Documentos de Académico
Documentos de Profesional
Documentos de Cultura
CSONTOK
1.
-I TT TEMPE BRENNAN.
*
Újabb szappanhabos, gőzben úszó fürdőszobai szín, hogy
lesikáljam magamról a halál bűzét, s megtisztítsam testemet és
lelkemet. Levendula tusfürdő, borókasampon,
rozmaringos-mentás hajkondicionáló. Tömérdek aromaterápiás
löttyöt öntöztem magamra az utóbbi időben.
Miközben beszappanoztam magam, a földszinten dekkoló
pasason gondolkoztam.
Andrew Ryan, a Sȗreté de Québec bűnügyi részlegének
nyomozó hadnagya.
Közel egy évtizede dolgoztunk együtt, ő gyilkossági
detektívként, én törvényszéki antropológusként. Mivel
mindkettőnk főnöksége – úgymint a québeci halottkémi hivatal
és a québeci tartományi rendőrség – Montrealban székelt,
sorozatgyilkosokat, motoros galeriket, végítéletre váró szektákat
és pitiáner bűnözőket hajkurásztunk együtt. Én az áldozatokkal
foglalkoztam, Ryant a terepmunka kötötte le. Egy ideig
szigorúan szakmai volt a kapcsolatunk.
Az évek során hallottam egyet-mást Ryan múltjáról.
Motorozott ő is. Volt, hogy egy-egy tivornya után a detoxban
kötött ki. Egyszer egy motoros majdnem kicsinálta egy
Budweiseres üveg letört nyakával. Lassú gyógyulását követően
idővel átállt a jó oldalra, és megkezdte fokozatos emelkedését a
tartományi rendőrség szamárlétráján.
A jelene is mozgalmas volt. Hírhedt szívtipró, seregnyi
nőüggyel.
Hiába. Nekem bombabiztos szabályaim voltak a
munkahelyi románc kivédésére.
Ryant azonban nem tántoríthatták el holmi szabályok.
Kitartóan ostromolt, én pedig ellenálltam. Még két éve sincs,
hogy végre belenyugodtam, Pete és én barátként jobban
kijövünk egymással, mint házastársként, ezért vele is hajlandó
voltam randizni.
Randizni?
Jesszusom, úgy beszélek, akár az anyám.
Újabb adag levendulát kentem a haj gumimra, és tovább
mostam a hajamat.
Mégis hogy mondják ezt a negyvenen felüli nők?
Járni? Udvarolni?
Fölösleges volt azonban ezen agyalnom, mert még mielőtt
bármi történhetett volna, Ryan eltűnt szem elől – beépült egy
motoros bandába. Miután újra előkerült, el-elmentünk együtt
vacsorázni, moziba vagy tekézni, de a járásból semmi nem lett.
Magam elé képzeltem őt: nyakigláb, hórihorgas alakját és a
szemét, ami a karolinai égboltnál is kékebb volt. Megremegett a
gyomrom.
Huh!
Talán mégse voltam annyira fáradt, mint hittem.
Tavaly tavasszal, amikor Guatemalába szólított a
kötelesség, s érzelmileg nehéz időszakot éltem át, úgy döntöttem,
hogy vállalom a kockázatot. Belementem, hogy együtt
vakációzom Ryannel.
Végül is mi rossz történhet a tengerparton?
Sose derült ki. Ryan személyhívója megszólalt a Guetamala
City-i reptérre menet. Cozumel helyett így Montrealba
repültünk. Ryan visszatért Drummondville-be, hogy folytassa a
banda szemmel tartását. Én meg mentem a laborba a
csontokhoz.
Ez lett a vakációnkból. A nagy semmi.
Leöblítettem a hajam.
Most azonban Don Juan a dolgozósarkomban, a kanapémon
pihentette az ülőgumóit.
Formás ülőgumóit.
Már a gondolatára is megremegett a gyomrom.
Jó feszes kis segg, minden porcikája a helyén van.
Gyomrom még nagyobbat rándult.
Elzártam a vizet, kiugrottam a zuhany alól, és törülköző
után tapogatóztam. A gőz olyan vastagon terjengett a
fürdőszobában, hogy elhomályosította a tükröt.
Legalább nem láttam, mit műveltek velem a szúnyogok.
Belebújtam elnyűtt, vén frottír fürdőköpenyembe; még
Harry vette nekem, annak alkalmából, hogy ledoktoráltam az
Északnyugati Egyetemen. Az ujja már kirojtosodott, és
kávéfoltok éktelenkedtek rajta. Ez volt ruhatáram
legkényelmesebb darabja, a kedvencem.
Birdie-t ágyamra kucorodva találtam.
– Helló, Bird!
Ha a macskák tudnak vádlón nézni, Birdie a mestere volt
ennek.
Leültem mellé, és a hátát simogattam.
– Nem én hívtam ide a csaut.
Birdie azonban nem méltatott válaszra.
– És mit gondolsz a másik krapekről?
Birdie mindkét mancsát a mellkasa alá húzta, és úgy nézett
rám, mint a gízai Szfinx.
– Mit gondolsz, elővegyem a tanga bikinimet?
Elhevertem a macsek mellé.
– Vagy inkább a Victorias Secret kollekciót?
Valójában csak utánzat volt, egyenesen Guatemalából. Egy
fehérneműboltban találtam rá. Kincset érő lelet volt ez, hiszen
vakációzni indultam volna a kedvesemmel... persze, csak volna.
A bugyi és a melltartó azóta is békésen pihent a Vicre hajazó
bevásárlótáskában, még az árcédulát se vettem le róluk.
Behunytam a szemem, hogy eldöntsem, mit is vegyek fel.
*
A napsugarak újra áttűztek a magnóliabokor levelein,
meg-megsuhintva meleg ujjaikkal az arcomat.
Szalonna szagát éreztem, és mozgást hallottam a konyhából.
Egy pillanatig nem értettem, mi lehet ez, aztán eszembe
jutott.
Kinyitottam a szemem.
Magzati pózba összekucorodva hevertem az ágyon, nagyi
takarójába burkolózva.
Megnéztem az órát.
Nyolc óra huszonkettőt mutatott.
Felnyögtem.
Lehengeredtem az ágyról, farmert és pólót húztam, aztán
kikeféltem a hajam. Mivel vizes hajjal aludtam el, a jobb oldala
totál lelapult, míg a bal féloldalas pompadurrá csúcsosodott a
fejem búbján.
Megpróbáltam vízzel lesimítani, de hiába. Úgy néztem ki,
mint Little Richard, amikor kalapot nyom a bongyor loboncára.
Szuper!
