Documentos de Académico
Documentos de Profesional
Documentos de Cultura
FEJVADÁSZOK
A MŰ EREDETI CÍME:
JO NESBØ – HODEJEGERNE
2008
MAGYAR FORDÍTÁS:
PÉK ZOLTÁN
1
A pályázó
Az őszi levegőt átható kipufogófüst csípős, sós ízétől az embernek önkéntelen eszébe
jutott a tenger, az olaj kitermelés és a bruttó nemzeti termék. Az irodaépületek
ablakaira ferdén tűzött a vakító napfény, éles, kockás árnyakat vetve a néhai
iparterületre. Ma már városnegyed túl drága üzletekkel, túl drága lakásokkal és túl
drága irodákkal túl drága tanácsadóknak. Álltó helyemből három fitnesztermet is
láttam, és reggeltől estig mindegyik tele volt. Egy Corneliani öltönyös és
szupertrendi szemüveges fiatal fickó köszöntött tiszteletteljesen, ahogy beléptünk, és
én kegyesen bólintottam neki. Gőzöm sem volt, ki lehet, feltételeztem, hogy egy
másik fejvadászcégtől jött. Talán az Edward W. Kelleytől? Csak egy fejvadász
üdvözöl egy másik fejvadászt tiszteletteljesen. Vagy, hogy pontos legyek, senki más
nem köszönt engem: nem tudják, ki vagyok. Először is, ha nem a feleségemmel,
Dianával vagyok, igen szűk társadalmi körben mozgok. Másodszor pedig egy olyan
cégnek dolgozom, amely – a Kelleyhez hasonlóan – az elithez tartozik, kerüli a
médianyilvánosságot, amelyről az ember mindaddig nem is hall, amíg meg nem érik
az ország egyik vezető állására, amikor is mi felhívjuk, neki pedig valami felrémlik:
Alfa, hol is hallottam ezt a nevet? Egy új területi igazgató kinevezéséről döntő
menedzsermeetingen? Vagyis mégiscsak hallott rólunk. De tudni semmit sem tud.
Ugyanis legnagyobb erényünk a diszkréció. Az egyetlen erényünk. Persze munkánk
zöme az elejétől a végéig hazudozás, a legmegvetendőbb fajta hazudozás, például,
amikor a bevett mantrával fejezem be a második interjút: – Magát akarom erre az
állásra. Mert nemcsak hiszem, de tudom, hogy maga tökéletes rá. Ami egyben azt
jelenti, hogy az állás is tökéletes magának. Higgyen nekem!
Na jó, ne higgyen nekem.
Igen, sejtettem, hogy a Kelley embere. Vagy az Amropé. Az öltönye alapján tuti,
hogy nem olyan nagy, nem menő, nem exkluzív ügynökségtől jött, mint a Manpower
vagy az Adecco. És nem is olyan mikro, menő helyről, mint a Hopeland, mert akkor
ismerném. Persze jöhetett az egyik nagyobb, közepesen menő cégtől, mint a Mercuri
Urval vagy a Delphi, sőt olyan kicsi, nem menő, névtelen társaságtól is, akik
középvezetőket vadásznak és olykor-olykor lehetőséget kapnak, hogy
megmérkőzzenek velünk, nagymenőkkel. Aztán veszítenek és visszamennek
üzletvezetőket és gazdasági igazgatókat kajtatni. És a magamfajtákat tisztelettel
köszöntik, mert remélik, hogy egy nap eszünkbe jutnak és állást ajánlunk nekik.
A fejvadászok között nincs hivatalos rangsor, nincs státuszkutatás, mint a
brókerszakmában, és díjkiosztó sincs az év guruinak, mint a tévés és
reklámszakmában. De mi tudjuk. Tudjuk, ki a soros kakas a szemétdombon, kik a
kihívók, kik állnak a meredély szélén. A diadalok visszhang nélkül mennek végbe, a
temetések pedig síri csendben. De a fickó, aki köszönt nekem, tudta, hogy Roger
Brown vagyok, az a fejvadász, aki sosem javasolt még pályázót olyan állásra, amit az
ne kapott volna meg, aki ha kell, manipulálja, kényszeríti, beerőlteti és benyomja a
pályázót, akinek ítéletében az ügyfelei kimondatlanul bíznak, habozás nélkül a
kezébe – kizárólag az ő kezébe – adják cégük sorsát. Hogy példával illusztráljam:
tavaly nem az Oslo Kikötői Hatóság jelölte ki az új forgalomirányító igazgatót, nem
az Avis nevezte ki a skandináviai igazgatóját és kétségtelenül nem a helyi vezetés
ültette be az igazgatót a sirdali erőmű székébe, hanem én.
Megjegyeztem magamnak a fickót. Jó öltöny. Tudja, hogyan mutasson tiszteletet a
megfelelő embernek.
A Narvesen kioszk melletti fülkéből felcsörgettem Ovét, közben megnéztem a
mobilomat. Nyolc SMS. Kitöröltem mind.
– Van egy pályázónk – mondtam, amikor Ove felvette. – Jeremias Lander,
Monolittveien.
– Megnézzem, hogy nálunk van-e?
– Nem kell, azt tudom, hogy nálatok van. Holnapra hívtuk be második interjúra.
Tizenkettőtől kettőig. Tizenkettő nulla nulla. Egy óra kell nekem. Oké?
– Stimmt. Más?
– Kulcsok. Sushi&Coffee, húsz perc múlva?
– Harminc.
Kötelező pezsgőzés várt, hát taxit hívtam. Beszálltam és szokás szerint csak a galéria
nevét mondtam, hogy teszteljem a marketingünket, de a taxis, szintén szokás szerint,
értetlenül nézett rám a tükörből.
– Erling Skjalgssons utca – sóhajtottam.
Dianával sokat beszélgettünk a megfelelő helyről, mielőtt kiválasztotta. Én
minden erőmmel azon voltam, hogy a Skillebekk-Frogner tengelyen legyen, mivel ott
lehet találni fizetőképes ügyfeleket és bizonyos nívójú galériákat. A körön kívül korai
halál vár az új galériára. Diana példaképe a londoni Serpentine Galéria volt a Hyde
Parknál, és ragaszkodott hozzá, hogy a galéria ne egy forgalmas átmenő útra nézzen,
mint amilyen a Bygdøy allé vagy a Gamle Drammensvei, hanem egy csendes utcán
álljon, ahol lehet merengeni. Sőt, szerinte a félreeső hely csak kihangsúlyozza a
galéria exkluzív voltát, jelzi, hogy a beavatottaknak, ínyenceknek van fenntartva.
Egyetértettem, arra gondolva, így talán mégsem lesz katasztrofális a bérleti díj..
Azzal is érvelt, hogy ebben az esetben plusz négyzetmétereken egy szalonnak is
helyet lehetne biztosítani, amely a bemutatók utáni fogadásoknak adna otthont. Sőt,
már meg is nézett egy helyet az Erling Skjalgssons utcában, ami tökéletes, kívánni
sem lehetne jobbat. Én találtam ki a nevét: Galleri E. E mint Erling Skjalgssons utca.
Ugyanazon elv alapján, amely alapján a város legmenőbb galériája, a Galleri K is
kapta a nevét. Ezzel egyúttal azt is jelezve, hogy a gazdagokat, a minőségtudatosakat
és a menőket célozzuk meg.
Nem hoztam fel, hogy norvég kiejtéssel úgy hangzik, mint a galéria. Diana nem
kedvelte az efféle olcsó fogásokat.
Aláírtuk a bérleti szerződést, megkezdődtek az előkészületek, és rohamléptekkel
indultunk a gazdasági csőd felé.
Amikor a taxi megállt a galéria előtt, a szokásosnál több Jaguart és Lexust láttam
a járda mellett parkolni. Jó előjel, de persze az is elképzelhető, hogy az egyik
környező nagykövetségen tartanak fogadást, vagy Celina Midelfart rendez szolid
partit.
Ahogy beléptem, a hangszórókból basszusorientált, nyolcvanas évekbeli zene
szólt kellemesen kis hangerőn. A Goldberg-variációk követi majd. Én írtam meg a
CD-t Dianának.
Még csak fél nyolc múlt, de már félig megtelt a hely. Jó jel, a Galleri E vendégköre
általában nem mutatkozott fél tíz előtt. Diana elmagyarázta nekem, hogy a telt házas
bemutató közönséges, a félházas viszont hangsúlyozza a hely exkluzív voltát. A
tapasztalataim alapján én mostanra azt szűrtem le: minél több az ember, annál több
kép kel el. Biccentettem jobbra-balra, amit senki sem viszonzott, és megcéloztam a
mobilbárt. Diana állandó pultosa, Nick a kezembe nyomott egy pohár pezsgőt.
– Drága? – kortyoltam bele a keserű buborékokba.
– Hatszáz – felelte Nick.
– Akkor jobb, ha eladunk pár képet. Ki a művész?
– Atle Nørum.
– A nevét én is tudom, Nick, azt nem tudom, hogy néz ki.
– Ott van – bökött Nick nagy fekete fejével jobbra. – A feleséged mellett.
Annyit láttam a művészből, hogy egy szakállas behemót, de többet nem, mert ott
volt ő.
Hosszú, karcsú lábát fehér bőrnadrág rejtette, amitől még magasabbnak tűnt.
Egyenesre vágott frufruja két oldalán haja lelógott az arca mellett, és ez a kör alakú
keret még inkább kihangsúlyozta a japán mangabenyomást. A spotlámpa alatt a bő
selyemblúz szinte kékesfehéren izzott keskeny, ám izmos vállán és a mellén, ami
profilból tökéletes hullámnak látszott. Istenem, azt a gyémánt fülbevalót neki
szánták!
Vonakodva elszakítottam róla a tekintetem és körbepásztáztam a termen. A
meghívottak udvariasan csevegtek a képek előtt. A megszokott bagázs. Gazdag,
sikeres bankárok (öltöny-nyakkendő), a megfelelő celebek (öltöny designerpólóval)
és azok, akik valóban el is értek valamit. A nők (designerruhában) mind színésznők,
írók vagy politikusok. És persze a fiatal, úgynevezett ígéretes – és állítólag szegény –
lázadó művészek (lyukas farmer, szlogenes póló) raja, akikre én magamban QPR-
ként gondoltam. Amikor eleinte fintorogtam, hogy ilyenek is meghívást kapnak,
Diana azzal érvelt, hogy szükségünk van „fűszerre”, egy kis életre, valamire, ami
veszélyesebb, mint a művészetpártolók, ravasz befektetők és azok, akik csak azért
jöttek, hogy az imázsukat megmasszíroztassák. Hát jó, de én tudtam, hogy a
söpredék azért jöhetett, mert szépen kértek Dianától meghívást. És bár Diana
tisztában volt vele, hogy suttyomban saját műveikre akarnak vevőt fogni,
bizonyítékok támasztják alá, hogy Diana nem tud nemet mondani, ha szívességet
kémek tőle. Láttam, hogy többen – főleg férfiak – lopott pillantásokat vetnek
irányába. Csak nyugodtan. Ilyen finomsággal az életben nem találkoznak. Ez
nemcsak feltételezés volt, hanem megcáfolhatatlan logikai tény. És ő az enyém. Hogy
ez mennyire cáfolhatatlan tény, azzal igyekeztem nem kínozni magam. Egyelőre
békét leltem a gondolatban, hogy Diana a jelek szerint maradandóan vak más
férfiakra.
Megszámoltam, hány férfi visel nyakkendőt. Íratlan szabály szerint közülük
kerültek ki a vásárlók. Nørum műveinek árfolyama jelenleg négyzetméterenként
ötvenezer körül jár. A galéria ötvenöt százalékos jutalékával nem kell sokat eladni
ahhoz, hogy az este nyereséges legyen. Másként fogalmazva: remélhetőleg így lesz,
mivel nagyon kevés Nørum lógott nagyon nagy térközönként.
Most már özönlöttek be az emberek, félre kellett állnom, hogy odaférjenek a
pezsgőspoharakkal teli tálcákhoz.
A feleségem és Nørum felé ballagtam, hogy megmondjam a művésznek, milyen
áhítatos rajongója vagyok. Ami persze túlzás, de nem szemenszedett hazugság; a
fickó kétségtelenül tehetséges volt. Már karnyújtásnyira jártam, amikor a művészt
elkapta egy köpködő férfi, akit láthatóan ismert, és elrángatta egy vihogó nőhöz,
akire láthatóan nagyon ráfért volna a mellékhelyiség meglátogatása.
– Ígéretesnek tűnik a helyzet – álltam meg Diana mellett.
– Szia, drágám! – Lemosolygott rám, majd intett a lányikreknek, hogy tegyenek
még egy kört a harapnivalóval. A szusi nem jöhetett szóba, mire én javasoltam az új
algériai ételkiszállítót. Francia ihletésű észak-afrikai étel, nagyon csípős. De láttam,
hogy ő megint a Bagatelle-től rendelt. Jó volt, istenem, de még milyen jó. És
háromszor olyan drága.
– Jó hír, szerelmem – fogta meg a kezem. – Emlékszel az állásra a horteni cégnél,
amiről meséltél?
– A Nyomkereső. Mi van vele?
– Találtam egy tökéletes jelöltet.
Kissé meglepetten néztem rá. Fejvadászként természetesen időről időre hasznát
vettem Diana ügyfeleinek és ismeretségi körének, akik között sok fejes is volt. És
minden lelkiismeret-furdalás nélkül tettem: végül is én finanszírozom ezt a
pénznyelőt. Az volt szokatlan, hogy maga Diana javasolt egy bizonyos jelöltet egy
bizonyos állásra.
Megfogta a karomat, közelebb hajolt és azt súgta: – Clas Greve a neve. Holland
apa, norvég anya. Vagy fordítva. Mindegy. Három hónapja nem dolgozik, és most
költözött Norvégiába, hogy felújítsa a házat, amit örökölt. Európa egyik legnagyobb
GPS-gyártó cégénél volt ügyvezető igazgató Rotterdamban. Társtulajdonos is volt,
amíg az amerikaiak fel nem vásárolták őket tavasszal.
– Rotterdam – kortyoltam a pezsgőbe. – Mi a cég neve?
– HOTE.
A pezsgő cigányútra ment. – HOTE? Biztos?
– Persze.
– Megvan a száma?
– Nincs.
Felnyögtem. HOTE. A Nyomkereső a HOTE-t nevezte meg példaképként
Európában. Mint most a Nyomkereső, a HOTE egy kis high-tech cégként indult,
amely GPS-technológiával látta el a védelmi ipart Európában. Egy ottani volt vezető
valóban ideális lenne. Ráadásul sürgős a dolog. Minden fejvadászügynökség azt
mondja, csak azt a megbízást vállalják el, ahol exkluzív jogot kapnak, mert ez a
feltétele a komoly, módszeres munkának. De ha a répa elég nagy és sárga, ha a bruttó
éves fizetés a hét számjegyhez közeledik, mindenki enged az elveiből. És a
Nyomkereső felsővezetői állása roppant nagy, roppant sárga és roppant kompetitív
volt. A megbízást három ügynökség kapta meg: az Alfa, az ISCO és a Korn/Ferry
International. A három legjobb. Így aztán nem pusztán a pénzről szólt. Amikor
„nincs megoldás, nincs pénz” alapon dolgozunk, kapunk előre egy bizonyos
összeget a költségekre, majd egy másikat, ha a pályázónk megfelel a kívánalmaknak,
amelyekben az ügyféllel megegyeztünk. De ahhoz, hogy megkapjuk az igazi pénzt,
az ügyfélnek ki is kell nevezni azt, akit javasolunk. Végső soron tehát mindez nem
másról szólt, mint a győzelemről. Arról, hogy én legyek a kakas a szemétdombon.
Dianához hajoltam: – Figyelj, édesem, ez fontos. Van valami tipped, hogyan lehet
elérni?
Kuncogott. – Olyan aranyos vagy, amikor valami felkelti az érdeklődésedet,
drágám.
– Tudod, hogy hol...?
– Persze.
– Hol? Hol?!
– Ott áll – mutatta.
Nørum egyik kifejező képe – szadomazo csuklyás, vérző férfi – előtt egy vékony,
egyenes tartású férfi állt öltönyben. Fényes, bronzszín koponyáján tükröződött a
spotlámpa. A halántékán kemény, girbegurba erek dudorodtak. Az öltönye méretre
készült. Savile Row-nak tippeltem. Ing nyakkendő nélkül.
– Idehívjam, drágám?
Biccentettem és figyeltem, ahogy Diana érte megy. Közben felkészültem. Láttam
finom meghajlását, ahogy Diana odament és felém mutatott. Elindultak.
Mosolyogtam, de nem túl szélesen, kinyújtottam a kezem, még mielőtt hozzám ért,
de azért nem túl hamar. Egész testemmel felé fordultam, szemem az övére tapadt.
Hetvennyolc százalék.
– Roger Brown, örülök, hogy megismerhetem. – A nevemet angolosan ejtettem.
– Clas Greve. Nagyon örvendek!
A nem norvég, formális üdvözléstől eltekintve szinte tökéletesen beszélt
norvégul. A keze meleg, száraz volt, a kézfogása határozott, de nem túl hosszú, az
ajánlott három másodperc. Tekintete nyugodt, kíváncsi, éber; mosolya barátságos,
mégsem erőltetett. Egyedül azt róhattam fel neki, hogy nem olyan magas, mint
reméltem. Valamivel száznyolcvan alatt, ami kicsit csalódás volt, mivel a hollandok
az antropometriai világbajnokok a 183,4 centiméteres átlagmagasságukkal.
Gitárakkord zengett. Hogy pontos legyek, egy G11sus4, a Beatles „A Hard Day’s
Night”-jának nyitóakkordja az azonos című, 1964-es albumról. Onnét tudtam, hogy
én vettem fel a Prada mobilra és állítottam be csengőhangnak, mielőtt Dianának
adtam. Füléhez emelte a vonzóan karcsú tárgyat, bocsánatkérőn felénk biccentett és
távolabb vonult.
– Úgy tudom, nemrég költözött ide, herr Greve. – Tisztában voltam vele, hogy a
formális „De” és „herr” norvég megszólítással úgy beszélek, mint egy régi
rádiójátékban, de az első beszélgetés során fontos alacsony státusról kezdeni. Így is
éppen elég hamar elérkezik a metamorfózis.
– Megörököltem nagyanyám lakását az Oscars utcában. Pár évig üresen állt, ráfér
a felújítás.
– Értem.
Mindkét szemöldököm mosolyogva felvontam, kíváncsian, de nem tolakodón.
Csak amennyire kell. Ha ismeri a társasági kódexet, akkor még megtoldja némi
információval.
– Igen – tette hozzá Greve. – Kellemes kikapcsolódás annyi év gürcölés után.
Nem láttam értelmét a kertelésnek. – A HOTE-nál, ha jól tudom.
Kissé meglepetten nézett rám. – Ismeri a céget?
– Egy fejvadászügynökségnél vagyok, és a versenytárs, a Nyomkövető velünk
dolgoztat. Hallott már róluk?
– Ezt-azt. A központ Hortenben van, ha nem tévedek. Kicsi, de tehetséges
társaság, nemde?
– Szerintem sokat nőttek, amióta ön nem követi figyelemmel a dolgokat.
– A GPS-ipar nagy léptekkel fejlődik – forgatta meg kezében a pezsgőspoharat
Greve. – Mindenki terjeszkedik. A mottó: terjeszkedj vagy meghalsz.
– Én is így hallottam. Talán ezért vásárolták fel a HOTE-t is? Greve mosolya
finom ránchálót vont lebarnult bőrén a sápadt kék szempár körül: – Mint maga is
tudja, a leggyorsabb módja a terjeszkedésnek, ha felvásárolják a céget. Szakértők
szerint azoknak a cégeknek, akik nincsenek az első öt GPS-cég között, két éven belül
végük.
– Úgy hallom a hangjából, nem ért egyet ezzel.
– Szerintem a túlélés legfontosabb feltétele az innováció és a rugalmasság. A
méretnél fontosabb egy kis létszámú egység, ami gyorsan alkalmazkodik, valamint
az elégséges tőke. Vagyis be kell vallanom, hogy noha a HOTE eladása révén gazdag
lettem, én elleneztem az eladást és utána azonnal lemondtam. Vagyis nyilvánvalóan
nem vagyok egy hullámhosszon a jelenlegi gondolkodásmóddal... – Megint a
felvillanó mosoly, ami megpuhította kemény, de ápolt külsejét. – Persze lehet, hogy
csak a bennem élő gerillaharcos mondatja ezt velem. Maga mit gondol?
Máris informálisabb hangot használt. Jó jel.
– Én csak azt tudom, hogy a Nyomkövető új vezetőt keres – feleltem, és jeleztem
Nicknek, hogy még kérünk pezsgőt. – Olyasvalakit, aki képes ellenállni a külföldi
cégek ajánlatainak.
– Hm.
– És a szavaiból ítélve úgy gondolom, magát roppant érdekes jelöltnek találnák.
Érdekelné a dolog?
Greve felnevetett. Megnyerő nevetés volt. – Sajnálom, Roger, engem vár egy
felújítandó lakás.
Keresztnév.
– Nem is gondoltam, hogy igazán érdekelné az állás, Clas. De ha csak
beszélgetésszinten?
– Nem látta a lakást, Roger. Régi. És nagy. Tegnap egy szobát találtam a konyha
mögött.
Ránéztem. Nemcsak a Savile Row érdeme, hogy jól állt neki az öltöny, jó
formában is volt. Nem, nem jó formában: remek formában a helyes kifejezés. Nem
voltak duzzadó izmok, csak inas erő, ami diszkréten mutatkozik meg: a nyaki
erekben, a tartásban, az alacsony pulzusszámban, a kék hajszálerekben a keze fején.
Ennek ellenére érezni lehetett az izomerőt az öltöny anyaga alatt. Kitartás,
gondoltam. Kíméletlen kitartás. Már eldöntöttem: akarom ezt a fejet.
– Szereti a művészetet, Clas? – adtam a kezébe az egyik poharat, amit Nick
odahozott.
– Igen is meg nem is. Szeretem az olyan műveket, amik megmutatnak valamit.
De a legtöbb, amit látok, olyan szépségről vagy igazságról akar beszélni, amit
valójában nem képes megjeleníteni. A művész fejében talán még megvolt, de a
kommunikációs képesség hiányzott belőle. Ha nem látom meg benne a szépséget
vagy igazságot, akkor nincs is ott, ilyen egyszerű. Az a művész, aki azt állítja, hogy
nem értették meg, szinte mindig rossz művész, akit, sajnálattal mondom, nagyon is
megértettek.
– Egy véleményen vagyunk – emeltem a poharam.
– A legtöbb embernek elnézem a tehetség hiányát, talán mert nekem is kevés
jutott belőle – folytatta Greve, alig nedvesítve meg ajkát a pezsgővel. – De a
művészeknek nem. Mi, tehetségtelenek a homlokunk verejtékével keressük meg a
kenyerünket, és azért fizetünk nekik, hogy helyettünk játsszanak. Ezt elfogadom, ez
a dolgok rendje. De akkor legalább játsszanak is jól, az isten verje meg!
Eleget láttam, már biztos voltam benne, hogy a teszteredmények és mélyinterjúk
csak megerősítik majd, amit már tudok. Ez az én emberem. Még ha az ISCO vagy a
Mercuri Urval kapnának is két további évet, nála tökéletesebb jelöltet akkor sem
találnak.
