen elnyelték.
Jól vagy? – kérdezte Ruhn.
Igen. A kibukó szó a kihunyó parázs sziszegését idézte.
Mi volt ez az egész?
Még sosem feküdtél le senkivel?
Ruhn kihúzta magát az éllel csendülő kérdés hallatán.
Jól vagy? – kérdezte ismét.
Mondtam, hogy igen.
De hát nem voltál…
Nem. Bár egy kicsit hirtelen jött, igent mondtam.
Ruhn gyomra összerándult a jeges szavaktól.
Nem úgy tűnik, mintha élvezted volna.
Mi közöd van hozzá, hogy élvezetet lelek-e benne, vagy sem?
De így történt?
Tessék?
Volt orgazmusod?
 Az égvilágon semmi közöd hozzá.
Igazad van.
Ismét csend borult rájuk, térdeltek tovább egymással
szemben. Némi feszült hallgatás után Nap így szólt:
Gyűlölöm. Senki sem tudja, de így van. Undorodom tőle.
Akkor miért fekszel le vele?
Mert… Hosszan sóhajtott. Bonyolult.
Magyarázd el!
Te csak olyanokkal fekszel le, akiket kedvelsz?
Igen.
Még sosem dugtál meg senkit, akit utálsz?
Ruhn végiggondolta a kérdést, pedig amikor Nap kiejtette a
dugni szót, megrezzent a farka.
Jól van. Talán egyszer. Az egyik exemet.
Egy tündérnőt, akivel évtizedekkel ezelőtt járt, eszébe sem
jutott egészen mostanáig.
Gondolj erre is úgy, mint arra az esetre!
Szóval ez a férfi…
Nem akarok beszélni róla.
Ruhn fújt egyet.
Csak tudni akartam, hogy jól vagy-e. Rohadtul rám ijesztettél.
Miért?
Az egyik pillanatban még itt voltál, a következőben már nem.
Úgy tűnt, fájdalmaid vannak.
Ne legyél ilyen ostoba, ne kötődj hozzám annyira, hogy aggódni
kezdj!
Szörnyeteg lennék, ha nem érdekelnének valaki más fájdalmai.
 Háborúban nincs helye az ilyesminek. Minél előbb rájössz erre,
annál kevesebb fájdalom ér.
Szóval megint adod a jégkirálynőt.
Nap kihúzta magát.
Adom a jégkirálynőt?
Hol az a vad, őrült nő, akivel az előbb kikötözésről
beszélgettem?
Nap elnevette magát. Ruhnnak tetszett ez a mély,
ragadozóhoz illő torokhang. A rohadt életbe, de még mennyire
hogy tetszett neki!
Tipikus valbarai férfi vagy.
Mondtam már, gyere, látogass meg Lunathionban! Kirúgunk a
hámból.
Látom, nagyon szeretnél találkozni velem.
Tetszik a hangod. Szeretném megismerni a hozzá tartozó arcot
is.
Erre nem fog sor kerülni. De köszönöm. Egy pillanattal később
hozzátette: Nekem is tetszik a te hangod.
Igen?
Aha. Felnevetett. Igazi bajkeverő vagy.
Nagyon klisés lenne, ha azt mondanám, hogy az a becenevem?
Igen. De még mennyire!
Te milyen becenevet szeretnél magadnak? – ugratta.
A lángok visszahúzódtak, megint előbukkant a tűzben izzó
szempár.
Megtorló.
Ruhn elvigyorodott.
 Menő.
Nap ismét felnevetett, és Ruhn farka megkeményedett a
hangtól.
Viszlát, Éj!
Hová mész?
Aludni. Rendesen.
A tested most is pihen, nem?
Igen, de az elmém nem.
Maga sem tudta miért, de Ruhn a díványra mutatott.
Akkor ülj le oda, dőlj hátra! Pihenj!
Azt akarod, hogy itt maradjak?
Őszintén? Aha, azt.
Miért?
Mert melletted nyugodt vagyok. Rengeteg rémes dolog történik
mostanában, és… szeretek itt lenni. Veled.
Kétlem, hogy a legtöbb nőnek imponálna, ha egy jóképű férfi
megnyugtatónak titulálná őket.
Ki mondta, hogy jóképű vagyok?
A megszólalásaid alapján olyannak tűnsz, aki pontosan tudja,
milyen jól néz ki.
Tehát arrogáns seggfejnek.
Nem én mondtam.
Nap felállt, a díványhoz sétált. Hullámzottak a lángjai, ahogy
leheveredett rá. Ruhn visszaugrott a saját kanapéjára.
Már csak egy tévé kell, meg egy sör, és meg is vagyunk,
jegyezte meg.
Nap felnevetett, az oldalára dőlve összegömbölyödött.
 Mit mondtam? Tipikus valbarai férfi.
Ruhn lehunyta a szemét, Nap hangja elringatta.
Tanuld meg, hogyan kell rendesen bókolni, Nap!
Újabb kuncogás hallatszott, ezúttal álmosabbnak tűnt, mint
korábban.
Felírom a listára, Éj.
 43.

Hunt belélegezte a hűvös levegőt a türkiz tenger felett. A

kristálytiszta vizet csodálta, látszottak a korallok, a sziklák és a
köztük cikázó halak.
Egy óriási barlangban, a dokkoknál a teherhajó rakományát
pakolták. A tengeri barlang Ídra – a Korona-szigetek egyik
távolabbi szigetének – egyik elzárt, száraz részén indult, és vagy
másfél kilométernyire benyúlt a szárazföldbe. Azért pont ezt
választották, mert itt elég mély volt a víz ahhoz, hogy hatalmas
teherhajók is beférjenek a kőből faragott kikötőbe, ki lehetett
pakolni a csempészárut.
Hunt a barlang szájánál összegyűlő árnyékok közt állt, a
világos, tiszta vizet kémlelte, és igyekezett ügyet sem vetni az
ősrégi mechákból áradó olajszagra. Azokat is felhasználták,
hogy átrakodják az árut a rengeteg várakozó járműbe: mosodai
autókra, büfékocsikba, költöztető teherautókba… Bármibe, ami
feltűnés nélkül végigaraszolhatott a sziget meredeken kanyargó
útjain, vagy felgurulhatott az egyik automata kompra a sok
közül, amik a szigetcsoport vagy száz különböző része közt
szállították a járműveket.
Cormac egy órája teleportált át Ídrára mindenkit. Hunt kis
híján elhányta magát az ötperces, jó néhány megállóval
tarkított út során, és amint megérkeztek, leült a nyirkos
betonra, hogy a térde közé hajtsa a fejét. Cormac ide-oda járt,
újra meg újra, amíg mindannyiukat el nem hozta.
Szerencsétlen ezután kénytelen volt szembenézni azzal a
vezérkari taggal, aki ezt az akciót irányította, hogy meggyőzze,
Pippa Spetsost kurvára nem kellene ilyesmi közelébe engedni.
Alig állt a lábán, belesápadt a rengeteg teleportálásba, de
miután megígérte, hogy hamarosan visszatér, távozott.
Bryce, Tharion és Ruhn szintén a földön ült, a jelek szerint ők
sem bíztak túlzottan a saját lábukban. Huntnak feltűnt, hogy
Ruhn folyton a válla mögé nyúl, mintha a Csillagkard
megnyugtató közelségére vágyna. Lunathionban hagyta, nem
akarta megkockáztatni, hogy elveszíti itt, ha esetleg elszabadul
a pokol. Olyan volt, akár egy gyerek, akinek hiányzik a kedvenc
plüssállata. Beletelt némi időbe, mire a gyomruk és az elméjük
lecsillapodott.
–  Hiba volt reggelizni – panaszkodott Tharion a hasára
szorított kézzel.
Testhezálló, fekete, vízi tevékenységhez tervezett nadrágot
viselt, a combján késeknek kialakított tokok díszelegtek. Sem
cipő, sem póló nem volt rajta. Nem akarja elveszíteni őket, ha át
kell változnia sellővé, magyarázta, amikor reggel megérkezett
Bryce-hoz.
Nagyon rossz időpontot választott, éppen Hunt után futott be.
Addigra Bryce már a pulton ült, Hunt vállát markolta, miközben
ő lassan végighúzta a nyelvét a nyakán. Nem igazán örült,
amikor Tharion bekopogott.
Az összegabalyodásnak várnia kell. De Hunt este alaposan
megjutalmazza a párját, amiért kijuttatta őt a kaszárnyából.
Bryce most megpaskolta Tharion csupasz vállát.
–  Furcsán megnyugtató, hogy egy sellő képes rosszul lenni a
szárazföldön, tekintve, hogy mi mennyien tengeribetegek
vagyunk.
–  Ő is zöld még! – panaszkodott Tharion Huntra mutatva,
mire az angyal erőtlenül a sellőre vigyorgott.
Tharion visszatért a barlang fürkészéséhez, lustán
körbenézett. Talán túlságosan is nemtörődömnek tűnt a
mozdulat. Hunt tudta jól, mi érdekli Thariont leginkább: ki
akarta szedni Pippából azt, amit Emile-ről tud. Hogy ez a
kihallgatás milyen hangnemben zajlik majd, az csak a
sellőparancsnokon múlt.
– Már jön is – mormolta Ruhn.
Mind a teherhajó felé fordultak, és látták, hogy Cormac
feléjük siet. Továbbra is sápadtnak és fáradtnak tetszett,
Huntnak fogalma sem volt, hogyan juttatja majd haza őket, ha
végeztek. Megfeszült a hercegből áradó düh láttán.
–  Mi a helyzet? – kérdezte a barlang Cormac mögötti részét
pásztázva.
Tharion is arrafelé nézett, nyúlánk testét összehúzta,
leguggolt, készen arra, hogy támadásba lendüljön.
Cormac a fejét rázta.
 –  Pippa már beléjük vájta a karmait. A tenyeréből esznek.
Megkapta a fegyvereket, és ő irányít a valbarai fronton.
Tharion összevonta a szemöldökét, de azért tovább fürkészte
az avalleni herceg mögötti teret.
– Megtudtál valamit Emile-lel vagy Sofie-val kapcsolatban?
– Nem. Egy szót sem szólt róluk, és nem akartam kockáztatni.
Nem szeretném, ha tudná, hogy mi is keressük őket. – Cormac
fel-alá járkált. – Egy Emile miatti konfrontáció valószínűleg
vérontáshoz vezetne. Most csak annyit tehetünk, hogy
belemegyünk a játékba.
–  Nem tudnánk valahogy elkülöníteni őt? – erősködött
Tharion.
Cormac a fejét ingatta.
– Nem. Hidd el, ő is pont ugyanúgy résen van, mint mi! Csak
küzdelem árán tudnád elvonszolni, hogy kikérdezd.
Tharion elkáromkodta magát, mire Bryce, minden bizonnyal
vigasztalásképp, megpaskolta a térdét.
Cormac Hunthoz fordult.
–  Te jössz, Athalar! – Az óriási hajó felé biccentett. – Most
emelik ki az új prototípust.
Néma csendben követték a herceget, Hunt végig Bryce mellett
sétált. A feketébe öltözött, sapkát vagy maszkot viselő lázadók
nyíltan rájuk meredtek, miközben elhaladtak mellettük. Egyik
sem mosolygott. Az egyikük azt morogta:
– Beképzelt vanírok!
Tharion csókot dobott neki.
Ruhn felmordult.
 –  Viselkedj! – sziszegte Bryce a bátyjának, és belecsípett az
oldalába a fekete pólón keresztül.
Ruhn elhessegette őt tetovált kezével.
–  Érett felnőttként viselkedtek – motyogta Hunt, ahogy
megtorpantak a rámpa aljánál.
Ruhn alig észrevehetően bemutatott neki. Bryce Huntba is
belecsípett.
Tharion halkan füttyentett, ahogy négy rozsdás mecha lépett
ki a hajóból, mindegyik egy óriási láda sarkát tartotta, ami
fémszarkofágnak tűnt, és az Aszterek jelvényét vésték bele: a
hét csillag ölelte SPQM feliratot. Az ósdi mechákat irányító
emberek gyakorlatilag egyetlen pillantást sem vetettek rájuk,
ahogy lecipelték a dobozt a rámpán, rengett a talaj a gépezetek
jókora lába alatt.
–  Ezeket a mechákat háborúra tervezték, nem fizikai
munkára – mormolta Tharion.
–  Tizenkét fegyvert építettek bele. A legerősebb emberi
modell. – Hunt előbb a vállra szerelt dupla fegyverek, majd az
alkarokon találhatók felé biccentett. – Hat látható, hat rejtett, és
az egyik egy ágyú.
– Hány ilyen mechája van az embereknek? – kérdezte Bryce a
száját húzva.
–  Pár száz – válaszolta Cormac. – De az Aszterek elég sok
gyárunkat lebombázták már, úgyhogy mindegyik elég régi. Ez a
birodalmi prototípus, amit cipelnek, új technológiát jelenthet
számunkra, ha meg tudjuk vizsgálni.
–  És senki sem aggódik, hogy ilyesmit adnak az örömmel
lövöldöző Pippa kezébe? – mormolta Bryce.
– Nem – felelte Cormac komoran. – Egyikük sem.
–  De az oké, hogy mi megvizsgáljuk a mechát? – kérdezte
Bryce.
–  Mondtam nekik, hogy Athalar rá fog jönni a működési
elvére.
Hunt csettintett a nyelvével.
– Csak nyugodtan, bírom a rám nehezedő nyomást!
Száműzte Sandriel arcának az emlékét, a kegyetlen derűét,
amit akkor látott rajta, amikor az arkangyal végignézte, mi
történik a parancsára szabotált mechákkal.
A mechák és a pilóták elérték a betondokkot, majd valaki
elvakkantott egy parancsot. A munkát végző lázadók nagy része
szétszéledt, csak egy tizenkét fős csapat maradt Huntékon kívül.
Huntnak ez nagyjából annyira tetszett, mint az a tény, hogy
egy kibaszott lázadóbázison vannak, hivatalosan is az
Ophionnak segédkeznek. Lassan, nyugodtan lélegzett.
A csapatnyi lázadó elsétált mellettük, felszállt a hajóra, a
mechapilóták pedig a szarkofágot hátrahagyva, mennydörgő
robajjal távoztak. Egy szívdobbanással később egy barna hajú,
szeplős embernő lépett ki a hajó melletti árnyékok közül.
Cormac megfeszült, és Hunt azonnal rájött, ki az. Arra is
felfigyelt, hogy a nő az Esthajnal csapat egyenruháját viseli. Az
összes mellettük elhaladó lázadó karját a lenyugvó nap jelével
díszített karszalag ölelte.
Hunt úgy tartotta a kezét, hogy könnyedén elérje a combjára
erősített fegyvert, az ereiben villámok cikáztak. Bryce is
elfordult, azt latolgatta, hogyan tudna a legjobb szögből
támadni. Tharion tett pár lépést balra, úgy helyezkedett, hogy
Pippa közte és a víz között álljon. Mintha arra készülne, hogy
magával sodorja.
Pippa a legnagyobb lelki nyugalommal a szarkofág
túloldalára sétált, és így szólt Cormachez:
– Hét-három-négy-kettő-öt a ládanyitó kód.
Előkelő, könnyed stílusban beszélt, mintha valami gazdag
pangerai kölyök lett volna, aki szeret lázadót játszani. Hunthoz
fordult:
–  Visszafojtott lélegzettel várjuk a véleményedet, Umbra
Mortis.
Jó, hogy parancsba nem adta.
Hunt összevont szemöldökkel nézett rá. Tudta, hogy
közismert, ez nem lepte meg, de a nő fenyegetéssel ejtette ki a
nevét. Pippa visszafordult Cormachez.
–  Kíváncsi voltam, mikor próbálod meg ellenem fordítani
őket.
Hunt és Bryce összezárt, ujjhegyeik most már a fegyverüket
érintették. Ruhn egy lépéssel mögöttük állt, hátulról fedezte
őket. Tharion pedig… A sellő időközben ismét helyet
változtatott, hogy néhány szökkenéssel elsodorhassa Pippát.
– Még semmit sem mondtam rólad – felelte Cormac lenyűgöző
hűvösséggel.
– Valóban? Akkor miért siettél ide ilyen hirtelen? Gondolom,
két oka lehet. Az egyik, hogy meggyőzd őket, téged jelöljenek ki
a valbarai front irányítására, feltehetően annak segítségével,
hogy megrágalmazol engem, a másik, hogy megpróbálsz
elfogni, és kiszedni belőlem mindent, amit Emile Renastről
tudok.
– Nem lehet mindkettő igaz? – vágott vissza Cormac.
Pippa felmordult.
–  Igazán felesleges volt megpróbálnod elkapni. Szívesen
összedolgoztam volna veled a fiú felkutatásában. De te
magadnak akartad a dicsőséget.
– Egy gyerek életéről beszélünk – vicsorgott Cormac. – Te csak
fegyverként tekintesz rá.
–  Mert te nem? – Pippa gúnyosan rájuk mosolygott. –
Gondolom, könnyebb, ha úgy csináltok, mintha jobbak lennétek
nálam.
Tharion szavai halkan, veszedelmesen csendültek:
–  Nem mi kínzunk meg másokat, hogy információt
szerezzünk a fiú hollétével kapcsolatban.
Pippa a homlokát ráncolta.
–  Azt feltételezitek, ezzel töltöttem mostanában az időmet?
Rémes gyilkosságokat hajtottam végre?
–  Emberszagot és a katonáid ruhafoszlányait találtuk a fiú
nyomában – morogta Tharion, és egyik kezét a késeihez
csúsztatta.
Pippa szája hűvös mosolyra húzódott.
–  Arrogáns, szűk látókörű vanírok! Mindig a legrosszabbat
feltételezitek rólunk, emberekről. – Megjátszott együttérzéssel
csóválta a fejét. – Túl mélyen vagytok a saját
viperafészketekben ahhoz, hogy észrevegyétek az igazságot.
Vagy hogy lássátok, kinek van közületek villás nyelve.
Bryce magára vette a dolgot, kiöltötte rá a nyelvét. Pippa
csúfondárosan rámosolygott.
– Elég legyen, Pippa! – szólt rá Cormac.
Beütötte a kódot a szarkofág alján található kis dobozba.
Bryce összehúzott szemmel fixírozta Pippát, farkasszemet
néztek. Hunt hátán végigfutott a hideg a lány arcára kirajzolódó
színtiszta dominancia láttán.
–  Már egyébként sem számít – mondta Pippa gúnyosan. –
Erőforrás-pazarlásnak ítélték a fiú felkutatását. Főleg most,
hogy már… hathatósabb fegyverek állnak a rendelkezésünkre.
A szarkofág teteje mintegy válaszképpen szisszenve kinyílt, és
Hunt felemelt karral védte Bryce-t, ahogy a tető félresiklott.
Szárazjég füstje gomolygott, de Cormac egyetlen intéssel
félresöpörte.
–  Nos, Umbra Mortis? – szólalt meg Pippa. – Várom a
meglátásaidat.
–  A helyedben vigyáznék a számra, Pippa – figyelmeztette
Cormac tekintélyt parancsolóan, éllel a hangjában.
De Pippa erre Bryce-hoz fordult.
–  Te vagy Cormac menyasszonya, igaz? – Semmiféle
kedvesség, melegség nem csendült a hangjában.
Bryce rámosolygott.
– Megkaphatod őt, ha annyira szeretnéd.
Ezzel szemlátomást felmérgelte Pippát, de ekkorra teljesen
elszállt a füst, és Cormac intett Huntnak, hogy menjen csak
közelebb.
 Hunt szemügyre vette a ládában lévő mechát, majd
elkáromkodta magát.
–  Ezt az Aszterek tervezték? – kérdezte. Pippa összepréselt
szájjal bólintott. Hunt tovább faggatta: – Vanír pilótáknak?
Pippa ismét bólintott, majd így szólt:
– De nem értem, hogy lehet erősebb a miénknél. Kisebb, mint
az emberi modellek.
A fényes, higanyszürke mecha nagyjából két méter magas
lehetett állva.
–  Tudod, hogy működhet? – kérdezte Ruhn Hunttól a fejét
vakarva.
–  Olyan, mint egy robot – jegyezte meg a ládába pillantó
Bryce.
– Nem az – felelte Hunt. A talpán hintázott, veszettül pörögtek
a gondolatai. – Hallottam pletykákat, hogy ilyesmin dolgoznak,
de mindig úgy gondoltam, kevés esély van a sikerre.
– Mi ez? – kérdezte Pippa.
–  Milyen türelmetlenek vagyunk! – gúnyolódott Hunt.
Megkocogtatta a mechát. – Ez a fém pont olyan, mint a gorszi
kő. – Biccentett Bryce-nak. – Olyasmi, mint amit a szinttel
műveltek, valahogy fegyvert akartak csinálni a gorszi kövekből
is.
–  A lőszerünkben már benne van – jelentette ki Pippa
öntelten.
–  Tudok róla – szűrte Hunt összeszorított fogain keresztül. A
hasán a sebhely is ezt bizonyította.
Talán egyedül ez a fenyegetés tartotta vissza Thariont attól,
hogy mozgásba lendüljön. A sellő könnyedén rátámadhatott
volna Pippára. De gyorsabb-e annál, mint ahogy Pippa elő tudja
rántani a fegyverét? Hunt és Bryce persze segíthetne neki, de…
Hunt nem igazán akart nyíltan megtámadni egy Ophion-vezért.
Ez legyen Tharion meg a Folyókirálynő problémája.
Pippa ismét egy kicsit messzebb húzódott Thariontól.
Hunt így folytatta:
–  Ez a fém… Az Aszterek régóta kutatják, hogyan tudnák a
gorszi kővel elnyelni a mágiát ahelyett, hogy elfojtanák.
– Nekem sima titánnak tűnik – szólt közbe Ruhn.
– Nézd meg alaposabban! – mondta Hunt. – Halvány, lila erek
futnak benne. Az a gorszi kő. Bárhol felismerném.
– És így mire képes? – kérdezte Bryce.
– Ha jól gondolom – felelte Hunt berekedve –, akkor elsőfényt
tud felszívni a talajból. A föld alatt keresztül-kasul futó
vezetékekből. Ezek a mechák felszívják az elsőfényt, és
fegyverré alakítják. Ott helyben tudnak kénköves lövedéket
készíteni. Ez a mecha sosem fogyna ki a lőszerből, sosem
merülne le. Csak meg kell keresni a föld alatti vezetékeket, és
azonnal fel is töltődne, lehetne gyilkolni vele tovább. Ezért
kisebbek, nem kell nekik az extra technológia meg a hely a
fegyvereknek, mint az emberek mechájának. A vanír harcos
bemászik, és egyfajta mesterséges külső vázként, páncélként
viseli.
Csend.
–  Tudjátok, mit jelentene ez számunkra? – kérdezte Pippa
lenyűgözve.
 –  Azt, hogy rohadt sokan meghalnának – felelte Bryce
szárazon.
– Ha a mi kezünkben van, akkor nem – vágta rá Pippa.
Az a fény a szemében… Hunt látott már ilyesmit korábban,
ugyanígy sugárzott Philip Briggs arca is.
Pippa tovább beszélt, inkább saját magának, mintsem nekik:
–  Végre nekünk is lenne mágiánk, amit rájuk ereszthetünk.
Megértetnénk velük, mennyire szenvedünk. – Derűsen
felkacagott.
Cormac megfeszült. Ahogy Tharion is.
De Hunt ekkor közbeszólt:
– Ez csak egy prototípus. Lehetnek még problémák, amiket ki
kell javítani.
– Remek mérnökeink vannak – felelte Pippa határozottan.
– Ez egy pusztítógép – erősködött Hunt.
–  Mert egy pisztoly nem az? – csattant fel Pippa. – Vagy egy
kard? – Vicsorogva nézett a Hunt ujjhegyein táncoló villámokra.
– És mi a te mágiád, angyal, ha nem a halál eszköze? – Ismét
felizzott a szemében a tűz. – Ez a mecha ugyanaz, csak más
formában.
–  Szóval mit gondolsz? – kérdezte Ruhn Hunttól. – Fel tudná
használni az Ophion?
–  Senkinek nem lenne szabad használni – morogta Hunt. –
Egyik oldalon sem. – Cormachez fordult. – És ha van egy kis
eszed, megmondod a vezérkarnak, hogy nyomozzák ki, melyik
tudósok fejlesztették ki, aztán tüntessék el őket a föld színéről a
terveikkel együtt. Iszonyú vérontás lesz a vége, ha mindkét
oldal elkezdi használni ezeket a mechákat.
– Már így is iszonyú a vérontás – felelte Cormac halkan. – Azt
akarom, hogy vége legyen.
–  A vanírok bármiféle szörnyűséget megérdemelnek –
jelentette ki Pippa.
Bryce elvigyorodott.
– Ahogy te is, amiért rettegésben tartottad azt a szerencsétlen
fiút, aztán úgy döntöttél, mégsem ér ennyit.
–  Emile-t? – Pippa felnevetett. – Nem olyan gyámoltalan
kisfiú, mint amilyennek hiszitek. Talált magának
szövetségeseket, akik megvédik. Csak tessék, menjetek el érte!
Kétlem, hogy segítene a vaníroknak megnyerni ezt a háborút,
de így, hogy egy ilyen új technológia áll a rendelkezésünkre,
már amúgy sem számít. Ehhez még a viharmadarak sem érnek
fel.
Végigsimított a láda szélén.
– Hol a fiú? – vágott közbe Tharion.
Pippa gúnyosan elvigyorodott.
–  Olyan helyen, sellő, ahová még te sem merészkednél be.
Részemről rendben van, ha ott marad, és a vezérkar is osztja a
véleményemet. Már nem érdekel minket a fiú.
–  Teljesen elment az eszed, ha azt hiszed, hogy ez a mecha
nem fog katasztrófához vezetni – dühöngött Bryce.
Pippa összefonta a karját.
– Nem hinném, hogy jogodban áll ítélkezni. Míg te a körmödet
festeted, hercegnő, addig rendes emberek harcolnak és halnak
meg ebben a háborúban.
 Bryce megmozgatta az ujjait a lázadó előtt.
–  Legalább nézzek ki jól, ha már hozzád hasonló lúzerekkel
szövetkezem!
Még mielőtt Pippa reagálhatott volna, Hunt a fejét rázva
közbeszólt:
–  Olyan gépekről beszélünk, amik kénköves lövedékeket
tudnak létrehozni néhány másodperc alatt, és aztán rövid
hatótávolsággal fel is használják őket. – Most már sisteregtek a
villámai a kezében.
– Igen – felelte Pippa, akinek a szemében továbbra is ott izzott
a ragadozóhoz méltó vérszomj. – Egyetlen vanírnak sem lesz
esélye ellenünk.
A hajóra emelte a tekintetét, és amikor Hunt követte a
pillantását, látta, hogy a legénység megjelenik a korlátnál.
Háttal nekik. Öt sellő, két alakváltó. Egyikük sem viselt Ophion-
egyenruhát. Tehát szimpatizánsok lehettek, valószínűleg önként
jelentkeztek, hogy a lázadók rendelkezésére bocsássák a
hajójukat, és segítsenek. Felemelték a kezüket.
–  Mit művelsz? – mordult fel Hunt, ahogy Pippa felemelt
karral jelzett a hajón álló Esthajnal-katonáinak.
Ők terelték a vanírokat a korláthoz.
Felugattak a fegyverek.
Vér fröccsent, Hunt felemelt szárnnyal védte Bryce-t a vörös
permettől.
A vanírok összeestek, Ruhn és Cormac üvöltött, Hunt pedig
dermedten figyelte, ahogy a fedélzeten az Esthajnal egység az
elesett legénységhez lép, és a fejükbe ereszti a tárat.
 – Az első kör mindig gorszi golyó – szólalt meg Pippa halkan
az iszonyú csendben, miközben az Esthajnal-katonák előhúzták
hosszú késüket, és elkezdték levágni a vanírok fejét. – Hogy a
vanírok összeessenek. A többi ólom. A lefejezéssel válik
véglegessé a dolog.
– Elment a kibaszott eszed? – fakadt ki Hunt.
Tharion azt sziszegte:
– Te pszichopata gyilkos!
Cormac Pippára vicsorgott, odalépett elé, elállta Tharion útját.
–  Arról volt szó, hogy a legénység épségben marad! Azért
segítettek nekünk, mert hisznek abban, amiben mi!
– Vanírok – jelentette ki Pippa érzelemmentesen.
– És az szerinted indokolja ezt?! – üvöltötte Ruhn. Vér csillant
a nyakán, az arcán, ráfröccsenhetett odafentről. – Ezek a
vanírok segítettek nektek!
Pippa vállat vont.
–  Háborúban állunk. Nem kockáztathatjuk meg, hogy
elárulják az Asztereknek a hollétünket. A vezérkar adta
parancsba, hogy végezzünk a legénységgel. Én csak
végrehajtottam az utasítást.
–  Te meg a vezérkar a halálba vezettek mindenkit! –
Árnyékok gyűltek Ruhn vállához. – Meg egy nagy büdös
francokat fogok nektek ebben segíteni!
Pippa kuncogásban tört ki.
–  Micsoda elvek! – Megrezzent a telefonja a zsebében,
ránézett a kijelzőre, majd így szólt: – Jelentenem kell a
vezérkarnak. Van kedved velem jönni, Cormac? – Haloványan
elmosolyodott. – Biztosan nagyra értékelnék az aggodalmadat.
Cormac haragosan rámeredt, Pippa pedig élesen füttyentett –
parancsot adott. Aztán megindult a dokkon az oldalsó
barlangjárathoz, arrafelé, ahol a többi lázadó is eltűnt
korábban. A következő pillanatban az emberek alkotta
Esthajnal egység fegyverrel az oldalán elhagyta a hajót. Ruhn
halkan rájuk morgott, de az emberek egyetlen pillantásra sem
méltatták őket, némán követték Pippát.
Igen merészek, hogy csak így elsétálnak mellettük, hogy hátat
fordítanak a jelen lévő vaníroknak azután, amit az imént
műveltek.
Amikor Pippa és az Esthajnal csapat eltűnt, Tharion így szólt:
– Tudja, hol van Emile.
– Már ha lehet adni a szavára – figyelmeztette Bryce.
–  Tudja – erősítette meg Cormac. Tharionra mutatott. – Ha
szeretnéd kihallgatni, csak tessék! De most, hogy ő meg az
Esthajnal irányítja majd a valbarai frontot, a királynődnek meg
fog gyűlni vele a baja. Én a helyedben alaposan meggondolnám
a következő lépésemet, sellő.
Bryce elhúzott szájjal, egyetértően hümmögött.
– Én biztosan távol tartanám magam tőle.
Hunt behúzta a szárnyát. Végigmérte a párját.
Bryce odanézett rá. Ártatlannak tűnt a pillantása. Túlságosan
is ártatlannak.
Rájött valamire.
Bryce Ki, én? képet vágott, és Huntra meredt. Mintha csak azt
akarná mondani vele, hogy: El ne járjon a kibaszott szád,
Athalar!
Hunt úgy meghökkent, hogy fejet hajtott. Majd később kiszedi
a lányból az igazat.
– Ez a lőszer, amit most kipakoltak… – szólalt meg Tharion. –
Az Ophion idehozta. Minek? Valami hatalmas csatára
készülnek?
– Senki sem árulta el – válaszolta Cormac. – Ha szabad kezet
adnak Pippának, olyan rémségeket követ majd el, amikhez
képest a leopárdok lemészárlása kegyelemnek tűnik majd.
–  Gondolod, hogy Lunathionban is felfordulást csinálna? –
kérdezte Ruhn.
–  Teazsúrra nem szokás fegyvereket meg torpedókat hozni –
vágta rá Tharion az arcélét dörgölve, majd hozzátette: – Ez a
bázis már harcra kész. Mióta vannak itt, Ídrán?
– Nem tudom pontosan – felelte Cormac.
–  Hát, Pippa irányít, és úgy tűnik, készen állnak rá, hogy
lesújtsanak – mondta Ruhn.
Hunt ekkor közbeszólt:
–  Ezt nem engedhetem. Ha nem a 33.-ban szolgálnék, akkor
sem hagyhatnám, hogy ártatlanokra támadjanak. Ha
egymásnak akarnak feszülni valami saras harcmezőn, ám
legyen, de azt nem hagyom, hogy bárkinek is ártsanak a
városomban.
–  Én sem – felelte Ruhn. – Az Aux fel fog lépni ellenetek, az
Ophion ellen. Mondd meg a vezérkarnak, hogy ha egyetlen
lépést is tesznek, többet nem beszélgetnek Napfénnyel!
Tharion nem szólt semmit. Hunt nem hibáztatta. A sellő
kénytelen a Folyókirálynő parancsait teljesíteni. Mindenesetre ő
is komor képet vágott.
–  Ha bárkit figyelmeztetni próbáltok Lunathionban, meg
fogják kérdezni, honnan tudjátok – mondta Cormac.
Hunt végignézett a hajókorlátnak dőlő holttesteken.
–  Hajlandó vagyok vállalni ezt a kockázatot. És van köztünk
valaki, aki zseniálisan szövi a hazugsághálókat – mutatott
Bryce-ra.
A lány a homlokát ráncolta. Igen, jól tudta, hogy Hunt nem
csak arra gondol, milyen könnyedén kimagyarázná magát a
hatóságok előtt, ha felmerül a kérdés, hogy ugyan mi közük a
lázadókhoz. Amint kijutunk innen, üzente neki Hunt némán,
azonnal tudni akarok mindent, amit te. Bryce felháborodottan
nézett rá, még ha nem is tudott olvasni a gondolataiban. De a
pillantása hamarosan jegesen elszánttá változott, ahogy a
többiek is felfigyeltek rá. Felszegte az állát.
–  Nem hagyhatjuk, hogy az Aszterek kezében maradjon ez a
mecha. De az Ophionéba sem kerülhet, főleg az Esthajnal
egységébe nem.
Hunt bólintott. Legalább ebben egyetértenek.
– Kibaszott dühösek lesznek.
–  Szóval csak a szokásos – felelte Bryce, és bár sápadt volt,
kacsintott. Aztán így szólt: – Hadd szóljon, Hunt!
Cormac odapördült.
– Mégis mit…?
A herceg már nem tudta befejezni a kérdést, mert Hunt a
mechára tapasztotta a tenyerét, és szétrobbantotta a
villámaival.
 
 
Hunt nem elégedett meg a mecha elpusztításával. A villámai az
ott parkoló teherautókba is belecsapódtak. Mindegyik járművet
elérték. Bryce lenyűgözőnek találta, az angyal olyan volt, akár
egy villámisten. Mint maga Thurr. Pontosan úgy nézett ki, mint
az a szobor, amelyik pár hete az asztalára került…
Ruhn üvöltött neki, hogy bukjon le, mire Bryce a földre
vetette magát, a karjával védte a fejét, ahogy a barlangban
egyik autó robbant a másik után. Remegtek a falak, kövek
záporoztak rájuk, aztán szárnyak takarták, védték őt.
– Kénköves lövedékek vannak bennük! – üvöltötte Cormac.
Bryce felemelte a fejét, miközben Hunt a Habos torta feliratú,
érintetlen kocsira mutatott.
– Csak abban. – Valahogy rájöhetett abban a néhány percben,
amit idebent töltöttek. Alamuszi vigyorral Tharionra nézett. –
Lássuk, mire vagy képes, Ketos!
Tharion született ragadozóként visszavigyorgott. Előbukkant
a valódi énje a sármos külső alól.
Hullám csapódott a cukrászdás kocsinak, beborította a vízbe.
Tharion ereje gyorsan mélyre rántotta, majd kisebb örvényt
kavart, a tölcsérben egyenes út vezetett a járműhöz. Hunt
villáma végighasított rajta. A víz azonnal összezárt mögötte,
elfedte a villám útját, a jármű pedig felrobbant a felszín alatt.
Víz fröccsent szerteszét a barlangban, mire Bryce ismét behúzta
a nyakát.
 Kiáltások harsantak, emberek rohantak ki a barlang túlsó
végéből, fegyvereket szegeztek az égő teherautókra, amiknek a
lángjai a távoli mennyezet felé nyújtóztak.
– Mennünk kell! – figyelmeztette Hunt Cormacet.
A herceg tátott szájjal bámult rájuk. Nem rántotta elő a
kardját, ami jó jelnek tűnt, de…
A lázadók felé pördült, túlharsogta a káoszt:
– Baleset volt!
Feleslegesen próbálja menteni őket, gondolta Bryce, ahogy
Hunt magához rántotta, és széttárta a szárnyát, mint aki arra
számít, hogy veszettül kell majd rohanniuk kifelé, hogy végül a
levegőbe röppenhessenek. Mintha nem akarta volna megvárni,
hogy Cormac kiteleportálja őket.
–  Gyerünk! – parancsolt rá Hunt Ruhnra, aki védekező
pozíciót vett fel mögötte. Aztán Tharionhoz fordult: – Ha el
akarod kapni Pippát, akkor most vagy soha.
Tharion a járműveken túl dúló káoszt fürkészte, a fegyverrel
előretörő lázadókat. Pippa nem volt velük.
–  Én ugyan közelebb nem megyek hozzájuk – mormolta
Tharion.
Cormac felemelt kézzel az ophionbéli szövetségesei felé
lépett.
–  Aktiválódott a mecha, elszabadult az ereje! – kiáltotta a
herceg.
Lövés dördült. Cormac a földre zuhant.
 
 
Ruhn elkáromkodta magát. Hunt szorosan az oldalához húzta
Bryce-t. Cormac a vállára szorított kézzel a földön fetrengett.
Nem jött ki hátul a golyó.
– Bassza meg! – szitkozódott Cormac.
Pippa Spetsos előlépett az árnyékok közül. Valószínűleg élve
akarta elfogni az avalleni herceget, hogy kihallgathassa.
Ha Hunt felrepül a levegőbe… könnyű prédává válik. Főleg
így, hogy még mindig a barlangban vannak, akármilyen tágas is
idebent a tér. Tharion az oldalához kapott, a késéért nyúlt. Víz
övezte hosszú ujjait.
–  Ésszel! – figyelmeztette Hunt. Cormachez fordult. –
Teleportálj ki minket!
– Nem megy – zihálta Cormac. – Gorszi golyó.
– Bassza meg! – lehelte Bryce.
Hunt készen állt rá, hogy golyók ide vagy oda, a levegőbe
röppenjen. Hiszen gyorsan repül. Kijuttatja Bryce-t. Aztán
visszajön segíteni a többieknek. Csak előbb biztonságba kell
helyeznie a párját…
Pippa rájuk vicsorgott a barlang túloldaláról.
– Végetek, vanír söpredék!
Hunt hátizmai megfeszültek, a szárnyai készen álltak rá, hogy
miután egy erős mozdulattal ellöki magát a földtől, a levegőben
tartsák őket, és gyorsan balra indulhasson.
Csakhogy ebben a pillanatban Bryce felragyogott. Fény
özönlött a csillagból, ki a testéből.
–  Amikor szólok, futás! – mondta halkan, és Hunt kezébe
csúsztatta a sajátját.
 – Bryce! – hőkölt hátra Ruhn.
Bryce hajában csillagok tündököltek.
– Csukjátok be a szemeteket, fiúk!
Hunt nem nézte meg, hogy a többiek engedelmeskednek-e,
lehunyta a szemét. Még lezárt szemhéjon keresztül is látta,
hogyan ragyog, vakít a fény. Az emberek felüvöltöttek.
– Gyerünk! – kiáltotta Bryce.
Hunt kinyitotta a szemét az egyre halványuló fényben, és
Bryce továbbra is fénylő kezét szorítva a széles barlangszáj, a
nyílt tenger felé rohant.
–  Kössük el azt a hajót! – kiáltotta Tharion a barlang
bejáratától pár méternyire álló szkiffre mutatva. Valószínűleg
ilyenek segítségével érkezett meg ennyi lázadó titokban.
Hunt a karjába kapta Bryce-t, a levegőbe röppent, vad
szárnycsapásokkal szállt előre. Amint elérte a hajót, eloldotta a
kötelet, beindította a motort. Mire a többiek odaértek és
beugrottak, már indulásra készen álltak. Amint meggyőződött
róla, hogy Bryce biztonságosan ül, sebesen megindultak kifelé a
barlangból.
–  Ezzel a hajóval nem jutunk vissza a partra – mondta
Tharion, miközben átvette a kormányzást. – Meg kell állnunk
üzemanyagért.
Cormac a barlang széles szájából gomolygó füstöt figyelte.
Mintha egy mámorgyökeret szívó óriás fújta volna ki.
– Levadásznak, és végeznek velünk.
– Próbálják csak meg! – sziszegte Bryce. A szél a haját tépte. –
Pszichopata seggfejek! – Ráförmedt a hercegre. – Ilyenekkel
akarsz együtt küzdeni? Pont olyanok, mint az a kibaszott Philip
Briggs!
Cormac visszaszólt:
–  Szerinted miért egyedül próbáltam megkeresni Emile-t?
Nem akarom, hogy elkapják. De háború dúl. Ha nem bírod,
akkor inkább tartsd távol tőle magadat!
–  Ilyen módszerekkel, még ha nyernek is – kiáltotta vissza
Bryce –, nyoma sem marad az emberségüknek!
–  Rosszul sült el ez az egész – mondta Cormac. – Ez a
találkozó…
–  Rosszul sült el? – üvöltötte Bryce a füstölgő barlangra
mutatva. – Azokat a vanírokat meggyilkolták! Így bántok a
szövetségeseitekkel? Ezt tennétek velünk is, amint már nem
vagyunk hasznosak számotokra? Bábként használnátok, hogy
gyilkoljunk értetek, aztán másokat is manipulálnátok, hogy
segítsenek nektek? Vanír vagy, baszd meg, nem érted, hogy
veled is ugyanezt tennék?
Cormac csak nézte őt.
– Menjetek a francba! – sziszegte Bryce. – Te is, Pippa is, meg a
lázadók is! Szaggasson csak cafatokra titeket az Ünő! Többet
nem akarok foglalkozni ezzel az egésszel. Elegem van. –
Tharionhoz fordult. – És neked meg a királynődnek sem segítek
a továbbiakban. Elegem van ebből az egészből.
Hunt izmai kis híján elernyedtek a megkönnyebbüléstől.
Talán most már lerázhatják magukról ezeket a kompromittáló
ismeretségeket.
Tharion komornak tűnt, nem felelt Bryce-nak, és máshoz sem
szólt.
Bryce ekkor Ruhnhoz fordult.
– Nem fogom megmondani, hogy mit csinálj a saját életeddel,
de a helyedben nagyon alaposan meggondolnám, hogy
kapcsolatban maradok-e Napfény ügynökkel. Az alapján, ahogy
ezek az emberek a szövetségeseikkel bánnak, ő is hátba szúrna
téged.
–  Igaz – felelte Ruhn, de nem úgy tűnt, mintha a húga
meggyőzte volna.
Egy pillanatig úgy látszott, hogy Bryce vitatkozni akar vele, de
végül nem tette. Nyilván végiggondolta ezt az egészet. Ahogyan
azt is, amit eltitkolt.
Hunt a sziget partját pásztázta. Nem jött utánuk hajó, maguk
előtt pedig csak nyílt vizet látott. De…
Megdermedt, ahogy észrevette a sziget egyik száraz, fehér
szikláján loholó karcsú kutyát. Különös, matt fekete bundája
volt.
Ismerte azt a kutyát. A feketének ezt az árnyalatát. Pont olyan
színű volt, mint a szárnyának a másik alakjában. A kutya
csaholva rohant a sziklán.
– Bassza meg! – szitkozódott Hunt halkan.
Felemelte a karját, hogy jelezze a kutyának, észrevette. A
kutya nyugat felé emelte óriási mancsát, pont arra, amerre
tartottak. Felugatott. Mintha figyelmeztetni akarná őket.
– Az nem…? – kérdezte Ruhn, ahogy kiszúrta a kutyát.
–  Baxian. – Hunt a nyugati láthatárt kémlelte. – Észak felé
menj, Tharion!
 – Ha Baxian ott van a sziklán… – szólalt meg Bryce. Belekarolt
Huntba, közel húzódott hozzá.
Huntnak egyetlen ellenség jutott csak eszébe, aki mellé
Baxiant beoszthatták.
– Az Ünő is a közelben jár.
 44.

– Ki kell teleportálnod minket! – parancsolt rá Bryce Cormacre,

aki vérző vállára tapasztotta a kezét. – Hadd szedjem ki belőled
azt a gorszi követ, és…
–  Nem tudod. Úgy tervezték a golyót, hogy becsapódáskor
szétrobbanjon, és a lehető leghosszabb ideig elfojtsa a mágiát.
Műtéttel lehet csak kiszedni mindegyik darabot.
– Hogy talált ránk az Ünő? – zihálta Bryce.
Cormac a füstre mutatott.
–  Valaki nyilván szólt neki, hogy lesz itt valami ma. Athalar
pedig elárulta a pontos helyünket.
Hunt berágott ennek hallatán, villámok cikáztak a feje körül,
a korábbi glória fénylő másának tűntek. Bryce figyelmeztetően
megragadta a vállát, de továbbra is Cormachez beszélt:
– Akkor majd megpróbálkozom én a teleportálással.
– A tengerben fogod végezni – sziszegte Cormac.
–  Akkor is megpróbálom – jelentette ki Bryce, és
megszorította Hunt kezét. Csak egy kicsit volt bűntudata, hogy
az övét fogta meg Ruhné helyett, de ha választania kell… Huntot
fogja először kimenekíteni innen.
Tharion közbeszólt:
–  A vízben meg tudom védeni magunkat, de ahhoz előbb be
kell ugranunk.
Bryce kizárta a vitába bocsátkozó társai hangját, aztán…
–  Bassza meg! – mordult fel Hunt, és Bryce-nak nem kellett
kinyitnia a szemét, azonnal tudta, hogy az Ünő feltűnt a
láthatáron. Fegyverek ropogtak a messzeségben, de Bryce
csukva tartotta a szemét, minden erejével összpontosított. Hunt
így szólt: – Meg akarják akadályozni, hogy felrepüljek.
– Tudják, kik vagyunk? – kérdezte Ruhn.
– Nem – vágta rá Cormac –, de az Ünő mindig viszi magával a
mesterlövészeit. Ha felrepülsz – mondta Huntnak, miközben
Bryce a fogát csikorgatva megparancsolta az erejének, hogy
vigye innen őket jó messzire –, veszélynek teszed ki magad.
– Elérhetjük vajon a szomszédos szigetet, mielőtt utolérnek? –
fordult Ruhn Tharionhoz.
A sellő feltúrta a kormánykerék melletti rekeszt.
– Nem. Az ő csónakjuk gyorsabb. Amint kijutunk a nyílt vízre,
beérnek minket. – Előhúzott egy távcsövet. – Jó három
kilométerre a parttól.
– A francba! – szitkozódott Ruhn. – Menj tovább! Amíg nincs
más megoldás, menekülünk.
Bryce eszeveszetten kapkodta a levegőt, próbált
megnyugodni. Hunt bátorítóan megszorította a kezét, villámok
csíptek az ujjaiba, Cormac viszont halkan így szólt:
– Nem fog menni.
 – Dehogynem!
Bryce kinyitotta a szemét, pislogott a fényben. Gyönyörű hely
volt ez a halálra, körülöttük türkiz tenger, mögöttük fehér
szigetek.
–  Pollux és a Hárpia is az Ünővel jött – jelentette Tharion,
leeresztve a távcsövet.
–  Fejeket le! – figyelmeztette őket Hunt lebukva. Mind
követték a példáját, a csónak deszkáin megülő víz átáztatta
Bryce leggingsének a térdét. – Ha mi nem látjuk őket, ők sem
látnak minket.
–  Ezt most úgy mondod, mintha lenne bármi esélyünk
észrevétlen távozni innen – motyogta Bryce. Tharionhoz
fordulva így folytatta: – Te el tudsz úszni. Menekülj innen!
–  Még mit nem! – A szél a sellő vörös haját tépázta, ahogy
meg-megmászták a hullámokat. A csónakot Tharion ereje
irányította. – Most már kitartunk egymás mellett, Hosszú Lábú!
– Hirtelen megdermedt, majd elüvöltötte magát: – Be a vízbe!
Bryce nem vitatkozott. Átugrott a csónak oldalán, Hunt is
mellette csobbant, a szárnyai szerteszét fröcskölték a vizet. A
többiek is követték őket. Tharion a vízi mágiája segítségével
biztonságos távolságba lökte őket. Bryce vizet köpködve
bukkant fel a felszínen, só csípte a szemét.
És ebben a pillanatban valami óriási, ragyogó dolog suhant el
a lába alatt.
A torpedó eltalálta a csónakot.
A becsapódás hullámai elérték Bryce-t, és Tharion még
messzebb tolta őket, ahogy a csónak darabokra robbant, a víz
pedig az égig csapott a robbanás helyén.
Aztán elcsendesedett a környék, csak a csónak darabjai és a
hullámok maradtak.
Védtelenül lebegtek a víz közepén. Bryce körbenézett, merre
mehetnének, és látta, hogy Hunt is ugyanígy tesz.
De ekkor Ruhn így szólt:
– Ó, az istenekre!
Bryce arrafelé nézett, ahol a bátyja a vizet taposta. Meglátta a
három óriási, fekete járművet, épp feléjük tartottak.
Omegahajók voltak.
 
 
Ruhn még soha életében nem érezte magát olyan hasztalannak,
mint most, a vizet taposva. Csónakdarabok úsztak el mellette,
mögöttük az Ídra távolinak tűnt, a szomszédos sziget pedig még
elmosódott foltként sem jelent meg a láthatár szélén.
Még ha Athalar képes lenne is a levegőbe röppenni vizes
szárnnyal, mesterlövészek várják, hogy lelőhessék. Őt és Bryce-
t. Cormac nem tudja kiteleportálni őket, Tharion talán egy kicsit
odébb viheti mindannyiukat a vízi mágiájával, de három
omegahajóval szemben…
Hunt szemébe nézett a hullámok felett, az angyal vizes arcán
komor elhatározás ült.
– Árnyékok? – kérdezte a férfi.
– Túl erős a napfény.
És túlságosan lökdösték őket a hullámok.
Két omegahajó megindult Ídra felé, valószínűleg meg akarták
akadályozni, hogy az Ophion hajói kereket oldhassanak. De még
így is maradt egy óriási tengeralattjáró, amivel fel kellett
venniük a harcot. Az Ünő, a Hárpia és a Kalapács
motorcsónakon közeledett feléjük.
Amint láthatóvá válik az arcuk, mindennek vége. Ha Sandriel
régi triariijának a tagjai felismerik őket, búcsút vehetnek az
élettől. A jelek szerint a Pokolfajzat segíteni akart nekik, de a
többi seggfej…
– Menj már! – sürgette Bryce ismét Thariont.
A sellő a fejét rázta, víz fröccsent.
– Ha Athalar el tudná süllyeszteni a hajóikat…
–  Nem tudom – vágott közbe Hunt, mire Ruhn felvonta a
szemöldökét. Hunt megmagyarázta: – Tegyük félre, hogy azzal
felfedném a személyazonosságomat, akkor is itt vagytok velem
a vízben. Ha szabadjára eresztem a villámaimat…
– Mindannyiunkat agyoncsapnak – fejezte be helyette Ruhn.
Hunt Bryce-hoz fordult:
– Te sem vakíthatod el őket. Tudni fogják, ki vagy.
–  Ezt a kockázatot hajlandó vagyok vállalni – jelentette ki
Bryce a vizet taposva. – A villámok alapján biztosan tudnák,
hogy te vagy az. De egy vakító villanás… azt többféleképpen
lehet magyarázni. Elvakíthatom őket, és amíg magukhoz térnek,
elvesszük a hajójukat.
Hunt komoran bólintott, de Ruhn ekkor közbeszólt:
–  Egy omegahajóval nem lehet így szembeszállni. Annak
nincsenek ablakai.
– Meg kell próbálnunk – felelte Hunt.
 –  Jól van. – Bryce a közeledő kivégzőosztagra koncentrált. –
Milyen közel engedjük őket?
Hunt szemügyre vette az ellenségeiket.
–  Elég közel ahhoz, hogy felugorhassunk a csónakra, amint
elvakítottad őket.
– Szóval rohadt közel – motyogta Ruhn.
Bryce kifújta a levegőt.
– Jól van. Jól van. – Fény pislákolt a mellkasában, egyre gyűlt,
a lehető leghalványabb kékre festette a vizet körülöttük. – Szólj,
hogy mikor! – mondta Huntnak.
–  Jön valaki – mondta Tharion, karmos kezével a flottára
mutatott.
Hullámszelő vált el a motorcsónaktól. Ismerős, arany
hajkoronát láttak, a gazdáját dobálták a hullámok.
– Az Ünő – mondta Cormac elsápadva.
– Legalább egyedül jön.
– Ennyit a tervünkről – sziszegte Bryce.
–  Nem – vágta rá Hunt. Villámok gyűltek a szemébe. Solas
tüzére! – Kitartunk mellette. Beszélni akar velünk.
– Honnan tudod?
– A többiek hátramaradtak – morogta Hunt.
–  Miért tenne ilyesmit az Ünő? – kérdezte Ruhn, gyűlölve,
hogy nem tudja rá a választ.
–  Hogy megkínozzon minket – találgatott Cormac. – Szeret
játszadozni az ellenségeivel, mielőtt lemészárolja őket.
Athalar született tábornokként így szólt Bryce-hoz:
–  Amikor szólok, vakítsd el! – Tharionnak a következő
parancsot adta: – Amint védtelen, használd rajta a késeidet!
A sellő előhúzta az egyiket. Bryce fénye remegett a vízben, a
mélység felé kúszott.
Az omega lelassított az Ünő mögött, de továbbra is egyre
közeledett.
–  Egy szót se! – figyelmeztette őket Cormac, ahogy a
hullámszelő lelassult, a motorja elhalkult.
Az Ünő odaért hozzájuk. Birodalmi egyenruhája makulátlan
volt, fekete csizmája víztől fénylett. Szőke haja tökéletesen
simult a fejére, arcán kegyetlen nyugalom ült, ahogy így szólt:
– Micsoda meglepetés!
Egyikük sem szólt semmit.
Az Ünő átvetette karcsú lábát a hullámszelőn, hogy
féloldalasan üljön, és a térdére könyökölt. Finom metszésű
arcát a tenyerébe támasztotta.
–  Ez a munkám kellemes része. Felkutatni a patkányokat,
amik apránként szétrágják a birodalmunk biztonságát.
Milyen üres, gyűlöletes arc! Mintha tökéletes, életre kelt
szobor lett volna.
Az Ünő biccentett Bryce-nak. Vörös ajka felfelé görbült.
– Azt a kis fényt nekem gyűjtöd?
–  Gyere közelebb, és kiderül! – válaszolta Bryce, mire Hunt
figyelmeztető pillantást lövellt felé.
Mégis mire vár?
Ám ekkor az Ünő Tharionhoz fordult.
– Elég… aggasztó, hogy itt vagy.
Tharion körül kavargott a víz, a mágiája mozgatta, de a sellő
nem szólalt meg. Valamiért nem változott még át. Talán nem
akarta, hogy az Ünő felismerje, mi ő? Vagy a ragadozóösztöne
azt súgta, rejtse el a legnagyobb ütőkártyáját, amíg le nem
csaphat?
Az Ünő ismét végigmérte a férfit.
–  Örülök, hogy a Folyókirálynő hírszerzési parancsnokának
van annyi esze, hogy tudja, ha olyan ostobaságra használná az
erejét, mint a hullámszelőm felborítása, akkor a társaim
gondoskodnak róla, hogy elszabaduljon a pokol.
Tharion kivillantotta a fogait. De nem támadott.
Aztán az Ünő Ruhn szemébe nézett, és nem maradt más, csak
a színtiszta, halálos fenyegetést jelentő düh. Megöli, méghozzá
örömmel. Ha Tharion előtt odajut a hullámszelőhöz, átharapja a
nő torkát.
–  Két tündérherceg – búgta az Ünő. – Ráadásul
koronahercegek! A királyi vérvonalak reménységei. – Csettintett
a nyelvével. – Arról nem beszélve, hogy az egyikük csillagfényű
örökös. Micsoda botrány lesz ez a tündérek számára! Micsoda
szégyen!
– Mit akarsz? – kérdezte Hunt. Villámok cikáztak a vállán.
Bryce riadtan odafordult hozzá, Ruhn pedig megfeszült.
Athalar ereje ott ragyogott a szárnya tetején, a hajában
tekergett. Minden egyes lélegzettel egyre több és több
termelődött, de jóval a hullámok felett tartotta, készen arra,
hogy lecsapjon vele.
–  Már megkaptam, amit akarok – felelte az Ünő hűvösen. –
Bebizonyosodott, hogy árulók vagytok.
 Bryce fénye felragyogott, nőttön-nőtt, ott hullámzott a
mélyben. Hunt pedig… Ha szabadon ereszti az erejét,
mindannyiukba áramot vezet.
Ruhn így szólt a húgához gondolatátvitellel:
Szállj fel a hullámszelőre, és menekülj!
Meg egy nagy büdös francokat!
Bryce bezárta előtte az elméjét.
Az Ünő a zsebébe nyúlt, mire az Athalar felett cikázó villámok
felizzottak, korbácsként sújtott volna le a szarvas alakváltó
fegyverére. De még most sem jelzett Bryce-nak.
Csakhogy az Ünő nem fegyvert, hanem egy kis fehér követ
húzott elő. Feltartotta.
Haloványan Cormacre mosolygott.
–  Sofie Renastnek is egy ilyet mutattam a halála előtt.
Eljátszottuk ugyanezt.
A halála előtt. A szavak csattanva szelték át a vizet. Tehát az
Ünő valóban megölte.
– Darabokra szaggatlak! – sziszegte Cormac.
Az Ünő halkan felnevetett.
– Innen nem úgy tűnik, mintha sok esélyed lenne rá.
A víz fölé nyújtotta a karját. Széttárta vékony, gondosan ápolt
körmökben végződő ujjait, mire a kő leesett. Alig vetett
vízgyűrűt a hullámokon, már süllyedt is lefelé, le, le, egyre
lejjebb, ott ragyogott Bryce fényében, aztán eltűnt a mélyben.
–  Messze a tengerfenék – jegyezte meg az Ünő szárazon. –
Vajon megfulladtok, mire leértek?
Az omegahajó közelebb ért.
 –  Csak okosan! – gúnyolódott. – Gyertek velem – mondta
Huntnak és Bryce-nak –, vagy kiderül, mit tartogat számotokra
a tengerfenék.
– Baszódj meg! – dühöngött Hunt.
–  Valami nagyon hasonlót tervezek, ha itt végeztem – felelte
az Ünő veszedelmes mosollyal.
Hunt villámai ismét megrebbentek. Ott izzottak a szemében.
Bassza meg! Egyedül az önuralmán múlott minden.
Bryce figyelmeztetően Hunt nevét mormolta. Az angyal nem
törődött vele, de Tharion ekkor halkan elkáromkodta magát.
Mi az? – kérdezte Ruhn a férfitól, aki felé sem pillantva azt
válaszolta:
Valami nagy. Felénk tart.
Nem az omegahajó?
Nem, hanem… Mi a szar ez?
– Siessetek! – sürgette őket gúnyosan az Ünő. – Ketyeg az óra.
Villámok fonták körbe Hunt fejét. Ruhn szíve egy pillanatra
megtorpant, ahogy koronára emlékeztető alakot formáltak,
mintha Hunt valamiféle ősi, felkent isten lenne, aki képes bárkit
lemészárolni, hogy megmentse a szeretett nőt. Mindannyiukat
szénné égetné, ha azzal megmentheti Bryce-t. Ruhn valahol
mélyen megremegett a félelemtől. Az ösztöne azt súgta, hogy
meneküljön jó messzire, és imádkozzon kegyelemért.
De Bryce nem rettent meg az Athalar körül száguldó
iszonytató erőtől. Mintha a maga teljességében látta volna a
férfit, és így is örömmel a szívébe fogadta.
Hunt szeme villámokat szórt, ahogy biccentett Bryce-nak.
Mintha azt mondta volna: Vakítsd el ezt a ribancot!
Bryce nagy levegőt vett, és felragyogott.
 
 
Valami szilárd, fémes ért Bryce lábához, lábfejéhez, és még
mielőtt teljesen kiereszthette volna a fényét, emelkedni kezdett.
Amint a víz lecsorgott, rádöbbent, hogy egy omegahajó tetején
fekszik.
Nem, hiszen ez nem is birodalmi hajó. A felségjelvényen két
hal fonódott össze egymással.
Hunt ott hevert mellette, csöpögött a víz átázott szárnyából,
villámok cikáztak körülötte. És a szeme… A rohadt életbe,
hiszen a szeme megtelt villámokkal. Nem látszott a fehérje, nem
látszott az írisze. Egyedül a villámok játszottak benne. Ott
sisteregtek körülötte, felkúsztak a karján, a homlokára. Bryce
nagyjából sejtette, hogy a többiek is ott vannak mögöttük, de
egyedül Huntot figyelte.
– Hunt! – lehelte. – Nyugodj meg!
Hunt az Ünőre vicsorgott. A villámok lángnyelvként csaptak
elő a szájából. De az Ünő már távolabb került tőlük, beindította
a hullámszelőjét, és visszahátrált a társaihoz. Mintha tudta
volna, miféle halál fenyegeti.
–  Hunt! – szólt rá Bryce ismét, de ekkor fémes csattanás
hallatszott a tengeralattjáró széles orr-része felől, és női hang
harsant:
– Le a nyíláson! Gyerünk!
Bryce úgy volt vele, hogy ajándék lónak nem érdemes a fogát
nézni. Nem érdekelte, hogy meglátta őket az Ünő, hogy
felismerte őket, és hogy a kémtörő élve távozott. Talpra
kecmergett, csúszkált a fémen, de Hunt azonnal ott termett
mellette, a könyökét elkapva megtámasztotta őt. A villámok
végigtáncoltak Bryce karján, csiklandozták, de nem okoztak
fájdalmat. Hunt szemében még mindig ott izzott a fény, ahogy
végignéztek az ismeretlen nőn, aki – a javára szóljon – nem
menekült előlük sikítva.
Bryce hátranézett, és látta, hogy Ruhn Cormacet támogatja,
Tharion pedig mögöttük szalad. Közte és az Ünő között
hatalmas vízfal tornyosult. Elrejtette őket a Polluxot és a
Hárpiát közelebb hozó motorcsónaktól.
De már úgysem számított. Az Ünő tudja, hogy ők jártak itt.
A sötét hajú nő az óriási, omegahajóval megegyező méretű
tengeralattjáró közepéről integetett nekik. Barna bőrén
tengervíz csillogott, keskeny arcán komor nyugalom ült, ahogy
intett nekik, hogy siessenek.
Hunt villámai továbbra sem húzódtak vissza. Bryce tudta,
hogy nem is fognak, amíg ki nem derül, hogy mi a franc
történik épp.
– Siessenek! – sürgette őket a nő, ahogy Bryce elérte a nyílást.
– Egy percünk van csak kijutni innen!
Bryce megragadta a létra legfelső fokát, és Hunttal a sarkában
már mászott is lefelé. A nő Hunt láttán elkáromkodta magát.
Bryce csak mászott és mászott. Villámok cikáztak a létrán, de
nem csíptek. Mintha Hunt visszafojtotta volna az erejét.
Egyesével bemásztak a tengeralattjáróba, és a nő még szinte
le sem csukta a nyílás fedelét, a hajó már meg is remegett,
megrándult. Bryce a létrába kapaszkodott, ahogy a jármű
süllyedni kezdett.
– Merülünk! – kiáltotta a nő. – Kapaszkodjanak!
Bryce gyomra a hajóval együtt rándult, de azért mászott
tovább lefelé. Odalent a legénység rohangált, kiabált. Amint
Hunt villámai a padlót érték, megtorpantak. Látták, mi
fenyegeti őket.
–  Ha ezek ophionosok, baszhatjuk – motyogta Ruhn Hunt
felett.
Bryce lépcsőfokonként hívta elő az erejét. A két ellenség közül
inkább az Ophiont választaná, de… Át tudnák venni Hunttal az
uralmat a hajón szükség esetén? Anélkül, hogy közben mind
saját magukat, mind a barátaikat vízbe fojtanák?
Egy tiszta, vakítóan fehér kamrában kötöttek ki – egy
zsilipkamrában. A falon búvárfelszerelések lógtak, az ajtónál
kék egyenruhát viselő alakok strázsáltak. Sellők. A nő, aki
lekísérte őket, csatlakozott a rájuk várókhoz.
Egy barna hajú, széles csípőjű nő lépett elő, végigmérte Bryce-
t.
Elkerekedett a szeme, amikor Hunt villámokkal övezve földet
ért a vizes talajon. Volt annyi esze, hogy feltartsa a kezét. Ahogy
a mögötte állók is.
–  Nem akarunk ártani önöknek – mondta határozottan,
nyugodtan.
Hunt nem fojtotta el a benne tomboló ősi dühöt. Bryce
lélegzete elakadt.
 Ruhn és Cormac is megérkezett Bryce másik oldalára, és a nő
rajtuk is végignézett. Megfeszült az arca, ahogy felfigyelt a
Ruhnnak dőlő avalleni herceg sérülésére. De amikor Tharion is
megjelent Ruhn jobbján, elmosolyodott. Mintha végre valami
értelmet nyert volna a nyíláson lezúduló rémségek közepette.
–  Ön hívott minket? – kérdezte Thariont, miközben ideges
pillantást vetett Huntra.
– Nyugodj már le, basszus! – mormolta Bryce az angyalnak.
Hunt úgy mérte végig az idegeneket, mintha gyilkolni
készülne. Villámok sisteregtek a hajában.
–  Hunt! – motyogta Bryce, de nem merte megfogni a férfi
kezét.
– Hogy… – Tharion elszakította tágra nyílt szemét Huntról, és
értetlenül a nőre pislogott. – Mi?
–  Az Orákulumunk azt érezte, valahol a környéken kell
lennünk, úgyhogy idejöttünk. Aztán megkaptuk az üzenetet –
mondta feszülten, fél szemmel még mindig Huntot fürkészve. –
A fényt.
Ruhn és Tharion Bryce felé fordult. Cormac gyakorlatilag
holtsúlyként lógott az unokatestvére karjában. Tharion
frusztráltan elmosolyodott.
– Igazi szerencsehozó talizmán vagy, Hosszú Lábú!
Bryce-nak még sosem volt ennél nagyobb szerencséje. Azt
felelte:
– Hát… én küldtem a fényjelet.
Hunt villámai sercegtek, külön réteget alkottak a bőrén, az
átázott ruháin. Nem úgy tűnt, mintha kezdene megnyugodni.
Bryce-nak halvány fogalma sem volt, hogyan nyugtathatná meg.
Ugyanilyen volt akkor is, amikor Sandriel meghalt, mondta
Ruhn gondolatátvitellel. Amikor letépte a fejét. Feszülten
hozzátette: Akkor is veszélyben voltál.
Mégis mit jelentsen ez?
Szerinted?
Úgy látom, te pontosan tudod, mi a franc történik vele.
Ruhn rámeredt, miközben Hunt továbbra is veszedelmesen
izzott.
Azt jelenti, hogy teljesen bekattan, mint azok, akiknek a párja
veszélyben van. Akkor is ez történt, most is ez történik. Tényleg
egy párt alkottok, úgy, ahogyan a tündérek is, egy a testetek, a
lelketek. Ez volt olyan fura a múltkor. Összeolvadt az illatotok.
Ahogy a tündérpároknál.
Bryce visszameredt a bátyjára.
És akkor mi van?
Nyugtasd meg valahogy! Athalar most már a te kibaszott
problémád!
Bryce fejben bemutatott a bátyjának.
A sellőnő, aki mit sem sejtett Ruhn és Bryce néma
beszélgetéséről, kihúzta magát, Tharionhoz fordult:
– Még nem menekültünk meg. Egy omega követ minket.
Úgy beszélt, mintha nem épp egy két lábon járó vihar állt
volna tőle pár lépésnyire.
Bryce szíve megfeszült. Tényleg egy párt alkotnak. Nemcsak
azért, mert így nevezték egymást, hanem… tényleg egyesültek
úgy, ahogy a tündérek szoktak.
 Ruhn így szólt:
Athalar korábban is veszélyes volt. De olyan férfiként, aki
megtalálta a párját, pusztító fegyver.
Mindig is az volt, vágott vissza Bryce.
Nem így. Most könyörtelen. Akár egy tündér.
Mint egy ragadozó, ami minden ellenséggel végez.
De hát angyal!
Nem úgy tűnik, mintha számítana.
Elég volt egyetlen pillantást vetnie Hunt megfeszülő arcára,
és tudta, hogy Ruhnnak igaza van. Egy kicsit örült neki, hogy
Hunt ennyire átadta magát az ősi ösztöneinek, és meg akarja
védeni őt.
Az alfalágyultak is lehetnek hasznosak, mondta a bátyjának
bátorságot színlelve, majd visszafordította a figyelmét a
beszélgetésre.
Tharion épp azt mondta a nőnek:
– Tharion Ketos parancsnok a Kék udvarból, szolgálatára.
A nő szalutált, a beosztottai pedig közben kinyitottak egy
légmentesen záró ajtót, ami mögött tündöklő üvegfolyosó nyílt.
Körülötte minden csupa kék volt, kiláthattak az óceánba. Halak
úsztak el sebesen mellettük – vagy inkább ők úsztak el a halak
mellett. Gyorsabban haladtak, mint Bryce korábban sejtette.
– Sendes parancsnok – mutatkozott be a nő.
– Melyik sellőudvarhoz tartozik? – kérdezte Bryce.
Hunt mellette sétált, némán izzott benne az erő.
Sendes parancsnok hátrapillantott a válla felett, kissé
elsápadt Hunt láttán.
 –  Ehhez – mutatott körbe az üvegfolyosón, az óriási hajón,
ami feltárult Bryce előtt.
Bár Bryce azt hitte, hogy a hajó tetejének lapos, középső
részén másztak le, valójában az orránál voltak. A hajó mintha
lándzsaként döfte volna keresztül a felszínt korábban. És most,
hogy megpillantották a többi részét is maguk előtt – és alatt – az
üvegfolyosón, a tengeralattjáró leginkább egy tintahalra
hasonlított, ami épp lefelé merült a félhomályba. Egy akkora
tintahalra, mint amekkora a Comitium, és hogy egybeolvadjon a
környezetével, nagyrészt üvegből és matt fémből készült.
Sendes felszegte az állát.
–  Köszöntöm önöket a Mélyenjáró fedélzetén. Ez az
Óceánkirálynő hat városhajójának egyike Alant.
 45.

– Jól van, szóval betöréssel és valószínűleg lopással is vádolnak

majd. Magyarázd csak el még egyszer, miért gondolod, hogy
van bármiféle jogalapod a bizarr vénember tökére lépni! –
faggatta könyörtelenül Declan pasija, Marc Ithant. Izmos karját
összefonva, hátát a kanapé támlájának vetve ült.
Ithan kifújta a levegőt.
– Hát, most, hogy ezt így ilyen megvilágításba helyezted, már
értem, miért gondolod, hogy kemény menet lenne megnyerni az
ügyet.
A mellettük ülő Flynn és Declan épp próbálta kinyírni
egymást egy videójátékban, mindketten halkan szitkozódtak.
–  Dicséretes gondolat – ismerte el Marc. A leopárd alakváltó
homlokráncolva a kis fekete dobozra nézett, amit Ithan elhozott
a Csillagásztól. – De térdig gázoltál a szarba.
– Nincs rendjén, hogy fogságba esett ott. Mégis miféle döntési
lehetősége volt gyerekként?
– Ezzel nem szállok vitába – felelte Marc. – De ha szerződést
kötöttek, akkor gyakorlatilag a Csillagász tulajdona. Nem
rabszolga, de jogi szempontból akár annak is tekinthető. És a
rabszolgák eltulajdonítása bizony kibaszott súlyos
bűncselekmény.
–  Tudom – mondta Ithan. – De úgy érzem, helytelen lenne
otthagyni.
– Úgyhogy inkább a tűzszellemeket hoztad el? – Marc felvonta
a szemöldökét. – Meg akarod tippelni, mennyit érnek? – Az
asztal közepén fekvő doboz felé biccentett. – Eszednél voltál
egyáltalán?
– Nem éppen – motyogta Ithan, és meghúzta a sörét. – Nagyon
felcseszett.
Declan egy pillanatra sem szakította el a tekintetét a
képernyőről, továbbra is lövöldözve vágott közbe:
– De nem voltak kamerák, ugye?
– Nem láttam egyet sem.
–  Akkor minden azon múlik, hogy a kádban fekvő lány
elárulja-e, mi történt – mondta Declan, miközben a hüvelykujjai
sebes táncot jártak a kontrolleren. Bármit csinált is Flynn
karakterével, a tündérlord elkáromkodta magát.
–  Visszaviheted őket – ajánlotta Marc. – Mondd, hogy részeg
voltál, elnézést kérsz, és visszaadod őket!
Ithan szólásra nyitotta a száját, de ekkor megrázkódott a
doboz az asztalon.
Megrázkódott. Mintha a benne lévő lények hallották volna
őket. Még Declan és Flynn is felhagyott a játékkal.
– Ööö – szólalt meg Declan összeránduló arccal.
– Hallotok? – kérdezte Flynn a dobozt fixírozva.
 Ami erre ismét megrázkódott. Mind összerezzentek.
– Hát, valakinek nagyon határozott álláspontja van a témában
– mondta Marc, és halkan kuncogva előredőlt.
– Óvatosan! – figyelmeztette Dec.
Marc lesújtó pillantást vetett rá, és kinyitotta a fekete dobozt.
Arany és vörös fény tört elő, megfestette a falakat és a
mennyezetet. Ithan eltakarta a szemét, de a fény azonnal
visszahúzódott. Négy gyűrű ült a fekete bársonyágyon,
ragyogtak rajtuk a kis üvegbúrák.
A ragyogás egyre halványodott és halványodott, amíg végül…
Declan és Marc elszörnyedve pillantott egymásra.
– Solasra! – káromkodott Flynn, és félrehajította a kontrollert.
– Keresztre kellene feszíteni ezért azt a vén rohadékot!
–  Jól van – mormolta Marc Ithannek. – Már értem, miért
hoztad el őket.
Ithan válaszképp felmordult, és végignézett a gyűrűbe zárt
női alakokon. Személyesen sosem találkozott Lehabah-val,
Bryce nem engedte be őt a galéria alatti könyvtárba, de látta a
róla készült fotókat. Három tűzszellem ugyanolyan volt, mint ő:
női alakot formázó láng. Kettő vékony, egy pedig olyan csábosan
gömbölyded, mint Lehabah. A negyedik búrában színtiszta tűz
izzott. Az a negyedik gyűrű rázkódott. Ithan hátrahőkölt.
Nyilván ő rázta a dobozt.
–  Kiengedjük őket? – kérdezte Flynn a dobozt és a benne
csapdába esett tűzszellemeket figyelve.
– Hogy a fenébe ne? – vágta rá Declan, és felugrott.
Ithan a tűzszellemekre meredt, főleg a negyedikre, az izzóra,
aki annyira… dühösnek tűnt. Nem csodálkozott.
–  Nem aggódtok, hogy kiengedünk egy csomó dühös
tűzszellemet a házatokban? – mormolta a lakótársainak.
Flynn legyintett.
– Van tűzoltó rendszerünk meg füstjelzőnk.
– Ezzel nem győztél meg – vetette közbe Marc.
–  Meg is van! – jelentette be Declan, amint kilépett a
konyhából egy kalapáccsal.
Marc a halántékát masszírozva hátradőlt a kanapén.
– Nem lesz ennek jó vége.
–  Kishitű vagy! – pirított rá Flynn, és elkapta a kalapácsot,
amit Declan odahajított neki.
Ithan arca megrándult.
– Azért… legyetek óvatosak!
–  Kétlem, hogy ez a szó bármelyikük szótárában szerepel –
szúrt oda Marc, mire a mellé letelepedő Declan belekönyökölt.
Flynn magához húzta a dobozt, és így szólt a
tűzszellemekhez:
– Takarjátok el a fejeteket!
A három alakot öltött leguggolt. A negyedik továbbra is
tűzlabda maradt, de kissé összehúzta magát.
– Óvatosan! – figyelmeztette Ithan ismét.
Flynn csuklója megrándult, az első gyűrű búrájának a teteje
megrepedt. Flynn ismét lesújtott rá. A harmadik ütésre az üveg
három darabra tört. A tűzszellem csak guggolt tovább.
Flynn összetörte a második, majd a harmadik üveget is.
Mire végzett a harmadikkal, a tűzszellemek kidugták kis tüzes
fejüket, olyanok voltak, akár a tojásból kikelő fiókák. Flynn a
negyedik fölé emelte a kalapácsot. Ahogy célt ért, Ithan esküdni
mert volna, hogy az egyik tűzszellem felkiált, már-már túl
rekedtesen ahhoz, hogy meghallják:
– Ne!
De elkésett vele.
Egyetlen repedés kellett csupán, és a benne izzó láng kitört,
szétrobbantotta az üveget.
Mind üvöltve a kanapé mögé ugrottak, és bassza meg, milyen
forró és vakító volt, szél süvített, üvöltés hallatszott…
Aztán valami súlyos landolt a dohányzóasztalon. Ithan és a
többiek kikukucskáltak a kanapé mögül.
–  Mi a franc? – lehelte Flynn. Füst gomolygott ott, ahol a
pólója válla megperzselődött.
A három tűzszellem a széttört búrájában kucorgott. Mind
rettegett a meztelen, ember méretű, izzó nőtől, aki mellettük
hevert a dohányzóasztalon.
A nő felfelé tolta magát, hullámos haja a legsötétebb vasat
idézte finom metszésű arca körül. Napbarnított bőre ragyogott,
a faasztal megperzselődött alatta mindenhol, ahol csupasz,
vonzó teste hozzáért. Felemelte a fejét, és a szeme… Hél
kibaszott bugyraira!
Karmazsinvörösen izzott. Inkább tűnt fortyogó vérnek, mint
tűznek.
A háta minden egyes hosszú, reszelős lélegzetvétellel
ütemesen mozgott, mintha vörös-arany pikkelyek hullámzottak
volna a bőre alatt.
 – Megöl – szólalt meg reszelősen, régóta nem beszélhetett. De
nem Ithant figyelte. Hanem Flynnt és a kalapácsát, amit a
tündérlord ismét felemelt, mintha bármire is mehetett volna
vele a nő tüzével szemben. – Megkeres és megöl.
De Flynn, az az arrogáns seggfej felugrott, és vidáman a
dohányzóasztalon fekvő, formás nőre vigyorgott.
– Micsoda szerencse, hogy leköteleztem egy sárkányt!
 
 
Athalar ketyegő bombává vált, és Ruhnnak fogalma sem volt,
hogyan hatástalanítsa. Végül is, ez a megtiszteltetés a húgára
várt, aki egy lépéssel az angyal mellett haladva fél szemét rajta,
a másikat a tengerfenék felé menet elsuhanó környezetükön
tartotta.
A húgának párja van. Az ilyesmi már a tündérek között is
ritkaságszámba megy, de hogy a párja egy angyal legyen… Ruhn
beleszédült.
Elhessegette a gondolatot, és Sendes parancsnokhoz lépve így
szólt:
– Nem hallok hajtóműzajt.
–  Nem is fog – felelte Sendes, miközben kinyitotta a
zsilipkaput a hosszú üvegfolyosó végén. – Ezek lopakodó hajók,
az Óceánkirálynő ereje hajtja őket.
Tharion füttyentett, majd azt kérdezte:
–  Gondolja, hogy lerázhatunk egy omegát egy ilyen óriási
hajóval?
– Nem. De nem is próbáljuk lerázni. – Az üvegfalra mutatott,
az alattuk elterülő sötétségre. – A Zord-kanyonba megyünk.
–  Ha mi beférünk – szállt vitába vele Ruhn, és egy kicsit
magasabbra emelte a felnyögő Cormacet –, akkor az
omegahajók is.
Sendes titokzatos, mindentudó mosollyal fordult felé.
– Csak figyeljen!
Ruhn a válláról lógó herceg felé biccentett.
– Az unokatestvéremnek gyógyboszorkányra van szüksége.
–  Már jön egy – felelte Sendes, miközben kinyitott egy újabb
zsilipkaput.
Mögötte óriási járat tárult fel, három irányba futottak a
folyosók, egy hatalmas lény artériáira emlékeztettek. A velük
szemközti folyosó…
– Micsoda látvány! – mormolta Ruhn.
A folyosó tágas biokupolában végződött, tele buja trópusi
fákkal. A páfrányokkal teli padlón patakok kanyarogtak, a
gomolygó párában orchideák virágoztak. Pillangók repdestek
ide-oda, az orchideákból és a neonszín virágokból kolibrik
iszogattak. Ruhn esküdni mert volna, hogy egy kis, szőrös lény
iszkol az egyik lecsüngő páfrány alatt.
–  Vannak sótalanító berendezések a hajón – magyarázta
Sendes a biokupolára mutatva –, de ez a teljesen különálló
ökoszisztéma édesvizet állít elő arra az esetre, ha
tönkremennének.
– Hogyan? – kérdezte Tharion. Sendes megtorpant a folyosók
elágazásánál. – A Folyókirálynőé is hasonló, de ilyesmire nem
képes.
 –  Kétlem, hogy a vérző barátjuk értékelné, ha hosszas
előadást tartanék a témában – válaszolta Sendes, és a jobb kéz
felől nyíló folyosón indult tovább.
Az illatuk alapján sellők sétáltak el mellettük, néhányan tátott
szájjal meredtek rájuk, mások csak értetlen pillantásokat
lövelltek feléjük, de akadtak olyanok is, akik integettek
Sendesnek, ő pedig visszaintett nekik.
Olyan érzés volt itt sétálni, akár egy irodaházban vagy egy
városnegyedben. Mindenki mászkált ide-oda, elegáns vagy
hétköznapi viseletben intézte a dolgát, néhányan tornáztak,
mások kávét vagy smoothie-t kortyolgattak.
Bryce a fejét forgatta, hogy mindent jó alaposan
megnézhessen magának. Athalar villámai továbbra is
sisteregtek.
–  Senki sem aggódik amiatt, aki a nyomunkban jár? –
kérdezte Ruhn Sendestől.
A nő megtorpant egy újabb óriási ablak előtt, és kimutatott.
– Miért is tennék?
Ruhn megvetette a lábát, ahogy a hajó a tengerfenékből
kiemelkedő sötét, egyenetlen fal felé fordult. Olyan könnyedén
váltottak irányt, akár egy madár repülés közben, odahúzódtak a
falhoz, lejjebb ereszkedtek, majd megálltak, és csak lebegtek egy
helyben.
Ruhn a fejét rázta.
– Így ránk fognak találni.
– Nézzen le a hajóra!
Ruhn Cormac holtsúlyát tartva az üveghez préselődött, és
engedelmeskedett. Ahol korábban egy behemót hajó volt,
most… csak fekete sziklát látott. Semmi mást.
– Láthatatlanná tudnak válni?
–  Nem, nem válunk láthatatlanná. Csak elrejtjük a hajót. –
Sendes büszkén elmosolyodott. – Az Óceánkirálynő rengeteg
tengeri képességgel megáldotta a hajóit. Ez képes úgy
beleolvadni a környezetébe, akár egy tintahal.
– De a benti fények… – akadékoskodott Tharion.
– Kívülről nem lehet belátni. Amint elrejtjük a hajót, az üveg
megszűri a fényt.
–  És mi van a radarokkal? – kérdezte Ruhn. – Lehet, hogy
szabad szemmel nem látható a hajó, de egy birodalmi hajó
műszerei csak észlelik.
Újabb büszke mosoly.
–  Mint azt már mondtam, az Óceánkirálynő ereje hajtja a
hajót, nem pedig elsőfény, amire az omega radarját kalibrálták.
Életjelet sem észlelhetnek, mint mondjuk egy bálna vagy egy
cápa esetében. Teljesen észrevehetetlenek vagyunk. Egy
elhaladó omegahajó egy rakás kőnek lát minket.
– Mi van, ha nekünk ütköznek? – kérdezte Tharion.
– Emelkedhetünk vagy süllyedhetünk, hogy ezt elkerüljük. – A
parancsnok ismét kimutatott az ablakon. – Ott jönnek.
Ruhn szíve a torkába ugrott. Athalaron ismét végigkígyóztak
a villámai. Bryce motyogott neki valamit, de úgy tűnt, hiába,
nem sikerült lenyugtatnia vele az angyalt.
De Ruhn nem törődött velük, a közeledő ellenséget tartotta
figyelemmel. Az omegahajó úgy úszott ki a hínárerdő
árnyékaiból, mint ahogyan egy farkas lép elő a rejtekéből,
végigjárta a kanyont. Az elsőfénylámpái szétoszlatták előtte a
sötétséget, egyértelműen jelezték, merre jár.
A sellők továbbra is teljes lelki nyugalommal sétáltak el
mellettük, nem sokan pillantottak a közeledő ellenség irányába,
de aki igen, az sem törődött vele túlzottan.
Mi a franc?
A birodalmi hajó szintén lebukott a mélybe. Tényleg olyan
volt, mint egy portyázó farkas.
– Figyeljék csak! – mondta Sendes.
Ruhn visszafojtotta a lélegzetét, mintha az
megakadályozhatta volna valamiképpen, hogy az egyre
közelebb érő omegahajó felfigyeljen rájuk. Az ellenség lassan, a
környezetét pásztázva haladt. Már látszott a festék az oldalán –
a birodalmi jelvény kezdett leperegni –, ahogy a korábbi
csatákból származó karcolások és horpadások is kivehetővé
váltak. A hajótestre az SPQM Faustus szavakat írták.
– A Faustus – lehelte Tharion rettegve.
– Ismeri a hajót? – kérdezte Sendes.
–  Hallottam róla – válaszolta a sellő a mellettük elhaladó
hadihajót figyelve. A Faustus szemlátomást nem vette észre
őket. – Egyedül elsüllyesztett tizenhat lázadóhajót.
– Legalább ezúttal egy lenyűgöző járművet küldtek utánunk –
felelte Sendes.
Tharion végigszántott nyirkos haján, visszahúzta a karmait.
– Egyszerűen csak elúsznak mellettünk. Elképesztő!
Cormac felnyögött, megmozdult Ruhn karjában.
 – Az Ophion tud erről?
Sendes megfeszült.
– Nem állunk szövetségben az Ophionnal.
Hála a kibaszott égnek!
Bryce elernyedt, és Hunt villámai is szemmel láthatóan
vesztettek az erejükből.
– És mi van az Aszterekkel? Ők tudnak erről a technológiáról?
– faggatózott Ruhn. Körbemutatott a lejjebb ereszkedő
tengeralattjárón.
Az omegahajó vakon továbbúszott felettük.
Sendes továbbindult, ők pedig követték.
– Nem. És tekintve, hogy milyen körülmények között találtunk
önökre, remélem, nem fogják továbbadni nekik ezt az
információt. Ahogy mi is titokban tartjuk, hogy itt jártak.
Ha kibasztok velünk, mi is kibaszunk veletek.
–  Világos – felelte Ruhn mosolyogva, de Sendes nem
viszonozta a gesztust.
A hajó mélyebbre süllyedt a kanyonban.
– Itt is van! – jelentette be Sendes, ahogy a gyógyboszorkány
futólépésben megérkezett, a sarkában még hárman szaladtak
hordággyal.
–  Kthona irgalmazzon! – motyogta Cormac, épphogy csak fel
tudta emelni a fejét. – Erre aztán igazán nincs szükség.
– Dehogynem! – vágta rá Tharion és Ruhn kórusban.
A gyógyboszorkány és a csapata nem adta jelét, hogy
felismerték volna őket. A következő néhány percben ráfektették
Cormacet a hordágyra, és elsiettek vele a kórházba. Megígérték,
hogy egy órán belül végeznek a műtéttel, és nem sokkal később
meglátogathatják őt.
Bryce és Athalar lemaradt pár lépéssel. Az angyal szárnyain
még mindig villámok cikáztak, ott szikráztak az ujjhegyein.
Nyugodj már meg! – szólt Ruhn gondolatátvitellel Athalarnak.
Mennydörgés morajlott fel válaszképp.
Hát, jól van.
A városhajó megindult a kanyon alján, a tengerfenék
szokatlanul laposnak és szélesnek tűnt az óriási sziklák
árnyékában. Elhaladtak egy félig leomlott oszlop mellett, és…
–  Azok ott vésetek? – kérdezte Ruhn, ahogy Sendes
visszavezette őket a folyosón.
–  Igen – felelte a nő némileg halkabban. – Nagyon-nagyon
régen készültek.
–  Mi volt idelent? – faggatózott Tharion. A kanyon oldalát
figyelte, mindenhova különös szimbólumokat véstek.
– Ez egy főút volt. Nem olyan, mint amilyenek a szárazföldön
vannak, inkább egy széles sugárút, amin a sellők eljuthattak
egyik nagyobb városukból a másikba.
– Sosem hallottam, hogy ilyesmi van idelent.
–  Réges-régről származik – szögezte le ismét a parancsnok
kissé feszülten. Mintha valamiféle titokról lenne szó.
Bryce így szólt hátulról:
–  Régebben egy antik tárgyakkal kereskedő galériában
dolgoztam, és a főnököm egyszer megvett egy szobrot egy víz
alatti városból. Végig azt hittem, hogy csak szórakozik a
dátumokkal, de állította, hogy majdnem tizenötezer éves. Azt
mondta, az eredeti Alantról származik.
Éppolyan régi, mint amilyen idősek az Aszterek – vagy
legalábbis akkor érkeztek meg Midgardra.
Sendes továbbra is közömbös arcot vágott.
– Ezt egyedül az Óceánkirálynő tudhatja.
Ruhn ismét kipillantott az üvegen túlra.
– Szóval a sellőknek régen városa volt idelent?
– Régen rengeteg mindenünk volt – válaszolta Sendes.
Tharion a fejét rázva jelzett, hogy hagyja a témát. Ruhn
biccentett.
– Hová is megyünk? – kérdezte inkább.
–  Feltételezem, szeretnének lepihenni. A kaszárnyába
megyünk, kapnak egy szobát.
– És aztán? – kérdezte Ruhn merészen.
–  Meg kell várnunk, amíg az omegák elhagyják a környéket,
de amint ez megtörténik, elvisszük önöket oda, ahová
szeretnék.
–  Az Isztrosz torkolatához – szólt közbe Tharion. – Ott
átvesznek minket a beosztottjaim.
–  Rendben. Valószínűleg hajnalban érkezünk, tekintve, hogy
titokban kell mozognunk.
–  Ha használhatom a rádiójukat, küldök nekik titkosított
üzenetet.
A parancsnok bólintott. Ruhn csodálta, hogy a sellők azonnal
megbíznak egymásban. Vajon a nő neki is engedné, hogy
felvegye valakivel a kapcsolatot rádión? Nem valószínű.
Bryce megtorpant a folyosók találkozásánál. Huntra
pillantott, majd Sendeshez fordult:
–  Megengedné, hogy az izzó barátommal bemenjünk egy
kicsit a biokupolába?
Sendes bizalmatlanul végigmérte Huntot.
– Ideiglenesen lezárom a kupolát. De ne okozzon felfordulást
odabent!
Hunt kivillantotta a fogát, Bryce pedig feszülten
elmosolyodott.
– Gondoskodom róla, hogy minden épségben maradjon.
Sendes pillantása a Bryce mellkasán lévő sebhelyre siklott.
–  Ha végeztek, kérdezze meg, merre van a hatos kaszárnya,
valaki majd útbaigazítja önöket.
–  Köszönöm! – felelte Bryce, aztán Ruhnhoz és Tharionhoz
fordult. – Ne keressétek a bajt!
– Ti se! – felelte Ruhn felvont szemöldökkel.
Azzal Bryce megindult a buja növényzettel teli biokupola felé.
Hunt villámokkal a nyomában követte.
Sendes előhúzott egy adóvevőt a zsebéből.
– Ürítsék ki a biokupolát, és zárják le az ajtókat!
Ruhn meghökkent.
– Mi?
Sendes továbbsétált, a csizmája csattogott a kövön.
–  Legjobb lesz, ha kettesben marad az angyallal, nem
gondolja?
 46.