Már félig lementem a lépcsőn, amikor eszembe jutott, hogy
nem elég üde a leheletem.
Vissza fogat mosni!
Boyd a legalsó lépcsőfokon üdvözölt, szeme úgy csillogott,
akár egy betépett drogosé. Megvakartam a füle tövét.
Visszarohant a konyhába.
Ryan a tűzhely mellett állt. Farmer volt rajta, semmi más.
Mélyen a csípőjére ejtve.
Huh!
– Jó reggelt – mondtam, mert ennél okosabb nyitás nem
jutott eszembe.
Ryan megfordult, villával a kezében.
– Jó reggelt, hercegnőm.
– Nézd, ne haragudj...
– Kávé?
– Kérek szépen.
Megtöltött egy kávésbögrét, és a kezembe adta. Boyd
körberohangált a konyhában, felizgatta a sülő zsír szaga. Birdie
az emeleten maradt, a neheztelés élő szobraként.
– Bizonyára...
– Hooch meg én megkívántuk a szalonnás rántottát.
Megkívánták?
– Foglalj helyet – mutatott Ryan villájával az asztalra.
Leültem. Boyd követte a példámat.
Hanem tévedését felismerve rögvest fel is állt, s tekintetét
mereven a szalonnára helyezte, amit Ryan most ügyeskedett át
egy papírtörlőre.
– Találtál magadnak párnát és takarót?
– Igenis, asszonyom.
Belekortyoltam a kávéba. Finom volt.
– Jó a kávé.
– Köszönöm, asszonyom.
Láttam, hogy megint cowboy-napot tart.
– Honnan szerezted a szalonnát és a tojást?
– Elmentünk futni Hooch-csal. Épp útba esett a
Harris-Fószer. Fura név egy csemegeüzletnek.
– Pontosabban Harris-Fűszer.
– Oké. Ennek van értelme. Így már be tudom azonosítani a
termékeiket.
Üres pizzás dobozt vettem észre a konyhapulton.
– Igazán sajnálom, hogy itt hagytalak tegnap este.
– Kimerült voltál, és beverted a szunyát. Nem nagy ügy.
Ryan egy csíknyi szalonnát vetett oda Boydnak, aztán
megfordult, és rám nézett babakék szemével.
– Nem mintha ne lett volna más tervem az estére.
Uff!
Mindkét kezemmel igyekeztem fülem mögé gyömködni a
hajam. A jobb oldali maradt, ahol volt.
– Attól tartok, ma melóznom kell.
– Hooch-csal számítottunk rá. Van is már programunk.
Feltörte a tojásokat a serpenyő felett, majd elegáns kosárra
dobó csuklómozdulattal a mosogatóba hajigálta a héjakat.
– Szükségünk lenne azonban hozzá négy kerékre.
– Tegyél le az intézet előtt, és elviheted a kocsimat.
Nem kérdeztem meg, mi is az a program.
Miközben ettünk, leírtam neki a légi szerencsétlenség
helyszínét. Egyetértett velem, hogy a gépen drogot szállíthattak.
Neki sem volt ötlete, mi lehet az a fura fekete lepedék.
– A NTSB nyomozója sem tudta?
Megráztam a fejemet.
– Larabee felboncolja majd a pilótát, nekem az utas feje
jutott.
Boyd feltette a mancsát a térdemre. Amikor nem reagáltam
rá, Ryannel próbálkozott.
Három csésze kávé mellett sietve kitárgyaltuk közös
barátainkat, Ryan családját, meg hogy mit szeretnénk csinálni,
miután a nyár végén visszatérünk Montrealba. Könnyed, évődő
terefere volt, fényévekre holmi oszladozó medvéktől és a
szétzúzott Cessnától. Azon kaptam magam, hogy minden ok
nélkül fülig ér a szám. A legszívesebben maradtam volna, hogy
szendvicseket készítsek sonkás, mustáros és savanyúságos
feltéttel, régi filmeket nézzek, és azt csináljam a nap során, amire
épp kedvünk szottyan.
De nem tehettem.
Megsimogattam Ryan arcát.
– Igazán örülök, hogy itt vagy – mosolyogtam, noha a
szívem szerint kacagtam volna.
– Én is örülök – mondta Ryan.
– Már csak néhány állati csontot kell feldolgoznom, de
secperc alatt lezavarom. Holnap irány a tengerpart!
Kiittam a kávémat. Lelki szemeim előtt megjelentek a
szénné égett géptörzsből előkerült koponya darabjai. Arcomról
nyomban lehervadt az üdvözült mosoly.
– Jó, legkésőbb szerdán indulhatunk.
Ryan odaadta Boydnak az utolsó szalonnacsíkot.
– Az óceán várhat a végtelenségig – közölte.
Mint kiderült, rám hullák végtelen felvonulása várt.
8.
E GY RÖTYIBEN VOLTAM.
–L ANCESTER.
– Miféle Lancaster?
– A dél-karolinai.
Celofánzörgést hallottam, aztán csámcsogás hangját.
– Az mintegy negyven perc kocsiút Charlotte-tól déli
irányban.
– Ja. Végig az ötszázhuszonegyesen.
Hallgattunk egy sort.
– És mi történt a dél-karolinai Lancasterben?
– Egy csontváz.
A szó karamellás-mogyorós csokin keresztül hallatszott.
– Három... éve... – papírzörgés – ...találtak rá.
Slidell Snickers üzemmódban beszélt. Szorosabban
markoltam meg a kagylót.
– Kiránduló. – Újabb hosszadalmas zörgés következett, meg
valami dörmögés, amit nem értettem. – ...Parkban.
– Eszerint egy kiránduló fej és kéz nélküli csontvázára
találtak egy parkban, Lancaster közelében – foglaltam össze a
lényeget.
– Na, ja.
Cuppantást hallottam, mintha Slidell a hüvelykujjával
tisztogatta volna a fogait.
– És sikerült azonosítani a maradványokat?
– Néma.
– Mi történt velük?
– Összecsomagolták az egészet, és átszállították Columbiába.
– Wally Cagle-hez?
– Ő ott az antropológus?
– Igen.
– Köpcös kis csávó? A kecskeszakálla meg akár a kacsa
segge?
– Walter Cagle jó nevű, elismert törvényszéki antropológus.
– Nem egykönnyen sikerült megőriznem a nyugalmamat. – De
nem felelt még a kérdésemre.
– Meglehet.
– Azaz?
– Lancaster megye tisztes atyafiai két éve új halottkémet
választottak maguknak. Az új fiú azt állítja, hogy előde
hanyagul vezette a nyilvántartásokat.
– Ki felelt a tudakozványra?