– Tudja, mit mondok, Clas? Beszélgessünk el hosszabban! Tudja, Diana
ragaszkodik hozzá. – Odaadtam neki a névjegyemet. Nem volt rajta cím, faxszám
vagy honlap, csak a nevem, a mobilszámom és az Alfa név parányi betűkkel az egyik
sarokban.
– Mint mondtam... – kezdte Greve a névjegyet nézve.
– Hallgasson ide – vágtam közbe. – Aki nem saját maga ellensége, az nem mond
nemet Dianának. Nem tudom, miről fogunk beszélgetni, feltehetőleg művészetről.
Vagy a jövőről. Vagy a lakberendezésről. Történetesen ismerem Oslo legjobb és
legkedvezőbb árú kézműveseit. A lényeg, hogy beszélgessünk. Mit szólna a holnap
délután három órához?
Greve egy darabig csak mosolygott rám. Aztán keskeny kezével megvakarta az
állát. – Azt hittem, a névjegy célja az, hogy elég információval szolgáljon annak, aki
kapja, hogy telefonálhasson.
Előkerestem a Conklin tollamat, a kártya hátára lefirkantottam az iroda címét, és
néztem, ahogy eltűnik Greve zakózsebében.
– Várom a beszélgetést, Roger, de most haza kell mennem és lelkileg felkészülni
arra, hogy lengyelül lehordjam az ácsokat. Köszönjön el a feleségétől a nevemben! –
Greve mereven, szinte katonásan meghajolt, majd sarkon fordult és az ajtó felé
indult.
Ahogy néztem utána, Diana somfordált mellém. – Hogy ment, drágám?
– Elképesztő emberpéldány. Nézd, ahogy jár! Macskaszerűen. Tökéletes.
– Ezt azt jelenti, hogy...?
– Még ki is mondta, hogy nem érdekli az állás. Istenem, akarom ezt a trófeát a
falamon, kitömve, vicsorgó foggal.
Diana őszinte örömmel tapsikolt, akár egy kislány. – Akkor segítettem? Tényleg
segítettem?
Felnyúltam és átöleltem a vállát. A terem közönségesen, csodálatosan tömve volt.
– Ezennel okleveles fejvadász lettél, én kis virágszálam. Hogy állunk eladásfronton?
– Ma este nem adunk el. Nem mondtam volna?
Egy pillanatig még élt bennem a remény, hogy csak rosszul hallottam. – Ez csak...
kiállítás?
– Atle nem akart megválni a képeitől. – Mosolygott, mintha bocsánatot akarna
kérni. – Én megértem. Gondolom, te sem akarnál elveszíteni valami szépet, ami a
szívedhez nőtt, nem?
Lehunytam a szemem és nyeltem egyet. Próbáltam higgadt maradni.
– Szerinted butaság volt, Roger? – hallottam meghökkent hangját, majd a saját
válaszomat:
– Dehogyis.
Aztán éreztem ajkait az arcomon. – Olyan kedves vagy, szerelmem. Később is
ráérünk eladni. Ez növeli a presztízsünket és exkluzívvá tesz bennünket. Te magad
mondtad, hogy az mennyire fontos.
Kipréseltem egy mosolyt. – Hogyne, drágám. Az exkluzivitás jó.
Felderült. – És tudod, milyen hírem van még? Szereztem egy DJ-t a fogadásra! A
srácot a Blåban, aki hetvenes évekbeli soult játszik, azt mondtad, ő a legjobb a
városban... – Tapsolt, én meg úgy éreztem, mosolyom leválik az arcomról és a
padlóra loccsan. De felemelt pezsgőspoharának tükörképében még a helyén láttam.
Megint megszólalt John Lennon G11sus4 akkordja, és Diana kihalászta
nadrágzsebéből a mobilt. Néztem, ahogy twitterel valakinek, aki azt kérdezi, jöhet-e.
– Hogyne jöhetnél, Mia! Nem hát, hozd csak a babát is. Az irodában
bepelenkázhatod. Hogyne szeretnénk babasírást, feldobja az estét! De én is
babusgatni akarom ám! Megígéred?
Istenem, mennyire imádom ezt a nőt.
Újra végigpásztáztam a csődületen, és megtorpantam egy kis sápadt arcnál.
Lehetett volna ő is. Lotte. Ugyanaz a melankolikus szem, amit éppen itt láttam meg
először. Nem ő volt. Az már véget ért. Lotte képe mégis egész este a nyomomban
loholt, akár egy kóbor kutya.
4
Kisajátítás
Azt mondják, hogy amikor Inbau, Reid és Buckley amerikai rendőrnyomozók 1962-
ben megjelentették a Bűnügyi kihallgatás és vallomásnyerés című munkájukat, azzal
lefektették a nyugati világban a mai napig használatos vezető kérdezőtechnika
alapjait. Igazság szerint ezek a technikák már jóval korábban is léteztek, Inbau, Reid
és Buckley kilenclépcsős modellje csak összegezte az FBI tapasztalatát, amelyet
százéves történelme alatt gyanúsítottak vallomásra bírása során szerzett. A módszer
elképesztően hatékonynak bizonyult bűnösök és ártatlanok esetében egyaránt.
Miután a DNS-technológia lehetővé tette a régi ügyek újravizsgálatát, kiderült, hogy
csak az USA-ban több száz embert ártatlanul zártak börtönbe. Az elhibázott ítéletek
negyede a kilenclépcsős modell alapján kicsikart vallomásokon alapult. Ez mindent
elmond arról, milyen fantasztikus eszköz.
Az én célom rávenni a pályázót annak beismerésére, hogy blöfföl, hogy
alkalmatlan az állásra. Ha átvészeli a kilenc lépcsőt anélkül, hogy ezt bevallaná, van
okom elhinni, hogy a pályázó maga is hisz abban, hogy rendelkezik a szükséges
képességekkel. És én ezeket a pályázókat keresem. A kilenclépcsős modell egyébként
általában férfiak esetében eredményes. Cseppet sem jelentéktelen tapasztalatom
szerint nők ritkán jelentkeznek olyan állásra, amelyhez nincs meg a képesítésük. Sőt,
jobb szeretnek túlképzettek lenni. De még ilyenkor is a világ legegyszerűbb dolga
megtörni az illetőt és bevallatni vele, hogy alkalmatlan. A hamis vallomások a
férfiaknál sem ritkák, de ez rendben van. Végül is nem kerülnek miatta börtönbe,
csak lemaradnak egy menedzseri állásról, amelynek pedig természetes velejárója,
hogy bírni kell a nyomást.
Én minden gátlás nélkül alkalmazom az Inbau, Reid és Buckley-modellt. Szikét
ad a kezembe a gyógyfüvek és pszichoblabla világában.
Az első lépés a direkt konfrontáció, és sokan már ezen nem jutnak át. Világossá
tesszük a pályázó számára, hogy mindent tudunk, hogy olyan bizonyíték van a
kezünkben, amely minden kétséget kizáróan igazolja, hogy nem rendelkezik a
szükséges képességekkel.
– Kissé elhamarkodottan tettem önnek ajánlatot legutóbb, Greve úr – dőltem
hátra a székemben. – Végeztem némi kutatást, és úgy fest, hogy a HOTE
részvényesei szemében maga kudarcot vallott vezetőként. Úgy vélik, gyenge volt,
hiányzott magából a gyilkos ösztön, és a maga hibája, hogy a társaságot
felvásárolták. A Nyomkövető is pontosan a felvásárlástól fél, ezért biztosan megérti,
ha nehéz lesz magát komoly jelöltként kezelniük. Mindenesetre... – emeltem fel a
csésze kávét mosolyogva – élvezzük inkább a kávét és diskuráljunk másról. Hogy
halad a lakásfelújítás?
Clas Greve egyenes háttal ült a Noguchi-utánzat asztal túlsó felén, tekintetét az
enyémbe fúrva. Felnevetett.
– Három és fél millió – mondta. – Plusz a részvényopciók, természetesen.
– Elnézést, hogy?
– Ha a Nyomkövető igazgatótanácsa attól tart, hogy a részvények arra
motiválnak, cicomázzam fel a céget potenciális felvásárlók számára, megnyugtathatja
őket, hogy beveszünk egy záradékot a szerződésbe, miszerint a részvények
érvényüket vesztik felvásárlás esetén. Nem kell ejtőernyő. Így nekik és nekem közös
lesz a motivációnk. Erős céget építeni, olyan céget, amely másokat fal fel, nem őt
falják fel. A részvények értékét a Black-Scholes-ármodell alapján számolják és
hozzáadják a fix fizetéshez, miután a maga harmadát levonták.
Felöltöttem a legjobb mosolyomat. – Attól tartok, néhány dolgot adottnak vesz,
Greve úr. Azért van itt még jó néhány nyitott kérdés. Ne felejtse el, hogy maga
külföldi, a norvég cégek pedig szeretik, ha...
– Tegnap a felesége galériájában maga szó szerint nyálazott utánam, Roger. És
jogosan. Az ajánlata után én is utánanéztem a maga és a Nyomkövető helyzetének.
Azonnal megértettem, hogy még ha holland állampolgár vagyok is, nem egykönnyen
fog nálam jobb jelöltet találni. A gondot az jelentette, hogy akkor még nem érdekelt a
dolog. Tizenkét óra alatt azonban rengeteget lehet gondolkodni. És ez idő alatt az
ember arra a következtetésre is juthat, hogy a lakásfelújítás hosszú távon csak
mérsékelt örömöt nyújt.
Clas Greve karba fonta napbarnított kezét. – Ráébredtem, hogy ideje visszaülnöm
a nyeregbe. Talán nem a Nyomkövető a legszexisebb cég, ha magam választok, de
van benne potenciál, és egy olyan ember, akinek van elképzelése és aki mellé odaáll
az igazgatótanács, kihozhat belőle valami igazán érdekeset. Azonban korántsem
biztos, hogy az igazgatótanáccsal egyeznek az elképzeléseink, vagyis a maga
feladata, gondolom, hogy a lehető leghamarabb összehozzon bennünket, hogy
kiderüljön, van-e egyáltalán értelme folytatni.
– Nézze, Greve...
– Nem kétlem, hogy a módszerei sok embernél beválnak, Roger, de a kedvemért
hagyja a műsort. És hívjon csak Clasnak. Végül is ez elvileg egy baráti beszélgetés.
Felemelte a kávéscsészéjét, mintha tósztot készülne mondani. Örültem a
lélegzetvételnyi szünetnek és én is csészét emeltem.
– Kicsit feszültnek látszik, Roger – jegyezte meg. – Vannak versenytársai is a
megbízásra?
A gégereflexem hajlamos beindulni, amikor meglepnek. Gyorsan nyeltem,
nehogy a Sara levetkőzikre köhögjem a kávét.
– Nagyon is tisztában vagyok vele, hogy apait-anyait bele kell adnia, Roger –
hajolt közelebb Greve.
Éreztem a testmelegét és egy halvány aromát, ami leginkább cédrusfára és
citrusra emlékeztetett. A Cartier Declarationje? Valami ebben az árkategóriában.
– Nem sértődtem meg, Roger – folytatta. – Maga profi, ahogy én is. Természetes,
hogy jó munkát akar végezni az ügyfelének, hiszen ezért fizetik. És minél érdekesebb
a pályázó, annál fontosabb alaposan megdolgozni. Az a blöff, hogy a HOTE
részvényesei nem örültek, nem hülyeség. A maga helyében én is ilyesmivel
próbálkoztam volna.
Szó szerint nem hittem a fülemnek. A képembe vágta az első lépcsőt azzal, hogy
hagyjuk a műsort; leleplezte a trükkömet. És most ő kezdi a második lépcsőt, amelyet
Inbau, Reid és Buckley úgy ír le: „együtt érezni a gyanúsítottal a cselekedetei
normalizálása révén”. A leghihetetlenebb az volt az egészben, hogy noha pontosan
tudtam, mit csinál Greve, mégis megszületett bennem az érzés, amiről annyit
olvastam: a gyanúsított vágya, hogy kiterítse a lapjait. Kis híján felnevettem.
– Nem egészen értem, mire akar kilyukadni, Clas. – Igyekeztem lazának tűnni, de
én is hallottam, hogy a hangom fémesen csikorog, a gondolataim pedig szirupban
tapicskoltak. Nem jutott időm ellentámadásra, mert máris jött a következő kérdés:
– A több pénz engem nem motivál, Roger. De ha akarja, növelhetjük a fizetést. A
több harmada több...
...az több. Most már teljesen átvette a beszélgetés irányítását, a másodikról
egyenesen a hetedik lépcsőre ugrott: Javasoljunk alternatívát. Adjunk a
gyanúsítottnak más motivációt a vallomáshoz. Tökéletesen kivitelezte. Persze
behozhatta volna a családomat is, mondhatta volna, hogy milyen büszkék lennének a
halott szüleim vagy a feleségem, ha hallanák, hogy feltornásztam a fizetést, a
jutalékunkat, a jutalmamat. De Clas Greve tudta, hogy azzal már túl messzire menne,
hogyne tudta volna. Méltó ellenfélre akadtam.
– Jól van, Clas – hallottam a hangom -, feladom. Legyen, ahogy akarja!
Greve ismét hátradőlt. Mosolyogva szusszant egyet, győzött. Nem diadalittasan,
csak örömmel, hogy vége. Nyeréshez szokott, írtam le a lapra, amit, ezt már előre
tudtam, úgyis eldobok utána.
A legkülönösebb az volt, hogy mindezt nem éreztem vereségnek, inkább
megkönnyebbültem. Igen, határozottan felélénkültem tőle.
– Azért az ügyfél konkrét információkat is szeretne – jegyeztem meg. – Nem
bánja, ha folytatjuk?
Clas Greve lehunyta a szemét, ujjai hegyét összeérintette és a fejét rázta.
– Remek – mondtam. – Akkor meséljen nekem az életéről!
6
Rubens
– Vettem – hallottam Ove Kjikerudot a vonal túlsó végén. – Clas Greve, Oscars utca
25. Itt a kulcs. Átadom a Sushi&Coffee-ban egy óra múlva. A riasztót holnap délután
ötkor, azaz tizenhét óra nulla nullakor lekapcsolom. Majd kell valami ürügyet
találnom, hogy miért dolgozom délután. Apropó, mi ez a rohanás?
– Holnapután már kutya lesz a lakásban.
– Értem. És miért nem munkaidőben, ahogy szoktuk?
A fiatal fickó a Corneliani öltönyben és szupertrendi szemüvegben a nyilvános
telefon felé tartott a járdán. Hátat fordítottam neki, hogy ne kelljen köszönnöm és a
kagylót a számhoz nyomtam:
– Száz százalékig biztos akarok lenni benne, hogy nincsenek ott munkások.
Úgyhogy azonnal hívd fel Göteborgot, hogy szerezzen egy tisztességes Rubens-
másolatot. Van rengeteg, de mondd meg, hogy nekünk jó minőségű kell. És legyen
meg, mire este mész a Munch-nyomattal. Nincs sok időnk, de fontos, hogy holnapra
nálam legyen, érted?
– Jó, jó.
– És mondd meg Göteborgnak, hogy az eredetit holnap este viszed is. Emlékszel
a kép címére?
– Persze. Katalóniai vadkanvadászat. Rubens.
– Majdnem. Száz százalék, hogy bízhatunk ebben az ürgében?
– Jézusom, Roger. Századszor is igen!
– Csak kérdeztem, na.
– Figyelj, a tag tudja jól, hogy ha bármikor átvág, egy életre kiesik a játékból. És
senki sem bünteti keményebben a tolvajt, mint a tolvajok.
– Remek.
– Még valami. Azt a második göteborgi utat egy nappal el kell halasztanom.
Ez valójában nem volt gond, csináltunk már ilyet, a Rubens biztonságban lesz a
tetőkárpitban, mégis felállt a szőr a hátamon.
– Miért?
– Holnap este látogatóm jön. Egy hölgy.
– Tedd át!
– Bocs, de nem lehet.
– Nem?
– Natasa az.
Alig hittem a fülemnek. – Az orosz ringyó?
– Ne nevezd így!
– Miért, nem az?
– Én se mondom a feleségedre, hogy szilikonbaba, nem?
– Egy kurvához hasonlítod a feleségemet?
– Éppen azt mondtam, hogy nem nevezem szilikonbabának.
– Jobban is teszed. Diana száz százalékig a természet ajándéka.
– Nem létezik.
– Pedig ez az igazság.
– Nos, akkor le a kalappal. Mindenesetre holnap éjszaka nem megyek, és kész.
Három hete vagyok Natasa várólistáján, és filmre akarom venni a dolgot.
– Filmre? Most csak szívatsz.
– Kell valami, amit nézhetek a legközelebbi alkalomig. Isten tudja, mikor lesz.
Felröhögtem. – Megvesztél.
– Ezt most miért mondod?
– Egy kurvába vagy szerelmes, Ove! Egy igazi férfi nem szerethet egy kurvát.
– Mit tudsz te erről?
Felnyögtem. – És mit fogsz mondani az imádott hölgynek, amikor előveszed az
istenverte kamerát?
– Nem fog tudni róla.
– A gardróbba dugtad?
– A gardróbba? A házam tele van biztonsági kamerákkal, öreg.
Ove Kjikeruddal kapcsolatban már semmi sem lepett meg. Még az elején
elmondta, hogy amikor nem dolgozik, főleg tévét néz egy kis házban fent a
Tonsenhagenben, egy erdő szélén. És szeret a készülékre lőni, ha olyasmit adnak,
ami nem nyeri el a tetszését. Eldicsekedett az osztrák Glock pisztolyaival,
„hölgyeivel”, ahogy nevezte őket, mert azokban nincs kalapács, ami feláll elsütés
előtt. Általában vaktölténnyel lőtt a tévére, de egyszer elfelejtette, hogy éles muníciót
tett bele és ripityára lőtt egy vadonatúj Pioneer plazmatévét, ami harminc rongyot
kóstált. Amikor nem a tévére lövöldözött, akkor az ablakon át egy baglyoknak szánt
tojóládára, amit maga tett fel egy fára a ház mögött. Aztán egy este hallott valamit
csörtetni az erdőben, hát kinyitotta az ablakot, célzott a Remington puskával és lőtt.
A golyó a homloka közepén találta el az állatot, és Ove kénytelen volt kipakolni a
fagyasztóból a Grandiosa pizzákat. Hat hónapig ette a jávorantilop-bifszteket,
jávorantilop-hamburgert, jávorantilop-pörköltet, jávorantilop-húsgolyót és
jávorantilop-oldalast... Amikor aztán megcsömörlött tőle, megint kiürítette a
fagyasztót és újra telepakolta Grandiosa pizzával. Mindezt teljesen hihetőnek
találtam. De ez...
– Tele van kamerával?
– A Tripolis-állásnak vannak járulékos előnyei is ám.
– És be tudod úgy kapcsolni a kamerákat, hogy a nő nem veszi észre?
– Ühüm. Elmegyek érte, belépünk a lakásba. Ha nem kapcsolom ki a riasztót a
jelszóval tizenöt másodpercen belül, a kamerák automatikusan működésbe lépnek a
Tripolisnál.
– És a lakásban üvölt a sziréna?
– Nem, néma riasztás.
Természetesen ismertem a szisztémát. A riasztó csak a Tripolisnál szólal meg. Az
a lényege, hogy ne ijessze el a betörőket, amíg a Tripolis csörög a rendőrségnek, akik
tizenöt percen belül a helyszínre érnek. Tetten kell érni a betörőket, mielőtt lelépnek
a zsákmánnyal, vagy ha ez nem sikerül, azonosítani lehet őket a videofelvétel
alapján.
– Ja, és szóltam a fiúknak a műszakban, hogy nem kell kijönni. Csak dőljenek
hátra és élvezzék a műsort.
– Úgy érted, a munkatársaid nézik, ahogy te meg az orosz k... meg Natasa...?
– Az örömünket másokkal is meg kell osztani, nem igaz?
De gondoskodtam róla, hogy az ágyat ne vegye kamera. Az privát. De majd úgy
intézem, hogy az ágy lábánál vetkőzzön le, a tévé melletti széken, érted? Én adhatom
az utasításokat, ez benne a csodás. Odaültetem, hogy magához nyúljon. Tökéletes
kameraszög. A világítást is beállítottam. Hogy tudjak rejszolni kamerán kívül.
Átléptük azt a határt, ami az általam óhajtott információmennyiséget jelentette.
Köhögtem: – Akkor ma este eljössz a Munchért, holnap meg a Rubensért, ugye?
– Ja. Minden rendben veled, Roger? Olyan gondterhelt a hangod.
– Minden rendben – töröltem meg a homlokom a kézfejemmel. – Minden a
legnagyobb rendben.
Letettem a telefont és mentem a dolgomra. Befelhősödött, de alig vettem észre.
Mert tényleg minden rendben van, nem igaz? Multimilliomos leszek. Meg tudom
majd vásárolni a szabadságomat, a teljes szabadságomat. A világ és benne minden –
Dianát is beleértve – az enyém lesz. A távoli mennydörgés moraja szívből jövő
hahotának hangzott. Aztán elkezdett csepegni az eső, és cipőm talpa vidáman
cuppogott a macskaköveken, ahogy futásnak eredtem.
7
Terhesség
Hat óra volt, az eső elállt, és nyugatról arany szivárgott az oslói fjordba. Beálltam a
Volvóval a garázsba, leállítottam a motort és vártam. Miután a garázsajtó
becsukódott, felkapcsoltam a belső világítást, kinyitottam az irattáskát és elővettem
az aznapi fogást. A bross. Eva Mudocci.
Alaposan megvizsgáltam az arcát. Munch szerelmes lehetett belé, különben nem
tudta volna így megrajzolni. Megragadta a néma fájdalmat, a csendes vadságot. Mint
Lotte. Káromkodtam a bajszom alatt, nagy levegőt vettem és a fogaim közt sziszegve
kifújtam. Aztán félrehúztam a kocsi plafonjának kárpitját a fejem felett. A saját
leleményem, hogy ide rejtsem azokat a képeket, amiket át kell vinni a határon. Csak
meglazítottam a kárpitot ott, ahol a szélvédő tetejéhez csatlakozott, aztán két
tépőzárcsíkot ragasztottam a belsejére, és a mennyezeti világítást gondosan
körülvágva tökéletes rejtekhelyet kaptam. A nagyméretű képeket, főleg a régi, száraz
olajfestményeket csak fektetve szabad szállítani, nem lehet összetekerni, mert fennáll
a veszély, hogy a festék megrepedezik, és a kép tönkremegy. Azaz a szállításhoz hely
kell, a szállítmány pedig elég szembetűnő. De egy kábé négy négyzetméteres
tetőfelület még a nagy képek számára is elegendő helyet nyújt, és nem szúr szemet a
kíváncsi vámosoknak meg a kutyáiknak, amik szerencsére nem keresnek festéket
vagy lakkot.
Becsúsztattam az Eva Mudoccit, a tépőzárral visszaerősítettem a kárpitot, majd
kiszálltam és felballagtam a házhoz.