Csak az ereje létezett, és Bryce. A világ többi része különféle

fenyegetéseket jelentett a lányra nézve.
Hunt csak halványan érzékelte, hogy egy óriási sellőhajóra
hozták. Hogy beszéltek a parancsnokkal, sellők járkáltak
körülöttük, meg ott volt az omegahajó is, és Cormacet
elgurították.
Az elméje messzire szállt, vég nélküli vihar tombolt körülötte,
a mágiája üvöltött, hogy engedje végre szabadjára. Amint
megjelent az Ünő, átkerült a létezésnek erre a síkjára, nem
maradt más, csak az ősi, vad ösztönök. Tudta, hogy ki kell
iktatnia őt, különben képtelen megmenteni Bryce-t. Úgy döntött,
hogy az sem számít, ha Danaanba, Cormacbe és Tharionba is
áramot vezet közben.
Képtelen volt elengedni ezt a gondolatot.
Még akkor sem tudott megnyugodni, amikor Bryce már egy
csendes, meleg folyosón sétált egy buja erdő felé – fenyők,
páfrányok, virágok, mindenféle színben pompázó madarak és
pillangók, kis patakok és vízesések vették körbe őket.
 Szabadon kell eresztenie a mágiáját, üvölteni a dühtől, aztán
magához ölelni Bryce-t, hogy tudja, épségben van, hogy
mindketten épségben vannak…
Követte Bryce-t a növényzetbe, átgázoltak egy csörgedező
patakon. Egyre gyérült a fény, köd gomolygott a padlón. Mintha
valamiféle ősi kertbe léptek volna be a világ alkonyán.
Egy kis tisztásra érve Bryce megtorpant, a talajt moha és kis,
csillag alakú, fehér virágok fedték. Bryce visszafordult hozzá,
ragyogott a szeme. Hunt farka megrezzent a lány tekintetében
csillogó elhatározás láttán.
Bryce szája mindentudó, csábító mosollyal görbült. Egyetlen
szó nélkül áthúzta átázott pólóját a fején. A következő
pillanatban már a lila csipkés melltartó sem volt rajta.
A világ, a kert megszűnt létezni, ahogy Hunt megpillantotta
Bryce kerek mellét, megkeményedő, sötét, rózsás mellbimbóját.
Összefutott a szájában a nyál.
Bryce kigombolta a nadrágját. Kibújt a cipőjéből. Aztán már a
lila bugyit húzta le magáról.
Teljesen meztelenül állt előtte. Hunt szíve olyan vadul
dobogott, hogy félő volt, kiugrik a mellkasából.
Bryce olyan gyönyörű volt! A testének minden egyes csábító
íve, a bőrének csillogása, a hívogató öle…
– Te jössz – mondta buján.
Hunt mágiája üvöltött, könyörgött, az angyal alig érezte,
ahogy lehúzza magáról a ruháit, lerúgja a cipőjét. Nem
érdekelte, hogy máris áll a farka. Csakis az foglalkoztatta, hogy
amikor Bryce lepillantott, elégedett mosolyra húzódott a szája.
 Meztelenül álltak egymással szemben a tenger alatti kertben.
A párja kedvére akart tenni. Az ő gyönyörű, erős párja
kedvére. Nyilván kimondhatta hangosan is, mert Bryce
gyengéden így szólt:
– Igen, Hunt. A párod vagyok. – A csillag parázsként felizzott a
mellkasán. – És te az enyém.
A szavak végigvisszhangoztak Hunton. A mágiája savként
marta az ereit, felnyögött tőle.
Bryce tekintete ellágyult, mintha érezné a fájdalmát.
Rekedtesen szólalt meg:
– Azt akarom, hogy megdugj. Megtennéd?
Villámok cikáztak végig a szárnyán.
– Igen.
Bryce végigsimított a mellkasán, körberajzolta a ragyogó
csillagot dús keble között. Hunt farka lüktetett. Bryce az angyal
felé lépett, csupasz talpa a puha mohát érte.
Hunt elhátrált.
Bryce felvonta a szemöldökét.
– Nem akarod?
–  De – nyögte ki Hunt nagy nehezen. Kissé kitisztult a feje. –
Ez a kert…
–  Lezárták, nem jöhet be más – búgta Bryce, a csillag fénye
átszivárgott az ujjai közt.
Ismét előrelépett, és Hunt ezúttal nem hátrált el előle.
Alig kapott levegőt.
– De… – Nagyot nyelt. – Az erőm…
Bryce megállt előtte. Vágyának illata a farkára fonta
láthatatlan ujjait, jó erősen végigsimított rajta. Hunt
megborzongott.
– Bármit kell is kiadnod magadból, Hunt, elbírom.
Hunt halkan felmordult.
– Nem akarlak bántani.
–  Nem fogsz. – Gyengéden, szeretetteljesen elmosolyodott. –
Megbízom benned.
Bryce végighúzta az ujjait Hunt csupasz mellkasán, mire az
angyal ismét megremegett. Bryce közelebb lépett, elfogyott
kettejük között a távolság, a szája a mellizmát érte – épp a szíve
felett. Hunt villámai felizzottak, ezüstbe vonták a kertet. Bryce
felemelte a fejét.
– Csókolj meg! – lehelte.
 
 
Hunt szemét megtöltötték a villámok. Maga a teste is csupa
villámból állt, ahogy Bryce ajka szétvált, és Hunt nyelve
beférkőzött a szájába, eső- és éteríze volt.
Az ereje végigáramlott rajta, körbevonta, ezernyi izgató
cirógatásként kényeztette, ő pedig hozzásimult, átadta magát
neki. Hunt a tenyerébe vette a mellét, és ahogy villám cikázott
végig a mellbimbóján, Bryce levegőért kapott. Hunt nyelve
mélyebbre hatolt, mintha el akarná nyelni a hangot.
Tudta, hogy Huntnak ki kell adnia valahogy magából a
mágiáját, meg kell győződnie róla, hogy Bryce biztonságban
van, és az övé. Az én gyönyörű, erős párom, morogta, amikor
meglátta meztelenül.
 A másik kezével a fenekét markolta, magához húzta, a farka
kettejük közé préselődött. Hunt felnyögött, ahogy Bryce a
hasához ért, ő pedig megvonaglott, épp csak annyira, hogy az
őrületbe kergesse vele Huntot.
Villámok táncoltak a bőrén, a hajában, és Bryce kiélvezte.
Magába fogadta, eggyé vált velük, eggyé vált Hunttal, hagyta,
hogy Hunt is eggyé váljon vele – két összefonódó lélek a tenger
mélyén.
Csak nagyjából érezte, hogy zuhan, nemcsak a levegőben, de
az időn és a téren keresztül is, aztán Hunt gyengéden,
hódolatteljesen lefektette őt a moha lepte talajra. Mintha még a
vágytól, a dühtől tombolva is biztonságban, épségben akarta
volna tudni. Hogy egyedül élvezetben legyen része.
A nyaka köré fonta a karját, a hátát ívbe feszítve hozzásimult,
miközben Hunt az ajkába harapott, a nyelvét szívogatta. Még.
Még többet akart. Hunt a nyakába harapott, jó erősen
megszívta, és Bryce ismét megfeszült, épp akkor, amikor Hunt a
lába közé préselte magát.
Beleremegett, ahogy bársonyos farka a csupasz ölét érte. Nem
a félelemtől, hanem az angyal közelségétől reszketett, most,
hogy már semmi sem választotta el őket egymástól, és soha nem
is fogja.
Hunt megnedvesítette magát Bryce ölén, a szárnya meg-
megrezzent. A villámok pókhálót szőttek köréjük a mohán,
felkígyóztak a fejük fölé boruló fákra.
– Hunt! – lehelte Bryce.
Majd később felfedezik egymást, játszadoznak. De most, hogy
nemrég szembenéztek a halállal, szüksége volt rá, magában
akarta tudni. Szüksége volt az erejére, a mágiájára, a
gyengédségére, szüksége volt a mosolyára, a humorára, a
szeretetére…
Bryce megragadta Hunt farkának a tövét, egyszer
végigsimított rajta, arrafelé húzta, ahol teljesen benedvesedve
várt rá.
De Hunt ekkor megdermedt. A fogát csikorgatta, ahogy Bryce
végigsimított csodásan hosszú farkán. Egymás szemébe néztek.
Hunt tekintete csupa villám volt. Bosszúálló istennek tűnt.
Bryce mellkasán felizzott a csillag, összefonódott Hunt
villámaival. Hunt eltakarta a tenyerével. Mintha jelezné, hogy
az övé a csillag, a fény. Bryce maga.
Bryce az öléhez húzta Hunt farkát, levegőért kapkodott,
ahogy a hegye hozzáért. De ekkor eleresztette. Hagyta, hogy
Hunt eldöntse, erre vágyik-e. Hogy valóban hidat akar-e
képezni a lelkük között.
Hunt szeméből eltűntek a villámok – mintha csak ő maga
akarta volna így. Mintha meg akarta volna mutatni a férfit a
mágia alatt.
Színtiszta Hunt volt. Senki és semmi más.
Valahogy mégis kérdésnek tűnt. Mintha most megmutatott
volna minden egyes heget és sebhelyet, minden egyes sötét
zugot. Mintha megkérdezte volna, hogy valóban ezt – őt magát –
akarja-e. Bryce haloványan elmosolyodott.
– Szeretlek – suttogta.
Hunt megborzongott, megcsókolta őt, és beléhatolt.
 Még soha semmi nem tűnt ennyire helyénvalónak.
Hunt egyre beljebb nyomta magát, csodás volt, ahogy
megtöltötte, tökéletes. Bryce fénye minden egyes gyengéd
döféssel, minden egyes centiméterrel egyre fényesebben
ragyogott. Hunt villámai sisteregtek, cikáztak felettük,
körülöttük.
Hunt háta megfeszült Bryce ujjai alatt, a szárnyát szorosan
behúzta. A mellkasa óriási lélegzetvételekkel tágult, a melle
közé, a csillaghoz préselődött.
Még egy centiméter, még egy élvezettel teli borzongás. Aztán
kihúzódott. Egyre kijjebb. És kijjebb.
A nyelve végigsimított Bryce-én, ahogy ismét beléhatolt,
ezúttal azonnal tövig csúszva. Bryce-ból úgy ömlött a fény, akár
egy túlcsorduló csészéből, végighullámzott az erdei talajon.
Bryce az angyal hátát, a nyakát karmolta, és Hunt fogai a
mellét karcolták. Bryce megvadult, újra és újra megemelte a
csípőjét, hogy félúton találkozzanak, az erejük egymásnak
feszült.
Hunt egyenletes, durva tempót diktált, és Bryce a fenekére
fektette a tenyerét, csak hogy minden egyes döfésnél érezze az
izmai feszülését, hogy érezze, ahogy beljebb hatol…
Hunt ismét birtokba vette Bryce száját, ő pedig az angyal
dereka köré fonta a lábát. Felnyögött, ahogy Hunt mélyre hatolt,
és a döfések egyre keményebbé, gyorsabbá váltak. Villámok és
csillagfény járt közöttük.
Bryce azt akarta, hogy Hunt megadja magát. Hogy eleressze a
félelmet, a dühöt, és ismét az ő Huntjává váljon. Megfeszítette a
lábát, és megfordította magukat. A világ fordult egyet velük,
aztán lefelé kellett néznie Huntra, és a farka annyira mélyre
hatolt…
Villámok cikáztak Hunt fogán, zihált, a hasizmai
megfeszültek. Az istenekre, milyen gyönyörű volt! És az övé.
Egyedül az övé.
Bryce megemelte a csípőjét, felemelkedett Hunt farkán…
Aztán visszanyomta magát. Ívbe feszült, mire Hunt megcsókolta
a csillagot a mellkasán. Bryce egyenletes tempójú, izgató
mozdulattal ismét felemelkedett, és megint felnyársalta magát.
– Könyörtelen vagy, Quinlan – morogta Hunt a bőrére.
Már annyira közel járt! Még egyszer felemelkedett, kiélvezte
Hunt farkának minden egyes centiméterét, majdnem a hegyéig
húzódott. És ahogy visszanyomta az ölét, megfeszítette Hunt
körül az izmait.
Hunt felnyögött, mire Bryce ismét a hátán találta magát, és
Hunt vadul mozogni kezdett. Az ereje végigfolyt rajta,
megtöltötte, és Bryce Hunttá vált, Hunt Bryce-szá, aztán a farka
megtalálta azt a tökéletes helyet odabent, mélyen, és a világ
fénnyel telt meg…
A gyönyör végigcsapott rajta, és Bryce talán nevetett, talán
zokogott, talán Hunt nevét kiáltotta. Hunt végig csak vele
törődött, az élvezet utolsó cseppjét is kicsalta belőle, de aztán
megint mozgásba lendült, a vad döfésektől feljebb csúsztak a
mohalepte talajon. A szárnya szürke falat képezett felettük,
ragyogott.
Színváltós fénnyel telt meg. Hunt telt meg fénnyel.
 Bryce az izzó szárny felé nyúlt. Az ő ujjai, a keze, a karja is
ugyanezt a fényt árasztotta. Mintha csordultig teltek volna az
erejével, mintha a fénye átszivárgott volna Huntba, ahogy az
övé is Bryce-ba…
– A tested – súgta. – Bryce!
–  A testünk – suttogta Bryce, és felemelkedett, hogy
megcsókolja Huntot.
Félúton találkoztak, a nyelvük összegabalyodott. Hunt döfései
vadabbá váltak. Már közel járt a gyönyörhöz.
– Egyszerre akarok elmenni veled – lehelte Bryce szájára.
Szinte… normálisan csendültek a szavai.
–  Akkor tegyél róla, hogy megtörténjen – felelte Bryce, és
Hunt golyóihoz csúsztatta a kezét.
Hunt ujjai a csiklójához értek. Simogatni kezdte őt odalent.
Bryce Hunt golyóit kényeztette, amibe Hunt beleremegett.
Egyszer, majd még egyszer. A harmadik döfésnél Bryce jó
erősen megszorította őt odalent, épp, amikor Hunt ujjaiból
villámok cikáztak elő, és…
Bryce zuhanni kezdett.
Tompán érezte, hogy felsikolt az élvezettől valahol a
felszínen, a messzeségben, az orgazmus átjárta a testét,
használhatatlanná tette az elméjét. Csak nagyjából fogta fel,
hogy Hunt jár benne, elélvez, újra meg újra mozdul…
Zuhant keresztül az időn, a téren, fényen és árnyékokon…
A világ tótágast állt, és egyedül ők maradtak, itt, ebben a
kertben, messze az idő folyásától…
Valami hideg, kemény nyomódott a hátába, de nem érdekelte,
csak csüngött Hunton, levegőért kapkodott, próbálta
visszanyerni a józan eszét. Hunt remegett, a szárnya meg-
megrándult, ahogy azt suttogta a fülébe:
– Bryce, Bryce, Bryce…
Verejték csorgott rajtuk, és Bryce elhúzta az ujjait Hunt
gerincétől. Hunt az övé, ő Hunté, és…
– Bryce! – szólt Hunt, mire végre kinyitotta a szemét.
Éles, vakító fény köszöntötte. Fehér falak, búvárfelszerelés
és… egy létra. A kertnek nyoma veszett.
Hunt azonnal felpattant, megpördült, hogy felmérje a
környezetüket, a farka még mindig merev volt, fénylett. Bryce-
nak kellett egy pillanat, hogy együttműködésre bírja a térdét,
megtámaszkodott a hideg talajon.
Tudta, hol vannak.
Hunt pillantása vadnak tűnt, de… már nem táncoltak
villámok a szemében. Nem maradt semmi abból az ősi
haragból. Csak egy ragyogó, színjátszó tenyérnyom látszott a
mellkasán, a csillagfény maradéka. Minden egyes
lélegzetvétellel egyre halványult.
Hunt zihálva azt kérdezte:
– Hogy a francba kerültünk a zsilipkamrába?
 
 
–  Jól van – csapta össze Flynn a tenyerét. – Csak hogy lássuk,
mindent pontosan értek-e… – A bal oldalán lebegő karcsú
tűzszellemre mutatott. – Te vagy Ridi.
– Rithi! – cincogta a lány.
 –  Rithi – helyesbített Flynn mosolyogva. Az előtte lévő telt
tűzszellemre mutatott. – Te vagy Malana. – A lány arca
felragyogott. Flynn a tőle jobbra álló tűzszellemre mutatott. – Te
pedig Sasa. És hármas ikrek vagytok.
–  Igen – felelte Malana, hosszú haja lebegett körülötte a
levegőben. – Persina Falath, a Parázsúrnő leszármazottai
vagyunk.
–  Világos – felelte Ithan, pedig nem sokat jelentett számára
mindez.
Az égvilágon semmit sem tudott a természetszellemekről és a
hierarchiájukról. Egyedül az maradt meg neki, hogy egy bukott
lázadás miatt réges-régen kizárták őket az Ég és lélegzetből.
Azóta alsóbbrendűként tartották számon őket.
–  Te pedig – fordult Flynn a kanapé túlsó végében ülő
meztelen nő felé, akinek a vállára takarót terítettek – nem más
vagy, mint…
– Nem mutatkoztam be – felelte a nő.
Vörös szeme időközben szénfeketévé vált. Már nem izzott a
teste, legalábbis kihűlt annyira, hogy ne perzselje meg a
kanapét.
–  Pontosan – felelte Flynn, mintha nem épp egy sárkányt
piszkálna.
Egy kibaszott sárkányt. Aki alsóbbrendű, igen, de… A rohadt
életbe már! A sárkányok nem valódi alakváltók, akik kényükre-
kedvükre váltanak az emberi és az állati formájuk között. Ha
már valakihez hasonlítani kell őket, akkor a sellők jöhetnek
szóba. Van valami biológiai vagy mágikus magyarázat… Ithan
halványan emlékezett is rá, hogy tanult róla az iskolában, de a
részleteket már teljesen elfelejtette. Persze nem számít,
gondolta. A sárkány képes két különböző alakot felölteni.
Ostobaság lenne alábecsülni őt ebben a formában.
A sárkány Flynnre meredt. A tündérlord elbűvölő mosollyal
nézett vissza rá. A lány felszegte az állát.
– Ariadne.
Flynn felvonta a szemöldökét.
– Egy Ariadne nevű sárkány?
– Talán van jobb neved számomra? – kérdezte a sárkány.
–  Koponyatörő, Szárnyas Végítélet, Fénynyelő… – Flynn az
ujjain számolta őket.
Ariadne felhorkant, és a halovány derű láttán Ithan
rádöbbent, hogy a sárkány… gyönyörű. Halálosan veszélyes és
lázadó természetű, de… A fenébe is! És a Flynn szemében
csillanó fény alapján a tündérlord is ezen az állásponton
lehetett.
Ariadne azt felelte:
–  Az ilyen nevek az öregeket illetik, akik a hegyi
barlangokban élnek, és a valódi halhatatlanok hosszú álmát
alusszák.
– Te más vagy? – kérdezte Ithan.
– Az én népem… modernebb. – Éles pillantást vetett Flynnre.
– Tehát Ariadnenek hívnak.
Flynn rákacsintott. Ariadne a homlokát ráncolta.
–  Mégis hogyan fértél bele abba a picike gyűrűbe? – szólt
közbe Declan a leginkább egy tündérnőre hasonlító Ariadnere
mutatva.
–  A Csillagász megbűvölt minket – suttogta Sasa. – Vén
varázsló, ne hagyjátok, hogy megtévesszen titeket, csak
eljátssza, hogy gyenge! Megvett minket, és a gyűrűkbe zárt,
hogy világítsunk, amikor lemerészkedik Hélbe. Persze
Ariadne…
A sárkány perzselő, figyelmeztető pillantására elhallgatott.
Ithan hátán végigfutott a hideg.
–  Ki tudjuk szabadítani valahogy a többieket, akiket az
irányítása alatt tart? – kérdezte. – A misztikusokat?
– Nem – válaszolta Ariadne. Lenézett napbarnított csuklójára.
Az ott díszelgő jelre. SPQM. A rabszolgák jele. A
természetszellemeken is ott volt. – A tulajdonát képezik, ahogy
mi is. A misztikus, akivel beszéltél, a farkas… – Fekete szeme
ismét vörösbe fordult. – A Csillagász nagyon szereti őt. Nem
fogja elengedni. Megvárja, amíg megöregszik a kádban, és
meghal.
Feltehetőleg évszázadok múlva. Ithan gyomra görcsbe
rándult.
–  Kérlek, ne küldjetek vissza! – suttogta Rithi Malanába
kapaszkodva.
– Csitt! – szólt rá Malana.
Marc végignézett rajtuk.
–  Elég nehéz helyzet állt elő, hölgyeim. Nem elég, hogy
rabszolgák vagytok, el is tulajdonítottak titeket. – Megrovóan
nézett Ithanre, aki csak vállat vont. Cseppet sem bánta, amit
tett. – De születtek törvények a rabszolgákkal való
bánásmódról. Elavult, érthetetlen gondolat, hogy bárki felett
tulajdonjogot lehet szerezni, de ha bizonyítani tudjátok, hogy
kegyetlenül bántak veletek, akkor talán… megvehet titeket
valaki más.
– Nem lehetne minket felszabadítani? – suttogta Sasa.
–  Ezt csak az új gazdátok tehetné meg – felelte Marc
bánatosan.
–  Akkor vegyétek meg őket, és kész – jelentette ki Ariadne
összefont karral.
–  Na és te, édesem? – búgta Flynn a sárkánynak, mintha
egyszerűen képtelen lenne visszafogni magát.
Ariadne szeme skarlátvörösen izzott.
– Engem biztosan nem engedhetsz meg magadnak, lordocska.
– Azért csak járjunk utána!
A sárkány visszafordult a tévéhez, amin továbbra is a
leállított videójáték látszott. Ithan nagyot nyelt, és azt kérdezte:
– Tehát rossz dolog, amit a misztikusokkal csinál, ugye?
–  Kínozza őket – szögezte le Ariadne, mire Rithi egyetértően
felnyüszített. – A farkasnő… lázong. Nem hazudott, amikor a
Csillagász büntetéseiről beszélt. Éveken át ültem a kezén,
láttam, hogy leküldi őt Hél legsötétebb zugaiba. Hagyja, hogy a
démonok és a hercegek incselkedjenek vele. Megrémisszék. Azt
gondolja, egy nap be fogja törni. Én nem vagyok ebben olyan
biztos.
Ithan gyomra teljesen felfordult.
Ariadne így folytatta:
–  A nekromantával kapcsolatban is igaza volt. – Flynn, Marc
és Declan felvont szemöldökkel fordult Ithan felé. – Ha
válaszokat akarsz a halott bátyáddal kapcsolatban, akkor keress
fel egy nekromantát.
Ithan bólintott. A sárkány a Láng és árny házához tartozik,
még akkor is, ha a rabszolga-tetoválás miatt nem élvezheti a
védelmüket. Nyilván jól tudja, miféle képességekkel bír egy
nekromanta.
– Hát, ha már egyszer eltulajdonított rabszolgákat bújtatunk,
akár kényelembe is helyezhetünk titeket. Nyugodtan
beköltözhettek Ruhn szobájába, odafent, a lépcsőtől számítva a
második ajtó.
A három tűzszellem izgatott gyerekként repült a lépcsőhöz.
Ithan önkéntelenül is elmosolyodott. Legalább valami jót is tett
a mai napon. Még akkor is, ha rengeteg problémát szül ez a
döntése.
Ariadne lassan felállt. Ők is felpattantak vele együtt.
A hozzá legközelebb álló Flynn így szólt:
– Akár menekülhetnél is. Változz át a másik formádba, aztán
repülj el! Senkinek nem mondjuk el, merre mentél.
Ariadne vörös szeme ismét feketévé vált.
– Tudod te, mire jó ez? – Felemelte a karját, hogy megmutassa
a tetoválást. Keserűen felnevetett. – Csak akkor változhatok át,
ha a Csillagász megengedi. De még ha sikerülne is, bárhová
megyek Midgardon, nyomon tudja követni a mozgásomat.
 
 
–  Teleportáltál – mondta Cormac Bryce-nak egy órával később,
amikor Hunttal együtt ott álltak az ágya mellett, a városhajó
kórházában.
A herceg sápadt volt ugyan, de túlélte. A gorszi kő minden
egyes darabkáját kiszedték belőle. Még egy óra, és teljesen
felépül.
Huntot nem érdekelte túlzottan. Csak válaszokat akartak
Cormactől.
Még mindig nem tért magához a szextől, testileg-lelkileg
kikészítette. Bryce tudta, hogy ezzel képes visszahozni őt a
peremről, az egyesülésüktől dalra kélt a mágiája.
Összefonódott tőle az erejük.
Fogalma sem volt, hogyan jellemezhetné azt az érzést, amikor
a lány mágiája végigáramlott rajta. Egyszerre létezett és szűnt
meg létezni, úgy érezte, bármit létrehozhat, amit csak kíván, és
bármit elérhet. Így éli Bryce az életét nap nap után? A…
lehetőségek színtiszta mámorában? Bár az érzés már
elhalványult a teleportálás óta, még mindig a mellkasában
motoszkált, ott, ahol korábban Bryce kéznyoma ragyogott. A
teremtés egy aprócska, szunnyadó magva.
– Hogyan? – kérdezte Bryce.
Nem szégyellte magát, még csak el sem pirult, miközben
bevonult ide. Mindketten tengerkék vízi testpáncélt viseltek, a
zsilipkamrában húzták magukra. Ruhn szemlátomást kínosan
érezte magát a közelükben, de Tharion csak nevetett Hunt
kócos haja és az arcára minden bizonnyal kirajzolódó idétlen
boldogság láttán, majd így szólt:
– Szép munka, Hosszú Lábú, visszahoztad!
 Bryce egyenesen Cormachez ment, és a rá legjellemzőbb
módon elmagyarázta, mi történt:
– Egymásnak estünk Hunttal, és pont a legvégén, pont amikor
eggyé váltunk, hirtelen átkerültünk a zsilipkamrába.
Cormac előbb őt fürkészte, aztán Huntot.
– Gondolom, egyesült az erőtök.
– Igen – felelte Bryce. – Mindketten ragyogtunk. De nem úgy,
ahogy ő fénylett, miközben… – A homlokát ráncolta. – Eszét
vette a düh. – Legyintett. – Ez inkább… Mintha az én
csillagfényemtől ragyogtunk volna. Aztán teleportáltunk.
–  Hmm – felelte Cormac. – Talán Athalar erejére van
szükséged a teleportáláshoz.
–  Nem tudom, hogy ezt most sértésnek szánod-e, vagy sem –
felelte Bryce.
Hunt felvonta a szemöldökét.
– Mármint?
–  Hogy az erőm csak akkor működik, ha egy kemény, erős
férfi segít nekem…
–  Nem lehet romantikus dologként felfogni? – kérdezte Hunt
vehemensen.
Bryce nagyot fújt.
– Független nő vagyok!
–  Jól van – felelte Hunt halk nevetéssel. – Nézd úgy, hogy
valami mágikus tárgy vagyok egy videójátékból, és amikor…
használsz, szintet lépsz.
–  Ez a lehető legkockább dolog, amit valaha mondtál –
jegyezte meg Bryce, mire Hunt meghajolt előtte.
 –  Szóval Hunt mágiája a kulcs Bryce-éhoz? – kérdezte Ruhn
Cormactől.
–  Nem tudom, hogy konkrétan Huntéra van-e szükség, vagy
egyszerűen csak energiára – válaszolta Cormac. – Az erőd a
kapuktól származik, nem értjük igazán. Nem a megszokott
szabályok szerint működik.
–  Remek – motyogta Bryce, és leroskadt Ruhn mellé, az
ablaknál álló székek egyikébe.
Odakint fekete víz futott a végtelenségbe.
Hunt homlokráncolva megdörgölte az állkapcsát.
– A Verem hercege említette ezt.
Bryce összevonta a szemöldökét.
– A szexteleportálást?
Hunt felhorkant.
–  Nem. Azt mondta, hogy te meg én még nem… fedeztük fel,
pontosan mire vagyunk képesek az erőnkkel. Közösen.
– Gondolod, hogy erre célzott? – kérdezte Ruhn.
– Fogalmam sincs – vallotta be Hunt.
Felfigyelt a Bryce arcára kirajzolódó halovány aggodalomra.
Még mindig rengeteg megbeszélnivalójuk volt.
– Bölcs dolog úgy tenni, ahogy ő javasolja? – kérdezte Tharion
gúnyosan.
–  Szerintem előbb derítsük ki, hogy helytálló-e egyáltalán az
elméletünk – mondta Bryce. – Meglátjuk, hogy tényleg az
erőnk… összefonódása miatt történt-e. – Hunthoz fordult: –
Hogy érzed magad?
– Jól – felelte Hunt. – Szerintem egy ideig megmaradt bennem
valamennyi az erődből, de már nem érzem.
Bryce elmosolyodott.
– Alaposan utána kell járnunk ennek a dolognak.
– Csak dugni akarsz Athalarral – csipkelődött Tharion.
Bryce biccentett.
– Azt hittem, ez egyértelmű.
Hunt megindult felé, be akarta rángatni egy csendes szobába,
hogy próbára tegyék az elméletüket. De ekkor kinyílt az ajtó, és
megjelent Sendes parancsnok. Komornak tűnt.
Hunt megacélozta magát. Az Aszterek rájuk találtak. Az
omegák mindjárt támadásba lendülnek…
De a nő egyedül Cormacet figyelte. Halkan így szólt:
–  A gyógyboszorkány elmondta, hogy önkívületében egy
bizonyos Sofie Renastről beszélt. Ismerjük ezt a nevet, éveken át
hallottuk, miféle munkát végez. De gondoltam, jobb, ha tudja,
hogy pár hete az Északi-tengerhez vezényeltek minket, meg
kellett mentenünk egy ügynököt. Csak akkor jöttünk rá, hogy
Sofie az, amikor odaértünk.
Teljes csend borult a teremre. Cormac nagyot nyelt, Sendes
pedig így folytatta:
– Elkéstünk. Mire a búváraink elérték, Sofie megfulladt.
 47.

A halottasház hideg volt, csendes és üres. Egyetlen női holttest

hevert a krómozott asztalon, fekete lepel takarta.
Bryce az ajtóban állt, míg Cormac letérdelt a holttest mellé,
amit a gyógyboszorkány a mágiájával konzervált, hogy majd
átadhassák Sofie-t az Ophion-lázadóknak. A herceg egy szót sem
szólt. Azóta hallgatott, hogy Sendes belépett a kórtermébe.
És bár Bryce teste még mindig bizsergett attól, amit Hunttal
műveltek, a karcsú női test az asztalon, a lehajtott fejjel térdelő
herceg látványa… Szúrni kezdett a szeme. Hunt ujjai az övéire
kulcsolódtak, megszorították.
–  Tudtam – szólalt meg Cormac rekedtesen. Percek óta most
szólalt meg először. – Azt hiszem, mindig is tudtam, de…
Ruhn az unokatestvére mellé lépett. A vállára tette a kezét.
– Sajnálom.
Cormac a vizsgálóasztal szélének támasztotta a homlokát.
Meg-megremegett a hangja.
–  Jó volt, bátor és kedves. Nem érdemeltem meg őt, egyetlen
percig sem.
 Bryce torka sajgott. Elengedte Hunt kezét, és odasétált
Cormachez, megérintette a herceg másik vállát. Vajon hová
kerül Sofie lelke? A teste mellett marad addig, amíg rendesen el
nem hajóztatják? Ha átkerül az egyik nyugvóhelyre, azzal
iszonyú sorsra kárhoztatják.
De Bryce nem hozta szóba, mert Cormac ekkor benyúlt a
fekete lepel alá, és előhúzta Sofie kékre színeződött, merev
kezét. A tenyerébe fogta, csókot lehelt halott kedvese ujjaira.
Remegett a válla, ahogy megeredtek a könnyei.
–  Egy felderítőküldetés utáni beszámoló alkalmával
találkoztunk – mondta Cormac elcsukló hangon. – Tudtam, hogy
ostobaság, hogy vakmerő, de úgy éreztem, oda kell mennem
hozzá a megbeszélés után. Mindent tudni akartam róla. – Ismét
megcsókolta Sofie kezét, lehunyta a szemét. – Vissza kellett
volna mennem érte aznap éjjel.
Tharion, aki a halottkém Sofie-ról írt aktáit olvasta a
szemközti falnál álló asztalnál, kedvesen így szólt:
– Sajnálom, hogy hiú reménnyel áltattalak.
– Legalább a szívemben tovább élt valamivel – felelte Cormac,
elfojtva a könnyeit. A homlokához emelte Sofie merev kezét. –
Az én Sofie-m.
Ruhn megszorította a vállát.
Tharion óvatosan azt kérdezte:
– Tudod, mit jelent ez, Cormac?
Elsorolt egy csomó számot és betűt.
Cormac felemelte a fejét.
– Nem.
 Tharion feltartott egy fotót.
–  A bicepsze felső részébe vájták bele. A halottkém szerint ő
maga csinálta fulladás közben valamiféle tűvel vagy késsel,
amit magánál rejtegetett.
Cormac felpattant, Bryce pedig visszalépett Hunt karjába, míg
a tündérherceg visszahajtotta a leplet. Sofie jobb karján semmit
sem láttak, de a balon…
Számok és betűk kombinációját véste durván a húsába, vagy
két és fél centivel a válla alá. Mély sebeket ejtett, nem
gyógyultak be.
– Tudta, hogy valaki a megmentésére siet? – kérdezte Hunt.
Cormac a fejét rázta.
– Fogalmam sincs.
– Honnan tudták a sellők, hogy meg kell menteniük?
–  Lehet, hogy a fényével jelzett nekik – gondolkozott
hangosan Cormac. – Vagy talán látták Emile fényét, ahogy
nemrég Bryce-ét is. Az egész tenger felizzott, amikor kiiktatta az
omegákat. Valahogy nyilván jelzett nekik.
Bryce elhatározta, hogy megkérdezi erről Sendes
parancsnokot. Hunthoz fordult:
– Te érted, mit jelentenek ezek a számok és betűk?
– Nem.
Hunt hüvelykujjal végigsimított Bryce kezén, mintha csak
meg akarna bizonyosodni róla, hogy ott áll, hogy nem ő fekszik
az asztalon.
Cormac ismét eltakarta Sofie-t a lepellel.
– Sofie mindent okkal tett. Egy kicsit emlékeztetsz rá.
 – Amint hazaérünk, ráállítom Declant a dologra – ígérte Ruhn.
–  Mi lesz az Ophion-lázadókkal meg Pippával? – kérdezte
Bryce. – És az Ünővel?
–  Most már mindenki ellenséget lát bennünk – tette hozzá
Hunt.
Cormac bólintott.
–  Csak annyit tehetünk, hogy szembeszállunk velük. De a
tudat, hogy Sofie tényleg meghalt… Ezek után megkétszerezett
erővel kell keresnem Emile-t.
–  Pippa elvileg tudja, hol húzta meg magát – jegyezte meg
Tharion. – De arról fogalmam sincs, hogy ez ugyanaz a biztos
menedék lenne-e, mint amiről Danika beszélt.
Cormac szeme megvillant.
– Nem hagyom, hogy a királynőd markába kerüljön. Vagy az
Ophion befolyása alá.
–  Készen állsz rá, hogy egyedülálló apaként neveld? –
kérdezte Bryce gúnyosan. – Fogod a gyereket, aztán mi lesz?
Magaddal viszed Avallenbe? Na, ott aztán nagyon jó lesz neki.
Cormac megfeszült.
–  Ennyire nem gondolkoztam előre. Azt mondod, hagyjam
inkább magára a nagyvilágban?
Bryce vállat vont, a körmét tanulmányozta. Érezte, hogy Hunt
jó alaposan végigméri.
– Figyelmeztessük a családunkat? – kérdezte.
Az istenekre, ha az Ünő már az anyja házához tart…
– Az Ünő nem fog rajtuk ütni – nyugtatta meg Cormac. Aztán
pontosított: – Egyelőre legalábbis. Először el akar kapni, hogy
fürdőzhessen a szenvedésedben, mert akkor már tudni fogod,
hogy rájuk vadászik.
– Akkor menjünk haza, és tegyünk úgy, mintha mi sem történt
volna? – kérdezte Ruhn. – Mi akadályozza meg az Ünőt abban,
hogy letartóztasson minket, amint hazaérünk?
–  Szerintetek az Aszterek bevennék, hogy azért mentünk a
lázadók bázisára, mert meg akartuk állítani Pippát és az
Ophiont? – kérdezte Bryce.
Hunt vállat vont.
– Szétzúztam a bázist, úgyhogy a bizonyítékok a mi igazunkat
támasztják alá. Főleg, ha Pippa is elkezd ránk vadászni.
–  Az Ünő úgysem fogja ezt bevenni – vitatkozott velük
Cormac.
De ekkor Bryce halovány mosollyal így szólt:
– A hazugsághálók mestere vagyok, nem emlékszel?
Cormac nem mosolygott vissza rá. Csak Sofie-t nézte, aki
meghalt, nem létezett többé. Úgyhogy Bryce megérintette a
herceg kezét.
– Bosszút állunk érte.
A csillag a mellkasán felragyogott az ígérettől.
 
 
A Mélyenjáró a tengerfenék legsötétebb kanyonjait járta.
Tharion megállt az üvegkupolás irányítóközpont nyüzsgő
folyosóra nyíló, boltíves bejáratában, hogy megcsodálja a
különféle technikai és mágikus vívmányokat, valamint a
mindezeket irányító egyenruhás sellőket.
 Sendes mellette állt, elégedett arckifejezéssel figyelte a hajót
működésben tartó csapatát.
– Mióta rendelkeznek ilyen hajókkal? – kérdezte Tharion.
Most először szólalt meg azóta, hogy Sendes lehívta őt ide,
ahová csak a magas rangú tisztek nyertek bebocsátást. Úgy
sejtette, azért engedték be, mert a Folyókirálynő hírszerzési
parancsnokaként szolgált, pedig… egészen idáig halvány
fogalma sem volt arról, hogy létezik ilyesmi. Kész vicc, hogy ezt
a rangot viselte.
–  Olyan két évtizede – válaszolta Sendes, lesimítva az
egyenruhája hajtókáját. – Kétszer ennyi időbe telt, hogy
megtervezzék és megépítsék őket.
– Nyilván egy vagyonba kerültek.
–  Az óceán mélye tele van felbecsülhetetlen értékű
erőforrásokkal. A királynőnk bölcsen kihasználta őket a projekt
finanszírozása érdekében.
– Miért?
Sendes teljesen felé fordult. Csodásan gömbölyded idomokkal
rendelkezett, Tharion erre már felfigyelt korábban. Olyasfajta
feneke volt, amibe élvezettel beleharapott volna. De… A
Folyókirálynő hűvös arca jelent meg lelki szemei előtt, ezért
inkább a parancsnok mögötti ablakokra fordította a figyelmét.
Az üvegfalon túl biolumineszcens köd úszott el, valamiféle
medúza lehetett. Épp eléggé nem szexi.
Sendes azt kérdezte:
– Miért fogott össze a királynője a lázadókkal?
–  Nem fogott össze velük. Szerintem egyszerűen csak arra
vágyik, amire ők is. – Vagy legalábbis, amire a lázadók
korábban vágytak, már ha lehet adni Pippa szavára. Persze,
azok után, hogy szétrobbantották a mechát, könnyen
előfordulhat, hogy az Ophion megint a kölyök nyomába
szegődik. – De kétlem, hogy segíteni akar másokon ezáltal.
Megrándult az arca, ahogy kiejtette a szavakat. Túl merész
volt ilyesmit mondani, túl vakmerő…
Sendes felnevetett.
–  Ne aggódjon, itt szabadon beszélhet! Az Óceánkirálynő
pontosan tudja, hogy a nővére a Kék folyóban elég… szeszélyes.
Tharion kifújta a bennrekedt levegőt.
–  Hát, igen. – Ismét körbenézett az irányítóközpontban. –
Szóval mindez… a hajók, a lázadók kimentése… Az
Óceánkirálynő le akarja taszítani az Asztereket a trónjukról?
– Nem állok hozzá elég közel, hogy biztosan tudjam, valóban
ez motiválja-e, de ezek a hajók több ízben segítették már a
lázadókat. Ezért igennel felelnék a kérdésre.
–  És ő szeretne helyettük uralkodni? – kérdezte Tharion
óvatosan.
Sendes pislogott egyet.
– Mégis miért tenne ilyesmit?
– Miért ne? A Folyókirálynő ezt tenné.
Sendes megdermedt, majd a lehető legőszintébben azt felelte:
–  Az Óceánkirálynő nem akar az Aszterek helyébe lépni.
Emlékszik, milyen volt a világ az Aszterek uralma előtt. Amikor
a vezetőket még igazságosan választották meg. Ezt szeretné
visszahozni.
 Az üvegen túl egyedül a sötét óceán látszott. Tharion képtelen
volt megállni, keserűen felnevetett.
– És ön hisz neki?
Sendes szánakozó pillantást vetett rá.
–  Sajnálom, hogy a Folyókirálynő úgy visszaélt a bizalmával,
hogy ön nem.
–  Sajnálom, hogy elég naiv ahhoz, hogy a királynője minden
egyes szavát elhiszi – vágott vissza Tharion.
Sendes ismét sajnálkozó pillantást vetett rá, mire Tharion
megfeszült. De aztán témát váltott:
– Mennyi az esélye, hogy akár ön, akár Cormac átadja nekem
Sofie holttestét?
A parancsnok felvonta a szemöldökét.
– Miért szeretné?
– A királynőm akarja. Nem kérdőjelezhetem meg a parancsát.
Sendes a homlokát ráncolta.
– Mégis mit akarna egy viharmadár hullájával?
Tharion úgy sejtette, Cormacnek nem tetszene, hogy
hullaként utalnak Sofie-ra.
– Ezt sem tudom – válaszolta.
Sendes elhallgatott.
–  Vannak… Állnak a királynője alkalmazásában
nekromanták? – kérdezte végül.
Tharion meghökkent.
–  Mi? Dehogy! – Az egyetlen, akit ismert, több száz
kilométerre élt, és ő ugyan biztos nem fog segíteni a
Folyókirálynőnek. – Miért?
 –  Ez az egyetlen ok, amiért ennyire szert akarhat tenni egy
viharmadár testére. Azért, hogy életre keltse.
Hideg rémület csapott végig Tharionon.
– Egy öntudat és lélek nélküli fegyver.
Sendes komoran bólintott.
– De mégis mi haszna származna belőle?
Tharion szólásra nyitotta a száját, de gyorsan be is csukta.
Ostobaság lenne a királynője indítékait találgatni egy idegen
előtt, még ha barátságos illetőről van is szó. Úgyhogy csak vállat
vont.
– Idővel kiderül.
Sendes keresztüllátott rajta.
–  Mi nem tarthatjuk meg a holttestet, de Cormac herceg a
szeretőjeként és az Ophion tagjaként igen. Vele kell
megbeszélnie ezt.
Tharion pontosan tudta, hogyan végződne a beszélgetés. Egy
óriási, dühödt NEM-mel. Úgyhogy vagy hullarablóvá válik – ami
nem szerepelt épp előkelő helyen a jövőbeli tervei között –, vagy
üres kézzel tér haza.
–  Elkezdhetek gondolkozni, hogy mivel magyarázom ki
magam – motyogta inkább magának, mintsem Sendesnek.
Vagy azt hallgatja el, hogy megtalálta Sofie holttestét, vagy
arról hazudik, hogy miért nem tudta magával vinni. A francba!
–  Ennél többre is vihetné – szólalt meg Sendes, aki
szemlátomást leolvasta az arcáról, mennyire retteg. – Egy ilyen
helyen. Itt nem kell hazudnunk, ármánykodnunk.
–  Elégedett vagyok a jelenlegi pozíciómmal – vágta rá
Tharion.
A királynője úgysem engedné, hogy eljöjjön.
Sendes mindentudóan, bánatosan biccentett.
–  Ha bármire szüksége lenne, Ketos parancsnok, állunk
rendelkezésére.
Tharion szóhoz sem jutott a kedvesség hallatán.
Sendest elhívta az egyik tisztje, és Tharion szemügyre vette az
irányítópultoknál ülő sellőket. Komolyak voltak, de…
mosolyogtak. Nem tűntek feszültnek, óvatosnak.
Az órára pillantott. Vissza kellene mennie a hálóba, amit
Sendes kiutalt számukra. Ránézni a többiekre. De ha így tesz, el
fog aludni. És amikor felébred, vissza kell mennie Lunathionba.
A Kék udvarba.
Egyre nehezebb volt elnyomni az érzést, hogy a legkevésbé
sem akar hazatérni.
 
 
Ruhn kilométerekkel a felszín alatt, nyugtalanul aludt, és
gyakran felébredt, hogy ránézzen a kis kabinban, a priccseken
és az emeletes ágyakon alvó társaira. Cormac a halottasházban
maradt Sofie-val, magányosan akarta meggyászolni a lányt,
elmormolni az összes imát Kthonának és Lunának, amit csak a
szerelme megérdemelt.
Tharion a Ruhnéval szomszédos emeletes ágy alsó részén
aludt, elterült a takarókon. Vacsora után elment körbenézni a
hajón, és csak órákkal később, hallgatagon tért vissza. Nem
mesélte el nekik, mit látott, a kérdésükre annyit felelt, hogy:
Egyedül a sellőkre tartozik.
Ruhn a szerelmesekkel töltötte az estét. Bryce Hunt lába
között ült a padlón, miközben megvacsoráztak, a tenger ott
mozgott az ablakon túl. Hajnalban elérik az Isztrosz torkolatát,
ahol Tharion beosztottjai már várni fogják őket, és
visszamennek Lunathionba.
Hogy utána mi történik… Ruhn imádkozott, hogy minden jól
süljön el. Hogy Bryce jól játssza ki a lapjaikat, és elkerüljék a
gyászos véget.
Éj?
Nap hangja halkan, aggodalmasan szivárgott be az elméjébe.
Ruhn hagyta, hogy az elméje nyugalmi állapotba kerüljön,
megkereste a hidat, a két kanapét. Napfény már ott ült a
sajátján, lobogott a tüze.
Szia!
Jól vagy?
Csak nem aggódtál értem?
Nap nem nevetett fel.
Hallottam, hogy rajtaütöttek az ídrai lázadóbázison. Hogy
sokan meghaltak, a lőszereket és a mechát elpusztították. Azt
hittem, hogy… talán te is odavesztél.
Ruhn végignézett a nőn.
Hol vagy most? – kérdezte Nap.
Ruhn hagyta, hogy a nő elterelje a szót.
Biztos helyen. Ennél többet nem árulhatott el. Végignéztem,
ahogy Pippa Spetsos és az Ophion-lázadók hidegvérrel
meggyilkoltak több ártatlan vanírt. Elmondanád, hogy mi a jó
kurva élet folyik itt?
Nap megdermedt.
Miért ölte meg őket?
Számít?
Nap elgondolkozott.
Nem. Ha az áldozatok ártatlanok, akkor nem. Pippa maga
tette?
Az irányítása alatt álló katonák csapatával végeztette a
piszkos munkát.
Napfény tüze izzó kékben játszott.
Pippa fanatikus. Elkötelezte magát a lázadás mellett, igen, de
leginkább a saját céljait akarja megvalósítani.
A jelek szerint Ciprus ügynök barátja volt.
Nem volt ő Sofie barátja. Ahogy másé sem.
Nap hangja hűvössé vált. Elég mérgesnek tűnt, még Sofie
fedőnevét sem használta.
Sofie meghalt egyébként.
Nap hátrahőkölt.
Biztos vagy benne?
Igen. Megfulladt.
Sofie… Nap maga alá húzta a lábát. Bátor ügynök volt. Sokkal
jobb és bátrabb, mint amilyet az Ophion érdemelt. Őszinte bánat
csengett a hangjában.
Kedvelted őt.
Elment a Kavalla haláltáborba, hogy megmentse az öccsét.
Mindent megtett, amit az Ophion vezérkara kért tőle, csak hogy
információmorzsákhoz jusson vele kapcsolatban. Pippa csak
magáért dolgozik, Sofie viszont a szöges ellentéte volt, ő mindent
másokért tett. De igen. Kedveltem. Csodáltam a bátorságáért. A
hűségéért. Sok szempontból rokonlélek volt.
Ruhn a kanapéja hátpárnájának rogyott.
Most akkor mi van, te is utálod Pippát meg az Ophiont? Ha
mindenki gyűlöli őt meg a csapatát, akkor mégis miért dolgoztok
velük?
Látsz bárki mást, aki hajlandó lenne a kezébe venni az
irányítást? Bárki mást, aki a lázadás élére állt?
Nem. Senki más nem merne ilyesmit tenni.
Az elmúlt időszakban ők voltak az egyetlenek, akiknek sikerült
ekkora haderőt szervezni, magyarázta Nap. Csak Shahar és Hunt
Athalar tábornok közelítette meg őket, és egyetlen csata kellett
csupán a teljes vereségükhöz.
És Athalar évszázadokon keresztül szenvedett utána.
Nap így folytatta:
Ahhoz, hogy megszabaduljunk az Aszterektől, olyasmiket kell
tennünk, amik nyomot hagynak a lelkünkön. Ezt az árat fizetjük,
hogy a gyerekeinknek és az ő gyerekeiknek már ne kelljen
nyomorogni. Hogy ők már szabadon, bőségben élhessenek.
Csakis egy álmodozó beszél így. Ruhn végre bepillantást nyert
a kemény külső alá.
Úgyhogy most először szavakba öntötte a gondolatot:
Sosem lesz gyerekem.
Miért?
Nem lehet.
Nap oldalra billentette a fejét.
 Terméketlen vagy?
Ruhn vállat vont.
Lehet. Nem tudom. Az Orákulum gyerekkoromban azt mondta,
hogy velem ér véget a vérvonalam. Úgyhogy vagy meghalok,
mielőtt gyereket nemzhetnék, vagy… hiába is próbálkoznék.
Zavar?
Nem bánnám, ha nem távoznék el idő előtt az élők sorából,
úgyhogy ha az Orákulum szavai pusztán azt jelentik, hogy sosem
leszek apa, akkor… Nem is tudom. Ettől még ugyanaz maradok,
semmi sem változik, mégis próbálok nem gondolni rá. Senki sem
tud róla körülöttem. És tekintve, hogy az én apám milyen… talán
jobb is, ha nekem sosem születik gyerekem. Fogalmam sincs,
hogyan kell jó apának lenni.
Kétlem, hogy ez igaz lenne.
Ruhn felhorkant.
Mindegy is, igazából csak azt akartam ilyen hülyén
megfogalmazni, hogy bár nekem talán sosem lesz gyerekem,
azért… értem, mire gondolsz. Vannak olyanok körülöttem,
akiknek lesz gyerekük, és az ő gyerekeikért, a családjukért…
megteszek bármit, amit kell.
De Nap nem engedte, hogy elterelje a szót.
Kedves vagy, törődsz másokkal. És úgy látom, szereted azokat,
akik körbevesznek téged. Más nem jut eszembe, ami egy jó apát
jellemezhet.
Talán nem ártana felnőni, és kevesebbet bulizni.
Nap felnevetett.
Jól van. Talán az nem ártana.
 Ruhn halványan elmosolyodott. Elmosódott, távoli csillagok
ragyogtak körülöttük a sötétben.
Zaklatottnak tűnsz, jegyezte meg Nap.
Sok elbaszott dolgot láttam ma. Nehezen tudtam elaludni,
mielőtt bekopogtál.
Bekopogtam?
Nevezhetjük bárhogy. Idehívtál.
Szeretnél esti mesét? – kérdezte Nap csipkelődve.
Aha, vágta rá Ruhn, pedig tudta, hogy a nő nem gondolja
komolyan.
De Nap azt felelte:
Jól van.
Ruhn pislogott egyet.
Tényleg?
Miért ne?
Intett, hogy feküdjön le. Ruhn engedelmeskedett, lehunyta a
szemét.
Aztán a legnagyobb döbbenetére Nap odasétált hozzá, és leült
mellé. Égő kezével végigsimított a haján. Melegen, gyengéden…
Óvatosan.
Belekezdett a mesébe:
Egyszer volt, hol nem volt, még mielőtt Luna a mennyekben
vadászott, és Solas Kthona testét melegítette, még mielőtt Ogenas
vízzel borította Midgardot, és Urd összefonta a sorsunk fonalát,
élt egyszer egy ifjú boszorkány egy kunyhóban az erdő mélyén.
Gyönyörű és kedves volt, az anyja nagyon szerette őt. Bár az
anyja igyekezett mindent megadni neki, egyedül az erdő lakói
enyhítették a magányát: a madarak, az állatok, a csobogó
patakok…
A kellemes, tiszta, határozott hang zeneként ömlött végig
Ruhn testén. Nap ismét végigsimított Ruhn haján, és csak nagy
nehézségek árán tudta visszafojtani az elégedettség kitörni
készülő hangját.
A boszorkány felnőtt, erős, büszke nővé cseperedett. Egy herceg
járta a vidéket akkoriban, és egy nap, amikor a boszorkány anyja
nem volt ott, elhaladt a tisztásuk mellett. Észrevette a lányt,
felfigyelt a szépségére, és mindenáron feleségül akarta venni.
Azt hittem, valami kedves történet lesz, motyogta Ruhn.
Nap halkan felnevetett, meghúzta Ruhn egyik tincsét.
Hallgasd tovább!
Ruhn nagy merészen megmozdult, Nap ölébe hajtotta a fejét.
A tűz nem égette meg, a nő combja izmosnak, erősnek
bizonyult, mégis kényelmes volt. És az illata…
Nap így folytatta:
A boszorkányt nem érdekelték holmi hercegek, nem akart
uralkodni, és a felajánlott ékkövek sem vonzották. Ő arra
vágyott, hogy valaki tiszta szívvel szeresse őt, hogy hajlandó
legyen az erdőben kóborolni vele. Csakhogy a herceg nem fogadta
el a visszautasítást. Üldözőbe vette a boszorkányt az erdőben, a
kopói a nyomában jártak.
Ruhn teste apránként elernyedt. Mélyen magába szívta Nap
illatát, a hangját, a melegét.
Menekülés közben a boszorkány könyörögni kezdett a hőn
szeretett erdőnek, hogy segítsen neki. És az erdő segített is.
Először szarvassá változtatta, hogy gyors legyen, akár a szél. De
a herceg kopói gyorsabbnak bizonyultak, hamarosan beérték.
Úgyhogy az erdő hallá változtatta a boszorkányt, aki így a hegyi
patakokban menekült tovább. Ám ekkor a herceg vízfogót épített
a patak aljába. A boszorkány ezután madárrá változott,
sólyomként a levegőbe röppent. De a herceg gyakorlott íjász volt,
és célba vette az egyik vashegyű nyilával.
Ruhn elengedte magát, belemerült a csendbe, a nyugalomba.
Mikor mesélt neki utoljára bárki azért, hogy elaltassa?
A nyílvessző mellkason találta a boszorkányt, és ahová a vére
csöppent, ott olajfák nőttek ki a földből. Mielőtt a teste a talajba
csapódott, az erdő még egyszer átváltoztatta…
 
 
Amikor Ruhn felébredt, még mindig az elmehídon volt. Nap a
másik kanapén aludt, a testét továbbra is lángok övezték.
Ruhn átszelte a kettejük közötti távolságot.
Alvó, tüzes hercegnő, aki arra vár, hogy egy lovag felébressze.
Ismerős volt a történet.
Ott motoszkált az elméje egyik hátsó zugában. Egy alvó,
harcos hercegnő, akit tűzgyűrű véd, és kénytelen egészen addig
a közepén heverni, amíg el nem jön egy olyan harcos, aki elég
bátor ahhoz, hogy szembenézzen a tűzzel, és átkeljen rajta.
Nap fordult egyet, és a lángokon keresztül Ruhn
megpillantotta hosszú haját, ahogy végigomlott a kanapé
karfáján…
Önkéntelenül hátrébb lépett. De a nő valahogy meghallotta,
felugrott. Lángok lobbantak körülötte, ahogy Ruhn visszahátrált
a saját kanapéjához.
Mit művelsz?
Ruhn a fejét rázta.
Csak… csak szerettem volna tudni, hogyan végződik a történet.
Ott aludtam el, hogy a nyílvessző a boszorkányba fúródott.
Nap felugrott a kanapéjáról, megkerülte, hogy elválassza őket
egymástól. Mintha Ruhn áthágott volna egy nagyon fontos
szabályt.
Ennyit felelt:
Az erdő szörnyeteggé változtatta a boszorkányt, még mielőtt a
földbe csapódott volna. Karmos, agyaras, vérszomjas
szörnyeteggé. Cafatokra szaggatta az őt üldöző herceget és a
kopóit.
Ennyi? – kérdezte Ruhn.
Ennyi, válaszolta Nap, aztán elsétált a sötétségbe, csak a
szállingózó tűzszikrák maradtak utána.
III. RÉSZ
A VEREM
 48.

Ruhn a füléhez szorított telefonnal járkált fel-alá Bryce tévéje

előtt. Hullámzottak a tetoválásai, ahogy megszorította a
készüléket, de a hangja nyugodt maradt, komor, ahogy azt
felelte:
– Oké, kösz, hogy megnézted, Dec!
Bryce végig Ruhn arcát figyelte, miközben a bátyja letette a
telefont, ezért pontosan tudta, mit fog mondani.
– Semmi?
Ruhn lerogyott a kanapéra.
– Semmi. Nincs találat arra, amit Sofie karján láttunk.
Bryce nekidőlt a kanapé másik végében ülő Huntnak, míg az
angyal Isaiah-val beszélt telefonon. Amint visszaértek
Lunathionba a Kék udvar hullámszelőin, Tharion azonnal
alámerült, hogy találkozzon a királynőjével. Valószínűleg a
Folyókirálynő sem tudja, mit jelentenek a Sofie bicepszére
karcolt számok és betűk, de egy próbát azért megér a dolog.
Cormacnek harminc üzenetet hagyott az apja, hogy ugyan
merre jár, ezért a herceg elment az Őszkirály villájába
elmagyarázni a férfinak – és egyúttal az apjának –, hogy
elkísérte Bryce-t Nidarosba.
Bryce úgy vélte, érdemes lenne a szüleit is beavatni a
fedősztoriba, de képtelen volt rávenni magát, hogy megtegye.
Először le kell nyugodnia egy kicsit, megfékezni az egymást
kergető gondolatait.
Őszintén szólva kész csodának tűnt, hogy az Ünő és a
rémfarkasai nem vártak rájuk a lakásnál. Hogy nem volt tele a
fényképükkel a média, miszerint mind ÁRULÓ LÁZADÓK. Amíg
Ruhn Deckel beszélt, átfutotta a híreket, és nem talált semmit.
Úgyhogy az elmúlt pár percben minden erejével azon volt,
hogy a kanapéról a konyhába teleportáljon.
Mindhiába. Szex közben hogyan csinálta? Másnapra volt
betervezve az edzés Ruhnnal és Cormackel, de szeretett volna
úgy odamenni, hogy legalább valami alapvető elképzelése van a
dologról.
A konyhaszékekre összpontosított. Itt vagyok. Oda akarok
menni. A mágiája meg sem moccant. Két pont a térben.
Összehajtok egy papírlapot, összeérintem őket. Az erőm a ceruza,
ami átüt a papíron, összeköti őket…
Hunt épp azt mondta:
–  Aha. Ember jó alaposan kikérdezett, de minden oké. Jól
éreztük magunkat. – Bryce-ra kacsintott, de hiába tűnt lazának,
nem gyúlt fény a szemében. – Jól van. Ott leszek a találkozón. –
Letette a telefont, aztán felsóhajtott. – Feltételezem, nem
nyomnak épp tőrt a hátához, hogy hazudjon, úgyhogy Isaiah-
nak fogalma sincs, mi történt Ídrán. Ahogy arról sem, hogy az
Ünő meglátott minket.
–  Mire játszik az Ünő? – kérdezte Ruhn az ajakpiercingjét
babrálva. – Szerinted Isaiah tényleg nem azért volt ilyen
nyugodt, hogy odacsaljon a Comitiumba?
–  Ha le akarnának tartóztatni, itt vártak volna ránk – felelte
Hunt. – Az Ünő megtartotta magának az információt.
–  De miért? – kérdezte Bryce homlokráncolva. – Hogy
kikészítsen minket?
– Őszintén? – felelte Hunt. – Könnyen meglehet. De szerintem
tudja, hogy… készülünk valamire. Valószínűleg kíváncsi a
következő lépésünkre.
Bryce elgondolkozott ezen.
–  Csak Emile-lel, az Ophionnal meg a démonokkal
foglalkoztunk, és elfelejtkeztünk egy kulcsfontosságú dologról…
Sofie valami nagyon értékes információt vitt magával a sírba.
Az Ünő tudta ezt, annyira félt attól, hogy kiderül az igazság,
hogy inkább megölte, csak szálljon vele a sírba a tudás. És ha
Tharion ilyen könnyen kiderítette, hogy Sofie és Danika ismerte
egymást, aztán eljött hozzánk, mérget vennék rá, hogy az Ünő is
kiderítette ugyanezt. Nyilván neki is vannak hackerei, akik
megtalálták az e-mail-váltásaikat.
Hunt végigsimított Bryce vállán a szárnyával, köré fonta.
–  De hogy kötődik ez az egész Danikához? Sofie két évvel
Danika halála után tett szert erre az információra.
– Fogalmam sincs – felelte Bryce.
Hunt vállára hajtotta a fejét. Egyszerű, megnyugtatóan intim
mozdulat volt.
 Az, hogy a hajón lefeküdtek egymással, az egész életüket
megváltoztatta. Magát a lelküket. Egyszerűen… mindent. Alig
várta, hogy megint Hunttal lehessen.
De száműzte a gondolatot a fejéből, mert Ruhn azt kérdezte:
– Nem lehet ahhoz köze, hogy Danika a Fendyr-vérvonal után
kutatott? – A bátyja a halántékát masszírozta. – De nem értem,
mi lehet ebben a témában annyira fontos, hogy az egész háború
menetét megváltoztathatja, és érdemes legyen gyilkolni a
titokban tartásáért.
– Én sem – felelte Bryce nagyot sóhajtva.
Előző este Hunthoz bújva aludt az emeletes ágyon, a
végtagjaik, Hunt szárnya és a lélegzetük összegabalyodott,
mégis borzasztóan fáradtnak érezte magát. A Hunt szeme alatti
árnyak alapján ő is ugyanolyan kimerült lehetett.
Valaki bekopogott, Ruhn pedig felpattant, hogy ajtót nyisson.
Hunt Bryce hajába fúrta az ujjait, meghúzta a tincseket, hogy
Bryce felnézzen rá. Aztán csókot lehelt az orrára, az állára, a
szájára.
– Ugyan fáradt vagyok – szólalt meg, mintha csak érezte volna
Bryce gondolatait –, de készen állok a következő menetre, ha te
is.
Bryce vére felforrt az ereiben.
–  Helyes – mormolta. – Már csak az hiányozna, hogy
vénségedre ne tudd tartani a tempót!
Csakhogy Ruhn ekkor odaállt eléjük, és félbeszakította őket.
–  Bocs, hogy így belerondítok a romantikázásba, de itt a
Pokolfajzat.
  
 
Baxian nem várta meg, hogy beinvitálják, azonnal berontott
Ruhn után, fekete szárnyát enyhén kitárta.
– Hogy a francba hívtátok oda azt a hajót?
– Mit keresel itt? – kérdezte Hunt halkan.
Baxian pislogott egyet.
–  Meg akartam győződni róla, hogy egy darabban vagytok
még.
– Miért? – kérdezte Ruhn.
– Mert én is be akarok szállni.
Nem várta, hogy hellyel kínálják, leült az egyik székre a pult
mellett.
Bryce köhintett egyet, majd ártatlanul azt kérdezte:
– Mibe?
A Pokolfajzat hűvös pillantást vetett rá.
–  Abba, amiért odamentetek az Ophionhoz, és
szétrobbantottátok a cuccaikat.
–  Gondoltuk, keresztbe teszünk az Ophionnak, még mielőtt
megzavarhatnák a valbarai békét – vágta rá Bryce könnyedén.
Baxian felhorkant.
– Ja, persze. Erősítés nélkül, úgy, hogy senkinek sem szóltatok.
–  Akadnak olyanok a 33.-ban, akik szimpatizálnak a
lázadókkal – jelentette ki Hunt határozottan. – Nem akartuk
megkockáztatni, hogy valaki leadja a drótot.
– Tudok róla – felelte Baxian a lehető legnyugodtabban. – Én
is közéjük tartozom.
 Bryce az alakváltóra meredt, és a tőle telhető
leghiggadtabban így szólt:
–  Ugye tudod, hogy ezzel akár Celestina elé is járulhatnánk?
Még ma keresztre feszítenének érte.
– Tudni akarom, mi folyik itt – vágta rá Baxian.
–  Már elmondtam. Te meg jól kibasztál magaddal – felelte
Bryce.
–  Ha megkérdezik, honnan tudod, hogy a lázadókkal
szimpatizálok, szerinted el fogja hinni bárki, hogy azért
mentetek Ídrára, mert meg akartátok védeni Valbarát a csúnya
lázadó emberektől? Főleg azok után, hogy azt hazudtad
Celestinának, a szüleidhez mentek? – Baxian felnevetett. Hunt
olyan mozdulatlanul ült mellette, hogy Bryce tudta, egyetlen
lélegzetvétel választja el csupán attól, hogy kinyírja a férfit,
pedig nem cikáztak körülötte villámok. – És az Aszterek azonnal
rátok eresztik majd az Ünőt. Meglátjuk, meddig tartjátok
magatokat a mesétekhez, ha munkához lát.
– Miért nincs még itt az Ünő? – kérdezte Bryce.
Semmit sem szándékozott bevallani.
– Nem ez a munkamódszere – felelte Baxian. – Azt szereti, ha
az áldozatai megássák a saját sírjukat.
– És Ídra nem volt elég ehhez? – buktak ki Ruhnból a szavak.
Bryce haragosan rámeredt. A bátyja nem törődött vele,
feszülten figyelte Baxiant.
– Ha a véleményemet kérdezed, szerintem arra számít, hogy a
kezébe adjátok, amit akar.
– Te mit akarsz? – morogta Ruhn.
 Baxian a pultnak dőlt.
– Mondtam már, be akarok szállni a buliba.
– Nem – vágta rá Hunt.
– Tegnap is figyelmeztettelek, nem? – mondta Baxian. – Akkor
is mellétek álltam, amikor Sabine dühöngve berontott ide.
Szóltam egy szót bárkinek azóta?
–  Az Ünő évekig képes játszadozni másokkal – felelte Hunt
halkan, fenyegetően. – Ki tudja, nem az ő játékát űzöd-e te is?
De egyébként sem vagyunk lázadók, úgyhogy nincs milyen
buliba beszállnod.
Baxian felnevetett – és a hangban nem csendült semmiféle
öröm, semmiféle derű –, majd leugrott a székről. A bejárati ajtó
felé indult.
– Ha válaszokat akartok, állok rendelkezésetekre, idióták!
Becsapódott mögötte az ajtó.
Csend állt be a távozása után, és Bryce lehunyta a szemét.
–  Szóval… megőrizzük a hidegvérünket – mondta Ruhn. –
Kitaláljuk, hogyan járjunk túl az Ünő eszén.
Hunt felmordult, de nem úgy tűnt, mintha meggyőzőnek
találná a tervet. Akkor már ketten voltak.
Rezgés hallatszott, és amikor Bryce kinyitotta a szemét, látta,
hogy Ruhn a telefonját nézi.
–  Flynn azt kéri, menjek haza. Hívjatok, ha megtudtok
valamit!
– Légy óvatos! – figyelmeztette Hunt, mire Ruhn megpaskolta
a Csillagkard markolatát, és kisétált a lakásból. Mintha érne
bármit az a kard az Ünővel szemben!
 Amint magukra maradtak a lakásukban, és végre igazán
kettesben lehettek, Bryce a szemöldökét mozgatva Huntra
nézett.
–  Van kedved elterelni a figyelmünket egy kis
lepedőakrobatikával?
Hunt felnevetett, és közelebb hajolt, hogy csókot leheljen
Bryce szájára. Milliméterekre az ajkától megdermedt, épp elég
közel ahhoz, hogy Bryce érezze a mosolyát.
– Mi lenne, ha inkább elmondanád, mi a francot tudsz Emile-
ről?
Bryce elhúzódott.
– Semmit.
Hunt szeme megvillant.
–  Tényleg? Spetsos ennyi erővel ki is mondhatta volna, amit
tud. Kígyókról beszélt. – Villámok cikáztak a szárnyán. –
Teljesen elment az eszed? Képes voltál a Viperakirálynőhöz
küldeni a kölyköt?
 49.

– Mi történt?
Ruhn a kanapén ülő Flynn és Dec előtt állt, akik túlságosan is
ártatlanul mosolyogtak. Ithan Dec másik oldalán foglalt helyet,
és az ő aggodalmas arckifejezése azonnal gyanút keltett
Ruhnban.
–  Szerintem nekem is ugyanezt kellene kérdeznem tőletek –
felelte Ruhn felvont szemöldökkel.
–  Tekintve, hogy életben vagy, és nem fogtak el – dőlt hátra
Dec a kanapén, két kezét a feje mögé téve –, úgy sejtem, hogy…
minden jól alakult.
– Maradjunk ennyiben – felelte Ruhn.
Majd később mindenről beszámol nekik. Amikor már nem
lesz ilyen kimerült, és nem aggódik annyira az ártatlan képük
láttán.
–  Remek, szuper, fantasztikus! – vágta rá Flynn, majd talpra
ugrott. – Na szóval, mindig mondogatod, milyen szexista, hogy
nincs egyetlen női lakótársunk sem…
– Sosem mondtam ilye…
 Flynn a mögötte nyíló folyosóra mutatott.
– Hát, most már van.
Ruhn pislogott egyet a három beröppenő tűzszellem láttán,
akik megállapodtak Flynn vállán. A teltkarcsú mosolyogva
egészen a nyakához húzódott.
– Bemutatom a hármas ikreket – mondta Flynn. – Rithit, Sasát
és Malanát.
A két karcsú közül a magasabbik – Sasa – a szempilláját
rebegtetve nézett Ruhnra.
– Hercegem!
–  Az egekbe szökik majd a biztosításunk – fordult Ruhn a
hajszálnyival kevésbé őrült lakótársához, Declanhez.
– Mióta viselkedsz érett felnőttként? – torkolta le Flynn.
Ithan állal az ajtó felé bökött.
–  Előbb ismerkedj meg a negyedik új lakótársunkkal, csak
utána akadj ki!
Egy alacsony, formás nő lépett be a szobába, hullámos, fekete
haja majdnem a derekáig ért. Napbarnított bőrének a nagyját
elfedte a meztelen teste köré csavart, kockás takaró. De a
szeme… Solas tüzére! Vérvörös volt. Parázsként izzott.
– Ariadne, bemutatom Ruhnt – szólalt meg Flynn. – Ruhn, ő itt
Ariadne.
Egymás szemébe néztek, és Ruhn megdermedt, ahogy valami
olvadt mozdult a nő alkarjának a bőre alatt, úgy nézett ki,
mintha… pikkelyek lennének.
Ruhn Dechez és Flynnhez pördült.
–  Egyetlen napra mentem el! Napkeltétől napkeltéig voltam
távol! És arra jövök haza, hogy itt egy sárkány? Hogy került ide?
Dec, Flynn és a három tűzszellem Ithanre mutatott.
A farkas arca megrándult.
Ruhn visszanézett a sárkányra, a takarót szorongató kezére. A
halvány billogra a csuklóján. Végigmérte a tűzszellemeket is.
– Nyugtassatok meg, hogy legalább legálisan tartózkodnak itt!
– kérte Ruhn halkan.
– Nem éppen – vágta rá Flynn vidáman.
 
 
Huntnak két választási lehetősége volt: vagy üvölteni kezd, vagy
nevetésben tör ki. Még akkor sem döntötte el, melyik legyen,
amikor már egy szűk folyosó végében álló ajtó felé sétáltak a
Húspiac legveszélyesebb raktárépületében. Az ajtónál strázsáló,
kifejezéstelen arcot vágó tündérőröknek a szeme sem rebbent.
Nem adták jelét, hogy tudják-e, miféle rangot visel Bryce.
– Hogy jöttél rá? – kérdezte Bryce összevont szemöldökkel.
Semmit sem tagadott idefelé jövet. Nem mondta, hogy nem ő
juttatta el Emile-t a Viperakirálynőhöz. Hunt pedig túlságosan
mérges volt ahhoz, hogy akár egyetlen kérdést is feltegyen.
Annyira kibaszottul haragudott, hogy a dühe az előző estéről
maradt vágy maradékát is kiirtotta belőle.
Halkan azt felelte:
– Mondtam már neked, hogy nem vagy olyan jó színész, mint
hiszed. Azonnal megfeszültél, amikor Pippa kígyókról kezdett el
beszélni, rögtön elárultál vele mindent. – A fejét csóválta. – Nem
Pippa gyilkolt Emile nyomában járva, igaz?
 Bryce arca megrándult.
– Nem. A Viperakirálynő csatlósai. Mármint egy embernő. Az
egyik ember pribékjét, valami zsoldost küldte utána. Ezért
érezhették a helyszíneken egy embernő illatát.
–  És téged ez nem zavart? Nemcsak önmagában az, hogy
ennyien életüket vesztették, hanem hogy közben Pippát
keverték gyanúba?
Persze Pippa rémes alak, de… Hunt mellkasa elszorult.
Mennyiben más ez most, mint Shaharral? Beleszeretett egy
gyönyörű, erős nőbe, aki aztán eltitkolja a legbensőbb
gondolatait…
– Dehogynem! – vágta rá Bryce elsápadva. Három méterre az
őröktől megtorpant. – Nagyon is zavart az a része. – Nyelt egyet.
– Azt mondtam, bármi áron kapja el a fiút. De nem hittem,
hogy… ez lesz belőle.
– Kibaszott ostoba döntés volt – vicsorgott Hunt.
Azonnal megharagudott magára, ahogy Bryce pillantása
fájdalmassá vált. De azért ment tovább, elhúzta a kezét Bryce
szorításából.
Az őrök szó nélkül beengedték őket a gazdagon berendezett
lakásba. A legkevésbé sem hasonlított a lenti, rozoga irodára.
Faragott faborítású előszoba nyílt előttük, karmazsinvörös
szőnyeg vezetett az óriási nappaliba, amelynek hatalmas,
padlótól plafonig érő, belső ablaka a Viperakirálynő hírhedt
küzdőterére nézett.
A nappali felé menet Bryce hűvösen azt mormolta:
–  Nem hagyom, hogy bárki elkapja azt a szerencsétlen fiút.
Még Cormacnek sem engedem.
– Szóval aznap este, amikor Juniperrel és Furyvel idejöttünk…
Emile már itt volt?
– A Viperakirálynőnek addigra már el kellett volna kapnia. De
aztán Tharion mesélt a halott selkie-ről, és abból egyértelművé
vált, hogy még nem találta meg. Úgyhogy idejöttem, hogy
kiderítsem, mégis mi a franc történt, és hogy leszögezzem, az a
rengeteg holttest… A legkevésbé sem ez volt a célom. Miután
elváltunk, elmotyoghattam pár kérdést az őreinek, szerettem
volna, ha továbbítják a királynőjüknek. És előfordulhat, hogy az
egyik civil ruhás őr odajött hozzám, amikor a húst vettem
Syrinxnek a hentesnél, és elmondta, hogy a srác még mindig
egyedül bolyong valahol, legutóbb a Fekete kikötőnél látták.
Emiatt kételkedni kezdtem, hogy tényleg idejött volna, és
tudtam, hogy… muszáj átmennem a Csontnegyedbe, hogy
meggyőződjek róla, nem ott van. Közben a Viperakirálynő
tovább kerestette. De a jelek szerint vagy ő, vagy az embere
nem törődött a kérésemmel, hogy ne gyilkoljanak tovább, és
még páran felkerültek az áldozataik listájára, mire megtalálták
Emile-t.
– Szóval teljesen feleslegesen jöttünk ide aznap este?
Bryce a fejét rázta.
–  Nem. El akartam hitetni mindenkivel, hogy továbbra is
keresem Emile-t, és kihúztuk a listáról ezt a helyet, hogy senki
se jöjjön ide, miután a Viperakirálynő megtalálja a fiút. És azzal,
hogy elhívtalak téged és Furyt is, emlékeztettük a
Viperakirálynőt, ki fog odacsapni, ha Emile megsérül közben.
 Azt a királynőt, aki most ott állt előttük. A karcsú nőt
neonzöld selyemoverallban az óriási, puha kanapé mellett.
Fényes, fekete bubifrizuráján tükröződtek a tőle jobbra lévő
kandalló arany lángjai. A kanapén egy kis termetű, vékony,
tágra nyílt szemű fiú ült.
– Eljöttél a csomagodért, vagy megint meg akarsz fenyegetni,
hogy Athalar élve eléget? – kérdezte a Viperakirálynő, lilára
rúzsozott ajkai között cigarettával.
–  Menő cipő – felelte Bryce a kígyó alakváltó fehér-arany,
magas szárú edzőcipőjére mutatva. Emile felé fordulva
kedvesen elmosolyodott: – Szia, Emile! Bryce vagyok.
A fiú nem válaszolt. Felnézett a Viperakirálynőre, aki
gúnyosan így szólt:
– A vöröske juttatott ide. Ne is törődj az angyallal! Sokat ugat,
de nem harap.
–  Pedig szeret ám harapni – mormolta Bryce, de Hunt nem
volt jó kedvében, nem nevetett fel. Sőt, el sem mosolyodott.
Mágia izzott az ereiben, ahogy a Viperakirálynőhöz fordult:
– Nem fogom elfelejteni, hogy átbaszott aznap este Micah-val.
Vik szenvedése és Justinian halála a maga lelkén szárad.
A királynőnek volt pofája lenézni magára, mintha a nem
létező bűntudatát keresgélné.
De még mielőtt Hunt végiggondolhatta volna, megsüsse-e,
Emile cincogva így szólt:
– Sziasztok!
Gyerek volt még, magányos és riadt. Ez a gondolat azonnal
kioltotta Hunt ereiben a villámokat.
 Bryce biccentett a Viperakirálynőnek.
– Szeretnék egy kicsit kettesben beszélni Emile-lel.
Parancs volt. Egy hercegnő parancsa egy másik uralkodónak.
A Viperakirálynő keskeny pupillái kitágultak, hogy a derűtől
vagy a vadászösztöntől, azt Hunt nem tudhatta. De a nő azt
felelte:
– Kiálts, ha szükséged van valamire, Emile!
Végigsétált a díszes lambériával borított folyosón, és eltűnt az
egyik ajtó mögött.
Bryce lehuppant Emile mellé a kanapéra, és így szólt:
– Mi a helyzet?
A fiú – Hunttal együtt – csak pislogott.
– A nővérem meghalt, igaz? – kérdezte halkan.
Bryce vonásai ellágyultak, Hunt pedig azt felelte:
– Igen. Meghalt. Nagyon sajnáljuk.
Emile lepillantott csontos, fehér kezére.
– A Vipera azt mondta, keresitek, de… tudtam, hogy így van.
Hunt a viharmadár-képességet kereste a fiún. Bármiféle jelét
annak, hogy ha úgy kívánja, el tudja szipkázni és át tudja
alakítani mások erejét.
Bryce megérintette Emile vállát.
– A nővéred nagyon kemény volt. Bátor, zseniális nő.
Emile arcán reszketeg mosoly jelent meg. Az istenekre,
milyen nyeszlett ez a fiú! Túlságosan sovány ahhoz képest, hogy
milyen magas, pedig hetekkel ezelőtt szabadult a haláltábor
szögesdrótja mögül… Ez a fiú olyasmiket látott és élt át, amiket
semmilyen gyereknek – egyáltalán senkinek – nem lenne
szabad.
Huntot elöntötte a szégyen, és leült Bryce mellé.
Nem csoda, hogy Bryce egyedül dolgozott ezen az egészen –
egyikük sem gondolt bele igazán, milyen lehet a fiúnak. Csak az
erejével foglalkoztak, hogy mit jelenthet az, ha rossz kezekbe
kerül.
Hunt próbálta elkapni Bryce pillantását, jelezni neki, hogy
megérti, és nem haragszik rá, de a lány egyedül csak Emile-t
nézte.
Bryce halkan így szólt:
– Én is elvesztettem egy nővért. Két évvel ezelőtt. Nehéz volt,
és a veszteség örökké veled marad, de… idővel megtanulsz
együtt élni vele. Nem fogom azt mondani, hogy az idő minden
sebet begyógyít, mert ez nem mindenkire igaz. – Hunt szíve
megfeszült a Bryce hangjában csendülő fájdalomtól. Pedig
mennyi idő eltelt már Danika halála óta! – De megértem. Azt,
amit érzel.
Emile nem felelt. Hunt legszívesebben a karjába vonta volna
mindkettejüket, hogy magához ölelje őket.
– És nem számít, mit mond a Viperakirálynő – folytatta Bryce
–, nem kell komolyan venned a fenyegetéseit. Totál pszichopata,
de nem gyilkol gyerekeket.
– Milyen megnyugtató! – motyogta Hunt.
Bryce homlokráncolva ránézett.
– Ez az igazság.
De Hunt pontosan tudta, miért nem ártana a Viperakirálynő a
srácnak. Az ablakon túli küzdőtér felé fordult. Félhomály és
csend honolt odalent, túl korán volt még ahhoz, hogy kezdetét
vegyék a küzdelmek, amelyek százakat vonzottak ide, és milliós
hasznot hoztak a kígyó alakváltónak.
Hunt fejében beindult a vészcsengő.
– Nem írtál alá semmilyen szerződést, ugye?
–  Miért akarná, hogy bármit is aláírjak? – kérdezte Emile a
szőnyeget rugdosva.
Hunt halkan azt felelte:
–  A viharmadarak elképesztően ritkák. Rengetegen akarnák
az erődet. – Emile felé nyújtotta a kezét, villámok táncoltak az
ujjain, ott tekeregtek közöttük. – Én nem vagyok ugyan
viharmadár – magyarázta –, de hasonló képességgel születtem.
Elég… hogy is fogalmazzak… értékessé tesz. – Megérintette az
áthúzott rabszolga-tetoválást a csuklóján. – A lényegen, azon,
hogy mi van idebent, nem változtat, de bizonyos személyek elég
rossz dolgokra vetemedtek azért, hogy megszerezzenek.
A Viperakirálynő gyilkolna – gyilkolt is – azért, hogy
megszerezze az erejét.
Emile szeme tágra nyílt a villámok láttán. Mintha most látta
volna először Huntot.
–  Sofie valami hasonlót mondott az erejével kapcsolatban.
Hogy nem változtat azon, ki ő valójában.
Hunt szíve ellágyult a fiú arcára kiülő bizalom láttán.
– Tényleg nem. És a te erőd sem változtat semmit azon, hogy
te ki vagy.
Emile ide-oda járatta közöttük a pillantását. Majd végignézett
a folyosón.
 – Miféle erő?
Hunt lassan, nagyon lassan odafordult Bryce-hoz. Semmit
sem látott az arcán.
–  A… viharmadár-mágiád? Az az erő, amivel elsüllyesztetted
azokat az omegahajókat?
A fiú arca megrándult.
– Az Sofie volt.
Bryce felszegte az állát.
– Emile-nek nincs semmiféle ereje, Hunt.
 
 
Hunt úgy festett, mint akire rázúdítottak egy vödör jeges vizet.
– Micsoda? – kérdezte halkan. Nem várta meg Bryce válaszát,
tovább kérdezett: – Te honnan tudod ezt, Bryce?
–  Nem tudtam biztosra – felelte. A kis termetű, ijedt fiú
riadtan elhúzódott az angyaltól. Bryce így folytatta: – De úgy
sejtettem, elég nagy rá az esély. A vanírokat csak a hatalom
érdekli. Egyedül úgy lehet rávenni őket, hogy törődjenek egy
emberfiúval, ha elhiteted velük, neki is olyan ereje van, mint
Sofie-nak volt. Csak úgy lehet biztonságba juttatni, ha azt
hazudod, hogy értékes. Úgy sejtettem, ezzel Sofie is tökéletesen
tisztában van. – Kedves mosollyal Emile felé fordulva
hozzátette: – Emile valóban értékes volt, sőt, még most is az.
Sofie számára. A családja számára. Hiszen mindenki értékes,
akit szeretnek.
Hunt pislogott egyet. Majd még egyet. Düh és félelem
kavargott a szemében.
 – A Viperakirálynő tud erről? – suttogta.
Bryce meg sem próbálta palástolni az undorát.
– Sosem kérdezte.
Bryce ügyelt rá, hogy a lehető legrafináltabban fogalmazzon,
amikor alkut kötöttek, biztosítva, hogy Emile bármikor
kisétálhasson innen.
Hunt villámai végigcikáztak a homlokán.
– Ha rájön az igazságra, semmiféle védelmet nem nyújt majd
Emile-nek. – A fiúra siklott a pillantása, aki nem riadtan, hanem
bánatosan nézte a villámokat. Hunt ereje azonnal kihunyt.
Megdörgölte az arcát, majd ismét Bryce-hoz fordult: – Mindent
egy megérzésre alapoztál?
– Sofie részben ember volt. Ahogy én is. – Cormac maga is azt
mondta, hogy hasonlítanak egymásra. Bryce a lehető
legmegértőbben magyarázta el: – Te soha egyetlen pillanatot
sem töltöttél emberként, Hunt. Te mindig értékes voltál a
vanírok számára. Te magad mondtad.
Hunt szárnya zizegett.
– És mit kért a Vipera mindezért cserébe?
– Megígérte, hogy megkeresi, idehozza Emile-t, kényelembe és
biztonságba helyezi, amíg el nem jövök érte. Cserébe jövök neki
egy szívességgel.
– Ez elég meggondolatlan ígéret volt – sziszegte Hunt.
– Nem mintha lenne egy csomó aranyam, amivel fizethettem
volna neki. – Nem ez volt a megfelelő időpont és hely ennek a
vitának a lefolytatására. Mérgesen hozzátette: – Majd később
kiadhatod magadból a kis alfalágyult hisztidet!
 –  Jól van! – vágta rá Hunt. Előrehajolt, hogy a fiúhoz
beszélhessen, viharos arckifejezése ellágyult. – Bocsi, Emile!
Örülök, hogy biztonságban vagy, bármilyen őrültséget művelt is
ezért Bryce. Van kedved válaszolni pár kérdésre?
Emile biccentett. Bryce megacélozta magát.
Hunt újabb szúrós pillantást vetett Bryce-ra, majd azt
kérdezte:
–  Hogy titkoltad el a Viperakirálynő elől, hogy nincs
semmiféle erőd?
Emile vállat vont.
–  Amikor harcról meg ilyesmiről beszélt, nem válaszoltam.
Szerintem azt hitte, félek.
– Ügyes! – dicsérte Bryce.
Hunt ekkor ismét visszavette a szót:
–  Eredetileg is ide tartottál, a városba, hogy felkeress egy
találkozóhelyet, amiben a nővéreddel korábban
megegyeztetek?
Emile ismét bólintott.
– Pont itt kellett volna találkoznunk.
– Azon a helyen, ahol a megfáradt lelkek megszabadulhatnak a
kínjaiktól – mormolta Hunt.
– A Húspiac drogtanya – magyarázta Bryce. – Gondoltam, ha
Danika ezt javasolta búvóhelynek, akkor úgy gondolhatta, hogy
a Viperakirálynő… hajlandó lenne segíteni nekik. A jelek szerint
igaza volt.
–  A Vipera ügynöke még azelőtt összeszedett, hogy
bejöhettem volna a városba – tette hozzá Emile. – Azt mondta,
csak velük vagyok biztonságban, máshol nem.
– Ez igaz – értett egyet Bryce kedves mosollyal az ajkán –, de
velünk is biztonságban vagy.
Ebben nyilván mind egyetértettek.
–  Beszélt a nővéred valamiféle titokról az Aszterekkel
kapcsolatban? – kérdezte Hunt. – Bármiről, ami nagyon értékes
lehet a lázadók számára?
Emile összevont szemöldökkel elgondolkozott.
– Nem.
Bryce nagyot fújt. Egyébként sem volt sok esélye, hogy a srác
tud bármiről.
Emile a kezét tördelte.
– De… azt a nevet ismerem. Danikáét. Ő volt a farkas, ugye?
Bryce megdermedt.
– Ismerted Danikát?
Emile a fejét rázta.
–  Nem, de Sofie beszélt róla aznap, amikor szét kellett
válnunk. A szőke farkasról, aki pár éve halt meg. Lila és
rózsaszín csíkok voltak a hajában.
 50.

Bryce alig kapott levegőt.

– Honnan ismerte egymást Danika és Sofie?
–  Danika a vanírerejével találta meg Sofie-t – magyarázta
Emile. – Kiszagolta a képességét, vagy valami ilyesmi. Rá akarta
venni Sofie-t valamire, maga Danika nem csinálhatta, mert őt
könnyen felismerték volna. De Sofie… – Emile a szőnyeget
piszkálta a lábfejével. – Ő nem…
–  Sofie ember volt – segítette ki Bryce. – Vagy legalábbis
kiadhatta magát annak. A többség nem figyelt volna fel rá. Mit
akart tőle Danika?
Emile a fejét rázta.
–  Azt nem tudom. Nem sokat tudtunk beszélni Sofie-val
Kavallában.
Hunt tágra nyílt szemében meglepettség csillogott, a haragja
szemlátomást háttérbe került.
Bryce előhúzott egy papírt a zsebéből.
– Ezeket a számokat és betűket találták a nővéred testén. Van
valami ötleted, mit jelentenek?
 Emile térde fel-le járt.
– Nincs.
A fenébe! Bryce elhúzta a száját.
Emile lehajtott fejjel azt súgta:
– Sajnálom, semmi mást nem tudok.
Hunt megköszörülte a torkát. Elnyúlt Bryce mellett, hogy
megragadja a fiú vállát.
– Ügyes voltál, kölyök. Nagyon is. Jövünk neked eggyel.
Emile bizonytalanul Huntra mosolygott.
Bryce gondolatai versenyt futottak egymással. Danikának
szüksége volt Sofie-ra, hogy kiderítsen valami fontosat. És bár
Sofie csak évekkel Danika halála után járt sikerrel, végül
megtalálta, amit kellett. És tényleg elég nagy dolog lehetett,
tekintve, hogy az Ünő megölte érte, mert nem akarta
megkockáztatni, hogy Sofie nyilvánosságra hozza…
– Bryce! – szólt neki Hunt, kirántva őt a gondolataiból.
A párja jelentőségteljesen a tőlük pár méternyire lévő ablak
felé biccentett.
– Egy pillanat! – szólt oda Bryce mosolyogva Emile-nek, majd
Hunttal a sarkában az ablakhoz sétált.
Hunt sziszegve azt suttogta:
–  Most mihez kezdünk vele? Itt nem hagyhatjuk! Csak idő
kérdése, és a Viperakirálynő rájön, hogy nincs semmiféle ereje.
Haza nem vihetjük. Lehet, hogy Pippa szaglászni fog utánunk
most, hogy tönkretettük a mechát, és nagy szükségük lenne egy
viharmadár erejére…
–  Pippa Spetsos gonosz – szólalt meg Emile a kanapéról
elsápadva. Huntba szorult annyi jóérzés, hogy kínosan érezze
magát, amiért a fiú meghallotta a kis hisztijét. – Sofie
figyelmeztetett vele kapcsolatban. Miután felszálltam a hajóra,
ki akart kérdezni… Amint senki sem figyelt rám, megszöktem.
De aztán az Esthajnal egységével utánam jöttek, egészen a
mocsárig követtek. Elbújtam a nádasban, ott leráztam őket.
–  Okos húzás volt. – Bryce előkapta a telefonját. – És ne
aggódj, jól ismerjük Pippát! Nem engedjük a közeledbe. –
Haragosan Huntra meredt. – Komolyan azt gondolod, hogy nem
készültem fel erre?
Hunt felvont szemöldökkel összefonta a karját, de Bryce már
elindította a hívást.
– Szia, Fury! Aha, itt vagyunk. Hozhatod a kocsit!
– Axtart is belekeverted ebbe az egészbe?
–  Ő azon kevesek egyike, akikről elhiszem, hogy képesek
elvinni Emile-t az új otthonába.
Emile pillantásába félelem költözött. Bryce visszasétált a
kanapéhoz, és megborzolta a fiú haját.
–  Ott biztonságban leszel. Ígérem! – Figyelmeztető pillantást
vetett Huntra a válla felett. Nem akart itt többet elárulni.
Visszafordult Emile-hez: – Menj el vécére! Hosszú út áll előtted.
 
 
Már kifelé sétáltak a Húspiacról, de Hunt még mindig a hevesen
kavargó érzelmeivel küzdött. Emile-t egy kapucnis pulcsi
árnyékai rejtették el. A Viperakirálynő az ígéretéhez híven
elengedte őket, nem kérdezősködött. Csak rámosolygott Bryce-
ra. Huntot rossz érzés fogta el, úgy sejtette, hogy a nő már tudta,
Emile-nek semmiféle mágiája nincs. És nem is az esetleges ereje
miatt vette védelmébe a fiút, hanem azért, mert ennél jóval
értékesebb dologra tehetett szert: egy szívességre Bryce-tól.
De még mennyire, hogy ki fogja adni magából az alfalágyult
hisztijét!
Amint meglátta a karba tett kézzel a fényes fekete kocsinak
dőlő Fury Axtart, félretette a gondolatot. Emile elvétette a
lépést, amikor felfigyelt a nőre. Hunt nem hibáztatta.
Bryce átkarolta a barátnőjét, és így szólt:
– Nagyon szépen köszönöm!
Fury elhúzódott, és úgy nézett végig Emile-en, mintha valami
különösen visszataszító bogár lenne.
– Nem sok hús van rajta.
Bryce belekönyökölt.
– Akkor vegyél neki valami finomat az úton!
–  Valami finomat? – kérdezett vissza Fury, miközben
kinyitotta a hátsó ajtót.
–  Tudod – felelte Bryce gúnyosan –, gyorskaját, ami a
testünket nem igazán táplálja, a lelkünket viszont annál inkább.
Hogy lehet ennyire… nagy a szája azok után, amit művelt?
Rengetegen meggyilkolták volna ezért. Ha nem Cormac, akkor a
Folyókirálynő, az Ophion, az Ünő…
Fury kuncogva a fejét csóválta, de azért intett a fiúnak.
– Szállj be!
Emile nem mozdult.
Fury vadul rámosolyodott.
 –  Túl alacsony vagy, előre nem ülhetsz. Be kell tartanunk a
légzsákok biztonsági előírásait.
– Nem akarod, hogy a rádiót piszkálja – motyogta Bryce.
Fury nem tagadta a dolgot, Emile pedig szótlanul bemászott a
hátsó ülésre. Nem volt nála táska, semmiféle személyes holmi.
Hunt emlékezett rá, milyen érzés. Az anyja halála után
odaveszett a gyerekkora, annak minden kényelmével együtt,
nem maradt semmilyen nyoma, emlékeztetője, ahogy az
anyjának sem, aki lefekvéskor mindig énekelt neki. Émelygés
tört rá.
–  Ne hagyd, hogy Fury parancsolgasson neked! – szólt oda a
srácnak.
Emile tágra nyílt szemmel, könyörgőn nézett fel Huntra. Az
istenekre, hogyan felejthették el mindannyian, hogy gyerek
még? Egyedül Bryce tartotta ezt szem előtt.
Shahar sosem tett volna ilyesmit, sosem vállalt volna ekkora
kockázatot olyasvalakiért, aki az égvilágon semmiféle hasznot
nem hajtott számára. Bryce viszont… Hunt önkéntelenül is
közelebb lépett hozzá. Néma bocsánatkérésként végigsimított
rajta a szárnyával.
Bryce elhúzódott tőle. Hunt nem csodálkozott. Seggfejként
viselkedett.
– Megvan a cím? – kérdezte Bryce Furytől.
–  Igen. Nyolc óra, és odaérünk. Hét, ha nem állunk meg
valami finomért.
– Gyerek még. Szüksége van valami kajára – szólt közbe Hunt.
Fury nem törődött vele, megkerülte a kocsit, és bemászott a
volán mögé. Két pisztolyt erősített a combjára. Hunt úgy
sejtette, van még pár lőfegyver a kesztyű- és a csomagtartóban.
Meg persze ott van még az a vanírerő, ami Fury Axtarrá tette őt.
–  Szerencséd, hogy ennyire szeretlek, Quinlan. És hogy
Juniper azt akarta, mielőbb juttassam ki ezt a gyereket innen.
Hunt felfigyelt rá, hogy Bryce nagyot nyel, de a lány csak
felemelte a kezét búcsúzóul. Aztán odalépett a továbbra is
nyitva lévő hátsó ajtóhoz, és így szólt Emile-hez:
– Többé nem Emile Renastnek hívnak, oké?
A fiú képére pánik ült ki. Bryce megérintette az arcát, mintha
képtelen lett volna visszafogni magát. Hunt haragja ezzel
teljességgel szertefoszlott.
–  A dokumentumok már elkészültek – magyarázta Bryce. –
Születési anyakönyvi kivonat, örökbefogadási nyilatkozat…
– Örökbefogadás? – krákogta Emile.
Bryce díjnyertes vigyort villantott a fiúra.
–  Most már a Quinlan-Silago klánhoz tartozol. Dilisek
vagyunk, de nagyon szeretjük egymást. Mondd meg Randallnek,
hogy süssön neked csokis croissant-t vasárnaponként!
Hunt szóhoz sem jutott. Bryce nem csak otthont talált ennek
az elveszett fiúnak. Új családot is kerített neki. A saját családját.
Fájdalmasan elszorult a torka, szúrt a szeme. Bryce puszit
nyomott Emile arcára, becsukta az ajtót, és megpaskolta a kocsi
tetejét. Fury kilőtt a macskaköves úton, éles bal kanyart vett,
aztán már ott sem voltak.
Bryce lassan visszafordult Hunthoz.
– A szüleidhez küldöd – mondta Hunt halkan.
 A lány pillantása jegessé vált.
– Mióta is van szükségem a jóváhagyásodra?
– Urd szerelmére, nem ezért haragudtam!
–  Nem érdekel, hogy haragszol – vágta rá Bryce, a fénye fel-
felvillant. – Attól még, hogy dugunk, nem tartozom neked
beszámolási kötelezettséggel.
– Szerintem dugásnál azért többről van szó.
Bryce felhúzta magát ennek hallatán, mire Hunt dühe is
fellángolt. De aztán eszébe jutott, hol vannak épp – a
Viperakirálynő főhadiszállása előtt. Ahol bárki megláthatja
őket. Vagy beléjük köthet.
–  Mennem kell dolgozni – préselte ki magából a szavakat
Bryce.
– Jól van. Nekem is.
– Jól van.
Bryce nem várt tovább, azonnal elindult.
Hunt megdörgölte a szemét, aztán a levegőbe röppent.
Tisztában volt vele, hogy a Húspiac útvesztőjében kanyargó
Bryce tudja, követi őt. Csak akkor indult meg a KÜN felé, amikor
a lány átvágott a Matróna utcán, és átért a biztonságosnak
számító Óvárosba.
Bryce nem nézett fel. Egyetlenegyszer sem.
 