– A seriff.
– Mi áll benne?
– Aszongya, beszéljünk a volt halottkémmel. A seriff is új.
– És megtették?
– Nehéz lett volna. Meghótt.
Akkora erővel szorítottam a kagylót, hogy a műanyag
meg-megroppant a markomban.
– Tud bármit az esetről az új halottkém?
– Csak annyit, hogy ez egy csonka csontváz, állatok okozta
sérülésekkel.
– Ez minden?
– Ez áll az eredeti rendőri jelentésben. Más nincs is a
dossziéban.
– Megkeresték dr. Cagle-t?
– Igen.
– Nem adhatnánk ki körözést eltűnt személyre a koponya
alapján?
– Nemigen lenne hozzá támpontunk.
Igaza volt.
– Fehér férfi, kora huszonöt és negyven év között van. Rossz
a fogazata, négy fogát betömték.
Továbbra is igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra.
Mrs. Flowers a beszélgetés alatt szorgosan pötyögtetett a
számítógépe billentyűzetén. Időről időre felpillantott Ryanre.
Amikor ő visszamosolygott rá, még mélyebben elpirult.
– Sokat segített.
– Sajnos éppenséggel nő is lehet az illető.
– Mi a csudáról beszél? Valaki vagy férfi, vagy nő.
– Na, igen.
Ryanre néztem, aki elvigyorodott.
– Majd bekapcsolva tartom a mobilomat – tettem hozzá. –
Hívjon fel, ha megtud valamit.
*
Normál körülmények között a frigómban hazahozott ebédek
maradéka, mirelit készételek, fűszerek, kávébab, diétás kóla és
tej található. Egy csomó elfolyósodott kaját meg kidobok a
kukába. Aznap este szokatlanul tele volt.
Amikor most kinyitottam az ajtaját, egy vöröshagyma
hullott elém a padlóra, ráesett Boyd popójára. Ebem
megszagolta, megnyalta, aztán visszafeküdt az asztal alá.
– Látom, vásároltatok – néztem Ryanre.
– Hooch elvitt a piacra.
Boyd felcsapta a fülét, állát azonban nem emelte fel a
mancsáról.
Kezembe vettem egy zsírpapírba pakolt csomagot.
– Tudod, hogyan kell elkészíteni a kardhalat?
– Új-Skóciából jöttem, már hogyne tudnám – tárta szét a
karját Ryan.
– Huh! Kérsz Sam Adamset?
– Őseim több emberöltőn át a tengerből éltek.
Meg tudnám szeretni ezt a fickót, gondoltam.
– A szüleid Dublinban születtek, aztán Londonban orvosnak
tanultak – pirítottam rá.
– Sok halat ettek.
Kezébe nyomtam a sört.
– Köszi.
Lecsavarta a kupakját, és meghúzta az üveget.
– Mi volna, ha...
– Tudom, mit akarsz mondani – szakítottam félbe. – Mi
volna, ha elmennék zuhanyozni, miközben te meg Hooch
összehoztok valamit vacsorára.
Ryan Boydra kacsintott, mire kutyám csóválni kezdte a
farkát.
– Oké.
De nem ez lett belőle.
Épp a hajamat samponoztam be, amikor nyílt a zuhany
ajtaja. Hűvös légáramlat legyintett meg, aztán egy test melegét
éreztem. Ujjak vették kezelésbe a fejbőrömet.
Ryanhez simultam.
– Nekifogtál a halnak? – kérdeztem anélkül, hogy
kinyitottam volna a szemem.
– Nem.
– Helyes.
*
A kanapén hevertünk egymáshoz simulva, amikor megcsördült a
telefon.
Katy volt az.
– Mizújs? – kérdezte.
– Most fejeztem be a vacsorát.
– Ilyenkor?
A kandallópárkányon álló órára néztem. Fél tizenegy volt.
– Ööö... közbejött valami.
– Vissza kéne fognod a tempót, anyu. Több időt szentelni
magadra.
– Ühüm.
– Még mindig Boyd páratlan felfedezésén dolgozol?
– Mint kiderült, van benne valami.
– Úgymint?
– Emberi csontokat találtam a leletben, állati
maradványokkal elkeveredve.
– Viccelsz velem?
Ryan csiklandozni kezdte a fülem tövét. Félretoltam a kezét.
– Nem, nem viccelek. Amúgy hol bujdokolsz?
– Apu cégénél helyettesítem a recepcióst. Halááál unalmas!
– Befogtak?
Ryan rálehelt a tarkómra.
– Borítékokat nyaldosok, és fogadom a telefonhívásokat.
Bialystock és Bloom. Bialystock és Bloom – utánozta a
Producerek svéd recepciósnőjét.
– Nem rossz.
– Lijával úgy gondoltuk, rendeztünk egy jó kis bulit.
– Jó ötletnek tűnik.
Ryan elvette karját a vállamról, felállt, majd felém mutatta
a kávéscsészéjét. Megráztam a fejem.
– Nem, köszönöm – formáltam a számmal alig hallhatóan a
szavakat.
– Van ott még valaki?
– És kit tervezel meghívni?
Leányom hallgatott egy sort.
– Amikor felhívtalak, valami pasi vette fel a készüléket.
Újabb hallgatás, ezúttal rövidebb.
– Ez a pasi most is veled van, ugye? Ezért vagy olyan fura.
Azzal a montreali csődörrel csőrözöl.
– Csak nem Andrew Ryanről beszélsz?
– Pontosan tudod, kiről beszélek. – Hirtelen eszébe jutott
valami. – Várjunk csak! Egy ideje fúrja az oldalamat, ki az, de
már tudom! Az a krapek, akivel akkor találkoztam, amikor
meglátogattalak Montrealban. Amikor valami sorozatgyilkos
próbálta volna átmetszeni a gégédet egy láncfűrésszel.
– Katy...
– És a monsieur akkor is ott volt, amikor beadtam hozzád
Boydot. Uff, anyu! Ez a pasi egy szoknyapecér!
Olyan hangosan kiáltotta, hogy az egész lakás zengett tőle.
– Az anyám egy zsaruval hetyeg!
– Katy!
– Robert Downey Jr. tehetségtelen kezdő hozzá képest –
szólt oda valakinek a háttérben. Aztán belebeszélt a telefonba. –
Lija azt mondja, tartsd meg.
Újra hangokat hallottam a háttérben.
– Jó ötlet – mondta valakinek Katy, aztán ismét velem
beszélt. – Lija azt mondja, elhozhatnád a bulinkba.
– Mikor lesz?
– Holnap este. Úgy gondoltuk, még murisabb lenne, ha
jelmezbe öltöznénk.