Diana egy cetlit ragasztott a hűtőajtóra, miszerint elment Cathrine barátnőjével,
éjfél körül ér haza. Az még majdnem hat óra. Kinyitottam egy San Miguelt és leültem
az ablak melletti székbe, hogy megvárjam. Elmentem még egy üvegért, és eszembe
jutott egy idézet a Johan Falkberget-könyvből, amit Diana olvasott fel nekem, amikor
mumpszos lettem: „Mind aszerint iszunk, amilyen szomjasak vagyunk.”
Lázasan feküdtem, sajgó arccal és füllel, akár egy izzadt gömbhal, mialatt az
orvos megnézte a lázmérőt és azt mondta: „nem vészes”. És nem is volt vészes. Csak
miután Diana erőltette, akkor mondott olyan ronda szavakat, mint meningitis és
orchitis, amit még inkább vonakodva fordított le agyhártyagyulladásra és
heregyulladásra, de azonnal hozzátette, hogy „ebben az esetben igen valószínűtlen”.
Diana olvasott nekem és hideg borogatást tett a homlokomra. Johan Falkberget A
negyedik éjjeli őrség című regényét olvasta, és mivel mással nem tudtam lefoglalni
gyulladástól fenyegetett agyamat, feszülten hallgattam. Két dolog különösen
megragadta a figyelmemet. Az első Sigismund, a pap kijelentése, aki azzal oldoz fel
egy piást: „Mind aszerint iszunk, amilyen szomjasak vagyunk.” Talán mert vigaszt
jelentett nekem így nézni az emberiséget: ha ez a természeted, akkor rendben van.
A másik egy Henrik Pontoppidan-idézet, amelyben kijelenti, hogy az ember
képes megölni egy másik ember lelkét, megfertőzni, bűnbe rántani úgy, hogy a
megváltásra esélye sincs. Ebben kevesebb vigaszt leltem. És a gondolat, hogy
angyalszárnyakat szennyezhetek be, azt jelentette, sosem avathatom be Dianát
azokba a dolgokba, amelyekből a pluszjövedelmem származott.
Négy napon és éjszakán keresztül ápolt, ami nekem egyszerre volt öröm és
bosszúság forrása, hiszen tudtam, hogy én nem tettem volna meg ugyanezt érte,
legalábbis akkor nem, ha csak egy vacak mumpsza van. Amikor végül
megkérdeztem, miért csinálta, komolyan érdekelt. Egyszerű és őszinte választ adott:
– Mert szeretlek.
– Csak mumpsz volt.
– Lehet, hogy máskor nem lesz lehetőségem kimutatni. Nagyon egészséges vagy.
Szinte vádnak hangzott.
És bizony másnap, hogy felkeltem az ágyból, elmentem egy állásinterjúra az Alfa
nevű fejvadászcéghez, és közöltem velük, hogy idióták, ha nem alkalmaznak. És
tudom, hogy miért tudtam ezt olyan tántoríthatatlan magabiztossággal állítani. Mert
a férfi attól nő a leginkább önmaga fölé, ha egy nő azt mondja neki, szereti. És még
ha hazudik is, a férfi egy része mindig hálás lesz ezért, és némi szeretetet érez a nő
iránt.
Fogtam Diana egyik művészettörténeti könyvét és megkerestem benne Rubenst.
Ejtettek pár szót a Kalüdóni vadkanvadászatról is. Alaposan megszemléltem a képet.
Aztán félretettem a könyvet és próbáltam lépésről lépésre végiggondolni a másnapi
műveletet az Oscars utcában.
Társasház esetében fennáll a kockázat, hogy a lépcsőházban belefutok egy
szomszédba. Egy potenciális tanúba, aki megnézhet magának. Igaz, csak pár
másodpercre. Valószínűleg nem gyanakodna, nem tűnne fel neki az arcom, mivel
overallban leszek és egy olyan lakásba megyek be, amiről tudja, hogy éppen
felújítják. Akkor mitől félek?
Tudtam én jól, hogy mitől félek.
Az interjú alatt Greve úgy olvasott bennem, akár egy nyitott könyvben. De
hányadik oldalig jutott? Gyaníthat valamit? Kizárt. Csak felismerte a vallatási
módszert, amit a katonaságnál maga is használt, ennyi az egész.
Felkaptam a mobilomat és tárcsáztam Greve számát, hogy megmondjam neki,
Diana nincs itthon, a szakértő nevére, aki majd megvizsgálja a kép eredetiségét,
várnia kell, amíg visszatér Rotterdamból. Greve üzenetrögzítője angolul beszélt:
„Kérem, hagyjon üzenetet!” Hagytam. Az üveg kiürült. Elgondolkodtam a whiskyn,
de aztán elhessegettem az ötletet, nem akartam másnaposan ébredni éppen holnap.
Akkor még egy sör, remek.
A felénél jártam, amikor rájöttem, mit művelek. Lekaptam a fülemről a mobilt és
gyorsan megszakítottam a hívást. Lotte számát hívtam, ami a diszkrét L betű alatt
szerepel a telefonkönyvemben: az L, amitől megremegtem, ahányszor megjelent hívó
félként. Úgy állapodtunk meg, hogy csak én hívom. Bementem a telefonkönyv
menübe, megkerestem az L-t, és töröltem.
– Valóban törölni akarja? – kérdezte a telefon.
Megvizsgáltam a lehetőségeket. A gyáva, hitetlen „nem”-et és a hazug „igen”-t.
Megnyomtam az „igen”-t. Tudtam, hogy a száma úgy bevésődött az agyamba,
hogy azt nem lehet törölni. Hogy ez mit jelent, azt már nem tudtam, és nem is
akartam tudni. Idővel majd elhalványul. Elhalványul és eltűnik. Muszáj neki.
Tízkor már az irodámban ültem és próbáltam koncentrálni. A fejem olyan volt, mint
egy áttetsző, pulzáló ebihalé. Észrevettem, hogy Ferdinand szája jó pár perce nyitva
van. Magában vélhetőleg a következő kíváncsiskodó mondatának szavait formálta.
És noha a szája nyitva volt, nem mozgatta, csak bámult rám, várakozónak tűnő
tekintettel.
– Ismételd meg a kérdést! – mondtam.
– Azt mondtam, klassz, hogy én csinálom a második interjút Grevével meg az
ügyféllel, de előtte mesélj kicsit a Nyomkövetőről. Semmit sem tudok róluk, tiszta
hülyének látszom majd! – Itt a hangja megemelkedett a kötelező hisztérikus
fejhangig.
Sóhajtottam. – Apró, szinte láthatatlan jeladókat csinálnak, amiket emberekre
lehet tenni és követni lehet egy vevőn keresztül, ami a világ legfejlettebb GPS-
rendszeréhez csatlakozik. Forradalmi technológia, ergo potenciális felvásárlási
célpont. Olvasd el az éves jelentést. Még valami?
– Elolvastam! A termékekkel kapcsolatban minden titkos. És az, hogy Clas Greve
külföldi? Hogyan nyomjam le ezt a nyilvánvalóan nacionalista ügyfél torkán?
– Te sehogy. Majd én. Ne aggódj miatta, Ferdy!
– Ferdy?!
– Igen. Gondolkodtam rajta, a Ferdinand túl hosszú. Megfelel?
Elképedve bámult rám: – Ferdy?
– Persze nem az ügyfél jelenlétében. – Mosolyogtam és máris enyhült a
fejfájásom. – Befejeztük, Ferdy?
Befejeztük.
Ebédig Paralgint rágtam és az órát fixíroztam.
Ebédidőben kiruccantam az ékszerészhez a Sushi&Coffee-val szemben.
– Azt kérem! – mutattam a gyémánt fülbevalóra a kirakatban.
Volt fedezetem a kártyán. Már ameddig tart. A skarlátszín doboz düftin külseje
olyan puha volt, mint a kiskutya szőre. Ebéd után folytattam a Paralgin-rágást és az
órabámulást.
Pontban ötkor leparkoltam az Inkognitogatán. Nem volt nehéz helyet találni: akik itt
dolgoztak és akik itt éltek, nyilvánvalóan épp úton voltak hazafelé. Az imént esett,
cipőm talpa cuppogott az aszfalton. Az irattáska könnyű volt. A repró átlagos
minőségű volt és persze tizenötezer svéd koronáért méregdrága, de pillanatnyilag ez
nem érdekelt.
Amennyiben van Oslóban divatos utca, az Oscars az. A lakótömbök sokféle
építészeti stílust ötvöznek, zömében azonban az újreneszánsz képviselteti magát. Az
újgótikus homlokzatok és gondozott kertek emlékeztetnek rá, hogy a 19. század
végén igazgatók és felsőbb osztálybeli köztisztviselők laktak itt.
Egy pudlit sétáltató férfi közeledett. Itt, a központban nincsenek vadászkutyák.
Átnézett rajtam. Városközpont.
Megkerestem a 25-ös számú épületet, amely az internet szerint a „középkori
ihletésű építészet hannoveri variánsa”. Érdekesebbnek találtam azt az információt,
miszerint a spanyol követség elköltözött, vagyis remélhetőleg nem lesznek bosszantó
biztonsági kamerák. Nem láttam senkit a ház előtt, amely néma, fekete ablakokkal
üdvözölt. Az Ovétól kapott kulcsnak passzolni kellett a bejárati ajtóba és a
lakásajtóba is. A bejáratiba passzolt. Felmentem a lépcsőn. Céltudatosan. Se nem
nehéz, se nem könnyű léptekkel. Mint az az ember, aki tudja, hová tart, és nincs mit
rejtegetnie. A kezemben volt a kulcs, hogy ne a lakás előtt kelljen matatnom, mert az
ilyen zaj messzire elhallatszik egy régi lakóházban.
Második emelet. Az ajtón nem volt névtábla, de tudtam, hogy ez az. Dupla ajtó
hullámos üveggel. Nem voltam olyan nyugodt, mint vártam, a szívem a bordáimat
ütötte és elvétettem a kulcslyukat. Ove mondta egyszer, hogy amikor az ember
ideges, először a motorikus koordináció zavara jelentkezik. Egy kézitusáról szóló
könyvben olvasta, hogy amikor egy másik lőfegyverrel nézünk farkasszemet, a
fegyverünk megtöltése hirtelen nehézséget okoz. Másodszorra azért beletaláltam. És
a kulcs hangtalanul, simán, zökkenőmentesen elfordult. Lenyomtam a kilincset és
magam felé húztam az ajtót. Befelé nyomtam az ajtót. Nem nyílott. Megint
meghúztam. A rohadt életbe! Greve feltetetett még egy zárat? Minden álmom és
tervem tönkrevágja egyetlen átkozott zár? Teljes erővel húztam a kilincset. Kezdtem
pánikba esni. Az ajtó hangos reccsenéssel elvált a kerettől, és az üveg megremegett,
ahogy a visszhang leszaladt a lépcsőházban. Besurrantam, óvatosan betettem az
ajtót, és fújtam egyet. És az előző éjjeli gondolat hirtelen hülyeségnek tűnt. Nem
hiányozna ez az izgalom, amihez már annyira hozzászoktam?
Ahogy levegőt vettem, orromat, számat és tüdőmet oldószerek szaga töltötte
meg: festék, lakk és ragasztó.
Átléptem festékdobozokon és tapétatekercseken a hallban és elindultam a
lakásban. Szürke védőpapír a kockás tölgyfa parkettán, lambéria, téglapor, régi
ablakok, amiket nyilván ki fognak cserélni. Kisebb bálterem méretű szobák egymás
után.
A középső szoba mögött találtam a félig kész konyhát. Szigorú vonalak, fém és
fa, drága, az biztos, Poggenpohlnak tippeltem. Bementem a cselédszobába, ahol a
könyvespolc mögött valóban ott volt az ajtó. Számításba vettem azt is, hogy talán
bezárták, de tudtam, hogy a lakásban lesz szerszám, amivel kinyithatom.
Nem volt rá szükség. A zsanér figyelmeztetőn nyikorgott, ahogy az ajtó kinyílt.
Beléptem a sötét, üres, hosszúkás helyiségbe, overallomból elővettem a kis
elemlámpát, és a halványsárga sugarat a falra irányítottam. Négy kép lógott ott.
Hármat nem ismertem. A negyediket igen.
Ott álltam előtte és ugyanúgy kiszáradt a szám, mint amikor Greve kimondta a
címét.
– Kalüdóni vadkanvadászat.
A pontosan négyszáz éves festékrétegekből mintha fény sugárzott volna. Az
árnyékokkal együtt olyan körvonalat és alakot adott a vadászjelenetnek, aminek a
nevét Dianától tudtam: clair-obscure, azaz árny-fény játék. A képnek szinte fizikai
hatása volt, mágnesessége, amely beszippantott, mint amikor találkozunk egy
karizmatikus személlyel, akit előtte csak fényképekről és hírből ismertünk. Nem
voltam felkészülve erre a tömény szépségre. Felismertem a színeket korábbi,
ismertebb vadászképeiről, amiket Diana könyvében láttam: Oroszlánvadászat,
Krokodil- és vízilóvadászat, Tigrisvadászat. Tegnap a könyvben azt olvastam, ez volt
Rubens első vadászjelenete, a kiindulási pont a későbbi remekművekhez. A kalüdóni
vadkant Artemisz istennő küldte, hogy öljön és tomboljon Kalüdónban, bosszúból,
amiért az emberiség elfeledkezett róla. Végül Kalüdón legjobb vadásza, Meleagrosz
lándzsájával ledöfte. Néztem Meleagrosz meztelen, izmos felsőtestét, gyűlölettel telt
arckifejezését, ami emlékeztetett valakire, az állat testébe behatoló lándzsát. Annyira
drámai, mégis tiszteletteljes. Annyira csupasz, mégis titokzatos. Annyira egyszerű.
És annyira értékes.
Leemeltem a képet, átvittem a konyhába és letettem a padra. A régi keret hátán
képfeszítő volt, amire számítottam. Elővettem a két, magammal hozott szerszámot:
egy árat és egy drótvágót. A legtöbb rajzszöget lecsíptem, amiket használni akartam,
azokat kihúztam: meglazítottam a feszítőt és az árral kipiszkáltam a tűket. A
szokásosnál többet vacakoltam; talán Ovénak igaza volt a motorikus koordinációval
kapcsolatban. De húsz perc múlva a repró a keretben volt, az eredeti meg a
portfolióban.
Felakasztottam a képet, betettem magam mögött az ajtót, ellenőriztem, nem
hagytam-e nyomot, és kimentem a konyhából, izzadt tenyeremben szorongatva az
irattáska fogantyúját.
Ahogy átvágtam a középső szobán, kinéztem az ablakon, és megpillantottam egy
fa megritkult koronáját. A megmaradt izzó levelektől a fa mintha lángolt volna a nap
ferde sugaraiban, amelyek kiszivárogtak a felhők közül. Rubens. A színek. Az ő
színei.
Varázslatos pillanat volt. Diadalittas pillanat. Az átváltozás pillanata. Az ilyen
pillanatokban az ember mindent annyira tisztán lát, hogy az addig bonyolultnak
látszó döntések hirtelen evidensnek tűnnek. Apa leszek, éjjel el is akartam neki
mondani, de most megértettem, hogy ez a megfelelő pillanat. Most, itt a bűntett
helyszínén, a Rubensszel a hónom alatt és ezzel a gyönyörű, fenséges fával a szemem
előtt. Ezt a pillanatot kéne bronzba önteni, örök emléknek, amelyet Dianával
megosztunk és esős napokon előveszünk. Ő ártatlanul azt hiszi majd, a döntés a
megvilágosodás pillanatában kizárólag az iránta és a leendő gyermekünk iránt érzett
szeretetemből fakad. És egyedül én, az oroszlán, a családfő fogom tudni a sötét titkot:
hogy a zebra torkát lesből elharaptam, hogy a talaj bizony véres lett, mielőtt a
zsákmányt eléjük, ártatlanok elé fektettem. Igen, így kell megszilárdítani a
szerelmünket. Elővettem a mobilt, lehúztam az egyik kesztyűt és bepötyögtem a
Prada telefon számát. Míg kicsengett, próbáltam fejben összerakni a mondatot.
„Gyereket akarok csinálni neked, drágám!” Vagy: „Drágám, hadd csináljak neked...”
Megszólalt John Lennon G11sus4 akkordja.
„Egy nehéz nap éjszakája volt...” Milyen igaz. Mámorosan mosolyogtam.
Aztán belém hasított.
Hogy hallom.
Hogy valami nem stimmel.
Leengedtem a telefont.
És a távolban, de elég tisztán, hallottam a Beatlest és az „A Hard Day’s Night”-ot.
Diana csengőhangját.
A lábam mintha oda lett volna betonozva a padlót borító szürke papírra.
Aztán elindult a hang irányába, szívem pergődobon játszott.
A hang az egyik félig nyitott ajtó mögül jött, a fogadószobák mellől.
Benyitottam.
Hálószoba volt.
A középen álló ágyat bevetették, de láthatóan használták. Az ágy lábánál bőrönd
állt, mellette egy szék, a támláján ruhák. A nyitott gardróbban öltöny lógott. Az az
öltöny, amit Clas Greve viselt az interjún. Valahol a szobában Lennon és McCartney
énekeltek uniszónóban olyan energiával, ahogy aztán soha többé egyik felvételen
sem. Körülnéztem. És letérdeltem. És lehajoltam. És ott volt. A Prada mobil. Az ágy
alatt. Kicsúszhatott Diana nadrágzsebéből. Valószínűleg akkor, amikor Greve letépte
róla a ruháját. És csak akkor vette észre, hogy nincs meg, amikor... amikor...
Magam előtt láttam csalogatóan formás fenekét reggel, a dühös kutatást a
ruhákban és a retikülben.
Felálltam. Túl gyorsan, mert a szoba forogni kezdett velem. Egyik kezemmel a
falnak támaszkodtam.
A rögzítő bekapcsolt, Diana hangja azt csiripelte:
– Helló, Diana vagyok. A telefonom nincs kéznél...
Milyen igaz.
– ...de tudod, mit kell tenned...
Igen, tudtam. Az agyam figyelmeztetett, hogy a kesztyűtlen kezemmel
támaszkodtam a falnak, ne felejtsem el letörölni.
– Csodás napot!
Az bajos lesz.
Bíp.
HARMADIK RÉSZ – Második interjú
9
Második interjú
Apám, Ian Brown, lelkes, habár nem túl jó sakkozó volt. Az apja tanította meg ötéves
korában, olvasott sakk-könyveket és tanulmányozott klasszikus játszmákat. Engem
azonban csak tizennégy éves koromban tanított meg, a legfogékonyabb éveim után.
Volt tehetségem hozzá, tizenhat évesen vertem meg először. Mosolygott, mintha
büszke lenne rám, de tudtam, hogy pocsék érzés neki. Újra felállította a figurákat és
azon melegében elkezdtük a visszavágót. Szokás szerint én voltam fehérrel; így
próbálta elhitetni velem, hogy direkt előnyt ad. Pár lépés után kiment a konyhába, és
tudtam, hogy meghúzza a ginesüveget. Mire visszatért, két bábut megcseréltem, de
nem vette észre. Négy lépés múlva leesett állal nézte fehér királynőmet a fekete
királya előtt. Látta, hogy egy lépés és mattot kap. Annyira vicces látvány volt, hogy
nem tudtam türtőztetni magam és felnevettem. Láttam rajta, hogy megértette, mi
történt. Felállt és lesöpörte a figurákat a tábláról. Aztán megütött. A térdem
megcsuklott és elestem, inkább az ijedségtől, mint az ütés erejétől. Még sosem ütött
meg azelőtt.
– Megcseréltél pár bábut – sziszegte. – Az én fiam nem csal.
Vért éreztem a számban. A fehér királynő előttem hevert a földön. A koronájából
letört egy darab. A torkomat és mell kasomat úgy égette a gyűlölet, akár az epe.
Felvettem a törött királynőt és visszatettem a táblára. Majd a többit is. Egyenként.
Pontosan úgy, ahogy voltak.
– Te lépsz, apa!
Mert ezt teszi a játékos a leghidegvérűbb gyűlölettel, amikor nyerésre áll és
ellenfele váratlanul képen vágja, oda üt, ahol a legjobban fáj, megfélemlíti. Átlátja az
egész táblát, félreteszi a rettegést és tartja magát a tervéhez. Lélegzik, rekonstruál,
folytatja a játékot, és győztesen távozik. Diadalmas gesztus nélkül hagyja el a színt.
Ültem az asztal mögött és néztem Clas Greve mozgó száját. Láttam, hogy az arca
megfeszül-ellazul, szavakat formál, amelyek nyilvánvalóan imponálók voltak
Ferdinand és a Nyomkövető képviselői számára, legalábbis láthatóan kielégítették
mindhármukat. Hogy gyűlöltem azt a szájat. Gyűlöltem a szürke-rózsaszín ínyt, az
erős sírkőfogakat, igen, még a förtelmes testnyílás alakját is: egyenes hasadék két
felfelé mutató sarok között, mosolyt sejtetve, ugyanazt a bemetszett mosolyt, amivel
Bjørn Borg kábította a világot. És amivel Clas Greve éppen elcsábította leendő
munkáltatóját, a Nyomkövetőt. Leginkább az ajkait gyűlöltem. Az ajkait, amik
megérintették a feleségem ajkait, a feleségem bőrét, valószínűleg halványpiros
mellbimbóit és kétségtelenül nedves, nyitott vagináját. Úgy tetszett, szőke fanszőrt
látok húsos alsó ajkának egyik repedésében.
Némán ültem majd’ fél órán át, mialatt Ferdinand idióta eltökéltséggel sorolta az
interjúztató kézikönyv idióta kérdéseit, mintha a sajátjai lennének.
Az interjú elején Greve kizárólag hozzám beszélt, aztán kezdte felfogni, hogy
csak passzív megfigyelőként vagyok jelen, és hogy a mai feladata a három másikat
megtéríteni Greve evangéliumával. Időnként azért kurta kérdő pillantásokat vetett
felém, mintha próbálná kifürkészni, mi is az én szerepem.
Egy idő múlva a Nyomkövető két embere, a társaság elnöke és a PR-menedzser,
feltették a kérdéseiket, amelyek természetesen főleg a HOTE-nál töltött idejére
vonatkoztak. És Greve elmesélte, a HOTE-val hogyan vállaltak vezető szerepet a
NYOM kifejlesztésében, ami egy lakkszerűség milliliterenként száz jeladóval és amit
bármilyen felületre fel lehet vinni. Előnye, hogy szinte láthatatlan és a közönséges
lakkhoz hasonlóan úgy rátapad az adott tárgyra, hogy festékkaparó nélkül lehetetlen
megszabadulni tőle. A hátránya, hogy a jeladók parányi mérete miatt nem elég erős a
jel, hogy áthatoljon a levegőnél sűrűbb anyagon, ami esetleg befedi az adót, mint
például víz, jég, sár vagy igen sűrű por, aminek a járművek a sivatagi harcokban ki
lehetnek téve.
Másrészről a falak, még a vastag téglafalak sem jelentenek akadályt.
– Tapasztalatunk szerint a NYOM-mal bekent katonák elvesztették a kapcsolatot
a vevővel, amikor a rájuk rakódott koszréteg elért egy bizonyos szintet – mondta
Greve. – Még nincs meg a technológiánk a mikroszkopikus jeladók hatékonyabbá
tételére.
