JO NESBØ

FEJVADÁSZOK

A MŰ EREDETI CÍME:
JO NESBØ – HODEJEGERNE
2008

MAGYAR FORDÍTÁS:
PÉK ZOLTÁN

MAGYARORSZÁGI KIADÁS ÉVE:

2011
 Prológus
Két jármű ütközése elemi fizikai törvény szerint megy végbe. A véletlenen múlik
minden, de a véletlen mint jelenség leírható a következő egyenlettel: energia x idő =
tömeg x sebességkülönbség. Helyettesítsük be az értékeket, és kapunk egy egyszerű,
igaz és kíméletlen történetet. Például megtudjuk belőle, mi történik, amikor egy 80
km/h-s sebességgel haladó, 25 tonnás, teljesen megrakott kamion beleütközik egy
ugyanilyen sebességgel mozgó, 1800 kilós személygépkocsiba. Mivel a becsapódási
pont, a karosszéria minősége és a két test egymáshoz viszonyított szöge
véletlenszerű, a történetnek számos végkimenetele elképzelhető, amelyek azonban
két dologban megegyeznek: mindegyik tragikus, és mindig a személygépkocsi van
bajban.
Furcsán nagy a csend, hallom a fák között susogó szelet és a folyóágyban
fészkelődő vizet. A karom elzsibbadt, fejtetőn lógok, csapdába estem hús és acél
között. A fölém került padlóról vér és benzin csöpög rám. Alattam, a sakktáblaszerű
plafonon látok egy körömollót, egy leszakadt kart, két halott férfit meg egy nyitott
utazótáskát. A fehér királynő eltörött, gyilkos vagyok és a kocsiban nem lélegzik
senki. Még én sem. Ezért fogok hamarosan meghalni. Lehunyom a szemem és
feladom. Csodálatos érzés feladni. Nem akarok már tovább várni. Ezért kell
elmondanom gyorsan ezt a verziót, ezt a változatot, ezt a történetet a testek
egymáshoz viszonyított szögéről.
 ELSŐ RÉSZ – Első interjú

1
A pályázó

A pályázó rémültnek tűnt.

Tetőtől talpig a Gunnar Øye-ből válogatott darabokba öltözött: szürke
Ermenegildo Zegna öltöny, kézzel varrt Borrelli ing és ondószálmintás, burgundi
vörös nyakkendő és Cerruti 1881, ha jól tippeltem. A cipőben azonban biztos voltam:
kézzel varrt Ferragamo. Egyszer nekem is volt.
Az előttem heverő papírokból az derült ki, hogy a pályázó remek ajánlásokkal
felvértezve érkezett: a bergeni Közgazdaságtudományi Egyetemen végzett, aztán
némi időt Sortingetben, a Konzervatív Pártnál töltött, majd négy évig egy
középméretű, norvég gyártó cég ügyvezető igazgatója volt.
Mindezek ellenére Jeremias Lander meg volt rémülve. Felső ajkán verejték
csillogott.
Elvette a pohár vizet, amit a titkárnőm tett a kettőnk közt álló, alacsony asztalra.
– Szeretném... – kezdtem mosolyogva. Nem nyílt, közvetlen mosollyal, ami arra
indítja a vadidegent, hogy tárulkozzon ki, nem is frivol mosollyal, hanem azzal az
udvarias, finom mosollyal, amely a szakirodalom szerint az interjúztató profi voltát,
objektivitását és analitikus hozzáállását sugallja. Pontosan az érzelmek
kimutatásának hiánya miatt bízhat a pályázó az interjúztató feddhetetlenségében.
Minek eredményeképp a pályázó is – ugyancsak az említett szakirodalom szerint –
józanabb, objektívebb információval szolgál, hiszen éreztették vele, hogy átlátnak a
színlelésen, hogy a túlzást leleplezik és a trükközést megbüntetik. Én viszont nem a
szakirodalom ihletésére öltöm fel ezt a mosolyt, hanem mert valóban profi, analitikus
és érzelemmentes vagyok. Magasról teszek a szakirodalomra, tele van egy rakás
önkényes baromsággal; én már csak az Inbau, Reid és Buckley-féle kilenclépcsős
interjúztatási technikára esküszöm. Fejvadász vagyok. Nem nagy vasziszdasz, de én
vagyok a kakas a szemétdombon.
– Szeretném – ismételtem -, ha beszélne kicsit az életéről. Mármint a munkán
kívüli életéről.
– Van olyan? – A nevetése másfél hanggal magasabb volt a kelleténél. Ráadásul,
amikor az ember a saját rovására tréfálkozik egy állásinterjún, nem bölcs dolog
egyszerre nevetni önmagunkon és az interjúztatót is figyelni, hogy telibe találtunk-e.
– Nagyon remélem, hogy van – mondtam, mire nevetésből óvatosan
torokköszörülésre váltott. – A társaság vezetése nagy hangsúlyt fektet arra, hogy az
új vezető kiegyensúlyozott életet éljen. Olyan embert keresnek, aki sokáig velük
marad, amolyan hosszútávfutót, aki be tudja osztani az erejét. Nem olyat, aki négy év
alatt kiég.
Jeremias Lander buzgón bólogatott és ivott még egy korty vizet.
 Kábé tizennégy centivel volt magasabb nálam, és három évvel idősebb. Azaz
harmincnyolc. Kissé fiatal az álláshoz. Ezt ő is tudta, ezért festette be a haját a
halántékánál alig észrevehetően őszesre. Láttam már ilyet. Láttam én már mindent.
Láttam izzadó kezűeket, akik a jobb zakózsebükbe krétát dugva jöttek interjúra, hogy
az elképzelhető legszárazabb és legfehérebb kézfogást produkálhassák. Lander
torkából önkéntelen hang szökött ki. Az interjúlapra leírtam: Motivált.
Megoldásorientált.
– Látom, Oslóban él – folytattam.
Bólintott.
– Skøyenben.
– És a felesége... – a lapokat forgattam, arcomon azzal a bosszús kifejezéssel,
amitől a pályázókban az a benyomás támad, hogy azt várom, vegyék át a
kezdeményezést.
– Camilla. Tíz éve vagyunk házasok. Van két gyerekünk. Iskoláskorúak.
– Hogyan jellemezné a házasságát? – kérdeztem fel se nézve. Adtam neki két
hosszú másodpercet, majd folytattam, mielőtt összeszedhette volna a gondolatait: –
Maga szerint még hat év múlva is házasok lesznek, ha az élete kétharmadát
munkával tölti?
Felsandítottam. Azt az értetlenséget láttam az arcán, amire számítottam.
Kiegyensúlyozott élet és elkötelezettség. Valahogy nem passzolt. Négy másodperc
telt el, mire válaszolt, ami minimum eggyel több a kelleténél: – Nagyon remélem –
mondta.
Magabiztos, begyakorolt mosoly. De nem eléggé begyakorolt. Nekem nem. A
saját szavaimat használta ellenem, amiért pluszpontot adtam volna, ha szándékos
iróniával teszi. Ő azonban sajnos egyáltalán nem volt tudatában annak, hogy csak
utánozza azt, akit maga fölött állónak érez. Gyenge énkép – firkantottam le. És
„remélte”, nem tudta, nem látott a jövőbe, nem fürkészett kristálygömböt, nem
mutatta meg, hogy megvan benne a minden menedzsertől elvárt minimum: hogy
mások szemében látnoknak tűnjék. Nem tud rögtönözni. Nem egy káoszpilóta típus.
– A felesége dolgozik?
– Igen. Egy ügyvédi irodában, a városközpontban.
– Minden nap kilenctől négyig?
– Igen.
– És ki marad otthon, ha valamelyik gyerek megbetegszik?
– Ő. De szerencsére nagyon ritka, hogy Niclas és Anders...
– Tehát nincs más segítségük? Valaki, aki napközben otthon van?
Habozott, ahogy a pályázók általában, amikor nem biztosak benne, melyik válasz
tünteti fel őket a legjobb színben. Ennek ellenére kiábrándítóan ritkán hazudnak.
Jeremias Lander a fejét rázta.
– Úgy látom, jó formában van, Lander úr.
– Igen, rendszeresem edzem.
Ezúttal nem habozott. Mindenki tudja, hogy a cégek olyan felsővezetőket
akarnak, akik nem kapnak szívrohamot az első akadálynál.
– Netán futás és sífutás?
– Igen. Az egész család imád a szabadban lenni. És van egy kis házunk a
Norefjell-hegyen.
 – Ühüm. Kutya?
A fejét rázta.
– Nincs? Allergiás rá?
Határozottan rázta a fejét. Azt írtam: Nincs humorérzéke?
Aztán hátradőltem és piramisszerűen összetettem az ujjaim hegyét. Eltúlzott,
arrogáns gesztus, tény és való. Mit mondhatnék? Ilyen vagyok. – Maga szerint
mennyit ér a reputációja, Lander? És hogyan tett szert rá?
Ráncokba szaladt a máris verejtékes homloka, ahogy kínlódva próbálta
átgondolni, mit válaszoljon. Két másodperc múlva rezignáltan megkérdezte:
– Hogy érti?
Sóhajtottam, mintha világos lenne, mint a nap. Körbenéztem, akárha valami
pedagógiai hasonlatot keresnék, amit még sosem használtam. És mint mindig, a
falon találtam meg.
– Érdekli a művészet, Lander úr?
– Kicsit. A feleségemet feltétlenül.
– Az enyémet is. Látja azt a képet? – A Sara levetkőzik című, vinillel készült, jó két
méter magas festményre mutattam, amely egy zöld szoknyás nőt ábrázol keresztbe
tett kézzel, aki éppen le akarja húzni a vörös pulóverét. – A feleségem ajándéka. A
művészt Julian Opie-nak hívják, a kép negyedmillió koronát ér. Van önnek hasonló
árfekvésű műtárgya?
– Ami azt illeti, van.
– Gratulálok! Meg tudja mondani, pontosan mennyit ér?
– Hát, ha az ember ért hozzá...
– Igen, ha az ember ért hozzá. Ezen a textúra nélküli képen van pár vonal, a nő
feje egy kör, egy arc nélküli nulla, a színei végtelenül egyszerűek. Ráadásul
számítógépen csinálták, egy gombnyomásra több milliót lehet nyomtatni belőle.
– Ejha.
– Az egyetlen, és szó szerint az egyetlen dolog, ami miatt ez a kép mégis
negyedmilliót ér, az a művész reputációja. Azt pletykálják, nagyon jó, a piac pedig
hisz abban, hogy zseni. Nehéz megragadni, mitől zseni a zseni, biztosan pedig
lehetetlen megmondani. Mint a legnagyobb filmrendezőknél, Lander úr.
– Értem. Reputáció. A rendezőből áradó magabiztosság. Leírtam: Nem idióta.
– Pontosan – folytattam. – A reputáció a minden. Nemcsak a rendező fizetése, de
a társaság értéke a tőzsdén. Milyen műtárgya van, és mennyit ér?
– Egy Edvard Munch-litográfia. A bross. Nem tudom, mennyit ér, de...
Türelmetlenül legyintettem.
– A legutolsó aukción 350 000 korona volt a kikiáltási ára – fejezte be.
– És hogyan biztosította lopás ellen?
– A háznak jó riasztórendszere van. Tripolis. A környéken mindenki ezt
használja.
– A Tripolis-rendszer jó, bár drága. Magam is azt használom – árultam el. – Évi
nyolcezer. És mennyit invesztált a személyes reputációja megóvásába?
– Hogy érti?
– Húszezret? Tízet? Kevesebbet?
Vállat vont.
 – Egy fillért sem – mondtam. – Van egy önéletrajza és egy karrierje, ami tízszer
annyit ér, mint az említett litográfia. Még sincs, aki őrizze, nincsen védve. Mert
feleslegesnek érzi. Úgy gondolja, a társaságnál elért sikere önmagáért beszél. Nincs
igazam?
Lander nem válaszolt.
– Nos – hajoltam előre, halkabbra véve a hangom, mintha titkot készülnék
megosztani -, ez nem így működik. A siker olyan, mint Opie képei: pár vonal és pár
zéró, arc nélkül. A képek semmik, de a reputáció minden. És mi ezt tudjuk önnek
ajánlani.
– Reputációt?
– Maga azért ül itt előttem, mert bent van a legjobb hat pályázó között erre a
bizonyos vezetői állásra. Mégsem hiszem, hogy megkapja, mert hiányzik a
reputációja, ami egy ilyen pozícióhoz elengedhetetlen.
Tiltakozásra nyitotta volna a száját, de nem találta a szavakat. Nekinyomtam
magam a szék magas támlájának, mire az megnyikordult.
– Jézusom, ember, maga személyesen jelentkezett erre az állásra! Ahelyett, hogy
keresett volna valakit, aki felhívja magára a figyelmünket, és amikor mi megkeressük
magát, úgy tett volna, mintha semmiről sem tudna. Egy felsővezetőt úgy kell
levadászni, nem illik leölve és feldaraboltan megérkeznie.
Láttam rajta, hogy ez megtette a kívánt hatást. Zavarba jött. Ez nem egy
szokványos interjú volt, nem Cuté, Disc vagy a többi hülye, felesleges kérdőív, amit
többé-kevésbé süket pszichológusok és HR-szakértők gyülekezete állít össze
azoknak, akik maguk semmit sem tudnak ajánlani. Újra halkabbra vettem a hangom.
– Remélem, a felesége nem lesz nagyon csalódott, amikor délután elmondja neki
a hírt. Azt, hogy nem kapta meg az álomállást. Hogy ami a karriert illeti, megint egy
évig készenlétben kell állnia. Mint tavaly...
Hátrahőkölt. Telibe. Naná. Roger Brown akcióban, a legfényesebb csillag a
verbuválás egén.
– T-tavaly...?
– Talán nem így volt? Vezetői állásra pályázott a Denjánál. Majonéz és májkrém,
ilyennek látja magát?
– Úgy tudtam, az ilyesmi bizalmas – mondta Jeremias Lander
meghunyászkodva.
– Az is. De az én munkám az erőforrások feltérképezése, és felhasználom hozzá
az összes módszert, ami csak a rendelkezésemre áll. Butaság olyan állásokra
jelentkezni, amiket úgysem kap meg, főleg a maga helyzetében, Lander úr.
– A helyzetemben?
– A papírjai, az eredményei, a tesztek és a személyes benyomásom mind azt
súgják, hogy magában megvan, ami kell. Csak a reputációja hiányzik. Márpedig a
reputáció megalapozásának alappillére a kizárólagosság. Azzal, hogy találomra
jelentkezik állásokra, aláássa a kizárólagosságát. Maga olyan vezető, aki nem
egyszerűen kihívásokat keres, hanem a Nagy Kihívást. Az igazi állást. És mi ezt is
kínáljuk majd fel. Ezüsttálcán.
– Igen? – próbálkozott megint a tétova, gunyoros mosollyal. Már egyáltalán nem
működött.
 – Szeretném, ha a mi istállónkhoz tartozna. Nem kell több állásra jelentkeznie. Ha
más fejvadászügynökségek keresik meg csábító ajánlatokkal, ne fogadja el! Maradjon
nálunk! Legyen kizárólagosan a mi emberünk! Építsük fel együtt a reputációját, és
törődjünk vele! Legyünk mi az a reputációjának, mint a Tripolis a házának. Két éven
belül jobb állás hírével megy haza a feleségéhez, mint amiről most beszélünk.
Ígérem.
Jeremias Lander hüvelykés mutatóujjával elgondolkodva vakarta simára
borotvált állát. – Hm. Ez az interjú egészen más irányt vett, mint amire számítottam.
A vereségtől megnyugodott. Előrehajoltam. Széttártam a karom. Felemeltem a
tenyerem. A tekintetét kerestem. A felmérések szerint interjúkon az első benyomás
hetvennyolc százalékát a testbeszéd adja, és csak olyan nyolcat az, amit az ember
mond. A többit pedig a ruha, a hónalj- és szájszag, vagy éppen az, ami a falon lóg. Az
én testbeszédem fantasztikus volt. Most éppen nyitottságot és bizalmat sugallt. Végre
abbahagytam a kínzását.
– Hallgasson ide, Lander úr! Az igazgatótanács elnöke és a gazdasági igazgató
holnap idejönnek, hogy találkozzanak az egyik pályázóval. Szeretném, ha magával is
találkoznának. A tizenkét óra megfelelne?
– Igen. – Nem is nézte meg a naptárát. Máris jobban szerettem.
– Szeretném, ha meghallgatná, amit mondanak, majd udvariasan elmondaná
nekik, miért nem érdekli már az állás, elmagyarázná, hogy nem ezt a kihívást keresi,
és elköszönne tőlük.
Jeremias Lander oldalt billentette a fejét. – Ha így kihátrálok, az nem lesz
visszatetsző?
– Ambiciózus lesz – feleltem. – Olyan embernek látják majd, aki tisztában van
vele, hogy mennyit ér, mit akar, épp ezért teljes mértékben elkötelezett lesz majd. És
ez a kezdete annak a történetnek, amelynek során felépül a... – intettem felé
cikornyásan.
Mosolygott: – Reputáció?
– Reputáció. Megegyeztünk?
– Két éven belül?
– Garantálom.
– És hogyan tudja garantálni?
Leírtam: Gyorsan átmegy támadásba.
– Úgy, hogy az önnek leginkább megfelelő állásra ajánlom be.
– És? Nem maga hozza a döntéseket.
Félig lehunytam a szemem. A feleségem, Diana mindig azt mondta, ez a
gesztusom egy tunya oroszlánra emlékezteti, kielégült kényúrra. Tetszett a
megfogalmazás.
– Az én javaslatom az ügyfelem döntése, Lander úr.
– Hogy érti?
– Ahogy maga sem jelentkezik olyan állásra, amiről tudja, hogy úgysem kapja
meg, úgy én sem tettem még soha olyan javaslatot, amit az ügyfél ne fogadott volna
meg.
– Komolyan? Soha?
– De nem ám! Ha nem vagyok benne száz százalékig biztos, hogy az ügyfél
elfogadja a javaslatot, nem javaslok senkit, és inkább az egyik versenytársnak adom a
munkát. Még ha van is három ragyogó pályázóm és kilencven százalékig biztos
vagyok a dolgomban.
– De miért?
Mosolyogtam. – A válasz R betűvel kezdődik. Az egész karrierem ezen alapul.
Lander nevetett és a fejét ingatta. – Mondták, hogy maga nehéz eset, Brown úr.
Most már tudom, hogy értették.
Mosolyogtam és felálltam. – Azt javaslom, most menjen haza és mondja meg a
gyönyörű feleségének, hogy nem fogadja el ezt az állást, mert magasabbra tör. Ha jól
sejtem, kellemes este elé néz.
– Miért teszi ezt értem?
– Mert a munkaadója által nekem fizetett jutalék a maga első évi bruttó
fizetésének a harmada. Tudta, hogy Rembrandt aukciókra járt, hogy felnyomja saját
képei árát? Miért adjam el magát évi kétmillióért, amikor egy kis reputációépítés
után eladhatom ötért is? Csak annyit kérünk, hogy maradjon nálunk.
Megegyeztünk? – nyújtottam kezet.
Lelkesen ragadta meg. – Van egy olyan érzésem, hogy ez egy hasznos beszélgetés
volt, Brown úr.
– Egyetértek – mondtam, miközben magamban megjegyeztem, hogy adnom kell
majd neki pár tippet a helyes kézfogásról, mielőtt találkozik az ügyféllel.

Amint Jeremias Lander távozott, Ferdinand surrant az irodámba.

– Pfű – fintorgott és legyezett. – Eau de camouflage.
Bólintottam és kinyitottam az ablakot, hogy friss levegőt engedjek be. Ferdinand
úgy értette, az ügyfél túl sok parfümöt pacsmagolt magára, hogy elrejtse az ideges
verejtéket, ami a mi szakmánkban megtölti az irodákat.
– De legalább Clive Christian – védtem. – A felesége vette neki, ahogy az öltönyt,
a cipőt, az inget és a nyakkendőt is. És az ő ötlete volt az is, hogy őszesre fesse a
halántékát.
– Honnét tudod? – Ferdinand leült Lander székébe, de azonnal felugrott
fintorogva, mert a kárpiton még érezte a nyirkos testmeleget.
– Falfehér lett, amikor megnyomtam a feleséggombot – válaszoltam. –
Felvillantottam, milyen csalódott lesz az asszony, amikor elmondja neki, hogy nem
kapta meg az állást.
– ”Feleséggomb”! Honnét veszed ezeket, Roger? – Ferdinand leült egy másik
székbe, lábát feltette az asztalra, egy Noguchi dohányzóasztal egész tűrhető
másolatára. Elvett egy narancsot és nekilátott meghámozni, frissen vasalt ingére
szinte láthatatlan permet szállt. Ahhoz képest, hogy homoszexuális, Ferdinand
hihetetlenül ügyetlen. És ahhoz képest, hogy fejvadász, hihetetlenül homoszexuális.
– Inbau, Reid és Buckley – mondtam.
– Említetted már ezt a módszert, de pontosan mi is a lényege? Jobb a Cuténál?
Nevettem. – Ez az FBI kilenclépcsős vallatómodellje. Géppisztoly a fúvócsövek
világában, olyan eszköz, amely lyukat robbant a szénakazalba, nem ejt foglyokat,
viszont gyors és kézzelfogható eredményt nyújt.
– Mégis milyen eredményt, Roger?
Tudtam, mire akar kilyukadni, de nem zavart. Ferdinand azt akarta tudni, mitől
vagyok különb nála, mitől vagyok én a legjobb, és ő – egyelőre – miért kevesebb
nálam. Megadtam neki, amit akart. Mert ez alapszabály: a tudást meg kell osztani. És
mert sosem lesz jobb nálam. Mindig citrustól szagló ingben jelenik meg, mindig azon
agyai, hátha másnak van az övénél jobb sémája, módszere vagy titka.
– Behódoltatás – feleltem. – Vallomás. Igazság. Nagyon egyszerű elven alapul.
– Azaz?
– Azaz a gyanúsítottat először a családjáról kell kérdezni.
– Ezt én is tudom – legyintett Ferdinand. – Biztonságban érzik magukat, ha
olyasmiről beszélhetnek, amit ismernek, ami közel áll hozzájuk. Ettől kinyílnak.
– Pontosan. Ugyanakkor a gyenge pontjaikat is fel tudod vele deríteni. Az
Achilles-sarkukat. Amit a kihallgatás során később felhasználhatsz.
– Klassz terminológia!
– Fontos gondoskodni arról is, hogy később a kihallgatás során, amikor meg kell
beszélni, mi fáj, mi történt, a gyilkosságot, amivel vádolják, mitől érzi magát
magányosnak, mintha mindenki elhagyta volna, és hogy miért akar elbújni, legyen
egy tekercs kéztörlő az asztalon, éppen olyan távolságban, hogy a gyanúsított ne
érhesse el.
– Miért?
– Mert a kihallgatás elérkezett a természetes csúcspontjához, és ideje megnyomni
az érzelemgombot. Megkérdezed, mit gondolnak majd a gyerekei, amikor
megtudják, hogy az apjuk gyilkos. És akkor, amikor könnyek gyűlnek a szemébe,
odaadod neki a papírtörlőt. Legyél te az, aki megérti, aki segíteni akar, akinek
meggyónhatja minden bűnét. Azt a buta gyilkosságot, ami mintha magától történt
volna meg.
– Gyilkosságot? Mi a fenéről beszélsz? Mi embereket keresünk, nem? Nem
gyilkosságot akarunk rájuk bizonyítani!
– Én igen – vettem le a zakómat a székem hátáról. – Éppen ezért vagyok a legjobb
fejvadász Oslóban. Ja, téged írtalak be holnap tizenkettőre az interjúra Landerhez és
az ügyfélhez.
– Engem?!
Kiléptem az ajtón, Ferdinand pedig végig követett az Alfát, ezt a közepes méretű
fejvadászcéget jelentő, huszonöt irodát összekötő folyosón. A cég tizenöt éves
működése során évi tizenöt-húsz millió koronát kasszírozott, amit, miután mi
legjobbak megkaptuk a magunk túlságosan szerény jutalmát, a stockholmi
tulajdonos zsebelt be.
– Semmi az egész. Minden ott van az aktában. Oké?
– Oké – mondta Ferdinand. – Egy feltétellel.
– Feltétel? Szívességet teszek neked.
– Arról a zártkörű bemutatóról lenne szó, amit a feleséged tart este a galériában...
– Mi van vele?
– Elmehetek?
– Kaptál meghívót?
– Ezt kérdem. Kaptam?
– Nem hinném.
Ferdinand megtorpant, eltűnt a látóteremből. Mentem tovább és szinte láttam
magam előtt, ahogy ott áll és lógó karral néz utánam, miközben arra gondol, hogy
megint nem pezsgőzhet együtt Oslo trendmajmaival, éjszakai királynőivel,
celebjeivel és mágnásaival, nem élvezheti azt a parányi ragyogást, ami Diana
kiállításait övezi, így aztán most sem lesz alkalma értékes kapcsolati tőkére szert
tenni: nem talál potenciális partnereket sem a munka, sem a magánélet, sem más
bűnös kapcsolatok terén. Szegény csóró.
– Roger? – A recepcióslány volt. – Ketten kerestek. Az egyik...
– Ne most, Oda – mondtam meg se állva. – Háromnegyed óráig házon kívül
leszek. Ne vegyél fel üzenetet!
– De...
– Ha fontos, majd hívnak megint.
Aranyos lány ez az Oda, de még van mit tanulnia. Vagy talán Ida?
 2
Szolgáltatóipar

Az őszi levegőt átható kipufogófüst csípős, sós ízétől az embernek önkéntelen eszébe
jutott a tenger, az olaj kitermelés és a bruttó nemzeti termék. Az irodaépületek
ablakaira ferdén tűzött a vakító napfény, éles, kockás árnyakat vetve a néhai
iparterületre. Ma már városnegyed túl drága üzletekkel, túl drága lakásokkal és túl
drága irodákkal túl drága tanácsadóknak. Álltó helyemből három fitnesztermet is
láttam, és reggeltől estig mindegyik tele volt. Egy Corneliani öltönyös és
szupertrendi szemüveges fiatal fickó köszöntött tiszteletteljesen, ahogy beléptünk, és
én kegyesen bólintottam neki. Gőzöm sem volt, ki lehet, feltételeztem, hogy egy
másik fejvadászcégtől jött. Talán az Edward W. Kelleytől? Csak egy fejvadász
üdvözöl egy másik fejvadászt tiszteletteljesen. Vagy, hogy pontos legyek, senki más
nem köszönt engem: nem tudják, ki vagyok. Először is, ha nem a feleségemmel,
Dianával vagyok, igen szűk társadalmi körben mozgok. Másodszor pedig egy olyan
cégnek dolgozom, amely – a Kelleyhez hasonlóan – az elithez tartozik, kerüli a
médianyilvánosságot, amelyről az ember mindaddig nem is hall, amíg meg nem érik
az ország egyik vezető állására, amikor is mi felhívjuk, neki pedig valami felrémlik:
Alfa, hol is hallottam ezt a nevet? Egy új területi igazgató kinevezéséről döntő
menedzsermeetingen? Vagyis mégiscsak hallott rólunk. De tudni semmit sem tud.
Ugyanis legnagyobb erényünk a diszkréció. Az egyetlen erényünk. Persze munkánk
zöme az elejétől a végéig hazudozás, a legmegvetendőbb fajta hazudozás, például,
amikor a bevett mantrával fejezem be a második interjút: – Magát akarom erre az
állásra. Mert nemcsak hiszem, de tudom, hogy maga tökéletes rá. Ami egyben azt
jelenti, hogy az állás is tökéletes magának. Higgyen nekem!
Na jó, ne higgyen nekem.
Igen, sejtettem, hogy a Kelley embere. Vagy az Amropé. Az öltönye alapján tuti,
hogy nem olyan nagy, nem menő, nem exkluzív ügynökségtől jött, mint a Manpower
vagy az Adecco. És nem is olyan mikro, menő helyről, mint a Hopeland, mert akkor
ismerném. Persze jöhetett az egyik nagyobb, közepesen menő cégtől, mint a Mercuri
Urval vagy a Delphi, sőt olyan kicsi, nem menő, névtelen társaságtól is, akik
középvezetőket vadásznak és olykor-olykor lehetőséget kapnak, hogy
megmérkőzzenek velünk, nagymenőkkel. Aztán veszítenek és visszamennek
üzletvezetőket és gazdasági igazgatókat kajtatni. És a magamfajtákat tisztelettel
köszöntik, mert remélik, hogy egy nap eszünkbe jutnak és állást ajánlunk nekik.
A fejvadászok között nincs hivatalos rangsor, nincs státuszkutatás, mint a
brókerszakmában, és díjkiosztó sincs az év guruinak, mint a tévés és
reklámszakmában. De mi tudjuk. Tudjuk, ki a soros kakas a szemétdombon, kik a
kihívók, kik állnak a meredély szélén. A diadalok visszhang nélkül mennek végbe, a
temetések pedig síri csendben. De a fickó, aki köszönt nekem, tudta, hogy Roger
Brown vagyok, az a fejvadász, aki sosem javasolt még pályázót olyan állásra, amit az
ne kapott volna meg, aki ha kell, manipulálja, kényszeríti, beerőlteti és benyomja a
pályázót, akinek ítéletében az ügyfelei kimondatlanul bíznak, habozás nélkül a
kezébe – kizárólag az ő kezébe – adják cégük sorsát. Hogy példával illusztráljam:
tavaly nem az Oslo Kikötői Hatóság jelölte ki az új forgalomirányító igazgatót, nem
az Avis nevezte ki a skandináviai igazgatóját és kétségtelenül nem a helyi vezetés
ültette be az igazgatót a sirdali erőmű székébe, hanem én.
Megjegyeztem magamnak a fickót. Jó öltöny. Tudja, hogyan mutasson tiszteletet a
megfelelő embernek.
A Narvesen kioszk melletti fülkéből felcsörgettem Ovét, közben megnéztem a
mobilomat. Nyolc SMS. Kitöröltem mind.
– Van egy pályázónk – mondtam, amikor Ove felvette. – Jeremias Lander,
Monolittveien.
– Megnézzem, hogy nálunk van-e?
– Nem kell, azt tudom, hogy nálatok van. Holnapra hívtuk be második interjúra.
Tizenkettőtől kettőig. Tizenkettő nulla nulla. Egy óra kell nekem. Oké?
– Stimmt. Más?
– Kulcsok. Sushi&Coffee, húsz perc múlva?
– Harminc.

A macskaköves utcán a Sushi&Coffee felé sétáltam. Állítólag azért választottak

zajosabb, kevésbé környezetbarát, ráadásul drágább útburkolatot, mint az aszfalt,
mert szükség van idillre, az emberekben él a vágy a hagyományok, a maradandó és
autentikus dolgok iránt. Legalábbis ennél a sablonkörnyéknél autentikusabb, ahol
valaha munkások verejtékével születtek a dolgok, ahol sziszegő tűz és súlyos
kalapácsok zúgása közepette készültek a termékek. Mindezt mára az eszpresszógép
sziszegése és a fitnesztermek vascsörgése váltotta fel. Merthogy a szolgáltatóipar
diadalt aratott az ipari munkás felett, a design a lakáshiány felett, a fikció a valóság
felett. És nekem ez tetszik.
Megszemléltem a gyémánt fülbevalót, amin már korábban megakadt a szemem
az ékszerész kirakatában a Sushi&Coffee-val szemben. Diana fülén maga lenne a
tökély. Viszont katasztrofális hatással lenne az anyagi helyzetemre. Elvetettem az
ötletet, átvágtam az utcán, és beléptem arra a helyre, ami névleg szusit kínál,
valójában azonban egyszerűen nyers döglött halat szolgál fel. A kávéra viszont egy
rossz szót sem lehet szólni. A hely félig volt. Karcsú platinaszőkék közvetlen edzés
után, még a tornaszerkóban, mert eszükbe nem jutna a fitneszteremben mások előtt
zuhanyozni. Ami fura, mivel egy vagyont költöttek a testükre, ami szintén a fikció
diadalát ünnepli. Ők is a szolgáltatószektorhoz tartoztak, pontosabban a kiszolgáló
személyzethez, akik gazdag férjük szükségleteit elégítik ki. Ha nem lennének elég
intelligensek, ez még érthető is lenne, de a szépítkezésük részeként jogot,
informatikát és művészettörténetet tanultak, norvég adófizetőkkel finanszíroztatták
az egyetemen töltött éveiket, hogy túlkvalifikált, otthoni játékszerekként végezzék, és
itt üldögélve osszák meg egymással titkaikat arról, mi a legjobb módja, hogy minél
tovább fenntartsák cukrosbácsijuk boldogságát, féltékenységét és odaadását. Míg
végül le nem láncolják őket gyerekekkel. És persze a gyerek mindent megváltoztat,
az erőviszonyok a fejük tetejére állnak, a férfiembert kasztrálják és sakkban tartják.
Gyerekek...
– Dupla cortadót! – ültem fel az egyik bárszékre.
Elégedetten szemléltem a nőket a tükörben. Mázlista vagyok. Diana nem is
hasonlít ezekre a csinos, üresfejű parazitákra. Megvolt benne minden, ami belőlem
hiányzott. Gondoskodó természet. Empátia. Hűség. Magasság. Azaz gyönyörű lélek
egy gyönyörű testben. A szépsége azonban nem mondható klasszikusnak, ahhoz
túlságosan egyediek az arányai. Dianát manga stílusban rajzolták meg, ahogy azokat
a japán, babaszerű képregényfigurákat. Apró az arca, parányi, keskeny a szája, kicsi
az orra és nagy, csodálkozó a szeme, ami hajlamos kidülledni, ha fáradt. De
számomra pontosan az emelte ki a szépségét, hogy eltért az átlagtól. Hogy ő miért
választott engem? Egy sofőr fiát, aki az átlagnál picivel jobb közgazdász az átlagnál
picivel rosszabb kilátásokkal és jóval átlag alatti magassággal? Ötven évvel ezelőtt a
százhatvannyolc centi nem érdemelte volna ki az „alacsony” jelzőt, Európa nagy
részén nem. Sőt, bármelyik antropológus megmondhatja, hogy alig száz éve a
százhatvannyolc centi volt az átlagmagasság Norvégiában. Aztán sajnos az
események számomra kedvezőtlen fordulatot vettek.
Hogy egy elmebeteg pillanatában Diana engem választott, az egy dolog, de az
már teljesen más, és az én értelmemet meg is haladja, hogy egy olyan nő, mint Diana
– aki szó szerint bárkit megkaphatott volna, akit csak akar – reggelente felébredve
miért akar újabb és újabb napokon át velem maradni. Miféle rejtélyes vakságtól nem
látja, mennyire megvetendő, mennyire álnok természetű, mennyire gyenge vagyok,
amikor ellenségességgel találkozom, mennyire agyatlanul gonosz, amikor agyatlan
gonoszságba ütközöm? Talán nem akarta látni? Vagy ármány és ügyesség révén
sikerült elérnem, hogy az igazi énem ebbe a szerelemtől áldott vakfoltba jusson?
Miféle hatalmam van e felett az emberi alakot öltött angyal felett? Diana azt mondja,
az első találkozásunkkor elbűvöltem az arroganciám és öniróniám paradox
keverékével. Egy skandináv diákesten történt Londonban, és nekem az volt az első
benyomásom róla, hogy ugyanolyan, mint az ott ülő többi nő: egy szőke, északi
szépség Oslóból, aki művészettörténetet tanul a nemzetközi nagyvárosban, néha
modellkedik, ellenzi a háborút és a nyomort, szereti a partikat és mindent, ami buli.
Három óra és fél tucat Guinness kellett, hogy rájöjjek a tévedésemre. Először is,
komolyan érdekelte a művészet, már-már mániákusan. Másodszor, el tudta
magyarázni, hogy miért frusztrálja, hogy egy olyan rendszer része, amely háborút
indít azok ellen, akik nem kémek a nyugati kapitalizmusból. Diana magyarázta el
nekem először érthetően, hogy ha a harmadik világ kizsákmányolásából kivonjuk a
harmadik világnak juttatott segélyt, akkor kizárólag pozitív előjelű számot
kaphatunk. Harmadszor, volt humorérzéke, ami passzolt az enyémhez, márpedig ez
előfeltétele annak, hogy a magamfajta fickók megkapjanak százhetvennél magasabb
nőket. Negyedszer pedig – és kétségtelenül ez döntötte el a dolgot – gyenge volt a
nyelvekben, viszont erős a logikus gondolkodásban. Enyhén szólva is törte az angolt,
és mosolyogva árulta el, hogy soha eszébe sem jutott a franciával vagy a spanyollal
próbálkozni. Erre megkérdeztem, hogy férfiagya van-e, szereti-e a matekot. Csak
vállat vont, de én nem hagytam annyiban, elmeséltem neki, hogy a Microsoftnál az
állásinterjúkon a pályázóknak egy speciális logikai problémát kell megoldaniuk.
– A lényeg egyrészt az, hogy a pályázó meg tudja-e oldani, másrészt viszont az,
hogyan boldogul a kihívással.
– Halljuk! – mondta.
– A prímszám...
– Állj! Mi is az?
– Amelyik csak önmagával és eggyel osztható.
 – Á, igen. – Még most sem láttam a szemében azt az elrévedő kifejezést, amit
általában a nőknél, ha számokra kerül a szó, hát folytattam: – A prímszám gyakran
két egymást követő páratlan szám. Például tizenegy és tizenhárom, huszonkilenc és
harmincegy. Tudsz követni?
– Tudlak.
– Lehet három egymást követő páratlan szám is prímszám?
– Dehogy lehet – emelte a szájához a söröspoharat.
– Nem? Miért nem?
– Hülyének nézel? Öt egymást követő szám közül az egyik páratlan számnak
oszthatónak kell lenni hárommal. Folytasd!
– Micsodát?
– Mi a logikai probléma? – Jókorát kortyolt a sörből és őszinte várakozással
nézett rám. A Microsoftnál a pályázók három percet kapnak, hogy megtalálják azt a
bizonyítékot, amit ő három másodperc alatt. Átlagban százból ötnek sikerül. Azt
hiszem, ekkor szerettem bele. Legalábbis emlékszem, lefirkantottam a szalvétámra:
Felvéve.
És tisztában voltam vele, el kell érnem, hogy belém szeressen, amíg ott ülünk,
mert amint felállok, megtörik a varázs. Úgyhogy nyomtam a rizsát. Nyomtam és
nyomtam. Felrizsáztam magam száznyolcvanöt centire. A rizsa megy nekem.
Csakhogy közbevágott, épp, amikor lendületbe jöttem:
– Szereted a focit?
– Miért... te szereted? – kérdeztem döbbenten.
– A QPR játszik holnap az Arsenallal a ligakupában. Érdekel?
– Naná – mondtam. Persze őrá értettem. Magasról tettem a focira.
Kék-fehér csíkos sálat vett fel és rekedtre kiabálta magát a londoni őszi ködben a
Loftus Roadon, miközben csóró csapatát, a Queen’s Park Rangerst lenyomta a
nagytesó Arsenal. Lenyűgözve figyeltem szenvedélyes arcát, és nem szűrtem le
többet a meccsből, mint hogy az Arsenal klassz piros-fehér felsőt viselt, míg a QPR
keresztben kék csíkos fehéret, amitől a játékosok mozgó nyalókáknak látszottak.
Félidőben megkérdeztem, miért nem egy nagy, nyerő csapatnak szurkol, mint az
Arsenal, a vicces kishal QPR helyett.
– Mert nekik szükségük van rám – felelte. Esküszöm. Szükségük van rám. A
szavak mögött bölcsességet véltem felfedezni, amit nem is értettem. Aztán jött a
gurgulázó nevetése, és felhajtotta a műanyag pohár sört. – Olyanok, mint a tehetetlen
babák. Most nézz rájuk! Olyan édesek.
– Babaruhában is vannak – jegyeztem meg. – Akkor az a mottód, hogy engedjétek
hozzám a kisdedeket?
– Hm – biccentette oldalt a fejét és nézett le rám széles mosolysugárral -, még az
is lehet.
És nevettünk. Hangos, felszabadult nevetéssel.
Nem emlékszem a meccs végeredményére. Vagyis igen: egy csókra egy szigorú
lánykolesz előtt Shepherd’s Bush-ban. És egy hosszú, vad képzelgésekkel teli,
álmatlan éjszakára.
Tíz nappal később fentről néztem az arcát egy borosüvegbe dugott gyertya
pislákoló fényénél, ami az ágya melletti asztalkán állt. Első alkalommal
szeretkeztünk, lehunyta a szemét, homlokán kidudorodott az ér, arcán düh és
fájdalom váltakozott, ahogy csípője az enyémnek nyomult. Ugyanaz a szenvedély,
amivel nézte, ahogy a QPR-t kipaterolják a ligakupából. Utána azt mondta, szereti a
hajamat. Ezt a refrént egész életemben hallottam, ekkor mégis mintha először
mondták volna.
Hat hónappal később árultam el neki, hogy csak mert apám a diplomáciában
dolgozik, nem feltétlenül jelenti, hogy diplomata.
– Sofőr – ismételte, majd az arcomat magához húzta és megcsókolta. – Akkor el
tudja kérni a nagykövet limuzinját, hogy elvigyen bennünket a templomból?
Nem válaszoltam, de azon a tavaszon összeházasodtunk, inkább a körülmények,
mint a pompa okán a St. Patrick-templomban, Hammersmith-ben. A pompa hiánya
abból eredt, hogy rábeszéltem Dianát a család és barátok nélküli esküvőre. Apa
nélkül. Csak mi, tisztán és ártatlanul. Diana szolgáltatta a pompát; ragyogott, mint
két nap meg egy hold együttvéve. Történetesen a QPR aznap délután jutott fel a
ligába, így aztán a taxi csak araszolni tudott a nyalókaszínű zászlók és lobogók
diadalittas rengetegében Shepherd’s Bush-ban, hazafelé a garzonjába. Öröm és
vigasság, ameddig a szem ellát. Diana akkor hozta szóba először a gyerekeket,
amikor visszaköltöztünk Oslóba.
Az órámra néztem. Ovénak már meg kellett volna érkeznie. Felemeltem
tekintetem a bár fölötti tükörre, és találkozott az egyik szőkéével. Épp annyi ideig
szemeztünk, amennyi elég ahhoz, hogy eldöntsük, akarjuk-e vagy sem. Pornósztár
szinten vonzó, jó plasztikai munka. Nem akartam. A tekintetem elsodródott.
Pontosan így kezdődött az egyetlen szégyenletes afférom is: kicsit túl sokáig néztem
valaki szemébe. Az első felvonás a galériában történt. A második felvonás itt, a
Sushi&Coffee-ban. A harmadik felvonás egy kis lakásban az Eilert Sundts utcában.
De Lotte már a múlté, és soha, de soha többé nem történik meg. Tekintetem
vándorolt körbe és körbe, majd megtorpant.
Ove a bejárat melletti asztalnál ült.
Látszólag a Dagens Næringslivet olvasta, egy gazdasági lapot. Önmagában is
mulatságos ötlet. Ove Kjikerudot nemcsak hogy untatták a részvények és
tőzsdemutatók és szinte minden, ami az úgynevezett társadalomban történt, de
ráadásul alig tudott olvasni. És írni. Jól emlékszem a jelentkezési lapjára, amit a
biztonsági főnöki állásra benyújtott: annyi helyesírási hiba volt benne, hogy
hangosan felröhögtem.
Lecsusszantam a bárszékről és odasétáltam az asztalához. Összehajtotta a Dagens
Næringslivet. Kérdőn az újság felé biccentettem. Futó mosollyal jelezte, hogy végzett
vele. Szó nélkül elvettem és visszamentem a helyemre a pulthoz. Egy perc múlva
hallottam, hogy a bejárati ajtó csukódik, és amikor a tükörbe néztem, Ove Kjikerud
már nem volt sehol. A részvényoldalra lapoztam, az otthagyott kulcsot diszkréten a
tenyerembe csúsztattam, majd a zakózsebembe dugtam.
Amikor az irodába visszaérve megnéztem a mobilom, hat SMS várt. Ötöt
olvasatlanul töröltem. Dianáét kinyitottam:
Ne felejtsd el az esti zártkörű bemutatót, drágám. Te vagy a kabalám.
Odabiggyesztett egy napszemüveges smileyt; a Prada telefon egyik szolgáltatása,
amit a harminckettedik születésnapjára kapott tőlem a nyáron. „Erre vágytam a
legjobban!”, mondta, ahogy kibontotta az ajándékot. De mindketten tudtuk, mire
vágyik a legjobban. És mi az, amit sohasem fogok megadni neki. Ennek ellenére
hazudott és megcsókolt. Kaphat az ember ennél többet egy nőtől?
 3
Zártkörű bemutató

Százhatvannyolc centi. Nem kell nekem agyhalott pszichológus, aki megmondja,

hogy kell lenni valami kompenzáló faktornak, hogy az alacsony termet általában
teljesítményre motiváló erő. A világ legnagyobb műalkotásainak meglepően nagy
százalékát alacsony emberek készítették. Legyőztünk birodalmakat, kiötlöttük a
legokosabb gondolatokat, lefektettük a film leggyönyörűbb csillagait. Összegezve:
mindig éberen várjuk a legnagyobb patacipőt. A sok idióta felfedezte, hogy a vakok
jó zenészek és hogy az autisták fejben tudnak gyököt vonni, amiből arra a
következtetésre jutottak, hogy minden hátrányosság tulajdonképpen álcázott áldás.
Először is, ez baromság. Másodszor, mindennek dacára nem vagyok törpe, csak
éppen az átlagmagasság alá esem. Harmadszor, a legrangosabb vezető beosztásúak
több mint hetven százaléka átlagmagasság fölé esik a maga országában. A
magassággal egyenes arányban nő az intelligencia és a jövedelem a népszerűségi
felmérések tanúsága szerint. Amikor valakit vezetői állásra javasolok, a magasság az
egyik legfontosabb kritériumom. A magasság tiszteletet, bizalmat és tekintélyt sugall.
A magas emberek nem tudnak elbújni, ők az urak, minden kétséget kizáróan ki kell
állniuk önmagukért. Az alacsony emberek az üledékben járnak, titkos terveik és nagy
céljaik vannak, amelyek elérését az a tény motiválja, hogy alacsonyak.
Ez persze badarság, de amikor egy pályázót javasolok egy állásra, nem azért
teszem, mert a szóban forgó illető teljesít a legjobban, hanem mert tudom, hogy ő az,
akit az ügyfél fel fog venni. Adok nekik egy elég jó fejet, ami pontosan olyan testen
ül, amilyet akarnak. Az elsőt ők nem tudják megítélni, viszont a másodikat a saját
szemükkel látják. Ahogy Diana bemutatóin a kőgazdag, úgynevezett műértők sem
képesek megítélni a portrét, de a művész szignóját elolvasni igen. A világ tele van
olyan emberekkel, akik komoly pénzt fizetnek jó művészek pocsék képeiért. És
közepes fejekkel magas testeken.
Szépen vettem a kanyarokat az új Volvo S80-asommal, ahogy haladtam felfelé új,
gyönyörű, csak kicsit túl költséges otthonunk felé a Voksenkollenen. Azért vettem
meg, mert Diana arcán fájdalmas kifejezést láttam, amikor körbevezettek bennünket.
Az ér a homlokán, ami szeretkezéskor megduzzad, elkékült és rebegett
mandulavágású szeme fölött. Jobb kezével jobb füle mögé tűrte finom, szalmaszín
haja fürtjeit, mintha jobban akarna hallani, alaposabban odafigyelni, nehogy a szeme
becsapja. Ezt a házat kereste. És egy szót sem kellett szólnia, én tudtam. Habár a
csillogás kihunyt a szemében, amikor az ingatlanos közölte velünk, hogy már van
egy ajánlat másfél millióval a kiindulási ár fölött, én már akkor tudtam, hogy meg
kell vennem neki. Mert csak ezt tudtam felajánlani kompenzálásképpen, amiért
lebeszéltem a gyerekről, akit annyira akart. Már nem tudom, milyen érveket hoztam
fel az abortusz mellett, csak azt tudom, hogy egyik sem az igazság volt. Azaz, hogy
noha csak ketten vagyunk háromszázhúsz elképesztő négyzetméterre, még sincs
hely gyereknek. Mármint egy gyereknek és nekem. Ugyanis jól ismerem Dianát.
Velem ellentétben perverz módon monogám. Én az első naptól gyűlöltem volna azt a
gyereket. Úgyhogy helyette új célt adtam az életének: egy otthont meg egy galériát.
 Bekanyarodtam a kocsibejáróra. A garázsajtó már messziről felismerte a kocsit, és
automatikusan kinyílt. A Volvo beparkolt a jeges sötétbe, a motor még fújt egy
utolsót, ahogy mögötte az ajtó a helyére gördült. Kiléptem a garázs oldalsó ajtaján és
felcaplattam a házhoz. Pompás, 1937-es építmény volt, Ove Bang tervezte, a
funkcionalista, aki a hivalkodó luxusnál többre tartotta az esztétikát, ami Diana lelki
társává tette.
Gyakran eszembe jutott, hogy eladhatnánk és átköltözhetnénk egy kisebb, talán
hétköznapibb, sőt akár praktikusabb házba. De ahányszor hazajöttem és láttam, mint
most, az alacsonyan álló délutáni nap rajzolta kontúrokat, a fények és árnyak mintáit,
a vöröses-aranyszínben izzó erdőt, tudtam, hogy képtelenség. Hogy nem állhatok
meg. Egyszerűen azért, mert szeretem Dianát, így nem tehetek mást. És ez hozza
magával az összes többit: a házat, a pénznyelő galériát, szerelmem költséges
demonstrációit, amire nem volt szüksége, valamint az életmódot, amit nem
engedhettünk meg magunknak. Mindez azért, hogy csillapítsa a sóvárgását.
Kinyitottam az ajtót, lerúgtam a cipőmet, és abban a húsz másodpercben, mielőtt
a Tripolisnál bekapcsolt volna a sziréna, kikapcsoltam a riasztót. Dianával sokat
vitatkoztunk a kódról, mire végre megegyeztünk. Ő a DAMIEN-t akarta kedvenc
művésze, Damien Hirst után, de tudtam, hogy ezt a nevet adta az elvetetett
gyerekünknek is, ezért én ragaszkodtam egy találomra választott betű- és
számkombinációhoz, amit nem lehet kitalálni. És ő beadta a derekát. Mint mindig,
amikor szembeszálltam vele, ököl az ököl ellen. Vagy inkább ököl a tenyér ellen.
Ugyanis Diana puha. Nem gyenge, csak puha és rugalmas. Mint az agyag, amiben a
legkisebb erő is nyomot hagy. A furcsa az volt benne, hogy minél inkább beadta a
derekát, annál nagyobb és erősebb lett. Én meg annál gyengébb. Végül aztán már
úgy magasodott fölém, akár egy gigantikus angyal, akár a bűntudat, adósság és rossz
lelkiismeret égboltja. És akármilyen keményen melóztam, akármennyi fejet
vadásztam le, akármekkora jutalmat kaptam a stockholmi központi irodától, nem
volt elég a feloldozásomhoz.
Felmentem az emeletre, a nappalival egybenyitott konyhába, levettem a
nyakkendőmet, kinyitottam a Sub-Zero hűtőt és kivettem egy üveg San Miguelt.
Nem a szokásos Especialt, hanem az 1516-ot, az extravilágos sört, amit Diana kedvel,
mert a törvény szerinti tisztaságúra főzik. A nappali ablakából lenéztem a kertre, a
garázsra és a szomszédokra. Oslo, a fjord, Skagerrak, Németország, a világ. És azt
vettem észre, hogy már ki is végeztem a sört.
Vettem egy másikat, és leballagtam a földszintre, hogy átöltözzem a zártkörű
bemutatóra.
A Tiltott Szoba mellett elmenve észrevettem, hogy résnyire nyitva az ajtaja.
Kitártam és azonnal kiszúrtam, hogy friss virágokat tett az apró kőalak mellé, ami az
ablak alatti alacsony, oltárszerű asztalon áll. Az asztal volt az egyetlen bútor a
szobában, és a kőalak az elégedett Buddha-mosolytól gyermekszerzetesnek tűnt. A
virágok mellett egy pár pöttöm gyerekcipő és egy sárga csörgő volt.
Beléptem, kortyoltam egyet a sörből, leguggoltam és végighúztam az ujjamat a
figura sima, csupasz fején. Egy mizuko jizo volt, ami a japán hagyomány szerint
oltalmazza az elvetélt gyereket, vagyis mizukót, azaz vízgyereket. Tokióból hoztam
egy sikertelen fejvadászat után. Az abortuszt követő hónapokban történt, amikor
Diana még össze volt törve, én meg azt gondoltam, kicsit majd megvigasztalja. Az
eladó gyatrán beszélt angolul, nem értettem minden részletet, de a japán elképzelés
valami olyasmi, hogy amikor a magzat meghal, a gyermek lelke visszatér eredeti
folyékony állapotába: vízgyermek lesz. Aki – ha belekeverünk némi japános
buddhizmust – az újjászületést várja. Addig is végzed a mizuko kuyo nevű
szertartásokat és egyszerű felajánlásokat teszel, amelyek védik a meg nem született
gyermek lelkét, s egyúttal a szülőket is a vízgyermek bosszúja ellen. Az utolsó részt
nem mondtam el Dianának. Én boldog voltam, ő meg vigaszt lelt a kőalakban. De a
jizo apránként a rögeszméje lett, a hálószobába akarta tenni, úgyhogy kénytelen
voltam a sarkamra állni. Kijelentettem, hogy attól kezdve ne imádkozzon az alakhoz,
ne hozzon neki áldozatokat. Bár az utóbbit nem vettem szigorúan. Mert tudtam,
hogy elveszíthetem Dianát. Ami megbocsáthatatlan lenne.
Bementem a dolgozóba, bekapcsoltam a komputert, és addig keresgéltem a
neten, amíg nem találtam egy nagy felbontású képet Edvard Munch A bross című
litográfiájáról, ami Eva Mudocciként is ismert. A hivatalos piacon
háromszázötvenezerre taksálták. Ami alig kettőszáz az enyémen. Ötven százalék a
passzernek, húsz Kjikerudnak. Nyolcvanezer nekem. Ez volt a szokásos felosztás,
alig éri meg a fáradságot, a kockázatot meg tutira nem. Fekete-fehér kép volt. 58x45
cm. Éppen ráfér egy A2-es lapra. Nyolcvanezer. Ennyi nem elég a következő
negyedévi jelzálogtörlesztésre. És messze nem elég a galéria előző évi deficitjére,
amit megígértem a könyvelőnek, hogy novemberben befizetek. Valami okból egyre
több idő kellett, hogy rendes képek bukkanjanak fel. Az utolsó, Søren Onsager Modell
magas sarkúbanja óta több mint három hónap eltelt, és még az is alig hozott
hatvanezret. Valaminek sürgősen történni kell. A QPR rúgjon egy mázlis gólt egy
lecsúszott beadásból, ami – jogosan vagy sem – a Wembley-be juttatja őket. Ilyesmi
megesik, úgy hallottam. Sóhajtottam és az Eva Mudoccit a nyomtatóra küldtem.