 
–  Tíz perc múlva mennem kell a levéltárba – mondta Bryce a
bátyjának, amikor az egy órával később betessékelte a házába. –
Már így is rohadtul el vagyok maradva a munkával.
 A hosszú séta alatt végig Hunt miatt füstölgött, és próbálta
feldolgozni mindazt, ami Emile-lel és a Viperakirálynővel
történt. Imádkozott, hogy Fury ne rémissze halálra a fiút,
mielőtt elérnek a szülei nidarosi otthonába. És azon merengett,
vajon túlreagálta-e egy kicsit, hogy Hunt így megharagudott rá,
amiért nem számolt be neki mindenről.
Bryce épp befordult a levéltár utcájába, amikor Ruhn felhívta,
és ködösen csak annyit mondott, hogy azonnal menjen át hozzá.
Gyorsan írt a főnökének, hogy megcsúsztak a rendelőben,
ahová időpontja volt ma reggelre, és átrohant a bátyjához.
Lehajította a táskáját a bejárati ajtó mellé.
– Kérlek, magyarázd meg, mi olyan fontos, hogy azonnal… Ó!
Azt feltételezte, hogy Ithanről van szó, esetleg Declan bukkant
rá valamire. Ezért rohant ide az Öt Rózsából a hülye magas
sarkújában, a hőségben, hiába szakadt róla a víz.
Nem számított rá, hogy egy gyönyörű, takaróba csavart nőt
talál a folyosón, aki csapdába esett állatként álldogál a fal
mellett. Karmazsinvörös szemét figyelmeztetően összehúzta.
Bryce a fal mellett álló nőre mosolygott.
–  Ööö… szia! Minden… rendben? – Majd azt sziszegte
Ruhnnak a válla felett: – Hol vannak a ruhái?
– Nem hajlandó felvenni őket – sziszegte vissza Ruhn. – Hidd
el, Dec megpróbálta rávenni, hogy öltözzön fel.
A lépcső mellett heverő érintetlen ruhakupacra mutatott.
A nő tetőtől talpig végigmérte Bryce-t.
– Te is ott voltál a misztikusoknál. Csillagfénnyel ragyogtál.
Bryce visszanézett rá. Nem a misztikusnő volt az, de…
Körbenézett, Ithant kereste. A farkas bűntudatos képpel ült a
kanapén. Három tűzszellem lebegett a fejénél.
Bryce úgy érezte, sav marja az ereit.
A gömbölyded tűzszellem elterült Ithan térdén, sugárzó
arckifejezéssel nézett Bryce-ra. Lehabah emléke vakító,
perzselő tűzzel elevenedett meg.
–  Szóval, előfordulhat, hogy Ithan annyira felcseszte magát,
amikor visszament a Csillagászhoz, és rájött, hogy az egyik
misztikus farkas – magyarázta Ruhn –, hogy meggondolatlanul
elvett valamit, amit nem lett volna szabad, aztán ezek az idióták
kiszabadították Rithit, Sasát, Malanát és Ariadnet a gyűrűkből…
Bryce a falnál álló nő felé pördült.
– Te is az egyik gyűrűben voltál?
A vörös szempár ismét felizzott.
– Igen.
Bryce ekkor Ithanhez fordult:
– Miért mentél vissza?
–  Biztosra akartam menni Connorral kapcsolatban – felelte
Ithan.
Bryce kihallotta a hangjából a vádat – hogy őt nem aggasztja
annyira ez az ügy, mint Ithant. Ruhnnak is feltűnt a dolog,
megfeszült mellette.
Bryce nagyot nyelt.
– És… jól van?
Ithan a hajába túrt.
– Nem tudom. De ki kell derítenem.
Bryce komoran bólintott, majd a nappaliban tartózkodó
három tűzszellemhez fordult. Nagy nehezen felszegte az állát,
és enyhén remegő hangon azt kérdezte:
– Ismertek egy Lehabah nevű tűzszellemet?
–  Nem – felelte a teltkarcsú tűzszellem, Malana. Annyira
hasonlított Lelére, hogy Bryce alig tudott a szemébe nézni. –
Melyik klánhoz tartozik?
Bryce reszketegen beszívta a levegőt. A fiúk hallgattak.
–  Lehabah azt állította, hogy Ranthia Drahl, a Zsarátkirálynő
leszármazottja.
Az egyik karcsú tűzszellem – talán Rithi? – vörösen izzott.
– Ranthia örököse?
Bryce karján végigfutott a hideg.
– Ezt mondta.
– A tűzszellemek nem hazudnak a vérvonalukról – jelentette
ki a harmadik tűzszellem, nyilván Sasa. – Honnan ismered?
–  Ismertem – pontosított Bryce. – Három hónapja meghalt.
Feláldozta magát, hogy megmentsen engem.
A három tűzszellem Bryce-hoz lebegett.
– A Drahl-vérvonal leszármazottai rég szétszéledtek – mondta
Sasa szomorúan. – Nem tudjuk, hányan maradtak. Az, hogy
akár csak egyet is elvesztettünk közülük… – Fejet hajtott, a tüze
halványsárgára színeződött.
A folyosón álló sárkány így szólt Bryce-hoz:
– Ez a tűzszellem a barátod volt.
Bryce a nőhöz fordult.
–  Igen. – A francba, hogy elszorult a torka! A három
tűzszellemre nézett. – Felszabadítottam Lehabah-t, mielőtt
meghalt. Ez volt… – Alig tudta kipréselni magából a szavakat. –
Ez volt az első és utolsó szabad tette, úgy döntött, hogy
megment engem. Nem ismerek nála bátrabbat.
Malana Bryce-hoz lebegett, meleg, izzó kezét az arcához
érintette.
– Az ő tiszteletére a népünk szövetségesének tekintünk.
Bryce felfigyelt a rabszolga-tetoválásra Malana csuklóján. A
két másik tűzszellemen is ugyanolyan billog díszelgett.
Lassan Ithanhez fordult.
– Örülök, hogy elloptad őket attól a bizarr vénembertől.
– Így éreztem helyesnek.
Bryce mellkasában ellágyult valami, és elfojtotta a késztetést,
hogy megölelje a régi barátját, hogy elsírja magát, amiért ismét
felbukkant a régen megismert fiú. Helyette inkább Ruhnra
nézett.
–  Meg lehet oldani valahogy ezt a helyzetet, flancos herceg
uram?
– Marc már rajta van a témán – emelte fel Declan a telefonját.
– Azt feltételezi, hogy ti ketten felhasználhatjátok a nemesi
rangotokat, és vagy rekvirálhatjátok őket a királyi család
nevében, vagy rávehetitek a Csillagászt, hogy fogadjon el
fizetséget ahelyett, hogy vádat emelne.
– Fizetséget? – bukott ki Bryce-ból.
– Nyugi! – vigyorgott rá Flynn. – Van pénzünk, hercegnő.
– Igen, láttam, milyen puccos házban éltél apucival – vágta rá
Bryce, mire Flynn a homlokát ráncolta, a tűzszellemek meg
úúúúú-ztak.
 Bryce elfojtotta a mosolyát, és felvont szemöldökkel Ruhnra
nézett. Egy barátságot már szétcseszett azzal, hogy a rangját
használta, de most… Lehabah-ért megteszi.
– Benne vagy, kiválasztott? – kérdezte.
Ruhn szája felfelé görbült.
– Naná, csillagfényű!
Bryce legyintett, és teljesen a folyosón álló sárkány felé
fordult.
– Gondolom, te… sokba kerülsz.
–  Többe, mint amennyit egy herceg és egy hercegnő
megengedhet magának – felelte a sárkány némileg keserűen. –
A Csillagász ajándékba kapott egy arkangyaltól.
–  Micsoda információval szolgálhatott neki a Csillagász! –
motyogta Flynn.
–  Bizony – felelte a sárkány semmitmondóan. Szénfeketévé
hűlt a szeme. A gondolat, hogy a Csillagász markában hagyják,
hogy vissza kell mennie abba a picike gyűrűbe a férfi vén,
mocskos ujjára…
–  Ha Marcnak igaza van, és tényleg rekvirálhatunk titeket
királyi ügyek miatt, akkor Ruhnnal kitalálunk valamit, amiért
nagyon szükségünk van rád.
– Miért segítenétek rajtam? – kérdezte a sárkány.
Bryce megérintette a csuklóját.
–  A párom is rabszolga volt. Többé képtelen vagyok
félrenézni. Senkinek sem lenne szabad.
És mivel egy elveszett léleknek már segítettek ma, miért ne
segítenének még néhánynak?
 – Ki a párod? – kérdezte a sárkány.
– Álljon meg a menet! – szólt közbe Flynn. – Egy párt alkottok?
Mármint konkrétan egy párt?
– Konkrétan egy párt – felelte Ruhn.
– Az Őszkirály tudja? – kérdezte Declan.
Bryce esküdni mert volna, hogy Ruhn a telefonját nyomkodó
Ithanre pillant, mielőtt így szólt:
– Maradjunk annyiban, hogy tegnap este vált hivatalossá.
Flynn füttyentett.
Bryce a szemét forgatta, majd ismét a sárkányhoz fordult.
– Hunt Athalarnak hívják.
A sárkány szemében a felismerés fénye gyúlt.
– Orion Athalar?
– Ő bizony – felelte Bryce. – Ismered?
A sárkány vékony vonallá préselte az ajkát.
– Csak hírből.
–  Ó! – Bryce kissé esetlenül azt kérdezte: – Hogy hívnak? Te
vagy Ariadne?
– Igen.
– Ari a beceneve – szúrta közbe Flynn.
– Véletlenül sem! – csattant fel a sárkány.
Bryce szájszéle megrezzent.
– Hát, Ariadne, számolj vele, hogy ezek az idióták óránként fel
fogják cseszni valamivel az agyad! De azért ne égesd porig a
házat! – A sárkányra kacsintott. – Flynnt viszont egész
nyugodtan megperzselheted, ha idegesít.
Flynn bemutatott neki, Bryce pedig az ajtó felé fordult –
csakhogy szembetalálta magát a három tűzszellemmel.
–  El kellene mesélned a királynőnknek, milyen bátran
viselkedett Lehabah – szólalt meg Sasa. – Irithys ugyan nem
Ranthia leszármazottja, de hálás lenne, ha beszámolnál neki a
történtekről.
– Elég sok a dolgom – mondta Bryce gyorsan. – Mennem kell
dolgozni.
De ekkor Malana így szólt a testvéréhez:
–  Ahhoz előbb meg kellene keresni Irithyst. – Bryce-hoz
fordulva magyarázatba fogott: – Mielőtt sok-sok éve
bekerültünk a gyűrűkbe, azt hallottuk, hogy eladták az egyik
Aszternek. De talán neked megengednék, hogy beszélj vele.
–  Miért kellene beszélnem vele? – kérdezte Bryce, miközben
továbbindult az ajtó felé. Magán érezte Ariadne vesébe látó
pillantását.
– Mert a hercegnőknek szövetségesekre van szüksége – felelte
Rithi.
Bryce megtorpant, és felsóhajtott.
–  Mindenképpen innom kell majd valamit munka után –
mondta, aztán a füléhez emelt telefonnal kilépett a házból.
– Mi van? – vakkantotta Jesiba köszönés helyett.
–  A Csillagász. Ismered? – Bryce-nak halvány fogalma sem
volt róla, milyen lény lehet az idős férfi, de… olyannak tűnt,
mint aki a Láng és árny házához tartozik.
A varázslónő hosszan hallgatott, mielőtt azt kérdezte:
– Miért?
– Szeretnék elintézni valamit.
 Jesiba halkan felnevetett.
– Te loptad el a gyűrűit?
Talán van valami varázslóknak fenntartott, online támogatói
csoportjuk.
– Mondjuk, hogy egy barátom tette.
–  És most mit is akarsz egész pontosan? A pénzemet, hogy
legyen miből kifizetni őket?
–  Azt akarom, hogy győzd meg, fogadja el a pénzt, amit a
barátaim fizetnek majd értük.
– Az egyik gyűrű felbecsülhetetlen értékű.
– Igen, a sárkány. Ariadne.
– Így hívja magát? – Jesiba halkan felnevetett. – Elképesztő!
– Ismered?
– Hallottam róla.
Bryce átkelt egy nyüzsgő kereszteződésen, és leszegte a fejét,
amikor észrevette, hogy egy turista túl hosszan bámulja.
Legalább rémfarkasok nem portyáztak az utcákon.
– Szóval? Segítesz, vagy nem?
Jesiba felmordult.
– Felhívom. De nem ígérek semmit.
– Mit fogsz mondani?
– Hogy tartozik nekem. – Veszedelmesen csendültek a szavak.
– És most már te is.
– Húzz sorszámot! – felelte Bryce, és letette a telefont.
Megkönnyebbült, hogy nem kell felhasználnia a hercegnői
rangját. Mire elérte a kis irodáját a levéltárban, már alig várta,
hogy beüljön a légkondi alá, és hátradőlhessen a székében.
Fontolgatta, hogy ír egy üzenetet Huntnak, ki akarta deríteni,
vajon haragszik-e még rá. De minden egyes terve feledésbe
merült, amikor meglátta az asztalán heverő borítékot.
A sárkánytűz elemzését tartalmazta, több mint ötezer éve
írták. Olyan nyelven, amit Bryce nem ismert, de csatolták a
fordítást is. Sok sikert! – firkantotta Jesiba a lap tetejére.
Hát, most már Bryce is tudta, miért zárta a Csillagász gyűrűbe
Ariadnet. Nem a fényéért, hanem a védelemért, amit biztosított.
A sárkánytűz számos hasznos tulajdonsággal bír, írta a réges-
régen élt tudós, egyike azon kevés anyagnak, amely bizonyítottan
képes megsebesíteni Hél hercegeit. Még a Verem hercegének
vaskos bőrét is meg tudja perzselni.
Igen, Ariadne tényleg értékes. És ha Apollion épp összehívja a
seregét… Bryce-nak esze ágában sem volt hagyni, hogy a
Csillagász ismét megkaparintsa a sárkányt.
 51.

Hunt tudta, hogy ostobaság volt azt hinnie, ez az egész véget ér,
amint megtalálják Emile-t, amint a fiú biztonságba kerül. Bryce
szemlátomást nem akarta elengedni a témát. Persze hogy nem,
hiszen Danika is érintett volt.
De Hunt mindezt félresöpörte. Most más feladatok álltak
előtte.
Először is, találkoznia kell Celestinával. Megjelenni, eljátszani,
hogy minden a legnagyobb rendben. Kideríteni, szólt-e akár
egyetlen szót is az Ünő az arkangyalnak. Isaiah-val egy óra
múlva találkozik, úgyhogy bőven lesz rá ideje.
Ahogy arra is, hogy Bryce miatt fortyogjon, amiatt, hogy az
orruknál fogva vezette őket. Bár segített Emile-en, eltitkolta
Hunt elől a terveit. A terveit, amelyek megvalósítása életekbe
került. És igen, Bryce tud vigyázni magára, de…
Hunt azt hitte, egy csapatot alkotnak.
Ezt is ostobaság volt elhinnie.
Csillapította vadul keringő vérét, és amikor már biztos volt
benne, hogy a villámai nem fognak kitörni, bekopogott a
kormányzó ajtaján.
Celestina mosolyogva fogadta, ami jó jelnek tűnt. Sem
Ephraim, sem a többiek nem voltak vele. Az arkangyal mosolya
kiszélesedett, ahogy Hunt belépett.
– Gratulálok! – mondta kedvesen.
Hunt oldalra billentette a fejét.
– Mégis mihez?
Celestina Hunt felé intett.
–  Az illatod alapján úgy sejtem, hogy Bryce-szal immár egy
párt alkottok.
Huntnak fogalma sem volt, hogy ennyire egyértelmű lesz,
lefeküdtek egymással. A jelek szerint a kettejük közötti kötelék
tényleg jelentkezett biológiai szinten is.
–  Hát… ööö… Igen. Azóta, hogy a szüleinél töltöttük az
éjszakát.
Aztán egymás torkának estek. És nem a jó értelemben.
– Szóval jól alakult a szülők meglátogatása.
– Volt egy pillanat, amikor azt hittem, az anyja kiherél, de ha
sikerül a naplabdára terelni a szót, kebelbarátnak tekintheted
Embert.
Így igaz, de ezt hónapokkal ezelőtt tanulta meg. Egy része
teljesen elszörnyedt, hogy ilyen pofátlanul hazudnia kell
Celestina kérdésére.
Az arkangyal vidáman felnevetett. A hangjában nem csendült
sem óvatosság, sem elégedetlenség, semmi sem jelezte, hogy
tisztában lenne az igazsággal.
– Helyes. Örülök a boldogságodnak. Mindkettőtökének.
 – Köszönjük – felelte Hunt. Hogy elejét vegye a gyanakvásnak,
hozzátette: – Ruhn és Cormac herceg is velünk jött. Egy kicsit…
kínossá tette a helyzetet.
– Mert Cormac elméletileg Bryce jegyese? – kérdezte Celestina
savanyúan.
Hunt felhorkant.
– Azért is, de főleg az volt a gond, hogy Ember… nincs odáig a
tündérekért. Ruhnt ő maga hívta, mert már évek óta nem látta,
de azért néha elég sok volt a feszültség.
– Hallottam, mi történt közte és az Őszkirály között. Sajnálom,
hogy még mindig kísérti.
– Én is – felelte Hunt. – Történt bármi, amíg odavoltam?
– Csak a nap-éj egyenlőségi ünnepség előkészületei zajlottak.
Hunt felnevetett.
– Izgalmas volt, mi?
– Elképesztően – felelte Celestina, aztán észbe kaphatott, mert
hozzátette: – Természetesen ez egy örömteli esemény, úgyhogy
nem teljesen teher.
– Nyilván.
Az ablakon át beömlő napfény ragyogóvá varázsolta az
arkangyal fehér szárnyát.
–  Baxian talán be tud számolni valami érdekesebbről. Szinte
egész tegnap odavolt.
Hunt csak a kiképzésének köszönhette, hogy képes volt
fapofával azt felelni:
–  Nemsokára találkozom Isaiah-val, de utána ránézek
Baxianre is.
 Egyik hazugság követte a másikat.
És az Ünőnek egyetlen szavába kerül, hogy… Hunt elfojtotta
felsistergő erejét.
Baxian azt állította ugyan, hogy szimpatizál a lázadókkal, és
segített is nekik valamennyit, amivel elnyerte valamelyest a
bizalmukat, de… ostobaság lenne rábízniuk magukat.
– Mi a baj? – kérdezte Celestina, aggodalmasan összevonva a
szemöldökét.
Hunt megrázta a fejét.
– Semmi. – Összekulcsolta a kezét a háta mögött, és mintha mi
sem történt volna, azt kérdezte: – Van valami feladatom a mai
napra?
 
 
Öt perccel később egy rakás papírral a karjában lépett ki az
arkangyal irodájából, az előzetes jelentések az Északi Résnél
felfedezett démoni aktivitást taglalták. Celestina szerette volna,
ha Hunt szakértőként véleményezi a lefülelt démonokat, és
elemzést is kért arról, hogy a fajták és a felbukkanásuk
gyakorisága alapján tervez-e valamit Hél.
A válasz határozott igen, de Hunt kénytelen lesz elhúzni
valahogy ezt a feladatot, hogy időt nyerjen. Hogy el tudja
dönteni, mennyit meséljen az arkangyalnak Hélről.
Apollion igazat mondott – Hunttal, Bryce-szal és az erejükkel
kapcsolatban. És ha a Verem hercege ebben őszinte volt, akkor
mi másban adhatnak még a szavára? Valami kezdetét vette
Hélben. Hunt gyomra görcsbe rándult a gondolattól.
 De még vár rá egy elvégzendő feladat, mielőtt beleveti magát
mindebbe. Tíz perc alatt levadászta az Ünőt, a kaszárnyabéli
fürdőben talált rá, megdöbbentő volt, de épp vörös
szájceruzával húzta ki az ajkát. Hunt azt feltételezte, neki nem
kell kikennie magát. Valamiért azt hitte, az Ünő frizurája és
sminkje alapból mindig tökéletes.
–  Hunter! – búgta az Ünő anélkül, hogy egyetlen pillanatra
levette volna a szemét a saját tükörképéről.
Kettesben voltak.
– Ne hívj így!
– Sosem szeretted a Sandrieltől kapott becenevet.
– Nem volt kedvem csatlakozni a kis klubjához.
Az Ünő biztos kézzel rajzolta tovább a vonalat a
szájceruzával.
– Minek köszönhetem a megtiszteltetést?
Hunt a fürdő ajtajának dőlt, elállta a kijáratot. Az Ünő
feketével kihúzott szemének pillantása felé siklott.
– Mit lépsz a tegnap történtek után? – kérdezte Hunt.
Az Ünő lehúzta a rúzs kupakját, és elkezdte feltölteni a precíz
vonalak közötti részt.
–  Ha arra célzol, hogy a zuhany alatt dugtam Polluxszal,
akkor sajnálattal közlöm, hogy nem fogok bocsánatot kérni
Naomi Boreastól, amiért nyitva hagytuk a zuhanyfülke ajtaját.
Csak hogy tudd, felajánlottam neki, hogy csatlakozhat hozzánk.
– Nem erre gondoltam.
Az Ünő áttért a felső ajkára.
– Akkor világosíts fel!
 Hunt rámeredt. Az Ünő látta őt. Beszélt hozzá,
mindannyiukhoz, amíg a vízben voltak. Huntnak teljesen
elmentek otthonról, készen állt arra, hogy lemészárolja a nőt. A
párja érintésére, testére volt szüksége, hogy képes legyen
lenyugodni utána.
– Valamiféle macska-egér játékot játszol? – mordult fel.
Az Ünő letette az arany rúzst a pultra, és megfordult.
Gyönyörű és hűvös volt, akár Luna egy szobra.
– Te vagy a vadász. Szerinted?
Ez a nő meggyilkolta Sofie Renastet. Vízbe fojtotta. És rajta
kívül még sokakat megkínzott, az ezüst nyakékje gyakorlatilag a
holtak nevét sorolta.
Hunt nem felelt. Az Ünő végigmérte magát a tükörben,
bedugott egy kósza tincset elegáns kontyába. Aztán megindult
Hunt, az ajtó felé. Hunt némán félrelépett. Az Ünő kifelé menet
így szólt:
–  Talán felhagysz a locsogással, ha meglátod, mit csinált a
Hárpia az Angyalok kapujánál. Rendkívüli látvány.
Tíz perccel később Hunt számára kiderült, mire célzott a nő.
A KÜN szívében álló kristálykapu haloványnak tetszett a
délelőtti fényben, de nem számított, nem nézte senki. Az
összegyűlt tömeg az előtte, arccal a földön heverő két alakról
készített képeket, róluk pusmogtak.
Hunt jó ideje nem látott már senkit, akit vérsaskínzásnak
vetettek alá.
A holttestek fekete, besurranásra tervezett ruhát viseltek –
legalábbis a cafatok alapján. Lázadók voltak. Vörös
karszalagjukon az Ophion jele díszelgett, felette az Esthajnal
egység lenyugvó napja.
A kapu terének másik oldalán valaki elhányta magát, majd
halkan zokogva elrohant.
A Hárpia a hátukon látott munkához. Előszedte a késeit,
átvágta a bordákat, mindegyiket elválasztotta a gerinctől. Aztán
benyúlt a résen a mellkasüregbe, és kirántotta a tüdejüket.
Véres szárnyat rajzolt vele a hátukra.
Hunt tudta, hogy az áldozatok ekkor még életben voltak.
Üvöltöttek.
Ephraim hozta őket a városba. Erre számíthatnak az Ünőtől,
az Aszterektől ők ketten is Bryce-szal. Nem fogják keresztre
feszíteni őket. Annál sokkal kreatívabbak lesznek.
A Hárpia vajon csak az Ophionnak vagy egész Valbarának
üzent a vérsasokkal?
Celestina hagyta, hogy mindez megtörténjen itt. Hagyta, hogy
a Hárpia ezt művelje, aztán itt hagyja a holttesteket,
közszemlére téve őket. Még csak nem is említette reggel, amikor
találkoztak. Azért, mert egyetért ezekkel a módszerekkel, vagy
mert nem volt más választása?
Hunt megpróbált nyelni egyet, de teljesen kiszáradt a szája.
Ekkorra már kezdtek felfigyelni rá. Az Umbra Mortis, suttogták.
Mintha segített volna a Hárpiának elkövetni ezt a szörnyűséget.
Hunt visszanyelte a válaszát. Lehet, hogy mindketten egy
triarii tagjai vagyunk, de én sosem válnék ilyen szörnyeteggé.
Úgysem hittek volna neki.
 
  
Kibaszott különös nap állt Ruhn mögött, de amikor Athalar
felhívta, végre megkönnyebbülten felsóhajthatott. Minden
rendben, mondta az angyal, és ez a két szó – még ha csak egy
kicsit is, de – azonnal enyhítette Ruhn kimerültségét és
rettegését. Nem mesélt Athalarnak a tűzszellemekről és a
sárkányról. Hagyta, hadd avassa be Bryce ebbe a titokba a
párját. Abban sem volt biztos, hogy a misztikusokról mesélt már
neki.
Ruhn az ajakpiercingjével játszadozva visszasétált a
nappaliba, ahol Flynn épp a tűzszellemekkel flörtölt, Dec pedig
arról faggatta őket, milyen volt az életük a gyűrűbe zárva. A
sárkány a lépcsőn ült, de Ruhn nem foglalkozott vele, hiába
sarkallta erre minden egyes ösztöne. Ithan felvonta a
szemöldökét, ahogy Ruhn belépett.
– Minden oké – mondta a fiúknak, akik ennek hallatán mind
motyogva hálát adtak az isteneknek.
Ezután a sárkányhoz fordult, megacélozta magát, de
félbeszakította a csengő.
Összevont szemöldökkel, a nadrágja derekának hátuljába
dugott fegyverhez kapva sietett a bejárati ajtóhoz. Kellemes,
ismerős női illat csapta meg, csak aztán döbbent rá, ki áll előtte
seprűvel a kezében.
Hypaxia Enador királynő haloványan elmosolyodott.
– Üdv, hercegem! Reméltem, hogy itt talállak.
 52.

Tharion épp a Folyókirálynőnek tett jelentés végére ért, a

farokúszója egy helyben tartotta őt a folyómélyi áramlatban. A
királynő folyami osztrigák között hevert, hosszú ujjait újra meg
újra végighúzta az élükön, a görbületeiken.
–  Tehát a nővérem hajóhada el tudja kerülni az Aszterek
omegahajóit.
Kavargott körülöttük a víz, Tharionnak csak nagy nehezen
sikerült a helyén maradnia, hevesen mozgatta a farkát.
– Csak hat hajóról van szó.
–  Hat, de mindegyik akkora, mint a Comitium. – A királynő
szeme megvillant a mélység félhomályában.
– Számít ez?
Tharion kénytelen volt mindenről beszámolni neki, mással
nem tudta magyarázni, hogy miért nem Pippa Spetsosszal, vagy
legalább Emile Renast tartózkodási helyét kiderítve tért vissza.
–  Hát nem kellene a nővéreknek mindent megosztaniuk
egymással? – A királynő végighúzta az ujját az egyik osztriga
recés élén, mire az kinyílt, felfedve a benne rejlő gyöngyöt. –
Gúnyolnak engem ezekkel a hajókkal. Azt sugallják, hogy nem
vagyok megbízható.
–  Senki sem célzott ilyesmire. – Tharion megfeszítette az
állkapcsát. – Úgy vélem, senki másnak sem árulták el.
– Ez a Sendes parancsnok téged mégis beavatott a titokba.
–  Homályosan fogalmazott, és csak azért árult el bármit is,
mert belebotlottunk a hajójába.
–  Megmentettek titeket. Hagyhatták volna, hogy
megfulladjatok, és akkor megőrizhették volna a titkaikat, mégis
a segítségetekre siettek. – Tharion ereiben megfagyott a vér. A
Folyókirálynő hagyta volna, hogy vízbe fulladjanak. – Mindent
tudni akarok ezekről a hajókról!
–  Kétlem, hogy könnyű lesz bármit is kideríteni –
figyelmeztette Tharion.
–  Ki tudja, lehet, hogy a nővérem ellenem akarja fordítani
őket.
Az óceánok felett uralkodik. Nem hiszem, hogy vágyna egy
nyavalyás kis folyóra. De Tharion csak annyit felelt:
– Nem úgy tűnt, mintha bárki ilyesmit tervezne.
– Most talán nem, de el tudom képzelni, hogy a későbbiekben
megtörténik.
Tharion inkább nem mondta ki, hogy paranoiásnak tartja a
királynőjét. Helyette a legjobb fegyverét vetette be:
megpróbálta elterelni a nő figyelmét.
– Keressem tovább Emile Renastet?
A Folyókirálynő végigmérte.
– Miért ne tennéd?
 Tharion igyekezett palástolni a megkönnyebbülését, hogy a
királynő belement a témaváltásba, pedig tudta, hogy
hamarosan úgyis visszatérnek majd az Óceánkirálynő hajóihoz.
–  Hiába pusztítottuk el a lőszereket és a mechaprototípust,
Pippa Spetsos nagy hatalomra tett szert, megváltozott az
ophionbeli helyzete. Ha elkapjuk, ha kihallgatjuk… Azt
kockáztatnánk vele, hogy az Ophion ellenségnek tekint majd
minket.
– Nem érdekel, minek tekint minket az Ophion. De jól van. – A
királynő a felszín felé intett. – Menj fel! Kerítsd elő másképpen a
fiút!
–  A kívánsága számomra parancs – felelte Tharion, és
meghajolt az áramlatban.
A királynő intett, hogy elmehet.
– Majd kimentelek a lányomnál.
– Hódolatom neki!
A királynő nem válaszolt, mire Tharion azonnal úszni kezdett
felfelé, az odafent nyíló világ felé.
Már épp felhúzta a ruháit, amiket a holderdei Folyami kapu
közelében, a rakpart egy résében hagyott, amikor
szárnyzizegést hallott a fenti sétányról. A kőszegély felett
Athalar állt összefont karral.
– Beszélnünk kell – szólalt meg az Umbra Mortis.
 
 
Ruhn a boszorkánykirálynőre meredt. A menyasszonyára.
Hypaxia Enador éppolyan gyönyörű volt, mint amilyenre
emlékezett: csodás, sötét haja lágy csigákban omlott le karcsú
derekáig, barna bőre úgy ragyogott, mintha holdfény
tündökölne alatta, hatalmas, sötét szeme túl sok mindenre
felfigyelt. Telt, vonzó ajka kedves mosolyra húzódott, ahogy
belépett az előszobába.
Megérintett egy csomót a seprűje fanyelén. Gyönyörű darab
volt, mindenhová felhőket, virágokat, csillagokat faragtak rá, és
az összes gallyat is kifaragták alul, amiket aztán arany fonállal
kötöttek össze. De amint a boszorkány megérintette azt a
bizonyos csomópontot, a seprű eltűnt.
Nem, nem is, csak összezsugorodott. Kthonát ábrázoló
aranybrossá vált, a földistennő épp gyermeket hordott a szíve
alatt. Hypaxia könnyű, kék köntösének a vállára tűzte a brosst,
és így szólt:
–  Kényelmes boszorkánymágia. Elég… nehézkes a városban
cipelni a seprűt. És túl sokan felfigyelnek rá. Főleg egy olyanra,
mint amilyen az enyém.
– Ez… rohadt menő – ismerte el Ruhn.
Hypaxia válaszolni akart, ám ekkor a lépcső aljában ücsörgő
sárkányra siklott a pillantása, és belefagyott a szó. Pislogott
egyet, majd visszanézett Ruhnra.
– A barátod?
– Igen – hazudta Ruhn, aztán már meg is jelent Flynn, Declan
és Ithan a tűzszellemekkel, hogy megbámulják a királynőt.
Ithan megköszörülte a torkát, nyilván a boszorkány
lenyűgöző szépsége késztethette erre. Ruhn is hasonlóképpen
viselkedett, amikor először látta őt. Aztán Hypaxia alig törődött
vele a csúcstalálkozón. Persze, később sokat segített a várost ért
támadás során. Hajlandó volt iderepülni, hogy megmentse a
lakosokat – és Bryce-t.
Ruhn észbe kapott, kihúzta magát. Hiszen herceg, és Hypaxiát
a rangjánál fogva megilleti a tisztelet. Mélyen meghajolt.
– Üdvözöllek, felség!
Flynn elvigyorodott, mire Ruhn kiegyenesedés közben
figyelmeztető pillantást vetett rá.
–  Hadd mutassam be a… társaimat. Tristan Flynn, lord
Hawthorne. – Flynn pimasz mozdulattal meghajolt, Ruhnt
gúnyolta vele. – Declan Emmet, szuperzseni.
Dec elvigyorodott, ő már jóval komolyabban hajolt meg.
Mindketten ott voltak a csúcstalálkozón, amikor Ruhn
hivatalosan is megismerkedett Hypaxiával – királynőként, nem
pedig gyógyboszorkányként, akinek korábban hitte –, de sosem
mutatták be őket a boszorkánynak.
–  Ithan Holstrom… farkas – folytatta Ruhn. Ithan egy Most
komolyan, seggfej? pillantást lövellt felé, de Ruhn már tovább is
lépett a tűzszellemekre és a sárkányra. – És… ööö… a
vendégeink.
Hypaxia újfent aggodalmas pillantást vetett a sárkányra.
Flynn előrelépett, átkarolta Hypaxia vállát.
–  Üdv! Beszélgessünk azokról az alkalmakról, amikor Ruhn
megpróbált beszélni veled a csúcstalálkozón, de nem törődtél
vele.
Declan nevetve Hypaxia másik oldalára lépett. A boszorkány
úgy vonta össze a szemöldökét, mintha a két férfi teljesen más
nyelven beszélt volna.
Jó alaposan szemügyre vette a házat, miközben a kanapéhoz
kísérték. Az undorító, sörben úszó házat. Solasra, hiszen ott egy
félig elszívott mámorgyökeres spangli a hamutartóban a
dohányzóasztalon, egy lépésre Hypaxiától!
Ruhn így szólt Ithanhez: Vidd innen azt a kibaszott
mámorgyökeret!
Ithan azonnal ugrott.
Ne most! Majd ha nem figyel!
Ithan naplabdajátékosi eleganciával váltott, nekidőlt a
kanapé ülőpárnáinak, miközben Hypaxia helyet foglalt Flynn és
Declan között. Ha egyetlen szóval kellett volna jellemezni a
királynőt, akkor a zavarodott lenne a legmegfelelőbb.
Teljességgel összezavarták.
Ruhn a nyakát dörgölve közelebb lépett a kanapéhoz.
– Szóval… ööö… Örülök, hogy újra látlak.
Hypaxia ajka bölcs, mindentudó mosolyra húzódott. Hél
kibaszott bugyraira, milyen csinos nő! De a hangja komoran
csendült, ahogy így szólt:
– Szeretnék váltani veled pár szót. Kettesben.
Ithan felállt, észrevétlen felkapta a mámorgyökeret az
asztalról.
– Tiétek a szoba. Felmegyünk.
Flynn szólásra nyitotta a száját, valószínűleg valami kínosat
akart mondani, de Ithan a vállánál fogva megragadta, talpra
rántotta, és a kezébe nyomta a mámorgyökeret. A tűzszellemek
felsorakoztak mögöttük, majd Declan is csatlakozott hozzájuk,
aztán már ott sem voltak. Ariadne is utánuk ment. Ruhn biztos
volt benne, hogy megpróbálnak majd hallgatózni.
Leült a foltos, bűzlő kanapéra, és elfojtotta a fintorát, ahogy
Hypaxia megigazította kék köntöse redőit.
– Szóval… hogy vagy?
Hypaxia oldalra döntötte a fejét. Most nem viselte
hamvasszeder-koronáját, mégis minden egyes vonásából
kecsesség, nyugalom és törődés áradt. Olyan ötven évvel volt
fiatalabb Ruhnnál, mégis kölyöknek érezte magát mellette.
Tudott róla vajon, hogy a vőlegénye egy ilyen helyen, így él?
–  Szerettem volna szívességet kérni tőled. – Ruhn
megdermedt. Hypaxia így folytatta: – A néhány hét múlva
esedékes egyesülési szertartás miatt utaztam Lunathionba. A
boszorkányok nagykövetségén fogok megszállni, de… – A kezét
tördelte, ez volt a bizonytalanság legelső jele, amit Ruhn valaha
is látott tőle. – Arra gondoltam, talán ki tudnál jelölni mellém
egy kísérőt.
–  Miért? Mármint persze, természetesen, de… minden
rendben?
Hypaxia nem válaszolt.
– Mi van a boszorkányköröddel? – kérdezte Ruhn.
Nekik bármi áron meg kellene védeniük a királynőjüket.
Hypaxia lejjebb eresztette hosszú szempilláit.
–  Az anyám boszorkányköre volt. Az egyik utolsó kívánsága
az volt, hogy megörököljem, ne pedig a saját boszorkányaimat
válasszam ki.
– Szóval nem szereted őket?
 – Nem bízom bennük.
Ruhn elgondolkozott.
– Szeretnéd, ha kísérőt biztosítanék neked, aki megvéd téged
a saját boszorkánykörödtől?
Hypaxia szája megfeszült.
– Nyilván bolondnak tartasz.
– Azt hittem, a boszorkányok élnek-halnak a hűségért.
–  Ezeknek a boszorkányoknak a hűsége anyámmal együtt a
sírba szállt. Elszigetelve nőttem fel, távol a világtól, és egyben
tőlük is. Fogalmazzunk úgy, hogy szokatlan tanítóim voltak.
Még sosem beszéltek egymással ennyit.
– Milyen értelemben? – kérdezte Ruhn.
– Halottak voltak.
Ruhn gerincén végigfutott a hideg.
– Értem. Nekromancia, mi?
–  Az Enadorok fel tudják támasztani a halottakat, igen.
Anyám megidézett három ősi, bölcs szellemet, hogy tanítsanak.
Egyet a harci, fizikai kiképzésemre, egyet a matematikai és a
tudományos ismeretek átadására, egyet pedig a történelemre,
az olvasásra, a nyelvtanulásra. A mágikus kiképzésemről ő
maga gondoskodott, nagy hangsúlyt fektetve a gyógyító
mágiával kapcsolatos ismeretekre.
– És ez kiborította a boszorkánykörét?
–  Elidegenített bennünket egymástól. Egyedül a holtak
társaságát élvezhettem, míg felnőttem. Amikor anyám meghalt,
hirtelen ismeretlenek vettek körbe. Ők pedig olyan királynőt
kaptak, akinek a szokatlan oktatása aggasztotta őket. A
nekromanciája pedig főleg.
–  De hát te vagy az utolsó Enador! Mégis kire akarnának
lecserélni?
– A nővéremre.
Ruhn pislogott egyet.
– Az Ünőre?
–  Lidiának nincs semmiféle boszorkányképessége, ezért
ideális báb lenne. Ő viselné a koronát, de anyám tábornoka,
Morganthia uralkodna.
– Ez őrület!
–  Lidia az elsőszülött. A megszólalásig hasonlít anyámra. –
Tehát Hypaxia az apjának köszönhette a sötétebb színeit. – Már
gyerekkoromban is hallottam néha, hogy anyám
boszorkányköre arról beszél, talán… nem lett volna szabad
odaadni Lidiát az apja családjának.
– Miért?
–  Mert sokkal kellemesebbnek találják egy félig alakváltó,
mint egy félig nekromanta közelségét. Félnek a Láng és árny
házának a befolyásától, pedig egyedül a Föld és vér házának
tettem esküt. De Lidia teljes mértékben a Föld és vér házához
tartozik. Pontosan olyan, mint ők. Teljesen biztos vagyok benne,
hogy őszintén szerették anyámat, viszont más terveik voltak a
jövőre nézve, mint neki. Ez a vége felé elég egyértelművé vált.
– Miféle tervekről beszélsz?
– Jobb kapcsolatot akarnak ápolni az Aszterekkel. Még akkor
is, ha ezért fel kell áldozniuk a viszonylagos függetlenségünket.
– Ó!
 Ez bizony aknamezőnek bizonyulhat. Főleg azt elnézve, hogy
Ruhn miket művel mostanában az Ophion megsegítésére. Vagy
legalábbis művelt, ugyanis fogalma sem volt, hogy áll a helyzet
most, az Ídrán történtek után.
Hypaxia így folytatta:
–  A kedvességed miatt jöttem ide. Tudom, hogy bátor és
elszánt férfi vagy. Félek, hogy a boszorkányköröm
megpróbálkozik valamivel, amíg itt tartózkodom a kormányzók
ünnepsége miatt, főleg, hogy Lidia is itt van. A csúcstalálkozón
mellém álltak, de az elmúlt pár hónap elég feszültnek bizonyult.
–  És mivel hivatalosan jegyben járunk, senki sem venné a
bizalmatlanságod jelének, ha melléd állítanék valakit.
Védelmező, férfias baromságnak tűnne.
Hypaxia ajka megrezzent.
– Igen. Valami ilyesmiről van szó.
– Jól van. Persze.
A boszorkány nagyot nyelt, fejet hajtott.
– Köszönöm.
Ruhn nagy bátran megérintette a lány kezét, bársonyosan
sima volt a bőre.
– Megoldjuk. Ne aggódj!
Hypaxia megpaskolta a kezét, amolyan Köszönöm, barátom!
módon.
Ruhn megköszörülte a torkát, és felpillantott a plafonra – az
onnan érkező jellegzetes, aggasztó dübörgés irányába.
– Mivel szellemek neveltek, remélem, nem bánod, ha az őröd
is szokatlan lesz.
 Hypaxia felvonta a szemöldökét.
Ruhn elmosolyodott.
– Mit szólnál egy naplabdajátékoshoz?
 
 
Senki sem zavarta meg Thariont és Huntot, de rengetegen
megbámulták őket, miközben a holderdei gyönyörű vízi
kertben sétáltak. Száz szivárvány tündöklött körülöttük a
ködpárában. Tharion imádta a városnak ezt a részét, bár igaz,
ami igaz, leginkább az Óváros vadsága vonzotta.
–  Mi a helyzet? – kérdezte, amikor Athalar megtorpant egy
óriási szilfa alatt, aminek a levelei csillogtak a hatalmas,
osztrigahéjon heverő Ogenast mintázó szökőkút vízpermetétől.
Az angyal előhúzta a telefonját a harci ruhája egyik rejtett
zsebéből.
–  Találkoztam a kormányzóval. – Ujjai gyors táncot jártak a
készüléken, valószínűleg előhívta azt az információt, amit
közölni akart. Tharion felé nyújtotta a telefont. – Megkért, hogy
nézzem át a legfrissebb, nenai démoni aktivitásról szóló
jelentéseket. Szerettem volna megmutatni őket a Kék udvarnak.
Tharion elvette a telefont, és végignézte a fotókat.
– Találtál bármi érdekeset?
– Azt ott. Az a farok, ami épphogy csak látszik a fotón. – Hunt
merev arckifejezéssel a képre mutatott. – Az egy halálvadász.
Mintha még a csobogó szökőkút is elcsendesedett volna a név
hallatán.
– Az meg mi?
 –  A halálvadászok veszedelmes orgyilkosok, amiket maga a
Verem hercege hozott létre. Házi kedvencként tartja őket. –
Athalar szárnya megrezzent. Tényleg árnyék futott volna át a
nap előtt? – Csak egyszer kerültem szembe velük. Egy sebhelyet
hagytak a hátamon.
Ha az összetűzés még Athalaron is nyomot hagyott… Kthona
irgalmazzon!
– Szóval láttak egyet Nenában?
– Három napja.
– A rohadt életbe! Hová ment?
–  Fogalmam sincs. A jelentés szerint nem törték át Nena
határát. Szólj a népednek, hogy legyenek résen! Figyelmeztesd a
királynődet is!
– Úgy lesz. – Tharion a szeme sarkából az angyalra pillantott.
Felfigyelt rá, hogy nincs a közelükben kamera, ráadásul
kettesben vannak. – Van még valami hír? – kérdezte óvatosan.
– Talán – felelte Hunt.
– Sejtettem – vágta rá Tharion.
A démonokkal kapcsolatos figyelmeztetés igaznak tűnt, de
elég jó fedősztorit is biztosított.
– Tudom, hol van Emile – mondta Athalar halkan.
Tharion kis híján hátrahőkölt.
– Hol?
–  Nem mondhatom el. De biztonságban van. – Athalart nem
lágyította el a Holderdő szépsége, komor maradt. – Állítsd le a
keresést! Adj be valamit a királynődnek! Nem vadászhatsz
tovább a srácra.
 Tharion végigmérte az angyalt, a szürke szárnyán gyöngyöző
párát.
– És úgy gondolod, bölcs dolog volt elmondanod nekem, hogy
tudod, hol van?
Hunt vad vigyorral kivillantotta a fogait.
– Megkínzol az információért, Ketos?
– Átfutott a fejemen a gondolat.
Villámok siklottak végig Hunt homlokán, ahogy a szökőkutak,
a mindenütt jelen lévő víz felé mutatott.
– Nem a legjobb hely egy villámcsatához.
Tharion elkezdett fel-alá járkálni.
– A Folyókirálynő nem fogja feladni. Akarja a fiút.
–  Zsákutca. És csak az idődet pocsékolod vele. – Tharion
felvonta a szemöldökét, mire Hunt halkan így szólt: – Emile
Renastnek semmiféle mágiája nincs. A nővére abban a
reményben terjesztette el ezt a pletykát, hogy a hozzánk
hasonló arrogáns vanírok elég fontosnak gondolják majd a fiút,
és megvédik.
Kiült valami Athalar arcára, amit Tharion nem tudott hová
tenni. Fájdalom. Bánat. Szégyen?
– És ezt csak úgy higgyem el neked – mondta Tharion.
– Igen, azt javaslom.
Tharion ismerte ezt a hangnemet. Az Umbra Mortis
könyörtelen hangját.
–  Egyetlen személy van, aki miatt így felhúzod magad –
mondta Tharion gúnyosan, egyszerűen képtelen volt ellenállni
a kísértésnek. – A Hosszú Lábú is tudja, hol a kölyök, mi? –
Felnevetett. – Ő rendezte el a dolgot? Sejthettem volna. – A fejét
csóválva nevetett tovább. – És mi tart majd vissza attól, hogy őt
kikérdezzem?
– Nehéz bármit is megkérdezni Bryce-tól, ha a fejed már nincs
a nyakadon – felelte Hunt, a szeme erőszakos indulattal villant.
Tharion felemelte a kezét.
– Vettem a fenyegetést. – De az elméje nem nyugodott, egyre
csak forgatta mindazt, amit megtudott. – Tegyük fel, hogy
megbízom benned. Emile-nek tényleg semmiféle ereje nincs?
–  Egy csepp sem. Hiába egy viharmadár leszármazottja,
egyedül Sofie örökölte a képességet.
– Bassza meg! – A Folyókirálynő éktelen haragra fog gerjedni,
még akkor is, ha ő parancsolta meg Tharionnak, hogy töltsön
heteket ezzel a felesleges feladattal. Hél bugyraira, azért is rá
fog haragudni, hogy nem jött rá korábban az igazságra. – És az
információ?
–  Nem tud semmiről. – Hunt szemlátomást elgondolkozott,
majd hozzátette: – Azt megerősítette, hogy Danika és Sofie
kapcsolatban állt. De ennyi.
Tharion végigszántott nyirkos haján.
– Bassza meg! – szitkozódott újra, tovább járkálva.
Athalar behúzta a szárnyát.
– Mennyire fog megbüntetni ezért?
Tharion nagyot nyelt.
– Nagyon óvatosan kell majd beadagolnom neki.
– Még akkor is, ha egyáltalán nem a te hibád?
–  Kudarcnak fogja venni. A józan ész másodlagos,
mindenáron azt akarja érezni, hogy ő nyert.
– Őszintén sajnálom. – Az angyal oldalra hajtotta a fejét. – Van
bármi esély rá, hogy egyszerűen csak megfoszt a rangodtól, és
ennyivel vége is?
Tharion örömtelen nevetést hallatott.
–  Bár úgy lenne! De… – Elhallgatott, hirtelen eszébe jutott
valami. Végignézett a nap égette beton rakparton. – Ki mondta,
hogy ma kell megtudnia?
Athalar szájszéle felfelé görbült.
– Amennyire én tudom, csak a jelentések miatt találkoztunk.
Tharion megindult a város felé, a sürgés-forgástól máris
pezsegni kezdett a vére. Athalar felzárkózott mellé.
–  Napokba telhet, mire kiderül, hogy feleslegesen pazaroljuk
az időnket Emile-re. Hetekbe – mondta Tharion.
Az angyal rákacsintott.
– Akár hónapokba is, ha ügyesen játszod ki a lapjaidat.
Tharion elvigyorodott, izgatottság cikázott végig a csontjain,
ahogy ráfordultak a Holderdő fákkal szegélyezett utcáira.
Veszélyes játszma ugyan, de… Tharion hajlandó belemenni.
Kisajtolja belőle a szabadság összes pillanatát. Olyan gyakran
időzik idefent, amilyen gyakran csak szeretne, csak időről időre
vissza kell térnie a víz alá.
– Van valami ötleted, hol húzhatnám meg magam?
 53.

Ithan nem tartotta magát olyannak, aki folyton hallgatózik, de

néha nem tudott mit tenni, éles farkashallásával meghallott
bizonyos dolgokat, még akkor is, ha azok egy emelettel lejjebb
hangzottak el.
Ezúttal nagy, sőt, óriási horderejű dolgokat hallott.
Ha nincs a kiképzése meg az a sokévnyi edzés és meccs, akkor
biztosan elkezd fel-alá járkálni, amint Ruhn magyarázni kezdte,
hogy a boszorkánykirálynőnek kísérőre van szüksége a
városban. Igen, persze, megteszi, vigyáz rá, de…
–  Megszólalhatsz, Ithan Holstrom – mondta a lenyűgöző
szépségű boszorkány, félbeszakítva az immár döbbenten
pislogó Ruhnt.
Ithannek fogalma sem volt, hogy ennyire kiütközik rajta a
türelmetlensége.
Flynn és Declan odafent maradt a tűzszellemekkel és
Ariadnevel, csalódott hangokat hallattak, amikor Ruhn egyedül
Ithant hívta le a földszintre.
Ithan megköszörülte a torkát.
 –  Tud beszélni a holtakkal, ugye? Ön… nekromanta, igaz?
Sajnálom, véletlenül meghallottam. – Bocsánatkérő pillantást
lövellt Ruhn felé is. Hypaxia óvatos biccentésére tovább ütötte a
vasat: – Ha beleegyezem, hogy őrzöm önt, megtenné, hogy… –
Ithan megrázta a fejét. – Megpróbálna kapcsolatba lépni a
bátyámmal, Connorral?
Hypaxia egy hosszú pillanatig szótlanul meredt rá. Sötét
szeme mindent látott. Még annál is többet.
–  Érzem a felindulást a szívedben, Ithan. Nem pusztán azért
akarsz vele beszélni, mert hiányolod és fáj, hogy elveszítetted.
– Nem. Mármint, persze, őrülten hiányzik, de…
Ithan elhallgatott. Elmondhatnak neki mindent, amit Bryce
megtudott?
Ruhn megkímélte őt a döntéssel járó tehertől, így szólt:
– Tudod, mi történik a holtakkal azután, hogy már egy ideje a
Csontnegyedben tartózkodnak?
Hypaxia elsápadt.
– Hallottatok a másodfényről.
– Igen – felelte Ruhn. Megcsillant a fény az ajakpiercingjén. –
Ithan eléggé aggódik, hogy mi van most a bátyjával és az
Ördögfalkával, főleg azok után, hogy segítettek a húgomnak. Ha
van olyan képességed, aminek a segítségével ki tudnád deríteni,
mi történt Connor Holstrommal, vagy legalább tudnád őt
figyelmeztetni, még ha hiábavalóan is… Nagyra értékelnénk. De
Ithan természetesen örömmel kísér majd, bárhogy döntesz.
Ithan igyekezett leplezni valamelyest, hogy mennyire hálás.
Éveken keresztül élt abban a hitben, hogy Ruhn egy pöcs, főleg
azért, mert Bryce és Danika folyton szidta, de… Ez a férfi
beengedte őt a házába, rábízta a titkait, és nagyon úgy tűnt,
hogy segíteni akar neki. Vajon tudják a tündérek, milyen
szerencsések?
Hypaxia megfontoltan bólintott.
–  Létezik egy rituálé, amit elvégezhetek… De az őszi nap-éj
egyenlőségre van szükség hozzá.
– Amikor a világok közötti határvonal a lehető legvékonyabb
– mondta Ruhn.
– Igen. – Hypaxia bánatosan Ithanre mosolygott. – Részvétem
a bátyád elvesztése miatt. És azért is, amit meg kellett tudnod.
– Ön honnan tudja az igazat? – kérdezte Ithan.
– A holtaknak nem igazán áll érdekében hazudni.
Jég futott végig Ithan gerincén.
– Értem.
Megremegett felettük a csillár.
Ruhn megdörgölte az arcát, megmoccantak a tetoválások a
karján. Leeresztette a kezét, majd a boszorkánykirálynőre
nézett. A jövendőbelijére. Szerencsés fickó.
– Benne lennél, hogy egy sárkány is csatlakozzon hozzátok? –
kérdezte a herceg Hypaxiától.
– Az a sárkány? – Hypaxia a plafonra nézett.
–  Egy ügyvéd barátom azt mondta, királyi, hivatalos indokra
van szükségem ahhoz, hogy valaki más rabszolgáját
rekvirálhassam. Főleg egy ilyen fontos, erős rabszolgát. A
menyasszonyom védelménél nyomósabb ok nem létezik.
Hypaxia szája felfelé görbült, de sötét szemében
bizonytalanság gyúlt. Akkor már ketten voltak. A boszorkány
Ithanhez fordulva azt kérdezte:
– Mi a véleményed?
Ithan félmosollyal felelt, hízelgőnek találta, hogy a királynő
egyáltalán számításba vette őt.
–  Ha képes felvenni a kapcsolatot a bátyámmal a nap-éj
egyenlőségkor, akkor nem igazán számít, mi a véleményem.
–  Már hogy ne számítana! – felelte Hypaxia, és úgy tűnt,
őszintén így is gondolja.
Már csak pár hét van hátra a nap-éj egyenlőségig. Aztán újra
láthatja Connort. Még ha ezúttal valóban utoljára is.
Még ha csak azért is, hogy figyelmeztethesse valamire, pedig
nem biztos, hogy a bátyja sokra megy az információval.
 
 
Lehet, hogy Bryce szándékosan odázta el a hazamenetelt.
Egészen zárásig maradt a levéltárban, az egyik utolsóként lépett
ki az éj leszálltakor az épületből. Már lesétált a széles márvány
lépcsősoron, belélegezte a száraz, meleg éjszakai levegőt,
amikor észrevette Huntot.
Az egyik autónak dőlt a szűk utca másik oldalán, szárnyát
elegánsan behúzta. A munkából hazafelé sietők nagy ívben
kikerülték. Voltak, akik egyenesen átmentek az utca túloldalára,
csak elkerüljék.
Rajta volt a sapkája. Az a naplabdasapka, aminek Bryce nem
tudott ellenállni.
–  Quinlan! – Ellökte magát az autótól, és odasétált hozzá a
lépcső aljába.
Bryce felszegte az állát.
– Athalar.
Hunt halkan felnevetett.
– Hát így állunk?
– Mit akarsz?
Az elmúlt hónapokban többször is összekaptak, de ehhez
fogható, fontos dologról nem veszekedtek.
Hunt a Bryce mögött tornyosuló épület felé intett.
–  Utána kellene néznem valaminek a levéltárban. Nem
akartalak munkaidőben zavarni.
Bryce a csillagos ég alatt gyönyörűen kivilágított épület felé
bökött a hüvelykujjával.
– Túl sokáig vártál. Bezárták az épületet.
–  Nem gondoltam, hogy zárásig itt bujkálsz majd. Halogatsz
valamit, Quinlan? – Vadul elvigyorodott, ahogy Bryce hangulata
paprikássá vált. – Még szerencse, hogy olyan ügyesen ráveszel
bárkit, hogy tegyen a kedvedre! Könnyedén bejuttatsz majd
minket, nem?
Bryce meg sem próbált jó képet vágni a dologhoz, sarkon
fordult, és megindult felfelé a lépcsőn, a cipősarka kopogott a
kövön.
– Mit szeretnél megkeresni?
Hunt a bejárat óriási oszlopaira erősített kamerák felé intett.
– Majd odabent elmagyarázom.
 
 
– Szóval azt gondolod, Hél tervez valamit? – kérdezte Bryce két
órával később, amikor visszatért Hunthoz.
Az angyal nem mozdult onnan, ahol korábban hagyta. A
hatalmas levéltár néma csendbe burkolózott körülöttük. Végül
nem kellett senkit sem győzködnie, hogy engedjék be őket. Mint
kiderült, az itteni alkalmazotti státusza egy újabb előnnyel jár:
zárás után is bejöhet. Egyedül. Még egy könyvtáros sem járt a
nyomukban. Egy szót alig kellett szólnia, a biztonsági őrök már
be is engedték. És a főnöke úgysem jön majd be, amíg rendesen
be nem köszönt az éjszaka – van még vagy egy órájuk addig.
Hunt azt mondta, valami újonnan lefordított tündérszöveget
akar áttanulmányozni az ősi démonokkal kapcsolatban,
úgyhogy Bryce leültette őt az egyik asztalhoz, és visszament az
átrium másik végében található irodájába.
–  Aggodalomra ad okot, hogy ilyen démonokat találtam
Celestina jelentéseiben – felelte Hunt. Tényleg dolgozott az
asztalnál ülve, a naplabdasapkája szinte világított az
üvegmennyezeten keresztül beszűrődő holdfényben. – A Verem
legrémesebb lényei közé tartoznak. Mind nagyon ritka. És
halálosan veszedelmes. Legutóbb a tavaszi támadás során
láttam ennyit egy rakáson.
– Hmm.
Bryce leült vele szemben.
Hunt egyszerűen csak figyelmen kívül hagyja, ami korábban
történt? Még mit nem! De még mennyire, hogy nem!
Kinyújtotta a lábát az asztal alatt. Végigsimított vele Hunt
izmos lábszárán.
 –  És most a nagy, kemény angyalra van szükség, aki
visszaküldi őket Hélbe.
Hunt összezárta a lábát, fogságba ejtve Bryce lábfejét. A
szemébe nézett. Villámok cikáztak a tekintetében.
–  Ez lehet az első jele annak, hogy Aidas vagy a Verem
hercege tervez valamit.
–  Azt leszámítva, hogy szó szerint kimondták, Hél seregei
várnak rám?
Hunt erősebben szorította Bryce lábát, kidolgozott combizmai
megmoccantak.
–  Azt leszámítva. De erről mégsem számolhatok be
Celestinának, mert akkor jogosan merülne fel a kérdés, hogy
ugyan mit érdekled Hélt. Szóval kénytelen leszek az alapján
figyelmeztetni őt, amit tőle tudtam meg.
Bryce szemügyre vette a párját, elmerengett azon, hogyan
beszél az arkangyalról.
– Kedveled Celestinát, mi?
–  Fenntartásokkal. – Hunt megfeszülő vállal magyarázatba
fogott: – Kedvelem, igen, de… a Hárpia ma vérsaskínzásnak
vetett alá két Ophion-lázadót. Celestina hagyta, hogy ilyesmi
történjen a városban.
Bryce látta az erről szóló híreket. Felfordult tőlük a gyomra.
–  Úgyhogy eljátszod a hű triariitagot, kiszeded belőle a
démonokkal kapcsolatos információt, aztán…
–  Aztán nem tudom. – Hunt eleresztette a lábfejét. Bryce
körberajzolta az angyal térdét a lábujjaival. – Elég legyen! Nem
tudok gondolkozni, ha ezt csinálod.
 – Helyes.
– Quinlan! – Hunt hangja elmélyült.
Bryce az ajkába harapott.
De aztán Hunt halkan így szólt:
– Fury visszajelzett már?
– Igen. Biztonságban eljuttatta a csomagot a megfelelő helyre.
Imádkozott, hogy az anyja ne épp a bizarr, növénybe ágyazott
babaszobrocskáit mutogassa Emile-nek.
– Tharion felhagyott a kutatással – jegyezte meg Hunt.
Bryce megfeszült.
– Elmondtad neki?
– A részletekbe nem avattam be. Annyit mondtam, hogy csak
az idejét pazarolja, nem fogja megtalálni azt, amit keres.
– És megbízol benne?
Hunt halkabbra fogva azt felelte:
– Igen.
Visszafordult a dokumentumokhoz, amiket eddig bújt.
Bryce a másik térdén is végigsimított a lábujjaival, de Hunt a
lábfejére fektette a tenyerét, megálljt parancsolva neki.
–  Ha Hél tényleg sereget toboroz, akkor ezek a démonok
alkothatják az előhadat, feltérképezik a nenai védvonalakat.
– De még rá kell jönniük, hogyan nyissák ki teljesen az Északi
Rést.
–  Igen. – Hunt szemügyre vette Bryce-t. – Talán Aidas azért
hízelgett neked ennyit, hogy megtedd nekik.
Bryce ereiben megdermedt a vér.
– Kthona irgalmazzon!
 Hunt összevonta a szemöldökét.
–  Ne hidd, hogy Aidas és a Verem hercege elfelejtkezett a
hátadra tetovált kürtről! Thanatosznak is ez járt a fejében,
amikor beszéltél vele.
Bryce megdörgölte a halántékát.
– Talán ki kellene vágnom a bőrömből, aztán elégetni.
Hunt arca grimaszba rándult.
– Roppant szexi, Quinlan.
– Miért, kezdtél megkívánni? – Bryce megmozgatta a lábujjait
Hunt keze alatt. – Észre sem vettem!
Hunt félmosollyal felelt – végre valami változás a haragos
külsejében!
– Kíváncsi voltam, meddig merészkedsz a lábaddal.
Bryce öle felhevült.
– Akkor miért állítottál le?
– Gondoltam, tetszene egy kis kihívás.
Bryce ismét az ajkába harapott.
–  Van egy nagyon érdekes könyv abban a sorban, ott. – A
mögöttük gyűlő sötétség felé biccentett. – Esetleg
megnézhetnénk.
Hunt szeme felcsillant.
– Akár hasznos is lehet.
– Határozottan hasznos lenne.
Bryce felállt, és besietett a félhomályba, épp elég mélyre a
sorok közé ahhoz, hogy az átrium egyetlen kamerája se lássa
őket.
Két kéz ragadta meg a derekát hátulról, majd Hunt a hátához
simult.
– Kibaszottul megőrjítesz, remélem, tudod.
–  Te meg egy zsarnokoskodó alfalágyult vagy, remélem,
tudod.
– Nem vagyok zsarnokoskodó.
Hunt a fülébe harapott.
– De azt elismered, hogy alfalágyult vagy?
Hunt ujjai a csípőjébe martak, még közelebb húzta magához.
Az ölének keménységéhez.
– Szeretnéd dugással kiadni magadból?
– Még mindig haragszol?
Hunt felsóhajtott, a lélegzete forrónak tetszett a nyakán.
– Bryce, fel kellett dolgoznom ezt az egészet.
Bryce nem fordult meg.
– És?
Hunt csókot lehelt a füle tövébe.
– És sajnálom. Azt, ahogyan korábban viselkedtem.
Bryce nem értette, miért szúr így a szeme.
– El akartam mondani, nagyon is.
Hunt keze szeretetteljesen, gyengéden megindult felfelé a
felsőtestén. Bryce ívben Huntnak feszült, felkínálta a nyakát.
–  Megértem, miért nem tetted. – Hunt végighúzta a nyelvét
Bryce nyakán. – Annyira… annyira felzaklatott, hogy nem bíztál
bennem! Azt hittem, egy csapatot alkotunk. Teljesen kikészített.
Bryce erre meg akart fordulni, de Hunt erősebben szorította,
nem engedte. Bryce azt felelte:
–  Egy csapatot alkotunk. De nem voltam benne biztos, hogy
egyetértenél velem. Hogy ez az egyszerű emberfiú megérne
ekkora kockázatot.
Hunt ezúttal hagyta, hogy Bryce megforduljon a karjában.
És… bassza meg! Fájdalom csillogott a tekintetében.
Hunt hangja rekedtessé vált.
–  Már hogy ne gondoltam volna, hogy egy ember megér
ekkora kockázatot! Csak nyakig benne voltam más dolgokban,
azért nem láttam át rögtön a teljes helyzetet.
–  Sajnálom, hogy nem bíztam benned. – Bryce a tenyerébe
fogta Hunt arcát. – Nagyon sajnálom, Hunt!
Talán tényleg elcseszte azzal, hogy nem mondta el Huntnak,
hogy nem bízott meg benne. A legkevésbé sem tetszett neki,
hogy a Viperakirálynő ennyi mindenkit meggyilkolt, de a fene
vigye el, a végkifejletet akkor sem bánta…
Hunt elfordította a fejét, megcsókolta Bryce tenyerét.
– Még mindig nem értem, hogy állt össze mindez a fejedben.
Nemcsak az, hogy Sofie hazudott Emile képességeivel
kapcsolatban, hanem az is, hogy tudtad, a Viperakirálynő képes
lesz megtalálni.
–  Rengeteg kéme és nyomkövetője van, gondoltam, ő azon
kevesek egyike a városban, akik képesek rá. Ráadásul Emile
állítólagos ereje motiválta is, hasznát vehette volna. Főleg azok
után, hogy a fiú nyomára bukkantak a mocsárban.
Hunt a fejét rázta.
– Miért?
–  A Vipera a kígyók, a hüllők királynője. Fura, médiumi
szinten tud velük kommunikálni. És mivel van tele a mocsár?
 Hunt nagyot nyelt.
– Szobekekkel?
Bryce bólintott.
Hunt Bryce füle mögé simított egy tincset. Csókot lehelt a füle
hegyes végére. Megbocsátással teli mozdulat volt, és Bryce
egészen idáig fel sem fogta, mekkora szüksége van erre.
Hunt halkan azt kérdezte:
– Mi lesz a többiekkel? Elmondod nekik?
Bryce lassan megrázta a fejét.
– Nem. Csak te, Fury és Juniper fogja tudni.
Még Ruhn sem.
– És a szüleid.
– Csak azokra gondoltam most, akik ebben a városban élnek,
és épp kétes ügyletekbe keveredtek.
Hunt megcsókolta a halántékát.
– El sem hiszem, hogy anyád nem akadt ki, és nem rángatott
haza.
– Ó, nagyon szeretett volna! Szerintem Randall kénytelen volt
közbelépni.
– Ne értsd félre, de… Miért pont Nidaros?
–  Az a legbiztonságosabb hely, ami csak eszembe jutott. Ott
megvédik. Elrejtik. A Nap helyi papja tartozik Randallnek,
hajlandó meghamisítani az összes szükséges dokumentumot. A
szüleim… Nekik nem lehetett saját gyerekük. Mármint rajtam
kívül. Úgyhogy, bár anyám rohadtul kiakadt az egész lázadósdi
miatt, már be is rendezte az egyik szobát Emile-nek.
– Emile-nek, aki többé már nem Emile.
 Hunt mosolyától valami szivárványszínű izzott fel Bryce
mellkasában.
–  Igen – felelte Bryce, és ő is önkéntelenül elmosolyodott. –
Cooper Silago. Az örökbe fogadott öcsém.
Hunt tanulmányozni kezdte őt.
– Hogy tudtátok ezt megbeszélni?
Az biztos, hogy egyikük sem kockáztatta volna meg, hogy e-
mailben vagy telefonon ilyesmiről beszéljen a másikkal.
Bryce haloványan elmosolyodott.
– Képeslapokon keresztül.
Hunt fuldokolni kezdett a nevetéstől.
– Az is hazugság volt?
–  Nem. Mármint anya tényleg küldött egy képeslapot a
veszekedésünk után, de amikor visszaírtam, egy olyan
rejtjelezést használtam, amit Randall tanított… vészhelyzet
esetére.
– Ez az előnye annak, ha valakinek harcos szülője van.
Bryce kuncogott egy sort.
–  Igen. Szóval az elmúlt két hétben erről leveleztünk
képeslapokon keresztül. Egy kívülállónak úgy tűnhetett, hogy
sportról, az időjárásról meg anyám bizarr babaszobrairól
beszélgetünk. És ezért kellett Emile-nek olyan hosszan a
Viperakirálynőnél maradnia. A képeslapküldés nem a
leggyorsabb üzenetváltási módszer.
–  De az egyik legzseniálisabb. – Hunt megpuszilta Bryce
homlokát, maguk köré vonta a szárnyát. – Szeretlek. Őrült vagy,
és zűrös, de szeretlek. Nagyra értékelem, hogy megtetted ezt a
fiúért.
Bryce mosolya kiszélesedett.
– Örülök, hogy sikerült lenyűgöznöm téged, Athalar.
Hunt keze megindult lefelé Bryce oldalán, a hüvelykujjaival
végigsimított a bordáin.
– Egész nap annyira hiányoztál! Szerettem volna megmutatni,
mennyire sajnálom, és milyen kibaszottul szeretlek.
–  Mindent megbocsátok. – Bryce megragadta Hunt egyik
kezét, lehúzta a testén, a combján, majd feltolta a ruhája alá. –
Órák óta nedves vagyok – suttogta, ahogy Hunt ujjai hozzáértek
a tocsogó alsóneműjéhez.
Hunt felmordult, a foga végigkarcolta Bryce vállát.
– Mindez miattam?
– Mindig csakis miattad.
Bryce ismét megfordult, és Hunt öléhez nyomta a fenekét,
kiélvezte az angyal farkának kemény, büszke hosszát.
Hunt felszisszent, az ujjait Bryce bugyija alá csúsztatta,
körözni kezdett a csiklóján.
– Azt akarod, hogy itt helyben megdugjalak, Quinlan?
Bryce lábujjai begörbültek a magas sarkújában. Huntnak dőlt,
aki a szabad kezével megragadta Bryce mellét, a ruhája
nyakrésze alá dugta a kezét, hogy a tenyerébe vehesse a sajgó
testrészt.
– Igen. Most azonnal.
Hunt a fülét harapdálta, Bryce pedig felnyögött, ahogy az
angyal ujjai lejjebb siklottak, és belehatoltak.
– Mondd, hogy kérlek! – lehelte Hunt.
 Bryce ívbe feszült, halkan felnyögött, Hunt pedig lepisszegte.
– Kérlek! – zihálta Bryce.
Beleremegett a vágyba, ahogy meghallotta Hunt övének a
kattanását, a cipzár zörejét. Megborzongott, ahogy Hunt a
legközelebbi polchoz nyomta a kezét, és gyengéden előretolta.
Aztán felcsúsztatta a ruháját a combján. Meztelen fenekét
hűvös levegő érte.
–  Az istenekre! – lehelte Hunt, végigsimítva Bryce hátsóján.
Bryce megvonaglott.
Hunt beakasztotta az ujjait a bugyijába, lecsúsztatta a csipkét
a combján, hagyta, hogy az alsónemű a két bokája közé essen.
Bryce kilépett belőle, csábítóan szélesre tárta a lábát. Ám ekkor
Hunt térdre ereszkedett mögötte, és még mielőtt Bryce nagy
levegőt vehetett volna, már az ölénél járt a nyelve, megnyalta,
beléhatolt vele.
Bryce ismét felnyögött, mire Hunt megragadta a két combját,
egy helyben tartotta őt, és nekiesett. A szárnyai Bryce fenekét
érték, ahogy Hunt előrehajolt, megízlelte, szívogatta és…
–  Elélvezek, ha nem hagyod abba – figyelmeztette Bryce
berekedve.
–  Helyes – morogta Hunt, és ahogy két ujjával belehatolt,
Bryce valóban elment.
Az ajkába harapott, nehogy felkiáltson, Hunt pedig ismét
megnyalta őt, az orgazmus minden egyes hullámát előcsalta
belőle. Bryce az élvezettől szédelegve zihált, erősen
kapaszkodott a polcba, ahogy Hunt felállt mögötte.
–  Most pedig maradj csendben! – suttogta a fülébe, és
belehatolt.
Hátulról, ebből a szögből annyira élvezetesen kitöltötte,
annyira mélyre siklott. Ahogy a legutóbbi éjszakán, Hunt most
is óvatosan mozdult, és Bryce a fogát csikorgatta, nehogy
felnyögjön, ahogy Hunt centinként a magáévá tette. Amikor
már teljesen benne volt, és Bryce feneke az ölének nyomódott,
Hunt megdermedt, birtokló mozdulattal végigsimított a
gerincén.
Teljesen megtöltötte, a mérete, a puszta illata és a tudat, hogy
Hunt van benne… Bryce-t ismét az orgazmus környékezte.
Hevesebben és erősebben, mint korábban. A csillaga fényleni
kezdett, ezüstbe vonta a polcokat, a könyveket, a sorok közt
uralkodó sötétséget.
–  Élvezed? – Hunt majdnem teljesen kihúzódott belőle, majd
ismét visszacsusszant. Bryce a kemény polchoz nyomta az arcát,
csak hogy csendben tudjon maradni. – Élvezed, hogy benned
van a farkam?
Bryce-ból összecsúszva buktak ki a szavak:
igennagyonkérlekmég. Hunt nevetése sötét, gazdag hangként
tört elő, aztán ismét meglendítette az ölét – ezúttal egy kicsit
erősebben.
–  Imádom, amikor így kikészülsz – mondta tovább mozogva.
Egyenletes tempót diktált. – Teljesen ki vagy szolgáltatva
nekem.
Igenigenigen, sziszegte Bryce, mire Hunt ismét felnevetett. A
golyói Bryce fenekének csapódtak.
–  Tudod, hányszor álmodoztam erről hónapokkal ezelőtt? –
kérdezte, és előrehajolt, hogy megcsókolja Bryce nyakát.
–  Én is – nyögte ki Bryce nagy nehezen. – Azt akartam, hogy
megdugj az asztalomon, a galériában.
Hunt döfései egy kicsit egyenetlenné váltak.
– Tényleg?
Bryce hátranyomta a csípőjét, mélyebbre vonta Huntot, aki
felnyögött.
–  Tudtam, hogy ilyen érzés lesz – suttogta Bryce. – Ilyen
kibaszottul tökéletes.
Hunt ujjai a csípőjébe mélyedtek.
– Csak a tiéd vagyok, édesem. Minden egyes porcikám a tiéd.
Erősebben mozdult. Gyorsabban.
–  Az istenekre, szeretlek! – lehelte Bryce, és Huntnak csak
ennyi kellett.
Elrántotta Bryce-t a polctól, a földre húzta magával,
négykézlábra nyomta. Térddel még szélesebbre tárta a lábát, és
Bryce kénytelen volt a kezébe harapni, hogy visszafojtsa
élvezettel teli kiáltását, ahogy Hunt újra meg újra meg újra
beledöfte a farkát.
– Kibaszottul szeretlek – mondta Hunt, mire Bryce megtört.
Fény ömlött ki belőle, ahogy elélvezett, rányomta magát Hunt
farkára, olyan mélyre vonta, hogy a belső falát is elérje. Hunt
felkiáltott, a farka lüktetni kezdett Bryce-ban, követte őt a
vakító élvezetbe, mintha képtelen lett volna megálljt
parancsolni magának, mintha örökké gyönyörét akarta volna
lelni benne.
Végül mégis megdermedt, aztán nem mozdultak, csak
ziháltak, miközben Hunt még mindig benne volt.
– Ezúttal nem teleportáltunk, hm? – kérdezte, és lehajolt, hogy
újfent csókot leheljen a nyakára.
Bryce a kezére fektette a homlokát.
–  Biztos össze kell fonódnia a kettőnk erejének, vagy valami
ilyesmi – motyogta. – Tiszta szerencse, hogy nem történt meg,
valószínűleg leégetted volna az egész épületet. De most nem
érdekel. – Megmozgatta a fenekét, mire Hunt felszisszent. –
Menjünk haza, nem bánnék még egy kis békülős szexet.
 
 
Éj!
Ruhn kinyitotta a szemét. A hídbéli kanapén találta magát,
Napfény ott ült vele szemben.
Szia! – köszöntötte a nőt.
Kidőlt a kanapén, miközben Declan és Ithan valami
naplabdás hülyeségen vitatkozott. Flynn épp egy nimfát dugott
odafent.
Ariadne és a tűzszellemek beköltöztek Declan szobájába, aki
Marcnál akarta tölteni az éjszakát, és a fájdalmasan kínos
vacsora után nem sokkal nyugovóra is tértek. A sárkány úgy
tologatta ide-oda a vacsoráját, mintha most látna először ételt. A
tűzszellemek hárman egy egész üveg bort megittak, és végig
szikrákat böfögtek.
Ruhn nem értette, hogy képesek aludni, miközben Flynn a
folyosó végén dorbézol.
Nap a díványa karfáján dobolt lángoló ujjaival.
 Információm van a számodra, amit tovább kellene adnod.
Ruhn kihúzta magát.
Jó vagy rossz dologról van szó?
Azt majd ti eldöntitek.
Napfény feszülten figyelte őt. Ruhn nem volt benne biztos,
hogy a múltkori, igencsak kínos eset után látják még egymást.
De Nap nem tett megjegyzést, helyette így szólt:
Biztos forrásból tudom, hogy Pippa Spetsos valami nagy
dologra készül, hogy megtorolja annak a rengeteg lőszernek és a
birodalmi mechaprototípusnak az elvesztését. Az Ophion teljes
támogatását élvezi. Úgy gondolják, hogy a szállítmányt szabotáló
egység kicsúszott az irányításuk alól, és Spetsost bízták meg
azzal, hogy egyértelmű üzenetet közvetítsen ezzel kapcsolatban
mind a lázadók, mind a birodalom felé.
Ruhn nem hagyta, hogy bármi kiüljön az arcára.
Mire készül? Hol?
Nem tudom biztosan. De tekintve, hogy legutóbb Ídrán volt,
gondoltam, átadhatnád a Crescent Cityben lévő társaidnak ezt az
információt, hátha ott akar lesújtani.
Az Aszterek hallottak a terveiről?
Nem. Csak én tudok róluk.
Honnan?
Ahhoz semmi közöd.
Ruhn szemügyre vette a nőt.
Szóval megint tartózkodó lettél. Nem lesz több esti mese?
Nap ismét dobolni kezdett az ujjaival.
Fogalmazzunk úgy, hogy egy pillanatra elvesztettem a fejem.
 Semmit sem láttam.
De szerettél volna.
Nincs rá szükségem. Leszarom, hogy nézel ki. Szeretek
beszélgetni veled.
Miért?
Mert úgy érzem, ez itt, veled valódi.
Valódi.
Igen. Őszinte lehetek. Olyanokat mondtam el neked, amiket
senki más nem tud rólam.
Nem értem az okát.
Ruhn felállt a kanapéjáról, és odasétált Nap díványához. A
karfának dőlve lenézett a nő izzó arcára.
Az a helyzet, hogy szerintem te is kedvelsz engem.
Nap felpattant, mire Ruhn elhátrált egy lépést. Csakhogy Nap
közelebb lépett. Elég közel ahhoz, hogy összeérjen a mellkasuk.
A lángok és a sötétség összefonódtak, a csillagok parazsakká
váltak közöttük.
Ez nem valami játszma, amit flörtöléssel és csábítással meg
lehet nyerni, sziszegte Nap. Háborúban állunk, ami számos
további életet követel majd, még mielőtt észbe kapsz.
Ruhn torkából morgás tört fel.
Ne beszélj velem ilyen lekezelően! Pontosan tudom, milyen árat
kell megfizetni egy háborúban.
Nem tudsz te semmit arról, hogy milyen árat kell megfizetni,
sem arról, hogy milyen áldozatot hozni.
Nem tudok? Lehet, hogy nem játszottam lázadót egész
életemben, de hidd el, sosem volt könnyű dolgom. Nem
tagadhatta, hogy Nap szavai az elevenjébe találtak.
Apád nem szeret, világos. De ezzel nem vagy egyedül. Apád
megvert, megégetett. Velem is ugyanezt tette a sajátom.
Ruhn elvicsorodott, odahajolt Naphoz.
Mi a francot akarsz ezzel mondani?
Nap visszavicsorgott.
Azt, hogy ha nem vigyázol, ha nem vagy elég ravasz, akkor a
lelked darabkáit kell majd feladnod, és akkor már túl késő lesz. És
végül holtan végzed.
És?
Nap megdermedt.
Hogy kérdezheted ezt ilyen nemtörődöm hangsúllyal?
Ruhn vállat vont.
Egy senki vagyok, felelte.
Ez volt az igazság. Minden, ami valakivé tette őt, mindaz, ami
alapján a világ értékesnek találta… csak úgy az ölébe hullott. A
szerencsének köszönhette, annak, hogy a „megfelelő” családba
született. Ha tett is bármi értékeset, azt az Auxon keresztül tette.
De hercegként… egész életében menekült a rangjától. Tudta,
hogy teljességgel jelentéktelen az egész.
És Bryce titokban tartotta az erejét, hogy Ruhn
belekapaszkodhasson a különlegesség foszlányába.
Elfordult Naptól, undorodott magától.
Bryce sokkal jobban szereti őt, mint amennyire az apjukat
utálja. Feladta érte a kiváltságait, az erejét. Ő hozott valaha
bárkiért ekkora áldozatot? Az életét adná a barátaiért, ezért a
városért, igen. De… mégis ki a franc ő a lelke legmélyén?
 Nem egy király. Az apja sem egy kibaszott király. Úgy, ahogy
számít, semmiképpen.
Vettem az üzenetet, mondta Napnak.
Éj…
Ruhn kinyitotta a szemét.
Sötétség honolt a nappaliban, a tévét kikapcsolták. Ithan
valószínűleg réges-rég lefeküdt már.
Ruhn megfordult a kanapén, a feje alá dugta két karját, úgy
meredt a plafonra, figyelte, ahogy az elhaladó autók fényei
mozgó sávokat rajzolnak rá.
Mégis ki a franc ő?
A semmi hercege.
 54.

Bryce a telefont a füléhez szorítva ült a levéltári irodájában,

épp felhajtotta a harmadik kávéja utolsó pár kortyát, és azon
merengett, vajon egy negyediktől már a plafonon lenne-e
ebédidőben.
–  Szóval… ööö… Cooper jól van? – kérdezte az anyjától, és
letette a kávéscsészéjét a papírra, ahová a Sofie karján talált
számokat és betűket jegyezte fel.
Randall döntése alapján most már beszélhettek a fiúról
telefonon. Bryce úgy vélte, fura lett volna nem beszélni róla,
tekintve, hogy a szülei hivatalosan is örökbe fogadták.
– Elképesztően okos fiú – felelte Ember, és Bryce kihallotta a
mosolyt a hangjából. – Ő értékeli a művészetemet.
Bryce a mennyezet felé nézve felsóhajtott.
– Az a létező legbiztosabb intelligenciateszt.
– Tudtad, hogy már több mint három éve nem jár iskolába? –
Ember hangja éllel csendült. – Három éve!
– Borzasztó. Mesélt már… ööö… a korábbi… otthonáról?
Az anyja azonnal elértette, mire gondol.
 –  Nem. Nem akar, én pedig nem fogom erőltetni. Milly
Garkunos azt mondta, hagyjam, hadd hozza szóba ő maga.
–  Milly Garkunos időközben gyermekpszichiáterré képezte
magát?
– Milly Garkunos jó szomszéd, Bryce Adelaide Quinlan!
– Igen, és mindenbe beleüti az orrát. Ne árulj el neki semmit!
Főleg erről ne.
– Nem tenném – sziszegte Ember.
Bryce bólintott, pedig az anyukája nem láthatta a vonal túlsó
végén.
– Hagyjátok, hadd szokjon hozzá az új életéhez!
– Én vagyok az örökbe fogadó szülője, vagy te, Bryce?
– Add oda Randallnek a telefont! Ő a józan ész a családban.
–  Randall magánkívül van a gyönyörtől, hogy egy újabb
gyerek került a házba, és épp az erdőben sétál Cooperrel,
megmutatja neki a környéket.
Bryce elmosolyodott.
– Imádtam azokat a sétákat.
Ember hangja ellágyult.
– Ő is imádta.
Bryce ismét felsóhajtott.
– Még egyszer köszönöm, anya. Tudom, hogy megrázó volt…
–  Örülök, hogy bevontál minket, Bryce. És hogy ilyen
ajándékot kaptunk tőled.
Bryce torka fájdalmasan elszorult.
–  Kérlek, vigyázz magadra – suttogta Ember. – Tudom, hogy
erőszakosnak és idegesítőnek tartasz, de csak a legjobbat
akarom neked. Azt akarom, hogy boldogan, biztonságban élj.
– Tudom, anya.
– Utazzunk el valahova egy hétvégére a télen, csak mi ketten,
lányok. Valami kellemes, hideg helyre. Mondjuk síelni?
– Egyikünk sem tud síelni.
–  Majd megtanulunk. Vagy ülünk a tűz mellett, és isszuk a
felturbózott forró csokit.
Hát ez az ő anyukája, akit annyira imád, akit gyerekként
bálványozott.
– Megbeszéltük.
Tűz, színtiszta mágia lobbant az épületben. Csend járt a
nyomában, a szokásos háttérzaj elnémult.
– Mennem kell dolgozni – mondta Bryce gyorsan.
– Oké, szeretlek.
– Én is szeretlek – felelte Bryce.
Szinte még le sem tette, amikor az Őszkirály belépett az
irodájába.
–  A szemétnek hátul a helye – jegyezte meg Bryce anélkül,
hogy felnézett volna.
–  Látom, az újdonsült halhatatlanságod szemernyit sem
segített a pimaszságodon.
Bryce felemelte a fejét. Nem így akarta kezdeni a napját.
Amúgy is Ruhnnal sétált el a levéltárig, hogy a bátyja kétszer is
elmagyarázhassa, miért kell Ithannek és a sárkánynak Hypaxia
királynőt kísérnie azért cserébe, hogy a boszorkánykirálynő
felvegye a kapcsolatot Connor lelkével a nap-éj egyenlőségkor.
Bryce-t rosszullét környékezte a gondolattól, de egyetértően
morgott, aztán otthagyta Ruhnt az utcán, csak annyit mondott
neki, adja meg a számát Hypaxiának, hogy a boszorkány
szükség esetén elérhesse őt. Pár perccel később Ruhn átküldte a
királynő elérhetőségeit.
Az apja megszaglászta.
–  Elmondanád, mégis miért egyesültél Athalarral, amikor
jegyben jársz egy tündérherceggel?
– Mert a párom?
– Nem tudtam, hogy a félvéreknél is van ilyesmi.
Bryce kivillantotta a fogát.
– Nem finomkodsz, mi?
A férfi szemében tűz villant.
–  Eszedbe jutott egyáltalán, hogy a te érdekeidet tartottam
szem előtt, amikor elintéztem ezt a házasságot Cormackel? Az
utódaid érdekeit?
–  Mármint a te érdekeidet tartottad szem előtt. Mintha a
közelébe engednélek bármilyen gyerekemnek!
–  Cormac nagy hatalommal bír, a háza erős. Azért akarom,
hogy Avallenbe menj, mert ott biztonságban leszel. Olyan ősi
mágia védi, hogy még az Aszterek sem férkőzhetnek a köd
mögé engedély nélkül.
Bryce megdermedt.
– Ne nézz hülyének!
–  Azt tenném? Nem gyilkoltál meg egy arkangyalt tavasszal?
Nem vagy kiszolgáltatva az Aszterek kénye-kedvének? Nem
érkeznek újabb és újabb démonok az Északi Résen át, nagyobb
számban, mint korábban bármikor?
 – Mintha nem szarnád le magasról az épségemet!
Tűz lobbant az apja körül, majd kihunyt.
– Az apád vagyok, akár tetszik, akár nem.
–  Ezzel egészen addig nem foglalkoztál, amíg túl nem
szárnyaltalak erőben.
–  Változnak a dolgok. Amikor végig kellett néznem, hogy
Micah rád támad… Kellemetlenül érintett.
–  Nyilván nagyon zavarhatott, tekintve, hogy te magad is
simán rátámadsz másokra.
– Ezt meg hogy értsem?
–  Jaj, ne már! Ne add az értetlent! A legutóbbi csillagfényű
herceg. Megölted, mert ő született különlegesnek, nem te,
mindenki tisztában van vele.
Az apja hátravetett fejjel felnevetett.
–  Ezt gondolod? Hogy rosszindulatból meggyilkoltam a
riválisomat?
Bryce nem felelt.
–  Emiatt titkoltad el a képességedet annyi éven át? Aggódtál,
hogy veled is ugyanezt tenném?
– Nem.
Nem hazudott nagyot. Az anyja gondolta ezt, nem ő.
Az Őszkirály lassan megrázta a fejét, majd leült az asztal
túloldalán álló székre.
– Ember rengeteg, az irracionális félelmei szülte hazugsággal
tömte a fejedet.
– És mi van a sebhellyel az arcán? Az is hazugság lett volna?
Irracionális félelem?
 –  Már elmondtam neked, hogy elképzelésed sincs, mennyire
bánom, ami történt. És hogy őszintén szerettem Embert.
– Kétlem, hogy tudod, mit jelent ez a szó.
Füst gomolygott elő a férfi vállából.
–  Én legalább felfogom, mit jelent az, ha a házam nevét
használom.
– Mi?
–  Bryce Danaan hercegnő. Ezt a nevet adtad meg a
kormányzónak és a Crescent City-i Balettszínház igazgatójának
is, nem? És így nevezett az ügyvéded… Marc, igaz?… a
Csillagásznak címzett levelében, amiben azt magyarázta, miért
rekviráltad el a bátyáddal közösen négy rabszolgáját.
– És?
Az apja halványan elmosolyodott.
–  Az én nevemmel tettél szert befolyásra. A királyi névvel.
Innentől már nincs visszaút, sajnos.
Bryce ereiben megfagyott a vér.
– Beadtam a névváltoztatási kérelmedet.
–  Ha megváltoztatod a kibaszott nevemet, megöllek! –
Csillagfény ragyogott fel Bryce mellkasában.
– A királyod fenyegetéséért halállal lakolhatsz.
– Sosem leszel a királyom.
– Márpedig az vagyok. Hűséget fogadtál nekem azzal, hogy a
nevemet, a rangodat használtad. Nem lehet visszacsinálni.
Düh öntötte el Bryce-t, szóhoz sem jutott tőle. Az Őszkirály
minden egyes másodpercet kiélvezve így folytatta:
– Kíváncsi leszek anyád reakciójára.
 Bryce felpattant, tenyérrel az asztalra csapott. Fény ragyogott
az ujjhegyein.
Az apja még csak össze sem rezzent. Lenézett Bryce kezére,
majd felpillantott az arcára, és közömbösen így szólt:
– Most már hivatalosan is a tündérek egyik hercegnője vagy.
Elvárom, hogy ennek megfelelően viselkedj.
Bryce ujjai begörbültek az asztalon, hosszú körmei
végigszántottak a fán.
– Nincs jogod hozzá!
–  Minden jogom megvan hozzá. És neked is volt jogod nem
kihasználni a hercegnői ranggal járó kiváltságokat, de másképp
döntöttél.
– Nem tudtam.
Ezt nem úszhatja meg az Őszkirály. Azonnal felhívja Marcot.
Hátha a csapatával ki tudják húzni a csávából.
–  Az, hogy nem ismered a szabályokat, nem mentesít a
következmények alól – felelte az apja, a hűvös derű dérként
lepte el az arcát. – Most már Bryce Adelaide Danaan vagy.
Sav marta Bryce torkát.
Még sosem hallott ennél gyűlöletesebbet. Hiszen ő Bryce
Adelaide Quinlan. Mindig is Quinlan marad. Az anyja lánya.
Az apja így folytatta:
–  Ameddig úgy kívánom, fenntartod a látszatot Cormackel. –
Felállt, és ismét lepillantott Bryce kezére, az új vanírerejének
köszönhetően az asztallapba vájt sávokra. Összehúzta a szemét.
– Mi az a szám?
Bryce gyorsan megfordította a papírt, amire a Sofie testén
talált számok és betűk kombinációját írta. De akármennyire
dühös volt, akármennyire undorodott is, nagy nehezen
kipréselte magából a kérdést:
– Ismerős?
Az apja az arcát fürkészte.
–  Bevallom, a bátyád vakmerősége felett szemet hunyok, de
azt gondoltam, hogy te, hercegnő, körültekintőbb vagy ennél.
Az Aszterek nem velem fognak elsőként végezni. Nem is
Athalarral. Egyenesen Nidarosba mennek majd.
Bryce gyomra görcsbe rándult.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz.
Mégis mi köze ennek az egésznek a Sofie karján talált
számsorhoz? Az Őszkirály ismerte Sofie-t? Nem mert
rákérdezni. Az apja egy leopárd kecsességével sétált az iroda
ajtajához.
A küszöbön megtorpant, a pillantása a Bryce mellkasán lévő
csillagra vándorolt.
– Tudom, mit keresel. Én is régóta ugyanazt kutatom.
– Valóban? – kérdezte Bryce megvető mosollyal. – És mi lenne
az?
Az Őszkirály kilépett a könyvespolcok félhomályába.
– Az igazság.
 