– Nekünk viszont, a Nyomkövetőnél megvan – közölte az elnök. Ötvenes, ritkuló
hajú férfi volt, aki folyton a nyakát tekergette, mintha attól félne, hogy
megmerevedik, vagy lenyelt volna valami nagyobb falatot, ami nem megy le a
torkán. Gyanítottam, hogy önkéntelen görcs, amit egy olyan izombetegség okoz,
amelynek egyetlen kimenetele lehetséges. – Viszont sajnos nincs a birtokunkban a
NYOM-technológia.
– Technológiai szempontból a HOTE és a Nyomkövető tökéletes házaspár lenne –
vélte Greve.
– Bizony – mondta az elnök célzatosan. – Ahol a Nyomkövető a feleség, akinek a
havi költőpénzből csak nyomorúságos fillérek jutnak.
Greve kuncogott. – Igaz. Amúgy meg könnyebb a Nyomkövetőnek megszerezni
a HOTE technológiáját, mint fordítva. Ezért hiszem, hogy a Nyomkövető előtt
egyetlen lehetséges választás áll. Saját magának kell megtenni az utat.
Láttam, hogy a Nyomkövető vezetői összenéztek.
– Mindenesetre imponáló az életrajza, Greve úr – mondta az elnök. – De mi a
Nyomkövetőnél nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy az adminisztrációs igazgatónk
hosszú távra köteleződjön el mellettünk... minek is nevezik ezt a HR-szakmában?
– Farmer – segítette ki buzgón Ferdinand.
– Farmer, igen. Jó metafora. Más szóval olyasvalaki, aki a már meglévőt
gondozza, és aki tégláról téglára épít. Aki kitartó és türelmes. És a maga
eredményei... hm, látványosak és drámaiak, de nem árulják el, megvan-e magában az
a kitartás és makacsság, ami a mi igazgatói pozíciónkhoz feltétlenül szükséges.
Clas Greve komoly képpel hallgatta az igazgatót, és most bólogatott.
– Először is, azt kell mondanom, hogy osztom a nézetüket arról, milyen típusú
igazgatót keresnek. Másodszor, nem érdekelt volna a kihívás, ha nem éppen ilyen
lennék.
– Ezek szerint ilyen? – kérdezte óvatosan a Nyomkövető másik képviselője, a
diplomatikus fickó, akit már akkor PR-osnak tippeltem, mielőtt bemutatkozott volna.
Én is kineveztettem jó párat.
Clas Greve mosolygott. Szívből jövő mosollyal, ami nemcsak megpuhította a
kemény arcot, de teljesen megváltoztatta. Párszor már láttam ezt a trükköt, aminek
az volt a célja, hogy megmutassa, tud ő kisfiús zsivány is lenni. Ugyanazt a hatást
váltotta ki, mint az Inbau, Reid és Buckley által javasolt testi érintés, az intim érintés,
a megszavazott bizalom, ami azt sugallja: én most kitárulkozom.
– Hadd meséljek el egy történetet! – mosolygott rendületlenül Greve. – Azt a
tulajdonságomat illusztrálja, amit nem egykönnyen ismerek be. Nevezetesen, hogy
pocsék vesztes vagyok. Aki még azt is nehezen viseli, ha akár egy pénzfeldobást
elveszít.
Mindenki kuncogott a szobában.
– De remélem, elárul valamit a kitartásomról és a lojalitásomról – folytatta. – A
terroristaelhárító egységgel egyszer üldözőbe vettem egy, szomorúan mondom, igen
jelentéktelen drogdílert Suriname-ban...
Láttam, hogy a Nyomkövető két embere önkéntelenül előredől pár centit.
Ferdinand gondoskodott a kávé újratöltéséről s közben magabiztos mosolyt küldött
felém.
És Clas Greve szája mozgott. Előrearaszolt. Mohón falta be azt, amihez nem volt
joga. Vajon Diana sikoltozott? Naná. Diana nem tudja visszafogni magát, könnyű
prédája Greve buja vágyainak. Az első szeretkezésünkkor a Cornaro-kápolna
Bernini-szobra jutott eszembe: a Szent Teréz extázisa. Egyrészt Diana félig nyitott
szája, a szinte fájdalmas arckifejezése, a feszült véna és a határozott barázda miatt a
homlokán. Másrészt mert Diana sikoltozott, és mindig azt hittem, Bernini karmelita
szentje is sikolt, ahogy az angyal kihúzza a nyilat a mellkasából, hogy újra beledöfje.
Nekem legalábbis ilyennek tűnik: ki-be-ki, az isteni behatolás ábrázolása, a
legemelkedettebb dugás, de attól még dugás. De még egy szent sem sikolt úgy, mint
Diana. Diana sikolya fájdalmas trilla, nyílhegy a dobhártyában, amitől borzongás fut
végig az egész testemen. Hosszas, jajongó nyögés, emelkedő-zuhanó hang, akár egy
repülőgépmodell bukdácsolása. Olyan átható, hogy az első szeretkezés után csengő
füllel ébredtem, és három hét szeretkezés után úgy véltem, a fülzúgás első jeleit
tapasztalom magamon: állandó vízesésrobaj, de minimum patak, amit fütyülő hang
kísért, ami jött és ment.
Szóvá tettem, hogy aggódom a hallásomért, persze csak viccből, de Diana nem
találta viccesnek. Ellenkezőleg, megrémült és kis híján könnyekben tört ki. És amikor
legközelebb szeretkeztünk, éreztem puha kezét a fülemen, amit először szokatlan
simogatásnak véltem. De amikor meleg tenyeréből védőcsészét formált a fülemen,
rájöttem, milyen szeretetten cselekedet ez. Akusztikus szempontból korlátozott
eredményt hozott – a sikoly így is behatolt az agyamba -, de érzelmileg annál
hatásosabbnak bizonyult. Nem könnyen sírom el magam, de amikor elélveztem,
zokogtam, akár egy csecsemő. Talán mert tudtam, hogy soha senki nem fog úgy
szeretni, mint ez a nő.
Ahogy most figyeltem Grevét, abban a biztos tudatban, hogy Diana az ő
ölelésében is sikoltozott, próbáltam nem belegondolni, ez milyen kérdést vet fel. De
ahogy Diana, én sem tudtam türtőztetni magam: az ő fülét is befogta?
– A nyom főként sűrű dzsungelben és mocsárban vezetett – mesélte Greve. –
Nyolc órákat meneteltünk egyhuzamban. Ennek ellenére mindig kicsivel mögötte
voltunk, mindig éppen elkéstünk. A többiek egyenként feladták. Láz, vérhas,
kígyómarás vagy csak teljes kimerültség. Pedig a fickó nem volt nagymenő. A
dzsungel elemészti a gondolkodást. Én voltam a legfiatalabb, a végén mégis én
kaptam meg a parancsnokságot. És a macsetét.
Diana és Greve. Amikor a Volvóval beálltam a garázsba, miután Grevétől
hazahajtottam, egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy letekerem az ablakot,
hagyom járni a motort, és beszívom a szén-dioxidot, -monoxidot vagy mi a fenét.
Állítólag kellemes halál.
– Miután hatvanhárom napon és háromszázhúsz kilométeren keresztül követtük
az elképzelhető legnehezebb terepen, a vadászcsapat megcsappant, én maradtam és
egy fiatal suhanc Groningenből, aki ahhoz is hülye volt, hogy megháborodjon.
Kapcsolatba léptem a főhadiszállással és kaptunk egy Niether terriert. Ismerik a
fajtát? Nem? A legjobb vadászkutya a világon. És hihetetlen hűséges, megtámad
mindent, amire ráuszítja az ember, akármekkora is az. Életre szóló barát. Szó szerint.
Alig egyéves kölyök volt, helikopter dobta le a dzsungel közepén a hatalmas
Sipaliwini körzetben, ahová a kokaint is szállították. A ledobási pont azonban tíz
kilométerre esett a rejtekhelyünktől. Csoda kellett hozzá, hogy a kutya huszonnégy
órát egyáltalán kibírjon a dzsungelben, nemhogy még meg is találjon bennünket. Az
a kutya alig két óra alatt megtalált.
Greve hátradőlt. Most már teljesen irányítása alá vonta a helyzetet.
– Csörgőkígyónak neveztem el. Tudják, a hőkövető rakéta után. Ezért van ma is
Niether terrierem. Tegnap elmentem érte Hollandiába. Csörgőkígyó unokája.
Diana a nappaliban ült és tévézett, amikor Greve kirablása után hazaértem. Brede
Sperre nyomozó sajtótájékoztatót tartott egy erdőnyi mikrofon mögött. Egy
gyilkosságról beszélt. Egy megoldatlan gyilkosságról. Egy sokáig megoldatlan
gyilkosságról, amit elmondása szerint végül egymaga oldott meg. Sperre hangja
férfiasan csikorgott, mint egy zajos rádió, mondandóját időnként áramszünet okozta
sistergés zavarta meg. – Az elköve-ő holnap bí-óság elé áll. Egyéb kérdés? –
Mostanra Kelet-Oslo nyoma is eltűnt a hangjából, a Google szerint nyolc évig az
Ammerudban kosarazott. A rendőrtiszti főiskolát évfolyamának második
legjobbjaként végezte el. Egy női magazinnak adott interjúban nem volt hajlandó
válaszolni a kérdésre, van-e partnere, mégpedig szakmai okból. Arra hivatkozott, a
partnerére nemkívánatos figyelem irányulna a média és a bűnözői körök részéről. De
az abban a magazinban megjelent képeken – félig kigombolt ing, kissé lehunyt szem,
halvány mosoly – semmi sem utalt partnerre.
Megálltam Diana széke mögött.
– Most a Kriposnál van – mondta. – Gyilkossági ügyek és hasonlók.
Persze tudtam róla, hetente rákerestem Brede Sperrére, hogy tudjam, mit csinál
épp, nem jelenti-e be hivatalosan, hogy le szándékozik csapni a műkincstolvajokra.
Ezenfelül pedig személyesen is érdeklődtem Sperre után, amikor csak alkalmam
adódott. Oslo nagy város. Tudtam ezt-azt.
– Sajnálhatod – mondtam. – Többet nem látogat el a galériádba.
Diana nevetett és felnézett rám, én meg lenéztem rá, mosolyunk és arcunk
fordított volt egymáséhoz képest. És egy pillanatig azt hittem, Grevével mégsem
történt semmi, csak túl élénk színekkel festettem magam elé a rémképet, ahogy az
ember arra néha hajlamos, próbáltam elképzelni a legrosszabbat, ha másért nem, hát
azért, hogy érezzem, milyen, elviselhető-e. És mintha meg akarnám erősíteni, hogy
csak álom volt, azt mondtam, meggondoltam magam, igaza van, foglaljuk le azt az
utat Tokióba decemberben. Mire ő meglepve nézett rám és azt mondta, pont
karácsony előtt nem zárhatja be a galériát, merthogy az a csúcsidőszak. És különben
sem megy senki Tokióba decemberben, amikor dermesztő hideg van. Erre a tavaszra
módosítottam, javasoltam, hogy foglaljuk le előre az utat. Erre meg azt mondta, az
túlságosan hosszú távú terv, nem igaz, majd meglátjuk, hm? Jó, feleltem, és
mondtam, hogy megyek lefeküdni, kikészültem.
A földszinten bementem a gyerekszobába és letérdeltem a mizuko jizo alak elé. Az
oltár továbbra is érintetlen volt. Túl hosszú távú terv. Majd meglátjuk. Akkor
kivettem a kis vörös dobozt a zsebemből, ujjbegyemet végigfuttattam a sima
felületen, és a kis kőbuddha mellé tettem, ami a vízgyerekünket vigyázta.
– Két nap múlva megtaláltuk a drogcsempészt egy kis faluban. Egy nagyon fiatal
külföldi lány bújtatta, akiről később kiderült, hogy a barátnője. Általában kerestek
maguknak egy ártatlannak látszó lányt, akit futárnak használtak. Amíg a lány le nem
bukott a vámon, és életfogytiglanit kapott. Hatvanhat nap telt el a vadászat kezdete
óta. – Clas Greve nagy levegőt vett. – Nekem meg se kottyant volna még hatvanhat.
Végül a PR-igazgató törte meg a beálló csendet. – És letartóztatta a férfit?
– Nem csak őt. Ő meg a barátnője elég információval szolgáltak ahhoz, hogy
később még huszonhárom kollégáját letartóztathassuk.
– Hogyan... – kezdte az elnök – hogyan tartóztat le egy ilyen embert?
– Ebben az esetben nem volt benne semmi drámai – felelte Greve és kezét
összefűzte a tarkóján. – Az egyenlőség megérkezett Suriname-ba is. Amikor
megrohantuk a házat, a fegyvere az asztalon volt, és éppen a barátnőjének segített
húst darálni.
Az elnök harsogó nevetésben tört ki, majd a PR-igazgatóra pillantott, aki
kötelességtudóan csatlakozott hozzá szaggatott, visszafogottabb nevetéssel. A kórust
háromszólamúvá bővítette Ferdinand a maga visító nyerítésével. Néztem a négy
sugárzó arcot, és az járt a fejemben, bárcsak lenne nálam kézigránát.
Harmadszor nyomtam meg Lotte Madsen csengőjét. A neve nem volt kiírva, de elég
ajtón csengettem már az Eilert Sundts utcában, hogy tudjam, melyik az övé.
Korán sötétedett és gyorsan lehűlt a levegő. Szabályosan vacogtam. Sokáig
habozott, amikor ebéd után felhívtam és megkérdeztem, nyolc körül
meglátogathatom-e. És amikor végül egyetlen szótaggal audienciát adott, tudtam,
hogy megszegett egy magának tett ígéretet: hogy többé semmi köze nem lesz ahhoz a
férfihoz, aki olyan csúnyán elhagyta.
Zümmögött a zár, én meg feltéptem az ajtót, mintha attól félnék, hogy ez az
egyetlen esélyem. Nem akartam lifttel menni, hátha beszáll mellém egy kíváncsi
szomszéd, akinek van ideje megfigyelni és következtetéseket levonni.
Lotte résnyire már kinyitotta az ajtót. Megpillantottam sápadt arcát.
Beléptem, betettem magam mögött az ajtót:
– Újra itt vagyok.
Nem szólt rá semmit. Általában nem.
– Hogy vagy? – kérdeztem.
Lotte Madsen vállat vont. Szinte ugyanúgy nézett ki, mint amikor először
megláttam: félénk kutyakölyök, apró és bozontos, barna szemében ijedtség. Arca
mindkét oldalán zsíros haj lógott le, görnyedten tartotta magát, alaktalan, színtelen
ruhái azt a benyomást keltették, hogy az a fajta nő, aki inkább elfedi a testét, mintsem
ráirányítja a figyelmet. Amire semmi oka nem volt: Lotte karcsú és formás, bőre
pedig sima, makulátlan. Viszont az a fajta megadás sugárzott belőle, ami abból a
nőből, akit mindig megvernek, mindig elhagynak, aki sosem kapja meg, amit
megérdemelne. Talán ez ébresztett fel bennem valamit, aminek a létezéséről magam
sem tudtam: a védelmező ösztönt. Valamint a kevésbé plátói érzéseket, amelyek
ugródeszkaként szolgáltak rövid távú kapcsolatunkhoz. Vagy afférunkhoz. Affér. A
viszony jelen idejű, az affér viszont múlt.
Először Diana egyik zártkörű bemutatóján pillantottam meg Lotte Madsent. A
terem túlsó végében állt, engem bámult és kicsit későn kapta el a tekintetét. Mindig
hízelgő, ha az ember ilyesmin kap egy nőt, de amikor láttam, hogy a figyelme nem
fog visszatérni rám, a képhez ballagtam, amit nézett, és bemutatkoztam. Persze főleg
kíváncsiságból, hiszen – a természetemet figyelembe véve – mindig is döbbenetesen
hű voltam Dianához. Gonosz nyelvek akár azt is állíthatnák, hogy hűségem inkább
kockázatelemzésen, semmint szerelmen alapult. Hogy tudtam, Diana magasabb
osztályban játszik, mint én, mármint vonzerő tekintetében, és hogy következésképp
nem vagyok abban a helyzetben, hogy kockázatot vállaljak, hacsak nem akarok
életem végéig az alacsonyabb ligában játszani.
Talán. Lotte Madsen viszont az én ligámba tartozott.
Különc művésznek látszott, és én automatikusan feltételeztem, hogy az is, esetleg
az egyik művész szeretője. Más magyarázat nem volt rá, hogyan kapott meghívást a
kopott, barna kordnadrág és az unalmas, feszes szürke pulóver a bemutatóra.
Legnagyobb meglepetésemre azonban kiderült, hogy vevő. Persze nem a saját
pénzén, hanem egy dán társaság számára vásárolt, akik épp az új irodájukat
rendezték be Odensében. Szabadúszó fordító volt norvégból és spanyolból: brosúrák,
cikkek, használati útmutatók, filmek és néha egy-egy szakkönyv. A dán cég az egyik
állandó megbízója volt. Halkan és óvatos mosollyal beszélt, mintha nem értené, miért
pocsékolja bárki a drága idejét arra, hogy szóba elegyedik vele. Azonnal
belebolondultam. Igen, a belebolondultam a helyes kifejezés. Édes volt. És kicsi. Egy
hatvan. Kérdeznem se kellett, jó szemem van a magassághoz. Mire aznap este
távoztam onnét, megvolt a telefonszáma, mondván, a kiállító művészek más képeiről
is küldök fotókat. Akkor talán még magam is azt hittem, hogy tisztességesek a
szándékaim.
Másodszor kávéra találkoztunk a Sushi&Coffee-ban. Azt mondtam neki, inkább
mutatok kinyomtatott képeket, mint küldök e-mailben, mert a képernyő – mint én –
hazudik.
Miután sebtében végigpörgettem a képeket, elárultam neki, hogy boldogtalan a
házasságom, de kitartok, mert kötelességemnek érzem feleségem felém irányuló,
határtalan szeretete miatt. A világ legrégibb kliséje a „nős férfi felcsíp egy
egyedülálló nőt” helyzetben vagy a fordítottjában, de volt egy olyan gyanúm, hogy ő
még sosem hallotta. Ami azt illeti, én sem, de hallottam róla és feltételeztem, hogy
beválik.
Az órájára nézett és azt mondta, mennie kell, én meg megkérdeztem, egyik este
beugorhatnék-e megmutatni neki egy másik művészt, akit még jobb befektetésnek
tartok az odensei ügyfelének. Vonakodva beleegyezett.
Vittem magammal néhány gyenge képet a galériából meg egy üveg jó vörösbort a
pincéből. Úgy láttam, elfogadja sorsát attól a pillanattól, hogy ajtót nyitott nekem
azon a meleg nyári estén.
A balfogásaimról szóló történetekkel szórakoztattam; az ilyesmi elvileg rossz
fényben tünteti fel az embert, de valójában azt mutatja, vagyok olyan magabiztos és
sikeres, hogy megengedhessek magamnak egy kis öniróniát. Ő elmesélte, hogy
egyke, fiatalkorában bejárta a világot a szüleivel, és az apja főmérnök egy nemzetközi
vízműépítő cégnél. Egyik ország sem igazán az otthona, Norvégia éppúgy megfelel
neki, mint bármi más. Ennyi. Ahhoz képest, hogy több nyelven beszél, keveset
mondott. Tipikus fordító, gondoltam. Jobb szereti mások történeteit, mint a sajátját.
A feleségemről kérdezett. A feleséged, így mondta, noha tudnia kellett Diana
nevét, hiszen meghívást kapott tőle a bemutatóra. Ebben az értelemben kétségtelenül
megkönnyítette a dolgomat. És a sajátját is.
Azt mondtam neki, hogy a házasságom nagy pofont kapott, amikor a feleségem
terhes lett, és én nem akartam megtartani a gyereket. És őszerinte meggyőztem, hogy
vetesse el.
– És tényleg? – kérdezte.
– Lehetséges.
Láttam valamit Lotte arcán, és megkérdeztem, mi a baj.
– A szüleim engem is rábeszéltek egy abortuszra. Mert tinédzser voltam, és a
gyereknek nem lett volna apja. Ma is gyűlölöm őket ezért. Őket és magamat.
Nagyot nyeltem. Nyeltem és megmagyaráztam: – A magzatunk Down-kóros
volt. A hasonló helyzetbe került szülők nyolcvanöt százaléka az abortuszt választja.
Azonnal megbántam. Hogy jutott eszembe? A Down-kór talán érthetőbbé teszi,
hogy nem akarok gyereket a saját feleségemtől?
– Nagy a valószínűsége, hogy a feleséged amúgy is elvetélt volna – mondta erre
Lotte. – A Down-kór gyakran jár együtt szívelégtelenséggel.
Szívelégtelenség, gondoltam, és magamban megköszöntem neki, hogy
csapatjátékos, hogy megint csak megkönnyíti a dolgomat. Dolgunkat. Egy óra múlva
nem volt rajtunk ruha, amit valóságos diadalként ünnepeltem. Egy győzelmekhez
szokott embernek talán ez csak egy olcsó siker lett volna, de én napokig a fellegekben
jártam tőle. Hetekig. Pontosabban három és fél hétig. Szeretőm volt, bizony. Akit
huszonnégy nap után elhagytam.
Ahogy most elnéztem Lottét, az egész olyan valószínűtlennek tűnt.
Hamsun azt írta, hogy mi, emberek hamar eltelünk a szerelemmel. Nem kérünk
semmiből, amit túlzottan nagy adagban tálalnak. Tényleg ilyen banálisak lennénk?
Ezek szerint. De velem nem ez történt. Velem az történt, hogy megrohant a bűntudat.
Nem azért, mert nem tudtam viszonozni Lotte szerelmét, hanem mert Dianát
szerettem. Szükségszerű felismerés volt, de az utolsó csapás egy bizarr epizód után
ért. Nyár vége volt, vétkességem huszonnegyedik napja, Lotte ágyában voltunk a
zsúfolt kétszobás lakásban az Eilert Sundts utcában. Szeretkezés előtt egész este
beszélgettünk, vagyis én beszéltem. Leírtam és elmagyaráztam, én hogyan látom az
életet. Jó vagyok benne amolyan Paulo Coelho-mélységben, vagyis ami lenyűgözi az
intellektuálisan fejlődésre szorulókat, de ami bosszantja a figyelmesebb hallgatókat.
Lotte melankolikus barna szeme az ajkaimon függött, itta minden szavam, szó
szerint láttam, ahogy belép kezdetleges fantáziavilágomba, az agya magáévá teszi a
gondolatmenetemet, szerelmes lesz az elmémbe. Ami engem illet, én már rég
szerelmes lettem a szerelmébe, a hűséges szemébe, a némaságába és a mély, alig
hallható nyögdécselésébe szerelmeskedés közben, ami annyira elütött Diana
körfűrészvijjogásától. A szerelem pedig az állandó bujaság állapotában tartott három
és fél hétig. Így, amikor végül abbahagytam a monológot, csak néztünk egymásra,
előrehajoltam, kezem a mellére tettem, ő megborzongott – vagy én? -, és rohantunk a
hálószoba és a 101 centiméter széles, invitáló Brekke fantázianevű IKEA-ágy felé.
Ezen az estén a nyögés a szokásosnál hangosabb volt, és dánul a fülembe suttogott
valamit, amit nem értettem, mivel objektíven nézve a dán nehéz nyelv – egész
Európában a dán gyerekek tanulnak meg a legkésőbb beszélni -, ennek ellenére
kivételesen erotikusnak találtam, és növeltem a tempót. Lotte általában ellenezte a
gyorsítást, de ezen az estén megragadta a fenekemet és magába húzott, amit én úgy
értelmeztem, azt akarja, még jobban növeljem a lökések erejét, intenzitását.