Kötelező pezsgőzés várt, hát taxit hívtam. Beszálltam és szokás szerint csak a galéria
nevét mondtam, hogy teszteljem a marketingünket, de a taxis, szintén szokás szerint,
értetlenül nézett rám a tükörből.
– Erling Skjalgssons utca – sóhajtottam.
Dianával sokat beszélgettünk a megfelelő helyről, mielőtt kiválasztotta. Én
minden erőmmel azon voltam, hogy a Skillebekk-Frogner tengelyen legyen, mivel ott
lehet találni fizetőképes ügyfeleket és bizonyos nívójú galériákat. A körön kívül korai
halál vár az új galériára. Diana példaképe a londoni Serpentine Galéria volt a Hyde
Parknál, és ragaszkodott hozzá, hogy a galéria ne egy forgalmas átmenő útra nézzen,
mint amilyen a Bygdøy allé vagy a Gamle Drammensvei, hanem egy csendes utcán
álljon, ahol lehet merengeni. Sőt, szerinte a félreeső hely csak kihangsúlyozza a
galéria exkluzív voltát, jelzi, hogy a beavatottaknak, ínyenceknek van fenntartva.
Egyetértettem, arra gondolva, így talán mégsem lesz katasztrofális a bérleti díj..
Azzal is érvelt, hogy ebben az esetben plusz négyzetmétereken egy szalonnak is
helyet lehetne biztosítani, amely a bemutatók utáni fogadásoknak adna otthont. Sőt,
már meg is nézett egy helyet az Erling Skjalgssons utcában, ami tökéletes, kívánni
sem lehetne jobbat. Én találtam ki a nevét: Galleri E. E mint Erling Skjalgssons utca.
Ugyanazon elv alapján, amely alapján a város legmenőbb galériája, a Galleri K is
kapta a nevét. Ezzel egyúttal azt is jelezve, hogy a gazdagokat, a minőségtudatosakat
és a menőket célozzuk meg.
 Nem hoztam fel, hogy norvég kiejtéssel úgy hangzik, mint a galéria. Diana nem
kedvelte az efféle olcsó fogásokat.
Aláírtuk a bérleti szerződést, megkezdődtek az előkészületek, és rohamléptekkel
indultunk a gazdasági csőd felé.
Amikor a taxi megállt a galéria előtt, a szokásosnál több Jaguart és Lexust láttam
a járda mellett parkolni. Jó előjel, de persze az is elképzelhető, hogy az egyik
környező nagykövetségen tartanak fogadást, vagy Celina Midelfart rendez szolid
partit.
Ahogy beléptem, a hangszórókból basszusorientált, nyolcvanas évekbeli zene
szólt kellemesen kis hangerőn. A Goldberg-variációk követi majd. Én írtam meg a
CD-t Dianának.
Még csak fél nyolc múlt, de már félig megtelt a hely. Jó jel, a Galleri E vendégköre
általában nem mutatkozott fél tíz előtt. Diana elmagyarázta nekem, hogy a telt házas
bemutató közönséges, a félházas viszont hangsúlyozza a hely exkluzív voltát. A
tapasztalataim alapján én mostanra azt szűrtem le: minél több az ember, annál több
kép kel el. Biccentettem jobbra-balra, amit senki sem viszonzott, és megcéloztam a
mobilbárt. Diana állandó pultosa, Nick a kezembe nyomott egy pohár pezsgőt.
– Drága? – kortyoltam bele a keserű buborékokba.
– Hatszáz – felelte Nick.
– Akkor jobb, ha eladunk pár képet. Ki a művész?
– Atle Nørum.
– A nevét én is tudom, Nick, azt nem tudom, hogy néz ki.
– Ott van – bökött Nick nagy fekete fejével jobbra. – A feleséged mellett.
Annyit láttam a művészből, hogy egy szakállas behemót, de többet nem, mert ott
volt ő.
Hosszú, karcsú lábát fehér bőrnadrág rejtette, amitől még magasabbnak tűnt.
Egyenesre vágott frufruja két oldalán haja lelógott az arca mellett, és ez a kör alakú
keret még inkább kihangsúlyozta a japán mangabenyomást. A spotlámpa alatt a bő
selyemblúz szinte kékesfehéren izzott keskeny, ám izmos vállán és a mellén, ami
profilból tökéletes hullámnak látszott. Istenem, azt a gyémánt fülbevalót neki
szánták!
Vonakodva elszakítottam róla a tekintetem és körbepásztáztam a termen. A
meghívottak udvariasan csevegtek a képek előtt. A megszokott bagázs. Gazdag,
sikeres bankárok (öltöny-nyakkendő), a megfelelő celebek (öltöny designerpólóval)
és azok, akik valóban el is értek valamit. A nők (designerruhában) mind színésznők,
írók vagy politikusok. És persze a fiatal, úgynevezett ígéretes – és állítólag szegény –
lázadó művészek (lyukas farmer, szlogenes póló) raja, akikre én magamban QPR-
ként gondoltam. Amikor eleinte fintorogtam, hogy ilyenek is meghívást kapnak,
Diana azzal érvelt, hogy szükségünk van „fűszerre”, egy kis életre, valamire, ami
veszélyesebb, mint a művészetpártolók, ravasz befektetők és azok, akik csak azért
jöttek, hogy az imázsukat megmasszíroztassák. Hát jó, de én tudtam, hogy a
söpredék azért jöhetett, mert szépen kértek Dianától meghívást. És bár Diana
tisztában volt vele, hogy suttyomban saját műveikre akarnak vevőt fogni,
bizonyítékok támasztják alá, hogy Diana nem tud nemet mondani, ha szívességet
kémek tőle. Láttam, hogy többen – főleg férfiak – lopott pillantásokat vetnek
irányába. Csak nyugodtan. Ilyen finomsággal az életben nem találkoznak. Ez
nemcsak feltételezés volt, hanem megcáfolhatatlan logikai tény. És ő az enyém. Hogy
ez mennyire cáfolhatatlan tény, azzal igyekeztem nem kínozni magam. Egyelőre
békét leltem a gondolatban, hogy Diana a jelek szerint maradandóan vak más
férfiakra.
Megszámoltam, hány férfi visel nyakkendőt. Íratlan szabály szerint közülük
kerültek ki a vásárlók. Nørum műveinek árfolyama jelenleg négyzetméterenként
ötvenezer körül jár. A galéria ötvenöt százalékos jutalékával nem kell sokat eladni
ahhoz, hogy az este nyereséges legyen. Másként fogalmazva: remélhetőleg így lesz,
mivel nagyon kevés Nørum lógott nagyon nagy térközönként.
Most már özönlöttek be az emberek, félre kellett állnom, hogy odaférjenek a
pezsgőspoharakkal teli tálcákhoz.
A feleségem és Nørum felé ballagtam, hogy megmondjam a művésznek, milyen
áhítatos rajongója vagyok. Ami persze túlzás, de nem szemenszedett hazugság; a
fickó kétségtelenül tehetséges volt. Már karnyújtásnyira jártam, amikor a művészt
elkapta egy köpködő férfi, akit láthatóan ismert, és elrángatta egy vihogó nőhöz,
akire láthatóan nagyon ráfért volna a mellékhelyiség meglátogatása.
– Ígéretesnek tűnik a helyzet – álltam meg Diana mellett.
– Szia, drágám! – Lemosolygott rám, majd intett a lányikreknek, hogy tegyenek
még egy kört a harapnivalóval. A szusi nem jöhetett szóba, mire én javasoltam az új
algériai ételkiszállítót. Francia ihletésű észak-afrikai étel, nagyon csípős. De láttam,
hogy ő megint a Bagatelle-től rendelt. Jó volt, istenem, de még milyen jó. És
háromszor olyan drága.
– Jó hír, szerelmem – fogta meg a kezem. – Emlékszel az állásra a horteni cégnél,
amiről meséltél?
– A Nyomkereső. Mi van vele?
– Találtam egy tökéletes jelöltet.
Kissé meglepetten néztem rá. Fejvadászként természetesen időről időre hasznát
vettem Diana ügyfeleinek és ismeretségi körének, akik között sok fejes is volt. És
minden lelkiismeret-furdalás nélkül tettem: végül is én finanszírozom ezt a
pénznyelőt. Az volt szokatlan, hogy maga Diana javasolt egy bizonyos jelöltet egy
bizonyos állásra.
Megfogta a karomat, közelebb hajolt és azt súgta: – Clas Greve a neve. Holland
apa, norvég anya. Vagy fordítva. Mindegy. Három hónapja nem dolgozik, és most
költözött Norvégiába, hogy felújítsa a házat, amit örökölt. Európa egyik legnagyobb
GPS-gyártó cégénél volt ügyvezető igazgató Rotterdamban. Társtulajdonos is volt,
amíg az amerikaiak fel nem vásárolták őket tavasszal.
– Rotterdam – kortyoltam a pezsgőbe. – Mi a cég neve?
– HOTE.
A pezsgő cigányútra ment. – HOTE? Biztos?
– Persze.
– Megvan a száma?
– Nincs.
Felnyögtem. HOTE. A Nyomkereső a HOTE-t nevezte meg példaképként
Európában. Mint most a Nyomkereső, a HOTE egy kis high-tech cégként indult,
amely GPS-technológiával látta el a védelmi ipart Európában. Egy ottani volt vezető
valóban ideális lenne. Ráadásul sürgős a dolog. Minden fejvadászügynökség azt
mondja, csak azt a megbízást vállalják el, ahol exkluzív jogot kapnak, mert ez a
feltétele a komoly, módszeres munkának. De ha a répa elég nagy és sárga, ha a bruttó
éves fizetés a hét számjegyhez közeledik, mindenki enged az elveiből. És a
Nyomkereső felsővezetői állása roppant nagy, roppant sárga és roppant kompetitív
volt. A megbízást három ügynökség kapta meg: az Alfa, az ISCO és a Korn/Ferry
International. A három legjobb. Így aztán nem pusztán a pénzről szólt. Amikor
„nincs megoldás, nincs pénz” alapon dolgozunk, kapunk előre egy bizonyos
összeget a költségekre, majd egy másikat, ha a pályázónk megfelel a kívánalmaknak,
amelyekben az ügyféllel megegyeztünk. De ahhoz, hogy megkapjuk az igazi pénzt,
az ügyfélnek ki is kell nevezni azt, akit javasolunk. Végső soron tehát mindez nem
másról szólt, mint a győzelemről. Arról, hogy én legyek a kakas a szemétdombon.
Dianához hajoltam: – Figyelj, édesem, ez fontos. Van valami tipped, hogyan lehet
elérni?
Kuncogott. – Olyan aranyos vagy, amikor valami felkelti az érdeklődésedet,
drágám.
– Tudod, hogy hol...?
– Persze.
– Hol? Hol?!
– Ott áll – mutatta.
Nørum egyik kifejező képe – szadomazo csuklyás, vérző férfi – előtt egy vékony,
egyenes tartású férfi állt öltönyben. Fényes, bronzszín koponyáján tükröződött a
spotlámpa. A halántékán kemény, girbegurba erek dudorodtak. Az öltönye méretre
készült. Savile Row-nak tippeltem. Ing nyakkendő nélkül.
– Idehívjam, drágám?
Biccentettem és figyeltem, ahogy Diana érte megy. Közben felkészültem. Láttam
finom meghajlását, ahogy Diana odament és felém mutatott. Elindultak.
Mosolyogtam, de nem túl szélesen, kinyújtottam a kezem, még mielőtt hozzám ért,
de azért nem túl hamar. Egész testemmel felé fordultam, szemem az övére tapadt.
Hetvennyolc százalék.
– Roger Brown, örülök, hogy megismerhetem. – A nevemet angolosan ejtettem.
– Clas Greve. Nagyon örvendek!
A nem norvég, formális üdvözléstől eltekintve szinte tökéletesen beszélt
norvégul. A keze meleg, száraz volt, a kézfogása határozott, de nem túl hosszú, az
ajánlott három másodperc. Tekintete nyugodt, kíváncsi, éber; mosolya barátságos,
mégsem erőltetett. Egyedül azt róhattam fel neki, hogy nem olyan magas, mint
reméltem. Valamivel száznyolcvan alatt, ami kicsit csalódás volt, mivel a hollandok
az antropometriai világbajnokok a 183,4 centiméteres átlagmagasságukkal.
Gitárakkord zengett. Hogy pontos legyek, egy G11sus4, a Beatles „A Hard Day’s
Night”-jának nyitóakkordja az azonos című, 1964-es albumról. Onnét tudtam, hogy
én vettem fel a Prada mobilra és állítottam be csengőhangnak, mielőtt Dianának
adtam. Füléhez emelte a vonzóan karcsú tárgyat, bocsánatkérőn felénk biccentett és
távolabb vonult.
– Úgy tudom, nemrég költözött ide, herr Greve. – Tisztában voltam vele, hogy a
formális „De” és „herr” norvég megszólítással úgy beszélek, mint egy régi
rádiójátékban, de az első beszélgetés során fontos alacsony státusról kezdeni. Így is
éppen elég hamar elérkezik a metamorfózis.
 – Megörököltem nagyanyám lakását az Oscars utcában. Pár évig üresen állt, ráfér
a felújítás.
– Értem.
Mindkét szemöldököm mosolyogva felvontam, kíváncsian, de nem tolakodón.
Csak amennyire kell. Ha ismeri a társasági kódexet, akkor még megtoldja némi
információval.
– Igen – tette hozzá Greve. – Kellemes kikapcsolódás annyi év gürcölés után.
Nem láttam értelmét a kertelésnek. – A HOTE-nál, ha jól tudom.
Kissé meglepetten nézett rám. – Ismeri a céget?
– Egy fejvadászügynökségnél vagyok, és a versenytárs, a Nyomkövető velünk
dolgoztat. Hallott már róluk?
– Ezt-azt. A központ Hortenben van, ha nem tévedek. Kicsi, de tehetséges
társaság, nemde?
– Szerintem sokat nőttek, amióta ön nem követi figyelemmel a dolgokat.
– A GPS-ipar nagy léptekkel fejlődik – forgatta meg kezében a pezsgőspoharat
Greve. – Mindenki terjeszkedik. A mottó: terjeszkedj vagy meghalsz.
– Én is így hallottam. Talán ezért vásárolták fel a HOTE-t is? Greve mosolya
finom ránchálót vont lebarnult bőrén a sápadt kék szempár körül: – Mint maga is
tudja, a leggyorsabb módja a terjeszkedésnek, ha felvásárolják a céget. Szakértők
szerint azoknak a cégeknek, akik nincsenek az első öt GPS-cég között, két éven belül
végük.
– Úgy hallom a hangjából, nem ért egyet ezzel.
– Szerintem a túlélés legfontosabb feltétele az innováció és a rugalmasság. A
méretnél fontosabb egy kis létszámú egység, ami gyorsan alkalmazkodik, valamint
az elégséges tőke. Vagyis be kell vallanom, hogy noha a HOTE eladása révén gazdag
lettem, én elleneztem az eladást és utána azonnal lemondtam. Vagyis nyilvánvalóan
nem vagyok egy hullámhosszon a jelenlegi gondolkodásmóddal... – Megint a
felvillanó mosoly, ami megpuhította kemény, de ápolt külsejét. – Persze lehet, hogy
csak a bennem élő gerillaharcos mondatja ezt velem. Maga mit gondol?
Máris informálisabb hangot használt. Jó jel.
– Én csak azt tudom, hogy a Nyomkövető új vezetőt keres – feleltem, és jeleztem
Nicknek, hogy még kérünk pezsgőt. – Olyasvalakit, aki képes ellenállni a külföldi
cégek ajánlatainak.
– Hm.
– És a szavaiból ítélve úgy gondolom, magát roppant érdekes jelöltnek találnák.
Érdekelné a dolog?
Greve felnevetett. Megnyerő nevetés volt. – Sajnálom, Roger, engem vár egy
felújítandó lakás.
Keresztnév.
– Nem is gondoltam, hogy igazán érdekelné az állás, Clas. De ha csak
beszélgetésszinten?
– Nem látta a lakást, Roger. Régi. És nagy. Tegnap egy szobát találtam a konyha
mögött.
Ránéztem. Nemcsak a Savile Row érdeme, hogy jól állt neki az öltöny, jó
formában is volt. Nem, nem jó formában: remek formában a helyes kifejezés. Nem
voltak duzzadó izmok, csak inas erő, ami diszkréten mutatkozik meg: a nyaki
erekben, a tartásban, az alacsony pulzusszámban, a kék hajszálerekben a keze fején.
Ennek ellenére érezni lehetett az izomerőt az öltöny anyaga alatt. Kitartás,
gondoltam. Kíméletlen kitartás. Már eldöntöttem: akarom ezt a fejet.
– Szereti a művészetet, Clas? – adtam a kezébe az egyik poharat, amit Nick
odahozott.
– Igen is meg nem is. Szeretem az olyan műveket, amik megmutatnak valamit.
De a legtöbb, amit látok, olyan szépségről vagy igazságról akar beszélni, amit
valójában nem képes megjeleníteni. A művész fejében talán még megvolt, de a
kommunikációs képesség hiányzott belőle. Ha nem látom meg benne a szépséget
vagy igazságot, akkor nincs is ott, ilyen egyszerű. Az a művész, aki azt állítja, hogy
nem értették meg, szinte mindig rossz művész, akit, sajnálattal mondom, nagyon is
megértettek.
– Egy véleményen vagyunk – emeltem a poharam.
– A legtöbb embernek elnézem a tehetség hiányát, talán mert nekem is kevés
jutott belőle – folytatta Greve, alig nedvesítve meg ajkát a pezsgővel. – De a
művészeknek nem. Mi, tehetségtelenek a homlokunk verejtékével keressük meg a
kenyerünket, és azért fizetünk nekik, hogy helyettünk játsszanak. Ezt elfogadom, ez
a dolgok rendje. De akkor legalább játsszanak is jól, az isten verje meg!
Eleget láttam, már biztos voltam benne, hogy a teszteredmények és mélyinterjúk
csak megerősítik majd, amit már tudok. Ez az én emberem. Még ha az ISCO vagy a
Mercuri Urval kapnának is két további évet, nála tökéletesebb jelöltet akkor sem
találnak.
– Tudja, mit mondok, Clas? Beszélgessünk el hosszabban! Tudja, Diana
ragaszkodik hozzá. – Odaadtam neki a névjegyemet. Nem volt rajta cím, faxszám
vagy honlap, csak a nevem, a mobilszámom és az Alfa név parányi betűkkel az egyik
sarokban.
– Mint mondtam... – kezdte Greve a névjegyet nézve.
– Hallgasson ide – vágtam közbe. – Aki nem saját maga ellensége, az nem mond
nemet Dianának. Nem tudom, miről fogunk beszélgetni, feltehetőleg művészetről.
Vagy a jövőről. Vagy a lakberendezésről. Történetesen ismerem Oslo legjobb és
legkedvezőbb árú kézműveseit. A lényeg, hogy beszélgessünk. Mit szólna a holnap
délután három órához?
Greve egy darabig csak mosolygott rám. Aztán keskeny kezével megvakarta az
állát. – Azt hittem, a névjegy célja az, hogy elég információval szolgáljon annak, aki
kapja, hogy telefonálhasson.
Előkerestem a Conklin tollamat, a kártya hátára lefirkantottam az iroda címét, és
néztem, ahogy eltűnik Greve zakózsebében.
– Várom a beszélgetést, Roger, de most haza kell mennem és lelkileg felkészülni
arra, hogy lengyelül lehordjam az ácsokat. Köszönjön el a feleségétől a nevemben! –
Greve mereven, szinte katonásan meghajolt, majd sarkon fordult és az ajtó felé
indult.
Ahogy néztem utána, Diana somfordált mellém. – Hogy ment, drágám?
– Elképesztő emberpéldány. Nézd, ahogy jár! Macskaszerűen. Tökéletes.
– Ezt azt jelenti, hogy...?
– Még ki is mondta, hogy nem érdekli az állás. Istenem, akarom ezt a trófeát a
falamon, kitömve, vicsorgó foggal.
 Diana őszinte örömmel tapsikolt, akár egy kislány. – Akkor segítettem? Tényleg
segítettem?
Felnyúltam és átöleltem a vállát. A terem közönségesen, csodálatosan tömve volt.
– Ezennel okleveles fejvadász lettél, én kis virágszálam. Hogy állunk eladásfronton?
– Ma este nem adunk el. Nem mondtam volna?
Egy pillanatig még élt bennem a remény, hogy csak rosszul hallottam. – Ez csak...
kiállítás?
– Atle nem akart megválni a képeitől. – Mosolygott, mintha bocsánatot akarna
kérni. – Én megértem. Gondolom, te sem akarnál elveszíteni valami szépet, ami a
szívedhez nőtt, nem?
Lehunytam a szemem és nyeltem egyet. Próbáltam higgadt maradni.
– Szerinted butaság volt, Roger? – hallottam meghökkent hangját, majd a saját
válaszomat:
– Dehogyis.
Aztán éreztem ajkait az arcomon. – Olyan kedves vagy, szerelmem. Később is
ráérünk eladni. Ez növeli a presztízsünket és exkluzívvá tesz bennünket. Te magad
mondtad, hogy az mennyire fontos.
Kipréseltem egy mosolyt. – Hogyne, drágám. Az exkluzivitás jó.
Felderült. – És tudod, milyen hírem van még? Szereztem egy DJ-t a fogadásra! A
srácot a Blåban, aki hetvenes évekbeli soult játszik, azt mondtad, ő a legjobb a
városban... – Tapsolt, én meg úgy éreztem, mosolyom leválik az arcomról és a
padlóra loccsan. De felemelt pezsgőspoharának tükörképében még a helyén láttam.
Megint megszólalt John Lennon G11sus4 akkordja, és Diana kihalászta
nadrágzsebéből a mobilt. Néztem, ahogy twitterel valakinek, aki azt kérdezi, jöhet-e.
– Hogyne jöhetnél, Mia! Nem hát, hozd csak a babát is. Az irodában
bepelenkázhatod. Hogyne szeretnénk babasírást, feldobja az estét! De én is
babusgatni akarom ám! Megígéred?
Istenem, mennyire imádom ezt a nőt.
Újra végigpásztáztam a csődületen, és megtorpantam egy kis sápadt arcnál.
Lehetett volna ő is. Lotte. Ugyanaz a melankolikus szem, amit éppen itt láttam meg
először. Nem ő volt. Az már véget ért. Lotte képe mégis egész este a nyomomban
loholt, akár egy kóbor kutya.
 4
Kisajátítás

– Késtél – támadott le Ferdinand, alighogy beléptem az irodába. – És másnapos vagy.

– Lábat le az asztalról! – Megkerültem az íróasztalt, bekapcsoltam a
számítógépet, leengedtem a rolót. Így már kevésbé volt zavaró a fény. Levettem a
napszemüveget.
– Ez azt jelenti, hogy a bemutató sikeres volt? – nyaggatott Ferdinand azon a
hangon, amely egyenesen az agy fájdalomközpontjába hatol.
– Táncoltunk az asztalon. – Az órámra néztem: fél tíz.
– Miért mindig az a legjobb a buli, amelyikről az ember lemarad? – Ferdinand
mélyet sóhajtott. – Volt ott ismert ember?
– Úgy érted, általad ismert?
– Úgy értem, celeb, te tökösmákos – és legyintett egyet csuklóból. Egy ideje már
nem bosszantott fel, hogy direkt úgy viselkedik, mintha színpadon lenne.
– Néhány – feleltem.
– Ari Behn?
– Ő nem. Ma délben találkozol Landerrel és az ügyféllel, ugye?
– Igen. Hank von Helvete ott volt? Vendela Kirsebom?
– Kifelé, dolgoznom kell!
Ferdinand sértett képet vágott, de ment. Mire becsapódott mögötte az ajtó, már
Clas Greve nevét gugliztam. Pár perc múlva már tudtam, hogy hat évig volt a HOTE
főnöke és társtulajdonosa, mielőtt felvásárolták őket, hogy maga mögött tudhat egy
házasságot egy belga modellel, és hogy 1985-ben holland katonai pentatlonbajnok
volt. Igazából az lepett meg, hogy nem találtam többet. Nem gond, ötre túl leszünk
az Inbau, Reid és Buckley egy diszkrét verzióján, és mindent tudni fogok, amire
szükségem van.
Előtte azonban még dolgom volt. Várt egy kisajátítás. Hátradőltem és lehunytam
a szemem. Imádtam a feszültséget közben, de utáltam a várakozást előtte. A szívem
már most is gyorsabban vert a normálisnál. Az elmémben felütötte fejét a gondolat,
hogy bárcsak lenne oka még gyorsabban verni. Nyolcvanezer. Kevesebb, mint
amennyinek hangzik. Kevesebbet ér a zsebemben, mint Ove Kjikerud része az
övében. Néha irigyeltem az ő egyszerű életét, az egyedülálló életét. Ez volt a legelső,
amit ellenőriztem, amikor meginterjúztattam a biztonsági főnöki állásra: hogy nincs
körülötte túl sok fül. Hogy honnét tudtam, hogy ő az én emberem? Először is ott volt
a szembetűnő passzív-agresszív viselkedése. Aztán az, hogy minden kérdésemet úgy
hárította el, ami arra utalt, ismeri a kikérdezési technikát. Ezért amikor ellenőriztem a
hátterét, szinte meglepett, hogy nem találom a nevét a bűnözők listáján. Úgyhogy
felhívtam egy női kapcsolatunkat, aki az ügynökség nem hivatalos bérlistáján
szerepel. Az állása révén hozzáfér a SANSAK-hoz, a jogvédelmi archívumhoz,
amelyben szerepelnek mindazok, akik vizsgálati fogságban voltak, és akiket aztán
elengedtek, de a nevüket – az archívum elnevezése dacára – nem törölték. És a nő
közölte, hogy mégsem tévedtem: Ove Kjikerudot annyiszor kikérdezte már a
rendőrség, hogy fejből tudja a kilenclépcsős modellt. Vádat azonban sosem emeltek
ellene, ami arról árulkodott, hogy a fickó nem hülye – egyszerűen csak súlyos
diszlexiában szenved.
Kjikerud viszonylag alacsony volt és hozzám hasonlóan sűrű, sötét hajú.
Meggyőztem, hogy vágassa le, mielőtt elkezd biztonsági főnökként dolgozni,
mondván, senki sem bízik egy olyan alakban, aki egy kiégett heavy metal banda
roadjának néz ki. A fogaival viszont nem tehettem semmit, amiket elszínezett a sok
elrágott svéd snus. Sem az arcával, azzal a hosszúkás evezőlapáttal, amelyből úgy
kiállt az álla, hogy néha az a benyomásom támadt, a snusfoltos fogsor bármelyik
pillanatban kiugorhat és megharaphat valamit, mint az a csodálatos lény az Alien-
filmekben. Mert persze ez túl nagy kérés lett volna egy olyan korlátozott ambíciójú
embertől, mint Kjikerud. Lusta volt. Viszont nagyon szeretett volna meggazdagodni.
Így aztán az Ove Kjikerud vágyai és jellemvonásai közti konfliktus soha véget nem
ért; bűnöző volt, erőszakra hajlamos fegyvergyűjtő, aki azonban békés és csendes
életet képzelt el magának. Szeretett volna barátokat, sőt ácsingózott utánuk, de az
emberek megérezték, hogy valami nem stimmel vele, és kerülték. Mindezek tetejébe
pedig áhítatos, gyógyíthatatlan romantikus volt, aki prostituáltaknál kereste a
szerelmet. Most éppen egy Natasa nevű, szorgalmas orosz kurvába volt
reménytelenül szerelmes, akit nem volt hajlandó megcsalni, noha az – amennyire én
tudtam – egyáltalán nem érdeklődött iránta. Ove Kjikerud úszó akna volt: horgony,
akarat vagy hajtóerő nélküli ember, aki csak sodortatta magát az áramlattal az
elkerülhetetlen katasztrófa felé. Akit csak más menthet meg, olyasvalaki, aki kötelet
dob neki, irányt és értelmet ad az életének. Olyasvalaki, mint én. Olyasvalaki, aki egy
társaságkedvelő, szorgalmas fiatalembernek tiszta lapot nyit azzal, hogy biztonsági
főnökké teszi. A többi már pofonegyszerű.
Kikapcsoltam a számítógépet, és kimentem az irodából.
– Egy óra múlva jövök, Ida.
Lefelé menet úgy éreztem, ez nem hangzott jól. Kétségtelenül mégiscsak Oda.

Tizenkettőkor beálltam egy Rimi szupermarket parkolójába, amely a Sat Navom

szerint pontosan háromszáz méterre volt Lander házától. A GPS a Nyomkövető
ajándéka volt, gondolom, amolyan előzetes vigaszdíj, ha netán nem mi nyernénk
meg a versenyt a főnökük kinevezésére. Gyorstalpalóban el is magyarázták nekem,
mi az a GPS (Global Positioning System, ugyebár): hogy ez a huszonnégy műholdból
álló hálózat, amely a Föld körül kering, rádiójelek és atomórák segítségével képes
meghatározni az ember és a GPS-jeladójának helyzetét akárhol a bolygón
háromméteres körön belül. Ha a jelet négy vagy több műhold fogja, még a
magasságot is megmondja, azaz hogy földön állunk vagy egy fán csücsülünk. Az
egész rendszert – az internethez hasonlóan – az amerikai védelmi minisztérium
fejlesztette ki a Tomahawk rakéták, Pavelov bombák és egyéb szeretetcsomagok
irányítására, amiket így a megfelelő személyre lehet ledobni. A Nyomkövető utalt
arra, hogy kifejlesztettek olyan jeladókat, amik hozzáférnek olyan földfelszíni GPS-
állomásokhoz is, amelyekről senki sem tud, és amelyek minden időjárásban
működnek, a jeladók pedig vastag házfalakon is áthatolnak. A Nyomkövető elnöke
még azt is elárulta nekem, hogy a GPS működtetése során azt is be kell kalkulálni,
hogy egy földi másodperc nem egyenlő az űrben teljes sebességgel hasító műhold
egy másodpercével, hogy az idő eltorzul, hogy az öregedés odakint lelassul. A
műholdak tulajdonképpen Einstein relativitáselméletét igazolják.
Volvóm besiklott az azonos árkategóriájú autók sorába, és leállítottam a motort.
Senki sem fog emlékezni a kocsira. Fogtam a fekete irattáskát és felballagtam a
dombra, Lander házához. A zakómat a kocsiban hagytam, kék, minden jelzés vagy
logó nélküli overallt vettem fel. A sapka eltakarta a hajamat, a napszemüvegen senki
sem lepődött volna meg, hiszen azon verőfényes őszi napok egyike volt, amelyekről
Oslo híres. Ennek ellenére leszegtem a tekintetem, amikor találkoztam egy Fülöp-
szigeteki lánnyal azok közül, akik az uralkodó osztály babakocsijait tolják ebben a
kertvárosban. Lander rövidke utcája azonban kihalt volt. A panorámaablakokon
meg-megcsillant a napfény. Megnéztem a Breitling Airwolf órámat, amit Dianától
kaptam a harmincötödik születésnapomra. Tizenkét óra hat. Jeremias Lander
házában hat perce ki lett kapcsolva a riasztó. Csendben történt a biztonsági szolgálat
ügyeleti termének egyik számítógépén, az egyik olyan technikai kiskapun keresztül,
amely biztosítja, hogy az üzemszünet ne szerepeljen a leállások és áramkimaradások
naplójában. Az a nap, amelyen a Tripolis biztonsági főnökét alkalmaztattam, valóban
égi ajándéknak bizonyult.
Odamentem a bejárathoz, közben hallgattam a távolban csiripelő madarakat és
ugató ír szettereket. Az interjún Lander azt mondta, nincs házvezetőnője, nem marad
otthon a felesége vagy felnőtt gyereke, nincs kutyája. De az ember sosem lehet száz
százalékig biztos a dologban. Általában kilencvenkilenc és fél százalékos alapon
dolgoztam, a félszázaléknyi bizonytalanságért az adrenalin kárpótolt: jobban
figyeltem, füleltem és érzékeltem.
Elővettem a kulcsot, amit Ove adott át nekem a Sushi&Coffee-ban, a pótkulcsot,
amit a Tripolis minden ügyfelének letétbe kell helyeznie, arra az esetre, ha netán
betörés, tűz vagy rendszerhiba történne a távollétükben. Bedugtam a zárba,
olajozottan elfordult.
Aztán beléptem. A diszkrét riasztó műanyag szemét lehunyva szundikált a falon.
Felhúztam a kesztyűt és az overall ujjához ragasztószalagoztam, hogy egyetlen
szőrszál se hullhasson a padlóra. A sapka alól a fürdősapkát lehúztam a fülemre. A
legfontosabb, hogy még véletlenül se hagyjak DNS-nyomot. Ove egyszer
megkérdezte, nem lenne-e jobb leborotválni a fejemet.
Hiába próbáltam megmagyarázni neki, hogy Diana után a hajam az utolsó,
amitől hajlandó lennék megválni.
Temérdek időm volt, mégis hihetetlen sebességgel robogtam végig a halion. A
lépcső fölötti falon Lander gyerekeinek portréi lógtak. Fel nem foghatom, mi a jó
abban felnőtt embereknek, ha arra dobják ki a pénzt, hogy imádott sarjaikról
kurválkodó művészekkel cikis, sírógyerek-képeket készíttessenek. Szeretik nézni,
hogy a vendégeik elpirulnak? A nappali tele volt unalmas bútorokkal. Kivéve Pesche
tűzoltóvörös székét, ami úgy nézett ki, mint egy dundi nő széttett lábakkal, aki
éppen megszült egy gyereket: a nagy kockapuffot, amin megpihentethetjük a
lábunkat. Kétséges, hogy Jeremias Lander ötlete.
A szék felett lógott a kép. Eva Mudocci, a brit hegedűs, akivel Munch az előző
század fordulóján találkozott, és akinek a portréját azonnal kőre rajzolta le. Láttam
már a képet, de csak most, ebben a fényben vettem észre, kire hasonlít Eva Mudocci.
Lottéra. Lotte Madsenre. A képen látható arcnak ugyanolyan sápadt és melankolikus
szeme volt, mint annak a nőnek, akit olyan nyomatékosan kitöröltem az
emlékezetemből.
Leakasztottam a képet, és hátával felfelé az asztalra tettem. Stanley-kést
használtam. A litográfiát bézs papírra nyomták, amit modem keretbe foglaltak, nem
kellett kivenni tűt vagy rajzszeget. Pofonegyszerű munka.
A csend figyelmeztetés nélkül ért véget. Riasztó. Makacs pulzálás, ami ezer és
nyolcezer hertz közötti frekvencián ugrált; ez a hang olyan hatásosan áthatol a
levegőn és a háttérzajon, hogy több száz méterről hallani. Megdermedtem. Csak pár
másodpercig tartott a ricsaj, aztán az utcai riasztó elhallgatott. Egy feledékeny
autótulajdonos.
Folytattam a munkát. Kinyitottam az irattáskát, belehelyeztem a litográfiát,
kivettem az A2-es Miss Mudoccit, amit otthon nyomtattam ki. Négy percen belül
bekeretezve lógott a helyén a falon. Fejemet oldalt döntve vizsgálgattam. Néha hetek
teltek el, mire szélhámosságunk áldozatai felfedezték a röhejesen nyilvánvaló
hamisítványt. Tavasszal Knut Rose Ló kis lovassal című olajfestménye helyére tettem
egy képet, amit egy albumból szkenneltem be és nagyítottam ki. Négy hét telt el,
mire jelentették a lopást. Miss Mudoccit feltehetően a papír fehérsége árulja majd el,
de ez is időbe telik. Addigra lehetetlen lesz megmondani a lopás pontos idejét, a
házat pedig annyiszor kitakarítják, hogy nem találnak semmi DNS-nyomot. Ugyanis
én tudtam, hogy elsősorban azt keresnek majd. Tavaly, miután Kjikeruddal négy
rablást ejtettünk meg négy hónap alatt, a szőke, médiára gerjedő rendőrpáva, Brede
Sperre nyomozó az Aftenpostenben azt állította, profi műkincstolvajok bandája
garázdálkodik a városban. És noha az ellopott értékek nem tartoztak a legnagyobbak
közé, a rablási osztály – hogy csírájában elfojtsa a dolgot – olyan nyomozói
módszerekhez folyamodott, amelyeket normális esetben gyilkosságoknál és
nagyszabású kábítószeres ügyeknél alkalmaznak. Oslo polgárai megnyugodhatnak,
mondta Sperre, s miközben a fotós kattogtatott, szél lebegtette fiús fürtjeit és
egyenesen a kamerába nézett acélszürke szemével. Az igazat természetesen nem
árulta el: hogy ez az ügy azért lett kiemelt fontosságú, mert az érintett környékek
lakói, a gazdagok, akik kellő politikai befolyással rendelkeznek, nyomást
gyakoroltak a megfelelő szervekre, hogy megvédjék magukat és a fajtájukat. És be
kell vallanom, meghökkentem, amikor még ősszel Diana elmesélte, hogy az újságban
szereplő daliás rendőr benézett a galériába és megkérdezte tőle, érdeklődött-e bárki
az ügyfelei vagy olyanok iránt, akiknek otthonában műtárgyak lehetnek. A
műkincstolvajok a jelek szerint pontosan tudták, mi lóg ott, ahová mennek. Amikor
Diana rákérdezett, miért ráncolom a homlokom, fanyar mosollyal néztem rá és azt
feleltem, nem szeretem, ha egy rivális férfi két méternél közelebb merészkedik hozzá.
Meglepetésemre Diana elpirult, mielőtt nevetett rajta.
Óvatosan visszamentem a bejárati ajtóhoz, levettem a fürdősapkát meg a
kesztyűt, és letöröltem mindkét kilincset, mielőtt bezártam az ajtót és távoztam. Az
utcán ugyanolyan délelőtti nyugalom, ropogós őszi szárazság és zavartalan napfény
fogadott.
A kocsi felé menet az órámra néztem. Tizenkettő tizennégy. Új rekord. A
pulzusom gyors, de szabályos volt. Negyvenhat perc múlva Ove aktiválja a riasztót a
vezérlőteremből. És nagyjából akkor Jeremias Lander feláll az egyik
interjúszobánkban, egy utolsó bocsánatkérés mellett kezet ráz az elnökkel, majd
távozik tőlünk és ezzel kivonja magát az irányításom alól. De persze a pályázóink
között marad. Ferdinand némi sajnálkozás után elmagyarázza az ügyfélnek – ahogy
arra utasítottam -, hogy ha olyan jó pályázókat akarnak megszerezni maguknak,
mint Lander, érdemes elgondolkodniuk azon, hogy húsz százalékkal megemelik az
ajánlott fizetést. A több harmada, mint tudjuk, több.
És ez csak a kezdet. Két óra negyvenhat perc múlva nagyvadra vadászom majd.
Nemes vadra. Alulfizetett vagyok, na és? Le van ejtve Stockholm és le van ejtve
Brede Sperre: én vagyok a kakas a szemétdombon.
Fütyörészni kezdtem. A levelek ropogtak a talpam alatt.
 5
Vallomás

Azt mondják, hogy amikor Inbau, Reid és Buckley amerikai rendőrnyomozók 1962-
ben megjelentették a Bűnügyi kihallgatás és vallomásnyerés című munkájukat, azzal
lefektették a nyugati világban a mai napig használatos vezető kérdezőtechnika
alapjait. Igazság szerint ezek a technikák már jóval korábban is léteztek, Inbau, Reid
és Buckley kilenclépcsős modellje csak összegezte az FBI tapasztalatát, amelyet
százéves történelme alatt gyanúsítottak vallomásra bírása során szerzett. A módszer
elképesztően hatékonynak bizonyult bűnösök és ártatlanok esetében egyaránt.
Miután a DNS-technológia lehetővé tette a régi ügyek újravizsgálatát, kiderült, hogy
csak az USA-ban több száz embert ártatlanul zártak börtönbe. Az elhibázott ítéletek
negyede a kilenclépcsős modell alapján kicsikart vallomásokon alapult. Ez mindent
elmond arról, milyen fantasztikus eszköz.
Az én célom rávenni a pályázót annak beismerésére, hogy blöfföl, hogy
alkalmatlan az állásra. Ha átvészeli a kilenc lépcsőt anélkül, hogy ezt bevallaná, van
okom elhinni, hogy a pályázó maga is hisz abban, hogy rendelkezik a szükséges
képességekkel. És én ezeket a pályázókat keresem. A kilenclépcsős modell egyébként
általában férfiak esetében eredményes. Cseppet sem jelentéktelen tapasztalatom
szerint nők ritkán jelentkeznek olyan állásra, amelyhez nincs meg a képesítésük. Sőt,
jobb szeretnek túlképzettek lenni. De még ilyenkor is a világ legegyszerűbb dolga
megtörni az illetőt és bevallatni vele, hogy alkalmatlan. A hamis vallomások a
férfiaknál sem ritkák, de ez rendben van. Végül is nem kerülnek miatta börtönbe,
csak lemaradnak egy menedzseri állásról, amelynek pedig természetes velejárója,
hogy bírni kell a nyomást.
Én minden gátlás nélkül alkalmazom az Inbau, Reid és Buckley-modellt. Szikét
ad a kezembe a gyógyfüvek és pszichoblabla világában.
Az első lépés a direkt konfrontáció, és sokan már ezen nem jutnak át. Világossá
tesszük a pályázó számára, hogy mindent tudunk, hogy olyan bizonyíték van a
kezünkben, amely minden kétséget kizáróan igazolja, hogy nem rendelkezik a
szükséges képességekkel.
– Kissé elhamarkodottan tettem önnek ajánlatot legutóbb, Greve úr – dőltem
hátra a székemben. – Végeztem némi kutatást, és úgy fest, hogy a HOTE
részvényesei szemében maga kudarcot vallott vezetőként. Úgy vélik, gyenge volt,
hiányzott magából a gyilkos ösztön, és a maga hibája, hogy a társaságot
felvásárolták. A Nyomkövető is pontosan a felvásárlástól fél, ezért biztosan megérti,
ha nehéz lesz magát komoly jelöltként kezelniük. Mindenesetre... – emeltem fel a
csésze kávét mosolyogva – élvezzük inkább a kávét és diskuráljunk másról. Hogy
halad a lakásfelújítás?
Clas Greve egyenes háttal ült a Noguchi-utánzat asztal túlsó felén, tekintetét az
enyémbe fúrva. Felnevetett.
– Három és fél millió – mondta. – Plusz a részvényopciók, természetesen.
– Elnézést, hogy?
– Ha a Nyomkövető igazgatótanácsa attól tart, hogy a részvények arra
motiválnak, cicomázzam fel a céget potenciális felvásárlók számára, megnyugtathatja
őket, hogy beveszünk egy záradékot a szerződésbe, miszerint a részvények
érvényüket vesztik felvásárlás esetén. Nem kell ejtőernyő. Így nekik és nekem közös
lesz a motivációnk. Erős céget építeni, olyan céget, amely másokat fal fel, nem őt
falják fel. A részvények értékét a Black-Scholes-ármodell alapján számolják és
hozzáadják a fix fizetéshez, miután a maga harmadát levonták.
Felöltöttem a legjobb mosolyomat. – Attól tartok, néhány dolgot adottnak vesz,
Greve úr. Azért van itt még jó néhány nyitott kérdés. Ne felejtse el, hogy maga
külföldi, a norvég cégek pedig szeretik, ha...
– Tegnap a felesége galériájában maga szó szerint nyálazott utánam, Roger. És
jogosan. Az ajánlata után én is utánanéztem a maga és a Nyomkövető helyzetének.
Azonnal megértettem, hogy még ha holland állampolgár vagyok is, nem egykönnyen
fog nálam jobb jelöltet találni. A gondot az jelentette, hogy akkor még nem érdekelt a
dolog. Tizenkét óra alatt azonban rengeteget lehet gondolkodni. És ez idő alatt az
ember arra a következtetésre is juthat, hogy a lakásfelújítás hosszú távon csak
mérsékelt örömöt nyújt.
Clas Greve karba fonta napbarnított kezét. – Ráébredtem, hogy ideje visszaülnöm
a nyeregbe. Talán nem a Nyomkövető a legszexisebb cég, ha magam választok, de
van benne potenciál, és egy olyan ember, akinek van elképzelése és aki mellé odaáll
az igazgatótanács, kihozhat belőle valami igazán érdekeset. Azonban korántsem
biztos, hogy az igazgatótanáccsal egyeznek az elképzeléseink, vagyis a maga
feladata, gondolom, hogy a lehető leghamarabb összehozzon bennünket, hogy
kiderüljön, van-e egyáltalán értelme folytatni.
– Nézze, Greve...
– Nem kétlem, hogy a módszerei sok embernél beválnak, Roger, de a kedvemért
hagyja a műsort. És hívjon csak Clasnak. Végül is ez elvileg egy baráti beszélgetés.
Felemelte a kávéscsészéjét, mintha tósztot készülne mondani. Örültem a
lélegzetvételnyi szünetnek és én is csészét emeltem.
– Kicsit feszültnek látszik, Roger – jegyezte meg. – Vannak versenytársai is a
megbízásra?
A gégereflexem hajlamos beindulni, amikor meglepnek. Gyorsan nyeltem,
nehogy a Sara levetkőzikre köhögjem a kávét.
– Nagyon is tisztában vagyok vele, hogy apait-anyait bele kell adnia, Roger –
hajolt közelebb Greve.
Éreztem a testmelegét és egy halvány aromát, ami leginkább cédrusfára és
citrusra emlékeztetett. A Cartier Declarationje? Valami ebben az árkategóriában.
– Nem sértődtem meg, Roger – folytatta. – Maga profi, ahogy én is. Természetes,
hogy jó munkát akar végezni az ügyfelének, hiszen ezért fizetik. És minél érdekesebb
a pályázó, annál fontosabb alaposan megdolgozni. Az a blöff, hogy a HOTE
részvényesei nem örültek, nem hülyeség. A maga helyében én is ilyesmivel
próbálkoztam volna.
Szó szerint nem hittem a fülemnek. A képembe vágta az első lépcsőt azzal, hogy
hagyjuk a műsort; leleplezte a trükkömet. És most ő kezdi a második lépcsőt, amelyet
Inbau, Reid és Buckley úgy ír le: „együtt érezni a gyanúsítottal a cselekedetei
normalizálása révén”. A leghihetetlenebb az volt az egészben, hogy noha pontosan
tudtam, mit csinál Greve, mégis megszületett bennem az érzés, amiről annyit
olvastam: a gyanúsított vágya, hogy kiterítse a lapjait. Kis híján felnevettem.
 – Nem egészen értem, mire akar kilyukadni, Clas. – Igyekeztem lazának tűnni, de
én is hallottam, hogy a hangom fémesen csikorog, a gondolataim pedig szirupban
tapicskoltak. Nem jutott időm ellentámadásra, mert máris jött a következő kérdés:
– A több pénz engem nem motivál, Roger. De ha akarja, növelhetjük a fizetést. A
több harmada több...
...az több. Most már teljesen átvette a beszélgetés irányítását, a másodikról
egyenesen a hetedik lépcsőre ugrott: Javasoljunk alternatívát. Adjunk a
gyanúsítottnak más motivációt a vallomáshoz. Tökéletesen kivitelezte. Persze
behozhatta volna a családomat is, mondhatta volna, hogy milyen büszkék lennének a
halott szüleim vagy a feleségem, ha hallanák, hogy feltornásztam a fizetést, a
jutalékunkat, a jutalmamat. De Clas Greve tudta, hogy azzal már túl messzire menne,
hogyne tudta volna. Méltó ellenfélre akadtam.
– Jól van, Clas – hallottam a hangom -, feladom. Legyen, ahogy akarja!
Greve ismét hátradőlt. Mosolyogva szusszant egyet, győzött. Nem diadalittasan,
csak örömmel, hogy vége. Nyeréshez szokott, írtam le a lapra, amit, ezt már előre
tudtam, úgyis eldobok utána.
A legkülönösebb az volt, hogy mindezt nem éreztem vereségnek, inkább
megkönnyebbültem. Igen, határozottan felélénkültem tőle.
– Azért az ügyfél konkrét információkat is szeretne – jegyeztem meg. – Nem
bánja, ha folytatjuk?
Clas Greve lehunyta a szemét, ujjai hegyét összeérintette és a fejét rázta.
– Remek – mondtam. – Akkor meséljen nekem az életéről!

Jegyzeteltem, miközben Clas Greve előadta élete történetét. Három gyerekből a

legkisebb volt. Rotterdamban nőtt fel. Kemény kikötőváros, de a családja a
kivételezettek közé tartozott: az apja a Philipsnél volt vezető állásban. Clas és két
nővére norvégul tanult a nagyszülők nyaralójában töltött hosszú nyarakon Sonban,
az oslói fjordnál. Feszült viszonya volt az apjával, aki úgy vélte, legkisebb gyereke
elkényeztetett és fegyelmezetlen.
– Igaza volt – mosolygott Greve. – Megszoktam, hogy különösebb erőfeszítések
nélkül érek el eredményeket a tanulásban és a sportpályán. Aztán amikor tizenhat
lettem, minden untatott, és elkezdtem látogatni a „rázós környékeket”.
Rotterdamban nem nehéz ilyet találni. Nem voltak ott barátaim, nem is szereztem.
De volt pénzem. Úgyhogy módszeresen kipróbáltam mindent, ami tiltott: alkohol,
hasis, prostituáltak, kisebb betörések és apránként a kemény drogok. Apám azt hitte,
bokszolni járok, ezért megyek haza feldagadt arccal, vérző orral és véreres
szemekkel. Egyre több időt töltöttem ezeken a helyeken, ahol ott alhattam, legfőképp
azért, mert békén hagytak. Nem vagyok benne biztos, hogy szerettem ezt az életet, a
körülöttem lévők különcnek néztek, magányos tizenhat évesnek, akit nem értettek.
Nekem pont ez tetszett. Aztán ez az életmód lassanként hatással kezdett lenni az
iskolai eredményeimre is, de én fütyültem rá. Végül apámnak is leesett a tantusz. Én
meg talán azt hittem, végre megkapom, amire mindig is vágytam: a figyelmét.
Nyugodt, komoly hangon beszélt velem, én kiabáltam. Néha láttam rajta, hogy kis
híján elveszíti a türelmét. Ez nagyon tetszett. Ide küldött a nagyszüleimhez Oslóba,
itt fejeztem be a gimnázium utolsó két évét. Maga hogy jött ki az apjával, Roger?
Lefirkantottam három „ön”-nel kezdődő szót. Önbizalom. Önirónia. Öntudat.
 – Nem nagyon beszélgettünk – feleltem. – Nagyon mások voltunk.
– Múlt időben? Meghalt már?
– A szüleim autóbalesetet szenvedtek.
– Mi volt az apja foglalkozása?
– A diplomáciában dolgozott. Az angol nagykövetségen. Oslóban találkozott
anyámmal.
Greve fejét oldalt biccentve nézett rám. – Hiányzik az apja?
– Nem. A maga apja él?
– Kétlem.
– Kétli?
Clas Greve nagy levegőt vett és összeszorította a két tenyerét. – Tizennyolc éves
koromban eltűnt. Nem jött haza vacsorára. A munkahelyén azt mondták, szokása
szerint hatkor elment. Anyám hívta a rendőrséget. Azok azonnal léptek, mivel ez
olyan időszak volt, amikor baloldali terroristák gazdag üzletembereket raboltak el
Európa-szerte. Az autópályán nem történt baleset, Bernhard Greve nevű embert nem
vettek fel egyik kórházba sem. Nem szerepelt semmilyen utaslistán, a kocsija sem
bukkant fel sehol. Sosem találták meg.
– Maga mit gondol, mi történt vele?
– Én nem gondolok semmit. Talán kocsival átment Németországba és álnéven
megszállt egy motelben. Csakhogy képtelen volt öngyilkos lenni. Inkább
továbbhajtott az éjszaka közepén, egy völgyben talált egy fekete tavat és belehajtott.
Vagy elrabolták a Philips parkolójában, két fegyveres férfi várta a kocsija hátsó
ülésén. Ellenszegült, mire golyót röpítettek a fejébe. A kocsit apám testével még
aznap éjjel bevitték egy bontóba, fémpalacsintává lapították, amit aztán parányi
darabokra aprítottak. Vagy egyik kezében esernyős koktéllal, a másikban egy call-
girllel üldögél valahol éppen.
Próbáltam olvasni Greve arcából, a hangjából. Semmi. Vagy túl sokszor
végiggondolta már ezt, vagy egyszerűen csak egy kőszívű dög. Magam sem tudtam,
melyiket szeretném inkább.
– Tizennyolc évesen Oslóba jött. Az apja eltűnt. Problémás fiatalember volt –
foglaltam össze. – Mihez kezdett?
– Kitűnővel leérettségiztem, és beálltam a Holland Királyi Haditengerészethez.
– Kommandósnak? Macsós elithelynek hangzik.
– Az is volt.
– Olyan, ahová százból egy ember kerül be.
– Olyan bizony. Kiválasztottak az előzetes vizsgákra, ami abból áll, hogy egy
hónap alatt módszeresen megpróbálják megtörni az embert. Utána, már ha túléli,
négy év alatt felépítik.
– Mint a filmeken.
– Higgye el, Roger, ilyet nem látni filmeken.
Ránéztem. Elhittem.
– Később csatlakoztam egy terroristaellenes sejthez Dornban. Nyolc évig
csináltam. Az egész világot bejártam. Suriname, a Holland Antillák, Indonézia,
Afganisztán. Télen gyakorlatozás Harstadban és Vossban. Suriname-ban, egy
kábítószer-ellenes bevetésen elfogtak és megkínoztak.
– Egzotikusnak hangzik. Tartotta a száját?
 – Tartottam? – mosolygott Clas Greve. – Csicseregtem, mint a madár. A
kokainbárók nem viccelnek a vallatással.
Előrehajoltam. – Mit csináltak magával?
Greve szemöldökét felvonva, elgondolkodva nézett rám, csak aztán felelt: – Nem
hiszem, hogy valóban szeretné tudni, Roger.
Kicsit csalódtam, de bólintottam és hátradőltem.
– A bajtársait lelőtték?
– Nem. Mire a terroristák megtámadták a koordinátákat, amiket megadtam, már
mindent elköltöztettek. Két hónapig egy pincében tartottak rohadt gyümölcsön és
moszkitólárvákkal teli vízen. Amikor az egységem kimentett, negyvenöt kiló voltam.
Elnéztem és próbáltam elképzelni, hogyan kínozhatták. Hogyan viselte. És
hogyan nézhetett ki Clas Greve negyvenöt kilósan. Másként, naná. De azért nem
annyira.
– Nem csoda, hogy kiszállt – jegyeztem meg.
– Nem ezért. A terrorista-elhárításnál töltött nyolc év életem legszebb időszaka
volt, Roger. Mert tényleg megvolt benne az, amit a filmeken látni: a bajtársiasság meg
a hűség. Ennek tetejébe azt is megtanultam, ami aztán a szakmám lett.
– Azaz?
– Megtalálni az embereket. Az egységben volt egy NYOM nevű szakasz, amelyik
arra specializálódott, hogy embereket kutasson fel minden lehetséges helyzetben és
helyen. Ők találtak meg a pincében. Utána jelentkeztem hozzájuk és felvettek. Ott
tanultam meg mindent. Az ősi indián nyomkövető technikáktól a tanúkikérdezésig
és a létező legmodernebb elektronikai nyomkövető berendezések használatáig. Így
kerültem kapcsolatba a HOTE-tal. Csináltak egy inggomb nagyságú jeladót. Ha
rátették valakire, minden mozdulatát követni lehetett egy olyan vevővel, amilyet a
hatvanas évekbeli kémfilmekben látni, de ami a valóságban sosem működött
kielégítően. Még a HOTE inggombja is haszontalannak bizonyult: nem bírta a
verejtéket, a mínusz tíz fok alatti hőmérsékletet, és a jel csak a legvékonyabb házfalon
volt képes áthatolni. De a HOTE főnöke megkedvelt engem. Nem volt fia...
– Magának meg apja.
Greve önelégülten mosolygott.
– Folytassa – biztattam.
– A hadseregben lehúzott nyolc év után mérnöknek tanultam Hágában a HOTE
pénzén. A HOTE-nál töltött első évem alatt kifejlesztettünk egy olyan nyomkövetőt,
ami extrém körülmények között is működött. Öt év múlva második voltam a
parancsláncban, nyolc év múlva főnök lettem. A többit már tudja.
Hátradőltem és a kávét kortyolgattam. Megérkeztünk. Itt a győztes. Már le is
írtam: Felvéve. Talán ezért haboztam folytatni, talán volt bennem valami, ami azt
súgta, legyek végre elégedett. Vagy talán másról volt szó.
– Úgy látom, még valamit szeretne megtudni – jegyezte meg Greve.
Kitérő választ adtam: – A házasságáról nem beszélt.
– A fontos dolgokról beszéltem — replikázott Greve. — Szeretne hallani a
házasságomról?
Megráztam a fejem, és úgy döntöttem, jöhet a befejezés. A sors azonban
közbeszólt. Clas Greve alakjában.
– Szép ez a kép – fordult hátra. – Opie?
 – Sara levetkőzik. Diana ajándéka. Maga műgyűjtő?
– Van egy szerény gyűjteményem.
Valami még mindig tiltakozott bennem, de elkésett, már feltettem a kérdést: –
Melyik a legértékesebb darabja?
– Egy olajfestmény. A konyha mögötti titkos szobában találtam. A családból
senki sem tudta, hogy a nagyié.
– Érdekes. – A szívem kihagyott egy ütemet. Érdekes. Talán a korábbi
feszültségtől. – Milyen festmény?
Sokáig vizsgálgatott. Halvány mosoly lopózott a szájára. Miközben válaszolni
készült, furcsa előérzetem támadt. Olyan előérzet, amitől a gyomrom összeszorult,
akár a bokszoló hasizma, amikor látja a közeledő ütést. Ám aztán ajkai alakot
váltottak. És a világ összes előérzete sem készíthetett fel a válaszra, amit adott:
– A Kalüdóni vadkanvadászat.
– A... – A szám két másodperc alatt száraz lett, akár a tapló. – Az a bizonyos
Vadkanvadászat?
– Hallott róla?
– Úgy érti...
– Peter Paul Rubens képe, igen – fejezte be Greve. Egyetlen dologra
összpontosítottam. Megőrizni a maszkot.
De valami felvillant előttem, akár az eredményjelző a londoni ködben a Loftus
Roadon: a QPR betalált egyet a jobb felsőbe. Az élet tótágast állt. Úton voltunk a
Wembley-be.
 MÁSODIK RÉSZ – Becserkészés

6
Rubens

– Peter Paul Rubens képe, igen.