 
Juniper nem jelent meg este a táncórán, madame Kyrah pedig
egyetlen pillantást sem vetett Bryce-ra.
Mindenki más viszont ennek ellenkezőjét tette. Bámulták,
sugdolóztak.
Ezt a pimaszságot!
Micsoda elkényeztetett liba!
El tudod képzelni, hogy valaha ilyesmit tegyél egy barátoddal?
Bryce az ötperces pihenő alatt kisétált az óráról, és nem is
ment vissza.
Keresett egy padot az Orákulum park egy csendes részében,
és a sapkáját alaposan az arcába húzva leroskadt rá.
Kibaszott hercegnő lett. Persze korábban is az volt, de…
A dokumentumokkal teli mappát épp azelőtt kézbesítették
neki, hogy elindult a táncórára. Volt benne egy új forgalmi
engedély a robogójára, a névváltoztatást igazoló anyakönyvi
kivonat és egy hitelkártya. Egy elegáns, fekete hitelkártya Bryce
Danaan hercegnő felirattal az elején. Hosszú aranypóráz kötötte
össze az apjával. És a bankszámlájával. Bryce a fiókba hajította
az egészet, amit aztán bezárt.
Hogy mondja el az anyjának? Hogy mondja el Randallnek?
Annyira kibaszottul ostoba volt! Azt kívánta, bár itt lenne
Danika. Bár ne gyűlölné úgy June, bár ne lenne Fury több száz
kilométerre északra. A szüleivel, akiknek már így is épp elég
gondja volt, nem kellett még pluszban a nyakukba az is, hogy
Bryce ilyen látványosan elbaszta.
És igen, tudta, hogy ha felhívná Huntot, két másodpercen
belül itt teremne, de… Egy másik nővel szeretett volna beszélni.
Valakivel, aki megérti.
Még mielőtt meggondolhatta volna magát, tárcsázott.
Fél órával később Bryce egy pizzéria pultjánál várakozott, a
sörét dédelgetve figyelte a sikátor kajáldáinál sorban állókat.
Időközben beesteledett, és ezzel együtt az iszonyú hőség is
enyhült.
A boszorkánykirálynő olyan észrevétlenül érkezett meg, hogy
Bryce talán fel sem figyelt volna rá, ha nincs vele Ithan is. A fiú
leült a sikátor egyik kis asztalához, a régi naplabdapólójában
meg a melegítőnadrágjában úgy festett, mint aki csak egy
baráttal találkozik. Leszámítva persze, hogy látszott hátul a
nadrágja derekába dugott fegyver körvonala. És Bryce azt is
tudta, hogy kést rejteget a bakancsában.
A sárkányt viszont sehol sem látta. Talán meghúzta magát
valahol.
– Tetszik a farmered – mondta Bryce Hypaxiának.
A boszorkány végignézett magán, a világoszöld blúzon, a
sötétszürke bőrdzsekin, a szűk, fekete farmernadrágon, a
kényelmes balerinán és a csinos arany karkötőn. A kabátja
hajtókáján az ékszerhez illő Kthona-bross díszelgett.
–  Köszönöm. Ithan azt javasolta, érdemes lenne beolvadnom
a tömegbe.
–  Jól mondta – felelte Bryce a mindenkit végigmérő farkasra
pillantva. Visszafordult Hypaxiához: – Rendelj, amit csak
szeretnél, majd a végén kifizetjük!
A boszorkány átszelte a három métert a kis üzlet pultjáig, és
halkan leadta a rendelését. A kiszolgáló férfin nem látszott,
hogy felismerte-e.
Hypaxia megállt a sikátorra néző pultnál. Ithan felvonta a
szemöldökét. A boszorkány biccentett. Minden a legnagyobb
rendben volt.
– Elég komolyan veszi az őrzésedet – jegyezte meg Bryce.
– Nagyon szakszerű – felelte Hypaxia elégedetten.
Bryce barátságosan rámosolygott.
– Köszönöm, hogy eljöttél. Bizonyára teljesen váratlanul ért a
hívásom. Csak… elég kemény napom volt. És úgy gondoltam,
talán lenne pár tanácsod számomra.
Hypaxia erre végre elmosolyodott.
– Örülök, hogy felhívtál. Már a tavaszi megismerkedésünk óta
szerettem volna újra találkozni veled.
Akkor a királynő még gyógyboszorkányt játszott. És…
Bryce-nak hirtelen eszébe jutott mindaz, ami akkor történt.
Hypaxia szabadította meg Huntot a glóriától. Levette róla.
Neki köszönhetően tudta Hunt megölni Sandrielt, hogy aztán
Bryce segítségére siessen…
–  Köszönöm mindazt, amit tettél – hálálkodott elszoruló
torokkal. – Azt, hogy segítettél Hunton.
Hypaxia mosolya kiszélesedett.
–  Az illatod alapján úgy tűnik, hogy sikerült… tartóssá
tennetek a kapcsolatotokat. Gratulálok!
Bryce a talpán hintázott.
– Köszönöm.
– Hogy van a combod?
– Már nem fáj. Ezt is neked köszönhetem.
– Örömmel hallom.
Bryce belekortyolt a sörébe, miközben a pultos odahozta a
királynőnek a pizzát. Hypaxia mormolt neki valamit, mire a
férfi kivitte a második szeletet Ithannek, aki elvigyorodott, és
hálásan feltartotta a pizzát a távolban. A sárkány továbbra sem
volt sehol. Talán jobb is.
Amikor Hypaxia beleharapott az ételbe, Bryce így szólt:
– Szóval… ööö….
– Á! Elmondod, miért hívtál ide?
Bryce felsóhajtott.
–  Igen. Apám, az Őszkirály eljött hozzám ma. Azt mondta,
hogy mivel felhasználtam a nevét néhány dologban, ezzel
elfogadtam a nemesi címemet. Próbáltam visszautasítani, de
addigra már intézkedett. Hivatalosan is hercegnő vagyok. – Az
utolsó mondatot már fuldokolva ejtette ki.
– Az arckifejezésed alapján ez nem jó hír.
– Nem. Tudom, hogy gyakorlatilag idegenek vagyunk, és hogy
te születésedtől fogva viseled a címedet, sosem volt lehetőséged
normális életet élni, de… Úgy érzem, mindjárt belefulladok
ebbe az egészbe.
Bryce gyengéd, meleg érintést érzett a kezén.
– Sajnálom, hogy ezt tette veled.
Bryce a pult egyik foltjára meredt, nem volt benne biztos,
hogy képes lenne sírás nélkül visszanézni a boszorkányra.
Hypaxia így folytatta:
–  Szerinted miért jöttem ide tavasszal? Normális életet
akartam élni. Még ha csak néhány hónapig is. Pontosan tudom,
mit érzel.
Bryce a fejét rázta.
– A többség nem értené. Azt gondolnák, hogy: Ó, szegénykém,
hercegnőnek kell lenned! De egész életemben kerültem ezt a
férfit meg az udvarát. Gyűlölöm. És kibaszott idióta módjára
belesétáltam a csapdába. – Reszketegen beszívta a levegőt. –
Hunt valószínűleg addig flambírozná apámat, amíg vissza nem
csinálja ezt az egészet, de… Kíváncsi vagyok, szerinted van-e
valami egyéb megoldás.
A királynő elgondolkozva ismét beleharapott a pizzájába.
–  Bár örömmel végignézném, ahogy Hunt Athalar az
Őszkirályt flambírozza… – Bryce szája felfelé görbült ennek
hallatán. – Azt hiszem, igazad van, érdemesebb lenne
diplomatikusan megközelíteni ezt a kérdést.
– Úgy gondolod, van kiút?
Marc beleegyezett, hogy segít, de nem tűnt túlzottan
optimistának.
–  Szerintem lehet kezelni ezt a helyzetet. Lehet kezelni
apádat.
Bryce bólintott.
–  Ruhn említette, hogy akad némi… dráma a
boszorkánykörödben.
Hypaxia halkan felnevetett.
– Ez elég jó megfogalmazás.
–  Azt is említette, hogy különleges tanáraid voltak
gyerekkorodban.
Szellemek, ezt mesélte a bátyja ma reggel.
– Igen. A legkedvesebb barátaim.
–  Nem csoda, hogy el akartál szabadulni, ha csak a holtak
szórakoztattak.
 Hypaxia kuncogásban tört ki.
–  Remek társaságnak bizonyultak, de igen. Igazából ők
biztattak, hogy jöjjek ide.
– Most is veled vannak?
–  Nem. Nem hagyhatják el azt az erődöt, ahol nevelkedtem.
Anyám idézővarázslata odaköti őket. Ezért… Talán ez az oka
annak, hogy hazautaztam.
– Nem az, hogy királynő legyél?
– Az is – vágta rá Hypaxia gyorsan. – De… ők a családom.
– Meg az Ünő – tette hozzá Bryce óvatosan.
– Őt nem tartom a rokonomnak.
Bryce hálás volt, hogy másról beszélnek, még ha csak egy
kicsit is. Szüksége volt némi időre, hogy úrrá legyen viharos
érzelmein.
– Külsőre egyáltalán nem hasonlítotok.
– Nem ez az oka annak, hogy nem tartom a nővéremnek.
– Persze, tudom.
–  Anyánk ugyanolyan arany hajú és napbarnított bőrű volt,
mint ő. Apám viszont… Az ő színeit örököltem.
– És ki volt az Ünő apja?
–  Egy gazdag, erős szarvas alakváltó Pangerában. Anyám
sosem mesélt arról, hogyan feküdtek össze. Hogy miért egyezett
bele. Az Ünő az apja erejét örökölte, nem a
boszorkányképességeket, ezért hároméves korában odakerült.
– Ez rémes…
Amikor Bryce hároméves volt… Az anyja kis híján az életét
adta, hogy megóvja őt az Őszkirálytól. És mindezt azért, hogy
Bryce aztán végül mégis a férfi karmai közt végezze. Szégyen és
rémület öntötte el. Tudta, hogy csak idő kérdése, és az anyja
rájön, de képtelen lett volna elmondani neki… egyelőre
legalábbis.
–  Így egyeztek meg – magyarázta Hypaxia. – Bármiféle erőt
örököl is Lidia, annál a szülőnél fog élni. Az első három évét
anyámmal töltötte, de amikor jelentkezett az
alakváltóképessége, a rokonai eljöttek érte. Anyám nem látta
többé.
– Zavarta anyádat, hogy mivé vált?
–  Ezeket a gondolatokat nem osztotta meg velem – felelte
Hypaxia olyan kimérten, hogy Bryce jobbnak látta nem firtatni
tovább a dolgot. – De nekem sosem tetszett.
– Fogsz vele találkozni, amíg itt van?
– Igen. Még sosem találkoztunk. Jóval azután születtem, hogy
őt elvitték.
Bryce ismét belekortyolt az italába.
– Jobb, ha nem reménykedsz túlzottan.
–  Nem fogok. De eltértünk a problémádtól. – A királynő
felsóhajtott. – Nem ismerem a tündér királyi családokra
vonatkozó törvényeket, úgyhogy nem tudom minden kétséget
kizáróan kijelenteni, de… azt gondolom, hogy most már egyedül
az Aszterek tudják megállítani apádat.
–  Én is ettől tartottam. – Bryce megdörgölte a halántékát. –
Várd ki, mi lesz a vége, ha Hunt is tudomást szerez erről!
– Nem fog tetszeni neki?
– Mégis miért tetszene?
 –  Egy párt alkottok. És most, hogy apád hercegnőt csinált
belőled, Hunt…
–  Ó, az istenekre! – fakadt ki Bryce fuldokolva. – Huntból
kibaszott herceg lett! – Keserűen felnevetett. – Teljesen ki fog
borulni. Még nálam is jobban fogja utálni ezt az egészet. –
Tovább nevetett, már-már hisztérikusan. – Ne haragudj, szó
szerint látom magam előtt, milyen képet vág majd, amikor este
elmondom neki! Videóra kellene vennem, vagy valami.
– Nem tudom eldönteni, hogy ez jó vagy rossz dolog.
– Egyszerre mindkettő. Az Őszkirály elvárja, hogy továbbra is
jegyben járjak Cormac herceggel.
– Még akkor is, ha az illatod alapján egyértelműen valaki más
párja vagy?
– A jelek szerint. – Bryce nem is akart erre gondolni. Megitta a
sör maradékát, aztán felkapta a saját és Hypaxia tányérját, hogy
kidobja a kukába. Gyorsan rendezte a számlát, zsebre rakta a
blokkot, és azt kérdezte a királynőtől: – Van kedved sétálni egy
kicsit? Már nincs olyan meleg.
– Örömmel.
Csendben, észrevétlenül léptek ki a sikátorba. Ithan tisztes
távolságból követte őket. A sárkány, ha itt volt egyáltalán, nem
mutatkozott.
–  Szóval a bátyád elmesélte neked, mi a helyzet anyám
boszorkánykörével.
– Igen. Hatalmas szívás. Sajnálom.
Elérték az egy utcával odébb folyó Isztroszt, és ráfordultak a
rakpartra. Száraz, meleg szél borzolta a mellette sorakozó
pálmákat. Hypaxia szemügyre vette a csillagokat.
–  Mennyit álmodoztam a jövőről! Arról, hogy milyen lesz,
amikor a boszorkányok ismét hatalomra emelkednek. Hogy
milyen lesz azzal, akit… – Megköszörülte a torkát.
– Jársz valakivel? – kérdezte Bryce felvont szemöldökkel.
A királynő arca megrándult.
–  Nem. – Hypaxia hosszan kifújta a levegőt. – Annak a
kapcsolatnak nem volt jövője. Én talán folytattam volna, de
nem… Ő nem akarta.
Bryce pislogott egyet. Ha Hypaxia valaki másba szerelmes…
Bassza meg!
– Szegény Ruhn! – csúszott ki a száján.
Hypaxia bánatosan elmosolyodott.
– Szerintem a bátyád pont ugyanannyira akar elvenni engem,
mint amennyire én hozzá akarok menni feleségül.
– Hát, nézd úgy, hogy Ruhn vonzó. Te is az vagy. Talán idővel
megtetszetek egymásnak.
Tartozott annyival a bátyjának, hogy megpróbálja kiemelni a
jó tulajdonságait.
Hypaxia felnevetett.
– Ennél jóval több kell.
–  Igen, de tényleg jólelkű. Mármint őszintén jó. És el sem
hiszem, hogy ezt mondom, de… Biztos vagyok benne, hogy akit
szeretsz, remek, de Ruhnnál tényleg nehéz lenne jobbat találni.
– Észben tartom majd a szavaidat. – Hypaxia az egyik hosszú,
göndör tincsével játszadozott. – Azért egyeztem bele a
jegyességbe, hogy anyám boszorkányköre ne jusson túl nagy
hatalomhoz.
–  De hát azt mondtad, azt akarod, hogy a boszorkányok
megint nagy hatalomra tegyenek szert – mondta Bryce. – Vagy
inkább azt szeretnéd, hogy a néped ismét hatalomhoz jusson,
de anyád boszorkánykörét… kizárnád ebből? – Hypaxia
komoran bólintott. Bryce összevonta a szemöldökét. – A
boszorkányok már most is erősek, nem?
–  Nem annyira, mint korábban. Nemzedékek óta
problémákkal küzdünk, az erős vérvonalak kiapadtak, a mágia
hanyatlóban. Mintha… a semmibe veszne. Anyám
boszorkánykörét nem érdekli, mi ennek az oka. Azt akarják,
hogy még inkább az Aszterek uralma alá hajtsuk magunkat.
Ez a nő ellenállásként szabadította fel Huntot. Vajon Hypaxia
lázadó? Meg merje kérdezni tőle? Mennyit mesélt el neki tegnap
Ithan és Ruhn?
Sötét köd gomolygott a folyó másik oldalán. Bryce halkan azt
kérdezte:
– Anyád a Csontnegyedből idézte meg a tanáraidat? Vagy egy
másik örök nyugvóhelyről?
– Ilyesmi nem létezett a tanáraim idejében.
Bryce eltátotta a száját.
– A tanáraid az Aszterek előtt éltek?
Hypaxia összehúzott szemmel figyelmeztette Bryce-t, hogy
fogja halkabbra.
–  Igen. Már réges-rég halottak voltak, amikor az Északi Rés
megnyílt.
– Emlékeznek az Aszterek előtti időkre, amikor Parthosz még
állt? – kérdezte Bryce nagy merészen.
–  Igen. Az egyik tanárom, Palania matematikát és
természettudományokat tanított az ottani akadémián. A
környező városban született, ott is halt meg. Ahogy a családja
több generációja is.
–  Az Aszterek nem szeretik, ha ilyesmikről beszélünk. Arról,
hogy az emberek mi mindent elértek az érkezésük előtt.
–  Úgy viselkednek, ahogy a hódítók szoktak. – Hypaxia
pillantása a Csontnegyed felé vándorolt. – Még a halált is
legyőzték ebben a világban. Az egykor békében nyugvó
szellemeket most beterelik ezekbe a… zónákba.
Bryce meghökkent.
– Tudsz róla?
–  A holtak elmesélik, milyen szörnyűségeken mennek
keresztül. Amikor anyám meghalt, meg kellett tennem néhány
dolgot, ami… Fogalmazzunk úgy, hogy anyám boszorkányköre
nem örült neki, amikor sikerült megakadályoznom, hogy
anyámnak is be kelljen vonulnia az egyik ilyen örök
nyugvóhelyre. Ez azzal járt, hogy soha többé nem beszélhetek
vele. – Árnyékok sötétítették a szemét. – De képtelen lettem
volna egy olyan helyre küldeni őt, mint amilyen a Csontnegyed.
Hiszen tudom, mivé válna ott.
– Miért nem mondod el mindenkinek? Miért nem mondod el
az egész világnak?
– Ki hinne nekem? Tudod te, mit tennének velem az Aszterek?
Nem csak velem, a népemmel is? Az összes boszorkányt
lemészárolnák, hogy megbüntessenek. Anyám is tisztában volt
ezzel, ezért döntött ő is a hallgatás mellett. Ha bölcs döntést
akarsz hozni, te sem szólsz senkinek. Tőlem telhetően segíteni
fogok Ithan Holstromnak és a rokonának a nap-éj
egyenlőségkor, de nekem is megvannak a határaim.
Bryce megállt az éjsötét folyóra néző korlátnál.
–  Hová kerültek a holtak az Aszterek érkezése előtt? Erről
meséltek a tanáraid?
Hypaxia szája gyengéd mosolyra húzódott.
– Nem. De azt mondták, hogy… jó hely volt. Békés.
– Gondolod, hogy az itt felhasznált lelkek végül ott kötnek ki?
– Nem tudom.
Bryce kifújta a levegőt.
–  Hát, ez a legszomorúbb csajos beszélgetés, amiben valaha
részem volt.
– Ez életem első csajos beszélgetése.
– A normális lányok normális dolgokról dumálnak.
– Mi nem vagyunk normális lányok.
Nem, valóban nem. Hypaxia meg ő… egy királynő és egy
hercegnő. Egyenlő felekként találkoztak. Olyasmiről
beszélgettek, amiért az életükkel lakolhatnak.
–  Néha nagyon magányos koronát viselni – mondta Hypaxia
halkan, mintha csak olvasna a gondolataiban. – Örülök, hogy
beszélgethetek veled, Bryce.
– Én is.
És bár még csak most kezdett szembeszállni az apja
baromságaival… megnyugtató volt a tudat, hogy a
boszorkánykirálynő mellette áll. Ahogy más szövetségesei is
vannak.
Ithan hat méterrel távolabb állt. Összenéztek, fénylett a
szeme a félhomályban. Bryce szólásra nyitotta a száját,
közelebb akarta hívni, megkérdezni, mennyit hallott.
Csakhogy ebben a pillanatban óriási, pikkelyekkel borított,
szürke fenevad ugrott át a rakpart korlátja felett.
És még mielőtt Bryce felkiálthatott volna, Ithanre vetette
magát, a nyaka köré zárta a pofáját.
 55.

Bryce-nak sikítani sem maradt ideje. Tenni sem tudott semmit,

egyszerűen hátrazuhant, a fenekén landolva próbált elhúzódni
Ithantől, akiből fröcskölt a vér, ott bugyogott a torkánál…
A fenevad – a démon – kiszaggatta Ithan torkát.
Hátrahajtotta széles, lapos fejét, és lenyelte az ívelt, fekete
agyarak között szorongatott húst.
–  Állj fel! – parancsolta Hypaxia Bryce-nak késsel a kezében.
Hogy honnan szedte elő a fegyvert, arról Bryce-nak fogalma
sem volt.
Ithan…
Még egyszer nem megy. Képtelen lenne rá.
A démon ellépett Ithan rángatózó, haldokló testétől. Túlélhet
vajon egy ilyen csapást? Ha a démon agyaraiból méreg csöpög,
ahogy a krisztalloszéiból…
Lehet, hogy rokonok ezzel a lénnyel. Izmos, alacsony testét
matt szürke pikkelyek borították, a farka olyan hosszú volt,
amilyen magas Bryce, ide-oda lengette, tüskés végével
barázdákat vájt a kőbe. A rakparton, a közeli utcákon
menekülőre fogták az arra járók.
Bryce képtelen volt megmozdulni. A sokkhatás. Tudta, hogy
sokkos állapotba került, és mégsem…
Valaki hamarosan a segítségükre siet. Vagy az Aux, vagy a 33.
megérkezik. Hunt…
–  Állj fel! – ismételte Hypaxia, és a hóna alá nyúlva talpra
rántotta.
A boszorkánykirálynő lassan hátrahúzta Bryce-t…
Morgás visszhangzott végig a kövön mögöttük.
Bryce megpördült, és egy másik démonnal találta szemközt
magát, pont olyan volt, mint az, amelyik átharapta Ithan torkát,
csak ez hátulról támadott. A két démon összezárt, ők pedig
zsákmányként közéjük szorultak.
Jeges, éles rettegés hasított keresztül Bryce-on. Szétzúzta a
dermedtséget okozó sokkot. Kitisztította homályos, vér áztatta
látását.
–  Vessük egymásnak a hátunkat! – parancsolta Hypaxia
halkan, nyugodtan.
Egyetlen kés – mindössze ennyi állt a rendelkezésükre. Mégis
mi a francért nincs nála pisztoly?
Ithannél viszont van. Bryce ki tudta venni a körvonalát a fiú
élettelen testén, azét a fegyverét, amit Ithan elő sem tudott
rántani. Vajon hány golyó van benne? Csakhogy a démon elég
gyors volt ahhoz, hogy meglepje a farkast, ez alapján neki
esélye sem lenne. Kivéve, ha…
– Miféle mágiád van? – mormolta Bryce a hátát Hypaxiáéhoz
nyomva, ahogy a másodikként felbukkanó démont fürkészte.
 Megöli ezeket a rohadékokat. Darabokra szaggatja őket azért,
amit tettek.
– Mit számít? – kérdezte Hypaxia az első démon felé emelve a
kést.
– Energia? Olyasmi, mint a villámlás?
– Gyógyító és szélmágia, meg nekromancia, de nem is tudom,
azt hogyan magyarázzam.
– Képes lennél összesűríteni? Belém lőni?
– Mi?
– Fel kell töltened. Mint egy elemet – mondta Bryce.
A sebhely a mellkasán már halványan fénylett.
Az előtte álló démon fejét az éjszakai égbolt felé vetve
felüvöltött. Bryce füle csengett.
– Mégis minek?
– Csak… csináld, vagy tényleg rábaszunk!
Az elsőként megjelenő démon is felvonyított.
Ahogy a Verem jó néhány lényének, ezeknek is opálos volt a
szeme. Tehát vakok. Mintha annyi ideig éltek volna sötétségben,
hogy már nincs szükségük a látásukra. Elvakítani tehát nem
tudja őket. De egy golyó…
– Gondolod, hogy egy késsel fel tudod venni ellenük a harcot?
– csattant fel Bryce.
– Hát…
Hypaxia a rakpart korlátjához terelte magukat. Még egy
méter, aztán már a víznél lesznek. Bryce megborzongott, eszébe
jutottak a szobekek, amik rájuk támadtak, amikor a
Csontnegyedből menekültek.
 – Használd a gyógyító erődet, öntsd a kibaszott mellkasomba!
– vicsorgott Bryce. – Bízz bennem!
Nem volt más választásuk. Ha Hunt ereje töltené fel, akkor
talán…
A boszorkánykirálynőhöz közelebbi lény elrugaszkodott, oda
akart kapni. Bryce és Hypaxia a korlátnak csapódott.
– Most! – kiáltotta Bryce, mire a boszorkány megpördült, és a
mellkasához nyomta fénylő kezét.
Melegség áramlott Bryce-ba, lágy, gyengéd és…
Csillagok ragyogtak fel Bryce elméjében. Szupernóvák.
Ithan.
Olyan könnyű volt, mint lépni egyet.
Az egyik pillanatban Bryce még Hypaxiával állt a rakparton.
A következőben Ithan teste mellett, a lények mögött termett. A
démonok felé pördültek, rájöttek, hogy már máshonnan érzik
az illatát.
Hypaxia megérintette az aranybrosst a kabátja hajtókáján. A
seprűje egy hussanással előtte termett, mire a királynő felugrott
rá, kilőtt az ég felé…
Bryce kirántotta a fegyvert Ithan nadrágjának a derekából,
kibiztosította, és rálőtt a közelebbi démonra. Agyvelő fröccsent,
ahogy a golyó átütötte a lény koponyáját a két szeme közt.
A második démon nekirontott, teljesen megfeledkezett az
odafent, a seprűjén lebegő Hypaxiáról. Bryce tüzelt, de a lény
kikerülte a lövedéket, mintha érezte volna, hogyan hasítja ketté
a levegőt. Kiszagolta, miféle fegyver van nála…
A démon elrugaszkodott, Bryce pedig előhívta a mágiáját.
 Ithan teste mellől a sétány egy távolabbi pontjára lépett,
egyenesen az őt megrohamozó démon mögé.
A lény a földre zuhant, megpördült, a karmai mélyen
végigszántották a követ. Bryce ismét tüzelt, de a démon a
természetfeletti érzékelésének köszönhetően az utolsó
milliszekundumban balra rándult, így a golyó a vállát érte.
Hiába találta el, nem sikerült lelassítani.
A démon ismét rá akarta vetni magát, úgyhogy Bryce
mozgásba lendült. Egyre lassult, Hypaxia ereje kezdett
elapadni.
– Tíz méterrel mögötted! – kiáltotta Hypaxia a kérdéses helyre
mutatva, és Bryce a fogát csikorgatva felmérte, hogyan juthatna
el oda. Hogy milyen táncot kell járnia a lénnyel.
A démon elrugaszkodott a földtől, karmait támadásra készen
tartotta, ám ekkor Bryce három méterrel hátrébb teleportált. A
lény megint ugrott, mire Bryce ismét mozdult, de már remegett
az erőfeszítéstől. Még három méter. Menni fog az utolsó ugrás
is. Muszáj lesz még egyet teleportálnia, és ahogy a démon
nekilódult…
Bryce üvöltve mindent beleadott, felhasználta Hypaxia
erejének az utolsó szikráját is, csakis arra koncentrált, hogy
lépnie kell, mozdulni…
Az utolsó pár métert is sikerült megtennie, és a lény, ami
addigra már rájött, milyen logika mentén mozog,
elrugaszkodott a földtől.
Nem nézett fel. Nem látta, hogy a boszorkánykirálynő a kését
feltartva zuhanórepülésbe kezd.
 Bryce épp abban a pillanatban ért földet, amikor Hypaxia
leugrott a seprűjéről, és a fenevadon landolva a koponyájába
döfte a pengét. A boszorkány és a démon a földre zuhant, előbbi
úgy festett, mint aki valamiféle hélbéli hátast ül meg.
A démon többé meg sem rezzent.
Bryce zihált, reszketett, a lehorzsolt tenyere és térde már
gyógyult is. Sikerült. Hiszen…
Ithan. Ó, az istenekre, Ithan!
Remegő lábbal talpra kászálódott, és odarohant hozzá. Ithan
torka kezdett összeforrni – csakhogy nagyon lassan gyógyult a
seb. A fiú üveges szemmel meredt az éjszakai égboltra.
–  Hátra! – szólt rá Hypaxia levegőért kapkodva, seprűjét a
földre hajította. – Hadd nézzem!
– Gyógyboszorkányra van szüksége!
– Gyógyboszorkány vagyok – torkolta le Hypaxia, és letérdelt.
Szárnyak töltötték meg az eget, szirénák vijjogtak az utcákon.
Aztán Isaiah ott termett, megérintette Bryce vállát.
– Jól vagy? Az ott Holstrom? Hol van Athalar? – zúdította rá a
kérdéseit gyors egymásutánban.
–  Itt vagyok – szólalt meg Hunt a sötétben. Olyan erővel ért
földet, hogy beleremegett a talaj. Villámok siklottak végig a
betonon. Végigmérte Bryce-t, aztán Ithant, a farkas teste
ragyogott Hypaxia keze alatt. Aztán felfigyelt a két démonra is,
és elsápadt. – Azok…
Ismét végignézett Bryce-on.
– Tudod, mik azok? – kérdezte Isaiah.
Hunt Bryce-hoz rohant, magához vonta. Bryce hozzábújt,
kiélvezte a melegét, az erejét.
–  Halálvadászok – válaszolta Hunt halkan. – A Verem
hercegének kis kedvencei. Négy napja Nenában látták őket.
Valahogy átjutottak a határon.
Bryce gyomra helyén űr tátongott.
Isaiah felemelte a kezét, hogy megálljt parancsoljon az
előretörő angyaloknak és Aux-tagoknak.
–  Gondolod, hogy ez a kettő Nenából jött ide? De miért
támadtak Bryce-ra?
Bryce átkarolta Hunt derekát, nem érdekelte, hogy
belecsimpaszkodik. Ha elereszti, még a végén felmondja a
szolgálatot a térde. Hunt szájára könnyedén jött a hazugság:
–  Nem egyértelmű? Hél ki akarja egyenlíteni a számlát a
tavasszal történtek után. A legügyesebb orgyilkosaikkal
próbáltak az életére törni.
Isaiah szemlátomást bevette a mesét, mert Bryce-hoz
fordulva így szólt:
– Hogy tudtátok legyőzni őket?
–  Ithannek volt fegyvere. Az elsőnél szerencsém volt, pont
eltaláltam. A másodikat Hypaxia királynő intézte el.
Nagyrészt igazat mondott.
–  Meg is vagyunk – jelentette be Hypaxia, és elhátrált Ithan
gyógyult, ám ernyedt testétől. – Amint készen áll rá, magához
fog térni. – Felkapta a seprűjét, ami egyetlen érintésére, vagy
talán a boszorkányereje miatt Kthonát ábrázoló aranybrossá
változott. Szürke kabátjára tűzte, és Isaiah felé fordult. – Meg
tudná kérni a katonáit, hogy vigyék el a boszorkányok
nagykövetségére? Szeretném én magam ápolni, amíg magához
nem tér.
Nem volt értelme tiltakozni ez ellen. Arról nem beszélve,
hogy… senkit sem kellett értesíteni arról, ami Ithannel történt.
Nem volt sem családja, sem barátai, sem falkája. Senkije,
leszámítva…
Bryce felhívta Ruhnt.
 
 
Halálvadászok. Figyelmeztetést kellett volna közzétennie, amint
rájött, hogy egy ilyen lény farkát látja azon a nenai fotón. A
város minden egyes katonájának éberen kellett volna őrködnie.
De Bryce… valamiféle csoda folytán egyetlen karcolás nélkül
megúszta. Lehetetlennek tűnt. Hunt tudta, milyen gyorsak a
halálvadászok. Még a tündérek sem tudják lefutni őket. Maga
Apollion hozta létre őket.
Hunt csak akkor szólalt meg, amikor Bryce-szal már a
boszorkányok nagykövetségének arany folyosóján álltak. Ithant
addigra már átadta az őt iderepítő két angyal Ruhnnak és
Declannek, akik óvatosan egy kis szobába cipelték a farkast,
hogy ott lábadozhasson.
– Halljuk, mi történt valójában!
Bryce odafordult hozzá, fénylett a szeme a félelemtől – és az
izgatottságtól.
– Sikerült. Teleportáltam.
Elmagyarázta, mit csinált Hypaxia, hogy mit csinált ő maga.
–  Rohadt kockázatos volt! – Hunt nem tudta eldönteni, hogy
megcsókolja vagy megrázza Bryce-t.
–  Nem sok egyéb lehetőségem volt – felelte a lány, és
összefonta a karját. A nyitott ajtón túl látták, ahogy Ruhn és Dec
leereszti Ithant az ágyra. Hypaxia szólt nekik, hogy egy
bizonyos módon fektessék le. – Hol a francban volt a sárkány?
–  Az a kibaszott, gyáva féreg azt mondta Holstromnak,
felmászik a tetőre, majd onnan figyel, aztán lelépett – felelte
Flynn sötét arckifejezéssel, ahogy kilépett a folyosóra.
– Csodálkozol? – kérdezte Bryce.
–  Igen. – Flynn mérgesnek tűnt. – Szívességet tettünk neki,
erre átbaszott minket. Felperzselhette volna azokat a
démonokat.
Még mielőtt Bryce vitába szállhatott volna vele, a tündérlord
undorodva rázni kezdte a fejét, és elsétált.
Bryce megvárta, amíg ismét magukra maradnak a folyosón,
aztán azt kérdezte Hunttól:
–  Gondolod, hogy ez ízelítő volt abból, amivel a Verem
hercege megfenyegetett minket?
– Igen. Egyedül neki felelnek.
–  De hát meg akartak ölni! Korábban nem úgy tűnt, mintha
holtan akarna látni minket. Próbatételnek elég kockázatos. –
Ide-oda járatta a kezét kettejük között. – Mi vagyunk a méltó
ellenfelek, tudod…
Ruhn kilépett a folyosóra, és azt mormolta:
– Vagy talán nem téged akartak megölni. – Állal Hypaxia felé
bökött. Végignézett a nagykövetség csendes folyosóján, ahol épp
egyetlen boszorkány sem járt, majd halkabbra fogva így
folytatta: – Talán a boszorkányköre idézte meg őket
valamiképpen.
Bryce összevonta a szemöldökét.
– Miért?
Ruhn lépett egyet.
–  Tökéletes fedősztori lennél. Pont olyasvalakivel sétált,
akinek Hél vissza akar vágni, olyasvalakivel, aki feldühítette
Hélt tavasszal. A halálvadászok azt sejtetik, hogy a Verem
hercegének a keze van a dologban. Ha meghalt volna, mindenki
Hélre gyanakszik. Mindenki azt hinné, te voltál a célpont, ő meg
sajnálatos módon életét vesztette a küzdelemben.
– És Ithan?
Hunt felvette a fonalat:
– Őt is elkönyvelték volna járulékos veszteségként. A tavasszal
történtek után Sabine-nek biztos több esze van annál, mintsem
hogy megidézzen egy démont. Úgyhogy maradnak a saját
ellenségeink meg Hypaxia rosszakarói. De tekintve, hogy
Apollion mivel fenyegetőzött… Szerintem az a legvalószínűbb,
hogy ő volt. Talán vállalta a kockázatot, hogy meghalsz a kis
próbatétele során. Lehet, hogy úgy volt vele, ha megölnek,
akkor úgysem voltál méltó arra, hogy kiálljon ellened.
Bryce megdörgölte az arcát.
– És ebből milyen tanulságot kellene levonni?
Hunt összefűzte az ujjaikat.
–  Azt, hogy riadókészültséget kell elrendelni a városban,
neked pedig fegyvert kell hordanod magadnál.
Bryce lesújtó pillantást vetett rá.
 – Ezzel nem segítesz.
Ruhn nagy bölcsen hallgatott.
– Ma este nem volt nálad semmilyen fegyver – vicsorodott el
Hunt. – Kettőtöknek együtt volt egyetlen kése. Szerencséd, hogy
Ithannél ott volt az a pisztoly. És még nagyobb szerencséd, hogy
bejött a tipped, és Hypaxia tényleg fel tudott tölteni a
teleportáláshoz.
Ruhn egyetértően felmordult.
– Hát így csináltad! – lépett ki Declan is a folyosóra. Becsukta
maga mögött az ajtót, hogy Hypaxia és Ithan kettesben
maradhasson.
Bryce meghajolt.
– Ez lesz a magánszámom az iskolai tehetségkutatón.
Declan felhorkant, Ruhn viszont alaposan szemügyre vette őt.
– Tényleg teleportáltál?
Bryce ismét elmagyarázott mindent, és Hunt képtelen volt
ellenállni a késztetésnek, közelebb húzta magához.
Amikor Bryce a végére ért, Ruhn ugyanazt mondta, amit
korábban Hunt is:
– Nagy szerencsénk volt ma este. Hálát adhatsz érte.
Bryce pajzánul Huntra kacsintott.
– Remélem, lesz még miért hálát adni ma este.
– Fúj! – panaszkodott Ruhn, Declan pedig felröhögött.
Hunt megpöckölte Bryce orrát, és Ruhnhoz fordult:
–  Állítsunk őröket a lakáshoz meg ide, a követséghez! A
legmegbízhatóbb katonáidat küldd! Én is ráállítom Isaiah-t meg
Naomit a dologra.
 – A 33. és az Aux összefog, hogy szerény személyemet őrizze?
– gúnyolódott Bryce. – Igazán hízelgő.
– Nem ez a megfelelő időpont az alfalágyultak rivalizálására –
préselte ki magából Hunt. – Kibaszott halálvadászok támadtak
rád!
– És megbirkóztam velük.
–  Én azért nem venném ilyen félvállról a dolgot – morogta
Hunt. – A Verem hercege hordákban küldi majd őket, ha az
Északi Rés egyszer teljesen kinyílik, nem csak egyet-kettőt lök
majd át szórakozásképp. Levadásszák azt, akit a parancs szerint
kell. Orgyilkosok. Ha célkeresztbe kerülsz, akkor neked annyi.
Bryce az ujjaira fújt, mintha csak a rájuk rakódott portól
akarna megszabadulni.
– Csak a szokásos.
– Quinlan!
Ruhn felnevetett.
– Mi van? – vakkantotta Hunt.
–  Tudod, kivel beszéltem pont azelőtt, hogy felhívtál?
Apámmal – mondta Ruhn. Bryce megdermedt, és Hunt máris
sejtette, hogy ebből semmi jó nem sülhet ki. Ruhn rávigyorgott.
– Az apósoddal.
– Tessék?
Ruhn továbbra is vigyorgott.
–  Elújságolta a csodás hírt. – Bryce-ra kacsintott. – Nyilván
nagyon boldog vagy.
Bryce felnyögött, és Hunthoz fordult.
– Nem hivatalos…
 –  Ó, de még mennyire, hogy hivatalos! – felelte Ruhn, és a
falnak dőlt az ajtó mellett.
– Mi a francról beszéltek? – morogta Hunt.
Ruhn kajánul rámosolygott.
– A jelek szerint Bryce úton-útfélen a királyi nevet használta.
Ami azt jelenti, hogy elfogadta a hercegnői rangját. Te pedig a
párjaként az Őszkirály veje lettél. És a sógorom.
Hunt tátott szájjal nézett rá. Ruhn teljesen komolyan beszélt.
–  Megkérdezted, mi van Cormackel? – bukott ki Bryce-ból a
kérdés. – Az Őszkirály továbbra is ragaszkodik a
jegyességünkhöz.
Ruhn derűje megcsappant.
– Nem látom be, hogy járhatnátok még ezek után is jegyben.
–  Már bocs – vágott közbe Hunt –, de mi a franc folyik itt? –
Kitárta a szárnyát. – Most már hivatalosan is hercegnő vagy?
Bryce arca megrándult.
– Meglepetés?
 56.

Ithan felnyögött, az egész teste lüktetve fájt.

A nyaka… az a pofa, az agyarak, a karmok, a királynő és
Bryce…
A kezét a nyakához kapva hirtelen felült.
– Minden rendben. Már vége.
A nyugodt női hang jobb oldalról csendült, és amikor Ithan
odafordult, rádöbbent, hogy egy keskeny ágyon fekszik egy
aranyozott szobában, ahol korábban még sosem járt.
Hypaxia királynő egy széken ült mellette, az ölében könyv
hevert, ismét a kék köntösét viselte. Nyoma sem volt annak a
lezser, modern nőnek, akit korábban őrzött. Ithan csikorgó
hangon azt kérdezte:
– Jól van?
–  Teljesen. Ahogy Miss Quinlan is. Ha esetleg felmerült
benned a kérdés, épp a nagykövetségemen vagyunk.
Ithan visszaroskadt az ágyra. Mint valami kibaszott újonc,
hagyta, hogy lesből rátámadjanak. Mindig is büszke volt a
reflexeire, az ösztöneire, de most aztán megnézhette magát. A
királynő szólásra nyitotta a száját, ám ekkor Ithan felhördült:
– Mi van a sárkánnyal?
Hypaxia szája megfeszült.
–  Ariadnet nem találjuk. A jelek szerint úgy döntött,
szembeszegül a törvényekkel, és elmenekült.
Ithan felmordult.
– Meglépett?
A sárkány azt állította, képtelen rá. Hogy nincs olyan hely
Midgardon, ahol a Csillagász ne találna rá.
Az istenekre! Egyetlen őrzési feladatot bíztak rá, és azt is
elcseszte. Méghozzá alaposan.
Megérdemelte, hogy átharapják a torkát. Hogy csak feküdjön
itt, mint egy kibaszott, gyenge kölyök, hiszen alkalmatlannak
bizonyult a feladatra.
Hypaxia komoran bólintott.
–  A városi kamerák felvételén annyi látszik, hogy amint
beléptem a pizzériába, Ariadne távozott. De csak ennyit tudtunk
kideríteni, ezután még a kamerák sem találták.
–  Valószínűleg már a bolygó másik végében jár – morogta
Ithan.
A tündérek nagyon mérgesek lesznek.
–  Kiszabadítottátok a gyűrűből. Rettenetes gazdát kellett
szolgálnia. Csodálod, hogy nem akarja megvárni, amíg valaki
megint megveszi őt?
– Azt hittem, legalább hálás lesz.
Bár Hypaxia rosszallóan ráncolta a homlokát, de végül azt
felelte:
 –  Egy sárkányról van szó. A föld és az ég, a tűz és a szél
teremtménye. Nem lett volna szabad bezárni, rabszolgasorba
hajtani. Remélem, halhatatlan élete végéig szabad lesz.
A királynő hangszíne alapján egyértelmű volt, hogy nem tűr
ellentmondást, és… Igazság szerint Ithan egyetértett vele.
Felsóhajtott, majd óvatosan megdörgölte érzékeny nyakát.
– Mi a franc támadott ránk? Egy démon?
– Igen, egy kifejezetten veszedelmes fajta.
Hypaxia elmagyarázta, mi történt.
Ithan ismét felült.
–  Sajnálom, hogy így elcsesztem. Nem… nem szeretek ilyen
hibákat véteni.
A lelkét mardosta a tudat, hogy veszített. A királynő és Bryce
épségben megúszta ugyan, ő viszont akkor is egy kibaszott
vesztes.
–  Nincs miért bocsánatot kérned – jelentette ki a királynő
határozottan. – Tekintve, hogy milyen komoly dologról van szó,
azt feltételezem, hogy a barátaid többet sejtenek a támadás
kiváltó okáról, mint amennyit nekem elárultak.
Hát, ebben határozottan igaza volt. Ithan fújt egyet,
belesajdult a torka. Beletelik még pár órába, mire teljesen
meggyógyul.
Azt viszont nem tudta, mennyi időbe telik majd
megbocsátania magának, amiért így elcseszte ma este.
– Tényleg fel tudja majd venni a kapcsolatot Connorral az őszi
nap-éj egyenlőségkor? – kérdezte halkan. Gyűlölte, hogy el kell
terelnie a szót. És nem mintha ez kellemesebb téma lett volna.
 –  Igen. – Hypaxia oldalra billentette a fejét, csigás haja
végigomlott a vállán. – Aggódsz érte.
– Ön nem tenné? Nem érdekel, hogy azt mondták, senki sem
nyúlhat hozzá. Biztosra akarom tudni, hogy jól van. Hallottam,
amit Bryce-nak mondott azzal kapcsolatban, hogy gondoskodott
róla, az anyja ne kerüljön az egyik szunnyadóvidékre. Azt
akarom, hogy ő is megkapja ezt a lehetőséget. – Nyelt egy
nagyot. – Már ha ön is beleegyezik, felség.
Hypaxia szemében derű csillogott.
– Minden tőlem telhetőt megteszek majd.
Ithan ismét felsóhajtott, és a szoba másik végében álló
hatalmas ablakokra nézett. A függönyöket már behúzták estére.
– Tudom, hogy már így is nagy szívességet tesz nekem, de… A
Csillagász leláncolt egy farkast misztikusként. Érte tudna tenni
valamit?
– Mármint?
Ithan jó jelnek vette, hogy a királynő nem mondott azonnal
nemet. Így felelt:
– Nem hagyhatom ott.
– Miért kellene neked kiszabadítani?
–  Egy farkasnak semmi keresnivalója ketrecben. A
misztikusok kádja márpedig az. Vízzel teli ketrec.
– És mi van, ha ő ott akar lenni?
–  Már hogy akarhatna? – Még mielőtt a királynő
válaszolhatott volna, tovább ütötte a vasat: – Tudom, hogy
hirtelen jött ez a kérés. És hogy rengetegen szenvednek ezen a
világon. De egyszerűen képtelen vagyok elviselni.
 Sok mindent elcseszett az elmúlt két évben, ezt most nem
fogja annyiban hagyni. Egy alfafarkas fogságban… Már a puszta
gondolat is irtózatosnak bizonyult. Minden tőle telhetőt
megtesz, hogy segítsen rajta.
Hypaxia mindent leolvasott az arcáról.
– Jólelkű vagy, Ithan Holstrom.
– Csak tegnap ismerkedtünk meg.
És a ma esti események után kurvára nem érdemelt ilyen
dicséretet.
–  Látom rajtad. – Hypaxia gyengéden megérintette a kezét. –
Sajnos nem hiszem, hogy sokat tudnék tenni a misztikusért
azon túl, amit a többi, királyi családból származó barátod is
elérhet.
Ithan érezte, hogy igazat mond. Jól van, akkor majd másképp
megoldja. Valamit kitalál.
– Hát, elég elbaszott egy helyzet.
–  Az biztos – csendült egy férfihang az ajtóból, és amikor
Ithan pislogva felnézett, meglepetten nyugtázta, hogy Flynn és
Declan jött látogatóba hozzá, Tharion pedig egy lépéssel
mögöttük áll.
–  Helló! – szólalt meg Ithan, és már meg is acélozta magát,
hogy kigúnyolják, húzzák az agyát, azt kérdezgetik, ugyan
miképpen sikerült így elbénáznia a királynő védelmét.
Declan fejet hajtott a királynő előtt, majd Ithanhez sétált.
– Hogy érzed magad, kölyök?
– Jól – felelte Ithan, majd az őszinteség jegyében hozzátette: –
Egy kicsit fáj még.
 –  Előfordul, ha átharapják a torkod – jegyezte meg Flynn.
Hypaxiára kacsintott. – De a királynő elég ügyesen
meggyógyított, nem igaz?
Hypaxia rámosolygott. Az ajtóban ácsorgó Tharion
felnevetett.
– Igen, nagyon is – vágta rá Ithan.
Declan összecsapta a kezét.
– Jól van, csak meg akartuk nézni, hogy jól vagy-e.
– Egész este be-benéztek hozzád – magyarázta Hypaxia.
–  Vajszívűnek állítod be őket, Pax – szólt oda Tharion a
királynőnek, aki a fejét rázta a becenév hallatán. Mintha a sellő
gyakran idegesítette volna ezzel.
Declan azt kérdezte a királynőtől:
– Mikor jöhet haza?
Haza. A szó végigvisszhangzott Ithanen. Még csak másfél hete
költözött be hozzájuk. Mikor érezte magát utoljára igazán
otthon bárhol? Az Odúban a szülei halála óta biztosan nem.
De… Declan arcán őszinte aggodalom ült. Ahogy Flynnén is.
Ithan nagyot nyelt.
–  Holnap reggel – válaszolta a királynő, majd felállt a
székéből. – Akkor megvizsgállak még egyszer, és ha mindent
rendben találok, már mehetsz is, Ithan.
– De hát őriznem kellene önt – felelte Ithan elfúlón.
Hypaxia megpaskolta a vállát, majd az ajtóhoz sétált. Tharion
felzárkózott mellé, mintha szeretett volna megbeszélni vele
valamit négyszemközt. Mielőtt végleg magukra hagyták őket, a
boszorkánykirálynő így szólt:
 – Holnapra szabadnapot kapsz.
Ithan vitára nyitotta a száját, de a királynőnek és a sellőnek
addigra már hűlt helye volt.
Flynn levetődött a székbe, ahol korábban a boszorkány ült.
–  Ne mondjátok el Ruhnnak, de odáig meg vissza lennék a
gyönyörtől, ha engem vizsgálna meg ez a nő.
Ithan a homlokát ráncolta, de inkább megtartotta magának
azt, amit véletlenül megtudott. Azt, hogy a királynő valaki
másba szerelmes, és úgy tűnt, eléggé fájt neki, hogy nem lehet
együtt az illetővel. De mit számít a szerelem, ha valakinek
kötelességei vannak?
Hallgatni fog Hypaxia románcáról. A királynő beleegyezett,
hogy hozzámegy Ruhnhoz, és Ithan csodálta, amiért megteszi
ezt, bár valaki másé a szíve.
Bassza meg, hiszen pontosan tudta, milyen érzés ez!
Száműzte Bryce arcát az elméjéből.
Declan Flynnhez fordult:
– Ne keresd a bajt, ne tedd neki a szépet! Ne incselkedj vele!
–  Ruhn menyasszonya – vágta rá Flynn. Feltette a bakancsát
Ithan ágyának a szélére, és összekulcsolta a kezét a feje mögött.
– Egy kicsit hadd piszkáljam már, ennyi kijár nekem!
Ithan felnevetett, szúrt a szeme. Amelie falkájában soha senki
nem viccelődött. Perryből néha-néha sikerült előcsalni egy
mosolyt, de nagyrészt komolyan viselkedtek. Humornak helye
nem volt. Sosem nevettek saját magukon.
Ezek a srácok eljöttek, hogy megnézzék, hogy érzi magát.
Nem cseszegetni akarták, amiért hibázott. Mintha nem is
kudarcként tekintettek volna a történtekre.
–  De tényleg jól érzed magad? – kérdezte Flynn valamelyest
komolyabban.
Ithan összekapta magát.
– Aha.
– Helyes – vágta rá Declan.
Ithan torka megfeszült. Fel sem fogta, mennyire hiányzik neki
ez az egész – az, hogy legyen, aki mellette áll. Hogy legyen, akit
érdekel, él-e vagy hal. Az Ördögfalka ezt biztosította számára,
igen, de ugyanez vonatkozott a naplabdacsapatára is. Connor
halála óta egyik korábbi csapattársával sem beszélt.
Flynn tekintete ellágyult kissé, mintha észrevett volna
valamit az arcán, mire Ithan gyorsan kihúzta magát, és
megköszörülte a torkát. Ám a tündérlord ekkor így szólt:
– Melletted állunk, farkas.
– Miért?
Még azelőtt kicsúszott a kérdés, hogy Ithan elgondolkozhatott
volna rajta, érdemes-e feltennie. Jó néhány tündér éveket
tölthetett azzal, hogy megpróbált csatlakozni a Ruhn, Flynn és
Declan alkotta trióhoz. Nem értette, miért pont őt fogadták be.
Flynn és Dec összenézett. Utóbbi vállat vont.
– Miért ne?
– Farkas vagyok. Ti meg tündérek.
–  Milyen régimódi valaki! – Flynn rákacsintott. – Azt hittem,
ennél modernebb a gondolkodásod.
– Nem akarom, hogy sajnáljatok – mondta Ithan.
Declan elhúzódott.
 – Ki a franc beszélt itt szánalomról?
Flynn felemelte a kezét.
–  Csak azért barátkozunk veled, mert jó jegyeket akarunk a
naplabdameccsekre.
Ithan ide-oda nézett a két férfi között. Aztán kitört belőle a
nevetés.
–  Jól van. – Ismét megdörgölte sajgó torkát. – Ezt a
magyarázatot már elfogadom.
 
 
Ruhn a húgát figyelte, miközben várták, hogy Athalar eligazítsa
a 33. tisztjeit a halálvadászokkal kapcsolatban.
Mintha újraélték volna a tavasszal történteket. Igen, akkor
Micah idézte meg a krisztalloszdémonokat, de… ez nem lehet jó
jel. Bryce továbbra is a hátára tetoválva viselte a kürtöt. Meddig
menne el Hél, hogy megszerezze?
–  A válaszom az – mondta Bryce Ruhnnak –, hogy nem
jelölhettek ki mellém semmiféle testőrt.
Ruhn pislogott egyet. Aztán némán így szólt:
Nem erre gondoltam épp.
Bryce a szeme sarkából ránézett.
Éreztem, hogy a támadás miatt aggódsz. Egy túlzottan
agresszív tündérférfi pedig csakis erre a logikus következtetésre
juthat.
Túlzottan agresszív?
Túlféltő?
Bryce! Ez komoly dolog.
 Tudom.
És most már hercegnő vagy. Hivatalosan is.
Bryce összefonta a karját, úgy figyelte, ahogy Hunt a
barátaival beszél.
Tudom.
Milyen érzés?
Neked milyen érzés?
Mégis mit számítanak az én kibaszott érzelmeim? Ruhn
homlokráncolva nézett a húgára.
Meg kell osztanod a koronát.
Örömmel osztom meg veled. Önző, szánalmas örömmel, Bryce.
De… nem pont ezt akartad elkerülni?
De igen. Bryce mentális hangja acélosan csendült.
Akarsz tenni ellene valamit?
Talán.
Légy óvatos! Rengeteg törvény, szabály meg egyéb előírás van,
amiről nem tudsz. Elmagyarázhatom őket, de… ez már egy
teljesen más játszma. Résen kell lenned!
Bryce szembefordult vele, és bár szélesen elvigyorodott, a
szemén látszott, hogy nem őszinte a mosolya. Megindult
Athalar felé.
– Ha a drága jó apuci hercegnőt akar – mondta, és még sosem
hasonlított ennyire az apjukra –, akkor megkapja.
 
 
–  Rémfarkasok járják az Óvárost – sziszegte Hypaxia
Tharionnak, ahogy kipillantott az elegáns nagykövetség emeleti
magánlakrészének ablakán.
Hiába a dekoratív bútorok, lerítt a szobáról, hogy egy
boszorkány lakja: a keleti falhoz egy kisebb kristályoltárt
állítottak Kthona tiszteletére, rajta az istennő imádatához
szükséges kellékek hevertek; felette óriási obszidián
látnoktükör lógott; és a déli falba épített kandallóban különféle
vaskarok kaptak helyet, nyilván azért, hogy varázslás során
azok tartsák az üstöket. Királyi lakosztály volt, igen, de egyben
dolgozószoba is.
–  A látványukat is gyűlölöm – folytatta a királynő. Az utcai
lámpák fénye aranyba vonta gyönyörű arcát. – Az
egyenruhájukat. Az ezüstsráfokat a gallérjukon. – Tharion
elmerengett, vajon hányan látták már Hypaxiát ilyen
őszintének. – Lázadókra vadásznak. Ennyit tesznek, nem többet.
És valóban, ahová a rémfarkasok elértek, a mulatozók
elcsendesedtek. A turisták felhagytak a fotózással.
– Mondd el őszintén, hogy érzed magad, Pax! – kérte Tharion
összefont karral.
A királynő felé pördült.
– Szeretném, ha nem becéznél így! A csúcstalálkozó óta…
–  Azóta hiányolod, hogy így becézzelek? – Tharion a lehető
legvonzóbb mosolyát villantotta a királynőre.
Hypaxia a szemét forgatta, de Tharionnak feltűnt, hogy felfelé
görbül a szájszéle.
–  Számoltad tovább? – kérdezte Tharion. – Hányszor bámult
meg Ruhn herceg, amióta ideértél?
Hypaxia elvörösödött.
 – Nem szokott bámulni.
–  Azt hiszem, a csúcstalálkozón végül… Hány alkalmat is
számoltunk össze? Harmincat? Negyvenet?
Hypaxia mellkason vágta.
– Hiányoztál – vallotta be Tharion vigyorogva.
A királynő visszavigyorgott.
– És mit szól ehhez a menyasszonyod?
A boszorkány egyike volt azon keveseknek, akik tudtak erről.
Amikor megismerkedtek a csúcstalálkozón – késő éjszaka,
véletlenül futottak össze, amikor Hypaxia el akart vonulni egy
kicsit, és lement a sellők egyik föld alatti medencéjéhez, pont
akkor, amikor Tharion ugyanezen okból odalent járt –,
elbeszélgettek a különféle… kötelezettségeikről. Azonnal
összebarátkoztak.
– És a te vőlegényed? – vágott vissza Tharion.
A boszorkány halkan felnevetett. Mintha ezüstcsengettyűk
csilingeltek volna.
– Te töltöttél vele mostanában sok időt. Inkább neked kellene
beszámolnod erről.
Tharion nevetett, de szinte azonnal elpárolgott a derűje, és
immár komorabban folytatta:
–  Eléggé aggódik ahhoz, hogy mesélt néhányunknak a
boszorkánykörödről. Miért nem szóltál?
Bármelyiküket elrabolná, aki ártott Hypaxiának, és vízbe
fojtaná. Szép lassan.
Hypaxia a vonásait fürkészte. Tharion hagyta.
– Mit tehettél volna?
 Hát, ez fájt. Főleg azért, mert a királynőnek igaza volt.
Tharion nagyot sóhajtott. Azt kívánta, bár elmesélhetné neki,
hogy sikerült némi szabadságra szert tennie. Hogy csak a rend
kedvéért fog visszamenni a Kék udvarba, hogy ameddig csak
lehet, azt tetteti majd, hogy még mindig nem sikerült kézre
keríteni Emile Renastet, de… Vissza fog térni ezután? Képes
lenne rá egyáltalán?
Talán fel kellene vennie a kapcsolatot az Óceánkirálynő
népével, hogy menedékjogért könyörögjön. Talán a családját is
megvédenék.
Szólásra nyitotta a száját, ám ekkor történt valami odalent, az
utcán. A kint lévők megtorpantak. Voltak, akik az épületekhez
préselődtek.
– Mi a franc folyik odalent? – mordult fel Tharion.
Mordoc és a Kalapács sétált az utcán, a farkas és az angyal
gúnyosan vigyorgott mindenkire, aki csak az útjukba került.
Szemlátomást élvezték a másokból kiváltott csendet és
rémületet.
Hypaxia felvonta a szemöldökét.
– Nem a barátaid?
Tharion a szívéhez kapta a kezét.
– Ne sértegess, Pax!
A királynő szája elvékonyodott, ahogy Pollux és Mordoc átkelt
a kereszteződésen.
– Rossz jel, hogy erre járnak.
–  Talán meg akarnak bizonyosodni róla, hogy minden a
legnagyobb rendben, tekintve, hogy miféle támadóval
küzdöttetek meg ma este.
Szentséges Ogenas, hiszen azok a lények egyenesen a
Veremből jöttek! Tharion épp egy falka oroszlán alakváltó nővel
iszogatott egy borozóban, amikor felhívták. Azonnal idejött, azt
állította, hogy a Kék udvar nevében nyomoz, de…
– Biztos, hogy jól vagy? – kérdezte, és örült, hogy elfordulhat
az odalent sétáló két szörnyetegtől.
–  Semmi bajom – válaszolta Hypaxia elcsigázott, bánatos
tekintettel. – Miss Quinlan igazán remek harcostársnak
bizonyult.
Tharionnak tetszett a gondolat, hogy a két nő
összebarátkozott. Bármilyen ellenféllel szemben elképesztő
párost alkotnának.
–  Mit szólt a boszorkányköröd a támadáshoz? – kérdezte
Tharion a helyiség túlfelében lévő, kétszárnyú ajtó felé
pillantva.
Pollux és Mordoc már eltűnt szem elől.
Az eddig dermedten álló járókelők, mintha hirtelen
felengedtek volna, mozgásba lendültek. Senki sem ment arra,
amerre a Kalapács és a rémfarkas.
–  A boszorkányköröm természetesen felháborodást tettetett.
Szóra sem érdemes a reakciójuk.
Érthető.
– Le kellene pihenned. Nyilván borzasztóan kifárasztott, hogy
meggyógyítottad Holstromot.
– A legkevésbé sem. – Hypaxia ismét Tharionra nézett. – De…
jobb, ha most mész. Még pár perc, és gyanússá válunk.
 – Tényleg? – Tharion képtelen volt visszafogni magát. – Mégis
mire gyanakodnának?
Hypaxia megint elpirult.
– Hogy olyasmit csinálunk, amit nem lenne szabad.
– Milyen pajkos gondolat!
Hypaxia gyengéden az ajtó felé lökte őt. Tharion hagyta,
hátrafelé sétálva szólalt meg ismét:
– Nemsokára találkozunk, jó? Megvan a számom.
A királynő szeme csillagként fénylett.
– Köszönöm, hogy benéztél!
– Érted bármit, Pax.
Tharion becsukta maga mögött az ajtót, és három
boszorkánnyal találta szemközt magát. Mind Hypaxia
boszorkányköréhez tartoztak, már ha jól emlékezett a
csúcstalálkozóról. Hűvös, komor képet vágtak.
– Hölgyeim! – üdvözölte őket főhajtással.
Egyikük sem reagált, és amikor a királynő ajtajához gyűlve
bekopogtak, Tharion legszívesebben visszarohant volna
Hypaxia mellé. De nem volt joga hozzá, és egyébként is várt rá
még egy feladat ma este. Előbb viszont meg kellett mártóznia az
Isztroszban, nehogy elveszítse az uszonyát.
Fél órával később Tharion víztől csöpögve lépett az Íjász út
közelében álló roskatag ház pergő festésű ajtajához. A kései óra
ellenére is bömbölő zene áradt kifelé az ablakokon. Tharion
bekopogott, elég hangosan ahhoz, hogy még a dübörgő
basszuson át is meghallják.
A következő pillanatban kinyílt az ajtó. Tharion féloldalas
vigyorral üdvözölte Ruhnt, majd intett az előszobában mögötte
felsorakozó Tristan Flynn-nek és Declan Emmetnek.
– Elférne itt még egy lakótárs?
 57.

Hunt megvárta, amíg Bryce-szal belépnek a lakásba, és

becsukódik mögöttük az ajtó, csak utána szólalt meg:
– Herceg lettem?
Bryce leroskadt a kanapéra.
– Üdv a klubban!
– Apád tényleg ezt tette?
Bryce morcosan bólintott.
– Anyám ki fog akadni.
Hunt a kanapéhoz sétált.
– Na és te, Bryce? Anyád kibírja. Akár hiszed, akár nem, én is
kibírom. De… te jól vagy?
Bryce válasz helyett megsimogatta Syrinx bundáját.
Hunt só és víz illatát érezte, majd amikor leült az új
dohányzóasztalra, és Bryce állát a hüvelyk- és mutatóujja közé
fogva felemelte a lány fejét, látta, hogy könnyek csorognak az
arcán. Nyilván órák óta visszafojtotta őket.
Füstölgő hullát csinál az Őszkirályból, amiért Bryce szeméből
könny fakadt, amiért félelemmel, kétségbeeséssel és bánattal
telt meg a tekintete.
–  Egész életemben ezt akartam elkerülni. Annyira… – Bryce
dühösen megtörölte az arcát. – Annyira kibaszottul ostobának
érzem magam, amiért belesétáltam a csapdájába!
– Ne érezd magad annak! Úgy értelmezte a szabályokat, hogy
neki megfeleljen. Igazi kígyó.
–  Kígyó, és most már a gyakorlatban, jogilag is a királyom. –
Bryce fuldokolni kezdett a zokogástól. – Soha többé nem élhetek
normális életet. Sosem szabadulok meg tőle, és…
Hunt a karjába kapta Bryce-t, áttelepedett vele a kanapéra, és
az ölébe ültette.
–  Szembeszállunk vele. Ha normális életet akarsz, velem,
akkor elérjük. Nem vagy egyedül. Együtt megküzdünk vele.
Bryce a mellkasába temette az arcát, könnyei a harci ruha
fekete páncélját mosták. Hunt megsimogatta a lány selymes
haját, a puha tincsek átsiklottak az ujjai között.
– A csillagfényű dolgot még elviseltem. A mágiát is – mondta
Bryce. Fojtottan csendült a hangja Hunt mellkasánál. – De ez…
Ezzel képtelen vagyok megbirkózni, a rohadt életbe! – Felemelte
a fejét, rémület és kétségbeesés ült az arcán. – Az övé vagyok.
Birtokol. Ha azt akarja, hogy ma este menjek hozzá Cormachez,
akkor nélkülem is aláírhatja a papírokat. Ha el akarnék válni, ő
lenne az egyetlen, aki engedélyt adhatna rá, de persze nem
tenné. Árucikké váltam, és vagy az övé vagyok, vagy Cormacé.
Azt tesz, amit csak akar, nem számít, ha bátran kiállok ellene,
nem állíthatom meg.
Hunt szárnyán villámok cikáztak végig.
 – Megölöm azt a rohadékot!
– És mit érsz el vele azon túl, hogy kivégeznek?
Hunt összeérintette a homlokukat.
– Kitaláljuk, hogyan szabaduljunk ki ebből a helyzetből.
–  Hypaxia azt mondta, csak az Aszterek szava áll az övén
felül. Tekintve, hogy milyen viszonyban vagyunk, kétlem, hogy
segítenének.
Hunt nagyot sóhajtott. Szorosabban ölelte a párját. Bárkit
lemészárolna, aki megpróbálja elvenni tőle, legyen az király,
herceg, tündér vagy Aszter. Egyszerűen kinyírja…
– Hunt!
Pislogott egyet.
– A szemed teljesen… vérben forgott.
Bryce szipogott egyet.
– Bocsi.
Más sem hiányzik most Bryce-nak, mint hogy meg kelljen
birkóznia az ő haragjával is. Csókot lehelt az arcára, a
halántékára, a nyakára.
Bryce a vállához nyomta a homlokát, megremegett. A másik
oldalán összegömbölyödő Syrinx felnyüszített.
Hosszú percekig ültek így. Hunt kiélvezte, ahogyan összeér a
testük, beitta Bryce melegét és illatát. Lázasan gondolkozott,
ugyan mit tehetne, hogyan mászhatnának ki ebből a csávából.
Bryce ujjai begörbültek a tarkóján. Hunt eleresztette,
hátradőlt, hogy lássa az arcát.
Csillagfény és tűz izzott rajta.
–  Mondd, hogy ez azt jelenti, előrukkoltál egy zseniális, ám
fájdalommentes megoldással – mondta.
Bryce gyengéden megcsókolta.
– Nem fog tetszeni.
 
 
Ruhnt a legkevésbé sem döbbentette meg, amikor a mentális
kanapé előtt találta magát.
Ez után az este után semmi sem döbbentette meg.
A szintén a hídon tartózkodó Nap némán szemügyre vette őt.
Ruhn úgy sejtette, a nő valamiképpen érzi, mennyire zaklatott.
De csak ennyit kérdezett Naptól:
Van valami információd?
Nem felejtette el a legutóbbi beszélgetésüket. Nap azt mondta,
Ruhn hasztalan, érdemi lépésekre képtelen lúzer, akinek
fogalma sincs róla, mit jelent áldozatot hozni, milyen a valódi
fájdalom.
Haragszol rám.
Nem érdekelsz annyira, hogy haragudjak rád, felelte hűvösen.
Hazudsz!
A szó nyílként szelte át közöttük a teret. Az éjszaka
megvonaglott Ruhn körül. Az sem tett jót a hangulatának, hogy
rájött, Ariadne meglépett. Amint senki sem figyelt rá, a sárkány
menekülőre fogta, és csak az istenek tudják, hol jár most. Nem
hibáztatta. Csak… dühös volt, hogy nem látta előre, mi fog
történni.
Mégis mit akarsz, bassza meg, mit mondjak? – kérdezte
Naptól.
 Bocsánatot szeretnék kérni a múltkoriért. Nehéz napom volt. A
fejembe szállt a vér.
Igazat mondtál. Ugyan miért akarsz bocsánatot kérni érte?
Nem igaz, amit mondtam. Csak… Nap szemlátomást nehezen
találta a szavakat. Tudod, mikor beszéltem utoljára őszintén
bárkivel? Mikor beszéltem utoljára úgy valakivel, ahogyan veled,
hogy mikor kerültem ilyen közel a valódi énemhez?
Gondolom, elég régen.
Nap összefonta a karját, átkarolta magát.
Igen.
Kérdezhetek valamit?
Nap oldalra billentette a fejét.
Mit?
Ruhn megdörgölte a nyakát, a vállát.
Szerinted mi tesz valakit jó vezetővé?
Nevetséges volt a kérdés, fogalmazástéma egy másodikos
számára. De azok után, ami történt…
Nap komolyan vette.
A jó vezető odafigyel másokra. Gondolkozik, mielőtt bármit is
tenne. Megpróbálja megérteni a különböző nézőpontokat.
Helyesen akar cselekedni, még akkor is, ha az a hosszabb és
nehezebb út. A hangját kölcsönzi azoknak, akik nem tudnak
kiállni magukért.
Az apjára ezek közül egyik sem volt igaz. Leszámítva azt,
hogy igenis gondolkozott, mielőtt bármit is tett. Az Őszkirálynak
voltak évtizedeken, sőt, évszázadokon átívelő játszmái.
Miért kérdezed?
 Ruhn vállat vont.
Ez a lázadósdi elgondolkoztatott. Hogy ugyan kit ültetnénk az
Aszterek helyére. Hogy kit akarnánk egyáltalán a helyükre.
Nap végigmérte, a tekintete billogként égette a bőrét.
Szerinted mi tesz valakit jó vezetővé?
Ruhn nem tudta. Csak azt, hogy rá sem voltak teljes
mértékben igazak azok a dolgok, amiket Nap az imént felsorolt.
Mi lenne így a népével?
Próbálok rájönni.
Ha egy nap király lesz belőle, miféle uralkodóvá válna?
Próbálna helyesen cselekedni, de…
Csend borult rájuk, de kellemes volt, nem érezte magát tőle
magányosnak.
Amikor Nap fújt egyet, kék lángok törtek elő a szájából.
Szokatlan számomra az ilyesmi.
Ruhn leült a kanapéjára.
Mire gondolsz?
A barátságra.
A barátodnak tartasz?
Egy ellenségekkel teli világban élek, te vagy az egyetlen
barátom.
Hát, akkor talán jobb lesz, ha leckéket veszel tőlem barátság
terén, mert elég szarul csinálod.
Nap nevetése nem csendült túl vidáman.
Jól van. Ezt megérdemeltem.
Ruhn félmosollyal válaszolt, még akkor is, ha a nő nem
láthatta.
 Az első lecke: Ne basztasd a barátaidat, ha rossz napod van!
Oké.
A második: Az igaz barátok elfogadják, ha mégis így teszel,
amennyiben utólag belátod, és bocsánatot kérsz érte. Ezt
általában úgy szokás, hogy meghívod őket egy sörre.
Nap ismét felnevetett, ezúttal halkabban.
Akkor meghívlak egy sörre.
Igen? Amikor meglátogatsz?
Aha, felelte Nap, a szó visszhangot vert körülöttük. Amikor
meglátogatlak.
Ruhn felállt, odasétált a szemközt álló díványhoz, és lenézett
a nőre.
Ami mikor is lesz, Nap?
A nő hátrahajtotta a fejét, mintha felnézne rá.
Az őszi nap-éj egyenlőségkor.
Ruhn megdermedt.
Az… Mi?
Nap a fejéhez, a füléhez emelte izzó kezét. Mintha mögé
simított volna egy tincset. Felállt, megkerülte a díványt, ami így
védvonalat képezett kettejük között, és azt felelte:
Meg kell jelennem az arkangyalok bálján. Esetleg…
összefuthatnánk valahol.
Én is ott leszek a bálon, felelte Ruhn. Nem értette, miért cseng
ilyen rekedtesen a hangja. Ahhoz, hogy Napot meghívják,
valóban fontos személynek kell lennie, ahogy azt már korábban
is sejtette. A nap-éj egyenlőségi ünnepség mindig álarcosbál. Ott
találkozhatunk.
 Nap elhátrált egy lépést, ahogy Ruhn megkerülte a kanapét.
Annyi szemtanú előtt?
Miért ne? Mindketten álarcot viselünk majd. És mindketten
hivatalosak vagyunk, miért is lenne olyan különös, ha két vendég
beszélget egymással?
Ruhn esküdni mert volna, hogy hallja Nap zakatoló
szívverését. A nő azt kérdezte:
Honnan ismerlek majd fel?
A bált a Comitium tetőterének télikertjében tartják. A nyugati
oldalon van egy szökőkút, épp a télikerthez vezető lépcsősor
mellett. Találkozzunk ott éjfélkor!
De honnan fogom tudni, hogy tényleg te vagy az?
Ha úgy gondolom, te vagy az, azt kérdezem majd: „Nap?” Ha
erre te azt válaszolod, hogy „Éj”, akkor mindketten biztosak
leszünk benne.
Rossz ötlet.
Ruhn a levegőt kapkodva közelebb lépett.
Olyan rémes lenne, ha rájönnék, ki vagy te?
Mindent kockára tennénk vele. Nem tudhatom, hogy nem az
Aszterek csapdájába akarsz-e csalni…
Nézz rám, és mondd meg őszintén, így gondolod-e!
Nap engedelmeskedett. Ruhn olyan közel állt hozzá, hogy a
lángok a testét melengették.
És úgy döntött, a fenébe is, megteszi! Nap kezéért nyúlt.
Érezte a lángok melegét, de nem égették meg éjbőrét. A tűz
alatti kéz karcsúnak bizonyult. Törékenynek.
Nap ujjai megrándultak az övéi alatt, de Ruhn nem eresztette
el a nőt.
Várni foglak.
És ha nem olyan vagyok, mint amire számítasz?
Szerinted mire számítok?
Ismét megrezzentek az ujjai, mintha el akarta volna rántani a
kezét.
Nem tudom.
Ruhn megrántotta Nap karját, egy kicsit közelebb húzta őt.
Mikor kellett utoljára így megdolgoznia egy nő figyelméért?
Bassza meg, hiszen tényleg nagyon teper érte, nem igaz? Látni
akarja az arcát. Tudni, hogy ki ez a merész, bátor nő, aki újra
meg újra az életét kockáztatva szembeszegül az Aszterekkel.
Ruhn az őket elválasztó lángfüggönyre nézett.
Érezni akarom az illatod. Látni szeretnélek. Még ha csak egy
pillanatra is.
Tele lesz a bál az ellenségeinkkel.
Akkor nem maradunk sokáig. Csak… gyere el, jó?
Nap hallgatott, mintha próbált volna a Ruhnt fedő
csillagtakaró alá látni.
Miért?
Ruhn halkan azt felelte:
Tudod, miért.
Nap habozott. Majd gyengéden így szólt:
Igen.
A lángok mintha Ruhn csillagai és árnyékai után nyúltak
volna.
Éjfélkor, emlékeztette Ruhn.
Nap széllel szálló tűzszikrákká halványult.
Éjfélkor, ígérte.
 58.

Két héttel később Hunt homlokráncolva meredt a tükörképére.

Megrángatta a szmokingjához járó fehér csokornyakkendőt,
máris úgy érezte, hogy megfojtja az a nyavalyás holmi.
A harci ruháját akarta felvenni a bálra, de Bryce előző héten
közbelépett, és követelte, hogy valami „félig normálisat”
viseljen. Aztán visszaváltozhatsz az éjszakai ragadozóvá, akit
mind úgy szeretünk, mondta.
Hunt morogva még egyszer végigpillantott magán, majd
átkiáltott a lakás másik felébe:
–  Ennél többet nem tehetek magamért, úgyhogy mehetünk!
Odalent vár a furgon!
Kurvára nem volt hajlandó begyömöszölni a szárnyait a
szokásos fekete szedánba, amit az Őszkirály küldött volna
Bryce-nak. Az a seggfej végül egy furgont szerzett nekik.
Cormac Bryce hivatalos kísérőjeként nyilván odalent várja őket
a kocsiban. Bizonyára ő győzte meg az Őszkirályt, hogy szállítsa
őket inkább egy furgon, mert úgy Bryce „választott kísérője” is
velük mehet.
 Bryce az Őszkirálytól érkező minden egyes újabb utasításon
felhúzta magát. Ékszert kapott, amit viselnie kellett, meg ruhát,
és az apja megszabta, milyen magas legyen a cipője sarka,
milyen hosszú a körme, miféle autóban utazhatnak, ki szálljon
ki belőle először, ő maga hogyan szálljon ki belőle – a jelek
szerint mostantól kezdve mindig össze kell szorítania a bokáját
és a térdét, ha nyilvánosan mutatkozik –, és ami a legdühítőbb,
hogy még azt is megmondták, mit ehet.
Semmit. Ez volt a rövid válasz. A tündérhercegnők nem
étkeznek nyilvánosan, hangzott a bővebb magyarázat. Talán
egy kanál levest, vagy egyetlen apró harapásnyit valami
másból, puszta udvariasságból. És ihat egyetlen pohár bort.
Töményet semmiképp.
Bryce pont azután olvasta el az előíráslistát, hogy dugtak
egyet a zuhany alatt, és annyira kiakadt, hogy Hunt kénytelen
volt orálisan kényeztetni, hogy megnyugtassa. Nem siette el a
megízlelését, minden egyes nyalintással kiélvezte a lány
ínycsiklandó, vadító ölének ízét.
Hiába dugtak éjszaka és munka előtt is, egyszerűen nem
tudott vele betelni. A nap közepén is arra eszmélt, hogy vágyik
rá. Már kétszer csinálták Bryce irodájában, az asztalán, úgy,
hogy a derekáig gyűrték a ruháját, és Hunt még szinte ki sem
cipzárazta a nadrágját, már benne is volt. Az isteneknek hála
nem kapták rajta őket. Sem Bryce munkatársai, sem senki más,
aki jelenthette volna Cormacnek vagy az Őszkirálynak, hogy mit
művelnek. Bryce-nak már így is meg kellett küzdenie az apjával
amiatt, hogy Hunt vele él. De a ma este után…
 Hunt felkapta a komódon heverő – kibaszottul nevetséges és
drámai – arany álarcot, majd kilépett a nagyszobába, újra meg
újra megmozgatta a lábujjait a lakkbőr cipőjében. Mikor viselt
utoljára bármi egyebet, mint bakancsot és edzőcipőt? Soha. Szó
szerint sosem volt még a lábán ilyen cipő. Fiatalabb korában
fűzős szandált vagy bakancsot hordtak, aztán az utána
következő évszázadokban maradt a bakancs.
Ugyan mit szólna az anyja a tükörben látott férfihoz? Hunt
igyekezett felidézni a mosolyát, elképzelni, hogyan csillogna a
szeme. Azt kívánta, bár itt lenne vele. Nemcsak azért, hogy
lássa, hanem azért is, hogy tudja, volt értelme annyi szenvedés
árán felnevelni őt. Hogy tudja, most már képes lenne ő
gondoskodni róla.
A nagyszoba másik végében álló Bryce füttyentett egyet, mire
Hunt felnézett, elzárta ezt a régi fájdalmat a mellkasában.
Kiszorult a levegő a tüdejéből.
– A rohadt életbe!
Hiszen Bryce…
–  A rohadt életbe! – ismételte meg, mire Bryce felnevetett.
Hunt nagyot nyelt. – Kibaszott gyönyörű vagy.
Bryce elpirult, mire Hunt fejében zúgni kezdett a vér,
megsajdult a farka. Meg akarta nyalni az arcán a pírt, végig
akarta csókolni a mosolya minden egyes pontját.
–  Képtelen voltam felvenni a tiarát – szólalt meg Bryce.
Felemelte a karját, és a rá jellemző, nemtörődöm mozdulattal
körbeforgatta a koronát a csuklóján.
– Nincs is rá szükséged.
 Tényleg nem volt. A csillogó fekete ruha Bryce vonzó
domborulataira tapadt, csak a térdénél szélesedett ki, hogy
megszilárdult éjszakát idéző uszályban végződjön a földön. A
mély dekoltázs épp a melle alatt ért véget, keretbe foglalta a
csillagot, azonnal a különleges sebhelyre vonzotta a figyelmet.
A fekete kesztyű a könyökéig ért, szaténba bújtatott ujjai épp
az egyik lógós gyémánt fülbevalóval játszadoztak a nyakánál. A
haját nem tűzte fel, csak egyik oldalt díszítette gyémánt hajfésű,
a selymes zuhatag a vállára omlott. A másik kezében egy ezüst
álarc szárát szorongatta.
Telt, vérvörös ajka mosolyra húzódott, szemét vastagon
kihúzta fekete festékkel. Egyszerű smink volt, és teljességgel
magával ragadó.
– Solasra, Quinlan!
– Te is egészen kicsípted magad.
Hunt megigazította a szmokingja hajtókáját.
– Azt mondod?
– Szeretnél inkább itthon maradni, és dugni?
Hunt felnevetett.
–  Milyen hercegnőhöz illő kérdés! Bármelyik másik estén
igennel válaszolnék rá. – A karját nyújtotta. – Felség!
Bryce vigyorogva belekarolt, hozzásimult. Hunt belélegezte
az illatát, a parfümje jázminaromáját. Bryce csálén a fejére tette
a tiaráját, a kis gyémántcsúcs mintha csillagfénnyel ragyogott
volna. Hunt megigazította, aztán kivezette a párját az ajtón.
Egyenesen a rájuk váró nagyvilágba.
 
  
Ruhn meghajolt az ülő arkangyalok előtt. Hypaxia az oldalán
ugyanígy tett.
Hazug szemétládának tartotta magát, bánatosan húzta fel a
csupa fekete szmokingot egy órája. Beleegyezett, hogy Hypaxia
kísérője lesz a bálon – a vőlegényeként és koronahercegként
egyébként sem volt más választása, meg kellett jelennie –, de
közben folyamatosan Nap járt a fejében. Az, hogy tényleg itt
lesz-e néhány óra múlva.
Már megnézte magának a szökőkutat a nyugati ajtón túl. Az
óriási télikert árnyékában állt, olyan öt méterre az épületből a
csillagos ég alá vezető lépcsősortól.
Nem beszélt Nappal azóta, hogy megegyeztek a találkozóban.
Megpróbálta, de a nő nem válaszolt. Vajon tényleg itt lesz ma
este, ahogyan azt megígérte? Már most is a zsúfolásig telt
télikertben tartózkodik?
Elhúzta faragott, fekete maszkját az arcától, hogy hivatalosan
is üdvözölhesse az arkangyalokat, és ahogy elfordult
Celestinától és Ephraimtól, még egyszer végignézett az
összegyűlteken.
Gyönyörű hölgyeket látott gyönyörű ruhákban –
mindannyian álarcot viseltek, de a többségüket felismerte.
Természetesen előfordulhat, hogy Napot is ismeri. Fogalma sem
volt, mit keressen. Hol keresse őt ebben az óriási, gyertyafényes
teremben, tele a hűvösebb, északi vidékekről hozott, őszi
levelekből készített girlandokkal és koszorúkkal. Az asztalokat
díszítő, a szivárvány minden színében pompázó dísztökök közt
szárnyas koponyák és kaszák bújtak meg. Nap bárhol lehetett.
Őrület, milyen biztonsági átvilágításon kellett átesniük, hogy
bejöhessenek. A 33. gondoskodott a védelmükről, és szokás
szerint paranoiás elmeháborodottként végezték a munkájukat.
Minden ajtónál katonák álltak, a levegőből is vigyázták őket.
Baxian és Naomi mindenkitől elkérte a személyazonosító
okmányát és a meghívóját a bejáratnál. Egész éjszaka ott
lesznek, miközben a triarii többi tagja mulatozik. Ephraim
egyetlen emberét sem osztották be őrködni. Hogy azért, mert
nem bíztak bennük, vagy azért, mert ezzel akartak kedveskedni
nekik, azt Ruhn nem tudta.
Bár Pippa Spetsos és az Esthajnal egység nem mutatkozott az
utóbbi időben, ahogy a többi Ophion-csapat sem, az utcákon
továbbra is rémfarkasok járőröztek. A bálteremben is jelen
voltak.
Ruhn visszacsúsztatta a maszkot az arcára, és Hypaxiához
fordult:
– Hozhatok neked valamit?
A boszorkány sugárzóan szép volt a királykék estélyijében, a
hamvasszeder-korona ragyogott feltűzött, fekete hajában. Jó
néhányan utánafordultak, még a szárnyas, fehér álarc sem
fakította a szépségét.
– Nem, köszönöm – felelte kedves mosollyal.
Az eddig mögötte álló, hagyományos szabású szmokingot
viselő Ithan most előrelépett, ezüst farkasálarca csillogott a buja
télikertben felaggatott kis elsőfényekben.
– A Folyókirálynő lánya szeretne találkozni önnel – mormolta.
 Arrafelé mutatott, ahol Tharion állt merev arckifejezéssel egy
gyönyörű, göndör hajú fiatal nő mellett. A sellő most az egyszer
feszélyezettnek tűnt, de a könnyű, türkiz ruhát viselő nő
igencsak elevennek látszott. Lelkesnek.
Kisebb bombaként robbant a hír aznap este. Tharion már
egész kényelmesen berendezkedett Ruhnnál és a barátainál…
aztán megérkezett a vidra a Folyókirálynő üzenetével, hogy
kísérje el a lányát a bálra.
A jelek szerint csak eddig ér a póráz, mondta Tharion, amikor
Ruhn rákérdezett, és ennyiben hagyták a dolgot.
Hypaxia Ithanre mosolygott.
–  Természetesen, örömmel! – Ithan a karját nyújtotta, mire
Hypaxia Ruhnhoz fordult: – Később táncolunk majd, ugye?
– Aha – felelte Ruhn, majd gyorsan meghajolt. – Mármint igen.
Megtiszteltetés lenne.
Hypaxia különös pillantással végigmérte, de aztán távozott
Ithannel.
Innia kell valamit. Egy kibaszott nagy pohárral.
Már félúton járt az ingyen italokat kínáló hat bárpult egyike
felé, amelyek mindegyike körül tolongtak a vendégek, amikor a
húga Cormac oldalán besétált a bálterembe.
Bryce olyan volt, akár egy hercegnő, de nem azért, mert az
apjuk ráparancsolt, hogy viselje a Danaan-ház egyik családi
örökségnek számító koronáját. A vendégek rámeredtek – sokan
nem túl kedvesen.
Vagy talán inkább Athalart nézték. Az angyal néhány lépéssel
a királyi pár után vonult be. A jelek szerint Celestina kimenőt
adott neki ma estére. Hogy miképpen volt képes mögöttük
sétálni, egy másik férfi karján látni Bryce-t…
Athalar arcáról semmit sem lehetett leolvasni. Ismét felöltötte
az Umbra Mortis álcáját.
Vörös villanás vonta magára Ruhn figyelmét. Az apja Bryce és
Cormac felé tartott. Az avalleni herceg félúton találkozni akart
vele, de Bryce megrángatta a karját, és jobbra, az arkangyalok
felé húzta.
Néhány tündér – köztük Flynn szülei – felhördült az
arcátlanság láttán. Az áruló Flynn kimentette magát ma este,
azt állította, hogy fejfájás gyötri. Amikor Ruhn egyedül
megérkezett, Flynn szüleinek az arca megfeszült, és ebből
rögtön tudta, hogy a barátja nekik nem szólt. A sok ifjú hajadon,
akiket minden bizonnyal felsorakoztattak, hogy bűvöljék el a
fiukat, hoppon maradt.
Bryce nem törődött a felháborodott tündérekkel, egyenesen
az emelvényhez ment, ahol az arkangyalok ültek, elsétált a
jókívánságukat tolmácsolni kívánó vendégek sora mellett. Senki
sem mert rászólni. Athalar követte a párt, és amikor Ruhn
felfigyelt az apja viharos arckifejezésére, ő is közelebb sietett.
Bryce és Cormac meghajolt az arkangyalok előtt, Celestina
felvont szemöldökkel ide-oda járatta a pillantását Hunt és
Cormac között. Bryce így szólt:
– Gratulálok mindkettejüknek!
– Köszönjük – felelte Ephraim, de közben unottan fürkészte a
bárpultot.
– Avallen is a legjobbakat kívánja, reméljük, nagyon boldogok
lesznek együtt – tette hozzá Cormac.
Ruhn megkönnyebbült, amikor kiderült, hogy Mordoc nem
vesz részt a bálon – így nem jöhet rá, kiknek az illatát érezte a
sikátorban sok-sok nappal ezelőtt. De az Ünő eljött. Ruhn már
figyelmeztette az unokatestvérét, hogy tartsa távol magát a
nőtől, akármennyire is bosszúra sarkallja a vére.
– Mi is a legjobbakat kívánjuk nektek – felelte Celestina.
–  Köszönjük – felelte Bryce széles mosollyal. – Bizonyára
boldogok leszünk Hunt herceggel.
A terem egyként levegő után kapott.
Bryce félig Hunt felé fordult, és kinyújtotta a kezét. Az angyal
odasétált hozzá, szemében veszedelmes derű ült. Cormac
egyszerre tűnt meglepettnek és dühösnek.
Mintha forogni kezdett volna Ruhnnal a terem. Bryce nem
merné. Kurvára nem merne megkísérelni egy ilyen húzást.
Ruhnt nevetésre késztette a döbbenet, de visszanyelte.
– Herceg? – kérdezte Celestina.
Bryce belekarolt Huntba, hozzásimult.
–  Hunt a párom. – Elbűvölő, ragyogó mosolyt villantott. – Ez
alapján a hercegem. Cormac herceg volt olyan kedves, és
elkísért ma este, mivel közeli barátság szövődött közöttünk
ebben a hónapban. – A vendégek felé fordult. Azonnal kiszúrta
a rámeredő, sápadt Őszkirályt. – Azt hittem, tájékoztattad erről
az arkangyalt, apám.
A rohadt életbe!
Bryce azért játszott idáig a szabályok szerint, hogy most
alkalma legyen erre. Hogy közhírré tehesse, Hunt a párja. Hogy
Hunt herceg… a tündérek hercege.
Az apjuk pedig, aki gyűlöl nyilvános jelenetet rendezni, vagy
hazugnak nevezi a tulajdon lányát – így szégyent hoz saját
magára is –, vagy belemegy a játékba.
Az Őszkirály így szólt a döbbent tömegben:
–  Elnézést kérek őkegyelmességüktől! Nyilván kiment a
fejemből a lányom párválasztása. – A tekintete Hél tüzével
fenyegetett, ahogy dühödten Bryce-ra meredt. – Remélem, nem
veszik zokon, hogy nagy lelkesedésében pont az önök estéjén
jelentette be a Hunt Athalarral való egyesülését.
– Ó, dehogy! – felelte Celestina a szája elé kapva a kezét, hogy
eltakarja a mosolyát. – Gratulálok, és áldásomat adom, Hunt
Athalar és Bryce Quinlan!
Ennél hivatalosabbá egyetlen kapcsolat sem válhat.
Ephraim felmordult, majd intett a legközelebbi
felszolgálónak, hogy hozzon neki egy italt. Bryce megragadta az
alkalmat, ismét meghajolt, majd Hunt és a tömeg felé fordult.
Cormacnek volt annyi esze, hogy kövesse őket, de miután
váltott pár szót Bryce-szal, otthagyta őket az egyik oszlopnál. Az
Őszkirályhoz sietett.
Ruhn odasétált a húgáékhoz, és amikor odaért, Bryce
felhorkant.
– Csinos a koronád!
Ruhn állal felé bökött.
– Ennyit tudsz csak mondani?
Bryce megrándította a vállát.
– Mert?
 De azért homlokráncolva hátrapillantott a válla felett. Igaz is.
Rengeteg vanírhallású vendég fülelt. Majd később üvöltözik
vele.
Bár… talán nem is kell üvöltöznie. Bryce-nak valahogy csak
sikerült kimásznia ebből a slamasztikából. A saját zseniális,
merész módján.
– Nagyon örülök, hogy te vagy a húgom – mondta Ruhn.
Bryce szélesen, az összes fogát kivillantva elmosolyodott.
Ruhn lerázta magáról a döbbenetet, és Athalarhoz fordult.
–  Nagyon menő a szmokingod! – Majd, csak hogy idegesítse,
hozzátette: – Felség!
Athalar meghúzta az inge nyakát.
–  Nem csodálom, hogy tele vagy piercinggel, ha így kell
öltöznöd ezeken az eseményeken.
– A herceglét első szabálya – felelte Ruhn vigyorogva. – Lázadj
kreatívan!
Tekintve, hogy mit műveltek manapság, ez semmi volt.
Hunt felmordult, de ekkor Ephraim és Celestina felállt a
trónjáról a télikert végében, és egy óriási vetítővásznat
eresztettek le az üvegmennyezet egyik paneljéből. Projektor
zúgott fel.
– Barátaim! – Celestina hangja tisztán csengett a tömeg felett.
Akinek még volt mersze beszélni, az most befogta a száját. –
Köszönjük, hogy eljöttek megünnepelni az egyesülésünket ezen
a csodás estén.
Ephraim mély hangja robajlott:
–  Celestina és én nagy örömmel jelentjük be az
egyesülésünket. – Haloványan gyönyörű párjára mosolygott. –
És nagy örömmel köszöntjük a távolból bejelentkező
díszvendégeinket.
A fények elhalványodtak, csak a lágy gyertyafény maradt,
amitől a dekoratív koponyák még félelmetesebbnek tetszettek.
Aztán a vászon életre kelt, hét trón jelent meg rajta – egy
koponyáknál és kaszáknál jóval riasztóbb látvány.
Hat trónon ültek. A hetedik a Verem hercegének
köszönhetően szokás szerint üresen állt.
Ruhn karján végigfutott a hideg, ahogy az Aszterek hűvösen
végignéztek a báli seregleten.
 59.

