Graves - Gorog Mitoszok PDF

ROBERT GRAVES
A görög mítoszok
(1-2. kötet)
(A digitalizálás a budapesti Európa Könyvkiadó 1981. évi azonos című kiadványa alapján
készült, az eredeti két kötet elkülönítésével, de egy állományba szerkesztve.)
Fordította
SZÍJGYÁRTÓ LÁSZLÓ
Szakmailag átnézte
FALUS RÓBERT
Névmutatót összeállította
GYÖRKI MÁRIA
A fordítás alapj ául szolgáló kiadás :

ROBERT GRAVES: THE GREEK MYTHS
(HARMONDSWORTH, P ENGUIN , 1955)
ISBN 963 07 1959 2

ISBN 963 07 1975 3
ISBN 963 07 1975 4
2012
Előszó
Amióta 1958-ban átdolgoztam A görög mitoszokat, alaposabban elgondolkoztam a részeg

Dionűszosz istenen, a bölcsnek, de ugyanakkor gonosznak is tartott kentaurokon, valamint
azon, hogy mi lehetett az isteni ambrószia és a nektár. Mindez szorosan összefügg, mivel a
kentaurok Dionűszoszt imádták, Dionűszosz orgiasztikus őszi ünnepének pedig „Ambrószia"
volt a neve. Ma már nem hiszem, hogy amikor Dionűszosz bakkhánsnői őrjöngve járták az
országot, állatokat meg gyermekeket téptek szét (lásd 27. f.), később meg azzal hencegtek,
hogy megjárták Indiát (lásd 27. c), csak bortól vagy borostyánsörtől voltak mámorosak (lásd 27.
3). Bizonyos felfedezések, amelyeket Mit ettek a kentaurok? c. tanulmányomban (Steps, Cassel &
Co., 1958., 319-343. o.) foglaltam össze, arra engednek következtetni, hogy a szatírok (a kecske
totemet tisztelő törzs tagjai), a kentaurok (a ló totemet tisztelő törzs tagjai), valamint
asszonyaik, a bakkhánsnők, ezekkel a főzetekkel csak egy jóval erősebb kábítószert öblítettek le
a torkukon: mégpedig a nyersen fogyasztott amanita muscaria nevű gombát. Ez a gombafajta
érzéki csalódásokat idéz elő, értelmetlen őrjöngésre késztet, látnoki képességgel ruház fel,
fokozza a szexuális képességet, és jelentősen erősíti az izmokat. Az így előidézett, néhány óráig
tartó eksztázist teljes elernyedés követi. Ez a jelenség lehet a magyarázata, hogyan futamíthatta
meg Lükurgosz egyetlen kecskeösztökével Dionűszosz bakkhánsnőkből [5] és szatírokból álló
részeg seregét, Indiából való diadalmas hazatérésük után (lásd 27. e).
Egy vésett etruszk tükrön Ixión lábánál látható az amanita muscaria. Ixión thesszáliai hérosz
volt, aki az istenek társaságában ambrosziát fogyasztott (lásd 63. b). Több mítosz is (lásd 102.,
126. stb.) alátámasztja azt az elméletemet, hogy leszármazottai, a kentaurok, ilyen gombát
ettek. Egyes történészek szerint később a legendás norvég harcosok is ezt fogyasztották, hogy
vakmerőbben tudjanak harcolni. Jelenlegi feltevésem szerint az "ambrószia" is, meg a „nektár"
is kábító hatású gomba volt: minden bizonnyal amanita muscaria, de lehetett másfajta is,
elsősorban az apró, vékony szárú, trágyadombokon termő panaeolus papilionaceus, amely
ártalmatlan, rendkívül gyönyörteljes hallucinációkat idéz elő. Ilyesféle gomba látható egy attikai
vázán Nesszosz kentaur patái közt. Az „istenek", akik számára a mítoszok szerint egyedül volt
fenntartva az ambrószia és a nektár élvezete, valószínűleg a preklasszikus kor szent királynői és
királyai voltak. Tantalosz király bűne (lásd 108. c) az volt, hogy megszegte a tilalmat, s
közönséges emberekkel osztotta meg ambrósziáját.
Miután Görögországban a szent királynők és királyok intézménye megszűnt, az ambrószia
valószínűleg az eleusziszi, az orphikus és egyéb, Dionűszosszal kapcsolatos misztériumok titkos
tartozéka lett. A misztériumok résztvevői mindenesetre megesküdtek, hogy nem árulják el, mit
ettek és ittak, felejthetetlen vízióik támadtak, és ígéretet kaptak, hogy halhatatlanok lesznek.
Az ambrószia", amelyet az olümpiai futóverseny győztesei kaptak, amikor ez a győzelem már
nem jelentette a szent királyság elnyerését is, kétségtelenül csak pótszer volt: olyan ételek
keveréke, amelyek kezdőbetűiből - miként a Mit ettek a kentaurok?-ban kimutattam - kijött a
görög „gomba" szó. A nektárnak és a keküónnak - az eleusziszi Démétér méntával fűszerezett
[6] italának - a klasszikus szerzők által ránk hagyományozott receptje szerint, alkotóelemeik
nevének kezdőbetűiből ugyancsak a „gomba" szó jön ki.
A mexikói Oaxaca-tartományban élő masatec indiánok által ősidők óta használt isteni
ambrósziából, a hallucinogén psilocybe gombából magam is ettem. Hallottam a papnőt, amint
Tlalochoz, a Gomba-istenhez fohászkodik, és transzcendentális vízióim támadtak. Így aztán
teljes szívemből egyetértek az amerikai R. Gordon Wassonnal, ennek az ősi rítusnak a
felfedezőjével abban, hogy a mennyországról és a pokolról kialakult európai elképzelések
alighanem hasonló misztériumokból fakadtak. Tlalocot villám nemzette, akárcsak Dionűszoszt
(lásd 14. c); s mind a görög, mind a masatec folklórban villám nemzette valamennyi gombafajtát
Robert Graves: A görög mítoszok Oldal 2

is, amelyet mindkét nyelv közismerten az „istenek eledelének" nevez. Tlaloc kígyókból font
koronát viselt, akárcsak Dionűszosz (lásd 27. a). Tlalocnak menedékhelye volt a víz alatt,
akárcsak Dionűszosznak (lásd 27. c). A bakkhánsnők szörnyű szokása, hogy áldozataik fejét
letépték (lásd 27. f, és 28. d), jelképesen valószínűleg a szent gomba fejének letépésére utal,
Mexikóban ugyanis sose eszik meg a gomba szárát. Olvastuk, hogy Argosz egyik szent királya,
Perszeusz, aki áttért Dionűszosz tiszteletére (lásd 27. j), Mükénét egy varangy gombáról nevezte
el, amely a város helyén termett, s vízsugarat lövellt ki magából (lásd 73. r). Tlaloc emblémája
varangyosbéka volt; az volt Argoszé is; és a Tepentitla-freskón Tlaloc varangyosbékája szájából
vízsugár lövell ki. De vajon mikor volt kapcsolatban az európai és a közép-amerikai kultúra?
Ezek az elméletek még további kutatómunkát igényelnek, s ezért nem is foglaltam bele
felfedezéseimet a jelen kiadás szövegébe. Nagyon hálás lennék minden szakembernek, aki
segítene megoldani a problémát.
DEYÁ, MALLORCA, SPANYOLORSZÁG, 1960.[8] R. G.

Bevezetés
A katolikus egyház küldöttei a középkorban nemcsak a teljes szentírást hozták magukkal Nagy-
Britanniába, hanem meghonosították a görög és latin klasszikusokon alapuló egyetemi
oktatásnak a kontinensen divatos rendszerét is. Az afféle honi legendákat, mint például
Arthur király, Guy of Warwick, Robin Hood, a leicesteri Kék Boszorkány és Lear király
legendája, megfelelőnek vélték a tömegek számára, a papság és a művelt néposztályok azonban
már a Tudor-kor elején jóval gyakrabban hivatkoztak az Ovidiusban és Vergiliusban
olvasható mítoszokra, valamint a trójai háború tankönyvekben található tartalmi kivonataira.
Noha épp ezért a hivatalos angol irodalom a XVI. századtól a XIX. századig csakis a görög
mitológia fényében érthető meg kellőképpen, az utóbbi időben a klasszikusok annyira
kiszorultak a középiskolákból és az egyetemekről, hogy ma már nem kívánhatjuk meg egy
művelt embertől, hogy tudja: ki volt (például) Deukalión, Pelopsz, Daidalosz, Oinóné, Laokoón
vagy Antigoné.
A mítoszok ismerete jelenleg elsősorban az olyan meseszerű változatokon alapul, mint Kingsley
Heroes és Hawthorne Tanglewood Tales című művei. Ami első pillantásra nem is látszik
túlságosan lényegesnek, hiszen az utolsó két évezredben szokássá vált a mítoszokat
bizarr, khimérikus kitalálásoknak, a görög szellem gyermekkorából ránk maradt kedves
örökségnek tekinteni, amelyet az egyház magától értetődően becsül le, hogy a
biblia nagyobb szellemi jelentőségét hangsúlyozza. [9] Pedig e mítoszok értéke szinte
felbecsülhetetlen a kora-európai történelem, vallás és szociológia tanulmányozása
szempontjából.
A „khimérikus" a „nősténykecskét" jelentő „khimaira" főnév melléknévi alakja. Négyezer évvel
ezelőtt a khimaira aligha tűnhetett bizarrabbnak, mint korunk bármelyik vallási heraldikai vagy
kereskedelmi emblémája. Gyakran előforduló összetett állatfigura volt (Homérosz szerint)
oroszlánfejjel, kecsketesttel és kígyófarokkal. Karkhemishben találtak egy hettita templom
falára vésett Khimairát, amely - akárcsak más efféle összetett állatok, mint például a Szphinx
vagy az Unicornis - eredetileg naptári szimbólum lehetett: mindegyik része az ég királynőjének
szentelt esztendő egy évszakát jelképezte, éppúgy, mint - Diodorus Siculus szerint - teknősbéka-
páncélból készült lantjának három húrja. Ezt az ősi, három évszakból álló esztendőt tárgyalja
Nilsson Primitive Time Reckoning (1920) című művében.
Mindazonáltal a görög mítoszok hatalmas és összefüggéstelen szövevényének - amely Kréta
szigetéről, Egyiptomból, Palesztinából, Phrűgiából, Babilonból és máshonnan származó
elemeket is tartalmaz - csak egy kis része sorolható joggal igazi mítoszként a Khimairával egy
sorba. Az igazi mítoszt a nyilvános ünnepségeken előadott, s sok esetben templomfalakon,
vázákon, pecséteken, tálakon, tükrökön, ládákon, pajzsokon, faliszőnyegeken és hasonló
tárgyakon képekben is ábrázolt, rituális pantomimok gyorsírásos formában lerövidített
elbeszéléseként lehetne definiálni. A Khimaira és a többi naptárállat valószínűleg jelentős
szerepet játszott ezeken az előadásokon, amelyek képi és szóbeli megörökítésük révén egy-egy
törzs, nemzetség vagy város vallási intézményeinek főformájává, azaz alapjává váltak.
Az előadások tárgya valamilyen, a termékenységet vagy [10] a szent királynői vagy királyi
intézmény állandóságát előmozdító ősi varázslat volt - a királynői intézmény a jelek szerint az
egész görög nyelvterületen megelőzte a királyságét s ezeknek a körülmények megkövetelte
módosítása. Lukiánosz értekezése A táncról imponáló mennyiségű rituális pantomimot sorol fel,
amelyet a Kr. u. II. században még előadtak; és abból a leírásból, amelyet Pauszaniasz a delphoi
templomfestményekről és a Küpszelosz ládáján látható faragványokról ad, arra
következtethetünk, hogy akkor még tömérdek olyan mítosz élt, amelynek ma már semmi
nyoma.
Az igazi mítoszt meg kell különböztetni
1. a filozófiai allegóriáktól, amilyenek Hésziodosz Kozmogóniá-jában találhatók;

2. az olyan, ma már nem érthető mítoszok "aitiológiai" magyarázatától, mint például amikor
Admétosz egy oroszlánt meg egy vadkant fog a kocsijába;
3. a szatírától vagy paródiától, amilyen például Szilénosz beszámolója Atlantiszról;
4. az érzelgős meséktől, amilyen például Narkisszosz és Ekhó története;
5. a kicifrázott elbeszélésektől, amilyen például Arión kalandja a delfinnel;
6. a regösénekektől, amilyen például Kephalosz és Prokrisz története;
7. a politikai propagandától, amilyen például Attika Thészeusz által történt egyesítése;
8. a tanítómeséktől, amilyen például Eriphülé nyakláncának története;
9. az anekdotáktól, amilyen például Héraklész, Omphalé és Pán hálószoba-komédiája;
10. a teátrális melodrámától, amilyen például Thesztor és leányai története; [11]
11. a hősi eposzoktól, mint például az Iliász nagy része;
12. a realista elbeszéléstől, amilyen például Odüsszeusz látogatása a phaiákoknál 1
De találhatunk igazi mitikus elemeket elrejtve a legvalószinűtlenebb történetekben is, és egy

adott mítosz legteljesebb vagy legérthetőbb változatát ritkán hagyta ránk egyeden szerző.
Amikor a mítosz eredeti formáját keressük, nem szabad azt hinnünk, hogy feltétlenül a
legrégebbi írott forrás a leghitelesebb. Gyakran előfordul például, hogy a játékos kedvű
alexandriai Kallimakhosz, vagy Augustus kortársa, a frivol Ovidius, vagy az unalmas, késő-
bizánci Tzetzész nyilvánvalóan korábbi változatát adja valamelyik mítosznak, mint például
Hésziodosz vagy a görög drámaírók; és a XIII. században keletkezett Excidium Troiae - legalábbis
részben - mitológiai szempontból megbízhatóbb, mint az Iliász. Ha egy mitológiai vagy
álmitológiai elbeszélés prózai jelentését kutatjuk, mindig gondosan ügyelnünk kell a szóban
forgó szereplők nevére, törzsi származására és sorsára; aztán az egészet vissza kell állítanunk
rituális dráma formájába, mire egyes jelentéktelennek látszó részletek néha rávezetnek egy
másik mítosszal való hasonlóságra, amelynek azonban egészen más, anekdotikus jellege van, s
mindkét mítoszra fény derül.
A görög mitológia tanulmányozását annak a politikai és vallási rendszernek a megismerésével
kell kezdenünk, amelyik a távoli Északról és Keletről érkező árja hódítók előtt uralkodott
Európában. A fennmaradt műtárgyakból és mítoszokból ítélve az egész újkőkorszakbeli
Európában figyelemre méltóan homogén vallási eszmerendszer uralkodott, amely a Szíriában és
Líbiában is ismert, sok melléknevű Anyaistennő tiszteletén alapult. [12]
Az ősi Európában nem voltak férfi-istenek. A Nagy Istennőt halhatatlannak, változhatatlannak
és mindenhatónak tekintették és az apaság fogalma még nem szerepelt a vallásos
gondolkodásban. A Nagy Istennő tartott ugyan szeretőket, de csak élvezet céljából, s nem
azért, hogy gyermekeinek apja legyen. Az emberek a matriárkától féltek, őt imádták, és neki
engedelmeskedtek; a társadalmi élet legősibb központja az a tűz volt, amelyet ő táplált egy
barlangban vagy kunyhóban, az ősmisztérium pedig az anyaság. Ezért ajánlották a görögök a
nyilvános áldozatok alkalmával az első áldozatot mindig Hesztiának, a Tűzhely istennőjének.
Alaktalan fehér képmása, s talán a legelterjedtebb emblémája is, a Delphoiban látható
omphalosz, azaz „köldök" volt, s eredetileg alighanem azt a keményre döngölt, fehér
hamukupacot jelképezte, amellyel az izzó faszenet befedték, mert ez a legegyszerűbb módja
annak, hogy füst nélkül égjen. Később a festészetben azzal a mészfehér dombbal azonosították,
amely alá az aratási gabonabábut rejtették, hogy tavasszal, kicsírázva kivegyék alóla,
valamint azzal a kagylókból, kvarcból vagy fehér márványból emelt sírdombbal, amely alá a
halott királyokat temették. Az istennő jelképe az égbolton nemcsak a Hold volt, hanem (a görög
Hémérából és az ír Grainne-ből ítélve) a Nap is. Az ősi görög mítoszokban azonban a Nap
átengedi az elsőbbséget a Holdnak, mert a Hold nagyobb babonás félelmet kelt, nem
homályosodik el az év múlásával, s olyan hatalmat tulajdonítanak neki, hogy a szántóföldeket el
tudja látni vízzel, vagy ki tudja szárítani.
A Hold három fázisa - a növekvő, teli és fogyó Hold - a matriárka életének három szakaszára,
leányságára, nimfa (vagyis házasságra érett nő) korára és vénségére emlékeztetett. Később -
1 Lásd: 4.; 69.; 83.; 84.; 87.; 89.; 99.; 106.; 136.; 161.; 162-165.