Ryanre néztem. A közös zuhany után csődöröm rövid
farmerre, trikóra és papucsra cserélte hawaii szerelését.
– Hányra menjünk?
*
Másnap reggel kilenc óra tizenhét perckor Ryannel beléptünk
abba az irodába, amely az UNCC* [*University of North Carolina,
Charlotte, másutt Észak-Karolinai Egyetem charlotte-i kirendeltsége.]
McEniry épületének második emeletén foglalt helyet. Bár nem
volt tágas helyiség, világos és napsütötte volt. Az intézeti
padlószőnyegen színes kisebb szőnyeg terült szét. Szegélyét
elsődleges színekből szőtt fészkek alkották, középen hosszú lábú
kócsag kapott szárnyra rajta.
A bal oldali falat faltól falig könyvespolc foglalta el. A jobb
oldalin madarakat ábrázoló fotók és nyomatok sorakoztak. Volt
ott mindenféle szárnyas: tarka tollú, fakó színű, trópusi,
sarkköri, ragadozó, repülni nem tudó. Nem győztem ámuldozni a
csőrök és tollazatok változatosságán.
Az íróasztalon és az irattartó szekrényeken kisebb-nagyobb
madárplasztikák sorakoztak, de a könyvespolcokra vagy a
tetejükre is bőven jutott belőlük. Az ablakpárkányt madarakat
ábrázoló gobelin takarta el. A plafonról az egyik sarokban
papagáj marionettfigura csüngött alá.
Úgy festett ez a hely, mintha valaki felfogadott volna egy
ornitológust, hogy a Bird’s R Us katalógusa segítségével a
madármotívumokra alapozza a dekorációt.
Valójában mindez Rachelt dicsérte. Rachel Mendelson, az
ország egyik legnevesebb ornitológusa szenvedélyesen űzte
hivatását. Minden gondolata, ébren és álmában madarak körül
forgott. Otthona is tele volt élő és élettelen tollas lényekkel.
Minden egyes látogatásom alkalmával azt vártam, hogy gébics
vagy kanalas gém ereszkedik le a pihenőszékre, és bekapja a
távkapcsolót.
Az ajtóval szemközti fal felső felét ablak foglalta el. A félig
felhúzott sötétítő alatt ki lehetett látni a Van Landingham Glen
egy részletére. A botanikus kert rododendron-erdeje délibábként
csillogott a délelőtti hőségben.
Az íróasztal az ablak előtt állt. Két széket helyeztek el vele
szemben; szabványos kárpitozott, fémvázas
ülőalkalmatosságokat. Az egyiken kitömött sarki alka, a
másikon pelikán borongott.
Az irodaszék olyan volt, mintha ortopéd panaszokkal
megvert űrhajósoknak tervezték volna. Dr. Rachel Mendelson
foglalt benne helyet.
Ő pedig nem kis helyet foglalt el.
Felnézett, amikor beléptünk, de nem állt fel a fogadásunkra.
– Jó reggelt – mondta, és kettőt tüsszentett.
Ahogy megbillent a feje, fejbúbján bóbitaként ringott vele a
kontya.
– Elnézést a késésért – mondtam, miután magához tért. –
Borzalmas a forgalom a Harris Boulevard-on.
– Ezért kelek én útra, amint megvirrad – bólintott.
Még a hangja is fura csiripelés volt.
Papír zsebkendőt vett elő egy dobozból, amire bagoly volt
festve, és hangosan kifújta az orrát.
– Bocs, de allergiás vagyok.
Összegyűrte a zsebkendőt, valahová az íróasztala alá dobta,
és nehézkesen feltápászkodott.
Nem esett nehezére, mert alig százötven centi volt.
Magasságát azonban szélességgel pótolta.
Meg színekkel. Ma például a citromzöldet és a türkizkéket
választotta. Jó kiadósan.
Amióta csak ismertem, súlyproblémái voltak. A
legkülönfélébb fogyókúrákkal próbálkozott, hiába. Öt éve vega
diéta és dobozos turmixitalok segítségével sikerült nyolcvan
kilóra lefogynia, ennél kevesebb soha nem volt, mióta kinőtt a
serdülőkorból.
Hanem ez sem tartott sokáig. Valamiféle bizarr genetikai ok
miatt rendszerint száz kiló fölé ment a súlya.
Kárpótlásul DNS-ei sűrű aranybarna hajjal és a világ
legszebb bőrével ajándékozták meg. Meg akkora szívvel, hogy
belefért volna a Rockettes fináléja a Rádió City Music Hallban.
– Bonjour, Monsieur Ryan – nyújtotta Ryan felé kövérkés
kezét.
Ryan kezet csókolt neki.
– Bonjour, madame. Parlez-vous français?
– Un petit peu. A szüleim québeciek voltak.
– Excellent!
Rachel tekintete felém röppent. Szemöldökét felvonta, szája
kicsiny O-t formált.
– Csak ültesd le. Mondd neki, hogy „ülj le” – javasoltam.
Ryan elengedte a kezét.
Rachel hellyel kínált minket.
– Üljetek le, fiúk, lányok – mondta.
Mindhárman helyet foglaltunk.
Ryan egy fémplasztikára mutatott, amely egy rakás
bizonyítványon trónolt.
– Csinos kacsa.
– Vöcsök – javította ki Rachel.
– Jól megbúbolhatta valaki.
– Na, ezt most hallom először. – Rachel száraz humora
semmivel sem maradt el Ryané mögött. – Szóval, mi is van azzal
a halott madárral?
Ismertettem előtte a helyzetet. Igyekeztem minél rövidebbre
fogni a mondandómat.
– Nem vagyok spéci a csontok dolgában, a tollakhoz viszont
értek. Menjünk át a laboromba!
Ha az irodájában több tucatnyi madárfajt őrzött, a laborja a
szárnyasok teljes rendszertani osztályát felvonultatta. Voltak
ott vörös vércsék, gébicsek, fajdtyúkok, kondorkeselyűk,
kolibrik és pingvinek. Még egy kitömött kivit is felfedeztem a
labor távolabbik végében, egy vitrinben.
Rachel fekete munkapulthoz vezetett bennünket, én pedig
szétteregettem rajta a csontokat. Kebléről az orrára csúsztatta
félhold alakú szemüvegét, úgy kotort közéjük.
– Psittacidae-kre emlékeztet.
– Magam is úgy gondoltam – jegyezte meg Ryan.
Rachel erre már fel se nézett.
– A papagájfélék egy családja. A kakaduk, arapapagáj, lóri,
az afrikai és a hosszú farkú törpepapagáj tartozik ide.