Bryce alig kapott levegőt.

Az Aszterek úgy meredtek rájuk, mintha látnák őket a
vásznon keresztül. Mintha látnák, hogy kik gyűltek össze ma
este.
Valamiképpen nyilván látják is, döbbent rá Bryce. Hunt
kezébe csúsztatta a sajátját, és az angyal megszorította, szürke
szárnyát köréjük vonta. Az istenekre, milyen elképesztően néz
ki ma este!
Bryce úgy sejtette, az apja egyedül ezen a bálon nem szállna
szembe vele. És csak itt adhatták áldásukat, csak itt tehették
hivatalossá a Hunttal való kapcsolatát az arkangyalok. Felvett,
megtett mindent, amit csak megparancsoltak neki… hogy
eljöhessen ide ma este. Azonnal az emelvényhez sietett, hogy a
párjaként utalhasson Huntra, még mielőtt az apja Cormac
menyasszonyaként mutatja be őt.
Megkönnyebbülés, izgatottság meg egy kis öntelt büszkeség
árasztotta el. Az apja később biztosan megtorolja ezt. De ma
este… kiélvezi a győzelmet. Tudta, hogy Hunt is pont
ugyanannyira akar herceg lenni, mint amennyire ő hercegnő.
Mégis belement a játékba. Bryce-ért. Kettejükért.
Bryce már épp be akarta rángatni Huntot egy szertárba vagy
ruhatárba, hogy egymásnak essenek, amikor a vetítővászon
leereszkedett. És most, a hat halhatatlan alak, Rigelus kisfiús
arca láttán…
Hála a jó égnek, mások is remegtek a teremben. Bryce szíve
hangosan dobolt.
Celestina és Ephraim meghajolt, mire mindenki követte a
példájukat. Bryce lába remegett közben a magas sarkúban.
Hunt ismét megszorította a kezét, de Bryce végig a padlóra
meredt, gyűlölte azt az iszonyatos rettegést, ami átjárta, a
félelmet, hogy ezek a lények ítélkeznek felettük, és egyetlen
szavukkal lemészárolhatnak mindenkit, a családját…
– Gratulálunk, Celestina és Ephraim! – búgta Rigelus. Hangja a
legkevésbé sem illett ahhoz a tizenéves testhez, amit torz lelke
megszállt. – Boldog, termékeny egyesülést kívánunk!
Celestina és Ephraim köszönetképpen fejet hajtott.
–  Hálásak vagyunk, amiért ilyen bölcsen és jóindulatúan
egymásnak jelöltek ki bennünket – felelte Celestina.
Bryce próbálta kihallani az igazat a hangjából, de nem járt
sikerrel. Őszintén így gondolta volna? Vajon azért feszült meg
egy kicsit, mert hazudott, vagy azért, mert az Aszterek előtt állt?
Ekkor Octartis, a Déli csillag – a Rigelustól jobbra ülő Aszter –
szólalt meg, a hangja ősi jégként reccsent:
– Ha jól értem, másnak is gratulálnunk kell.
Bryce hátán végigfutott a hideg, ahogy Rigelus így szólt:
 – Bryce Danaan hercegnő és Hunt Athalar herceg!
Utasítás volt. Parancs.
A tömeg szétvált. Megnyitották előttük az utat.
Ó, az istenekre! Bryce arcából kifutott a vér. Hogy tudhatják
máris? Végig vették őket a kamerák, és az Aszterek a tudtukon
kívül nézték, hallgatták az itt összegyűlteket?
De ekkor az Őszkirály Bryce mellett termett, meghajolt.
– Hadd mutassam be őszentségüknek a lányomat!
Bryce kíváncsi lett volna, vajon gyűlöli-e, hogy meg kell
hajolnia előttük. Rohadtul élvezte, hogy végignézheti, de nem ez
volt a megfelelő időpont arra, hogy ezen merengjen. Bryce is
meghajolt, és azt mormolta:
– Dicsőség az Asztereknek!
Cormac is odalépett hozzájuk, az apja másik oldalán mélyen
meghajolt. Avallen koronahercegeként nem volt más választása.
Éktelen haragra gerjedt Bryce húzása miatt. Nem amiatt, hogy
véget vetett az eljegyzésüknek, hanem mert nem avatta be őt
időben. Egyéb meglepetés ma estére, hercegnő? – csattant fel,
mielőtt elment megkeresni az Őszkirályt. Felrúgtad az alkunkat.
Ezt nem felejtem el. Bryce nem felelt, de…
Tudják vajon az Aszterek, hogy az egyik legádázabb lázadó
játssza előttük a herceget? Tudják, hogy Bryce segített neki,
összedolgozott vele? Ha tudnák, valószínűleg már mind
halottak lennének.
–  És hadd mutassam be a párját és hitvesét, Hunt Athalar
herceget! – folytatta az Őszkirály metszőn.
Tapintható volt a rosszallása. Ezért akár még meg is öli Bryce-
t. Már ha nem Cormac tekeri ki a nyakát.
Csakhogy a tündérek törvényei szerint most már Hunt
tulajdonát képezi. És az elmúlt néhány percben ezt mind az
arkangyalok, mind pedig az Aszterek elismerték. Ha Huntot
kellemetlenül érintette is ez, ha gyűlölte is az új címét és az
előttük megjelenő lényeket, nem látszott rajta, amikor
meghajolt, és a szárnya végigsimított Bryce hátán.
– Dicsőség az Asztereknek!
–  Kiegyenesedhettek – mondták az Aszterek, mire Bryce,
Hunt, Cormac és az Őszkirály engedelmeskedett.
Rengetegen figyelték őket. Ebben a teremben és az Örök
Városban is. Rigelus tekintete különösképp vesébe látónak
bizonyult. Halvány mosoly ült az arcán. Mintha mindenről
tudott volna, amit Bryce az elmúlt hetekben tett. Minden egyes,
ellenük irányuló megmozdulásról, minden egyes lázadó
gondolatáról.
Bryce gyűlölte magát, amiért lesüti a szemét. Főleg, hogy
tudta, Hunt állja Rigelus pillantását.
De ekkor az Aszterek Ragyogó Keze így szólt:
–  Mennyi örömteli egyesülést ünnepelhetünk ma este! Azt
szeretnénk, ha mindenki részt venne az mulatságban.
Menjetek, ünnepeljétek meg a halál napját!
Erre mindenki ismét meghajolt, és a vászon elsötétedett. Jó
néhányan felnyüszítettek, mintha eddig elfojtották volna a
kikívánkozó hangot.
Hosszú másodpercekig senki sem szólalt meg, a fények ismét
kigyúltak. A zenekar egy kicsit ügyetlenül kezdett rá ismét,
mintha a zenészeknek is szüksége lett volna némi időre, hogy
összeszedjék magukat. Még az arkangyalok is kissé sápadtan
ültek vissza a helyükre.
Bryce az apjához fordult. Az Őszkirály olyan halkan szólalt
meg, hogy senki más ne hallja.
– Te kis ribanc!
Bryce szélesen elmosolyodott.
– Akarod mondani: „Te kis ribanc, őfelsége!”
Megindult a tömeg felé. Még épp látta, hogy Hunt a királyra
vigyorog, és rákacsint, egyértelműen azt fejezte ki, hogy:
Egyetlen rossz mozdulat, és ropogósra sütlek, seggfej!
Bryce mélyeket lélegezve állt meg a táncparkett szélén,
próbálta visszanyerni az önuralmát.
– Jól vagy? – kérdezte Hunt, ahogy megragadta a vállát.
– Igen, felség – mormolta Bryce.
Hunt kuncogva közelebb hajolt, hogy a fülébe súgja:
– Azt hittem, csak az ágyban nevezel így, Quinlan.
Tényleg megtette. A kibaszott hercegem vagy, zihálta tegnap
este, ahogy Hunt beledöfte a farkát.
Bryce nekidőlt, lerázta magáról az Aszterek jegének
maradékát.
– El sem hiszem, hogy megtettük.
Hunt halkan felnevetett.
– Pokoli árat fizetünk majd érte.
Az apja miatt. De ma este még ő sem tehet semmit. Itt, ennyi
vendég előtt az égvilágon semmit nem tehet.
Úgyhogy Bryce azt kérdezte:
 – Táncolunk?
Hunt felvonta a szemöldökét.
– Most komolyan?
– Tudsz táncolni, ugye?
– Persze. De… Rég táncoltam már együtt bárkivel.
Valószínűleg Shahar volt az utolsó. Bryce összefűzte az
ujjaikat.
– Táncoljunk!
Az első néhány lépés esetlen volt, tétova. Hunt a lány dereka
köré fonta az egyik karját, a másikkal megragadta a kezét, és
vezetni kezdte a zenekar hangszereiből áradó édes melódiára.
Így, hogy ennyien figyelték őket, beletelt némi időbe, mire
belemelegedtek.
– Csak engem figyelj, a többiek baszódjanak meg! – mormolta
Hunt.
Vágy és öröm csillogott a szemében, és ez a szikra színtiszta
Hunt volt. Bryce mellkasán felragyogott a szabadon hagyott
csillag. Valaki felsikkantott, de Bryce egyedül Huntot figyelte. Az
angyal ismét elmosolyodott.
És csak ez számított, az a mosoly. Ezután már könnyedén
mozogtak, és amikor Hunt megpörgette, Bryce
visszamosolygott. Visszaperdült a karjába, és Hunt egyetlen
lépést sem vétett, körbetáncolta vele a táncparkettet. Bryce
haloványan érzékelte, hogy Ruhn és Hypaxia is táncol, meg
Celestina és Ephraim, és tudta, hogy Baxian és Naomi – immár
Isaiah társaságában – a bejáratnál őrködik, mégis, egy
pillanatra sem vette le a szemét Huntról.
 Hunt csókot lehelt a szájára. Az egész univerzum megszűnt
létezni tőle. Csak ők maradtak, egyedül ők ketten, táncoltak,
összefonódott a lelkük.
–  Minden, amit átéltem, azért történt, hogy
megismerkedhessek veled, Quinlan. Hogy itt lehessek melletted.
A tiéd vagyok. Örökkön örökké.
Bryce torka elszorult, a csillag a mellkasán felragyogott,
kisebbfajta holdként világította be a télikertet. Visszacsókolta
Huntot, nem érdekelte, ki látja őket, csak azzal törődött, hogy
Hunt mellette van.
– Mindenem a tiéd – lehelte az ajkára.
 
 
Hypaxia gondolatai szemlátomást máshol jártak tánc közben.
Ruhn nagyon igyekezett rá sem hederíteni a szerelmesen
egymást néző Huntra és Bryce-ra. A róluk szóló
megjegyzésekre.
Az Umbra Mortis most már tündérherceg. Micsoda szégyen!
Tündérszájakból elhangzó mocskolódó és gyalázó szavak
lebegtek el Ruhn mellett, az álarc takarásában mindenki elég
bátornak tűnt. Nem mintha az álarc az illatukat is elrejtette
volna. Ruhn mindenkit megjegyzett magának.
Athalar most már törvényesen is a rokona. És Ruhn nem
tűrte, hogy a családját pocskondiázzák. Legalábbis a
családjának azon tagjait, akiket kedvelt.
Cormac már távozott, belépett az egyik árnyékba, aztán
kiteleportált. Hála a jó égnek eléggé lefoglalta Bryce
meglepetése ahhoz, hogy ne támadjon rá nyíltan az Ünőre.
Ruhn nem hibáztatta az unokatestvérét, amiért lelépett. Bryce
húzása után Cormacet nyilván körbesereglették volna a
tündércsaládok, hogy bemutassák a lányaikat. Flynn szülei – az
éles szemű Sathiával a nyomukban – egyértelműen az avalleni
herceget keresték.
Ruhn legszívesebben elmosolyodott volna, hiszen tudta, hogy
feleslegesen erőlködnek, de elfojtotta a késztetést, és inkább a
táncpartnerére koncentrált. Hypaxia a tömeget fürkészte.
Ruhn szíve kihagyott egy ütemet. Halkan azt kérdezte:
– Keresel valakit?
Hypaxia megköszörülte a torkát.
– A nővéremet. Az Ünőt.
Ruhn mellkasában engedett a feszültség.
– Az emelvény lábánál van. Pollux mellett.
Hypaxia a következő pördülésüknél odapillantott. Az Ünő és a
Kalapács egymás mellett állt, mindketten matt fekete álarccal
takarták az arcukat. Az angyal arannyal szegett, fehér
birodalmi egyenruhát viselt. Az Ünő aranyszínű, csillogó ruhája
a csípőjéig a testére tapadt, onnan omlott le a földre. Szőke
haját feltűzte, és most az egyszer hátrahagyta az ezüst nyakéket.
Csak egy vékony arany fülbevaló söpörte a vállát.
– Gyönyörű páros – mormolta Hypaxia. – Amilyen szörnyűek
lélekben, annyira csodásak kívülről.
Ruhn felmordult.
– Igen.
Hypaxia az ajkába harapott.
 – Egészen ma estig vártam azzal, hogy megismerkedjek vele.
Ruhn szemügyre vette a boszorkány arcát.
– Szeretnéd, ha veled mennék?
Ez a legkevesebb, amit felajánlhat.
– Gondolod, hogy… rosszul reagálna?
– Több esze van annál, mintsem hogy jelenetet rendezzen. És
egyébként is kétlem, hogy az Ünő az a típus lenne. Pont
ugyanolyan, mint apám. A legrosszabb, ami történhet, az az,
hogy nem foglalkozik veled.
Hypaxia megfeszült a karjában.
–  Igazad lehet. Legjobb lesz, ha túlesünk rajta. Az egész
estémre rányomná a bélyegét, ha végig emiatt tipródnék.
– Egyáltalán minek akarsz vele megismerkedni?
– Mert a nővérem. És még sosem beszéltem vele. Most látom
életemben először.
–  Én is ugyanígy éreztem, amikor tudomást szereztem Bryce
létezéséről.
Hypaxia oda sem figyelve biccentett, ismét körbesiklott a
pillantása a termen.
– Tényleg odakísérnél?
Ruhn a télikert végében álló óriási órára pillantott. Tizenegy
ötvenet mutatott. Volt még ideje. Pár perce. És egyébként is el
kellett terelnie valamivel a figyelmét.
– Nem ajánlottam volna fel, ha nem gondolom komolyan.
Elhagyták a táncparkettet, a tömeg kettévált a nővére felé
induló gyönyörű királynő előtt. Az Ünő arcára nem ült ki
mosoly, ahogy felfigyelt a közeledésére. Pollux viszont
rávigyorgott előbb Hypaxiára, aztán Ruhnra is.
Hypaxia javára szóljon, hogy kihúzta magát, amint megállt.
– Lidia!
Az Ünő szájszéle felfelé görbült.
–  Hypaxia! – Halkan, könnyedén ejtette ki a nevét. Nyílt
tiszteletlenség volt, hogy nem a rangjához méltóan üdvözölte a
királynőt. Még csak meg sem hajolt.
Hypaxia így szólt:
–  Szerettelek volna hivatalosan is köszönteni. Testvérem –
tette hozzá.
–  Na, így aztán tényleg soha senki nem nevezett még –
mondta Lidia.
Pollux csúfondárosan elmosolyodott. Ruhn figyelmeztetően
vicsorgott, de csak egy gúnyos mosolyt kapott válaszul.
Hypaxia ismét megpróbálkozott:
– Remélem, ezentúl gyakrabban hallhatjuk mindketten.
Az Ünő gyönyörű arcán szemernyi kedvesség vagy melegség
sem ült, hiába az álarc, ez jól látszott.
–  Talán – felelte Lidia, majd visszafordult a tömeghez.
Unottnak tűnt, szemlátomást nem érdekelte ez az egész.
Elbocsátotta, megsértette ezzel Hypaxiát.
Ruhn az órára pillantott. Jobb, ha megy. Lassan a kerthez
vezető ajtóhoz oldalog, aztán kioson. De nem hagyhatta magára
Hypaxiát a nővérével.
–  Jól érzed magad Lunathionban? – próbálkozott tovább
Hypaxia.
– Nem – felelte az Ünő vontatottan. – Rettenetesen közönséges
ez a város!
A Kalapács felröhögött, majd Hypaxia csodálatra méltó
felsőbbrendűséggel így szólt hozzá:
– Menj, álldogálj valahol máshol!
Pollux szeme megvillant.
– Nekem te nem parancsolgatsz!
De az Ünő ekkor a Kalapácsra fordította hűvös, derűs
pillantását.
– Ha magunkra hagynál minket egy kicsit, Pollux…
A Kalapács haragosan Hypaxiára meredt, de a
boszorkánykirálynő nem volt hajlandó meghajolni egy olyan
férfi előtt, aki évszázadok óta csak gyilkolt az egész világon.
Ruhn kihasználta a lehetőséget, és így szólt Hypaxiához:
– Én is magatokra hagylak titeket egy kicsit.
Még mielőtt a királynő tiltakozhatott volna, Ruhn
visszahátrált a vendégek közé. Egy rohadék, amiért így magára
hagyja, de…
Senki sem figyelt fel rá, senki sem állt az útjába, miközben a
nyugati ajtóhoz sétált. Kiosont, és lesietett az öt lépcsőfokon a
murvával felszórt útra. A télikert fényei a csobogó szökőkútig
már nem értek el. Ruhn odasétált, dübörgő szívvel nekidőlt.
Két perc. Vajon Nap eljön?
Az ajtót figyelte, igyekezett lassan, nyugodtan lélegezni.
Talán rossz ötlet volt idejönnie. Hiszen épp az Ünővel és a
Kalapáccsal beszélgetett, a rohadt életbe is! Ez a hely tényleg
tele van az ellenségeikkel, mindegyikük lemészárolná őt és
Napot is, ha rájönnének a titkukra. Miért kényszerített ekkora
kockázatot Napra?
– Keresel valakit? – kérdezte egy gúnyos női hang.
Ruhn megpördült, összerándult a gyomra, ahogy végignézett
az előtte megjelenő álarcos alakon.
A Hárpia állt a szökőkút árnyékain túl. Mintha csak várt
volna valakire.
 60.

Ruhn a nő arcát fürkészte a sötétben. Nem lehet ő! A kibaszott

Hárpia? Végignézett a nő sötét haján, karcsú testén, gúnyos
száján…
–  Mit keresel idekint? – kérdezte a Hárpia közelebb sétálva,
fekete szárnya még az éjszakánál is sötétebbnek tűnt.
Ruhn nagy nehezen mély levegőt vett.
– Nap? – kérdezte halkan.
A Hárpia pislogott.
– Mi van?
Ruhnból csaknem kiszakadt a beszívott levegő. Hála a
kibaszott isteneknek, hogy nem a Hárpia az, de ha a nő itt van,
és Napfény ügynök is mindjárt megjelenik… A Hárpia és az Ünő
együtt kereste fel őket a kocsmában, de az előbbit egyszer sem
látta azóta. És még ha a puszta tény, hogy Ruhn a szökőkútnál
találkozik valakivel, nem is jelzi egyértelműen lázadók
szövetkezését, ha a Hárpia már így is gyanakszik rá vagy Napra,
bárki legyen is ő valójában, akkor a találkozásuk önmagában…
El kell szabadulnia innen. Visszamenni a télikertbe, nehogy
veszélybe sodorja Napot.
Milyen idiótaként viselkedett!
– Élvezd ki a bulit! – vetette oda a Hárpiának.
–  Még csak csókot sem akarsz lopni tőlem a kertben? –
kérdezte gúnyosan a nő, miközben Ruhn felviharzott a lépcsőn.
Majd később elmagyarázza Napnak, mi történt. Két perccel
múlt éjfél – tehát a nő nem jött el. Vagy talán látta, kivel
találkozott Ruhn odakint, és úgy döntött, inkább nem megy a
közelükbe.
Ahogy azt is észrevehette, ki figyel a lépcsőn gyűlő árnyékok
közül.
Az Ünő arany szeme fénylett az álarc mögött a félhomályban.
Követte Ruhnt. A francba! Sejti vajon, hogy találkozni készült
valakivel? Elvileg egy szót sem szólt az Ídrán történtekről. Vajon
azért nem, hogy őket követve még nagyobb győzelmet
arathasson később? A legnagyobb győzelmet, amit csak egy
kémvadász arathat. Elkaphatja Napfény ügynököt.
Ruhn farkasszemet nézett az Ünővel, ahogy elhaladt mellette.
A nő nyájas közönnyel figyelte őt.
Amint ismét belépett a mulatság zsivajába és melegébe, Ruhn
megrángatta az inge nyakát. Kis híján rajtakapta őt az Ünő és a
Hárpia. Kis híján Napot is kiadta nekik.
Búcsú nélkül távozott.
 
 
Hunt végignyalta Bryce nyakát, a kezét a szájára tapasztotta,
hogy elfojtsa a lány nyögését, miközben végigrángatta a
félhomályos folyosón.
– Azt akarod, hogy ránk találjanak? – kérdezte torokhangon.
– Most már hivatalosan is egy párt alkotunk. Nem érdekel.
De azért megpróbálta kinyitni a ruhatár ajtaját. Hunt mögötte
állt, a száját a nyakára tapasztotta, és ő maga is kénytelen volt
elfojtani a nyögését, ahogy Bryce feneke a sajgó farkának
nyomódott. Még néhány másodperc, és bejutnak a ruhatárba.
Aztán, ha minden terv szerint alakul, még pár másodperc, és
már tövig benne lesz.
Tudta jól, hogy Baxian és Naomi tisztában van vele, nem a
mosdóba igyekeznek ezen a folyosón, de az ajtót őrző két angyal
csak vigyorgott.
–  Zárva van – motyogta Bryce, mire Hunt ránevetett a lány
meleg bőrére.
–  Micsoda szerencse, hogy van itt veled egy nagy, kemény
alfalágyult, Quinlan – felelte, és elhúzódott tőle.
Az istenekre, ha valaki épp erre jár, és ránéz a nadrágjára,
azonnal tudni fogja, mire készülnek. Három dalt tudtak
végigtáncolni, aztán muszáj volt elrángatnia Bryce-t.
Hamarosan visszatérnek a buliba. Amint dugtak egy jót.
Az biztos, hogy sosem fog magára Hunt hercegként utalni,
de… megérte. Ez az őrült terv, amivel Bryce két hete előrukkolt,
amikor megtisztelte azzal, hogy megkérje, segítsen neki ebben.
Hunt foggal végigkarcolta Bryce nyakát, majd egy lépésnyit
hátrarántotta a lányt. Bryce halkan zihált, az arca vágytól
vöröslött, amitől Hunt farka lüktetni kezdett. A lány kajánul
rávigyorgott.
 – Így kell ezt, édesem! – mondta Hunt, majd vállal belökte az
ajtót.
A zár megadta magát, és Hunt azonnal berángatta Bryce-t, aki
átkarolta a nyakát, egész testével hozzápréselődött, és Hunt már
emelte is Bryce lábát, hogy a saját dereka köré húzza, fel akarta
emelni…
Döbbent sikkantás dermesztette meg.
Hunt megpördült, próbálta kivenni azt, amit a többi
érzékszerve már észlelt.
Meg is volt. Meg is voltak.
Celestina ruháját lerángatták, kilátszott az egyik telt, kerek
melle. Úgy csillogott, mintha valaki korábban megnyalta volna.
Csakhogy nem Ephraim állt az arkangyal előtt, nem ő
képezett falat a nő és Hunt között. Nem Ephraim ruhája állt
szintén csálén, nem az ő haját borzolták össze, nem az ő ajka
duzzadt meg.
Hanem Hypaxiáé.
 
 
Huntnak fogalma sem volt, mit mondhatna.
Bryce megköszörülte a torkát, odalépett elé, hogy eltakarja
feltűnő erekcióját.
– Szóval a zárt ajtó azt jelenti, hogy foglalt, igaz?
Hypaxia és Celestina csak meredt rájuk, hajuk félig kicsúszott
már az elegáns frizurából.
Hunt lassan, csendesen behúzta az ajtót. Felemelte a kezét.
Merthogy Celestina körül halvány fénnyel felragyogott az ereje.
Az arkangyal haragja jelentkezett ilyen módon, készen állt rá,
hogy lesújtson az ellenségre.
Hunt képtelen volt megálljt parancsolni a saját erejének,
villámok cikáztak végig rajta. Ha Celestina támad, megfelel rá.
Bryce megérezhette a ruhatárban kitörni készülő vihart, mert
levegő után kapkodva így szólt:
– Ööö… korábban még sosem kerültem ilyen helyzetbe.
Hypaxia a kormányzóra pillantott, akinek a szeme már
fehérbe váltott, izzott benne a mágia. Igyekezett nyugodt hangot
megütni:
– Én sem.
Egyedül a Hunt háta mögötti ajtón lehetett kijutni.
Leszámítva persze, ha Celestina lerobbantja az épület tetejét.
Hunt megérintette Bryce vállát.
De ekkor a párja vidáman így szólt:
–  Csak a rend kedvéért mondom el, hogy természetesen
tartjuk a szánkat.
Hypaxia megfontoltan biccentett.
–  Köszönjük. – Felpillantott az arkangyalra… a szeretőjére. –
Celestina!
A kormányzó egy pillanatra sem vette le a szemét Huntról.
Egyetlen rossz mozdulat, és megöli. Két kibaszott másodperc
kellett hozzá. Hunt ennek ellenére elvigyorodott. Megpróbálhat
végezni vele.
– Lakat a számon.
Celestina szárnya olyan fényesen ragyogott, hogy
bevilágította az egész ruhatárat.
 –  Veszélybe sodorjátok azt, akit szeretek – szólalt meg
Celestina, a hangjában ott visszhangzott az ereje. – Ephraim
végezne vele, amiért hozzá mert nyúlni ahhoz, amit a
sajátjának gondol. Vagy az Aszterek ölnék meg, hogy példát
statuáljanak.
Bryce felemelte a kezét.
– Az Aszterek valószínűleg engem is megölnek majd egyszer.
– Hunt odakapta a fejét. Csak nem fogja… – Kedvellek – folytatta
Bryce, és Hunt kis híján elernyedt a megkönnyebbüléstől, hogy
Bryce nem a lázadótevékenységükről mesél. – Úgy gondolom, jó
hatással vagy a városra. Ephraim meg a lúzer csapata kevésbé,
de amint hazamegy, szerintem még… szuperebb hellyé
változtatod majd Lunathiont.
Hunt hitetlenkedő pillantást lövellt felé. Bryce vállat vont,
aztán Celestina szemébe nézett. Felragyogott a csillaga.
Mágia a mágiával szemben. Két nő egymással szemben.
Kormányzó a… Nem épp a hercegnő tűnt a legtalálóbbnak
Bryce arckifejezése, testtartása láttán. Egy másik szó tolult Hunt
nyelvére, de nem engedte, hogy gyökeret verjen, nem mert
belegondolni abba a rengeteg veszedelmes következménybe,
amit az a másik szó jelentene.
A „több mint hercegnő” Bryce így szólt:
–  Nem akarlak átbaszni. Egyikőtöket sem. – Hypaxiához
fordult, aki szintén a „több mint hercegnő” pillantással
mustrálta őt. – Szövetségesek vagyunk. Nemcsak politikai
értelemben, hanem… hanem nőként is. Mindannyiunknak
kemény, szar döntéseket kellett meghoznunk. Egy olyan
világban élünk, ahol a legtöbb, hatalommal bíró férfi a
szaporodás eszközének tekint minket.
Hypaxia ismét bólintott, de Celestina továbbra is vadul
meredt Bryce-ra. Ragadozóként figyelte, aki azt latolgatja, hol
érdemes lesújtania.
Hunt megint összegyűjtötte az erejét. Bryce így folytatta:
–  Senkinek sem vagyok a tenyészkancája. Kockázatot
vállaltam ezzel az idiótával – bökött hüvelykujjal Hunt felé, aki
erre eltátotta a száját –, de szerencsém volt, bejött. Csak azt
akarom ezzel mondani, hogy… – Nyelt egyet. – Ha ti ketten
kockázatot akartok vállalni egymással, ha úgy döntötök,
leszarjátok, miféle kötelesség fűz titeket Ephraimhoz és
Ruhnhoz, akkor támogatlak titeket. Kénytelenek lennénk
szembeszállni az Aszterekkel, de… Nézzétek meg, mit csináltam
ma este! Bármit tehetek is értetek, bármiféle befolyással bírok
is, segítek nektek. De az első lépés legyen az, hogy épségben
elhagyjuk ezt a ruhatárat.
Csend borult rájuk.
És lassan, ahogyan a nap lenyugszik, az arkangyal ereje
visszahúzódott, végül már csak a teste körvonala ragyogott.
Hypaxia megérintette a szeretője vállát, bizonyítva, hogy
biztonságban vannak.
Celestina megigazította elegáns ruháját, és így szólt:
– Nem mintha nem dönthettünk volna másképpen. Amikor az
Őszkirály eljött, hogy megkérje Hypaxia kezét a fia nevében, én
biztattam őt, hogy mondjon igent. De az, hogy kit szeretek, hogy
ki a párom… ezeket a döntéseket arkangyalként nem hozhatom
meg.
Hunt felmordult.
–  Ismerős érzés. – Celestina felvont szemöldöke láttán az
áthúzott jelre mutatott a csuklóján. – Rabszolga voltam, tudod.
–  Egészen vékonynak tűnik a határvonal kormányzó és
rabszolga között – merengett Hypaxia.
–  Azt gondoltam, ha Hypaxia hozzámegy a herceghez, csak
politikai szempontból számít majd – vallotta be Celestina –, és
amikor elég idő eltelik, akkor talán… folytathatjuk a
kapcsolatunkat. De aztán az Aszterek parancsba adták, hogy
egyesüljek Ephraimmal, és nem igazán mondhattam nemet.
Bryce halkan azt kérdezte:
– Ugye Ephraim nem…?
– Beleegyeztem – jelentette ki a kormányzó határozottan. – De
nem mondanám, hogy élveztem.
Hypaxia megpuszilta az arcát.
Hát ezért tűnt Celestina olyan nyugtalannak az Ephraimmal
közös első éjszakája előtt, ezért volt olyan nyúzott utána –
máshoz húz a szíve.
Bryce így szólt a két nőhöz:
–  Bármeddig érzitek is szükségét, bármeddig szeretnétek is,
hogy megtartsuk a titkot, számíthattok ránk. A szavamat adom.
Mindkét nő bólintott, mire Hunt rádöbbent, hogy Bryce-nak
sikerült kivívnia valahogy a bizalmukat – olyasfajta személlyé
vált, akiben mások feltétel nélkül megbíznak. Több mint
hercegnő, de még mennyire.
Hunt a párjára mosolygott, és azt mondta:
 –  Akkor talán jobb is, ha megyünk. Még mielőtt valaki ránk
talál itt, és azt hiszi, ez életem legjobb éjszakája.
Hypaxia és Bryce nevetett, Celestina viszont csak
visszafogottan mosolygott.
Ez Bryce-nak is feltűnt, úgyhogy belekarolt a
boszorkánykirálynőbe, és az ajtó felé húzta.
–  Beszélgessünk el róla, mennyire feldühítik a ma este
történtek az Őszkirályt, és milyen csodálatos dolog ez! –
mormolta, miközben magukra hagyták Huntot és Celestinát.
Az arkangyal végigmérte őt. Hunt mozdulni sem mert.
–  Szóval most már tényleg herceg vagy – jegyezte meg
Celestina.
Hunt pislogott egyet.
– Ööö, igen. Úgy tűnik.
A kormányzó elsétált mellette, a folyosó felé, a szeretője után
indult.
– Herceg és rabszolga között is vékony a határvonal, remélem,
tudod.
Hunt mellkasa megfeszült.
– Tudom.
–  Akkor miért vállaltad magadra ezt a terhet? – kérdezte
Celestina megtorpanva.
A kart karba öltve sétáló Bryce és a boszorkánykirálynő
elválaszthatatlan jó barátnak tűnt.
– Megéri.
De ekkor Celestina nagy komolyan azt felelte:
– A szerelem csapda, Hunt. – Megcsóválta a fejét, inkább saját
maga, mintsem Hunt miatt. – Olyan, amiből fogalmam sincs,
hogyan szabadulhatnék.
– Szeretnél szabadulni?
Az arkangyal kilépett a folyosóra, a szárnya még mindig a
mágia utójától ragyogott.
– Minden áldott nap.
 
 
Tharion próbált nem nézni az órájára – a nagyapja vízálló
órájára, a középiskolai ballagására kapta ajándékba –, ahogy
telt az éjszaka. Bryce eljegyzési puccsa öt perc remek
szórakozást biztosított, aztán jött az unalom és a
türelmetlenség.
Tudta, hogy megtiszteltetés itt lenni, a Folyókirálynő lányát
kísérni, aki ragyogott az örömtől, a boldogságtól. De nehéz volt
kiélvezni ezt a kiváltságot, amikor parancsba kapta, hogy el kell
kísérnie őt a bálra.
Napnyugtakor puccos ruhában várta a lányt a Folyami
kapunál. A Folyókirálynő lánya egy hófehér hattyúk vontatta,
világos tölgyszínű csónakban bukkant elő a ködből. Tizenöt
méterrel mögötte szobekek úsztak a vízben. Őrszemként
küldték őket a királynő legdrágább lányával.
–  Ugye, milyen varázslatos? – kérdezte a lány már vagy
ötödszörre aznap este, sóhajtozva figyelte a fényeket és a
táncoló párokat.
Tharion felhajtotta a pezsgője maradékát. Egyetlen pohár bort
ihat, közölte a lány anyja a vidrával küldött levélben. És egy
órára haza kell érnie.
Tharion végül csak lepillantott az órájára. Tíz perc híján fél
egy. Még tizenöt perc, aztán elkezdheti kiterelni a lányt az ajtón.
A poharát az elhaladó felszolgálónak adta, majd amikor
visszafordult, rájött, hogy a lány aggasztóan biggyeszti az ajkát.
Tharion elbűvölő, semmitmondó mosolyt villantott rá, de a
lány ekkor így szólt:
– Úgy látom, nem érzed jól magad.
–  Dehogynem! – bizonygatta, majd megragadta a lány kezét,
és csókot nyomott a kézfejére.
– A barátaid nem beszélgetnek velünk.
Hát, tekintve, hogy Bryce és Hunt meglógott, ezen nem volt
mit csodálkozni. Ithan Naomi Boreasszal meg a Pokolfajzattal
beszélgetett az ajtóban, a többiek meg… Ruhn és Cormac már
lelépett. Hypaxiát sehol sem látta.
Persze, a boszorkánykirálynő korábban már odajött hozzájuk.
Tharion csak nagy nehezen tudott a szemébe nézni a kínos
beszélgetés alatt, amelynek során a királynő maga is láthatta,
milyen ostoba volt, hogy ehhez a nőhöz kötötte magát. De
Hypaxia kedves volt a Folyókirálynő csupa mosoly lányával.
Tharion nem merte Paxnek nevezni a boszorkányt.
–  A barátaimnak rengeteget kell jópofizniuk – mentette ki
őket.
– Ó!
A lány elhallgatott, a táncparkett szélén állva figyelte az
elsuhanó párosokat. Talán a pezsgő tette, de Tharion jó
alaposan végigmérte: a lány sötét szemében vágy és csendes
öröm ült, izgatott energia áradt belőle, olyan lénynek tűnt, mint
aki csak erre az egyetlen estére bújhatott halandóbőrbe, és
amint az óra elüti az egyet, visszaváltozik iszappá.
Mennyivel jobb Tharion a lány anyjánál? Hiszen immár tíz
éve áltatja. Visszafogta őt ma este, mert neki nem volt kedve jól
szórakozni itt.
A lány nyilván magán érezhette Tharion pillantását, mert felé
fordult. Tharion újabb semmitmondó mosolyt villantott rá, de
aztán odaszólt az egyik, árnyékok közé húzódó testőrnek:
– Hé, Tritus, lenne kedved táncolni helyettem?
Az őr ide-oda járatta közöttük a pillantását, de Tharion
mosolyogva lepillantott a Folyókirálynő lányára, aki felvont
szemöldökkel vizslatta őt.
– Menj, táncolj egyet! – mondta. – Mindjárt jövök.
A lánynak nem maradt ideje tiltakozni, azonnal átadta őt az
őrnek, aki pirulva nyújtotta a karját.
Tharion bemasírozott a tömegbe, nem nézett vissza. Azon
merengett, vajon mekkora bajba kerül emiatt. De… még ha meg
is nyúzzák miatta, akkor sem fogja tovább áltatni a lányt.
Megtorpant a tömeg szélén, megfordult, és látta, hogy az őr és a
Folyókirálynő lánya mosolyogva táncol. Boldognak tűntek.
Helyes. A Folyókirálynő lánya megérdemli ezt. Akármilyen az
anyja, akármennyire hisztis ő maga, megérdemli, hogy valaki
boldoggá tegye.
Tharion a legközelebbi bárpulthoz ment, és már épp rendelni
akart magának egy whiskey-t, amikor felfigyelt a mellette a
pultnak dőlő teltkarcsú nőre – az illata alapján leopárd
alakváltó lehetett. Mindig azonnal észrevette, ha valakinek
formás feneke volt, és ennek a nőnek… A mindenit!
– Gyakran jársz ide? – kacsintott rá.
A leopárd felé fordította a fejét, világosbarna bőre ragyogott a
halvány fényben. Sűrű szempillái elképesztően gyönyörűnek
tetszettek a magas járomcsont és a telt ajkak felett, szív alakú
arcát aranybarna, puha hullámokban aláomló haj keretezte.
Egy filmcsillag könnyedségével, eleganciájával viselte magát.
Valószínűleg az is, ha egyszer olyan fontos személy, hogy
meghívják ide. A nő telt ajka mosolyra húzódott.
– Így próbálsz meg felszedni?
Tharion azonnal értette, mit jelent a buja hang. Úgyhogy
kikérte magának a whiskey-t, és visszafordult az idegenhez:
– Szeretnéd?
 61.

–  Minden rendben? – kérdezte Ithan Hypaxiától, ahogy az

óramutatók lassan a hajnali fél négy felé vándoroltak.
A boszorkánykirálynő korábban hasfájásra panaszkodott,
húsz percre eltűnt, és végül sápadtan tért vissza.
Most a füle mögé simított egy sötét, göndör tincset, majd
megigazította szurokfekete köntösét, amit épp az imént húzott
fel a ruhája fölé. Bár a városon túli dombok olajfaligeteinek
egyik kis tisztásán álltak, a mulatság hangjai még ide is elértek:
dübörgő basszus, ujjongás, villódzó fények. A legkevésbé sem
illett a körülöttük suttogó levelekhez, a száraz földhöz, a fák
ezüstös koronáján túl tündöklő csillagokhoz.
Mintha egy teljes világ választotta volna el őket a csillogó
összejöveteltől, ahol annyi befolyásos személy megjelent ma
este. Ahol Bryce-nak valahogy sikerült túljárnia az Őszkirály
eszén, és a hercegének nevezte Huntot. Abban a pillanatban
Ithannek fogalma sem volt, mit gondoljon az egészről.
Nagyon igyekezett messziről kerülni Sabine-t és Amelie-t az
este folyamán. Szerencsére nem maradtak sokáig, az Aszterek
beszéde után távoztak. Ithan gyűlölte magát, amiért ennyire
megkönnyebbült ettől. A Falkavezér nem jött el, ritkán tette
tiszteletét az ilyesfajta eseményeken.
– Ennyi? – kérdezte Ithan Hypaxiától a földön elrendezett hét
gyertyára mutatva. – Meggyújtjuk a gyertyákat, és várunk?
Hypaxia előhúzott egy hosszú tőrt.
– Nem egészen – felelte.
Ithan egy lépés távolságból figyelte, ahogy a királynő a tőrrel
vonalakat húz a gyertyák közé.
– Hatágú csillag – mondta oldalra billentett fejjel.
Pont olyan, mint amilyet Bryce rajzolt a kapuk közé tavasszal,
a hetedik gyertya épp középen helyezkedett el.
–  Az egyensúly jelképe – magyarázta Hypaxia, majd odébb
lépett, de a tőrt maga mellett tartotta. Hamvasszeder-koronája
mintha belső fénnyel ragyogott volna. – Két egymást keresztező
háromszög. Férfi és nő, sötétség és fény, fent és lent… és az erő,
ami ezek találkozásánál található. – Elkomorodott az arca. –
Erre az egyensúlyi pontra fogok fókuszálni az erőmmel. – A
körre mutatott. – Nem számít, mit látsz vagy hallasz,
mindenképpen maradj a gyertyáknak ezen az oldalán!
Ithan gerincén végigfutott a hideg, pedig a szíve repesni
kezdett. Ha beszélhetne Connorral… Rengetegszer gondolkozott
már azon, mit mondana neki, de épp semmi sem jutott az
eszébe.
Hypaxia kiolvashatta mindezt a pillantásából, ismét
elkomorodott.
De alkut kötöttek. Hypaxia felemelte mindkét kezét,
feltartotta a tőrt, és kántálni kezdett.
 
 
Nap a híd túlfelén bukkant elő, és ott is maradt, mintha nem
akart volna Ruhn közelébe menni.
Ruhn a kanapéján ült, alkarjával a térdére támaszkodott. Még
mindig zaklatott volt amiatt, ami a tetőtéri kertben történt,
pedig már órák teltek el azóta. Csodálkozott, hogy képes volt
egyáltalán elaludni.
Odarohant Naphoz.
Annyira sajnálom, hogy veszélybe sodortalak!
Nap egy szót sem szólt. Csak állt ott, lángok közt.
Ruhn ismét megszólalt:
Nagyon… Tényleg hülye ötlet volt. Sajnálom, ha odamentél, de
nem találtál ott. Kiértem a kertbe, de a Hárpia és az Ünő utánam
jött, és azt hiszem, talán gyanakodtak rám, vagy nem tudom, de…
Nagyon sajnálom, Nap!
Ott voltam, felelte a nő halkan.
Mi?
Láttalak, mondta, és előrébb lépett. Láttam azt is, hogy
veszély fenyeget. Ezért nem mentem oda.
Hol voltál? A kertben?
Még közelebb sétált.
Láttalak, ismételte újra. Mintha még nem fogta volna fel
teljesen.
Eljöttél. Ruhn megrázta a fejét. Azt hittem, talán mégsem jössz
el, mert nem beszéltünk azóta, hogy megegyeztünk, és
aggódtam…
Ruhn.
Beleremegett abba, hogy Nap szájából hallja a nevét.
Megborzongott.
Rájöttél, ki vagyok.
Igen.
Mondd ki még egyszer a nevemet!
Nap közelebb lépett.
Ruhn.
A lángok szétváltak annyira, hogy lássa, Nap mosolyog.
A városban vagy még? Találkozhatunk valahol?
Az éjszaka kellős közepén jártak ugyan, de most volt a nap-éj
egyenlőség. A városiak hajnalig buliznak majd. És mindenki
álarcot visel, úgyhogy beolvadhatnak közéjük.
Nem. Nap hangja közönyösebben csengett. Már eljöttem.
Hazudsz! Mondd meg, hol vagy!
Nem tanultál semmit a ma estéből? Nem láttad, hogy kis híján
katasztrófába torkollott, amit csináltunk? Az Aszterek szolgálói
mindenhol ott vannak. Elég egyetlen hiba, egyetlen óvatlan
pillanat, és végünk.
Ruhn nagyot nyelt.
Amikor a Hárpia kilépett az árnyékok közül, azt hittem, te vagy
az. Eléggé… bepánikoltam tőle.
Nap halkan felnevetett.
Olyan borzasztó lett volna? Ha kiderül, hogy olyan személy
vagyok, akit gyűlölsz?
Beletelt volna némi időbe, hogy hozzászokjak.
 Szóval mégiscsak vannak elvárásaid velem kapcsolatban.
Nincsenek. Csak… nem akarom, hogy pont ő legyél.
Nap ismét felnevetett.
Te pedig tündérherceg vagy.
Undorítónak tartod?
Annak kellene?
Én annak tartom.
Miért?
Mert semmit sem tettem azért, hogy kiérdemeljem ezt a címet.
Nap szemügyre vette őt.
Az Őszkirály az apád. Ő bántott téged.
Ő bizony.
Szégyent hoz a rangjára.
Meg kellene ismerkedned a húgommal. Szerintem jól kijönnétek
egymással.
Bryce Quinlannel.
Ruhn megfeszült annak hallatán, hogy Nap azonnal rájött, ki
Bryce, de ha tényleg ott volt ma este a bálon, akkor minden
kétséget kizáróan tudnia kell.
Aha. Még nálam is jobban utálja apámat.
De Nap lángja ekkor elhalványult kissé.
Hypaxia királynő jegyese vagy.
Ruhn majdnem elnevette magát, de Nap hangja annyira
komoran csengett.
Ez bonyolult.
Amikor együtt táncoltatok, nem tűnt annak.
Láttál?
 Mindenki látott. Éllel csendült a hangja… Csak nem
féltékenységből?
Ruhn gondosan megválogatta a szavait:
Nem vagyok az a típus, aki egyszerre szédít két nőt. Hypaxiával
csak hivatalosan járunk jegyben. Azt sem tudom,
összeházasodunk-e valaha. Nem fűzik hozzám különösebben
komoly érzelmek, ahogy engem sem hozzá. Kedveljük és tiszteljük
egymást, de… nagyjából ennyi.
Mit érdekel ez engem?
Ruhn szemügyre vette őt, majd közelebb lépett, végül már
csupán tenyérnyi távolság maradt közöttük.
Szerettelek volna látni. Egész este az órát figyeltem.
Nap lélegzete elakadt.
Miért?
Hogy megtehessem ezt.
Ruhn felemelte Nap állát, és megcsókolta őt. Az ajka puha és
meleg volt a tűz alatt, azonnal szétnyílt.
Lángoló ujjak fúródtak a hajába, közelebb rántották őt, és
Ruhn átkarolta a karcsú, kellemesen gömbölyded testet, keze
Nap kerek fenekére siklott. Ez az!
A nyelve végigsimított Napén, aki megremegett a karjában.
De azért megfelelt a közeledésére, a nyelve minden egyes
mozdulatára, mintha képtelen lenne visszafogni magát, mintha
ő is szeretné megismerni Ruhn minden porcikáját, minden ízét,
kideríteni minden apróságot.
Végigsimított Ruhn állkapcsán, ujjai felfedezőútra indultak az
arcán. Ruhn visszahúzódásra késztette az őt ölelő éjszakát, hogy
megmutassa a szemét, az orrát, a száját. Szerencsére
engedelmeskedett neki. Bár Nap arcát lángok fedték, érezte,
hogy a nő őt figyeli. Hogy látja a felfedett arcát.
Nap végigsimított az orrnyergén. A felső ajka vonalán. Aztán
teljes átéléssel ismét megcsókolta, és Ruhn is átadta magát az
érzésnek.
Arra emlékeztetsz, hogy élek, szólalt meg Nap fojtottan. Arra,
hogy van még jóság ezen a világon.
Ruhn torka elszorult.
Nap…
De a nő ekkor felszisszent, megfeszült a karjában.
Visszapillantott a híd végére.
Ne! Az a férfi, aki egyszer már felébresztette, mert szexre
vágyott…
Nap visszakapta a fejét Ruhnhoz, és a lángok félrehúzódtak,
színtiszta tűzben izzó, könyörgő szempár bukkant elő alóluk.
Sajnálom, suttogta Nap, majd eltűnt.
 
 
Hunt még mindig részeg volt, amikor Bryce-szal hajnali
háromkor visszatértek a lakásukba. Bryce egyik kezében a
magas sarkúját fogta, a másikban a ruhája uszályát. Nem sokkal
azután, hogy Ruhn lelépett, ők is távoztak, és az Óváros
szívében lévő lebujok egyikébe mentek, ahol biliárdoztak és
whiskey-t ittak a nevetségesen puccos ruhájukban.
Nem beszéltek arról, amit a ruhatárban megtudtak. Ugyan
mit mondhattak volna még?
 –  Totál eláztam – jelentette ki Bryce a félhomályos lakásban,
és leroskadt a kanapéra.
Hunt felnevetett.
– Igazán hercegnőhöz méltó.
Bryce levette a fülbevalóját, úgy hajította a gyémántot a
dohányzóasztalra, mintha olcsó bizsu lett volna. A hajdíszt is
utánadobta, az ékkövek ragyogtak a halvány elsőfényekben.
Bryce kinyújtotta a lábát, megmozgatta csupasz lábfejét a
kávézóasztalon.
– Soha többé ne csináljunk ilyet!
–  A whiskey-re gondolsz, arra, hogy túljártunk apád eszén,
vagy a bálra?
Hunt addig rángatta a fehér csokornyakkendőt, amíg ki nem
oldódott, aztán odasétált a kanapéhoz, és lenézett a párjára.
Bryce felnevetett.
–  A bálra. Apám eszén túljárni meg whiskey-zni mindig kell
majd.
Hunt leült a dohányzóasztalra, úgy igazgatta a szárnyát, hogy
elférjen.
– Sokkal rosszabb is lehetett volna.
–  Igaz. Bár nehezen tudom elképzelni, mi lehet rosszabb
annál, hogy egy helyett több ellenséget is szereztünk. – Az
Aszterek megjelenése csekélységnek bizonyult ezen az
eseménydús éjszakán. – Bár Celestina végül is nem az
ellenségünk.
Hunt a kezébe vette Bryce egyik lábát, masszírozni kezdte a
talpát. Bryce felsóhajtott, hátradőlt a kanapén. Hunt farka
megrezzent a párjából áradó színtiszta élvezettől.
–  Elárulhatok valamit? – kérdezte Hunt Bryce talpának ívelt
részét masszírozva. – Valamit, ami talán alfalágyultságnak tűnik
majd?
– Amíg így masszírozod a lábamat, addig bármit!
Hunt felnevetett.
– Megegyeztünk. – A kezébe vette Bryce másik lábát, hogy ott
folytassa. – Jól éreztem magam a bálon ma este. Még akkor is,
ha így ki kellett nyalnunk magunkat, megjelentek az Aszterek,
és rájöttünk, mi van Hypaxia és Celestina között. Még a
hercegesdi ellenére is. Jó érzés volt, hogy melletted látnak.
Bryce szája féloldalas mosolyra húzódott.
– Tetszett, hogy megjelölheted a területedet.
–  Igen. – Hunt megmutatta Bryce-nak a benne lakozó
ragadozót. – Még soha senkivel nem voltam így.
Bryce a homlokát ráncolta.
– Shahar sosem mutatkozott veled?
–  Nem. A tábornoka voltam. A nyilvános eseményeken nem
együtt jelentünk meg. Erre sosem vágyott. Akkor vele
egyenlőnek tűntem volna, vagy legalábbis olyasvalakinek,
akit… fontosnak tart.
–  Azt hittem, az egész lázadás az egyenjogúságra ment ki –
felelte Bryce, a homlokán elmélyültek a ráncok.
–  Igen. De attól még a régi szabályok szerint kellett
játszanunk.
Olyan szabályok szerint, amik mások életére továbbra is
hatással vannak. Celestina és Hypaxia életére.
 –  Szóval sosem állt ki, hogy azt mondja: Hé, világ! Ő itt a
pasim!
Hunt felnevetett, és csodálkozott, hogy képes rá. Azt hitte,
sosem fog tudni Shaharral kapcsolatos dolgokon nevetni.
–  Nem. Ezért éreztem akkora… megtiszteltetésnek, amikor
megkértél erre az egészre.
Bryce végigmérte.
– Szeretnél kimenni, hogy rajtakaphasson minket a sajtó? Na,
akkor aztán tényleg hivatalossá válna a kapcsolatunk!
–  Talán majd máskor. – Hunt a szájához emelte Bryce lábát,
csókot lehelt a rüsztjére. – Szóval most már olyan, mintha…
házasok lennénk.
–  Igen? – Bryce kinyújtotta a kezét, széttárt ujjait
tanulmányozta. – Nem látok gyűrűt, Athalar.
Hunt beleharapott Bryce lábujjaiba, mire a lány felsikkantott.
–  Ha gyűrűt szeretnél, veszek neked egyet. – Újabb csók. –
Vasat, acélt vagy titánt szeretnél?
Lunathionban egyszerű jegygyűrűt hordtak az emberek, az
értékük a fém erejétől függött.
–  Titánt, drágám, mi mást? – gúnyolódott Bryce, mire Hunt
ismét beleharapott a lábujjaiba.
Bryce ficánkolni kezdett, de Hunt szorosan tartotta.
–  Ezek a lábujjak elég mocskos gondolatokat ébresztenek
bennem, Quinlan – lehelte a lábára.
– Kérlek, mondd, hogy nincs lábfétised!
– Nincs. De ha rólad van szó, minden fétisnek tűnik.
–  Tényleg? – Bryce hátrébb dőlt a párnákon, a ruhája
felcsúszott a lábán. – Szóval egy kicsit bevadítalak?
– Aha. – Megcsókolta a bokáját. – De csak egy kicsit.
Bryce ívbe feszült az érintésére.
– Van kedved egy kis részeg, bénázós szexhez, Hunt herceg?
Hunt nevetése végigmorajlott Bryce lábszárán. Egyedül az ő
szájából tűrte el ezt a szót.
– De még mennyire!
Bryce elhúzta a lábát, és egy táncos kecsességével felállt.
– Húzd le a cipzáromat!
– Milyen romantikus!
Bryce hátat fordított neki, mire Hunt továbbra is ülve
felemelte a kezét, hogy végighúzza a rejtett cipzárt a lány
gerince mentén. Előbukkant a kürttetoválás, az aranybarna bőr
és végül a csipkés tanga felső része is. A cipzár megakadt, a
lényegre, amire Hunt igazán kíváncsi lett volna, már nem
derült fény.
De Bryce ekkor lehámozta magáról a ruhát, hagyta, hogy a
földre hulljon. Melltartót nem viselt, viszont a fekete tangája…
Hunt végigsimított a lány ruganyos fenekén, előrehajolt, hogy
a fogai közé vegye a bugyi vékony pántját. Bryce halk, ziháló
hangot hallatott, mire Hunt csókot nyomott a gerince aljára.
Bryce hosszú haja végigsimított a homlokán, selymesen,
gyengéden, mintha csak cirógatta volna.
Bryce megfordult a karjában, mire – micsoda szerencse! –
Hunt épp ott találta magát, ahová vágyott. A tanga pántja
magasan ült Bryce csípőjén, a fehérnemű drámai V alakot írt le,
gyakorlatilag nyílként mutatott a mennyország felé.
 Hunt megcsókolta Bryce köldökét. A hüvelykujjával
megpöckölte a mellbimbóját, ahogy a nyelvével megindult felé.
Bryce a hajába fúrta az ujjait, a fejét hátrahajtotta, ahogy Hunt
szája az egyik megkeményedett mellbimbója köré zárult. Hunt
nyelve táncot járt körülötte, kiélvezte a súlyát, az ízét, a keze
pedig közben Bryce derekára siklott, beakasztotta az ujjait a
tanga pántja alá. Lehúzta a csípőjéről. Végig a combján. Áttért a
másik mellbimbóra, megszívta. Bryce felnyögött, mire Hunt
farka az elegáns nadrágnak nyomódott.
Imádta, amikor Bryce így ki van szolgáltatva neki. Szerette,
ha teljesen meztelen, káprázatos, és megérintheti, kielégítheti,
imádhatja a testét. Hunt Bryce mellére mosolygott. De még
mennyire imádta!
A nyakában lógó csokornyakkendővel felállt, a karjába kapta,
és a hálószobába cipelte Bryce-t. Az ágyra fektette, a farka
lüktetett a félig lehunyt szemű lány arcára kirajzolódó vágytól,
ahogy ott feküdt előtte meztelenül, és csak arra várt, hogy a
magáévá tegye. Lerángatta magáról a nyakkendőt.
– Szeretnél egy kicsit bevadulni velem, Quinlan?
Bryce a fejtámla vasrúdjaira pillantott, és vörös ajka vad
vigyorra húzódott.
– Naná!
Hunt gyorsan odakötözte Bryce kezét az ágytámlához. Nem
túl erősen, nehogy fájjon, de elég szorosan ahhoz, hogy Bryce
még csak véletlenül se érinthesse meg őt, miközben ráveti
magát.
Bryce kinyújtózva feküdt előtte, és Hunt levegőt is alig kapott,
ahogy kigombolta az ingét. Majd a nadrágját. Lerúgta a cipőjét,
a zokniját, a civilizáltság minden egyes kötelékét, aztán már
meztelenül állt az ágy előtt. Bryce az ajkába harapott. Hunt
ekkor felhúzta Bryce térdét, és szélesre tárta a lábát.
–  Bassza meg! – szólalt meg Bryce csillogó öle láttán, máris
teljesen benedvesedve várta őt.
Bódító illata fejbe kólintotta, és megremegett, a farka már
folyamatosan sajgott.
–  Mivel én nem nyúlhatok most magamhoz – szólalt meg
Bryce buján –, talán magadra vállalhatnád ezt a
megtiszteltetést.
– Bassza meg! – lehelte Hunt megint, egyszerűen képtelen volt
bármi másra gondolni.
Bryce annyira gyönyörű – minden egyes porcikája az.
– Azt próbálod szavakba önteni, mit akarsz tenni velem, vagy
csak kisült az agyad?
Hunt felnézett rá.
– El akartam húzni a dolgot. Alaposan megkínozni téged.
Bryce szélesebbre tárta a lábát, csábosan hívogatta.
– Tényleg?
– Majd valamikor máskor – morogta Hunt, és rámászott.
A farka hegye Bryce nedves, forró öléhez ért, és
várakozásteljes élvezet futott végig a gerincén. De azért
végigsimított Bryce felsőtestén, ujjai körberajzolták mellének
selymes dombjait, hasának vonalát. Bryce vonaglott,
megfeszültek a kötelékei.
– Milyen harcias valaki!
 Hunt csókot lehelt Bryce nyakára. Épphogy csak beléhatolt,
máris kiürült az elméje attól, hogy Bryce ilyen tökéletesen szűk.
Kihúzódott, hogy aztán még mélyebbre hatolhasson. Bár
minden egyes ösztöne arra sarkallta, hogy nekiessen, csak
akkor tenné, ha Bryce erre kérné, egyébként óvatos lesz.
Egyedül mámort akart előcsalni belőle.
–  Ne kínozz már! – csattant fel Bryce, mire Hunt végighúzta
fogait a bal mellén, szívogatta a mellbimbóját, és egy kicsit
mélyebbre hatolt a tökéletességben. – Még! – vicsorgott Bryce,
és úgy emelte az ölét, mintha fel akarná nyársalni magát
Hunton.
Hunt felnevetett.
– Ki vagyok én, hogy nemet mondjak egy hercegnőnek?
Bryce szemében olyan forró vágy izzott, hogy még Hunt lelkét
is megperzselte.
– Elrendelem, hogy dugj meg, Hunt! Keményen!
Hunt golyói megfeszültek ennek hallatán, aztán megadta
Bryce-nak, amire a lány vágyott. Mindketten felnyögtek, ahogy
Hunt tövig hatolt, csillagokat látott tőle. Bryce maga volt a
gyönyör, az örökkévalóság…
Hunt kihúzódott, majd ismét döfött, és tényleg csillagok
ragyogtak fel körülöttük… Nem, valójában Bryce volt, ő
ragyogott csillagként…
A csípőjét folyamatosan mozgatta, középen találkozott az
övével, mélyebbre vonta őt.
Ez az, bassza meg! Bryce az övé, ő pedig Bryce-é, és most már
az egész kibaszott világ tudja…
 Megidézett egy apró villámot, mire a Bryce két csuklóját
lefogó kötelék elszakadt. Bryce keze azonnal Hunt hátára
csúszott, olyan erősen szorította, hogy az ujjai édes fájdalmat
csaltak elő belőle. Hunt szárnya megrezzent, és Bryce a dereka
köré fonta a lábát. Hunt még mélyebbre hatolt, és a rohadt
életbe, ahogy odalent szorította…
Bryce megfeszítette a belső izmait. Hunt szeme kis híján
fennakadt.
– Solasra, Quinlan…
–  Keményen – lehelte Bryce a fülébe. – Dugj meg herceghez
méltóan!
Hunt teljesen megvadult. Kihúzódott annyira, hogy mindkét
kezével megmarkolja Bryce fenekét, feljebb emelve a csípőjét,
aztán újra elmerült benne. Bryce felnyögött, mire Hunt ősi,
állatias lénnyé változott. Az övé. Az ő párja, csak ő érintheti, ő
dughatja, ő töltheti meg…
Hunt elengedte magát, újra meg újra meg újra döfésre
lendítette az ölét.
Bryce nyögése édes dal volt, csábítás és kihívás. Ragyogott, és
amikor Hunt lenézett a farkára, ami ki-be siklott benne, fénylett
a lány nedveitől…
Ő is ragyogott. Nem Bryce csillagfényétől, hanem… Bassza
meg, hiszen a villámai végigcikáztak a karján, a kezén,
átfutottak Bryce csípőjére, egészen a melléig meg sem álltak.
–  Ne hagyd abba! – zihálta Bryce, ahogy Hunt villámai
felizzottak. – Ne hagyd abba!
Hunt engedelmeskedett. Átadta magát a viharnak,
meglovagolta, a magáévá tette Bryce-t, és nem maradt más, csak
a lány, a teste, a lelke, az, hogy milyen tökéletesen összeillenek…
–  Hunt! – könyörgött Bryce, és abból, ahogyan levegőért
kapkodott, Hunt tudta, hogy már közel jár a gyönyörhöz.
Nem lassított. Könyörtelenül mozgott tovább. Megtelt a szoba
annak a zajával, ahogy a testük újra meg újra egymáshoz
csattant, csúszott egymáson, de a hangok távolról jöttek, a világ
is távolinak tűnt, ahogy Hunt ereje és esszenciája Bryce-ba
ömlött. Bryce felkiáltott, mire Hunt teljesen megvadult, döfött
egyet, majd még egyet…
A harmadik, legnagyobb döfésnél Huntból kitört a gyönyör –
és ezzel együtt az ereje.
Villámok töltötték meg a szobát, Bryce-t, éppúgy, ahogyan a
magja is, és Hunt végig csókolta Bryce-t, a nyelvük összeért, éter
ködösítette az érzékeit. Sosem lesz képes betelni ezzel – a
kötelékükkel, a szexszel, a közöttük áradó erővel. Nagyobb
szüksége van rá, mint az ételre, a vízre, meg kell osztania vele a
mágiáját, össze kell fonódnia a lelküknek, ez a vágy sosem
csillapodik…
Aztán zuhanni kezdett, fekete szél, villámok és csillagok
közepette. Kiszakadt közülük, az ég felé üvöltötte a gyönyörét.
Mert valóban az égbolt terült szét felettük. És a város fényei
ragyogtak körülöttük. Basszus dübörgött egy közeli buliból.
Hunt megdermedt, tátott szájjal nézett Bryce-ra, aki… a
lakóépület tetején feküdt.
Bryce szégyenlősen elvigyorodott.
– Hoppá!
 62.

Hypaxia kántálása egyre hangosabbá és bonyolultabbá vált,

miközben a telihold egyre magasabbra hágott. Ezüstbe vonta az
olajfaligetet.
Ithan megborzongott a hidegben. Tudta, hogy nem az éjszaka,
és nem is a kora ősz miatt. Nem, hiszen az előbb még
kellemesen langyos volt a levegő. Bármit idézett is elő Hypaxia
mágiája, attól csökkent így le a hőmérséklet.
–  Érzek… valakit – suttogta a boszorkánykirálynő a hold felé
emelt karral, gyönyörű arcán komoly kifejezés ült. – Jön valaki.
Ithan szája kiszáradt. Mit mondjon Connornak? Szeretlek,
valószínűleg ez lesz az első. Minden egyes rohadt nap minden
egyes percében hiányzol, hangzik majd a második. Aztán
figyelmezteti. Vagy inkább figyelmeztesse először? Megrázta
remegő ujjait a teste mellett.
– Készülj fel a mondanivalódra! A bátyád szelleme elég… erős.
Nem tudom, meddig leszek képes tartani a csillagot.
Különös büszkeség töltötte el erre Ithant. De azért közelebb
lépett, igyekezett nyugodtan lélegezni. Pont úgy, mint a fontos
meccsek előtt, a meccsdöntő dobások alatt. Koncentrálj! Menni
fog. A következményekkel meg majd később megbirkózik.
Hypaxia csillaga halványkéken ragyogott, megfestette
körülöttük a fákat.
– Még egy pillanat… – sziszegte Hypaxia zihálva, a halántékán
vékony verejtékréteg ült. Mintha rohamosan fogyott volna az
ereje.
Fény robbant ki a csillagból, vakító és fehér, a fákat heves szél
tépázta, az olajbogyók záporozni kezdtek a földre. Ithan
szorosan lehunyta a szemét, kieresztette a karmait.
Amikor a szél elült, pislogott egyet, próbált hozzászokni a
fényviszonyokhoz. A bátyja neve elhalt a torkában.
Egy magas, vékony, köntöst viselő lény állt a hatágú csillag
közepén. Hypaxia halkan felhördült. Ithan gyomra
összerándult. Még sosem látta ezt a férfit, de a róla készült
ábrázolásokkal találkozott már.
A Holtkirály.
– Nem téged idéztünk meg – szólalt meg Hypaxia, amint úrrá
lett a döbbenetén. Igazi királynőként felszegte az állát. – Térj
vissza a ködös szigetre, ami felett uralkodsz!
A Holtkirály kinevette a boszorkányt. Hypaxia teste
halványkék fénnyel ragyogott. Mintha épp összeszedte volna az
erejét. De a Holtkirály ekkor lassan Ithan felé fordította a fejét.
Száraz, rekedtes nevetést hallatott.
–  Féleszű fiatalok! Olyan erőkkel játszotok, amiket nem
ismertek. – Rémesen csengett a hangja. Poros csontokat és a
holtak könyörgő sikolyait idézte.
 Hypaxia mégsem hátrált meg.
– Menj innen, hadd lássuk azt, akit valójában megidéztem!
Ithan keze a fegyvere felé siklott. Pedig semmire sem menne
vele. A farkasformája jobban megvédené a gyorsasága miatt, de
még a másodperc törtrésze is, amíg átváltozik, kiszolgáltatná őt,
és Hypaxia életébe kerülhetne.
A Holtkirály kinyújtotta csontos kezét. Fény gyúlt ott, ahol a
csillag széléhez ért.
–  Ne félj, farkaskölyök! Nem árthatok neked. Itt legalábbis
nem. – Elvigyorodott, kivillantak túlméretezett, barna fogai.
Ithan felszívta magát, és amikor végre képes volt kinyitni a
száját, morogva törtek elő belőle a szavak:
– A bátyámmal akarok beszélni.
Mellette Hypaxia halkan mormolt, egyre erősödött körülötte a
fény.
–  A bátyádról gondoskodunk. – Sötét tűz táncolt a Holtkirály
opálos szemében. – De az, hogy ez így marad-e, teljes mértékben
rajtad áll.
– Mégis mit jelentsen ez? – csattant fel Ithan.
Csakhogy a boszorkánykirálynő ekkor megfeszült. Szél
borzolta csigás haját, mintha épp védekezésre készülne.
A Holtkirály ismét felemelte csontos kezét, az ujjai közt
kísérteties, zöldes fény ragyogott fel. Ithan esküdni mert volna,
hogy különös, ősi szimbólumok kavarognak a fényben.
–  Játsszunk előbb egyet! – Biccentett Hypaxiának, akinek
teljesen megmerevedtek a vonásai. A királynő feszülten várt. –
A Láng és árny házát már régóta érdeklik a… képességeid,
felség.
 
 
Bryce tudta, hogy álmodik. Tudta, hogy a teste az ágyában
fekszik. Tudta, hogy épp Hunthoz simul. De azzal is tisztában
volt, hogy az előtte megjelenő lény valóságos – még akkor is, ha
a környezetük nem az.
Egy széles, porlepte síkságon állt, felette felhőtlen, azúrkék ég
feszült. A láthatár szélét távoli, kopár hegyek tarkították, de
körülötte csak sziklák, homok és üresség lakozott.
– Hercegnő! – A hang olyan volt, akár maga Hél: sötét, jeges és
higgadt.
– Herceg! – Bryce hangja megremegett.
Apollion, a Verem hercege arany hajú, arany bőrű testben
jelent meg előtte. Jóképű volt, úgy, ahogyan az ősi szobrok is
azok, úgy, ahogyan Pollux is az. Csakhogy fekete szeme azonnal
elárulta. Fehérje egyáltalán nem volt. Egyedül a végtelen
sötétség látszott benne.
Maga a Csillagnyelő.
Bryce igyekezett úrrá lenni a remegésén, miközben azt
kérdezte:
– Hol vagyunk?
– Parthoszban. Vagy legalábbis a romjain.
A sivár vidék mintha a végtelenségbe futott volna.
– A valódi világban vagy egyfajta álomvilágban?
Apollion oldalra billentette a fejét, inkább tűnt állatnak, mint
emberszerűnek.
 – Álomvilágban. Vagyis ott, amit te álomnak tartasz.
Bryce nem volt hajlandó ebbe a témába belemenni.
– Jól van. Ööö… Örülök, hogy megismerhetlek!
Apollion szájszéle felfelé görbült.
– Nem félsz tőlem.
–  Aidas eléggé alávágott a rólad festett riasztó szörnyeteg
képének.
Lélektelen nevetés csendült.
– A fivérem hajlamos bosszantani.
– Talán őt is meghívhatnánk ide beszélgetni.
– Aidas haragudna rám, amiért felvettem veled a kapcsolatot.
Ezért választottam ezt a pillanatot, amikor őt épp szerencsés
módon lefoglalja valami más.
– Mégis mi?
– Összegyűjti Hél csapatait. Felkészíti őket.
Bryce lélegzete elakadt.
– Hogy lerohanjátok Midgardot?
– Régóta tervezzük már.
–  A bolygóm nevében arra kérlek, maradjatok a saját
világotokban.
Apollion szája ismét megrezzent.
– Nem bízol bennünk. Helyes. Theia bízott. Ez lett a veszte.
– A csillagfényű királynőre gondolsz?
– Igen. Aidas nagy szerelmére.
Bryce meghökkent.
– A mijére?
Apollion széles kezével körbemutatott a senki földjén.
 – Szerinted miért öltem meg Peliaszt? Miért faltam fel Siriust?
Érte. Az én ostoba, szerelmi bánattól szenvedő fivérem miatt.
Eszét vette a düh, amikor Peliasz megölte Theiát. Az ostobasága
miatt elvesztettük a háborút.
Bryce csak pislogott.
– Bocs, de álljunk már meg egy pillanatra! Idehoztál, ebbe az
álomba, hogy elmeséld, Aidas, a Katlan hercege Theia, az első
csillagfényű királynő szeretője lett, pedig egyébként ellenségek
voltak?
–  Nem voltak ellenségek. A szövetségesei voltunk. Theia és
néhány tündérsereg mellénk állt az Aszterek ellen.
Bryce szája kiszáradt.
– Miért nem mondta ezt el nekem? Te miért mondod el?
–  Miért nem uralod már az erődet? Egyértelműen
megmondtam a párodnak, hogy mindkettőtöknek ki kell
aknáznotok a bennetek rejlő potenciált.
–  Te küldted azokat a kaszásokat, hogy támadjanak rám és
Ruhnra?
– Miféle kaszásokat?
Bryce esküdni mert volna, hogy a Verem hercege őszintén
nem érti, miről beszél.
–  Azokat, amik ugyanazt mondták, hogy uralnom kell az
erőmet.
– Nem tettem ilyesmit.
– Ezt mondta a Holtkirály is. Akkor valamelyikőtök hazudik.
– Ez meddő vita. És nem szeretem, ha hazugnak neveznek. –
Színtiszta fenyegetés csendült a szavakban.
 De Bryce megacélozta magát.
–  Igazad van, ez tényleg meddő vita. Akkor válaszolj inkább
arra a kérdésemre, hogy mégis mi a francért mesélted el nekem
ezt az egészet Aidasról és Theiáról?
Ha igazat mond, ha Hél tényleg nem az ellenségük volt
akkor… Bármelyik oldalt irányította is Theia, az Aszterek ellen
küzdött. És Peliasz megölte őt, mert ő viszont az Aszterekért
küzdött.
Teljesen beleszédült a gondolatba. Nem csoda, hogy senki sem
hallott Theiáról. Az Aszterek valószínűleg kitörölték őt a
történelemből. Egy tündérkirálynő beleszeretett egy
démonhercegbe. És a démonherceg eléggé szerette őt ahhoz,
hogy…
–  Azért mondtam el, mert vakon a vesztedbe rohansz. Azért
mondtam el, mert ma este a legvékonyabb a világainkat
elválasztó határvonal, és végre beszélhetek veled.
– Hunttal korábban is beszéltél.
–  Oriont úgy nemzették, hogy fogékony legyen a fajtánkra.
Szerinted miért vadászik ránk olyan ügyesen? De nem számít.
Ma este előtted is megjelenhetek, és nem csak egyfajta
látomásként. – Kinyújtotta a kezét, Bryce összerezzent, ahogy
hozzáért. Tényleg hozzáért, olyan jeges volt, hogy fájt. – Hél
hamarosan készen áll, hogy pontot tegyünk ennek a háborúnak
a végére.
Bryce elhátrált.
– Tudom, mit fogsz kérni, és a válaszom nem.
–  Használd a kürtöt! Athalar erejével képes vagy rá. – Vihar
táncolt a szemében. – Nyisd ki Hél kapuit!
– Kibaszottul szó sem lehet róla!
Apollion felnevetett, halkan és veszedelmesen.
–  Micsoda csalódás! – A parthoszi síkság semmivé foszlott. –
Keress fel Hélben, amikor rájössz az igazságra!
 
 
Ithan lassan megfordult, az árnyékokat figyelte, ahol korábban
a Holtkirály állt – mostanra hűlt helye volt.
–  Egy lépést se! – figyelmeztette Hypaxia halkan. – Érzem az
erejét magunk körül. Védővarázslatok útvesztőjévé változtatta a
tisztást.
Ithan a levegőbe szagolt, mintha így felmérhetné azt, amiről a
királynő beszélt. Persze számára semmi sem változott.
Semmiféle lény nem ugrott rájuk. De azért így felelt:
– Követem önt.
Hypaxia felnézett az égre.
– A felettünk lévő részt is elvarázsolta. Nehogy elrepüljünk. –
Felhúzta az orrát. – Jól van. Akkor gyalog vágunk neki.
Ithan nyelt egyet.
– Ööö… én pedig igyekszem vigyázni önre?
Hypaxia kuncogásban tört ki.
– Csak tartsd a tempót, kérlek!
Ithan elszántan rámosolygott.
– Úgy lesz.
Megfeszült, miközben Hypaxia kinyújtott kézzel előrelépett.
Bárminek ütközött is neki, lepattantak róla az ujjai, és halk
morgás tört elő a fák közül.
Ithan tarkóján felállt a szőr. A farkasösztönei azt súgták, nem
állat morog. De nagyon is… éhesnek tűnt.
Újabb morgást hallottak a közelből. Majd még egyet. Teljesen
körbevették őket.
–  Mik ezek? – lehelte Ithan, még a vanírlátása sem segített a
sötétben.
Hypaxia keze fehéren izzott a mágiától. Egy pillanatra sem
vette le a szemét az előttük tornyosuló fákról.
–  A Láng és árny házának kopói – felelte komoran, majd
rávágott az előttük feszülő védővarázslatra.
 63.

–  Egy kibaszott, mikromenedzselő rémálom volt! –

panaszkodott Bryce másnap ebédidőben Huntnak, Ruhnnak és
Declannek az Aux kiképzőközpontjában.
Tharion a fal melletti padon hevert, ott sziesztázott. Cormac
homlokráncolva állt a terem túlfelén.
A bátyja teljesen elsápadt.
– Komolyan úgy gondolod, hogy Theia meg egy csomó tündér
Hél mellé állt a háborúban?
Bryce elfojtotta az emlék miatt rátörő borzongást.
– Ki tudja, mi az igazság?
Hunt megdörgölte az állkapcsát. Bryce nem említette neki,
amit Apollion mondott, azt az apróságot, miszerint Huntot
direkt úgy nemzették, hogy fogékony legyen a démonokra. Ezzel
majd később foglalkozik.
–  Mi értelme lenne elhitetni velünk egy hazugságot? –
gondolkozott Hunt hangosan. – Vagy akár meggyőzni minket az
igazságról? Csakis az számít, hogy Hél harcra készül.
– Szót ejthetnénk arról a tényről, hogy mindketten beszéltetek
a Verem hercegével? – vágott közbe Declan. – Senki mást nem
kerülget a hányinger ennek hallatán?
Ruhn felemelte a kezét, és Tharion is lustán feltartotta a
sajátját a padon, de Bryce csak pacsizott egyet Hunttal.
–  A különlegesek klubja! – mondta az angyalnak, aki
rákacsintott. Bryce hátrébb ugrott, előhívta az erejét. – Még
egyszer!
Már húsz perce itt gyakoroltak.
Hunt villámai felszikráztak az ujjhegyein, mire Bryce
terpeszbe állt.
– Mehet? – kérdezte Hunt.
Tharion összeszedte magát annyira, hogy az oldalára
forduljon, és megtámassza az öklén a fejét. Bryce
homlokráncolva odapillantott rá, de a sellő csak a szemöldökét
vonogatta biztatásképp.
Bryce ismét Hunt felé fordult, épp akkor, amikor az angyal
dárdaként felé hajított egy villámot. A mellkasába csapódott,
tökéletes helyen ért célt, aztán Bryce felragyogott, a mágiája
dalolt, repítette…
Fél méterrel az ablak elé!
Amint kigondolta a parancsot, megjelent a terem másik
felében. Épp fél méterrel az ablak előtt. Vissza Hunt elé,
féllépésnyire!
Olyan hirtelen jelent meg Hunt előtt, hogy az angyal
hátrahőkölt.
Ruhn. Ismét megmozdult, ezúttal lassabban. A bátyja
felkiáltott.
 Declan megfeszült, mintha arra számított volna, hogy ő lesz a
következő, úgyhogy Bryce azt gondolta: Fél lépéssel Hunt mögé!
Belecsípett a párja fenekébe, de olyan gyorsan, hogy Hunt
még meg sem pördült, Bryce már tovább is állt. Ezúttal Declan
előtt jelent meg, aki elkáromkodta magát, amikor Bryce a
bordái közé bökött, majd elteleportált.
Cormac a túlsó sarokból azt kiáltotta:
– Lassulsz!
Valóban így volt. A fene vigye el, tényleg lassult! Bryce
összeszedte az erejét, Hunt mágiáját. Megjelent Tharion padja
előtt, de a sellő már várta. Egy támadó cápa gyorsaságával
megragadta Bryce arcát, és cuppanós csókot nyomott a szájára.
Hunt nevetése visszhangzott fel a teremben, és Bryce is
csatlakozott hozzá, odébb hessegette a sellőt.
– Túl lassú vagy, Hosszú Lábú! – húzta az agyát Tharion, majd
visszadőlt a padra, és a bokáját a térdére tette. Egyik karját a
műanyag pad hátára fektette. – És túlságosan kiszámítható.
– Újra! – parancsolta Cormac. – Koncentrálj!
Bryce igyekezett, de lehúzták a csontjai. Megint
megpróbálkozott a teleportálással, de hiába.
– Kifogytam.
– Koncentrálj, és akkor tovább is menni fog! Túl sok energiát
használsz fel egyszerre, nem tartogatod későbbre.
Bryce zihálva csípőre tette a kezét.
– Te másképpen teleportálsz, mint én. Honnan tudod?
– Az én képességemhez is mágia kell. Energia, csak másfajta.
Mindegyik ugrással egyre jobban kifáradok. Ez is olyan, mint
egy izom, amit meg kell erősítened.
Bryce összevont szemöldökkel megtörölte a homlokát, és
visszasétált Hunthoz.
–  Igaza lehet – mondta Declan Bryce-nak. – Akkor tudsz
teleportálni, ha feltölti valaki a mágiádat, és tekintve, hogy az
elmondottak alapján Hypaxia erejét milyen gyorsan
felhasználtad, Hunté a leghatásosabb.
– Naná! – morogta Hunt, mire Bryce rácsapott a karjára.
–  Gondolod, hogy ez az erő… bennem marad, ha nem
használom fel? – kérdezte.
–  Kétlem – felelte Dec. – Az erőd a kaputól származik, van
benne egy rakás elsőfény. Tehát a mágiádat fel kell tölteni, és
most nyilván nem a csillagfényedről beszélek. Elsőfényre
támaszkodik, vagy valami egyéb energiára. Szó szerint kapu lett
belőled, el tudod venni az erőt, és fel tudod kínálni másnak. De
úgy tűnik, ennyiben kimerülnek a hasonlóságok. A kapuk
végtelen ideig tudják tárolni az energiát, belőled viszont egy idő
után elszivárog, ez egyértelmű. – Hunt felé fordult. – A te
erőddel pedig, Athalar, ami színtiszta energia, képes vagy
Bryce-ra támaszkodni, ahogy korábban ő is a kapura
támaszkodott. Bryce, amikor erőt merítesz valamiből, az pont
olyan, mint amikor a kapu elvesz valamennyi mágiát azoktól,
akik rajta keresztül akarnak kommunikálni.
Bryce pislogott egyet.
– Szóval egyfajta mágikus pióca vagyok?
Declan felnevetett.
– Szerintem csak bizonyos mágiákra vonatkozik ez az egész. A
színtiszta energiákra. És akkor még ott a kürt, aminek az
aktiválásához szintén nagyobb energialöket kell…
– És máris veszélyessé váltál – jegyezte meg Ruhn sötéten.
Tharion egyetértően felmordult.
Declan megdörgölte az állát.
–  Miután rátok támadtak, azt mondtad Ruhnnak, hogy
Hypaxia a sebhelyeden át töltötte fel az erődet, igaz? Vajon mi
történne, ha a kürtön át töltenének fel?
– Inkább ne próbáljuk ki – vágta rá Bryce gyorsan.
–  Egyetértek – helyeselt Cormac a terem másik végéből. A
középen felépített akadálypályára mutatott. – Munkára! Menj
végig a pályán!
Bryce az avalleni herceg felé fordult, majd a tőle telhető
legnyugodtabban így szólt:
– Csodálkozom, hogy egyáltalán eljöttél.
–  Mert úgy döntöttél, anélkül vetsz véget a jegyességünknek,
hogy ezt velem is megbeszélnéd? – kérdezte Cormac jegesen.
Hunt azt motyogta:
– Nem akarsz edzeni, mi?
Bryce haragosan a párjára meredt, főleg, hogy Ruhn közben
felnevetett, de aztán így felelt Cormacnek:
– Nem volt más választásom.
Árnyékok lobbantak Cormac körül.
– Elmondhattad volna, miben mesterkedsz.
– Nem mesterkedtem semmiben. Athalarral döntöttünk, aztán
kivártunk.
Az avalleni herceg halkan felmordult, mire Hunt is
figyelmeztetően morogni kezdett. Tharion nem szólt semmit, de
Bryce tudta, hogy a sellő minden egyes lélegzetvételt és szót
figyelemmel követ. Cormac nem vette le a szemét Bryce-ról.
–  Van fogalmad róla, miféle telefonbeszélgetést folytattam
apámmal?
–  Gondolom, olyasmi lehetett, mint amikor az Őszkirály kis
ribancnak nevezett.
Cormac megrázta a fejét.
–  Egyvalamit tisztázzunk! Egyedül azért vagyok itt, mert
pontosan tudom, hogy ha nem jövök el, akkor a bátyád a
továbbiakban nem hajlandó tartani a kapcsolatot Napfény
ügynökkel.
–  Milyen hízelgő, hogy így kiismertél! – vetette oda Ruhn
gúnyosan, és összefonta a karját.
Bryce-nak csak most tűnt fel, hogy időközben Cormac mellé
sétált. Direkt úgy állt, hogy kettejük közé kerüljön. Ne már!
Cormac haragosan rámeredt, de aztán visszafordult Bryce-
hoz.
–  Hajlandó vagyok túllépni ezen, azzal a feltétellel, hogy
többet nem lepsz meg. Már így is túl sok ellenségünk van.
– Egy, nekem te ne szabj feltételeket! De kettő… – Megrázta a
kezét, mintha épp kiborítana valamit egy táskából. – Nincs
semmi a tarsolyomban. És nem is titkolok semmit, esküszöm.
Leszámítva azt az icipici tényt, hogy tisztában van Emile
hollétével. Hunt lesújtó pillantással nézett rá, mintha csak azt
akarná mondani, hogy Hazug!, de Bryce nem törődött vele.
Cormac viszont igen. Felfigyelt Hunt pillantására, ezért így
szólt:
– Valamit még titkolsz.
– Dehogy!
Erre már Ruhn is felvonta a szemöldökét.
–  Ne legyél már ilyen paranoiás! – szólt közbe Hunt
nyugodtan.
–  Valamit kiterveltél – erősködött Cormac. – A rohadt életbe,
mondd már el!
–  Nem terveltem ki semmit – felelte Bryce –, csak rájöttem,
hogyan kell teleportálgatni.
Az egyik pillanatban Cormac még ide-oda járatta a tekintetét
közte és Hunt között. A következőben eltűnt.
Bryce mögött jelent meg, kést szegezett a torkához.
Bryce megdermedt.
– Ne már, Cormac! Teljesen felesleges ez az egész!
Villámok izzottak fel Hunt szemében. Ruhn előkapta a
pisztolyát. Tharion továbbra is a padon hevert, de kés csillant a
kezében. Egyedül az avalleni herceget figyelte.
–  Mondd el! – vicsorgott Cormac, és hűvös fém ért Bryce
nyakához.
Bryce igyekezett nem túl mélyeket lélegezni, miközben a
pengéhez érintette az ujját.
– Már megcsináltam a Zuhanást. Túlélném.
Cormac a fülébe sziszegett:
– Mondd el, mi a fészkes fenét tervezel, vagy búcsút inthetsz a
fejednek! Sok sikert a visszanövesztéséhez!
–  Ha kiontod a vérét, te is búcsút inthetsz a fejednek –
morogta Hunt veszedelmesen.
Végül is elvakíthatná Cormacet. Védenék valamennyire az
árnyékai? Bryce nem hitte, hogy a herceg tényleg végezne vele,
de ha megpróbálná… Hunt biztosan rátámadna. Ruhn is.
És akkor még nagyobb szarban lennének.
Úgyhogy Bryce azt felelte:
– Jól van. Emile-ről van szó.
Hunt meghökkent. Ahogy Tharion is, mivel így szólt:
– Bryce!
Cormac nem eresztette le a kését.
– Mi van Emile-lel?
–  Megtaláltam. A Viperakirálynő raktárában. – Hangosan
felsóhajtott. – Rájöttem, hogy ott van, mivel a csúszómászók
meg egyéb undorító lények a mocsárban elárulták neki a
tartózkodási helyét, és elment érte. Ő ölte meg azokat, akik
segítettek Emile-nek, irányítani akarta őt. De amikor két napja
elmentem a raktárba, már nem volt ott.
Cormac durván maga felé perdítette.
– Hová ment?
– Valami biztonságos helyre. A jelek szerint a Viperában volt
annyi jóérzés, hogy olyanoknál helyezze el, akik rendesen
gondját viselik majd.
– Kik azok?
Cormac arca elfehéredett a dühtől. Tharion szeme tágra nyílt.
– Nem tudom. Nem árulta el.
– Majd én kiszedem belőle.
Ruhn felnevetett.
 – A Viperakirálynőből senki sem szed ki semmit.
A bátyja gondolatban így szólt Bryce-hoz: Lehet, hogy Cormac
nem ismer eléggé ahhoz, hogy tudja, mikor hazudsz, de én igen.
Nem hazudtam. Emile tényleg biztonságban van.
Csak nem ott, ahol állítod.
Pedig tényleg a Viperakirálynőnél volt. És azóta biztonságos
helyre került.
Cormac megrázta a fejét.
– Mégis mit érdekelné a Viperakirálynőt a fiú?
–  Szeret erős lényeket gyűjteni, hogy legyen, aki harcol a
küzdőterén – vicsorogta Hunt. – Most viszont rakd el azt a
kibaszott kést!
Bryce legnagyobb megkönnyebbülésére a herceg könnyed
mozdulattal elhúzta a nyakától a pengét.
– De miért eresztene el egy ilyen fiút, ha azt akarja, hogy erős
lények harcoljanak neki?
– Mert Emile-nek nincs semmiféle mágiája – válaszolta Bryce.
Ugye csak viccelsz? – kérdezte Ruhn.
Nem. A fiú ízig-vérig ember.
Cormac összehúzta a szemét.
– Sofie azt mondta…
– Hazudott – vágta rá Bryce.
Cormac válla elernyedt.
–  Meg kell keresnem. Nem lett volna szabad elhalasztanom
Spetsos kikérdezését…
– Emile biztonságban van, gondoskodnak róla – vágott közbe
Bryce –, ennél többet nem kell tudnod.
 – Tartozom annyival Sofie-nak, hogy…
– Tartozol annyival Sofie-nak, hogy nem kevered bele Emile-t
ebbe a lázadásba. A te életedet még jóindulattal sem lehetne
stabilnak nevezni. Hadd rejtőzzön el!
Cormac Tharionhoz fordult:
– Te mit mondasz majd a királynődnek?
Tharion pengeéles mosollyal válaszolt:
– Az égvilágon semmit.
Fenyegetés lapult a szavaiban. Ha Cormac akár csak egyetlen
szót is szól erről a sellőknek, a Folyókirálynőnek, akkor
vízmélyi sírban találja magát.
Cormac felsóhajtott. Majd Bryce legnagyobb döbbenetére így
szólt:
– Elnézést kérek a kés miatt. – Hunthoz fordult. – És elnézést,
hogy a párodat fenyegettem.
– Tőlem nem kérsz bocsánatot? – kérdezte Ruhn.
Cormac felhúzta magát, mire Ruhn rávigyorgott.
Bryce észrevette, hogy Hunt büszke arckifejezéssel figyeli őt.
Mintha valami csodálatra méltót tett volna. Ennyire ügyesen
fonta volna össze a hazugságot az igazsággal?
–  Bocsánatkérés elfogadva – felelte Bryce vidámságot
erőltetve a hangjába. Legjobb lesz, ha hagyják ezt az Emile
témát. – Gyakoroljunk tovább!
Cormac vállat vont, azokra a pontokra mutatott, ahová
korábban ragasztószalagot tett: X-ek sorakoztak a földön, a
székeken, az egymásra tornyozott matracokon, az asztal alatt.
Bryce felnyögött, de azért végignézett rajtuk, kigondolta,
milyen útvonalat válasszon.
–  Hát, ez roppant izgalmas volt – szólalt meg Tharion, és
nyögve feltápászkodott. – Na, jó. Akkor én lépek is.
Hunt felvonta a szemöldökét.
– Mégis hová?
– Továbbra is a Folyókirálynő alkalmazásában állok. Mindegy,
mi történik Emile-lel, azért vannak egyéb feladataim is.
Bryce integetett neki, Ruhn pedig azt kérdezte:
– Vacsorára hazajössz?
Tharion rákacsintott.
– Naná! – Azzal kivonult a fémajtón, és már ott sem volt.
– Jól van, Athalar – motyogta Bryce, amint a sellő becsukta az
ajtót. – Ideje szintet lépni!
Hunt felnevetett, felizzottak a villámai.
– Gyerünk, felség!
Volt valami abban, ahogy kiejtette a felség szót, ami
ráébresztette Bryce-t, hogy Hunt korábban nem azért volt rá
büszke, mert így manipulált másokat, hanem azért, mert
sikerült erőszak nélkül eloszlatnia a feszültséget. Mintha úgy
vélte volna, valóban megérdemli az újonnan viselt rangját.
Félretette a gondolatot. Mire a villám a mellkasába csapódott,
már futásnak eredt.
 
 
Bár a csontjaiig hatolt a fáradtság, és Hypaxiával fontos dolog
miatt rohantak ide, Ithan mégis tátott szájjal nézte az ajtóból,
ahogy a bulizós lány, akibe egykor szerelmes volt, szélsebesen
keresztülszelte az Aux edzőtermét, tetszés szerint eltűnt és
előbukkant. A mellette álló Hypaxia szintén a lenyűgöző
látványt figyelte, átható pillantással tanulmányozta Bryce-t.
Bryce az akadálypálya végére ért, majd megállt Hunt mellett,
és a térdére támaszkodva kapkodta a levegőt.
Hypaxia megköszörülte a torkát, belépett a terembe. A
királynő is elég… megtépázottnak tűnt a végtelen, rémisztő
éjszakájuk után.
Befelé jövet elhaladtak a távozó Tharion mellett. A sellő épp
halkan beszélt valakivel a telefonon, és aggodalmasan felvonta
a szemöldökét, amikor észrevette, milyen koszosak és izzadtak.
Bárki volt is a vonal másik végén, elég fontos lehetett ahhoz,
hogy ne szakíthassa meg a hívást, de Tharion csak akkor ment
tovább, amikor Hypaxia elég meggyőzően intett neki, hogy
minden rendben. A sellő megtorpant, és hátranézett a válla
felett Ithanre, mintha szeretett volna megbizonyosodni a
királynő állításáról, de Ithan nem tudott mit felelni. Mégis mi a
francot mondhatott volna? Nem volt minden rendben. A
legkevésbé sem. Úgyhogy faképnél hagyták Thariont a folyosón.
A sellő egy hosszúra nyúló pillanatig még bámult utánuk.
–  Mi a helyzet? – kérdezte Ruhn Ithantől, és intett
Hypaxiának. Majd döbbenten újra megnézte magának. – Mi a
franc történt veletek? Azt hittem, megidézitek Connort.
A többiek is megtorpantak a teremben.
–  Valóban megpróbáltuk megidézni Connor Holstromot
tegnap éjszaka – felelte Hypaxia komoran.
Bryce sápadtan odarohant hozzájuk.
 – Mi történt? Minden rendben Connorral? Jól vagytok?
Ithan nagyot nyelt.
– Hát…
Hypaxia válaszolt helyette:
–  Nem találkoztunk Connorral. A Holtkirály jelent meg
helyette.
– Mi történt? – kérdezte Bryce ismét, immár hangosabban.
Ithan a szemébe nézett. Úgy csillogott, akár egy valódi
ragadozó farkasé.
–  Feltartott minket a saját szórakozására. Ránk uszította a
Láng és árny házának a rémkutyáit, varázslatokkal összezárt
velük egy olajfaligetbe. Hypaxiának most sikerült csak rájönnie,
hogyan tudunk úgy kiszabadulni, hogy ne szaggassanak
darabokra. De minden rendben.
Ruhn aggodalmasan a menyasszonya felé pördült, mire a
boszorkánykirálynő komolyan, árnyékokkal teli tekintettel
bólintott. Ithan megdörgölte az arcát, aztán hozzátette:
– Látni akar titeket Urd templomában.
Hunt ujjvégein villámok táncoltak.
– Kurvára nem!
Ithan nagyot nyelt.
–  Nincs választási lehetőségetek. – Könyörgőn, kimerülten
Bryce-hoz fordult. – Connor most biztonságban van, de ha nem
mentek oda egy órán belül, a Holtkirály azonnal áthajítja őt és
az Ördögfalkát a kapun. Mindegyikükből másodfényt csinál.
 64.