mivel a Nap évi pályája ugyancsak az istennő testi erejének növekedésére és hanyatlására
emlékeztetett - a tavasz volt a lány, a nyár a nimfa, [13] a tél a banya az istennőt az állat- és
növényvilág évszakonkénti változásaival azonosították; így lett belőle Földanya, aki az év elején
csak levelet és bimbót hajt, aztán virágot és gyümölcsöt terem, s végül terméketlenné válik.
Később újabb hármasságként is felfogták: a lány volt a levegő, a nimfa a föld és a tenger, a banya
pedig az alvilág - sorrendben Szeléné, Aphrodité és Hekaté testesítette meg őket. E misztikus
analógiák vezettek a hármas szám szentté válásához. A Holdistennő kilenccé is tudott
szaporodni, amikor mindhárom alakja — a leány, a nimfa és a banya - hármasság formájában
jelent meg, hogy isteni voltát bizonyítsa. Tisztelői sohase felejtették el egészen, hogy nem három
istennő van, hanem csak egy; a klasszikus korban az arkadiai Sztümphalosz egyike volt azon
kevés szentélyének, ahol valamennyi megjelenési formájának ugyanaz volt a neve: Héra.
Midőn az együtthálásnak a gyermeknemzéssel való összefüggését hivatalosan elismerték - e
vallási fordulópontról az együgyű Appuról szóló hettita mítoszban találunk beszámolót (H. G.
Güterbock: Kumarbi, 1946) -, a férfi vallási helyzete fokozatosan javult, s többé nem a szeleknek
és a folyóknak tulajdonították az asszonyok megtermékenyítését. A jelek szerint a törzs nimfája
minden évben választott magának egy szeretőt a környezetében levő fiatalemberek közül, s ez
lett a király, akit az év leteltével feláldozott: ilyképpen inkább a termékenység szimbóluma volt,
mint a nimfa kéjvágyának tárgya. Szétfröccsent vérével megtermékenyítették a fákat, a gabonát
és a nyájakat, húsát széttépték és nyersen felfalták a királynő nimfa társnői, a szuka-, kanca-
vagy emse-álarcot viselő papnők. Később úgy módosították ezt a gyakorlatot, hogy a király
akkor halt meg, amikor nyár derekán a Nap — amellyel azonosították - veszteni kezdett
erejéből. Utána egy másik fiatalember: az ikertestvére vagy állítólagos ikertestvére - ősi [14] ír
megfelelője a "tanist" - lett a Királynő szeretője, akit a téli napfordulókor áldoztak fel, és jutalmul
jósdai kígyó alakjában öltött újból testet. E férjek csak akkor gyakorolhattak hatalmat, ha
engedélyt kaptak a Királynőtől, hogy varázserejű ruháját felvéve, képviseljék őt. Így alakult ki a
királyság intézménye, s jóllehet a Nap a férfiúi termékenység szimbóluma lett, mihelyt a király
életét a Nap évszakonkénti pályájával azonosították, a királyság továbbra is a Hold gyámsága
alatt maradt; mint ahogy a király - legalábbis elméletben - a királynő gyámsága alatt maradt
jóval a matriarchális korszak után is. A konzervatív Thesszália boszorkányai a Napot
azzal szokták fenyegetni a Hold nevében, hogy örök éj nyeli el.
Mindazonáltal nincs rá bizonyíték - még abból az időből sem, amikor a nők parancsoltak
vallási dolgokban -, hogy ne engedtek volna át a férfiaknak bizonyos területeket, ahol női
felügyelet nélkül is tevékenykedhettek, bár lehet, hogy sok olyan "nőies" jellemvonást vettek fel,
amelyet addig ritkán tulajdonítottak férfiaknak. Valószínűleg megengedték nekik, hogy
vadásszanak, halásszanak, bizonyos élelmiszereket gyűjtsenek, nyájat és csordát őrizzenek, s
segítsenek megvédeni a törzs területét a támadók ellen, mindaddig, amíg nem szegtek meg
matriarchális törvényt. A totemtörzsek vezéreit - különösen vándorlás vagy háború idején – a
férfiak közül választották ki, s bizonyos jogkörrel ruházták fel őket. Úgy látszik, hogy a
törvények, amelyek megszabták, hogy a férfiak közül ki lehet hadvezér, matriarchátusok szerint
változtak. Rendszerint a királynő anyai nagybátyját vagy bátyját, vagy anyai nagynénje fiát
választották ki erre a szerepre. A legősibb törzsi hadvezéreknek joguk volt bíráskodni is a férfiak
közt felmerült személyi vitákban, amennyiben ez nem csorbította a királynő vallási tekintélyét.
A még ma is létező legkezdetlegesebb matriarchális társadalom a dél-indiai [15] nayaroké, ahol
a fejedelemnők, noha van gyermekférjük, akitől rögtön el is válnak, különösebb ranggal nem
rendelkező szeretőknek szülnek gyermekeket; Nyugat-Afrikában több matriarchális törzs
fejedelemnői idegenekhez vagy közemberekhez mennek férjhez. A prehellén Görögország
királyi asszonyai - ha a lokriszi Száz Családot és az epizephüroszi Lokriszt nem vesszük
számításba - semmi rendkívülit sem találnak abban, hogy rabszolgáik közül válasszanak szeretőt
maguknak.
Kezdetben az időt a Hold-ciklusok szerint számították, és minden fontos szertartás a Hold
bizonyos fázisában zajlott le. A napfordulók és napéjegyenlőségek nem voltak pontosan
meghatározva, csak megközelítőleg, a legközelebbi újholdhoz vagy teliholdhoz viszonyítva. A
hetes szám különös szentségre tett szert, mert a király a legrövidebb nap után következő

hetedik holdtöltekor halt meg. Hiába derült ki gondos csillagászati megfigyelések után, hogy a
napév háromszázhatvannégy napból és néhány órából áll, továbbra is hónapokra, azaz
Hold-ciklusokra osztották, s nem a Nap-ciklus részeire. Ezekből a hónapokból lettek később
azok a huszonnyolc napos hónapok, amelyeket az angol nyelvterületen még ma is „természetes
hónapok"-nak neveznek. A huszonnyolc szent szám volt, mivel a Holdat nőként tisztelhették: a
nő menstruációs ciklusa rendszerint huszonnyolc nap, s ennyi a Hold keringési ideje is a Nap
körül. A hétnapos hét a természetes hónap egysége volt, s úgy látszik, az egyes napok jellegét a
szent király élete megfelelő hónapjának tulajdonított tulajdonságból vezették le. Ez a rendszer a
nőnek a Holddal való még szervesebb azonosításához vezetett, s mivel a háromszázhatvannégy
napos év pontosan osztható huszonnyolccal, a népünnepélyek sorrendjét a természetes
hónapokhoz lehetett igazítani. Az európai parasztok közt a tizenhárom hónapos év vallási
hagyományként több mint ezer évvel a Julius-féle naptár bevezetése után is [16] fennmaradt;
így volt lehetséges, hogy Robin Hood, aki II. Edward korában élt, egy május elsejét dicsőítő balla-
dában így kiálthatott fel:
Hány boldog hónap van egy évben?
Tizenhárom, ha mondom...
amit egy Tudor-korabeli kiadó módosított „Tizenkettő, ha mondom"-ra. A tizenhármas, a Nap

halálhónapjának a száma, a babonás embereknél mindmáig szerencsétlen szám hírében áll. A
hét napjai a Titánok, azaz a Nap, a Hold és az öt addig felfedezett bolygó szellemeinek
felügyelete alatt álltak. Ők feleltek a bolygókért az istennőnek, mint mindenek Teremtőjének. Ez
a rendszer valószínűleg a matriarchális Sumérban fejlődött ki.
Így vándorolt a Nap tizenhárom állomáson - hónapon - keresztül, kezdve a téli napfordulónál,
amikor a napok sokáig tartó őszi rövidülésük után ismét hosszabbodni kezdenek. A csillagév
ráadás-napja, amelyet a Napévtől a Földnek a Nap körüli keringése következtében nyertek, a
tizenharmadik és az első hónap közé került, és a legfontosabb lett a háromszázhatvanöt nap
közül: ilyenkor választotta ki a törzs nimfája a szent királyt, aki rendszerint egy futó-, birkózó
vagy íjászverseny győztese volt. Ez az ősi naptár azonban módosult: úgy látszik, hogy egyes
területeken a plusz napot nem a téli napforduló után iktatták be, hanem valamiféle második
újév napja lett - gyertyaszentelőkor, amikor a tavasz első jelei mutatkoznak; vagy a tavaszi
napéjegyenlőség alkalmával, amikor úgy vélték, hogy a Nap férfivá érett; vagy a nyári
napfordulókor; vagy a Kutyacsillag felkelése alkalmával, amikor a Nílus kiárad; vagy az őszi
napéjegyenlőség idején, amikor megkezdődik az esőzés.
Az ógörög mitológia elsősorban a királynő és a szeretői közti változó viszonnyal foglalkozik. E
szeretők évenkénti vagy félévenkénti feláldozásával kezdődik; és [17] akkor végződik, amikor
az Iliász íródott és a királyok így kérkedtek: „Sokkal derekabbak vagyunk, mint apáink!" - s
amikor a korlátlan férfimonarchia bevezetésével a királynői uralomnak végleg befellegzett. E
változási folyamatnak egyes állomásait számtalan afrikai analógia illusztrálja.
A görög mítoszok nagy része politikai és vallástörténet. Bellerophón megfékezi a szárnyas
Pégaszoszt, és megöli a Khimairát. Ugyanennek a mondának egy másik változatában Perszeusz
átszeli a levegőt, és levágja Pégaszosz anyjának, Medúsza gorgónak a fejét; majdnem úgy, ahogy
Marduk, a babiloni hérosz öli meg a szörnyeteg Tiámatot, a tenger istennőjét. Perszeusz nevét
valószínűleg Pterszeusznak („a pusztító") kellene írni, s ő maga nem a halál alakjának
prototípusa volt, miként Kerényi professzor állítja, hanem valószínűleg a patriarchális
rendszerben élő helléneket jelképezte, akik a Kr. e. II. évezred elején lerohanták Görögországot
és Kisázsiát és a Hármas-istennő hatalmát fenyegették. A Pégaszosz az ő szent állata volt, mivel
a ló hold alakú patájával szerepet játszott az esőcsináló szertartásokon és a szent királyok
beiktatásánál; szárnya inkább égi voltát jelképezte, s nem a gyorsaságát. Jane Harrison
mutatott rá (Prolegomena to the Study of Greek Religion, V. fejezet), hogy Medúsza valamikor
maga az istennő volt, védő Gorgó-maszk mögé rejtőzve: az irtóztató arcnak az volt a célja, hogy
elijessze a beavatatlant a misztériumaiba való behatolástól. Perszeusz levágja Medúsza fejét:
vagyis a hellének lerohanták az istennő legfőbb szentélyeit, letépték papnőiről a Gorgó-larcokat,
és kisajátították a szent lovakat. A Gorgó-fejű, kancatestű istennő egyik régi képmását

megtalálták Boiótiában, Bellerophón, Perszeusz alteregója, megöli a lűkiai Khimairát, vagyis a
hellének eltörlik a régi Medúsza-naptárt, és újjal helyettesítik.
Az pedig, hogy Apollón elpusztítja Delphoiban a [18] Püthónt, valószínűleg azt ábrázolja, hogy
az akhájok elfoglalták a krétai Földistennő szentélyét; akárcsak az a kísérlete, hogy
megerőszakolja Daphnét, akit Héra emiatt babérfává változtatott. Ezt a mítoszt freudista
pszichológusok úgy szokták emlegetni, hogy a fiatal lány ösztönös irtózását jelképezi a nemi
aktustól; csakhogy Daphné minden volt, csak ijedős szűz nem. Neve a Daphoiné („véres")
összevont formája, s Daphoiné orgiasztikus istennő volt, akinek papnői, a bakkhánsnők,
babérlevelet rágcsáltak kábítószerként, s teliholdkor kirohantak, gyanútlan utasokat támadtak
meg, gyermekeket és fiatal állatokat téptek szét; a babérlevél ciánkálit tartalmaz. Ezeket a
bakkhánsnő-testületeket a hellének megszüntették, s aztán már csak a borostyánligetek
emlékeztettek arra, hogy a szentélyek hajdan Daphoiné szentélyei voltak. Babérlevelet rágcsálni
Görögországban egészen a római korig mindenkinek tilos volt, a jóstehetségű Pűthia papnő
kivételével, akit Apollón megtartott a szolgálatában Delphoiban.
A Kr. e. II. évezred elejének hellén inváziói, amelyeket aiol és ión invázióknak szokás nevezni,
úgy látszik, nem voltak olyan pusztító hatásúak, mint az előző akháj és dór inváziók. Az árja
istenháromságot, Indrát, Mitrát és Varunát tisztelő pásztorok kis, fegyveres csoportjai átkeltek a
természetes határt képező Othrüsz-hegyen, és meglehetősen békésen csatlakoztak a
Thesszáliában és Közép-Görögországban lakó prehellén telepesekhez. Elfogadták őket a helybeli
istennő gyermekeinek, ők meg gondoskodtak számára szent királyokról. Így egyesült a
férfiakból álló, katonai arisztokrácia a női theokráciával, nemcsak Görögországban, hanem Kréta
szigetén is, ahol a hellének szintén megvetették a lábukat, s ahonnan átvitték Athénba és a
Peloponnészoszra a krétai civilizációt. Végül görögül beszéltek az Égei-tenger egész környékén,
és Hérodotosz korában már csak egyetlen jósda beszélt prehellén nyelven ([19] Hérodotosz VIII.
134-135.). A király Zeusz, Poszeidón vagy Apollón képviselőjeként lépett fel, s az ő nevüket
használta, noha maga Zeusz századokig csupán félisten volt, nem halhatatlan olümposzi isten.
Valamennyi olyan ősi mítosz, amely az istenek által elcsábított nimfákról szól,
valószínűleg a hellén törzsfők és a helybeli Hold-papnők közti házasságokra vonatkozik. Az ilyen
házasságokat Héra hevesen ellenezte, ami ez esetben a konzervatív vallásos érzést jelképezi.
Mikor a király uralkodásának rövidsége meg nem felelőnek bizonyult, megállapodás jött létre,
hogy a tizenhárom hónapos évet meghosszabbítják egy száz holdciklusból álló Nagy Évvé,
amelynek a végén a Nap- és a Hold-idő majdnem egybeesett. Mivel azonban a mezőket és a
gabonát továbbra is meg kellett termékenyíteni, a király belement, hogy minden évben látszólag
meghal, és hatalmát egyetlen napra - a szent csillagéven kívül maradt, közbeiktatott napra -
átengedi egy fiúnak, egy pótkirálynak, azaz interrex-nek. Amikor a nap véget ért, ez halt meg, s az
ő vérét használták fel a szertartásos befröcskölésre. Ettől fogva a szent király vagy egyedül
uralkodott egy teljes Nagy Évig, s egy törzsfő volt a helyettese, vagy évenként váltakozva
uralkodtak mind a ketten, vagy pedig a királynő parancsára megfelezték a királyságot, és
egyszerre uralkodtak. A király sok vallási szertartáson helyettesítette a királynőt, a ruhájába
öltözve, műkeblekkel, a hatalom jelképeként kölcsönvette holdfejszéjét, sőt az esőcsinálás
mágikus tudományát is megtanulta tőle. Rituális halálának körülményei igen változatosak
voltak: vagy őrjöngő nők tépték darabokra, vagy rájalándzsával döfték át, vagy fejszével ütötték
le, vagy mérgezett nyilat lőttek a sarkába, vagy lehajították egy szikláról, vagy máglyán égették
meg, vagy vízbe fojtották, vagy előre megrendezett kocsibaleset áldozata lett. De mindenképpen
meg kellett halnia. Újabb fejlődési szakasz következett, amikor fiúk helyett állatokat [20]
vezettek az áldozati oltárhoz, és a király meghosszabbított uralma végén sem volt hajlandó
meghalni. Birodalmát három részre osztatta, kettőt átadott utódainak, s ő maga is tovább
uralkodott. Azzal magyarázta a dolgot, hogy sikerült megállapítani, mikor esik egybe pontosan a
Nap- és a Hold-idő: tizenkilenc évenként, azaz minden háromszázhuszonötödik holdciklus
végén. A Nagy Évből Nagyobb Év lett.
A fejlődés eme egymást követő szakaszaiban, amelyek számos mítoszban tükröződnek, a
szent király csakis azáltal tarthatta meg hatalmát, hogy házasságot kötött a törzs nimfájával, aki
vagy egy, a királyi vérből származó lányok közt rendezett futóverseny eredménye alapján, vagy