– Nekem volt egy hosszú farkú törpepapagájom
kölyökkoromban – szövegelt tovább Ryan.
– Tényleg? – csodálkozott Rachel.
– Csöpinek hívtam.
Rachel rám pillantott, mire megcsörrent a szemüvege lánca.
A halántékomra mutattam, jelezve, hogy ne higgyen
Ryannek, egy kerékkel több van neki.
Rachel ismét az asztalon heverő csontok felé fordult.
Kiválasztotta a szegycsontot, és ezt méregette.
– Valamiféle arapapagáj lehet. Kár, hogy nem láthatom a
koponyát.
Eszembe villant, hogy ugyanezt mondta Larabee is a fej
nélküli utasról.
– Jácintarának túl kicsi. Vörös szárnyú arának túl nagy.
Hosszan forgatta még kezében a szegycsontot, majd letette
az asztalra.
– Lássuk a tollakat!
Kicipzároztam a tasakot, és kiráztam a tartalmát. Rachel
szeme újra az asztalra szegeződött.
Nem minden nő képes mozdulatlanná dermedni, de Rachel
közéjük tartozott. Több másodpercen át egyetlen molekulája
sem rezdült meg. Aztán áhítatosan kinyúlt, és felvett egy tollat.
– Istenem!
– Mi ez?
Olyan elképedten nézett rám, mintha most vettem volna elő
egy pénzdarabot a füléből.
– Honnan van ez?
Elismételtem magyarázatomat a farmról és a pincéről.
– És mióta volt ott?
– Nem tudom.
Átvitte a tollat egy munkapadhoz, kihúzott belőle két pihét,
tárgylemezre helyezte, folyadékot csöppentett rá, megböködte és
eligazgatta egy tű hegyével, felitatta a fölös folyadékot, majd
befedte a tárgylemezt. Eztán kerek, támlátlan zsámolyra
ereszkedett széles hátsójával. Mikroszkópba helyezte a
tárgylemezt, és beállította a nézőkéjét.
Teltek-múltak a másodpercek. Eltelt egy perc. Kettő.
– Istenkém!
Rachel felkelt, hosszú fafiókok sora elé kacsázott, és kihúzott
egy lapos, téglalap alakú dobozt. A mikroszkóphoz visszatérve
kivette az imént kipreparált metszetet, elvett egy másikat a
dobozból, és ezt állította be.
Ryannel összenéztünk, hogy mi lehet ez.
Rachel újabb metszettel hasonlította össze a
tollpreparátumot, majd ezt is újra megvizsgálta.
– Jó lenne, ha lenne még egy mikroszkóp, úgy könnyebben
menne az összevetés, de sajnos nincs – mondta, és harmadik
metszetre cserélte Rinaldi tollait.
Mikor végül felnézett, szeme elkerekedett, és arca kipirult az
izgalomtól.
18.
–C YANOPSITTA SPIXII.
KONYHÁBA.
Boyd javában hörpölt a táljából.
Ryan ásványvizet keresett a frigóban. Néztem, ahogy
kiegyenesedik, lecsavarja egy palack kupakját, hátraveti a fejét,
és inni kezd. Bőre csillogott a verítéktől. Minden mozdulatra
erős, kötélvastag izmok hullámzása indult meg a karján, nyakán
és hátán.
Megnyugtatott a közelsége, de menten bosszankodni is
kezdtem azon, amiért férfitámaszra van szükségem ahhoz, hogy
biztonságban tudjam magam.
Aztán mindkét érzést leráztam.
– Jót futottál? – kérdeztem társalgó hangnemben.
Ryan felém fordult. Egyetlen pillantás elárulta neki, hogy
valami baj van.
– Mi történt?
– Majd zuhanyzás után szeretném, ha megnéznél valamit.
Hiába iparkodtam, nem tudtam megfegyelmezni remegő
hangomat.
– Mi baj, bébi?
– Mindjárt megmutatom.
Letette a palackot, hozzám lépett, és mindkét kezem a
kezébe fogta.
– Jól vagy?
– Igen.
Hosszú, fürkész tekintetet vetett rám.
– Remélem is.
Mialatt az emeleten időzött, átnéztem a többi e-mailt. A
környezet változott, az alapmotívum nem. Mindegyik fenyegetés
akart lenni.
Ryan tíz perc múlva visszatért; Irish Spring és Mennen
Speed Stick szagát árasztotta. Megcsókolta a fejem búbját, aztán
széket húzott az enyém mellé.
Beszéltem neki a telefonhívásról, és sorban megmutogattam
az e-maileket.
Megkeményedett arccal nézte a képeket. Időről időre
megfeszült, majd elernyedt az állán egy-egy izom.
Miután ezt befejeztük, szorosan magához vont. Amikor
megszólalt, a hangja idegennek és valahogyan érdesebbnek
tetszett.
– Amíg élek és lélegzem, senki, egyetlen ujjal nem nyúlhat se
hozzád, se a lányodhoz, Tempe! Erre szavamat adom! – Hangja
most ellágyult, s már csak félszavakat mormogott. – Esküszöm.
Érted. És magamért is. – Megsimogatta a hajam. – Azt akarom,
hogy jelen legyél az életemben, Tempe Brennan!
Nem bíztam a hangomban, ezért inkább hallgattam. Zavar,
öröm és meglepetés járt bennem tangót a haraggal és a
félelemmel.
Ryan magához szorított, aztán elengedett. Újra látni
kívánta a fotókat.
Mivel a legkevésbé sem vágytam egy harmadik repetára,
átadtam a helyem, és elmentem, hogy újratöltsem Boyd tálját.
Amikor visszatértem, Ryan kék szeme szinte izzott, ahogy rám
nézett.
– Volt itt nemrégiben egy közúti tömegszerencsétlenség?
– Múlt pénteken, este.
– Az egyik sérült mostanában halt meg, ugye?
– Gőzöm sincs róla.
Váratlanul ért, hogy kikérdeznek a közelmúlt eseményeiről.
– Megvannak még az e heti újságjaid?
– A spájzban.
– Hozd ide őket!
– Beavatsz a Fekete Dáliás* [*Hírhedt 1947-es gyilkosság. Egy
Elizabeth Short nevű fiatal lányt öltek és csonkítottak meg. A feltételezett
elkövető leveleket és bűnjeleket küldözgetett a Los Angeles Examiner
szerkesztőségébe.]
gondolatmenetedbe, vagy találgatnom kell?
Kegyetlenül szorongtam. És ha szorongok, akkor
bedurvulok.
– Kérlek, hozd ide azokat az újságokat!