Tharion a Húspiacon sétált, a portékát nézegette a standokon.

Legalábbis próbált úgy tenni, mint aki ezzel foglalkozik. Amíg a
szerencsehozó köveket fürkészte, valójában hallgatózott a déli
nyüzsgésben. Rengeteg züllött alak járt ide ebédelni, vásárolni
vagy dugni, és mostanra biztosan lecsúszott nekik egy-két
pohárral. Ami azt jelentette, hogy kevésbé válogatták meg a
szavaikat.
Azt hallottam, az a ribanc már terhes, morogta egy szatír egy
másiknak az asztalként funkcionáló hordónál, a félig megevett,
füstölt húsos kebab felett. Ephraim jól megrakta.
Tharion félretette az undort, amit a durva szavak keltettek
benne. Gyűlölte a ribanc szót. Hányszor vetették oda a húgának,
amikor felmerészkedett ide? A húga csak nevetett rajta, és
akkor Tharion is vele nevetett, de most… Lerázta magáról a
bűntudatot, és a következő standhoz sétált, ahol különféle, az
északkeleti, nyirkos erdőkből származó gombákat árultak.
Ránézett a telefonjára – a gyors üzenetváltásra közte és Pax
között.
 Mi történt? Jól vagy? – írta Tharion közel egy órával ezelőtt,
miután összefutott vele és Ithannel az Aux
kiképzőközpontjának a folyosóján. A királynő koszos volt,
fáradtnak tűnt, és Tharion még csak annyit sem kérdezhetett
tőle, hogy jól van-e, mert épp a Folyókirálynővel telefonált, aki
tudni akarta, mire jutott Emile-lel kapcsolatban.
Ezért kellett idejönnie. Hogy fenntartsa a látszatot, miszerint
továbbra is a srác után nyomoz. De úgy volt vele, ha már idejött
megjátszani magát, akkor akár hallgatózhat is. Kideríti, mit
pletykálnak a város bizarr alakjai.
Megrezzent a telefonja. Tharion átfutotta az üzenetet, majd
felsóhajtott. Hypaxia ezt válaszolta: Jól vagyok. Csak a Láng és
árny fitogtatta az erejét.
A legkevésbé sem tetszett Tharionnak ez az egész. De mégis
mit tehetett?
–  A süngombának van most szezonja – szólalt meg a
gombákkal teli kosarak mögött, egy széken ücsörgő gnóm,
kirángatva Thariont a gondolataiból. – A kucsmagomba már
kifutott, de van még egy kosár jó minőségű belőle.
– Csak nézelődöm – felelte Tharion, és rámosolygott a rózsás
arcú, vörös sipkás férfira.
– Szóljon, ha bármiben segíthetek! – mondta a gnóm.
Tharion ezután ismét a mögötte álló asztalok felé fordította a
figyelmét.
Durva volt a tegnap esti küzdelem. Semmi sem maradt abból az
oroszlánból…
Annyit ittam, hogy arra sem emlékszem, ki a frászt dugtam
meg…
…az a sárkány kicsinálta őket. Csak parázs maradt…
Kell még egy kávé. Igazán adhatnának egy szabadnapot az
ünnep utánra is, nem?
Tharion megdermedt. Lassan megfordult, megkereste az
illetőt, akinek a szavai magukra vonták a figyelmét.
Sárkány.
Na, ez már érdekes. És… nagy szerencse.
Amíg a Hosszú Lábú edzett, Tharion a padon hevert, szüksége
volt mások társaságára az előző este történtek utáni, eget
rengető idegesség miatt. Megdugta a leopárd alakváltót a kert
árnyékai közt. Minden egyes pillanatát kiélvezte, és a nő két
orgazmusa alapján ezzel a partnere is így volt.
Az lehet, hogy hátat fordított a Folyókirálynő lányának előző
este, de vele ezt nem közölte. És amennyire a Folyókirálynő meg
a lánya tudta – legalábbis az előbbivel folytatott
telefonbeszélgetés alapján, amikor a királynő felhívta, hogy
megkérdezze, hogy áll az Emile utáni hajtóvadászat –, még
mindig jegyben jártak. De ha bármelyikük rájön…
Amennyiben kiderül, nem lenne-e kellemes egy sárkány
fájdalomdíjként? Nem lenne-e tökéletes egy sárkány Emile
helyett?
 
 
–  Józanul nem olyan jó buli ez a hely – jegyezte meg Flynn
Tharion mögött fél órával később.
Civil ruhában jött, pont úgy, ahogy Tharion kérte. Persze, így
semmi sem takarta a rövidnadrágja hátuljába dugott fegyvert.
Tharion nem sokat mert elárulni a telefonban, amikor arra
kérte a tündérlordot, hogy jöjjön ide. És bár Flynn általában
gondtalan életet élő egyetemistaként viselkedett, Tharion tudta
jól, hogy több esze van annál, mintsem hogy egy titkosítatlan
telefonvonalon kérdezősködjön.
Tharion felállt az asztalától a kajáldák között – eddig ott
kávézgatott, és a régi e-mailjeit rendezgette –, majd szép lassan
megindult a piacon. Olyan halkan szólalt meg, hogy senki, még
az egy sorral odébb dolgozó sivatagi róka alakváltó se hallja
meg:
– Találtam valamit, ami érdekelhet.
Flynn úgy csinált, mint aki a telefonján pötyög.
– Igen?
Tharion a szája sarkából azt motyogta:
–  Nemrég elveszett az új legjobb barátod, a… tüzes
temperamentumú, tudod.
–  Megtaláltad Arit? – Flynn hangja veszedelmesen komollyá
vált.
Tharion tudta jól, hogy kevesen hallják a tündért így beszélni.
Leginkább csak azok, akik aztán kénytelenek szembenézni a
halállal.
Tharion a piac fölé épített fafolyosó felé mutatott. Egyszerű
ajtóhoz vezetett, ami egy hosszú folyosóra nyílt. Két tündér őr
állt előtte semmitmondó arckifejezéssel és félautomata
puskával.
– Sejtem, merre lehet.
 Most már csak azt kell kitalálnia, hogyan juttassa le a
sárkányt a víz alá.
 
 
Tharion a csupasz, lambériázott folyosót fürkészte, miközben
Flynn-nel a kopott deszkákat taposva a túlsó végében álló kerek
ajtó felé igyekeztek. Olyan volt, akár egy páncélterem ajtaja,
tömör vasból készült, nem verte vissza az elsőfényeket.
Az első ajtónál megállították őket a Viperakirálynő őrei. Flynn
rájuk vicsorgott, de a férfiak nem törődtek vele, drogtól ködös
tekintettel, pislogás nélkül figyelték őket, miközben odaszóltak
rádión a főnöküknek. Az, hogy Tharion tud egyáltalán erről az
ajtóról, elégségesnek bizonyult számukra ahhoz, hogy
megérjenek egy kérdést.
És most itt voltak. A Viperakirálynő fészkének a bejáratánál.
Még három méter választotta el őket az óriási páncélajtótól,
amikor az kitárult, felfedve előttük a márványpadlón a díszes,
vörös – határozottan traszk – szőnyegeket, a három, magasra
nyúló ablakot az aranylánccal összekötött súlyos, fekete
bársonyfüggönyökkel, és az alacsony kanapékat, amiket
kifejezetten úgy terveztek, hogy kényelmesen el lehessen nyúlni
rajtuk.
A Viperakirálynő fehér overallban ült az egyiken, cipő nem
volt rajta, a lábkörmeit olyan sötétlilára festette, hogy már-már
feketének tetszettek. Pont, amilyen színű a rúzsa is volt. A
körmei vége viszont arannyal csillant a halvány fényben, ahogy
a szájához emelte és megszívta a cigarettáját.
 És mellette, a kanapén elterülve…
Tharion jól gondolta. A Viperakirálynő tényleg szeret értékes
harcosokat gyűjteni.
–  Ari! – szólalt meg Flynn feszülten. Épp csak belépett az
ajtón, már meg is torpant.
A levegőben mámorgyökér füstje szállt, és valamilyen másik,
émelyítő illat, amiről Tharion azonnal sejtette, hogy valami
egyéb drog.
A fekete leggingst és szűk, ujjatlan, fekete felsőt viselő
sárkány egy pillanatra sem vette le a szemét a sötét kandalló
fölé erősített óriási tévéről. De azért üdvözölte:
– Tristan!
–  Örülök, hogy újra látlak – mondta Flynn. A hangja
veszedelmesen közel került ahhoz, amit csak nagyon kevesen
éltek túl. – És hogy épségben vagy.
A Viperakirálynő kuncogásban tört ki, mire Tharion
megacélozta magát.
–  Az oroszlán, akivel tegnap este harcolt, nem mondhatja el
magáról ugyanezt. Ariadne még emberi alakban is… elképesztő
ellenfél.
Tharion metsző vigyorral nézett a Húspiac uralkodójára.
– Elkapta őt?
Ki kell derítenie, hogyan csinálta. Ha másért nem, hát azért,
hogy ő maga is megtehesse.
A Viperakirálynő kígyószeme már-már neonzölden villant.
– Nem szokásom rabszolgákat lopni. Ellentétben egyesekkel. –
Ariadnere vigyorgott. A sárkány továbbra is a tévére meredt. –
Ő keresett meg, menedéket kért, mivel rájött, hogy az égvilágon
sehová sem menekülhet Midgardon a foglyul ejtője elől. Sikerült
mindkettőnk számára előnyös alkut kötnünk.
Szóval a sárkány önszántából jött ide. Talán meggyőzhetné,
hogy menjen le vele a felszín alá. Úgy sokkal könnyebb lenne.
Még akkor is, ha soha többé nem térhetne vissza ide.
–  Inkább élsz itt – kérdezte Flynn a sárkánytól –, inkább
harcolsz a küzdőterén, mint hogy velünk legyél?
–  Őrködésre kényszerítettetek – sziszegte Ari, és végre
elszakította tekintetét a tévéről, hogy Flynnre nézzen. Tharion
nem irigyelte a tündért a rászegeződő tüzes pillantás miatt. –
Szerinted az jobb, mint a küzdőtér?
– Ööö, igen. Ezerszer jobb.
– Mondja ezt az, aki hozzászokott, hogy dögunalom az élete –
vágta rá Ari, majd visszafordult a tévéhez.
–  Egy gyűrűben éltél az istenek tudja, meddig! – fakadt ki
Flynn. – Mit tudsz te bármiről?
Ari bőre alatt olvadt pikkelyek hullámzottak, de aztán
gyorsan el is tűntek. Az arca viszont rezzenéstelen maradt.
Tharion azt kívánta, bár lenne nála pattogatott kukorica. De
ekkor felfigyelt rá, hogy a Viperakirálynő összehúzott szemmel
nézi őt.
–  Emlékszem rád – mondta hűvösen. – A halott húg. Az
elfajzott alakváltó.
Tharion elfojtotta a dühét, amiért a királynő ilyen nyeglén
fogalmazott Lesiával kapcsolatban, és a lehető legelbűvölőbb
mosolyát villantotta a kígyó alakváltóra.
 – Igen, én vagyok az.
– A Folyókirálynő hírszerzésének a parancsnoka.
– Személyesen – kacsintott rá. – Válthatnánk pár szót?
–  Ki vagyok én, hogy nemet mondjak annak, akibe a
Folyókirálynő lánya szerelmes? – Tharion megfeszült, mire a
Viperakirálynő lila szája felfelé görbült, pengeéles bubifrizurája
ide-oda lengett, ahogy felállt. – Ne süsd meg a tündérfiút! – szólt
oda Ariadnenek, majd begörbített ujjal magával hívta Thariont.
– Erre!
Végigvezette egy keskeny, ajtókkal szegélyezett folyosón.
Tharion látta, hogy a folyosó egy másik terembe vezet, de ilyen
messziről csak az újabb szőnyegeket és kanapékat tudta
kivenni.
– Na, sellő?
Tharion felnevetett.
– Lenne pár kérdésem.
– Csak tessék!
A Viperakirálynő egy kisasztalon lévő üveg hamutartóba
szórta a cigarettájáról a hamut.
Tharion szólásra nyitotta a száját, ám ekkor elérték a folyosó
végi helyiséget. A megszólalásig hasonlított a másikra, csak
ennek az ablakai a küzdőtérre néztek. És az egyik kanapén, egy
leginkább fénylelőnek tűnő porral teli kis rézmérleg
társaságában nem más ült, mint…
– Hadd találjam ki! – mondta Tharion gúnyosan a Hárpiának,
aki felemelte a fejét, miközben a tündérférfi tovább mérte a
drogot az asztalnál. – Nem a tiéd, egy barátodnak kell.
 A Hárpia figyelmeztetően összehúzta sötét szemét, miközben
felállt.
– Kémkedsz utánam, halacska?
Tharion lassan elmosolyodott.
– Csak látogatóba jöttem.
A Hárpia ekkor a Viperakirálynőre fordította metsző
pillantását. A kígyó alakváltó zsebre tette a kezét, és a szemközti
falnak dőlt.
– Kiadtál?
– A szépfiú csak úgy besétált ide. Beszélni akart velem. Ismeri
a szabályokat.
Így igaz. Ez a Viperakirálynő birodalma. A szava törvény. Itt
pont annyira nem szólhat bele semmibe, ahogyan az Aszterek
dolgába sem. És ha mégis megpróbálkozna valamivel, a
királynő éppúgy kivégezheti, ahogy az Aszterek. Valószínűleg
behajítaná a küzdőterére, hogy kiderítsék, hány harcossal bír
el.
Tharion gúnyból meghajolt, és az ajtóra mutatott.
– Nem akarlak zavarni.
A Hárpia a férfira pillantott, aki épp egy műanyaggal bélelt,
fekete bársonyzsákba szórta a fénylelőt.
–  VIP-kiszolgálás? – kérdezte Tharion a Viperakirálynőtől,
akinek a szájszéle ismét felfelé görbült.
– Csakis a legjobbat nyújtom nagyra becsült vevőim számára
– felelte továbbra is a falnak dőlve.
A Hárpia kikapta a zsákot a tündérférfi kezéből, fekete
szárnya susogott.
 – Tartsd a szádat, sellő! Vagy te is darabokban végzed, mint a
húgod.
Tharion felmordult.
–  Jártasd csak tovább a pofádat, te banya, és megmutatom,
mit tettem azzal a férfival, aki megölte.
A Hárpia felnevetett, a kabátzsebébe dugta a zsákot, és
kivonult. A szárnya fekete felhőnek tűnt mögötte.
–  Venni akarsz, vagy eladni? – kérdezte a Viperakirálynő
halkan, ahogy a tündérférfi elpakolta a drogot és a mérleget,
majd távozott.
Tharion odafordult hozzá, nagy nehezen úrrá lett a haragján.
–  Tudja, hogy az a pszichopata vérsast csinált két lázadóból,
ugye?
–  Mit gondolsz, miért hívtam meg ide? Aki ilyesmit csinál,
annak valahogy le kell vezetnie a feszültséget. Vagy inkább
fenntartani, végül is.
Tharion lerázta magáról az undorát.
– Beszélt arról, mit keresett az a két lázadó a városban?
– Arra kérsz, hogy játsszak kémet, parancsnok?
–  Arra kérem, hogy mesélje el, hallott-e bármit az Ophionról
vagy egy Pippa Spetsos nevű parancsnokról.
Tudnia kell, mikor lép Pippa és az Esthajnal alakulata, még
akkor is, ha már nem rendelkeznek a mechaprototípussal. Ha
ártatlanokat menthet a városban, megteszi.
–  Természetesen több mindent is hallottam róluk. Mindenki
hallott az Ophionról.
Tharion a fogát csikorgatta.
 – Tudja, mire készülnek?
A Viperakirálynő megint rágyújtott, nagyot szívott a
cigarettájából.
– Az információnak ára van.
– Mennyibe kerül?
–  A sárkány élénkíti az üzletet. – Egy pillanatra sem vette le
róla kígyószemét. – A tegnap esti harc sok pénzt hozott.
Megállapodtunk, hogy a profit egy kis része az övé, és idővel
megválthatja belőle a szabadságát.
– Nem az ön tulajdona.
Bár Tharion is át akarta adni őt a királynőjének, hogy aztán…
Bassza meg, hogy aztán az ő rabszolgája legyen.
–  Nem, valóban nem. Pont ezért kell ugyanazt a baromságot
előadnod, amit a barátaid meg az ügyvédjük a Csillagásznak írt.
Valami királyi ügyben rekvirálták, igaz? – A Viperakirálynő
szemügyre vette makulátlan körmeit. – Mondd azt
mindenkinek, hogy a birodalom biztonsága érdekében harcol
itt!
– Ezt senki sem fogja elhinni.
És bassza meg, szüksége van a sárkányra! Ki kell másznia
valahogy ebből az Emile-helyzetből. És ki kell húznia magát a
királynő lányának elhagyásával járó következmények alól.
– Bárki bármit hajlandó elhinni, ha megfelelően tálalják neki.
Tharion a tükrös mennyezetre pillantva felsóhajtott. Legalább
a sárkány maga kérte, hadd legyen itt, hadd küzdjön a saját
szabadságáért, de…
A Viperakirálynő valahogy megérezhette vagy kitalálhatta a
gondolatait, mert így szólt:
– Még emberi alakban is hamuvá perzselhet, ha megpróbálod
levinni a Kék udvarba. – Tharion haragosan nézett rá, de nem
felelt. A királynő így folytatta: – Te meg a kis barátaid elég
aktívak voltatok az utóbbi időben. Quinlannel alkut kötöttem a
kölyökért, de a sárkányt nem fogom elengedni. – Gúnyos
mosolyt villantott. – Jobban kellett volna rá vigyáznotok.
Tharion ugyanolyan mosollyal felelt:
– Nem én döntök arról, hogy itt maradhat-e, vagy sem.
– Vedd rá a királyi családból származó barátaidat meg a jogi
csapatukat, hogy találjanak ki valamit, és akkor rendben
leszünk, sellő.
Bassza meg! Tényleg kénytelen lesz üres kézzel távozni.
Lázasan gondolkozott, ugyan mi egyebet vihetne a
királynőjének, valamit, amivel mentheti a bőrét…
Majd később kitalálja. Amikor nem egy hírhedten
veszedelmes vanír előtt áll.
Felsóhajtott, és azt felelte:
–  Ha a sárkány beleegyezik, részemről rendben. Majd
kitalálunk valamit.
–  Már beleegyezett – felelte a Vipera egy újabb alattomos
mosollyal.
– Akkor mondja el, mire készül Spetsos!
Talán ha hírszerzési parancsnokként képes kompetensen
végezni a munkáját, a lázadók jelentette fenyegetésről szóló
információ féken tartja a királynője haragját.
A Viperakirálynő előhúzta a telefonját, megnézte, mennyi az
idő.
– Hívd fel a barátaidat, és máris megtudod.
– Mi?
De a Viperakirálynő már vissza is fordult a folyosó és az
annak túlsó végén lévő sárkány és Flynn felé.
Tharion felhívta Hypaxiát. Huntot. Majd Bryce-t. Ithant.
Ruhnt. Egyikük sem vette fel.
Üzenetet nem mert hagyni, de… Megint rácsörgött Huntra.
– Vedd már fel, baszod! – mormolta. – Vedd már fel!
Egy pillanatra felrémlett előtte egy másik nap, amikor újra
meg újra a húgát hívta, de csak a hangposta felelt, úgyhogy
felhívta a szüleit, hogy megkérdezze, beszéltek-e vele, tudják-e,
hol van…
Ekkor elért Flynnhez, aki a kanapén ülve némán
farkasszemet nézett Ariadnevel. Képtelen volt nem éllel szólni:
– Hívd fel Ruhnt! Hátha neked felveszi.
– Mi a baj?
Flynn azonnal felpattant.
–  Nem tudom – válaszolta Tharion, majd megindult az ajtó
felé. Lenyelte azokat a rémes emlékeket és az egyre erősödő
rettegését. – Sejted, hogy hova mentek ma?
Mögöttük a Viperakirálynő ismét leült a kanapéra, és utánuk
szólt:
– Sok szerencsét!
Tharion és Flynn megtorpant az ajtóban. A tündérlord a
sárkányra mutatott.
– Még nem végeztünk!
 Ariadne megint a tévét nézte, rá sem hederített.
Flynn rávicsorgott.
– Visszajövök érted!
Tharion inkább nem foglalkozott most azzal, amit csinált,
hogy miféle alkut kötött ezért az aprócska információért az
Ophionnal és Spetsosszal kapcsolatban. Majd később elmondja
Flynn-nek.
Ahogy a páncélajtó kitárult, Ariadne Flynnre nézett. Fekete
szeme vörössé változott.
– Ugráltasd azt, aki hagyja, lordocska!
Tharion kilépett a folyosóra, újfent a füléhez emelte a
telefonját. Bryce nem vette fel.
Flynn a Viperakirálynő fészkében heverő sárkányra meredt.
–  Majd meglátjuk, édesem – morogta a tündérlord, aztán
megindult Tharion után.
 
 
Bryce egyetlenegyszer járt Urd holderdei templomában azóta,
hogy Crescent Citybe költözött. Juniperrel részegen taxiba ültek
egyik éjszaka, még az egyetem alatt, hogy a sors istennőjének
áldozzanak, elképesztő jövőt kérve.
Szó szerint ezt mondta.
Jóságos, jövőbe látó Urd, kérlek, gondoskodj róla, hogy a lehető
legelképesztőbb legyen a jövőnk!
Hát, megkaptam, gondolta Bryce, ahogy felsétált a szürke
márványtemplom lépcsőjén. És June is, de… Bánat, bűntudat és
vágyódás kavargott benne a barátnője gondolatára.
 A csendes utcán egyetlen autó sem járt. Mintha a Holtkirály
kiüríttette volna a környéket.
Vagy talán egy másik veszedelem volt az oka, amit sikeresen
elkerültek a Központi és a Babér sugárút kereszteződésénél,
miközben idefelé sétáltak a kiképzőközpontból: Pollux és
Mordoc. A két szörnyeteg a várost járta, nyomukban az Ünő
egyik rémfarkasegységével.
Kerestek valamit. Vagy valakit.
Hunt elintézte, hogy senki se járjon a templom mögötti utcán
se, míg Bryce, Ruhn és Hypaxia belépett. A Holtkirály kikötötte,
hogy csakis ők négyen jöhetnek el. Ithan és Cormac nem örült,
hogy hátra kell maradniuk.
A templom udvarán egyetlen papnő sem járt, túloldalt a belső
szentély kapuja tárva-nyitva állt, mögötte árnyékok és füst
kavargott.
Bryce ellenőrizte a hátára erősített puskát, a pisztolyt a
csípőjén. A balján Ruhn a Csillagkardot cipelte. Bryce azt
mondta, udvariatlanság lenne egy kaszások meggyilkolására
tervezett fegyverrel megjelenni a találkozón, de a többiek
leszavazták. Ruhn végig kartávolságban lesz tőle, ha elő kellene
vonnia a kardot. A felzárkózó Hunt körül villámok cikáztak,
ahogy beléptek a félhomályba.
Bryce nem volt benne biztos, meddig tudná tartogatni az erőt
– vagy hogy egyáltalán képes lenne-e rá –, ezért nem kérte, hogy
Hunt töltse fel. Szükség esetén pillanatok alatt megteheti.
A templom közepén álló fekete kőoltáron máglya füstölgött. A
terem túlsó felében egy emelvényen kőtrón állt. Urd templomát
sosem díszítette egyetlen szobor sem – sosem készült az
istennőről semmiféle képmás. A sors túlságosan sok formában
mutatkozott meg ahhoz, hogy egyetlen alakban lehessen
ábrázolni.
A trónon viszont ült valaki.
–  Pontosak vagytok – szólalt meg a Holtkirály, csontos ujjai
kopogtak a trón kőkarján. – Értékelem.
–  Megszentségteleníted azt a trónt! – figyelmeztette Ruhn. –
Hordd el onnan a rothadó hulládat!
A Holtkirály felállt, fekete köntöse fantomszéllel lebegett.
– Azt hittem, a tündérek Lunát imádják, de talán te emlékszel
a régi hitre. Azokra az időkre, amikor Urd még nem istennő
volt, hanem egy világok között kígyózó erő. Amikor még az élet
bölcsője volt, mindenek anyja, az univerzum titkos nyelve. A
tündérek akkor még őt imádták.
Bryce szándékosan ásított egyet, mire Ruhn riadtan
odapillantott rá, és elsápadt, amikor a Holtkirály megindult
lefelé az emelvényről. Huntot szemlátomást nem lepte meg
Bryce húzása. Ő már nyilván hozzászokott.
Hypaxia a Holtkirály minden egyes rezzenését árgus szemmel
figyelte, a haját szél borzolta. Az éjszaka történtek után, úgy
tűnt, ki akarja köszörülni a csorbát.
–  Azért hívtál ide, hogy pontot tegyünk az ügy végére? –
kérdezte Hunt gúnyosan.
A Holtkirály a fekete oltárhoz lebegett, iszonytató arca
élvezettel torzult, ahogy belélegezte a rajta égő csontok füstjét.
–  Szerettem volna közölni, hogy a kaszások, amiket olyan
gyűlöletes módon hozzám tartozónak tituláltatok, valójában
nem Apolliontól származnak. Kiderítettem, hogy az Örök
Városból jöttek.
Bryce megfeszült.
– A kaszások képesek átkelni az óceánon?
– A kaszások egykor világok között utaztak. Kétlem, hogy egy
kis víz az útjukat állná.
–  Miért jöttek ide, hogy ránk támadjanak? – kérdezte Hunt
türelmetlenül.
– Nem tudom.
– Egyáltalán minek mondod ezt el nekünk? – faggatta tovább
Bryce.
– Mert nem szeretem, ha valaki az én területemen portyázik.
– Hogyne! – vágta rá Ruhn. Hypaxia pár lépéssel mögötte állt.
– Elárultad nekik a múltkor a rémes igazságot, már tudják, mi
történik a halál után, és mégis hajlandó lennél életben hagyni
őket, mert dühít, hogy valaki rálépett a tyúkszemedre?
A Holtkirály üveges, opálos szeme Bryce-on állapodott meg.
–  Úgy hallottam, most már hivatalosan is hercegnő vagy.
Gondolom, rengeteg kellemetlen igazság jut majd ezentúl a
tudomásodra.
– Ne terelj! – mordult fel Ruhn.
De Bryce azt kérdezte:
– Beszéltél Jesibával?
– Kivel?
–  Jesiba Rogával. Régiségkereskedő. Van… Volt pár
holtmárkája. Nyilván ismer. Mindenkit ismer.
 A Holtkirály szeme felragyogott.
–  Nem ezen a néven ismerem, de igen. Tudom, ki ő. –
Tovasiklott a tekintete, ezúttal Hypaxián állapodott meg. –
Ügyes voltál tegnap este. Nem sokan jutottak volna ki egy ilyen
varázslabirintusból. A Láng és árny háza tárt karokkal vár.
A Hypaxia körüli fuvallat jeges széllé változott, de nem volt
hajlandó megszólalni. Bryce megfogadta, hogy sosem haragítja
magára a királynőt.
Hunt közbevágott:
–  Azért hívtál ide, hogy elmeséld ezt a kellemes kis hírt a
kaszásokról, és most jó fej akarsz lenni? Nem hiszem el.
A Holtkirály válaszképp elmosolyodott, kimutatta
túlméretezett, barna fogait.
–  Mit jelent ez a számsor? – kérdezte Bryce, majd elhadarta
azt, amit Sofie karján találtak.
A Holtkirály pislogott egyet.
–  Nem tudom. – Ismét Bryce-ra mosolygott, ezúttal
szélesebben. – De talán inkább őket kellene megkérdezned.
Az ajtóra mutatott. Az azon túli világra.
Ahol Pippa Spetsos az Esthajnal-katonáival épp bemasírozott
az udvarra.
 
 
Hunt villámai felizzottak.
–  Szóltál az Ophionnak! – vicsorodott el, de közben már azt
nézte, hogyan juthatnak ki leggyorsabban a templomból.
Ruhn már a belső szentély ajtajánál járt, becsapta,
eltorlaszolta. Bezárta őket a Holtkirályhoz.
Pippa hangja csendült a túloldalról:
–  Gyertek ki játszani, vanír söpredék! Megmutatjuk, mi
történik, ha ellenünk fordultok!
Hypaxia elsápadt.
– Ti… összedolgoztatok a lázadókkal?
– Jól mondod, múlt időben – motyogta Bryce.
Nem mintha számított volna.
A Holtkirály alakja halványodni látszott. Illúzió volt csupán.
Kivetítés. Hunt nem gondolkozott el rajta, hogyan csinálta,
miképpen tűnhetett ilyen valóságosnak.
–  A háború halált hoz. A halál lelkeket jelent, még több
másodfényt. Ki vagyok én, hogy elforduljak a vályútól? Amint
Spetsos parancsnok megérkezett Crescent Citybe, térdet hajtott
előttem. Amikor megemlítette, hogy ellenségek férkőztek be
közéjük, úgy láttam jónak, ha tájékoztatom őt a legutóbbi…
vitánkról. Sikerült mindkettőnk számára előnyös megállapodást
kötni.
A lázadók magukra vállalják a gyilkolászást, így a
Holtkirálynak nem kell megküzdenie a politikai
következményekkel, de elégedett lehet, hogy kivette a részét a
megölésükből, és megkapja azokat a lelkeket, amik az ő
birodalmában kötnek ki. Ha Pippa tényleg mozgásba lendül,
akkor nem kevés lélekről van szó.
Bryce megfeszült, csillagfény ragyogott fel belőle.
–  Hazudtál, amikor azt állítottad, nem te küldted rám és
Ruhnra azokat a kaszásokat hetekkel ezelőtt?
 –  Igazat mondtam, ahogy most is igazat mondok. Semmi
közöm nem volt hozzá. Miért hazudnék, ha már ennyi mindent
felfedtem?
–  Ha így folytatod, mindannyian ellened fordulunk –
figyelmeztette Ruhn a királyt.
A Holtkirály eggyé vált az árnyékokkal.
– Egy háborúból egyedül a halál kerül ki győztesen.
Aztán már ott sem volt.
Golyó pattant a fémajtón. Majd még egy. Pippa még mindig
fröcsögött.
– Van valami ötletetek? – kérdezte Hunt.
Ha a lázadóknál gorszi golyó van, akkor nagyon gyorsan
problémákba fognak ütközni. És rengetegen szemtanúi
lehetnek a katasztrófának.
Bryce megragadta Hunt kezét. A mellkasára nyomta.
– Ideje szintet lépni, Athalar!
Ruhn állal Hypaxia felé intett.
– Őt is vidd magaddal!
A boszorkánykirálynő haragosan a tündérhercegre meredt
ennek hallatán, de Bryce a fejét rázta, a kezét továbbra is
Huntén tartotta. Megfeszültek az ujjai, egyedül ez jelezte,
milyen ideges.
–  Még sosem vittem magammal senkit. Minden figyelmemet
egyetlen dologra kell összpontosítanom most.
Helyes. Legalább neki van egy kis esze. Hunt a párja szemébe
nézett, jelezte, mennyire helyesli a döntését, mennyire
támogatja. Nem vesztegeti az időt azzal, hogy megkérdezi, mit
tervez. Bryce zseniális, valamit úgyis kitalált már. Úgyhogy
Hunt szabadjára eresztette a villámait, a kezéből Bryce
mellkasába küldte őket.
A csillag felragyogott az ujjai alatt, mintha mohón várná már
az energiát. Újabb golyók záporoztak az ajtóra.
Hunt villámai folyóként ömlöttek Bryce-ba, és esküdni mert
volna, hogy gyönyörű zene csendül a lelkük közt, ahogy Bryce
így szólt:
– Erősítést kell szereznünk.
 
 
Ruhn elfojtotta a kétségbeesését, miközben a húga, akit Athalar
villáma feltöltött, köddé vált.
Valami nekicsapódott a belső szentély fémajtajának. Miért
nincs még itt az Aux? A telefonjáért nyúlt. Ha segítséget hív, ki
fogják kérdezni, hogy ugyan mit keres itt egyáltalán. Cormacet
már megpróbálta elérni, de a hívás hangpostára kapcsolt, aztán
az unokatestvére írt egy üzenetet, hogy épp Avallen királyával
beszél. Esélytelen, hogy félbeszakítsa a hívást.
Fogságba estek.
Ruhn Hypaxiához fordult, aki épp a szentélyt tanulmányozta,
rejtett ajtót keresett.
–  Kell lennie egy másik kijáratnak – mondta a királynő, és
végigsimított a falon. – Nincs olyan templom, aminek
egyetlenegy kijárata van.
– Talán csak ez az egy – morogta Hunt.
Bryce ismét előbukkant, és Ruhn mindent alaposan
szemügyre vett a ziháló húgán.
– Meg is vagyunk! – jelentette ki Bryce, de az arca verejtékben
fürdött, a szeme fénytelennek tűnt a kimerültségtől.
Mégis hová ment?
Újabb puffanás az ajtón, a fém behorpadt.
–  Mi a franc volt ez? – kérdezte Ruhn, és előhúzta a
Csillagkardot.
–  Ki kell jutnunk innen – mondta Bryce Hunt mellé lépve. –
Van egy kis időnk, de nem sok.
– Akkor teleportálj ki minket!
Bryce a fejét rázta.
– Nem tudom, képes lennék-e rá…
–  Persze hogy képes vagy rá – szögezte le Athalar minden
kétséget kizáróan. – Épp az előbb teleportáltál ki meg be. Menni
fog! Ügyelj a légzésedre, ne törődj a zajjal, és koncentrálj!
Bryce nagyot nyelt. Athalar kezéért nyúlt.
Hunt ellépett tőle.
– Előbb Hypaxiát! Aztán Ruhnt.
– Lehet, hogy nincs elég erőm…
– Dehogy nincs. Gyerünk!
Óvatosság és nyugtalanság ült ki Bryce arcára, de aztán adott
egy puszit Athalarnak, és megragadta a boszorkány karját.
–  Kapaszkodj! Még sosem vittem magammal senkit, és lehet,
hogy…
A szavait mintha elvágták volna, ahogy eltűntek.
 
 
Hála az isteneknek! Hála az isteneknek, hogy Bryce kijutott, és
sikerült Hypaxiát is magával vinnie.
Hunt visszafojtotta a lélegzetét.
–  Te menj következőnek! – szólalt meg Ruhn. – Te vagy a
párja.
– Te pedig a bátyja. És a tündértrón örököse.
– Ő is az.
Hunt a hercegre pislogott, de ekkor Bryce zihálva visszatért.
–  Ó, az istenekre, ezt a kibaszott szart! – Öklendezni kezdett,
de azért Ruhn felé nyújtotta a kezét. – Gyere!
– Pihenj! – parancsolta a bátyja, ám ekkor még mélyebbé vált
a horpadás az ajtón. Még pár ütés, és bejutnak. És ha Bryce
terve nem nyer nekik még egy kis időt…
Bryce megragadta Ruhn karját, és még mielőtt a bátyja
tiltakozni kezdhetett volna, eltűnt. Hunt magára maradt, az
ajtóra meredve előhívta az erejét. Feltölthetné Bryce-t ismét, de
látszik rajta, hogy teljesen kimerült. Mégis mire mennének
vele?
Az ajtó megremegett, fény szivárgott be, ahogy a két szárny
pár centire szétvált.
Hunt az oltár mögé ugrott, el a golyózápor elől. Vakon
tüzeltek odakint, nem számított nekik, kit találnak el.
–  Ott van! – üvöltötte Pippa, mire a fegyverek Hunt felé
fordultak.
Mégis hol a francban van Bryce…?
Az ajtó kivágódott, és három Esthajnal-katona a földre
zuhant.
 Pollux állt az ajtóban, fehér szárnya mágiától ragyogott,
ahogy ököllel lesújtott az előtte elterülő lázadónő fejére. Csont
és vér szállt mindenfelé. Mögötte, az udvaron a lázadók
Mordocra és a rémfarkasokra lőttek. És odakint, az utcán, távol
a csatától az Ünő figyelte a harcot egy pálmafa alól.
Bryce ismét előbukkant, beugrott az oltár mögé. A bőre
hamuszürkének tetszett, élesen kapkodta a levegőt. Remegő
kézzel Hunt felé nyúlt.
– Ah…
Térdre rogyott. Látszott rajta, hogy pihennie kell. Teljesen
kimerült. Mégis visszajött érte. Hogy együtt verekedjék ki
magukat.
– Feltöltselek megint? – kérdezte Hunt, villámok kúsztak végig
a karján, ahogy felhúzta Bryce-t.
–  Nem hiszem, hogy bírná a testem. – Bryce nekidőlt. – Úgy
érzem magam, mint valami túlfőtt húsdarab.
Hunt kipillantott az oltár mögül.
– Hogy tudtál időt nyerni nekünk?
–  A kapukkal – zihálta Bryce. – Kénytelen voltam
elteleportálni többhöz is, mire találtam egyet, ahol nem voltak
annyian, és épp senki sem figyelt. A tárcsázóval bemondtam,
hogy az Ophion megtámadta Urd templomát, pont
félbeszakítottam vele az egyik hülye bejelentést. Gondoltam,
odaküldik valamelyik egységet. Nyilván a legnagyobbat és
legerősebbet, ami épp a legközelebb is jár.
Huntnak hirtelen összeállt a kép. Hiszen direkt elkerülték
Polluxot, Mordocot meg az Ünő rémfarkasait idefelé!
 – Fel fogják ismerni a hangodat…
–  Felvettem az üzenetet, és egy hangtorzítós programmal
játszottam le – felelte Bryce komor mosollyal az ajkán. – És
direkt olyan gyorsan mozogtam, hogy a kamerák csak
elmosódott foltként érzékeljenek, ne aggódj!
Hunt tátott szájjal meredt az ő okos, zseniális Bryce-ára. Az
istenekre, annyira szereti!
Már a szentélyben is folyt a küzdelem, úgyhogy Hunt
leguggolt az oltár mögé, és azt lehelte:
– Ki kell jutnunk valahogy észrevétlen.
– Csak egy perc…
Bryce remegve a mellkasához emelte a kezét. A sebhelyhez.
De Hunt pontosan tudta, hogy időbe telik, mire visszanyeri az
erejét, határozottan többe, mint amennyi most a
rendelkezésükre állt.
Hunt elfojtotta a villámait, attól félt, hogy Pollux felfigyel
rájuk. A Kalapács egyre közeledett, Mordoc veszedelmes
árnyékként követte. Amerre csak jártak, hullottak a lázadók.
Hunt sehol sem látta Pippát.
Bryce zihált, és Hunt már azelőtt megérezte a vére illatát,
hogy egyáltalán odanézett volna rá. Bryce-nak eleredt az orra
vére.
– Mi a franc? – fakadt ki, és a testével takarta el Bryce-t, ahogy
golyók záporoztak az oltár felett.
–  Lehet, hogy leolvadt az agyam – sziszegte Bryce félelemtől
csillogó szemmel.
Ha szabadon ereszthetné a villámait, talán kijutnának. Nem
számít, hogy minden jelenlévő – főleg Mordoc – érezné utána az
illatát, vállalja ezt a kockázatot. Bryce-ért megteszi.
Természetesen mondhatnák, hogy az Ophion ellen harcoltak,
de az Ünő könnyedén dönthet úgy, hogy most számol be a
korábban történtekről.
–  Kapaszkodj belém! – figyelmeztette Hunt Bryce-t, és
megragadta őt, ahogy valami kilépett az Urd trónja mögötti
árnyékok közül.
Egy fekete kutya. Az óriási állat agyarai akkorák voltak, mint
Hunt keze.
A Pokolfajzat karmos mancsával a trón felé mutatott. Majd
eltűnt mögötte.
Nem teketóriázhattak. Hunt felkapta Bryce-t, és már futott is,
a fejét behúzva keresztülvágott az oltár és az emelvény közti
árnyékokon, imádkozott, hogy senki se figyeljen fel rájuk a
káoszban és a füstben…
A trón mögött nem volt semmi. Baxiannek is nyoma veszett.
Morgás hangzott fel hátulról, mire Hunt a trón háta felé
pördült. Mégsem tömör kő volt, hanem nyitott átjáró, egy
keskeny lépcsősorhoz vezetett.
Hunt nem kérdőjelezte meg a szerencséjüket, berohant a
kőből faragott átjárón. Baxian immár angyali formában
behúzta mögöttük az ajtót. Sötétségbe zárta őket.
A telefonjával világította meg a lefelé vezető lépcsősort. Hunt
Bryce-t szorongatta. Az alapján, ahogy a lány
belécsimpaszkodott, Hunt nem volt benne teljesen biztos, hogy
képes lenne lábra állni.
 – Hallottam a rádión, hogy Pollux ideparancsolja a katonákat
– magyarázta Baxian, miközben susogó szárnnyal rohant előre.
Hunt hagyta, hogy mutassa az utat, ő pedig hátrapillantva
ellenőrizte, nem nyílt-e ki mögöttük az ajtó. A kő tökéletesen
zárt. Egyetlen ponton sem szűrődött be fény. – Tekintve,
mennyire dühös volt Pippa Ídra után, feltételeztem, hogy
rólatok van szó. Utánanéztem ennek a templomnak. Azt
olvastam, állítólag van egy rejtett ajtó a trónon. Beletelt némi
időbe, mire megtaláltam az alagút másik bejáratát. Az egyik
papnő használhatta nemrég, végig éreztem az illatát a
sikátorban meg az ide vezető álfalon.
Hunt és Bryce nem felelt. Baxian most már másodszor
avatkozott közbe, hogy megvédje őket az Ünőtől és Polluxtól. És
immár Pippától is.
– Spetsos meghalt? – kérdezte Baxian, ahogy elérték a lépcső
alját, és beléptek egy hosszú alagútba.
–  Nem tudom – morogta Hunt. – Valószínűleg megszökött, és
hagyja, hogy halomra gyilkolják az embereit.
– Lidia nagyon dühös lesz, hogy nem kapta el, de úgy láttam,
Pollux jól érzi magát – felelte Baxian a fejét csóválva. Mentek
tovább egyenesen, egészen addig, amíg el nem értek egy
kereszteződéshez, ahol kis beugrókban koponyákat és csontokat
helyeztek el. Katakombában jártak. – Szerintem fogalmuk sem
volt, hogy itt vagytok – folytatta Baxian –, de hogy mégis
honnan tudták…
Bryce gyorsan mozdult, Hunt nem tudta megakadályozni,
hogy kiugorjon a karjából.
 Hogy előkapja a puskáját, és Baxianre fogja.
– Egy lépést se!
 
 
Bryce a vállába törölte az orrából csöpögő vért, miközben a
katakomba kereszteződésénél álló Pokolfajzatra fogta a puskát.
Folyamatosan lüktetett a feje, a szája úgy kiszáradt, mint a
Pszamathé-sivatag, és a gyomra is egyre kavargott. Soha többé
nem teleportál. Soha, soha, soha!
– Mégis miért bukkansz fel újra meg újra? – dühöngött Bryce.
Egy pillanatra sem vette le a szemét a Pokolfajzatról. Hunt
rezzenéstelenül állt Bryce mellett. – Hunt azt mondja, nem az
Ünőnek vagy az Asztereknek kémkedsz, de én ezt nem hiszem
el. Egyetlen kibaszott pillanatra sem! – Kibiztosította a puskát. –
Úgyhogy elő az istenek verte igazsággal, mielőtt golyót eresztek
a fejedbe!
Baxian a koponyákkal teli, ívelt falhoz sétált. Úgy tűnt, nem
érdekli, hogy fél lépésre van Bryce fegyverének a csövétől.
Egyik ujját végighúzta egy agyaras vanírkoponyán, és így szólt:
– Szeretettel bármi lehetséges.
Bryce kezéből kis híján kiesett a puska.
– Mi?
Baxian lehajtotta a harci ruhája gallérját, elővillant barna,
izmos teste. És a tetoválás az angyal szíve felett, ismerős
kézírással.
Szeretettel bármi lehetséges.
Bryce jól ismerte azt a kézírást.
 –  Miért – kérdezte óvatosan, remegő hangon – van rád
tetoválva Danika kézírása?
Baxian sötét szemében fájdalom csillant. A tekintete üressé
vált.
– Mert Danika a párom volt.
 65.

Bryce megint Baxianre fogta a puskát.

– Kibaszott hazugság!
Baxian nem hajtotta vissza a gallérját, közszemlére tette
Danika kézírását.
– Szerettem. Mindennél jobban.
–  Nem vicces, te seggfej! – förmedt rá Hunt, a szavak
visszhangot vertek körülötte a katakombában.
Baxian könyörgő pillantást vetett rá. Bryce legszívesebben
lemarta volna a férfi arcát.
–  A párom volt. Kérdezd csak meg Sabine-t! Kérdezd meg,
miért rohant el aznap este, amikor rád rontott a lakásodban.
Mindig is utált, és félt tőlem, mert láttam, hogyan bánt a
lányával, és nem tűrtem. Mert megesküdtem, hogy egy nap
kicsinálom azért, amin Danika keresztülment. Ezért rohant el
Sabine olyan gyorsan a tegnap esti buliról is. El akart kerülni.
Bryce nem eresztette le a fegyvert.
– Összevissza hazudsz!
Baxian kitárta a karját, susogott a szárnya.
 – Mégis mi a francért hazudnék erről?
– Hogy elnyerd a bizalmunkat – vágta rá Hunt.
Bryce alig kapott levegőt. És ennek most az égvilágon semmi
köze nem volt a teleportáláshoz.
– Tudtam volna. Ha Danikának párja van, tudtam volna…
–  Igen? Szerinted elmesélte volna, hogy a párja Sandriel
triariijának a tagja? A Pokolfajzat? Szerinted hazarohant volna,
hogy mindent elmondjon?
– Baszd meg! – sziszegte Bryce, és Baxian szeme közé célzott. –
Baszd meg a hazugságaidat is!
Baxian a fegyverhez lépett. Egyenesen a csövéhez. A szívéhez
nyomta, a Danika kézírása alapján készült tetováláshoz.
– Két évvel a halála előtt ismerkedtünk meg – mondta halkan.
– Danika és Thorne…
Baxian keserű nevetése megrepesztette Bryce lelkét.
–  Thorne-nak elment az esze, ha azt hitte, Danika egyszer
összejön vele.
–  Összevissza dugott – dühöngött Bryce. – Nem számítottál
neki.
–  Két évünk volt együtt – felelte Baxian. – Senki mással nem
dugott az alatt az idő alatt.
Bryce megdermedt, végiggondolta. Nem pont azzal ugratta
Danikát a halála előtt, hogy…?
– Két év – suttogta. – Két éve nem volt egyetlen randija sem. –
Hunt tátott szájjal ránézett. – De hát…
Bryce lázasan gondolkozott. Az egyetem alatt Danika újabb és
újabb pasikat szedett össze, de a végzős évük utolsó pár
hónapjában meg az azt követő egy évben… Bulizott, de már
nem feküdt össze senkivel. Bryce-ból fuldokolva szakadtak ki a
szavak:
– Nem lehet.
Baxian arca még a katakomba félhomályában is sivárnak
tűnt.
–  Hidd el, én sem erre vágytam. De megláttuk egymást, és
azonnal tudtuk.
–  Ezért változtál meg – mormolta Hunt. – Pont azután
ismerkedtél meg Danikával, hogy én eljöttem.
– Mindent megváltoztatott – felelte Baxian.
– Egyáltalán hogyan ismerkedtetek meg? – faggatta Bryce.
– Farkasgyűlés volt, a pangerai és a valbarai farkasok is részt
vettek rajta. A Falkavezér Danikát küldte maga helyett.
Bryce emlékezett rá. Hogy mennyire dühös volt Sabine,
amiért Danikát küldték helyette. Két héttel később, amikor
Danika hazajött, pár napig elég visszafogott volt. Azt mondta,
kimerült, de…
– Te nem vagy farkas. Mit kerestél ott egyáltalán?
Danika nem lehetett együtt Baxiannel, nem lehetett párja,
akiről nem mesélt, aki nem érződött az illatán…
Danika véreb volt. A természetfeletti szaglásával ő tudta a
leginkább, hogyan leplezzen egy illatot – tudta volna, ha valami
marad rajta.
– Nem jártam a gyűlésen. Danika felkeresett, amíg ott volt.
– Miért?
–  Mert az alakváltók származását kutatta. Az enyém elég…
különleges.
–  Kutyává változol – dühöngött Bryce. – Mi abban a
különleges?
Erre még Hunt is rosszallóan összevonta a szemöldökét. De
Bryce-t nem érdekelte. Elege volt belőle, hogy folyton újabb
titkok derülnek ki Danikáról, olyan dolgok, amikről neki
fogalma sem volt.
–  Az alakváltó felmenőimről kérdezgetett. Nagyon régi
alakváltó ősökről van szó, sok évig egyik felmenőm sem
rendelkezett ezzel a képességgel. Danika a legrégebbi
vérvonalakat kutatta a világunkban, és látott egy nevet egy régi
családfán, ami elvezette az utolsó élő leszármazotthoz. Hozzám.
–  Mégis mit tudtál neki mondani egyáltalán, ha ennyire régi
családról van szó? – kérdezte Hunt.
–  Végül semmit. De amint rájöttünk, hogy egy párt alkotunk,
amint megpecsételtük a kapcsolatunkat… Elmesélte, mit keres.
– A szintről volt szó? – kérdezte Bryce.
–  Nem. – Baxian állkapcsa megfeszült. – Szerintem a szinttel
csak elfedtek valamit. Danika e miatt a kutatás miatt halt meg.
Szeretettel bármi lehetséges. Még egy utolsó nyom Danikától.
Keresgéljen ott, ahol ezt a mondatot hagyta – kérdezze ezt a
férfit.
Úgyhogy Bryce azt kérdezte:
– Miért érdekelte Danikát ez az egész?
–  Tudni akarta, honnan származunk. Az alakváltók, a
tündérek. Mindannyian. Ki akarta deríteni, mik voltunk egykor.
Hátha jelent ez bármit a jövőnkre nézve. – Baxian nyelt egyet. –
Danika… Azt mondta, alternatívát akar kínálni Sabine helyett.
– Ő volt az alternatíva Sabine helyett – csattant fel Bryce.
– Úgy érezte, nem fogja megérni – felelte Baxian rekedtesen. –
Nem akarta Sabine kezében hagyni a farkasok sorsát. Meg
akarta védeni őket azáltal, hogy felkutat egy másik vérvonalat,
ami kihívhatja Sabine-t.
Annyira… jellemző volt ez Danikára.
–  Miután megismerkedtünk – folytatta Baxian –, egy olyan
világ után kezdett el kutatni, ahol együtt lehetünk. Biztos, hogy
sem Sabine, sem Sandriel, sőt, még az Aszterek sem engedték
volna meg.
Bryce visszakattintotta a biztosítókart a puskán, és
leeresztette a fegyvert a földre.
Baxian halkan, de vadul így szólt:
–  Kurvára örültem, amikor megölted Micah-t. Tudtam…
Éreztem, hogy annak a rohadéknak köze van Danika halálához.
Örülök, hogy valaki végre golyót eresztett Micah fejébe, ezt
mondta Baxian akkor, amikor megismerkedtek. Bryce
végignézett a férfin, aki a barátnőjét szerette – a férfin, akiről ő
sosem tudott.
– Miért nem mondta el nekem?
–  El akarta. Nem mertünk sem telefonon, sem írásban
kommunikálni. Megállapodtunk, hogy kéthavonta egy bizonyos
napon találkozunk egy forvosi hotelszobában. Nem tudtam
hosszú időre elszabadulni Sandrieltől. Danika pedig félt, hogy
az Aszterek engem használnának ellene, ha kiderülne az
igazság.
 – Mondta neked, hogy szeret? – faggatta tovább Bryce.
– Igen – válaszolta Baxian habozás nélkül.
Danika azt állította, hogy egyedül Bryce-nak mondta ezt. Neki,
nem ennek az… idegennek. Ennek a férfinak, aki önszántából,
szabadon szolgálta Sandrielt. Huntnak nem volt választási
lehetősége.
– Nem érdekelte, hogy szörnyeteg vagy?
Baxian összerezzent.
–  Miután megismerkedtem Danikával, igyekeztem tenni
Sandriel parancsai ellen, de néha csak… enyhíteni tudtam a
gonoszságát. – Baxian tekintete ellágyult. – Szeretett téged,
Bryce. Te voltál a legfontosabb számára az egész világon. Te
voltál…
–  Fogd be! Csak… fogd be a szádat! – suttogta Bryce. – Nem
akarom hallani.
–  Tényleg? – szállt vitába vele Baxian. – Nem akarsz tudni
mindent? Nem ezért nyomoztál annyit? Hogyne akarnád tudni,
sőt, tudnod kell mindazt, amit Danika tudott. Hogy mit csinált,
mit titkolt.
Bryce arcvonásai megmerevedtek.
–  Jól van – felelte hűvösen. – Kezdjük akkor ezzel, ha már
ennyire jól ismerted őt. Hol találkozott Danika Sofie Renasttel?
Ez a név felbukkant valaha a titkos kis beszélgetéseitek során?
Mit akart tőle Danika?
Baxian szemlátomást kezdett megharagudni.
–  Akkor szerzett tudomást Sofie létezéséről, amikor
utánanézett a viharmadarak nemzetségének az alakváltókkal és
a származásunkkal kapcsolatos kutatása során. Végigkövette a
vérvonalakat, aztán megkereste és kiszagolta Sofie-t. Nem is
Danika lett volna, ha hagyja, hogy Sofie csak úgy elsétáljon, és
nem követel választ pár kérdésre.
Bryce megdermedt.
– Miféle kérdésekre?
Hunt megérintette a vállát.
Baxian a fejét rázta.
– Azt nem tudom. És azt sem, hogyan kezdtek el összedolgozni
az Ophion-féle dolgon. De úgy sejtem, Danikának volt pár
elmélete a viharmadarakról a vérvonalukon túl. Konkrétan az
erejükkel kapcsolatban.
Bryce a homlokát ráncolta.
–  Tudod, miért érezte szükségét Sofie Renast, hogy fulladás
közben számokat és betűket karcoljon magába pár hete?
–  Solasra! – mormolta Baxian. Aztán fejből elmondta azt a
szám- és betűsort, amit Sofie-n találtak, az utolsó szám is a
helyén volt. – Ez volt az?
–  Mire megy ki a játék, Baxian? – morogta Hunt, de Bryce is
épp ebben a pillanatban csattant fel:
– Mit jelent?
Baxian szeme megvillant.
– Egyedül egy helyen használják Midgardon ezt a rendszert a
helyiségek számozására. Az Aszterek levéltárában.
Hunt elkáromkodta magát.
– Urd szerelmére, mégis honnan tudod te ezt?
– Mert én árultam el Danikának.
 Bryce szóhoz sem jutott a döbbenettől.
–  Sandriel az Aszterek kedvence volt. – Baxian Hunthoz
fordult. – Te is tudod, Athalar. Egyszer nekem kellett elkísérni,
amikor ellátogatott a palotájukba. Levitték a levéltárba egy
megbeszélésre, láttam, hogy ezen az ajtón mennek be. Sandriel
teljesen elsápadt, mire kijött. Elég különös látvány volt ahhoz,
hogy megjegyezzem a számokat és a betűket, aztán később
elmondtam Danikának is, hátha utána tud járni. Teljesen… a
megszállottjává vált. Nem mondta el, miért, vagy hogy mit
gondol, mi van odabent, de voltak elképzelései. Azt mondta, az
egész világot felforgatná. De ő maga nem mehetett be oda.
Ahhoz túlságosan közismert volt. Tudta, hogy az Aszterek már
így is figyelik.
– Szóval megismerkedett Sofie-val, átadta neki az információt,
és Sofie surrant be nyomozni – mormolta Bryce. – Mivel a Sofie-
ról készült feljegyzésekben semmi gyanús nem szerepelt.
Baxian bólintott.
– Azok alapján, amit az Ünő jelentéseiben olvastam, Sofie-nak
három évébe telt bejutni oda. Három évig kémkedett,
levéltárosként beépült. Feltételezem, végül csak sikerült
valahogy besurrannia abba a terembe, és nem sokkal később
Kavallába rohant. Addigra… már elvesztettük Danikát. Sosem
tudta meg, mi van ott.
– Sofie viszont rájött – mondta Bryce halkan.
–  Bármit derített is ki, abban a teremben tette – értett egyet
Hunt. – Ez lehetett az a bizonyos információ, amivel Sofie az
Ophiont manipulálta. És persze az Aszterek ellen is fel akarta
használni.
– Valami, ami megváltoztatja a háború menetét – fűzte tovább
a szót Bryce. – Valami nagy dolog.
– Miért nem dobott fel semmilyen találatot a netes keresés a
terem azonosítószámáról? – kérdezte Hunt Baxiantől.
A Pokolfajzat behúzta a szárnyát.
–  Nincs semmiféle alaprajz az Aszterek palotájáról a neten.
Még a könyvtáruk katalógusrendszere is titkos. Amit
digitalizálnak, azt gondosan titkosítják is.
– Mi van, ha van egy ismerősünk, aki bármit fel tud törni? –
kérdezte Bryce.
Baxian keserűen elmosolyodott.
– Akkor talán kideríthetitek, mi van abban a teremben.
 
 
–  Ezt az idióta számozási rendszert! – motyogta Declan,
miközben a kombinálható kanapén ülve pötyögött Ruhn
házában.
Bryce Hunttal együtt iderohant, hátrahagyva Baxiant az Urd
templomától pár utcányira lévő sikátorban, ahová az alagút
vezetett. Azóta sem tért magához.
Amikor bekapcsolta a telefonját, jó néhány nem fogadott
hívás várta Thariontól. A Viperakirálynő szólt neki az
Ophionról – csakhogy pár perccel elkésett a figyelmeztetéssel.
Flynn kis híján kiborult, amikor Ruhn elmagyarázta, mi történt.
Legalább arról nem terjedtek a pletykák, hogy közük lenne az
Urd templomát ért lázadótámadáshoz, ahogy a hírekben
fogalmaztak. Polluxot, Mordocot és az Ünőt hősként ünnepelték,
amiért megakadályozták, hogy Pippa csapatai meggyalázzák a
szent helyet. Az egyetlen gond az volt, hogy Pippa megszökött.
Majd később foglalkozik ezzel. Ahogy rengeteg más dologgal
is.
Declan a fejét vakarta.
–  Remélem, tudjátok, hogy amit most csinálunk, az
gyakorlatilag árulás.
–  Sokkal jövünk neked – felelte a kanapé karfáján ücsörgő
Hunt.
–  Piában kérem a fizetséget – vágta rá Declan. – Legalább az
megnyugtat majd, amíg azon aggódom, hogy hamarosan
rémfarkasok kopognak az ajtón.
–  Tessék! – nyújtott oda Ruhn egy pohár whiskey-t. –
Kezdetnek megteszi.
A bátyja lehuppant Bryce mellé az ülőpárnákra. A kanapé
másik felén Hypaxia és Ithan figyelt egymás mellett némán.
Bryce hagyta, hadd magyarázza el Hunt mindazt, amit
Baxiantől megtudtak. A teljes igazságot pedig Ruhn mesélte el a
boszorkánykirálynőnek és a tűzszellemeknek, akik a Declan
másik oldalán ülő Flynn vállára telepedtek le.
Ithan volt az, akire Bryce pillantása újra meg újra
visszavándorolt. Declan a munkára koncentrált, Bryce pedig
halkan így szólt a farkashoz:
– Tudtál Danikáról és Baxianről?
Ithan arcáról semmit sem lehetett leolvasni.
–  Természetesen nem – felelte Ithan. – Azt hittem, hogy
Thorne-nal… – Megrázta a fejét. – Nem is tudom, mit gondoljak.
Sosem éreztem Danikán semmit.
–  Én sem. Talán a vérebképességével rejtette el valahogy. –
Bryce megköszörülte a torkát. – Nekem nem számított volna.
–  Tényleg? Nekem számított volna – vágta rá Ithan. –
Mindenki másnak is számított volna. Nemcsak azért, mert
Baxian nem farkas, hanem mert…
– Egy seggfej – segítette ki Hunt anélkül, hogy felnézett volna
a telefonjáról.
–  Igen – hagyta helyben Ithan. – Mármint, értem, hogy épp
most mentett meg titeket, de… akkor is.
–  Számít ez egyáltalán? – kérdezte Flynn. – Mármint, nem
akarok senkinek a lelkébe taposni, de Danika meghalt.
Bryce lesújtó pillantást vetett rá.
– Tényleg? Nem is tudtam.
Flynn bemutatott neki, a tűzszellemek pedig úúúz-tak a
vállánál.
Bryce a szemét forgatta. Pont erre volt Flynn-nek szüksége,
egy csapat pomponlányra, akik folyton a nyomában vannak.
Odaszúrt a tündérnek:
–  Hé, emlékszel, hogy szabadon eresztettél egy sárkányt, és
annyira hülye voltál, hogy azt hitted, követi majd az
utasításaidat?
– Hé, emlékszel, amikor hozzám akartál jönni feleségül, és az
összes füzetedre azt írtad, hogy lady Bryce Flynn?
Hunt fuldokolni kezdett.
Bryce visszavágott:
 –  Hé, emlékszel, hogy éveken át jártál a nyakamra, mert fel
akartál szedni, csak nem akartam ennyire mélyre süllyedni?
–  Igazán szokatlan az ilyen viselkedés egy királyi család
tagjaitól – jegyezte meg Hypaxia.
–  Nekem mondod? – motyogta Ruhn, mire a királynő
rámosolygott.
Ruhn arca felvillanyozódott, de aztán megint elsötétült…
Vajon tudja? Hogy Hypaxia és Celestina együtt van? Bryce-nak
ötlete sem volt, mi egyéb törhetné így le a bátyját.
– Hol van Tharion? – kérdezte Hunt, és körbenézett. – Nem itt
kellene lennie?
– Odafent van – felelte Ruhn.
Majd később mindent elmesélnek neki, gondolta Bryce. És
Cormacnek is, amint befejezte azt, amit az apja akar tőle.
Declan hirtelen homlokráncolva elkáromkodta magát. Aztán
így szólt:
– Van egy jó és egy rossz hírem.
– Előbb a rosszat! – mondta Bryce.
–  Esélytelen, hogy feltörjem ezt a levéltári rendszert.
Bombabiztos. Még sosem láttam ehhez foghatót. Ami azt illeti,
gyönyörű.
– Jól van, nem kell így odáig lenni tőle – morogta Ruhn. – Mi a
jó hír?
– Az Örök Palota kamerarendszere viszont nem bombabiztos.
– És mégis mi a szart kezdjünk ezzel? – kérdezte Hunt.
– Ha mást nem, azt mindenképpen kideríthetem, hozzáfért-e
valaha Sofie Renast ahhoz a teremhez.
 –  És azt is, hogy hol az a szoba pontosan – mormolta Bryce.
Ithan és Hypaxia bólintott. – Jól van. Csináld!
–  Helyezzétek magatokat kényelembe! – figyelmeztette őket
Declan. – Hosszú estének nézünk elébe.
 
 
Egy órával később felküldték Ithant, hogy hívja le Thariont a
nappaliba, és Bryce gyönyörködhetett egy sort az álomittas,
egyedül a farmernadrágját viselő sellő látványában. Tharion
lehuppant Hypaxia mellé a kanapéra, átkarolta a királynő
vállát, és így szólt:
– Szia, Pax!
Hypaxia lerázta magáról a sellőt.
– Egész délután aludtál?
– Ilyen ez a playboyélet – felelte Tharion.
Mint kiderült, a csúcstalálkozón viharos sebességgel
összebarátkoztak. Bryce-ban valószínűleg felmerült volna, hogy
több is van közöttük, ha nem nyit rá előző éjjel a boszorkányra
és az arkangyalra. Kíváncsi lett volna, Tharion tudja-e.
Vajon zavarja a bátyját, hogy a boszorkány és a sellő a
csúcstalálkozó óta tartja a kapcsolatot, vele viszont nem
kommunikált Hypaxia? Ruhn még csak a homlokát sem
ráncolta.
Éjfél körül Declan így szólt:
– A rohadt életbe! Itt van.
Hunt kis híján eltaposta Ruhnt, miközben mind odarohantak.
Természetesen Bryce ért oda először Declan mellé, és azonnal el
is káromkodta magát. Hunt könyökkel félrelökte Ruhnt, hogy
leülhessen a párja mellé. Ithan, Tharion, Hypaxia és Flynn –
meg persze a tűzszellemek – köréjük tömörültek.
– Milyen fiatal! – mormolta Hunt.
– Tényleg az volt – felelte Ruhn.
Dec előszedte Sofie fotóját a régi egyetemi kártyájáról, a
program ez alapján a kép alapján keresett egyezéseket a
felvételeken.
Bryce hívta Cormacet, de a herceg nem vette fel.
Úgyhogy csendben figyelték a föld alatti, csupa fa és márvány
könyvtárban készült felvételt, amit Declan lejátszott nekik. A
mennyezetre erősített kamera képén jól látszott Sofie Renast.
Valamiféle fehér egyenruhát viselt, ami csakis a levéltárosoké
lehetett, épp ellopakodott az ősrégi polcok mellett.
–  A hét-éta-pont-három-alfa-omega ajtó – mutatott Declan a
polcon túli faajtóra. – Halványan látszik mellette a jelzés.
Valóban ott volt. Sofie valamiféle azonosítókártyával nyitotta
ki a modern zárszerkezetet, belépett, majd becsukta maga
mögött a faragott ajtót.
– Eltelik negyedóra – mondta Declan, és előretekert. – Aztán ki
is jön.
Sofie ugyanúgy távozott, ahogyan bement: csendben.
– Nincs nála semmi – jegyezte meg Hunt.
– A ruhája alatt sem látszik semmi – értett egyet Ruhn.
– A számítógép sem talált semmit – mondta Declan. – Nem vitt
be és nem is hozott ki semmit. De halálosan elsápadt.
Ahogy Baxian állítása szerint Sandriel is.
 – Mikor történt ez? – kérdezte Bryce.
Hunt megszorította a térdét, mintha szükségét érezte volna,
hogy megérintse, hogy emlékeztesse magát, Bryce itt van vele,
biztonságban.
– Két hónapja – válaszolta Declan. – Pont azelőtt történt, hogy
Kavallába ment.
– Három éven keresztül kellett beépülve ott dolgoznia ahhoz,
hogy hozzáférjen ehhez a teremhez? – kérdezte Ruhn.
–  Tudod te, milyen szigorú biztonsági intézkedések vannak
ott? – kérdezte Hunt. – El sem hiszem, hogy egyáltalán bejutott.
–  Tudom, hogy kibaszott szigorúak, Athalar – felelte Ruhn
feszülten.
Bryce így szólt:
– Hát, kénytelenek leszünk megdönteni a rekordját.
Mind felé fordultak, Bryce viszont nem vette le a szemét a
képernyőről. Az ősi könyvtárból kifelé sétáló fiatal nőről.
Hunt gyomra összerándult. Már azelőtt sejtette, mit fog Bryce
mondani, hogy kiejtette a szavakat a száján:
– Be kell jutnunk az Örök Városba. És a levéltárba.
– Bryce! – szólalt meg Hunt.
Elöntötte a rémület. Azt még elfogadta, hogy összedolgoznak
Cormackel és az Ophionnal, de ez… Ez teljesen más szintre
emeli a lázadásukat. Vészesen közel ahhoz, amit akkor csinált,
amikor a Bukottakat vezette.
–  Tudni akarom, mit derített ki Sofie – szűrte Bryce az
összeszorított fogain keresztül. – Azt, ami miatt Danika hajlandó
volt ekkora kockázatot vállalni.
 Azok után, amit Baxian rájuk zúdított, még inkább úgy érezte,
hogy ki kell derítenie a teljes igazságot. Nem csak arról volt szó,
hogy fel akarta használni az Aszterek ellen az információt.
Danika úgy gondolta, az egész világra hatással lehet a dolog.
Valamiképpen megmentheti. Mégis hogy hagyhatná csak úgy
ennyiben?
–  Be akarsz törni Midgard legszigorúbban őrzött épületébe –
szólt közbe Tharion óvatosan. – Egy ellenséges bázisra.
– Ha Sofie Renastnek ment, akkor nekem is fog.
Ruhn köhintett.
–  Azt felfogod, ugye, Bryce, hogy egyikünk sem ismeri a
palotát? Teljesen felkészületlenül mennénk oda.
Hunt megmerevedett mellette, és Bryce tökéletesen tisztában
volt vele, mit jelent az, hogy így megfeszülnek az arcizmai.
Tudta, hogy épp kizárja a trónteremben, a börtönben történtek
emlékét, még most is élénken élt benne. Vér, sikolyok és
fájdalom… Azt mesélte, csak ennyire emlékszik.
Odadőlt hozzá. A lehető legtöbb szeretetről biztosította
összeérő testükön keresztül.
–  Nem leszünk teljesen felkészületlenek – válaszolta Bryce
Ruhnnak felszegett állal. – Van valaki, aki úgy ismeri a palotát,
mint a tenyerét.
 
 
Ithan hosszú ideig ült még a kanapén azután, hogy Bryce és
Athalar meg Hypaxia megindult hazafelé, Ruhn, Dec és Flynn
pedig elment, hogy ellássa az auxos feladatait. A tűzszellemek
úgy döntöttek, Flynn-nel tartanak, és egyedül hagyták Ithant és
Thariont a házban.
–  Felkészültél arra a sok szarra, ami ránk vár? – kérdezte a
sellő. Alkarral a térdén megtámaszkodva előrehajolt, úgy
játszott a nagy képernyőn megjelenő videójátékkal.
–  Nem igazán van más választásom, mint készen állni, nem
igaz?
Ithan az osztott képernyő másik felén játszott, hüvelykujjal
püfölte a kontroller gombjait.
–  Valószínűleg tudod, milyen az, ha sok forog kockán.
Játszottál párszor döntőt.
– Kétszer. Meg háromszor középiskolában.
–  Igen, tudom. Mármint néztem. – Tharion bőszen
nyomogatta a gombokat a kontrollerén, szemlátomást teljesen
lekötötte a játék. Mintha nem is járt volna ma a Viperakirálynő
főhadiszállásán. – Meglepően nyugodtnak tűnsz ahhoz képest,
hogy mi minden történt.
–  Flynn azt mondta, nem számít, hogy Danika Baxian párja
volt, mert hát… meghalt. – Belesajdult a mellkasa. – Végül is
igaza van.
– A lázadókra meg a Holtkirályra céloztam, de jó tudni.
Ithan vállat vont.
– A tavasszal történtek után mit lehet egyáltalán normálisnak
nevezni?
– Igaz.
Pár percig csendben játszottak.
–  Mi van veled meg a Folyókirálynő lányával? – kérdezte
végül Ithan.
Tharion egy pillanatra sem vette le a szemét a képernyőről.
– Évek óta jegyben járunk. Ennyi.
– Szereted?
– Nem.
– Akkor miért jegyezted el?
–  Mert kanos voltam, és ostoba, és annyira meg akartam
dugni, hogy esküt tettem neki, azt hittem, reggel majd
visszacsinálhatom. Aztán kiderült, hogy nem.
– Az kemény, haver.
– Bizony. – Tharion megállította a játékot. – Te jársz valakivel?
Ithan maga sem értette, miért, de felrémlett előtte a farkas a
Csillagász kádjában. Óvatosan mégis így fogalmazott:
– Ruhn nem mesélt a… múltamról?
– Mármint arról, hogy bejött neked Bryce? Nem.
– Akkor honnan a picsából tudod?
– Bryce-ról beszélünk. Mindenkinek bejön.
– Régen tetszett.
– Aha.
Ithan kivillantotta a fogait.
– Már nincsenek olyan érzéseim iránta.
–  Akkor jó, mert Athalar valószínűleg kinyírna, aztán
megsütné a hulládat.
– Megpróbálhatja.
–  Megpróbálhatja, és nyerne is, és kétlem, hogy a lassan sült
farkashús finom lenne, még egy csomó szósz sem segítene rajta.
– Jól van.
 Tharion felnevetett.
–  Ne csinálj semmi tragikusan romantikusat, hogy bizonyíts
Bryce-nak, jó? Láttam már ilyesmit, és sosem sül ki belőle
semmi jó. Ha holtan végzed, akkor semmiképp.
– Nem tervezem, de azért kösz.
Tharion arckifejezése elkomorodott.
– Komolyan mondom. És… biztos vagyok benne, hogy Bryce a
torkomig rúgná a tökömet ezért, de ha bárkivel elintézetlen
ügyed van, akkor jobban teszed, ha még azelőtt elintézed, hogy
elmegyünk az Örök Városba. A biztonság kedvéért.
Ha esetleg nem térnének vissza. Ami elég valószínűnek tűnt.
Ithan felsóhajtott, letette a kontrollerét. Felállt a kanapéról.
Tharion felvonta a szemöldökét.
Ithan így szólt:
– El kell intéznem valamit.
 66.

– Neked teljesen elment az eszed! – sziszegte Fury Bryce-nak a

lebuj pultjánál, miközben az italukat dajkálták.
Hiába hívta fel őt Bryce, előző este nem volt hajlandó
találkozni, de aztán addig nyaggatta másnap reggel, amíg végül
belement, hogy találkozzanak itt.
Bryce-nak alig jött álom a szemére, pedig Hunt alaposan
kifárasztotta. Újra meg újra az járt a fejében, amit megtudott.
Danikának párja volt. Sabine tudott róla. Ez a bizonyos pár még
mindig szereti Danikát. És Danika egy árva szót sem szólt erről
az egészről.
– Tudom, hogy őrültség – mormolta Bryce, és körbelötykölte a
whiskey-gyömbérsört a poharában. – De ha tudsz valahogy
segíteni…
–  Kurva sok segítségre van szükséged, de nem ebben. Totál
begolyóztál. – Fury közelebb hajolt, úgy vitatkozott vele. –
Tudod te, mit művelnének veled, ha elkapnak? Hogy mit
csinálnának a családoddal, Juniperrel, csak azért, hogy
megbüntessenek? Láttad, mit tett a Hárpia azokkal a
lázadókkal? Tudod te, mit csinál Mordoc az áldozataival? Még
én is nagy ívben elkerülöm. Teljesen lelketlenek. Az Aszterek
örömmel engedélyezik majd, hogy munkához lássanak rajtad és
mindenki máson is, akit szeretsz.
– Tudom – felelte Bryce óvatosan. – Épp ezért segíts elkerülni,
hogy rajtakapjanak!
– Azt feltételezed, hogy pont van egy alaprajzom elfekvőben a
kristálypalotáról?
–  Tudom, hogy jártál ott. Jobb a memóriád, mint bárki
másnak, akit ismerek. Azt akarod mondani, hogy semmit sem
jegyeztél meg, amíg ott jártál? Hogy nem mérted fel a
kijáratokat, az őröket, a biztonsági rendszereket?
–  Persze hogy felmértem, de te a levéltárról beszélsz. Arról
csak nagyjából tudom elmondani, hogy milyen. Csak a folyosón
jártam, magukban a termekben soha.
– Szóval fogalmad sincs, mi van azokban a termekben? Hogy
mit gondolt Danika, mi lehet abban a bizonyos helyiségben?
Fury nagyot kortyolt a jeges vodkájából.
– Ne próbálj megnyerni az idióta ügyednek! Mindkét oldalnak
dolgoztam már, és egyik sem ér egy fabatkát sem. Főleg az
életedet nem.
– Nem dolgozunk egyik oldalnak sem.
– Akkor mégis miért csináljátok?
–  Az igazságért – felelte Bryce magától értetődően. – Ki
akarjuk deríteni az igazat.
Fury szemügyre vette, Bryce pedig tűrte a perzselő pillantást.
–  Akkor tényleg teljesen elment az eszed. Elviszem June-t a
városból egy időre. Meghúzzuk magunkat.
– Helyes.
Bryce azt kívánta, bár a szüleit is figyelmeztethetné anélkül,
hogy gyanút keltene. Toppantott egyet a pult alatti bronz
tartórúdon.
– Syrinxet is magatokkal vinnétek?
Nem hagyhatja itt anélkül, hogy biztosra tudná, valaki
gondját viseli.
–  Oké. – Fury felsóhajtott, és intett a pultosnak, hogy hozzon
még egy vodkát. – Amit csak tudok, kiderítek neked.
 
 
Tharion a Csontnegyed határán, a rakparton ülve talált rá a
menyasszonyára, a lány a türkiz vízbe lógatta kecses lábát,
fröcskölve vízgyűrűket vetett a napfényben. Fekete haját
kiengedte, gyönyörűen omlott le karcsú hátára. Egykor teljesen
megszédítette a lány szépsége, magával ragadta. Most már
inkább… tehernek érezte.
– Köszönöm, hogy eljöttél.
Egy órája küldött üzenetet vidrával. A lány hátrafordult,
ránézett, felvillanyozódott az arca a vonzó mosolytól.
Tharion nagyot nyelt.
A Folyókirálynő lánya annyira… naivan lelkesnek tűnt a
múltkori összejövetelen. Annyira örült, hogy ott lehet,
táncolhat, nevethet.
Egy évtized. Egy évtizedet pazarolt el mind Tharion, mind a
lány.
 Azt javasolta Holstromnak, hogy tegyen pontot a függőben
lévő ügyei végére. Neki is meg kellett tennie ugyanezt.
–  Az a helyzet, hogy… – Tharion előrelépett, pontosan tudta,
hogy a folyóból a szobekek árgus, összehúzott szemmel figyelik.
A sellőőrök a kikötőnél álltak, épp elég közel ahhoz, hogy
felnyársalhassák a lándzsáikkal. – Beszélni szerettem volna
veled.
A lány pillantása aggodalmassá vált. Tharion esküdni mert
volna, hogy a szobekek közelebb úsztak. Turisták figyeltek fel
rájuk, fotózni kezdtek a rakparton. Észrevették a Folyókirálynő
lányát, és az ő szépségét is elkezdték megörökíteni.
Borzalmasan nyilvános hely volt ez egy ilyesfajta
találkozóhoz, de Tharion tudta jól, ha a Kék udvarban került
volna rá sor, ha a királynő megneszeli, még mielőtt eljöhetne,
Alant tartaná, éppúgy fogságba esne odalent, mint korábban
azok a halandók, akiket a sellők lerángattak.
– Szeretnéd felbontani a jegyességünket – mondta a lány.
Fenyegető viharfelhők kavarogtak a tekintetében.
Tharion ösztönösen próbált előrukkolni valamiféle
megnyugtató hazugsággal. De… ha már egyszer életét veszti,
akár az Aszterek, akár a lány anyjának a keze által, akkor
szeretne azzal a tudattal meghalni, hogy őszinte volt.
– Igen.
–  Szerinted nem tudtam? Már régóta? Egy olyan férfi, aki el
akar venni, ennyi idő alatt már megtette volna. – A lány
dühödten felhúzta az orrát. – Hány éven keresztül próbáltam
valamiféle érzelmet, valamiféle intimitást kicsalni belőled?
Tenni valamit, amivel helyrehozhattuk volna a kapcsolatunkat.
Tharion inkább megtartotta magának, hogy ugyanakkor
bosszúálló, gyerekes és durcás is volt.
Felkavarodott a víz a lány lábánál.
– Mindig azt felelted, hogy nagyon lefoglal ez az ügy. Aztán a
következő, majd az azt követő. Aztán tönkrement a
hullámszelőd, aztán anyámnak volt szüksége rád, aztán a
barátaidnak. – Mágia ébredezett a lány körül. – Szerinted nem
volt egyértelmű az egész Kék udvar számára, hogy nem akarsz
hazajönni?
Tharion lélegzete elakadt. Igencsak alábecsülte a lányt.
Összeszedte a bátorságát, és azt kérdezte:
–  Ha tudtad, akkor miért nem bontottad fel te az
eljegyzésünket?
–  Mert reménykedtem, hogy talán megváltozol. Ostobán
minden egyes nap azért imádkoztam Ogenasnak, hogy
magadtól térj vissza hozzám. De ez a remény már szertefoszlott.
– Felállt, és bár egy fejjel alacsonyabb volt, mégis sikerült
Tharion fölé tornyosulnia. A szavai olyanok voltak, akár a víz
felett végigfutó jeges szél. – Itt akarsz maradni, a mocsok és a
zaj közepette?
– Hát… – Tharion alig találta a megfelelő szavakat. – Igen.
A lány lassan a fejét csóválta.
– Anyám figyelmeztetett. Arra, hogy milyen vagy. Nem tiszta a
szíved. Soha nem is volt az.
Helyes. Most már legalább tudja az igazat. Tharion a tőle
telhető legkedvesebben azt felelte:
 –  El kell mennem a városból egy időre, de szeretnék még
beszélni veled erről, amikor visszajövök. Úgy érzem, van mit
megvitatnunk.
–  Elég a beszédből! – A lány közelebb lépett a rakpart
széléhez, zúgott körülötte a mágia. Víz zubogott a kövekre,
ráfröccsent a lábára. – Gyere velem!
– Nem lehet.
Nem hajlandó rá.
A lány kivillantotta a fogait, inkább tűnt cápának, mint
embernek.
– Meglátjuk, mit szól ehhez anyám – sziszegte, aztán a folyóba
ugrott.
Tharionban felmerült, hogy utánaugrik, de… Mégis minek? A
tenyere izzadságtól csúszott. Úgy sejtette, nagyjából fél órája
van. Fél óra, aztán az uszonyánál fogva lerángatják a víz alá, és
soha, soha többé nem jöhet el onnan.
Zihálva a hajába túrt. Nyugat felé pillantott, a KÜN mögötti
alacsony épületek irányába. Celestina nem folyna bele ebbe,
Bryce-nak és Ruhnnak pedig nincs beleszólása. Az pedig
teljesen biztos, hogy Sendes parancsnok nem ér ide a
Mélyenjáróval fél órán belül.
Egyetlen személy van csupán Crescent Cityben, aki talán
hajlandó lenne szembenézni a Folyókirálynővel, és képes lenne
túlélni. Egyetlen személy, akinek még a Folyókirálynő sem
merne keresztbe tenni. Egyetlen személy, aki sokra becsüli az
erős harcosokat, és elrejti őket az ellenségei elől. Egyetlen
személy, akit fél órán belül elérhet.
 Tharion habozás nélkül futásnak eredt.
 
 
–  Köszönöm, hogy bejuttatott ide – hálálkodott Ithan
Hypaxiának, aki ott ült vele a Falkavezér dolgozószobájának
várójában az Odúban.
Furcsa volt, hogy egy tulajdonképpen idegent kell megkérnie
arra, hogy juttassa be biztonságban az otthonába, de… másképp
nem ment.
A boszorkánykirálynő kedvesen rámosolygott.
– Erre valók a barátok, nem igaz?
Ithan fejet hajtott.
– Megtiszteltetés, hogy a barátodnak tartasz.
Büszkén sétált be a kapun néhány perce ezzel az erős, kedves
nővel az oldalán. Az sem érdekelte, hogy az őrködő farkasok
rávicsorogtak, ahogy elhaladtak mellettük.
Egy reszelős hang a nevét morogta, mire Ithan felpattant a
bőrfotelből, és Hypaxiára mosolygott.
– Sietek vissza.
Hypaxia csak legyintett, Ithan pedig megacélozta magát, és
belépett az idős farkas előkelő dolgozószobájába. A faborítású
falak nagyját könyvekkel megrakott polcok takarták, fénylettek
a déli napsütésben. A Falkavezér az asztalánál ült, egy rakás
papír fölé görnyedt. Mellette Sabine állt. Árgus szemmel figyelte
a férfi minden egyes kézmozdulatát.
Ithan megfeszült. Sabine fogai elővillantak.
De az öreg farkas ekkor felemelte a fejét.
 – Örülök, hogy újra látlak, fiam.
– Köszönöm, hogy fogadott.
Sabine tudta, hogy Danika megtalálta a párját. Hogy Baxian a
városban van. Ithan félresöpörte a gondolatot.
– Tudom, hogy sok a dolga, úgyhogy…
– Ki vele! – vicsorgott rá Sabine.
Ithan megmutatta a nőnek a benne rejlő farkast, most nem
fojtotta el a belőle áradó dominanciát, ahogy máskor.
– Mondd csak, Ithan! – biztatta a Falkavezér.
Ithan kihúzta magát, a kezét összekulcsolta a háta mögött.
Ugyanúgy állt, mint amikor az edzője utasításait hallgatta. A
fenébe is, essenek túl rajta!
–  A Csillagász egyik misztikusa farkas. Egy alfa. – Bár senki
sem felelt a szavaira, Sabine összehúzta a szemét. – Nenából
származik, olyan fiatalon adták el, hogy sem a nevét, sem a
pontos korát nem tudja. Abban sem vagyok biztos, hogy
tisztában van-e vele, hogy alfa. De farkas, és abban a kádban
gyakorlatilag rabszolga. Képtelen lennék… Nem hagyhatjuk ott.
– Mi közünk nekünk ehhez? – förmedt rá Sabine.
–  Farkas – ismételte Ithan. – Ennek épp elegendőnek kellene
lennie ahhoz, hogy segítsünk rajta.
–  Rengeteg farkas van. Rengeteg alfa. Nem tartozunk
mindegyikért felelősséggel. – Sabine ismét kivillantotta a fogait.
– Ez is része valami cselszövésnek, amit azzal a félvér ribanccal
forraltatok ki?
Gúnyosan ejtette ki a szavakat, ugyanakkor… Sabine azért
ment Bryce lakására akkor éjjel, hogy figyelmeztesse, ne üsse
bele az orrát a farkasok dolgába. Akármilyen alaptalan volt is a
félelme, rettegett tőle, hogy Bryce valamiképpen támogatná
Ithant – mintha ezzel a saját pozíciója került volna veszélybe.
Ithan félretette a gondolatot. A vádaskodás most nem
segítene. Úgyhogy a szavait jól megválogatva azt felelte:
– Csak szeretnék segíteni a misztikuson.
–  Ezzel foglalkozol mostanság, Holstrom? Szánalomból
segítesz másokon?
Ithan inkább lenyelte azt, amivel vissza akart vágni.
– Danika tett volna érte valamit.
–  Danika ostoba és idealista volt – sziszegte Sabine. – Ne
pazarold erre az időnket!
Ithan a Falkavezérre nézett, de az idős farkas nem szólt
semmit. Nem tett semmit. Ithan visszafordult az ajtóhoz, és
kivonult.
Amint kilépett, Hypaxia felállt.
– Máris végeztél?
– Igen, úgy tűnik.
Szólt valakinek a misztikussal kapcsolatban. Végül is… most
már eggyel kevesebb dolgot bán majd, amikor elindul
Pangerába.
Sabine is kivonult a dolgozószobából. Mély morgás tört fel a
torkából Ithan láttán, de amint felfigyelt Hypaxiára,
elhallgatott. A királynő acélos nyugalommal állta a farkas
tekintetét. Sabine felhorkant, majd elsétált, jó hangosan bevágta
maga mögött a folyosóra vezető ajtót.
– Menjünk! – mondta Ithan Hypaxiának.
 Csakhogy ekkor ismét kinyílt a dolgozószoba ajtaja, a
Falkavezér az ajtófélfába kapaszkodva állt meg a küszöbön.
–  Az a misztikus – szólalt meg kissé zihálva, mintha
kifárasztotta volna, hogy el kellett sétálnia az asztaltól az ajtóig.
– Hogy nézett ki?
– Barna hajú volt. Középbarna, azt hiszem. Világos bőrű.
Elég semmitmondó leírás.
– És az illata? Havat és parazsat idézett?
Ithan megdermedt. Mintha megmozdult volna alatta a talaj.
– Honnan tudja?
Az idős farkas lehajtotta ősz fejét.
– Onnan, hogy nem Sabine az egyetlen Fendyr örökös.
Ithan hátrahőkölt ennek hallatán. Hát ezért ment el Sabine
Bryce lakására aznap éjjel? Nem azért, hogy megakadályozza,
hogy a Falkavezér Ithant nevezze ki örökösének, hanem hogy
ráijesszen Bryce-ra, és a lány sose jöjjön rá, hogy létezik egy
valódi alternatíva Sabine helyett. Egy törvényes örökös.
Hiszen ha Bryce rájön, semmi sem állhat az útjába, felkutatja
az örököst.
És Sabine hajlandó lenne meggyilkolni őket, hogy
megakadályozza ezt.
 67.

Tharion berontott a Viperakirálynő fészkébe. Percei voltak csak

hátra, mielőtt elszabadul a pokol.
Ariadne a hasán feküdt a szőnyegen, előtte egy nyitott könyv
hevert, csupasz lábfejét kerek feneke felett lóbálta. Olyasfajta
kerek fenék volt ez, amit Tharion más körülmények között
igencsak értékelt volna. A sárkány egy pillanatra sem vette le a
szemét a könyvéről, miközben így szólt:
– Hátul van.
Tharion a hátsó helyiségbe rohant. A Viperakirálynő az egyik
kanapén hevert a küzdőtérre néző ablak előtt, odalent épp
mérkőzés zajlott, de nem azt figyelte, a tabletjén olvasott
valamit.
– Sellő! – szólalt meg üdvözlés gyanánt.
– Szeretnék beállni a híres-neves harcosai közé.
A Viperakirálynő lassan Tharion felé fordította a fejét.
– Nem alkalmazok szabadúszókat.
– Akkor vegyen meg!
– Nem vagy rabszolga, sellő.
 – Eladom magam önnek.
A szavak éppolyan őrültségnek tűntek, mint amilyennek
érezte őket. De nem volt más választása. A másik opció egy
másfajta rabszolgaság volt. Így legalább távol tarthatta magát
attól a nyomasztó udvartól.
A Viperakirálynő letette a tabletjét.
– Egy civitas, aki eladja magát rabszolgának. Az ilyesmi nem
szokás.
– Az ön szava törvény. Megteheti.
– A királynőd bosszúból elárasztaná a negyedemet.
– Annyira nem ostoba, hogy baszakodjon önnel.
– Gondolom, ezért rohantál hozzám.
Tharion a telefonjára nézett. Legfeljebb tíz perce maradt.
–  Vagy odalent, a palotában esem fogságba, vagy idefent.
Akkor már inkább idefent, ahol nem kell majd királyi utódot
nemzenem.
–  Inkább lennél rabszolga, csak szabadulhass a
Folyókirálynőtől.
Még a Vipera is úgy nézett rá, mintha azon merengene,
tényleg megbolondult-e.
–  Van más módja? Mert nekem semmi egyéb nem jut
eszembe.
A Viperakirálynő oldalra döntötte a fejét, bubifrizurára vágott
haja meglebbent a mozdulattól.
–  Akinek van egy kis érzéke az üzlethez, az nemet mondana
erre, és elfogadná az ajánlatodat. – Mosolyra húzódó, lila ajka
szétvált. – De… – A helyiség másik végébe pillantott, oda, ahol
tündérférfiak egy jelöletlen ajtót őriztek. Tharionnak ötlete sem
volt, mi lehet a túloldalán. Valószínűleg a királynő hálószobája.
De hogy miért kell azt őriztetni, arról halvány fogalma sem volt.
– Ők is elhagyták az Őszkirályt. Nekem fogadtak hűséget.
Megbízhatónak bizonyultak.
–  Megteszem én is. Ezennel elhagyom a korábbi udvaromat.
Oldja meg, hogy naponta egyszer víz alá merülhessek, és kész is
vagyunk.
A Viperakirálynő kuncogásban tört ki.
–  Gondolod, hogy te vagy az első sellő harcosom? Van egy
medence pár szinttel alattunk, egyenesen az Isztroszból folyik
bele a víz. A tiéd. De az udvarod elhagyása… Nem csak annyiból
áll, hogy kimondod a megfelelő szavakat. – Felállt, felhajtotta
fekete overallja ujját, hogy szabaddá tegye a csuklóját. Egy
félhold köré fonódó kígyót ábrázoló tetoválás díszítette. A
szájához emelte a csuklóját, és ráharapott. A megszokottnál
sötétebb vér buggyant ki a fogai nyomán. – Igyál!
Megremegett alattuk a talaj, és Tharion tudta, hogy nem a
küzdelem miatt. Valami ősi, ezeréves lény jött érte, hogy
visszarángassa a víz mélyére.
Ha elhagyja a Folyókirálynőt, akkor idővel a Viperakirálynőt
is elhagyhatja majd, nem?
Nem kérdezősködött. Nem kételkedett az igazában, ahogy az
ajkát a királynő csuklójához érintette, és a szája megtelt a
vérével.
Égette a száját. A torkát.
Tharion hátratántorodott, fuldokolva a nyakához kapott. A
királynő vére, a mérge szétmarta a torkát, a mellkasát, a szívét.
Metsző, végtelen hideg ömlött szét benne. Tharion térdre
zuhant.
A morajlás megszűnt. Majd távolodni kezdett. Mintha az,
amire vadászott, megszűnt volna létezni.
Tharion zihált, felkészült a rá váró jeges halálra.
De semmi sem történt. Csak ez a ködös hideg maradt. A…
nyugalom. Lassan a Viperakirálynőre emelte a tekintetét.
A nő rámosolygott.
– Úgy tűnik, ez bevált.
Tharion dülöngélve talpra kecmergett. Megdörgölte azt az
üres, különös pontot a mellkasán.
–  Ma este harcolsz először – mondta a Viperakirálynő
továbbra is mosolyogva. – Azt javaslom, pihend ki magad.
– Előbb segítenem kell valamiben a barátaimnak.
A királynő felvonta a szemöldökét.
– Á! Az Ophion-ügyben.
– Olyasmi. Segítenem kell nekik.
–  Ezt azelőtt kellett volna kérned, hogy hűséget esküdtél
nekem.
–  Engedje meg, aztán visszajövök, és addig harcolok önnek,
amíg halpép nem lesz belőlem.
A királynő halkan felnevetett.
–  Jól van, Tharion Ketos. Segíts a barátaidnak! De amikor
végeztél… – A szeme zölden ragyogott, és Tharion hirtelen
távolinak érezte a testét. A királynő akarata számára parancs
volt, a vágyait a saját szívében érezte. Izzó szénen is
keresztülmászna, csak hogy teljesítse a parancsait. – Visszatérsz
hozzám.
–  Visszatérek önhöz. – Az ő hangján csendültek a szavak, és
mégsem. Egy része felüvöltött erre.
A Viperakirálynő a boltív felé intett.
– Menj!
Nem teljesen önszántából sétált végig a folyosón. Minden
egyes lépéssel egyre közelebb került magához, ismét ura volt a
saját gondolatainak, pedig…
Ariadne felnézett a könyvéből, ahogy elsétált mellette.
– Elment az eszed?
– Ezt én is kérdezhetném tőled – vágott vissza Tharion.
A sárkány vonásai megfeszültek, de aztán némán
visszafordult a könyvéhez.
Tharion esküdni mert volna, hogy minden egyes, a barátai
felé tett lépéssel megfeszül egy láthatatlan lánc. Mintha egy
végtelen hosszú póráz kötné ehhez a helyhez – nem számít,
hová megy, milyen messze jár.
Soha többé nem tér vissza ahhoz az élethez, amit elcserélt
erre.
 