Egy pillanatra minden hang, minden mozgás megdermedt a szobában. A
Kalüdóni vadkanvadászat Peter Paul Rubenstől. Természetesen jogosan merülhetne fel
a gyanú, hogy esetleg csak egy reprodukcióról van szó, egy híres, fantasztikusan jó
hamisítványról, ami maga is megér egy-két milliót. Csakhogy volt valami a
hangjában, valami a hanghordozásában, valami ebben az emberben, Clas Grevében,
ami nem hagyott bennem kétséget. Ez az eredeti, a görög mitológia egyik véres
vadászjelenetét, a képzelt állatot ábrázoló festmény, amelyet átdöf Meleagrosz
lándzsája. Az a festmény, amit a németek vittek el Rubens szülővárosából,
Antwerpenből 1941-ben, és amiről a háború végéig azt hitték és remélték, hogy egy
berlini bunkerben lapul. Nem vagyok nagy művészetrajongó, de érthető okokból
néha felmegyek a netre és vetek egy pillantást a hiányzó és a keresett művek listáira.
A szóban forgó alkotás az első tízben szerepel vagy hatvan éve, egyre inkább csak
érdekességként, hiszen mindinkább úgy vélték, hogy a német főváros felével
egyetemben elégett. A nyelvem megkísérelt valami kis nedvességet lekaparni a
szájpadlásomról.
– Csak úgy talált egy Peter Paul Rubens-festményt a konyhája mögötti titkos
szobában az elhunyt nagyanyja lakásában?
Greve vigyorogva bólintott. – Úgy hallottam, megesik az ilyesmi. Na már most,
nem a legjobb vagy legismertebb festménye, de azért csak ér valamit.
Szótlanul bólintottam. Ötvenmilliót? Százat? Minimum. Rubens egy másik
megtalált képe, Az ártatlanok mészárlása ötvenmillióért kelt el egy aukción alig pár
éve. Angol fontban. Az félmilliárd korona. Nagyon vágytam egy korty vízre.
– Amúgy nem ért derült égből villámcsapásként, hogy vannak eldugott
műtárgyai – cseverészett Greve. – Tudja, a nagyanyám fiatalkorában gyönyörű nő
volt, és mint Oslo felső köreiben szinte mindenki, a megszállás alatt összejárt a
magas rangú német tisztekkel. Főleg eggyel, egy ezredessel, akit érdekelt a művészet,
és akiről sokat mesélt, amikor nála laktam. Azt mondta, a férfi műtárgyakat adott
neki, hogy rejtse el a háború végéig. Pechjére az ellenállás az utolsó napokban
kivégezte. Ironikus, de több gyilkosa azok közül került ki, akik a pezsgőjét
szlopálták, amikor jobb idők jártak a németekre. Én nagyanyám történeteinek a felét
se hittem, amíg a lengyel munkások meg nem találták a rejtett ajtót a konyhából nyíló
cselédszoba polcai mögött.
– Fantasztikus – rebegtem önkéntelenül.
– Ugye? Még nem vizsgáltattam meg, hogy eredeti-e, de...
De az, gondoltam. A német ezredesek nem utaztak reprókban.
– A munkások is látták a képet? – kérdeztem.
 – Igen, látták. De nem hinném, hogy fogalmuk van róla, mi az.
– Én nem lennék benne biztos. Van riasztó a lakásban?
– Értem, mire akar kilyukadni. És a válasz igen. A házban az összes lakást
ugyanaz a társaság védi. És egyik munkásnak sincs kulcsa, mivel a házszabályok
értelmében csak nyolctól négyig dolgozhatnak. És amikor ott vannak, természetesen
én is ott vagyok.
– Szerintem továbbra is tegyen így. Tudja, melyik céggel szerződött a ház?
– Valami Trio. Meg is akartam kérdezni a feleségét, segítene-e keríteni valakit, aki
megvizsgálja a Rubens eredetiségét. Maga az első, akinek beszéltem erről. Remélem,
nem említi senkinek.
– Ez csak természetes. Szólok Dianának, hogy hívja fel.
– Köszönöm, méltányolom. Egyelőre annyit tudok biztosan, hogy még ha eredeti
is, nem a legjobb képei közül való.
Megvillantottam egy mosolyt. – Pech. De térjünk vissza az álláshoz. Addig
szeretném ütni a vasat, amíg meleg. Melyik nap tudna találkozni a Nyomkövető
képviselőivel?
– Amelyik nap óhajtja.
– Remek. – Az agyam lázasan dolgozott, ahogy a naptárt néztem. A munkások
nyolctól négyig vannak ott. – A Nyomkövetőnek az lenne a legjobb, ha munkaidő
után jönnének be Oslóba. Horten jó egy óra autóval, szóval, mondjuk, a héten
valamelyik nap hat óra megfelelne? – Igyekeztem fesztelennek tűnni, de a hangom
alig észrevehetően meg-megbicsaklott.
– Persze – mondta Greve, és úgy láttam, nem vett észre semmit. – Már ha nem
holnap – tette hozzá felállva.
– Az nekik is túl hamar lenne. Majd hívom a megadott számon.
Kikísértem a recepcióig. – Hívna egy taxit, Da? – Próbáltam leolvasni Oda vagy
Ida arcáról, nem veszi-e rossznéven a rövidítést, de Greve megzavart:
– Köszönöm, de kocsival jöttem. Üdvözlöm a feleségét, és várom a hívását!
Kezet nyújtott, én pedig széles mosollyal megráztam. – Próbálok még ma éjjel
visszaszólni, mert ha jól értem, holnap sok a dolga.
– Bizony.
Nem tudom, miért nem álltam meg itt. A beszélgetés ritmusa, az érzés, hogy a
dialógus véget ért, azt súgta, mondjam ki a záró „Viszlát”-ot. Talán megérzés volt,
talán belém fészkelte magát valamiféle rettegés, ami különösen óvatossá tett.
– Szó, ami szó, a lakásfelújítás igencsak lefoglalja az embert – jegyeztem meg.
– Nem arról van szó – felelte. – Holnap reggel Rotterdamba repülök. A
kutyámért. Karanténba tették. Csak késő este érek vissza.
– Á – engedtem el a kezét, hogy észre ne vegye, teljesen megmerevedtem. –
Milyen fajta?
– Niether terrier. Nyomkövető kutya, de olyan agresszív, mint egy harci kutya.
Elkel a házban, amikor ilyen kép lóg a falon, nem gondolja?
– De bizony – feleltem -, nagyon is.
Kutya. Utálom a kutyákat.

– Vettem – hallottam Ove Kjikerudot a vonal túlsó végén. – Clas Greve, Oscars utca
25. Itt a kulcs. Átadom a Sushi&Coffee-ban egy óra múlva. A riasztót holnap délután
ötkor, azaz tizenhét óra nulla nullakor lekapcsolom. Majd kell valami ürügyet
találnom, hogy miért dolgozom délután. Apropó, mi ez a rohanás?
– Holnapután már kutya lesz a lakásban.
– Értem. És miért nem munkaidőben, ahogy szoktuk?
A fiatal fickó a Corneliani öltönyben és szupertrendi szemüvegben a nyilvános
telefon felé tartott a járdán. Hátat fordítottam neki, hogy ne kelljen köszönnöm és a
kagylót a számhoz nyomtam:
– Száz százalékig biztos akarok lenni benne, hogy nincsenek ott munkások.
Úgyhogy azonnal hívd fel Göteborgot, hogy szerezzen egy tisztességes Rubens-
másolatot. Van rengeteg, de mondd meg, hogy nekünk jó minőségű kell. És legyen
meg, mire este mész a Munch-nyomattal. Nincs sok időnk, de fontos, hogy holnapra
nálam legyen, érted?
– Jó, jó.
– És mondd meg Göteborgnak, hogy az eredetit holnap este viszed is. Emlékszel
a kép címére?
– Persze. Katalóniai vadkanvadászat. Rubens.
– Majdnem. Száz százalék, hogy bízhatunk ebben az ürgében?
– Jézusom, Roger. Századszor is igen!
– Csak kérdeztem, na.
– Figyelj, a tag tudja jól, hogy ha bármikor átvág, egy életre kiesik a játékból. És
senki sem bünteti keményebben a tolvajt, mint a tolvajok.
– Remek.
– Még valami. Azt a második göteborgi utat egy nappal el kell halasztanom.
Ez valójában nem volt gond, csináltunk már ilyet, a Rubens biztonságban lesz a
tetőkárpitban, mégis felállt a szőr a hátamon.
– Miért?
– Holnap este látogatóm jön. Egy hölgy.
– Tedd át!
– Bocs, de nem lehet.
– Nem?
– Natasa az.
Alig hittem a fülemnek. – Az orosz ringyó?
– Ne nevezd így!
– Miért, nem az?
– Én se mondom a feleségedre, hogy szilikonbaba, nem?
– Egy kurvához hasonlítod a feleségemet?
– Éppen azt mondtam, hogy nem nevezem szilikonbabának.
– Jobban is teszed. Diana száz százalékig a természet ajándéka.
– Nem létezik.
– Pedig ez az igazság.
– Nos, akkor le a kalappal. Mindenesetre holnap éjszaka nem megyek, és kész.
Három hete vagyok Natasa várólistáján, és filmre akarom venni a dolgot.
– Filmre? Most csak szívatsz.
– Kell valami, amit nézhetek a legközelebbi alkalomig. Isten tudja, mikor lesz.
Felröhögtem. – Megvesztél.
– Ezt most miért mondod?
 – Egy kurvába vagy szerelmes, Ove! Egy igazi férfi nem szerethet egy kurvát.
– Mit tudsz te erről?
Felnyögtem. – És mit fogsz mondani az imádott hölgynek, amikor előveszed az
istenverte kamerát?
– Nem fog tudni róla.
– A gardróbba dugtad?
– A gardróbba? A házam tele van biztonsági kamerákkal, öreg.
Ove Kjikeruddal kapcsolatban már semmi sem lepett meg. Még az elején
elmondta, hogy amikor nem dolgozik, főleg tévét néz egy kis házban fent a
Tonsenhagenben, egy erdő szélén. És szeret a készülékre lőni, ha olyasmit adnak,
ami nem nyeri el a tetszését. Eldicsekedett az osztrák Glock pisztolyaival,
„hölgyeivel”, ahogy nevezte őket, mert azokban nincs kalapács, ami feláll elsütés
előtt. Általában vaktölténnyel lőtt a tévére, de egyszer elfelejtette, hogy éles muníciót
tett bele és ripityára lőtt egy vadonatúj Pioneer plazmatévét, ami harminc rongyot
kóstált. Amikor nem a tévére lövöldözött, akkor az ablakon át egy baglyoknak szánt
tojóládára, amit maga tett fel egy fára a ház mögött. Aztán egy este hallott valamit
csörtetni az erdőben, hát kinyitotta az ablakot, célzott a Remington puskával és lőtt.
A golyó a homloka közepén találta el az állatot, és Ove kénytelen volt kipakolni a
fagyasztóból a Grandiosa pizzákat. Hat hónapig ette a jávorantilop-bifszteket,
jávorantilop-hamburgert, jávorantilop-pörköltet, jávorantilop-húsgolyót és
jávorantilop-oldalast... Amikor aztán megcsömörlött tőle, megint kiürítette a
fagyasztót és újra telepakolta Grandiosa pizzával. Mindezt teljesen hihetőnek
találtam. De ez...
– Tele van kamerával?
– A Tripolis-állásnak vannak járulékos előnyei is ám.
– És be tudod úgy kapcsolni a kamerákat, hogy a nő nem veszi észre?
– Ühüm. Elmegyek érte, belépünk a lakásba. Ha nem kapcsolom ki a riasztót a
jelszóval tizenöt másodpercen belül, a kamerák automatikusan működésbe lépnek a
Tripolisnál.
– És a lakásban üvölt a sziréna?
– Nem, néma riasztás.
Természetesen ismertem a szisztémát. A riasztó csak a Tripolisnál szólal meg. Az
a lényege, hogy ne ijessze el a betörőket, amíg a Tripolis csörög a rendőrségnek, akik
tizenöt percen belül a helyszínre érnek. Tetten kell érni a betörőket, mielőtt lelépnek
a zsákmánnyal, vagy ha ez nem sikerül, azonosítani lehet őket a videofelvétel
alapján.
– Ja, és szóltam a fiúknak a műszakban, hogy nem kell kijönni. Csak dőljenek
hátra és élvezzék a műsort.
– Úgy érted, a munkatársaid nézik, ahogy te meg az orosz k... meg Natasa...?
– Az örömünket másokkal is meg kell osztani, nem igaz?
De gondoskodtam róla, hogy az ágyat ne vegye kamera. Az privát. De majd úgy
intézem, hogy az ágy lábánál vetkőzzön le, a tévé melletti széken, érted? Én adhatom
az utasításokat, ez benne a csodás. Odaültetem, hogy magához nyúljon. Tökéletes
kameraszög. A világítást is beállítottam. Hogy tudjak rejszolni kamerán kívül.
Átléptük azt a határt, ami az általam óhajtott információmennyiséget jelentette.
Köhögtem: – Akkor ma este eljössz a Munchért, holnap meg a Rubensért, ugye?
 – Ja. Minden rendben veled, Roger? Olyan gondterhelt a hangod.
– Minden rendben – töröltem meg a homlokom a kézfejemmel. – Minden a
legnagyobb rendben.
Letettem a telefont és mentem a dolgomra. Befelhősödött, de alig vettem észre.
Mert tényleg minden rendben van, nem igaz? Multimilliomos leszek. Meg tudom
majd vásárolni a szabadságomat, a teljes szabadságomat. A világ és benne minden –
Dianát is beleértve – az enyém lesz. A távoli mennydörgés moraja szívből jövő
hahotának hangzott. Aztán elkezdett csepegni az eső, és cipőm talpa vidáman
cuppogott a macskaköveken, ahogy futásnak eredtem.
 7
Terhesség

Hat óra volt, az eső elállt, és nyugatról arany szivárgott az oslói fjordba. Beálltam a
Volvóval a garázsba, leállítottam a motort és vártam. Miután a garázsajtó
becsukódott, felkapcsoltam a belső világítást, kinyitottam az irattáskát és elővettem
az aznapi fogást. A bross. Eva Mudocci.
Alaposan megvizsgáltam az arcát. Munch szerelmes lehetett belé, különben nem
tudta volna így megrajzolni. Megragadta a néma fájdalmat, a csendes vadságot. Mint
Lotte. Káromkodtam a bajszom alatt, nagy levegőt vettem és a fogaim közt sziszegve
kifújtam. Aztán félrehúztam a kocsi plafonjának kárpitját a fejem felett. A saját
leleményem, hogy ide rejtsem azokat a képeket, amiket át kell vinni a határon. Csak
meglazítottam a kárpitot ott, ahol a szélvédő tetejéhez csatlakozott, aztán két
tépőzárcsíkot ragasztottam a belsejére, és a mennyezeti világítást gondosan
körülvágva tökéletes rejtekhelyet kaptam. A nagyméretű képeket, főleg a régi, száraz
olajfestményeket csak fektetve szabad szállítani, nem lehet összetekerni, mert fennáll
a veszély, hogy a festék megrepedezik, és a kép tönkremegy. Azaz a szállításhoz hely
kell, a szállítmány pedig elég szembetűnő. De egy kábé négy négyzetméteres
tetőfelület még a nagy képek számára is elegendő helyet nyújt, és nem szúr szemet a
kíváncsi vámosoknak meg a kutyáiknak, amik szerencsére nem keresnek festéket
vagy lakkot.
Becsúsztattam az Eva Mudoccit, a tépőzárral visszaerősítettem a kárpitot, majd
kiszálltam és felballagtam a házhoz.
Diana egy cetlit ragasztott a hűtőajtóra, miszerint elment Cathrine barátnőjével,
éjfél körül ér haza. Az még majdnem hat óra. Kinyitottam egy San Miguelt és leültem
az ablak melletti székbe, hogy megvárjam. Elmentem még egy üvegért, és eszembe
jutott egy idézet a Johan Falkberget-könyvből, amit Diana olvasott fel nekem, amikor
mumpszos lettem: „Mind aszerint iszunk, amilyen szomjasak vagyunk.”
Lázasan feküdtem, sajgó arccal és füllel, akár egy izzadt gömbhal, mialatt az
orvos megnézte a lázmérőt és azt mondta: „nem vészes”. És nem is volt vészes. Csak
miután Diana erőltette, akkor mondott olyan ronda szavakat, mint meningitis és
orchitis, amit még inkább vonakodva fordított le agyhártyagyulladásra és
heregyulladásra, de azonnal hozzátette, hogy „ebben az esetben igen valószínűtlen”.
Diana olvasott nekem és hideg borogatást tett a homlokomra. Johan Falkberget A
negyedik éjjeli őrség című regényét olvasta, és mivel mással nem tudtam lefoglalni
gyulladástól fenyegetett agyamat, feszülten hallgattam. Két dolog különösen
megragadta a figyelmemet. Az első Sigismund, a pap kijelentése, aki azzal oldoz fel
egy piást: „Mind aszerint iszunk, amilyen szomjasak vagyunk.” Talán mert vigaszt
jelentett nekem így nézni az emberiséget: ha ez a természeted, akkor rendben van.
A másik egy Henrik Pontoppidan-idézet, amelyben kijelenti, hogy az ember
képes megölni egy másik ember lelkét, megfertőzni, bűnbe rántani úgy, hogy a
megváltásra esélye sincs. Ebben kevesebb vigaszt leltem. És a gondolat, hogy
angyalszárnyakat szennyezhetek be, azt jelentette, sosem avathatom be Dianát
azokba a dolgokba, amelyekből a pluszjövedelmem származott.
 Négy napon és éjszakán keresztül ápolt, ami nekem egyszerre volt öröm és
bosszúság forrása, hiszen tudtam, hogy én nem tettem volna meg ugyanezt érte,
legalábbis akkor nem, ha csak egy vacak mumpsza van. Amikor végül
megkérdeztem, miért csinálta, komolyan érdekelt. Egyszerű és őszinte választ adott:
– Mert szeretlek.
– Csak mumpsz volt.
– Lehet, hogy máskor nem lesz lehetőségem kimutatni. Nagyon egészséges vagy.
Szinte vádnak hangzott.
És bizony másnap, hogy felkeltem az ágyból, elmentem egy állásinterjúra az Alfa
nevű fejvadászcéghez, és közöltem velük, hogy idióták, ha nem alkalmaznak. És
tudom, hogy miért tudtam ezt olyan tántoríthatatlan magabiztossággal állítani. Mert
a férfi attól nő a leginkább önmaga fölé, ha egy nő azt mondja neki, szereti. És még
ha hazudik is, a férfi egy része mindig hálás lesz ezért, és némi szeretetet érez a nő
iránt.
Fogtam Diana egyik művészettörténeti könyvét és megkerestem benne Rubenst.
Ejtettek pár szót a Kalüdóni vadkanvadászatról is. Alaposan megszemléltem a képet.
Aztán félretettem a könyvet és próbáltam lépésről lépésre végiggondolni a másnapi
műveletet az Oscars utcában.
Társasház esetében fennáll a kockázat, hogy a lépcsőházban belefutok egy
szomszédba. Egy potenciális tanúba, aki megnézhet magának. Igaz, csak pár
másodpercre. Valószínűleg nem gyanakodna, nem tűnne fel neki az arcom, mivel
overallban leszek és egy olyan lakásba megyek be, amiről tudja, hogy éppen
felújítják. Akkor mitől félek?
Tudtam én jól, hogy mitől félek.
Az interjú alatt Greve úgy olvasott bennem, akár egy nyitott könyvben. De
hányadik oldalig jutott? Gyaníthat valamit? Kizárt. Csak felismerte a vallatási
módszert, amit a katonaságnál maga is használt, ennyi az egész.
Felkaptam a mobilomat és tárcsáztam Greve számát, hogy megmondjam neki,
Diana nincs itthon, a szakértő nevére, aki majd megvizsgálja a kép eredetiségét,
várnia kell, amíg visszatér Rotterdamból. Greve üzenetrögzítője angolul beszélt:
„Kérem, hagyjon üzenetet!” Hagytam. Az üveg kiürült. Elgondolkodtam a whiskyn,
de aztán elhessegettem az ötletet, nem akartam másnaposan ébredni éppen holnap.
Akkor még egy sör, remek.
A felénél jártam, amikor rájöttem, mit művelek. Lekaptam a fülemről a mobilt és
gyorsan megszakítottam a hívást. Lotte számát hívtam, ami a diszkrét L betű alatt
szerepel a telefonkönyvemben: az L, amitől megremegtem, ahányszor megjelent hívó
félként. Úgy állapodtunk meg, hogy csak én hívom. Bementem a telefonkönyv
menübe, megkerestem az L-t, és töröltem.
– Valóban törölni akarja? – kérdezte a telefon.
Megvizsgáltam a lehetőségeket. A gyáva, hitetlen „nem”-et és a hazug „igen”-t.
Megnyomtam az „igen”-t. Tudtam, hogy a száma úgy bevésődött az agyamba,
hogy azt nem lehet törölni. Hogy ez mit jelent, azt már nem tudtam, és nem is
akartam tudni. Idővel majd elhalványul. Elhalványul és eltűnik. Muszáj neki.

Diana öt perccel éjfél előtt ért haza.

 – Mit csináltál ma, drágám? – kérdezte, ahogy odajött a székhez, leült a karfájára
és átölelt.
– Nem sok mindent. Meginterjúvoltam Clas Grevét.
– És hogy ment?
– Tökéletes lenne, attól eltekintve, hogy külföldi. A Nyomkövető azt mondta,
norvég vezetőt akar. Határozottan kijelentették, hogy nagy hangsúlyt fektetnek rá,
hogy minden szempontból norvég legyen. Úgyhogy meg kell őket győzni.
– Abban te vagy a világon a legjobb. – Homlokon csókolt. – Hallottam már,
hogyan beszélnek az eredményeidről.
– Milyen eredményeimről?
– Hát, hogy te vagy az az ember, aki mindig felveteti a jelöltjeit.
– Á, arra gondolsz – mondtam meglepetést színlelve.
– Ez is sikerülni fog.
– Milyen volt Cathrine-nel?
Diana beletúrt a sűrű hajamba. – Fantasztikus. Szokás szerint. Kicsit talán még a
szokásosnál is jobb.
– Egyszer még belehal abba a nagy boldogságba.
Diana a hajamba temette az arcát és annak beszélt: – Most derült ki, hogy terhes.
– Akkor egy darabig nem lesz neki annyira fantasztikus.
– Ugyan már – motyogta. – Ittál?
– Egy keveset. Koccintsunk Cathrine-re?
– Én lefekszem. Kimerített ez a boldog beszélgetés. Jössz?
Ahogy feküdtem az ágyban hozzábújva, és éreztem a gerincét a mellkasomon és
a hasamon, hirtelen megértettem valamit, ami a Greve-interjú óta járhatott a
fejemben. Hogy most már teherbe ejthetem. Hogy végre szilárd talajon járok, biztos
terepen, egy gyerek már nem túrhat ki a helyemről. A Rubensszel végre én leszek az
oroszlán, a kényúr, akiről Diana beszélt. A pótolhatatlan családfenntartó. Nem
mintha Diana eddig kételkedett volna benne, de én igen. Kételkedtem benne, hogy
lehetek a fészek őre, amit Diana megérdemel. És hogy éppen egy gyerek gyógyítja
majd ki áldott vakságából. De most már megláthat mindent, megláthat olyannak,
amilyen valójában vagyok. Legalábbis többet láthat belőlem, mint eddig.
Az ablak felől érkező csípős, hideg levegőtől libabőrös lettem, és éreztem, hogy
feláll a farkam.
De Diana már mélyen, egyenletesen lélegzett.
Elengedtem. A hátára fordult, biztonságban és védtelenül, akár egy csecsemő.
Kicsusszantam az ágyból.
Tegnap óta nem nyúlt a mizukó oltárhoz. Ritkán telt el nap úgy, hogy ne
változtatott volna rajta valamit: kicserélte a vizet, új gyertyát, új virágot tett rá.
A nappaliba mentem, töltöttem magamnak egy whiskyt. Az ablaknál a parketta
hideg volt. Harmincéves Macallan whisky volt, egy elégedett ügyfél ajándéka. Azóta
már a tőzsdén vannak. Lenéztem a holdfényben fürdő garázsra. Ove valószínűleg
már úton van. Bemegy a garázsba és a pótkulcsával beül a kocsimba. Kiveszi az Eva
Mudoccit, az irattáskába teszi, és visszamegy a saját kocsijához, amit biztonságos
távolságban parkolt le, elég messze ahhoz, hogy ne hozhassák összefüggésbe a
házunkkal. Elhajt a műkereskedőhöz Göteborgba, leadja a képet, és kora reggelre
visszaér. De az Eva Mudocci már nem érdekes, csak egy bosszantó töltelékmunka,
amin túl kell esni. Mire Ove visszaér Göteborgból, remélhetőleg lesz nála egy
használható Rubens-repró, amit a Volvo mennyezeti kárpitjába rejt, mielőtt a
szomszédok vagy mi felébredünk.
Régebben Ove az én kocsimmal járt Göteborgba. Én sosem beszéltem a
műkereskedővel, és reméltem, nem tudja, hogy Ovén kívül más is benne van a
buliban. Így terveltem ki, a lehető legkevesebb kapcsolattal, a lehető legkevesebb
emberrel, akik esetleg rám tudnak majd mutatni. A bűnözőket előbb-utóbb elkapják,
így aztán fontos volt, hogy maximalizáljam a távolságot köztük és köztem. Ezért nem
láthattak soha nyilvánosan beszélni Kjikeruddal, ezért hívtam mindig fülkéből. Nem
akartam, hogy bármelyik számom szerepeljen Kjikerud híváslistáján, ha
letartóztatják. Az osztozkodást és a stratégiai tervezést egy félreeső kalyibában
ejtettük meg, Elverum térségében. Ove egy remete farmertől bérelte, és mindig külön
érkeztünk oda.
Egyszer éppen ebbe a kalyibába tartottam, amikor rádöbbentem, mekkora
kockázatot vállalok azzal, hogy Ove az én kocsimmal viszi a képeket Göteborgba.
Elhajtottam egy traffipax mellett, és megláttam Ove majdnem harmincéves
Mercedesét, egy menő fekete 280SE-t: egy rendőrautó mellett állt. És rájöttem, hogy
Kjikerud is azok közé a sofőrök közé tartozik, akik képtelenek betartani a
sebességhatárt. A fejébe vertem, hogy mindig vegye le az éves autópálya-matricát a
szélvédőről, amikor a Volvómmal Göteborgba megy, mert azt számon tartják, és nem
akartam a rendőrségnek magyarázgatni, miért hajtok ide-oda az E6-oson éjnek idején
évente több alkalommal. De amikor Elverum felé tartva elmentem Ove Mercedese
mellett, rájöttem, hogy ez a legnagyobb kockázat: hogy a rendőrség megállítja a
gyorshajtót, akiről kiderül, hogy régi cimborájuk, Ove Kjikerud úton Göteborgba, és
eltöprengenek, vajon mit keres nála a, hm, tiszteletre méltó fejvadász, Roger Brown
autója. És attól kezdve gáz van. Mert a Kjikerud kontra Inbau, Reid és Buckley csak
egyféleképp végződhet.
Mintha valami mozgást láttam volna a sötétben a garázs mellett.
Holnap lesz a nagy nap. Nagy kaszálás. Nagy álom. Nagy befejezés. Ha minden a
terv szerint alakul, ez lesz az utolsó akció. Szerettem volna abbahagyni, kiszállni,
megúszni a dolgot.
A város ígéretesen csillogott alattunk.
Lotte az ötödik kicsengésre vette fel. – Roger? – Szólt a telefonba óvatosan,
gyengéden. Mintha ő ébresztett volna fel engem, nem pedig fordítva.
Letettem.
És egy húzásra kiittam a whiskyt.
 8
G11sus4

Hasogató fejfájással ébredtem.

Felkönyököltem, és Diana formás, bugyis fenekét láttam gömbölyödni, ahogy a
retiküljében és az előző napi ruhája zsebeiben matatott.
– Keresel valamit? – érdeklődtem.
– Jó reggelt, drágám! – mondta, de hallottam a hangján, hogy korántsem az. És
egyetértettem vele.
Kikecmeregtem az ágyból, bevánszorogtam a fürdőszobába. Megláttam magam a
tükörben, és tudtam, hogy a nap ennél már csak jobb lehet. Jobbnak kell lennie. Jobb
is lesz. Beálltam a zuhanyba és a jéghideg vízsugár alatt hallgattam, hogy Diana
halkan káromkodik a hálóban.
– És... TÖKÉLETES LESZ! – kiáltottam dacosan.
– Mentem! – szólt be Diana. – Szeretlek.
– Én is szeretlek – kiáltottam, de nem tudom, hallotta-e, mielőtt becsapódott
mögötte az ajtó.

Tízkor már az irodámban ültem és próbáltam koncentrálni. A fejem olyan volt, mint
egy áttetsző, pulzáló ebihalé. Észrevettem, hogy Ferdinand szája jó pár perce nyitva
van. Magában vélhetőleg a következő kíváncsiskodó mondatának szavait formálta.
És noha a szája nyitva volt, nem mozgatta, csak bámult rám, várakozónak tűnő
tekintettel.
– Ismételd meg a kérdést! – mondtam.
– Azt mondtam, klassz, hogy én csinálom a második interjút Grevével meg az
ügyféllel, de előtte mesélj kicsit a Nyomkövetőről. Semmit sem tudok róluk, tiszta
hülyének látszom majd! – Itt a hangja megemelkedett a kötelező hisztérikus
fejhangig.
Sóhajtottam. – Apró, szinte láthatatlan jeladókat csinálnak, amiket emberekre
lehet tenni és követni lehet egy vevőn keresztül, ami a világ legfejlettebb GPS-
rendszeréhez csatlakozik. Forradalmi technológia, ergo potenciális felvásárlási
célpont. Olvasd el az éves jelentést. Még valami?
– Elolvastam! A termékekkel kapcsolatban minden titkos. És az, hogy Clas Greve
külföldi? Hogyan nyomjam le ezt a nyilvánvalóan nacionalista ügyfél torkán?
– Te sehogy. Majd én. Ne aggódj miatta, Ferdy!
– Ferdy?!
– Igen. Gondolkodtam rajta, a Ferdinand túl hosszú. Megfelel?
Elképedve bámult rám: – Ferdy?
– Persze nem az ügyfél jelenlétében. – Mosolyogtam és máris enyhült a
fejfájásom. – Befejeztük, Ferdy?
Befejeztük.
Ebédig Paralgint rágtam és az órát fixíroztam.
Ebédidőben kiruccantam az ékszerészhez a Sushi&Coffee-val szemben.
– Azt kérem! – mutattam a gyémánt fülbevalóra a kirakatban.
 Volt fedezetem a kártyán. Már ameddig tart. A skarlátszín doboz düftin külseje
olyan puha volt, mint a kiskutya szőre. Ebéd után folytattam a Paralgin-rágást és az
órabámulást.

Pontban ötkor leparkoltam az Inkognitogatán. Nem volt nehéz helyet találni: akik itt
dolgoztak és akik itt éltek, nyilvánvalóan épp úton voltak hazafelé. Az imént esett,
cipőm talpa cuppogott az aszfalton. Az irattáska könnyű volt. A repró átlagos
minőségű volt és persze tizenötezer svéd koronáért méregdrága, de pillanatnyilag ez
nem érdekelt.
Amennyiben van Oslóban divatos utca, az Oscars az. A lakótömbök sokféle
építészeti stílust ötvöznek, zömében azonban az újreneszánsz képviselteti magát. Az
újgótikus homlokzatok és gondozott kertek emlékeztetnek rá, hogy a 19. század
végén igazgatók és felsőbb osztálybeli köztisztviselők laktak itt.
Egy pudlit sétáltató férfi közeledett. Itt, a központban nincsenek vadászkutyák.
Átnézett rajtam. Városközpont.
Megkerestem a 25-ös számú épületet, amely az internet szerint a „középkori
ihletésű építészet hannoveri variánsa”. Érdekesebbnek találtam azt az információt,
miszerint a spanyol követség elköltözött, vagyis remélhetőleg nem lesznek bosszantó
biztonsági kamerák. Nem láttam senkit a ház előtt, amely néma, fekete ablakokkal
üdvözölt. Az Ovétól kapott kulcsnak passzolni kellett a bejárati ajtóba és a
lakásajtóba is. A bejáratiba passzolt. Felmentem a lépcsőn. Céltudatosan. Se nem
nehéz, se nem könnyű léptekkel. Mint az az ember, aki tudja, hová tart, és nincs mit
rejtegetnie. A kezemben volt a kulcs, hogy ne a lakás előtt kelljen matatnom, mert az
ilyen zaj messzire elhallatszik egy régi lakóházban.
Második emelet. Az ajtón nem volt névtábla, de tudtam, hogy ez az. Dupla ajtó
hullámos üveggel. Nem voltam olyan nyugodt, mint vártam, a szívem a bordáimat
ütötte és elvétettem a kulcslyukat. Ove mondta egyszer, hogy amikor az ember
ideges, először a motorikus koordináció zavara jelentkezik. Egy kézitusáról szóló
könyvben olvasta, hogy amikor egy másik lőfegyverrel nézünk farkasszemet, a
fegyverünk megtöltése hirtelen nehézséget okoz. Másodszorra azért beletaláltam. És
a kulcs hangtalanul, simán, zökkenőmentesen elfordult. Lenyomtam a kilincset és
magam felé húztam az ajtót. Befelé nyomtam az ajtót. Nem nyílott. Megint
meghúztam. A rohadt életbe! Greve feltetetett még egy zárat? Minden álmom és
tervem tönkrevágja egyetlen átkozott zár? Teljes erővel húztam a kilincset. Kezdtem
pánikba esni. Az ajtó hangos reccsenéssel elvált a kerettől, és az üveg megremegett,
ahogy a visszhang leszaladt a lépcsőházban. Besurrantam, óvatosan betettem az
ajtót, és fújtam egyet. És az előző éjjeli gondolat hirtelen hülyeségnek tűnt. Nem
hiányozna ez az izgalom, amihez már annyira hozzászoktam?
Ahogy levegőt vettem, orromat, számat és tüdőmet oldószerek szaga töltötte
meg: festék, lakk és ragasztó.
Átléptem festékdobozokon és tapétatekercseken a hallban és elindultam a
lakásban. Szürke védőpapír a kockás tölgyfa parkettán, lambéria, téglapor, régi
ablakok, amiket nyilván ki fognak cserélni. Kisebb bálterem méretű szobák egymás
után.
A középső szoba mögött találtam a félig kész konyhát. Szigorú vonalak, fém és
fa, drága, az biztos, Poggenpohlnak tippeltem. Bementem a cselédszobába, ahol a
könyvespolc mögött valóban ott volt az ajtó. Számításba vettem azt is, hogy talán
bezárták, de tudtam, hogy a lakásban lesz szerszám, amivel kinyithatom.
Nem volt rá szükség. A zsanér figyelmeztetőn nyikorgott, ahogy az ajtó kinyílt.
Beléptem a sötét, üres, hosszúkás helyiségbe, overallomból elővettem a kis
elemlámpát, és a halványsárga sugarat a falra irányítottam. Négy kép lógott ott.
Hármat nem ismertem. A negyediket igen.
Ott álltam előtte és ugyanúgy kiszáradt a szám, mint amikor Greve kimondta a
címét.
– Kalüdóni vadkanvadászat.
A pontosan négyszáz éves festékrétegekből mintha fény sugárzott volna. Az
árnyékokkal együtt olyan körvonalat és alakot adott a vadászjelenetnek, aminek a
nevét Dianától tudtam: clair-obscure, azaz árny-fény játék. A képnek szinte fizikai
hatása volt, mágnesessége, amely beszippantott, mint amikor találkozunk egy
karizmatikus személlyel, akit előtte csak fényképekről és hírből ismertünk. Nem
voltam felkészülve erre a tömény szépségre. Felismertem a színeket korábbi,
ismertebb vadászképeiről, amiket Diana könyvében láttam: Oroszlánvadászat,
Krokodil- és vízilóvadászat, Tigrisvadászat. Tegnap a könyvben azt olvastam, ez volt
Rubens első vadászjelenete, a kiindulási pont a későbbi remekművekhez. A kalüdóni
vadkant Artemisz istennő küldte, hogy öljön és tomboljon Kalüdónban, bosszúból,
amiért az emberiség elfeledkezett róla. Végül Kalüdón legjobb vadásza, Meleagrosz
lándzsájával ledöfte. Néztem Meleagrosz meztelen, izmos felsőtestét, gyűlölettel telt
arckifejezését, ami emlékeztetett valakire, az állat testébe behatoló lándzsát. Annyira
drámai, mégis tiszteletteljes. Annyira csupasz, mégis titokzatos. Annyira egyszerű.
És annyira értékes.
Leemeltem a képet, átvittem a konyhába és letettem a padra. A régi keret hátán
képfeszítő volt, amire számítottam. Elővettem a két, magammal hozott szerszámot:
egy árat és egy drótvágót. A legtöbb rajzszöget lecsíptem, amiket használni akartam,
azokat kihúztam: meglazítottam a feszítőt és az árral kipiszkáltam a tűket. A
szokásosnál többet vacakoltam; talán Ovénak igaza volt a motorikus koordinációval
kapcsolatban. De húsz perc múlva a repró a keretben volt, az eredeti meg a
portfolióban.
Felakasztottam a képet, betettem magam mögött az ajtót, ellenőriztem, nem
hagytam-e nyomot, és kimentem a konyhából, izzadt tenyeremben szorongatva az
irattáska fogantyúját.
Ahogy átvágtam a középső szobán, kinéztem az ablakon, és megpillantottam egy
fa megritkult koronáját. A megmaradt izzó levelektől a fa mintha lángolt volna a nap
ferde sugaraiban, amelyek kiszivárogtak a felhők közül. Rubens. A színek. Az ő
színei.
Varázslatos pillanat volt. Diadalittas pillanat. Az átváltozás pillanata. Az ilyen
pillanatokban az ember mindent annyira tisztán lát, hogy az addig bonyolultnak
látszó döntések hirtelen evidensnek tűnnek. Apa leszek, éjjel el is akartam neki
mondani, de most megértettem, hogy ez a megfelelő pillanat. Most, itt a bűntett
helyszínén, a Rubensszel a hónom alatt és ezzel a gyönyörű, fenséges fával a szemem
előtt. Ezt a pillanatot kéne bronzba önteni, örök emléknek, amelyet Dianával
megosztunk és esős napokon előveszünk. Ő ártatlanul azt hiszi majd, a döntés a
megvilágosodás pillanatában kizárólag az iránta és a leendő gyermekünk iránt érzett
szeretetemből fakad. És egyedül én, az oroszlán, a családfő fogom tudni a sötét titkot:
hogy a zebra torkát lesből elharaptam, hogy a talaj bizony véres lett, mielőtt a
zsákmányt eléjük, ártatlanok elé fektettem. Igen, így kell megszilárdítani a
szerelmünket. Elővettem a mobilt, lehúztam az egyik kesztyűt és bepötyögtem a
Prada telefon számát. Míg kicsengett, próbáltam fejben összerakni a mondatot.
„Gyereket akarok csinálni neked, drágám!” Vagy: „Drágám, hadd csináljak neked...”
Megszólalt John Lennon G11sus4 akkordja.
„Egy nehéz nap éjszakája volt...” Milyen igaz. Mámorosan mosolyogtam.
Aztán belém hasított.
Hogy hallom.
Hogy valami nem stimmel.
Leengedtem a telefont.
És a távolban, de elég tisztán, hallottam a Beatlest és az „A Hard Day’s Night”-ot.
Diana csengőhangját.
A lábam mintha oda lett volna betonozva a padlót borító szürke papírra.
Aztán elindult a hang irányába, szívem pergődobon játszott.
A hang az egyik félig nyitott ajtó mögül jött, a fogadószobák mellől.
Benyitottam.
Hálószoba volt.
A középen álló ágyat bevetették, de láthatóan használták. Az ágy lábánál bőrönd
állt, mellette egy szék, a támláján ruhák. A nyitott gardróbban öltöny lógott. Az az
öltöny, amit Clas Greve viselt az interjún. Valahol a szobában Lennon és McCartney
énekeltek uniszónóban olyan energiával, ahogy aztán soha többé egyik felvételen
sem. Körülnéztem. És letérdeltem. És lehajoltam. És ott volt. A Prada mobil. Az ágy
alatt. Kicsúszhatott Diana nadrágzsebéből. Valószínűleg akkor, amikor Greve letépte
róla a ruháját. És csak akkor vette észre, hogy nincs meg, amikor... amikor...
Magam előtt láttam csalogatóan formás fenekét reggel, a dühös kutatást a
ruhákban és a retikülben.
Felálltam. Túl gyorsan, mert a szoba forogni kezdett velem. Egyik kezemmel a
falnak támaszkodtam.
A rögzítő bekapcsolt, Diana hangja azt csiripelte:
– Helló, Diana vagyok. A telefonom nincs kéznél...
Milyen igaz.
– ...de tudod, mit kell tenned...
Igen, tudtam. Az agyam figyelmeztetett, hogy a kesztyűtlen kezemmel
támaszkodtam a falnak, ne felejtsem el letörölni.
– Csodás napot!
Az bajos lesz.
Bíp.
HARMADIK RÉSZ – Második interjú

9
Második interjú

Apám, Ian Brown, lelkes, habár nem túl jó sakkozó volt. Az apja tanította meg ötéves
korában, olvasott sakk-könyveket és tanulmányozott klasszikus játszmákat. Engem
azonban csak tizennégy éves koromban tanított meg, a legfogékonyabb éveim után.
Volt tehetségem hozzá, tizenhat évesen vertem meg először. Mosolygott, mintha
büszke lenne rám, de tudtam, hogy pocsék érzés neki. Újra felállította a figurákat és
azon melegében elkezdtük a visszavágót. Szokás szerint én voltam fehérrel; így
próbálta elhitetni velem, hogy direkt előnyt ad. Pár lépés után kiment a konyhába, és
tudtam, hogy meghúzza a ginesüveget. Mire visszatért, két bábut megcseréltem, de
nem vette észre. Négy lépés múlva leesett állal nézte fehér királynőmet a fekete
királya előtt. Látta, hogy egy lépés és mattot kap. Annyira vicces látvány volt, hogy
nem tudtam türtőztetni magam és felnevettem. Láttam rajta, hogy megértette, mi
történt. Felállt és lesöpörte a figurákat a tábláról. Aztán megütött. A térdem
megcsuklott és elestem, inkább az ijedségtől, mint az ütés erejétől. Még sosem ütött
meg azelőtt.
– Megcseréltél pár bábut – sziszegte. – Az én fiam nem csal.
Vért éreztem a számban. A fehér királynő előttem hevert a földön. A koronájából
letört egy darab. A torkomat és mell kasomat úgy égette a gyűlölet, akár az epe.
Felvettem a törött királynőt és visszatettem a táblára. Majd a többit is. Egyenként.
Pontosan úgy, ahogy voltak.
– Te lépsz, apa!
Mert ezt teszi a játékos a leghidegvérűbb gyűlölettel, amikor nyerésre áll és
ellenfele váratlanul képen vágja, oda üt, ahol a legjobban fáj, megfélemlíti. Átlátja az
egész táblát, félreteszi a rettegést és tartja magát a tervéhez. Lélegzik, rekonstruál,
folytatja a játékot, és győztesen távozik. Diadalmas gesztus nélkül hagyja el a színt.
Ültem az asztal mögött és néztem Clas Greve mozgó száját. Láttam, hogy az arca
megfeszül-ellazul, szavakat formál, amelyek nyilvánvalóan imponálók voltak
Ferdinand és a Nyomkövető képviselői számára, legalábbis láthatóan kielégítették
mindhármukat. Hogy gyűlöltem azt a szájat. Gyűlöltem a szürke-rózsaszín ínyt, az
erős sírkőfogakat, igen, még a förtelmes testnyílás alakját is: egyenes hasadék két
felfelé mutató sarok között, mosolyt sejtetve, ugyanazt a bemetszett mosolyt, amivel
Bjørn Borg kábította a világot. És amivel Clas Greve éppen elcsábította leendő
munkáltatóját, a Nyomkövetőt. Leginkább az ajkait gyűlöltem. Az ajkait, amik
megérintették a feleségem ajkait, a feleségem bőrét, valószínűleg halványpiros
mellbimbóit és kétségtelenül nedves, nyitott vagináját. Úgy tetszett, szőke fanszőrt
látok húsos alsó ajkának egyik repedésében.
Némán ültem majd’ fél órán át, mialatt Ferdinand idióta eltökéltséggel sorolta az
interjúztató kézikönyv idióta kérdéseit, mintha a sajátjai lennének.
 Az interjú elején Greve kizárólag hozzám beszélt, aztán kezdte felfogni, hogy
csak passzív megfigyelőként vagyok jelen, és hogy a mai feladata a három másikat
megtéríteni Greve evangéliumával. Időnként azért kurta kérdő pillantásokat vetett
felém, mintha próbálná kifürkészni, mi is az én szerepem.
Egy idő múlva a Nyomkövető két embere, a társaság elnöke és a PR-menedzser,
feltették a kérdéseiket, amelyek természetesen főleg a HOTE-nál töltött idejére
vonatkoztak. És Greve elmesélte, a HOTE-val hogyan vállaltak vezető szerepet a
NYOM kifejlesztésében, ami egy lakkszerűség milliliterenként száz jeladóval és amit
bármilyen felületre fel lehet vinni. Előnye, hogy szinte láthatatlan és a közönséges
lakkhoz hasonlóan úgy rátapad az adott tárgyra, hogy festékkaparó nélkül lehetetlen
megszabadulni tőle. A hátránya, hogy a jeladók parányi mérete miatt nem elég erős a
jel, hogy áthatoljon a levegőnél sűrűbb anyagon, ami esetleg befedi az adót, mint
például víz, jég, sár vagy igen sűrű por, aminek a járművek a sivatagi harcokban ki
lehetnek téve.
Másrészről a falak, még a vastag téglafalak sem jelentenek akadályt.
– Tapasztalatunk szerint a NYOM-mal bekent katonák elvesztették a kapcsolatot
a vevővel, amikor a rájuk rakódott koszréteg elért egy bizonyos szintet – mondta
Greve. – Még nincs meg a technológiánk a mikroszkopikus jeladók hatékonyabbá
tételére.
– Nekünk viszont, a Nyomkövetőnél megvan – közölte az elnök. Ötvenes, ritkuló
hajú férfi volt, aki folyton a nyakát tekergette, mintha attól félne, hogy
megmerevedik, vagy lenyelt volna valami nagyobb falatot, ami nem megy le a
torkán. Gyanítottam, hogy önkéntelen görcs, amit egy olyan izombetegség okoz,
amelynek egyetlen kimenetele lehetséges. – Viszont sajnos nincs a birtokunkban a
NYOM-technológia.
– Technológiai szempontból a HOTE és a Nyomkövető tökéletes házaspár lenne –
vélte Greve.
– Bizony – mondta az elnök célzatosan. – Ahol a Nyomkövető a feleség, akinek a
havi költőpénzből csak nyomorúságos fillérek jutnak.
Greve kuncogott. – Igaz. Amúgy meg könnyebb a Nyomkövetőnek megszerezni
a HOTE technológiáját, mint fordítva. Ezért hiszem, hogy a Nyomkövető előtt
egyetlen lehetséges választás áll. Saját magának kell megtenni az utat.
Láttam, hogy a Nyomkövető vezetői összenéztek.
– Mindenesetre imponáló az életrajza, Greve úr – mondta az elnök. – De mi a
Nyomkövetőnél nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy az adminisztrációs igazgatónk
hosszú távra köteleződjön el mellettünk... minek is nevezik ezt a HR-szakmában?
– Farmer – segítette ki buzgón Ferdinand.
– Farmer, igen. Jó metafora. Más szóval olyasvalaki, aki a már meglévőt
gondozza, és aki tégláról téglára épít. Aki kitartó és türelmes. És a maga
eredményei... hm, látványosak és drámaiak, de nem árulják el, megvan-e magában az
a kitartás és makacsság, ami a mi igazgatói pozíciónkhoz feltétlenül szükséges.
Clas Greve komoly képpel hallgatta az igazgatót, és most bólogatott.
– Először is, azt kell mondanom, hogy osztom a nézetüket arról, milyen típusú
igazgatót keresnek. Másodszor, nem érdekelt volna a kihívás, ha nem éppen ilyen
lennék.
 – Ezek szerint ilyen? – kérdezte óvatosan a Nyomkövető másik képviselője, a
diplomatikus fickó, akit már akkor PR-osnak tippeltem, mielőtt bemutatkozott volna.
Én is kineveztettem jó párat.
Clas Greve mosolygott. Szívből jövő mosollyal, ami nemcsak megpuhította a
kemény arcot, de teljesen megváltoztatta. Párszor már láttam ezt a trükköt, aminek
az volt a célja, hogy megmutassa, tud ő kisfiús zsivány is lenni. Ugyanazt a hatást
váltotta ki, mint az Inbau, Reid és Buckley által javasolt testi érintés, az intim érintés,
a megszavazott bizalom, ami azt sugallja: én most kitárulkozom.
– Hadd meséljek el egy történetet! – mosolygott rendületlenül Greve. – Azt a
tulajdonságomat illusztrálja, amit nem egykönnyen ismerek be. Nevezetesen, hogy
pocsék vesztes vagyok. Aki még azt is nehezen viseli, ha akár egy pénzfeldobást
elveszít.
Mindenki kuncogott a szobában.
– De remélem, elárul valamit a kitartásomról és a lojalitásomról – folytatta. – A
terroristaelhárító egységgel egyszer üldözőbe vettem egy, szomorúan mondom, igen
jelentéktelen drogdílert Suriname-ban...
Láttam, hogy a Nyomkövető két embere önkéntelenül előredől pár centit.
Ferdinand gondoskodott a kávé újratöltéséről s közben magabiztos mosolyt küldött
felém.
És Clas Greve szája mozgott. Előrearaszolt. Mohón falta be azt, amihez nem volt
joga. Vajon Diana sikoltozott? Naná. Diana nem tudja visszafogni magát, könnyű
prédája Greve buja vágyainak. Az első szeretkezésünkkor a Cornaro-kápolna
Bernini-szobra jutott eszembe: a Szent Teréz extázisa. Egyrészt Diana félig nyitott
szája, a szinte fájdalmas arckifejezése, a feszült véna és a határozott barázda miatt a
homlokán. Másrészt mert Diana sikoltozott, és mindig azt hittem, Bernini karmelita
szentje is sikolt, ahogy az angyal kihúzza a nyilat a mellkasából, hogy újra beledöfje.
Nekem legalábbis ilyennek tűnik: ki-be-ki, az isteni behatolás ábrázolása, a
legemelkedettebb dugás, de attól még dugás. De még egy szent sem sikolt úgy, mint
Diana. Diana sikolya fájdalmas trilla, nyílhegy a dobhártyában, amitől borzongás fut
végig az egész testemen. Hosszas, jajongó nyögés, emelkedő-zuhanó hang, akár egy
repülőgépmodell bukdácsolása. Olyan átható, hogy az első szeretkezés után csengő
füllel ébredtem, és három hét szeretkezés után úgy véltem, a fülzúgás első jeleit
tapasztalom magamon: állandó vízesésrobaj, de minimum patak, amit fütyülő hang
kísért, ami jött és ment.
Szóvá tettem, hogy aggódom a hallásomért, persze csak viccből, de Diana nem
találta viccesnek. Ellenkezőleg, megrémült és kis híján könnyekben tört ki. És amikor
legközelebb szeretkeztünk, éreztem puha kezét a fülemen, amit először szokatlan
simogatásnak véltem. De amikor meleg tenyeréből védőcsészét formált a fülemen,
rájöttem, milyen szeretetten cselekedet ez. Akusztikus szempontból korlátozott
eredményt hozott – a sikoly így is behatolt az agyamba -, de érzelmileg annál
hatásosabbnak bizonyult. Nem könnyen sírom el magam, de amikor elélveztem,
zokogtam, akár egy csecsemő. Talán mert tudtam, hogy soha senki nem fog úgy
szeretni, mint ez a nő.
Ahogy most figyeltem Grevét, abban a biztos tudatban, hogy Diana az ő
ölelésében is sikoltozott, próbáltam nem belegondolni, ez milyen kérdést vet fel. De
ahogy Diana, én sem tudtam türtőztetni magam: az ő fülét is befogta?
 – A nyom főként sűrű dzsungelben és mocsárban vezetett – mesélte Greve. –
Nyolc órákat meneteltünk egyhuzamban. Ennek ellenére mindig kicsivel mögötte
voltunk, mindig éppen elkéstünk. A többiek egyenként feladták. Láz, vérhas,
kígyómarás vagy csak teljes kimerültség. Pedig a fickó nem volt nagymenő. A
dzsungel elemészti a gondolkodást. Én voltam a legfiatalabb, a végén mégis én
kaptam meg a parancsnokságot. És a macsetét.
Diana és Greve. Amikor a Volvóval beálltam a garázsba, miután Grevétől
hazahajtottam, egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy letekerem az ablakot,
hagyom járni a motort, és beszívom a szén-dioxidot, -monoxidot vagy mi a fenét.
Állítólag kellemes halál.
– Miután hatvanhárom napon és háromszázhúsz kilométeren keresztül követtük
az elképzelhető legnehezebb terepen, a vadászcsapat megcsappant, én maradtam és
egy fiatal suhanc Groningenből, aki ahhoz is hülye volt, hogy megháborodjon.
Kapcsolatba léptem a főhadiszállással és kaptunk egy Niether terriert. Ismerik a
fajtát? Nem? A legjobb vadászkutya a világon. És hihetetlen hűséges, megtámad
mindent, amire ráuszítja az ember, akármekkora is az. Életre szóló barát. Szó szerint.
Alig egyéves kölyök volt, helikopter dobta le a dzsungel közepén a hatalmas
Sipaliwini körzetben, ahová a kokaint is szállították. A ledobási pont azonban tíz
kilométerre esett a rejtekhelyünktől. Csoda kellett hozzá, hogy a kutya huszonnégy
órát egyáltalán kibírjon a dzsungelben, nemhogy még meg is találjon bennünket. Az
a kutya alig két óra alatt megtalált.
Greve hátradőlt. Most már teljesen irányítása alá vonta a helyzetet.
– Csörgőkígyónak neveztem el. Tudják, a hőkövető rakéta után. Ezért van ma is
Niether terrierem. Tegnap elmentem érte Hollandiába. Csörgőkígyó unokája.
Diana a nappaliban ült és tévézett, amikor Greve kirablása után hazaértem. Brede
Sperre nyomozó sajtótájékoztatót tartott egy erdőnyi mikrofon mögött. Egy
gyilkosságról beszélt. Egy megoldatlan gyilkosságról. Egy sokáig megoldatlan
gyilkosságról, amit elmondása szerint végül egymaga oldott meg. Sperre hangja
férfiasan csikorgott, mint egy zajos rádió, mondandóját időnként áramszünet okozta
sistergés zavarta meg. – Az elköve-ő holnap bí-óság elé áll. Egyéb kérdés? –
Mostanra Kelet-Oslo nyoma is eltűnt a hangjából, a Google szerint nyolc évig az
Ammerudban kosarazott. A rendőrtiszti főiskolát évfolyamának második
legjobbjaként végezte el. Egy női magazinnak adott interjúban nem volt hajlandó
válaszolni a kérdésre, van-e partnere, mégpedig szakmai okból. Arra hivatkozott, a
partnerére nemkívánatos figyelem irányulna a média és a bűnözői körök részéről. De
az abban a magazinban megjelent képeken – félig kigombolt ing, kissé lehunyt szem,
halvány mosoly – semmi sem utalt partnerre.
Megálltam Diana széke mögött.
– Most a Kriposnál van – mondta. – Gyilkossági ügyek és hasonlók.
Persze tudtam róla, hetente rákerestem Brede Sperrére, hogy tudjam, mit csinál
épp, nem jelenti-e be hivatalosan, hogy le szándékozik csapni a műkincstolvajokra.
Ezenfelül pedig személyesen is érdeklődtem Sperre után, amikor csak alkalmam
adódott. Oslo nagy város. Tudtam ezt-azt.
– Sajnálhatod – mondtam. – Többet nem látogat el a galériádba.
Diana nevetett és felnézett rám, én meg lenéztem rá, mosolyunk és arcunk
fordított volt egymáséhoz képest. És egy pillanatig azt hittem, Grevével mégsem
történt semmi, csak túl élénk színekkel festettem magam elé a rémképet, ahogy az
ember arra néha hajlamos, próbáltam elképzelni a legrosszabbat, ha másért nem, hát
azért, hogy érezzem, milyen, elviselhető-e. És mintha meg akarnám erősíteni, hogy
csak álom volt, azt mondtam, meggondoltam magam, igaza van, foglaljuk le azt az
utat Tokióba decemberben. Mire ő meglepve nézett rám és azt mondta, pont
karácsony előtt nem zárhatja be a galériát, merthogy az a csúcsidőszak. És különben
sem megy senki Tokióba decemberben, amikor dermesztő hideg van. Erre a tavaszra
módosítottam, javasoltam, hogy foglaljuk le előre az utat. Erre meg azt mondta, az
túlságosan hosszú távú terv, nem igaz, majd meglátjuk, hm? Jó, feleltem, és
mondtam, hogy megyek lefeküdni, kikészültem.
A földszinten bementem a gyerekszobába és letérdeltem a mizuko jizo alak elé. Az
oltár továbbra is érintetlen volt. Túl hosszú távú terv. Majd meglátjuk. Akkor
kivettem a kis vörös dobozt a zsebemből, ujjbegyemet végigfuttattam a sima
felületen, és a kis kőbuddha mellé tettem, ami a vízgyerekünket vigyázta.
– Két nap múlva megtaláltuk a drogcsempészt egy kis faluban. Egy nagyon fiatal
külföldi lány bújtatta, akiről később kiderült, hogy a barátnője. Általában kerestek
maguknak egy ártatlannak látszó lányt, akit futárnak használtak. Amíg a lány le nem
bukott a vámon, és életfogytiglanit kapott. Hatvanhat nap telt el a vadászat kezdete
óta. – Clas Greve nagy levegőt vett. – Nekem meg se kottyant volna még hatvanhat.
Végül a PR-igazgató törte meg a beálló csendet. – És letartóztatta a férfit?
– Nem csak őt. Ő meg a barátnője elég információval szolgáltak ahhoz, hogy
később még huszonhárom kollégáját letartóztathassuk.
– Hogyan... – kezdte az elnök – hogyan tartóztat le egy ilyen embert?
– Ebben az esetben nem volt benne semmi drámai – felelte Greve és kezét
összefűzte a tarkóján. – Az egyenlőség megérkezett Suriname-ba is. Amikor
megrohantuk a házat, a fegyvere az asztalon volt, és éppen a barátnőjének segített
húst darálni.
Az elnök harsogó nevetésben tört ki, majd a PR-igazgatóra pillantott, aki
kötelességtudóan csatlakozott hozzá szaggatott, visszafogottabb nevetéssel. A kórust
háromszólamúvá bővítette Ferdinand a maga visító nyerítésével. Néztem a négy
sugárzó arcot, és az járt a fejemben, bárcsak lenne nálam kézigránát.