az utóbb született jogán lett az - lévén a fiatalabbik ág legfiatalabb eladó lánya. A trónöröklés
anyai ágon történt, mint elméletileg Egyiptomban is, a szent királyt és helyettesét tehát mindig
máshonnan szemelték ki, a királynő családján kívülről, míg valamelyik merész király el nem
határozta, hogy „vérfertőző" házasságot köt a leányaként szereplő trónörökösnővel, s így újabb
jogot szerzett a trónra, mikor uralkodását meg kellett hosszabbítani.
A Kr. e. XIII. század akháj inváziói erősen megrendítették a matrilineáris hagyományt. Úgy
látszik, hogy a királynak már sikerült élete végéig uralkodnia; s amikor a második évezred vége
felé megérkeztek a dórok, az apai ágon való öröklés lett a törvény. A herceg nem hagyta el többé
az atyai házat, hogy idegen hercegnőt vegyen feleségül: a hercegnő jött el hozzá, ahogy
Odüsszeusz tanácsolta Pénelopének. A családfa patrilineáris lett, bár egy számoszi eset,
amelyről Pszeudo-Hérodotosz tesz említést Homérosz élete című művében, arról tanúskodik,
hogy noha a „Női Rokonság Ünnepét" felváltotta a „Férfi Rokonság Ünnepe", az Apatoria, a
szertartások egy ideig még mindig az [21] Anyaistennőnek bemutatott áldozatokból álltak, s
férfiaknak nem volt tanácsos részt venni rajtuk.
Az általunk ismert olümposzi rendszer a hellén és prehellén felfogás kompromisszumos
összeegyeztetése révén jött létre: a hat istenből és hat istennőből álló család élén Zeusz és Héra
állt egyenjogú társként, s babiloni mintára létrejött egy Istenek Tanácsa. De mikor a prehellén
lakosság fellázadt - az Iliász a lázadást Zeusz elleni összeesküvésnek nevezi -, Héra behódolt
Zeusznak, Athéné kinyilatkoztatta, hogy „mindenre kész az Atyáért", és végül Dionűszosz
kiszorította az Istenek Tanácsából Hesztiát, s ezzel biztosította a férfiak túlsúlyát. De annak
ellenére, hogy az istennők kisebbségben maradtak, sosem túrták ki őket egészen - mint
Jeruzsálemben -, mert a két köztiszteletben álló költő, Homérosz és Hésziodosz, „megadta az
isteneknek az őket megillető címeket, és ismertette hatáskörüket és különleges hatalmukat"
(Hérodotosz II. 53.), s ezt nehéz lett volna elvenni tőlük. S noha az a szokás, hogy valamennyi
királyi vérből származó nőt a király ellenőrzése alá helyezzék, s ezzel a kívülállók számára
lehetetlenné tegyék a női ágon öröklődő trón megszerzését, Rómában a Vesta-szűzek
testületének megalapításával, Palesztinában pedig Dávid király háremének felállításával
gyakorlattá vált, Görögországban sohasem honosodott meg. Az apai ágon való leszármazás,
utódlás és öröklés lehetetlenné tette a mítoszgyártás folyamatát, megszületett a történelmi
monda, az pedig elhalványult a valóságos történelem fényében.
A Heraklészhez, Daidaloszhoz, Teiresziászhoz és Phineuszhoz hasonló alakok azért éltek több
nemzedéken át, mert nem meghatározott héroszok voltak, hanem titulusok. De a mítoszok - még
ha nehéz is összeegyeztetni őket a kronológiával - mindig realisztikusak: valahol mindig a
hagyományon alapulnak, bármennyire eltorzult is jelentésük az elbeszélés során. Vegyük [22]
például Aiakosz álmának zavaros történetét, amelyben hangyák potyognak le egy jósdai
tölgyfáról, emberekké változnak, és benépesítik Aigina szigetét, miután Héra előzőleg
elpusztította a sziget lakóit. A lényeges pontok e mítoszban: a tölgy egy dódónéi makkból nőtt, a
hangyák thesszáliai hangyák voltak, Aiakosz pedig az Aszóposz folyó unokája. Ezek az
alkotóelemek együttvéve tömör összefoglalását adják a Kr. e. II. évezred vége felé Aigina
szigetére történt bevándorlásoknak.
Noha a görög mítoszok szinte sablonszerűen hasonlítanak egymáshoz, az egyes legendák
részletekbe menő magyarázata mindaddig problematikus marad, amíg a régészek nem tudnak a
jelenleginél pontosabb kimutatást adni a görögországi törzsek vándorlásairól és e vándorlások
időpontjáról. Ésszerű megközelítésük csakis a történelem és az antropológia felöl történhetik.
Az az elmélet, hogy a Khimaira, a Szphinx, a Gorgó, a kentaurok, a szatírok és hasonlók annak a
Jung-féle kollektív tudatalattinak ösztönös kitörései, amelynek pontos értelmezését mindmáig
nem adták meg, vagy nem tudták megadni, nyilvánvalóan helytelen. A görögországi
bronzkorszak és korai vaskorszak nem az emberiség gyermekkora volt, miként dr. Jung sejteti.
Az például, hogy Zeusz lenyelte Métiszt, aztán egy fején levő nyíláson keresztül világra hozta
Athénét, nem el nem fojtható álomkép, hanem leleményes teológiai dogma, amely legalább
három, egymásnak ellentmondó nézetet egyesít: [23]
1. Athéné Métisz parthenogenezis révén született leánya volt, vagyis annak a háromságnak
legfiatalabb tagja, amelynek Métisz, a Bölcsesség Istennője állt az élén.

2. Zeusz lenyelte Métiszt, vagyis az akhájok megszüntették Métisz kultuszát, és minden
bölcsességet patriarchális istenüknek, Zeusznak tulajdonítottak.
3. Athéné Zeusz leánya volt, vagyis a Zeusz-tisztelő akhájok azzal a feltétellel kímélték meg
Athéné templomait, hogy az istennő hívei elismerik Zeusz fennhatóságát.
Azt, hogy Zeusz lenyelte Métiszt, s hogy mi lett ennek a következménye, valószínűleg
képekben is ábrázolták valamelyik templom falán. S mivel a buja Dionűszosz - egykor Szemeié
parthenogenezis révén született fia - Zeusz ágyékából született újra, az okos Athéné a
fejéből pattant ki.
Ha némelyik mítosz első pillantásra érthetetlen, annak sokszor az az oka, hogy a mitográfus
véletlenül vagy szándékosan félremagyarázott valamilyen szent képet vagy rituális színjátékot.
Én ezt az eljárást „ikonotrópiá"-nak nevezem - találunk rá példát minden olyan vallásos
irodalomban, amely pecsétet tesz valamilyen ősi hit radikális reformjának végére. A görög
mitológia tele van ilyenekkel. így például Héphaisztosz műhelyének háromlábú asztalai, amelyek
maguktól szaladnak az istenek gyűléseire és vissza (Iliász XVIII. 368. ss.), nem az automobilok
ősképei, miként dr. Charles Seltman ravaszul sejteti Twelve Olympian Gods című művében,
hanem arany napkorongok, három küllővel (mint Man szigetének emblémája), és valószínűleg
azoknak a három évszakból álló éveknek a számát jelképezik, ameddig „Héphaisztosz fia"
uralmon maradhatott Lemnosz szigetén. Az úgynevezett „Parisz ítélete", amikor egy héroszt
fölszólítanak, hogy válasszon három egymással vetélkedő istennő között, és adja a birtokában
levő almát a legszebbnek, ugyancsak egy olyan ősi rituális szituációt ír le, amely Homérosz és
Hésziodosz korára már feledésbe merült. A három istennő ugyanis csak egy, de három
személyben: Athéné, a szűz, Aphrodité, a nimfa, és Héra, a banya - és az almát Aphrodité
ajándékozza Parisznak, nem ő kapja tőle. Az alma Aphrodité szerelmét jelképezi, amelyet Parisz
az élete [24] árán vásárolt meg: ezzel az „útlevéllel" juthat az Elíziumi Mezőkre, a Nyugat
Almáskertjébe, ahová csak a héroszok szellemei léphetnek be. Hasonló ajándék gyakran fordul
elő az ír és walesi mitológiában is; almát adott a három Heszperisz is Heraklésznek, valamint
Éva, „Minden Élők Anyja", Ádámnak. Nemeszisz, a szent liget istennője, aki a későbbi
mítoszokban a gőgös királyokon állt isteni bosszú jelképe lett, ugyancsak almafaágat tart a
kezében: ezzel ajándékozza meg a héroszokat. Valamennyi neolit- és bronzkori paradicsom
gyümölcsössziget volt; maga a paradicsom szó is „gyümölcsöst" jelent.
A mítoszok tanulmányozását a régészet, a történelem és az összehasonlító vallástudomány
tanulmányozásával kell kezdeni, nem a lélekelemzők rendelőiben. Noha Jung követői makacsul
állítják, hogy „a mítoszok a tudat előtti psziché revelációi, a tudattalan pszichikai történések
önkéntelen megnyilatkozásai", a görög mítoszok tartalmukban semmivel sem voltak
titokzatosabbak, mint a mai választási plakátok, és főleg olyan területeken öltöttek formát,
amelyek szoros politikai kapcsolatban álltak a minószi Krétával - egy olyan országgal, amely
elég civilizált volt ahhoz, hogy irattárai, négyemeletes, egészségügyi berendezésekkel felszerelt
épületei, modernnek ható zárakkal ellátott ajtói és védjegyei lehessenek, nem beszélve a
sakkról, a hivatalos súly- és egyéb mértékrendszerekről és a türelmes csillagászati
megfigyeléseken alapuló naptárról.
Módszerem az volt, hogy összefüggő mesébe gyűjtöttem minden mítosz valamennyi szétszórt
elemét, és alátámasztottam olyan kevésbé ismert variánsokkal, amelyek esetleg segíthetnek
megfejteni a mítosz jelentését. Ugyanakkor megpróbáltam valamennyi felmerülő kérdésre -
lehető legjobb tudásom szerint – antropológiai vagy történelmi fogalmakban válaszolni.
Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy ez túlságosan ambiciózus [25] vállalkozás egy szál
mitológus részéről, bármilyen sokáig és keményen dolgozik is. Feltétlenül becsúszik néhány
tévedés. Szeretném hangsúlyozni, hogy a Földközi-tenger környékének az írásos feljegyzések
előtti vallásairól és rítusairól itt megfogalmazott állításaim egytől egyig feltevéseken alapulnak.
Mindazonáltal felbátorítottak azok a nagy analóg példák, amelyeket - könyvem
első kiadása, 1955 után - E. Meyrowitz Akan Cosmological Drama című műve hoz fel az itt
feltételezett vallási és társadalmi változásokra. Az akán nép a Szahara oázisaiból az ősidőkben
dél felé vándorolt líbiai berberek - Görögország prehellén lakosságának rokonai - és a Niger
folyó mentén élő négerek Timbuktuban történt keveredéséből származik. Az Kr. u. XI. században

még délebbre vándoroltak, a mai Ghanába. Négy különböző kultuszt őriztek meg mindmáig. A
legősibb kultusz hívei a Holdat tisztelik, mint a legfőbb istennőháromságot, Ngamét, aki
kétségtelenül azonos a líbiai Neithtel, a karthágói Tanittal, a kánaánita Anathával és az ógörög
Athénével (lásd 8. 1), Ngaméről azt tartják, hogy saját erejéből szülte az égitesteket (lásd I. 1), s
utána embereket és állatokat teremtett oly módon, hogy varázserejű nyilakat lőtt újhold-íjából
élettelen testükbe. Állítólag ő is meg szokott elevenedni pusztító formában is, akárcsak görög
megfelelője, Artemisz holdistennő (lásd 22. 1). Egy-egy királyi családból származó hercegnő -
időnként - méltónak találtatik arra, hogy erőt vegyen rajta Ngame holdvarázsa, és szül egy törzsi
istenséget, aki egy szentélyben üti fel tanyáját és egy csoport kivándorlót új tájakra vezet. A nő
anyakirálynő, hadvezér, bíró és az általa alapított települések papnője lesz. Az istenség közben
totemállatként ölt új alakot, amelyet szigorú tabu véd, azzal a kivétellel, hogy egy bizonyos
példányát minden évben űzőbe veszik és feláldozzák. Ez fényt vet a pelaszgok Athénban
rendezett évenkénti bagolyvadászatára (lásd 97. 4). Később törzsszövetségekből álló [26]
államok jöttek létre, s a leghatalmasabb törzsi istenség lett az Államisten.
A második kultuszra az akánoknak egy Odomankoma nevű Atyaisten szudáni tisztelőivel való
keveredése nyomta rá a bélyegét. Ez az Odomankoma állítólag egymaga hozta létre az egész
világmindenséget (lásd 4. c). A szudániakat a jelek szerint választott férfi törzsfőnökök vezették,
és átvették a sumér hétnapos hetet. Mintegy átmeneti mítoszként Ngaméről azt állítják, hogy ő
keltette életre Odomankoma élettelen teremtményeit; s a törzsi istenekből a hét bolygót
irányító hatalom lett. Ezek a bolygó-istenek - miként feltevésem szerint Görögországban is,
amikor keletről behozták a titánok tiszteletét (lásd 1.3) - férfi-nő párokat alkotnak. Az állam
anyakirálynője, mint Ngame képviselője, minden évben rituális házasságot köt Odomankoma
képviselőjével: éspedig választott szeretőjével, akit az év végén a papok megölnek,
megskalpolnak és megnyúznak. Valószínűleg ugyanez volt a gyakorlat a görögöknél is (lásd 9. a
és 21. 5).
A harmadik kultuszban az anyakirálynő szeretőjéből király lesz, s mint a Hold hímnemű
alakját tisztelik, a föníciai Baál Haman istenhez hasonlóan, és minden évben egy fiú hal meg
helyette, mint álkirály (lásd 30. 1). Az anyakirálynő pedig a fő végrehajtó hatalmat egy
hadvezérre ruházza, s figyelmét a megtermékenyítő szertartásokra összpontosítja.
A negyedik kultuszban a király, miután több kisebb rangú király letette neki a hűségesküt,
lemond Hold-alakjáról, és egyiptomi módra Nap-királynak nyilvánítja magát (lásd 67. 1. 2.).
Noha továbbra is megrendezi az évenkénti rituális házasságot, szabaddá teszi magát a Holdtól
való függőségtől. Ebben a szakaszban a patriarchális házasság kiszorítja a matriarchális
házasságot, és a törzsek héroszi férfi ősöket kezdenek tisztelni, miként [27] Görögországban
történt - bár ott a Nap-kultusz sohasem szorította ki a Mennydörgés istenének kultuszát.
Az akánoknál az udvari rituáléban bekövetkezett minden változással együtt jár az égben
történő események elfogadott mítoszának módosítása. Ha például a király kinevez egy udvari
kapust, és azzal is kitünteti, hogy hozzáad egy hercegnőt, közhírré teszik, hogy az
égben ugyanezt cselekedte egy isteni kapus. Valószínű, hogy Héraklésznek Hébé istennővel
kötött házassága és Zeusz kapusává való kinevezése (lásd 145. i. és j.) egy - a mükénéi udvarban
történt - hasonló esetet tükröz, s hogy az Olümposzon rendezett isteni lakomák hasonlóképpen
azoknak az Olümpiában rendezett ünnepségeknek a tükörképei, amelyeken a Zeuszt képviselő
mükénéi uralkodó és Héra argoszi főpapnője ült az asztalfőn.
Mélységesen hálás vagyok Janet Seymour Smithnek és Kenneth Gaynek, amiért segítettek
végső formába önteni ezt a könyvet, Peter és Lalage Greennek, hogy az első néhány fejezetet
levonatban elolvasták, Frank Seymour Smithnek, amiért elküldött Londonból egy csomó
ritkaságszámba menő latin és görög szöveget, és annak a sok barátnak, aki segített átjavítani az
első kiadást.
DEYÁ, MALLORCA, SPANYOLORSZÁG R. G.
Megjegyzés

Az egyes mítoszoknál először a mítosz történetét mondjuk el, az egyes részeket kurzív betűkkel
(a,b,c ...) választva el egymástól. Utána az irodalmi források felsorolása következik a szövegben
levő jegyzetszámokra való hivatkozással. Utána következnek a magyarázatok, az egyes részeket
kurzív számokkal (1, 2, 3 ...) választva el egymástól. Az egyik magyarázatról a másikra való
utalásokat a mítoszszám és a részszám feltüntetésével adjuk. így pl. (43. 4.) a 43. mítosz
magyarázatának 4. részére utal. [28]