 
Ithan egy holderdei park padján ült, pár sarokra az Odútól, még
mindig nem tért magához attól a döbbenetes ténytől, amit a
Falkavezér elé tárt.
A farkas misztikus Fendyr. Egy alfa Fendyr.
Ennél többet nem sikerült kiszednie a Falkavezérből, mert a
férfi tekintete ködössé vált, és le kellett ülnie. Hypaxia
gyógyítómágiával enyhítette a kínjait, és nem sokkal később a
Falkavezér már az asztalánál aludt.
Ithan mélyen belélegezte az őszi levegőt.
– Azt hiszem, borzasztó veszélynek tettem őt ki.
Hypaxia kiegyenesedett.
– Hogy érted?
–  Szerintem Sabine tudja. Vagy legalábbis megsejtette. – Egy
másik alfa ebben az ősi vérvonalban teljesen tönkreteheti. De
mégis hogy a fenébe került abba a kádba? És Nenába? – Sabine
megöli. Még ha csak sejti is, hogy talán Fendyr alfa, ha
rebesgettek ilyesmit korábban… Sabine végez azzal, aki a
hatalmát fenyegeti.
– Szóval a misztikus nem valami nővér vagy elveszett lány?
–  Nem hiszem. Sabine-nek volt egy bátyja, de nyílt
küzdelemben legyőzte őt évtizedekkel azelőtt, hogy
megszülettem. Elvette tőle az örökösi címet, és alfa lett belőle.
Azt hittem, a bátyja meghalt, de… talán csak száműzték.
Fogalmam sincs.
Hypaxia elkomorodott.
– Mit tehetünk?
Ithan nyelt egyet.
– Nem szívesen szegem meg az ígéreteimet.
– De szeretnél itt hagyni, hogy utánajárj ennek.
– Igen. Ráadásul – csóválta meg a fejét –, így nem mehetek el
Pangerába a többiekkel. Ha tényleg létezik egy Fendyr örökös,
aki nem Sabine…
 Az azt jelenti, hogy beteljesülhet a jövő, amiben Danika
reménykedett. Már ha sikerül valahogy életben tartania a
misztikust. És kiszabadítania a Csillagász kádjából.
– Itt kell maradnom – jelentette ki végül. – Hogy vigyázzak rá.
Az sem érdekelte, ha ki kell költöznie az utcára a Csillagász
ajtaja elé. A farkasok nem hagyják magukra egymást. Persze a
barátok sem, de tudta, hogy Bryce és a többiek megértik majd.
– Ki kell derítenem az igazat – tette hozzá.
Nem csak a népe, a saját jövője miatt is.
– Elmondom a többieknek – ajánlotta Hypaxia. – De hiányozni
fogsz mellőlem.
–  Biztos vagyok benne, hogy Flynn meg a kórusa örömmel
megvéd majd. – Hypaxia halkan felnevetett, ám ekkor Ithan így
szólt: – Ne mondd el nekik! Mármint Bryce-nak. Hogy van egy
másik Fendyr örökös. Csak elvonná a figyelmét, és most
koncentrálnia kell.
Ez a feladat… ez a feladat az övé.
Danika halálának az estéjén nem volt ott. De most itt van.
Talán Urd pont ezért hagyta őt életben. Befejezi azt, amit
Danika nem tudott. Megvédi ezt a Fendyr örököst – bármi áron.
–  Elég, ha annyit mondasz a többieknek, hogy farkasügyben
kell itt maradnom.
– Miért nem mondod el nekik te magad?
Ithan felpattant. Talán már így is elkésett.
–  Nincs veszteni való időnk – mondta a királynőnek, majd
meghajolt. – Köszönök mindent.
Hypaxia szája bánatos mosolyra görbült.
 – Vigyázz magadra, Ithan!
– Te is!
Kocogva indult meg, menet közben húzta elő a telefonját.
Gyorsan elküldte Bryce-nak az üzenetet, még mielőtt
meggondolhatta volna magát. Fontos dolgom van. Hypaxia majd
elmeséli a részleteket. De szerettem volna köszönetet mondani.
Amiért nem gyűlölsz. És megvédtél. Mindig megvédtél.
Bryce azonnal válaszolt. Mindig meg foglak. Hozzátett még
pár szívecskét, amitől Ithané repedezni kezdett.
Zsebre tette a telefont, mélyen belélegezte a régi fájdalmat, és
átváltozott.
Hetek óta most először egy kicsit sem fájt az átváltozás. Nem
érezte magát száműzve, falkátlanul. Nem, most… volt mire
koncentrálnia farkasalakban. Volt célja.
Végigrohant az utcákon, a lehető leggyorsabban szaladt a
Csillagászhoz, hogy megkezdje a hosszú őrséget.
 
 
Ruhn a bál éjszakája óta nem látta Napot. Azóta, hogy
megcsókolta. Azóta, hogy az a másik férfi elrángatta, és
fájdalom csendült a nő hangjában.
De most ott ült előtte a kanapén. Csendesen, aggodalmasan.
Szia! – köszönt Ruhn.
Nem találkozhatunk többet, mondta Nap válaszképp.
Ruhn megdermedt.
Miért?
Még egyszer nem történhet meg az, ami nap-éj egyenlőségkor.
Nap felállt. Veszélyes volt, vakmerőség, teljes őrület. Pippa
Spetsos a városodban járt. Megtámadta a templomotokat az
Esthajnal egységével. Lunathion hamarosan harcmezővé válik.
Ruhn összefonta a karját. Befelé figyelt, az ösztönös, éjszaka
és csillagok alkotta álcájára. Nem jött rá, honnan származik,
hogy miért rejtette el magát automatikusan, de… Ott! Egy csinos
kis csomó az elméjében.
Megrántotta, mire az éjszaka és csillagok alkotta lepel
lehullott. Megmutatta magát Nap előtt.
Mi történt veled? Megsérültél?
Jól vagyok. Nap hangja feszülten csengett. Nem tehetek
kockára mindent, amiért ennyi áldozatot hoztam már.
Az, hogy megcsókoltál, veszélyezteti ezt az egészet?
Elvonja a figyelmemet a célomról. Kevésbé vagyok résen.
Egyszer a vesztemet okozza. Elkezdett fel-alá járkálni. Bár
normális lehetnék! Bár másképp ismerkedtünk volna meg, bár
réges-rég megismerkedtünk volna, még azelőtt, hogy
belekeveredtem ebbe az egészbe! A mellkasa hevesen emelkedett
és süllyedt, a lángok megrebbentek. Felemelte a fejét, nyilván
Ruhn szemébe nézett a tűzön keresztül. Azt mondtam neked,
arra emlékeztetsz, hogy élek. Komolyan gondoltam. Minden egyes
szót. És e miatt az érzés miatt valószínűleg a halálba fogok
rohanni, és téged is magammal rántalak.
Nem értem, ez miért jelent fenyegetést, felelte Ruhn. Egy olyan
csók, ami elég jó ahhoz, hogy elvonja a figyelmedet, csak nem
lehet rossz dolog. Napra kacsintott, kétségbeesetten próbálta
mosolyra fakasztani.
 A férfi, aki… félbe szokott szakítani minket. Lemészárol téged,
ha rájön. Kényszeríteni fog, hogy végignézzem.
Félsz tőle.
Ősi ösztön kelt életre Ruhnban.
Igen. Iszonyú a haragja. Láttam, mit művel az ellenségeivel.
Senkinek sem kívánom.
Nem hagyhatod el?
Nap nevetése élesen, üresen csengett.
Nem. Összefonódott a sorsunk.
A te sorsod az enyémmel fonódott össze.
A szavak visszhangot vertek a sötétségben.
Ruhn Nap kezéért nyúlt. A tenyerébe vette a lángokat. Épp
eléggé széthúzódtak ahhoz, hogy lássa a karcsú, tüzes ujjakat,
ahogy végigsimított rajtuk a hüvelykujjával.
Az elmém rád talált a sötétségben. Egy óceán volt közöttünk.
Nem kellett hozzá semmiféle flancos kristály. Szerinted ez nem
jelent semmit?
Épp annyi látszott Nap szeméből, hogy egyértelmű legyen,
lehunyta. Lehajtotta a fejét.
Nem lehet.
Nem ellenkezett, amikor Ruhn közelebb lépett. Amikor a
derekára csúsztatta a szabad kezét.
Megkereslek, mormolta Ruhn az izzó tincsekre. Egy nap
megkereslek, esküszöm!
Nap megborzongott, de odasimult hozzá. Mintha felhagyott
volna a tiltakozással.
Te is arra emlékeztetsz, hogy élek, suttogta Ruhn.
 Nap átkarolta őt. Karcsú volt, egészen magas, de törékeny
alkatú. És elképesztő domborulatai voltak. Telt ajak, kerek mell,
ami izgatóan puhán simult Ruhn mellkasához. És az a csodás,
vonzó fenék.
Nem mondtam el, hogyan végződik a történet, amit a múltkor
este meséltem neked, suttogta Nap Ruhn mellizmára.
Az, amelyikben a boszorkány szörnyeteggé vált?
Igazából nem ér rossz véget. Ruhn levegőt sem mert venni.
Amikor a boszorkány a herceg nyílvesszőjével a szívében a földre
zuhant, az erdő karmos, agyaras szörnyeteggé változtatta.
Darabokra szaggatta a herceget és a kopóit. Nap ujjai
megindultak felfelé Ruhn gerincén. Száz évig szörnyeteg
maradt, az erdőt járta, megölt mindenkit, aki csak a közelébe
merészkedett. Száz év eltelt, annyira sok idő, hogy elfelejtette,
egykor boszorkány volt, otthonnal, erdővel, amit úgy szeretett.
Nap lélegzete melegen cirógatta Ruhn mellkasát.
De egy nap egy harcos érkezett az erdőbe. Hallott a
szörnyetegről, ami olyan veszedelmes, hogy senki sem éli túl a
vele való találkozást. A szörnyeteg le akarta vadászni őt, de
amikor a harcos megpillantotta, nem félt tőle. Csak nézte a
szörnyeteget, a szörnyeteg pedig őt, és a harcos zokogásban tört
ki, mert nem iszonyú rémálmot látott, hanem egy gyönyörű lényt.
Megpillantotta őt, és nem félt tőle, megszerette. Nap reszketegen
kifújta a levegőt. A szeretete visszaváltoztatta a lányt
boszorkánnyá, a szörnyeteg a múlté lett. Halhatatlan életük
további részét békében töltötték az erdőben.
Ez a befejezés sokkal jobban tetszik, felelte Ruhn, mire Nap
halkan felnevetett.
Ruhn lehajtotta a fejét, csókot lehelt Nap nyakára, belélegezte
enyhe illatát. Azonnal megkeményedett a farka. A rohadt életbe
is, ez igen! Ez az illat, ez a nő…
A csontjaiban érezte, hogy helyes, amit tesz, olyan hirtelen,
mint ahogy egy kő zuhan egy tóba. Nap ismét a gerincét
simogatta. Ruhn golyói minden egyes cirógató érintéstől egyre
inkább megfeszültek.
Aztán Nap szája a mellizmát érte, izzó ajka végigsimított az
örvényszerű tetováláson. Az átszúrt bal mellbimbóján. A nyelve
megérintette a karikapiercinget, és Ruhn agya teljesen kikészült
a tudattól, hogy meztelen, hogy valahogy eltüntette magáról a
ruhákat, mert Nap a csupasz bőrét érinti, csókolja.
És Nap… Ruhn ismét végigsimított a nő derekán. Puha,
bársonyos bőr fogadta.
Akarod? – kérdezte nagy nehezen.
Nap csókot lehelt a másik mellbimbójára.
Igen.
Nem vagyok benne biztos, hogy le tudunk így feküdni
egymással.
Miért ne?
Az ujjai hívogatóan végigsimítottak Ruhn fenekének a felső
részén.
Ruhn farka lüktetni kezdett.
Csak egy módon deríthetjük ki, nyögte ki.
Nap hangosan felnevetett, és felemelte a fejét. Ruhn a
tenyerébe vette az arcát, megcsókolta. Nap ajka azonnal
szétvált, a nyelvük összeért, édes volt, akár a nyári bor, és Ruhn
belé akart hatolni, meg akarta érinteni, kiélvezni minden egyes
porcikáját.
Felkapta, mire Nap a dereka köré fonta a lábát. Ruhn farka
vészesen közel került oda, ahol lenni akart. De azért a
díványhoz cipelte Napot, óvatosan lefektette, és rámászott.
–  Hadd lássam az arcodat! – lehelte, és a nő lábai közé
csúsztatta a kezét.
– Soha! – felelte Nap, de Ruhnt nem érdekelte, mert az ujjai a
nő nedves ölét érték. Csak rá várt.
Széttárta Nap lábát, és közé térdelt. Végighúzta a nyelvét
középen…
Megremegett, mintha a farka önálló életet élt volna, mintha
muszáj lett volna belehatolnia, különben itt helyben elélvez…
Az öklébe fogta a farkát, lassan mozgatta a kezét, ahogy ismét
megnyalta Napot.
Nap felnyögött, a mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt, és
Ruhn végre megpillanthatta a mellét. A karját. A hasát, a lábát
és végül…
Még mindig tűz alkotta, de most már tökéletesen látta a testét.
Csak a fejét takarták a lángok, egyfajta álarcot alkottak az
arcán.
Hosszú haja végigomlott a felsőtestén, és Ruhn végigfuttatta
rajta az ujjait.
Gyönyörű vagy, mondta.
Nem is látod az arcomat.
Felesleges, felelte. Nap szívére fektette a kezét. Az, amit
csinálsz, minden egyes nap minden egyes percében… Még sosem
találkoztam hozzád foghatóval.
Én sem találkoztam még hozzád hasonló férfival.
Tényleg?
Aha, felelte Nap, és Ruhn azzal büntette a csipkelődéséért,
hogy ismét megnyalta, amivel újabb nyögést csalt ki belőle.
Ruhn!
Bassza meg, imádja, ahogy kiejti a nevét! Az egyik ujjával
behatolt, és Nap elképesztően szűknek bizonyult. Meg fogja
őrjíteni.
Nap a vállánál fogva húzta, rángatta felfelé.
Kérlek! – mondta, és Ruhn felszisszent, ahogy Nap ujjai a
farkára kulcsolódtak, és az öléhez húzta.
Ruhn ott, a határon megdermedt.
Mondd el, mit szeretsz! – kérte Nap nyakát csókolgatva.
Mondd el, hogy akarod!
Azt szeretem, ha valódi, felelte Nap, és végigsimított Ruhn
arcán. Azt akarom, hogy őszinte legyen.
Úgyhogy Ruhn beléhatolt, és felkiáltott Nap tökéletességétől.
Nap felnyögött, ívbe feszült a háta, mire Ruhn megdermedt.
Fájdalmat okoztam?
Nem, suttogta Nap, és a tenyerébe vette a fölé hajoló Ruhn
arcát. Nem. Egyáltalán nem.
Úgy érezte, túl sok az, ahogyan Nap körbezárja, csodálatosan
intenzív élmény volt…
Csinálhatjuk lassan.
Pedig képtelen lett volna rá. Kurvára képtelen, de Napért
megpróbálná.
Nap halkan felnevetett.
Kérlek, ne!
Ruhn szinte teljesen visszahúzódott, aztán egy könnyed,
magabiztos döféssel ismét Napba hatolt. Kis híján kiugrott a
bőréből a rajta végiggyűrűző gyönyörtől.
Nap a vállába mart, és így szólt:
Még annál is jobb, mint amiről álmodtam.
Ruhn a nyakára mosolygott.
Erről álmodoztál?
Ismét döfött, tövig hatolt, és Nap felnyögött.
Igen, felelte, mintha csak Ruhn farka vonta volna elő belőle a
szót. Minden éjszaka. Minden alkalommal, amikor muszáj
voltam…
Elhallgatott. Ruhn birtokba vette a száját, éppolyan hevesen
csókolta, ahogyan dugta. Nem kellett, hogy Nap befejezze a
mondatot, nem akarta hallani azt a részt, ami széttört volna
valamit a mellkasában.
Úgy fordította Nap csípőjét, hogy még mélyebbre hatolhasson,
és Nap a feje fölé nyúlt, megragadta a dívány karfáját.
Ruhn! – nyögte ismét, figyelmeztetően, hogy már közel jár az
orgazmushoz, és mintegy visszhangként megfeszítette a belső
izmait.
A szorítástól Ruhn megragadta Nap kezét, és még hevesebben
döfött. Nap öle tökéletes ritmusban mozgott az övével, és még
soha semmi nem volt ilyen jó, ilyen valódi, mint az, ahogyan a
lelkük összefonódott…
 Élvezz el! – lehelte Nap ajkára, és kettejük közé nyúlt, hogy
izgató kört írjon le a csiklóján.
Nap felkiáltott, a belső izmai megrebbentek, megfeszültek
Ruhn farka körül, kínozták…
Gyönyör csapott végig rajta, és Ruhn nem fogta vissza magát,
sebesen mozgott, mindkettejük élvezetét teljessé tette. Tovább
mozogtak, egyik orgazmus érte a másikat, és Ruhnnak fogalma
sem volt, mégis hogy a francba lehetséges ez, de továbbra is állt
a farka, továbbra is mozgott, és nem tudott betelni Nappal,
akarta őt, még, még, még…
Ismét elélvezett, magával sodorta Napot is.
A lélegzetük egymás visszhangja volt, olyan, akár a
hullámverés, és Nap remegett a karjában. Ruhn leeresztette
magát, Nap mellkasára fektette a fejét. A nő szívverése a fülébe
dübörgött, és még ez a dallam is gyönyörűnek tetszett.
Nap a hajába fúrta az ujjait.
Ez…
Tudom, felelte Ruhn. Még sosem élt át ilyesmit senki mással.
Persze élvezte a szexet, de ez… Szinte biztos volt benne, hogy a
lelke darabokban hever körülöttük. Csókot lehelt Nap melle
fölé. Korábban kellett volna megkérdeznem, hogy van-e bármiféle
jelentenivalód.
Miért?
Mert totál kisült az agyam, most már semmire sem fogok
emlékezni.
Nap halkan ismét felnevetett.
Nincs mozgolódás. Nem hallottam Pippa Spetsosról azután,
hogy megszökött Urd templomából.
Helyes. Bár nem ártana, ha másfelé irányulna a figyelem.
Miért?
Ruhn Nap hosszú tincseivel játszadozott, próbálta kideríteni,
milyen lehet a tapintása, a színe. Csupa láng alkotta.
Mert feléd tartok.
Nap megdermedt.
Mármint?
Be kell jutnunk az Aszterek levéltárába.
Miért?
Az a kulcsfontosságú információ, amit Sofie Renast kiderített,
valószínűleg az egyik ottani teremből származik.
Nap felkönyökölt.
Mi?
Ruhn kihúzódott belőle, és azt felelte:
Mivel jól ismered a kristálypalota és a levéltár felépítését…
értékelnénk, ha tudnál mesélni róla.
Be akartok törni a kristálypalotába. A levéltárba.
Igen.
Ruhn! Megragadta az arcát. Ruhn, ne menj oda! Megölnek!
Mindannyiótokat!
Pont ezért kellene, hogy másfelé irányuljon a figyelem, amíg
betörünk.
Nap ujjai az arcába vájtak, a szíve olyan vadul dobogott, hogy
Ruhn tisztán hallotta.
Biztos, hogy csapda.
Csak azok tudják, akikben megbízom. És most már te.
 Nap felpattant, megint elfedték a lángok.
Ha elkapnak, nem segíthetek rajtad. Nem kockáztathatom meg,
hogy kimentselek. Sem téged, sem a húgodat. Magatokra
maradtok.
Kezdte felkorbácsolni Ruhn haragját.
Szóval semmi hasznosat nem akarsz elmondani, hogy
könnyebben tájékozódjunk.
Ruhn…
Már megint az az iszonyú, meglepett és fájdalmas szisszenés.
Nap hátrapillantott.
Rá. A férfira.
Ruhn megragadta Nap kezét, mintha azzal elérhetné, hogy
vele maradjon. De Nap hirtelen vad, eszeveszett zihálásba
kezdett. Megrémült.
Ruhn, tudják! Ne…! Egy pillanatra elhallgatott. A börtön…
Eltűnt.
Mintha valaki elragadta volna.
 68.

– Holnap indulunk a kristálypalotába! – vicsorgott Ruhn Huntra

Bryce lakásának a nagyszobájában. – Hajnalban!
–  Tisztázzuk, hogy jól értem-e! – felelte az angyal idegőrlő
nyugalommal. – Az elmétekben találkoztatok Napfény
ügynökkel, és összejöttetek?
Bryce az étkezőasztalnál dajkált egy csésze kávét, amire
nyilván égető szüksége is volt, mivel Ruhn hajnali négykor
rontott be hozzájuk.
– Dugnak is, ami azt illeti.
Ruhn a húgára mordult.
– Mit számít?
–  Számít – felelte Hunt –, mert azt akarod, hogy amikor
betörünk a kristálypalotába, akkor ne csak a levéltárba
menjünk el, hanem szíved hölgyét is szabadítsuk ki. Rengeteg
további kockázatot jelent.
– Majd kiszabadítom én magam! – vágott vissza Ruhn. – Csak
előbb be kell jutnom veletek.
–  Szó sem lehet róla! – vágta rá Bryce. – Értem én, hogy
felmentősereget akarsz játszani, de amit tervezel, az kész
öngyilkosság.
–  Te tétováznál, ha Athalar után kellene menned? – Az
angyalra mutatott. – Vagy ha neked Bryce után?
– Egy hónapja ismered! – tiltakozott Bryce.
–  Te sem ismerted sokkal régebb óta Athalart, amikor
felajánlottad, hogy leszel helyette rabszolga. – Még mielőtt
megszólalhattak volna, Ruhn így folytatta: – Nem kell
megmagyaráznom sem az érzéseimet, sem a terveimet nektek.
Azért jöttem, hogy elmondjam, veletek megyek. Amint bejutunk
a palotába, szétválunk.
–  Na, pont ez a része zavar engem – felelte Bryce, és
felhajtotta a kávéját. – Ez a „szétválunk” rész. Együtt megyünk
be, együtt is jövünk ki.
Ruhn pislogott egyet, de Bryce ekkor az angyalhoz fordult:
– Őszinte leszek, legjobb lenne, ha itt maradnál.
– Tessék? – fakadt ki Hunt.
Ruhn csendben hallgatta a húgát.
–  Minél többen megyünk, annál nagyobb az esélye, hogy
felfigyelnek ránk. Ruhnnal kettesben is menni fog.
–  Először is, nem. Másodszor, kurvára nem. Harmadszor… –
Hunt arcára veszedelmes vigyor ült ki. – Mégis ki fog téged
feltölteni, édesem? – Bryce a homlokát ráncolta, de Hunt tovább
ütötte a vasat: – Veletek megyek.
Bryce összefonta a karját.
– Biztonságosabb lenne, ha csak ketten mennénk.
– Az lenne a legbiztonságosabb, ha egyáltalán nem mennénk,
de tessék, mégis ezt tervezzük! – felelte Hunt. Ruhn nem volt
benne teljesen biztos, mihez kezdjen magával, miközben az
angyal átszelte a helyiséget, letérdelt Bryce elé, és megragadta a
kezét. – Közös jövőre vágyom veled. Ezért megyek. Megküzdök
azért a jövőért. – A húga tekintete ellágyult. Hunt csókot lehelt a
kezére. – És ehhez az kell, hogy ne mások játékszabályai szerint
játsszunk.
Bryce bólintott, és Ruhn felé fordult.
– Nem játszunk tovább sem az Ophion, sem az Aszterek, sem
senki más szabályai szerint. Ezentúl a saját módszerünkkel
küzdünk.
Ruhn elvigyorodott.
– Egy csapatot alkotunk, az lesz a mottónk, hogy „Bassza meg
mindenki!”.
Bryce szája is fülig ért.
– Jól van, csapat! – szólalt meg Hunt. Felállt, és megpaskolta a
kristálypalota kézzel készített alaprajzát az étkezőasztalon. –
Fury hozta nemrég, és most, hogy már mind magunkhoz
tértünk, ideje áttanulmányozni. El kell vonni valahogy az
Aszterek figyelmét, és azt is tudnunk kell, merre menjünk,
miután bejutunk.
Ruhn önkéntelenül is csodálta, miféle parancsnoki módba
váltott Athalar.
– Valami nagy dolgot kell összehozni – mondta –, ha elég időt
akarunk nyerni ahhoz, hogy bejussunk a levéltárba, és
kiszabadítsuk Napot is.
–  Valószínűleg a börtönben van – felelte Hunt. Mintha csak
leolvasta volna Ruhnról, mennyire aggódik, hozzátette: –
Életben van, ez teljesen biztos. Az Ünőt fogják rászabadítani,
nem ölik meg azonnal. Hiszen rengeteg értékes információval
bír.
Ruhn gyomra felfordult. Képtelen volt kiverni a fejéből Nap
kétségbeesett hangját. Forrt a vére, arra sarkallta, hogy menjen
el érte, keresse meg.
– Kiszabadítjuk, Ruhn – ígérte Bryce némileg gyengédebben.
–  De így alig van időnk valami nagy dolgot kitervelni –
mondta Hunt, és leült Bryce mellé.
Ruhn megvakarta az állát. Nem várhatnak hetekig. Még
néhány óra is az élet és a halál közötti választóvonalat
jelentheti. Sőt, percek is!
–  Nap azt mondta, Pippa most meghúzza magát, de valamit
csak kitervelt már. Az Ophion rengeteg embert és bázist
veszített, úgyhogy valószínűleg hagyják, hogy azt csináljon,
amihez csak kedve szottyan, akár azért, mert még egy utolsó
erőfeszítést akarnak tenni, vagy mert buzdítani szeretnék a régi
és az új lázadókat. Talán rávehetnénk Pippát, hogy egy kicsit
előrébb hozza azt, amit tervez.
Bryce az ujjaival dobolt az asztalon.
– Hívd fel Cormacet!
 
 
Bryce már teljesen felébredt, mire Cormac fél órával később
Tharionnal a nyomában megérkezett. A sellőt is felhívták. Ő
keverte bele őket ebbe a szarba, hát most segítsen kimászni
belőle! Csakhogy Tharion… Valami megváltozott az illatában. A
szemében. Amikor Bryce rákérdezett, nem válaszolt, úgyhogy
nem firtatta tovább. De másnak tűnt. Bryce nem tudta volna
megmondani, hogy mi változott, de akkor is más volt.
Miután Ruhn mindent elmesélt, Cormac így szólt:
– Tegnap este óta biztos forrásból tudom, hogy Pippa pár hét
múlva be akar törni abba a pangerai laborba, ahol az Aszterek
mérnökei és tudósai dolgoznak, oda, ahol azt az új prototípust
készítették. Meg akarja szerezni a tervrajzokat, és foglyul ejteni
magukat a tudósokat.
– Hogy új mechákat építsen? – kérdezte Tharion.
Cormac bólintott.
–  És mégis mikor akartad ezt elárulni nekünk? – förmedt rá
Ruhn.
Cormac tekintete megvillant.
–  Éjfélkor hallottam. Gondoltam, reggelig kibírjátok.
Egyébként meg ti sem számoltatok be nekem semmiről a bál
óta, nem igaz?
Ezt az utolsó megjegyzést Bryce-nak vetette oda.
Bryce mézesmázosan elmosolyodott.
– Azt hittem, még a sebeidet nyalogatod.
–  Meg kellett küzdenem apámmal – dühöngött Cormac –,
elérni valamiképpen, hogy itt maradhassak az után a szégyen
után, hogy így felrúgtad a jegyességünket.
Tharion füttyentett ennek hallatán.
– És sikerült? – kérdezte Bryce.
– Nem lennék itt, ha nem sikerült volna – vágta rá Cormac. –
Azt gondolja, próbállak elcsábítani Athalartól.
Hunt felhorkant, mire Cormac lesújtó pillantást lövellt felé.
Még mielőtt egymásnak eshettek volna, Bryce közbeszólt:
–  Szóval hogyan győzzük meg Pippát, hogy most azonnal
lendüljön támadásba? Nem igazán vagyunk jóban vele.
– Mi lenne, ha nem ő törne be a laborba? – kérdezte Tharion.
Bryce oldalra billentette a fejét.
– Mármint… csináljuk mi?
–  Mármint én, Cormac, meg mindenki más, akiben
megbízunk. Majd mi betörünk oda, Pippa és a csatlósai pedig
futólépésben megérkeznek, még mielőtt ellophatnánk a
tervrajzokat és a mechákat, amikre annyira vágynak.
– És ezzel mire is megyünk? – kérdezte Hunt.
–  Egy laborba kerülünk Pippával és az Ophionnal, és ha jól
időzítjük a dolgot, akkor egy rémfarkasegység pont utánuk
érkezik majd meg.
–  Solasra! – fakadt ki Bryce az arcát dörgölve. – És mégis
hogyan fogtok kijutni onnan?
Cormac Tharionra mosolygott, mintha csak megsejtette volna
a sellő pontos gondolatmenetét.
– Ez lesz a nagy figyelemelterelés. Felrobbantjuk az egészet.
Ruhn nagyot fújt.
–  Hát, azzal biztosan magatokra vonjátok az Aszterek
figyelmét.
– A labor harminc kilométerre északra van az Örök Várostól –
mondta Cormac. – Akár még személyesen is odamehetnek
körbenézni. Főleg, ha Pippa Spetsost is sikerül elkapni.
 –  Nem zavar, hogy fel kell adnod egy másik lázadót? –
kérdezte Hunt a hercegtől.
– Nem úgy tűnik, mintha lenne más lehetőség.
–  Próbáljátok meg úgy csinálni, hogy minél kevesebb legyen
az áldozat! – figyelmeztette Hunt Cormacet és Thariont. –
Igazán nem hiányzik, hogy a mi kezünkön száradjon a vérük.
Bryce a mellkasát masszírozta. Hát tényleg megteszik. Felállt,
mire mind ránéztek.
– Mindjárt jövök – mondta, aztán betrappolt a hálószobába.
Becsukta az ajtót, és a komódján álló fotóhoz lépett, perceken
keresztül meredt rá. Idővel kinyílt mögötte az ajtó, Hunt
utánajött.
– Jól vagy?
Bryce nem vette le a szemét a fényképről.
–  Annyira boldogok voltunk aznap este! – mondta, és Hunt
odalépett mellé, hogy ő is szemügyre vegye a fotót Bryce-ról,
Danikáról, Juniperről és Furyről. A Fehér Hollóban készült a
kép, mind gyönyörűek voltak, részegen, betépve vigyorogtak. –
Legalábbis azt hittem, boldogok vagyunk. De amikor ez a kép
készült, Fury már akkor is… azt csinálta, amit csinál, Juniper
titokban szerelmes volt belé, Danika pedig… Danikának párja és
rengeteg egyéb titka volt. Én meg ostobán, részegen elhittem,
hogy addig bulizunk majd, amíg mind porrá nem leszünk. Erre
ide jutottam.
Sajgott a torka.
–  Úgy érzem, fogalmam sincs, ki vagyok én. Tudom, hogy
kibaszott nagy klisé, de… Akkor azt hittem, tudom. Most
viszont… – Felemelte a kezét, hagyta, hogy átjárja a csillagfény. –
Mi a végső célunk? Valahogy, valamiképpen le akarjuk taszítani
az Asztereket a trónról? Aztán mi lesz? Átalakítjuk a
kormányzást, újjáépítjük az egész világot? Mi van, ha az újabb
háborúhoz vezet?
Hunt a karjába vonta, megtámasztotta az állát Bryce fején.
–  Ne aggódj ilyenek miatt! Koncentráljunk a jelenre, a
többivel meg majd később megbirkózunk.
– Azt hittem, egy tábornok mindig előre tervez.
–  Így van. Azt is teszem. De az első lépés a tervezésben az,
hogy kiderítjük, mit tudott meg Sofie. Ha semmit, akkor
újratervezünk. De… Tudom, milyen az, amikor egy nap
felébredsz, és azon töprengsz, mégis hogy sodródtál ilyen
messzire attól a gondtalan személytől, aki korábban voltál.
Mármint, persze, az én életem anyámmal a nyomornegyedben
sosem volt könnyű, de miután meghalt… Mintha még
valamiféle illúziót is elragadtak volna tőlem. Ezért kötöttem ki
Shahar mellett. Zaklatott voltam, dühös, és… nagyon-nagyon
sok időbe telt, hogy megértsem önmagam. Még mindig nem
értem teljesen.
Bryce Hunt mellkasának döntötte a fejét.
– Bevallhatom, hogy nagyon be vagyok szarva?
– Bevallhatom, hogy én is?
Bryce felnevetett, szorosan átölelte Hunt derekát, beszívta az
illatát.
– Egy kicsit kevésbé félnék, ha itt maradnál, és tudnám, hogy
biztonságban vagy.
 – Ezzel én is ugyanígy vagyok.
Bryce belecsípett Hunt fenekébe.
–  Akkor kénytelenek leszünk együtt maradni, és közösen
besétálni az oroszlán barlangjába.
– Inkább egy szobekfészekhez hasonlítanám.
– Remek. Igazán megnyugtató.
Hunt felnevetett, és a hang végigmorajlott Bryce csontjain,
megmelengette őket.
–  Ruhn beszélt Declannel. Feltöri a biztonsági kamerákat a
palotában, elfordítja őket, amíg mi odabent vagyunk. Meg kell
mondanunk neki, merre fogunk menni, csak úgy tudja feltűnés
nélkül mozgatni a kamerákat, máskülönben, ha valaki figyeli a
rendszert, észreveszi. Flynn segít majd neki.
– Mi van, ha végül mégis másik folyosót kell választanunk?
–  Lesz majd vészterve, de… tényleg az lenne a legjobb, ha
tudnánk tartani magunkat a megbeszéltekhez.
Bryce émelyegni kezdett, de azért azt felelte:
– Oké.
Hunt megpuszilta az arcát.
–  Maradj csak, ameddig szeretnél, Quinlan! Odakint leszek a
többiekkel. – Azzal magára hagyta.
Bryce ismét a fényképre meredt. Előhúzta a mobilját a
fürdőköntöséből, és tárcsázott. Nem meglepő módon Juniper
telefonja hangpostára kapcsolt. Reggel fél hat volt, de… Bryce
tudta, hogy Juniper régen felvette volna.
–  Szia, Juniper Andromeda vagyok! Hagyj üzenetet!
Bryce torka elszorult a barátnője csodás, vidám hangja
hallatán. Nagy levegőt vett, ahogy a hangposta sípolt egyet.
– Szia, June! Én vagyok. Tudom, hogy elbasztam, és… annyira
sajnálom! Segíteni akartam, de nem gondoltam végig, és
mindenben, amit mondtál, teljesen igazad volt. Lehet, hogy meg
sem hallgatod majd ezt az üzenetet, de el akartam mondani,
hogy szeretlek. Nagyon hiányzol. Iszonyú sokáig
támaszkodhattam rád, és nekem is támogatnom kellett volna
téged, mégsem tettem. Csak azt akartam, hogy… Szeretlek.
Mindig is szerettelek, mindig is szeretni foglak. Szia!
Bryce letette, majd megdörgölte sajgó torkát. Aztán kiszedte a
fotót a képkeretből, összehajtotta, és a telefontokjába csúsztatta.
 69.

Ruhn az óváros egyik lebujában talált rá Cormacre. Az

unokatestvére egyedül ült, komor arckifejezéssel figyelte a késő
esti híradót, egy fényes hajú celeb épp nevetgélt valami
interjún, szemérmetlenül reklámozta a legújabb filmjét.
–  Mit keresel itt? – kérdezte az avalleni herceg, ahogy Ruhn
leült mellé a bárszékre.
–  Szóltak Flynn-nek, hogy itt vagy. Gondoltam, megnézem,
miért vagy fent még ilyen későn. Tekintve, hogy holnap dolgunk
van.
Cormac a szeme sarkából rápillantott, aztán felhajtotta a
sörét.
– Egy kis csendre vágytam.
–  És úgy gondoltad, hogy egy óvárosi lebuj erre a
legmegfelelőbb hely? – mutatott körbe Ruhn.
Dübörgött a zene, a vendégek részegek voltak körülöttük. Egy
szilf épp zöldet hányt a helyiség hátuljában álló biliárdasztal
melletti kukába.
Az unokatestvére nem felelt.
 Ruhn felsóhajtott.
– Mi a baj?
– Mit számít az neked?
Cormac intett, hogy kér még egy sört.
– Számít, mert sok múlik rajtad holnap.
Napnak és Bryce-nak sokat számít majd, hogy a herceg éber-
e, készen áll-e.
– Nem ez az első alkalom, amikor fontosabb… dolgom van.
Ruhn odapillantott rá – szőke frizurája tökéletes volt, az állát
szokás szerint arrogánsan felszegte.
Cormac észrevette, hogy őt nézi, és így szólt:
– Nem értem, apádnak hogy nem sikerült soha.
– Mi?
Ruhn az alkarjára támaszkodott a tölgyfa pulton.
– Megtörni téged. Kiirtani belőled a kedvességet.
– Megpróbálta – nyögte ki Ruhn nagy nehezen.
–  Az én apám is. És sikerrel is járt. – Cormac felhorkant,
elvette a frissen csapolt sört a pultostól. – Én nem jöttem volna
el hozzád fordított esetben.
– Mégis rengeteg kockázatot vállaltál, rengeteg időt fordítottál
arra, hogy megkeresd… őt.
A herceg vállat vont.
–  Lehet, de a lelkem mélyén ugyanaz vagyok, aki mindig is
voltam. Az a férfi, aki örömmel megölt volna téged és a
barátaidat.
Ruhn meghúzta az ajakpiercingjét.
– És ezt pont indulás előtt közlöd?
 – Igazából azért mondom, hogy… bocsánatot kérjek.
Ruhn próbálta nem eltátani a száját.
– Cormac…
Az unokatestvére üveges szemmel figyelte a tévét.
– Féltékeny voltam rád. Akkor is, és most is. A barátaid miatt.
Pusztán azért, mert neked vannak. Azért, mert nem hagytad,
hogy apád… tönkretegye azt, ami a legjobb benned. Ha
elvehettem volna a húgodat… – Elhúzta a száját. – Azt hiszem,
idővel sikerült volna helyrehoznia a lelkemben mindazt, amit
apám tönkretett.
– Bryce ilyen hatással van másokra.
– Remek hercegnő lesz belőle. Ahogy te is remek herceg vagy.
– Kezd aggasztani, hogy ilyen kedves vagy.
Cormac ismét belekortyolt az italába.
– Mindig elmerengek, ha másnap fontos dolgom van.
Ruhn egy pillanatra látta azt a férfit az unokatestvérében,
akivé válhatott volna – akivé talán még mindig válhat.
Komoly, igen, de igazságos is. Olyasvalaki, aki érti, mennyit ér
egy élet. Jó király válhatna belőle.
–  Amikor végeztünk ezzel az egésszel – szólalt meg Ruhn
rekedtesen, félretéve a Nappal kapcsolatos gondolatait, ahogy
kényelmesebben elhelyezkedett a bárszéken –, szeretném, ha
újrakezdenénk.
– Mármint?
– Te meg én. A két herceg. A két jövendőbeli király. Leszarom
a múltat, leszarom azt az egészet a Csillagkarddal. Leszarom
mindkettőnk apját. Nem ők döntik el, hogy kik vagyunk. – Ruhn
kezet nyújtott. – Majd mi kitapossuk magunknak a saját
utunkat.
Cormac mosolya már-már bánatosnak tűnt. Aztán
megragadta Ruhn kezét, határozottan megszorította.
– Megtiszteltetés lenne.
 
 
A kaszárnyában félhomály uralkodott. Amennyire Hunt hallotta
a folyosóról, mielőtt belépett a szobájába, senki sem
tartózkodott épp a közös helyiségben.
Helyes. Csak a kamerák látták, hogy megérkezik.
Az alvó Quinlant otthon hagyta, és senki másnak sem szólt
arról, hogy hová megy.
Becsukta maga mögött az ajtót.
A szobája hűvös és lélektelen volt. Éppolyan, mint amilyen ő
is azelőtt, hogy megismerkedett Quinlannel. Semmi sem látszott
abból, hogy ki él ott, nem rakott fel képeket a falra, az égvilágon
semmilyen módon nem jelezte, hogy ez bizony az ő szobája.
Talán azért, mert mindig is sejtette, hogy valójában nem az övé.
Az asztalához sétált, letette rá az üres sporttáskát. Gyorsan
bepakolta az összes kést és pisztolyt, amit itt tárolt, nem akart a
fegyverraktárból kihozni semmit, nehogy felfigyeljenek rá. Hála
az isteneknek, hogy Micah sosem lihegett a nyakukba a
fegyverek kikérése miatt. Így épp elég volt itt ahhoz, hogy… Hát,
hogy belopózzanak a kristálypalotába.
Becipzárazta a sporttáskát, és megakadt a pillantása az
asztalon álló sisakján. A festett koponya rámeredt, a fekete
szemekben szentségtelen pokol ült. Az Umbra Mortis arca. Hunt
felkapta az asztalról, a fejébe húzta, és a világ vörössé és
feketévé változott a plexin túl. Nem gondolkozott, megindult
kifelé a szobájából, egyenesen az éjszakába.
Celestina a lifteknél állt.
Hunt megtorpant. Tudja? Valaki szólt neki? A fegyverekkel
teli sporttáska égette a csípőjét. Felemelte a kezét, hogy lehúzza
a sisakot.
–  Hagyd csak! – szólalt meg Celestina, és bár a szavai
parancsolóan csendültek, az arcán merengő kifejezés ült. –
Mindig is kíváncsi voltam, hogy néz ki.
Hunt leeresztette a kezét.
– Minden rendben?
– Nem én lopózom be reggel ötkor.
Hunt vállat vont.
– Nem tudtam aludni. – Az arkangyal továbbra is a liftek előtt
állt, nem engedte ki őt. Hunt azt kérdezte: – Hogy mennek a
dolgok Ephraimmal?
Celestina hirtelen behúzta a szárnyát. Egyértelmű fenyegetés
volt. Hogy arra figyelmeztette-e, hogy fogja be a száját
Hypaxiával kapcsolatban, vagy valami mást akart ezzel a
tudtára adni, arról Huntnak fogalma sem volt. Celestina azt
felelte:
–  Holnap hazautazik. A következő hónapban meglátogatom,
ha addig nem… áll be változás a helyzetemben.
Ha nem esik teherbe.
– A hallgatásod rengeteget elárul, jelzi, mennyire nem tetszik
neked ez az egész, Athalar. – Mágia reccsent a hangjában. –
Önként fekszem be a közös ágyunkba.
Hunt bólintott, pedig undor és düh forrt benne. Az Aszterek
rendelték ezt el, az ő művük. Celestina kénytelen lesz
Ephraimhoz járni egészen addig, amíg a szíve alatt nem hordja
majd a gyereket, akinek a születésére úgy vágynak. Egy újabb
arkangyal, akiből szörnyeteget csinálhatnak. Vajon küzdene
Celestina a befolyásuk ellen? Vagy Ephraim átnyújtaná a
gyereket az Asztereknek, vigyék csak a titkos
kiképzőközpontjukba, ahol az ifjú arkangyalokat nevelik? Hunt
inkább nem volt kíváncsi a válaszra.
– Miért nem tudtál aludni? – kérdezte Celestina.
Hunt az orrán keresztül fújta ki a levegőt.
– Szánalmas, ha azt mondom, hogy a hercegség miatt?
Celestina arca szánakozva megrándult.
– Sejtettem, hogy zavarni fog.
Hunt megkocogtatta a sisak oldalát.
–  Különös, de… hiányzott. És szerettem volna elhozni az
összes cuccomat a szobából, mielőtt mindenki annyira kíváncsi
lesz rá.
Ez részben igaz is volt.
Celestina haloványan elmosolyodott.
–  Még nem volt alkalmam megkérdezni, de úgy tervezed,
elhagysz minket?
–  Őszintén fogalmam sincs. Úgy gondoltuk, pár napig nem
beszélünk az Őszkirállyal, hagyjuk, hadd nyugodjon le, mielőtt
megkérjük, hogy sorolja fel a kötelességeimet. A hányinger
kerülget a gondolattól, hogy adnom kell az előkelőt, meg egy
rakás seggfejjel kell találkozgatnom.
Celestina halkan felnevetett.
– De?
–  De szeretem Bryce-t. Ha így együtt lehetünk, akkor
vigyorogva elviselem.
– Ő vágyik az ilyesmire?
–  Dehogy! Csak hát… nem sok beleszólásunk van. Az
Őszkirály kényszerítette rá. És most már nem igazán maradt
mozgásterünk.
–  Valóban így lenne? Az Umbra Mortis és a csillagfényű
hercegnő nem olyannak tűnik, aki csak úgy elfogadja, hogy a
dolgok egy bizonyos mederben folynak. Ezt bizonyítottátok az
összejövetelen is a meglepetésetekkel.
Éllel csendült volna a hangja? Gyanakodva?
Megbíztak Hypaxiában, hogy egy szót sem szól majd a
szeretőjének arról, amit tettek, és hitt is a boszorkánynak,
amikor azt mondta, hogy Celestina semmiről sem tud, de… Az
istenek látják a lelkét, ő bizony hajlamos volt a száját jártatni,
amikor Bryce-szal dugtak. Hibákat vétett. Főleg, ha gyönyörű
mellet látott maga előtt.
De aztán nagy nehezen ismét vállat vont.
–  Próbáljuk kideríteni, pontosan miféle csatát kell
megvívnunk, mielőtt eldöntjük, hol kezdjünk el lázadni a királyi
hülyeségek ellen.
Celestina szájszéle felfelé görbült.
–  Hát, remélem, hogy hozzám jössz, ha segítségre van
szükséged.
Utalni akart volna ezzel valamire? Az arcát fürkészte, de az
égvilágon semmit sem tudott leolvasni róla, egyedül
visszafogott aggodalom ült rajta. Hunt úgy érezte, ki kell jutnia
innen. Úgyhogy fejet hajtott.
– Köszönöm.
–  Egy hercegnek nem kell meghajolnia egy kormányzó előtt,
remélem, tudod.
Celestina a leszállóerkély ajtajához sétált, kinyitotta Hunt
előtt. Hát jól van. Akkor hazarepül.
Hunt kilépett az éjszakába, a fegyverrel teli táska
malomkőként húzta a vállát. Széttárta a szárnyát.
– A megszokás nagy úr.
–  Valóban – felelte Celestina, és Hunt gerincén végigfutott a
hideg.
Nem nézett vissza, kilőtt az ég felé.
Lassan repült a város felett. A hajnal továbbra is ígéret volt
csupán a láthatár szélén, csak néhány, pékségeknek és
kávézóknak szállító kisteherautó dübörgött odalent. Hunt
egyedül volt a levegőben.
Lehúzta a sisakját, a könyökhajlatába szorította, és
belélegezte az Isztrosz felől akadálytalanul áramló, tiszta
szellőt. Pár óra múlva indulnak Pangerába. Tharion már szólt
Sendes parancsnoknak, megbeszélte vele, hogy vigye át őket az
óceán túlpartjára.
Másnap reggel elérik az Örök Várost.
Másnap reggel ismét felveszi a sisakját. És imádkozik, hogy a
párjával együtt élve megússzák.
 70.

Tharion rengeteg rajtaütést vezényelt már le a

Folyókirálynőnek. Egyedül is járt már bevetésen, irányított
kisebb és nagyobb csapatokat is, és általában karcolás nélkül
megúszta. De most, ahogy a Cormac vezette nyitott terepjáró
anyósülésén ült, és épp elérték az ellenőrzőpontot a ciprusokkal
szegélyezett úton, az az érzése támadt, hogy ma nem lesz ilyen
szerencséje.
A birodalmi egyenruha, amit viseltek, súlyosnak és
fojtogatónak bizonyult a tűző napsütésben, de legalább a
forróság számlájára írhatták, ha verejtékezni kezdenek a
stressztől.
Senkinek sem tűnt fel a változás, amit ő bizony minden egyes
lélegzetvétellel érzett. Az a láthatatlan póráz megfeszült, a
Valbarában maradó Viperakirálynőhöz kötötte azt, ami hűvös,
holt szívéből megmaradt. Folyamatosan emlékeztette az
ígéretére. Az új életére.
Próbált nem gondolni rá.
Korábban hálásan csodálta a Mélyenjáró sebes, víz alatti
siklóját, ahogy keresztülsüvített velük az óceánon. Amikor
felvette vele a kapcsolatot, Sendes azt válaszolta, hogy a
városhajó túl lassú, nem érnének oda időben, de az egyik makó
– vagyis áramvonalas sikló – elég gyors hozzá. Beszálltak a
parton, útközben pedig vagy tervezgettek, vagy aludtak,
nagyrészt különvonultak a siklót irányító sellőktől.
Cormac lenyűgöző nyugalommal intett a kapunál álló négy
őrnek, mind közönséges farkas volt. Tharion úgy tartotta a jobb
kezét, hogy bármikor elő tudja kapni az ülés oldalához erősített
pisztolyt.
– Dicsőség az Asztereknek!
A herceg olyan fesztelenül ejtette ki a szavakat, hogy Tharion
azonnal tudta, ezerszer megtette már korábban. Talán ehhez
hasonló helyzetekben is.
– Dicsőség az Asztereknek! – felelte az előrelépő nő.
Beleszagolt a levegőbe, ellenőrizte azt, amit látott: egy tündér
és egy sellő férfi, mindkettő tiszti egyenruhában. Szalutált,
Tharion pedig egy biccentéssel jelezte, hogy felhagyhat a
vigyázzállással.
Cormac átnyújtotta a hamis iratokat.
– Dr. Zelisszel van találkozónk. Szóltak már rádión, hogy vár
minket?
Az őr végigfutotta a kezében tartott felírótáblát. A három
másik őr egy másodpercre sem vette le a szemét a kocsiról,
úgyhogy Tharion olyan pillantást vetett rájuk, amit általában
azoknak az ügynökeinek tartott fenn, akik alaposan elcseszték a
rájuk bízott feladatot. A farkasokra nem volt hatással.
 – Nem látom, hogy lenne előre lefixált megbeszélés Zelisszel –
felelte az őr.
–  Nyilván nem lesz írásos nyoma – jegyezte meg Tharion
gúnyosan.
A nő szemügyre vette őt, mire Tharion rávigyorgott.
– Rigelus parancsára – tette hozzá.
A nő nyelt egyet. Kérdőjelezze meg az Aszterek döntését, vagy
inkább kockáztassa meg, hogy beenged két tisztet, akik nem
szerepelnek a biztonsági szolgálat listáján?
Cormac előhúzta a telefonját.
– Felhívjam?
Megmutatta neki a névjegyet, amin csak annyi állt: Ragyogó
Kéz.
A farkas elsápadt kissé. De aztán ismét szalutált, és intett,
hogy menjenek csak.
–  Köszönjük! – felelte Cormac, majd felbőgette a motort, és
még azelőtt megindult befelé, hogy a sorompó teljesen
felnyílhatott volna.
Tharion nem mert megszólalni így, hogy a farkasok ilyen
közel voltak még. Úgyhogy csak bámultak maguk elé, az
erdőben kanyargó földutat figyelték, meg az óriási beton
épületkomplexumot, ami a következő kanyar után eléjük tárult.
Az őrök már integettek a drótkerítésnél, hogy menjenek csak.
Figyelnie kell ma az órát.
A makó fröcskölte víz kitolta valamelyest az időtartamot, amit
Idefent tölthetett, de egy órája már kínozta az az ismerős érzés.
Még egy kibaszott probléma, amivel kénytelen lesz
megbirkózni: maradt még öt órája, aztán teljesen víz alá kell
merülnie. A part kétórányira van autóval. Úgyhogy… muszáj
lesz három órán belül végezniük ezzel az egésszel. Kettő, ha
biztosra akar menni.
Biccentett a farkasoknak a labor előtt, és felmérte a hatalmas,
alacsony épületet. Nem a szépségre mentek, egyedül azzal
törődtek, hogy nagy és megfelelően kihasználható legyen.
A közel egy kilométer hosszú és vagy kétszer olyan széles
laborból méretes kémények törtek az ég felé.
–  Micsoda hely! – mormolta Tharion, ahogy Cormac megállt
az acél bejárati ajtó előtt. Mintha láthatatlan kezek nyitották
volna ki, egy másik őr nyilván megnyomott egy gombot, hogy
beengedje őket. – Gondolod, hogy Pippa eljön?
Mégis hogy a pokolba jutna be?
Cormac leállította a motort, és kinyitotta a kocsi sofőrülés
felőli ajtaját, hogy kiugorjon a reggeli napsütésbe.
– Már itt van.
Tharion pislogott egyet, aztán Cormac katonás mozdulatait
leutánozva ő is kiszállt a kocsiból. Cormac a labor nyitott ajtaja
felé fordult.
– A fák között vannak.
Declan előző nap információt csepegtetett a lázadóknak,
miszerint az Ophion-ellenes lázadók, akik tönkretették az ídrai
bázist, még Pippa és az ügynökei előtt meg akarják támadni ezt
a labort. Spetsos nyilván megparancsolta az Esthajnal
egységnek, hogy szedjék a lábukat, különben nem érnek ide
időben.
 Tharion ellenállt a kísértésnek, és nem nézett a fák felé.
– Mi van a rémfarkasokkal?
– Az egész hely emberektől bűzlik, nem érzed?
– Nem.
Cormac megindult a nyitott ajtó felé, fekete bakancsa fénylett.
–  Emberlabort használnak. Hajnalban és napszálltakor
hozzák-viszik az alkalmazottakat. Pippa nyilván velük együtt
érkezett, nehogy a rémfarkasok megérezzék az illatukat.
Solasra!
– Akkor miért várták meg, hogy megérkezzünk?
–  Mert Pippa ki akarja köszörülni a csorbát – morogta
Cormac.
 
 
Bryce-nak ötlete sem volt, ugyan miért akarna valaki az Örök
Városban élni. Nemcsak azért, mert az Aszterek
kristálypalotájának az árnyékában terült el, hanem mert… ósdi
volt. Poros. Lepukkant. Se felhőkarcolók, se neonfények, se
üvöltő zene az elhaladó kocsikból. Mintha megragadt volna a
múltban, egy másik évszázadban, mert a gazdái nem voltak
hajlandóak továbbengedni.
A palotától másfél kilométerre nyugatra, egy olajfaligetben
bújtak el Hunttal és Ruhnnal. Bryce azzal nyugtatta az idegeit,
hogy elképzelte, amint az Aszterek mogorva vénemberként
üvöltöznek mindenkivel, hogy ne zajongjanak már annyit, és
panaszkodnak, hogy a fények túl vakítóak, a fiatalok meg
milyen pimaszok. Határozottan jobban érezte magát tőle. Még
ha csak egy kicsit is.
Huntra pillantott, aki megállás nélkül az olajfaligetet, az eget
kémlelte. A fekete harci ruháját vette fel, és Bryce legnagyobb
döbbenetére magával hozta az Umbra Mortis-sisakot is. Újfent
csatába vonuló harcosnak tűnt.
Helyesen döntöttek? Érdemes vállalni ezt a kockázatot, ezt a
veszélyt? Talán jobban tették volna, ha Lunathionban
maradnak, és meghúzzák magukat.
Talán gyávaságra vall, hogy ilyen gondolatai támadtak.
Ruhnra pillantott, aki megfeszülő arccal szintén az
olajfaligetet fürkészte. Ő az auxos harci ruháját viselte, fekete
haja fonatban omlott végig a gerincén a hátára erősített
Csillagkard mellett. A kommkristályt szorongatta, néha
széttárta az ujjait, hogy szemügyre vegye. Mintha elárulhatna
valamit Nap állapotáról. Ruhn azt mondta, azóta nem
használta, hogy legelőször kapcsolatba lépett a nővel, de most
mégis magával hozta, hátha segíthet felkutatni őt, hátha Napnál
ott van a kristály párja.
Egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát, fekete bakancsa
alatt csikorgott-recsegett a köves, száraz talaj.
– Cormacnek ide kellett volna már érnie.
Bryce tudta jól, hogy Ruhnt minden egyes, a Napfény ügynök
eltűnése óta eltelt másodperc kínozza. Nem akart arra gondolni,
mi történhet épp az ügynökkel, akit Ruhn szemlátomást így
megszeretett. Ha szerencséjük van, életben van még. Ha még
nagyobb szerencséjük van, maradt belőle annyi, hogy
felépüljön. Ruhn hiába próbálta felvenni vele a kapcsolatot,
pedig még a kristályt is bevetette.
– Türelem! – szólt rá Bryce. – Elég messzire kell teleportálnia.
Túl messzire ahhoz, hogy Bryce képes legyen rá – vagy
egyáltalán megpróbálkozzon vele. Főleg úgy, hogy két másik
személyt is magával kellene vinnie. Minden erejére szüksége
volt a rájuk váró megpróbáltatásokhoz.
–  Teleportálás-szakértő lettél? – kérdezte Ruhn felvont
szemöldökkel. Az alsó ajkát körbeölelő karikapiercing
megcsillant a forró reggel napfényében. – Dec készenlétben áll.
Nem akarok belezavarni a számításaiba. Egyetlen perccel sem.
Bryce szólásra nyitotta a száját, de ekkor Cormac megjelent az
előttük álló kis tisztáson. Előző nap tanulmányozták a ligetről
készült műholdfelvételeket, és Cormac megjegyezte ezt a helyet,
kiszámolta, honnan hová kell teleportálnia ahhoz, hogy
eljusson ide a laborból. Aztán ebből a ligetből magába a
palotába.
– Bejutottunk – jelentette Cormac. – Tharion a váróteremben
van. Én elmentem a mosdóba. Minden a terv szerint halad.
Készen állsz, Athalar?
Először Huntot viszi be, aztán Bryce-t, és végül Ruhnt. Egy
órányi vita után ebben a sorrendben sikerült megállapodniuk.
Hunt előhúzta a pisztolyát, a combjához szorította. Sisakos
fejét Bryce felé fordította, aki még a plexin keresztül is magán
érezte az angyal pillantását.
–  Ott találkozunk, Quinlan! – mondta, és megfogta Cormac
kesztyűs kezét.
A két herceg. Bryce lenyűgözőnek találta a látványt.
 Aztán már ott sem voltak, és Bryce légzése nehézkessé vált.
–  Én is alig kapok levegőt – mondta Ruhn, felfigyelve a
küszködésére. – A tudattól, hogy Nap odabent van. És hogy te is
mindjárt bemész – tette hozzá.
Bryce remegve rámosolygott. Aztán arra jutott, hogy a fene
vigye el az egészet, és átkarolta a bátyját, jó erősen magához
ölelte.
–  Egy csapatot alkotunk, bassza meg mindenki! Kemények
vagyunk.
Ruhn elnevette magát, és szorosabban magához vonta.
– De még mennyire! Örökké egy csapat leszünk.
Bryce elhúzódott, szemügyre vette a bátyja ibolyaszín szemét.
– Kiszabadítjuk. Megígérem.
Ruhn aranybarna bőre elfehéredett.
– Köszönöm, hogy segítesz, Bryce.
Bryce a bátyjába könyökölt.
– Mi, csillagfényűek kiállunk egymás mellett.
Ám ekkor a bátyja elkomorodott.
– Beszélnünk kellene, miután hazaérünk.
– Mégis miről?
Nem tetszett neki ez a komoly arckifejezés. És az sem, hogy
Cormac ilyen soká odamarad.
Ruhn szája megfeszült.
–  Jól van, tekintve, hogy pár percen belül mind
meghalhatunk…
– Ne legyél már ennyire morbid!
–  Meg akartam várni, amíg vége ennek az egésznek, de…
Erősebb vagy, mint az Őszkirály.
– És?
– És szerintem itt az ideje véget vetni az uralmának.
Halálosan komolyan beszélt.
–  Azt akarod, hogy támogassalak a hatalomátvételben?
Tündértrónfosztásra készülsz?
–  Én akarlak téged támogatni a tündértrónfosztásban.
Szeretném, ha te lennél az Őszkirálynő.
Bryce összerezzent.
– Nem akarok királynő lenni.
– Hagyjuk már ezt a vonakodó királyi sarj dolgot, jó? Láttad,
mit műveltek a tündérek a tavaszi támadás alatt. Képesek
voltak kizárni az ártatlanokat, hagyták meghalni őket, és apánk
az áldását adta erre. Komolyan úgy gondolod, hogy ennyire
képes a népünk? Komolyan úgy gondolod, hogy el kellene
fogadnunk, ez a normális a tündérektől? Egy pillanatra sem
hiszem el.
– Neked kellene királynak lenned.
–  Nem. – Megcsillant valami a szemében, valamiféle titok,
amiről Bryce nem tudott, de most megsejtette a létezését. –
Erősebb vagy, mint én. A tündérek ezt tisztelni fogják.
– A tündérek rohadjanak meg!
–  Ezt mondd meg Decnek! És Flynn-nek. És anyámnak. Nézz
végig rajtuk, és mondd azt, hogy nem érdemes megmenteni a
tündéreket!
– Három. Egy egész népből.
Ruhn arckifejezése könyörgővé vált, de ekkor megjelent a
ziháló, verejtékben fürdő Cormac.
– Athalar már vár.
–  Gondold végig! – mormolta Ruhn. Aztán odalépett
Cormachez. – Minden rendben?
–  Nem volt semmi gond. Minden információ helytállónak
bizonyult, nem védik varázslatok a palotát – jelentette Cormac.
– Arrogáns férgek! – Bryce felé nyújtotta a kezét. – Gyerünk!
Bryce megragadta a herceg kezét. Vetett még egy utolsó
pillantást a bátyjára, aztán elnyelte őt a szél és a sötétség.
Felkavarodott tőle a gyomra. Cormac túlkiabálta a köztes tér
zúgását:
– Megkért, hogy legyél királynő?
Bryce pislogva felnézett rá, bár nem volt könnyű dolga a
körülöttük kavargó viharban.
– Honnan tudod?
–  Pont elkaptam a beszélgetésetek végét. – Bryce jó erősen
Cormacbe csimpaszkodott a szélben. A herceg így folytatta: – Jó
ötlet.
– Hagyjál már!
–  És igazad volt. Amikor megismerkedtünk, azt mondtad, az
Orákulum jóslata elég ködös. Most már én is értem. Nem úgy
értette, hogy házastársakként kell egyesülnünk, és az
eredményezne jólétet a népünk számára. Úgy értette, hogy
kössünk szövetséget. Lázadjunk együtt.
A világ kirajzolódni látszott a sötétség szélén.
–  De a mai nap eseményei után… – Cormac szavai
eltompultak, elcsigázottá váltak. – Azt hiszem, tényleg rajtad áll,
utat mutatsz-e a népünknek.
 
 
Hunt hiába rázta a kezét, az egyre csak remegett. A puszta tény,
hogy itt van, ebben a palotában…
Nem változott az illata. A levéltár előtti folyosó egyik
beugrójában bújt el, és még itt is ugyanaz az áporodott szag
borzolta az idegeit, beleremegett a térde.
Sikolyok, iszonyú fájdalom, ahogy szép lassan lefűrészelik a
szárnyát…
Shahar meghalt, összetört testét por fedi, mert Sandriel
végighúzta az utcákon…
Pollux röhögve levizeli Shahar holttestét a trónterem kellős
közepén…
A szárnya, a szárnya, a szárnya…
Hunt nagyot nyelt, száműzte az emlékeket, erőnek erejével a
folyosóra összpontosított. Senki sem járt errefelé.
Bryce és Cormac felbukkant, és Bryce szinte még meg sem
köszönte, a herceg már el is tűnt, hogy idehozza Ruhnt is, aztán
végre visszateleportáljon a laborba. Cormac arcán verejték
csillogott, elsápadt. Nyilván teljesen kimerülhetett.
–  Minden rendben? – mormolta Hunt, és kesztyűs kezével
hátrasimította Bryce haját.
Bryce bólintott, de a szemében aggodalom ült – és még
valami. Hunt biztatóan megpöccintette a lány állát, aztán
visszafordult a folyosóhoz.
Feszült csendben álltak, míg végül Ruhn is megérkezett
Cormackel. A herceg bőre immár hamuszürkének tűnt. Azonnal
eltűnt, visszament a laborba.
– Szólj Declannek, hogy készen állunk! – mondta Hunt.
Ruhn árnyékai elfedték őket, ahogy bepötyögte az üzenetet a
telefonon, amit Declan lenyomozhatatlanná tett. Öt perc múlva
Tharion jelezni fog nekik, hogy mehetnek-e, vagy sem.
Bryce összefonta az ujjaikat, jó erősen megszorította. Hunt
viszonozta a gesztust.
Fel sem fogta, hogy telhetett el az öt perc. Levegőt is alig vett,
egyre csak a folyosót kémlelte. Bryce megfeszülő állkapoccsal
végig a kezét szorongatta.
Aztán Ruhn felemelte a fejét.
–  Tharion azt írta, Cormac épp most robbantotta fel a
terepjárót.
Hunt megbökte Bryce-t a szárnyával.
– Te jössz, Quinlan!
–  Ne feledd – figyelmeztette Ruhn –, minden egyes odabent
töltött perccel a lebukást kockáztatod! Használd ki a
rendelkezésedre álló időt!
–  Kösz a biztatást – felelte Bryce, de aztán komoran Huntra
mosolygott. – Ideje tündökölni, Athalar!
Hunt Bryce szívére fektette a kezét, a villámai halvány
fénynek tetszettek, a sebhely azonnal elnyelte őket. Ahogy a
fény kihunyt, Bryce beteleportált a levéltárba.
Hogy kiderítse az igazságot, bármi legyen is az.
 71.

Bryce úgy kapkodta a levegőt, hogy gondolkozni alig tudott,

miközben egyedül, botladozva megindult a sötétben.
Az Aszterek palotájában voltak. A szent, tiltott levéltárukban.
Ő pedig… egy lépcsősoron?
Hogy megnyugodjon, nagy levegőket vett, úgy nézett végig a
teljes egészében fehér kvarcból készült csigalépcsőn. Lágy,
arany elsőfény hunyorgott, megvilágította a lefelé vezető
lépcsőfokokat. Mögötte egy ajtó állt, annak a túloldaláról látták
Sofie-t belépni ide a biztonsági kamera felvételén. Ennek az
ajtónak a jelzését vájta Sofie a bicepszébe.
Bryce lopakodva megindult lefelé a lépcsőn, fekete bakancsa
szinte teljesen nesztelenül érte a kvarc lépcsőfokokat. Nem
látott senkit. Nem hallott semmit.
Zakatolt a szíve, és esküdni mert volna, hogy az elsőfényerek
a pulzusával együtt lüktetnek. Mintha megfeleltek volna rá.
A fordulóban megtorpant, hogy végignézzen az előtte
feltáruló hosszú folyosón. Amikor rájött, hogy nem vigyázzák
őrök, belépett rá.
 Ajtókat nem látott. Csak ezt a nagyjából húsz méter hosszú, öt
méter széles folyosót. De valószínűbb, hogy huszonegy méter
hosszú és hét méter széles volt. Hogy osztható legyen a szent
számmal. Bryce végigpillantott rajta. Egyedül egy sor
kristálycsövet látott, felfelé futottak a plafonba, alattuk kis
táblák díszelegtek, a táblák mellett fekete képernyők.
Hét cső.
A kristálypadló ragyogott a lába alatt, ahogy odaért a
legközelebbi névtáblához.
Hesperus. Az Esthajnalcsillag.
Bryce felvont szemöldökkel a következő csőhöz és táblához
lépett. Polaris. Az Északi Csillag.
Csőről csőre haladva leolvasta a táblákról az Aszterek nevét.
Eosphoros. Octartis. Austrus.
Kis híján megbotlott az utolsó előttinél. Sirius. Az Aszter, akit
a Verem hercege felfalt.
Bryce már azelőtt tudta, mi áll az utolsó névtáblán, hogy
elérte volna. Rigelus. A Ragyogó Kéz.
Mégis mi a franc ez a hely?
Erről gondolta Danika, hogy Sofie Renastnek megéri kockára
tenni érte az életét? Ez az, amit az Aszterek annyira el akarnak
titkolni, hogy inkább levadászták Sofie-t, csak ne tudódjon ki?
Felvillant a kristály a lába alatt, és Bryce nem tudott hova
futni, hol elbújni, ahogy színtiszta, színjátszó elsőfény ragyogott
fel.
Szorosan lehunyta a szemét, és gyorsan leguggolt.
De semmi sem történt. Vele legalábbis.
 Az elsőfény elhalványodott annyira, hogy Bryce résnyire
tudja nyitni a szemét, és lássa, hogy a fény felfelé áramlik hat
csőben.
A névtáblák melletti kis fekete kijelzők életre keltek, adatok
jelentek meg rajtuk. Csak Sirius csöve maradt sötét. Azt már
nem használták.
Bryce megdermedt, ahogy elolvasta a Ragyogó Kéz kijelzőjét:
Rigelus energiaszintje: 65%.
A szomszédos névtáblához pördült. A mellette lévő kijelzőn
az Austrus energiaszintje: 76% szöveg jelent meg.
– Szent istenek! – suttogta Bryce.
Az Aszterek az elsőfényből táplálkoznak. Az Asztereknek…
szüksége van az elsőfényre. Bryce lepillantott a lábához, oda,
ahol a fény erekben futott a kristályban, mielőtt a csövekbe
ömlött volna. A kvarcra. Ami az energiát továbbította. Épp úgy,
ahogy a kapuk is Crescent Cityben. Egy egész palotát építettek
belőle. Hogy összpontosítsák és lecsapolják a beáramló
elsőfényt.
Alaposan áttanulmányozta azt a hozzávetőleges alaprajzot,
amit Fury a palotáról készített. Ez a hely épp hét szinttel van a
trónterem alatt, ahol az Aszterek a kristálytrónjukon ülnek.
Vajon a trónok töltik fel őket erővel? Mindenki szeme láttára,
elemként töltődnek fel, felszívják az elsőfényt.
Bryce torkát hányinger szorongatta. Az a rengeteg Zuhanás,
amin a vanírok keresztülmennek, a másodfény, amit a
holtakból nyernek… A midgardiak ereje, az az erő, amit a
népből nyernek… Az Aszterek egyszerűen behabzsolják, és a
nép ellen fordítják. Ezzel irányítják őket.
Még a csatában elesett vanír lázadók lelke is azokat a
szörnyetegeket táplálja, akiket próbáltak letaszítani a trónról.
Mindannyian az Aszterek eleségei. Soha véget nem érő
energia-utánpótlás.
Bryce remegni kezdett. A lába alatt futó tündöklő, lüktető
fényerek… Végigkövette őket az áttetsző kőben, egészen egy
vakítóan fénylő csomópontig. Egy elsőfényforrásig, ami az egész
palotát és a benne uralkodó szörnyeket táplálja.
Erre jött rá Sofie. Ezt sejtette meg Danika.
Tényleg szent csillagok ragyognak az Aszterek mellkasában,
vagy a néptől ellopott elsőfényről van szó? Arról az elsőfényről,
amit kötelező átadni a Zuhanás során, hogy legyen mivel
működtetni a városokat, a technológiát… és a világot irányító
önkényurakat. A másodfényről, amit elragadnak a holtaktól, az
utolsó csepp energiát is kifacsarják belőlük.
Ha elvágják az elsőfény útját, ha megszüntetik az
energiaáramlást, ha elérik, hogy senki se adja át többé az erejét
a Zuhanás során a központokban, ha a holtakból nem lesz többé
másodfény…
Akkor elpusztíthatják az Asztereket.
 72.

Athalar kis körben járkált fel-alá.

– Már vissza kellett volna jönnie.
–  Még van két perce – morogta Ruhn, és olyan erősen
szorította a kommkristályt, hogy csodálkozott, a szélei nem
vájtak tartós nyomot a tenyerébe.
–  Valami történt – mondta Hunt. – Már itt kellene, hogy
legyen.
Ruhn lepillantott a karórájára. Le kell menniük a börtönbe. És
ha nem indulnak el most rögtön… A kezében szorongatott
kristályra nézett.
Nap! – kiáltotta a nevet a semmibe. Nem érkezett válasz.
Ahogy egyetlen alkalommal sem, amikor megpróbálta elérni.
–  Előremegyek – mormolta. Zsebre vágta a kristályt. –
Elrejtem magam. Ha nem jövök vissza tíz percen belül,
menjetek haza nélkülem!
– Együtt megyünk haza – vágta rá Hunt, de Ruhn a fejét rázta.
– Megkeresünk.
Ruhn nem felelt, kiosont a folyosóra, eggyé vált a sötétséggel,
és megindult a palotakomplexum másik vége felé. A börtön és
az ott fogságba esett ügynök felé.
 
 
Bryce visszarohant a lépcső tetejére, a hányinger kerülgette.
Túl soká időzött. Már csak egy vagy két perce maradt.
Elérte a lépcső tetejét és az ajtót, összeszedte azt, ami Hunt
erejéből maradt, hogy visszateleportáljon hozzá és Ruhnhoz, de
ekkor mintha megcsillant volna a fény a kilincsen. Mi egyéb van
még idelent? Mi egyebet deríthetne ki? Ez egy soha vissza nem
térő lehetőség…
Nem teketóriázott, belépett a levéltár főfolyosójára.
Félhomályos és poros volt. Teljes csend honolt.
Könyvekkel megrakott polcok magasodtak körülötte.
Végigfutotta a címeket. Semmi érdekes, semmi hasznos…
Végigrohant a könyvtáron, a lehető leggyorsabban átfutotta a
címeket és a különböző részlegek nevét, imádkozott, hogy
Declan elég gyors legyen, és el tudja forgatni a kamerákat.
Végignézett a semmitmondó részlegelnevezéseken a polcok
felett. Adóügyi nyilvántartás, Mezőgazdaság, Vízfeldolgozás…
Hasonlóképpen nevezték el az ajtókat is – nem számuk volt,
hanem témájuk.
Hajnal. Éjfél. Delelő. Fogalma sem volt, mit jelentenek ezek, és
mit rejtenek a különböző termek. De az egyiken megakadt a
tekintete: Alkony.
Besurrant.
 
  
Bryce késett. Hunt csak azért nem indult meg utána, mert a
bemérhetetlen telefonja megvillant, üzenet érkezett Declantől.
Jól van. Bement egy Alkony feliratú terembe. Szólok, ha történik
valami.
Hát persze hogy Quinlan a megbeszéltnél tovább kutat. Hát
persze hogy képtelen követni a szabályokat, és visszaérni akkor,
amikor kellene…
Persze lehet, hogy az Alkonynak köze van az Alkony titkához.
Nem csoda, hogy Bryce bement.
Hunt ismét elkezdett fel-alá járkálni. Vele kellett volna
mennie. Rávennie, hogy teleportálja be őt is, még akkor is, ha
lefárasztotta volna, hiába van igen nagy szükségük a
képességeire.
Ruhn már három perce elment. Rengeteg dolog történhet
ennyi idő alatt.
–  Gyerünk, Bryce! – mormolta, és imádkozott Kthonához,
hogy vigyázzon a párjára.
 
 
Ruhn az árnyékok leple alatt rohant végig a folyosókon. Nem
futott össze senkivel. Egyetlen őrrel sem találkozott.
Túl nagy volt a csend.
A folyosó széles Y alakban kettévált. Balra a börtön volt.
Jobbra a palotába vezető lépcsősor futott. Ruhn tétovázás nélkül
megindult balra. Le a homályos kvarcból sötét kőbe váltó
lépcsőn – mintha valami kiszívta volna az életet a sziklából.
Ruhnt kirázta a hideg.
Ez a börtön… Athalar kijutott, de a többség nem ilyen
szerencsés.
Ruhn gyomra megfeszült, és lelassított, tudta, hogy mindjárt
problémákba ütközik. Túl kell jutnia az őrökön – ez az
árnyékaival könnyűnek bizonyul majd –, a zárt ajtókon, aztán
jön a kétfolyosónyi cella és kínzókamra. Nap idebent van
valahol.
Sikolyok szűrődtek ki. Ruhn hálát adott, amiért férfitól
származtak. Mégis, iszonyúak voltak. Az illető könyörgött.
Zokogott. Ruhn azt kívánta, bár bedughatná a fülét. Ha Nap is
hasonló hangokat ad ki, ha ennyire szenved…
Ruhn továbbment… Ám ekkor Mordoc lépett ki elé vad
vigyorral az arcán. A levegőbe szimatolt, a vérebképessége
nyilván rengeteg információt biztosított számára, mert így szólt:
– Ez már sokkal komolyabb kihágás, mint az, hogy Lunathion
sikátoraiban lázadókkal szövetkezel, herceg.
 
 
Tharion Cormac mögött rohant, fenntartotta körülöttük a
vízpajzsot, miközben a herceg egyik tűzlabdát hajította a másik
után a káoszban és füstben úszó laborba. Felrobbanó gépek
füstölgő darabjai repültek feléjük, és Tharion a tőle telhető
legügyesebben megakadályozta, hogy elérjék őket.
Zelis gondolkozás nélkül bevezette őket a laborba. Cormac
egy pillanattal később golyót eresztett a fejébe, majd kioltotta a
körülöttük felsikoltó tudósok és mérnökök életét is.
 – Elment a kibaszott eszed? – üvöltötte Tharion futás közben.
– Azt mondtad, nem szedünk felesleges áldozatokat!
Cormac nem törődött vele. Ez a rohadék önállósította magát.
Tharion elvicsorodott, félig azon járt az agya, hogy rávesse-e
magát a hercegre.
– Mennyivel jobb ez annál, mint amit Pippa művel?
A következő másodpercben megkapta a választ a kérdésre.
Fegyverek ropogtak fel mögöttük, lázadók viharzottak be. Épp
időben.
A birodalmi vaníregységek üvöltve rontottak be – aztán
hullottak is a golyózáporban. Lesből támadtak rájuk.
Ez elég lesz vajon ahhoz, hogy elvonja az Aszterek figyelmét?
Cormac másodpercekkel azelőtt, hogy lelőtte Zelist, felgyújtotta
a tűzmágiájával a terepjárót, azért ez nyilván megér annyit,
hogy üzenjenek az Asztereknek. Hát még a jelenleg kibontakozó
káosz!
Cormac csúszkálva lefékezett, mire Tharion is ugyanígy tett.
Egyikük sem szólalt meg.
Egy ismerős, feketébe öltözött, puskával felszerelkezett nő
lépett ki eléjük.
Pippa Cormacre fogta a fegyvert.
– Régóta vártam ezt a percet.
A puska eldördült, mire Cormac teleportált, csakhogy túl
lassan. Mostanra teljesen kimerült.
Vér fröccsent épp egy pillanattal azelőtt, hogy Cormac eltűnt…
majd Pippa mögött előbukkant. A golyó keresztülhatolt a vállán.
Ahogy Pippa a herceg felé pördült, Tharion mozgásba lendült.
 Csakhogy útját állta a lába alatt megremegő föld. Egy ragyogó,
szikrázó kard hasította ketté a talajt épp előtte.
Egy mecha kardja.
– Menekülj! – kiáltotta Cormac Tharionnak.
A herceg visszafordult Pippához, ahogy a nő ismét elsütötte a
puskáját.
Tharion ismerte ezt a hangszínt. Ezt az arckifejezést. És ekkor
megértette.
Cormac nem egyszerűen önállósította magát. Egyáltalán nem
szándékozott élve kijutni innen.
 
 
Az Alkony feliratú ajtó nyitva volt. Bryce úgy sejtette, Declannek
köszönheti, hogy az elektromos billentyűzár
működésképtelenné vált.
A terem sarkaiban elsőfénytálak világítottak, halvány
derengésbe vonták a helyiséget. Középen egy kerek asztal állt.
Körülötte hét ülőhely.
Bryce ereiben megdermedt a vér.
Egy kis fémszerkezet volt az asztal közepén. Egy kivetítő. De
Bryce figyelmét nem ez, hanem a papírral borított kőfalak
ragadták meg.
Csillagtérképek voltak – csillagképeket és naprendszereket
ábrázoltak, odafirkantott jegyzetek és piros pöttyök tarkították
őket. Bryce szája kiszáradt, ahogy a hozzá legközelebb esőhöz
lépett. Nem ismerte azt a naprendszert, amiben ez az öt bolygó
keringett egy óriási nap körül.
 Az egyik bolygót a lakható övezetben megjelölték,
felcímkézték.
Rentharr. Leig. A. k. 14 000.
A. k. Bryce nem ismerte ezt az időszámítási rendszert. De azt
sejtette, hogy a Leig. mit jelenthet. Leigázták… az Aszterek? Még
sosem hallott Rentharr nevű bolygóról. Mellé egy rövid
jegyzetet firkantottak: Harcias vízi nép. Primitív szárazföldi
életformák. Kevés utánpótlás. Megsemmisítve: A. k. 14 007.
–  Az istenekre! – lehelte Bryce, és a következő térképhez
ment.
Iphraxia. Leig. A. k. 680. Elveszítve: A. k. 720.
Elolvasta a mellé írt szöveget is, és jegessé vált a vér az
ereiben. A lakosság túl gyorsan rájött a módszerünkre. Sokakat
elvesztettünk, amikor összefogtak ellenünk. Evakuáltuk.
Valahol a kozmoszban, egy bolygón sikerült kiebrudalni az
Asztereket.
Bryce térképről térképre haladva elolvasta az összes
megjegyzést. Olyan helyekről volt szó, amikről Midgardon senki
sem hallott. Olyan világokról, amiket az Aszterek leigáztak,
felírták, hogyan használták fel az elsőfényüket, és hogyan
vesztették el őket, vagy hajtották az uralmuk alá. Addig
szipolyozták őket, amíg semmi sem maradt utánuk.
Az erejükből táplálkoztak… Pont úgy, ahogy Bryce is tette a
kapuval. Ő is ugyanolyan lenne, mint az Aszterek?
A terem túlsó falán megtalálta a saját világának a térképét.
Midgard, jelezte a felirat. Leig. A. k. 17 003.
Bármi volt is az A. k., ha csak ezen a bolygón tizenötezer évet
eltöltöttek, akkor sokkal, sokkal régebb óta élik az életüket a
világegyetem különböző pontjain.
Ha képesek elsőfényből táplálkozni, ha valamiképpen minden
egyes bolygón elő tudják állítani, akkor… örökké élnek? Tényleg
örök életűek, halhatatlanok?
Hatan uralják ezt a világot, de eredetileg volt egy hetedik
társuk is. Hányan léteznek még rajtuk kívül?
A Midgardról szóló feljegyzéseket különféle lényekről készült
rajzokkal együtt a falra tűzték.
Ideális világot fedeztünk fel. A helyi létformákkal nem
fenntartható az életmódunk, de minden adott a
gyarmatosításhoz. Felvettük a kapcsolatot másokkal, hogy
megosszuk velük a javakat.
Bryce összevonta a szemöldökét. Mégis mi a francot jelentsen
ez?
A rajzra pillantott, egy sellőt ábrázolt egy farkas alakváltó
mellett. A vízi alakváltók sokkal könnyebben képesek fenntartani
a hibrid formájukat, mint a szárazföldiek.
A következő oldalon egy tündér nőről készült rajz szerepelt.
Nem fogták fel, hogy az ősi ellenség nyújtotta a kezét téren és
időn túlról. Ráharaptak a csalira, önként nyitották ki előttünk a
kapukat. Amikor hívtuk őket, átléptek rajta – be Midgardra –, és
hátrahagyták az általuk ismert világot.
Bryce elhátrált a faltól, nekiütközött az asztalnak.
Az Aszterek más bolygókról csalták ide őket. Valahogy az
Északi és a Déli Résen át, vagy bármi egyéb módszerrel,
ahogyan a világok között utaznak, egyszerűen… idehívták őket,
erre a helyre. Hogy tenyésszék őket. Hogy táplálékul
szolgáljanak. Örökkön örökké.
Minden csupa hazugság. Bryce tudta, hogy a hivatalosan
elfogadott történelem jó része baromság, de ez…
Az asztal közepén álló kivetítő felé fordult, és kinyújtotta a
karját, hogy megnyomja rajta a gombot. Kivetült a világegyetem
háromdimenziós, gömbölyű térképe. Csillagok, bolygók,
csillagködök. Rengeteghez digitális megjegyzéseket csatoltak,
olyanokat, mint amiket a falakra tűzött papírokon is látott.
Egy digitális bolygómodell. Olyasmi, mint az a fém, amit
gyerekként az Őszkirály dolgozószobájában látott. Mint az,
amelyik a Csillagász termében állt.
Erre jött rá Danika, amikor a vérvonalukat tanulmányozta?
Hogy mind máshonnan származnak, csak idecsalták és
fogságba ejtették őket? Hogy aztán ezek a halhatatlan piócák
belőlük táplálkozzanak?
A világegyetem térképe a feje felett forgott. Mennyi világ!
Bryce a kezét nyújtotta az egyik felé. Azonnal megjelent
mellette egy digitális jelzés.
Urganis. A gyermekek ideális tápanyagnak bizonyultak. A
felnőttek inkompatibilisek.
Bryce torka teljesen kiszáradt, de most nagyot nyelt. Hát
ennyi. Ennyi maradt abból a távoli világból. Egy feljegyzés
arról, hogy az ott élő nép megfelelő táplálék-e, és hogy mit
műveltek az Aszterek a gyerekekkel.
Vajon nekik is van valahol egy szülőbolygójuk? Egy olyan
világ, ahonnan az Aszterek származnak, amit úgy kivéreztettek,
hogy kénytelenek voltak vadászatra indulni az űr vadonjában?
Bryce tovább nézegette a bolygókat, egyiket a másik után,
csillagok és kozmikus porfellegek peregtek az ujjai alatt.
Az egyiknél kihagyott egy ütemet a szíve.
Hél.
Úgy érezte, kicsúszik a lába alól a talaj.
Hél. Elveszítve: A. k. 17 001.
Lerogyott az egyik székbe, miközben végigolvasta a
feljegyzést. Sötét, hideg világ, tele erős éjlényekkel. Átláttak
rajtunk. A korábban egymással marakodó csoportok egységes
királyi csapatokba tömörültek, és ellenünk vonultak. Túlerőben
voltak, ezért elhagytuk a világukat, de üldözőbe vettek
bennünket. Kiszedték a foglyul ejtett hadnagyainkból, miképpen
tudnak átszökni a világok közötti réseken.
Bryce halványan érezte, hogy remeg, hogy kapkodja a
levegőt.
Ránk találtak Midgardon 17 002-ben. Elárulták a tőrbe csalt
áldozatainknak, hogy kik vagyunk, és néhányukat sikerült is
meggyőzni. A táplálékunk harmadát vesztettük el így. Majdnem
17 003 végéig tartott a háború. Ekkor legyőztük, és visszaküldtük
őket Hélbe. Túlságosan veszélyes lenne, ha ismét visszatérnének,
de előfordulhat, hogy megpróbálják. Egyfajta kötelék alakult ki
köztük és a midgardi gyarmatosítók között.
–  Theia – suttogta Bryce rekedtesen. Aidas beleszeretett a
tündérkirálynőbe, és…
Apollion igazat mondott, Hél segíteni akart. A saját világukból
száműzték az Asztereket, de… Könnyek szúrták Bryce szemét. A
démonhercegek erkölcsi kötelességüknek érezték, hogy
üldözőbe vegyék az Asztereket, nehogy további világokon
próbáljanak meg élősködni. Védeni akartak másokat.
Bryce tovább nézegette a bolygókat. Mennyi világ! Mennyi
különféle nép, mennyi gyerek!
Valahol meg kell lennie az Aszterek szülőbolygójának is.
Megkeresi, és továbbadja az információt Hél hercegeinek, aztán
amint a földbe döngölik ezeket a rohadékokat itt, Midgardon,
odautaznak, és felrobbantják a picsába!
Bryce összeszorított fogakkal zokogott.
Ez a birodalom, ez a világ… csak egy hatalmas lakoma az itt
uralkodó hat lénynek.
Hél megpróbálta megmenteni őket. Tizenötezer éven
keresztül próbáltak visszajutni ide. Megszabadítani őket az
Aszterektől.
– Mégis honnan a francból jöttetek? – dühöngött Bryce.
Világok suhantak el az ujjhegyei alatt, az Aszterek róluk szóló,
tárgyilagos feljegyzéseivel együtt. A legtöbb bolygó nem volt
olyan szerencsés, mint Hél.
Fellázadtak. Hamuvá perzseltük őket.
Furcsa íze volt az elsőfénynek. Megsemmisítettük a bolygót.
A lakosság bombákkal támadt ránk, ami után mind a bolygó,
mind az ott élő létformák túlságosan radioaktívvá váltak ahhoz,
hogy táplálkozhassunk belőlük. Otthagytuk őket, hadd
fulladjanak bele a saját mocskukba.
Az elsőfény túlságosan gyengének bizonyult. A világot
megsemmisítettük, de jó néhány lakosát megtartottuk, megfelelő
minőségű elsőfényt biztosítottak számunkra az utazás során. A
gyerekek kiadósak voltak, de nehezen viselték az utazási
módszerünket.
Ezek a pszichopata, lelketlen szörnyetegek…
–  Nem fogod megtalálni a szülőbolygónkat – csendült egy
hűvös hang az asztalon álló kommunikációs eszközből. – Már
mi is elfelejtettük, hol hagytuk a romjait.
Bryce kapkodta a levegőt, egyedül düh keringett az ereiben,
ahogy azt felelte Rigelusnak:
– Megöllek, te rohadék!
 73.