Ryan hangjában nyoma sem volt a humornak.
Előástam a heti Observer-számokat a papírgyűjtő kosárból,
és visszatértem velük a dolgozósarokba.
Az autószerencsétlenség áldozata kedd éjszaka halt meg a
Könyörület Kórházban. Egy magángimnázium igazgatónője
volt, ezért halála szolgáltatta a szerdai lap szalagcímét.
Ryan megnyitotta a 2.jpg-t tartalmazó e-mailt. A Starbucks
bejáratától jobbra egy Observer-stand volt látható. Ryan föléje
vitte a kurzort, és ráközelített. A szavak ugyan elmosódottak
voltak, de így is ki tudtuk olvasni őket:
*
MEGHALT A BALESET NEGYEDIK ÁLDOZATA.
*
Jómagam ugyanezt a szalagcímet tartottam a kezemben.
Ryan szólalt meg először.
– Amennyiben a fotókat időrendben tette fel ez a pofa, az
első kettőt szerda reggel készíthette. Azaz tegnap. Tegnap
jártunk a Starbucksban.
Elfogott a méreg.
– Jesszusom, Ryan! – A kanapéra dobtam a lapot. – Egy
zakkant a Nikon Coolpixével üldöz engem. Kit érdekel ezek után,
mikor készítette ezeket az átkozott fotókat?
Képtelen voltam egy helyben állni, fel-alá járkáltam a
szobában.
– Ha tudjuk, mikor kezdett el ez az alak fotózni, tán
felvilágosít az indokairól.
Megálltam járkálás közben. Igaza volt.
– Miért pont tegnap kezdte? – kérdezte Ryan.
Visszagondoltam az elmúlt néhány napra.
– Pénteken közöltem Gideon Banksszel, hogy a lánya
megölte a kisbabáját. Szombaton medvelevest kanalaztam.
Vasárnap két pasit kapartam ki egy Cessnából. Parancsolj, lehet
választani.
– Dortonról hétfőn tudtad meg, hogy a gép tulajdonosa.
– Pontosan – helyeseltem. – Pearce-t kedden azonosították a
repcsi pilótájaként. Ugyanezen a napon forgattuk fel a
Foote-farmot is.
– Nem ekkor találták meg a Cessna rakományát?
– A kokóra hétfőn találtak rá, az eset kedden került a
nyilvánosság elé.
– Nekem valahogy az a benyomásom, hogy Dorton lehet az
egész mögött. Ő uszíthatta rád az egyik csicskását, hogy kezdjen
el téged fényképezni szerdán.
– Talán. És ehhez mit szólsz? Slidell és Rinaldi már a múlt
héten becserkészték Darryl Tyree-t a Banks bébi halála ügyében.
Szerdára azt is tudták, hogy Tyree és Jason Jack Wyatt sűrűn
telefonálgattak egymásnak.
– Ő, ugye, a Cessna utasa?
Bólintottam.
– Tyree is küldhette az e-maileket.
Eszembe jutott a fenyegetés az összes levél
tárgymegjelöléseként.
– El a kezekkel, de mitől? – mondtam ki hangosan a
gondolatomat.
– Például magától Tyree-től – vetette fel Ryan.
– Nem én szálltam rá, hanem Slidell és Rinaldi –
fintorítottam el az arcomat. – Akkor miért engem fenyeget?
– Mert te vizsgáltad meg a kisbabát. Te akarod mindenáron
megtalálni Tamelát és a családját.
– Lehetséges.
Mégsem éreztem ezt túl meggyőzőnek. Végül is mennyire
múlt itt rajtam bármi is?
– De a retyó áldozata is játékban lehet – vélte Ryan. –
Valaki attól tarthat, hogy túl közel kerülsz az ügyhöz.
– Slidell szerdáig nem szólt le Lancaster megyébe. A te
okfejtésed szerint ez a gennyláda kábé akkortól követ engem.
– És mi a helyzet a tollakkal?
– A Spix-aráról ma reggel kaptunk csak információt.
Boyd is odajött hozzánk. Ryan megvakargatta a füle tövét.
– A budit kedden ástuk ki – mondta.
– Akkor azonban még alig tudott bárki is arról, hogy mit
keresünk, meg hogy mit találtunk. Lássuk, kik is – számoltam ki
az ujjamon: – Larabee, Hawkins, Slidell, Rinaldi, a bűnügyi
technikusok meg a markológép kezelője.
Boyd felém pördült, és a kezemet bökdöste. Szórakozottan
simogatni kezdtem.
– Fel kéne hívnom Slidellt.
– Bizony.
Ryan felállt és átkarolt. Arcommal a mellkasához bújtam.
Éreztem, milyen feszült minden porcikája. Amikor megszólalt,
álla a fejem búbjához dörgölődzött.
– Bárki is ez a beteg állat, elképzelni sem tudja, mit fog kapni
ezért!
*
Charlotte tele van zöldövezettel. Elizabeth, Myers Park,
Dillworth, Plaza-Midwood. A legtöbb úgy ragaszkodik a
múltjához, mint egy bostoni pipi a családfájához, amelyik
igazolja, hogy joggal tagja az Amerikai Függetlenségi Harc
Leányai nevű szervezetnek. A fák védelem alatt állnak. Ezek a
negyedek tele vannak korlátozásokkal. Az átlagtól eltérő
épületeket – ha nem tiltottak éppen – makacs ellenszenvvel nézik
a csökött helybeliek.
A régi idők szelleme azonban nem kísért tovább a
belvárosban, ahol az alapmotívum a beton, üveg és acél.
Ugyanazok a charlotteiak, akik esténként martinit
kortyolgatnak patiójukban a magnóliák árnyékában,
munkaidőben meg egy irodában ülnek valahol a felhőkarcolókat
felvonultató városközpontban. Itt a műemlékvédőknek nincs
helyük.
A város idegközpontjától sugárirányban kifelé haladva négy
kerület követi egymást, melyek közül három erős modernizáción
esett át a közelmúltban.
Noha a negyedik kerület nem éppen Williamsburg,* [*Az
amerikai függetlenségi háború híres emlékhelye.] ez a mi óvárosunk.
Bolondos viktoriánus miliő jellemzi: téglából rakott ízléses
társasházak, sorházak meg keskeny utcák, sudár, árnyékot adó
fáikkal.
Az első és a harmadik kerület ezzel szemben kísérletet sem
tett a múlt megőrzésére. A nyolcvanas-kilencvenes években
mindent ledózeroltak az új kedvéért, s a lerobbant kalyibák,
rogyadozó szervizek és olcsó étkezdék a multifunkcionalitás
korszerű koncepciójának adták át a helyüket. Az épületek
földszintjére szakboltok települtek, az emeletekre irodák és
lakások. Mindent elleptek a társasházak, lakóparkok és loftok.