A görög mítoszok
1. A pelaszgok teremtésmítosza
Kezdetben volt a Kháosz. Ebből emelkedett ki mezítelenül Eurünomé, a Mindenség istennője, de

nem volt hol megvetnie a lábát. Elválasztotta hát az égbolttól a tengert, s egymagában táncolni
kezdett a hullámokon. Dél felé táncolt, s szél kerekedett a nyomában. Úgy látta, hogy ez a szél
valami új és önmagában létező, amellyel megkezdheti a teremtés művét. Sarkon fordult, elkapta
az északról fújó szelet, sodorgatni kezdte a tenyere közt, és íme: megszületett Ophión, a nagy
kígyó. Eurünomé tovább táncolt - egyre féktelenebbül -, hogy felmelegedjék, s Ophiónt végül is
elfogta a kéjvágy, az istennő lába köré tekeredett, és egyesült vele. Márpedig az Északi Szélnek,
amelyet Boreásznak is szoktak nevezni, megtermékenyítő hatása van. Ezért fordulnak sokszor a
kancák hátsó felükkel a szélnek: csődör nélkül is vemhesek lesznek.1 Így történt, hogy
Eurünomé is teherbe esett.
b) Eurünomé erre galamb alakot öltött, leereszkedett a hullámokra, s mikor elérkezett az
ideje, megtojta a Világtojást. Ophión az istennő parancsára hétszer a tojás köré tekeredett és
kiköltötte. A tojás kettérepedt, és kipottyantak belőle az istennő gyermekei, vagyis ami csak
létezik e világon: a Nap, a Hold, a bolygók, a csillagok és a Föld, a rajta levő hegyekkel, folyókkal,
fákkal, növényekkel és élőlényekkel együtt.
c) Eurünomé és Ophión az Olümposz hegyére költöztek. Ophión azonban megharagította az
istennőt, azt állította ugyanis, hogy ő teremtette a világot. Az istennő [31 (1.a.-1.c.)] nyomban a
fejére taposott a sarkával, kitörte a fogait, és Ophiónt a föld alatti sötét üregekbe száműzte.2
d) Aztán mozgásba hozta a hét bolygót, s mindegyiket egy titanisz és egy titán alá rendelte.
Theia és Hüperión a Nap, Phoibé és Atlasz a Hold, Dióné és Kriosz a Mars, Métisz és Koiosz a
Mercurius, Themisz és Eurümedón a Jupiter, Téthüsz és Ókeanosz a Venus, Rheia és Kronosz a
Saturnus uralkodója lett.3 Az első ember pedig Pelaszgosz, a pelaszgok őse lett. Arkadia földje
szülte. Utána születtek még többen is, s Pelaszgosz megtanította őket kunyhót építeni meg
makkot enni. Ruhát disznóbőrből varrtak maguknak. Euboiában és Phókiszban még most is ilyet
viselnek a szegények.4
1. Plinius: Historia Naturalis IV. 35. és VIII. 67; Homérosz: Iliász XX. 223.
2. E prehellén mítosznak csak jelentéktelen töredékei maradtak fenn a görög irodalomban. A
legterjedelmesebbek: Apollóniosz Rhodiosz; Argonautika I. 496-505. és Tzetzész: Lükophrónról 1191. De
benne van e mítosz az orphikus misztériumokban, és rekonstruálható - miként fentebb is tettük -
Bérósszosz töredékeiből, és a Philón Bübliosz, valamint Damaszkiosz által idézett föníciai elméletekből a
világegyetem kialakulásáról, a héber teremtésmítosz kánaánita elemeiből, Hyginusból (797. Fabula - lásd
62. a); a sárkányfogakról szóló boiótiai legendából (lásd 58. 5.) és a korai rituális művészetből. Hogy a
pelaszgok valamennyien Ophióntól származtatták magukat, közös áldozati szertartásukból, a Peloriából
lehet sejteni (Athénaiosz XIV. 45. 639-40). Eszerint Ophión egy pelórosz, azaz "óriáskígyó" volt.
3. Homérosz: Iliász V. 898; Apollóniosz Rhodiosz II. 1232; Apollodórosz I. 1. 3; Hésziodosz: Theogonia
133; Sztephanosz Büzantinosz: Adana; Arisztophanész: A madarak 692; Clemens Romanus: Prédikációk
VI. 4. 72;Proklosz: Platón Timaiosz-a II. 307. o.
4. Pauszaniasz VIII. 1. 2. [32 (1.c.-1.d.)]
1. Ebben az archaikus vallási világképben még nem voltak férfi istenek és papok, csak a
világistennő és papnői, mivel a női nem volt az uralkodó, és a férfi a nő megfélemlített áldozata.
Az apaság fogalma nem létezett számukra, mivel a fogamzást a szélnek vagy annak
tulajdonították, hogy a nő babot evett, vagy véletlenül lenyelt valamilyen rovart. Az utódlás
anyai ágon történt, a kígyókat a halottak megtestesülésének tartották. Az Eurünomé
("messzevándorló") nevet az istennő mint az égbolton látható Hold kapta. A sumérok Iahunak
("felséges galamb") nevezték, ez az elnevezés később Jehovára, a Teremtőre szállt át. Marduk a
babiloni tavaszünnepen jelképesen galambformában hasította ketté, amikor az új világrendet
megteremtette.
2012
2. Ophión vagy Boreász a héber és az egyiptomi mitológia világteremtő kígyója. A korai
mediterrán művészetben az istennőt mindig az ő társaságában ábrázolták. A föld szülte
pelaszgok, akik valószínűleg azt állították magukról, hogy Ophión fogaiból származnak,
eredetileg talán a neolitikum „festett agyagedényeket előállító" emberei voltak. Kr. e. 3500 körül
keltek át Palesztinából a görög szárazföldre, és a prehellének – akik Kisázsiából vándoroltak be
a Küklaszokon át – hétszáz év múlva a Peloponnészoszon találták őket. De felületes módon
pelaszgoknak nevezték el Görögország valamennyi prehellén lakóját. így például Euripidész
szerint (idézi Sztrabón V. 2. 4) a pelaszgok akkor nevezték el magukat danaoszoknak, amikor
Danaosz és ötven leánya (lásd 60. f.) Argoszba érkezett. Az erkölcstelen viselkedésükre utaló
célzások (Hérodotosz VI. 137) valószínűleg arra vonatkoznak, hogy a prehelléneknél szokásosak
voltak az erotikus orgiák. Sztrabón említi meg ugyanott, hogy az Athén környékén lakókat
pelargoi ("gólyák") néven ismerték. Valószínű, hogy a gólya volt a pelaszgok totemmadara.
3. A titánoknak („uralkodók") és titaniszoknak [33 (1.1-1.3.)] megvannak a megfelelőik a korai
babiloni és palesztinai asztrológiában: a szent bolygó-hét napjainak istenségei voltak. Lehet,
hogy a görög mitológiába a Kr. e. II. évezredben a korinthoszi Iszthmoszon megalakult kánaánita
vagy hettita települések (lásd 67. 2.), vagy éppen a prehellének révén kerültek be. Mikor
Görögországban megszűnt a titánkultusz, és a hivatalos naptárban nem szerepelt többé a
hétnapos hét, egyes szerzők úgy beszéltek róluk, hogy tizenketten vannak, valószínűleg azért,
hogy számuk megegyezzen az állatöv csillagképeinek számával. Hésziodosz, Apollodórosz,
Sztephanosz Büzantinosz, Pauszaniasz és mások különbözőképpen nevezték őket. A babiloni
mítoszban a hétbolygóinak urai - név szerint Samas, Szin, Nergál, Bél, Beltisz és Ninib - Beltiszt, a
szerelem istennőjét kivéve - férfiak voltak. A germán hét napjai közül azonban ezt a beosztást a
kelták a Földközi-tenger keleti részéről vették át - a vasárnapot, keddet és pénteket nem titánok,
hanem titaniszok kormányozták. Abból, hogy Aiolosznak ugyanannyi isteni rangban levő leánya
volt, mint fia (lásd 43. 4), valamint Niobé mítoszából ítélve (lásd 77. 1), akkor, amikor a hét
napjainak palesztinai beosztása eljutott a prehellenikus Görögországba, minden titán mellé
adtak egy titaniszt is, nyilván az istennő érdekeinek védelmére. De a tizennégy titán száma
nemsokára hétre csökkent, s vegyesen voltak köztük nők és férfiak. A bolygók közül a Nap a
világosságot, a Hold a varázslást, a Mars a növekedést, a Mercurius a bölcsességet, a Jupiter a
törvényt, a Venus a szerelmet és a Saturnus a békét jelképezte. A klasszikus Görögország
asztrológusai babiloni kollégáikkal összhangban a bolygókat Héliosznak, Szelénének, Árésznek,
Hermésznek (vagy Apollónnak), Zeusznak, Aphroditénak és Kronosznak adományozták. Fent
említett latin megfelelőiknek neve még ma is felismerhető a napok francia, olasz és spanyol
nevében. [34 (1.3.)]
4. A végén - a mítoszok nyelvén szólva - Zeusz valamennyi titánt lenyelte, korábbi önmagát is
beleértve. Ennek analógiájára a jeruzsálemi zsidók egy olyan transzcendens istent imádtak, aki a
hét bolygóinak isteneiből állt. Ezt a felfogást jelképezi a hétágú gyertyatartó és a Bölcsesség Hét
Pillére. A spártai úgynevezett „Ló-sír" közelében felállított, s a bolygókat jelképező hét oszlop
Pauszaniasz szerint (III. 20. 9) olyan ősi díszítményekkel volt ékesítve, amelyek valószínűleg a
pelaszgok által átvett egyiptomi rítusokkal voltak összefüggésben (Hérodotosz II. 57). Nem
lehet megállapítani, hogy az említett felfogást a zsidók vették-e át az egyiptomiaktól, vagy
fordítva; az úgynevezett Héliopoliszi Zeusz, akit A. B. Cook ismertet Zeusz című művében (I. 570-
76), jellegében mindenesetre egyiptomi volt, köntösét elöl a hét bolygóisten képmása ékesítette,
hátul pedig a többi olümposzi istené. Ennek az istennek egy kisalakú bronzszobrát megtalálták a
spanyolországi Tortosában, egy másik példányát a föníciai Bübloszban. Egy marseille-i márvány
domborművön hat bolygóisten mellképe látható, valamint Hermész teljes alakban - a
szobrocskákon is az ő alakja a legfeltűnőbb valószínűleg azért, mert ő a csillagászat feltalálója.
Rómában Quintus Valerius Soranus szerint Jupitert ugyancsak transzcendens istennek fogták
fel, a hét napjainak bolygóit azonban nem tisztelték úgy, mint Marseille-ben, Bübloszban és
(valószínűleg) Tortosában. A bolygók urai nem befolyásolhatták az olümposzi vallást, mivel úgy
tekintették őket, hogy nem görögök (Hérodotosz I. 131), tehát nem is hazafiak; Arisztophanész
(A béke 403. SS.) azt mondatja például Trügaiosszal, hogy a Hold meg a „ravasz Nap" cselszövést
forralnak, s Görögországot a barbár perzsák kezére akarják játszani. [35(1.4.)]

5. Pauszaniasz állítása, miszerint Pelaszgosz volt az első ember, arra mutat, hogy a neolitikus
kultúra bizonyos elemei Arkadiában egészen a klasszikus időkig fennmaradtak.
2. A homéroszi és az orphikus teremtésmítosz
Némelyek szerint valamennyi isten és minden élőlény a világot körülfolyó Ókeanosz árjából
eredt, s Ókeanosz mindegyik gyermekének Téthüsz volt az anyja.1
b) Az orphikusok viszont azt állítják, hogy a fekete szárnyú Éjt csábította el a Szél, s az istennő,
akitől még Zeusz is rettegett,2 egy ezüsttojást tojt a Sötétség méhében. Ebből a tojásból kelt ki
Erósz - akit némelyek Phanésznek neveznek -, és hozta mozgásba a Világegyetemet. Erósz
kétnemű és aranyszárnyú volt, s négy feje lévén, néha bika vagy oroszlán módjára bömbölt, néha
meg sziszegett, mint a kígyó, vagy bégetett, mint a kos. Anyja, az Éj, Érikepaiosznak vagy
Prótogenosz Phaethónnak nevezte,3 s egy barlangban lakott vele. Ő maga három alakban szokott
mutatkozni: mint az Éj, a Rend és az Igazságosság. Barlangja előtt ott ült a kikerülhetetlen Rheia
Anya, s egy rézdobot pergetve hívta fel az emberek figyelmét az istennő szentélyére. Phanész
teremtette a Földet, az Eget, a Napot és a Holdat; a Világegyetem fölött azonban mindaddig az
istennőháromság uralkodott, míg kormánypálcája át nem szállt Uranoszra.4
1. Homérosz: Iliász XIV. 201.
2. Uo. XIV. 261.
3. Fragmenta Orphica 60., 61., és 70.
4. Uo. 86. [36 (1.5.-2.b.)]
1. A homéroszi mítosz a pelaszgok teremtésmítoszának (lásd I. 2) egyik változata, hiszen

Téthüsz éppúgy uralkodott a tenger fölött, mint Eurünomé, és Ókeanosz éppúgy fogta körbe a
Világegyetemet, mint Ophión.
2. Az orphikus mítosz egy másik változat, de ezt már befolyásolta a szerelem (Erósz) későbbi,
misztikus felfogása, s befolyásolták a nemek sajátos viszonyáról kialakult nézetek. Az Éj
ezüsttojása a Holdat jelenti, mivel az ezüst a Hold féme. Érikepaiosz („hangafűvel táplálkozó")
éppúgy, mint Phanész, a szerelemisten („világra hozó"), hangosan zümmögő mennyei méh, a
Nagy Istennő fia (lásd 18. 4). A méhkast az eszményi köztársaság mintaképének tekintették, és
ezzel támasztották alá az aranykor mítoszát, amikor méz csöpögött a fákról (lásd 5. b.). Rheia
azért pergette a rézdobot, nehogy a méhek eltévedjenek, s ugyanakkor távol tartsa az ártó
hatalmakat. Hasonló volt a tülkök szerepe a misztériumokban. Mint Phaethón Prótogenosz („a
ragyogó Elsőszülött"), Phanész a Nap, amelyet az orphikusok a világosság jelképének tekintettek
(lásd 28. d.), s négy feje a négy évszak állatjelképeinek felel meg. Macrobius szerint a kolophóni
jósda ezt a Phanészt a transzcendens Iaó istennel azonosította: Zeusz (kos) a tavasz volt; Héliosz
(oroszlán) a nyár; Hádész (kígyó) a tél; Dionűszosz (bika) az új esztendő.
Az Éj kormánypálcája a patriarchátus bekövetkeztével szállt Uranoszra.
3. Az olümposzi teremtésmítosz
A mindenség kezdetén felmerült a Kháoszból Föld-anya, és alvás közben szülte meg fiát,
Uranoszt. A fiú szeretettel nézett le a hegyekről anyjára, és termékenyítő esőt permetezett
testének rejtett nyílásaiba. Így [37 (2.1.-3.a.)] szülte meg Földanya a füvet, virágokat és a fákat,
valamint a hozzájuk tartozó állatokat és madarakat. Ugyanennek az esőnek a hatására kezdtek
folyni a folyók, és teltek meg vízzel a mélyedések. így jöttek létre a tavak és tengerek.
b) Földanya első, félig emberalakú gyermekei a százkezű óriások: Briareusz, Gügész és
Kottosz voltak. Utánuk született a három vad, egyszemű küklópsz: Brontész, Szteropész és
Argész. Mesterkovácsok voltak, s hatalmas falakat építettek. Először Thrákiában telepedtek le,
aztán átköltöztek Krétába és Lükiába.1 Odüsszeusz Szicíliában még találkozott a fiaikkal.2 Őket
magukat azonban Apollón - bosszúból Aszklépiosz haláláért - megölte, és szellemeik a tűzokádó
Etna barlangjaiban lakoztak.

c) A líbiaiak szerint viszont Garamasz előbb született, mint a Százkezűek, s amikor kibújt a
földből, édesmakk-áldozatot mutatott be Földanyának.3
1. Apollodórosz I. 1-2; Euripidész: Khrüszipposz (idézi Sextus Empiricus 751. o.); Lucretius I. 250. és II.
991. ss.
2. Homérosz: Odüsszeia IX. 106-566; Apollodórosz III. 10. 4.
3. Apolloniosz Rhodiosz IV. 1493. ss.; Pindarosz: Fragmenta 84., Bergk-féle kiadás.
1. Ezt a patriarchális Uranosz-mítoszt az olümposzi vallási rendszerben ismerték el

hivatalosnak. Uranoszból, akinek a neve végül is "égbolt" jelentést kapott, valószínűleg úgy lett
Legfőbb Atya, hogy Varúna pásztoristennel, az árja istenháromság egyikével azonosították.
Görög neve azonban az Urana ("a hegyek királynője", „a nyár királynője", „a szelek királynője"
vagy „a vad ökrök királynője") hímnemű alakja. Uranosz és Föld-anya házassága egy korai
észak-görögországi hellén invázió jelképe. Ez tette lehetővé Varúna hívei számára, [38 (3.a. -
3.1.)] hogy azt állítsák: ő nemzette az ott talált bennszülött törzseket, de azt is elismerték, hogy a
Földanya fia. E mítosz egyik, Apollodórosz által följegyzett változata szerint a Föld és az Ég
élethalálharcban váltak el egymástól, de aztán ismét szerelmesen egyesültek. Ezt Euripidész (A
bölcs Melanippé, töredék, 484, Nauck kiad.) és Apollóniosz Rhodiosz (Argonautika I. 494) is
megemlíti. Ez az élethalálharc bizonyára a patriarchális és matriarchális elveknek a hellén
invázió által előidézett küzdelmére utal. A Gügész szónak („földszülötte") van egy másik formája
is, a gigász („óriás"), és az óriásokat a görög mitológiában Észak-Görögország hegyeivel hozzák
kapcsolatba. Briareuszt („erős") nevezték Aigaión-nak is (Iliász I. 403.), tehát lehetséges, hogy az
ő népe voltak a líbiai thrákok, akiknek kecskeistennőjéről, Aigiszről (lásd 8. 1.) kapta nevét az
Égei-tenger. Kottosz a kottaszok névadó őse. Ezek az orgiasztikus Kotüttót imádták, és kultuszát
Thrákiából egész Északnyugat-Európára kiterjesztették. Törzseiket „százkezűeknek" nevezték,
talán mert papnőik ötven tagból álló testületeket alkottak, mint a Danaidák és a Néreiszek, vagy
mert a férfiakat száz főből álló harci egységekbe szervezték, mint a korai rómaiak.
2. Feltételezhető, hogy a Küklópszok egy prehellén rézkovácscéh tagjai voltak. A Küklópsz szó
„kerek szeműt" jelent; a kovácsok valószínűleg koncentrikus köröket tetováltattak a
homlokukra a Napnak, a kemencetűz forrásának a tiszteletére. A thrákok még a klasszikus
korban is tetováltatták magukat (lásd 28. 2.). A koncentrikus körök a kovácsmesterség fogásai
közé tartoznak: amikor a kovács tálakat, sisakokat vagy rituális maszkokat akart kikalapálni,
ilyen körök segítségével dolgozott: körzővel húzta meg őket a lapos korong középpontja körül,
amelyen munkálkodott. A Küklópszok azért is egyszeműek voltak, mert a kovácsok gyakran
bekötik fél szemüket, védekezésül a kipattanó szikrák [39 (3.1.-3.2.)] ellen. Később feledésbe
merült, hogy kik is voltak, és a gazdag fantáziájú mitográfusok az Etna barlangjaiba telepítették
szellemüket, hogy megmagyarázzák, mi okozza a kráterből kitörő tüzet meg füstöt (lásd 35. 1.).
Thrákia, Kréta és Lükia között szoros kulturális kapcsolat állt fenn; a Küklópszok valószínűleg
mindhárom országban otthon voltak. A prehellén kultúra Szicíliára is átterjedt; de az is lehet
(ezt Samuel Butler vetette fel elsőnek), hogy az Odüsszeia Szicíliában való keletkezése
a magyarázata a Küklópszok ottlétének (lásd 170. b.). A Brontész, Szteropész és Argész neveket
(„mennydörgés", „villám" és „fényesség") később találták ki.
3. Garamasz a líbiai garamantusok névadó őse, akik a Fezzantól délre fekvő Djado oázisát
lakták. Balbus római hadvezér győzte le őket Kr. e. 19-ben. Állítólag kusita berberek voltak, és a
Kr. u. II. században meghódították őket a matriarchális rendszerben élő lemta berberek. Később
összeolvadtak a Niger felső folyásának déli partján lakó bennszülött négerekkel, és nyelvüket is
átvették. Ma már csak egyetlen faluban, Koromancéban élnek. A Garamante név a Gara, man és
te szavakból származik, s azt jelenti, hogy „Gara országának lakói". Gara valószínűleg Kér, Q're
vagy Kár istennővel azonos (lásd 82. 6. és 86. 2.), akitől - többek közt - a károk kapták a nevűket,
s akit a méhészettel hoztak összefüggésbe. Az édesmakk - a gabona elterjedése előtt az ókor
legfőbb tápláléka - Líbiában termett; és a garamantusok által lakott Ammón vallási
szövetségben volt az észak-görögországi Dódónéval. Ez a szövetség Sir Flinders Petrie szerint
valószínűleg még a Kr. e. III. évezredben jött létre. Mindkét városban volt egy régi tölgyfa jósda