Rigelus felnevetett.
–  Azt hittem, csak azért jöttél, amiért Sofie Renast és Danika
Fendyr meghalt. De engem is meg akarsz ölni?
Bryce ökölbe szorította remegő kezét.
– Miért? Miért csináljátok ezt az egészet?
–  Te miért iszol vizet, és eszel ételt? Felsőbbrendű lények
vagyunk. Istenek. Nem a mi hibánk, hogy kellemetlen számodra
a tápanyagforrásunk. Jól tartunk titeket, egészségesek vagytok,
boldogok, hagyjuk, hogy szabadon bejárjátok a bolygót. Még az
embereket is életben hagytuk, csak hogy ti, vanírok
uralkodhassatok valakin. Csak az erőtök egy részét kérjük ezért
cserébe.
– Élősködők vagytok.
– Hát nem az minden egyes élőlény, ami táplálkozik? Látnod
kellene, mit csináltak más bolygókon az ott élők. A mocskot, a
szennyezést, a megmérgezett tengereket. Nem érdemelték hát
ugyanezt?
– Feleslegesen próbálod eljátszani a megmentőt.
 Rigelus kuncogásban tört ki, és a hang kiszakította Bryce-t a
dühéből annyira, hogy eszébe jusson Hunt és Ruhn, és az
istenekre, ha Rigelus tudja, hogy Bryce itt van, akkor megtalálja
őket is…
– Nem ugyanezt csinálod te is?
– Mégis mi a francot jelentsen ez?
–  Olyan fennkölt hangüzenetet hagytál a barátnődnek,
Junipernek! Természetesen, amint meghallgattam, tudtam,
hogy csakis egyetlen helyre indulhatsz. Ide. Hozzám. Pontosan
ebben reménykedtem, így terveztem.
Bryce félresöpörte a kérdéseit, helyette így szólt:
– Miért akartál idecsalni?
– Hogy újranyisd a réseket.
Bryce ereiben megfagyott a vér.
– Nem vagyok rá képes.
–  Tényleg? – A hűvös hang végigkígyózott a belső
kommunikációs csatornán. – Csillagfényű vagy, a kürt
összekapcsolódott a testeddel, az erőddel. Az őseid a kürt és egy
másik tündértárgy segítségével jöttek át ebbe a világba.
Természetesen lopták a korábbi gazdáiktól, azaz tőlünk.
Félelmetes harcosokat hoztunk létre abban a világban, hogy
hadseregként szolgáljanak bennünket. Mind az itteni angyalok
prototípusai voltak. És egytől egyig elárulták a teremtőiket,
csatlakoztak a tündérekhez, akik letaszították a trónról a
fivéreimet és a nővéreimet ezer évvel azelőtt, hogy
megérkeztünk Midgardra. Lemészárolták a testvéreimet.
Bryce teljesen beleszédült a hallottakba.
 – Nem értem.
–  Midgard egy támaszpont. Átjárókat nyitottunk más
világokba, hogy idecsaljuk az ottani népeket, rengeteg erős
teremtményt, amik olyan szívesen igáztak volna le más
bolygókat. Fel sem fogták, hogy valójában mi igázzuk le őket. De
azért is nyitottuk meg ezeket az átjárókat, hogy más bolygókat
is elfoglalhassunk. A tündérek, Theia királynő meg a két ostoba
lánya rájött erre, de persze elkéstek vele. A népük addigra már
átkerült ide, de kiderítették, hol rejtették el a testvéreink a
hozzáférési pontokat a világukban.
Düh lüktetett minden egyes szavában.
–  A csillagfényű őseid bezárták az átjárókat, nehogy még
egyszer lerohanhassuk a világukat, és emlékeztethessük őket,
hogy kik a valódi gazdáik. Csakhogy közben az összes többi
világba vezető átjárót is lezárták, köztük a Hélbe, a
rendíthetetlen szövetségeseikhez vezetőt is. Így estünk
csapdába itt. Elvágtak bennünket a világmindenségtől,
mindattól, ami a népünkből maradt. Igaz, a palota alatt dolgozó
misztikusok régóta keresik a túlélőket, azokat a bolygókat, ahol
meghúzhatták magukat.
Bryce remegett. A Csillagász igazat mondott, tényleg rengeteg
misztikust tartanak itt fogva.
– Miért mondod el ezt nekem?
– Mit gondolsz, miért hagytunk életben tavasszal? Te vagy az,
aki képes ismét megnyitni a világok közötti átjárókat.
Helyrehozod azt a hibát, amit egy ostoba hercegnő tizenötezer
évvel ezelőtt vétett.
 – Szó sem lehet róla!
– A párod és a bátyád is itt van, nem?
– Nem.
Rigelus felnevetett.
–  Roppantmód hasonlítasz Danikára, ő is összevissza
hazudozott.
–  Ezt bóknak veszem. – Bryce felszegte az állát. – Tudtátok,
hogy rá fog jönni a titkotokra.
– Természetesen. A vérebképessége miatt kezdett el az igazság
után kutatni. Nem fizikai képességet örökölt, hanem mágikusat,
olyasmit, amivel az alakváltóknak nem lenne szabad
rendelkeznie. Kiszagolta a többi, különleges képességgel bíró
alakváltót.
Például Sofie-t. És Baxiant. Danika azért talált rá az angyalra,
mert a vérvonalát kutatta, de ki is szagolta volna, hogy
különleges?
–  Elkezdte kutatni a saját vérvonala történetét, visszakövette
egészen addig a pillanatig, amikor az alakváltók megérkeztek
ebbe a világba, hogy kiderítse, honnan származik a képessége.
És végül megsejtette az igazságot.
Bryce nagyot nyelt.
–  Micah már előadta a gonosztevők nagymonológját
tavasszal, úgyhogy térjünk rá a lényegre!
Rigelus ismét kuncogni kezdett.
–  Egy pillanat, és eljutunk oda. – Így folytatta: – Danika
rádöbbent, hogy az alakváltók tündérek.
Bryce pislogott egyet.
 – Micsoda?
– Természetesen nem olyan tündérek, mint ti. A te fajtád egy
gyönyörű, zöldellő, mágiával teli vidéken élt. Ha érdekel, a
csillagfényű vérvonalad egész konkrétan egy kis szigetről
származik, pár kilométerre a kontinenstől. És míg a
kontinensen mindenféle klíma megtalálható, a szigeten
gyönyörű, szinte örök alkony honol. De csupán néhány tündér
volt képes állattá változni abban a világban. A midgardi
alakváltók egy másik bolygóról származó tündérek. Az ő
világukban minden tündérnek volt állatformája. A sellők is
tőlük származnak. Talán egykor a te tündérfajtáddal osztoztak a
világukon, de aztán elég ideig egyedül maradtak ahhoz, hogy
kifejlődjenek a saját képességeik.
– Az ő fülük nem hegyes.
– Ó, arról tenyésztéssel gondoskodtunk. Pár generáción belül
eltűnt.
Egy sziget, ahol szinte folyamatos alkonyat uralkodik, az a
világ, ahonnan az ő tündérfajtája származik… Egy Alkonyvidék.
– Az Alkony titka – lehelte Bryce.
Danika nem csak ennek a teremnek a nevéről beszélt Sofie-
val.
Rigelus nem felelt, amit Bryce nem tudott mire vélni.
– Miért hazudtatok mindenkinek? – kérdezte végül.
–  Két tündérfajta. Mindkettő tele mágiával. Ideális
tápláléknak bizonyultak. Nem hagyhattuk, hogy összefogjanak
ellenünk.
–  Szóval egymás ellen fordítottátok őket. Viszályt szítottatok
közöttük.
–  Igen. Az alakváltók könnyedén, gyorsan elfelejtették, mik
voltak egykor. Örömmel alávetették magukat az akaratunknak,
megtették, amit parancsoltunk. A seregeinket vezették. Még
most is azt teszik.
A Falkavezér is valami hasonlót mondott. A farkasok
elfelejtették, kik voltak régen. Danika tudta ezt. Danika tudta,
hogy az alakváltók egykor tündérek voltak. Még most is
tündérek, csak másfajták.
– És a Thurr-projekt? Miért érdekelte Danikát annyira?
– Az volt az utolsó alkalom, hogy valaki olyan közel jutott az
igazsághoz velünk kapcsolatban, mint Danika. Nem ért jó véget.
Gondolom, Danika szeretett volna tanulni az előtte járók
hibájából, mielőtt bármit tett.
– Mindenkinek elmondta volna, mik vagytok.
–  Lehet, de azzal is tisztában volt, hogy lassan kell csinálnia.
Az Ophionnal kezdte. Elég fontosnak bizonyult az alakváltók
vérvonala és múltja utáni kutatás, a hit, hogy egykor ők is
egyfajta tündérek voltak egy másik tündérvilágból, hogy
összekössék az egyik legügyesebb ügynökükkel, Sofie Renasttel.
Amennyire én tudom, Danikát nagyon érdekelte Sofie és a
képessége. De Sofie-nak is megvolt a maga elmélete. Az
energiával kapcsolatban. Az alapján, amit megérzett, amikor
viharmadárként elsőfényt használt. És ami még szerencsésebb
volt Danika számára, az az, hogy Sofie-t senki sem ismerte. Ha
Danika szaglászik, arra sokan felfigyeltek volna, de Sofie-t, aki
akár embernek is kiadhatta magát, senki sem vette észre a
levéltárban. Úgyhogy Danika ideküldte, a ti szavaitokkal élve
azért, hogy beépüljön.
Bryce rádöbbent, milyen óriási hibát követett el azzal, hogy
idejött.
–  Az egyik misztikusunk szólt végül, beférkőzött az Ophion
egyik vezetőjének az elméjébe. Úgyhogy megmozgattuk egy
kicsit a szálakat. A szintre irányítottuk Micah figyelmét.
Danikára.
– Nem…
Elsuttogott szó volt csupán.
–  Gondolod, hogy Micah saját kútfőből csinált mindent?
Meggondolatlan, arrogáns férfi volt. Csak a megfelelő irányba
kellett terelni, és végzett Danikával helyettünk. Fogalma sem
volt, hogy a mi céljainkat szolgálja, de minden pontosan úgy
alakult, ahogyan azt terveztük. Végül lebukott, és meghalt a
rendbontásért. Ezért téged illet hála.
Bryce felpattant a székéből. Megölték Danikát… hogy mindezt
titokban tarthassák. Darabokra szaggatja őket!
–  Megpróbálhatsz menekülni – mondta Rigelus. – Ha attól
jobban éreznéd magad.
Mást már nem mondhatott, mert Bryce ekkor
visszateleportált a beugróba. Hunt ereje kihunyó lángként
halványodott el benne.
Ruhnt sehol sem látta. Hunt pedig…
A kőpadlón térdelt, az Umbra Mortis-sisak mellette hevert. A
kezét gorszi kővel összebilincselték a feje mögött.
Vad, könyörgő pillantással nézett fel, de Bryce nem tehetett
semmit, az ő csuklójára is jeges kő kulcsolódott, és
szembetalálta magát a vigyorgó Hárpiával.
 74.

Tharion futásnak eredt – legalábbis megpróbálta. A mecha útját

állta az óriási fegyverével. A pilóta elvigyorodott.
– Sült hal lesz belőled!
–  Milyen kreatív! – préselte ki magából Tharion, majd
hátraugrott, ahogy az ágyú eldördült. Csupán füstölgő
betontörmelék maradt ott, ahol korábban állt.
–  Menekülj! – üvöltötte el magát Cormac ismét, Pippa
puskájának a mennydörgése közepette.
Tharion megpördült, és látta, hogy a herceg térdre rogy. Lyuk
tátongott a mellkasában.
Ki kell juttatnia valahogy. Nem hagyhatja itt, ahol minden
bizonnyal lefejezéssel elejét vennék a felépülésének. De ha
Tharion itt marad, ha nem ölik meg azonnal…
Négy órája maradt, hogy elérje a vizet. A lázadók ki fogják ezt
használni ellene. És lehet, hogy eladta magát a
Viperakirálynőnek, de hogy uszonyok nélkül éljen… Nem állt rá
készen, hogy a lelkének ezt a darabkáját is elveszítse.
Cormac tekintetében tűz izzott, ahogy Tharion szemébe
nézett. Menekülj! – sürgette a pillantása.
Tharion futásnak eredt.
Mögötte a mecha ismét tüzelt, ő pedig átgurult az óriási lábak
között. Golyók záporoztak a lábához, ahogy a lyuk felé rohant,
amit a mecha ütött a falon. Napfény ömlött be a gomolygó
füstön át.
A kötelék a mellkasában – a Viperakirálynő póráza – mintha
azt suttogta volna: Juss el a vízhez, te nyomorult idióta, aztán térj
vissza hozzám!
Tharion megkockáztatott egy pillantást hátrafelé, ahogy
kiugrott a nyíláson. A mecha megindult Cormac felé. Pippa
diadalmas mosollyal sétált mellette.
Mögöttük többsornyi félkész mechahibrid szunnyadt. Arra
vártak, hogy valaki működésbe hozza őket, és gyilkolni kezdjen
velük. Mit számít, melyik oldalon küzdenek!
Cormac nagy nehezen felemelte véres kezét, hogy Pippa mögé
mutasson. A nő megtorpant, és hátrapördült a terem túlsó
végében ragyogó öt lény felé.
Az Aszterek. Ó, az istenekre! Hát eljöttek.
Cormac hirtelen tűzgömbbé változott.
Pippát emésztette fel először. Aztán a pilótát, aki élve
megégett a mechában.
A gömb egyre nőtt, növekedett, ropogva terjeszkedett, és
Tharion ismét futásnak eredt, nem várt, hogy kiderítse, vajon
képes lesz-e Cormac kiiktatni az Asztereket, noha minden ellene
szól.
Kirohant a szabadba, követte a pórázt a víz és Valbara felé,
kikerülte az immár az épület irányába rohanó farkasőröket.
Szirénák vijjogtak. Fehér fény szelte ketté az eget – az Aszterek
haragja.
Tharion kijutott a fák közül. Továbbrohant a part felé. Talán
szerencséje lesz, és talál valamilyen járművet – még az sem
érdekelte, ha el kell lopnia. Vagy fegyvert kell szorítania a sofőr
fejéhez.
Nagyjából egy kilométerre juthatott, amikor az egész
kutatóépület felrobbant, elemésztve Cormacet, a mechákat és a
lázadókat is.
 
 
Ruhn a földre roskadt a cellában, sajgott a teste a veréstől.
Mordoc korábban körbevette őt a rémfarkasaival. Semmiféle
árnyék nem rejthette el a véreb elől. Bármivel próbálkozott
volna, azonnal kiszagolja.
Nap elárulta? Eljátszotta, hogy elfogják, csak hogy idecsalja?
Olyan hiszékeny volt, annyira kibaszottul hiszékeny, és most…
Kinyílt a cellaajtó mélyen az Aszterek palotája alatt. A gorszi
kővel a falhoz láncolt Ruhn felnézett, és elszörnyedve látta,
hogy Bryce és Athalar lép be rajta, szintén megbilincselve. A
húga arca teljességgel elsápadt.
Athalar rávicsorgott a Hárpiára, amikor az belökte a cellába.
Mivel Mordoc továbbra is ott vigyorgott a cella boltíves
bejáratánál, Ruhn biztosra vette, hogy az Ünő is a közelben
lehet – hogy ő lesz az, aki hamarosan munkához lát rajtuk.
Sem Athalar, sem Bryce nem ellenkezett a foglyul ejtőikkel,
miközben őket is a falhoz láncolták. Bryce remegett. Hogy a
félelemtől vagy a dühtől, azt Ruhn nem tudta megállapítani.
Mordoc szemébe nézett, hadd lássa csak a rémfarkas, kivel
baszakodik.
– Honnan tudtad, hogy idejövök?
A rémfarkasparancsnok ellökte magát a boltívtől, minden
egyes mozdulata erőszakot ígért.
– Onnan, hogy Rigelus így tervezte. Még mindig alig hiszem el,
hogy egyszerűen belesétáltál a csapdájába, te kibaszott idióta.
– Azért jöttünk, hogy az Asztereket támogassuk – próbálkozott
Ruhn. – Félreértitek.
A szeme sarkából látta, hogy Bryce próbálja magára vonni a
figyelmét.
Csakhogy Mordoc arcára ekkor kegyetlen derű rajzolódott ki.
–  Igen? A sikátorban is ezt a mesét próbáltad volna meg
beadni nekem? Meg a misztikusoknál? Ne feledd, kivel beszélsz!
Mindenkinek az illatát megjegyzem. – Bryce-ra és Huntra
vicsorgott. – Végig követtelek titeket Lunathionban. Rigelus
örült, amikor elmeséltem neki, mit műveltetek.
– Azt hittem, az Ünőnek felelsz – vetette közbe Athalar.
Mordoc gallérján megcsillantak az ezüstsráfok, ahogy
közelebb lépett.
–  Rigelus valamiért nagyon érdeklődik irántatok. Megkért,
hogy szaglásszak körbe. – Színpadias mozdulattal megszagolta
Huntot. – Talán, mert valami nem stimmel az illatoddal, angyal.
– Mégis mit jelentsen ez? – mordult fel Athalar.
Mordoc oldalra billentette a fejét, gúnyos pillantással
végigmérte.
– Nem olyan, mint a többi angyalé.
A Hárpia a szemét forgatta, majd a parancsnokhoz fordult:
– Elég legyen! Hagyj magunkra!
Mordoc elhúzta a száját.
– Parancsba kaptuk, hogy itt várjunk.
– Menj innen! – csattant fel a Hárpia. – Hozzá akarok kezdeni,
mielőtt jön, és elrontja a szórakozásomat. Nyilván tudod, mire
gondolok, ha őt megkerülve jelentettél Rigelusnak.
Mordoc szemlátomást felhúzta magát ezen, de halkan
morogva távozott.
Ruhn gondolatai versenyt futottak egymással. Nem lett volna
szabad idejönniük. Mordoc valóban megjegyezte az illatát, és
követte őket az elmúlt hetekben. Bárhová mentek is, elmesélte
Rigelusnak. Bassza meg!
A Hárpia elvigyorodott.
– Rég nem játszadoztam már veled, Athalar.
Hunt a nő lábához köpött.
– Gyere, próbáld csak meg!
Egyértelmű volt, hogy igyekszik távol tartani a Hárpiát Bryce-
tól. Időt akart nyerni, amíg rá nem jön, hogyan mászhatnának
ki ebből a szar helyzetből. Ruhn összenézett Bryce-szal, a húga
szemében kétségbeesés ült.
A gorszi bilincsnek köszönhetően nem tud teleportálni. Vajon
Cormac be tudna jönni ide? Egyedül ő szabadíthatja meg őket
ezektől a láncoktól, ő jelenti a túlélés egyetlen reményét. Dec
látta, hogy elkapták őket? Még ha látta is, akkor sem tud kit
utánuk küldeni.
A Hárpia előhúzott egy rövid, halálosan éles kést. Olyat,
amivel könnyedén lefejtheti a bőrt a legnagyobb precizitást
igénylő helyekről is. Megpörgette a kezében, de úgy állt, hogy
Athalar ne érhesse el, hiába volt leláncolva. Ruhnra pillantott.
Gyűlölet villant a szemében.
–  Most már nem vagy olyan felfuvalkodott, mi, hercegfiú? –
kérdezte. Ruhn öle felé fordította a kést. – Tudod, mennyi időbe
telik, mire egy férfinak visszanőnek a golyói?
Színtiszta rémület csapott végig Ruhnon.
– Hozzá ne merj nyúlni! – sziszegte Bryce.
A Hárpia felnevetett.
–  Zavar, hogy ilyen durván bánnak a hozzád közel álló
férfiakkal, hercegnő? – Odalépett Ruhnhoz, és az égvilágon
semmit sem tehetett ellene, tűrnie kellett, hogy végighúzza a
penge lapját az arcán. – Milyen jóképű! – mormolta. A szeme
olyan volt, akár Hél legsötétebb bugyrai. – Milyen kár, hogy
tönkre kell tennünk ezt a szépséget!
– Gyere, játsszál inkább valaki érdekessel! – mordult fel Hunt.
– Még mindig ugyanolyan nemeslelkű vagy, te szerencsétlen –
felelte a Hárpia, és Ruhn arcának a másik oldalán is végighúzta
a pengét. Ha elég közel lépne hozzá, átharaphatná a nyakát, de
a nő túlságosan óvatos volt. Épp elég messze állt tőle. – Próbálod
elvonni a figyelmemet, hogy ne másokat bántsak. Nem
emlékszel, hogy a katonáidat is feldaraboltam, hiába
könyörögtél?
Bryce előrelendült, megfeszültek a láncai, és Ruhn szíve
meghasadt, ahogy azt kiáltotta:
– Takarodj a közeléből!
–  Élvezettel hallgatom majd a vinnyogásodat, amíg
feldarabolom – mondta a Hárpia, és Ruhn nyakának az aljához
csúsztatta a fegyvert.
Fájni fog. Nagyon is, de a vanírvére miatt nem fog belehalni –
egyelőre legalábbis. Folyamatosan gyógyulni fog, amíg a Hárpia
szétszabdalja.
–  HAGYD BÉKÉN! – harsogta Bryce. Torokhangú üvöltés
mennydörgött a szavakban. Még sosem hallotta a húgát ennyire
tündérnek.
A kés hegye áttörte Ruhn bőrét, azonnal sajogni kezdett a
nyoma. Ruhn visszahúzódott arra a helyre, ahová az apja
kínzásai alatt is menekült.
Ostobán, naivan besétáltak ide…
A Hárpia mély levegőt vett, megfeszültek az izmai, hogy
mélyebbre döfje a kést.
Valami arany és szélsebes ütközött az oldalának, mire a
Hárpia elterült.
Bryce felkiáltott, de a zaj, a gondolatok Ruhn fejében teljesen
megszűntek létezni, ahogy megérezte az ismerős, vonzó illatot.
Ahogy végignézett a nőn, aki most talpra ugrott, falat képezett
közte és a Hárpia között.
Az Ünőn.
 75.

–  Te kibaszott ribanc! – káromkodott a Hárpia, és amikor

felpattant, előkapott egy hosszú, veszedelmes kardot.
Ruhn képtelen volt feltápászkodni a földről, ahogy az Ünő
elővonta a saját vékony pengéjét. Vonzó illata egyre csak áradt
felé. Az az illat, ami valahogy összefonódott a sajátjával. Nagyon
halovány volt, akár egy árnyék, szinte észrevehetetlen,
valószínűleg senki sem figyelt fel rá, hogy az alatta meghúzódó
illat Ruhné.
És azért volt olyan ismerős az illata már a kezdetektől fogva,
mert Hypaxia féltestvére, döbbent rá. A családi kötelék nem
hazudik. Tévedett, mégsem az Ég és lélegzet házához tartozott,
az Ünő teljes mértékben hűséget fogadhatott a Föld és vér
házának.
–  Tudtam. Mindig is tudtam! – dühöngött a Hárpia susogó
szárnnyal. – Áruló kurva!
Nem lehet.
Egyszerűen… nem lehet.
Bryce és Hunt mozdulatlanná dermedt a döbbenettől.
 – Nap? – suttogta Ruhn.
Lidia Cervos hátrapillantott a válla felett. Csendes
nyugalommal felelt, olyan hangon, amit Ruhn úgy ismert, akár
a saját szívverését, olyan hangon, amit Ünőként Ruhn még
sosem hallott tőle:
– Éj.
–  Az Aszterek feldarabolnak, és megetetnek a
rémfarkasokkal! – fenyegette a Hárpia, megemelve a kardját. –
És segíteni fogok nekik.
Az arany hajú nő – Lidia, Nap – csupán annyit felelt a
Hárpiának:
– Ha megöllek, semmiképp.
A Hárpia elrugaszkodott. Az Ünő már várta.
Kard kardot ért, és Ruhn kénytelen volt tétlenül figyelni,
ahogy az alakváltó visszaveri, hárítja az angyal támadását. A
pengéje higanyként fénylett, és ahogy a Hárpia újabb csonttörő
csapást mért rá, tőr jelent meg Lidia másik kezében.
Az Ünő a tőrt és a kardot keresztezve védte ki a támadást, és a
lendületét kihasználva hasba rúgta a Hárpiát. Az angyal a
földre zuhant, csak a szárnya és fekete haja látszott hirtelen, de
azonnal fel is pattant, körözni kezdett.
– Szerintem az Aszterek Polluxot is rád eresztik.
Keserű, kegyetlen nevetést hallatott.
Pollux. A férfi, aki… Zúgó fehérzaj kelt Ruhn fejében.
–  Pollux is megkapja, ami jár neki – felelte az Ünő. Hárított
egy csapást, és térdre rogyva megpördült, hogy a Hárpia mögé
kerüljön.
 A Hárpia utánafordult, kivédte a támadást, de egy lépéssel
közelebb került Ruhnhoz.
A két penge ismét összecsapott, a Hárpia előrelendült. Az Ünő
karja megfeszült, combizmai tisztán látszottak a szűk fehér
nadrágban, ahogy egyre feljebb és feljebb nyomta magát, végül
kiegyenesedett. Fekete csizmáját biztosan megvetette a földön, a
Hárpia alapállása közel sem volt ilyen jó.
Lidia Ruhnra emelte arany szemét. Biccentett. Parancsot
adott.
Ruhn leguggolt, felkészült.
–  Mocskos hazudozó! – dühöngött a Hárpia, és újabb
centimétereket veszített. Még egy kicsit közelebb… – Mikor
álltál át?
Ruhn szíve hevesen dobogott.
A két nő megint összecsapott, riasztóan ügyesen húzódtak el
egymástól, hogy aztán megint lesújtsanak a másikra.
– Lehet, hogy hazudozom – morogta Lidia vad mosollyal –, de
legalább nem vagyok ostoba.
A Hárpia pislogott egyet, ahogy az Ünő még közelebb lökte.
Épp oda, ahol Ruhn már elérte.
Megragadta a Hárpia bokáját, és jó erősen megrántotta. Az
angyal felkiáltott, ismét a földre zuhant, a szárnyát széttárta.
Az Ünő lesújtott.
Lidia egy kobra gyorsaságával döfte a kardját a Hárpia
gerincoszlopának a tetejébe, keresztülszúrta a nyakát. A penge
hegye a földet érte, mielőtt a Hárpia összeroskadt.
A Hárpia sikoltani próbált, de az Ünő úgy irányította a
pengéjét, hogy épp átvágja a hangszalagjait. A következő
csapást a korábban hárításra használt tőrrel mérte rá, a Hárpia
fülébe döfte, bele a koponyájába. Még egy mozdulat, és a Hárpia
feje elgurult.
Aztán csend állt be. A Hárpia szárnya megrezzent.
Ruhn lassan az Ünőre emelte a pillantását.
Lidia vérfoltosan állt előtte. Testének korábban látott és
kitapintott vonalai most mind megfeszültek. Készenlétben állt.
– Kettős ügynök vagy? – lehelte Hunt.
Lidia ekkor mozgásba lendült, megragadta Ruhn láncát, a
birodalmi egyenruhájából előhúzott kulccsal kinyitotta a
béklyót.
– Nincs sok időnk. Ki kell jutnotok innen.
Azt mondta, nem jön el érte, ha bajba kerül. Mégis megtette.
– Csapdába csaltak minket? – kérdezte Bryce.
–  Nem úgy, ahogy gondolod – válaszolta Lidia. Ünőként
halkan, lágyan beszélt. Nap hangja, ennek a személynek a
hangja viszont magasabban csengett. Elég közel került
Ruhnhoz, miközben kiszabadította, hogy a tündér ismét
megérezze az illatát. – Próbáltalak figyelmeztetni, megsejtettem,
hogy Rigelus azt akarja, hogy idejöjjetek, hogy tudja, hogy ide
tartotok, de… félbeszakítottak. – Pollux. – Mire ismét
felvehettem volna veletek a kapcsolatot, már egyértelmű volt,
hogy csak Sandriel korábbi triariijának a tagjai tudtak Rigelus
tervéről, és hogy Mordoc látta el őt információval a holléteteket
illetően. Ha figyelmeztettelek volna titeket, azzal feladom
magam.
 Hunt haragosan nézett Ruhnra, ő pedig döbbenten meredt az
Ünőre.
–  Az pedig, ugye, teljesen ki van zárva – mondta az angyal
gúnyosan.
Mordoc… Mégis hogy nem figyelt fel a véreb erre az apró
változásra Lidia illatában? Ruhnéban? Vagy felfigyelt rá, csak
kivárt, hogy tőrbe csalhassa őket?
Lidia lesújtó pillantást lövellt felé, de nem hátrált meg,
nekiállt kinyitni Bryce bilincsét is.
– Rengeteg dolog van, amit nem értetek.
Olyan gyönyörű! És teljességgel lelketlen.
Arra emlékeztetsz, hogy élek, ezt mondta Ruhnnak.
– Megölted Sofie-t! – sziszegte Bryce.
–  Nem. – Lidia a fejét rázta. – Odahívtam a városhajót, hogy
mentsék meg. De túl későn érkeztek.
– Mi van? – bukott ki Athalarból.
Ruhn pislogott egyet, ahogy az Ünő előhúzott egy fehér követ
a zsebéből.
–  Jelzőkövek, üzenni lehet velük. Az Óceánkirálynő mágiája
működteti őket. A vízbe hajítva odahívja a legközelebbi
városhajót. A misztikusai érzik, amikor a hajónak egy bizonyos
helyen kell lennie, a kövekkel pedig pontosan be lehet mérni a
helyszínt.
Ídrán is ezt tette. Odahívta a hajót, megmentette őket.
–  Sofie miattad fulladt meg – morogta Hunt, csikorogtak a
szavak. – Rengetegen vesztették életüket miattad…
– Annyi mindent szeretnék elmondani neked, Ruhn – mondta
a nő halkan, és az, ahogyan kiejtette a nevét…
De Ruhn elfordult tőle. Esküdni mert volna, hogy az Ünő
összerezzen.
Nem érdekelte. Mert Hunt ekkor ezt kérdezte Bryce-tól:
– Sikerült kiderítened az igazat?
Bryce elsápadt.
– Igen. Az…
Léptek dobbantak odakint, a folyosón. Messziről, de egyre
közeledtek. Az Ünő megdermedt.
– Pollux.
Nyilván jobb a hallása, mint Ruhné. Vagy már annyira ismeri
annak a rohadéknak a járását, hogy ilyen messziről is tudja, ő
az.
–  Meggyőzőnek kell lennünk – mondta Bryce-nak, Ruhnnak.
Könyörgés csendült a hangjában, teljes kétségbeesés. – Nem
szakadhat meg az információ áramlása. – Elcsuklott a hangja. –
Értitek?
A jelek szerint Bryce felfogta. Elvigyorodott.
– Jobb lesz, ha nem élvezem ki túlzottan…
Még mielőtt Ruhn bármit is tehetett volna, a húga behúzott
egyet az alakváltónak. Az Ünő elterült a földön. Ruhn felkiáltott,
mire a folyosón közelítő alak futólépésre váltott.
Bryce az Ünőre vetette magát, ököllel püfölte, és a Hárpia
földre kifolyt vére mindkettejüket összemocskolta. Hunt
megrángatta a láncait, Ruhn pedig felpattant, a két nő felé
ugrott…
Pollux jelent meg az ajtóban.
 Végignézett a Hárpián, az Ünőt verő véres Bryce-on, látta,
hogy Ruhn feléjük tart, és előrántotta a kardját.
Ruhn esküdni mert volna, hogy az Ünő belesúg valamit Bryce
fülébe, mielőtt Pollux a nyakánál fogva megragadta a húgát, és
lerángatta róla.
– Üdv, hercegnő! – szólalt meg gúnyosan a szörnyeteg.
 
 
Hunt fejéből az összes gondolat kiröppent, ahogy a férfi, akit
mindenkinél jobban gyűlölt, a nyakánál fogva megragadta a
párját, felemelte Bryce-t, az edzőcipője orra épphogy csak elérte
a véres követ.
–  Most nézd meg, mit műveltél a barátommal! – szólalt meg
Pollux azon az üres, lélektelen hangon. – És a szeretőmmel.
–  Veled is ugyanezt fogom tenni – nyögte ki Bryce nagy
nehezen, rúgkapálva.
– Most azonnal tedd le! – mordult fel Hunt.
Pollux gúnyosan rámosolygott, és még csak véletlenül sem
engedelmeskedett.
Az Ünő időközben kihúzta a kardját a Hárpiából, és Ruhnra
fogta.
– Vissza a falhoz, vagy meghal. – Érzelemmentesen és halkan
beszélt, úgy, ahogy Hunt mindig is hallotta. Nem olyan lágyan,
magasabb hangot megütve, mint az imént.
Napfény ügynököt mégsem kellett megmenteni. És az Ünő…
az a nő, aki Hunt szeme láttára olyan könyörtelenül menetelt
előre… Lázadó. Megmentette őket aznap, Ídra partjától nem
messze a vízben azzal, hogy a jelzőkővel odahívta a városhajót.
Mégsem Bryce fényének köszönhették a megmenekülést.
Megkaptuk az üzenetet, ezt mondták.
Ruhn úgy festett, mint akit gyomorszájon vágtak. Mint akinek
a lelkébe tapostak.
Ekkor Pollux végre leeresztette Bryce-t a földre, és a derekát
átkarolva Huntra vigyorgott. Beleszagolt Bryce hajába. Hunt
előtt elsötétedett a világ a dühtől, ahogy Pollux így szólt:
– Annyira fogom élvezni!
Bryce remegett. Tudta. Bármi volt is az igazság az Aszterekkel
kapcsolatban, kiderítette. Ki kell juttatniuk, nehogy az
információ idebent rekedjen.
Nehogy Bryce az életét veszítse idebent.
A következő néhány perc összemosódott. Őrök özönlöttek be.
Huntot talpra rántották, Bryce-t odaláncolták hozzá, Ruhnt a
másik oldalára. Az Ünő Pollux mellett lépkedett, miközben a
börtönből a liftekhez mentek.
–  Őszentségük már vár titeket – mondta az Ünő olyan
hűvösen, hogy még Huntot is meggyőzte a színjátékával, talán
csak képzelte, hogy a nő segített nekik. Hogy mindent kockára
téve kimentette Ruhnt a Hárpia karmai közül.
Abból, ahogyan Ruhn az Ünőre meredt, Hunt csak találgatni
tudott, mi járhat a herceg fejében.
Miután beléptek a liftbe, az Ünő és Pollux szembefordult
velük. A Kalapács Huntra vigyorgott.
Ha megölnék Polluxot… Csakhogy a lift be van kamerázva.
Ahogy a folyosók is. Az Ünő titka kiderülne.
 Bryce még mindig remegett mellette. Amennyire a láncok
engedték, Hunt összefonta az ujjaikat. Bryce keze vértől
csúszott.
Hunt próbált nem lenézni, amikor megérezte Bryce láncait. A
béklyó lazán fonta körbe a lány csuklóját. Nem zárták le.
Egyedül Bryce ujjhegyei tartották a helyén, ugyanis az Ünő nem
bilincselte meg rendesen. Bryce Hunt szemébe nézett. Fájdalom
és szeretet ült a pillantásában.
Az Ünő is tudta, hogy Bryce-nak és az információnak ki kell
jutnia innen.
Vajon kitervelt valamit? Azt súgta Bryce fülébe?
Bryce nem szólt semmit. Némán fogta a kezét – most utoljára,
döbbent rá Hunt, miközben a lift felfelé száguldott a
kristálypalotában.
Most utoljára foghatja a párja kezét.
 
 
Ruhn a nőre meredt, akiről úgy hitte, ismeri. A rezzenéstelen,
gyönyörű arcára. A kifejezéstelen, arany szemére.
Álarc volt – a valódi arcát nemrég láthatták. Pár napja
összefonódott a testük, a lelkük. Tudta, miféle tűz ég a nőben.
Éj! Lidia hangja távoli, halk könyörgés volt az elméjében.
Mintha próbált volna gondolatban kapcsolatba lépni vele,
mintha a kristály a zsebében ismét utat mutatott volna nekik.
Éj!
Ruhn nem törődött a könyörgő hanggal. Sem azzal, hogy
elcsuklott, amikor azt mondta: Ruhn!
 Megerősítette az elméje falait. Tégláról téglára.
Ruhn! Lidia az elméje falain dörömbölt.
Úgyhogy vassal vette körbe magát. Fekete acéllal.
Pollux rámosolygott. Az Ünő vérrel pöttyözött nyakára
csúsztatta a kezét, és csókot nyomott a nő füle alá.
– Tetszik a szeretőm, hercegfiú?
Valami veszedelmes szabadult el Ruhnban, amint meglátta
Pollux kezét Lidia nyakán. Ahogy megszorította őt, ahogy Lidia
szemében enyhe fájdalom csillant…
Fájdalmat okozott neki. Pollux újra meg újra fájdalmat
okozott neki, és Lidia önszántából alávetette magát, hogy
továbbra is információval láthassa el a lázadókat. Elvisel egy
Pollux-féle szörnyeteget mindezért.
– Talán tartunk neked egy kis bemutatót a vég előtt – mondta
Pollux, és végighúzta a nyelvét Lidia nyakán, lenyalva az
odafröccsent vért.
Ruhn némán rávicsorgott. Megöli. Lassan, kínok közepette fog
meghalni, megbünteti minden egyes érintéséért, fájdalmat és
szenvedést okozó mozdulatáért.
Teljesen összezavarodott. Nem értette, miért akarja, miért
van ennyire szüksége arra az acéllal megerősített falra közte és
Lidia között, miközben forr a vére, és meg akarja gyilkolni
Polluxot. Nem fért a fejébe, hogy irtózhat ennyire Lidiától,
miközben így vágyik rá, így vonzza őt.
Pollux Lidia bőrére nevetett, majd elhúzódott. Az Ünő
hűvösen elmosolyodott. Mintha mit sem jelentene az egész,
mintha semmit sem érezne.
 De a hang Ruhn elméjének falán túl azt üvöltötte: Ruhn!
Megállás nélkül püfölte a fekete acélt és a követ. Ismét
elcsuklott a hangja: Ruhn!
Ruhn kizárta.
Lidia számtalan életet kioltott, ugyanakkor azért dolgozott,
hogy életeket mentsen. Változtat ez bármin? Ruhn tudta, hogy
Nap magas pozíciót tölt be, ostoba volt, hogy azt hitte,
problémamentes lehet a kapcsolata egy olyan személlyel, aki
ennyire közel áll az Aszterekhez. De hogy pont az Ünő legyen
az… Mégis mit árul el ez róla, hogy képes ilyen érzelmeket
táplálni egy efféle nő iránt?
A szövetségese az ellensége. Az ellensége a szeretője. A
ráfröccsent vérre meredt.
Lidia kezét annyi vér szennyezi, hogy soha semmi nem
moshatja tisztára.
 
 
Bryce tudta, hogy senki sem siet a megmentésükre. Tudta, hogy
ez valószínűleg az ő hibája. Nehezére esett elviselni Hunt
ujjainak az érintését, ahogy végigsétáltak a hosszú
kristályfolyosón. Irtózott a Hárpia ragadós vérétől, kezdett
rászáradni a bőrére.
Még sosem látott ilyen hosszú folyosót. Az egyik oldalon
ablakok sorakoztak, mind a palota udvarára és a mögötte
elterülő ősi városra nézett. A másik oldalon az Aszterek
különböző alakjairól készített mellszobrok néztek rájuk
homlokráncolva az oszlopokról.
 A gazdáik. Az önkényuraik. Élősködők, akik idecsalták őket
ebbe a világba. Akik tizenötezer éve táplálkoznak belőlük.
Rigelus nem árulta volna el mindezt, ha szabadon akarná
ereszteni.
Bryce azt kívánta, bár felhívta volna az anyját és Randallt.
Bár hallhatta volna a hangjukat még egyszer. Bár kibékült volna
Juniperrel. Bár meghúzta volna magát, és normális, hosszú,
boldog életet élt volna Hunttal.
Persze nem lett volna normális az életük. Boldog
tudatlanságban éltek volna. Ha gyerekük születik… egy nap az ő
erejét is elszipkázzák, hogy fenntartsák ezeket a városokat és a
felettük uralkodó szörnyetegeket.
Egyszer véget kell vetni ennek a körforgásnak. Más
világokban is sikerült letaszítani őket a trónjukról. Hélnek is
sikerült elüldözni őket.
De Bryce azzal is tisztában volt, hogy nem ő, Hunt és Ruhn fog
véget vetni ennek a körforgásnak. Ez a feladat másokra marad.
Cormac tovább küzd majd. Talán Tharion, Hypaxia és Ithan
folytatja, amit ők elkezdtek. Esetleg Fury is.
Az istenekre, tud erről Jesiba? Megőrizte a Parthoszból
megmaradt könyveket, pedig tudta jól, hogy az Aszterek el
akarják törölni mindazt, ami ellentmond az általuk jóváhagyott
történelmi tényeknek. Tehát Jesibának tudnia kell, miféle
lények uralkodnak itt, nem igaz?
Az Ünő vezette a csapatukat, Pollux zárta a sort. A folyosó
messzi-messzi végén Bryce mintha egy kis boltívet látott volna.
Egy kvarckaput.
 Elhűlt a vér az ereiben. Rigelus ki akarja nyitni, egyfajta
próbamenetet tartanak, mielőtt kitárná a réseket?
Megteszi. Hunt és Ruhn Rigelus karmai közt van. Tudta, hogy
a párja és a bátyja azt mondaná, az ő életük nem ér ennyit, de…
Tényleg így lenne?
Az Ünő a folyosó harmadánál egy óriási, nyitott ajtó felé
fordult.
A hatalmas kristályterem túlsó végében álló emelvényen hét
trón magasodott. Csak az egyiken ült valaki. A középső trón, az,
amelyik foglalt volt, ragyogott, megtelt elsőfénnyel. Egyenesen a
rajta ülő lénybe öntötte az energiát.
Egy vad szörnyeteg nyitotta ki a fél szemét Bryce lelkében. És
felmordult.
–  Gondolom, örülsz, hogy a Hárpia megölésével még egy
angyal halála szárad a lelkeden – szólalt meg gúnyosan az
Aszterek Ragyogó Keze, és végignézett a Bryce-ra száradt véren.
– Remélem, felkészültél rá, hogy ezért megfizetsz.
 76.

Hunt a levágott szárnyára meredt, a falra erősítették, magasan

az Aszterek trónja fölé. Shahar makulátlanul fehér szárnya épp
az övé felett, az elrendezés közepén kapott helyet, még ennyi
évszázad után is ragyogott. Isaiah-é Huntétól balra volt. Mennyi
szárny! Mennyi Bukott! Mindannyiukat megőrizték itt.
Tudta, hogy az Aszterek megtartották a szárnyakat. De a saját
szemével látni őket…
Azt bizonyították, hogy kudarcot vallott. Hogy nem lett volna
szabad idejönnie, hogy el kellett volna küldeniük a francba az
Ophiont, Thariont és Cormacet…
– Szívességet tettem azzal, hogy megöltem a Hárpiát – felelte
Bryce az őt élettelen szemmel figyelő Rigelusnak. Legalább a
többi öt Aszter nem volt itt. – Nagyon fárasztó nő volt.
Hunt a vérrel pöttyözött párjára pillantott. Bryce szeme
szénként izzott, dacos volt, haragos.
Ő is látta Hunt szárnyát.
Rigelus az öklére fektette karcsú állát, csontos könyökét a
trónra támasztotta. Nagyjából tizenhét éves, sötét hajú,
nyakigláb tündérfiúnak tűnt. Gyenge külső mögé rejtette az ősi
szörnyeteget.
– Évődjünk még egy sort, Miss Quinlan, vagy előreugorhatunk
oda, hogy megparancsolom, áruljátok el a társaitok nevét?
Bryce elvigyorodott, és Hunt még sosem szerette őt ennyire. A
párja másik oldalán álló Ruhn ide-oda járatta a pillantását az
Aszter és a húga között, mintha valamiféle tervvel próbált volna
meg előrukkolni.
Hunt ismerős illatot érzett, és amikor hátrafordult, látta, hogy
Baxian és Mordoc lép be mögöttük. Az oszlopok mellett álló
Ünőhöz és Kalapácshoz sétáltak. Elállták a kifelé vezető utat.
Rigelus már azelőtt tudott a tervükről, hogy egyáltalán elérték
volna Pangera partjait – hogy egyáltalán útnak indultak volna.
Mordoc a vérebképességével végigkövette az illatukat a
városban, és minden egyes megállóról egyenesen a Ragyogó
Kéznek jelentett.
Hunt Lunathionban hagyta a telefonját, attól félt, hogy
lenyomozhatják itt. Baxian nem figyelmeztethette, már ha
egyáltalán hajlandó lett volna vállalni ezt a kockázatot. A
szemébe nézett. A férfi arcáról semmit sem lehetett leolvasni.
Mintha fel sem ismerte volna.
Vajon azért mondta azt, amit, hogy tőrbe csalja őket? Átverés
volt az egész, hogy végül idejöjjenek?
Bryce ekkor megszólalt, és ez magára vonta Hunt figyelmét.
Azt felelte Rigelusnak:
–  Nincs senki más. Beszélgessünk inkább arról, hogy
intergalaktikus élősködők vagytok, akik hazugságokkal
rávesznek minket a Zuhanásra, hogy elnyelhessétek az
elsőfényünket. Aztán a halálunk után a lelkünk másodfényéből
is táplálkoztok.
Hunt megdermedt. Esküdni mert volna, hogy mögötte valaki
– talán Baxian vagy az Ünő – összerezzent.
Rigelus felhorkant.
– Így akarod a társaid tudtára hozni mindazt, amire rájöttél?
Bryce egy pillanatra sem vette le róla a szemét.
–  Naná, hogy így! És azt is elmondom nekik, hogy ha
elpusztítjuk a palota alatti elsőfénymagot, akkor…
–  Hallgass! – sziszegte Rigelus, és a terem megremegett az
erejétől.
De Hunt elméje már mozgásba lendült. Az Aszterek, az
elsőfény… Bryce elkapta a pillantását, a szemében harag és
eltökéltség ült. Mintha azt akarta volna mondani, hogy: „És ez
még nem minden, van még mit felhasználni az Aszterek ellen.”
Rigelus Ruhnra mutatott.
–  Te bizonyára fel tudsz világosítani arról, hogy ki segített
még nektek. Cormac hercegről már tudok, reméltem, hogy a
lázadó tevékenysége egy nap még a hasznunkra válik. Amikor
megtudtuk, hogy elárult bennünket, a többiek meg akarták ölni,
hogy pontot tegyenek az ügy végére, de én úgy gondoltam, hogy
talán… érdemes lenne kivárni, hová és kihez vezet el
bennünket. Egy tündérherceg nyilván egyéb nagy hatalmú
vanírok között forog, talán megpróbálja megnyerni őket az
ügyének. Így kigyomlálhattuk volna a velejéig romlott
egyedeket a leghűségesebb alattvalóink közül. Miért öltünk
volna meg hát egyetlen árulót, amikor idővel sokkal többel
végezhetünk? Sajnos Cormac herceg nemrég életét vesztette.
Ezért nincsenek itt a testvéreim, elmentek a laborba, ahogyan
arra számítottatok is. Azt üzenték, egy másik férfi is volt a
herceggel, és ő elszökött.
Bryce mély torokhangot hallatott.
Rigelus felé fordult.
–  Bizony! Cormac felgyújtotta saját magát és a labort. Nagy
visszalépés, tekintve, hogy milyen hasznos volt ő számunkra, de
természetesen túllendülünk rajta. Főleg, hogy Pippa Spetsos is
meghalt.
Legalább Tharionnak sikerült úgy megszöknie, hogy nem
jöttek rá a személyazonosságára.
–  Talán behívom apádat, hogy segítsen kikérdezni – beszélt
tovább Rigelus Ruhnnak unottan, hűvösen. – Olyan ügyesen
használta a tüzét, hogy gyerekként kiszedje belőled, amire
kíváncsi volt!
Ruhn megfeszült.
Hunt végignézett Bryce vér pöttyözte arcán. Eddig
egyetlenegyszer látta ennyire dühösnek. Akkor nem Rigelus felé
irányult a haragja, hanem az őt nemző férfi felé. És ugyanez a
harag játszott az arcán akkor is, amikor megölte Micah-t.
– Nem ezért csináltattad ezt a rengeteg tetoválást? – folytatta
Rigelus. – Hogy elrejtsd a sebeket, amiket okozott? Sajnos most
kénytelenek leszünk tönkretenni egyet-kettőt.
A kibaszott életbe! Bryce olyan erősen préselte össze az ajkát,
hogy elfehéredett. A szeme visszafojtott könnyektől fénylett.
 Ruhn a húgára nézett, és halkan így szólt:
– Annyi örömöt szereztél nekem, Bryce!
Valószínűleg csak így búcsúzhatnak el egymástól.
Hunt Bryce ujjaiért nyúlt, de a lány ekkor előrelépett.
Felszegte az állát azon a dacos, bassza meg mindenki módon,
amit annyira szeretett.
–  Azt akarod, hogy kinyissak neked egy átjárót? Jól van. De
csak akkor, ha elengeded őket, és megígéred, hogy egy ujjal sem
nyúlsz hozzájuk. Soha többé.
Hunt ereiben jegessé vált a vér.
–  Ezért csaltál ide minket? – förmedt rá az Aszterre, pedig
legszívesebben üvöltött volna a felháborodástól, amiért Bryce
ilyen ajánlatot tett.
Rigelus azt felelte:
–  Mégsem raboltathattalak el titeket csak úgy! Túlságosan
híres, közismert személyek vagytok. Megfelelő vádakra volt
szükség hozzá. – Gúnyosan Bryce-ra mosolygott. – Aidas barátod
iszonyúan csalódott lesz, hogy képtelen vagy megkülönböztetni
engem a Katlan valódi hercegétől. Roppant hiú, ez biztos az
elevenjébe talál majd.
Hunt összerezzent, Bryce pedig dühödten kifakadt:
– Aidasnak adtad ki magad aznap este!
–  Ki más tudna áttörni a lakásodat védő varázslatokon? Még
akkor sem fogtatok gyanút, amikor lázadásra biztattalak. Bár ez
végül is engem dicsér, elég jól eljátszottam a Theiával és
Peliasszal kapcsolatos haragját, nem?
Bassza meg! Minden egyes lépésüket előre látta.
 Rigelus így folytatta:
–  És olyan nagyon nem jártatok utána a kaszásoknak sem,
amiket ebből a városból küldtem, hogy noszogassanak
benneteket egy kicsit. A Csontnegyedben próbára tettem a
valódi erődet, mivel egész nyáron alig foglalkoztál vele, mintha
nem is érdekelt volna. Meg kellett erősödnöd, hogy most
kihasználhassuk a mágiádat. Remekül hoztad a szerepedet.
Hunt keze ökölbe szorult. Rá kellett volna jönnie. El kellett
volna távolítania Bryce-t ettől az egésztől, a legelső problémánál
egy olyan helyre vinnie, ahol soha senki nem találhat rájuk.
Persze ez Midgard. Nem számít, hova mennek, nem számít,
mennyire távolodnak el Lunathiontól és az Örök Várostól, az
Aszterek úgyis rájuk találnak.
Rigelus drámai sóhajt hallatott a döbbent csendben.
–  Ismerős a történet, nem? Egy csillagfényű királynő, aki
szövetséget köt Hél egyik hercegével. Aki teljes mértékben
megbízik a démonban, és végül megfizeti az árát.
Hunt úrrá lett az érzelmein annyira, hogy a hetedik, mindig
üresen álló trón felé biccentsen.
–  Hélnek egy csapást azért sikerült mérnie rátok, úgy
gondolom.
Rigelus teste felragyogott a bosszúságtól, de a hangja
továbbra is bársonyos maradt.
–  Nagyon várom, hogy ismét szembenézzek Apollionnal.
Mordoc úgy sejtette, hogy a Csillagnyelő próbálta magára vonni
a figyelmeteket az elmúlt hetekben, a maga módján ő is biztatni
akart benneteket.
 Szóval Hél egyik hercege hamis volt, a másik valódi. Tényleg
Apollion küldte a halálvadászokat, valószínűleg azért, hogy
próbára tegye Bryce erejét – ahogyan Rigelus is akarta –, meg
persze Huntét. És annyira türelmetlen volt, hogy még Bryce
halála is elfogadható lett volna számára, ha a lány nem áll
készen a megmérettetésre.
De Bryce aznap este teleportált. Kihasználta a képességét,
hogy legyőzze a halálvadászokat. Kezdett rájönni, hogyan
használja az erejét, és azóta hatalmas ugrásokban haladt előre.
Szó szerint.
Apollion nyilván tisztában volt vele, hogy szüksége lesz erre a
képességre. Talán pont e miatt a pillanat miatt.
Bryce csuklóján nyitva volt a gorszi béklyó. Ha le tudja vetni
magáról, kijuthat. Ha az Ünő valahogy Huntról is le tudná
szedni a bilincset, akkor megpróbálná az Aszter útját állni, és
Bryce még messzebbre menekülhetne.
Hunt utolsó próbálkozásképp így szólt:
–  Baromságokat beszélsz, Mordoc pedig jobb lenne, ha
kivizsgáltatná az orrát. Nem vagyunk lázadók. Celestina
szavatolhatja.
Rigelus felnevetett, felszítva Hunt haragját.
–  Celestina? Mármint az arkangyal, aki jelentette, hogy
hazudtál, amikor azt mondtad, meglátogattad Miss Quinlan
családját, sőt arról is azonnal szólt, amikor látta, hogy
felfegyverkezve elhagyod a kaszárnyát?
A szavak fantomütésként érték Hunt gyomorszáját.
A szerelem csapda, mondta Celestina korábban. Így védte
volna azt, akit szeret? Azzal bizonyította volna az Asztereknek a
hűségét, hogy elárulta Huntot és a barátait, hátha így kedvezően
reagálnak majd, amikor napvilágra kerül az igazság Hypaxiával
kapcsolatban? Sejti egyáltalán, hogy a boszorkány, akit annyira
szeret, szintén belekeveredett ebbe az egészbe?
Rigelus mintha leolvasta volna Hunt arcáról ezeket a
kérdéseket, mert így felelt:
–  Lehet, hogy egykor Shahar barátja volt, Orion, de mivel
ennyi minden, számára fontos dolog forog kockán, neked nem a
barátod. Legalábbis akkor semmiképp, amikor védeni próbálja
azt, ami a legkedvesebb a számára.
– Miért csinálod ezt? – kérdezte Ruhn rekedtesen.
Rigelus undorodva összevonta a szemöldökét.
–  A túlélésünk függ tőle. – Bryce-ra pillantott. – De az első,
amit megteszel nekünk, inkább… személyes ügyben lesz
segítség, azt hiszem.
– Meg akarjátok támadni Hélt – lehelte Hunt.
Hát erre számított Apollion? Ezért mondogatta nekik újra
meg újra, hogy Hél csapatai felkészülnek a küzdelemre? Nem
azért, hogy megtámadják ezt a világot, hanem hogy megvédjék
magát Hélt. Hogy összefogjanak bárkivel, aki az Aszterek ellen
fordul.
– Nem – felelte Rigelus. – Még Hél sem került az élre azoknak
a listáján, akiken bosszút akarunk állni. – Ismét Bryce-ra
mosolygott, úgy, ahogyan az előbb. – Az a csillag a
mellkasodon… Tudod, mi az?
–  Feltételezzük, hogy nem tudok semmit – felelte Bryce
komoran.
Rigelus bólintott.
–  Jelzőfény abból a világból, ahonnan a tündérek eredetileg
származnak. Néha felragyog, amikor olyan tündér kerül a
közeledbe, akinek tiszta, csakis onnan származó vér folyik az
ereiben. Ilyen volt például Cormac herceg.
– Huntnak is felragyog – vágott vissza Bryce.
–  Azoknak is felragyog, akiket hű társaidnak, lovagjaidnak
választasz.
– És? – kérdezte Bryce türelmetlenül.
–  És ez a csillag fog visszavezetni bennünket abba a világba.
Rajtad keresztül. Elűzték a testvéreinket, akik egykor ott
uralkodtak. Nem felejtettük el. Amikor először bosszút akartunk
állni, megakadályozott benne az az ősöd, aki szintén ezt a
csillagot viselte a mellkasán. A tündérek azóta sem vezekeltek
azért, amit a fivéreinkkel és a nővéreinkkel tettek. Az ő világuk
tele volt mágiával. Vágyom rá.
Bryce megremegett. Hunt szíve meghasadt annak láttán, hogy
mégis így kihúzza magát.
–  Továbbra is áll az alku. Ha elengeded Huntot és Ruhnt, és
megígéred, hogy soha nem ártotok nekik, akkor segítek.
– Bryce! – könyörgött Ruhn, de Hunt tudta, hogy hiába.
–  Jól van – egyezett bele Rigelus, majd elmosolyodott, magas
testének minden egyes porcikájából áradt a győzelem érzése. –
Amiért segítesz, hálám jeléül megengedem, hogy elbúcsúzz
tőlük.
Bryce Hunt felé fordult, és a vér pöttyözte arcára kirajzolódó
rémület, fájdalom és bánat azzal fenyegetett, hogy térdre
kényszeríti Huntot. A lány feje mögé emelte megbilincselt kezét,
és magához húzta Bryce-t. A fülébe suttogott. Bryce az öklébe
gyűrte Hunt pólóját, mintha ezzel akarná jelezni, hogy
megértette.
Úgyhogy Hunt elhúzódott. Még egyszer, utoljára végignézett a
párja gyönyörű arcán. Halkan felnevetett, a különös hang éles
kontrasztot alkotott a kristály trónteremmel és a benne
uralkodó szörnyetegekkel.
–  Szeretlek. Bár többször mondtam volna! De szeretlek,
Quinlan, és… – Elszorult a torka, szúrni kezdett a szeme. Bryce
homlokához érintette az ajkát. – A szerelmünk erősebb az
időnél, nagyobb bármilyen távolságnál. A szerelmünk
csillagokon, világokon is átível. Megkereslek. Megígérem.
Megcsókolta, mire Bryce beleremegett, néma könnyeket ejtve
mozdult a szája Huntén. Kiélvezte a lány melegét, ízét, a lelkébe
véste.
Aztán hátralépett, Bryce pedig Ruhn felé fordult.
 
 
Nem fog menni.
Bryce szíve darabokban hevert, a csontjaiban érezte, hogy ne,
ne, ne, nincs rendjén ez az egész.
Nem hagyhatja itt őket. Nem teheti meg azt, amire Hunt
suttogva kérte.
A bátyjába csimpaszkodott, képtelen volt elfojtani a
zokogását. Még akkor sem, amikor kis súly került a zsebébe.
 –  Hazudtam az Őszkirálynak arról, amit az Orákulum
gyerekként mondott nekem – súgta Ruhn a fülébe. Bryce
megdermedt. A bátyja gyorsan, hadarva folytatta: – Az
Orákulum azt mondta, hogy a királyi vérvonal velem ér véget.
Hogy én vagyok a vérvonalam utolsó leszármazottja, Bryce. –
Próbált elhúzódni tőle, hogy tátott szájjal rámeredjen, de Ruhn
erősen fogta. – De talán csak nem látta, hogy egyszer te is
megjelensz majd. Hogy ezt az utat választod. Életben kell
maradnod. Látom az arcodon, hogy nem akarod ezt az egészet.
De muszáj életben maradnod, Bryce. Királynővé kell válnod.
Bár sosem kérdezett rá, Bryce sejtette, mit művelt az
Őszkirály Ruhnnal, hogy gyerekként kínozta őt.
Egyszer… egy nap a nemzője megfizet ezért.
–  Nem vagyok hajlandó ezt elfogadni – lehelte Bryce
Ruhnnak. – Egyszerűen nem!
–  Én elfogadtam. Sosem volt kétségem felőle. Hogy most, itt
helyben meghalok-e, vagy simán csak terméketlen vagyok, azt
nem tudom. – Felnevetett. – Szerinted miért buliztam annyit?
Bryce képtelen volt vele nevetni. Ha erről volt szó,
semmiképp.
– Egy pillanatig sem hiszem el.
– Most már úgysem számít.
Aztán Ruhn azt mondta az elméjében: Vidd magaddal a
Csillagkardot!
Ruhn…
A tiéd. Vidd el! Szükséged lesz rá. Nincs rád zárva a bilincs,
ugye?
 Nincs.
Míg megölelte Huntot és Ruhnt, az övékét is kinyitotta az
Ünőtől kapott kulccsal.
Helyes. Szóltam Athalarnak, mi lesz a jel. Készen állsz?
Nem.
Ruhn összeérintette a homlokukat. Hadseregekre van
szükségünk, Bryce! Át kell menned Hélbe a kapun, aztán
visszahozni a seregüket, hogy megküzdjünk ezekkel a
rohadékokkal. De ha Apollion túl nagy árat követel… akkor ne
gyere vissza ebbe a világba!
A bátyja elhúzódott. És Ruhn büszkeségtől fénylő arccal így
szólt:
– Éljen soká a királynő!
A többiek fel sem foghatták, mire készülnek. Bryce mozgásba
lendült.
Megrándította a csuklóját, mire a béklyó a földre zuhant.
Bryce lekapta Ruhn hátáról a Csillagkardot, és Rigelus felé
pördült.
Egyetlen pislogással megidézte az erejét. És még mielőtt a
Ragyogó Kéz felkiálthatott volna, rázúdította a csillagfényt.
 
 
Amint Ruhn kiejtette a királynő szót, Hunt is a földre hajította a
bilincsét. Amikor a párja Rigelusra támadt vakító erejével, Hunt
követte a példáját. Villámok sújtottak le a kristálytrón mögött
álló márványoszlopra. Kockáztatnia kellett: vagy Rigelusra
támad, hogy megbénítsa, vagy feltölti Bryce-t, de az Aszter
közben csapást mérhet rájuk.
Kiáltások harsantak mögöttük, és ahogy Hunt megpördült,
látta, hogy Bryce a Csillagkarddal a kezében az ajtó felé rohan.
Pollux rá akarta vetni magát, de Baxian ott termett. A
kristálypadlóra zuhantak. Mögöttük Mordoc nyakából vér folyt.
Az Ünő eszméletét vesztve hevert a földön. Vajon Baxian
árulása őt is meglepetésként érte? Hunt rájött, hogy igazából
nem számít. A lényeg, hogy Baxiannek sikerült a földre
taszítania Polluxot, és Bryce kirohanhatott az ajtón a végtelenül
hosszú folyosóra. Balra fordult, vörös haja csak úgy lobogott
mögötte, aztán már ott sem volt.
Hunt visszapördült Rigelus felé, csakhogy elkésett.
Iszonyú, kínzó mágia sodorta magával, és nekicsapódott az
egyik oszlopnak. Rigelus istenként ragyogva olyan hévvel ugrott
le az emelvényről, hogy a kristálytalaj megrepedt alatta, majd
halált ígérő tekintettel Bryce után rohant.
 
 
Bryce szíve minden egyes lépéssel egyre több darabra tört,
ahogy futva maga mögött hagyta a tróntermet. Végigrohant a
hosszú folyosón, az Aszterek mellszobrai átkozták őt gyűlöletes
arcukkal.
Óriási mágiahullám kelt mögötte, és amikor megkockáztatott
egy pillantást hátra a válla felett, látta, hogy Rigelus a nyomába
szegődött. Az Aszter fehéren izzott a mágiától, áradt belőle a
düh.
Gyerünk, Hunt! Gyerünk, gyerünk…!
 Rigelus mágialöketet küldött felé, mire Bryce kitért balra. Az
Aszter ereje az egyik ablakba csapódott, üvegcserepek szálltak
mindenfelé. Bryce megcsúszott rajtuk, de rohant tovább a
folyosó végi kapuhoz. A felé a kapu felé, ahol átjárót nyit majd
Hélbe. Szerencsét próbál Aidasszal, Thanatosszal és
Apollionnal. Megszerzi a seregeiket, és visszahozza őket
Midgardra.
Rigelus ismét fel akarta nyársalni a mágiájával, mire Bryce
lebukott, csúszva haladt tovább, és a támadás szétrobbantotta
Austrus egyik mellszobrát. A szerteszét szálló darabkák
szétszabdalták Bryce arcát, nyakát és karját, de már fel is
pattant, rohant tovább. Olyan erősen szorította a Csillagkardot,
hogy belesajdult a keze.
Sokba került az, hogy felhagyott a futással, és csúszni kezdett.
Rigelus már csak három méterre volt tőle. Másfél. Az Aszter
Bryce lobogó haja után nyúlt.
Villámok hasítottak végig a folyosón, széttörték az ablakokat
és a szobrokat.
Bryce örömmel fogadta a szívében, a hátában. A felragyogó
tetoválásban, ahol Hunt ereje a vérével dalolt.
Úgy robbant elő a fény a sebhelyéből, mintha golyó hatolt
volna keresztül rajta. Meg sem állt a kapu boltívéig.
Bryce nem mert hátranézni, hogy Hunt még mindig talpon
van-e ez után a tökéletes mozdulat után. Mert ekkor a kapu
boltíve körül megfeketedett a levegő. Elhomályosodott.
Rigelus ujjai belekapaszkodtak a hajába.
Bryce átadta magát a szélnek, a sötétségnek, és a kapuhoz
teleportált.
De csak három méterrel sikerült Rigelus elé kerülnie, mintha
az ereje valamiféle falba ütközött volna. Most már érezte a
védővarázslatokat, olyanok voltak, mint amilyenekkel Hypaxia
elmondása alapján a Holtkirály csapdába ejtette őket Ithannel.
De Rigelus ekkor dühödten, meglepetten felkiáltott, mintha
meghökkentette volna, hogy egyáltalán ilyen messzire eljutott,
és ismét rátámadt az erejével.
Szóval egyszerre csak három métert tehet meg. Bryce
előreteleportált, és egy újabb szobor vesztette el a fejét.
Rigelus újra meg újra meg újra rátámadt, és Bryce
előreugrott, védővarázslatról védővarázslatra haladt, cikcakkos
vonalat írt le, üveg és az Aszterek hiúságának számtalan
megtestesülése tört darabokra, a kapu pedig egyre közelebb és
közelebb került…
Bryce ekkor hátraugrott. Épp Rigelus mögé.
Az Aszter megpördült, Bryce pedig fényárt zúdított az arcába.
Rigelus felkiáltott, és Bryce még egyszer előreteleportált.
Három méterre jelent meg a kapu tátongó szájától, és már
rohant is tovább.
Rigelus felüvöltött, ahogy Bryce beleugrott a rá váró
sötétségbe.
Az elkapta őt, ragadt, akár egy pókháló. Az idő lelassult, egy
gleccser sebességével haladt tovább.
Rigelus még mindig üvöltött, felé vetette magát.
Bryce szabadjára eresztette az erejét, azt követelte, hogy a
kapu tovarepítse őt, egyedül őt és senki mást, aztán zuhant,
zuhant, zuhant, de közben egy helyben állt, lebegett a boltívben,
úgy megrándult, hogy a haja ismét a levegőbe emelkedett,
egyenesen Rigelus kinyújtott ujjai felé…
– NE! – ordította az Aszter.
Ez volt az utolsó hang, amit Bryce hallott, aztán teljes
egészében elnyelte őt a kapuban uralkodó sötétség.
Sodródni kezdett, lassan, vég nélkül, oldalra. Nem lefelé
zuhant, hanem mintha keresztülrántották volna a téren. Úgy
érezte, mindjárt péppé zúzza az agyát a fülében zúgó nyomás,
és felsikoltott a szél, a csillagok, a semmi közepette, Hunt és
Ruhn után kiáltott, akiket maga mögött hagyott a
kristálypalotában. Csak sikoltott és sikoltott…
 77.

Hunt alig kapott levegőt a kő szájpecektől. Ugyanolyan gorszi kő

volt, mint az, ami a csuklóját és a nyakát szorította. Ruhnt és
Baxiant is azzal fogták le, Rigelus és a talpnyalói épp a
trónterem ajtajához vezették őket.
Egyetlen szikra sem maradt Hunt testében a villámaiból.
Az Ünő Rigelus mellett sétált, halkan beszélt az Aszterhez,
ahogy elhaladtak az odakint térdelő Hunt mellett. Egyetlen
pillantást sem vetett Ruhnra, a herceg pedig csak meredt maga
elé.
Baxiant vér fedte, zúzódások tarkították a Polluxszal vívott
csatája miatt. Mordoc vérző sebbel, a földön heverve próbált
magához térni azután, hogy elmetszették a torkát, csak úgy
áradt belőle a gyűlölet. Hunt vadul rámosolygott a vérebre,
ahogy Rigelus ereje talpra rántotta.
– Gyorsan beugrunk valahova, mielőtt lemegyünk a börtönbe
– jelentette be Rigelus, majd balra fordult.
A folyosót megtöltő romok felé. Az immár üres kapu felé.
Hunt kénytelen-kelletlen követte őt, ahogy Ruhn és Baxian is.
A folyosó végéről nézte végig, ahogy Bryce elképesztő
ügyességgel rohant előre, szélsebesen teleportált a kis kapuban
megnyíló fekete lyuk felé. Azóta eltűnt a sötétség és Bryce is.
Hunt imádkozott, hogy Bryce elérje Hélt. Hogy megtalálja
Aidast, és hogy a herceg megvédje őt, amíg összeszedik Hél
seregeit, aztán visszajönnek a Résen keresztül Midgardra. Hogy
megmentsék őket. Persze nem hitte, hogy ő ezt megéri. Ahogy
Ruhn és Baxian sem.
Rigelus megtorpant a kapu előtt.
– Térdre az angyallal!
Bryce illata még mindig körbelengte a kapuban ásító
ürességet. Hunt erre az illatra koncentrált, semmi másra, ahogy
Pollux a földre taszította őt a kapu előtt.
Ha itt a vég, legalább úgy hal meg, hogy tudja, Bryce
elmenekült. A szó szerinti pokolba ment ugyan az itteniből, de…
legalább elszökött. Ez jelentette a megváltásuk utolsó esélyét.
–  Gyerünk, Kalapács! – szólalt meg Rigelus Huntra
mosolyogva, kortalan szemében hűvös halál ült.
Hunt érezte, hogy Ruhn és Baxian néma rettegéssel figyeli.
Előrehajolt, várta, hogy lesújtsanak a nyakára.
Bryce, Bryce, Bryce…
Pollux a két tenyerébe fogta az arcát. Felfelé húzta a fejét,
mintha puszta kézzel akarná leszaggatni a nyakáról.
A Kalapács halkan felnevetett.
A következő pillanatban, amikor Rigelus felemelt, már-már
vakító fehéren izzó kézzel közelebb lépett, Hunt már tudta,
miért.
 –  Szerintem ezúttal nem kell egyik vén boszorka sem –
mondta a Ragyogó Kéz.
Ne. Ne! Bármit, csak ezt ne!
Hunt vergődni kezdett, de Pollux rezzenéstelen mosollyal egy
helyben tartotta.
Rigelus Hunt homlokához érintette ragyogó kezét, mire
fájdalom hasított Hunt koponyájába, az izmaiba, a vérébe.
Mintha a csontvelőjét is párává forralták volna.
Az Aszter ereje végigsiklott a homlokán, pókhálóként fonta
körbe, a Rigelus által odatetovált glória minden egyes tüskéje a
bőrébe mart.
Hunt felüvöltött. A kiáltása visszhangot vert a kövön, a
kapun.
Mellette Baxian kapkodni kezdte a levegőt. Mintha tudta
volna, hogy ő lesz a következő.
A Hunt homlokába hasító fájdalom vakítóvá vált, a világ
darabokra tört előtte.
A glória egyre terjedt a koponyáján, rosszabb volt, mint
bármilyen gorszi béklyó. Az ereje vonaglott a mágia
vasmarkában, már nem állt teljesen Hunt rendelkezésére.
Ahogy a saját élete, a szabadsága, a Bryce-szal közös jövője
felett is elveszítette az irányítást… Mind odaveszett.
Hunt ismét felkiáltott, és ahogy magával ragadta a sötétség,
felmerült benne, hogy Rigelus valódi célja ennek a
lélekszaggató sikolynak az előcsalása lehetett, nem pedig az,
hogy a homlokára tetoválja a glóriát. Talán az Aszter úgy hitte,
Hunt szenvedésének a hangja keresztülférkőzik a kapun, és
eljut Hélbe, ahol Bryce meghallhatja.
Aztán Hunt elveszítette az eszméletét.
 78.

Hélben fű van. És köd.

Ez volt Bryce első két gondolata, ahogy földet ért – vagyis
egész pontosan előbukkant a semmiből. Az egyik pillanatban
még oldalra zuhant, aztán a jobb válla nekicsapódott ennek a
zöld falnak, amiről kiderült, hogy a föld.
Levegőért kapkodott, olyan hevesen forgott vele a világ, hogy
csak feküdt ott a gomolygó, hűvös ködben. Ujjai a zöldellő fűbe
vájtak. Vér szennyezte a kezét. Odaszáradt a körme alá.
Fel kell kelnie. Mozgásba kell lendülnie, mielőtt Hél egyik
teremtménye kiszagolja, és darabokra szaggatja. Ha azok a
halálvadászok rábukkannak, egyetlen szempillantás alatt
végeznek vele.
A Csillagkard…
Ott! Harminc centire a fejétől.
Bryce remegve térdre kászálódott, aztán összegörnyedt.
Hunt… Esküdni mert volna, hogy az ő sikolya visszhangzott a
ködben, miközben idezuhant.
Fel kell kelnie. Megkeresni valahogy Aidast.
 De képtelen volt megmozdulni. Ha feláll, azzal hátrahagyja a
világát, Huntot és Ruhnt, nem törődik azzal, amit az Aszter
művel velük…
Állj fel! – parancsolt magára fogcsikorgatva.
A köd szétvált előtte, szelíd, türkiz folyóvizet látott olyan
tizenöt méterre onnan, ahol térdelt, épp a… gyep mellett folyt.
Valakinek a gondozott, tökéletes gyepjére került. És a folyó
másik oldalán nem más bukkant elő a ködből, mint…
Egy város. Ősrégi és gyönyörű, olyasmi, mint amit egy
pangerai képeslapon látni. A folyó másik oldalán, a ködben
nehezen kivehető árnyékok mozogtak – Hél démonai.
Állj fel!
Bryce nagyot nyelt, mintha ezzel megszüntethetné a
remegését, és oldalra mozdította a lábát, hogy felálljon. A
Hárpia vére átáztatta a leggingsét, az anyag rátapadt a bőrére.
Valami jeges és éles nyomódott a torkához.
Hűvös férfihang csendült felette, mögötte, olyan nyelven
beszélt, amit Bryce nem ismert, de a kurta szavak és a hangnem
egyértelművé tették az üzenetet: Egyetlen kibaszott mozdulatot
se!
Bryce felemelte a kezét, és megpróbálta előhívni az erejét.
Csupán foszlányok maradtak belőle.
A férfi választ követelt valamire ezen a különös nyelven.
Bryce továbbra is térdelt, nem állt fel. A férfi sziszegett, majd
erős kéz kulcsolódott a vállára, talpra rántotta és maga felé
fordította.
Bryce fekete bakancsot látott. Sötét, pikkelyszerű páncél
borította magas, izmos testet. Szárnyat. Óriási, fekete szárnyat.
Démonszárnyat.
De a férfi, aki a ködön keresztül komoran, veszedelmesen
nézett rá… Gyönyörű volt, hiába nem csillant könyörület
mogyoróbarna szemében. Ismét megszólalt, halk hangja
fájdalmat ígért.
Bryce képtelen volt úrrá lenni a zihálásán, a mellkasa
hevesen emelkedett és süllyedt.
–  Aidas. El kell jutnom Aidashoz. Oda tudnál vinni hozzá? –
Elcsuklott a hangja.
A szárnyas férfi végigfuttatta rajta a pillantását, óvatosan
végigmérte. Észrevette, hogy nem a saját vére fedi. Felfigyelt a
fűben köztük heverő Csillagkardra. Kissé elkerekedett a szeme.
Bryce hirtelen előrelépett, meg akarta ragadni a férfi
lenyűgöző páncélját. A férfi könnyedén ellépett előle,
rezzenéstelen arccal hallgatta, ahogy Bryce azt kérdezi:
– El tudnál vinni Aidas herceghez? – Ekkor már képtelen volt
visszafojtani a könnyeit.
A férfi szemöldöke összeszaladt.
– Kérlek! – esdekelt Bryce. – Kérlek!
A férfi komor arckifejezéssel felkapta a hüvelyében pihenő
Csillagkardot, majd intett Bryce-nak, hogy lépjen közelebb.
Bryce remegve engedelmeskedett, azon gondolkozott,
küzdenie, sikítania kellene-e.
A démon sebhelyes kezével előhúzott egy fekete kendőt a
páncélja rejtett zsebéből. Az arcához emelte, úgy csinált, mintha
oda akarná erősíteni. Be akarta kötni a szemét.
 Bryce nagy levegőt vett, hogy lenyugtassa magát, és bólintott.
A férfi óvatosan, de határozott mozdulatokkal szorosan a fejére
erősítette a kendőt. Aztán a keze Bryce térdét és hátát érintette,
és hirtelen eltűnt alóluk a talaj – a levegőbe röppentek.
Bryce fülét a bőrszárny suhogása és a köd sóhajai töltötték
meg. Mennyire különbözött attól a susogástól, ahogyan Hunt
tollai lobogtak a szélben.
Bryce igyekezett úrrá lenni a remegésén a levegőben töltött
idő alatt, de kudarcot vallott. Egyetlen épkézláb gondolatot sem
tudott formálni.
Ereszkedni kezdtek, Bryce gyomra összerándult az
irányváltástól, aztán földet értek, a démon csizmájának a
csattanása visszhangot vert benne. A férfi letette, megfogta a
kezét. Ajtó nyikordult. Meleg levegő köszöntötte, majd az ajtó
becsukódott. A férfi mondott valamit, amit Bryce nem értett,
aztán Bryce megbotlott, elvesztette az egyensúlyát. A férfi
elkapta, majd felsóhajtott. Mintha… bosszúsnak tűnt volna.
Figyelmeztetés nélkül a vállára kapta, lecsörtetett vele egy
lépcsősoron, majd belépett egy… kellemes illatú helyre. Rózsák?
Kenyér?
Hélben kenyeret esznek? Vannak virágok? Sötét, hideg világ,
ezt írták az Aszterek a jegyzeteikben.
Padlódeszkák nyikorogtak a férfi bakancsa alatt, aztán Bryce
ismét biztos talajt érzett a lábával, szőnyeg került a talpa alá. A
férfi kézen fogva továbbvezette, majd le akarta nyomni őt.
Bryce megfeszült, próbált ellenállni, de a férfi megismételte a
mozdulatot, és ekkor Bryce már kénytelen volt leülni. Egy
kényelmes karosszékben találta magát.
Ismét a férfi bársonyos hangját hallotta, de megrázta a fejét.
– Nem értelek – magyarázta rekedtesen. – Nem ismerem Hél
nyelveit. De… Aidas? Aidas herceg?
A férfi nem válaszolt.
– Kérlek! Meg kell találnom Aidas herceget! – ismételgette. – A
világomat, Midgardot iszonyú veszély fenyegeti, és a párom…
Elcsuklott a hangja, kétrét görnyedt a sötétben. Megkereslek,
ígérte Hunt.
De nem fogja. Nem képes rá. Nem juthat el ide. És Bryce sem
tud hazamenni.
Kivéve, ha Aidas vagy Apollion tudja, hogyan használja a
kürtöt. Ha van annyi mágiájuk, hogy feltöltsék őt.
Otthagyta Huntot és Ruhnt. Futásnak eredt, otthagyta őket,
és… Bryce zokogásban tört ki.
–  Ó, az istenekre! – hüppögte. Letépte magáról a kendőt. –
Aidas! – kiáltotta a hűvös arckifejezésű férfinak. – Kerítsd már
elő azt a kibaszott AIDAS herceget!
A férfinak a szeme sem rebbent. Semmi sem jelezte, hogy
meghatná, hogy érdekelné ez az egész.
De… Ez a szoba. Ez a… ház?
Sötét tölgyfa padló és bútorok. Előkelő bársonyanyagok.
Ropogó tűz. Az egyik falnál könyvekkel telezsúfolt polcok. A
fekete márványkandalló mellett kristályüvegekkel teli
italoskocsi. És a szárnyas férfi mögötti boltíven túl előszoba,
étkező.
Az apja dolgozószobájára emlékeztette. Jesiba galériájára.
 A férfi árgus szemmel figyelte őt. Bryce visszanyelte a
könnyeit, kihúzta magát. Megköszörülte a torkát.
– Hol vagyok? Hél melyik szintjén?
– Hél? – szólalt meg végül a férfi.
–  Hél, igen, Hél! – Bryce körbemutatott a házban. Szöges
ellentéte volt annak, amire számított. – Melyik szintjén vagyok?
A Veremben? A Katlanban?
A férfi homlokráncolva a fejét rázta. Kinyílt a bejárati ajtó az
előszobában, és egy kisebb csoport rontott be rajta, férfiak és
nők vegyesen, mind ezt a különös nyelvet beszélték.
Bryce végigmérte az elsőként érkezőt, és felpattant.
A kis termetű, fekete hajú nő, akinek ferde vonású szeme
éppolyan volt, mint Furyé, megtorpant. Eltátotta vörösre
rúzsozott száját, nyilván meghökkentette a Bryce arcát és testét
fedő vér.
Ez a nő… tündér. Gyönyörű, mégis régimódi ruhát viselt.
Olyasmit, amit Avallenben szokás.
Egy újabb, a másiknál megtermettebb, szárnyas férfi vonult
be a szobába egy csinos, aranybarna hajú nővel az oldalán. Ő is
tündér volt. Szintén olyan ruhát viselt, mint valami
fantasyfilmben.
–  Már próbáltam kiszedni belőle, de nem érti – bukott ki
Bryce-ból. – Ez Hél? Beszélnem kell Aidas herceggel.
A sötét hajú nő a többiekhez fordult, és mondott valamit,
amitől mindannyian oldalra billentett fejjel tanulmányozták
tovább Bryce-t. A magabiztos férfi beleszagolt a levegőbe,
mintha próbált volna kiszimatolni valamit a Bryce-t fedő vér
alapján.
Bryce nagyot nyelt. A sajátján kívül egyetlen nyelvet beszélt
csupán, és az…
Dübörgött a szíve. Így szólt a tündérek, a csillagfényűek ősi
nyelvén:
– Ez a világ Hél? Beszélnem kell Aidas herceggel.
A kis termetű, sötét hajú nő hátratántorodott, a szája elé
kapta a kezét. A többiek a szájukat tátották. Mintha a kis
termetű nő döbbenete ritka látvány lett volna. A nő ekkor
végignézett a Csillagkardon. Az elsőként felbukkanó szárnyas
férfira, Bryce foglyul ejtőjére nézett. A sötét markolatú tőrre
biccentett az oldalán.
A férfi előhúzta, mire Bryce összerezzent.
Összerezzent, de…
– Mi a franc?!
A kés olyan volt, akár a Csillagkard ikertestvére: fekete
markolatú és pengéjű.
Hiszen tényleg ikrek voltak. A Csillagkard felzúgott a
hüvelyében, fehér fény szivárgott onnan, ahol a bőr a sötét
markolatot érte. A tőr pedig…
A férfi a puha szőnyegre hajította a tőrt. Mindannyian
elhátráltak, ahogy fekete fénnyel felizzott, mintha csak meg
akart volna felelni a kard hívószavára. Alfa és omega.
–  Gwydion – suttogta a fekete hajú nő a Csillagkardra
mutatva.
A tagbaszakadtabb férfi nagy levegőt vett. Aztán mondott
valamit azon a nyelven, amit Bryce nem értett. A mellette álló
barna hajú nő felcsattant, mintha letorkolta volna.
– Ez Hél? – kérdezte Bryce ismét a tündérek ősi nyelvén.
A fekete hajú nő tetőtől talpig végigmérte Bryce-t: elidőzött a
ruháin, amik annyira elütöttek a sajátjától, a véren és a
vágásokon. Aztán azt felelte az ősi nyelven:
–  Tizenötezer éve senki sem beszélte ezt a nyelvet ezen a
világon.
Bryce megdörgölte az arcát. Az időben utazott volna? Vagy
Hél egy másik időben létezik, és…?
–  Könyörgök! – szólalt meg. – Meg kell keresnem Aidas
herceget.
– Nem ismerem őt.
– Akkor Apolliont! A Verem hercegét nyilván ismered.
– Nem hallottam még ezeket a neveket. Ez a világ nem Hél.
Bryce lassan megrázta a fejét.
–  De… Akkor hol vagyok? – Végignézett a hallgatásba
burkolózó idegeneken, a szárnyas férfiakon és a hűvösen
rámeredő másik tündérnőn. – Ez melyik világ?
Ekkor ismét kinyílt a bejárati ajtó. Először egy csinos nő lépett
be, pont ugyanolyan aranybarna volt a haja, mint annak, aki
Bryce előtt állt. Bő, fehér blúzt viselt barna nadrággal,
mindkettő festékfoltos volt. A karjára könyékig kacskaringós
mintát tetováltak. Szürkéskék szemében óvatosság csillant – a
pillantása gyengéd és kíváncsi volt, ugyanakkor óvatos is.
A szárnyas, sötét hajú férfi, aki belépett mögötte…
Bryce-nak elakadt a lélegzete.
– Ruhn?
 A férfi pislogott. A szeme éppolyan ibolyalila volt, mint
Ruhné. Rövid haja ugyanolyan feketén csillogott. A bőre
barnább volt ugyan, de az arca, a testtartása… Ugyanolyan volt,
mint a bátyjáé. Az ő füle hegyes volt, de a két másik férfihoz
hasonló bőrszárnnyal is rendelkezett.
A mellette álló nő kérdezett valamit a kis termetű nőtől a saját
nyelvükön.
De a férfi egyre csak Bryce-ra meredt. A vérre, a Csillagkardra
és a késre, amik még mindig ellentétes fénnyel ragyogtak.
Csillagok tündököltek a szemében, ahogy Bryce-ra emelte a
tekintetét. Valódi csillagok.
Bryce könyörögni kezdett a kis termetű nőnek:
–  A világom… Midgard… Hatalmas veszély fenyegeti. A
párom… – Képtelen volt kiejteni a szavakat. – Nem ide akartam
jönni. Hanem Hélbe. Hogy segítséget kérjek a hercegektől. De
nem tudom, ez melyik világ. És hogyan jussak el Hélbe.
Szükségem van a segítségetekre!
Mást nem tehetett, kénytelen volt az idegenekre bízni magát,
és imádkozni, hogy tisztességesek legyenek. Hogy felismerjék
benne a tündért, hiába jött egy másik világból, és megértéssel
viseltessenek iránta.
A kis termetű nő elismételte Bryce szavait a többieknek. A
tetovált kezű nő kérdezett valamit Bryce-tól a saját nyelvükön.
A kis termetű tolmácsolta:
– A nevedre kíváncsi.
Bryce a tetovált nőről a mellette álló vonzó férfira nézett.
Mindkettejükből csendes, szelíd tekintély sugárzott. A többiek
az ő reakciójukra vártak. Úgyhogy Bryce őket nézve szegte fel
az állát.
– Bryce Quinlannek hívnak.
A férfi előrelépett, behúzta a szárnyát. Haloványan
elmosolyodott, és a hangja olyan volt, akár a dicsőséges éjszaka,
ahogy azt felelte az ősi nyelven:
– Üdv, Bryce Quinlan! Rhysand vagyok.
 EPILÓGUS

Ithan Holstrom hatalmas farkasként guggolt az eső verte

árnyékok közt, a Csillagász épülete előtt, onnan figyelte azt a
néhány járókelőt, aki a sikátorban húzta meg magát a viharban.
Nem érkezett hír Pangeráról. Csak annyit említettek, hogy
felrobbant egy labor a városon kívül, semmi többet. Bryce és a
többiek jelentkezésére legkorábban másnap számított.
Mégis fel-alá járkált, miközben a sikátor másik oldalán lévő
ajtót őrizte. Egyszer sem látta a Csillagászt. Egyetlen vendég
sem érkezett. Mordoc elrángatta volna azt a nyomorultat, hogy
kihallgassa, ugyan minek látogatott el hozzá Ithan a barátaival?
És itt hagyták a misztikusokat védtelenül, felügyelet nélkül?
Amikor Hypaxiát kellett volna védenie, elcseszte. Még egyszer
nem követi el ezt a hibát. Megóvja az ajtón túl fogságba esett
misztikust.
A lány a Falkavezér egy másik Fendyr leszármazottja. Egy
alfa, aki kihívhatja Sabine-t.
Valami megmozdult a sikátor árnyai közt a távolban, a
tetoválószalonok és a bárok neontábláinak fényén túl. Gyors
volt, nagy, és… Ithan a levegőbe szagolt. Még az égszakadásban
is felismerte ezt az illatot. Tudta, kihez tartozik az eső áztatta
sötétségben ragyogó arany szempár.
Ithan morgása végigmennydörgött a macskakövön, nyirkos
bundája felborzolódott.
Amelie Ravenscroft, a korábbi alfája visszavicsorgott, amitől a
kint lévő vendégek visszarohantak az épületekbe, majd
visszahúzódott a sötétbe.
Ithan megvárta, amíg a nő illata szertefoszlik, csak utána
lélegzett fel. Tehát jól tette, hogy idejött. Ha nem lett volna itt…
Ismét az ajtóra pillantott.
De nem maradhat itt a végtelenségig. Amíg ő pihen, addig
másoknak kell őrködniük.
Megcsörrent a telefonja az egyik sikátorbeli ajtó teteje alatt,
és Ithan visszaváltozott emberi alakba, hogy felvegye.
– Flynn! Épp hívni akartalak.
Hogy szívességért könyörögjön. Ha Sabine idejön, vagy
Amelie visszajön, méghozzá falkákkal…
A tündérlord nem válaszolt azonnal. Ithan esküdni mert
volna, hogy a férfi nyel egyet.
Megdermedt.
– Mi az?
Flynn légzése szaggatottá vált. Kapkodta a levegőt.
– Flynn!
– Baj van.
Úgy tűnt, a tündérlord nem találja a szavakat. A könnyeivel
küszködött.
 – Ugye nem…?
Képtelen lenne elviselni. Még egyszer nem. Csak…
–  Az Aszterek foglyul ejtették Ruhnt és Athalart. Dec látta a
palotai kamerákon keresztül. Tharion hívott a Mélyenjáró
siklójáról, hogy szóljon, Cormac meghalt.
Ithan rázni kezdte a fejét, közben azon gondolkozott, hogy
nem túl biztonságos mindezt telefonon megbeszélni.
Lehetetlenül nehézzé vált a légzés, ahogy azt suttogta:
– Bryce?
Hosszú, hosszú hallgatás.
Ithan lecsúszott a vizes földre.
– Eltűnt. De… ezt Dectől kellene hallanod.
– Életben van?
Ithan morgása keresztülhasított az esőn, visszhangot vert a
téglákon.
–  Amikor utoljára láttuk ebben a világban… akkor életben
volt.
– Hogy érted azt, hogy ebben a világban?
Az az iszonytató érzése volt, hogy pontosan érti a szavakat.
– A saját szemeddel kell látnod – krákogta Flynn.
– Nem lehet – préselte ki magából Ithan. – Dolgom van.
– Szükségünk van rád! – jelentette ki Flynn olyan parancsoló
hangon, amit az Aux-tagokon kívül ritkán hallott tőle bárki. –
Most már barátok vagyunk, farkas. Vonszold ide a szőrös
segged!
Ithan az óriási ajtóra nézett. Úgy érezte, hogy maga Urd tépi
ketté.
 – Negyed óra, és ott vagyok – felelte, majd letette.
Zsebre rakta a telefont. Átvágott a kis utca túloldalára.
Amikor először sújtott le az ajtóra, behorpadt a fém.
Másodszorra tönkretette a zárat. Harmadszorra az ajtó befelé
gyűrődve kinyílt.
A Csillagászt sehol sem látta. Nagy kár. Pedig vérre szomjazott
ma este.
A legközelebbi kádhoz viharzott. A farkas misztikus a
zavaros, sóval teli vízben lebegett, haja szétterült körülötte, a
szemét lehunyta. A légzést segítő maszk és a csövek a helyükön
voltak.
–  Ébredj fel! – Ithan szavai halk morgásként törtek elő. –
Indulunk.
A misztikus nem reagált, máshol járt, ott, ahová az elméje
repítette.
–  Tudom, hogy hallasz. El kell mennem valahova, és nem
foglak itt hagyni. Az odakint ólálkodók az életedre akarnak
törni. Úgyhogy vagy magadhoz térsz most azonnal, vagy én
keltelek fel.
A lány ezúttal sem reagált. Ithan ujjai megfeszültek,
előbukkantak a karmai, de továbbra sem emelte fel a kezét.
Csak idő kérdése, hogy valaki felfigyeljen a betört ajtóra, és
idejöjjön, de hogy kirángassa a lányt ebből az álomból…
Legutóbb is iszonyú kínokat élt át.
–  Kérlek! – szólalt meg halkan, fejet hajtva. – A barátaimnak
szüksége van rám. A… a falkámnak szüksége van rám.
Hiszen azzá váltak.
 Elvesztette a bátyját, a bátyja falkáját – azt a falkát, amihez
egy nap ő is tartozott volna –, de ezt…
Ezt nem veszíti el. A végsőkig fog küzdeni, hogy megvédje
őket.
– Kérlek! – suttogta Ithan elcsukló hanggal.
A lány keze megrezzent, felkavarta a vizet. Ithan lélegzete
elakadt.
A lány összevonta a szemöldökét. Az elektronika felvisított a
kádon, sípolt, vörösen villant. Ithan karján felállt tőle a szőr.
Aztán a lány szemhéja megrebbent, mintha az alfának
minden egyes pillanatért meg kellett volna küzdenie, hogy
magához térjen, és az elveszett Fendyr örökös végül kinyitotta a
szemét.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Robin Rue-nak: Hogyan is fejezhetném ki a hálámat mindazért,

amit ügynökként és barátként teszel értem? (Az, hogy neked
ajánlom ezt a könyvet, nem több kétségbeesett próbálkozásnál!)
Teljes szívemből köszönöm a bölcsességedet és a bátorításodat,
és amiért azonnal ott teremsz, ha szükségem van rád. És mint
mindig, most is köszönöm, hogy rokonlélekre leltem benned, ha
finom ételekről és borokról van szó.
Noa Wheelernek: Minden egyes nap hálát adok az
univerzumnak, hogy keresztezte az utunkat. A zseniális
meglátásaidtól kezdve a példátlan, a legapróbb részletekre is
kiterjedő figyelmedig mindent köszönök, te vagy a
legcsodálatosabb szerkesztő, akivel valaha is együtt dolgoztam.
(És az egyetlen ember, aki megérti, miért vagyok úgy odáig a
NYT keresztrejtvényeiért és betűjátékaiért.) Kívánom, hogy még
sok közös könyvünk legyen!
Erica Barmashnak: Annyira örülök, hogy ismét együtt
dolgozhattam veled! Köszönöm, hogy éveken át így támogattad
a könyveimet, és ilyen jó barát vagy.
 Beth Millernek, aki minden szempontból csodálatos emberi
lény, és ugyanúgy rajong a tengerbiológiáért, mint én:
Köszönöm a kemény munkádat, és hogy mindig csupa derű
vagy! (És a tengervilágról készült lenyűgöző képeidet.)
A nemzetközi Bloomsbury csapatnak: Köszönöm, Nigel
Newton, Kathleen Farrar, Adrienne Vaughn, Ian Hudson,
Rebecca McNally, Valentina Rice, Nicola Hill, Amanda Shipp,
Marie Coolman, Lauren Ollerhead, Angela Craft, Lucy Mackay-
Sim, Emilie Chambeyron, Donna Mark, David Mann, Michal
Kuzmierkiewicz, Emma Ewbank, John Candell, Donna Gauthier,
Laura Phillips, Melissa Kavonic, Oona Patrick, Nick Sweeney,
Claire Henry, Nicholas Church, Fabia Ma, Daniel O’Connor,
Brigid Nelson, Sarah McLean, Sarah Knight, Liz Bray, Genevieve
Nelsson, Adam Kirkman, Jennifer Gonzalez, Laura Pennock,
Elizabeth Tzetzo, Valerie Esposito, Meenakshi Singh és Chris
Venkatesh. Elképzelni sem tudok nálatok jobb csapatot.
Köszönöm az odaadásotokat és ezt a rengeteg munkát. Hálám
és szeretetem örökké üldözi majd Grace McNameet, amiért
ilyen gyorsan bekapcsolódott a könyvvel kapcsolatos
munkálatokba, és segített. És külön óriási köszönet illeti Kaitlin
Severinit, a kiváló olvasószerkesztőt, valamint Christine Mát, a
sasszemű korrektort.
Cecilia de la Campa: Te vagy az egyik legkeményebben
dolgozó, legimádnivalóbb ember, akit csak ismerek. Köszönöm
mindazt, amit teszel. Az egész Writers House csapatnak:
Elképesztőek vagytok, és megtiszteltetés, hogy együtt
dolgozhatunk.
 Köszönöm a tüzes, szeretetre méltó Jill Gillettnek (és Noah
Morse-nak!), amiért annyi álmomat valóra váltotta, és ilyen
mesésnek bizonyult a közös munka. Maura Wogannek és
Victoria Cooknak: Annyira hálás vagyok, hogy támogattok!
Ron Moore-nak és Maril Davisnek: Egész életem fénypontja,
hogy ilyen sztárokkal dolgozhattam, mint ti. És nagyon
köszönöm Ben McGinnisnek és Nick Hornungnak – lenyűgözőek
vagytok!
Jenn Kelly nővéremnek: Mégis mihez kezdenék nélküled?
Annyi örömöt és fényt hozol az életembe! Szeretlek.
Vagy ezer oldalt írhatnék pluszban azokról a csodás és
tehetséges nőkről, akik motiválnak, és hatalmas megtiszteltetés,
hogy a barátaimként tarthatom számon őket: Steph Brown,
Katie Webber, Lynette Noni és Jillian Stein. Imádlak
mindannyiótokat!
Ahogy mindig, most is nagyon köszönöm a családomnak és a
férjem családjának a megingathatatlan szeretetet.
Annie-nek, hű barátomnak és írótársamnak: Örökké szeretni
foglak, kiskutyám!
Joshnak és Tarannek: Köszönöm, hogy mindig mosolyra
fakasztotok és megnevettettek. Értetek még a csillagokat is
lehoznám az égről.
És köszönöm neked is, kedves olvasó, hogy elolvasod és
támogatod a könyveimet. Nélküled mindez nem lenne
lehetséges.
 Author photograph © Beowulf Sheehan

SARAH J. MAAS
az Üvegtrón, a Tüskék és rózsák udvara, valamint az első felnőtt
sorozata, a Crescent City #1 New York Times és nemzetközi
bestsellerszerzője. Könyveit harminchét nyelvre fordították le.
A New York-i születésű Sarah Philadelphia közelében él férjével,
gyermekeivel és kutyájával.
 
www.sarahjmaas.com
facebook.com/theworldofsarahjmaas
instagram.com/therealsjmaas
 
 
 
#☺placeholder002