Valamennyiről ember alkotta medencékre nyílt kilátás, s olyan
neveket kaptak, mint Clarkson Green, Cedar Mills, Skyline
Terrace vagy Tivoli.
Lija kéglije a harmadik kerület Elm Ridge nevű
épületkomplexumában kapott helyet, a Frazier Park és a
Carolina Panthers sportpályája között. A komplexum emeletes
házak kettős sorfalából állt, melyek fűvel benőtt udvarukkal
néztek egymással farkasszemet. Mindegyikhez széles elülső
tornác, hinta vagy hintaszék tartozott, némelyikhez madáretető
és kaspóról lecsüngő páfrány is.
Elm Ridge úgy festett a korai szürkületben, mint egy
pasztellszínekkel megrajzolt szivárvány. Képzeletemben szinte
látni véltem, hogyan egyezkedtek egymással a várostervezők.
Charleston sárga lesz. Savannah őszibarackszínű, Birmingham
drapp.
Lija kéglije az utolsó volt a középső páros utolsó sorában.
Miamira emlékeztető dinnyerózsaszín, Key West-i magyalpiros
zsalugáterekkel.
Ryannel felkapaszkodtunk a tornácra, és becsöngettünk. A
lábtörlő így mutatkozott be: SZIA, LÁBTÖRLŐ VAGYOK!
Miközben vártunk, hogy beengedjenek bennünket,
tekintetem a hintára tévedt. Elszorult a szívem.
Körbepillantottam. Vajon üldözőm most is leshet valahonnan?
Félelmeimet megérezve Ryan megszorította a kezem.
Viszonoztam a szorítását, és mosolyt kentem az arcomra. Majd
mindent elmondok Katynek, amikor kettesben maradunk, a
rettegésemet azonban nem fogom ráönteni.
A lányom megölelt, és közölte velem, hogy jól nézek ki. Most
is a fekete vászon ruhámban voltam, amit épphogy csak érintett
a vasaló. Aztán Katy tekintete megállapodott Ryanen.
Lovagom ekrü nadrágban, kék blézerben és halványsárga
ingben pompázott. Kékpettyes sárga nyakkendőt választott
hozzá.
Vörös félcipője is dögös volt.
Katy alig észrevehetően felvonta szemöldökét a szemlét
követően, átvette Ryantől az előételt, majd bevezetett minket a
házba, hogy bemutasson a többi vendégnek: Lija aktuális
fiújának, Brandon Salamone-nak, egy Willow nevű nőnek meg
egy Cotton nevet viselő pasasnak.
Ott volt persze az ellenállhatatlan szívtipró, Palmer Cousins
is.
Az ő szerelése egész selyemhernyó-kolóniák szomorú végét
feltételezte. Selyemből volt a nyakkendője, az inge, a nadrágja és
a zakója. Valamennyi áldozatot a merinó juhok is hoztak a
felöltöztetése érdekében.
Katy borral és sörrel kínált minket, majd kimentette magát.
Kicsivel később visszatért, újból bort és sört ajánlgatott, aztán
suttogva megkérdezte, nem mennék-e ki vele a konyhába.
A tűzhelyen a grillsütőn fekete kupac búslakodott. A
helyiségben füstszag terjengett.
Lija a mosogató fölött ügyködött valamin. Amikor
beléptünk, mindkét kezét feltette üdvözlésképpen, majd
visszatért feladatához.
Ha azt állítom, hogy feszült volt, hát keveset mondok. Az
Enron-cég fejesei érezhették így magukat, amikor megjelentek
náluk a könyvvizsgálók.* [*Amerika leghírhedtebb csődje 2001-ben érte
a texasi illetőségű energetikai vállalatot.]
– Azt hiszem, odaégettük a sültet – közölte Katy.
– Nem is égettük oda! – csattant fel Lija. – Lángot fogott.
Ami nem ugyanaz.
– Nem tudnál valamit kezdeni vele? – kérdezte tőlem Katy.
A sült nem égettnek látszott, az még csak hagyján lett volna,
hanem egyenesen elszenesedett.
Megböködtem egy villával. Brikettre emlékeztető rögök
szakadtak le róla, és gurultak a rostélyra.
– A sült felsült – mondtam.
– Szuper!
Lija kihúzta a mosogató dugóját. A lefolyó zubogva nyelte el
a vizet.
– Miben mesterkedsz? – kérdeztem.
– Csirkét puhítok – zokogta.
Melléléptem a mosogatóhoz, és ezúttal azt a kőkemény izét
böködtem meg, amit a kezébe fogott.
Visszatette a dugót, és elfordította a csapot.
Ebben az iramban évtizedekre lett volna szüksége, hogy
kiolvadjon a mirelit csirke.
Szétnéztem az éléskamrában.
Fűszerek, spagetti, Kraft csőtészta, Campbell-leves,
olívaolaj, balzsamecet, hat doboz szélesmetélt.
– Milyen messze van a legközelebbi bolt?
– Öt percre – fordult felém Lija a szárnyassal a kezében.
– Van fokhagymátok? – kérdeztem.
Mindkét lány buzgón bólogatott.
– Petrezselyem.
Újabb heves bólogatás.
– Salátánk is van a frigóban – remegett meg Lija szája széle,
ahogy mosolyogni próbált.
Elküldtem Katyt rákkonzervért és fagyasztott fokhagymás
kenyérért.
Miközben leányom lóhalálában a piacra rohant, Lija feladta
az előételt, én pedig vizet forraltam, és fokhagymát metéltem.
Miután Katy visszatért, megpirítottam a fokhagymát az
olívaolajban, hozzáadtam a frissen hozott petrezselymet, a
rákot, oreganót, és a szószt kavargattam, amíg a tészta főtt.
Fél óra múlva Katy és Lija már begyűjthette a dicséreteket
rákfeltétes metéltjéért.
– A, semmiség – mondták. – Családi recept.
Palmer Cousins végig szórakozottnak tűnt vacsora közben,
alig szólt bele a beszélgetésbe. Valahányszor hozzá fordultam,
félrenézett.
A képzeletem játszott volna velem, de az volt az érzésem,
hogy felmér. Társasági lényként? Anyósként? Emberként?
Netán paranoid lennék?
Miután Katy átterelt minket a nappaliba, hogy ott
kávézzunk, Cousins mellé ültem le a kanapén.
– Hogy mennek a dolgok a hal- és vadőröknél? – kérdeztem,
mert beszéltünk már vele az állásáról a McCranie-pikniken.