Miután Ferdinand lezárta az interjút, úgy intéztem, hogy én kísérhessem ki Clas

Grevét, míg a másik három rövid szünetet tartott az utolsó felvonás előtt.
A lifthez kísértem Grevét, és megnyomtam a hívógombot.
– Meggyőző előadás. – Összefűztem ujjaim az öltönynadrágom előtt, és a kijelzőn
sorjázó emeletszámokat néztem. – A csábítási technikája nagyon sikeres.
– Csábítás? Nem is tudom. Gondolom, maga sem tekinti becstelenségnek, ha az
ember eladja magát, Roger.
– Dehogyis. A maga helyében én is ugyanezt tettem volna.
– Köszönöm. Mikor írja meg a jelentést?
– Ma este.
– Pompás.
A liftajtó kinyílt, beléptünk, várakozva álltunk.
– Azon gondolkodtam – szólaltam meg -, hogy a fickó, akit üldöztek...
– Mi van vele?
 – Véletlenül nem ugyanaz az ember volt, aki megkínozta magát a pincében?
Greve mosolygott. – Honnét jött rá?
– Csak tippeltem. – A liftajtó becsukódott. – És beérte a letartóztatásával?
Greve felvonta a szemöldökét. – Nehezére esik elhinni?
Vállat vontam. A lift megindult.
– Az volt a tervem, hogy megölöm – mondta Greve.
– Bosszút akart állni mindazért, amit elszenvedett?
– Igen.
– És mit mondott volna a gyilkossági vádakra a holland hadseregnek?
– Gondoskodni kell róla, hogy ne kapjanak el. Curacittal.
– Méreggel? Azzal, amiben a nyíl hegyét is megmártják?
– A fejvadászok ezt használják mifelénk.
Feltételeztem, hogy a kétértelmű szóhasználat szándékos.
– Curacit-oldatot teszünk egy szőlőszem nagyságú gumilabdába, amin van egy
alig észrevehető, éles tű. Ezt elrejtjük a célpont matracában. Amikor lefekszik, a tű
átszúrja a bőrét, és saját testsúlya belenyomja a mérget a testébe.
– De ő otthon volt – vetettem ellen. – Ráadásul ott volt tanúnak a lány.
– Pontosan.
– Akkor hogyan vette rá a fickót, hogy kiadja a haverjait?
– Egyezséget ajánlottam neki. Egy kollégám lefogta, én meg beledugtam a kezét a
húsdarálóba, és közöltem, hogy ledarálom, és végignézetem vele, hogy a kutya
megeszi. Beszélt.
Bólintottam és elképzeltem a jelenetet. A liftajtó kinyílt, a bejárathoz sétáltunk.
Kinyitottam neki az ajtót. – És miután beszélt?
– Hogy érti? – hunyorgott az égre Greve.
– Maga megtartotta a szavát?
– Nos... – a mellényzsebéből előhalászott egy Maui Jim titán napszemüveget és
feltette -, én mindig megtartom a szavam.
– És egy sima letartóztatás megért kéthavi üldözést és az élete kockáztatását?
Greve halkan nevetett. – Nem érti, Roger. A magamfajtának a hajsza feladása
szóba sem jöhet. Olyan vagyok, mint a kutyám, gének és kiképzés terméke.
Számomra a kockázat nem létezik. Ha egyszer kilőnek, hőkereső rakéta vagyok, amit
nem lehet megállítani, ami tulajdonképpen a saját pusztulását keresi. Tesztelje le az
elsős pszichológiakönyvvel. – Akkor a karomra tette a kezét, és halvány mosollyal
súgta: – De a diagnózist tartsa meg magának!
Az ajtót fogva álltam. – És a lány? Őt hogyan vette rá, hogy beszéljen?
– Tizennégy éves volt.
– És?
– Mit gondol?
– Fogalmam sincs.
Greve mélyet sóhajtott. – Nem tudom, miért szerzett rólam ilyen benyomást,
Roger. Nem vallatok ki kiskorú lányokat. Magammal vittem Paramaribóba, a
zsoldomból vettem neki egy repülőjegyet, és feltettem az első gépre haza a szüleihez,
mielőtt a suriname-i rendőrök a markukba kaparinthatták volna.
Követtem a tekintetemmel, ahogy a parkolóban álló ezüstszürke Lexus GS 430
felé ment.
Az őszi időjárás bódítóan gyönyörű volt. Az esküvőm napján bezzeg zuhogott.
 10
Szívelégtelenség

Harmadszor nyomtam meg Lotte Madsen csengőjét. A neve nem volt kiírva, de elég
ajtón csengettem már az Eilert Sundts utcában, hogy tudjam, melyik az övé.
Korán sötétedett és gyorsan lehűlt a levegő. Szabályosan vacogtam. Sokáig
habozott, amikor ebéd után felhívtam és megkérdeztem, nyolc körül
meglátogathatom-e. És amikor végül egyetlen szótaggal audienciát adott, tudtam,
hogy megszegett egy magának tett ígéretet: hogy többé semmi köze nem lesz ahhoz a
férfihoz, aki olyan csúnyán elhagyta.
Zümmögött a zár, én meg feltéptem az ajtót, mintha attól félnék, hogy ez az
egyetlen esélyem. Nem akartam lifttel menni, hátha beszáll mellém egy kíváncsi
szomszéd, akinek van ideje megfigyelni és következtetéseket levonni.
Lotte résnyire már kinyitotta az ajtót. Megpillantottam sápadt arcát.
Beléptem, betettem magam mögött az ajtót:
– Újra itt vagyok.
Nem szólt rá semmit. Általában nem.
– Hogy vagy? – kérdeztem.
Lotte Madsen vállat vont. Szinte ugyanúgy nézett ki, mint amikor először
megláttam: félénk kutyakölyök, apró és bozontos, barna szemében ijedtség. Arca
mindkét oldalán zsíros haj lógott le, görnyedten tartotta magát, alaktalan, színtelen
ruhái azt a benyomást keltették, hogy az a fajta nő, aki inkább elfedi a testét, mintsem
ráirányítja a figyelmet. Amire semmi oka nem volt: Lotte karcsú és formás, bőre
pedig sima, makulátlan. Viszont az a fajta megadás sugárzott belőle, ami abból a
nőből, akit mindig megvernek, mindig elhagynak, aki sosem kapja meg, amit
megérdemelne. Talán ez ébresztett fel bennem valamit, aminek a létezéséről magam
sem tudtam: a védelmező ösztönt. Valamint a kevésbé plátói érzéseket, amelyek
ugródeszkaként szolgáltak rövid távú kapcsolatunkhoz. Vagy afférunkhoz. Affér. A
viszony jelen idejű, az affér viszont múlt.
Először Diana egyik zártkörű bemutatóján pillantottam meg Lotte Madsent. A
terem túlsó végében állt, engem bámult és kicsit későn kapta el a tekintetét. Mindig
hízelgő, ha az ember ilyesmin kap egy nőt, de amikor láttam, hogy a figyelme nem
fog visszatérni rám, a képhez ballagtam, amit nézett, és bemutatkoztam. Persze főleg
kíváncsiságból, hiszen – a természetemet figyelembe véve – mindig is döbbenetesen
hű voltam Dianához. Gonosz nyelvek akár azt is állíthatnák, hogy hűségem inkább
kockázatelemzésen, semmint szerelmen alapult. Hogy tudtam, Diana magasabb
osztályban játszik, mint én, mármint vonzerő tekintetében, és hogy következésképp
nem vagyok abban a helyzetben, hogy kockázatot vállaljak, hacsak nem akarok
életem végéig az alacsonyabb ligában játszani.
Talán. Lotte Madsen viszont az én ligámba tartozott.
Különc művésznek látszott, és én automatikusan feltételeztem, hogy az is, esetleg
az egyik művész szeretője. Más magyarázat nem volt rá, hogyan kapott meghívást a
kopott, barna kordnadrág és az unalmas, feszes szürke pulóver a bemutatóra.
Legnagyobb meglepetésemre azonban kiderült, hogy vevő. Persze nem a saját
pénzén, hanem egy dán társaság számára vásárolt, akik épp az új irodájukat
rendezték be Odensében. Szabadúszó fordító volt norvégból és spanyolból: brosúrák,
cikkek, használati útmutatók, filmek és néha egy-egy szakkönyv. A dán cég az egyik
állandó megbízója volt. Halkan és óvatos mosollyal beszélt, mintha nem értené, miért
pocsékolja bárki a drága idejét arra, hogy szóba elegyedik vele. Azonnal
belebolondultam. Igen, a belebolondultam a helyes kifejezés. Édes volt. És kicsi. Egy
hatvan. Kérdeznem se kellett, jó szemem van a magassághoz. Mire aznap este
távoztam onnét, megvolt a telefonszáma, mondván, a kiállító művészek más képeiről
is küldök fotókat. Akkor talán még magam is azt hittem, hogy tisztességesek a
szándékaim.
Másodszor kávéra találkoztunk a Sushi&Coffee-ban. Azt mondtam neki, inkább
mutatok kinyomtatott képeket, mint küldök e-mailben, mert a képernyő – mint én –
hazudik.
Miután sebtében végigpörgettem a képeket, elárultam neki, hogy boldogtalan a
házasságom, de kitartok, mert kötelességemnek érzem feleségem felém irányuló,
határtalan szeretete miatt. A világ legrégibb kliséje a „nős férfi felcsíp egy
egyedülálló nőt” helyzetben vagy a fordítottjában, de volt egy olyan gyanúm, hogy ő
még sosem hallotta. Ami azt illeti, én sem, de hallottam róla és feltételeztem, hogy
beválik.
Az órájára nézett és azt mondta, mennie kell, én meg megkérdeztem, egyik este
beugorhatnék-e megmutatni neki egy másik művészt, akit még jobb befektetésnek
tartok az odensei ügyfelének. Vonakodva beleegyezett.
Vittem magammal néhány gyenge képet a galériából meg egy üveg jó vörösbort a
pincéből. Úgy láttam, elfogadja sorsát attól a pillanattól, hogy ajtót nyitott nekem
azon a meleg nyári estén.
A balfogásaimról szóló történetekkel szórakoztattam; az ilyesmi elvileg rossz
fényben tünteti fel az embert, de valójában azt mutatja, vagyok olyan magabiztos és
sikeres, hogy megengedhessek magamnak egy kis öniróniát. Ő elmesélte, hogy
egyke, fiatalkorában bejárta a világot a szüleivel, és az apja főmérnök egy nemzetközi
vízműépítő cégnél. Egyik ország sem igazán az otthona, Norvégia éppúgy megfelel
neki, mint bármi más. Ennyi. Ahhoz képest, hogy több nyelven beszél, keveset
mondott. Tipikus fordító, gondoltam. Jobb szereti mások történeteit, mint a sajátját.
A feleségemről kérdezett. A feleséged, így mondta, noha tudnia kellett Diana
nevét, hiszen meghívást kapott tőle a bemutatóra. Ebben az értelemben kétségtelenül
megkönnyítette a dolgomat. És a sajátját is.
Azt mondtam neki, hogy a házasságom nagy pofont kapott, amikor a feleségem
terhes lett, és én nem akartam megtartani a gyereket. És őszerinte meggyőztem, hogy
vetesse el.
– És tényleg? – kérdezte.
– Lehetséges.
Láttam valamit Lotte arcán, és megkérdeztem, mi a baj.
– A szüleim engem is rábeszéltek egy abortuszra. Mert tinédzser voltam, és a
gyereknek nem lett volna apja. Ma is gyűlölöm őket ezért. Őket és magamat.
Nagyot nyeltem. Nyeltem és megmagyaráztam: – A magzatunk Down-kóros
volt. A hasonló helyzetbe került szülők nyolcvanöt százaléka az abortuszt választja.
Azonnal megbántam. Hogy jutott eszembe? A Down-kór talán érthetőbbé teszi,
hogy nem akarok gyereket a saját feleségemtől?
 – Nagy a valószínűsége, hogy a feleséged amúgy is elvetélt volna – mondta erre
Lotte. – A Down-kór gyakran jár együtt szívelégtelenséggel.
Szívelégtelenség, gondoltam, és magamban megköszöntem neki, hogy
csapatjátékos, hogy megint csak megkönnyíti a dolgomat. Dolgunkat. Egy óra múlva
nem volt rajtunk ruha, amit valóságos diadalként ünnepeltem. Egy győzelmekhez
szokott embernek talán ez csak egy olcsó siker lett volna, de én napokig a fellegekben
jártam tőle. Hetekig. Pontosabban három és fél hétig. Szeretőm volt, bizony. Akit
huszonnégy nap után elhagytam.
Ahogy most elnéztem Lottét, az egész olyan valószínűtlennek tűnt.

Hamsun azt írta, hogy mi, emberek hamar eltelünk a szerelemmel. Nem kérünk
semmiből, amit túlzottan nagy adagban tálalnak. Tényleg ilyen banálisak lennénk?
Ezek szerint. De velem nem ez történt. Velem az történt, hogy megrohant a bűntudat.
Nem azért, mert nem tudtam viszonozni Lotte szerelmét, hanem mert Dianát
szerettem. Szükségszerű felismerés volt, de az utolsó csapás egy bizarr epizód után
ért. Nyár vége volt, vétkességem huszonnegyedik napja, Lotte ágyában voltunk a
zsúfolt kétszobás lakásban az Eilert Sundts utcában. Szeretkezés előtt egész este
beszélgettünk, vagyis én beszéltem. Leírtam és elmagyaráztam, én hogyan látom az
életet. Jó vagyok benne amolyan Paulo Coelho-mélységben, vagyis ami lenyűgözi az
intellektuálisan fejlődésre szorulókat, de ami bosszantja a figyelmesebb hallgatókat.
Lotte melankolikus barna szeme az ajkaimon függött, itta minden szavam, szó
szerint láttam, ahogy belép kezdetleges fantáziavilágomba, az agya magáévá teszi a
gondolatmenetemet, szerelmes lesz az elmémbe. Ami engem illet, én már rég
szerelmes lettem a szerelmébe, a hűséges szemébe, a némaságába és a mély, alig
hallható nyögdécselésébe szerelmeskedés közben, ami annyira elütött Diana
körfűrészvijjogásától. A szerelem pedig az állandó bujaság állapotában tartott három
és fél hétig. Így, amikor végül abbahagytam a monológot, csak néztünk egymásra,
előrehajoltam, kezem a mellére tettem, ő megborzongott – vagy én? -, és rohantunk a
hálószoba és a 101 centiméter széles, invitáló Brekke fantázianevű IKEA-ágy felé.
Ezen az estén a nyögés a szokásosnál hangosabb volt, és dánul a fülembe suttogott
valamit, amit nem értettem, mivel objektíven nézve a dán nehéz nyelv – egész
Európában a dán gyerekek tanulnak meg a legkésőbb beszélni -, ennek ellenére
kivételesen erotikusnak találtam, és növeltem a tempót. Lotte általában ellenezte a
gyorsítást, de ezen az estén megragadta a fenekemet és magába húzott, amit én úgy
értelmeztem, azt akarja, még jobban növeljem a lökések erejét, intenzitását.
Engedelmeskedtem, közben az apámra gondoltam a nyitott koporsóban a temetésen,
amely módszer általában eredményesnek bizonyult a korai magömlés megelőzésére.
Vagy mint ez esetben, a teljes megelőzésére. Noha Lotte azt mondta, szedi a tablettát,
a terhesség puszta gondolatától is szívdobogást kaptam. Nem tudtam, Lotténak volt-
e orgazmusa, amikor szeretkeztünk; csendes visszafogottsága arra utalt, hogy az
orgazmus csak a felszín apró fodraiban jelentkezett nála. És túlságosan finom
teremtés volt, hogy stressznek tegyem ki a nyílt kérdéssel. Éppen ezért nem voltam
abszolút felkészülve arra, ami ekkor történt. Éreztem, hogy meg kéne állnom, de
engedélyeztem magamnak még egy döfést. És éreztem, hogy eltaláltam valamit
mélyen benne. A teste megmerevedett, szeme és szája tágra nyílt. Utána reszketés
következett, és egy apró, őrült pillanatig attól féltem, hogy epilepsziás rohamot
idéztem elő. Aztán valami forróságot éreztem, még forróbbat, mint a vaginája, és ez a
forróság körbevette a nemi szervemet, majd dagályként söpört végig a hasamon,
csípőmön és golyóimon.
Két kezemre támaszkodva feltoltam magam és hitetlenkedve, szörnyülködve
néztem le oda, ahol testünk összeért. Hasa alja összeszorult, mintha ki akarna lökni
magából, mélyen felnyögött, ilyet még nem is hallottam, majd jött a következő
hullám. Víz ömlött belőle, kispriccelt a csípőnk között, lefolyt a matracra, ami még az
első hullámot sem szívta be. Jézus isten, gondoltam. Kilyukasztottam. Az agyam
pánikba esve próbálta értelmezni a történteket. Terhes, gondoltam, én meg kiböktem
azt a zsákot, amiben a magzat van, és most az összes cucc az ágyba folyik. Istenem,
élet-halálban úszunk, egy vízgyerek, egy másik vízgyerek! Jó, talán olvastam a nők
úgynevezett nedves orgazmusáról, oké, talán láttam is egy-két pornófilmben, de
trükknek véltem, csalásnak, hímfantáziának egy partnerről, akinek ugyanolyan
kilövellési jogai vannak. Ahogy ott feküdtem, csak arra tudtam gondolni, hogy ez az
istenek büntetése azért, amiért rávettem Dianát az abortuszra: hogy megöltem még
egy ártatlan gyereket a nyughatatlan farkammal.
Lekecmeregtem a padlóra, lehúzva az ágyról a paplant. Lotte megrezzent, de
nem néztem összehúzott, meztelen testére, csak a lepedőn növekvő sötét, nedves kört
bámultam. Lassan esett le, hogy mi is történt. Pontosabban, hogy szerencsére mi nem
történt. Azonban ami történt, megtörtént, nem volt visszaút.
– Mennem kell! – mondtam. – Ez nem mehet így tovább.
– Mit csinálsz? – suttogta Lotte alig hallhatóan, magzatpózból.
– Szörnyen sajnálom, de haza kell mennem Diana bocsánatáért könyörögni.
– Nem kapod meg – suttogta Lotte.
Egy hangot sem hallottam a hálóból, mialatt lemostam a szagát a kezemről és a
számból a fürdőben, és elmentem, gondosan bezárva magam mögött az ajtót.
És most, három hónappal később ismét a hallban álltam, és tudtam, most nem
Lotténak van kiskutyaszeme, hanem nekem.
– Meg tudsz nekem bocsátani? – kérdeztem.
– Miért, ő nem tudott? – mondta Lotte monoton hangon. De lehet, hogy csak a
dán kiejtés tette.
– Nem mondtam el neki.
– Miért nem?
– Nem tudom. Nagyon sanszos, hogy szívbajom van.
Fürkészőn végigmért. És mosolyt véltem felfedezni a nagyon melankolikus,
barna szeme mélyén.
– Miért vagy itt?
– Mert nem tudlak elfelejteni.
– Miért vagy itt? – ismételte olyan határozottan, amilyennek még nem is
hallottam.
– Azt hiszem, nekünk... – kezdtem, de közbevágott:
– Miért, Roger?
Sóhajtottam. – Többé nem tartozom neki. Szeretője van.
Hosszú szünet következett.
Kicsit kinyomta az alsó ajkát. – Összetörte a szíved?
Bólintottam.
 – És azt akarod, hogy én ragasszam össze?
Még sose hallottam, hogy egy nő ilyen könnyedén, erőfeszítés nélkül fejezze ki
magát.
– Azt nem tudod, Lotte.
– Nem, gondolom, hogy nem. Tudod, ki a szeretője?
– Egy fickó, aki egy állásra jelentkezett nálunk, amit, hogy is fogalmazzak csak,
nem fog megkapni. Beszélhetnénk másról?
– Csak beszéljünk?
– Te döntesz.
– Igen, én. Csak beszélünk. Ami a te asztalod.
– Igaz. Hoztam egy üveg bort.
Alig észrevehetően biccentett. Aztán megfordult, és én követtem.
Végigbeszéltem a borozást, aztán elaludtam a kanapén. Amikor felébredtem, a
fejem az ölében volt, a hajamat cirógatta.
– Tudod, mit vettem észre először rajtad? – kérdezte, amikor látta, hogy ébren
vagyok.
– A hajamat.
– Mondtam már?
– Nem. – Az órámra néztem. Fél tíz. Ideje volt hazamenni. Vagyis az otthon
romjai közé. Rettegtem tőle.
– Visszajöhetek? – kérdeztem.
Láttam, hogy habozik.
– Szükségem van rád – mondtam.
Tudtam, hogy ennek az érvnek vajmi kevés a súlya. Egy nőtől kölcsönöztem, aki
azért választotta a QPR-t, mert úgy érezte, a klubnak szüksége van rá. De más érvem
nem volt.
– Nem tudom – felelte. – Gondolkodnom kell rajta.

Amikor beléptem, Diana a nappaliban ült és egy nagy könyvet olvasott. Van
Morrison azt énekelte, „...olyan, mint te, miattad megéri”, és nem hallott meg, csak
amikor már előtte álltam és a borítóról olvastam le hangosan a címet:
– Gyermek születik?
Összerezzent, de felderült és sietve letette a könyvet a polcra a háta mögé.
– Későn jöttél, drágám! Csináltál valami jót, vagy csak dolgoztál?
– Is-is – mentem az ablakhoz. A garázs fehér holdfényben fürdött, de Ove úgyis
csak órák múlva jön a festményért. – Telefonáltam párat, és kicsit gondolkodtam
azon, melyik pályázót javasoljam a Nyomkövetőnek.
Lelkesen összecsapta a kezét. – Jaj, de izgalmas! Az lesz, akit én mondtam, a... jaj,
hogy is hívják?
– Greve.
– Clas Greve! Annyira feledékeny vagyok. Remélem, ha megtudja, vesz tőlem
egy jó drága képet. Megérdemlem, nem?
Derűsen felnevetett, kinyújtva maga alá dugott karcsú lábát. Egy karom fonta
körül a szívemet, és szorította, mint egy vízzel töltött lufit. Gyorsan az ablak felé
fordultam, hogy ne lássa arcomon a fájdalmat. A nő, akit minden színlelésre
képtelennek tartottam, nemcsak sikeresen megőrizte a maszkját, de profin játszotta a
szerepét. Nyeltem egyet és megvártam, amíg biztosan ura leszek a hangomnak.
– Greve nem a megfelelő ember – mondtam, az ablakban figyelve a tükörképét. –
Mást választok.
Félprofin. Ezt már nem kezelte annyira jól. Láttam, hogy leesik az álla.
– Csak viccelsz, drágám, ugye? Tökéletes! Te mondtad...
– Tévedtem.
– Tévedtél? – Nagy megelégedésemre mély döbbenetet hallottam a hangjában. –
Az ég szerelmére, hogy érted?
– Greve külföldi. Nincs egy nyolcvan. És súlyos személyiségzavarral küzd.
– Nincs egy nyolcvan! Jézusom, Roger, te még egy hetven sem vagy. Te küzdesz
személyiségzavarral!
Ez fájt. Nem a személyiségzavar, abban igaza lehetett. Igyekeztem nyugodt
hangon folytatni:
– Mi ez a szenvedély, Diana? Én is nagy reményeket fűztem Clas Grevéhez, de
gyakran megesik, hogy csalódunk emberekben, nem érnek fel a reményeinkhez.
– De... de tévedsz. Hát nem látod?! Igazi férfi!
Felé fordultam és igyekeztem leereszkedően mosolyogni. – Idehallgass, Diana, én
vagyok az egyik legjobb ebben. Mármint az emberek megítélésében és
kiválasztásában. A magánéletemben talán követek el hibákat...
Parányit megrándult az arca.
– De a munkámban soha. Soha.
Hallgatott.
– Kidöglöttem – mondtam. – Éjjel nem sokat aludtam. Jó éjt!

Az ágyban fekve hallottam felettem a lépteit. Nyugtalanul járkált, fel-alá. Hangokat

nem hallottam, de tudtam, hogy telefonálás közben járkálni szokott. Eszembe ötlött,
hogy ez azokra a nemzedékekre jellemző, amelyek a drót nélküli kommunikáció előtt
nőttek fel. Még mindig úgy mozgunk a telefonnal beszéd közben, mintha azon
álmélkodnánk, hogy ez lehetséges. Valahol azt olvastam, hogy a modem ember
hatszor annyi időt tölt kommunikációval, mint eleink. Tehát többet kommunikálunk.
De vajon jobban kommunikálunk? Például miért nem mondtam Diana szemébe,
hogy tudom, hogy szeretkezett Grevével a lakásán? Mert tudtam, hogy képtelen lesz
megmagyarázni, miért, és nekem kell kitalálni? Például mondhatta volna, hogy
tévedés volt, egyszeri alkalom, de én tudtam volna, hogy nem igaz. Egyetlen nő sem
próbálja rávenni a férjét, hogy szerezzen egy jól fizető állást egy olyan férfinak, akivel
csak egy futó kalandja volt.
Azonban más oka is volt, hogy tartsam a számat. Amíg úgy teszek, mintha nem
tudnék róla és Grevéről, senki sem vádolhatott azzal, hogy nem tudom pártatlanul
felmérni a jelöltségét, és ahelyett, hogy a kinevezését Ferdinandra hagynám, békében
és csendben élvezhetem szánalmas kis bosszúmat. Aztán ott volt az is, hogyan
magyarázom meg Dianának, hogy mitől ébredt fel a gyanúm. Hiszen az szóba sem
jöhetett, hogy bevalljam, tolvaj vagyok, aki rendszeresen betör mások lakásába.
Forgolódtam az ágyban, hallgattam, ahogy tűsarka monoton, megfejthetetlen
morzejeleket küld felém. Aludni akartam. Álmodni akartam. Menekülni akartam. És
úgy ébredni, hogy mindent elfelejtettem. Mert persze ez volt a legfontosabb oka,
miért nem szóltam egy árva szót sem. Amíg a dolgok kimondatlanok maradnak, van
rá esély, hogy elfelejthetjük őket. Hogy tudunk úgy aludni és álmodni, hogy
felébredve eltűnjön, absztrakt képzelgés legyen, olyan jelenet, ami csak a fejünkben
játszódott le, azon a szinten, ahol azok az álnok gondolatok és fantáziák fogannak,
amelyek mindennapos hűtlenségként jelen vannak minden – még a legemésztőbb –
szerelmi kapcsolatban is.
Felötlött bennem, hogy ha most mobiltelefonon beszél, akkor újat kellett vennie.
És hogy az új telefon látványa cáfolhatatlan, kézzelfogható, közhelyes bizonyíték
arra, hogy ami történt, nem csak álom volt.
Amikor végül belépett a hálóba és levetkőzött, úgy tettem, mintha aludnék. De a
függönyök között besurranó halvány holdfénycsíkban megpillantottam, ahogy
kikapcsolja a telefont, mielőtt a nadrágzsebébe csúsztatja. Ugyanazt a telefont. Egy
fekete Pradát. Tehát akár álmodhattam is az egészet. Éreztem, hogy az álom magával
ragad és lefelé húz. Vagy talán Greve vett neki egy ugyanolyat. A lefelé sodródás
megtorpant. Vagy talán megint találkoztak, és Diana megtalálta a telefont. Felfelé
emelkedtem, áttörtem a felszínen, és tudtam, hogy ma éjjel már nem fogok aludni.
Éjfélkor még ébren voltam, és a nyitott ablakon át halk zajt hallottam a garázs
felől. Minden bizonnyal Ove volt, aki a Rubensért jött. Füleltem, de elmenni nem
hallottam. Talán közben nyomott el az álom. Tenger alatti világról álmodtam.
Boldog, mosolygó emberekről, néma nőkről és gyerekekről, akik szájából buborékok
bugyogtak és szálltak fel. Semmi sem utalt a lidércnyomásra, amely az álom végén
várt.
 11
Curacit

Nyolckor keltem és egyedül reggeliztem. Ahhoz képest, hogy az igaztalanok álmát

aludta, Diana roppant jól aludt. Csak pár órám volt. Háromnegyed kilenckor
lementem a garázshoz és kinyitottam. Egy közeli ablakból a Turbonegrót hallottam;
nem a zenéről ismertem fel, hanem az angol kiejtésről. A villany automatikusan
felgyulladt, és ott csillogott a Volvo S80. Fenségesen, ugyanakkor szolgaian várta
gazdáját. Megragadtam az ajtókilincset és hátrahőköltem. Valaki ült a kormány
mögött! Az első rémület elmúltával felismertem Ove Kjikerud evezőlapát arcát. Az
elmúlt pár nap éjszakázása a jelek szerint megtette a magáét, mert lehunyt szemmel
és tátott szájjal ült ott. És nyilván mélyen aludt, mivel meg sem rezzent, amikor
kinyitottam az ajtót.
Elbődültem, mint ahogy velünk csinálták a három hónapos tiszthelyettes-
tanfolyamon, amire apám óhaja ellenére mentem el: – Jó reggelt, Kjikerud!
A szeme sem rebbent. Levegőt vettem, hogy még egy ébresztőt harsogjak, amikor
észrevettem, hogy a mennyezeti kárpit nyitva van és kilóg a Rubens-festmény széle.
Hirtelen megborzongtam, mint amikor bolyhos tavaszi felhő suhan el a nap előtt.
Ahelyett, hogy hangoskodtam volna, megragadtam és megráztam a vállát. Semmi.
Erősebben ráztam. Feje előre-hátra billegett a nyakán.
Hüvelykés mutatóujjamat odatettem, ahol a főütőeret sejtettem, de képtelen
voltam megmondani, hogy amit érzek, az ő pulzusa vagy a saját hevesen dobogó
szívem. De a teste hideg volt. Talán túlságosan is hideg? Reszkető ujjakkal
felemeltem a szemhéját. Ez lezárta a kérdést. Az élettelen fekete pupilla láttán
önkéntelenül hátrahőköltem.
Mindig is olyan embernek tartottam magam, aki kritikus helyzetben tisztán
gondolkodik, aki nem esik pánikba. Persze talán csak azért, mert igazán sosem
voltam még olyan kritikus helyzetben életemben, hogy pánikba essek. Kivéve,
amikor Diana terhes lett, ugye, akkor nem esett nehezemre pánikolni. Szóval talán
mégis pánikolós típus vagyok. Mindenesetre ebben a pillanatban határozottan
irracionális gondolatok fordultak meg a fejemben. Hogy a kocsira ráfér a mosás.
Hogy Kjikerud az ingét – a rávarrt Dior címkével – valószínűleg az egyik thaiföldi
nyaralásán vette. És hogy a Turbonegro tulajdonképpen egész tisztességes banda,
bár mindenki másképp gondolja. De tisztában voltam vele, hogy mi történik, hogy
éppen kiszalad alólam a talaj, hát szorosan lehunytam a szemem és kisöpörtem a
gondolatokat a fejemből. Aztán újra kinyitottam a szemem, és elfogadtam, hogy egy
apró reménysugár csak besurrant. Pedig hiába, a valóság nem változott, Ove
Kjikerud holtteste még mindig ott ült.
Az első következtetés egyszerű volt: Ove Kjikerudnak mennie kell. Ha itt
megtalálják, minden kiderül. Határozottan a kormányra döntöttem Kjikerudot,
ráhajoltam a hátára, átkaroltam a mellkasát és kicibáltam az ülésből. Nehéz volt, a
karjai felemelkedtek, mintha ki akarna csusszanni a markomból. Megint felemeltem,
újra fogást kerestem rajta, de ugyanaz történt; keze a képembe lendült, egyik ujja
beleakadt a szám sarkába. Lerágott köröm kaparta végig a nyelvemet; elszörnyedve
köptem egyet, de a nikotin keserű íze maradt. A garázs padlójára ejtettem,
kinyitottam a csomagtartót, de amikor felhúztam, csak a zakója és a hamis Dior inge
jött, ő maradt a betonon. Káromkodtam, egyik kezemmel megragadtam az övét
belül, felrántottam és fejjel előre belenyomtam a 480 literes csomagtartóba. A feje
halkan koppant a padlón. Lecsaptam a csomagtartót, összedörgöltem a kezem, ahogy
az ember a jól végzett fizikai munka után szokta.
Aztán visszamentem a vezetőüléshez. Nem láttam vért a fagolyós ülésvédőn,
amit a taxisok használnak az egész világon. Mi az istenbe halt bele Ove?
Szívrohamba? Agyvérzésbe? Valami túladagolásba? Észbe kaptam, hogy amatőr
diagnózisra pocsékolni az időt elég nagy luxus, hát beültem és furcsamód azt vettem
észre, hogy a fagolyók még őrzik a testmelegét. Ez az ülésvédő volt az egyetlen, amit
apámtól örököltem, aki az aranyere miatt használta, én pedig megelőzésképpen,
hátha örökletes. Hirtelen fájdalom nyilallt a fenekembe, amitől ijedten előreugrottam
és a térdemet jól bevertem a kormányba. Kikecmeregtem. A fájdalom már elmúlt, de
valami kétségtelenül megcsípett. Az ülés fölé hajoltam és alaposan végignéztem, de
semmi szokatlant nem láttam a derengő belső világítás fényénél. Talán egy döglődő
méh, ami időközben elmászott? Így az ősz végén kizárt. Valami megcsillant a
fagolyók között. Közelebb hajoltam. Egy vékony, szinte láthatatlan fémhegy állt ki az
ülésből. Az agy néha olyan gyorsan következtet, hogy az értelem lemarad mögötte.
Csak ezzel tudom magyarázni a homályos előérzetet, amitől a szívverésem
meglódult, még mielőtt felemeltem a huzatot és megláttam azt a dolgot.
Valóban akkora volt, mint egy szőlőszem. És gumiból, ahogy Greve lefestette
nekem. Nem szabályos gömb, az alja lapos, nyilván, hogy az ellenkező oldalán a tű
felfelé mutasson. A fülemhez tettem és megráztam, de nem hallottam semmit.
Szerencsére a tartalma Ove Kjikerudba injektálódott, amikor ráült. A fenekemet
dörzsölve figyeltem magamon az esetleges hatást. Kicsit kába voltam, de ki ne lenne
az, miután egy kollégája holttestét emelgeti, majd megszúrja egy rohadt Curacitos tű,
egy gyilkos fegyver, amit minden valószínűség szerint nekem szántak? Éreztem,
hogy rám tör a vihogás; a félelem néha ilyen hatással van rám. Lehunytam a szemem
és belélegeztem. Mélyen. Összpontosítva. A nevetés elapadt; düh vette át a helyét. A
kurva életbe, ez hihetetlen! Vagy éppen hogy nem? Egy Clas Greve-féle erőszakos
pszichopatától nem éppen azt várná az ember, hogy így szabadul meg egy férjtől?
Dühösen belerúgtam a gumiba. Egyszer, még egyszer. Szürke folt jelent meg a John
Lobb cipőm orrán.
De hogy fért hozzá Greve a kocsimhoz? Hogy az istenbe...?
Nyílt a garázs ajtaja, és besétált a válasz.
 12
Natasa

Diana bámult rám a garázsajtóból. Láthatóan kapkodva öltözött fel, a haja

rendezetlen volt. Alig hallhatóan suttogta:
– Mi történt, drágám?
Miközben farkasszemet néztem vele, agyamban ugyanez a kérdés száguldozott.
A választól pedig a már így is összetört szívem még apróbb darabokra hullott.
Diana. Az én Dianám. Ő tette a mérget az ülésbe. Ő és Greve összejátszottak.
– Épp le akartam ülni, amikor észrevettem ezt a tűt az ülésen – tartottam fel a
gumilabdát.
Odajött és a gyilkos fegyvert óvatosan a tenyerére tette. Árulkodó óvatossággal.
– Észrevetted ezt a tűt? – kérdezte és nem tudta palástolni hangjában a
kételkedést.
– Éles a szemem – feleltem, de nem hiszem, hogy feltűnt neki a keserű
kétértelműség, vagy ha igen, nem törődött vele.
– Akkor mázli, hogy nem ültél rá – vizsgálgatta az apró tárgyat. – Amúgy mi ez?
Profi volt, de az ám.
– Nem tudom – mondtam lezseren. – Miért jöttél?
Rám nézett, a szája kinyílt, és egy pillanatig beleláttam a semmibe.
– Én...
– Igen, drágám?
– Az ágyban feküdtem, és hallottam, hogy lejössz, de azt nem, hogy elhajtasz.
Gondoltam, valami történt. És tulajdonképpen igazam volt.
– Valójában nem történt semmi. Csak egy tű, drágám!
– Az ilyen tűk veszélyesek lehetnek, szerelmem!
– Igazán?
– Nem tudtad? Elkaphatod a HIV-et, veszettséget, mindenféle vírust vagy
fertőzést.
Felém lépett, és felismertem a mozdulatot, azt, ahogy a tekintete ellágyult, az ajka
lefittyedt: meg fog ölelni. Ám a mozdulat félbeszakadt, valami megállította. Talán a
szememben látott meg valamit.
– Jaj, drágám! – nézett le a gumilabdára, és letette a munkapadra, amit sosem
használok. Aztán gyorsan hozzám lépett, átkarolt, némileg meggörnyedve, hogy
csökkentse a magasságkülönbséget, állát a nyakamon pihentette, és bal kezével
beletúrt a hajamba.
– Tudod, kicsit aggódom miattad, szerelmem...
Mintha egy idegen ölelt volna. Már minden más volt körülötte, még az illata is.
Vagy ez Greve illata? Undorító. Kezével előre-hátra masszírozó mozdulatokat tett,
mintha samponozna, mintha a hajam iránti lelkesedése éppen ebben a szent
pillanatban érné el új csúcspontját. A legszívesebben megütöttem volna a kezem
fejével. Azért azzal, hogy érezzem a bőrt a bőrön, érezzem a fájdalmat és a sokkot.
Ehelyett lehunytam a szememet és hagytam, hadd csinálja, hadd masszírozzon,
puhítson, cirógasson. Talán tényleg beteg ember vagyok.
 – Mennem kell dolgozni! – mondtam, amikor nem akarta abbahagyni. – Délre el
kell döntenem, kit jelölök.
De nem engedett el, és végül úgy kellett lefejtenem magamról. Valami csillant a
szeme sarkában.
– Mi van? – kérdeztem.
De nem felelt, csak a fejét rázta.
– Diana...
– Szép napot! – suttogta, és kicsit remegett a hangja. – Szeretlek.
Azzal kisietett.
Szívem szerint utánaszaladtam volna, de csak álltam ott. Mi értelme
megvigasztalni a saját gyilkosodat? Mi értelme bárminek? Hát beszálltam a kocsiba,
fújtam egy nagyot, és megnéztem magam a visszapillantóban.
– Éld túl, Roger! – suttogtam. – Szedd össze magad, és éld túl!
Aztán visszanyomtam a Rubenst a kárpit alá és lezártam. Indítottam, hallottam,
hogy mögöttem felemelkedik a garázsajtó, kitolattam, és a kanyarokat lassan véve
legurultam Oslo felé.
Ove kocsija négyszáz méterre állt, a járda mellett. Helyes, hetekig itt maradhat,
mire bárkinek feltűnne, egész addig, amíg meg nem jön a hó és a hókotrók. Jobban
aggasztott, hogy egy holttest van a kocsimban, amitől meg kell szabadulnom.
Alaposan átgondoltam mindent. Paradox módon a Kjikeruddal való óvatos
kapcsolattartás most meghozta gyümölcsét. Ha valahol kirakom a holttestet, senki
sem tud kapcsolatba hozni vele. De hol?
Először a hulladékégető jutott eszembe Grønmóban. Mindenekelőtt bele kell
csavarnom valamibe a testet, aztán odahajtok vele a hulladékégetőhöz, kinyitom a
csomagtartót, felviszem a tetemet a rámpán és belelököm a felcsapó lángokba. Az
ötlet ellen szólt, hogy összetalálkozhatok más szemétlerakókkal, nem is szólva a
munkásokról, akik az égetőt felügyelik. És ha magam égetném el egy félreeső
helyen? Az emberi test elég csúnyán meg tud égni. Olvastam, hogy Indiában tíz
órába telik elégetni egy testet a halotti máglyán. És ha visszamennék a garázsba,
miután Diana elment a galériába, és végre használatba venném a munkapadot és a
körfűrészt, amit minden irónia nélkül az apósomtól kaptam egyik karácsonyra?
Felvágnám a testet megfelelő méretű darabokra, azokat egy-két kővel
becsomagolnám, aztán elsüllyeszteném az Oslo környéki száz erdei tó
valamelyikébe?
Az öklömmel többször a halántékomra csaptam. Mi a fene jut eszembe?
Feldarabolni? Miért? Először is: hát nem láttam elég Helyszínelők-epizódot, hogy
tudjam, azzal csak a saját lelepleződésemet kockáztatom? Itt egy vércsepp, ott
apósom fűrészének egy foga, és máris nyakig ülök a szarban. Másodszor: Minek
próbálnám egyáltalán elrejteni a tetemet? Miért ne kereshetnék egy viszonylag
elhagyatott hidat, és dobom át Kjikerud földi maradványait a korláton? Valószínűleg
a felszínre emelkedik és megtalálják, na és? Engem semmi sem kapcsol a
gyilkossághoz, nem ismertem semmiféle Ove Kjikerudot, még a „Curacit” szót sem
tudom lebetűzni.
A Maridal-tóra esett a választásom. Autóval csak tízpercnyire van a várostól,
senki sem lesz ott hétköznap délelőtt. Felhívtam Idát/Odát, hogy ma későn érek be.
 Fél óra alatt több millió köbméter erdő és két eldugottnál is eldugottabb település
mellett hajtottam el, amelyek sokkolóan közel feküdtek a norvég fővároshoz. Aztán
előbukkant egy kavicsos mellékút, amely ahhoz a hídhoz vitt, amit kerestem.
Megálltam és öt percet vártam. Se ember, se autó, se ház nem volt látó- vagy
hallótávolságon belül, csak egy-egy madár rikoltott fel néha. Holló? Valami fekete.
Olyan fekete, mint a titokzatos állóvíz alig egy méterre az alacsony fahíd alatt.
Tökéletes.
Kiszálltam és kinyitottam a csomagtartót. Ove úgy feküdt, ahogy betettem, karjai
az oldala mellett, csípőből meghajolva, feneke kiállt. Még egyszer körülnéztem, hogy
tényleg egyedül vagyok-e. Aztán cselekedtem. Gyorsan és hatékonyan.
A vízbe csapódó test hangja meglepően diszkrét volt, inkább cuppanásszerű,
mintha a tó cinkostársam lett volna ebben a sötét cselekedetben. A korlátnak dőlve
néztem le a néma, összezárult vízre. Azon töprengtem, mi legyen a következő
lépésem. És eközben Ove Kjikerud mintha felemelkedett volna hozzám: egy sápadt,
zöld arc tágra nyílt szemmel, ami a felszínre akart emelkedni, egy szellem sárral a
szájában és hínárral a hajában. Éppen arra gondoltam, innom kéne egy kis whiskyt,
hogy lecsillapítsam az idegeimet, amikor az arc áttört a tó felszínén és tovább
emelkedett felém.
Felsikoltottam. A tetem is sikoltott, és a hörgő hang kiszívta az oxigént a
levegőből körülöttem.
Aztán megint eltűnt, a fekete tó visszanyelte.
Bámultam le a sötétbe. Tényleg megtörtént? Hogy a fenébe ne történt volna meg:
a visszhang még mindig zörgött a fák tetején.
Átlendültem a korláton. Visszatartott lélegzettel vártam, hogy a jeges víz
körülöleljen. Testemen rémület szaladt végig a talpamtól a fejem tetejéig. És azt
vettem észre, hogy szilárd talajon állok, csak derékig a vízben. Vagyis nem teljesen
szilárd talajon, mert valami mozgott az egyik lábam alatt. Belenyúltam a sáros vízbe,
megragadtam azt a valamit, amit először hínárnak hittem, amíg meg nem éreztem
alatta a fejbőrt. Akkor megrántottam. Ove Kjikerud arca jelent meg, kipislogta a vizet
a szempilláiból, és megint jött az a mély hörgés, amikor az ember egész lényével
levegő után kapkod.
Ez már túl sok volt. Egy pillanatig elfogott a kísértés, hogy elengedjem és
hagyjam eltűnni.
De nem tehettem, nem igaz?
Elkezdtem a part felé rángatni a híd végénél. Ove tudata újra adásszünetet
tartott, én meg küszködve igyekeztem a víz felett tartani a fejét. Többször is majdnem
elestem a csúszós mederben, ami besüppedt az immár tönkrement John Lobb cipőm
alatt. De pár perc elteltével végre sikerült mindkettőnket kicipelnem a partra, majd
be a kocsiba.
Fejemet a kormányra hajtva lihegtem.
Az a rohadt madár megvetően cserregett, ahogy a kormányt a fahíd irányába
tekertem és elhajtottam.