(lásd 51. a.). Hérodotosz szerint a garamantus békés, de hatalmas nép, datolyapálmát nevel,
gabonát termel, és szarvasmarhát tenyészt (IV. 174. és 183.). [40 (3.2.-3.3.)]
4. Két filozófiai teremtésmítosz

Egyesek szerint kezdetben volt a Sötétség, és a Sötétségből keletkezett a Kháosz. A Sötétség és a
Kháosz egyesüléséből származott az Éjszaka, a Nappal, Erebosz és a Levegő.
Az Éjszaka és Erebosz egyesüléséből származott a Pusztulás, az Öregség, a Halál, a Gyilkosság,
a Szükség, az Álom, az Ábrándozás, a Viszály, a Nyomor, a Harag, Nemeszisz, az Öröm, a
Barátság, a Szánalom, a három Moira és a három Heszperisz.
A Levegő és a Nappal egyesüléséből származott Földanya, az Égbolt és a Tenger.
A Levegő és Földanya egyesüléséből származott a Rettegés, a Kézművesség, a Harag, a
Civódás, a Hazugság, az Átok, a Bosszú, a Mértéktelenség, a Vetélkedés, a Szövetkezés, a Feledés,
a Félelem, a Gőg és a Háború, valamint Ókeanosz, Métisz és a többi titán, Tartarosz, meg a három
Erinnüsz avagy Furia.
A Föld és Tartarosz egyesüléséből származtak az Óriások.
b) A Tenger és folyói egyesüléséből származtak a Néreidák. De halandó emberek még mindig
nem voltak. Íapetosz fia, Prométheusz formálta meg őket Athéné istennő hozzájárulásával az
istenek hasonlatosságára, agyagból, a phókiszi Panapeusz vizével. Athéné lehelt életet beléjük.1
c. Mások azt mondják, hogy a Mindenség Istene - bárki lehetett, hiszen egyesek
Természetnek nevezik - hirtelen bukkant fel a Kháoszban, és választotta el a földet az égtől, a
vizet a földtől, és a felvilágot az alvilágtól. Miután szétválasztotta az elemeket, kellően el is
rendezte őket; ilyen rendben vannak ma is. A Földet övezetekre osztotta, némelyiknek nagyon
meleg, némelyiknek nagyon hideg, a többinek meg mérsékelt az éghajlata. Síkságokat és
hegységeket hozott létre, és [41 (4.a.-4.c.)] felruházta őket fűvel meg fákkal. Az egész fölött
elhelyezte az égboltozatot, teliszórta fényes csillagokkal, és kijelölte a négy szél lakhelyét. A
vizeket benépesítette halakkal, a szárazföldet állatokkal, az eget a Nappal, a Holddal és az öt
bolygóval. Végül megalkotta az embert – aki valamennyi állat közül egyedül emeli arcát az ég
felé, és látja a Napot, a Holdat meg a csillagokat -, ha ugyan nem az az igazság mégis, hogy
Íapetosz fia, Prométheusz formálta meg az ember testét vízből és agyagból, a lelke pedig a
teremtés első korszakából megmaradt, bolyongó isteni elemekből jött létre.2
1. Hésziodosz: Theogonia 211-32; Hyginus: Fabulae, előhang; Apollodórosz I. 7. 1.; Lukiánosz:
Prométheusz avagy a Kaukázus 1 3 . ; Pauszaniasz X. 4. 3.
2. Ovidius: Átváltozások I-II.
1. Hésziodosz Theogoniá-jában - amelyen az első filozófiai mítosz alapul - az absztrakt

fogalmak közé vannak keverve a Néreiszek, a Titánok és az Óriások: úgy érezte, őket is közéjük
kell sorolnia. A három Moira és a három Heszperisz a Holdistennő-háromság, a Halál
istennőjének szerepében.
2. A második mítoszt, amelyik csak Ovidiusnál található meg, a késői görögök vették át a
babiloni Gilgames-eposzból. Az eposz bevezetője szerint Aruru istennő az első embert, Eabanit,
egy darab agyagból alkotta meg. A mitográfusok - annak ellenére, hogy sok évszázadon
keresztül Zeusz volt a Világ Ura – kénytelenek voltak beismerni, hogy a Mindenség teremtője
valószínűleg nő lehetett. A zsidók, a pelaszg vagy kánaánita teremtésmítosz örökösei,
ugyanilyen kínos helyzetben voltak: a Genezis szerint egy nőnemű Isten Lelke lebeg a vizek
felett, de nem tojja meg a világtojást; és Éva, "minden élők anyja", parancsot kap, hogy taposson
a [42 (4.c.-4.2.)] kígyó fejére, de a kígyónak nem kell pokolra szállnia, míg el nem érkezik a világ
végezete.
3. A Talmudban olvasható teremtésmítoszban viszont Mihály arkangyal - Prométheusz
megfelelője - formálja meg Ádámot porból, de nem a minden élők anyjának, hanem Jehovának a
parancsára. Jehova aztán életet lehel Ádámba, és melléje adja Évát, aki – mint Pandóra - bajt hoz
az emberiségre (lásd 39. j.).

4. Több görög filozófus különbséget tesz a Prométheusz alkotta emberek és a föld szülte,
tökéletlen teremtmények között, akiknek egy részét Zeusz pusztította el, a többit pedig özönvíz
semmisítette meg Deukalión idejében (lásd 38. c.). Majdnem ugyanilyen különbséget tesz a
Genezis (VI. 2-4.) az „Isten fiai" és az „emberek leányai" közt, akiket Isten fiai feleségül vesznek.
5. A Gilgames-táblák kései eredetűek és többféleképpen magyarázhatók. Az eposz szerint az
„Űr Ragyogó Anyja" teremtett mindent - „Aruru" csak az istennő számtalan melléknevének
egyike -, s az eposz fő témája az új, patriarchális rend isteneinek lázadása az istennő
teljes zűrzavarként ábrázolt matriarchális rendje ellen. Marduk, a babiloni városisten végül is
legyőzi az istennőt, aki Tiámat, a tengeri szörny alakját öltötte magára, s győzelme után
arcátlanul kijelenti, hogy ő és nem más teremtette a növényeket, szárazföldeket, folyókat,
állatokat, madarakat és az embereket. Ez a Marduk egy felkapaszkodott kisisten volt, akinek azt
az állítását, hogy ő győzte le Tiámatot, és ő teremtette a világot, korábban már Bél isten is
hangoztatta. Bél a sumér Anyaistennő, Bélili nevének hímnemű alakja. Úgy látszik, hogy a
matriarchátusból a patriarchátusba való átmenet Mezopotámiában is úgy ment végbe, mint
másutt: a királynő férje fellázadt, mire a királynő reáruházta a végrehajtó hatalmat, azaz
megengedte, hogy felvegye a nevét, ruháját, és átadta neki szent jelvényeit (lásd 136. 4.). [43
(4.2.-4.5.)]
5. Az emberiség öt korszaka
Sokan vitatják, hogy Prométheusz teremtette az embereket, illetőleg, hogy sárkányfogból valaha
is ember született volna. Szerintük a Föld - elsősorban Attika földje1 - szülte őket magától, mint
legjava gyümölcsét, s az első ember Alalkomeneusz volt. Akkor jelent meg a földön - Boiótiában
a Kopaisz-tó környékén amikor még a Hold sem létezett. Ő volt Zeusz tanácsadója Hérával való
viszálykodása idején, és ő nevelte Athénét, amikor az istennő még kislány volt.2
b) Alalkomeneusz és társai voltak az úgynevezett aranykor nemzedéke, Kronosz uralkodott
fölöttük, nem dolgoztak, gond nélkül éltek, s csak makkot, vadon termő gyümölcsöket meg a
fákról csöpögő mézet ettek, és juh- meg kecsketejet ittak. Nem öregedtek meg, sokat
táncoltak és nevettek; a halál gondolata semmivel sem volt ijesztőbb számukra, mint az álom.
Ma már egy sincs köztünk közülük, de lelkük még mindig él: ők a békés falusi tanyák jó
szellemei, az igazság oltalmazói.
c) Utánuk az ezüstkor nemzedéke következett. Ezek már kenyeret ettek, de szintén az istenek
teremtményei voltak. A férfiak teljesen alá voltak rendelve anyjuknak, és nem merték
megtagadni az engedelmességet irántuk, noha száz évig is eléltek. Kötekedő természetűek és
tudatlanok voltak, sohase áldoztak az isteneknek, de legalább nem háborúskodtak egymással.
Zeusz valamennyiüket megsemmisítette.
d) Utánuk a rézkor nemzedéke következett. Ezek az emberek a kőrisfákról pottyantak le, mint
a termés, rézfegyvereik voltak, kenyéren kívül húst is ettek, s kihívóak és könyörtelenek lévén,
gyönyörűségüket lelték a háborúban. A Fekete Halál ragadta el mindnyájukat.
e) A negyedik nemzedék tagjai is réz-emberek voltak, de nemesebbek és nagylelkűbbek, mivel
az istenek nemzették őket halandó asszonyokkal. Dicsőségesen [44 (5.a. - 5.e.)] harcoltak Théba
ostrománál, az argonauták hadjáratában és a trójai háborúban. Héroszok lettek belőlük, és az
Elíziumi Mezőkön lakoznak.
f) Az ötödik nemzedék korunk vasnemzedéke, tagjai a negyedik korszak silány utódai. Korcs,
kegyeden, igazságtalan, rosszindulatú, erkölcstelen, szüleivel szemben tiszteletlen, hitszegő
fajzat.3
1. Platón: Menexenosz 6-7.

2. Hippolytus: Refutatio Omnium Haeresium V. 6. 3.; Eusebius: Praeparatio Evangelica III. 1. 3.
3. Hésziodosz: Munkák és napok 109-201., szkholionokkal.
1. Az aranykor mítosza végső fokon a Méh-istennőnek való törzsi alárendeltség

hagyományából származik. Az istennő uralkodásának borzalmait azonban - még a
földművelés előtti időkben uralkodott - Hésziodosz korára már elfelejtették. Csak az az

idealisztikus meggyőződés maradt fenn, hogy az emberek hajdan olyan harmonikusan éltek
együtt, mint a méhek (lásd 2. 2.). Hésziodosz kisbirtokos volt, nehezen élt, komor, borúlátó
ember lett belőle. Az ezüstkor mítosza szintén matriarchális állapotokat tükröz - amilyenek még
a klasszikus korban is fennálltak a piktek, a Fekete-tenger környékén élő moiszünoichoszok
(lásd 151. e.), valamint a Baleári-szigeteken, Galíciában és a Szirté-öbölben élő egyes törzsek
közt. E törzseknél még mindig a férfi volt a lenézett nem, de már elterjedt a földművelés, és
ritkán volt háború. Az ezüst a Hold-istennő féme. A harmadik faj a legelső hellén támadók voltak:
rézkori pásztorok, akik átvették az istennő és fia, Poszeidón kőrisfa kultuszát (lásd 6. 4. és 57.
1.). A negyedik faj a mükénéi kor harcias királyainak faja volt. Az ötödik a Kr. e. XII. században
élő dórok voltak, akik vasból készült fegyvereket használtak, és megsemmisítették a mükénéi
kultúrát. [45 (5.e.-5.1.)]
Alalkomeneusz („őrző") költött személy, Boiótia pártfogója, Athéné egyik melléknevének, az
"alalkomené"-nek hímnemű alakja (Iliász IV. 8.). Annak a patriarchális dogmának az igazolására
találták ki, hogy a férfiak útmutatása nélkül nő nem lehet bölcs, még akkor se, ha istennő, s hogy
a Holdistennőt és a Holdat Zeusz később teremtette.
6. Uranosz megcsonkítása
A titánokat Uranosz nemzette Földanyával, miután lázadó fiait, a Küklópszokat, lehajította a

Tartaroszba. A Tartarosz sötét hely az alvilágban, ugyanolyan távolságra a Földtől, mint amilyen
távol a Föld van az Égtől: egy lezuhanó üllő kilenc nap alatt érne a fenekére. Földanya bosszúból
rávette a titánokat, hogy támadják meg apjukat. Meg is cselekedték, éspedig Kronosznak, hetük
közül a legfiatalabbnak a vezetésével, akit anyjuk felfegyverzett egy kovakő sarlóval. Álmában
lepték meg Uranoszt, és a könyörtelen Kronosz kiherélte a kovakő sarlóval. Aztán bal kezével
megmarkolta apja nemi szervét (azóta is rossz előjelnek tartják, ha bal kézzel nyúl valamihez az
ember), és a Drepanon-foknál a sarlóval együtt a tengerbe hajította. Csakhogy a sebből néhány
csepp vér Földanyára hullott, s így született meg a három Erinnüsz - Alektó, Tisziphoné és
Megaira -, az apagyilkosságot és esküszegést megbosszuló három fúria. Ebből a vérből
származtak a Meliaszoknak nevezett kőrisnimfák is.
b) Utána a titánok kiszabadították a Tartaroszból a Küklópszokat, és Kronoszra ruházták a
legfőbb hatalmat a földön.
De alighogy Kronosz kezébe került a főhatalom, a Küklópszokat - a Százkezűekkel együtt -
ismét a [46 (5.1.-6.b.)] Tartaroszba száműzte, s miután feleségül vette testvérét, Rheiát,
uralkodni kezdett Éliszben.1
1. Hésziodosz: Theogonia 133-87. és 616-23.; Apollodórosz I. 1., 4-5.; Servius: Vergilius Aeneise. V. 801.
soráról.
1. Hésziodosz, aki ezt a mítoszt ránk hagyományozta, kadmeai (thébai) volt. A kadmeaiak
Kisázsiából jöttek (lásd 59. 5.) - valószínűleg a hettita birodalom összeomlásakor -, s onnan
hozták magukkal Uranosz megcsonkításának történetét. De tudjuk, hogy a mítosz mégsem
hettita eredetű, ugyanis fölfedezték egy korábbi, hurrita változatát. Hésziodosz verziója
valószínűleg Dél- és Közép-Görögország prehellén telepeseinek szövetkezését tükrözi az észak
felől betörő első hellének ellen. A prehellén telepesek uralkodó törzsei a titánkultusz hívei
voltak. A háborúban győzedelmeskedtek, de utána ők akartak uralkodni az általuk
felszabadított, északon élő őslakók fölött. Uranosz megcsonkítását nem feltétlenül átvitt
értelemben kell felfognunk, ha a győztes törzsek valamelyike Kelet-Afrikából származott. Ott
ugyanis a galla harcosok még ma is egy kis sarlót visznek magukkal a csatába, hogy
ellenségeiket kiheréljék. Kelet-Afrika és a korai Görögország vallásos szertartásai közt közeli a
rokonság.
2. A késői görögök Kronoszt Khronosz-nak, azaz sarlóval felfegyverzett könyörtelen
„Időtyának" olvasták. De rendszerint varjúval ábrázolták, mint Apollónt,
Aszklépioszt, Saturnust és az ősi brit Bran istent, s kronosz valószínűleg „varjút" jelent, mint a