Engedelmeskedtem, közben az apámra gondoltam a nyitott koporsóban a temetésen,
amely módszer általában eredményesnek bizonyult a korai magömlés megelőzésére.
Vagy mint ez esetben, a teljes megelőzésére. Noha Lotte azt mondta, szedi a tablettát,
a terhesség puszta gondolatától is szívdobogást kaptam. Nem tudtam, Lotténak volt-
e orgazmusa, amikor szeretkeztünk; csendes visszafogottsága arra utalt, hogy az
orgazmus csak a felszín apró fodraiban jelentkezett nála. És túlságosan finom
teremtés volt, hogy stressznek tegyem ki a nyílt kérdéssel. Éppen ezért nem voltam
abszolút felkészülve arra, ami ekkor történt. Éreztem, hogy meg kéne állnom, de
engedélyeztem magamnak még egy döfést. És éreztem, hogy eltaláltam valamit
mélyen benne. A teste megmerevedett, szeme és szája tágra nyílt. Utána reszketés
következett, és egy apró, őrült pillanatig attól féltem, hogy epilepsziás rohamot
idéztem elő. Aztán valami forróságot éreztem, még forróbbat, mint a vaginája, és ez a
forróság körbevette a nemi szervemet, majd dagályként söpört végig a hasamon,
csípőmön és golyóimon.
Két kezemre támaszkodva feltoltam magam és hitetlenkedve, szörnyülködve
néztem le oda, ahol testünk összeért. Hasa alja összeszorult, mintha ki akarna lökni
magából, mélyen felnyögött, ilyet még nem is hallottam, majd jött a következő
hullám. Víz ömlött belőle, kispriccelt a csípőnk között, lefolyt a matracra, ami még az
első hullámot sem szívta be. Jézus isten, gondoltam. Kilyukasztottam. Az agyam
pánikba esve próbálta értelmezni a történteket. Terhes, gondoltam, én meg kiböktem
azt a zsákot, amiben a magzat van, és most az összes cucc az ágyba folyik. Istenem,
élet-halálban úszunk, egy vízgyerek, egy másik vízgyerek! Jó, talán olvastam a nők
úgynevezett nedves orgazmusáról, oké, talán láttam is egy-két pornófilmben, de
trükknek véltem, csalásnak, hímfantáziának egy partnerről, akinek ugyanolyan
kilövellési jogai vannak. Ahogy ott feküdtem, csak arra tudtam gondolni, hogy ez az
istenek büntetése azért, amiért rávettem Dianát az abortuszra: hogy megöltem még
egy ártatlan gyereket a nyughatatlan farkammal.
Lekecmeregtem a padlóra, lehúzva az ágyról a paplant. Lotte megrezzent, de
nem néztem összehúzott, meztelen testére, csak a lepedőn növekvő sötét, nedves kört
bámultam. Lassan esett le, hogy mi is történt. Pontosabban, hogy szerencsére mi nem
történt. Azonban ami történt, megtörtént, nem volt visszaút.
– Mennem kell! – mondtam. – Ez nem mehet így tovább.
– Mit csinálsz? – suttogta Lotte alig hallhatóan, magzatpózból.
– Szörnyen sajnálom, de haza kell mennem Diana bocsánatáért könyörögni.
– Nem kapod meg – suttogta Lotte.
Egy hangot sem hallottam a hálóból, mialatt lemostam a szagát a kezemről és a
számból a fürdőben, és elmentem, gondosan bezárva magam mögött az ajtót.
És most, három hónappal később ismét a hallban álltam, és tudtam, most nem
Lotténak van kiskutyaszeme, hanem nekem.
– Meg tudsz nekem bocsátani? – kérdeztem.
– Miért, ő nem tudott? – mondta Lotte monoton hangon. De lehet, hogy csak a
dán kiejtés tette.
– Nem mondtam el neki.
– Miért nem?
– Nem tudom. Nagyon sanszos, hogy szívbajom van.
Fürkészőn végigmért. És mosolyt véltem felfedezni a nagyon melankolikus,
barna szeme mélyén.
– Miért vagy itt?
– Mert nem tudlak elfelejteni.
– Miért vagy itt? – ismételte olyan határozottan, amilyennek még nem is
hallottam.
– Azt hiszem, nekünk... – kezdtem, de közbevágott:
– Miért, Roger?
Sóhajtottam. – Többé nem tartozom neki. Szeretője van.
Hosszú szünet következett.
Kicsit kinyomta az alsó ajkát. – Összetörte a szíved?
Bólintottam.
– És azt akarod, hogy én ragasszam össze?
Még sose hallottam, hogy egy nő ilyen könnyedén, erőfeszítés nélkül fejezze ki
magát.
– Azt nem tudod, Lotte.
– Nem, gondolom, hogy nem. Tudod, ki a szeretője?
– Egy fickó, aki egy állásra jelentkezett nálunk, amit, hogy is fogalmazzak csak,
nem fog megkapni. Beszélhetnénk másról?
– Csak beszéljünk?
– Te döntesz.
– Igen, én. Csak beszélünk. Ami a te asztalod.
– Igaz. Hoztam egy üveg bort.
Alig észrevehetően biccentett. Aztán megfordult, és én követtem.
Végigbeszéltem a borozást, aztán elaludtam a kanapén. Amikor felébredtem, a
fejem az ölében volt, a hajamat cirógatta.
– Tudod, mit vettem észre először rajtad? – kérdezte, amikor látta, hogy ébren
vagyok.
– A hajamat.
– Mondtam már?
– Nem. – Az órámra néztem. Fél tíz. Ideje volt hazamenni. Vagyis az otthon
romjai közé. Rettegtem tőle.
– Visszajöhetek? – kérdeztem.
Láttam, hogy habozik.
– Szükségem van rád – mondtam.
Tudtam, hogy ennek az érvnek vajmi kevés a súlya. Egy nőtől kölcsönöztem, aki
azért választotta a QPR-t, mert úgy érezte, a klubnak szüksége van rá. De más érvem
nem volt.
– Nem tudom – felelte. – Gondolkodnom kell rajta.
Amikor beléptem, Diana a nappaliban ült és egy nagy könyvet olvasott. Van
Morrison azt énekelte, „...olyan, mint te, miattad megéri”, és nem hallott meg, csak
amikor már előtte álltam és a borítóról olvastam le hangosan a címet:
– Gyermek születik?
Összerezzent, de felderült és sietve letette a könyvet a polcra a háta mögé.
– Későn jöttél, drágám! Csináltál valami jót, vagy csak dolgoztál?
– Is-is – mentem az ablakhoz. A garázs fehér holdfényben fürdött, de Ove úgyis
csak órák múlva jön a festményért. – Telefonáltam párat, és kicsit gondolkodtam
azon, melyik pályázót javasoljam a Nyomkövetőnek.
Lelkesen összecsapta a kezét. – Jaj, de izgalmas! Az lesz, akit én mondtam, a... jaj,
hogy is hívják?
– Greve.
– Clas Greve! Annyira feledékeny vagyok. Remélem, ha megtudja, vesz tőlem
egy jó drága képet. Megérdemlem, nem?
Derűsen felnevetett, kinyújtva maga alá dugott karcsú lábát. Egy karom fonta
körül a szívemet, és szorította, mint egy vízzel töltött lufit. Gyorsan az ablak felé
fordultam, hogy ne lássa arcomon a fájdalmat. A nő, akit minden színlelésre
képtelennek tartottam, nemcsak sikeresen megőrizte a maszkját, de profin játszotta a
szerepét. Nyeltem egyet és megvártam, amíg biztosan ura leszek a hangomnak.
– Greve nem a megfelelő ember – mondtam, az ablakban figyelve a tükörképét. –
Mást választok.
Félprofin. Ezt már nem kezelte annyira jól. Láttam, hogy leesik az álla.
– Csak viccelsz, drágám, ugye? Tökéletes! Te mondtad...
– Tévedtem.
– Tévedtél? – Nagy megelégedésemre mély döbbenetet hallottam a hangjában. –
Az ég szerelmére, hogy érted?
– Greve külföldi. Nincs egy nyolcvan. És súlyos személyiségzavarral küzd.
– Nincs egy nyolcvan! Jézusom, Roger, te még egy hetven sem vagy. Te küzdesz
személyiségzavarral!
Ez fájt. Nem a személyiségzavar, abban igaza lehetett. Igyekeztem nyugodt
hangon folytatni:
– Mi ez a szenvedély, Diana? Én is nagy reményeket fűztem Clas Grevéhez, de
gyakran megesik, hogy csalódunk emberekben, nem érnek fel a reményeinkhez.
– De... de tévedsz. Hát nem látod?! Igazi férfi!
Felé fordultam és igyekeztem leereszkedően mosolyogni. – Idehallgass, Diana, én
vagyok az egyik legjobb ebben. Mármint az emberek megítélésében és
kiválasztásában. A magánéletemben talán követek el hibákat...
Parányit megrándult az arca.
– De a munkámban soha. Soha.
Hallgatott.
– Kidöglöttem – mondtam. – Éjjel nem sokat aludtam. Jó éjt!
Két jármű ütközése elemi fizikai törvény szerint megy végbe. A véletlenen múlik
minden, de a véletlen mint jelenség leírható a következő egyenlettel: energia x idő =
tömeg x sebességkülönbség. Helyettesítsük be az értékeket, és kapunk egy egyszerű,
igaz és kíméletlen történetet. Például megtudjuk belőle, mi történik, amikor egy 80
km/h-s sebességgel haladó, 25 tonnás, teljesen megrakott kamion beleütközik egy
ugyanilyen sebességgel mozgó, 1800 kilós személygépkocsiba. Mivel a becsapódási
pont, a karosszéria minősége és a két test egymáshoz viszonyított szöge
véletlenszerű, a történetnek számos végkimenetele elképzelhető, amelyek azonban
két dologban megegyeznek: mindegyik tragikus, és mindig a személygépkocsi van
bajban.
Amikor tíz óra tizenháromkor a Greve vezette kamion a pótkocsival belerohant a
Nulla Egyes járőrautóba, egy 1989-es gyártmányú Volvo 740-esbe kicsivel a sofőrülés
előtt, a motor, mindkét első kerék és Pattanás lába oldalvást belepasszírozódott az
autóba, majd a jármű a levegőbe repült. Légzsák nem fújódott fel, mivel az 1990 előtti
Volvókba ezt még nem szerelték be. A rendőrautó – ami már ekkor szinte totál volt –
átrepült az úton, magasan át a korlát felett, és egy csoport sűrűn álló lucfenyőn
landolt, amelyek a lejtő alján futó folyót szegélyezték. Mielőtt a rendőrautó áttörte az
első lombot, két és fél bukfencet hajtott végre másfél csavarral. Nem volt szemtanú,
aki igazolhatná ezt az állításomat, de tény, hogy pontosan így történt. Elemi fizika,
mint már említettem. Mint ahogy az a tény is, hogy a viszonylag ép kamion ment
tovább a kihalt kereszteződésben, majd fékcsikorgatva megállt. Prüszkölt egyet, akár
a sárkány, ahogy a fékpofák végre elengedtek, de még percekig érződött az égett
gumi és az égett fékbetétek szaga.
Tíz tizennégykor a lucfenyők ringása elcsitult, a por leülepedett, a kamion járó
motorral várt, a nap pedig rendületlenül tűzött le a hedmarki földekre.
Tíz tizenötkor haladt el az első autó a bűntett helyszíne mellett, de a sofőr
valószínűleg nem vett észre semmi különöset, csak a kavicsos mellékúton várakozó
kamiont és a gumik alatt csikorgó üvegcserepeket. Nem láthatta a feje tetejére fordult
rendőrautót a fák alatt, a folyó partján.
Azért tudom mindezt, mert a helyzetemből adódóan érzékeltem, hogy a kocsi
tetején fekszünk, és eltakarnak az úttól a folyót szegélyező fák. Az időt Sunded órája
szolgáltatta, ami éppen előttem ketyegett és pontosan járt. Legalábbis azt hiszem,
hogy az övé; egy szürke esőköpenyből lógó, leszakadt kézen volt.
Egy széllökés hozta magával a fékbetétek szagát és a járó dízelmotor
duruzsolását.
A napfény a felhőtlen égből szűrődött át a fákon, de körülöttem esett. Benzin, olaj
és vér. Csöpögött, szivárgott. Mindenki meghalt. Pattanásnak már nem volt
pattanása. Arca sem volt. Sunded maradványa összepréselődött, akár egy
kartonfigura; láttam, hogy a saját lába között kukucskál át. Az ikrek többé-kevésbé
egészben maradtak, de már nem lélegeztek. Hogy én életben maradtam, azt
kizárólag annak köszönhettem, hogy a Monsen család hajlamos volt az elhízásra, és
az ikrek teste tökéletes légzsákot képezett körülöttem. Ám azok a testek, amelyek az
imént megmentették az életemet, most ki akarták préselni belőlem. A kocsi eleje
összenyomódott, fejjel lefelé lógtam az ülésről. Az egyik karom szabad volt, de úgy
beszorultam a két rendőr közé, hogy se moccanni, se levegőt venni nem bírtam. Az
érzékeim egyelőre hibátlanul működtek. Ezért is láttam a csöpögő benzint, éreztem,
ahogy végigcsorog a nadrágszáramon, a testemen, ki a melegítő nyakán. És
hallottam a kamiont, hallottam, hogy horkant, hogy a torkát köszörüli, hogy ráng.
Tudtam, hogy Greve ott ül és töpreng, mérlegel. A nyomkövetőjén látja, hogy nem
mozgok. Mégis az jár a fejében, hogy lejön és a saját szemével megbizonyosodik róla,
hogy mindenki meghalt. Viszont trükkös kis produkció lenne lejönni a lejtőn, és még
trükkösebb lenne felmenni. Egy ilyen ütközést csak nem élhetett túl senki, nem igaz?
De az ember annyival jobban alszik, ha a saját szemével látja...
Hajts tovább, könyörögtem neki magamban. Hajts tovább!
Az volt a legrosszabb abban, hogy magamnál voltam, hogy nagyon is el tudtam
képzelni, mi történne, ha benzinben ázva találna.
Hajts tovább! Hajts már tovább!
A kamion dízelmotorja úgy hümmögött, mintha magában beszélne.
Világos lett előttem minden, ami történt. Greve nem azért ment fel Sindre Aa-hoz
a lépcsőn, hogy megkérdezze, hol vagyok, mert azt látta a GPS-en. Aa-tól meg kellett
szabadulnia, mert látta őt és a kocsiját. De mialatt Greve az ösvényen a kalyibához
tartott, én kimentem az árnyékszékre, és mivel nem talált a kalyibában, újra
megnézte a GPS-t. És megdöbbenve látta, hogy a jel megszűnt. Mert az adók a
hajamban akkor az ürülékbe merültek, amin a HOTE jeladói, ahogy korábban volt
már szó róla, nem tudtak áthatolni. Amilyen idióta barom vagyok, nagyobb mázlim
volt, mint amekkorát érdemeltem.
Greve várakozás közben kiküldte utánam a kutyát. Továbbra sem volt jel, mert
az adóra rászáradt szar blokkolta, miközben átkutattam Aa testét, majd a traktoron
menekültem. Greve GPS-e csak az éjszaka közepén kezdett el ismét jelet fogni.
Amikor a hordágyon feküdtem a kórházi zuhanyzóban, és a szart kimosták a
hajamból. Greve beugrott a kocsijába, és pirkadatra a kórháznál volt. Isten tudja,
hogyan lopta el a kamiont, de gond nélkül újra megtalált engem, Brownt, a habogó
idiótát, aki szinte könyörgött, hogy kapja el.
Sunded leszakadt karjának ujjai még mindig az utazótáskája fogantyúját
szorongatták. Az órája ketyegett. Tíz tizenhat. Egy perc, és elveszítem az
eszméletemet. Kettő, és megfulladok. Dönts már, Greve!
És döntött.
Hallottam, hogy a kamion böffent. A fordulatszám csökkent. Elfordította a
slusszkulcsot; úton van ide!
Vagy sebességbe tette?
Halk morgás. Kavics ropogott a huszonöt tonnás jármű alatt. A morgás
erősödött. És fokozódott. És halkult. Elnyelte a vidék. Elhalt.
Lehunytam a szemem és hálaimát rebegtem, amiért nem égek el, csak az
oxigénhiányba halok bele. Mert az messze nem a legrosszabb halál. Az agykamrák
egyenként lezáródnak, álmos leszel, elzsibbadsz, megszűnnek a gondolatok, és velük
az összes probléma. Tulajdonképpen hasonló ahhoz, mint amikor az ember gyorsan
legurít pár pohárka töményet. Ja, gondoltam, ilyen halállal tudnék élni.
A gondolattól szinte felnevettem.
Én, aki egész életemben apám ellentéte akartam lenni, úgy végzem, ahogy ő:
autóbalesetben. És mennyiben lettem más, mint ő? Amikor túl idős lettem, hogy a
részeg rohadék engem üssön, én kezdtem el őt ütni. Ugyanúgy, ahogy ő anyát:
látható nyom nélkül. Vagy például, amikor felajánlotta, hogy megtanít vezetni,
udvariasan nemet mondtam, és közöltem vele, hogy nem akarok jogosítványt
szerezni. És megdugtam a nagykövet ronda, elkényeztetett lányát, akit apa vitt
iskolába minden nap, hogy aztán hazavihessem hozzánk vacsorára, és megalázzam
vele apámat. Amikor láttam, hogy anyám a konyhában sír a főfogás és a desszert
között, megbántam. Jelentkeztem egy iskolába Londonba, amiről hallottam, hogy
apám azt mondja, előkelő iskola az átkozott társadalmi parazitáknak. De ezt nem
fogadta olyan rosszul, mint reméltem. Még egy mosolyt is kipréselt magából,
büszkének tettette magát a ravasz disznó, amikor elmeséltem. Aztán amikor később
azon az őszön megkérdezte, anyámmal eljöhetnének-e meglátogatni a campuson,
nemet mondtam, mert nem akartam, hogy a diáktársaim megtudják, apám a
diplomáciában csak egyszerű sofőrszerepet tölt be. Ez érzékenyen érintette. Nem úgy
értve, hogy meghatódott, hanem hogy fájt neki.
Két héttel az esküvő előtt felhívtam anyámat, hogy elveszek egy lányt,
megmondtam, hogy egyszerű szertartás lesz, csak mi és két tanú, de ő eljöhet, ha apa
nélkül jön. Anya erre kijött a sodrából: szó sem lehet arról, hogy nélküle jöjjön. A
nemes, hűséges lelkeket gyakran gúzsba köti, hogy hűségesek még az emberiség
söpredékéhez is.
Úgy volt, hogy Diana a szemeszter vége után, nyáron találkozik a szüleimmel, de
három héttel azelőtt, hogy elindultunk volna Londonból, tudomást szereztem a
balesetről. A nyaralójukból hazafelé történt, mondta a rendőr a recsegő telefonban.
Este, esőben túl gyorsan mentek. A régi utat átmenetileg lezárták autópálya-
hosszabbítás miatt. Egy új, kissé logikátlan kanyar volt, de táblák figyelmeztettek a
veszélyre. Az újonnan lefektetett aszfalt persze elnyelte a fényt. Egy leparkolt
útfektető gép. A rendőr szavába vágva kértem, hogy végezzenek apámon
alkoholszondás vizsgálatot. Csak hogy igazolják azt, amit én már tudtam: hogy ő ölte
meg anyámat.
Aznap este ittam először alkoholt egyedül egy pubban a Barons Courton. És
először sírtam mások előtt. Aznap este, miután lemostam könnyeimet a bűzlő
vécében, apám petyhüdt, részeg arcát láttam a repedt tükörben. És emlékeztem a
nyugodt, éber izzásra a szemében, amikor lesöpörte a sakkfigurákat, a királynő
pörgött a levegőben – két és fél szaltót -, majd a padlón csattant. Aztán engem ütött
meg. Csak egyszer, de rám emelte a kezét. A fülem alatt talált el. És akkor láttam meg
a szemében azt, amit anya úgy nevezett: betegség. Ocsmány, kecses és vérszomjas
szörnyeteg lakozott a szemében. De az apám volt ő is, a saját húsom és vérem.
Vér.
Felszínre emelkedett valami, ami régóta a mélyben szunnyadt, a tagadás rétegei
alatt. Egy gondolat ködös emléke, ami többé nem hagyta magát elnyomni. Konkrét
formát öltött. A fájdalom artikulálta. Igazsággá lett. Igazsággá, amelyet eddig
sikerült hazugsággal kartávolságnyira tartanom magamtól. Nem azért nem akartam
gyereket, mert attól féltem, hogy kitúr a helyemről. A betegségtől féltem. Féltem,
hogy én, a fiú is hordozom. Hogy ott lappang a szemem mélyén. Hazudtam
mindenkinek. Azt mondtam Lotténak, nem akartam a gyereket, mert volt egy
betegsége, szindrómája, kromoszóma-rendellenessége. Holott a rendellenesség
bennem volt.
Lassanként minden elfolyt. Az életem egy elhunyt hagyatéka, és agyam most
porfogót terített a bútorokra, bezárta az ajtókat, kikapcsolni készült az áramot. A
szemem csöpögött, folyt, áradt, rá a homlokomra, bele a hajamba. Két emberi
léggömb fojtogatott. Lottéra gondoltam. És ott, a küszöbön végre felderengett.
Megpillantottam a fényt. Megláttam... Dianát? Mit keres itt az áruló? Léggömbök...
Szabadon lógó kezem az utazótáska felé araszolt. Zsibbadt ujjaim kifeszegették
Sunded kezéből és kinyitották. Benzin csöpögött rólam a táskába, miközben
matattam benne: kihúztam egy inget, egy pár zoknit, egy alsót és egy neszesszert.
Más nem volt. Szabad kezemmel kinyitottam a neszesszert és kiürítettem a tetőre.
Fogkrém, elektromos borotva, sebtapasz, sampon, áttetsző műanyag zacskó, mint
amilyet reptéri biztonsági ellenőrzésnél adnak, vazelin... ez az! Egy olló, az a kis
hegyes, aminek a vége behajlik, és amit sokan előnyben részesítenek a modem
körömvágóval szemben.
Végigtapogattam az egyik ikret, a hasát, a mellkasát, cipzárt vagy gombot
kerestem. Ujjaim azonban kezdtek zsibbadni, nem engedelmeskedtek a parancsnak,
és nem küldtek információt az agynak. Akkor megragadtam az ollót és beledöftem...
mondjuk, Endride hasába.
A nejlon kellemes reccsenéssel engedett, félrecsúszott és kék rendőringbe
csomagolt, duzzadó pocak tűnt fel. Felvágtam az inget, mire szőrös, kék-fehér bőr
löttyedt ki. Most következett a legrémesebb rész. De hát minden viszolygásomat
elnyomta a lehetséges jutalom – azaz hogy élve megúszom -, úgyhogy teljes erőből
meglendítettem az ollót, bele a hasába a köldöke fölött. Aztán kirántottam. Semmi
sem történt.
Fura. Volt egy lyuk a hasában, mégse jött ki semmi belőle, semmi, ami
csökkentette volna a rám nehezedő nyomást.