Mint mondtam, sosem jártam Ove lakásán, de tudtam a címét. Kinyitottam a

kesztyűtartót, kivettem a fekete GPS-t, és menet közben bepötyögtem az utca nevét
meg a házszámot, kis híján eltalálva egy szemből jövő kocsit. A GPS kiszámolta,
ésszerűsítette és csökkentette a távolságot. Analitikusan, érzelemmentesen. A
gyengéd, higgadt női hangot, ami irányított, cseppet sem zavarták a körülmények.
Most már nekem is ilyennek kell lennem, parancsoltam magamra. Helyesen
cselekedni, mint egy gép, nem véteni hülye hibákat.
Fél óra múlva a megadott címhez értem. Csendes, keskeny utca. Kjikerud apró
kis háza a felső végén volt, a háttérben sötét lucfenyőerdő zöld fala húzódott. A
lépcső előtt megálltam, egy pillantást vetettem a házra, és ismét megállapítottam,
hogy a ronda építészet nem modem lelemény.
Ove mellettem ült, ő is bűn ronda volt, hamuszürke és olyan vizes, hogy a ruhája
cuppogott, amikor átkutattam a zsebeit a kulcsa után.
Miután egy kis életet ráztam bele, csipás szemmel hunyorgott rám.
– Tudsz járni? – kérdeztem.
Úgy nézett rám, mintha űrből csöppent idegen lény lettem volna. Az álla még a
normálisnál is jobban kiállt, amitől a húsvét-szigeti kőszobrok és Bruce Springsteen
ötvözetének látszott.
Megkerültem a kocsit, kicibáltam és nekitámasztottam az ajtónak. Az első
kezembe akadó kulcs nyitotta az ajtót, és ahogy behúztam Ovét, átfutott az agyamon,
hogy talán végre megfordul a szerencsém.
Már elindultam befelé a lakásba, amikor eszembe jutott: a riasztó. Most aztán
tényleg nem akarom, hogy a Tripolis biztonsági emberei idejöjjenek, vagy hogy a
kamerán élőben lássanak a félholt Ove Kjikeruddal.
– Mi a jelszó? – kiabáltam Ove fülébe.
Megrándult, majdnem kicsusszant a markomból.
– Ove! A jelszó?
– He?
– Ki kell kapcsolnom a riasztót.
– Natasa... – motyogta csukott szemmel.
– Ove! Szedd össze magad!
– Natasa...
– A jelszót! – csaptam pofon keményen, és azonnal tágra nyílt a szeme.
– Azt mondom, te barom. NATASA!
Elengedtem, hallottam, hogy a padlóra zuhan, ahogy visszairamodtam a ház
bejáratához. Az ajtó mögé dugva megtaláltam a riasztó dobozát; jól tudtam, a
Tripolis emberei hová szeretik tenni. Kis vörös fény villogott, ahogy a riasztó
visszaszámolt. Beütöttem az orosz kurva nevét. Már az utolsó „a”-nál tartottam,
amikor eszembe jutott, hogy Ove diszlexiás. Isten tudja, hogyan betűzte a nevét! De a
tizenöt másodperc már majdnem lejárt, nem volt idő megkérdezni. Megnyomtam az
„a”-t és behunytam a szemem, felkészülve a ricsajra. Vártam. Semmi. Kinyitottam a
szemem. A vörös fény már nem villogott. Fújtam egyet, és nem akartam
belegondolni, hány másodpercem maradhatott.
Amikor megfordultam, Ove már nem volt ott. Követtem a vizes nyomokat a
nappaliba. A helyiség láthatóan egyszerre szolgált lazításra, munkára, evésre és
alvásra. Mindenesetre az egyik végén az ablak alatt volt egy nagy ágy, a másikon a
falon plazmatévé, a kettő közt dohányzóasztal, annak tetején kartondoboz egy pizza
maradványaival. A hosszabb falnál satupad állt egy lefűrészelt csövű puskával, amit
nyilván éppen átalakított. Ove bemászott az ágyba, és most ott feküdt nyöszörögve.
Fájdalmak közt, feltételeztem. Halvány sejtelmem sem volt, mit tesz a Curacit az
emberi szervezettel, de feltételeztem, hogy semmi jót.
– Hogy vagy? – mentem közelebb. Belerúgtam valamibe, ami elgurult a kopott
parkettán. Lenézve láttam, hogy az ágy körül a padló tele van üres
tölténypatronokkal.
– Haldoklom – nyögte. – Mi történt?
– Beleültél egy Curacittal töltött tűbe a kocsimban.
– CURACIT?! – Felemelte a fejét és rám meredt. – A méreg?! Kibaszott Curacit
van bennem?
– Igen. De a jelek szerint nem elég.
– Nem elég?
– Hogy belehalj. Biztos elvétette a dózist.
– Kicsoda?
– Clas Greve.
Ove feje visszahanyatlott a párnára. – Bassza meg! Ne mondd, hogy elcseszted!
Lebuktattál bennünket, Brown?
– Nem én – húztam egy széket az ágy lábához. – A tű a kocsiülésen... más ügy.
– Nem az, hogy kicsesztünk vele? Mi a fasz lehet még?
– Nem szeretnék róla beszélni. De engem akart kicsinálni.
– Curacit! – üvöltött fel Ove. – Kórházba kell mennem, Brown! Haldoklom! Mi a
picsának hoztál ide? Hívj mentőt! – Az ágy melletti asztalka felé biccentett. Először
azt hittem, két meztelen nő műanyag modellje az úgynevezett 69-es pózban, de most
láttam, hogy egyben telefon is.
Nyeltem egyet. – Nem mehetsz kórházba, Ove.
– Nem-e? Muszáj! Nem hallod, hogy haldoklom, barom? Haldoklom! Feldobom a
bakancsot!
– Figyelj rám! Ha rájönnek, hogy megmérgeztek Curacittal, azonnal hívják a
rendőrséget. Curacitot nem lehet csak úgy venni. A leghalálosabb méregről
beszélünk a világon, egy szinten a ciánhidrogénnel meg az anthraxszal. A Kripos
vallatna ki.
– És? Tartom a számat.
– És hogyan fogod megmagyarázni, mi?
– Majd kitalálok valamit.
Megráztam a fejem. – Esélyed sincs, Ove. Főleg ha az Inbau, Reid és Buckley-t
veszik elő.
– Mi?
– Megtörnek. Itt kell maradnod, érted? Különben is, jobban vagy már.
– Mi a faszt tudsz te erről, Brown? Orvos vagy? Nem, kibaszott fejvadász vagy.
Ég a tüdőm. A lépem megrepedt, és egy óra múlva a vesém megadja magát.
Kórházba kell mennem azonnal!
Félig felült, de odaugrottam és visszanyomtam.
– Figyelj rám, keresek tejet a hűtőben. A tej semlegesíti a mérgeket. A kórházban
se tudnának mit csinálni veled.
– Ja, mert tejet öntenének belém, mi?
Megint próbált felülni, de durván visszalöktem, és hirtelen kiszaladt belőle a
szusz. A szeme kifordult, a szája elnyílt, a feje csak feküdt a párnán. Fölé hajoltam, és
meggyőződtem róla, hogy még érzem a büdös, cigiszagú lélegzetét. Aztán
átkutattam a házat, fájdalomcsillapítót keresve.
Csak lőszert találtam. Rengeteget. A hivatalos vörös kereszttel díszített
gyógyszerszekrény tele volt dobozokkal, amelyek a címke szerint kilencmilliméteres
töltényeket tartalmaztak. A konyhafiókban is lőszeres dobozok voltak, néhányon
„vaktöltény” felirat, amit az őrmesterkurzuson mi vörös fingnak neveztünk. Ove
biztos ezekkel lő azokra a tévéműsorokra, amik nem tetszenek neki. Beteges.
Kinyitottam a hűtőt, és ugyanazon a polcon, ahol egy doboz Tine félzsíros tej állt,
találtam egy fényes, ezüstös pisztolyt. Kivettem. Az agya dermesztően hideg volt. Az
acélba belevésték a gyártmány nevét: Glock 17. A tenyeremen méricskéltem. Nem
láttam biztosítózárat, de a töltényűrben volt egy golyó. Azaz egy mozdulattal fel
lehet kapni és elsütni, például ha az ember éppen a konyhában van és váratlan,
hívatlan látogatót kap. Felpillantottam a biztonsági kamerákra a plafonon.
Megértettem, hogy Ove Kjikerud sokkal paranoiásabb, mint hittem, hogy itt talán
már valóban betegségről van szó.
A tej mellett a pisztolyt is magammal vittem. Legalább sakkban tarthatom vele,
ha megint rájön a dili.
Befordultam a nappaliba és láttam, hogy felült az ágyban. Csak színlelte az
ájulást. Egy görnyedt műanyag nőt tartott a kezében.
– Küldjenek mentőt! – mondta a kagylóba hangosan és tisztán, dacosan a
szemembe nézve. Úgy gondolta, megteheti, mivel a másik kezében egy olyan
fegyvert tartott, amilyet eddig csak filmekben láttam. És bevillant a kép: rossz
környék, bandaháború, feketék feketék ellen. Azaz egy Uzit. Egy olyan pici és kézre
álló, olyan ronda és halálos géppisztolyt, hogy az már nem is vicces. És rám szegezte.
– Ne! – kiáltottam. – Ne csináld, Ove! Hívják a rend...
Tüzelt.
Olyan hangja volt, mint a pattogatott kukoricának a serpenyőben. Volt időm erre
gondolni, volt időm azt hinni, hogy erre a zenére halok meg. Éreztem valamit a
gyomromnál, és lenéztem. Láttam, hogy az oldalamból lövellő vérsugár eltalálja a
kezemben tartott tejesdobozt. Fehér vér? Rájöttem, hogy fordítva van, a doboz
lyukadt ki. Gépiesen, elkeseredetten felkaptam a pisztolyt, kissé meglepődve azon,
hogy képes vagyok rá, és lőttem. A fegyverrel együtt a dühöm is elsült: a dörrenése
legalább hangosabb volt, mint azé a rohadt Uzié. Leengedtem a fegyvert, és láttam,
hogy Ove a homlokát ráncolva bámul rám. A ráncos homlok közepén pedig egy
apró, elegáns, fekete lyuk tátongott. Majd a feje hátrahanyatlott és halk puffanással a
párnára esett. A dühöm elpárolgott. Pislogtam és pislogtam, mintha egy tévékép
ragadt volna a retinámra. Valami azt súgta, Ove Kjikerud többé már nem tér vissza a
halálból.
 13
Metán

Az E6-oson hajtottam padlógázzal, eső verte a szélvédőt, Kjikerud Mercedes 280SE-

jének ablaktörlői kétségbeesetten söpörtek erre-arra. Negyed kettő volt. Csupán négy
óra telt el azóta, hogy felkeltem, és már túléltem feleségem gyilkossági kísérletét,
partnerem testét egy tóba dobtam, majd élve kimentettem, hogy aztán hálából
megpróbáljon lelőni, minekutána egy szerencsés lövéssel tettem róla, hogy ismét
tetem legyen, én meg gyilkos. És még csak félúton járok Elverum felé.
A zuhogó eső úgy fröcsögött az aszfalton, akár a felvert tej; a kormány fölé
görnyedtem, nehogy elszalasszam a lehajtót. Mert ahová tartottam, azt a címet nem
táplálhattam be a Nyomkövető GPS-ébe.
Mielőtt elhagytam Kjikerud házát, száraz ruhát vettem fel, amit a szekrényben
találtam, fogtam Ove kocsikulcsát, tárcájából kivettem a készpénzt és a hitelkártyát.
Ovét otthagytam az ágyon fekve. Ha megszólal a riasztó, az ágy az egyetlen hely a
házban, ahol nem látja kamera. Magammal vittem a Glockot is, mivel ésszerűnek
tűnt a gyilkos fegyvert nem otthagyni a gyilkosság helyszínén. Meg vittem a
kulcscsomót a ház kulcsával és találkahelyünkével, a kalyibáéval Elverum mellett. A
meditálás, tervezés és ötletelés helye volt. Ahol senki sem fog keresni, mivel senki
sem sejtette, hogy tudok a hely létezéséről. Sőt mi több, tulajdonképpen csak ide
mehettem, ha nem akartam Lottét is belekeverni ebbe az ügybe. De hát miféle ügyről
is van szó pontosan? Pillanatnyilag annyi bizonyos, hogy egy őrült holland vadászik
rám, aki hivatásos embervadász. És nemsokára a rendőrség is színre lép, ha csak
kicsit okosabbak annál, mint amilyennek tartom őket. Ha esélyt akarok adni
magamnak, meg kell nehezítenem a dolgukat. Például autót kell cserélnem, mivel
kevés dolog könnyíti meg jobban egy ember azonosítását, mint egy hét számjegyű
regisztrációs szám. Megvártam, hogy csipogjon a riasztó, ami automatikusan
bekapcsolt, amikor kiléptem Ove házából, aztán hazahajtottam. Tisztában voltam
vele, esélyes, hogy Greve ott vár rám, ezért az egyik mellékutcában parkoltam le.
Vizes ruhámat a csomagtartóba raktam, a kárpit alól kivettem a Rubenst, beletettem
az irattáskába, a kocsit bezártam és otthagytam. Ove kocsiját ott találtam, ahol reggel
láttam. Beszálltam, az irattáskát betettem magam mellé az ülésre és elindultam
Elverum felé.
Jött a lehajtó. A semmiből tűnt fel, óvatosan kellett fékeznem. Rossz látási
viszonyok, vízátfolyás – ilyenkor könnyű az árokba hajtani, és most nagyon nem
hiányzott a rendőrség vagy a sérülés.
Aztán kiértem az ismerős vidékre. Ködpászmák úsztak a farmok és a hullámzó
szántóföldek fölött, amelyek az egyre keskenyebbé, egyre kanyargósabbá váló utat
övezték. Beterített vízzel egy Sigdal konyhák feliratú kamion. Valósággal
megkönnyebbültem, amikor jött a következő lehajtó és magam maradtam az úton. A
kátyúk egyre terebélyesedtek és sűrűsödtek, a farmok egyre zsugorodtak és fogytak.
Harmadik lehajtó. Kavicsos út. Negyedik. Átkozott puszta! Esőtől nehéz, alacsony
ágak kaparták a kocsit, akár vakok ujjai az idegen arcát. Még húsz perc
csigatempóban, és odaértem. Pont ennyi ideje nem láttam házat.
 Ove pulóverének kapucniját a fejemre húztam, és elkocogtam a pajta mellett,
amihez furcsán megdőlt fészer csatlakozott. Ove azt mondta azért, mert Sindre Aa, a
mogorva, remete farmer, aki itt lakik, olyan zsugori, hogy nem alapozta meg a
fészert, ami az évek során persze centiről centire szépen belesüllyedt az agyagba. Én
sose beszéltem a farmerrel, ezt Ove intézte, de párszor láttam messziről, így most
felismertem ösztövér, görnyedt alakját a ház lépcsőjén. Isten tudja, hogyan hallotta
meg a kocsit ebben az esőben. Kövér macska dörgölőzött a lábához.
– Helló! – kiáltottam jó messziről.
Nem felelt.
– Helló, Aa! – ismételtem. Még mindig semmi válasz.
Megálltam a lépcső alján és vártam. A macska lejött a lépcsőn. Én meg még azt
hittem, hogy a macskák rühellik az esőt. Mandulavágású szeme volt, mint Dianának,
és úgy dörgölőzött nekem, akárha régi barát lennék. Vagy talán vadidegen. A farmer
leengedte a puskát. Ove mondta, hogy Aa egy régi puska távcsövével veszi
szemügyre az érkezőket, mivel természetesen ahhoz is fukar, hogy vegyen egy
rendes messzelátót. Ugyanezért nem költ töltényre sem, vagyis valószínűleg
biztonságban voltam. Feltételeztem, hogy a fegyver az esetleges látogatók számát is
csökkenti. Aa átköpött a korláton.
– Mikor gyün az a Kjikerud, Brown? – Hangja csikorgott, mint a zsírozatlan ajtó
és a „Kjikerud” szót úgy köpte, akárha ördögűző varázsszó lenne. Hogy honnét tudja
a nevem, fogalmam se volt, de az biztos, hogy nem Ovétól.
– Később – feleltem. – Beállhatok a kocsimmal a pajtába?
Aa megint köpött. – Nem lesz ócsó. És az nem a maga kocsija, Kjikerudé. Ő
hogyan gyün?
Nagy levegőt vettem. – Sítalpon. Mennyi lesz?
– Napi ötszáz.
– Ötszáz?!
Vigyorgott. – Az úton ingyér is hagyhassa.
Elővettem Ove három kétszázasát és felmentem a lépcsőn, ahol Aa kinyújtott
kézzel várt. Duzzadó tárcájába tömte a pénzt és megint köpött.
– A visszajáró később is ráér – mondtam.
Nem felelt, csak bement és keményen becsapta maga mögött az ajtót.

Betolattam a kocsival a pajtába, és a sötétben majdnem felnyársaltam egy silórakodó

éles acélvillájára. Szerencsére a rakodó, ami Sindre Aa kék Massey Ferguson
traktorjának hátulján volt, felemelt helyzetben volt, így nem szúrta át a kocsi hátulját
vagy lyukasztotta ki a gumit, csak az alja kaparta végig a csomagtartó tetejét. Ez
figyelmeztetett, mielőtt a villa bejött volna a hátsó ablakon.
Leparkoltam, kivettem az irattáskát és a kalyibához futottam. Szerencsére a
lucerdő olyan sűrű volt, hogy alig hatolt át rajta az eső, így amikor beengedtem
magam az egyszerű fakalyibába, a hajam meglepően száraz volt. Tüzet akartam
gyújtani, aztán mégsem tettem. Ha már a kocsit elrejtettem, nem tartottam jó ötletnek
füsttel jelezni, hogy a kalyibában laknak.
Csak most vettem észre, milyen éhes vagyok.
Ove farmerdzsekijét egy székre terítettem a konyhában, aztán átkutattam a
szekrényeket. Végül találtam egy magányos ragukonzervet, ami legutóbbi itt
jártunkkor maradhatott itt. A fiókokban nem volt se evőeszköz, se konzervnyitó, de a
Glock tusával sikerült lyukat vágnom a fedélbe. Leültem és kézzel ettem a zsíros, sós
konzervet.
Aztán bámultam ki az ablakon az esőverte erdőre meg az apró udvarra a kalyiba
és a vécé között. Átmentem a szobába, a Rubens-irattáskát a matrac alá dugtam és
lefeküdtem az alsó ágyra gondolkodni. Nem sokáig tartott. Az aznapi adrenalin
tehetett róla: amikor kinyitottam a szemem, rájöttem, hogy elszundikáltam. Az
órámra néztem. Délután négy. Kibányásztam a mobilomat, és láttam, hogy nyolc
nem fogadott hívásom volt. Négy Dianától, aki biztos aggódó feleséget akart játszani
és megkérdezni, hogy hol a fenében vagyok, miközben Greve a válla felett
hallgatózik. Három Ferdinandtól, aki a jelölésről akart hallani, vagy legalább egy
utasítást kapni arra nézve, hogy mit csináljanak a Nyomkövető üggyel. És egy szám,
amit nem ismertem fel azonnal, mert töröltem a telefonkönyvből. De nem a
memóriámból vagy a szívemből. És ahogy a számot néztem, rájöttem, hogy nekem –
aki a bolygón töltött bő harminc évem alatt elég iskolai barátot, volt barátnőt,
kollégát és üzleti kapcsolatot gyűjtöttem össze, hogy megtöltsön két megabájtot az
Outlookban – egyetlen ismerősöm maradt, akiben megbízhatok. Egy nő, akit
szigorúan véve csak három hétig ismertem. Na jó, három hétig keféltem. Egy barna
szemű dán lány, aki madárijesztőként öltözött, egyszótagos szavakban beszélt és öt
betűből állt a neve. Nem tudom, ez melyikünkre vetett tragikusabb fényt.
Felhívtam a tudakozót és egy külföldi számot kértem. A legtöbb tudakozó
Norvégiában négykor zár, talán mert a telefonkezelők zöme hazamegy, a statisztikák
szerint egy beteg partnerhez, abban az országban, ahol a legrövidebbek a
munkaórák, legnagyobb az egészségügyi büdzsé és legmagasabb a betegszabadság
aránya. A HOTE recepciósa úgy válaszolt a kérdéseimre, mintha ez lenne a
legtermészetesebb dolog a világon. Nem tudtam se nevet, se osztályt, de
kockáztatnom kellett:
– Tudná kapcsolni az új embert?
– Az új embert, uram?
– Tudja, a technikai osztály vezetőjét.
– Felsenbrink aligha új, uram.
– Nekem az. Szóval Felsenbrink bent van?
Négy másodperc múlva egy hollanddal beszéltem, aki nemcsak hogy még
dolgozott, de a hangja frissnek és udvariasnak hangzott annak ellenére, hogy egy
perccel múlt négy.
– Roger Brown vagyok az Alfa Munkaerő-közvetítő Irodától. – Igaz. – Mr. Clas
Greve adta meg az ön nevét referenciaként. – Hamis.
– Értem – mondta a férfi cseppet sem meglepve. – Clas Greve a legjobb vezető,
akivel valaha dolgoztam.
– Szóval maga... – kezdtem.
– Igen, uram, szívből ajánlom. Tökéletes jelölt a Nyomkövetőnek. Vagy, ami azt
illeti, bármelyik másik társaságnak.
Haboztam, majd meggondoltam magam. – Köszönöm, Mr. Fenselbrink.
– Felsenbrink. Szívesen.
A mobilt a nadrágzsebembe dugtam. Nem tudtam, miért, de valami azt súgta,
hibát követtem el.
 Odakint kíméletlenül zuhogott az eső, hát jobb híján elővettem a Rubens-
festményt és a konyhaablaknál megvizsgáltam. A vadász, Meleagrosz dühödt arca,
ahogy ledöfi a vadat. És rájöttem, kire emlékeztetett, amikor először megláttam: Clas
Grevére. Eszembe jutott valami. Véletlen persze, de Diana egyszer mondta, hogy a
Diana név eredetileg a vadászat és gyermekszülés római istennőjének neve, a görög
Artemisz megfelelője. És nem Artemisz küldte Meleagroszt vadászni? Ásítottam és a
saját szerepemet kerestem a képem, amikor rájöttem, hogy keverem a dolgokat.
Fordítva volt: Artemisz az állatot küldte. Megdörgöltem a szemem. Az alvás ellenére
fáradt voltam.
Ebben a pillanatban tűnt fel, hogy valami megváltozott időközben, csak annyira
lekötött a kép, hogy elmulasztottam. Kinéztem az ablakon. A hang. Elállt az eső.
Visszatettem a képet az irattáskába, és úgy döntöttem, keresek neki rejtekhelyet.
El kellett mennem venni ezt-azt, és Sindre Aa-ban, ebben a kígyóban cseppet sem
bíztam.
Körülnéztem, és tekintetem kivándorolt az ablakon. Az árnyékszék. A
mennyezete laza deszkákból készült. Ahogy átmentem az udvaron, úgy éreztem,
elkelt volna a farmerdzseki.
Az árnyékszék lényegében egy fészer volt az alapvető kellékekkel: négy fal,
repedésekkel a deszkák között, hogy legyen szellőzés, valamint egy fadoboz a tetején
kör alakú lyukkal, amit négyszögletes, durván tákolt fedéllel takartak le. A fadoboz
tetejéről levettem a három guriga vécépapírt és egy magazint, amin Rune Rudberg
szinte pupilla nélküli képe díszelgett, majd felálltam rá. Nyújtózkodva értem el a laza
mennyezetet, és kilencmilliomodszor is azt kívántam, bárcsak magasabb lennék.
Végül csak sikerült meglazítanom egy deszkát, a tető alá dugni az irattáskát, majd
visszatenni a deszkát. És ahogy ott álltam terpeszben a vécén, kinéztem az egyik
résen a deszkák között, és megdermedtem.
Most már fülsiketítő csend honolt odakint, csak néha hullott le vízcsepp egy-egy
ágról. Ennek ellenére egyetlen hangot sem hallottam: egy gally nem reccsent, egy
lépés nem cuppant a sáros ösvényen. És a kutya sem nyüszített, ahogy gazdája
mellett állt az erdő szélén. Ha a kalyibában vagyok, nem veszem észre őket: az
ablakból nézve vakfoltban álltak. A kutya csupa izom, csupa állkapocs és csupa fog
jószág volt egy boxer testében, csak kisebb és zömökebb. Hadd ismételjem meg:
gyűlölöm a kutyákat. Clas Greve terepszín köpenyt és zöld katonai sapkát viselt. A
kezében nem volt fegyver; hogy a köpenye alatt mi lehetett, csak találgathattam.
Megértettem, hogy ez tökéletes hely Grevének. Kihalt, tanúk nélkül, gyerekjáték
elrejteni egy holttestet.
Mester és masztiff egyszerre indultak el, mintha kimondatlan parancsnak
engedelmeskednének.
A szívem rettegve vert, de akaratom ellenére lenyűgözött, milyen gyorsan és
hangtalanul haladnak az erdő szélétől a kalyibáig, majd végig annak fala mentén,
majd – pillanatnyi habozás nélkül – be az ajtón, amit tárva-nyitva hagytak maguk
mögött.
Tudtam, hogy pár másodpercem van, mire Greve felfedezi, hogy a kalyiba üres,
mire megtalálja a farmerdzsekit a széken, ami elárulja, hogy a közelben vagyok. És...
a fenébe is!... meglátja a Glockot, amit a konyhában hagytam az üres konzervdoboz
mellett. Az agyam pörgött, de egyetlen következtetést tudott levonni, hogy nincs
semmim: se fegyverem, se rejtekhelyem, se tervem, se időm. Ha megpróbálok elfutni,
tíz másodperc múlva egy húszkilós Niether terrier lesz a sarkamban és egy
kilencmilliméteres golyó a koponyámban. Vagyis ez az ötlet kuka. Ekkor az agyam
pánikot javasolt. Helyette azonban valami egészen hihetetlent csinált. Egyszerűen
megtorpant és visszalépett. Vissza ahhoz, hogy „kuka”.
Egy ötlet. Minden tekintetben kétségbeesett és visszataszító ötlet. Ennek ellenére
ötlet, és egyetlen dolog szólt mellette: hogy nem volt semmi más ötletem.
Fogtam az egyik vécépapír-gurigát és a számba dugtam. Igyekeztem úgy rázárni
a számat, hogy ne maradjon rés. Aztán felemeltem a vécé fedelét. Megcsapott a bűz.
Másfél méter mély volt a tartály, benne ürülék, vizelet, vécépapír és esővíz ocsmány
kotyvaléka. Minimum két ember kellett, hogy a tartályt az erdei gödörhöz vigye;
igazi rémálom munka. Szó szerint. Ovéval egyszer csináltuk, és utána három éjszaka
a locsogó szarról álmodtam. A jelek szerint Aa is halogatta: a másfél méteres tartály
csurig volt. Ami nekem most történetesen kapóra jött. Ebben még egy Niether terrier
sem szagol ki semmit.
A vécéfedelet a fejemen egyensúlyozva, a lyuk két oldalán fogózkodva lassan
leengedtem magam.
Valószerűtlen érzés volt szarba merülni, emberszar nyomását érezni a testemen,
ahogy felemelt kézzel mind mélyebbre fúrtam magam. Amikor a fejem a lyuk széle
alá került, a vécéfedél a helyére zökkent. A szaglóérzékem talán túlterhelődött, de az
biztos, hogy szabadságra ment, és csak a könnycsatornáim felgyorsult tevékenységét
észleltem. A tartály felső, folyékony rétege jeges volt, de alatta egész meleg, talán
mert különféle kémiai folyamatok zajlottak benne. Nem azt olvastam valahol, hogy
metángáz fejlődik az ilyen emésztőkben? És ha az ember túl sokat szív be belőle, bele
is halhat? Szilárd talajt éreztem a lábam alatt, lekuporodtam. Könny csörgött az
arcomon, folyt az orrom. Hátradőltem, hogy a számban szorongatott
vécépapírhenger felfelé mutasson, lehunytam a szemem és próbáltam lazítani, hogy
uralkodni tudjak az öklendezésen. Aztán óvatosan még jobban összegörnyedtem. A
fülem megtelt szarral és csenddel. Vigyáztam, hogy a gurigán keresztül vegyem a
levegőt. Működött. Már nem kell mélyebbre menni. Persze roppant szimbolikus halál
lett volna Ove és a saját ürülékemtől teli orral-füllel megfulladni, de nem vágytam az
ironikus halálra. Élni akartam.
Nagyon távolról hallottam, hogy nyílik az ajtó.
Kezdődik.
Súlyos léptek vibrálását éreztem. Dobogást. Aztán csend lett. Kaparó léptek. A
kutya. A vécé fedele felemelkedett. Tudtam, hogy Greve lebámul rám. Belém. Egy
vécépapír-gurigába nézett, ami egyenesen a belsőmbe vezetett. A lehető
leghalkabban vettem a levegőt. A guriga kartonja átnedvesedett és megpuhult,
tudtam, hogy hamarosan ereszteni kezd és összeroppan.
Dobbanást hallottam. Ez meg mi volt?
A következő hangot nem lehetett nem felismerni. Hirtelen pukkanás, ami
sziszegő, lamentáló bélhanggá vékonyodott, majd elhalkult. Jóleső nyögés zárta le.
A picsába, gondoltam.
Onnét bizony. Pár másodperc múlva csobbanást hallottam, és újabb súly nyomta
le felfelé fordított arcomat. A halál egy pillanatig elfogadható alternatívának tűnt, de
nem sokáig. Paradox helyzet volt: még sosem volt kevesebb okom élni, mégsem
akartam soha jobban életben maradni.
Hosszabb nyögés következett; nyilván bélnyomást alkalmazott. Csak nehogy a
gurigába menjen! Fokozódott bennem a pánik, mintha egyre kevesebb levegő jött
volna a gurigán át. Újabb csobbanás.
Szédültem, combizmaim már sajogtak a guggolástól. Kicsit kiegyenesedtem. Az
arcom felszínre került. Pislogtam és pislogtam. Clas Greve szőrös, fehér hátsófelét
bámultam. És egy méretes, sőt mi több, imponáló farok körvonalát. És mivel a
péniszirigységet még a halál sem űzi el a férfiból, Diana jutott eszembe. Akkor és ott
tudtam, hogy vagy Greve öl meg engem, vagy én ölöm meg őt. Greve felemelkedett,
fény szivárgott be a lyukon, és láttam, hogy ott valami nem stimmel, valami
hiányzik. Lehunytam a szemem, és ismét lemerültem. Már nagyon-nagyon
szédültem. Metánmérgezésbe fogok belehalni?
Egy ideig csend volt. Vége lenne? Éppen levegőt készültem venni, amikor
rájöttem, hogy nincs mit beszívnom. A levegő útja elzáródott. Beindult az elemi
ösztön, és fulladozni kezdtem. Fel kell állnom! Az arcom éppen akkor tört felszínre,
amikor egy koppanást hallottam. Pislogtam és pislogtam. Odafent sötét volt. Aztán
súlyos léptek dobogtak, ajtó nyílt, karmok kopogtak, ajtó csukódott. Kiköptem a
gurigát, és megláttam, mi történt. Fehér valami feküdt rajta, elfedve a nyílást: a papír,
amivel Greve kitörölte a seggét.
Kitornáztam magam a tartályból, és a deszkák rései közt láttam, hogy Greve az
erdőbe küldi a kutyát, ő meg bemegy a kalyibába. A kutya felfelé tartott, a hegy
teteje felé. Néztem, amíg el nem nyelte az erdő. És abban a pillanatban – talán mert
egy pillanatig engedtem a megkönnyebbülésnek, hagytam, hogy felvillanjon a
menekülés reménye – önkéntelenül felzokogtam. Nem, parancsoltam magamra
gondolatban. Ne reménykedj! Ne érezz! Nincs érzelem. Analitikusan. Gyerünk,
Brown. Gondolkodj! Prímszámok. Az egész sakktáblát nézd! Oké. Hogyan talált meg
Greve? Honnét a fenéből tudhatta? Diana nem is hallott erről a helyről. Kivel
beszélhetett Greve? Nincs válasz. Na jó. Mik a lehetőségeim? Menekülnöm kell, és
két dolog játszik a kezemre: sötétedik és a testszagomat elnyomja a szar. A fejem
viszont fájt, egyre jobban szédültem; nem várhattam meg a teljes sötétedést.
Lecsusszantam a tartály hátulján, míg talpam az árnyékszék mögötti lejtőre nem
ért. Leguggoltam és felbecsültem a távolságot az erdőig. Onnét eljutok a pajtáig, és
menekülhetek kocsival. A kulcs a zsebemben van, nem? Kutattam. A bal zsebemben
pár bankót, Ove bankkártyáját és a saját kulcsomat meg Ove házának kulcsát
találtam. Jobb kéz. Megkönnyebbülten sóhajtottam, amikor a mobil alatt megtaláltam
a kocsikulcsot.
A mobil.
Hát persze!
A mobiltelefon helyzetét mérték be. Igaz, csak a térséget tudják azonosítani, nem
a konkrét helyet, de ha a Telenor egyik bázisa regisztrálta itt a mobilomat, nem
lehetett sok választás: Sindre Aa háza az egyetlen egy kilométeres körön belül. Ehhez
persze Grevének kellett, hogy legyen egy embere a Telenornál, de vele kapcsolatban
engem már többé semmi sem lepett meg. Kezdett derengeni, mi történt. És
Felsenbrink, aki mintha várta volna a hívásomat, megerősítette a gyanúmat. Ez nem
egy egyszerű szerelmi háromszög köztem, a feleségem és egy daliás holland között.
Ha igazam van, sokkal nagyobb bajban vagyok, mint hittem.
 14
Massey Ferguson

Óvatosan kidugtam a fejem és a kalyiba felé néztem. A fekete ablaktáblák semmit

sem árultak el. Szóval nem kapcsolt villanyt. Oké. Itt nem maradhatok. Megvártam,
amíg szél rezgeti meg a fákat, akkor futásnak eredtem. Hét másodperc múlva
elértem az erdő szélét, a fák rejtekét. De az a hét másodperc majdnem kikészített: a
tüdőm sajgott, a fejem lüktetett, épp úgy szédültem, mint amikor apám először és
utoljára elvitt vidámparkba. A kilencedik születésnapomra kaptam ajándéknak.
Apámmal mi voltunk az egyetlen látogatók, kivéve három becsípett tinédzsert, akik
egy kólásüveget adtak körbe valami áttetsző löttyel. Dühös, darabos norvégjával
apám lealkudta az egyetlen nyitva lévő játék árát: pokoli szerkezet volt, amelynek
célja, hogy addig pörgessen körbe-körbe, amíg kiköpöd a vattacukrot, abban a
reményben, hogy a szüleid vigasztalásképp majd vesznek neked popcornt meg
üdítőt. Nem voltam hajlandó az életemet kockáztatni a rozoga masinán, de apám
makacskodott, és ő maga csatolta be az övet, aminek meg kellett védeni. És most,
negyedszázaddal később, újra abban a mocskos, szürrealista vidámparkban találtam
magam, ahol mindennek vizeletszaga volt, és egész idő alatt féltem és öklendeztem.
Mellettem csermely csörgedezett. Kivettem a mobilt, és beleejtettem. Most
nyomozz le, te kibaszott urbánus indián. Aztán az erdő puha talaján a farm irányába
kocogtam. A fenyők közt már leszállt az éjszaka, de mivel más növényzet nem volt,
gyorsan haladtam. Alig pár perc után megláttam a farmház külső villanyát. Kicsit
még tovább szaladtam, hogy a pajta köztem és a ház között legyen, csak akkor
léptem ki az erdőből. Minden okom megvolt azt hinni, hogy Aa magyarázatot
követel, ha meglát ilyen állapotban, ami után a következő logikus lépés a helyi
rendőr hívása.
A pajtához osontam, elhúztam a reteszt. Megnyomtam az ajtót és beléptem. A
fejem. A tüdőm. A sötétben pislogva igyekeztem kivenni a kocsit és a traktort. Mi a
fenét csinál az emberrel a metángáz? Megvakít? Metán. Metanol. Valahol van
kapcsolat.
Mögöttem lihegés és mancsok halk, alig hallható hangja. Aztán a hang elhalt.
Tudtam, mi az, de nem jutott időm megfordulni. Ugrott. Minden elcsendesedett, még
a szívem is abbahagyta a munkát. A következő pillanatban előreestem. Nem tudom,
a Niether terrier fel tud-e ugrani és bele tudja-e mélyeszteni a fogát egy átlagos
magasságú kosaras nyakába, de én – mint talán már említettem – nem vagyok
kifejezetten kosaras alkat. Előrezuhantam, az agyamba fájdalom robbant. Karmok
kaparták a hátamat, és hallottam, hogy jön le a hús, csont zörög. Az én csontom. Meg
akartam ragadni az állatot, de a tagjaim nem engedelmeskedtek, mintha a nyakamra
záródott állkapcsok elvágták volna a kommunikációt az agyammal. A parancsok
egyszerűen nem jutottak át. Hason feküdtem, még a számba ment fűrészport se
tudtam kiköpni. Nyomás a főütőéren. Az agyamból elfogyott az oxigén. A látóterem
csökkent. Hamarosan elveszítem az eszméletem. Hát így halok meg, egy kövér,
ronda kutya szájában. Enyhén szólva nyomasztó. A fejem égett, testemet jeges hideg
töltötte meg, egész az ujjaim hegyéig. Megmagyarázhatatlan, örömteli káromkodás
és hirtelen, életadó erőroham adott újabb lendületet.
 Feltápászkodtam, a kutya úgy lógott a nyakamról, akár egy élő szőrstóla.
Tántorogva lengettem a karom, de így sem tudtam megragadni. Tudtam, hogy ez az
energia testem utolsó esélye, és hogy hamarosan kiszámolnak. A látóterem úgy
leszűkült már, mint a James Bond-filmek elején, amikor szól a nyitó – vagy az én
esetemben záró – zene, és minden fekete, kivéve egy kis kört, amiben egy
szmokingos férfi ránk céloz pisztollyal. De a lyukon át én egy kék Massey Ferguson
traktort láttam. És egy utolsó gondolat merült fel az agyamban: gyűlölöm a kutyákat.
Támolyogva hátat fordítottam a traktornak, hagytam, hogy a kutya súlya
áthelyezze a testsúlyomat a talpam elejéről a sarkamra, aztán határozottan
hátraléptem. Hanyatt zuhantam. A hátsó villa találkozott velünk. És a hasadó
kutyabunda hangjából tudtam, hogy nem egyedül hagyom el ezt a világot. A
látóterem bezáródott, a világ elfeketedett.

Egy ideig eszméletlen lehettem.

A földön feküdtem, beleláttam egy kutya nyitott szájába. A teste a levegőben
lebegett, magzatpozícióba görbülve. Két acélvilla állt ki a hátából. Talpra álltam,
forgott velem a pajta, kénytelen voltam pár lépést tenni oldalra, hogy visszanyerjem
az egyensúlyomat. Megtapogattam a nyakam, és friss vért éreztem ott, ahol a kutya
foga belém mélyedt. És rájöttem, hogy az őrület határán lehetek, mert ahelyett, hogy
beszállnék a kocsiba, ott állok és csak álmélkodom. Műalkotást hoztam létre. A
kalüdóni felnyársalt kutya. Gyönyörű volt, komolyan mondom. Főleg a halálban is
tátott szája. Talán a sokktól begörcsölt az álla, vagy ez a fajta így döglik meg.
Mindenesetre nekem tetszett a dühös és csodálkozó kifejezés, mintha amellett, hogy
a kutyaéletét megrövidítették, még ezt az utolsó sértést is el kellett viselnie, ezt a
megalázó halált. Le akartam köpni, de nem volt nyálam.
Megkerestem a zsebemben a kocsikulcsot, Ove Mercedeséhez tántorogtam,
kinyitottam, és elfordítottam a zárban. Semmi. Újra elfordítottam és megnyomtam a
gázpedált. Döglött, mint a dodo. Kibámultam a szélvédőn. Nyögtem egyet. Aztán
kiszálltam és felcsaptam a motorházfedelet. Ekkorra már úgy besötétedett, épp csak
ki tudtam venni a kiálló, elvágott vezetékeket. Fogalmam sem volt a funkciójukról,
de sejtettem, hogy létfontosságúak ahhoz a kis csodához, ami az autókat hajtja. Baszd
meg azt a korcsot, Greve! Reméltem, hogy Greve még mindig a kalyibában ülve vár.
De talán már azon tűnődik, mi történt a kutyájával. Nyugi, Brown. Oké, most már
csak Sindre Aa traktorján jutok ki innét. Nem lesz gyors, Greve hamarosan a
nyomomban lesz megint. Vagyis meg kell keresnem, mivel jött – az ezüstszürke
Lexust biztos lejjebb hagyta valahol az úton -, és ki kell iktatnom, ahogy ő tette a
Mercedesszel.
Szapora léptekkel a farmházhoz mentem, arra számítva, hogy Aa megjelenik a
lépcsőn, mivel láttam, a bejárati ajtó résnyire nyitva van. Nem jött. Kopogtam, majd
beljebb nyomtam az ajtót. A tornácon láttam a távcsöves puskát a falnak támasztva
egy mocskos gumicsizma mellett.
– Aa?
Az „oh”-nak ejtett név úgy hangzott, mintha arra kérném, folytassa az elkezdett
történetet. Ami tulajdonképpen így is volt. Beléptem a házba, makacsul ismételgetve
az idióta egy szótagos nevet. Mozgást észleltem, megpördültem és a maradék vérem
is megfagyott. Egy fekete, kétlábú szörny torpant meg velem egy időben, és most
engem bámult a feketeségből kivillanó, kitágult fehér szemével. Felemeltem a jobb
kezem. Ő a balját. Felemeltem a bal kezem, ő a jobbját. Tükör. Megkönnyebbülten
sóhajtottam. Az ürülék megszáradt rajtam és teljesen befedett: cipőmet, testemet,
arcomat, hajamat. Továbbmentem. Benyitottam a nappaliba.
Hintaszékben ült hátradőlve, arcán vigyor. Az ölében terpeszkedő kövér macska
felpillantott rám mandulavágású Diana-szemével. Felemelkedett és leugrott. Mancsa
halkan ért a padlóra, és ringó hátsóval felém indult. Rögtön meg is torpant. Hát, nem
volt rózsaillatom. Rövid habozás után aztán mégis megindult mély, invitáló
dorombolással. A macska alkalmazkodó állat, tudja, mikor kell új gazdát keresnie.
Merthogy az előző meghalt.
Sindre Aa vigyorát ajkainak véres meghosszabbítása okozta. Kékesfekete nyelv
meredt ki a vágásból, láttam a fogínyét és az alsó fogsorát. A mogorva farmer egy
régi videojáték figurájára emlékeztetett, ahogy ott ült, de nem az új, fültől fülig
mosoly volt a halál oka. A két vércsík X-et formált a torkán. Hátulról fojtották meg
vékony nejlonnal vagy acéldróttal. Az orromon keresztül, zihálva vettem a levegőt,
miközben az agyam gyorsan, spontán rekonstruálta a történteket: Greve elhajtott a
farm mellett, meglátta a kocsim nyomát a sáros udvaron. Talán továbbhajtott,
valahol leparkolt, visszajött, benézett a pajtába és meggyőződött róla, hogy ott áll a
kocsim. Sindre Aa ekkorra már a lépcsőn állhatott. Gyanakodva, ravaszkodva.
Kiköpött és kitérő választ adott Greve rám vonatkozó kérdésére? Greve pénzt
ajánlott neki? Bementek a házba? Mindenesetre Aa még éber lehetett, amikor Greve a
nyakába dobta a fojtózsinórt, mert lekapta az állát, így az nem a nyakát vágta át.
Küzdelem következett, a drót belecsúszott a szájába, és Greve meghúzta, elvágva Aa
arcát. De Greve erős, és végül mégiscsak a kétségbeesett vén pacák nyakára
csúsztatta a drótot. Néma tanú, néma gyilkosság. De Greve miért nem az egyszerűbb
megoldást választotta, a lőfegyvert? Hiszen a legközelebbi szomszéd is
kilométerekre van. Talán, hogy ne halljam, hogy jön? Aztán leesett a nyilvánvaló
válasz: nem hozott magával lőfegyvert. Magamban káromkodtam. Mert most már
volt neki, új gyilkos fegyverrel láttam el, amikor otthagytam a Glockot a
konyhapulton. Lehetnék még ennél is hülyébb?
Csepegésre lettem figyelmes, és a macska a lábaim közé állt. Rózsaszín nyelve ki-
be járt, az ingemről a padlóra csöpögő vért lefetyelte. Kábító fáradtság zuhant rám.
Háromszor mély levegőt vettem. Koncentrálni kell. Gondolkodni, cselekedni, csak
így tarthatom magamtól kartávolságnyira a zsibbasztó félelmet. Először is meg kell
keresnem a traktor kulcsait. Céltalanul tévelyegtem szobáról szobára, fiókokat
húzogattam ki. A hálóban találtam egyetlen üres patronosdobozt. A hallban találtam
egy sálat, amit a nyakamba kötöttem, hogy kicsit felfogja a vért. De traktorkulcsot
sehol. Az órámra pillantottam. Greve most már biztos nem érti, hol lehet a kutyája.
Végül visszamentem a nappaliba, Aa teste fölé hajoltam, és átkutattam a zsebeit.
Megvan! A kulcskarikán még a Massey Ferguson név is rajta állt. Sürgetett az idő, de
nem lehettem hanyag, mindent rendesen kellett csinálnom. Ha megtalálják Aa-t, ez
bűnügyi helyszín lesz, és DNS-nyomot fognak keresni. A konyhába siettem,
megvizeztem egy törülközőt, és feltöröltem a véremet a padlóról az összes szobában.
Letöröltem minden lehetséges ujjlenyomatot mindenről, amihez hozzáértem. A
tornácon álltam indulásra készen, amikor észrevettem a puskát. Lehet, hogy végre
szerencsém lesz, és maradt még benne patron? Felkaptam és a filmekben látott
mozdulatokat utánoztam: megrántottam a závárt, vagy mi a fene a neve, míg végül
sikerült kinyitnom, és kis vörös rozsdafelhő lebegett fel a sötétbe. Patron nem volt
benne. Neszt hallottam, felkaptam a fejem. A macska a konyha küszöbén állt gyászos
és vádló pillantással: csak nem hagyom itt? Káromkodva a hűtlen állat felé rúgtam.
Hátraugrott, majd visszaszaladt a nappaliba. Aztán letöröltem a puskát,
visszatettem, kimentem és betettem a konyhaajtót.

A traktor harsogva indult. Harsogva hajtottam ki a pajtából. Az ajtót be se csuktam,

mert hallottam, mit harsog a traktor: „Clas Greve! Brown menekülni próbál! Siess,
siess!” Rátapostam a gázpedálra. Arra mentem, amerről jöttem. Most már
szuroksötét volt, a traktor reflektorának fénye vadul táncolt a döcögős úton. Hiába
kerestem a Lexust. Itt kell lennie valahol! Nem, nem gondolkodom világosan: feljebb
is hagyhatta. Pofon vágtam magam. Pislogj, végy nagy levegőt, nem vagy fáradt,
nem vagy kikészülve. Szedd össze magad!
Keményen rá a pedálra. Kitartó, folyamatos harsogás. Hová? El.
A reflektor fénye szűkült, a sötétség egyre zárult össze. Megint a csőlátás.
Nemsokára elájulok. Olyan mély levegőt vettem, amilyet csak tudtam. Oxigént az
agynak. Maradj ijedt, maradj éber, maradj életben!
A motor monoton morajához magasabb hang társult.
Tudtam, mi az, és még szorosabban markoltam a kormányt.
Egy másik motor.
Fény villant a visszapillantóban.
Egy autó követett nyugodt tempóban. És miért is ne? Egyedül vagyunk itt a
pusztában. Annyi időnk van, amennyit csak akar.
Egyedül abban reménykedhettem, hogy magam mögött tudom tartani, nehogy
elállja az utat. A kavicsos út közepén mentem, a kormányra hajolva, hogy a lehető
legkisebb célpontot kínáljam a Glocknak. Kiértünk egy kanyarból, ahol az út hirtelen
kiegyenesedett és kiszélesedett. És mintha jól ismerné a környéket, Greve már előtte
gázt adott és egyből mellém ért. Jobbra kaptam a kormányt, hogy az árokba
szorítsam, de elkéstem, már elsurrant mellettem. Kétségbeesetten pörgettem vissza a
kormányt, a traktor csúszott a kavicson. Sikerült az úton tartanom. Ekkor két vörös
fény villant előttem. Egy kocsi féklámpája, jelezve, hogy megállt. Én is megálltam, de
járó motorral vártam. Nem akartam itt meghalni, egyedül egy rohadt farmer földjén,
akár egy buta birka. Az egyetlen esélyem az volt, hogy kiszáll, és akkor elütöm,
kilapítom a hatalmas hátsókerékkel, összezúzom, mint csigát a lánctalp.
A kocsi ajtaja kinyílt. Lábujjheggyel felbőgettem a motort, hogy érezzem, milyen
gyorsan reagál. Hát, nem túl gyorsan. Megint szédültem, a látásom megint egyre
homályosodott, de azt láttam, hogy egy alak kiszáll és felém tart. Becéloztam a
traktorral és hevesen kapaszkodtam a tudatomba. Magas, vékony alak. Magas?
Vékony? Greve se nem magas, se nem vékony.
– Sindre?
– Mi? – kérdeztem angolul, bár apám belém verte, hogy azt mondjam: „elnézést”
vagy „sajnálom, uram” vagy „miben lehetek a szolgálatára, hölgyem?”. Félig már
lecsúsztam az ülésen. Megtiltotta anyának, hogy az ölébe vegyen. Azt mondta,
puhány lesz tőle a gyerek. Látsz most, apa? Puhány lettem? Az öledbe ülhetek már,
apa?
 Egy hangot hallottam a sötétből azzal a csodálatos, éneklő norvég intonációval:
– Maga a... ööö... a menedékjogot kérők központjából van?
– Menedékjog?
A traktor mellé jött, én meg a kormányba kapaszkodva oldalvást ránéztem.
– Ó, elnézést – mondta. – Úgy nézett ki, mint a... ööö... Beleesett a trágyadombba?
– Balesetem volt, igen.
– Azt látom. Azért állítottam meg, mert láttam, hogy Sindre traktorja. És mert a
végéről egy kutya lóg.
Ennyit a koncentrációmról. Haha. Elfelejtettem azt a rohadt kutyát, hallod ezt,
apa? Nem jut elég vér az agynak. Ez már túl sok...
Az ujjaim elzsibbadtak, annyit még láttam, hogy lecsúsznak a kormányról. Aztán
elájultam.
 15
Látogatási idő

A mennyországban ébredtem. Minden fehér volt, és egy szelíd szemű angyal

tekintett le rám, ahogy a felhőn feküdtem, és azt kérdezte tőlem, tudom-e, hol
vagyok. Bólintottam, mire azt mondta, valaki beszélni akar velem, de nem kell sietni,
ráér. Igen, gondoltam, ráér. Mert ha meghallja, mit tettem, azonnal kihajít ebből a
puha, kellemes fehérségből, aztán zuhanok és zuhanok, le oda, ahová tartozom, a
kovácsműhelybe, az olvasztókemencébe, az örök savfürdőbe bűneimért.
Lehunytam a szemem és azt suttogtam, egyelőre szeretném, ha nem zavarnának.
Az angyal megértően bólintott, megigazította rajtam a felhőt és fakopogással
eltűnt. Mielőtt az ajtó becsapódott mögötte, a folyosóról hangokat hallottam.
Megérintettem a kötést a nyakamon. Pár pillanattöredék merült fel az
emlékezetemben. A magas, sovány férfi arca fölöttem; egy kocsi hátsó ülése, ami
nagy sebességgel robog kanyargós utakon; két férfi fehér kórházi köpenyben feltesz
egy hordágyra. A zuhany. A hátamon fekve zuhanyoztam! Kellemes meleg víz, aztán
megint elájultam.
Most is ehhez lett volna kedvem, de az agyam közölte, hogy ez a luxus átmeneti,
hogy az idő homokja pereg, hogy a föld még forog, hogy az események
végkimenetele elkerülhetetlen. Hogy egyelőre rám várnak, egyelőre visszatartják a
levegőt.
Gondolkodj!
Igen, a gondolkodás fájt, könnyebb volt feladni, lemondani, nem lázadni a sors
gravitációja ellen. Csak éppen a dolgok hülye, triviális folyása olyan bosszantó, hogy
az embert kihozza a sodrából.
Akkor gondolkodj!
Csoda lenne, ha nem Greve várna odakint, de lehet a rendőrség is. Az órámra
néztem. Reggel nyolc. Ha a rendőrség már megtalálta Sindre Aa testét és engem
gyanúsít, akkor nem valószínű, hogy csak egy embert küldenek, pláne hogy az
udvariasan kint vár. Talán csak egy közrendőr, aki azt akarja megtudakolni, mi
történt, talán mert a traktort az út közepén hagytam, talán... Talán kicsit remélem is,
hogy a rendőrség az. Talán elegem van, talán nem maradt más, mint menteni a
bőrömet, talán elmondok nekik mindent. Az érzéseimet vizsgáltam. És nevetés
duzzadt bennem. Igen, egy ROBBANÁS!
Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, hallottam a hangokat a folyosóról, és egy
fehér köpenyes férfi lépett be. Egy csiptetős írótáblát nézett elmerülten.
– Kutyaharapás? – emelte fel a fejét és rám mosolygott. Azonnal felismertem. Az
ajtó becsapódott mögötte és kettesben maradtunk.
– Sajnálom, nem tudtam tovább várni – suttogta.
A fehér orvosi köpeny illett Clas Grevére. Isten tudja, hol szerezte. Isten tudja,
hogy talált meg; emlékeztem, hogy a mobilt egy patakba dobtam. De Isten is tudta,
és én is tudtam, mi vár rám. És mintha a várakozásomat igazolná, Greve a zakója
zsebébe nyúlt és elővett egy pisztolyt. Az én pisztolyomat. Pontosabban Ove
pisztolyát. Még pontosabban egy Glock 17-est kilencmilliméteres ólomgolyókkal,
amelyek az emberi szövetbe becsapódva szétforgácsolódnak, így az ólommassza
aránytalanul sok húst, izmot, csontot és agyvelőt visz magával – miután átment a
testen – és a falra keni Barnaby Furnas festményeihez hasonlóan. A cső rám
szegeződött. Gyakran hallani, hogy ilyen helyzetben kiszárad az ember szája. És
tényleg.
– Remélem, nem gond, ha a pisztolyát használom, Roger – mondta Greve. – Az
enyémet nem hoztam magammal Norvégiába. Manapság olyan macerás a repülés.
De mindegy is, erre – tárta szét a karjait – aligha számíthattam. Ráadásul külön jó,
hogy a golyót sehogyan sem lehet hozzám kapcsolni, nem igaz, Roger?
Nem feleltem.
– Nem igaz? – ismételte.
– Miért...? – kezdtem olyan rekedt hangon, akár a sivatagi szél.
Clas Greve őszinte érdeklődéssel várta a folytatást.
– Miért csinálja ezt az egészet? – rebegtem. – Egy nő miatt, akit öt perce ismer?
A homlokát ráncolta. – Dianáról beszél? Tudta, hogy mi...?
– Igen – vágtam közbe, hogy megkíméljen a folytatástól.
Kuncogott. – Maga idióta, Roger? Komolyan azt hiszi, hogy ez róla, rólam és
magáról szól?
Nem feleltem. Hogy eredetileg ezt hittem. Hogy nem olyan triviális dolgokról,
mint élet, érzelem és hozzátartozók.
– Diana csak eszköz egy célhoz, Roger. Arra használtam, hogy a maga közelébe
jussak. Mivel az első csalit nem kapta be.
– A közelembe?
– Igen, oda. Négy hónapja tervezzük ezt, amióta megtudtuk, hogy a Nyomkövető
új vezetőt keres.
– Ki az a mi?
– Találja ki!
– A HOTE?
– És az új amerikai tulajdonosok. Ha őszinte akarok lenni, gazdasági értelemben
a csőd szélén álltunk, amikor idén tavasszal megkerestek bennünket. Kénytelenek
voltunk elfogadni pár feltételüket. A tranzakció talán felvásárlásnak látszott, de a
valóságban mentőakció volt. Az egyik feltétel az volt, hogy a Nyomkövetőt is
szállítjuk nekik.
– Szállítják? Hogyan?
– Maga is tudja, amit én, Roger. Hogy papíron ugyan a részvényesek és az
igazgatótanács hozza a döntést egy cégnél, a gyakorlatban azonban a vezérigazgató.
Lényegében ő dönti el, hogy eladják-e a társaságot, és ha igen, kinek. Úgy vezettem a
HOTE-t, hogy tudatosan olyan kevés információval láttam el az igazgatótanácsot és
olyan bizonytalanságban tartottam, hogy kénytelenek voltak állandóan rám
hagyatkozni. Ami egyébként hasznukra volt, a történtektől függetlenül. A lényeg,
hogy az igazgatótanács bizalmát bírva minden viszonylag kompetens vezető képes
manipulálni és meggyőzni az eléggé tájékozatlan részvényeseket, hogy azt csinálják,
amit ő akar.
– Túloz.
– Igazán? Tudomásom szerint maga ugyanezt csinálja: lyukat beszél ezeknek az
úgynevezett igazgatóknak a hasába.
 Persze igaza volt. És ez csak megerősítette azt a gyanúmat, ami azután merült fel
bennem, hogy Herr Felsenbrink a HOTE-nál olyan lelkesen ajánlotta Grevét a HOTE
legnagyobb riválisának vezetői posztjára.
– Szóval a HOTE... – kezdtem.
– Igen, a HOTE meg akarja szerezni a Nyomkövetőt.
– Mert az amerikaiak ehhez a feltételhez kötötték, hogy megmentsék magukat a
csődtől?
– A pénzt, amit mi, HOTE-részvényesek kaptunk a számlánkra, befagyasztották,
amíg a tranzakció végbe nem megy. De persze mindebből sehol semmi nincs leírva.
Lassan bólintottam. – Szóval maga csak azért mondott le, látszólag az új
tulajdonosok elleni tiltakozásul, hogy ez hiteles jelöltté tegye, és majd átvehesse a
Nyomkövető vezetését?
– Naná!
– És amikor megkapja az állást, a társaságot az amerikaiak kezére játssza?
– Nem hiszem, hogy ez a legmegfelelőbb kifejezés. Amikor pár hónap múlva a
Nyomkövető rájön, hogy a technológiájuk immár nem ismeretlen a HOTE számára,
megértik, hogy önmagukban már nincs esélyük, hogy a legjobb út az
együttműködés.
– Mert maga titokban kiszivárogtatja ezt a technológiát a HOTE-nak?
Greve mosolya vékony és sápadt volt, akár egy galandféreg: – Mint mondtam,
tökéletes házasság.
– Tökéletes kényszerházasság, nem?
– Ha úgy tetszik. De a HOTE és a Nyomkövető technológiáit egyesítve az összes
katonai szerződést megszerezhetjük a nyugati féltekén. És még párat a keletiben is...
Megér egy kis manipulációt, nem gondolja?
– És úgy tervezte meg, hogy magának adjam az állást?
– Amúgy is erős jelölt lettem volna, nem? – Greve az ágy lábához állt, háttal az
ajtónak, a pisztolyt csípőmagasságban tartotta. – De abszolút biztosra akartunk
menni. Gyorsan kiderítettük, melyik ügynökségek kapták a megbízást, és kutattunk
kicsit. Kiderült, hogy maga a legjobb a szakmában, Roger Brown. Ha maga javasol
egy pályázót, azzal már el is dőlt, ki nyer felvételt az adott pozícióra, ezt mondják.
Igazi rekordtartó. Így aztán természetes volt, hogy magán keresztül akartuk
véghezvinni.
– Megtisztelő. De miért nem hívta fel egyenesen a Nyomkövetőt, hogy érdekli az
állás?
– Ugyan már, Roger! A nagy gonosz kivásárolt farkas volt főnöke vagyok,
elfelejtette? Az összes vészcsengő megszólalt volna. Úgy kellett „rám találniuk”.
Például egy fejvadász révén. Ez volt az egyetlen módja annak, hogy úgy tűnjön,
minden hátsó szándék nélkül kerülök a Nyomkövetőhöz.
– Értem. De miért kellett ehhez Diana? Miért nem közvetlenül engem keresett
meg?
– Most csak játssza a hülyét, Roger. Ha magát keresem meg, ugyanúgy
gyanakodott volna. Messzire elkerült volna.
Igaz volt, hogy játszottam a hülyét. És az is igaz volt, hogy ő legalább olyan hülye
volt. Hülye és annyira büszke a briliáns, mohó tervére, hogy nem tudta megállni,
hogy ne dicsekedjen el vele, amíg valaki be nem jön azon a rohadt ajtón. Valaki
előbb-utóbb csak bejön megnézni, végül is betegen fekszem, az isten szent
szerelmére!
– Túl sok nemes szándékot tulajdonít nekem meg a munkámnak, Clas –
mondtam, arra gondolva, hogy csak nem végez ki, ha a keresztnevén szólítom. –
Azokat a pályázókat választom, akiket úgy gondolom, elfogadnak, és nem feltétlenül
azokat, akik a legjobbak lennének az adott cég számára.
– Komolyan? – ráncolta a homlokát Greve. – Még egy magafajta fejvadász se
lehet ennyire erkölcstelen.
– Nem sokat tud a fejvadászokról, ha jól sejtem. Nem lett volna szabad
belekevernie Dianát!
Ezen jót derült. – Nem?
– Hogy szerezte meg?
– Tényleg tudni akarja, Roger? – Leheletnyit felemelte a fegyvert. Egy méter. A
szemem közé?
– Meghalok, hogy tudjam, Clas.
– Ahogy óhajtja. – Picit megint leengedte. – Párszor beugrottam a galériába.
Vettem ezt-azt. Idővel egyre inkább az ő javaslatára. Meghívtam kávéra.
Beszélgettünk mindenféléről, igen személyes dolgokról is, úgy, ahogy csak idegenek
tudnak. Párkapcsolati problémákról...
– Beszéltek a házasságunkról? – Kicsúszott.
– Bizony. Végül is elváltam, tele vagyok együttérzéssel. Például megértem, hogy
egy gyönyörű, érett és termékeny nő, mint Diana, nem biztos, hogy elfogadja férjnek
azt, aki nem hajlandó neki gyereket csinálni. Aki meggyőzi, hogy vetesse el a babáját,
mert az Down-kóros. – Greve vigyora olyan széles volt, mint Aa-é a hintaszékben. –
Főleg, mivel jómagam egyszerűen imádom a gyerekeket.
A vér és a józan ész kiszállt a fejemből, egyetlen gondolatot hagyva: hogy
megölöm ezt az embert, aki előttem áll. – Maga... azt mondta neki, hogy gyereket
akar?
– Nem – felelte Greve halkan. – Azt mondtam neki, hogy tőle akarok gyereket.
Összpontosítanom kellett, hogy uralkodni tudjak a hangomon. – Diana sose
hagyna el egy ilyen sarlatánért...
– Elvittem a lakásba, és megmutattam neki az állítólagos Rubens-festményt.
Megzavarodtam. – Állítólagos...?
– Igen, a festmény természetesen nem eredeti, csak egy nagyon jó másolat
Rubens korából. A németek sokáig eredetinek hitték. A nagyanyám megmutatta
nekem, amikor ott éltem. Sajnálom, hogy hazudtam róla.
Ennek az információnak hatással kellett volna lennie rám, de érzelmileg már
annyira kiszikkadtam, hogy csak elraktároztam. Ugyanakkor azt is megértettem,
hogy Greve még nem fedezte fel a cserét.
– Azért a másolat is hasznos – folytatta. – Diana eredetinek hitte, és szerintem
akkor és ott vonta le a következtetést, hogy nemcsak gyereket csinálnék neki, de
gondoskodni is tudnék róla. Dióhéjban: megadnám neki azt az életet, amiről
álmodik.
– És ő...
 – Ő belement, hogy segít a leendő férjének megszerezni a vezetői állást, ami
révén az elismertséget szerez, és ami persze magával hozza a megfelelő anyagiakat
is.
– Azt akarja mondani... hogy az az este a galériában... meg volt rendezve az
elejétől a végéig?
– Naná! Csak éppen nem ment olyan simán, mint reméltük. Amikor Diana
felhívott, hogy maga mégsem engem jelöl... – Színpadiasan a szemét forgatta. – El
tudja képzelni a megdöbbenésemet, Roger? A csalódottságomat? A dühömet?
Egyszerűen nem értettem, miért nem kedvel. Miért, Roger? Mit vétettem én maga
ellen?
Nyeltem. Abszurd módon nyugodt volt, mintha annyi ideje lenne golyót röpíteni
a fejembe, szívembe vagy bármelyik testrészembe, amennyit csak akar.
– Túl alacsony – mondtam.
– Tessék?
– Szóval rávette Dianát, hogy tegye a curacitos labdát a kocsimba? Öljön meg,
hogy ne tudjak kedvezőtlen jelentést írni?
Greve a homlokát ráncolta. – Curacit? Érdekes, hogy meg van győződve arról,
hogy a felesége képes lenne gyilkolni egy gyerekért és egy zsák aranyért. Ki tudja,
talán igaza van. De nem kértem erre. A labdában csak Ketalar-Dormicum-keverék
volt, egy gyorsan ható érzéstelenítő. Igaz, meglehetősen erős, így aztán nem teljesen
kockázatmentes. Úgy terveztük, amikor beül, elájul, és Diana majd elhozza a kocsit
egy előre megbeszélt helyre.
– Milyen helyre?
– Egy kalyibába, amit kibéreltem. Hasonló ahhoz, ahol éjjel magát kerestem. Csak
kedvesebb és kevésbé kíváncsi a tulajdonosa.
– És ott akart...?
– Meggyőzni.
– Hogyan?
– Tudja. Egy kis csábítással. Esetleg egy kis fenyegetéssel, ha muszáj.
– És egy kis kínzással?
– A kínzásnak van szórakoztató oldala, de először is nem szeretek fájdalmat
okozni másoknak, csak magamnak. Másodszor, bizonyos fázisban már kevésbé
hatékony, mint az ember hinné. Szóval nem, nem igazán kínzással. Épp csak hogy
megízlelje, hogy felébredjen magában az a leküzdhetetlen félelem a fájdalomtól, ami
mindannyiunkban él. Tudja, nem a fájdalomtól, hanem a félelemtől válik az ember
irányíthatóvá. Éppen ezért a hivatásos vallatok nem is mennek túl a könnyű
kínzáson – elvigyorodott -, legalábbis a CIA szerint. Jobb az FBI-modellnél, amit
maga használ, nem, Roger?
Éreztem, hogy verejték gyűlik a kötés alatt a torkomon. – És mit remélt ezzel
elérni?
– Hogy megírja a jelentést úgy, ahogy mi akarjuk. Fel is adtuk volna postán.
– És ha nem engedelmeskedtem volna? Még több kínzás?
– Nem vagyunk szörnyetegek, Roger. Ha megtagadja, akkor csak ott tartottuk
volna. Amíg az Alfa az egyik kollégájának nem adja a munkát. Feltehetően annak a
Ferdinandnak.
– Ferdy – mondtam hevesen.
 – Pontosan. Ő amúgy is nagyon pozitívan viszonyult hozzám. Ahogy a
Nyomkövető elnöke és PR-igazgatója is. Magának is ez volt a benyomása, Roger?
Egyetért, hogy az egyetlen dolog, ami utamba állhatott volna, az egy negatív jelentés
magától, Roger Browntól? Nem akartuk bántani.
– Hazudik!
– Hazudok?
– Esze ágában sem volt életben hagyni – mondtam. – Hogy kockáztassa, hogy
utána leleplezem?
– Jó ajánlatot tettem volna. Örök élet örök hallgatásért.
– Az elárult férj nem racionális üzlettárs, Greve. Ezt maga is tudja.
A fegyverrel az állát vakarta. – Ez igaz. Valószínűleg igaza van. Valószínűleg
megöltük volna. Mindenesetre ezt mondtam Dianának. És ő elhitte.
– Mert el akarta hinni.
– Az ösztrogén vakká tesz, Roger.
Nem tudtam mit mondani. Miért nem jön már vala...?
– Találtam egy NE ZAVARJANAK táblát a szekrényben, ahol a köpenyt –
magyarázta, mintha olvasna a gondolataimban. – Azt hiszem, akkor teszik ki, amikor
a beteg ágytálazik.
A cső most egyenesen rám szegeződött, és láttam, hogy ujja a ravaszra görbül.
Nem emelte fel a fegyvert, nyilván csípőből lő, mint James Cagney a negyven-
ötvenes évekbeli gengszterfilmekben, hihetetlen pontossággal. Sajnos valami azt
súgta, Clas Greve a hihetetlenül pontos mesterlövészek közé tartozik.
– Szerintem a felirat nagyon is illik ide – jegyezte meg Greve, már hunyorogva,
készülve a lövésre. – A halál végül is intim dolog, nem?
Lehunytam a szemem. Végig igazam volt: a mennyországban vagyok.
– Elnézést, doktor úr!
A hang bezengte a szobát.
Kinyitottam a szemem. Három férfi állt Greve mögött, az ajtón belül, ami épp
most csukódott be mögöttük.
– A rendőrségtől jöttünk – mondta az előbbi hang tulajdonosa, a civil ruhás. –
Gyilkossági ügyről van szó, sajnos figyelmen kívül kell hagynunk a táblát.
Most láttam, hogy igenis van hasonlóság mentőangyalom és James Cagney
között. Talán csak a szürke köpeny tette, vagy a gyógyszer, amit beadtak nekem,
mert a fekete rendőrruhát viselő kollégái valószerűtlennek tűntek: egyformák, mint
két borsó, kövérek, mint a disznó, magasak, akár a ház.
Greve megmerevedett, vadul meredt rám, de nem fordult meg. A fegyver, amit a
rendőrök nem láthattak, még rám szegeződött.
– Remélem, nem zavartuk meg ezzel a mi kis gyilkosságunkkal, doktor úr? –
mondta a civil ruhás, nem palástolva a bosszúságát, hogy a fehér ruhás rá se hederít.
– Dehogy – mondta Greve, még mindig háttal neki. – A pácienssel épp
végeztünk. – Félrehúzta a fehér köpenyt, és a pisztolyt a nadrágja derekába dugta.
– Én... – kezdtem, de Greve közbeszólt:
– Csak nyugalom. A feleségét majd értesítem az állapotáról. Ne aggódjon,
gondoskodunk róla. Érti?
Többször pislogtam. Greve előrehajolt és megpaskolta a paplant a térdemen.
– Gyengédek leszünk, rendben?
 Némán bólintottam. Csak a gyógyszer lehet. Ez nem történhet meg.
Greve mosolyogva kiegyenesedett. – Apropó, Dianának igaza van, magának
nagyon szép a haja.
Azzal megfordult, leszegte a fejét, és az írótáblára nézve kimenet odasúgta a
rendőrnek: – A maguké. Egyelőre.
Miután az ajtó becsukódott, James Cagney előrelépett.
– Sunded vagyok.
Lassan bólintottam, a kötés a torkomba vágott. – Épp jókor jött, Sundet.
– Sunded – ismételte komolyan. – A vége -ded. Az oslói Kripos gyilkossági
csoportjának nyomozója vagyok. A Kripos az...
– Kriminalpolitisentralen. Kiemelt bűnügyek osztálya, tudom.
– Helyes. Ők Endride és Eskild Monsen az elverumi rendőrségtől.
Lenyűgözve néztem rájuk. Két ikerfóka egyforma egyenruhában, egyforma
bajusszal.
– Először is felolvasnám a jogait – kezdte Sunded.
– Várjunk csak! Ez meg mit akar jelenteni?
Sunded halványan elmosolyodott. – Ez, Herr Kjikerud, azt jelenti, hogy le van
tartóztatva.
– Kji... – elharaptam. Sunded egy bankkártyát mutatott. Egy kék kártyát. Ove
kártyáját. A zsebemből. Kérdőn felvonta a szemöldökét.
– A fenébe is! – dörmögtem. – Miért tartóztat le?
– Sindre Aa meggyilkolásáért.
Csak bámultam, ahogy Sunded köznapi nyelven, a saját szavaival, és nem az
amerikai filmekből ismerős miatyánkszerű halandzsával elmagyarázta, hogy jogom
van ügyvédhez és tartani a pofámat. Azzal fejezte be, hogy a konzultáns orvos
megengedte, hogy magukkal vigyenek, amint visszanyerem az eszméletemet. Végül
is csak pár öltést kaptam a tarkómba.
– Rendben – mondtam, amikor még be sem fejezte. – Boldogan magukkal tartok!
 16
Nulla Egyes járőr