latin cornix és a görög koróné. A varjak jóstehetséggel megáldott madarak voltak, s a közhit
szerint bennük lakozott a feláldozott szent királyok lelke (lásd 25. 5. és 50.1.).
3. Az Uranosz földre hulló vércseppjeiből született három Erinnüsz vagy fúria maga az
istennőháromság; tudniillik a király föláldozása alatt - aminek az volt a [47 (6.b.-6.3.)] célja,
hogy a gabonaföldeket és gyümölcsösöket megtermékenyítsék - az istennő papnői valószínűleg
fenyegető Gorgó-maszkokat öltöttek, hogy az illetéktelen kíváncsiskodókat elijesszék. Uranosz
nemi szervét azért dobhatták a tengerbe, hogy szaporodásra serkentsék a halakat. A
mitográfusok azt hitték, hogy a bosszúálló Erinnüszeknek Zeuszt kellett figyelmeztetniök,
nehogy ő meg Kronoszt herélje ki ugyanazzal a sarlóval. De eredetileg csak az olyan
igazságtalanságokat kellett megbosszulniok, amelyek egy anyát vagy a tűzhely istennőjénél
oltalmat kereső személyt értek (lásd 105. k., 107. d. és 113. a.), nem pedig az apákat ért
sérelmeket.
4. A kőrisnimfák azonosak a három fúriával, csak szelídebb változatban. A szent királyt a
kőrisfának áldozták fel. Ezt a fát eredetileg az esőcsináló szertartásokon alkalmazták (lásd 57.
1.). Skandináviában mindenféle varázslatra felhasználták. A három Norna, azaz Végzetistennő
kőrisfa alatt osztott igazságot, Odin pedig varázsparipájává változtatta, amikor átvette az
apaságot az emberiség fölött. Görögországban az első esőcsinálók valószínűleg nők voltak,
akárcsak Líbiában.
5. A kovakő- vagy obszidiánfogazattal ellátott, csontból készült újkőkorszakbeli sarlókat a
jelek szerint rituális célokra még jóval azután is használták, miután a mezőgazdaságban réz-
vagy vassarlókkal helyettesítették őket.
6. A hettiták szerint Kumarbi (Kronosz) leharapta Anunak (Uranosz), az ég istenének nemi
szervét, ondójának egy részét lenyelte, a többit meg Kansura hegyére köpte, ahol egy istennő
született belőle. A Szerelem Istenét, amely a lenyelt ondó következtében Kumarbiban
megfogant, Anu öccse, Éa vágta ki az oldalából. A görögök e két születés meséjét foglalták össze
egy mesébe arról, hogyan emelkedett ki az Uranosz levágott nemi szerve által teherbe ejtett
tengerből Aphrodité (lásd 10. b.). Kumarbinak később még egy gyermeke született a [48 (6.3.-
6.6.)] combjából - miként Dionűszosz Zeuszéból (lásd 27. b.)-, aki bika vontatta viharszekéren
sietett Anu segítségére. Ugyanebben a mesében szerepel a „kés, amely elválasztotta a földet az
égtől": ez a fegyver pusztítja el Kumarbi fiát, a föld szülte óriást, Ullikummit (lásd 36. 4.).
7. Kronosz bukása
Kronosz testvérét, Rheiát vette feleségül, akinek szent fája a tölgy.1 De Földanya is, s haldokló
apja, Uranosz is megjósolta neki, hogy saját fiainak egyike fogja megfosztani trónjától. Ezért
minden évben lenyelte a gyermekeket, akiket Rheia szült neki: elsőnek Hesztiát, aztán Démétért
és Hérát, végül Hádészt és Poszeidónt.2
b ) Rheia felbőszült. Harmadik fiát, Zeuszt, sötét éjszaka szülte meg Arkadiában, a Lükaion
hegyén, ahol élőlény soha nem vet árnyékot.3 A gyermeket megfürösztötte a Néda folyóban,
aztán odaadta Földanyának, aki elvitte Kréta szigetére, Lüktoszba, és elrejtette az
Égei-dombon levő Dikté-barlangban. Rábízta Melisszeusz leányaira, Adraszteia és Íó
kőrisnimfákra, valamint Amaltheia kecskenimfára, hogy neveljék fel. A gyermek mézzel
táplálkozott, és együtt szopta Amaltheia tejét a kis kecske Pánnal, aki ily módon tej testvére
lett. Zeusz meghálálta a három nimfa jóságát, s amikor ő lett a Világegyetem ura, Amaltheia
képmását - a Bakot - elhelyezte a csillagok közt.4 Egyik szarvát is kölcsönkérte - tehén szarvához
hasonlított -, és Melisszeusz leányainak ajándékozta; ez lett a híres Cornucopiae, azaz a
Bőségszaru, amely mindig tele van olyan étellel és itallal, amilyenre tulajdonosa vágyik. Akadnak
azonban, akik szerint Zeuszt egy koca szoptatta, még a hátán is lovagolt, s köldökzsinórját
Knósszosz közelében, Omphaliónban veszítette el.5
c ) A csecsemő Zeusz arany bölcsője egy fán lógott [49 (6.6.-7.c.)] (hogy Kronosz sem az égben,
sem a földön, sem a tengeren ne találhassa meg), s körülötte álltak a fegyveres Kurészek, Rheia
fiai. Pajzsukat ütögették a lándzsájukkal, és torkuk szakadtából kiabálva harsogták túl a
gyermek sírását, nehogy Kronosz meghallhassa a távolból. Rheia ugyanis bepólyázott egy követ,
és azt adta oda Kronosznak az arkadiai Thaumaszion hegyén. Kronosz le is nyelte, abban a

hitben, hogy a csecsemő Zeuszt nyeli le. Ennek ellenére megsejtette, mi történt, és üldözőbe
vette Zeuszt, mire Zeusz kígyóvá változott, dajkáit pedig medvékké varázsolta: így keletkeztek a
Kígyó és a Medve csillagképek.6
d) Zeusz az Ida-hegy pásztorai közt serdült férfivá, szintén egy barlangban. Akkor fölkereste
Métiszt, az óceán partján lakó titaniszt. Métisz tanácsára elment anyjához, Rheiához, és
megkérte, tegye meg Kronosz pohárnokává. Rheia szívesen segített bosszúterve
végrehajtásában: szerzett neki hánytatót, s Zeusz – Métisz utasítása szerint - belekeverte
Kronosz mézes borába. Kronosz nagyot húzott az italból, s először kiokádta a követ, aztán Zeusz
bátyjait és nővéreit. Sértetlenül ugrottak elő, és hálatelt szívvel felkérték Zeuszt, vezesse
őket harcba a titánok ellen. Azok az óriás Atlaszt választották vezérükké, Kronosz ugyanis már
túl volt élete delén.7
e) A háború már tíz éve folyt, amikor Földanya végre megjósolta unokájának, Zeusznak, hogy
akkor fog győzni, ha szövetkezik azokkal, akiket Kronosz a Tartaroszba száműzött. Erre Zeusz a
Tartarosz öreg foglárnője, Kampé háta mögé lopózott, megölte, magához vette a
kulcsait, kiszabadította a Küklópszokat és a Százkezüeket, s az istenek ételével és italával új erőt
öntött beléjük. Viszonzásul a Küklópszok odaadták Zeusznak a villámot, hogy legyen mivel
támadnia; Hádésznek adtak egy láthatatlanná tévő sisakot, Poszeidónnak meg egy háromágú
szigonyt. Miután a három testvér [50 (7.c.-7.e.)] haditanácsot tartott, Hádész láthatatlanul
odalopózott Kronoszhoz, és ellopta a fegyvereit. S miközben Poszeidón megfenyegette
háromágú szigonyával, és ily módon elterelte a figyelmét, Zeusz lesújtotta a villámmal. A három
Százkezű meg kőzáport zúdított a többi titánra, s azok - Pán váratlan ordításától megrémülve-
megfutamodtak. Az istenek utánuk rohantak. Kronoszt és a vereséget szenvedett titánokat -
Atlasz kivételével – egy messze nyugaton levő brit szigetre (vagy ahogy egyesek állítják, a
Tartaroszba) száműzték, ahol a Százkezűek őrizték őket. Soha többé nem fenyegették Hellászt.
Atlasz, a vezérük példás büntetést kapott: az égboltot kellett tartania a vállán. A titaniszoknak
azonban – Métisz és Rheia kedvéért - megbocsátottak.8
f) A követ, amelyet Kronosz kiokádott, Zeusz Delphoiban helyezte el. Még ma is ott van,
állandóan olajjal kenegetik, és fonatlan gyapjúkötegeket áldoznak fel rajta.9
g) Némelyek szerint Poszeidónt Kronosz nem nyelte le, tehát ki sem okádta, mert Rheia egy
csikót etetett meg helyette férjével, fiát meg egy ménes közt rejtegette.10 A hazudós krétaiak
meg azt mesélik, hogy Zeusz minden esztendőben megszületik, ugyanabban a barlangban,
éktelen villámlás és vérözön közepette, és minden évben meghal és el is temetik.11
1. Apolloniosz Rhodiosz I. 1124., szkholion.
2. Apollodórosz I. 1. 5. Hésziodosz: Theogonia 453-67.
3. Polübiosz XVI. 12., 6. SS. ; Pauszaniasz VIII. 38. 5.
4. Hyginus: Poetica Astromonica II. 13.; Aratosz: Phaenomena 163.; Hésziodosz uo.
5. Philemón: Pterügion, töredék I. 1. ss.; Apollodórosz I. I. 6.; Athénaiosz 375.f. és 376. a. ;
Kallimakhosz: Himnusz Zeuszhoz 42.
6. Hésziodosz 485. ss.; Apollodórosz I. 1., 7. A Vatikán első mitográfusa 104.; Kallimakhosz: Himnusz
Zeuszhoz 52. ss.; [51 (7.e.-7.g.)] Lucretius II. 633-9.; Aratus V. 46., szkholion; Hyginus: 139. Fabula.
7. Hyginus uo.; Apollodórosz uo.; Hésziodosz uo.
8. Hésziodosz uo., Hyginus: 118. Fabula; Apollodórosz I. 1. , 7. és I. 2. 1.; Kallimakhosz: Himnusz
Zeuszhoz 52. ss.; Diodorus Siculus V. 70.; Eratoszthenész: Kataszteriszmoi 27.; Pauszaniasz VIII. 8. 2.;
Plutarkhosz: Miért hallgatnak a jósdák? 16.
9. Pauszaniasz X. 24. 5.
10. Uo. VIII. 8. 2.
11. Antonius Liberalis: Transformationum Congeries 19.; Kallimakhosz: Himnusz Zeuszhoz 8.
1. Rheia, aki Kronosz oldalán a hetedik nap titanisza volt. Diónével vagy Dianával, a galamb-
és tölgyfakultusz istennőháromságával azonosítható (lásd 11. 2.). Saturnusnak, Kronosz latin
megfelelőjének nyesőkése olyan alakú volt, mint a varjú csőre, és nyilvánvalóan
arra használták, hogy a szent tizenhárom hónapos év hetedik hónapjában a tölgyfáról lenyessék
a fagyöngyöt, s ezáltal férfiatlanítsák (lásd 50. 2.), mint ahogy rituális sarlóval vágták le az első
búzakalászt is. Ez volt a jel a szent Zeusz király föláldozására. Athénban Kronoszt, akinek közös

temploma volt Rheiával, Szabaziosz árpaistenként tisztelték, jelképesen minden évben levágták
a búzamezőkön, és megsiratták, mint Oziriszt, Litüerszészt vagy Maneroszt (lásd 136. e.). De
abban az időben, amelyikre ezek a mítoszok vonatkoznak, már megengedték a királyoknak,
hogy uralkodásuk időtartamát egy száz holdhónapból álló Nagy Évre meghosszabbítsák, és
évenként egy fiút áldozzanak fel maguk helyett. Ezért ábrázolják úgy Kronoszt, mint aki megeszi
saját fiait, hogy ne fosszák meg trónjától. Porphüriosz (Az önmegtartóztatásról II. 56.) azt irja,
hogy a krétai kurészek a régi időkben gyermekeket áldoztak Kronosznak.
2. Kréta szigetén már régen gödölyét áldoztak ember [52 (7.1.-7.2.)] helyett; Thrákiában
bikaborjút; Poszeidón aioliai tisztelői csikót; Arkadia elmaradt részein azonban még a
kereszténység korában is fiúkat ettek az áldozati szertartásokon. De nem világos, hogy az elaiai
szertartás kannibalizmus volt-e, vagy - Kronosz varjú titán lévén szent varjakkal etették-e meg a
lemészárolt áldozatot.
3. Amaltheia neve - "zsenge" - arra utal, hogy az istennő szűz volt; Íó orgiasztikus nimfa-
istennő (lásd 56. 1.); Adraszteia azt jelenti, hogy „a kikerülhetetlen", a jóstehetségű ősz banya.
Együtt a már ismert Hold-háromságot alkotják. A későbbi görögök Adraszteiát Nemeszisz
pásztor-istennővel, az esőcsináló kőrisfa istennőjével azonosították, akiből még később a bosszú
istennője lett (lásd 32. 2.). Íót Argoszban sárló fehér tehénnek ábrázolták - egyes Praiszoszból
származó krétai érméken Zeuszt szoptatja -, de Amaltheia, aki a „Kecskehegyen" lakott, mindig
nősténykecske volt; Melisszeusz („méhész"), Adraszteia és íó állítólagos apja valójában az
anyjuk: Melissza, a méhkirálynő alakját öltött istennő, aki minden évben megöli férjét. Diodorus
Siculus (V. 70.) és Kallimakhosz (Himnusz Zeuszhoz 49) szerint a csecsemő Zeuszt méhek
táplálták. Néha azonban kocának is ábrázolták a nevelőanyját, mert a koca volt az istennő
banyaformájának egyik jelképe (lásd 74. 4. és 96. 2.); a küdoni érméken pedig szukának, mint
amilyen Néleuszt szoptatta (lásd 68. d.). A nősténymedvék Artemisz állatai (lásd 22. 4. és 80. c.)
3. a kurészek égő áldozatokat mutattak be neki -, Zeusz kígyó alakban pedig Zeusz Ktésziosz, a
raktárak védelmezője, mert a kígyók elpusztítják az egereket.
4. A kurészek a szent király fegyveres kísérői voltak, fegyvercsörgetésüknek az volt a célja,
hogy a rituális ceremóniák idején elűzze az ártó szellemeket (lásd 30. a.). Nevük, amelyet a
későbbi görögök úgy értelmeztek, hogy „levágott hajú ifjak", valószínűleg azt jelenti, hogy
„Kér vagy Kár hívei", tudniillik az istennő-háromság [53 (7.2.-7.4.)] egyik széles körben elterjedt
neve Kér vagy Kár volt (57. 2.). Héraklész bőségszaruját a bikaszarvú Akhelóiosztól szerezte
(lásd 142. d.); a Kréta szigetén nem ismerős mitográfusokat a krétai vadkecskék óriási szarva
késztette arra, hogy Amaltheiát hozzá nem illő tehénszarvval ajándékozzák meg.
5. Úgy látszik, a benyomuló hellének kezdetben szövetséget ajánlottak fel a titánkultusznak
hódoló prehellén törzseknek, de fokozatosan szakítottak velük, és elfoglalták a Peloponnészoszt.
Thallosz, a Kr. u. I. században élt történetíró szerint - akit Tatianus idéz Felhívás a görögökhöz c.
művében - Zeusz és szövetségesei, a Százkezűek „Trója ostroma előtt háromszázhuszonkét
esztendővel" győzték le a thesszáliai titánokat, vagyis Kr. e. 1505 körül. Elfogadható feltevésnek
látszik, hogy a hellének ez idő tájt terjesztették ki uralmukat Thesszáliára. A legfőbb hatalomnak
Zeuszra való ruházása a babiloni teremtéseposz egyik hasonló eseményére emlékeztet: amikor
Mardukot hatalmazzák fel szülei, Lahmu és Lahamu, hogy küzdjön meg Tiámattal.
6. A három testvér, Hádész, Poszeidón és Zeusz a Védák istenháromságára, Mithrára,
Varúnára és Indrára emlékeztet (lásd 3. 1. és 132. 5.), amely egy Kr. e. 1380-ban kelt hettita
szerződésben szerepel először. Ebben a mítoszban azonban valószínűleg három egymást követő
hellén inváziót - az iónt, aiolt és akhájt - jelképeznek. Az Istenek Anyjának prehellén hívei
asszimilálták az iónokat - ezekből lettek Íó gyermekei -, megfékezték az aiolokat, az akhájok
ellenben legyőzték őket. Néhány prehellén törzsfő, aki a tölgy- és kőriskultusz szent királya lett,
fölvette a „Zeusz" és „Poszeidón" mellékneveket. Előre megállapított időtartamú uralkodásuk
végén meg kellett halniok (lásd 45. 2.). Mindkét fa vonzza a villámot, s ezért fontos szerepe van
az egész Európában elterjedt eső- és tűzcsináló szertartásokban. [54 (7.4.-7.6.)]
7. Az akhájok győzelmével véget ért a királyok hagyományos feláldozása. Ők Zeuszt és
Poszeidónt halhatatlanoknak tartották, és mindkettőjüket villámmal felfegyverkezve ábrázolták.
A villám tűzkőből készült kétélű fejsze volt, amelyet hajdan Rheia forgatott, és a minószi,

valamint a mükénéi vallásban a férfiaknak tilos volt a használata (lásd 131. 6.). Poszeidón
villámából később háromágú szigony lett, mivel híveinek legnagyobb része hajós volt. Zeusz
villáma azonban megmaradt, mint a legfőbb hatalom jelképe. Lehet, hogy Poszeidón neve -
amelyet néha Potidannak is ejtettek - isteni anyjának, „az Ida-hegység vízistennőjének" nevéből
származott. Róla kapta a nevét Potidaia városa. (Az Ida szó „erdős hegységet" jelent.) Az, hogy a
Százkezűek valahol messze Nyugaton őrizték a titánokat, esetleg azt jelenti, hogy a pelaszgok,
akik közt az életben maradt magnésziai kentaurok éltek, nem hagytak fel a titánkultusszal, és
továbbra is hittek valamilyen messze nyugaton levő Paradicsomban s az égboltot tartó
Atlaszban. A kentaur szó valószínűleg rokon a „száz főből álló harci egységet" jelentő latin
centuriá-val.
8. Rheia neve valószínűleg az Era, azaz „föld" egyik változata. Rheia madara a galamb,
vadállata pedig a hegyi oroszlán volt. Démétér neve „árpaanyát" jelent. Hesztia (lásd 20. c.) a
házi tűzhely istennője. Az esőcsináló szertartásokon használt delphoi kő nagy meteorit lehetett.
9. Dikté és a Lükaion-hegy a Zeusz-kultusz ősi székhelyei voltak. Valószínű, hogy a Lükaion
hegyén tűzáldozatot mutattak be, „amikor semmiféle teremtmény nem vet árnyékot", vagyis
nyári napfordulókor, délben. Pauszaniasz ezzel kapcsolatban megjegyzi, hogy bár Etiópiában
sem vetnek árnyékot az emberek, amikor a Nap a Rák jegyében áll, nyilván mégis a Lükaion-
hegyről van szó. Lehet, hogy ez csupán szőrszálhasogatás. Aki erre a területre tette a lábát, nem
maradhatott [55 (7.7.-7.9.)] életben (Aratosz: Phainomena 91.), és köztudomású, hogy a
holtak nem vetnek árnyékot (Plutarkhosz: Görög okok 39.). Téves a feltételezés, hogy a
Diktébarlang, amelyet eddig még nem fedeztek fel, Pszükhró barlangja lenne. Az Omphalión
("köldököcske") elnevezés sejtetni engedi, hogy valamilyen jósdáról van szó (lásd 20. 2.)
10. Pán váratlan ordítása, amelytől megrémültek a titánok, közmondásossá vált, és még ma
is őrzi az emlékét a „pánik" szó (lásd 26. c.).
8. Athéné születése
A pelaszgok szerint Athéné istennő Líbiában, a Tritónisz-tó partján született, ott találta meg és
nevelte fel három kecskebőrbe öltözött líbiai nimfa.1 Még fiatal lány volt, amikor egy lándzsával
és pajzzsal folytatott barátságos párviadalban véletlenül megölte játszótársát, Pallaszt, s gyásza
jeléül illesztette Pallasz nevét a magáé elé. Kréta szigetét érintve költözött Görögországba, és
először a boiótiai Triton folyó mellett fekvő Athénai városában lakott.2
1. Apollóniosz Rhodiosz IV. 1310.