Ma többet szerettem volna megtudni erről.
– Nem túl rosszul – felelte Cousins. – Lefüleljük a
vadorzókat, hogy védjük a vadon élővilágát.
– Úgy emlékszem, azt mondta, hogy Columbiában van az
állomáshelye.
– Jó a memóriája – bökött felém az ujjával.
– És kiterjedt műveletek ezek?
– Meghiszem azt – mosolyodott el szerényen.
– Sok területi kirendeltségük van a két Karolina államban?
– Észak-Karolinában Washingtonban, Raleigh-ben és
Ashevilleben, Dél-Karolinában Columbiában és Charlestonban.
Raleighben mindent a RÁC felügyel.
– A megbízott helyi képviselőjük?
Cousins bólintott.
– Raleigh az egyetlen hely, ahol nem csupán egy férfi
képviseli a kirendeltséget. Vagy nő – tette hozzá kisfiús
vigyorral. – A törvényszéki orvostani laborunk is ott működik.
– Nem is tudtam, hogy ilyen is van.
– Ez a Rollins Diagnosztikai Laboratórium. A
Mezőgazdasági Minisztériummal áll kapcsolatban.
– Nincs nekik is egy országos hal- és vadvédelmi laborjuk?
– De igen. Clark Bavin irányítja az Oregon állambeli
Ashlanden. Ez az egyetlen törvényszéki orvostani labor a
világon, amely kizárólag az élővilággal foglalkozik. A földteke
minden tájáról küldenek hozzájuk anyagot.
– És maguknak hány képviselőjük van?
– A teljes személyzet kétszáznegyven fő, de ebből igazából
kétszáz, ha működik a megszorítások miatt, és ez a szám is
csökkenőben van.
– Maga mióta tartozik a szervezethez?
Ryan mögöttünk szedte le az asztalt. Lefogadtam volna,
hogy hallgatózik.
– Hat éve. Az első néhány során Tennesseeben időztem a
gyakorlatom letöltése után.
– És jobban szereti Columbiát?
– Közelebb van Charlotte-hoz.
Cousins alig észrevehetően odaintett a lányomnak.
– Beszélhetnénk egy percig komolyabban?
A tökéletes szemöldök hajszálnyival megemelkedett.
– Hogyne.
– Sejtem, hogy az illegális vadkereskedelem bombajó üzlet.
Mennyire az?
– Láttam egy becslést, ami szerint évi tíz-húsz milliárd
dollárt hoz a konyhára. Ami egyharmada a drogokból és a
fegyverkereskedelemből származó bevételnek.
Ledöbbentem.
Ryan letelepedett egy székre az útibőröndöt formázó
kávézóasztal túloldalán.
– És a ritka madaraknak kiterjedt a feketepiacuk? –
faggatództam tovább.
– Feltételezem, hogy igen. Ha valami ritka, kelendőbb is. –
Noha közönyt erőltetett magára, Cousinst szemlátomást egyre
kellemetlenebből érintették a kérdéseim. – Amennyire azonban
én tudom, a legnagyobb problémát per pillanat az élővilág
túlzott kizsákmányolása jelenti.
– Például?
– Például a tengeri teknőcöké. Az Államok évente
tonnaszámra árulja őket a tengerentúlon. A másik rázós
probléma a vadhúspiac.
– Vadhúspiac?
– Afrikai nagy nádipatkány és kormorán. Szárított gyík. Az
utóbbiakat a hasuknál fogva hasítják fel, és pálcikára tűzik, mint
egy nyalókát. Ott van aztán a füstölt törpe lajhármaki meg a
sült tobzoska-pikkely.
Megrándult az arcom az undortól, Cousinsnak azonban ebből
az jött le, hogy a dolog további magyarázatra szorul.
– A tobzoskát pikkelyes hangyásznak is szokás nevezni. A
pikkelyeit a vérbaj ellenszereként alkalmazzák.
– Azaz ezeket az állatokat mind a gyógyhatásúk miatt
vásárolják? – szólt közbe a beszélgetésbe Ryan.
– Bármi másért is. Vegyük példának okáért a teknőcöket. A
tengeri teknőc páncéljából ékszer készül, húsát és tojását
éttermekben és pékségekben hasznosítják. A páncélra akár tévét
is szerelnek a falakon.
– Mi a helyzet a medvékkel?
Cousins álla pár milliméternyire megfeszült.
– Róluk nem sokat tudok.
– A két Karolina-államban nagy populációik élnek, ha jól
tudom.
– Igen.
– Gondot okoznak a vadorzók?
Cousins megrándította selyembe bújtatott vállát.
– Nem hinném.
– Törődik ezzel egyáltalán a szervezetük? – faggatóztam
tovább.
– Gőzöm sincs róla.
Lija fiúja is odaült közénk, és az emberfogás előnyeit kezdte
firtatni a zónavédekezéssel szemben. A beszélgetés a sportra
terelődött.
Ennyit a medvék illegális kilövéséről.
A hazaúton megkérdeztem Ryant, mi a véleménye Cousins
válaszáról.
– Fura, hogy egy karolinai vadőr semmit sem tud a
medvékről.
– Bizony az – helyeseltem.
– Nem csíped a srácot, ugye? – kérdezte.
– Ezt nem mondtam – tiltakoztam.
Ryan ezt szó nélkül hagyta.
– Miért, annyira nyilvánvaló? – kérdeztem meg néhány perc
hallgatás után.
– Most tanulom, hogyan olvassak a gondolataidban.
– Nem annyira ellenszenv ez – védekeztem. Ha nem az,
akkor mi? – Inkább valahogy bizonytalan érzéseim vannak vele
szemben, és ez nem tetszik.
Ryan jobbnak látta nem firtatni tovább a kérdést.
– Kellemetlen, feszengő érzés – tettem még hozzá.
A Kocsiszínbe megérkezve Ryan újabb nyugtalanító
megjegyzést tett.
– Meglehet, ennek a kellemetlen érzésnek valami alapja is
van, anyuka.
Gyilkos pillantást vetettem rá, ami azonban fölösleges volt a
sötétben.
– Azt mondtad, hogy Boyd nagy felfedezését a szivarpiknik
során tette.
– Katyt egészen kiakasztotta.
– Ott láttad először Cousinst, ugye?
– Igen.
– Látta, mit talált Boyd.
– Igen.
– Ami azt jelenti, hogy legalább egy emberrel több tud a
Footefarm viselt dolgairól.
Szabadesésbe kezdett a szívem.
– Palmer Cousins!
21.
–B RENNAN!
–B RIAN AIKER!