Mint kiderült, a kórház Elverum mellett volt, vidéki környezetben.

Megkönnyebbülve néztem, ahogy a matracszerű fehér épületek eltűnnek mögöttünk.
Annál is inkább, mert nem láttam sehol ezüstszürke Lexust.
Egy öreg, de karbantartott Volvóban mentünk, aminek olyan csodálatosan szólt a
motorja, hogy azt gyanítottam, hot rod volt, mielőtt átfestették a rendőrségi színekre.
– Hol vagyunk? – kérdeztem a hátsó ülésről, Endride és Eskild Monsen imponáló
fizikuma közé préselve. A ruhámat, azaz Ovéét a tisztítóba küldték, de egy nővér
hozott egy teniszcipőt meg egy zöld melegítőt a kórház nevének kezdőbetűivel,
szigorúan meghagyva, hogy kimosva juttassam vissza. Továbbá visszakaptam az
összes kulcsomat és Ove tárcáját.
– Hedmark megyében – felelte Sunded az anyósülésről, amit az afroamerikai
bandák állítólag fegyverülésnek neveznek.
– És hová megyünk?
Ahhoz semmi köze – fortyant fel a fiatal, pattanásos sofőr, jeges pillantást
lövellve felém a visszapillantón keresztül. A rossz zsaru. Fekete nejlondzseki, a hátán
sárga betűkkel: ElvErum Ko-daw-ying Club. Feltételeztem, hogy egy újonnan
felkapott, ősi harcművészeti ágról nevezték el. Biztos a heves rágózástól lett olyan
izmos az álla, hogy immár aránytalanul nagy teste többi részéhez képest. Pattanás
olyan vékony és keskeny vállú volt, hogy két karja V alakot adott, amikor a
kormányon tartotta a kezét, ahogy most.
– Az utat nézze! – szólt rá Sunded halkan.
Pattanás motyogva a nyílegyenes aszfaltot fixírozta, ami átvágott a
palacsintalapos szántóföldeken.
– Az elverumi rendőrségre megyünk, Kjikerud – mondta nekem Sunded. –
Oslóból jöttem fel, ma kikérdezem, és ha kell, holnap is. És azután. Remélem, maga
értelmes ember, mert semmi kedvem huzamosabb ideig Hedmarkban rostokolni. –
Ujjaival egy kis utazótáskán dobolt, amit Endride adott neki előre, mert hárman
másképp nem fértünk el hátul.
– Értelmes vagyok – mondtam. A karjaim zsibbadni kezdtek. A Monsen ikrek
egy ritmusra lélegeztek, azaz minden negyedik másodpercben összenyomtak, akár a
majonézes tubust. Meg akartam kérni őket, hogy egyikük más ritmusra vegye a
levegőt, de inkább nem tettem. Greve pisztolya után ez biztonságos érzést nyújtott.
Eszembe juttatta azt, amikor kiskoromban apa elvitt magával dolgozni, mert anya
beteg volt, és két komoly, de kedves felnőtt között ültem a követségi limuzin hátsó
ülésén. És mindenki elegáns volt, de senki sem annyira, mint apa, aki sofőrsapkát
viselt, és stílusosan, elegánsan vezetett. És utána apa vett nekem fagyit, és azt
mondta, igazi úriemberként viselkedtem.
Megreccsent a rádió.
– Pszt! – teremtett csendet a kocsiban Pattanás.
– Minden járőrnek – mondta egy nő orrhangon.
– Mindkét járőrnek – dörmögte Pattanás és felhangosította.
– Egmont Karlsen bejelentette, hogy ellopták a kamionját és az utánfutóját...
 Az üzenetet elnyomta Pattanás és a Monsen ikrek röhögése. Testük remegett,
egész kellemes masszázst adva nekem. Azt hiszem, a gyógyszer még hatott.
Pattanás felvette a mikrofont: – Karlsen a hangja alapján józannak tűnt? Vége.
– Nem igazán – felelte a nő.
– Akkor megint ivott és elfelejtette, hol parkolt le. Hívd fel a Barnsét! Fogadok,
hogy ott áll a kocsma előtt. Egy tizennyolc kerekes kamion, Sigdal konyhák felirattal.
Vége.
Visszatette a mikrofont, és mivel úgy láttam, a hangulat derűsebbre fordult,
megragadtam az alkalmat:
– Azt értem, hogy valakit megöltek, de megkérdezhetem, mi köze ennek
hozzám?
A kérdést csend fogadta, de láttam Sunded tartásán, hogy elgondolkodott. Aztán
hátrafordult és tekintetét az enyémbe fúrta. – Jó, akár most is túleshetünk rajta.
Tudjuk, hogy maga tette, Herr Kjikerud, nem tud kibújni alóla. Tudja, van egy
holttest, egy helyszín, és megvan a bizonyíték is, ami magát mindkettőhöz kapcsolja.
Annak kellett volna következnie, hogy megdöbbenek, elszörnyedek, hogy a
szívem kihagy vagy felpörög vagy mit csinál, amikor egy diadalittas rendőr kijelenti,
megdönthetetlen bizonyítéka van, amivel egy életre dutyiba zár. De nem éreztem
semmit. Mert én nem diadalittas rendőrt hallottam, én az Inbau, Reid és Buckley-t
hallottam. Első lépés. Direkt konfrontáció. Vagy a kézikönyvet idézve: A nyomozó a
kihallgatás elején tegye nyilvánvalóvá, hogy mindent tud. Mondjuk azt, „mi” és „a
rendőrség”, sose azt, hogy „én”. És „tudjuk”, nem pedig „hisszük”. Torzítsuk el a
kikérdezett személy énképét, az alacsony státusú személyt szólítsuk „Herr”-nek, a
magas státusút a keresztnevén.
– Magunk között szólva – folytatta Sunded halkabb hangon, aminek nyilván
bizalmat kellett volna sugallnia -, a hallottak alapján nem nagy kár Sindre Aa-ért. Ha
nem maga használt volna kötelet a vén szarházi ellen, remélhetőleg megteszi más.
Elfojtottam egy ásítást. Második lépés. Érezzünk együtt a gyanúsítottal a tett
normalizálásával.
Amikor nem feleltem, Sunded folytatta: – A jó hír, hogy ha gyorsan vallomást
tesz, az enyhítő körülménynek számít és kedvezően befolyásolhatja az ítéletet.
Te jó ég, a Kimondott ígéret! Az Inbau, Reid és Buckley abszolút tiltja ezt az
eszközt, a jogi csapdát, amit csak a legelkeseredettebb nyomozók vetnek be. Ez az
ember tényleg gyorsan haza akar menni Hedmarkból.
– Szóval miért tette, Kjikerud?
Kinéztem az oldalsó ablakon. Földek. Farmok. Földek. Farmok. Földek. Patak.
Földek. Csodálatosan álmosító.
– Miért, Kjikerud? – Sunded az utazótáskán dobolt.
– Hazudik – mondtam.
A dobolás abbamaradt. – Hogy mondta?
– Maga hazudik, Sunded. Fogalmam sincs, kicsoda az a Sindre Aa, és magának
semmiféle bizonyítéka sincs ellenem.
Sunded kurta fűnyírónevetést hallatott. – Nincs? Akkor mondja meg, hol volt az
utóbbi huszonnégy órában. Megteszi ezt nekünk, Kjikerud?
– Talán. Ha maguk elárulják, miféle ügy ez.
– Vágd pofon, Endride! – hördült fel Pattanás. – Vágd képen...
 – Kuss! – szólt rá nyugodtan Sunded, majd felém fordult. – És miért árulnánk el,
Kjikerud?
– Mert akkor talán beszélek. Különben meg se mukkanok, amíg meg nem jön az
ügyvédem. Oslóból. – Láttam, hogy Sunded szája összeszorul, így aztán rátettem
még egy lapáttal: – Ha mázlink van, már holnap...
Sunded félrebillentette a fejét és úgy nézett rám, mintha rovar lennék, amiről még
nem döntötte el, hogy a gyűjteményébe szánja, vagy egyszerűen eltapossa.
– Jól van, Kjikerud. Az egész akkor kezdődött, amikor a maga mellett ülő illető
telefonhívást kapott, miszerint egy traktort az út közepén hagytak. Megtalálták a
traktort meg egy csapat varjút, ami a hátsó villáján lakmározott. A kutya puha részeit
már eltüntették. A traktor Sindre Aa tulajdona volt, de mivel nem vette fel a telefont,
amikor hívtuk, egyikünk kiugrott a helyszínre, és a hintaszékben találta, ahová maga
tette. Találtunk egy Mercedest a pajtában megrongált motorral, a rendszám pedig
magához vezetett, Kjikerud. Végül az elverumi rendőrség összekapcsolta a döglött
kutyát és a kórházi jelentést egy férfiról, akit félig eszméletlenül, talpig mocskosan
találtak, és csúnya kutyaharapással vettek fel. Az ügyeletes nővér elmondta
telefonon, hogy a férfi eszméletlen, de a zsebében találtak egy Ove Kjikerud névre
kiállított bankkártyát. És presto, itt vagyunk.
Bólintottam. Hát így találtak meg. De Greve hogy a fenébe talált meg? A kérdés
csak kotyogott kótyagos fejemben, válasz nélkül; Clas Grevének a rendőrségen is
lehet kapcsolata? Valaki tett róla, hogy a rendőrség előtt érjen a kórházba? Téves!
Hiszen ők mentettek meg, amikor épp jókor érkeztek. Téves! Sunded mentett meg, a
beavatatlan kívülálló, a Kripos embere Oslóból. Fejfájás közeledtét éreztem, ahogy a
következő gondolat befutott: tegyük fel, hogy a helyzet úgy áll, ahogy attól leginkább
tartok – miféle védelmet remélhetek egy vizsgálati fogság alatt? A Monsen ikrek
szinkronlélegzése hirtelen cseppet sem volt megnyugtató. Semmi sem volt
megnyugtató, úgy éreztem, senki sem maradt a világon, akiben bízhatnék. Senki.
Kivéve talán egyetlen embert. A kívülállót az utazótáskával. Ki kéne terítenem a
lapjaimat, elmondani Sundednek mindent, tenni róla, hogy másik rendőrőrsre
vigyen, mert Elverum korrupt, az már biztos, ebben a kocsiban is lehet több álruhás
merénylő is.
Megint reccsent a rádió. – Nulla Egyes járőr, jelentkezz!
Pattanás felkapta a mikrofont. – Igen, Lise?
– Nincs kamion a Bamse kocsma előtt.
Persze, ha mindent elmondok Sundednek, akkor azt is el kell mondanom, hogy
tolvaj vagyok. És hogyan bizonyítom be, hogy önvédelemből lőttem le Ovét, szinte
véletlenül? Ovét, aki annyira elszállt Greve szerétől, hogy keresztbe állt a szeme?
– Ne már, Lise! Kérdezz körbe! Errefelé senki sem tud elrejteni egy tizennyolc
méter hosszú kamiont, oké?
A hang kissé bosszúsan válaszolt: – Karlsen azt mondja, általában te keresed meg
a kamionját, mert rendőr vagy és a sógora. Vége.
– Én aztán nem! Felejtsd el, Lise!
– Azt mondja, nem nagy kérés. A legkevésbé ronda húgát kaptad.
Megint a Monsen ikrek nevetése masszírozott.
– Mondd meg annak az idiótának, hogy ma kivételesen igazi rendőrmunkát
kaptunk! – acsargott Pattanás. – Vége.
 Sejtelmem se volt, hogyan játsszam ezt a dolgot. Csak idő kérdése, hogy
kiderüljön, nem az vagyok, akinek hisznek. Mondjam meg most, vagy még hasznát
vehetem később?
– Most maga jön, Kjikerud! – nógatott Sunded. – Kicsit utánanéztem ám
magának! Már régi ismerősünk. A papírok szerint nem nős. Akkor mit akart a doktor
azzal, hogy gondoskodik a feleségéről? Dianát mondott, ugye?
Ez a kártya füstbe ment. Sóhajtva kinéztem az ablakon. Megműveletlen föld,
megművelt föld. Szembejövő forgalom semmi, ház egy se, csak egy-egy traktor vagy
kocsi porfelhője a horizonton.
– Nem tudom – feleltem. Világosabban kell gondolkodnom. Világosabban. Az
egész sakktáblát nézni.
– Milyen kapcsolatban állt Sindre Aa-val, Kjikerud?
Kezdett leamortizálni, hogy ezen a néven nevez. Éppen felelni akartam, amikor
rájöttem, hogy valami nem stimmel. Megint. A rendőrség tényleg azt hiszi, hogy Ove
Kjikerud vagyok! Ezen a néven vettek fel a kórházba. De ha ezt a nevet adták meg
Grevének, ő miért jött el meglátogatni Kjikerudot a kórházban? Ő sosem hallott
Kjikerudról; a világon senki sem tudta, hogy Kjikerudnak bármi köze van hozzám,
Roger Brownhoz! Ez így sehogy sem állt össze. Valahogy máshogy jutott el hozzám.
Láttam, hogy a porfelhő az úton közeledik.
– Hallotta a kérdést, Kjikerud?
Greve előbb megtalált a kalyibában. Aztán a kórházban. Pedig akkor már nem
volt nálam a mobil. Grevének nincs kapcsolata se a Telenornál, se a rendőrségnél.
Akkor hogy a fenébe csinálta?
– Kjikerud? Hahó!
A mellékúton a porfelhő sokkal gyorsabban haladt, mint messziről látszott.
Megláttam előttünk egy kereszteződést, és az az érzésem támadt, hogy az a jármű
felénk tart, hogy ütközőpályán vagyunk. Reméltem, hogy a másik autó tudja, miénk
az elsőbbség.
De talán Pattanás azért jelezhetne, dudálhatna neki. Jelezhetne. Dudálhatna. Mit
mondott Greve a kórházban? „Dianának igaza van, nagyon szép a haja.” Lehunytam a
szemem, és éreztem, ahogy Diana keze a hajamba túrt a garázsban. A szag.
Más illata volt. Greve illata. Nem, nem Greve. HOTE. Közeleg. És lassítva
minden a helyére kattant. Hogy miért nem esett le korábban? Kinyitottam a szemem:
– Halálos veszélyben vagyunk, Sunded.
– Az egyetlen, aki itt veszélyben van, az maga, Kjikerud. Vagy hogy is hívják
valójában?
– Mi?
Sunded a tükörbe nézett és felemelte a bankkártyát, amit a kórházban mutatott.
– Maga még csak nem is hasonlít erre a Kjikerudra a fényképen. És amikor
kikerestem Kjikerud aktáit, az állt benne, hogy egy hetvenhárom magas. Maga meg...
mennyi? Hatvanöt?
Csend lett a kocsiban. A gyorsan közeledő porfelhőt bámultam. Nem kocsi volt.
Kamion pótkocsival. Már olyan közel ért, hogy elolvashattam a feliratot az oldalán:
Sigdal konyhák.
– Egy hatvannyolc – mondtam.
– Szóval akkor ki a fene maga? – morogta Sunded.
 – Roger Brown vagyok. És balra ott van Karlsen ellopott kamionja.
Minden fej balra fordult.
– Mi az isten folyik itt? – hörögte Sunded.
– A kamiont egy Clas Greve nevű ember vezeti. Aki tudja, hogy ebben a kocsiban
vagyok, és meg akar ölni – mondtam.
– Hogyan...?
– GPS-nyomkövetője van, amivel bárhol megtalál. Akkor került rám, amikor a
feleségem reggel megsimogatta a hajamat a garázsban. Egy marék zselével, amiben
mikroszkopikus jeladók vannak, amelyek a hajra tapadnak, és lehetetlen lemosni.
– Ne kamuzzon már! – csattant fel a Kripos nyomozója.
– Sunded... – szólalt meg Pattanás. – Ez tényleg Karlsen kamionja.
– Meg kell állnunk és vissza kell fordulnunk! – mondtam. – Különben megöl
mindnyájunkat! Álljon meg!
– Hajtson csak tovább! – mondta Sunded.
– Hát nem látja, mi történik? – kiabáltam. – Mindjárt meghal, Sunded!
Sunded jött a fűnyírónevetésével, csakhogy a fű túl magas volt. Most már ő is
látta. Látta, hogy késő.
 17
Sigdal konyhák

Két jármű ütközése elemi fizikai törvény szerint megy végbe. A véletlenen múlik
minden, de a véletlen mint jelenség leírható a következő egyenlettel: energia x idő =
tömeg x sebességkülönbség. Helyettesítsük be az értékeket, és kapunk egy egyszerű,
igaz és kíméletlen történetet. Például megtudjuk belőle, mi történik, amikor egy 80
km/h-s sebességgel haladó, 25 tonnás, teljesen megrakott kamion beleütközik egy
ugyanilyen sebességgel mozgó, 1800 kilós személygépkocsiba. Mivel a becsapódási
pont, a karosszéria minősége és a két test egymáshoz viszonyított szöge
véletlenszerű, a történetnek számos végkimenetele elképzelhető, amelyek azonban
két dologban megegyeznek: mindegyik tragikus, és mindig a személygépkocsi van
bajban.
Amikor tíz óra tizenháromkor a Greve vezette kamion a pótkocsival belerohant a
Nulla Egyes járőrautóba, egy 1989-es gyártmányú Volvo 740-esbe kicsivel a sofőrülés
előtt, a motor, mindkét első kerék és Pattanás lába oldalvást belepasszírozódott az
autóba, majd a jármű a levegőbe repült. Légzsák nem fújódott fel, mivel az 1990 előtti
Volvókba ezt még nem szerelték be. A rendőrautó – ami már ekkor szinte totál volt –
átrepült az úton, magasan át a korlát felett, és egy csoport sűrűn álló lucfenyőn
landolt, amelyek a lejtő alján futó folyót szegélyezték. Mielőtt a rendőrautó áttörte az
első lombot, két és fél bukfencet hajtott végre másfél csavarral. Nem volt szemtanú,
aki igazolhatná ezt az állításomat, de tény, hogy pontosan így történt. Elemi fizika,
mint már említettem. Mint ahogy az a tény is, hogy a viszonylag ép kamion ment
tovább a kihalt kereszteződésben, majd fékcsikorgatva megállt. Prüszkölt egyet, akár
a sárkány, ahogy a fékpofák végre elengedtek, de még percekig érződött az égett
gumi és az égett fékbetétek szaga.
Tíz tizennégykor a lucfenyők ringása elcsitult, a por leülepedett, a kamion járó
motorral várt, a nap pedig rendületlenül tűzött le a hedmarki földekre.
Tíz tizenötkor haladt el az első autó a bűntett helyszíne mellett, de a sofőr
valószínűleg nem vett észre semmi különöset, csak a kavicsos mellékúton várakozó
kamiont és a gumik alatt csikorgó üvegcserepeket. Nem láthatta a feje tetejére fordult
rendőrautót a fák alatt, a folyó partján.
Azért tudom mindezt, mert a helyzetemből adódóan érzékeltem, hogy a kocsi
tetején fekszünk, és eltakarnak az úttól a folyót szegélyező fák. Az időt Sunded órája
szolgáltatta, ami éppen előttem ketyegett és pontosan járt. Legalábbis azt hiszem,
hogy az övé; egy szürke esőköpenyből lógó, leszakadt kézen volt.
Egy széllökés hozta magával a fékbetétek szagát és a járó dízelmotor
duruzsolását.
A napfény a felhőtlen égből szűrődött át a fákon, de körülöttem esett. Benzin, olaj
és vér. Csöpögött, szivárgott. Mindenki meghalt. Pattanásnak már nem volt
pattanása. Arca sem volt. Sunded maradványa összepréselődött, akár egy
kartonfigura; láttam, hogy a saját lába között kukucskál át. Az ikrek többé-kevésbé
egészben maradtak, de már nem lélegeztek. Hogy én életben maradtam, azt
kizárólag annak köszönhettem, hogy a Monsen család hajlamos volt az elhízásra, és
az ikrek teste tökéletes légzsákot képezett körülöttem. Ám azok a testek, amelyek az
imént megmentették az életemet, most ki akarták préselni belőlem. A kocsi eleje
összenyomódott, fejjel lefelé lógtam az ülésről. Az egyik karom szabad volt, de úgy
beszorultam a két rendőr közé, hogy se moccanni, se levegőt venni nem bírtam. Az
érzékeim egyelőre hibátlanul működtek. Ezért is láttam a csöpögő benzint, éreztem,
ahogy végigcsorog a nadrágszáramon, a testemen, ki a melegítő nyakán. És
hallottam a kamiont, hallottam, hogy horkant, hogy a torkát köszörüli, hogy ráng.
Tudtam, hogy Greve ott ül és töpreng, mérlegel. A nyomkövetőjén látja, hogy nem
mozgok. Mégis az jár a fejében, hogy lejön és a saját szemével megbizonyosodik róla,
hogy mindenki meghalt. Viszont trükkös kis produkció lenne lejönni a lejtőn, és még
trükkösebb lenne felmenni. Egy ilyen ütközést csak nem élhetett túl senki, nem igaz?
De az ember annyival jobban alszik, ha a saját szemével látja...
Hajts tovább, könyörögtem neki magamban. Hajts tovább!
Az volt a legrosszabb abban, hogy magamnál voltam, hogy nagyon is el tudtam
képzelni, mi történne, ha benzinben ázva találna.
Hajts tovább! Hajts már tovább!
A kamion dízelmotorja úgy hümmögött, mintha magában beszélne.
Világos lett előttem minden, ami történt. Greve nem azért ment fel Sindre Aa-hoz
a lépcsőn, hogy megkérdezze, hol vagyok, mert azt látta a GPS-en. Aa-tól meg kellett
szabadulnia, mert látta őt és a kocsiját. De mialatt Greve az ösvényen a kalyibához
tartott, én kimentem az árnyékszékre, és mivel nem talált a kalyibában, újra
megnézte a GPS-t. És megdöbbenve látta, hogy a jel megszűnt. Mert az adók a
hajamban akkor az ürülékbe merültek, amin a HOTE jeladói, ahogy korábban volt
már szó róla, nem tudtak áthatolni. Amilyen idióta barom vagyok, nagyobb mázlim
volt, mint amekkorát érdemeltem.
Greve várakozás közben kiküldte utánam a kutyát. Továbbra sem volt jel, mert
az adóra rászáradt szar blokkolta, miközben átkutattam Aa testét, majd a traktoron
menekültem. Greve GPS-e csak az éjszaka közepén kezdett el ismét jelet fogni.
Amikor a hordágyon feküdtem a kórházi zuhanyzóban, és a szart kimosták a
hajamból. Greve beugrott a kocsijába, és pirkadatra a kórháznál volt. Isten tudja,
hogyan lopta el a kamiont, de gond nélkül újra megtalált engem, Brownt, a habogó
idiótát, aki szinte könyörgött, hogy kapja el.
Sunded leszakadt karjának ujjai még mindig az utazótáskája fogantyúját
szorongatták. Az órája ketyegett. Tíz tizenhat. Egy perc, és elveszítem az
eszméletemet. Kettő, és megfulladok. Dönts már, Greve!
És döntött.
Hallottam, hogy a kamion böffent. A fordulatszám csökkent. Elfordította a
slusszkulcsot; úton van ide!
Vagy sebességbe tette?
Halk morgás. Kavics ropogott a huszonöt tonnás jármű alatt. A morgás
erősödött. És fokozódott. És halkult. Elnyelte a vidék. Elhalt.
Lehunytam a szemem és hálaimát rebegtem, amiért nem égek el, csak az
oxigénhiányba halok bele. Mert az messze nem a legrosszabb halál. Az agykamrák
egyenként lezáródnak, álmos leszel, elzsibbadsz, megszűnnek a gondolatok, és velük
az összes probléma. Tulajdonképpen hasonló ahhoz, mint amikor az ember gyorsan
legurít pár pohárka töményet. Ja, gondoltam, ilyen halállal tudnék élni.
A gondolattól szinte felnevettem.
 Én, aki egész életemben apám ellentéte akartam lenni, úgy végzem, ahogy ő:
autóbalesetben. És mennyiben lettem más, mint ő? Amikor túl idős lettem, hogy a
részeg rohadék engem üssön, én kezdtem el őt ütni. Ugyanúgy, ahogy ő anyát:
látható nyom nélkül. Vagy például, amikor felajánlotta, hogy megtanít vezetni,
udvariasan nemet mondtam, és közöltem vele, hogy nem akarok jogosítványt
szerezni. És megdugtam a nagykövet ronda, elkényeztetett lányát, akit apa vitt
iskolába minden nap, hogy aztán hazavihessem hozzánk vacsorára, és megalázzam
vele apámat. Amikor láttam, hogy anyám a konyhában sír a főfogás és a desszert
között, megbántam. Jelentkeztem egy iskolába Londonba, amiről hallottam, hogy
apám azt mondja, előkelő iskola az átkozott társadalmi parazitáknak. De ezt nem
fogadta olyan rosszul, mint reméltem. Még egy mosolyt is kipréselt magából,
büszkének tettette magát a ravasz disznó, amikor elmeséltem. Aztán amikor később
azon az őszön megkérdezte, anyámmal eljöhetnének-e meglátogatni a campuson,
nemet mondtam, mert nem akartam, hogy a diáktársaim megtudják, apám a
diplomáciában csak egyszerű sofőrszerepet tölt be. Ez érzékenyen érintette. Nem úgy
értve, hogy meghatódott, hanem hogy fájt neki.
Két héttel az esküvő előtt felhívtam anyámat, hogy elveszek egy lányt,
megmondtam, hogy egyszerű szertartás lesz, csak mi és két tanú, de ő eljöhet, ha apa
nélkül jön. Anya erre kijött a sodrából: szó sem lehet arról, hogy nélküle jöjjön. A
nemes, hűséges lelkeket gyakran gúzsba köti, hogy hűségesek még az emberiség
söpredékéhez is.
Úgy volt, hogy Diana a szemeszter vége után, nyáron találkozik a szüleimmel, de
három héttel azelőtt, hogy elindultunk volna Londonból, tudomást szereztem a
balesetről. A nyaralójukból hazafelé történt, mondta a rendőr a recsegő telefonban.
Este, esőben túl gyorsan mentek. A régi utat átmenetileg lezárták autópálya-
hosszabbítás miatt. Egy új, kissé logikátlan kanyar volt, de táblák figyelmeztettek a
veszélyre. Az újonnan lefektetett aszfalt persze elnyelte a fényt. Egy leparkolt
útfektető gép. A rendőr szavába vágva kértem, hogy végezzenek apámon
alkoholszondás vizsgálatot. Csak hogy igazolják azt, amit én már tudtam: hogy ő ölte
meg anyámat.
Aznap este ittam először alkoholt egyedül egy pubban a Barons Courton. És
először sírtam mások előtt. Aznap este, miután lemostam könnyeimet a bűzlő
vécében, apám petyhüdt, részeg arcát láttam a repedt tükörben. És emlékeztem a
nyugodt, éber izzásra a szemében, amikor lesöpörte a sakkfigurákat, a királynő
pörgött a levegőben – két és fél szaltót -, majd a padlón csattant. Aztán engem ütött
meg. Csak egyszer, de rám emelte a kezét. A fülem alatt talált el. És akkor láttam meg
a szemében azt, amit anya úgy nevezett: betegség. Ocsmány, kecses és vérszomjas
szörnyeteg lakozott a szemében. De az apám volt ő is, a saját húsom és vérem.
Vér.
Felszínre emelkedett valami, ami régóta a mélyben szunnyadt, a tagadás rétegei
alatt. Egy gondolat ködös emléke, ami többé nem hagyta magát elnyomni. Konkrét
formát öltött. A fájdalom artikulálta. Igazsággá lett. Igazsággá, amelyet eddig
sikerült hazugsággal kartávolságnyira tartanom magamtól. Nem azért nem akartam
gyereket, mert attól féltem, hogy kitúr a helyemről. A betegségtől féltem. Féltem,
hogy én, a fiú is hordozom. Hogy ott lappang a szemem mélyén. Hazudtam
mindenkinek. Azt mondtam Lotténak, nem akartam a gyereket, mert volt egy
betegsége, szindrómája, kromoszóma-rendellenessége. Holott a rendellenesség
bennem volt.
Lassanként minden elfolyt. Az életem egy elhunyt hagyatéka, és agyam most
porfogót terített a bútorokra, bezárta az ajtókat, kikapcsolni készült az áramot. A
szemem csöpögött, folyt, áradt, rá a homlokomra, bele a hajamba. Két emberi
léggömb fojtogatott. Lottéra gondoltam. És ott, a küszöbön végre felderengett.
Megpillantottam a fényt. Megláttam... Dianát? Mit keres itt az áruló? Léggömbök...
Szabadon lógó kezem az utazótáska felé araszolt. Zsibbadt ujjaim kifeszegették
Sunded kezéből és kinyitották. Benzin csöpögött rólam a táskába, miközben
matattam benne: kihúztam egy inget, egy pár zoknit, egy alsót és egy neszesszert.
Más nem volt. Szabad kezemmel kinyitottam a neszesszert és kiürítettem a tetőre.
Fogkrém, elektromos borotva, sebtapasz, sampon, áttetsző műanyag zacskó, mint
amilyet reptéri biztonsági ellenőrzésnél adnak, vazelin... ez az! Egy olló, az a kis
hegyes, aminek a vége behajlik, és amit sokan előnyben részesítenek a modem
körömvágóval szemben.
Végigtapogattam az egyik ikret, a hasát, a mellkasát, cipzárt vagy gombot
kerestem. Ujjaim azonban kezdtek zsibbadni, nem engedelmeskedtek a parancsnak,
és nem küldtek információt az agynak. Akkor megragadtam az ollót és beledöftem...
mondjuk, Endride hasába.
A nejlon kellemes reccsenéssel engedett, félrecsúszott és kék rendőringbe
csomagolt, duzzadó pocak tűnt fel. Felvágtam az inget, mire szőrös, kék-fehér bőr
löttyedt ki. Most következett a legrémesebb rész. De hát minden viszolygásomat
elnyomta a lehetséges jutalom – azaz hogy élve megúszom -, úgyhogy teljes erőből
meglendítettem az ollót, bele a hasába a köldöke fölött. Aztán kirántottam. Semmi
sem történt.
Fura. Volt egy lyuk a hasában, mégse jött ki semmi belőle, semmi, ami
csökkentette volna a rám nehezedő nyomást.
A léggömb ugyanolyan zárt volt, mint előtte.
Újra döftem. Még egy lyuk. Még egy eredménytelen próbálkozás.
Mint egy elmebeteg, megint meglendítettem az ollót. Nyikk, nyikk. Semmi. Mi a
nyavalyából vannak ezek az ikrek? Szín zsírból? A járványos elhízás áldozata leszek
én is?
Újabb autó húzott el odafent az úton.
Sikítani akartam, de nem maradt hozzá levegőm.
Erőm maradékával belenyomtam az ollót a gyomrába, de ezúttal ki sem húztam,
mert egyszerűen nem bírtam. Kis szünet után elkezdtem mozgatni. Kihúztam a
hüvelykés mutatóujjamat az ollóból, majd belenyomtam a lyukba. Vájtam-vájtam.
Meglepően könnyen ment. És akkor valami történt. Vér buggyant ki a lyukból,
lefolyt a hasán, és eltűnt a ruha alatt, majd újra felbukkant a szakállas torkon,
végigfutott az állán, rá az ajkára, és bele az egyik orrlyukába. Vájtam tovább. Most
már eszeveszetten. Rájöttem, hogy az ember valójában törékeny lény, mert a testét
úgy fel lehet nyitni, ahogy a tévében a bálnákat. Ráadásul egy parányi körömollóval!
Nem álltam meg, míg a hasból vérpatak nem folyt a derekától a bordáiig. Viszont a
vér és a belek, amikre számítottam, csak nem jöttek. A karom ereje pedig elapadt,
elejtettem az ollót, és visszatért régi társam, a csőlátás. A résen át a tető belsejét
láttam. Szürke sakktáblamintát. A törött sakkfigurák pedig körülöttem hevertek.
Feladtam. Lehunytam a szemem. Csodálatos érzés volt feladni. Úgy éreztem, a
gravitáció a föld középpontja felé húz, fejjel előre, mint a babát az anyja hasából, úgy
nyomnak ki, a halál újjászületés lesz. Már a szülési fájdalmakat is éreztem,
kellemesen masszíroztak a fájdalomrezgések. Aztán a fehér királynő. Pukkanást
hallottam, és magzatvíz loccsant a padlóra.
És a szag.
Istenem, a bűz!
Megszülettem, az életem zuhanással kezdődött, fejre estem, majd vaksötét lett.
Vaksötét.
Sötét.
Oxigén?
Fény.
Kinyitottam a szemem. A hátamon feküdtem, felettem a hátsó ülést láttam, ahol
az ikrekkel nyomorogtunk. A tetőn heverhettem, a sakktáblán. És lélegeztem.
Halálszag, emberi belek szaga terjengett. Körülkémleltem. Mintha mészárszékben
lettem volna, kolbásztöltő üzemben. De furcsamód ahelyett, amire a természetem
hajlott – elnyomni, tagadni, menekülni -, az elmém kitárult, hogy az érzéki
benyomások teljes skáláját befogadhassa. Úgy döntöttem, maradok. Beszívtam a
bűzt. Néztem. Füleltem. Felszedegettem a sakkfigurákat a padlóról. Egyenként a
helyükre tettem. Utolsónak a csorba királynő került sorra. Alaposan megszemléltem.
Aztán közvetlen a fekete király elé állítottam.
 NEGYEDIK RÉSZ – A kiválasztás

18
Fehér királynő

Ültem a roncsban és az elektromos borotvát bámultam. Az embernek támadnak

bizarr gondolatai. A fehér királynő eltörött. Az, akivel apámat, a múltamat, igen, az
egész életemet sakkban tartottam. Az, aki azt mondta, szeret, és akinek megígértem –
még ha hazudtam is -, hogy énem egy része mindig szeretni fogja pusztán ezért. Ő,
akit jobbik énemnek neveztem, mert őszintén hittem, hogy ő az én másik felem: a
jobbik énem. Csakhogy tévedtem. És gyűlöltem. Nem, még ezt se: Diana Strom-
Eliassen már nem is létezett a számomra. Ennek ellenére ültem egy autóroncsban
négy tetemmel, kezemben egy elektromos borotvával, és egyetlen gondolat keringett
a fejemben: Vajon Diana szeretne a hajam nélkül?
Mint mondtam, az embernek támadnak bizarr gondolatai. Elhessegettem a
gondolatot és bekapcsoltam a gépet. A borotva, ami Sundedé volt, rezgett a
kezemben.
Megváltozom. Meg akarok változni. A régi Roger már amúgy is meghalt.
Munkához láttam.
Negyed óra múlva megszemléltem magam a visszapillantóban maradt
tükördarabkában. Nem nyújtottam kellemes látványt. A fejem mogyoróra
emlékeztetett, amin rajta a héja, hosszúkás volt, középen egy kis boggal. Leborotvált
fejbőröm sápadtan és fehéren fénylett sokkal barnább arcom fölött. De én voltam: az
új Roger Brown.
A hajam a lábam közé szóródott. Belesöpörtem a műanyag zacskóba, amit aztán
Eskild Monsen egyenruhanadrágjának hátsó zsebébe tömtem. Egy tárcát is találtam
ott. Benne némi pénz és egy bankkártya. Mivel nem akartam nyomot hagyni magam
után Kjikerud bankkártyájával, a tárcát magamhoz vettem. Ismét fontolóra vettem,
hogy az előbb a pattanásos fiatalember fekete nejlondzsekijében talált öngyújtóval
felgyújtsam-e a benzin áztatta roncsot. Lassítaná a testek azonosítását, adna nekem
kábé egynapi egérutat. Viszont a füstöt észrevennék, még mielőtt kikerülnék a
térségből, míg ha nincs füst, és van egy kis szerencsém, órák telhetnek el, mire
megtalálják a kocsit. Néztem-néztem a hústömböt, ami valaha Pattanás arca volt, és
döntöttem. Majdnem húsz percbe telt levenni a nadrágját és a kabátját és felhúzni rá
az én zöld melegítőmet. Fura, milyen gyorsan megszokjuk mások darabolását.
Amikor lecsippentettem a bőrt mindkét mutatóujjáról (nem emlékeztem, hogy bal
vagy jobb kézről vesznek-e ujjlenyomatot), egy sebész összpontosításával és
hatékonyságával tettem. Végül a hüvelykujjába is belevágtam, hogy ne tűnjön
egyértelműen szándékosnak. Utána két lépés távolságról végigmértem a roncsot.
Vér, halál, csend. Még a liget melletti barna folyó is mintha néma mozdulatlanságba
dermedt volna. Morten Viskumhoz méltó installáció. Ha lett volna kamerám,
lefényképezem és elküldöm Dianának, hogy akassza ki a galériában. Mintegy
jóslatként arra nézve, hogy mi következik. Mit is mondott Greve? Nem a fájdalom, a
félelem teszi irányíthatóvá az embert.

Elindultam a főúton. Kockáztattam, hogy esetleg meglát az erre hajtó Greve, de nem
érdekelt. Először is, nem ismerné fel a kopasz fickót a fekete nejlondzsekiben
ElvErum Ko-Daw-Ying Club felirattal. Másodszor, az illető nem úgy jár, mint az a
Roger Brown, akit ő ismer, hanem egyenesebb tartással és lassabban. Harmadszor, a
GPS világosan mutatja neki, hogy még a roncsban vagyok, egy métert sem
mozdultam. Nyilván. Mivelhogy meghaltam, ugye.
Egy farmhoz értem, de mentem tovább. Egy kocsi húzott el mellettem, fékezett,
talán kíváncsi volt, ki lehetek, de aztán gyorsított és eltűnt az éles őszi fényben.
Kellemes illat vett körül. Föld és fű, tűlevelű erdő és marhatrágya. A nyakamon a
seb kicsit sajgott, de testem merevsége enyhült. Nagy léptekkel mentem, mély,
életigenlő lélegzeteket véve.
Fél óra gyaloglás után még ugyanazon az úton jártam, de megláttam a távolban
egy kék táblát és egy menedéket. Buszmegálló.
Negyed órával később felszálltam egy szürke távolsági buszra, készpénzzel
fizettem Eskild Monsen tárcájából, és megtudtam, hogy a busz Elverumba tart,
ahonnét vonattal eljutok Oslóba. Leültem két harmincas platinaszőkével szemben.
Egyikük sem méltatott egyetlen pillantásra sem.
Elszundikáltam, de hamarosan arra ébredtem, hogy sziréna szól, a busz lelassít és
lehúzódik. Egy rendőrautó süvített el mellettünk kék villogóval. A Nulla Kettes járőr,
gondoltam, és észrevettem, hogy az egyik szőke engem néz. Ahogy elkaptam a
pillantását, önkéntelenül le akarta sütni a szemét: túl direkt voltam, rondának talált.
De nem tudta megtenni. Fanyar mosolyt küldtem felé, és az ablak felé fordultam.

A régi Roger Brown városa napfényben fürdött, amikor az új leszállt a vonatról tíz
perccel három után, de jeges szél fújt a megcsonkított tigrisszobrok szájába az Oslói
Központi pályaudvaron, ahogy átvágtam a téren Skippergata felé.
A Tollbugata dílerei és kurvái rám néztek, de nem kiabáltak ajánlatokat, ahogy a
régi Roger Brownnak tették. Megálltam a Leon Hotel bejárata előtt, és felnéztem a
homlokzatra, amin a pattogzó gipsz fehér sebhelyeket hagyott. Az egyik ablak alatt
lógó poszter négyszáz koronáért ígért szobát.
Bementem a recepcióhoz. A pult mögött álló férfi fölött olvasható volt az angol
kiírás: RECEPTION.
– Igen? – kérdezte a meleg fogadtatás helyett, amihez a régi Roger Brown az
általa látogatott hotelekben hozzászokott. A recepciós arcát verejték borította, mintha
keményen edzett volna. Túl sok kávé. Vagy csak ideges természetű. Nyughatatlan
szeme az utóbbit sugallta.
– Van egyágyas szobájuk? – kérdeztem.
– Van. Mennyi időre?
– Huszonnégy órára.
– Teljes huszonnégy?
Még sosem voltam ilyen hotelben, mint a Leon, de párszor elhajtottam előttük,
sejtettem, hogy egy-egy órára is adnak ki szobát azoknak, akik hivatásszerűen
szeretkeznek. Más szóval azoknak a nőknek, akik nem elég eszesek vagy szépek
ahhoz, hogy a testükkel Ove Bang által tervezett házat szerezzenek és saját galériát
Frognerben.
Bólintottam.
– Négyszáz – mondta a fickó. – Előre. – Svéd akcentusa volt, amit a
tánczenekarok énekesei és valamiért a prédikátorok preferálnak.
A pultra dobtam Eskild Monsen kártyáját, ami bank- és hitelkártya is volt
egyben. Tapasztalatból tudom, hogy a hoteleket nem érdekli, stimmel-e az aláírás, de
biztos, ami biztos, a vonaton a tűrhető utánzáson dolgoztam. A problémát a fénykép
jelentette. Egy kerek állú férfit ábrázolt, hosszú, göndör hajjal és fekete szakállal. Még
az alulexponáltság sem leplezte, hogy egyáltalán nem hasonlít az előtte álló férfira a
keskeny arccal és borotvált fejjel. A recepciós megnézte a kártyát.
– Nem hasonlít a képre – mondta, fel sem nézve.
Vártam, míg szeme az enyémbe nézett.
– Rák – mondtam.
– Mi?
– Citotoxin.
Háromszor pislogott.
– Három kezeléssorozat.
Az ádámcsutkája nagyot ugrott, ahogy nyelt. Láttam rajta, hogy komoly kétségei
vannak. Ne már! Agyba kellett feküdnöm, a torkom pokolian fájt. Nem eresztettem a
szemét. De ő az enyémet igen.
– Sajnálom – nyújtotta vissza a kártyát. – Nem kerülhetek bajba. Szemmel
tartanak. Nincs készpénze?
Megráztam a fejem. A vonatjegy megvásárlása után egy kétszázasom meg egy
tízkoronásom maradt.
– Sajnálom – ismételte, és nyújtotta a kezét, mintha könyörögne, míg a kártya a
mellkasomat nem érte.
Elvettem és kiballagtam.
Nem volt értelme más hotellel próbálkozni; ha a Leonban nem fogadják el, sehol
máshol sem. Legrosszabb esetben még a rendőrséget is hívják.
Jött a B terv.