2. Apollodórosz III. 12. 3.; Pauszaniasz IX. 33. 5.
1. Platón Athénét, Athén pártfogóját, a líbiai Neith istennővel azonosította, akit abban az
időben tiszteltek, amikor az apaságot még nem ismerték el (lásd I. 1.). Neithnek Szaiszban volt
temploma, ahol Szolónt - pusztán azért, mert Athénból érkezett - igen vendégszeretően fogadták
(Platón: Timaiosz 5.). Neith szűz papnői minden évben viadalt rendeztek (Hérodotosz
IV. 180.), nyilván a főpapnői tisztségért. Apollodórosz beszámolója (III. 12. 3.) az Athéné és
Pallasz közti [56(7.9.-8.1.)] párviadalról későbbi patriarchális verzió: elmondja, hogy Athéné,
akit Zeusz szült, és Tritón folyamisten nevelt fel, véletlenül megölte tej testvérét, Pallaszt, Tritón
folyamisten leányát. Amikor ugyanis Pallasz éppen egy csapást akart mérni Athénére, Zeusz
közéjük tartotta aigiszát, és ezzel elterelte Pallasz figyelmét. Csakhogy az aigisz - egy
kecskebőrből készült, varázserejű tarisznya, amelyben egy kígyó volt, s amelyet Gorgó-maszk
védelmezett - már jóval azelőtt Athéné birtokában volt, hogy Zeusz azt állította volna: ő az
istennő apja (lásd 9. d.). A kecskebőr kötény a líbiai leányok szokásos öltözéke volt, és a Pallasz
szó csupán „hajadont" vagy „ifjút" jelent. Hérodotosz írja (IV. 189.): „Athéné öltözékét és aigiszát
a görögök a líbiai nőktől vették át, akik pontosan ugyanígy öltözködnek, azzal a különbséggel,
hogy bőrruhájukat nem kígyók, hanem rojtok szegélyezik." Az etiópiai leányok még ma is ilyen
öltözéket viselnek, s ruhájukat néha ión szimbólumokkal: kagylópénzekkel díszítik. Hérodotosz
hozzáfűzi még, hogy az "olulu, olulu" diadal-kiáltás, amellyel Athénét üdvözölni szokták
(Iliász VI. 297-301) líbiai eredetű. Tritóné azt jelenti, hogy „a harmadik királynő", vagyis az

istennőháromság legidősebb tagja - a Pallasszal vívó és a nimfává serdült leány anyja, éppúgy,
ahogy Koré-Perszephoné Démétér leánya (lásd 24. 3.).
2. Bizonyos agyagedény-leletek arra engednek következtetni, hogy már Kr. e. 4000-ben
vándoroltak líbiaiak Kréta szigetére. Valószínű, hogy Kr. e. 3000 körül - Felső- és Alsó-
Egyiptomnak az első dinasztia alatt történt erőszakos egyesítése idején - az istennő igen sok
líbiai tisztelője érkezett oda a nyugati Delta-vidékről. Nem sokkal később kezdődött az első
minószi korszak, és a krétai kultúra átterjedt Thrákiára és a prehellén Görögországra.
3. A többi Pallasz nevű mitológiai személy közül az a titán volt az egyik, aki a Sztüx folyót vette
feleségül, és [57 (8.1.-8.3.)] Zéloszt ("buzgalom"), Kratoszt („erő"), Biét („erőszak") és Nikét
(„győzelem") nemzette vele. (Hésziodosz: Theogonia 376. és 383; Pauszaniasz VII. 26. 5.;
Apollodórosz 2. 2-4.) Lehetséges, hogy ez a Pallasz a Holdistennőnek szentelt Pelopsz-delfint
szimbolizálta (lásd 108. 5.). Homérosz egy másik Pallaszt „a Hold atyjának" nevez (Homéroszi
himnusz Hermészhez 100.). Egy harmadik Pallasz nemzette az ötven Pallantidát,
Thészeusz ellenségeit (lásd 97. g. és 99. a.). Ezek kezdetben valószínűleg Athéné harcos papnői
voltak. Egy negyedik Pallaszt Athéné apjának neveznek (lásd 9. a.).
9. Zeusz és Métisz
Akadnak hellének, akik szerint Athéné apját hívták Paliasznak. Ez a Pallasz szárnyas, buja óriás
volt, aki később meg akarta erőszakolni leányát. Athéné akkor tette hozzá apja nevét a
magáéhoz, amikor lenyúzta bőrét, és aigiszt készített belőle, szárnyait pedig a saját vállára
illesztette.1 De az is lehetséges, hogy az aigisz Medúsza gorgónak a bőre, akit Athéné azután
nyúzott meg, miután Perszeusz levágta a fejét.2
b) Mások szerint Athéné apja bizonyos Itónosz, a phthiótiszi Itón királya volt, akinek a leányát,
Iódamát, Athéné megölte, amikor a leány éjnek idején tiltott területre lépett. Athéné véletlenül
megmutatta neki a gorgófejet,3 és ezzel kővé változtatta a leányt.
c) Megint mások szerint Athéné apja Poszeidón volt, az istennő azonban megtagadta, és
Zeuszt kérte meg, hogy fogadja leányául, amit az örömmel meg is tett.4
d) Athéné papjai viszont a következő történetet mesélik az istennő születéséről. Zeusz
megkívánta Métiszt, a titaniszt, aki sokféle alakot öltve próbált menekülni előle, Zeusz azonban
végül is hatalmába kerítette, és teherbe ejtette. Földanya egyik jósdája kinyilatkoztatta, [58
(8.3.-9.d.)] hogy a gyermek leány lesz, de ha Métisz ismét teherbe esik, fiút fog szülni, s ez a fiú a
végzet rendelése szerint éppúgy megfosztja majd trónjától Zeuszt, ahogy Zeusz tette Kronosszal,
Kronosz meg Uranosszal. Ezt hallva Zeusz mézesmázos szavakkal ágyába csalta Métiszt, aztán
hirtelen kitátotta a száját és lenyelte. Métisz ezzel meghalt, bár Zeusz később azt állította, hogy a
gyomrában él, és tanácsokat ad neki. Amikor elérkezett az ideje, Zeuszt őrjítő fejfájás fogta el,
miközben a Triton-tó partján sétálgatott. Úgy érezte, mintha szét akarna repedni a koponyája, s
akkorát ordított fájdalmában, hogy az egész égbolt beleremegett. Erre odaszaladt Hermész,
s azonnal kitalálta, mi az oka Zeusz fájdalmának. Rábeszélte Héphaisztoszt, vagy - mint egyesek
állítják - Prométheuszt, hogy hozzon éket meg kalapácsot, és lékelje meg Zeusz koponyáját.
Ebből a lékből ugrott ki nagyot kiáltva Athéné, teljes fegyverzetben.5
1. Tzetzész: Lükophrónról 355.
2. Euripidész: Ió 995.
3. Pauszaniasz IX. 34. 1.
4. Hérodotosz IV. 180.
5. Hésziodosz: Theogonia 886-900; Pindarosz: Olümpiai ódák VII. 34. ss.; Apollodórosz I. 3. 6.
1. J. E. Harrison azt a mesét, hogy Athéné Zeusz fejéből született, joggal nevezi „kétségbeesett
teológiai fogásnak, hogy az istennőt matriarchális jellegétől megfosszák". Alapvető dogma lett,
hogy a bölcsesség férfiúi előjog; eddig viszont csak az istennők voltak bölcsek.
Hésziodosznak tulajdonképpen három egymásnak ellentmondó nézetet sikerült összehangolnia
az általa előadott mesében: [59 (9.d.-9.1.)]
1. Athéné, az athéniak városistennője a negyedik nap titaniszának, a halhatatlan Métisznek és
a Mercurius bolygónak szűznemzéssel fogant leánya volt, minden bölcsesség és tudás istennője.

2. Zeusz lenyelte Métiszt és vele a bölcsességet (vagyis az akhájok megszüntették a
titánkultuszt, és minden bölcsességet az ő istenüknek, Zeusznak tulajdonítottak).
3. Athéné Zeusz leánya volt (vagyis az akhájok ismerjék el Zeusz patriarchális uralmát).
Hésziodosz mítoszának szerkezetét analóg példákból vette át: Zeusz történetéből, aki
üldözőbe veszi Nemesziszt (lásd 32. b.); Kronoszéból, aki lenyeli fiait és leányait (lásd 7. a.);
Dionűszoszéból, aki újra születik Zeusz ágyékából (lásd 14. c.); meg a két baltás emberéből,
aki fölhasítja Földanya fejét, valószínűleg azért, hogy kiszabadítsa Korét (lásd 24. 3.), ahogy az
például a párizsi Bibliothéque Nationale-ban látható egy fekete alakokkal díszített olajoskorsón.
Ezek után Athéné Zeusz engedelmes szócsöve, aki szántszándékkal eltitkolja múltját. Papnők
helyett papok szolgálják.
2. A Pallasz név - tekintve, hogy „hajadont" jelent - nem illik a szárnyas óriásra, akinek Athéné
szüzessége ellen intézett támadását valószínűleg egy olyan kép alapján találták ki, amelyik -
Athéné Laphriaként – egy kecskekirállyal való rituális nászát ábrázolta (lásd 89. 4.), miután
fegyveres viadalban legyőzte vetélytársnőit (lásd 8. 1.). A kecskékkel való nász líbiai szokása
átterjedt egész Észak-Európára, s a május elsejei népünnepélyek részévé vált. Egy líbiai nép, az
akán, hajdan megnyúzta királyait.
3. Az, hogy Athéné nem vállalta apjának Poszeidónt, az Athén városa fölötti uralom korai
változására vonatkozik (lásd 16. 3.).
4. Itónosz („fűzfaember") mítosza az itónoszoknak azt az állítását jelképezi, hogy ők előbb
tisztelték [60 (9.1.-9.4.)] Athénét, mint az athéniak. Itónosz neve arra mutat, hogy az istennőnek
Phthiótiszban fűzfakultusza volt, éppúgy, mint jeruzsálemi megfelelőjének, Anatha istennőnek,
mig Jehova papjai meg nem szüntették tiszteletét, és ki nem jelentették, hogy az esőcsináló fűzfa
Jehova fája lesz a Tabernákulum ünnepén.
5. A férfiak számára nyilván halált jelentett volna, ha az aigiszt, a líbiai leányok szüzességet
jelképező kecskebőr kötényét - tulajdonosának beleegyezése nélkül - leveszik. Ezért tették rá a
védelmet biztosító Gorgó-maszkot, és dugták a kígyót egy bőrtarisznyába vagy kis bőrzsákba.
Mivel azonban Athéné aigiszéről azt írták, hogy pajzs volt, A fehér istennő című művemben
felvetem annak a lehetőségét, hogy olyan szent korong számára készült zsákszerű tok volt,
amilyenben Palamédész tartotta titkos ábécéjét, s amelyet állítólag ő talált fel (lásd 52. a. és 162.
5.). Richter professzor szerint azok a híres Phaisztosz-szoborhoz hasonló nagyságú ciprusi
szobrocskák, amelyek valamilyen szent szöveggel spirál alakban teleírt korongot tartanak a
kezükben, korábbiak, mint Athéné és aigisze. Valószínű, hogy a héroszok pajzsaira - melyeket
Homérosz és Hésziodosz oly pontosan leír - spirális szalag alakban rajzok voltak vésve.
6. Iódama feltehetően azt jelenti, hogy "Íó üszője", s a Holdistennő egyik régi kőszobra
lehetett (lásd 56. 1.). lódama kővéválásának története figyelmeztetés a kíváncsi természetű
leányoknak, hogy ne sértsék meg a misztériumokat (lásd 25. d.).
7. Tévedés volna azt hinni, hogy Athéné csupán Athén istennője volt. Sok régi fellegvár volt
neki szentelve, köztük az argoszi (Pauszaniasz II. 24. 3.), spártai (uo. III. 17. 1.), trójai (Iliász VI.
88.), szmürnai (Sztrabón IV. 1-4.), epidauroszi (Pauszaniasz II. 32. 5.), troizéni (Pauszaniasz III.
23. 10.) és pheneuszi (Pauszaniasz X. 38. 5.). Valamennyi a prehellén korból való. [61 (9.4.-9.7.)]
10. A Moirák
Három fehér ruhás, egymástól elválaszthatatlan Moira van; Erebosz nemzette őket az Éjjel.
Nevük: Klóthó, Lakheszisz és Atroposz. Atroposz a legkisebb, de a legfélelmetesebb.1
b) Az emberek életének időtartamát Zeusz szabja meg, s döntését közli a Moirákkal. Állítólag
meg is változtathatja ezt a döntést, és megmentheti azoknak az életét, akiket kedvel, amikor az
élet fonalát – amelyet Klóthó fon orsóján, és Lakheszisz mér ki mérőrúdjával - Atroposz ollója el
akarja vágni. Sőt: emberek is akadnak, akik azt állítják, hogy bizonyos mértékig módjukban van
sorsukat irányítani, oly módon, hogy kerülik a fölösleges veszedelmeket. Ezért a fiatalabb
istenek csak nevetnek a Moirákon, és egyesek azt állítják, hogy Apollón egyszer játszi kedvében
le is itatta őket, hogy megmentse a haláltól barátját, Admétoszt.2

c) Ezzel szemben mások úgy vélik, hogy még Zeusz is alá van rendelve a Moiráknak, miként
azt hajdan a püthói papnő ki is nyilatkoztatta az egyik jósdában. A Moirák ugyanis nem Zeusz
gyermekei, hanem a Nagy Sorsistennő szűzen fogant leányai. Az istennővel pedig még az istenek
sem szegülhetnek szembe, s ezért a „Leküzdhetetlen Végzet"-nek szokták nevezni.3
d) Delphoiban csak két Moirát tisztelnek: a Születését és a Halálét; Athénban pedig a három
közül a legidősebbet Aphrodité Uraniának nevezik.4
1. Homérosz: Iliász XXIV. 49.; Orphikus himnusz XXXIII. Hésziodosz: Theogonia 217. ss. és 904.
Héraklész pajzsa 259.
2. Homérosz: Iliász VIII. 69. és XXII. 209; XVI. 434. és 441-3; Vergilius: Aeneis X. 814; Homérosz:
Odüsszeia I. 34; Iliász IX. 411. [62 (10. a . -10. d. )]
3. Aiszkhülosz: Prométheusz 511. és 5 1 5 ; Hérodotosz I. 9 1 ; Platón: Állam X. 14-16; Szimónidész VIII.
20.
4. Pauszaniasz X. 24. 4. és 19. 2.
1. E mítosz alapja valószínűleg az a szokás, hogy az újszülött pólyájába családi és törzsi