A léggömb ugyanolyan zárt volt, mint előtte.
Újra döftem. Még egy lyuk. Még egy eredménytelen próbálkozás.
Mint egy elmebeteg, megint meglendítettem az ollót. Nyikk, nyikk. Semmi. Mi a
nyavalyából vannak ezek az ikrek? Szín zsírból? A járványos elhízás áldozata leszek
én is?
Újabb autó húzott el odafent az úton.
Sikítani akartam, de nem maradt hozzá levegőm.
Erőm maradékával belenyomtam az ollót a gyomrába, de ezúttal ki sem húztam,
mert egyszerűen nem bírtam. Kis szünet után elkezdtem mozgatni. Kihúztam a
hüvelykés mutatóujjamat az ollóból, majd belenyomtam a lyukba. Vájtam-vájtam.
Meglepően könnyen ment. És akkor valami történt. Vér buggyant ki a lyukból,
lefolyt a hasán, és eltűnt a ruha alatt, majd újra felbukkant a szakállas torkon,
végigfutott az állán, rá az ajkára, és bele az egyik orrlyukába. Vájtam tovább. Most
már eszeveszetten. Rájöttem, hogy az ember valójában törékeny lény, mert a testét
úgy fel lehet nyitni, ahogy a tévében a bálnákat. Ráadásul egy parányi körömollóval!
Nem álltam meg, míg a hasból vérpatak nem folyt a derekától a bordáiig. Viszont a
vér és a belek, amikre számítottam, csak nem jöttek. A karom ereje pedig elapadt,
elejtettem az ollót, és visszatért régi társam, a csőlátás. A résen át a tető belsejét
láttam. Szürke sakktáblamintát. A törött sakkfigurák pedig körülöttem hevertek.
Feladtam. Lehunytam a szemem. Csodálatos érzés volt feladni. Úgy éreztem, a
gravitáció a föld középpontja felé húz, fejjel előre, mint a babát az anyja hasából, úgy
nyomnak ki, a halál újjászületés lesz. Már a szülési fájdalmakat is éreztem,
kellemesen masszíroztak a fájdalomrezgések. Aztán a fehér királynő. Pukkanást
hallottam, és magzatvíz loccsant a padlóra.
És a szag.
Istenem, a bűz!
Megszülettem, az életem zuhanással kezdődött, fejre estem, majd vaksötét lett.
Vaksötét.
Sötét.
Oxigén?
Fény.
Kinyitottam a szemem. A hátamon feküdtem, felettem a hátsó ülést láttam, ahol
az ikrekkel nyomorogtunk. A tetőn heverhettem, a sakktáblán. És lélegeztem.
Halálszag, emberi belek szaga terjengett. Körülkémleltem. Mintha mészárszékben
lettem volna, kolbásztöltő üzemben. De furcsamód ahelyett, amire a természetem
hajlott – elnyomni, tagadni, menekülni -, az elmém kitárult, hogy az érzéki
benyomások teljes skáláját befogadhassa. Úgy döntöttem, maradok. Beszívtam a
bűzt. Néztem. Füleltem. Felszedegettem a sakkfigurákat a padlóról. Egyenként a
helyükre tettem. Utolsónak a csorba királynő került sorra. Alaposan megszemléltem.
Aztán közvetlen a fekete király elé állítottam.
NEGYEDIK RÉSZ – A kiválasztás
18
Fehér királynő
Elindultam a főúton. Kockáztattam, hogy esetleg meglát az erre hajtó Greve, de nem
érdekelt. Először is, nem ismerné fel a kopasz fickót a fekete nejlondzsekiben
ElvErum Ko-Daw-Ying Club felirattal. Másodszor, az illető nem úgy jár, mint az a
Roger Brown, akit ő ismer, hanem egyenesebb tartással és lassabban. Harmadszor, a
GPS világosan mutatja neki, hogy még a roncsban vagyok, egy métert sem
mozdultam. Nyilván. Mivelhogy meghaltam, ugye.
Egy farmhoz értem, de mentem tovább. Egy kocsi húzott el mellettem, fékezett,
talán kíváncsi volt, ki lehetek, de aztán gyorsított és eltűnt az éles őszi fényben.
Kellemes illat vett körül. Föld és fű, tűlevelű erdő és marhatrágya. A nyakamon a
seb kicsit sajgott, de testem merevsége enyhült. Nagy léptekkel mentem, mély,
életigenlő lélegzeteket véve.
Fél óra gyaloglás után még ugyanazon az úton jártam, de megláttam a távolban
egy kék táblát és egy menedéket. Buszmegálló.
Negyed órával később felszálltam egy szürke távolsági buszra, készpénzzel
fizettem Eskild Monsen tárcájából, és megtudtam, hogy a busz Elverumba tart,
ahonnét vonattal eljutok Oslóba. Leültem két harmincas platinaszőkével szemben.
Egyikük sem méltatott egyetlen pillantásra sem.
Elszundikáltam, de hamarosan arra ébredtem, hogy sziréna szól, a busz lelassít és
lehúzódik. Egy rendőrautó süvített el mellettünk kék villogóval. A Nulla Kettes járőr,
gondoltam, és észrevettem, hogy az egyik szőke engem néz. Ahogy elkaptam a
pillantását, önkéntelenül le akarta sütni a szemét: túl direkt voltam, rondának talált.
De nem tudta megtenni. Fanyar mosolyt küldtem felé, és az ablak felé fordultam.
A régi Roger Brown városa napfényben fürdött, amikor az új leszállt a vonatról tíz
perccel három után, de jeges szél fújt a megcsonkított tigrisszobrok szájába az Oslói
Központi pályaudvaron, ahogy átvágtam a téren Skippergata felé.
A Tollbugata dílerei és kurvái rám néztek, de nem kiabáltak ajánlatokat, ahogy a
régi Roger Brownnak tették. Megálltam a Leon Hotel bejárata előtt, és felnéztem a
homlokzatra, amin a pattogzó gipsz fehér sebhelyeket hagyott. Az egyik ablak alatt
lógó poszter négyszáz koronáért ígért szobát.
Bementem a recepcióhoz. A pult mögött álló férfi fölött olvasható volt az angol
kiírás: RECEPTION.
– Igen? – kérdezte a meleg fogadtatás helyett, amihez a régi Roger Brown az
általa látogatott hotelekben hozzászokott. A recepciós arcát verejték borította, mintha
keményen edzett volna. Túl sok kávé. Vagy csak ideges természetű. Nyughatatlan
szeme az utóbbit sugallta.
– Van egyágyas szobájuk? – kérdeztem.
– Van. Mennyi időre?
– Huszonnégy órára.
– Teljes huszonnégy?
Még sosem voltam ilyen hotelben, mint a Leon, de párszor elhajtottam előttük,
sejtettem, hogy egy-egy órára is adnak ki szobát azoknak, akik hivatásszerűen
szeretkeznek. Más szóval azoknak a nőknek, akik nem elég eszesek vagy szépek
ahhoz, hogy a testükkel Ove Bang által tervezett házat szerezzenek és saját galériát
Frognerben.
Bólintottam.
– Négyszáz – mondta a fickó. – Előre. – Svéd akcentusa volt, amit a
tánczenekarok énekesei és valamiért a prédikátorok preferálnak.
A pultra dobtam Eskild Monsen kártyáját, ami bank- és hitelkártya is volt
egyben. Tapasztalatból tudom, hogy a hoteleket nem érdekli, stimmel-e az aláírás, de
biztos, ami biztos, a vonaton a tűrhető utánzáson dolgoztam. A problémát a fénykép
jelentette. Egy kerek állú férfit ábrázolt, hosszú, göndör hajjal és fekete szakállal. Még
az alulexponáltság sem leplezte, hogy egyáltalán nem hasonlít az előtte álló férfira a
keskeny arccal és borotvált fejjel. A recepciós megnézte a kártyát.
– Nem hasonlít a képre – mondta, fel sem nézve.
Vártam, míg szeme az enyémbe nézett.
– Rák – mondtam.
– Mi?
– Citotoxin.
Háromszor pislogott.
– Három kezeléssorozat.
Az ádámcsutkája nagyot ugrott, ahogy nyelt. Láttam rajta, hogy komoly kétségei
vannak. Ne már! Agyba kellett feküdnöm, a torkom pokolian fájt. Nem eresztettem a
szemét. De ő az enyémet igen.
– Sajnálom – nyújtotta vissza a kártyát. – Nem kerülhetek bajba. Szemmel
tartanak. Nincs készpénze?
Megráztam a fejem. A vonatjegy megvásárlása után egy kétszázasom meg egy
tízkoronásom maradt.
– Sajnálom – ismételte, és nyújtotta a kezét, mintha könyörögne, míg a kártya a
mellkasomat nem érte.
Elvettem és kiballagtam.
Nem volt értelme más hotellel próbálkozni; ha a Leonban nem fogadják el, sehol
máshol sem. Legrosszabb esetben még a rendőrséget is hívják.
Jött a B terv.
Új voltam, idegen a városban. Pénz nélkül, barátok nélkül, múlt és identitás nélkül. A
homlokzatokat, az utcákat és a bennük járó embereket másnak láttam, mint Roger
Brown. Vékony felhőcsík siklott a nap elé, a hőmérséklet pár fokot zuhant.
Az Oslói Központi pályaudvaron meg kellett kérdeznem, melyik busz megy
Tonsenhagenbe, és ahogy felszálltam, a sofőr valamiért angolul szólt hozzám.
A buszmegállótól Ove házáig megmásztam pár meredek dombot, mégis majd’
megfagytam, mire odaértem. Pár percig körbejártam, nincsenek-e rendőrök a
környéken. Aztán az ajtóhoz mentem és beengedtem magam.
Meleg fogadott. Idő- és termosztátvezérelt radiátorok.
Bepötyögtem, hogy Natasa, deaktiválva a riasztót, majd bementem a nappali-
hálóba. Ugyanaz a szag. Mosatlan edények, használt ágynemű, fegyverolaj és kén.
Ove az ágyon feküdt, ahogy előző nap hagytam. Mintha egy hete történt volna.
Megkerestem a távirányítót, befeküdtem Ove mellé és bekapcsoltam a tévét.
Végigpörgettem a teletextet, de semmit sem találtam eltűnt rendőrautóról vagy
halott rendőrökről. Az elverumi rendőrség biztos gyanút fogott és keresést indított,
de a bejelentéssel várnak, amíg csak lehet, ha netán az egész banális félreértésnek
bizonyulna. Előbb-utóbb azonban rájönnek. Vajon mennyi idő alatt fedezik fel, hogy
az ujjatlan tetem a zöld melegítőben nem az őrizetbe vett egyén, Ove Kjikerud?
Minimum huszonnégy óra. Maximum negyvennyolc.
Persze nem tudtam ezt pontosan megítélni, valójában halvány sejtelmem sem
volt róla. És az új Roger Brown sem tudott többet a rendőrségi eljárásokról, de azt
legalább felfogta, hogy a helyzet bizonytalan információra alapozott határozott
döntéseket követel, kockázatos cselekedetet ahelyett, hogy haboznék, amíg késő, és
annyi félelem elviselését, amennyi még élesíti az érzékeket, de nem bénít le.
Így aztán lehunytam a szemem és elaludtam.
Amikor felébredtem, a teletext óráján 20:03 állt. És alatta egy címsor, miszerint
Elverum mellett autóbalesetben minimum négyen meghaltak, köztük három rendőr.
A járőrautó eltűnését reggel jelentették, és délután találták meg egy facsoport mellett
a Trekk folyónál. Egy ötödik személy, szintén rendőr, eltűnt. A rendőrség úgy véli,
az autóból a folyóba esett, a keresést folytatják. A rendőrség keresi egy lopott Sigdal
konyhák kamion sofőrjét, amit egy erdei úton találtak elhagyva, húsz kilométerre a
balesettől.
Ha kiderítik, hogy Kjikerud az eltűnt személy, előbb-utóbb megjelennek itt.
Kellett keresnem egy helyet éjszakára.
Nagy levegőt vettem, aztán áthajoltam Ove testén, felvettem a kagylót az ágy
melletti asztalkáról, és tárcsáztam az egyetlen számot, amit fejből tudtam.
A harmadik csengésre felvette.
A szokásos félénk, de meleg „szia” helyett Lotte alig hallhatóan szólt bele: – Igen?
Azonnal letettem. Csak azt akartam tudni, hogy otthon van-e. Reménykedtem
benne, hogy éjjel is otthon lesz.
Kikapcsoltam a tévét, és felkeltem.
Két perc alatt két pisztolyt is találtam: egyet a fürdőszobában, egyet a tévé mögé
dugva. A tévé mögötti kisebbet választottam, kimentem a konyhába, kivettem a két
tölténydobozt, az éles és a vak feliratút, és élessel megtöltöttem, majd rátoltam a
biztosítóreteszt. Aztán a pisztolyt az övembe dugtam, ahogy Grevétől láttam. Utána
bementem a fürdőbe, és a másik fegyvert visszatettem a helyére. Miután becsuktam a
szekrényajtót, megnéztem magam a tükörben. Az arc finom formája és mély árkai, a
fej brutális meztelensége, a szinte lázas bőr és száj – laza és eltökélt, néma és kifejező.
Akárhol ébredek holnap reggel, a lelkiismeretemet gyilkosság terhe nyomja
majd. Ráadásul előre megfontolt gyilkosságé.
19
Előre megfontolt gyilkosság
A saját utcádban jársz. A szürkületben egy facsoport alatt állsz és nézed a saját házad
fényeit, a függöny lebbenését, ami mögött a feleséged lehet. Egy angol szettert
sétáltató szomszéd meglát, és egy idegent lát egy olyan utcán, ahol a legtöbben
ismerik egymást. A férfi gyanakszik, a szetter meg halkan morog, mindketten érzik
rajtad, hogy gyűlölöd a kutyákat. Az emberekhez hasonlóan az állatok is
összefognak a behatolók és tévelygők ellen itt a hegyoldalon, ahol beásták magukat,
magasan a város zűrzavara, a kamatok meg határidők káosza felett. Itt fent csak azt
akarják, hogy a dolgok menjenek tovább, ahogy eddig, mert a dolgok jól állnak,
minden rendben, a lapokat nem szükséges újraosztani. Nem bizony, maradjanak
csak a kezükben az ászok és a királyok, a bizonytalanság rontja a befektetői bizalmat,
a stabil gazdasági helyzet viszont elősegíti a termelékenységet, ami pedig a közösség
érdekét szolgálja. Először termelni kell valamit, csak utána lehet szétosztani.
Fura belegondolni, hogy a legkonzervatívabb ember, akit ismertem, egy olyan
sofőr, aki nála négyszer többet kereső embereket fuvarozott, mégis olyan
leereszkedően szólt hozzájuk, amit leginkább a legfájdalmasabb udvariasság fejez ki.
Apa egyszer azt mondta, ha szocialista leszek, nem lát szívesen a házában, és ez
vonatkozik anyámra is. Ha őszinte akarok lenni, nem volt józan, amikor ezt mondta,
ami még inkább alátámasztja, hogy szó szerint értette. Úgy vélte, hogy sok minden
szól az indiai kasztrendszer mellett, hogy Isten akarata szerinti státusba születünk, és
kötelességünk egész nyomorult életünket ott is töltenünk. Vagy, ahogy a sekrestyés
feleli, amikor Johan Falkberget papja, Sigismund közvetlenebb megszólítást javasol:
„A sekrestyés az sekrestyés. A pap meg pap.”
Így aztán sofőr fiaként a következőképp lázadtam: oktatás, egy gazdag ember
lánya, Ferner Jacobsen öltöny és egy ház a Voksenkollenen. Abszolút tévút. Apának
volt pofája megbocsátani, sőt ravaszul még büszkeséget is színlelt. És tudtam, amikor
zokogtam a temetésen, akár egy csecsemő, hogy nem anyámat gyászolom, hanem
apámra vagyok dühös.
A szettert és a szomszédot (fura, de már nem emlékeztem a nevére) elnyelte a
sötétség, és én átvágtam az utcán. Nem láttam ismeretlen autót, és amikor arcom a
garázsablaknak nyomtam, üresen találtam.
Beosontam a nyers, szinte tapinthatóan fekete éjszakában a kertbe, és
elhelyezkedtem az almafa alatt, ahol nem láthattak a nappaliból.
De én láthattam őt.
Diana fel-alá járkált. A türelmetlen mozdulatokból, valamint a füléhez nyomott
Prada telefonból arra következtettem, hogy valakit hív, aki nem veszi fel. Farmerban
volt. Senkin sem áll úgy a farmer, mint Dianán. Habár fehér gyapjúpulóvert viselt,
szabad kezét a mellkasára fonta, mintha fázna. Az 1830-as években épült nagy
háznak időbe tart felmelegedni, akárhány radiátort kapcsolsz is be.
Vártam, amíg teljesen biztos nem lettem benne, hogy egyedül van.
Megtapogattam a nadrágom derekába dugott pisztolyt. Nagy levegőt vettem. Ennél
nehezebb dolgom még sosem volt. De tudtam, hogy sikerülni fog. Az új embernek
igen. Talán ezért folytak a könnyeim: mert az eredmény garantált volt. Nem is
próbáltam visszatartani. Forró cirógatásként szaladtak le az arcomon, miközben
összpontosítottam, hogy ne mozogjak, ne essek ki a légzés ritmusából, ne zokogjak.
Öt perc múlva elapadtak a könnyek, letöröltem az arcom. Aztán gyors léptekkel az
ajtóhoz mentem, és amilyen halkan csak tudtam, beléptem. A folyosón megálltam és
füleltem. Noha a ház visszatartotta lélegzetét, a csendet megtörték Diana léptei az
emeleten, a nappali parkettáján. Hamarosan azok is megszűnnek.
Este tíz volt, és a résnyire nyitott ajtóban megpillantottam egy sápadt arcot és egy
barna szempárt.
– Itt aludhatok? – kérdeztem.
Lotte nem felelt. Ahogy általában sem. De úgy bámult rám, mintha kísértetet
látna. Általában nem bámult és nem ijedt meg.
Vigyorogva megsimogatta kopasz kobakom.
– Leborotváltam... – kerestem a megfelelő szót – ...az egészet.
Kettőt pislogott. Aztán kinyitotta az ajtót és besurrantam.
20
Feltámadás
Felébredtem, az órámra néztem. Nyolc. Ideje nekilátni. Úgynevezett nagy nap állt
előttem. Lotte az oldalán feküdt háttal nekem, paplan helyett lepedőbe burkolózva.
Kicsusszantam az ágyból és csúcssebességgel felöltöztem. Csípős hideg volt, csontig
átfagytam. Kiosontam a haliba, felvettem a kabátot, kalapot, kesztyűt, és bementem a
konyhába. Az egyik fiókban találtam egy nejlonzacskót, amit a nadrágzsebembe
dugtam. Aztán kinyitottam a hűtőt, és az járt a fejemben, hogy ez az első nap, amikor
gyilkosként ébredek. Egy férfi, aki lelőtt egy nőt. Ahogy az újságban írják, azokban a
cikkekben, amelyeket mindig átugrottam, mert a bűnesetek olyan fájdalmasak és
banálisak. Kivettem egy doboz rózsaszín grépfrútlevet és éppen bele akartam inni,
amikor meggondoltam magam, és a felső szekrényből kivettem egy poharat. Csak
mert gyilkos lettél, még ne hagyd el magad teljesen. Megittam, kiöblítettem a
poharat, a dobozt visszatettem, majd átmentem a nappaliba és leültem a kanapéra. A
kabátzsebemben a kis fekete pisztoly hasba bökött. Kivettem. Még volt szaga, és
tudtam, ez a szag örökre a gyilkosságra fog emlékeztetni. A kivégzésre. Egyetlen
golyó elég volt. Közelről, ahogy át akart ölelni. Ölelés közben lőttem, a bal szemét
találtam el. Szándékosan? Talán. Talán el akartam venni tőle valamit, ahogy ő is el
akart venni tőlem mindent. És a hazug áruló magához ölelte a golyót. Úgy hatolt belé
a fallikus golyó, ahogy valaha én. De soha többé. Meghalt. A gondolatok így jöttek,
kurta mondatokban támasztották alá a tényeket. Jó. Továbbra is így akartam
gondolkodni, megőrizve a nyugalmamat, nem engedve szabadjára az érzelmeket.
Még maradt vesztenivalóm.
Fogtam a távkapcsolót és bekapcsoltam a tévét. A teletexten nem volt semmi
újdonság; gondoltam, a szerkesztők nem kelnek korán. Még mindig az állt ott, hogy
a négy holttestet másnap, azaz ma azonosítják, és egy személy hiányzik.
Egy személy. Az „egy rendőr”-t megváltoztatták. Ezek szerint már tudják, hogy
az eltűnt személy az őrizetes? Talán igen, talán nem, mindenesetre a kutatásról nem
esett szó.
A karfán áthajolva felvettem a sárga telefonkagylót, azt, amit elképzeltem Lotte
szájánál, amikor felhívtam. Nyelve hegye a fülemnél volt, ahogy megnedvesítette az
ajkát. Tárcsáztam az 1881-et, két számot kértem, és amikor a tudakozós elkezdte,
hogy egy géphang majd felolvassa, félbeszakítottam:
– Szeretném öntől hallani, hátha a hang torz, és nem értem.
Elmondta a két számot, én megjegyeztem, aztán megkértem, kapcsolja az elsőt. A
Kripos központja a második csengetésre vette fel.
Runar Bratli néven mutatkoztam be, azt mondtam, Endride és Eskild Monsen
rokona vagyok, a család kért meg, hogy menjek el a ruhájukért. De nem tudom,
pontosan hová, és kit keressek.
– Egy pillanat! – mondta a központos, és várakozóra tett.
A „Wonderwall” egy meglepően jó pánsípos változatát hallgattam és Runar
Bratlira gondoltam. Egy vezetői menedzseri állásra pályázott valaha, amire nem
javasoltam, noha messze ő volt rá a legalkalmasabb. És magas is volt. Annyira
magas, hogy az utolsó interjún arra panaszkodott, szinte kétrét görnyedve ül a
Ferrarijában, amely befektetés, ismerte be kisfiús mosollyal, gyerekes szeszély;
inkább középkorú pánik, gondoltam. És azt írtam le magamnak: Nyitott, elég
magabiztos, hogy felfedje saját ostobaságát. Azaz az egész tankönyvi eset volt. Kivéve az
ezt követő megjegyzését: „Ha belegondolok, hányszor bevertem már a fejem a tetőbe,
szinte irigylem magát, hogy...”
A végét elharapta, tekintetét rólam az ügyfél egyik képviselőjére kapta, és arról
kezdett fecsegni neki, hogy elcseréli a Ferrarit egy SUV-ra, amit az ember a
feleségének is oda mer adni. Mindenki nevetett. Én is. És egy rezzenéssel sem
árultam el, hogy magamban befejeztem a mondatát: „irigylem magát, hogy ilyen
alacsony”. Azzal áthúztam a nevét. Sajnos semmi értékes műtárgya nem volt.
– A patológián van – jelentkezett a központos. – A Rikshopitaletben, Oslóban.
– Igen? – próbáltam nem túljátszani a naiv embert. – Hogyhogy?
– Ez a rutineljárás, amikor felmerül a gyanú, hogy bűncselekmény történhetett.