Új voltam, idegen a városban. Pénz nélkül, barátok nélkül, múlt és identitás nélkül. A
homlokzatokat, az utcákat és a bennük járó embereket másnak láttam, mint Roger
Brown. Vékony felhőcsík siklott a nap elé, a hőmérséklet pár fokot zuhant.
Az Oslói Központi pályaudvaron meg kellett kérdeznem, melyik busz megy
Tonsenhagenbe, és ahogy felszálltam, a sofőr valamiért angolul szólt hozzám.
A buszmegállótól Ove házáig megmásztam pár meredek dombot, mégis majd’
megfagytam, mire odaértem. Pár percig körbejártam, nincsenek-e rendőrök a
környéken. Aztán az ajtóhoz mentem és beengedtem magam.
Meleg fogadott. Idő- és termosztátvezérelt radiátorok.
Bepötyögtem, hogy Natasa, deaktiválva a riasztót, majd bementem a nappali-
hálóba. Ugyanaz a szag. Mosatlan edények, használt ágynemű, fegyverolaj és kén.
Ove az ágyon feküdt, ahogy előző nap hagytam. Mintha egy hete történt volna.
Megkerestem a távirányítót, befeküdtem Ove mellé és bekapcsoltam a tévét.
Végigpörgettem a teletextet, de semmit sem találtam eltűnt rendőrautóról vagy
halott rendőrökről. Az elverumi rendőrség biztos gyanút fogott és keresést indított,
de a bejelentéssel várnak, amíg csak lehet, ha netán az egész banális félreértésnek
bizonyulna. Előbb-utóbb azonban rájönnek. Vajon mennyi idő alatt fedezik fel, hogy
az ujjatlan tetem a zöld melegítőben nem az őrizetbe vett egyén, Ove Kjikerud?
Minimum huszonnégy óra. Maximum negyvennyolc.
Persze nem tudtam ezt pontosan megítélni, valójában halvány sejtelmem sem
volt róla. És az új Roger Brown sem tudott többet a rendőrségi eljárásokról, de azt
legalább felfogta, hogy a helyzet bizonytalan információra alapozott határozott
döntéseket követel, kockázatos cselekedetet ahelyett, hogy haboznék, amíg késő, és
annyi félelem elviselését, amennyi még élesíti az érzékeket, de nem bénít le.
Így aztán lehunytam a szemem és elaludtam.
Amikor felébredtem, a teletext óráján 20:03 állt. És alatta egy címsor, miszerint
Elverum mellett autóbalesetben minimum négyen meghaltak, köztük három rendőr.
A járőrautó eltűnését reggel jelentették, és délután találták meg egy facsoport mellett
a Trekk folyónál. Egy ötödik személy, szintén rendőr, eltűnt. A rendőrség úgy véli,
az autóból a folyóba esett, a keresést folytatják. A rendőrség keresi egy lopott Sigdal
konyhák kamion sofőrjét, amit egy erdei úton találtak elhagyva, húsz kilométerre a
balesettől.
Ha kiderítik, hogy Kjikerud az eltűnt személy, előbb-utóbb megjelennek itt.
Kellett keresnem egy helyet éjszakára.
Nagy levegőt vettem, aztán áthajoltam Ove testén, felvettem a kagylót az ágy
melletti asztalkáról, és tárcsáztam az egyetlen számot, amit fejből tudtam.
A harmadik csengésre felvette.
A szokásos félénk, de meleg „szia” helyett Lotte alig hallhatóan szólt bele: – Igen?
Azonnal letettem. Csak azt akartam tudni, hogy otthon van-e. Reménykedtem
benne, hogy éjjel is otthon lesz.
Kikapcsoltam a tévét, és felkeltem.
Két perc alatt két pisztolyt is találtam: egyet a fürdőszobában, egyet a tévé mögé
dugva. A tévé mögötti kisebbet választottam, kimentem a konyhába, kivettem a két
tölténydobozt, az éles és a vak feliratút, és élessel megtöltöttem, majd rátoltam a
biztosítóreteszt. Aztán a pisztolyt az övembe dugtam, ahogy Grevétől láttam. Utána
bementem a fürdőbe, és a másik fegyvert visszatettem a helyére. Miután becsuktam a
szekrényajtót, megnéztem magam a tükörben. Az arc finom formája és mély árkai, a
fej brutális meztelensége, a szinte lázas bőr és száj – laza és eltökélt, néma és kifejező.
Akárhol ébredek holnap reggel, a lelkiismeretemet gyilkosság terhe nyomja
majd. Ráadásul előre megfontolt gyilkosságé.
 19
Előre megfontolt gyilkosság

A saját utcádban jársz. A szürkületben egy facsoport alatt állsz és nézed a saját házad
fényeit, a függöny lebbenését, ami mögött a feleséged lehet. Egy angol szettert
sétáltató szomszéd meglát, és egy idegent lát egy olyan utcán, ahol a legtöbben
ismerik egymást. A férfi gyanakszik, a szetter meg halkan morog, mindketten érzik
rajtad, hogy gyűlölöd a kutyákat. Az emberekhez hasonlóan az állatok is
összefognak a behatolók és tévelygők ellen itt a hegyoldalon, ahol beásták magukat,
magasan a város zűrzavara, a kamatok meg határidők káosza felett. Itt fent csak azt
akarják, hogy a dolgok menjenek tovább, ahogy eddig, mert a dolgok jól állnak,
minden rendben, a lapokat nem szükséges újraosztani. Nem bizony, maradjanak
csak a kezükben az ászok és a királyok, a bizonytalanság rontja a befektetői bizalmat,
a stabil gazdasági helyzet viszont elősegíti a termelékenységet, ami pedig a közösség
érdekét szolgálja. Először termelni kell valamit, csak utána lehet szétosztani.
Fura belegondolni, hogy a legkonzervatívabb ember, akit ismertem, egy olyan
sofőr, aki nála négyszer többet kereső embereket fuvarozott, mégis olyan
leereszkedően szólt hozzájuk, amit leginkább a legfájdalmasabb udvariasság fejez ki.
Apa egyszer azt mondta, ha szocialista leszek, nem lát szívesen a házában, és ez
vonatkozik anyámra is. Ha őszinte akarok lenni, nem volt józan, amikor ezt mondta,
ami még inkább alátámasztja, hogy szó szerint értette. Úgy vélte, hogy sok minden
szól az indiai kasztrendszer mellett, hogy Isten akarata szerinti státusba születünk, és
kötelességünk egész nyomorult életünket ott is töltenünk. Vagy, ahogy a sekrestyés
feleli, amikor Johan Falkberget papja, Sigismund közvetlenebb megszólítást javasol:
„A sekrestyés az sekrestyés. A pap meg pap.”
Így aztán sofőr fiaként a következőképp lázadtam: oktatás, egy gazdag ember
lánya, Ferner Jacobsen öltöny és egy ház a Voksenkollenen. Abszolút tévút. Apának
volt pofája megbocsátani, sőt ravaszul még büszkeséget is színlelt. És tudtam, amikor
zokogtam a temetésen, akár egy csecsemő, hogy nem anyámat gyászolom, hanem
apámra vagyok dühös.
A szettert és a szomszédot (fura, de már nem emlékeztem a nevére) elnyelte a
sötétség, és én átvágtam az utcán. Nem láttam ismeretlen autót, és amikor arcom a
garázsablaknak nyomtam, üresen találtam.
Beosontam a nyers, szinte tapinthatóan fekete éjszakában a kertbe, és
elhelyezkedtem az almafa alatt, ahol nem láthattak a nappaliból.
De én láthattam őt.
Diana fel-alá járkált. A türelmetlen mozdulatokból, valamint a füléhez nyomott
Prada telefonból arra következtettem, hogy valakit hív, aki nem veszi fel. Farmerban
volt. Senkin sem áll úgy a farmer, mint Dianán. Habár fehér gyapjúpulóvert viselt,
szabad kezét a mellkasára fonta, mintha fázna. Az 1830-as években épült nagy
háznak időbe tart felmelegedni, akárhány radiátort kapcsolsz is be.
Vártam, amíg teljesen biztos nem lettem benne, hogy egyedül van.
Megtapogattam a nadrágom derekába dugott pisztolyt. Nagy levegőt vettem. Ennél
nehezebb dolgom még sosem volt. De tudtam, hogy sikerülni fog. Az új embernek
igen. Talán ezért folytak a könnyeim: mert az eredmény garantált volt. Nem is
próbáltam visszatartani. Forró cirógatásként szaladtak le az arcomon, miközben
összpontosítottam, hogy ne mozogjak, ne essek ki a légzés ritmusából, ne zokogjak.
Öt perc múlva elapadtak a könnyek, letöröltem az arcom. Aztán gyors léptekkel az
ajtóhoz mentem, és amilyen halkan csak tudtam, beléptem. A folyosón megálltam és
füleltem. Noha a ház visszatartotta lélegzetét, a csendet megtörték Diana léptei az
emeleten, a nappali parkettáján. Hamarosan azok is megszűnnek.

Este tíz volt, és a résnyire nyitott ajtóban megpillantottam egy sápadt arcot és egy
barna szempárt.
– Itt aludhatok? – kérdeztem.
Lotte nem felelt. Ahogy általában sem. De úgy bámult rám, mintha kísértetet
látna. Általában nem bámult és nem ijedt meg.
Vigyorogva megsimogatta kopasz kobakom.
– Leborotváltam... – kerestem a megfelelő szót – ...az egészet.
Kettőt pislogott. Aztán kinyitotta az ajtót és besurrantam.
 20
Feltámadás

Felébredtem, az órámra néztem. Nyolc. Ideje nekilátni. Úgynevezett nagy nap állt
előttem. Lotte az oldalán feküdt háttal nekem, paplan helyett lepedőbe burkolózva.
Kicsusszantam az ágyból és csúcssebességgel felöltöztem. Csípős hideg volt, csontig
átfagytam. Kiosontam a haliba, felvettem a kabátot, kalapot, kesztyűt, és bementem a
konyhába. Az egyik fiókban találtam egy nejlonzacskót, amit a nadrágzsebembe
dugtam. Aztán kinyitottam a hűtőt, és az járt a fejemben, hogy ez az első nap, amikor
gyilkosként ébredek. Egy férfi, aki lelőtt egy nőt. Ahogy az újságban írják, azokban a
cikkekben, amelyeket mindig átugrottam, mert a bűnesetek olyan fájdalmasak és
banálisak. Kivettem egy doboz rózsaszín grépfrútlevet és éppen bele akartam inni,
amikor meggondoltam magam, és a felső szekrényből kivettem egy poharat. Csak
mert gyilkos lettél, még ne hagyd el magad teljesen. Megittam, kiöblítettem a
poharat, a dobozt visszatettem, majd átmentem a nappaliba és leültem a kanapéra. A
kabátzsebemben a kis fekete pisztoly hasba bökött. Kivettem. Még volt szaga, és
tudtam, ez a szag örökre a gyilkosságra fog emlékeztetni. A kivégzésre. Egyetlen
golyó elég volt. Közelről, ahogy át akart ölelni. Ölelés közben lőttem, a bal szemét
találtam el. Szándékosan? Talán. Talán el akartam venni tőle valamit, ahogy ő is el
akart venni tőlem mindent. És a hazug áruló magához ölelte a golyót. Úgy hatolt belé
a fallikus golyó, ahogy valaha én. De soha többé. Meghalt. A gondolatok így jöttek,
kurta mondatokban támasztották alá a tényeket. Jó. Továbbra is így akartam
gondolkodni, megőrizve a nyugalmamat, nem engedve szabadjára az érzelmeket.
Még maradt vesztenivalóm.
Fogtam a távkapcsolót és bekapcsoltam a tévét. A teletexten nem volt semmi
újdonság; gondoltam, a szerkesztők nem kelnek korán. Még mindig az állt ott, hogy
a négy holttestet másnap, azaz ma azonosítják, és egy személy hiányzik.
Egy személy. Az „egy rendőr”-t megváltoztatták. Ezek szerint már tudják, hogy
az eltűnt személy az őrizetes? Talán igen, talán nem, mindenesetre a kutatásról nem
esett szó.
A karfán áthajolva felvettem a sárga telefonkagylót, azt, amit elképzeltem Lotte
szájánál, amikor felhívtam. Nyelve hegye a fülemnél volt, ahogy megnedvesítette az
ajkát. Tárcsáztam az 1881-et, két számot kértem, és amikor a tudakozós elkezdte,
hogy egy géphang majd felolvassa, félbeszakítottam:
– Szeretném öntől hallani, hátha a hang torz, és nem értem.
Elmondta a két számot, én megjegyeztem, aztán megkértem, kapcsolja az elsőt. A
Kripos központja a második csengetésre vette fel.
Runar Bratli néven mutatkoztam be, azt mondtam, Endride és Eskild Monsen
rokona vagyok, a család kért meg, hogy menjek el a ruhájukért. De nem tudom,
pontosan hová, és kit keressek.
– Egy pillanat! – mondta a központos, és várakozóra tett.
A „Wonderwall” egy meglepően jó pánsípos változatát hallgattam és Runar
Bratlira gondoltam. Egy vezetői menedzseri állásra pályázott valaha, amire nem
javasoltam, noha messze ő volt rá a legalkalmasabb. És magas is volt. Annyira
magas, hogy az utolsó interjún arra panaszkodott, szinte kétrét görnyedve ül a
Ferrarijában, amely befektetés, ismerte be kisfiús mosollyal, gyerekes szeszély;
inkább középkorú pánik, gondoltam. És azt írtam le magamnak: Nyitott, elég
magabiztos, hogy felfedje saját ostobaságát. Azaz az egész tankönyvi eset volt. Kivéve az
ezt követő megjegyzését: „Ha belegondolok, hányszor bevertem már a fejem a tetőbe,
szinte irigylem magát, hogy...”
A végét elharapta, tekintetét rólam az ügyfél egyik képviselőjére kapta, és arról
kezdett fecsegni neki, hogy elcseréli a Ferrarit egy SUV-ra, amit az ember a
feleségének is oda mer adni. Mindenki nevetett. Én is. És egy rezzenéssel sem
árultam el, hogy magamban befejeztem a mondatát: „irigylem magát, hogy ilyen
alacsony”. Azzal áthúztam a nevét. Sajnos semmi értékes műtárgya nem volt.
– A patológián van – jelentkezett a központos. – A Rikshopitaletben, Oslóban.
– Igen? – próbáltam nem túljátszani a naiv embert. – Hogyhogy?
– Ez a rutineljárás, amikor felmerül a gyanú, hogy bűncselekmény történhetett.
Úgy fest, hogy a kocsiba szándékosan rohant bele egy kamion.
– Értem. Gondolom, ezért kértek meg engem. Tudja, Oslóban lakom.
A nő nem felelt. Szinte láttam magam előtt, hogy a szemét forgatja és hosszú,
gondosan festett körmével türelmetlenül dobol az asztalon. De persze tévedhettem
is. Attól még, hogy valaki fejvadász, nem feltétlenül jó emberismerő vagy akár
empatikus. Ha valaki ebben a szakmában a csúcsra akar jutni, szerintem ez akár
hátrány is lehet.
– Tudná informálni az illetékest, hogy úton vagyok a patológia felé? – kérdeztem.
Hallottam, hogy habozik. Ez nyilván nem tartozott a munkaköri leírásába. A
közszférában a munkaköri leírások teljesen zagyvák, higgyék el, én még olvasom
ezeket.
– Nekem semmi közöm az egészhez, csak szívességet teszek nekik – győzködtem.
– Remélem, hogy valaki várni fog rám és gyorsan túl leszek rajta.
– Megpróbálom – felelte.
Letettem és tárcsáztam a másik számot. Az ötödik csengésre vette fel.
– Igen? – szólt bele türelmetlenül, szinte bosszúsan.
A háttérzajból igyekeztem megállapítani, hol lehet. Az én házamban vagy a saját
lakásában.
– Huhu – mondtam és letettem.
Clas Greve figyelmeztetve lett.
Nem tudtam, mi lesz a következő lépése, de sejtettem, hogy azonnal bekapcsolja
a GPS-t, hogy kiderítse, hol lehet a kísértet.
A hálószoba ajtajához mentem. A sötétben épp csak ki tudtam venni Lotte
testének körvonalát. Ellenálltam a hirtelen jött késztetésnek, hogy levetkőzzem és
hozzábújjak. Az a fura érzés kerített hatalmába, hogy ami történt, nem Dianáról
szólt, hanem rólam. Halkan betettem a háló ajtaját, és távoztam. A lépcsőházban
most sem volt senki, akinek köszönnöm kellett volna. Az utcán sem találkoztam
senkivel, hogy barátságosan biccentsek; senki sem nézett rám, senki sem vett
tudomást rólam. Most ébredtem rá, mi ez az érzés: nem létezem.
Legfőbb ideje volt újra megtalálnom önmagam.

A Rikshospitalet Oslo számos hegygerincének egyikén áll, magasan a város felett.

Előtte egy kis bolondokháza állt a helyén. A nevet aztán megváltoztatták
elmegyógyintézetre. Aztán zárt, majd pszichiátriai osztályra. És így tovább, amint a
lakosság újra és újra rájött, hogy az új kifejezés is egyszerűen elmebeteget jelent.
Személy szerint én sosem értettem, miért van szükség ezekre a szójátékokra, de a
vezetők valószínűleg azon a véleményen lehetnek, hogy a közvélemény csupa
előítéletes idiótából áll, akik előtt ködösíteni kell. Nem mintha nem lenne igazuk, de
azért üdítő volt hallani, hogy a nő az üvegfal mögött azt mondja:
– Le kell mennie a hullaházba a pincében, Bratli úr.
Ezek szerint a hulla szó rendben van. Senki sem háborodik fel azon, ha egy
halottat hullának neveznek, vagy mondja, hogy jobb halott személynek lenni, mint
halottnak, vagy jelenti ki, hogy a hulla szó az embert ledegradálja puszta
húsdarabbá, amiben történetesen nem ver a szív. És akkor mi van? Vagy talán az
egész csak amiatt van, mert a hullák nem kérhetnek kisebbségi státust, mivel
gyalázatosan nagy többségben vannak?
– Azon a lépcsőn menjen le! – mutatta. – Leszólok, hogy megy.
Követtem az utasítását. Lépteim visszhangot vertek a csupasz fehér falak között;
amúgy csend honolt. Egy hosszú, keskeny, fehér folyosó túlsó végén, fél lábbal az
ajtóban egy zöld kórházi ruhát viselő férfi állt. Lehetett volna sebész is, de a
túlságosan is nyugodt tartása vagy talán a bajsza azt súgta nekem, hogy lejjebb van a
hierarchiában.
– Bratli? – kiáltotta olyan hangosan, hogy az szinte szándékos sértésnek tűnt a
pincében szundikálókkal szemben. A visszhang baljósan görgött erre-arra a folyosón.
– Igen – siettem felé, hogy ne kelljen többet kiabálnia.
Tartotta nekem az ajtót, beléptem. Egy öltözőszerűség volt.
A férfi odament és kinyitotta az egyik szekrényt.
– A Kriposból szóltak, hogy jön a Monsen fiúk holmijáért – mondta még mindig
azon a túlzottan erős hangon.
Bólintottam. A pulzusom szaporábban vert, mint vártam. De nem annyira
gyorsan, mint amitől féltem. Végül is ez volt a kritikus fázis, a terv gyenge pontja.
– Szóval ki maga?
– Harmadfokú unokatestvér – feleltem könnyedén. – A vérrokon kért meg, hogy
ugorjak be és vigyem el a ruhát. Csak a ruhát, semmi mást.
Sokat gondolkodtam a „vérrokon”-on. Gyanúsan hivatalos, de nem tudtam, hogy
a Monsen ikrek megnősültek-e, élnek-e a szüleik, ezért olyan szó kellett, ami minden
lehetőséget lefed.
– Miért nem Monsen asszony jön érte? – kérdezte a férfi. – Délre amúgy is idejön.
Nyeltem egyet. – Gondolom, nem bírja a sok vért.
Elvigyorodott: – És maga igen?
– Igen – vágtam rá, reményeim szerint olyan szenvedéllyel, ami elejét veszi a
további kérdezősködésnek.
A férfi vállat vont és egy írótáblára csíptetett papírt tolt elém. – Itt írja alá az
átvételi elismervényt!
Lefirkantottam egy R-t, utána hullámos vonalat, majd egy B-t és egy pontot az i-
re.
A férfi elgondolkodva nézte. – Van igazolványa, Bratli úr?
Ettől féltem. A terv összes eresztéke recsegett.
 Megtapogattam a zsebeimet, majd bocsánatkérőn mosolyogtam. – A kocsiban
hagyhattam lent, a parkolóban.
– Mármint fent, a parkolóban?
– Nem, lent. A Kutatóintézet parkolójában állok.
– Olyan messze?
Láttam rajta, hogy habozik. Természetesen gondoltam erre az eshetőségre is. Ha
elküldenek igazolványért, egyszerűen nem jövök vissza, és kész. Nem lenne
katasztrófa, csak éppen kútba dőlne a terv. Vártam. És az első szóból már tudtam,
hogy ellenem döntött.
– Sajnálom, Bratli úr, de biztosra kell mennünk. Ne vegye magára, de a
gyilkosságok rengeteg fura alakot vonzanak. Elképesztő fura érdeklődéssel.
Úgy tettem, mintha csodálkoznék. – Csak nem azt akarja mondani... hogy
elviszik a gyilkosságok áldozatainak ruháit?!
– El se hinné, egyesek mire vetemednek. Mit tudom én, maga talán sohasem
találkozott a Monsen fiúkkal, csak olvasott róluk a lapokban. Sajnálom, de a szabály
az szabály.
– Jó, mindjárt jövök! – indultam az ajtó felé. Ott megtorpantam, mintha eszembe
jutott volna valami, és kijátszottam az utolsó kártyámat is. Pontosabban a
bankkártyát.
– Jut eszembe... – túrtam a zsebembe. – Endride legutóbb nálam hagyta a
bankkártyáját. Odaadná az anyjának, amikor lejön?
A kezébe nyomtam. Fogta, nézte a nevet és a szakállas fiatalember fényképét.
Szinte lassított felvételen mentem kifelé, de így is már majdnem kiértem, mire
utánam szólt:
– Ez megfelel, Bratli úr. Tessék, itt vannak a ruhák!
Megkönnyebbülten fordultam vissza. Elővettem a nadrágzsebembe gyűrt
nejlonszatyrot és beletömtem a ruhákat.
– Megvan minden?
Megtapogattam Endride nadrágjának hátsó zsebét. Éreztem, hogy még ott van a
zacskó a hajammal. Bólintottam.
Erőt kellett vennem magamon, hogy ne úgy rohanjak kifelé. Feltámadtam, ismét
léteztem, ami felvillanyozó érzés volt. A kerekek újra forogtak, a szívem vert, a
vérem keringett, és a szerencsém fordult. Nagy léptekkel mentem fel a lépcsőn, majd
nyugodt léptekkel el a nő előtt az üvegkalickában, és kezem már a kilincsen volt,
amikor ismerős hang szólalt meg mögöttem:
– Hahó, uram! Egy pillanat.
Naná. Túl könnyen ment.
Lassan megfordultam. Egy ismerős férfi tartott felém. Felmutatott egy
igazolványt. Diana titkos szerelme. És átvillant a fejemen: elegem van.
– Kripos – mondta a férfi mély pilótahangon. Atmoszferikus hang, dühtől
szemcsés. – Válthatnánk pár szót, u-am? – Mint az írógép, aminek elkopott egy
billentyűje.
Azt mondják, a filmeken vagy tévében látott embereket önkéntelenül
embernagyságnál nagyobbnak képzeljük el. Brede Sperrével nem ez volt a helyzet. Ő
még annál is nagyobb volt, mint amekkorának elképzeltem. Erőt vettem magamon,
hogy nyugton álljak, ahogy felém tart. Aztán fölém tornyosult. A magasból, a szőke,
fiús fürtök alól, amelyeket úgy vágtak le, hogy a haja vadnak, mégis
bizalomgerjesztőnek tűnjön, acélos szempár nézett rám. Azt híresztelték Sperréről,
hogy egy közismert és igen férfias norvég politikussal van viszonya. Persze, ha
homoszexualitással vádolnak, az a végső bizonytéka annak, hogy híresség vagy,
mondhatjuk, hogy ez már szinte amolyan védjegy. Csakhogy akitől ezt hallottam –
Baron von Bulldog ruhatervező egyik férfimodellje, aki bekönyörögte magát Diana
zártkörű megnyitójára -, állította, hogy hagyta magát szodomizálni a
„rendőristentől”, ahogy áhítattal emlegette.
„Á, ez csak pletyka”, mondtam akkor merev mosollyal, és reméltem, hogy a
nyugtalanság nem látszik a szememben.
– Igen, miszter. Hallottam, hogy maga a Monsen fiúk harmadfokú unokatestvére,
jól ismerte őket. Segítene nekünk azonosítani a holttesteket?
Nyeltem egyet. Az udvarias megszólítás és a félig vicces „miszter” egy
mondatban. De Sperre szeme semleges volt. Most státusjátékot játszik, vagy nála
gépiesen jön, szinte szakmai reflexként? Hallottam magam, hogy az „azonosít” szót
dadogom, mintha abszolút ismeretlen lenne előttem a fogalom.
– Az édesanyjuk pár óra múlva jön – mondta Sperre -, de ha időt spórolhatnánk...
Nagyon hálásak lennénk. Csak pár pe-c az e-ész.
Nem akartam. A testem tiltakozott, az agyam azt hajtogatta, hogy tűnjek el innen.
Merthogy felébredtem. Immár az a személy – a zacskónyi haj – vagyok, aki újra
feltűnt Greve GPS-én. Csak idő kérdése, hogy folytassa a vadászatot; már éreztem a
kutya szagát, fokozódott bennem a pánik. Csakhogy agyam másik része, az új hang
azt mondta, hogy nem utasíthatom vissza. Hogy gyanút keltene. Hogy csak pár perc
az egész.
– Természetesen – mondtam és majdnem elmosolyodtam, de még időben észbe
kaptam, hogy ez illetlen reakció lenne, amikor az embernek a saját rokonai tetemét
kell azonosítani.
Visszamentünk arra, amerről jöttem.
Ahogy bementünk az öltözőbe, a férfi vigyorogva biccentett.
– Készüljön fel! Az elhunytak elég rossz állapotban vannak – nyitott ki egy súlyos
fémajtót Sperre. Beléptünk a hullaházba. Megborzongtam. Minden a hűtőt juttatta
eszembe: fehér falak, mennyezet és padló, pár fokkal nulla alatti hőmérséklet, és
lejárt szavatosságú hús.
A négy tetem sorban feküdt, mindegyik külön fémasztalon. A lábfejük kilógott a
fehér lepel alól, és már láttam, hogy a filmhagyomány e tekintetben a valóságon
alapul: valóban volt egy fémlapocska a nagylábujjukra kötve.
– Mehet? – kérdezte Sperre.
Bólintottam.
Két leplet nagy mozdulattal lerántott, akár egy bűvész. – Közlekedési baleset –
mondta a rendőr a sarkán hintázva. – A legszörnyűbb fajta. Nehéz azonosítani a
holttesteket, amint láthatja. – Hirtelen az az érzésem támadt, hogy Sperre
abnormálisan lassan beszél. – Öt embernek kellett volna lenni a kocsiban, de csak
négyet találtunk. Az ötödik a folyóba zuhanhatott és valószínűleg elsodorta a víz.
Bámultam, nyeltem és az orromon át vettem a levegőt. Persze színészkedtem.
Mert a Monsen ikrek még meztelenül is jobban festettek, mint az autóroncsban.
Ráadásul itt nem volt bűz. Se gázok, se vér- és benzinszag, se emberi belsőségek
bűze. Az ötlött fel bennem, hogy a vizuális benyomást túlértékelik, hogy a hangok és
szagok sokkal hatásosabban terrorizálják az érzékelés gépezetét. Például egy nő
fejének loccsanása a padlón, miután szemen lőtték.
– A Monsen ikrek – suttogtam.
– Igen, ezt sikerült kitalálnunk. A kérdés...
Sperre hosszú, nagyon hosszú, színpadias szünetet tartott. Istenem!
– ...hogy melyik Endride és melyik Eskild?
A szoba téli hőmérséklete dacára kivert a víz a ruha alatt. Direkt beszél ilyen
lassan? Új vallatási módszer, amit nem ismerek?
Tekintetem végigvándorolt a meztelen testeken, és megtaláltam a saját jelemet. A
seb a bordáktól a hasig még nyitva volt, a szélén fekete hegek.
– Az Endride – mutattam. – A másik Eskild.
– Hm – dorombolta Sperre elégedetten, miközben jegyzetelt. – Maga jól
ismerhette őket. Még a kollégájuk sem tudta megmondani.
Bánatosan bólintottam. – Az ikrekkel közel álltunk egymáshoz. Főleg újabban.
Elmehetek?
– Persze – mondta Sperre, de ahogy rendületlenül jegyzetelt, az nem tűnt
elbocsátásnak.
Az órára néztem a feje fölött.
– Egypetéjű ikrek – írt egyre Sperre. – Nem ironikus?
Mi a fenét ír már annyit? Az egyik Endride, a másik Eskild, hány szó kell ehhez?
Éreztem, hogy nem szabadna, mégis megkérdeztem: – Mi ironikus?
Sperre abbahagyta az írást és felnézett. – Ugyanabban a másodpercben születtek
ugyanabból a petéből. Ugyanabban a másodpercben haltak meg ugyanabban a
kocsiban.
– Ebben szerintem nincs irónia.
– Nincs?
– Én nem látok benne.
– Mm. Igaza van. Talán a „paradoxon” szó jobban illik a helyzetre. – Sperre
mosolygott.
Éreztem, hogy a vérem bugyogni kezd. – Nem is paradoxon.
– Mindenesetre furcsa. Van benne valamiféle kozmikus logika, nem gondolja?
Elvesztettem az önuralmamat, az ujjperceim elfehéredtek, ahogy szorítottam a
szatyrot, és hallottam saját remegő hangom: – Nem irónia, nem paradoxon, nem
kozmikus logika. – A hangom erősödött. – Csak az élet és halál véletlen szimmetriája,
ami nem is véletlen, mivel más egypetéjű ikrekhez hasonlóan szerettek sok időt
egymás közelében tölteni. Akkor csapott be a villám, amikor éppen együtt voltak.
Ennyi az egész.
A végén már szinte kiabáltam.
Sperre elgondolkodva méregetett. Hüvelykujja és mutatóujja eddig szája két
sarkánál volt, most leengedte őket az állán. Ismertem ezt a pillantást. Sperre a
kevesek egyike: vallató pillantása volt, olyan szeme, ami feltárja a hazugságot.
– Valami zavarja, Bratli úr?
– Sajnálom – mondtam halovány mosollyal, és tudtam, most valami igazat kell
mondanom, amitől nem leng ki a rám szegeződő hazugságvizsgáló tűje. – Este
veszekedtem a feleségemmel, most meg ez a baleset. Rossz passzban vagyok.
Nagyon sajnálom. Már megyek is.
Sarkon fordultam és távoztam.
Sperre mondott valamit, talán elköszönt, de elnyomta a mögöttem becsapódó
fémajtó és a halottasházban felhangzó basszus.
 21
Meghívás

A Rikshospitalet előtt felugrottam a villamosra, fizettem a kalauznak és azt

mondtam: – A központig. – Somolyogva adta a visszajárót, talán egységár van,
bárhová megy az ember. Persze gyerekként sokat villamosoztam, de már nem
emlékeztem a szabályokra. A hátsó ajtón kiszállni, a jegyet készenlétben tartani,
időben megnyomni a leszállásjelző gombot, nem zavarni a sofőrt. Sok minden
megváltozott. A sínek nem zörögtek olyan fülsiketítően, a reklámok viszont
hangosabbak és figyelemfelkeltőbbek lettek. Az emberek pedig introvertáltabbak.
A városközpontban járművet váltottam, buszra szálltam, ami északkeletnek vitt.
Megtudtam, hogy a villamosjegy erre is jó. Fantasztikus. Fillérekért átszelhetem a
várost, nem is tudtam. Mozgásban voltam. Villogó pont Greve GPS-micsodáján.
Szinte átéreztem az értetlenkedését: Mi a franc történik? Szállítják a holttestet?
Az Årvollnál leszálltam, és elindultam a dombokon fel Tonsenhagen felé. Ove
házához közelebb is leszállhattam volna, de immár mindennek jelentősége lett. Az
ilyen lakóövezetekben csendes a reggel. Görnyedt öreg néni totyogott a járdán, egy
sikító, olajozatlan kerekű bevásárlókocsit húzott maga után. Ennek ellenére rám
mosolygott, mintha csodálatos napra ébredtünk volna, a világ gyönyörű, az élet
pedig szép lenne. Mit gondolhat most Greve? Hogy egy halottaskocsi viszi Brownt a
szülőházába, vagy ilyesmi, de hirtelen lelassul – talán dugóba került?
Két rágózó, kisminkelt tinédzserlány közeledett iskolatáskával, feszes nadrágjuk
a zsírpárnáikat felfelé nyomta. Rám pillantottak, de közben hangosan valami
olyasmiről diskuráltak, ami nyilvánvalóan bosszantotta őket. Annyit kaptam el: – De
olyan... unfair! – Úgy tippeltem, éppen lógnak a suliból, mennek a cukrászdába
Årvollban, és az unfair nem arra vonatkozott, hogy a Föld lakosságának nyolcvan
százaléka nem engedheti meg magának a krémes fánkot, amit nemsokára befalnak.
És arra gondoltam, ha Dianával akkor megtartjuk a gyereket, ő – meggyőződésem,
hogy lány lett volna, noha Diana Damiennek nevezte el – egy nap ugyanilyen
kifestett szemmel nézett volna rám és azt kiabálta volna, ez olyan unfair, az isten
szerelmére, a barátnőjével Ibizára akarnak menni, és elég idősek, nemsokára
érettségiznek! És hogy én... elviseltem volna, azt hiszem.
Az út egy park mellett haladt el a közepén tavacskával, és elindultam az egyik
barna ösvényen, amely az egyik ligethez vezetett. Nem azért, mert le akartam
rövidíteni az utat, hanem hogy a jel Greve GPS-én elhagyja az utakat. A holttestet
vihetik kocsival, de gyalog aligha. Ez reményeim szerint megerősítette a gyanúját,
amelyet a reggeli hívásom elültetett a holland fejvadász fejében: hogy Roger Brown
feltámadt halottaiból. Hogy Brown nem a Riskhospitalet hullaházában feküdt, ahogy
a GPS mutatta, hanem talán egy ágyban. De a hírekben azt mondták, a kocsiban
mindenki meghalt, akkor hogyan...?
Talán nem vagyok különösen empatikus, de az intelligenciát igenis fel tudom
mérni, hiszen Norvégia legnagyobb cégeinek kerestem vezetőket. Így, amíg a tó
körül kutyagoltam, végigvettem Greve lehetséges gondolatmenetét. Egyszerű volt.
Fel kell kutatnia és ki kell iktatnia engem, még ha sokkal kockázatosabb is, mint
korábban. Mert immár nemcsak a HOTE terveit tudom áthúzni, hogy megszerezze a
Nyomkövetőt, de szemtanú is vagyok, aki börtönbe juttathatja Sindre Aa
meggyilkolásáért. Ha életben maradok addig, amíg az ügy bíróságra kerül.
Azaz olyan meghívást küldtem neki, amit nem utasíthatott vissza.
Átértem a park másik oldalára, és ahogy elmentem egy bükkfaliget mellett,
ujjaimmal megcirógattam a vékony, fehér, hámló kérget, a törzsnek nyomtam és
behajlítottam az ujjaimat, körömmel megkapartam a felszínt. Megszagoltam az
ujjamat, megálltam, lehunytam a szemem, és beszívtam az aromát, miközben a
gyermekkorjáték, nevetés, csoda, vidám szörnyülködés és felfedezés emlékei
öntöttek el. Az összes apróság, amit elveszettnek hittem, de persze ott volt, bezárva,
nem tűnt el, mint megannyi vízgyerek. A régi Roger Brown nem fért hozzájuk, de az
új igen. Meddig él az új? Már nem sokáig. De nem baj, az utolsó óráit intenzívebben
éli meg, mint a régi a harmincöt évét.
Kimelegedtem, mire Kjikerud házához értem. Bementem az erdő szélére, és
leültem egy fatuskóra, ahonnét jól láthattam a teraszos házakat és háztömböket az
úton. És megállapítottam, hogy az Oslo keleti részén élőknek nincs olyan kilátásuk,
mint nekünk, akik a nyugati felén élünk. Mi mind látjuk a Post Girót és a Plaza
Hotelt. A város nem volt se csúnyább, se vonzóbb. Az egyetlen különbség, hogy
innét látni lehetett a nyugati oldalt. Amiről eszembe jutott Gustave Eiffel története,
amikor a híres tornyot megépítette az 1889-es párizsi világkiállításra; kritikusai
szerint az Eiffel-torony kínálta a legjobb kilátást Párizsra, mert onnét magát a tornyot
nem lehet látni. És arra gondoltam, Clas Grevének lenni ilyen lehet: hogy ő kevésbé
látja ocsmánynak a világot, mert önmagát nem látja mások szemén át. Például az
enyémen. Én láttam őt. És gyűlöltem. Olyan intenzitással és szenvedéllyel gyűlöltem,
ami még engem is megijesztett. És nem zavaros gyűlölet volt, éppen ellenkezőleg,
tiszta, tisztességes, szinte ártatlan gyűlölet, ahogy a keresztes lovagok gyűlölhették
az istenkáromlókat. Ezért tudtam Grevét halálra ítélni ugyanazzal a kimért, naiv
gyűlölettel, amivel az ájtatos keresztény amerikai képes a szomszédját
villamosszékbe küldeni. Sok tekintetben megtisztító gyűlölet volt.
Például megértette velem, hogy amit apám iránt érzek, nem gyűlölet. Harag?
Igen. Megvetés? Talán. Szánalom? Határozottan. És hogy miért? Számos oka volt. De
már láttam, hogy a dühöm abból a mélyben lappangó érzésből fakadt, hogy
hasonlítok hozzá, hogy hajlamos vagyok olyan lenni, mint ő: részeges, szánalmas
feleségverő, akinek a kelet az kelet, és sosem lehet nyugat. És immár teljesen ő
lettem, véglegesen.
Nevetés bugyogott fel bennem. Nem fojtottam vissza. Csak amikor a fatörzsek
közt visszhangzott, és egy madár felröppent az egyik ágról fölöttem. Akkor
megláttam egy közeledő autót.
Egy ezüstszürke Lexus GS 430-ast.
Gyorsabban ideért, mint vártam.
Felpattantam és lementem Kjikerud házához. A lépcsőn megálltam, a kulcsra
bámultam a kezemben. Alig lehetett észrevenni a kezem remegését, de én azért
láttam.
Ösztön, ősfélelem. Clas Greve olyan állat, amelyiktől a többi állat fél.
Elsőre beletaláltam a kulcslyukba. A kulcs elfordult, kinyílt az ajtó, gyorsan
beléptem. Most se volt szag. Leültem az ágyra, hátracsúsztam, amíg hátam az ágy
támlájához ért. Ellenőriztem, hogy Ove a paplan alatt fekszik-e.
 Vártam. Ketyegtek a másodpercek. A szívem is. Két dobbanás másodpercenként.
Greve óvatos volt, mondanom sem kell. Meg akart róla bizonyosodni, hogy
egyedül vagyok. És noha egyedül voltam, most már tudta, hogy korántsem vagyok
olyan ártalmatlan, ahogy eleinte hitte. Először is, volt némi közöm a kutyája
halálához. Másodszor, biztosan járt már ott, látta a testet, tudta, hogy képes vagyok
ölni.
Nem hallottam az ajtót. Nem hallottam a lépteit. Csak azt láttam, hogy az ajtóban
áll. Gyengéd hangon, őszinte, bocsánatkérő mosollyal mondta:
– Bocs, hogy így rád török, Roger.
Greve feketébe öltözött. Fekete nadrág, fekete cipő, fekete garbó, fekete kesztyű.
A fején fekete sapka. Az egyetlen, ami nem volt fekete, a fényes ezüst Glock a
kezében.
– Semmi gond! – feleltem. – Látogatási idő van.
 22
Némafilm

Azt mondják, a légy sajátos időérzéke, amiért a felé csapó tenyeret is ásítóan lassúnak
találja, annak a ténynek tulajdonítható, hogy összetett szemével hatalmas
mennyiségű adatot kap egyszerre, ezért a természet extragyors processzorral volt
kénytelen ellátni, hogy képes legyen mindennel valós időben boldogulni.
Másodpercekig teljes csend volt a nappaliban. Nem tudom, hány másodpercig.
Légy voltam, a tenyér felém közeledett. Kjikerud Glockja a mellkasomra irányult,
Greve szeme pedig fényes kobakomra.
– Aha! – mondta végül.
Ebben az egy szóban minden benne volt. Minden arról, hogy mi emberek hogyan
tudtuk meghódítani a Földet, uralkodni az elemeken, megölni nálunk gyorsabb és
erősebb lényeket. Processzorkapacitás. Greve ahája egy gondolatlavinát zárt le,
hipotézisek keresését és válogatását, könyörtelen dedukciós erőt, amely
elkerülhetetlen következtetéshez vezetett: – Leborotváltad a hajad, Roger.
Greve, mint azt korábban sejtettem, intelligens ember volt. Természetesen ezzel
nemcsak azt a banális tényt állapította meg, hogy a hajam el lett távolítva, de azt is,
mikor, hogyan és miért. Ez tisztázta a zűrzavart, megválaszolta az összes kérdést.
Ezért tette hozzá inkább következtetésként, mint kérdésként: – Az autóroncsban.
Bólintottam.
Leült a székre az ágy lábánál, két lábra billentve hátradőlt vele a falhoz. Eközben
a fegyver csöve meg sem rezzent.
– És aztán? Az egyik holttestnél elrejtette?
A kabátzsebembe nyúltam.
– Ne mozduljon! – bődült el, és láttam, hogy ujja megfeszül a ravaszon. Nincs
felhúzott ütőszeg. Glock 17. A hölgy.
– A bal kezem – mondtam.
– Oké. Csak lassan!
Lassan kihúztam a kezem, és a zacskó hajat az asztalra hajítottam. Greve
biccentett, a szemét le nem véve rólam.
– Szóval tudta – mondta -, hogy az adó a hajában van. És hogy ő tette oda. Ezért
ölte meg, igaz?
– Veszteségként érte, Clas? – dőltem hátra. A szívem dübörgött, mégis
elképesztően nyugodt voltam utolsó órámban. A hús halálos rettegése és a lélek
higgadtsága.
Nem felelt.
– Vagy csak... hogy is mondta? Eszköz volt egy célhoz? Kényszerű kiadás a
bevétel érdekében?
– Miért akarja tudni, Roger?
– Mert tudni akarom, léteznek-e olyanok, mint maga, vagy ez csak kitaláció.
– Mint én?
– Akik képtelenek szeretni.
Greve nevetett. – Ha erre kereste a választ, csak a tükörbe kellett volna néznie,
Roger.
 – Én szerettem valakit.
– Talán eljátszotta a szerelmet. De valóban szerette? Van rá bizonyítéka? Én csak
az ellenkezőjére látok: megtagadta Dianától az egyetlen dolgot, amit magán kívül
akart: egy gyereket.
– Még azt is megadtam volna neki.
Megint felnevetett. – Meggondolta magát? Mikor? Mikor lett bűnbánó férj?
Amikor rájött, hogy mással kefél?
– Hiszek a bűnbánatban – feleltem halkan. – És a megbocsátásban is.
– Most már késő. Diana nem kapott magától se gyereket, se megbocsátást.
– Magától sem.
– Eszem ágában se volt gyereket csinálni neki, Roger.
– Nem, de ha akart volna, se tudott volna.
– Hogyne tudtam volna. Azt hiszi, impotens vagyok? Gyorsan beszélt. Olyan
gyorsan, hogy csak egy légy vette volna észre a nanoszekundumnyi habozást.
Levegőt vettem. – Láttam, Clas Greve. Láttam... békatávlatból.
– Mi a faszról beszél?
– Pontosan arról. Közelebbről láttam a szaporítószervét, mint szerettem volna.
Az álla lassan leesett. Folytattam:
– Egy árnyékszékben, Elverum mellett.
Greve szája szavakat formált, de hang nem jött ki belőle.
– Így bírták szóra abban a pincében Suriname-ban? A golyóit vették célba?
Ütötték? Vagdosták? A vágyat nem oltották ki, csak a képességet. A bal golyója
maradványát elég durván varrták össze.
Greve szája becsukódott. Egyenes vonal lett egy kőarcban.
– Ez magyarázza a fanatikus hajszát a dzsungelben az után, akiről maga is azt
mondta, hogy csak egy jelentéktelen kábítószercsempész volt, Clas. Hatvanhat nap,
ugye? Mert ő volt az, nem igaz? Aki összekaszabolta a férfiasságát. Megfosztotta a
képességtől, hogy reprodukálja magát. Elvett magától mindent. Majdnem mindent.
Maga meg az ő életét. És én megértem.
Igen, Inbau, Reid és Buckley, a kettes lépcső alpontja: javasoljunk morálisan
elfogadható motivációt a bűntettre. Csakhogy már nem akartam kicsikarni a
vallomását. Ő kapta meg az enyémet. Önként. – Megértem, Clas, mert én is pontosan
ezért akarom megölni. Elvett tőlem mindent. Majdnem mindent.
Greve szájából nevetésre emlékeztető hang tört elő. – Ki ül itt fegyverrel, Roger?
– Úgy ölöm meg, ahogy a rohadt kutyáját.
Láttam, hogy megfeszül az álla, amikor összeszorítja a fogát, láttam a fehér
ujjperceit.
– Nem látta, mi? – kérdeztem. – Varjúeledelként végezte. Aa traktorának villáján.
– Maga undorító, Roger. Itt moralizál, közben meg állat- és gyerekgyilkos.
– Igaza van. De a kórházban tévedett. Abban, hogy a gyerekünk Down-kóros
volt. Ellenkezőleg, minden vizsgálat szerint egészséges volt. Azért vettem rá Dianát
az abortuszra, mert nem akartam osztozni rajta senkivel. Hallott már ilyen infantilis
dolgot? Színtiszta gyűlölet egy magzat iránt. Gondolom, kiskoromban nem kaptam
elég szeretetet. Maga mit gondol? Talán maga is így járt, Clas? Vagy eleve gonosznak
született?
 Nem hiszem, hogy Clas felfogta, miket kérdeztem tőle, mert olyan képpel
bámult, mint akinek az agya lázasan dolgozik. Rekonstruálta a dolgokat,
visszakövette a döntések fájának ágait a törzsig, az igazságig, ahol minden
kezdődött. És megtalálta. Egyetlen mondat a kórházban. Amit ő maga mondott:
„...vetesse el a babát, mert Down-kóros volt.”
– Szóval árulja el – mondtam, amikor láttam rajta, hogy felfogta végre -, szeretett
valaha valakit a kutyáján kívül?
Felemelte a pisztolyt. Másodpercek maradtak az új Roger Brown életéből. Greve
jegeskék szeme szikrázott, gyengéd hangja suttogásig halkult:
– Azt gondoltam, egyetlen golyót röpítek a fejébe, mintegy a tisztelet jeleként,
amiért a vadászhoz méltó vad volt, Roger. De azt hiszem, visszatérek az eredeti
tervhez. Hasba lövöm. Meséltem a haslövésről? A golyó átmegy a lépen, ahonnét
kitör a sav és szétmarja a beleket. Aztán megvárom, amíg könyörög majd, hogy
öljem meg. Mert könyörögni fog, Roger!
– Mi lenne, ha fecsegés helyett inkább lőne, Clas? Ha nem várna olyan sokáig,
mint a kórházban?
Greve ismét nevetett. – Á, nem hiszem, hogy idehívta a rendőrséget, Roger.
Megölt egy nőt. Ugyanolyan gyilkos, mint én. Ez a kettőnk dolga.
– Gondolkodjon, Clas! Maga szerint miért kockáztattam, hogy elmegyek a
patológiára és kiravaszkodom tőlük a hajamat?
Greve vállat vont. – Egyszerű. DNS-bizonyíték. Talán az egyetlen, amit
felhasználhattak volna maga ellen. Még mindig azt hiszik, hogy Ove Kjikerudot
keresik. Vagy talán csak vissza akarta kapni a szép sörényét? Netán parókának?
Diana mondta, hogy nagy becsben tartja a haját. Hogy a magasságát kompenzálja
vele. Vagy inkább a hiányát?
– Helyes és helytelen – feleltem. – A fejvadász néha elfelejti, hogy a fej, amire
vadászik, képes gondolkodni. Nem tudom, haj nélkül jobban gondolkodik-e, de ez
esetben csapdába csalta a vadászt.
Greve lassan pislogott, láttam, hogy a teste megfeszül, trükköt gyanít.
– Én nem látok semmiféle csapdát, Roger.
– Itt van – rántottam félre a paplant mellettem. Láttam, hogy tekintete Ove
Kjikerud testére szegeződik. És a mellkasán heverő Uzira.
Fénysebességgel reagált, a pisztolyt rám szegezte. – Ne próbálkozzon semmivel,
Brown!
A géppisztoly felé nyúltam.
– Ne! – visította Greve.
Felemeltem.
Greve tüzelt. A dörrenés megtöltötte a szobát.
Grevére szegeztem a fegyvert. Félig felemelkedett, még egyet lőtt. Meghúztam a
ravaszt, erősen megrántottam. Az ólom rekedt robajjal szórta meg a levegőt, Ove
falait, a széket, Clas Greve fekete nadrágját, alatta a tökéletes izmokat, feltépte az
ágyékát és reményeim szerint a nemi szervét, amely Dianában is járt, fejlett hasizmait
és az általa védett szerveket.
Hanyatt zuhant a székre, a Glock a padlóra esett. Hirtelen csend lett, csak egy
töltényhüvely gurult a parkettán. Fejemet félrebiccentve néztem le Grevére. Sokktól
elfeketedett szemmel viszonozta a pillantást.
 – Így már nem fog átmenni a Nyomkövető orvosi vizsgálatán, Greve! Sajnálom!
Sosem lopja el a technológiájukat. Akármilyen alapos. Sőt, a rohadt alapossága lett a
veszte!
Greve alig hallhatóan nyögött valamit hollandul.
– Az alapossága csalta ide, az utolsó interjúra. Mert tudja, mi a helyzet? Pont
ilyen embert kerestem erre a munkára. A munkára, amiről nemcsak hiszem, de
tudom, hogy tökéletes rá. És a munka is tökéletes a maga számára. Higgye el, Herr
Greve!
Greve nem felelt, csak végignézett magán. A vértől a fekete garbó még feketébb
lett. Folytattam:
– Ezennel kinevezem bűnbaknak, Herr Greve! Aki megölte Ove Kjikerudot, a
mellettem fekvő tetemet. – Megpaskoltam Ove hasát.
Greve nyögött és felemelte a fejét. – Mi a nyavalyáról beszél? – Hangja
kétségbeesett volt, ugyanakkor kába, álmos. – Hívjon mentőt, mielőtt újra gyilkost
csinál magából, Brown! Gondolja meg! Egy amatőr úgysem menekülhet meg a
rendőrség elől. Hívja a mentőt és megmentem!
Lenéztem Ovéra. Békésen feküdt. – De hát nem én ölöm meg, nem érti? Kjikerud.
– Jézusom, hívjon már egy rohadt mentőt! Elvérzek, nem látja?
– Sajnálom, már késő.
– Késő? Hagy meghalni?
Valami volt a hangjában. Talán könnyek?
– Kérem, Brown! Ne itt, ne így! Könyörgök!
Könnyek bizony. Patakzottak az arcán. Talán nem is olyan furcsa, ha igazat
mondott a haslövésről. Láttam, hogy vér csöpög nadrágja belsején a kisuvickolt
Prada cipőre. Könyörgött. A halálban nem volt képes megőrizni a méltóságát.
Hallottam, hogy senki sem képes rá, hogy akik mégis úgy tesznek, azoknál is csak az
érzelmi sokk váltja ki. Greve számára az volt a legmegalázóbb, hogy annyi tanúja
volt. És még több lesz.
Ugyanis tizenöt másodperccel azután, hogy beléptem Kjikerud lakásába úgy,
hogy nem ütöttem be a „Natasa” kódot, a biztonsági kamerák bekapcsoltak, és a
Tripolisnál megszólalt a riasztó. Elképzeltem, hogyan gyűlnek a monitor köré,
hitetlenkedve nézik a némafilmet, amiben Greve az egyetlen látható szereplő, látják,
hogy mozog a szája, de hallani nem hallják. Látják, hogy lő, hogy eltalálják, és szidják
Ovét, amiért nincs olyan kamerája, ami az ágyat mutatná.
Az órámra néztem. Négy perc telt el a riasztó megszólalása és úgy saccoltam,
három perc a rendőrség riasztása óta. A rendőrség pedig riasztotta a Deltát, a
fegyveres egységet. Akiknek időbe telik ideérni. Tonsenhagen ráadásul elég messze
van a központtól. Persze ezek csak feltételezések, de az első rendőrautó aligha
érkezhet meg negyedórán belül. Ugyanakkor nem volt értelme tovább húzni a
dolgot. Greve kettőt kilőtt a tizenhetes tárból.
– Jól van, Clas – tártam ki az ablakot az ágy mögött. – Utolsó esély. Vegye fel a
pisztolyt! Ha le tud lőni, gondolom, mentőt hívni is tud egyedül.
Üres szemmel meredt rám. Jeges szél csapott a szobába. A tél megérkezett, nem
kérdés.
– Na, mi lesz, mi veszítenivalója van?
 Ez eljutott a sokktól összezavart agyáig. Gyors mozdulattal, sokkal gyorsabban,
mint amire ilyen sérülésekkel képesnek hittem volna, oldalt vetődött és felkapta a
pisztolyt. A géppisztoly golyói, plumbum, a puha, nehéz, toxikus fémek felszaggatták
a parkettát a lába között. De mielőtt a golyózápor elérte, mielőtt végigsöpört a
mellkasán, kilyukasztotta a szívét és a tüdejét, amitől kilehelte a lelkét, ez előtt
sikerült egyet lőnie. Egyetlenegyet. A hang a falak közt remegett. Aztán csend lett.
Halálos csend. Csak a szél dalolta mély dalát. A némafilm megdermedt, megfagyott
a szobába lopakodó hidegben.
Vége volt.
 ÖTÖDIK RÉSZ – Az utolsó interjú
egy hónappal később