Úgy fest, hogy a kocsiba szándékosan rohant bele egy kamion.
– Értem. Gondolom, ezért kértek meg engem. Tudja, Oslóban lakom.
A nő nem felelt. Szinte láttam magam előtt, hogy a szemét forgatja és hosszú,
gondosan festett körmével türelmetlenül dobol az asztalon. De persze tévedhettem
is. Attól még, hogy valaki fejvadász, nem feltétlenül jó emberismerő vagy akár
empatikus. Ha valaki ebben a szakmában a csúcsra akar jutni, szerintem ez akár
hátrány is lehet.
– Tudná informálni az illetékest, hogy úton vagyok a patológia felé? – kérdeztem.
Hallottam, hogy habozik. Ez nyilván nem tartozott a munkaköri leírásába. A
közszférában a munkaköri leírások teljesen zagyvák, higgyék el, én még olvasom
ezeket.
– Nekem semmi közöm az egészhez, csak szívességet teszek nekik – győzködtem.
– Remélem, hogy valaki várni fog rám és gyorsan túl leszek rajta.
– Megpróbálom – felelte.
Letettem és tárcsáztam a másik számot. Az ötödik csengésre vette fel.
– Igen? – szólt bele türelmetlenül, szinte bosszúsan.
A háttérzajból igyekeztem megállapítani, hol lehet. Az én házamban vagy a saját
lakásában.
– Huhu – mondtam és letettem.
Clas Greve figyelmeztetve lett.
Nem tudtam, mi lesz a következő lépése, de sejtettem, hogy azonnal bekapcsolja
a GPS-t, hogy kiderítse, hol lehet a kísértet.
A hálószoba ajtajához mentem. A sötétben épp csak ki tudtam venni Lotte
testének körvonalát. Ellenálltam a hirtelen jött késztetésnek, hogy levetkőzzem és
hozzábújjak. Az a fura érzés kerített hatalmába, hogy ami történt, nem Dianáról
szólt, hanem rólam. Halkan betettem a háló ajtaját, és távoztam. A lépcsőházban
most sem volt senki, akinek köszönnöm kellett volna. Az utcán sem találkoztam
senkivel, hogy barátságosan biccentsek; senki sem nézett rám, senki sem vett
tudomást rólam. Most ébredtem rá, mi ez az érzés: nem létezem.
Legfőbb ideje volt újra megtalálnom önmagam.
Azt mondják, a légy sajátos időérzéke, amiért a felé csapó tenyeret is ásítóan lassúnak
találja, annak a ténynek tulajdonítható, hogy összetett szemével hatalmas
mennyiségű adatot kap egyszerre, ezért a természet extragyors processzorral volt
kénytelen ellátni, hogy képes legyen mindennel valós időben boldogulni.
Másodpercekig teljes csend volt a nappaliban. Nem tudom, hány másodpercig.
Légy voltam, a tenyér felém közeledett. Kjikerud Glockja a mellkasomra irányult,
Greve szeme pedig fényes kobakomra.
– Aha! – mondta végül.
Ebben az egy szóban minden benne volt. Minden arról, hogy mi emberek hogyan
tudtuk meghódítani a Földet, uralkodni az elemeken, megölni nálunk gyorsabb és
erősebb lényeket. Processzorkapacitás. Greve ahája egy gondolatlavinát zárt le,
hipotézisek keresését és válogatását, könyörtelen dedukciós erőt, amely
elkerülhetetlen következtetéshez vezetett: – Leborotváltad a hajad, Roger.
Greve, mint azt korábban sejtettem, intelligens ember volt. Természetesen ezzel
nemcsak azt a banális tényt állapította meg, hogy a hajam el lett távolítva, de azt is,
mikor, hogyan és miért. Ez tisztázta a zűrzavart, megválaszolta az összes kérdést.
Ezért tette hozzá inkább következtetésként, mint kérdésként: – Az autóroncsban.
Bólintottam.
Leült a székre az ágy lábánál, két lábra billentve hátradőlt vele a falhoz. Eközben
a fegyver csöve meg sem rezzent.
– És aztán? Az egyik holttestnél elrejtette?
A kabátzsebembe nyúltam.
– Ne mozduljon! – bődült el, és láttam, hogy ujja megfeszül a ravaszon. Nincs
felhúzott ütőszeg. Glock 17. A hölgy.
– A bal kezem – mondtam.
– Oké. Csak lassan!
Lassan kihúztam a kezem, és a zacskó hajat az asztalra hajítottam. Greve
biccentett, a szemét le nem véve rólam.
– Szóval tudta – mondta -, hogy az adó a hajában van. És hogy ő tette oda. Ezért
ölte meg, igaz?
– Veszteségként érte, Clas? – dőltem hátra. A szívem dübörgött, mégis
elképesztően nyugodt voltam utolsó órámban. A hús halálos rettegése és a lélek
higgadtsága.
Nem felelt.
– Vagy csak... hogy is mondta? Eszköz volt egy célhoz? Kényszerű kiadás a
bevétel érdekében?
– Miért akarja tudni, Roger?
– Mert tudni akarom, léteznek-e olyanok, mint maga, vagy ez csak kitaláció.
– Mint én?
– Akik képtelenek szeretni.
Greve nevetett. – Ha erre kereste a választ, csak a tükörbe kellett volna néznie,
Roger.
– Én szerettem valakit.
– Talán eljátszotta a szerelmet. De valóban szerette? Van rá bizonyítéka? Én csak
az ellenkezőjére látok: megtagadta Dianától az egyetlen dolgot, amit magán kívül
akart: egy gyereket.
– Még azt is megadtam volna neki.
Megint felnevetett. – Meggondolta magát? Mikor? Mikor lett bűnbánó férj?
Amikor rájött, hogy mással kefél?
– Hiszek a bűnbánatban – feleltem halkan. – És a megbocsátásban is.
– Most már késő. Diana nem kapott magától se gyereket, se megbocsátást.
– Magától sem.
– Eszem ágában se volt gyereket csinálni neki, Roger.
– Nem, de ha akart volna, se tudott volna.
– Hogyne tudtam volna. Azt hiszi, impotens vagyok? Gyorsan beszélt. Olyan
gyorsan, hogy csak egy légy vette volna észre a nanoszekundumnyi habozást.
Levegőt vettem. – Láttam, Clas Greve. Láttam... békatávlatból.
– Mi a faszról beszél?
– Pontosan arról. Közelebbről láttam a szaporítószervét, mint szerettem volna.
Az álla lassan leesett. Folytattam:
– Egy árnyékszékben, Elverum mellett.
Greve szája szavakat formált, de hang nem jött ki belőle.
– Így bírták szóra abban a pincében Suriname-ban? A golyóit vették célba?
Ütötték? Vagdosták? A vágyat nem oltották ki, csak a képességet. A bal golyója
maradványát elég durván varrták össze.
Greve szája becsukódott. Egyenes vonal lett egy kőarcban.
– Ez magyarázza a fanatikus hajszát a dzsungelben az után, akiről maga is azt
mondta, hogy csak egy jelentéktelen kábítószercsempész volt, Clas. Hatvanhat nap,
ugye? Mert ő volt az, nem igaz? Aki összekaszabolta a férfiasságát. Megfosztotta a
képességtől, hogy reprodukálja magát. Elvett magától mindent. Majdnem mindent.
Maga meg az ő életét. És én megértem.
Igen, Inbau, Reid és Buckley, a kettes lépcső alpontja: javasoljunk morálisan
elfogadható motivációt a bűntettre. Csakhogy már nem akartam kicsikarni a
vallomását. Ő kapta meg az enyémet. Önként. – Megértem, Clas, mert én is pontosan
ezért akarom megölni. Elvett tőlem mindent. Majdnem mindent.
Greve szájából nevetésre emlékeztető hang tört elő. – Ki ül itt fegyverrel, Roger?
– Úgy ölöm meg, ahogy a rohadt kutyáját.
Láttam, hogy megfeszül az álla, amikor összeszorítja a fogát, láttam a fehér
ujjperceit.
– Nem látta, mi? – kérdeztem. – Varjúeledelként végezte. Aa traktorának villáján.
– Maga undorító, Roger. Itt moralizál, közben meg állat- és gyerekgyilkos.
– Igaza van. De a kórházban tévedett. Abban, hogy a gyerekünk Down-kóros
volt. Ellenkezőleg, minden vizsgálat szerint egészséges volt. Azért vettem rá Dianát
az abortuszra, mert nem akartam osztozni rajta senkivel. Hallott már ilyen infantilis
dolgot? Színtiszta gyűlölet egy magzat iránt. Gondolom, kiskoromban nem kaptam
elég szeretetet. Maga mit gondol? Talán maga is így járt, Clas? Vagy eleve gonosznak
született?
Nem hiszem, hogy Clas felfogta, miket kérdeztem tőle, mert olyan képpel
bámult, mint akinek az agya lázasan dolgozik. Rekonstruálta a dolgokat,
visszakövette a döntések fájának ágait a törzsig, az igazságig, ahol minden
kezdődött. És megtalálta. Egyetlen mondat a kórházban. Amit ő maga mondott:
„...vetesse el a babát, mert Down-kóros volt.”
– Szóval árulja el – mondtam, amikor láttam rajta, hogy felfogta végre -, szeretett
valaha valakit a kutyáján kívül?
Felemelte a pisztolyt. Másodpercek maradtak az új Roger Brown életéből. Greve
jegeskék szeme szikrázott, gyengéd hangja suttogásig halkult:
– Azt gondoltam, egyetlen golyót röpítek a fejébe, mintegy a tisztelet jeleként,
amiért a vadászhoz méltó vad volt, Roger. De azt hiszem, visszatérek az eredeti
tervhez. Hasba lövöm. Meséltem a haslövésről? A golyó átmegy a lépen, ahonnét
kitör a sav és szétmarja a beleket. Aztán megvárom, amíg könyörög majd, hogy
öljem meg. Mert könyörögni fog, Roger!
– Mi lenne, ha fecsegés helyett inkább lőne, Clas? Ha nem várna olyan sokáig,
mint a kórházban?
Greve ismét nevetett. – Á, nem hiszem, hogy idehívta a rendőrséget, Roger.
Megölt egy nőt. Ugyanolyan gyilkos, mint én. Ez a kettőnk dolga.
– Gondolkodjon, Clas! Maga szerint miért kockáztattam, hogy elmegyek a
patológiára és kiravaszkodom tőlük a hajamat?
Greve vállat vont. – Egyszerű. DNS-bizonyíték. Talán az egyetlen, amit
felhasználhattak volna maga ellen. Még mindig azt hiszik, hogy Ove Kjikerudot
keresik. Vagy talán csak vissza akarta kapni a szép sörényét? Netán parókának?
Diana mondta, hogy nagy becsben tartja a haját. Hogy a magasságát kompenzálja
vele. Vagy inkább a hiányát?
– Helyes és helytelen – feleltem. – A fejvadász néha elfelejti, hogy a fej, amire
vadászik, képes gondolkodni. Nem tudom, haj nélkül jobban gondolkodik-e, de ez
esetben csapdába csalta a vadászt.
Greve lassan pislogott, láttam, hogy a teste megfeszül, trükköt gyanít.
– Én nem látok semmiféle csapdát, Roger.
– Itt van – rántottam félre a paplant mellettem. Láttam, hogy tekintete Ove
Kjikerud testére szegeződik. És a mellkasán heverő Uzira.
Fénysebességgel reagált, a pisztolyt rám szegezte. – Ne próbálkozzon semmivel,
Brown!
A géppisztoly felé nyúltam.
– Ne! – visította Greve.
Felemeltem.
Greve tüzelt. A dörrenés megtöltötte a szobát.
Grevére szegeztem a fegyvert. Félig felemelkedett, még egyet lőtt. Meghúztam a
ravaszt, erősen megrántottam. Az ólom rekedt robajjal szórta meg a levegőt, Ove
falait, a széket, Clas Greve fekete nadrágját, alatta a tökéletes izmokat, feltépte az
ágyékát és reményeim szerint a nemi szervét, amely Dianában is járt, fejlett hasizmait
és az általa védett szerveket.
Hanyatt zuhant a székre, a Glock a padlóra esett. Hirtelen csend lett, csak egy
töltényhüvely gurult a parkettán. Fejemet félrebiccentve néztem le Grevére. Sokktól
elfeketedett szemmel viszonozta a pillantást.
– Így már nem fog átmenni a Nyomkövető orvosi vizsgálatán, Greve! Sajnálom!
Sosem lopja el a technológiájukat. Akármilyen alapos. Sőt, a rohadt alapossága lett a
veszte!
Greve alig hallhatóan nyögött valamit hollandul.
– Az alapossága csalta ide, az utolsó interjúra. Mert tudja, mi a helyzet? Pont
ilyen embert kerestem erre a munkára. A munkára, amiről nemcsak hiszem, de
tudom, hogy tökéletes rá. És a munka is tökéletes a maga számára. Higgye el, Herr
Greve!
Greve nem felelt, csak végignézett magán. A vértől a fekete garbó még feketébb
lett. Folytattam:
– Ezennel kinevezem bűnbaknak, Herr Greve! Aki megölte Ove Kjikerudot, a
mellettem fekvő tetemet. – Megpaskoltam Ove hasát.
Greve nyögött és felemelte a fejét. – Mi a nyavalyáról beszél? – Hangja
kétségbeesett volt, ugyanakkor kába, álmos. – Hívjon mentőt, mielőtt újra gyilkost
csinál magából, Brown! Gondolja meg! Egy amatőr úgysem menekülhet meg a
rendőrség elől. Hívja a mentőt és megmentem!
Lenéztem Ovéra. Békésen feküdt. – De hát nem én ölöm meg, nem érti? Kjikerud.
– Jézusom, hívjon már egy rohadt mentőt! Elvérzek, nem látja?
– Sajnálom, már késő.
– Késő? Hagy meghalni?
Valami volt a hangjában. Talán könnyek?
– Kérem, Brown! Ne itt, ne így! Könyörgök!
Könnyek bizony. Patakzottak az arcán. Talán nem is olyan furcsa, ha igazat
mondott a haslövésről. Láttam, hogy vér csöpög nadrágja belsején a kisuvickolt
Prada cipőre. Könyörgött. A halálban nem volt képes megőrizni a méltóságát.
Hallottam, hogy senki sem képes rá, hogy akik mégis úgy tesznek, azoknál is csak az
érzelmi sokk váltja ki. Greve számára az volt a legmegalázóbb, hogy annyi tanúja
volt. És még több lesz.
Ugyanis tizenöt másodperccel azután, hogy beléptem Kjikerud lakásába úgy,
hogy nem ütöttem be a „Natasa” kódot, a biztonsági kamerák bekapcsoltak, és a
Tripolisnál megszólalt a riasztó. Elképzeltem, hogyan gyűlnek a monitor köré,
hitetlenkedve nézik a némafilmet, amiben Greve az egyetlen látható szereplő, látják,
hogy mozog a szája, de hallani nem hallják. Látják, hogy lő, hogy eltalálják, és szidják
Ovét, amiért nincs olyan kamerája, ami az ágyat mutatná.
Az órámra néztem. Négy perc telt el a riasztó megszólalása és úgy saccoltam,
három perc a rendőrség riasztása óta. A rendőrség pedig riasztotta a Deltát, a
fegyveres egységet. Akiknek időbe telik ideérni. Tonsenhagen ráadásul elég messze
van a központtól. Persze ezek csak feltételezések, de az első rendőrautó aligha
érkezhet meg negyedórán belül. Ugyanakkor nem volt értelme tovább húzni a
dolgot. Greve kettőt kilőtt a tizenhetes tárból.
– Jól van, Clas – tártam ki az ablakot az ágy mögött. – Utolsó esély. Vegye fel a
pisztolyt! Ha le tud lőni, gondolom, mentőt hívni is tud egyedül.
Üres szemmel meredt rám. Jeges szél csapott a szobába. A tél megérkezett, nem
kérdés.
– Na, mi lesz, mi veszítenivalója van?
Ez eljutott a sokktól összezavart agyáig. Gyors mozdulattal, sokkal gyorsabban,
mint amire ilyen sérülésekkel képesnek hittem volna, oldalt vetődött és felkapta a
pisztolyt. A géppisztoly golyói, plumbum, a puha, nehéz, toxikus fémek felszaggatták
a parkettát a lába között. De mielőtt a golyózápor elérte, mielőtt végigsöpört a
mellkasán, kilyukasztotta a szívét és a tüdejét, amitől kilehelte a lelkét, ez előtt
sikerült egyet lőnie. Egyetlenegyet. A hang a falak közt remegett. Aztán csend lett.
Halálos csend. Csak a szél dalolta mély dalát. A némafilm megdermedt, megfagyott
a szobába lopakodó hidegben.
Vége volt.
ÖTÖDIK RÉSZ – Az utolsó interjú
egy hónappal később
23
Különkiadás
A Különkiadás című hírműsor szignálja egy olyan gitárriff volt, amihez a néző inkább
bossa novát, ringó csípőket és színes italokat társítana, nem pedig komor tényeket,
politikát és nyomasztó társadalmi problémákat. Vagy mint ma este: a bűnözést. A
dallam rövid volt, hogy jelezze, a Különkiadás olyan program, amely nem kertel,
egyenesen a lényegre tér.
Valószínűleg ezért kezdődött a felső kamerával, ami fentről mutatta a
panelbeszélgetés résztvevőit a 3-as stúdióban, majd ereszkedett, ereszkedett, és végül
a műsorvezető, Odd G. Dybwad közelijén állt meg. Ahogy a zene csúcsra ért,
Dybwad szokás szerint felpillantott a papírjaiból és levette olvasószemüvegét. Ez a
producer ötlete lehetett, aki talán úgy gondolta, ettől az a benyomás támad a
nézőben, hogy a hír most érkezett, olyannyira friss, hogy Dybwad is csak az imént
olvasta.
Dybwadnak a halántékánál őszülő, rövid, sűrű haja volt, az arca alapján
negyvenesnek tűnt. Negyvennek látszott harmincévesen és negyvennek most is,
hogy ötven lett. Dybwad társadalomtudományt tanult, elemző alkat, jó verbális
képességekkel megáldott és született szenzációhajhász riporter. Feltehetőleg nem
eme jellemvonása miatt döntött úgy a csatorna, hogy saját beszélgetős műsort kap,
hanem mert Dybwad fél emberöltőn át volt hírolvasó. A feladata tulajdonképpen
abban állt, hogy felolvassa az előre megírt szöveget a helyes intonációval és
arckifejezéssel, a megfelelő öltönyben és megfelelő nyakkendőben, de Dybwad
esetében az intonáció, az arckifejezés és a nyakkendő olyannyira megfelelő volt, hogy
hitelesebbé tette minden élő embernél Norvégiában. És egy ilyen műsorhoz bizony
elengedhetetlen volt a hitelesség. Furcsa módon az, hogy nyilvánosan többször
elmondta, elégedett a nézettséggel, és a szerkesztőségi üléseken ő, nem pedig a
csatorna kért több kommersz hírt, csak erősítette Dybwad sérthetetlenségét. Vitáiban
az érzelmeket akarta felkavarni, nem pedig különféle nézőpontokat bemutatni és
érveket keresni. Ezt pedig a legjobban vezércikkekkel lehetett elérni. Amikor erről
kérdezték a médiumokban, mindig azt felelte: „Miért hagynánk a királyi család, a
homoszexuális mostohaszülők, a munkanélküli segélyekkel való visszaélés
megtárgyalását frivol médiaalakokra, amikor mi is meg tudjuk csinálni a
Különkiadásban?”
A Különkiadás hatalmas siker lett, Odd G. Dybwad pedig sztár. Akkora sztár,
hogy egy rendkívül fájdalmas és rendkívül nyilvános válás után nyugodtan elvehette
feleségül a csatorna egyik fiatal, feltörekvő sztárját.
– Ma este két téma vár ránk – mondta és hangja máris remegett kissé az
elnyomott érzelemtől, ahogy átható tekintettel nézett ki a tévéképernyőről. – Az
elsőben áttekintést adunk a norvég történelem egyik legdrámaibb
gyilkosságsorozatáról. Egy hónapos alapos nyomozás után a rendőrség úgy véli,
felgöngyölítette az úgynevezett Greve-ügy összes szálát. Összesen nyolc
gyilkosságról van szó. Egy férfit a farmján fojtottak meg Elverum mellett, négy
rendőr járőrautójába belerohant egy lopott kamion, egy nőt pedig oslói otthonában
lőttek le. Mindezek után a két főszereplő lelőtte egymást egy házban
Tonsenhagenben, itt Oslóban. A dráma utolsó epizódját a házban lévő biztonsági
kamera filmre is vette, mint azt önök is tudják, mivel a felvétel kiszivárgott, hetek óta
az interneten is elérhető.
És Dybwad minderre még rá is tett egy lapáttal.
– És mintha ez még nem lenne elég, a bizarr ügy középpontjában egy világhírű
festmény áll. Peter Paul Rubens Kalüdóni vadkanvadászat című képét az utolsó
világháború óta eltűntnek hitték, úgy vélték, végleg elveszett. Négy héttel ezelőtt
azonban megtalálták... – itt Dybwad olyan izgatott lett, hogy dadogott – egy... egy...
árnyékszékben itt Norvégiában!
A bevezető után Dybwad visszavett, hogy majd újra nekilendülhessen:
– Ma esti vendégünk segít nekünk a Greve-ügy mélyére hatolni. Brede Sperre...
Dybwad rövid szünetet tartott, amivel jelezte a producernek, hogy váltsanak a
kettes kamerára. A producer úgy döntött, profilból mutatja a ma esti egyetlen
vendéget, egy magas, jóképű, szőke férfit. Köztisztviselőhöz képest elegáns
öltönyben volt, nyitott nyakú ingben gyöngyház gombokkal; feltehetőleg az ELLE
stylistja állította össze az öltözékét, akit Sperre titokban – vagy majdnem titokban –
dugott. Egyelőre egyetlen női néző sem fog csatornát váltani.
– Ön vezette a nyomozást ebben a gyilkossági ügyben. Majdnem tizenöt éves
tapasztalata van a rendőrségnél. Találkozott már valaha is hasonlóval?
– Minden ügy más – mondta Brede Sperre könnyed magabiztossággal. Nem
kellett jósnak lenni, hogy az ember tudja, a mobilja utána tele lesz SMS-ekkel. Egy nő,
aki arra kíváncsi, egyedülálló-e, és kávézna-e egy érdekes emberrel. Egy egyedülálló
anya, aki Oslo mellett él, van kocsija és rengeteg szabadideje a jövő héten. Egy
fiatalember, aki az idősebb, elszánt emberekhez vonzódik. Néhányan elhagyták a
körítést és egyből fényképet küldtek. Olyat, amelyikkel elégedettek: kellemes
mosoly, egyből a fodrász után, kellemes ruha, megfelelően mély dekoltázs. Esetleg
arc nélkül. Vagy ruha nélkül.
– De persze nyolc gyilkosság egyetlen ügyben cseppet sem nevezhető
mindennapinak – folytatta Sperre, majd hozzátette, mivel hallotta, hogy nyilatkozata
kissé közömbösre sikerült: – Sem itthon, sem olyan országokban, amelyekhez te-
mészetesen hasonlí-ani szoktuk magunkat.