23
Különkiadás

A Különkiadás című hírműsor szignálja egy olyan gitárriff volt, amihez a néző inkább
bossa novát, ringó csípőket és színes italokat társítana, nem pedig komor tényeket,
politikát és nyomasztó társadalmi problémákat. Vagy mint ma este: a bűnözést. A
dallam rövid volt, hogy jelezze, a Különkiadás olyan program, amely nem kertel,
egyenesen a lényegre tér.
Valószínűleg ezért kezdődött a felső kamerával, ami fentről mutatta a
panelbeszélgetés résztvevőit a 3-as stúdióban, majd ereszkedett, ereszkedett, és végül
a műsorvezető, Odd G. Dybwad közelijén állt meg. Ahogy a zene csúcsra ért,
Dybwad szokás szerint felpillantott a papírjaiból és levette olvasószemüvegét. Ez a
producer ötlete lehetett, aki talán úgy gondolta, ettől az a benyomás támad a
nézőben, hogy a hír most érkezett, olyannyira friss, hogy Dybwad is csak az imént
olvasta.
Dybwadnak a halántékánál őszülő, rövid, sűrű haja volt, az arca alapján
negyvenesnek tűnt. Negyvennek látszott harmincévesen és negyvennek most is,
hogy ötven lett. Dybwad társadalomtudományt tanult, elemző alkat, jó verbális
képességekkel megáldott és született szenzációhajhász riporter. Feltehetőleg nem
eme jellemvonása miatt döntött úgy a csatorna, hogy saját beszélgetős műsort kap,
hanem mert Dybwad fél emberöltőn át volt hírolvasó. A feladata tulajdonképpen
abban állt, hogy felolvassa az előre megírt szöveget a helyes intonációval és
arckifejezéssel, a megfelelő öltönyben és megfelelő nyakkendőben, de Dybwad
esetében az intonáció, az arckifejezés és a nyakkendő olyannyira megfelelő volt, hogy
hitelesebbé tette minden élő embernél Norvégiában. És egy ilyen műsorhoz bizony
elengedhetetlen volt a hitelesség. Furcsa módon az, hogy nyilvánosan többször
elmondta, elégedett a nézettséggel, és a szerkesztőségi üléseken ő, nem pedig a
csatorna kért több kommersz hírt, csak erősítette Dybwad sérthetetlenségét. Vitáiban
az érzelmeket akarta felkavarni, nem pedig különféle nézőpontokat bemutatni és
érveket keresni. Ezt pedig a legjobban vezércikkekkel lehetett elérni. Amikor erről
kérdezték a médiumokban, mindig azt felelte: „Miért hagynánk a királyi család, a
homoszexuális mostohaszülők, a munkanélküli segélyekkel való visszaélés
megtárgyalását frivol médiaalakokra, amikor mi is meg tudjuk csinálni a
Különkiadásban?”
A Különkiadás hatalmas siker lett, Odd G. Dybwad pedig sztár. Akkora sztár,
hogy egy rendkívül fájdalmas és rendkívül nyilvános válás után nyugodtan elvehette
feleségül a csatorna egyik fiatal, feltörekvő sztárját.
 – Ma este két téma vár ránk – mondta és hangja máris remegett kissé az
elnyomott érzelemtől, ahogy átható tekintettel nézett ki a tévéképernyőről. – Az
elsőben áttekintést adunk a norvég történelem egyik legdrámaibb
gyilkosságsorozatáról. Egy hónapos alapos nyomozás után a rendőrség úgy véli,
felgöngyölítette az úgynevezett Greve-ügy összes szálát. Összesen nyolc
gyilkosságról van szó. Egy férfit a farmján fojtottak meg Elverum mellett, négy
rendőr járőrautójába belerohant egy lopott kamion, egy nőt pedig oslói otthonában
lőttek le. Mindezek után a két főszereplő lelőtte egymást egy házban
Tonsenhagenben, itt Oslóban. A dráma utolsó epizódját a házban lévő biztonsági
kamera filmre is vette, mint azt önök is tudják, mivel a felvétel kiszivárgott, hetek óta
az interneten is elérhető.
És Dybwad minderre még rá is tett egy lapáttal.
– És mintha ez még nem lenne elég, a bizarr ügy középpontjában egy világhírű
festmény áll. Peter Paul Rubens Kalüdóni vadkanvadászat című képét az utolsó
világháború óta eltűntnek hitték, úgy vélték, végleg elveszett. Négy héttel ezelőtt
azonban megtalálták... – itt Dybwad olyan izgatott lett, hogy dadogott – egy... egy...
árnyékszékben itt Norvégiában!
A bevezető után Dybwad visszavett, hogy majd újra nekilendülhessen:
– Ma esti vendégünk segít nekünk a Greve-ügy mélyére hatolni. Brede Sperre...
Dybwad rövid szünetet tartott, amivel jelezte a producernek, hogy váltsanak a
kettes kamerára. A producer úgy döntött, profilból mutatja a ma esti egyetlen
vendéget, egy magas, jóképű, szőke férfit. Köztisztviselőhöz képest elegáns
öltönyben volt, nyitott nyakú ingben gyöngyház gombokkal; feltehetőleg az ELLE
stylistja állította össze az öltözékét, akit Sperre titokban – vagy majdnem titokban –
dugott. Egyelőre egyetlen női néző sem fog csatornát váltani.
– Ön vezette a nyomozást ebben a gyilkossági ügyben. Majdnem tizenöt éves
tapasztalata van a rendőrségnél. Találkozott már valaha is hasonlóval?
– Minden ügy más – mondta Brede Sperre könnyed magabiztossággal. Nem
kellett jósnak lenni, hogy az ember tudja, a mobilja utána tele lesz SMS-ekkel. Egy nő,
aki arra kíváncsi, egyedülálló-e, és kávézna-e egy érdekes emberrel. Egy egyedülálló
anya, aki Oslo mellett él, van kocsija és rengeteg szabadideje a jövő héten. Egy
fiatalember, aki az idősebb, elszánt emberekhez vonzódik. Néhányan elhagyták a
körítést és egyből fényképet küldtek. Olyat, amelyikkel elégedettek: kellemes
mosoly, egyből a fodrász után, kellemes ruha, megfelelően mély dekoltázs. Esetleg
arc nélkül. Vagy ruha nélkül.
– De persze nyolc gyilkosság egyetlen ügyben cseppet sem nevezhető
mindennapinak – folytatta Sperre, majd hozzátette, mivel hallotta, hogy nyilatkozata
kissé közömbösre sikerült: – Sem itthon, sem olyan országokban, amelyekhez te-
mészetesen hasonlí-ani szoktuk magunkat.
– Brede Sperre – mondta Dybwad, aki bevezető gyanánt mindig többször
elismételte a vendég nevét, hogy megragadjon a nézőben. – Ez az ügy nemzetközi
érdeklődést keltett. A nyolc ember meggyilkolásán kívül a fokozott figyelem
elsősorban annak szól, hogy egy világhírű festmény is kapcsolható az ügyhöz,
nemde?
– A művészetkedvelők kétségtelenül ismerik.
 – Úgy vélem, nyugodtan kimondhatjuk, hogy világhírű! – Dybwad próbálta
elkapni Sperre tekintetét, talán hogy emlékeztesse arra, mit beszéltek meg a műsor
előtt, hogy egy csapatban játszanak, együtt kell elmondaniuk egy fantasztikus
történetet. A festmény hírnevének leértékelése a történet fantasztikus voltát is
csökkenti.
– Mindenesetre Rubens festménye központi jelentőségű lehetett, amikor a
Kriposnak túlélők és szemtanúk nélkül kellett összerakni a kirakós darabjait. Nem
így van, Sperre nyomozó?
– Valóban.
– Ön holnap adja le a végső jelentést, de úgy tudom, már ma este elmondhatja
nézőinknek, mi is történt valójában a Greve-ügyben, az egész eseményláncot az
elejétől a végéig.
Brede Sperre bólintott, mégsem kezdett beszélni, hanem felvette az asztalról az
előtte álló poharat és belekortyolt. Dybwad a képernyő jobb oldalán sugárzón
mosolygott. Talán együtt tervelték ki ezt a kis színházat, ezt a hatásszünetet, amitől a
nézők lélegzet-visszafojtva várják a folytatást. Vagy talán Sperre vette át a színpadi
irányítást. A rendőr letette a poharat és nagy levegőt vett.
– Mielőtt a Kriposhoz csatlakoztam, mint tudja, a vagyon elleni bűncselekmények
osztályán szolgáltam, sok műkincsrablási ügyben nyomoztam, amelyeket Oslóban
követtek el az utóbbi két évben. A hasonlóságok arra utaltak, szervezett banda áll az
esetek mögött. Még a legelején felfigyeltünk a Tripolis biztonsági cégre, amely a
legtöbb házat védte, ahová betörtek. És most már tudjuk, hogy a rablások mögött álló
egyik ember a Tripolisnak dolgozott. Ove Kjikerudnak volt hozzáférése a
kulcsokhoz, amiket a tulajdonosok a Tripolisnál hagytak letétben. Ki tudta kapcsolni
a riasztót is. Ráadásul Kjikerud valahogy törölte ezeket az üzemszüneteket a
rendszer adatbázisából. Feltételezésünk szerint Kjikerud maga hajtotta végre a
legtöbb rablást. Azonban szüksége volt valakire, akinek rálátása van a
művészvilágra, aki beszél más oslói műgyűjtőkkel, és megtudja, hol milyen kép lóg.
– És itt jön a képbe Clas Greve?
– Igen. Neki is szép gyűjteménye volt az Oscars utcai lakásában, és összejárt más
műkedvelőkkel, főleg a Galleri E-ben, ahol gyakran látták. Ott beszélgethetett
olyanokkal, akiknek volt értékes képük vagy tudták, kinek van. Ezt az információt
aztán Greve továbbadta Kjikerudnak.
– Mit csinált Kjikerud az ellopott képekkel?
– Egy névtelen bejelentés révén sikerült elkapnunk egy passzert, egy orgazdát
Göteborgban, a rendőrség régi ismerősét, aki már beismerte, hogy kapcsolatban állt
Kjikeruddal. Az illető azt mondta svéd kollégáinknak, hogy utoljára akkor hallott
Kjikerudról, amikor az felhívta, hogy a Rubens-kép úton van. Az orgazda azt állítja,
nem hitte el, hogy ez igaz. És se a kép, se Kjikerud nem érkezett meg Göteborgba...
– Nem bizony – morogta Dybwad tragikus komolysággal. – Mert mi történt?
Sperre somolygott, mielőtt folytatta, mintha szórakoztatná a műsorvezető
mesterkélt hanghordozása: – Kjikerud és Greve úgy döntöttek, kihagyják a göteborgi
kapcsolatot. Talán úgy gondolták, maguk adják el a képet. Ne feledjük, hogy az
orgazda az eladási ár ötven százalékát megtartja, és ez esetben egészen más
nagyságrendű summáról volt szó, mint korábban. Greve előtte egy holland műszaki
vállalat vezetője volt, amely oroszokkal és több volt keletiblokk-országgal üzletelt,
így rengeteg kapcsolata volt, nem feltétlenül a törvényes oldalon. És most Greve és
Kjikerud előtt ott állt a lehetőség, hogy életük végéig anyagi jólétben éljenek.
– De Grevének látszólag volt elég pénze, nem?
– A társaság, amelynek társtulajdonosa volt, épp nehéz időszakot élt meg, és
Greve nemrég elveszítette a pozícióját. A megszokott életmódja fenntartásához
bevételre volt szüksége. Tudjuk, hogy nemrég megpályázott egy vezetői pozíciót egy
norvég cégnél, Hortenben.
– Tehát Kjikerud nem jelent meg az orgazdával tervezett találkozón, mert
Grevével maguk akarták eladni a képet. Mi történt ezután?
– El kellett valahol rejteniük a képet, amíg nem találnak rá vevőt. Ezért elmentek
egy kis kalyibába, amit Kjikerud bérelt Sindre Aa-tól éveken át.
– Elverum mellett.
– Igen. A szomszéd szerint nem nagyon használták, időről időre két férfi jött oda,
és egyikük se köszönt soha. Szinte mintha bujkáltak volna.
– Ön szerint tehát Kjikerud és Greve voltak?
– Hihetetlen profik voltak, nagyon óvatosan érintkeztek másokkal. Nem akartak
olyan nyomot hagyni, ami a másikukhoz vezethet. Nincsenek tanúk, akik együtt
látták volna őket, nincsen bizonyítékunk, hogy akár telefonon beszéltek valaha
egymással.
– Ám ekkor előre nem látható esemény történt.
– Igen. Hogy pontosan mi, azt nem tudjuk. Kimentek a kalyibába eldugni a
képet. Nem ritka eset, hogy amikor kimagaslóan magas összegről van szó, a
partnerek gyanakodni kezdenek egymásra... Talán összevitatkoztak. És be is lehettek
lőve, mert kábítószert találtunk mindkettejük vérében.
– Kábítószert?
– Ketalar és Dormicum keverékét. Erős szer, az oslói drogosok között ritka,
gondolom, Greve hozhatta magával Amszterdamból. Talán ettől lettek óvatlanok, a
végén pedig teljesen elvesztették az önuralmukat. Ami végül Sindre Aa halálához
vezetett. Utána...
– Egy pillanat – vágott közbe Dybwad. – Meg tudná magyarázni a nézőknek,
pontosan hogyan történt az első gyilkosság?
Sperre felvonta a szemöldökét, mintha nem helyeselné a műsorvezető leplezetlen
vérszomját, majd beadta a derekát:
– Nem, csak találgatunk. Kjikerud és Greve talán Sindre Aa-nál folytatták a bulit,
és eldicsekedtek vele, milyen híres festményt loptak. Mire Aa azzal fenyegette meg
őket, hogy hívja a rendőrséget, sőt talán meg is próbálta. Minekutána Clas Greve
szorítóval megölte.
– Az mi?
– Vékony drót vagy nejlon, amit az áldozat nyakára feszítenek, és elzárja az
oxigén útját az agyba.
– Aki meghal?
– Ööö... meg.
A vezérlőben megnyomtak egy gombot, és az élő monitoron – ami azt a képet
mutatta, amit a tévénézők ezrei látnak – Odd G. Dybwad lassan bólogatott,
miközben a begyakorolt elszörnyedt arckifejezéssel bámulta Sperrét. Hagyta, hogy
mindenki felfogja az elhangzottakat. Egy, két, három másodperc. Három tévéév. A
producer már biztos izzadt. Aztán Dybwad megtörte a csendet: – Honnét tudják,
hogy Greve hajtotta végre a gyilkosságot?
– Bizonyítékaink vannak rá. Megtaláltuk a szorítót Greve kabátzsebében. Rajta
volt Sindre Aa vére és Greve bőre.
– És az is bebizonyosodott, hogy Greve és Kjikerud is Aa nappalijában voltak a
gyilkosság idején?
– Igen.
– Ezt honnét tudják? Szintén bizonyíték révén?
Sperre fészkelődött. – Igen.
– Mi az a bizonyíték?
Brede Sperre köhintett és Dybwadra pillantott. Talán beszélgettek erről előtte.
Sperre talán megkérte, hogy ne feszegesse a dolgot, de Dybwad ragaszkodott hozzá,
hogy fontos pontja a történetnek.
Sperre összeszedte magát. – Ürüléknyomokat találtunk Sindre Aa holtteste
mellett.
– Ürüléket? – csapott le Dybwad. – Emberi ürüléket?
– Igen. Elküldtük a laborba DNS-elemzésre. Többnyire egyezik Ove Kjikerud
DNS-profiljával, és részben Clas Grevéével is.
Dybwad széttárta a tenyerét. – Hogy kerülhetett oda, Sperre nyomozó?
– Nehéz a teljes képet összerakni, de úgy tűnik, hogy Greve és Kjikerud... – újra
összeszedte magát – magukra kenték a saját ürüléküket. Vannak ilyen emberek.
– Azaz nagyon beteg emberekről beszélünk.
– Kábítószerrel éltek, mint említettem. De igen, kétségtelen a... deviáns
viselkedés.
– Mert ugye itt nem ért véget a dolog.
– Nem.
Sperre elhallgatott, ahogy Dybwad felemelte a mutatóujját: a megbeszélt jel, hogy
Sperre tartson egy kis szünetet. Eleget, hogy a nézők megemészthessék az
információt, és felkészüljenek a következőkre. Aztán a nyomozó folytatta:
– Ove Kjikerud bekábítószerezve szadista játékot játszott Greve kutyájával.
Felnyársalta egy traktor villájával. Csakhogy harci kutyáról volt szó, ami a küzdelem
hevében mélyen beleharapott Kjikerud nyakába. Utána Kjikerud összevissza hajtott a
környéken a traktorral, amiről még ott lógott a kutya. Annyira be volt lőve, hogy alig
tudta a traktort az úton tartani, ezért egy autós megállította. Fogalma sem volt, mibe
avatkozik bele, azt tette, amit minden értelmesen gondolkodó állampolgár
kötelességének érez: a kocsijába tette Kjikerudot és elvitte egy kórházba.
– Micsoda ellentétek feszülnek az emberi tulajdonságok között – jegyezte meg
Odd G. Dybwad.
– Fogalmazhatjuk így is. Ez az autós mondta el nekünk, hogy Kjikerudot saját
székletével borítva találta meg. Azt hitte, trágyadombba esett, de a kórházi
személyzettől, akik lemosdatták Kjikerudot, tudjuk, hogy nem állati, emberi ürülék
volt a testén. Volt már tapasztalatuk a... a...
– Mit csináltak Kjikeruddal a kórházban?
– Kjikerud alig volt eszméleténél. Először lefürdették, majd ellátták a sebét és
elhelyezték az egyik kórteremben.
– A kórházban mutatták ki a kábítószert a vérében?
 – Nem. Vettek ugyan vért tőle, de azt később rutinszerűen megsemmisítették. A
boncolás során találtunk kábítószert a vérében.
– Értem. De folytassuk a történetet! Ott tartottunk, hogy Kjikerudot felvették a
kórházba, Greve pedig még a farmon volt. Utána mi történt?
– Greve természetesen gyanakodni kezdett, amikor Kjikerud nem tért vissza.
Felfedezte, hogy eltűnt a traktor, elment a kocsijáért és elkezdte keresni a társát.
Feltételezzük, hogy Greve autójában volt rendőrségi rádió, így tudta meg, hogy a
rendőrség megtalálta a traktort és másnap reggel Sindre Aa holttestét is.
– Tehát Greve bajban volt. Nem tudta, hol a társa, a rendőrség megtalálta Sindre
Aa holttestét, a farm tetthely lett, a gyilkos fegyver után kutatva a rendőrség
megtalálhatja a Rubens-festményt. Vajon mi zajlott le ekkor Greve fejében?
Sperre habozott. Miért? A rendőrségi jelentések mindig kerülik, hogy mit
gondolhattak az emberek, és arra szorítkoznak, amit bizonyíthatóan mondtak vagy
tettek. Maximum célozhatnak rá, szerintük mit gondoltak. De ebben az esetben senki
sem mondott semmit. Másrészről Sperre tudta, elő kell rukkolnia valamivel, életre
kell kelteni a sztorit, hogy... hogy... Valószínűleg nem engedte magának
végiggondolni a logikus következtetésig, mert sejtette, mi várja a végén. Hogy szeret
olyan ember lenni, akit a média megkeres, akitől kommentárt vagy magyarázatot
várnak, szeret az utcán elismerő biccentéseket kapni és MMS-képeket a mobiljára. De
ha abbahagyja, akkor a média rá irányuló figyelme megszűnik? Akkor mit is ér az
egész tulajdonképpen? Az integritás kontra médiafigyelem, kollégák tisztelete kontra
népszerűség az utca emberénél?
– Greve arra gondolt... – mondta Brede Sperre -, hogy trükkös helyzetbe került.
Hajtott az autójában, és már reggeledett. Aztán hallotta a rendőrségi frekvencián,
hogy Kjikerudot letartóztatják, a rendőrség elviszi a kórházból kikérdezni. És Greve
tisztában volt vele, hogy trükkösről elkeserítőre durvult a helyzet. Merthogy
tisztában volt vele, hogy Kjikerud nem kemény legény, hogy a rendőrség nem lesz
kíméletes vele, hogy Kjikerudnak talán csökkentett büntetést ajánlanak, ha feladja a
társát, és persze azt is tudta, hogy Kjikerud nem akar bűnrészes lenni Sindre Aa
megölésének vádjában.
– Logikus – bólintott Dybwad, és előrehajolva ösztökélte.
– Tehát Greve megértette, hogy egyetlen esélye, ha megmenti Kjikerudot a
rendőrségtől, mielőtt kikérdeznék. Vagy...
Sperrének nem is kellett Dybwad diszkréten felemelt mutatóujja, hogy érezze, ez
a megfelelő pont egy újabb hatásszünetre.
– Vagy ha megöli.
A tévéjelek szinte recsegtek a stúdió levegőjében, ami olyan száraz volt, hogy
bármikor lángra kaphatott. Sperre folytatta:
– Úgyhogy Greve újabb autót keresett. És egy parkolóban meglátott egy üres
kamiont pótkocsival. Mivel valaha egy elit holland katonai egységben szolgált, tudta,
hogyan indítsa be. Magával vitte a rendőrségi rádiót, és megnézte a térképen, a
rendőrautó melyik úton viszi majd Kjikerudot a kórházból Elverumba. Egy
mellékúton várta őket a kamionban...
Dybwad ujja drámai rázásával vetette magát a történetbe. – És ekkor történik az
ügy legnagyobb tragédiája.
– Igen – szegte le a szemét Sperre.
 – Tudom, hogy fájdalmas ez önnek, Brede – mondta Dybwad.
Brede. Keresztnév. Újabb végszó.
– Közeli Sperrére – mondta a producer az egyes kamera fejhallgatójába.
Sperre nagy levegőt vett. – Négy jó rendőr vesztette életét ebben a balesetben,
egyikük közeli kollégám a Kriposnál, Joar Sunded.
Olyan óvatosan közelítettek rá, az átlagnéző észre sem vette, hogy Sperre arca a
képernyő nagyobb részét betölti, csak azt érezte, a légkör feszültebb, intimebb,
jobban bele tud bújni az érzelmileg felkavart, elszánt rendőr bőrébe.
– A rendőrautó átrepült a korláton és eltűnt a folyó melletti fák alatt – folytatta
Dybwad. – Csodával határos módon Kjikerud túlélte az ütközést.
– Igen – szedte össze magát Sperre. – Kimászott a roncsból, vagy egyedül, vagy
Greve segítségével. Aztán beszálltak Greve kocsijába és a kamiont elhagyva Oslóba
jöttek. Amikor a rendőrség megtalálta a rendőrautót, és egy személy hiányzott, azt
hitték, a folyóba esett. Ráadásul Kjikerud az egyik rendőrt felöltöztette a saját
ruhájába, ami egy ideig fokozta a zavart, hogy ki is maradt életben.
– De noha Kjikerud és Greve pillanatnyilag biztonságban voltak, a paranoiájuk
nem csökkent.
– Úgy van. Kjikerud tisztában volt vele, hogy amikor Greve a kamionnal
nekiment a rendőrautónak, szükségszerűen nem érdekelte, ő életben marad-e vagy
sem. És Kjikerud megértette, hogy az élete veszélyben forog, hogy Grevének
minimum két nyomós oka van őt megölni. Az első, hogy tanúja volt Sindre Aa
meggyilkolásának, a második, hogy Grevének ne kelljen osztoznia vele a Rubens-
festmény bevételén. Tisztában volt vele, hogy Greve lecsap, amint arra alkalom
kínálkozik.
Dybwad izgatottan előrehajolt. – És ezzel kezdődik a dráma utolsó felvonása.
Megérkeztek Oslóba, Kjikerud visszament a lakásába. De nem pihenni. Tudta, hogy
neki kell először lépnie. Hatalmas fegyverarzenáljából kiválasztott egy kis fekete
pisztolyt, egy... egy...
– Rohrbaugh R9-est – segítette ki Sperre. – Kilencmilliméteres, félautomata, hat
golyó a tárb...
– És – vágott közbe Dybwad – elment oda, ahol Clas Grevét hitte. Annak
szeretőjéhez. Igaz?
– A Greve és a nő közti kapcsolatban nem vagyunk biztosak, de azt tudjuk, hogy
rendszeresen érintkeztek, hogy találkoztak, és Greve ujjlenyomatait megtaláltuk
egyebek közt a hálószobában is.
– Tehát Kjikerud elment a szeretőhöz, és ott állt a fegyverrel, amikor a nő ajtót
nyitott. Beengedte a haliba, Kjikerud pedig lelőtte. Aztán átkutatta a lakást Greve
után, de az nem volt ott. Kjikerud a nőt az ágyba tette, és visszament a saját lakásába.
Gondoskodott róla, hogy legyen kéznél fegyver, még az ágyban is. És akkor
megjelent Greve...
– Igen. Nem tudjuk, hogyan jutott be, talán feltörte a zárat. Mindenesetre arról
fogalma sem volt, hogy bekapcsolta a hangtalan riasztót, s azzal együtt a biztonsági
kamerákat.
– Azaz a rendőrség birtokában vannak az ez után történtekről – a két bűnöző
közötti végső leszámolásról – készült videofelvételek. Azok kedvéért, akiknek nincs
hozzá gyomruk, hogy megnézzék az interneten, összefoglalná nekünk, mi történt?
 – Elkezdtek lőni egymásra. Greve két lövést adott le a Glock 17-esével. Csodával
határos módon egyik sem talált.
– Csodával határos?
– Ilyen közelről az. Hiszen Greve képzett kommandós volt.
– A falba lőtt?
– Nem.
– Nem?
– Nem. Az ágy fejénél, a falban nem találtunk lövedéket. Az ablakot találta el.
Vagyis azt sem, mert tárva-nyitva volt. Kilőtt rajta.
– Kilőtt az ablakon. Ezt honnét tudják?
– Megtaláltuk a golyókat odakint.
– Igen?
– Az erdőben, a ház mögött. Egy baglyoknak kitett madárházban. – Sperre
szárazon elmosolyodott, mint aki maga is azt hiszi, alábecsül egy sikertörténetet.
– Értem. És aztán?
– Kjikerud visszalőtt egy Uzi géppisztollyal, amit az ágyában tartott. Látjuk a
filmen, ahogy a golyók belecsapódnak Greve ágyékába és hasába. Greve elejtette a
pisztolyt, de aztán megint felkapta és sikerült harmadszor is lőnie. A golyó Kjikerud
homlokát találta el, a jobb szeme fölött. Ez súlyos károsodást okoz az agyban. De
nem úgy, ahogy az emberek a filmeken látják. Nem minden fejlövés idéz elő azonnali
halált. Kjikerudnak ugyanis még maradt ereje egy lövésre. Ami megölte Clas Grevét.
Hosszú szünet állt be. A producer valószínűleg felemelt ujjal jelezte Dybwadnak,
hogy egy perc maradt, ideje összefoglalni és lekerekíteni a történetet.
Odd G. Dybwad hátradőlt, immár nyugodtabban. – Vagyis a Kriposnak kétsége
sincs afelől, hogyan történt mindez?
– Nincs – felelte Sperre, tekintetét Dybwadra szegezve. Aztán széttárta a karját. –
De mondanom se kell, hogy mindig maradnak bizonytalan részletek. Kisebb
ellentmondások. Például a helyszínen a patológus azt mondta, Kjikerud
testhőmérséklete meglepően gyorsan zuhant. A szokásos táblázatok és adatok
alapján majd huszonnégy órával korábbra tette volna a halál beálltának idejét. De a
helyszínelők rámutattak, hogy az ágy mögötti ablak nyitva volt, amikor
megérkeztek. És mint emlékszünk, ez volt az első nap Oslóban, hogy fagypont alá
esett a hőmérséklet. Az efféle bizonytalanságok gyakran előfordulnak, a munkánk
velejárója.
– Igen, és noha Kjikerudot nem látni a felvételen, a golyó Kjikerud fejében...
– Greve Glockjából való, igen – mosolygott ismét Sperre. – A bizonyítékok, ahogy
a sajtóban mondják, „megkérdőjelezhetetlenek”.
Dybwad ideillően mosolygott, ahogy összerázta a papírokat maga előtt, jelezve,
hogy a dolog végére értek. Most már csak az maradt, hogy megköszönje Brede
Sperrének, az egyes kamerába nézzen és rátérjen az est következő témájára: a
mezőgazdasági támogatások újabb körére. Ekkor azonban félig tátott szájjal
megdermedt, szeme befelé figyelt. Üzenetet mondtak a fülére? Valamit elfelejtett?
– Még egy dolog, nyomozó – mondta nyugodtan, rutinosan. – A lelőtt nőről mit
tudnak?
Sperre válla megroggyant. – Nem sokat. Mint mondtam, feltehetőleg Greve
szeretője volt. Az egyik szomszéd látta Grevét jönni és elmenni. Nem szerepel
bűnügyi nyilvántartásban, de az Interpol révén tudjuk, hogy köze volt egy
kábítószeresethez sok évvel ezelőtt, amikor a szüleivel Suriname-ban élt. Az egyik
ottani drogbáró barátnője volt, de amikor azt megölte egy holland különleges
kommandó, segített nekik felgöngyölíteni a bandát.
– Nem emeltek vádat ellene?
– Kiskorú volt. És terhes. A hatóságok visszaküldték a családját a hazájukba.
– Ami..?
– Öhm, Dánia. Ettől kezdve ott élt, amennyire tudjuk, csendes életet. Mígnem
három hónapja Oslóba jött, ahol élete tragikus véget ért.
– Apropó, tragikus vég, sajnos, ideje megköszönnöm és elköszönnöm, Brede
Sperre. – Szemüveg le, kamerába bámul. – Vajon termeljen Norvégia saját
paradicsomot drágán? A Különkiadás következő vendége...

A tévékép ponttá zsugorodott, ahogy kinyomtam a távirányítót a bal

hüvelykujjammal. Általában a jobbal csinálom, de annak most más feladata volt. És
noha a gyenge vérkeringéstől elzsibbad majd, a világért meg nem mozdítottam
volna. Mert a leggyönyörűbb fejnek szolgált párnául, akit csak láttam. A fej felém
fordult, a karja eltolta rólam a paplant, és jól megnézett magának.
– Tényleg az ágyában aludtál, miután lelőtted? Mellette? Mit mondtál, milyen
széles volt?
– Százegy centi – feleltem. – Az IKEA katalógus szerint. Diana nagy kék szeme
elszörnyedve nézett rám. De ha nem tévedtem, némi csodálat is volt a pillantásában.
Gézszerű neglizsét viselt, Yves Saint Laurent kreáció, ami hűs volt, amikor
simogatott, mint most, de égetett, amikor testét az enyémhez nyomta.
Felkönyökölt.
– Hogy lőtted le?
Behunytam a szemem és felnyögtem. – Diana! Megegyeztünk, hogy erről nem
beszélünk!
– Igaz, de már el tudom viselni, Roger, becsszó.
– Drágám, hallgass rám...
– Nem! Holnap közzéteszik a rendőrségi jelentést, úgyis megtudom. Inkább tőled
hallanám.
Sóhajtottam. – Biztos?
– Abszolút.
– Szemen lőttem.
– Melyiken?
– Ezen – tettem mutatóujjam finom bal szemöldöke fölé. Lehunyta a szemét és
lassú, mély lélegzetet vett. Be és ki. – Mivel lőtted le?
– Egy kis fekete pisztollyal.
– Honnét...?
– Ovénál találtam. – Az ujjamat a homlokáról az arcára húztam, megcirógattam. –
És ott is hagytam. Persze az ujjlenyomataim nélkül.
– Hol lőtted le?
– A hallban.
Diana már gyorsabban vette a levegőt. – Mondott valamit? Megijedt? Értette, mi
történik?
 – Nem tudom. Lelőttem, amint beléptem.
– Mit éreztél?
– Bánatot.
Halványan elmosolyodott. – Bánatot? Komolyan?
– Igen.
– Annak ellenére, hogy bele akart csábítani Clas csapdájába?
Az ujjam megállt. Még most, egy hónap elteltével sem szerettem, hogy a
keresztnevén emlegeti. De persze igaza volt. Lotte feladata az volt, hogy a szeretőm
legyen; ő mutatott volna be Clas Grevének, és győzött volna meg, hogy hívjam be
interjúra a Nyomkövetőhöz, és gondoskodott volna róla, hogy őt javasoljam. Meddig
tartott neki, hogy a horgára kapjon? Három másodpercig? Én meg tehetetlenül
csapdostam, mialatt ő szépen behúzott. Ám akkor váratlan dolog történt. Ejtettem.
Egy férfi annyira szerette a feleségét, hogy önszántából lemondott egy önfeláldozó és
semmit sem követelő szeretőről. Nagyon-nagyon meglepő. És tervet kellett
váltaniuk.
– Azt hiszem, sajnáltam – mondtam. – Én is azok közé a férfiak közé tartoztam,
akik élete során cserbenhagyták Lottét.
Éreztem, hogy Diana összerezzent, amikor kimondtam a nevét. Helyes.
– Beszéljünk másról? – kérdeztem.
– Ne, most akarok erről beszélni.
– Jól van. Beszéljünk arról, hogy Greve hogyan csábított el és vett rá, hogy te
legyél a manipulátora.
Kuncogott. – Ahogy akarod.
– Szeretted?
Felém fordult, pillantása hosszan időzött rajtam. Megismételtem a kérdést.
Sóhajtott és közelebb húzódott. – Szerelmes voltam.
– Szerelmes?
– Gyereket akart csinálni nekem. Szerelmes lettem.
– Ilyen egyszerű?
– Ilyen, de nem egyszerű, Roger.
Természetesen igaza volt. Nem egyszerű.
– És hajlandó voltál feláldozni mindent egy gyerekért? Még engem is?
– Igen, még téged is.
– Még ha azt is jelenti, hogy az életemmel fizetek érte? Megbökte a vállam a
homlokával. – Nem, azt nem. Nagyon jól tudod, hogy azt hittem, csak arra akar
rávenni, hogy kedvező jelentést írj róla.
– Komolyan ezt hitted, Diana?
Nem felelt.
– Komolyan, Diana?
– Igen. Azt hiszem. Meg kell értened: ezt akartam hinni.
– Annyira, hogy azt a Dormicummal teli labdát az ülésre tetted?
– Igen.
– És amikor lejöttél a garázsba, el kellett volna vinned egy helyre, ahol ő
meggyőz, ugye?
 – Ezt már megbeszéltük, Roger. Azt mondta, ez jár a legkevesebb kockázattal
minden érintettnek. Tudnom kellett volna, hogy őrültség. És talán tudtam is. Nem
tudom, mi mást mondhatnék.
Gondolatainkba merülve hallgattuk a csendet. Nyáron hallottuk a szelet és az
esőt a leveleken a kertben, de most nem. Most minden csupaszra vetkőzött. És
csendbe burkolózott. Csak az vigasztalt, hogy jön még tavasz. Talán.
– És meddig voltál szerelmes? – kérdeztem.
– Amíg rá nem jöttem, mit művelek. Amikor éjjel nem jöttél haza...
– Igen?
– Azt hittem, belehalok.
– Nem úgy értettem, hogy belé. Hanem belém.
Kuncogott. – Azt csak akkor tudom megmondani, ha már majd nem szeretlek.
Diana szinte sosem hazudott. Nem mert nem tudott, Diana csodás hazudozó
volt, hanem mert nem kellett vele vesződnie. A gyönyörű embereknek nincs
szükségük burokra, nem kénytelenek megtanulni azt a sok védekezőtechnikát, amit
mi többiek kifejlesztünk, hogy megvédjük magunkat a visszautasítástól és
csalódástól. De amikor a Dianához hasonló nők eltökélik, hogy hazudnak, akkor
nagyon alaposak és hatékonyak. Nem mert kevésbé erkölcsösek a férfiaknál, hanem
mert mesterei az álnokság eme aspektusának. És én pontosan ezért mentem
Dianához azon az estén. Mert tudtam, hogy tökéletes jelölt a feladatra.
Miután kinyitottam az ajtót, megálltam a hallban, és egy darabig hallgattam
lépteit a parkettán az emeleten, majd felmentem a nappaliba. Hallottam, hogy a
léptek megállnak, a telefon a dohányzóasztalra esik, a suttogott-zokogott „Roger...”-t,
láttam a szemébe gyűlő könnyeket. Nem állítottam meg, amikor a nyakamba vetette
magát. – Hála istennek, hogy élsz! Tegnap egész nap hívtalak, és ma is egész nap
hívtalak... hol voltál?
És Diana nem hazudott. Sírt, mert azt hitte, elveszített. Mert engem és a
szerelmemet elküldött az életéből, kipaterolt, akár az elaltatásra szánt kutyát. Nem,
nem hazudott. Ezt mondta a megérzésem. De mint mondtam, nem vagyok jó
emberismerő, Diana viszont csodás hazudozó. Úgyhogy amikor bement a fürdőbe
lemosni a könnyeit, felvettem a telefont és ellenőriztem, tényleg az én számomat
hívta-e. Biztos, ami biztos.
Amikor visszajött, elmondtam neki mindent. A világon mindent. Hol jártam, ki
voltam, mit tettem. A műkincslopásokat, a telefont Greve ágya alatt, a dán Lottét, aki
beültetett a hintába. A beszélgetést Grevével a kórházban, amiből végül megértettem,
hogy Greve ismeri Lottét, hogy ő a szövetségese, hogy nem Diana kente a hajamba a
nyomkövető zselét, hanem a barna szemű, sápadt arcú lány a mágikus ujjaival, a
fordító, aki beszélt spanyolul, és jobb szerette más történeteit a sajátjánál. Hogy már
azelőtt este a hajamban volt, hogy megtaláltam Kjikerudot a kocsiban. Diana némán,
csodálattal telt szemmel hallgatott.
– Greve azt mondta a kórházban, azért vettelek rá az abortuszra, mert a baba
Down-kóros volt.
– Down-kóros? – Diana jó pár perce ekkor szólalt meg először. – Ezt meg honnét
vette? Én nem mondtam...
 – Tudom. Én találtam ki, amikor Lotténak beszéltem róla. Azt mondta, a szülei őt
is abortuszra kényszerítették tinédzserként. Hát kitaláltam a Down-kóros sztorit,
mert azt reméltem, jobb fényben tüntet fel.
– Szóval ő...
– Igen. Csak ő mondhatta ezt Grevének.
Vártam. Hagytam, hogy megértse.
Aztán elmondtam neki, mi következik.
Elszörnyedve bámult rám és azt kiáltotta: – Nem tudom megtenni, Roger!
– Dehogynem tudod. Meg tudod és meg is fogod tenni, szerelmem. – Így az új
Roger Brown.
– De... de...
– Hazudott neked, Diana. Nem tudna gyereket csinálni neked. Meddő.
– Meddő?
– Majd én csinálok neked gyereket. Csak tedd meg ezt nekem!
Ellenkezett. Sírt. Kérlelt. És aztán megígérte.
Amikor aznap este elmentem Lottéhoz, hogy gyilkos legyek, utasításokkal láttam
el Dianát, és tudtam, hogy végrehajtja a feladatát. Láttam magam előtt, hogy fogadja
Grevét, a káprázatos álnok mosolyt, a konyak már kitöltve, odaadja neki, tószt a
győztesre, a jövőre, a még meg nem fogant gyerekre. Foganjon meg, amint lehet!
Hátrahőköltem, amikor Diana megcsípte a mellbimbómat.
– Most mire gondolsz?
Felhúztam a paplant. – Arra az éjszakára, amikor Greve idejött. Hogy itt feküdt,
ahol most én.
– És? Te meg egy halott mellett feküdtél.
Eddig bírtam visszatartani a kérdést, nem tovább: – Szeretkeztetek?
Kuncogott. – Sokáig visszafogtad magad, drágám.
– Szeretkeztetek?
– Hadd mondjam így: a labdában maradt még Dormicum, amit belenyomtam az
italába, és gyorsabban hatott, mint hittem. Kicsíptem magam és bejöttem, de már
aludt, mint a bunda. Másnap viszont...
– Visszavonom a kérdést – vágtam közbe fürgén.
Diana megcirógatta a hasamat és felnevetett. – Másnap reggel nagyon is ébren
volt. Nem miattam, hanem mert felhívtad.
– A figyelmeztetés.
– Igen. Azonnal felöltözött és ment.
– Hol volt a pisztolya?
– A kabátzsebében.
– Ellenőrizte, mielőtt elment?
– Nem tudom. Amúgy se vette volna észre, mert a súlya nem változott. Csak
kicseréltem a felső három golyót.
– Igen, de a vaktöltény végén, amit adtam, volt egy vörös V betű.
– Hát, ha látta is, talán azt hitte, azt jelzi, az a golyó „vége”.
Két ember nevetése töltötte meg a szobát. Élveztem a hangot. Ha minden jól
megy, és a lakmuszteszt pozitív, hamarosan három ember nevetése tölti meg. És
elnyomja a visszhangot, amire éjjelente felébredek. A durranást, ahogy Greve lőtt, a
cső villanását, a másodperc töredékét, mialatt átsuhant a fejemen, hogy talán Diana
mégse cserélte ki a töltényeket, hogy mégis Greve mellé állt. Aztán a visszhang, az
üres töltény koccanása a parkettán, amit már töltényhüvelyek borítottak, éles és vak,
régi és új, olyan sok, hogy a rendőrség nem is tudja szétválogatni, attól függetlenül,
sejtik-e, hogy a videó megrendezett volt.
– Féltél? – kérdezte.
– Hogy féltem-e?
– Igen. Sose mondtad el, milyen érzés volt. És a képeken nem látszol...
– Képeken... – hátrébb húzódtam, hogy lássam az arcát. – Azt akarod mondani,
hogy megnézted a filmet a neten?
Nem felelt. Én meg arra gondoltam, hogy még mindig sok mindent nem tudok
erről a nőről. Talán egy egész életre elég rejtély maradt.
– Igen, féltem – mondtam.
– Mitől? Tudtad, hogy a fegyverében nincs...
– Csak az első három nem volt éles. Úgy kellett rendeznem, hogy ezeket kilője,
hogy a rendőrség ne találjon vaktöltényt a tárban, és ne lásson át a tervemen. De az
élesek közül is könnyen kilőhetett volna párat. És akár a tárat is kicserélhette volna.
Vagy hozhatott volna magával egy segítőtársat.
Csend lett. Amíg suttogva meg nem kérdezte: – Szóval mástól nem féltél?
Tudtam, hogy arra gondol, amire én.
– De igen – fordultam felé. – Még egy dologtól féltem.
Gyors, forró lélegzete az arcomat érte.
– Hogy megölt téged éjjel – mondtam ki. – Grevének esze ágában se volt családot
alapítani veled, és veszélyes tanú voltál. Tudtam, hogy kockáztatom az életedet,
amikor megkértelek, hogy légy csali.
– Tudtam, hogy egész idő alatt veszélyben vagyok, drágám – suttogta. – Ezért
adtam neki italt, amint belépett. És nem ébresztettem fel, amíg nem hívtad. Tudtam,
hogy a kísértetet meghallva elrohan. És különben is, kicseréltem azt a három golyót,
nem?
– De. – Mint mondtam, Diana jó kapcsolatban van a prímszámokkal és a
logikával.
Megcirógatta a hasamat. – Ráadásul értékelem, hogy tudatosan és szándékosan
veszélyeztetted az életemet...
– Igen?
Keze lejjebb vándorolt, a péniszemre. Kezébe fogta a golyóimat. Méricskélte őket,
finoman megszorította. – Az egyensúly lényeges. Ez minden jó, harmonikus
kapcsolatra vonatkozik. Egyensúly a bűntudatban, szégyenben és lelkiismeret-
furdalásban.
Ezt megrágtam, próbáltam megemészteni, felfogni a kissé súlyos gondolatot.
– Úgy érted... – kezdtem, aztán feladtam és újra nekilendültem. – Úgy érted,
halálos veszélynek tetted ki magad a kedvemért, mert...
– ...mert ez megfelelő ár volt azért, amit veled tettem, igen. Mint ahogy a Galleri E
megfelelő ár volt az abortuszért.
– És már régóta így gondolod?
– Persze. És te is.
– Igaz. Penitencia...
 – Penitencia, az. A lelki béke megszerzésének igen alábecsült módja. – Kicsit
erősebben szorította a golyóimat, én meg igyekeztem lazítani, élvezni a fájdalmat.
Beszívtam az illatát. Csodálatos volt, de elfelejtem valaha az emberi ürülék szagát?
Hallok még valaha olyasmit, ami elnyomja Greve kilyukadt tüdejének szuszogását?
Utána üveges, megbántott szemmel nézte, ahogy Ove hideg ujjait az Uzi ravaszára és
tusára nyomom, és a kis fekete Rohrbaugh pisztolyra, amivel Lottét lelőttem. Fogok
még enni olyasmit, ami elnyomja Ove halott húsának ízét? Fölé hajoltam az ágyon, és
metszőfogamat a nyakába mélyesztettem. Addig szorítottam az állkapcsom, míg át
nem szakítottam a bőrét, és a tetem íze megtöltötte a számat. Vér szinte nem is
serkent, és amikor elnyomtam az öklendezést és letöröltem a nyálat, megszemléltem
az eredményt. Elment kutyaharapásnak egy olyan nyomozó szemében, aki
kifejezettem ezt keresi. Aztán kimásztam a nyitott ablakon Ove ágyának fejénél,
vigyázva, hogy a kamerába ne kerüljek bele. Gyorsan bementem az erdőbe, találtam
ösvényeket, utakat. Barátságosan üdvözöltem a sétálókat. Minél magasabbra értem, a
levegő annál hidegebb lett, hűtött egész a Grefsentoppenig. Ott leültem és néztem az
ősz színeit, amit a tél már elkezdett kiszívni az erdőből, a városból, a fjordból, a
fényből. A fényből, ami mindig megelőlegezi a közelgő sötétséget.
Éreztem, hogy a vér a farkamba tolul, hogy a hímvesszőm lüktet.
– Gyere – suttogta a fülembe.
Magamévá tettem. Módszeresen és alaposan, mint aki tudja, mit csinál. Aki
élvezi a munkáját, de azért munkának tekinti. És dolgozik, amíg meg nem szólal a
sziréna. A sziréna megszólal, és a nő védekezőn a férfi fülére teszi a kezét, és a
gyeplő elengedve, a férfi belelövell mindent, életadó magot, noha a hely már foglalt.
Utána a nő elalszik, ő meg fekszik és hallgatja a nő lélegzését, érzi a jól végzett
munkával járó elégedettséget. Tudja, hogy a dolgok nem lehetnek többé ugyanazok.
De lehetnek hasonlóak. Vár még rájuk közös élet. Tud gondoskodni a nőről. Tud
szeretni valakit. És ha ez önmagában nem lenne elég, még értelmet is lát benne, mert
eszébe jut egy londoni ködben látott focimeccs és egy érv: „Mert szükségük van
rám.”
 Epilógus
Az első hó jött és ment.
Olvastam a neten, hogy a Kalüdóni vadkanvadászat kiállítási jogait megvették egy
párizsi aukción. A Los Angeles-i Getty Múzeum volt a vásárló, amely kiállíthatja a
képet – hacsak egy kétéves időszak alatt a tulajdonos meg nem jelenik és vissza nem
kéri -, és opciója van a végleges megvásárlásra. Írtak pár rövid mondatot az
eredetéről, és arról vitatkoztak, eredeti-e vagy más festő műve, hiszen semmilyen
forrás nem bizonyítja, hogy Rubens valaha megfestette a kalüdóni
vadkanvadászatot. De a szakértők immár egyetértettek abban, hogy Rubens műve.
Arról nem írtak, hogyan került elő a kép, hogy a norvég állam volt az eladó, és nem
említették az árát sem.
Diana belenyugodott, hogy terhesen nem tudja egyedül irányítani a galériát,
ezért – miután velem megbeszélte – úgy döntött, társat vesz be, aki törődik a
gyakorlati dolgokkal – mint például a büdzsé -, ő pedig tud koncentrálni a
művészetre és a művészekre. És a házunkat is meghirdettük eladásra. Megbeszéltük,
hogy egy kicsit kisebb, teraszos ház vidékiesebb környezetben ideálisabb lenne egy
gyereknek. És már kaptam is egy igen kedvező ajánlatot. Abban a percben hívott,
hogy meglátta a hirdetést az újságban, és időpontot kért, hogy még aznap este
megnézhesse csak ő. Felismertem, amint belépett. Corneliani öltöny és szupertrendi
szemüveg.
– Talán nem Ole Bang legjobb munkája – kommentálta, miután végigrohanta a
szobákat, én meg a sarkában loholtam -, de megveszem. Mennyit kér érte?
A hirdetésben megadott összeget mondtam.
– Plusz egymilliót adok – mondta. – A határidő holnapután.
Mondtam neki, hogy megfontoljuk az ajánlatát, és az ajtóhoz kísértem. Odaadta a
névjegykártyáját. Csak a neve és egy mobilszám volt rajta. A fejvadászcég nevét
olyan kis betűkkel nyomták, hogy szinte olvashatatlan volt.
– Mondja – szólt már a lépcsőn -, régebben nem maga volt a kakas a
szemétdombon? – És mielőtt felelhettem volna: – Terjeszkedünk. Talán felhívjuk.
Mi. Kis betűk.
Hagytam a határidőt elillanni, nem említettem az ajánlatot se az
ingatlanügynöknek, se Dianának. Nem hallottam többet „rólunk” sem.
Mivel elvből nem dolgozom pirkadat előtt, ezen a napon – ahogy a legtöbb
napon – utolsónak érkeztem az Alfa parkolójába. „Elsőkből lesznek az utolsók.” Ezt a
privilégiumot én magam alkottam és élveztem, mert ez a privilégium csakis a cég
legjobb fejvadászának jár. Ez egyben azt is jelenti, hogy senki sem veheti el a
parkolóhelyemet, noha papíron aki kapja, marja alapon megy, ahogy mindenhol.
Ezen a napon mégis állt ott valaki. Egy ismeretlen Passat, biztos az egyik
ügyfelünké, aki azt hitte, oké itt parkolni a láncon lógó tábla miatt, egy féleszűé, aki a
bejárat melletti nagy táblát már nem olvasta, ami az ÜGYFÉLPARKOLÓ felé
irányítja.
Ennek ellenére kicsit elbizonytalanodtam. Talán az Alfánál is arra jutott valaki,
hogy már nem én vagyok a... nem fejeztem be a gondolatot.
Miközben bosszúsan másik helyet kerestem, egy férfi lépett ki az irodaépületből
és indult el nagyjából a Passat irányába. Passat-tulajdonos járása van, véltem, és
megkönnyebbülten sóhajtottam. Ezek szerint nem a helyért versenyez velem, csak
egy ügyfél.
Tüntetően leálltam a Passat elé, vártam és reménykedtem. Talán mégis jól indul a
nap, talán kiabálhatok az idiótával. És bizony az alak kopogott az ablakomon, és egy
kabáttal néztem farkasszemet hasmagasságban.
Vártam pár másodpercet, utána megnyomtam a gombot, aztán az üveg lassan
lecsúszott, kicsit talán gyorsabban, mint azt szerettem volna.
– Nézze... – kezdte, de én félbeszakítottam a következő, gondosan elnyújtott
szavakkal:
– Miben segíthetek, jóember? – Rá sem pillantva felkészültem, hogy üdítő
táblaolvasó leckét adok neki.
– Arrébb menne kicsit? E-állja az u-at.
– Inkább maga állja el az enyémet, jó...
A légkörzajok végre elérték az agyamat. Kikémleltem az ablakon, felfelé. A
szívem majdnem megállt.
– Persze, egy pillanat. – Eszeveszetten matattam az ablakemelő gombja után. De a
motorikus koordinációm egyszerűen leblokkolt.
– Várjon egy pillanatot! – mondta Brede Sperre. – Nem találkoztunk mi már?
– Kétlem – feleltem, igyekezve nyugodt, laza basszushangon beszélni.
– Biztos? Én úgy emlékszem.
A rohadt életbe, hogy a fenébe ismerhette fel a Monsen testvérek állítólagos
harmadfokú unokatestvérét a patológiáról? Az kopasz volt és úgy öltözött, mint egy
paraszt. Ennek sűrű haja van, Ermenegildo Zegna öltönye és frissen vasalt Borrelli
inge. De azt is tudtam, nem jó, ha nagyon lekezelem, mert akkor Sperre védekező
módba kapcsol, az agya beindul, és minden az eszébe jut. Nagy levegőt vettem.
Fáradt voltam, fáradtabb, mint amilyennek szabadott volna lennem. Ezen a napon
kellett bizonyítanom. Megmutatni, hogy felérek még a régi reputációmhoz.
– Ki tudja? – mondtam. – Őszintén szólva, maga is ismerős nekem...
Először meghökkent az ellentámadáson, de aztán felöltötte nyerő, fiús vigyorát,
amitől annyira passzolt a vizuális médiába:
– Mindenki ezt mondja. Talán a tévében látott...
– Igen, azt hiszem, maga is ott láthatott engem.
– Igen? – kérdezte kíváncsian. – Melyik programban?
– A maga programjában. Mivel azt hiszi, találkoztunk.
Mert a tévéképernyő nem ablak, amin át látjuk egymást, nem igaz? A kamera a
maga oldalán inkább olyan, mint... a tükör, nem?
Sperre kissé meghökkent.
– Viccelek – mondtam. – Arrébb állok. Szép napot! Felhúztam az ablakot és
hátratolattam. Azt pletykálták, hogy Sperre most Odd G. Dybwad új feleségét dugja.
És hogy a régit is dugta. És hogy Dybwadot is.
Ahogy Sperre kihajtott a parkolóból, megállt, mielőtt kifordult, és két
másodpercig egy vonalba kerültünk. Láttam a szemét. Engem nézett, mintha érezte
volna, hogy átverték, és erre csak most jött rá. Küldtem neki egy barátságos
biccentést. Aztán a gázra taposott és elhajtott. Én meg a visszapillantóba néztem és
azt suttogtam: – Isten hozott, Roger!
Beléptem az Alfához, és fülsiketítőn azt harsogtam: – Jó reggelt, Oda! – aztán már
érkezett is Ferdinand rohanva.
– Na? Eljöttek? – kérdeztem.
– Igen, készen állnak – botladozott utánam a folyosón Ferdinand. – Apropó, járt
itt egy rendőr. Magas, szőke, egész... khm, jóképű.
– Mit akart?
– Azt akarta tudni, Clas Greve mit mondott magáról az interjúkon.
– Már rég halott. Még mindig vizsgálódnak?
– Nem a gyilkossági ügyben. A Rubens-kép után. Nem tudnak rájönni, kitől
lopta. Senki sem jelentkezett. Most próbálják kinyomozni, kikkel állt kapcsolatban.
– Nem olvastad a mai lapokat? Már megint kételkednek benne, hogy eredeti
Rubens. Talán nem is lopta, talán örökölte.
– Bizarr.
– Mit mondtál a rendőrnek?
– Odaadtam neki a jelentésünket. Nem nagyon érdekelte. Azt mondta, még
jelentkezik, ha van valami.
– És te reméled, hogy lesz, mi?
Ferdinand visítva nevetett.
– Jól van, intézd csak te, Ferdy! Bízom benned.
Láttam, hogy megemelkedik és összezsugorodik, hogy a felelősségtől megnő, a
becenévtől összemegy. Az egyensúly a minden.
A folyosó végére értünk. Megálltam az ajtó előtt, ellenőriztem a nyakkendőm
csomóját. Bent rám vártak, felkészülve az utolsó interjúra. A pecsétre. Mert a pályázó
már ki lett választva, ki lett nevezve, csak az ügyfél még nem tudta, azt hitte, még
van szava az ügyben.
– Pontosan két perc múlva küldd be! Százhuszonkét másodperc múlva.
Ferdinand bólintott és az órájára nézett.
– Még egy apróság – mondta. – Ida a neve.
Kinyitottam az ajtót és beléptem.
Székcsikorgás közepette felálltak.
– Elnézést a késésért, uraim – ráztam meg a három felém nyújtott kezet -, de
valaki elvette a parkolóhelyemet.
– Az bosszantó – mondta a Nyomkövető elnöke a PR-igazgatónak, aki élénken
bólogatott. A munkavállalókat képviselő szakszervezeti bizalmi is jelen volt, vörös V
nyakú pulóverben, alatta olcsó, fehér ing, kétségtelenül a legszomorúbb fajta
mérnök.
– A pályázónak bizottsági ülése lesz tizenkettőkor, talán vágjunk is bele! – ültem
le az asztalfőre. A túlsó végét már előkészítették annak az embernek, akit másfél óra
múlva boldogan fogadnak fel a Nyomkövető új ügyvezető igazgatójának. A fények
úgy lettek beállítva, hogy a legkedvezőbb színben mutassák, a széke olyan, mint a
miénk, de a lábai kicsit hosszabbak, és előre kitettem a neki hozott bőr aktatáskát a
kezdőbetűivel meg egy arany Montblanc tollat.
– Remek – mondta a vállalat elnöke. – Apropó, tartozom egy vallomással. Mint
tudja, nagyon tetszett nekünk Clas Greve.
– Igen – értett egyet a PR-igazgató. – Azt hittük, megtaláltuk a tökéletes jelöltet.
 – Külföldi volt – tekergette a nyakát az elnök, akár a kígyó -, de úgy beszélt
norvégul, mintha itt született volna. És miközben ön kikísérte, azt mondtuk, a
hollandok mindig is jobban értettek nálunk az exportpiachoz.
– És hogy talán tanulhatunk tőle nemzetközibb vezetési stílust – tette hozzá a PR-
igazgató.
– Úgyhogy amikor maga visszajött, és azt mondta, nem biztos, hogy ő a mi
emberünk, nagyon meglepődtünk, Roger.
– Valóban? – néztem rá nyugodtan.
– De még mennyire. Úgy véltük, az ítélőképessége némi kívánnivalót hagy maga
után. Azt fontolgattuk, visszavonjuk a megbízást, és közvetlenül lépünk kapcsolatba
Grevével.
– És megtették? – kérdeztem száraz mosollyal.
– Azt nem értjük – mondta a PR-igazgató összenézve az elnökkel és felvillantva
egy mosolyt -, hogyan tudta kiszúrni, hogy valami nem stimmelt vele?
– Hogyan érezte meg azt ösztönösen, amit mi nem láttunk? – kérdezte az elnök
hangos torokköszörüléssel. – Hogy lehet valaki ilyen jó emberismerő?
Lassan bólintottam. A papírokat öt centivel előrébb toltam és hátradőltem a
magas hátú székben. Az hátrabillent, nem nagyon, csak kicsit. És kinéztem az
ablakon. A fényre. A sötétségre, ami közelgett. Száz másodperc. A szobában csend
lett.
– Ez a munkám – feleltem. A szemem sarkából láttam, hogy mindhárman
nyomatékosan bólogatnak. És hozzátettem: – Mellesleg, már akkor találtam
alkalmasabb jelöltet.
A három fej felém fordult. És készen voltam. Gondolom, így érzi magát a
karmester másodpercekkel a koncert előtt: a zenekar szeme a pálcájára mered, hallja
a közönség várakozó neszeit lassan elcsitulni.
– Ezért hívtam ide ma önöket. A férfi, akivel találkozni fognak, új csillag,
nemcsak a norvég, de a nemzetközi vezetői égen is. Az utolsó körben úgy véltem,
nem is lehet majd elszakítani az állásától. Hiszen a vállalatánál ő az Atya, a Fiú és a
Szentlélek.
Tekintetem arcról arcra vándorolt.
– Anélkül, hogy túl sokat ígérnék, odáig elmegyek, hogy azt mondom, talán
sikerült bogarat ültetnem a fülébe. És ha megkapnánk... – forgattam a szemem,
mintha álmodnék, igazi utópiát, de akkor is... És az elnök meg a PR-igazgató
önkéntelenül közelebb hajoltak, ahogy arra számoltam. Még a keresztbe font karral
üldögélő szakszervezetis is előrehajolt és kezét az asztalra tette.
– Ki az? – kérdezte a PR-igazgató.
Százhúsz.
Nyílt az ajtó. És ott állt egy harminckilenc éves férfi, a Bogstadveien utca híres
üzlete, a Kamikaze egyik öltönyében, ahol az Alfa történetesen tizenöt százalék
kedvezményt kap. Ferdinand bőrszínű hintőport hintett a jobb kezére, mielőtt
beküldte, mert mint tudtuk, izzadós. De a pályázó tudta, mit kell tennie, mert pontos
utasításokat kapott tőlem, a legapróbb részletekre is felkészítettem. A halántékánál
alig észlelhetően őszesre festette a haját, és valaha a birtokában volt Edvard Munch A
bross című litográfiája.
– Hadd mutassam be Jeremias Landert! – mondtam.
 Fejvadász vagyok. Nem különösebben nehéz szakma, de én vagyok a kakas a
szemétdombon.