– Brede Sperre – mondta Dybwad, aki bevezető gyanánt mindig többször
elismételte a vendég nevét, hogy megragadjon a nézőben. – Ez az ügy nemzetközi
érdeklődést keltett. A nyolc ember meggyilkolásán kívül a fokozott figyelem
elsősorban annak szól, hogy egy világhírű festmény is kapcsolható az ügyhöz,
nemde?
– A művészetkedvelők kétségtelenül ismerik.
– Úgy vélem, nyugodtan kimondhatjuk, hogy világhírű! – Dybwad próbálta
elkapni Sperre tekintetét, talán hogy emlékeztesse arra, mit beszéltek meg a műsor
előtt, hogy egy csapatban játszanak, együtt kell elmondaniuk egy fantasztikus
történetet. A festmény hírnevének leértékelése a történet fantasztikus voltát is
csökkenti.
– Mindenesetre Rubens festménye központi jelentőségű lehetett, amikor a
Kriposnak túlélők és szemtanúk nélkül kellett összerakni a kirakós darabjait. Nem
így van, Sperre nyomozó?
– Valóban.
– Ön holnap adja le a végső jelentést, de úgy tudom, már ma este elmondhatja
nézőinknek, mi is történt valójában a Greve-ügyben, az egész eseményláncot az
elejétől a végéig.
Brede Sperre bólintott, mégsem kezdett beszélni, hanem felvette az asztalról az
előtte álló poharat és belekortyolt. Dybwad a képernyő jobb oldalán sugárzón
mosolygott. Talán együtt tervelték ki ezt a kis színházat, ezt a hatásszünetet, amitől a
nézők lélegzet-visszafojtva várják a folytatást. Vagy talán Sperre vette át a színpadi
irányítást. A rendőr letette a poharat és nagy levegőt vett.
– Mielőtt a Kriposhoz csatlakoztam, mint tudja, a vagyon elleni bűncselekmények
osztályán szolgáltam, sok műkincsrablási ügyben nyomoztam, amelyeket Oslóban
követtek el az utóbbi két évben. A hasonlóságok arra utaltak, szervezett banda áll az
esetek mögött. Még a legelején felfigyeltünk a Tripolis biztonsági cégre, amely a
legtöbb házat védte, ahová betörtek. És most már tudjuk, hogy a rablások mögött álló
egyik ember a Tripolisnak dolgozott. Ove Kjikerudnak volt hozzáférése a
kulcsokhoz, amiket a tulajdonosok a Tripolisnál hagytak letétben. Ki tudta kapcsolni
a riasztót is. Ráadásul Kjikerud valahogy törölte ezeket az üzemszüneteket a
rendszer adatbázisából. Feltételezésünk szerint Kjikerud maga hajtotta végre a
legtöbb rablást. Azonban szüksége volt valakire, akinek rálátása van a
művészvilágra, aki beszél más oslói műgyűjtőkkel, és megtudja, hol milyen kép lóg.
– És itt jön a képbe Clas Greve?
– Igen. Neki is szép gyűjteménye volt az Oscars utcai lakásában, és összejárt más
műkedvelőkkel, főleg a Galleri E-ben, ahol gyakran látták. Ott beszélgethetett
olyanokkal, akiknek volt értékes képük vagy tudták, kinek van. Ezt az információt
aztán Greve továbbadta Kjikerudnak.
– Mit csinált Kjikerud az ellopott képekkel?
– Egy névtelen bejelentés révén sikerült elkapnunk egy passzert, egy orgazdát
Göteborgban, a rendőrség régi ismerősét, aki már beismerte, hogy kapcsolatban állt
Kjikeruddal. Az illető azt mondta svéd kollégáinknak, hogy utoljára akkor hallott
Kjikerudról, amikor az felhívta, hogy a Rubens-kép úton van. Az orgazda azt állítja,
nem hitte el, hogy ez igaz. És se a kép, se Kjikerud nem érkezett meg Göteborgba...
– Nem bizony – morogta Dybwad tragikus komolysággal. – Mert mi történt?
Sperre somolygott, mielőtt folytatta, mintha szórakoztatná a műsorvezető
mesterkélt hanghordozása: – Kjikerud és Greve úgy döntöttek, kihagyják a göteborgi
kapcsolatot. Talán úgy gondolták, maguk adják el a képet. Ne feledjük, hogy az
orgazda az eladási ár ötven százalékát megtartja, és ez esetben egészen más
nagyságrendű summáról volt szó, mint korábban. Greve előtte egy holland műszaki
vállalat vezetője volt, amely oroszokkal és több volt keletiblokk-országgal üzletelt,
így rengeteg kapcsolata volt, nem feltétlenül a törvényes oldalon. És most Greve és
Kjikerud előtt ott állt a lehetőség, hogy életük végéig anyagi jólétben éljenek.
– De Grevének látszólag volt elég pénze, nem?
– A társaság, amelynek társtulajdonosa volt, épp nehéz időszakot élt meg, és
Greve nemrég elveszítette a pozícióját. A megszokott életmódja fenntartásához
bevételre volt szüksége. Tudjuk, hogy nemrég megpályázott egy vezetői pozíciót egy
norvég cégnél, Hortenben.
– Tehát Kjikerud nem jelent meg az orgazdával tervezett találkozón, mert
Grevével maguk akarták eladni a képet. Mi történt ezután?
– El kellett valahol rejteniük a képet, amíg nem találnak rá vevőt. Ezért elmentek
egy kis kalyibába, amit Kjikerud bérelt Sindre Aa-tól éveken át.
– Elverum mellett.
– Igen. A szomszéd szerint nem nagyon használták, időről időre két férfi jött oda,
és egyikük se köszönt soha. Szinte mintha bujkáltak volna.
– Ön szerint tehát Kjikerud és Greve voltak?
– Hihetetlen profik voltak, nagyon óvatosan érintkeztek másokkal. Nem akartak
olyan nyomot hagyni, ami a másikukhoz vezethet. Nincsenek tanúk, akik együtt
látták volna őket, nincsen bizonyítékunk, hogy akár telefonon beszéltek valaha
egymással.
– Ám ekkor előre nem látható esemény történt.
– Igen. Hogy pontosan mi, azt nem tudjuk. Kimentek a kalyibába eldugni a
képet. Nem ritka eset, hogy amikor kimagaslóan magas összegről van szó, a
partnerek gyanakodni kezdenek egymásra... Talán összevitatkoztak. És be is lehettek
lőve, mert kábítószert találtunk mindkettejük vérében.
– Kábítószert?
– Ketalar és Dormicum keverékét. Erős szer, az oslói drogosok között ritka,
gondolom, Greve hozhatta magával Amszterdamból. Talán ettől lettek óvatlanok, a
végén pedig teljesen elvesztették az önuralmukat. Ami végül Sindre Aa halálához
vezetett. Utána...
– Egy pillanat – vágott közbe Dybwad. – Meg tudná magyarázni a nézőknek,
pontosan hogyan történt az első gyilkosság?
Sperre felvonta a szemöldökét, mintha nem helyeselné a műsorvezető leplezetlen
vérszomját, majd beadta a derekát:
– Nem, csak találgatunk. Kjikerud és Greve talán Sindre Aa-nál folytatták a bulit,
és eldicsekedtek vele, milyen híres festményt loptak. Mire Aa azzal fenyegette meg
őket, hogy hívja a rendőrséget, sőt talán meg is próbálta. Minekutána Clas Greve
szorítóval megölte.
– Az mi?
– Vékony drót vagy nejlon, amit az áldozat nyakára feszítenek, és elzárja az
oxigén útját az agyba.
– Aki meghal?
– Ööö... meg.
A vezérlőben megnyomtak egy gombot, és az élő monitoron – ami azt a képet
mutatta, amit a tévénézők ezrei látnak – Odd G. Dybwad lassan bólogatott,
miközben a begyakorolt elszörnyedt arckifejezéssel bámulta Sperrét. Hagyta, hogy
mindenki felfogja az elhangzottakat. Egy, két, három másodperc. Három tévéév. A
producer már biztos izzadt. Aztán Dybwad megtörte a csendet: – Honnét tudják,
hogy Greve hajtotta végre a gyilkosságot?
– Bizonyítékaink vannak rá. Megtaláltuk a szorítót Greve kabátzsebében. Rajta
volt Sindre Aa vére és Greve bőre.
– És az is bebizonyosodott, hogy Greve és Kjikerud is Aa nappalijában voltak a
gyilkosság idején?
– Igen.
– Ezt honnét tudják? Szintén bizonyíték révén?
Sperre fészkelődött. – Igen.
– Mi az a bizonyíték?
Brede Sperre köhintett és Dybwadra pillantott. Talán beszélgettek erről előtte.
Sperre talán megkérte, hogy ne feszegesse a dolgot, de Dybwad ragaszkodott hozzá,
hogy fontos pontja a történetnek.
Sperre összeszedte magát. – Ürüléknyomokat találtunk Sindre Aa holtteste
mellett.
– Ürüléket? – csapott le Dybwad. – Emberi ürüléket?
– Igen. Elküldtük a laborba DNS-elemzésre. Többnyire egyezik Ove Kjikerud
DNS-profiljával, és részben Clas Grevéével is.
Dybwad széttárta a tenyerét. – Hogy kerülhetett oda, Sperre nyomozó?
– Nehéz a teljes képet összerakni, de úgy tűnik, hogy Greve és Kjikerud... – újra
összeszedte magát – magukra kenték a saját ürüléküket. Vannak ilyen emberek.
– Azaz nagyon beteg emberekről beszélünk.
– Kábítószerrel éltek, mint említettem. De igen, kétségtelen a... deviáns
viselkedés.
– Mert ugye itt nem ért véget a dolog.
– Nem.
Sperre elhallgatott, ahogy Dybwad felemelte a mutatóujját: a megbeszélt jel, hogy
Sperre tartson egy kis szünetet. Eleget, hogy a nézők megemészthessék az
információt, és felkészüljenek a következőkre. Aztán a nyomozó folytatta:
– Ove Kjikerud bekábítószerezve szadista játékot játszott Greve kutyájával.
Felnyársalta egy traktor villájával. Csakhogy harci kutyáról volt szó, ami a küzdelem
hevében mélyen beleharapott Kjikerud nyakába. Utána Kjikerud összevissza hajtott a
környéken a traktorral, amiről még ott lógott a kutya. Annyira be volt lőve, hogy alig
tudta a traktort az úton tartani, ezért egy autós megállította. Fogalma sem volt, mibe
avatkozik bele, azt tette, amit minden értelmesen gondolkodó állampolgár
kötelességének érez: a kocsijába tette Kjikerudot és elvitte egy kórházba.
– Micsoda ellentétek feszülnek az emberi tulajdonságok között – jegyezte meg
Odd G. Dybwad.
– Fogalmazhatjuk így is. Ez az autós mondta el nekünk, hogy Kjikerudot saját
székletével borítva találta meg. Azt hitte, trágyadombba esett, de a kórházi
személyzettől, akik lemosdatták Kjikerudot, tudjuk, hogy nem állati, emberi ürülék
volt a testén. Volt már tapasztalatuk a... a...
– Mit csináltak Kjikeruddal a kórházban?
– Kjikerud alig volt eszméleténél. Először lefürdették, majd ellátták a sebét és
elhelyezték az egyik kórteremben.
– A kórházban mutatták ki a kábítószert a vérében?
– Nem. Vettek ugyan vért tőle, de azt később rutinszerűen megsemmisítették. A
boncolás során találtunk kábítószert a vérében.
– Értem. De folytassuk a történetet! Ott tartottunk, hogy Kjikerudot felvették a
kórházba, Greve pedig még a farmon volt. Utána mi történt?
– Greve természetesen gyanakodni kezdett, amikor Kjikerud nem tért vissza.
Felfedezte, hogy eltűnt a traktor, elment a kocsijáért és elkezdte keresni a társát.
Feltételezzük, hogy Greve autójában volt rendőrségi rádió, így tudta meg, hogy a
rendőrség megtalálta a traktort és másnap reggel Sindre Aa holttestét is.
– Tehát Greve bajban volt. Nem tudta, hol a társa, a rendőrség megtalálta Sindre
Aa holttestét, a farm tetthely lett, a gyilkos fegyver után kutatva a rendőrség
megtalálhatja a Rubens-festményt. Vajon mi zajlott le ekkor Greve fejében?
Sperre habozott. Miért? A rendőrségi jelentések mindig kerülik, hogy mit
gondolhattak az emberek, és arra szorítkoznak, amit bizonyíthatóan mondtak vagy
tettek. Maximum célozhatnak rá, szerintük mit gondoltak. De ebben az esetben senki
sem mondott semmit. Másrészről Sperre tudta, elő kell rukkolnia valamivel, életre
kell kelteni a sztorit, hogy... hogy... Valószínűleg nem engedte magának
végiggondolni a logikus következtetésig, mert sejtette, mi várja a végén. Hogy szeret
olyan ember lenni, akit a média megkeres, akitől kommentárt vagy magyarázatot
várnak, szeret az utcán elismerő biccentéseket kapni és MMS-képeket a mobiljára. De
ha abbahagyja, akkor a média rá irányuló figyelme megszűnik? Akkor mit is ér az
egész tulajdonképpen? Az integritás kontra médiafigyelem, kollégák tisztelete kontra
népszerűség az utca emberénél?
– Greve arra gondolt... – mondta Brede Sperre -, hogy trükkös helyzetbe került.
Hajtott az autójában, és már reggeledett. Aztán hallotta a rendőrségi frekvencián,
hogy Kjikerudot letartóztatják, a rendőrség elviszi a kórházból kikérdezni. És Greve
tisztában volt vele, hogy trükkösről elkeserítőre durvult a helyzet. Merthogy
tisztában volt vele, hogy Kjikerud nem kemény legény, hogy a rendőrség nem lesz
kíméletes vele, hogy Kjikerudnak talán csökkentett büntetést ajánlanak, ha feladja a
társát, és persze azt is tudta, hogy Kjikerud nem akar bűnrészes lenni Sindre Aa
megölésének vádjában.
– Logikus – bólintott Dybwad, és előrehajolva ösztökélte.
– Tehát Greve megértette, hogy egyetlen esélye, ha megmenti Kjikerudot a
rendőrségtől, mielőtt kikérdeznék. Vagy...
Sperrének nem is kellett Dybwad diszkréten felemelt mutatóujja, hogy érezze, ez
a megfelelő pont egy újabb hatásszünetre.
– Vagy ha megöli.
A tévéjelek szinte recsegtek a stúdió levegőjében, ami olyan száraz volt, hogy
bármikor lángra kaphatott. Sperre folytatta:
– Úgyhogy Greve újabb autót keresett. És egy parkolóban meglátott egy üres
kamiont pótkocsival. Mivel valaha egy elit holland katonai egységben szolgált, tudta,
hogyan indítsa be. Magával vitte a rendőrségi rádiót, és megnézte a térképen, a
rendőrautó melyik úton viszi majd Kjikerudot a kórházból Elverumba. Egy
mellékúton várta őket a kamionban...
Dybwad ujja drámai rázásával vetette magát a történetbe. – És ekkor történik az
ügy legnagyobb tragédiája.
– Igen – szegte le a szemét Sperre.
– Tudom, hogy fájdalmas ez önnek, Brede – mondta Dybwad.
Brede. Keresztnév. Újabb végszó.
– Közeli Sperrére – mondta a producer az egyes kamera fejhallgatójába.
Sperre nagy levegőt vett. – Négy jó rendőr vesztette életét ebben a balesetben,
egyikük közeli kollégám a Kriposnál, Joar Sunded.
Olyan óvatosan közelítettek rá, az átlagnéző észre sem vette, hogy Sperre arca a
képernyő nagyobb részét betölti, csak azt érezte, a légkör feszültebb, intimebb,
jobban bele tud bújni az érzelmileg felkavart, elszánt rendőr bőrébe.
– A rendőrautó átrepült a korláton és eltűnt a folyó melletti fák alatt – folytatta
Dybwad. – Csodával határos módon Kjikerud túlélte az ütközést.
– Igen – szedte össze magát Sperre. – Kimászott a roncsból, vagy egyedül, vagy
Greve segítségével. Aztán beszálltak Greve kocsijába és a kamiont elhagyva Oslóba
jöttek. Amikor a rendőrség megtalálta a rendőrautót, és egy személy hiányzott, azt
hitték, a folyóba esett. Ráadásul Kjikerud az egyik rendőrt felöltöztette a saját
ruhájába, ami egy ideig fokozta a zavart, hogy ki is maradt életben.
– De noha Kjikerud és Greve pillanatnyilag biztonságban voltak, a paranoiájuk
nem csökkent.
– Úgy van. Kjikerud tisztában volt vele, hogy amikor Greve a kamionnal
nekiment a rendőrautónak, szükségszerűen nem érdekelte, ő életben marad-e vagy
sem. És Kjikerud megértette, hogy az élete veszélyben forog, hogy Grevének
minimum két nyomós oka van őt megölni. Az első, hogy tanúja volt Sindre Aa
meggyilkolásának, a második, hogy Grevének ne kelljen osztoznia vele a Rubens-
festmény bevételén. Tisztában volt vele, hogy Greve lecsap, amint arra alkalom
kínálkozik.
Dybwad izgatottan előrehajolt. – És ezzel kezdődik a dráma utolsó felvonása.
Megérkeztek Oslóba, Kjikerud visszament a lakásába. De nem pihenni. Tudta, hogy
neki kell először lépnie. Hatalmas fegyverarzenáljából kiválasztott egy kis fekete
pisztolyt, egy... egy...
– Rohrbaugh R9-est – segítette ki Sperre. – Kilencmilliméteres, félautomata, hat
golyó a tárb...
– És – vágott közbe Dybwad – elment oda, ahol Clas Grevét hitte. Annak
szeretőjéhez. Igaz?
– A Greve és a nő közti kapcsolatban nem vagyunk biztosak, de azt tudjuk, hogy
rendszeresen érintkeztek, hogy találkoztak, és Greve ujjlenyomatait megtaláltuk
egyebek közt a hálószobában is.
– Tehát Kjikerud elment a szeretőhöz, és ott állt a fegyverrel, amikor a nő ajtót
nyitott. Beengedte a haliba, Kjikerud pedig lelőtte. Aztán átkutatta a lakást Greve
után, de az nem volt ott. Kjikerud a nőt az ágyba tette, és visszament a saját lakásába.
Gondoskodott róla, hogy legyen kéznél fegyver, még az ágyban is. És akkor
megjelent Greve...
– Igen. Nem tudjuk, hogyan jutott be, talán feltörte a zárat. Mindenesetre arról
fogalma sem volt, hogy bekapcsolta a hangtalan riasztót, s azzal együtt a biztonsági
kamerákat.
– Azaz a rendőrség birtokában vannak az ez után történtekről – a két bűnöző
közötti végső leszámolásról – készült videofelvételek. Azok kedvéért, akiknek nincs
hozzá gyomruk, hogy megnézzék az interneten, összefoglalná nekünk, mi történt?
– Elkezdtek lőni egymásra. Greve két lövést adott le a Glock 17-esével. Csodával
határos módon egyik sem talált.
– Csodával határos?
– Ilyen közelről az. Hiszen Greve képzett kommandós volt.
– A falba lőtt?
– Nem.
– Nem?
– Nem. Az ágy fejénél, a falban nem találtunk lövedéket. Az ablakot találta el.
Vagyis azt sem, mert tárva-nyitva volt. Kilőtt rajta.
– Kilőtt az ablakon. Ezt honnét tudják?
– Megtaláltuk a golyókat odakint.
– Igen?
– Az erdőben, a ház mögött. Egy baglyoknak kitett madárházban. – Sperre
szárazon elmosolyodott, mint aki maga is azt hiszi, alábecsül egy sikertörténetet.
– Értem. És aztán?
– Kjikerud visszalőtt egy Uzi géppisztollyal, amit az ágyában tartott. Látjuk a
filmen, ahogy a golyók belecsapódnak Greve ágyékába és hasába. Greve elejtette a
pisztolyt, de aztán megint felkapta és sikerült harmadszor is lőnie. A golyó Kjikerud
homlokát találta el, a jobb szeme fölött. Ez súlyos károsodást okoz az agyban. De
nem úgy, ahogy az emberek a filmeken látják. Nem minden fejlövés idéz elő azonnali
halált. Kjikerudnak ugyanis még maradt ereje egy lövésre. Ami megölte Clas Grevét.
Hosszú szünet állt be. A producer valószínűleg felemelt ujjal jelezte Dybwadnak,
hogy egy perc maradt, ideje összefoglalni és lekerekíteni a történetet.
Odd G. Dybwad hátradőlt, immár nyugodtabban. – Vagyis a Kriposnak kétsége
sincs afelől, hogyan történt mindez?
– Nincs – felelte Sperre, tekintetét Dybwadra szegezve. Aztán széttárta a karját. –
De mondanom se kell, hogy mindig maradnak bizonytalan részletek. Kisebb
ellentmondások. Például a helyszínen a patológus azt mondta, Kjikerud
testhőmérséklete meglepően gyorsan zuhant. A szokásos táblázatok és adatok
alapján majd huszonnégy órával korábbra tette volna a halál beálltának idejét. De a
helyszínelők rámutattak, hogy az ágy mögötti ablak nyitva volt, amikor
megérkeztek. És mint emlékszünk, ez volt az első nap Oslóban, hogy fagypont alá
esett a hőmérséklet. Az efféle bizonytalanságok gyakran előfordulnak, a munkánk
velejárója.
– Igen, és noha Kjikerudot nem látni a felvételen, a golyó Kjikerud fejében...
– Greve Glockjából való, igen – mosolygott ismét Sperre. – A bizonyítékok, ahogy
a sajtóban mondják, „megkérdőjelezhetetlenek”.
Dybwad ideillően mosolygott, ahogy összerázta a papírokat maga előtt, jelezve,
hogy a dolog végére értek. Most már csak az maradt, hogy megköszönje Brede
Sperrének, az egyes kamerába nézzen és rátérjen az est következő témájára: a
mezőgazdasági támogatások újabb körére. Ekkor azonban félig tátott szájjal
megdermedt, szeme befelé figyelt. Üzenetet mondtak a fülére? Valamit elfelejtett?
– Még egy dolog, nyomozó – mondta nyugodtan, rutinosan. – A lelőtt nőről mit
tudnak?
Sperre válla megroggyant. – Nem sokat. Mint mondtam, feltehetőleg Greve
szeretője volt. Az egyik szomszéd látta Grevét jönni és elmenni. Nem szerepel
bűnügyi nyilvántartásban, de az Interpol révén tudjuk, hogy köze volt egy
kábítószeresethez sok évvel ezelőtt, amikor a szüleivel Suriname-ban élt. Az egyik
ottani drogbáró barátnője volt, de amikor azt megölte egy holland különleges
kommandó, segített nekik felgöngyölíteni a bandát.
– Nem emeltek vádat ellene?
– Kiskorú volt. És terhes. A hatóságok visszaküldték a családját a hazájukba.
– Ami..?
– Öhm, Dánia. Ettől kezdve ott élt, amennyire tudjuk, csendes életet. Mígnem
három hónapja Oslóba jött, ahol élete tragikus véget ért.
– Apropó, tragikus vég, sajnos, ideje megköszönnöm és elköszönnöm, Brede
Sperre. – Szemüveg le, kamerába bámul. – Vajon termeljen Norvégia saját
paradicsomot drágán? A Különkiadás következő vendége...