jelvényeket szőttek, és így előre kijelölték a helyét a társadalomban (lásd 60. 2.). A Moirák - a
három Párka - azonban a Holdistennő-háromság: ezért vannak fehér ruhában, s szőnek fonalat
lenből, amely neki is, Ízisznek is szent növénye. Klóthó a „fonó", Lakheszisz a „kimérő", Atroposz
pedig „akit nem lehet megkerülni vagy elkerülni". A moi-ra „részt" vagy „szakaszt" jelent, s a
Holdnak három fázisa és három alakja van: az újhold, a tavasz szűzlány istennője, az év első
szakasza; a telihold, a nyár nimfa istennője, az év második szakasza; és a fogyó hold, az ősz
banya istennője, az év utolsó szakasza (lásd 60. 2.).
2. Zeusz a Moirák urának nevezte el magát, midőn átvette a főhatalmat, és magának tartotta
fenn a jogot, hogy az emberi élet időtartamát megszabja. Valószínűleg ezért nem tisztelik
Delphoiban Lakhesziszt, a „kimérőt". Zeusznak azt az igényét azonban, hogy őt tekintsék a
Moirák apjának, sem Aiszkhülosz, sem Hérodotosz, sem Platón nem vette komolyan.
3. Az athéniak azért nevezték a „legidősebb Moirát" Aphrodité Uraniának, mert ő volt a nimfa
istennő, akinek az ősidőkben a nyári napfordulókor föláldozták a szent királyt. „Urania" azt
jelenti, hogy „a hegyek királynője" (lásd 19. 3.). [63 (10.1.-10.3.)]
1 1 . Aphrodité születése
Aphrodité, a Szerelem Istennője, mezítelenül emelkedett ki a tenger habjaiból. Meglovagolt egy

kagylót, és először Küthéra szigetén szállt partra. De rájött, hogy ez csak egy kis sziget,
továbbment hát a Peloponnészoszra, és végül Ciprus szigetén, Paphoszban telepedett le. Még ma
is ez a város Aphrodité kultuszának központja. Ahová csak lépett, füvek és virágok fakadtak a
földből. Paphoszban Themisz lányai, az Évszakok, sietve felöltöztették és felékesítették.
b) Némelyek szerint Aphrodité abból a tajtékból született, amely Uranosz nemiszerve körül
verődött, amikor Kronosz levágta és a tengerbe hajította; mások szerint Zeusz nemzette
Diónéval, aki vagy Ókeanosz és Téthüsz tengeri nimfa, vagy a Levegő és a Föld leánya volt.
Abban azonban mindenki egyetért, hogy Aphrodité galambok és verebek kíséretében szokott a
levegőbe emelkedni.1
1. Hésziodosz: Theogonia 188-200. és 353; Festus Grammaticus III. 2.; Homéroszi himnusz Aphroditéhez
II. 5.; Apollodórosz I. 1. 3.
1. Aphrodité („tajtékból született") azonos a hatalmas istennővel, aki a Kháoszból emelkedett

ki, és a tengeren táncolt, s akit Szíriában és Palesztinában Istár vagy Asztarót néven tiszteltek
(lásd I. 1.). Kultuszának leghíresebb városa Paphosz volt, ahol egy óriási római
templom romjai közt még ma is mutogatják az istennő eredetileg fehér, arc nélküli szobrát.
Papnője Paphosz mellett minden tavasszal megfürdik a tengerben, és megújulva kel ki a
habokból.
2. Dióné leányának azért nevezik, mert Dióné volt az istennője a tölgyfának, amelyen a buja
galambok fészkelnek (lásd 51. a.). Zeusz azóta állította, hogy ő az [64 (11.a.-11.2.] istennő apja,

amióta birtokába vette Dióné dódónéi jósdáját, s így lett Dióné Aphrodité anyja. Téthüsz és
Thetisz az istennő nevei, mint Teremtőé (s akár a „Themisz" és „Thészeusz", az „elhelyezni",
„elrendezni" jelentésű tithenai szóból származnak), és mint a Tenger Istennőjéé, mivel az élet a
tengerben kezdődött (lásd 2. a.). A galambok és verebek közismertek voltak bujaságukról. A
halat a Földközi-tenger környékén még ma is aphrodisiacumnak, vagyis a nemi vágyat fokozó
szernek tartják.
3. Küthéra fontos állomás volt a krétaiak Peloponnészosszal folytatott kereskedelmében.
Aphrodité kultusza valószínűleg innen került át Görögországba. A krétai istennőnek közeli
kapcsolatai vannak a tengerrel. Knósszoszi palota-szentélyének a padlója kagylóval van
kirakva; egy Ida-hegyi barlangból származó kámeán kagylókürtöt fúj, oltára lábánál tengeri
anemóna hever; a tengeri sün és a tintahal neki van szentelve (lásd 81.1.). Egy kagylókürtöt
találtak régi phaisztoszi szentélyében, a késői minószi sírokban többet is, némelyik
terrakottából készült másolat.
12. Héra és gyermekei
Héra, Kronosz és Rheia leánya, Szamosz szigetén - vagy, mint egyesek állítják, Argoszban -
született, és Pelaszgosz fia, Temenosz nevelte fel Arkadiában. Dajkái az Évszakok voltak.1 Miután
Zeusz, Héra ikertestvére, száműzte apjukat, Kronoszt, meglátogatta Hérát Knósszoszban, Kréta
szigetén, vagy egyesek szerint az argoliszi Thornax-hegyen (ma Kakukk-hegynek nevezik), és
udvarolni kezdett neki. Kezdetben sikertelenül. Hérának csak akkor esett meg a szíve rajta,
amikor Zeusz megtépázott kakukknak álcázta magát. Miközben Héra gyöngéden melengette a
keblén, Zeusz gyorsan [65 (11.2.-12.a.)] újra felöltötte igazi alakját, és megerőszakolta Hérát,
így aztán, hogy a szégyent elkerülje, Héra kénytelen volt feleségül menni hozzá.2
b) Valamennyi isten vitt valamilyen ajándékot a lakodalmukra. Földanya például egy
aranyalmafát ajándékozott Hérának. Ezt a fát őrizték később a Heszperiszek Héra
gyümölcsösében, az Atlasz-hegységben. Héra és Zeusz Szamosz szigetén töltötték
nászéjszakájukat, amely háromszáz esztendeig tartott. Héra rendszeresen megfürdik Argosz
közelében a Kanathosz-forrásban, és így újra visszanyeri szüzességét.3
c) Hérának és Zeusznak három gyermeke született, három isten: Árész, Héphaisztosz és Hébé.
Egyesek azt állítják ugyan, hogy Árész és ikertestvére, Erisz, akkor fogant, amikor Héra hozzáért
egy bizonyos virághoz, Hébé pedig akkor, amikor egy salátafejet érintett meg,4 s hogy
Héphaisztosz ugyancsak szűzen fogant gyermek volt. Ezt a csodát Zeusz mindaddig nem akarta
elhinni, amíg be nem ültette Hérát egy székféle gépezetbe, amelynek a karjai átölelték, és fogva
tartották a benne ülőt. így kellett Hérának megesküdnie a Sztüx folyóra, hogy nem hazudik.
Mások szerint Héphaisztoszt Talosz, Daidalosz unokaöccse nemzette.5
1. Pauszaniasz VII. 4. 4. és VIII. 22. 2.; Sztrabón IX. 2. 36.; Olen (idézi Pauszaniasz II. 13. 3.).
2. Diodorus Siculus V. 72.; Pauszaniasz II. 36. 2. és 17. 4.
3. Homérosz: Iliász I. 609., szkholion; Pauszaniasz II. 38. 2.
4. Homérosz: Iliász IV. 441.; Ovidius: Fasti W. 255.; a Vatikán első mitográfusa 204.
5. Servius: Vergilius IV . eclogája 62. soráról; Kinaithón (idézi Pauszaniasz VIII. 53. 2.). [66 (12. a . -
12. c . )]
1. Héra nevét általában "úrnőt" jelentő görög szónak tartják, de lehetséges, hogy eredetileg
Herwa („oltalmazó") volt. Ő a prehellén Nagy Istennő. Görögországban Héra kultuszának
Szamosz és Argosz a központjai, az arkadiaiak azonban azt állítják, hogy az ő Héra-kultuszuk a
legrégebbi, egyidős földszülötte ősükkel, Pelaszgosszal („ősi"). Héra Zeusszal való
kényszerházassága Kréta és a mükénéi - vagyis krétai kultúrával áthatott - Görögország
meghódítását és azt jelképezi, hogy Héra uralma mindkét országban megdőlt. Azt, hogy Zeusz
megtépázott kakukknak álcázva környékezte meg Hérát, úgy kell érteni, hogy egy sereg hellén,
aki menekültként érkezett Kréta szigetére, beállt a királyi testőrségbe, palotaforradalmat szított,
és magához ragadta a hatalmat. Knósszoszt kétszer tették a földdel egyenlővé, valószínűleg a
hellének: Kr. e. 1700 és Kr. e. 1400 körül; Mükéné egy évszázaddal később került az akhájok

kezére. A Rámájanában Indra isten szintén kakukk képében udvarol egy nimfának. Zeusz
megkaparintotta Héra kakukkal díszített kormánypálcáját. Mükénében találtak néhány,
aranylemezből készült szobrocskát, egy meztelen argoszi istennőt ábrázolnak, kakukkal a
kezében. Kakukkok üldögélnek egy ugyanonnan való, aranylemezből készült templommodell
tetején. A Hagia Triadában levő közismert krétai szarkofágon szintén egy kakukk kuporog egy
kétélű fejszén.
2. Az olümposzi vallásban Hébé istennő volt gyermekkorában az istenek pohárnoka. Miután
Ganümédész elragadta tőle ezt a tisztséget (lásd 29. c.), feleségül ment Héraklészhez (lásd 145. i.
és 5.). Úgy látszik, hogy „Héphaisztosz" a szent király mellékneve volt, mint
Nap-félistené, „Árész" pedig - akinek a vadkan volt a jelképe - hadvezérének vagy helyettesének
volt a titulusa. Amikor az olümposzi vallást bevezették, mindkét névből istennév lett, és
viselőjüket tették meg hadistennek, illetőleg kovácsistennek. Az a „bizonyos virág", [67 (12.1.-
12.2.)] amelyet Héra megérintett, valószínűleg galagonya volt: Ovidius szerint a virágot Flora
istennő mutatta meg neki, akinek tiszteletével kapcsolatban állt a galagonya.
A galagonya a népszerű európai mítoszokban összefüggött a csodálatos fogantatással; a kelta
irodalomban a galagonya „nővére", a kökény, a Viszálynak, azaz Árész ikertestvérének, Érisznek
a szimbóluma.
3. Talosz, a kovács, krétai hérósz volt, Daidalosz húgának, Perdixnek („fogoly") a fia. A
mitográfus Perdix-szel azonosítja Hérát. A Nagy Istennő szent madarai, afoglyok, a Földközi-
tenger keleti részén a tavaszi napéjegyenlőség alkalmával rendezett orgiákon is szerepeltek,
amikor a résztvevők a fogolykakasokat utánzó „bicegő" táncot adtak elő. Arisztotelész, Plinius és
Aelianus szerint a tyúkok a fogolykakas puszta hangjának hallatára megtermékenyültek. A
bicegő Héphaisztosz és Talosz valószínűleg egy és ugyanaz a szűznemzéssel fogant személy.
Dühös vetélytársaik mindkettőjüket lehajították valamilyen magaslatról (lásd 23. b. és 92. b.)
- eredetileg isteni anyjuk tiszteletére.
4. Híres argoszi szobrán Héra aranyból és elefántcsontból készült trónon ül; annak a mesének
a forrása, hogy bezárták egy székbe, valószínűleg az a görög szokás, hogy az istenek szobrát
odaláncolták trónjukhoz, „nehogy megszökjenek". Ha egy város elvesztette istenének vagy
istennőjének régi szobrát, az isteni pártfogást is elveszíthette. A rómaiaknál épp ezért
gyakorlattá vált - ahogy finoman kifejezték - az istenek „Rómába csalogatása". Róma a császárok
korára a lopott szobrok valóságos tárháza lett. „Dajkái az Évszakok voltak": ez azt jelenti, hogy
Héra a naptári év istennője volt. Ezért került kormánypálcájára a tavaszt jelképező kakukk, a
bal kezében tartott, késő ősszel érő gránátalma pedig az év halálát jelképezi.
5. A hérosz, miként már a szó is sejteti, Hérának feláldozott szent király volt, akinek teste a
földben [68 (12.2.-12.5.)] nyugodott, lelke pedig elszállt andalogni Héra paradicsomába az
Északi Szél mögé. A görög és kelta mítoszokban az aranyalmák ebbe a paradicsomba szolgáltak
belépőjegyül (lásd 53. 7.; 133. 4. és 159. 3.).
6. Az évenkénti fürdés, amely visszaadta Héra szüzességét, mint Aphroditéét is Paphoszban,
valószínűleg a Holdpapnő számára előírt megtisztulási szertartás volt, s szeretőjének, a szent
királynak megöletése után kellett elvégeznie (lásd 22. 1. és 150. 1.). Mivel Héra az éltető évnek -
az újholddal, teliholddal és fogyó holddal is jelképezett tavasznak, nyárnak és ősznek - az
istennője volt, Sztümphaloszban mint Gyermeket, Fiatalasszonyt és Özvegyet is tisztelték
(Pauszaniasz VIII. 22. 2. - lásd 128. d.).
7. A szamoszi nászéj szaka háromszáz esztendeig tartott: talán mert a szamoszi szent év -
éppúgy, mint az etruszk - csak tíz harmincnapos hónapból állt, azaz januárt és februárt
kihagyták (Macrobius I. 13.), s a szent év minden napja egy év volt. De lehet, hogy a mitográfus
ezzel arra céloz, hogy a helléneknek háromszáz esztendő kellett hozzá, míg sikerült
rákényszeríteniök Héra híveire az egynejűséget.
13. Zeusz és Héra
A villámot egyedül csak Zeusz, az Ég Atyja kezelhette; halált hozó felvillanásának veszélye
tartotta kordában civakodó, lázongó családját az Olümposz hegyén. Ő parancsolt az égitesteknek
is, törvényeket hozott, hűségesküket kényszerített ki, és jövendőt mondott. Anyja, Rheia, előre

látta, mennyi bajt fog okozni bujasága, és megtiltotta, hogy megnősüljön. Zeusz mérgében
megfenyegette, hogy megerőszakolja. Rheia azon nyomban sziszegő kígyóvá változott ugyan,
ettől azonban Zeusz nem ijedt meg, ő is kígyóvá változott, szorosan anyjára [69 (12.5.-13.a.)]
tekeredett, és beváltotta fenyegetését.1 Ezzel kezdődött szerelmi kalandjainak hosszú sora.
Themisszel az Évszakokat és a három Moirát nemzette, Eurünoméval a Khariszokat,
Mnémoszünével - akivel kilenc éjszaka hált együtt - a három Múzsát. Vannak, akik azt állítják,
hogy ő nemzette Sztüx nimfával Perszephonét, az Alvilág Királynőjét is, akit Zeusz fivére, Hádész
erőszakkal vett nőül.2 Vagyis Zeusznak egyaránt hatalma volt a föld fölött és a föld alatt.
Felesége, Héra csak egyetlen dologban volt egyenrangú vele: még mindig tetszése szerint
megajándékozhatott - akár embert, akár állatot - a jövőbelátás tudományával.3
b ) Zeusz és Héra állandóan civódtak. Héra, akit bosszantott Zeusz hűtlenkedése, sokszor
megalázta férjét intrikáival. Zeusz megosztotta ugyan vele titkait, néha még tanácsot is
elfogadott tőle, de sose bízott teljesen Hérában, és az asszony tudta, hogy ha bizonyos határon
túl megsérti Zeuszt, az nyilván megkorbácsolja, sőt: talán még egy villámot is ráhajít. Ezért aztán
a könyörtelen cselszövéshez folyamodott, mint például Héraklész születésekor. Néha még
Aphrodité övét is kölcsönkérte, hogy felkeltse férjében a szerelmi szenvedélyt, és ilyképpen
gyöngítse akaraterejét. Zeusz már azt állította, hogy ő Kronosz elsőszülött fia.4
c ) Eljött az idő, amikor Zeusz gőgje és szeszélyessége olyan elviselhetetlenné vált, hogy
Héra, Poszeidón, Apollón meg - Hesztiát kivéve - a többi olümposzi isten hirtelen körülvette,
miközben ágyában aludt. Nyers marhabőr szíjakkal úgy összevissza kötözték-bogozták,
hogy mozdulni sem tudott. Azonnali halállal fenyegette őket, csakhogy az istenek eldugták a
villámát, és gúnyosan kinevették Zeuszt. Miközben győzelmüket ünnepelték, és féltékenyen
azon kezdtek vitatkozni, ki legyen Zeusz utódja, Thetisz, a Néreida, attól való féltében,
hogy polgárháború tör ki az Olümposzon, gyorsan megkereste a százkezű Briareuszt, aki - mind
a száz [70 (I3.a.-13.c .) ] kezét egyszerre használva - pillanatok alatt kibogozta a csomókat, és
megszabadította urát a kötelékektől. Mivel az összeesküvést Héra vezette ellene, Zeusz a
csuklójára csatolt arany bilincseknél fogva felakasztotta az égboltra, és mindkét bokájára egy
üllőt kötött. A többi isten kimondhatatlanul fel volt háborodva, de egyikük se mert segíteni
Hérán, bármilyen szívszaggatóan siránkozott. Végül Zeusz megígérte, hogy szabadon bocsátja,
ha az istenek megesküsznek, hogy soha többé nem lázadnak föl ellene. Kelletlenül ugyan, de
egymás után megesküdtek rá. Zeusz Poszeidónt és Apollónt megbüntette: elküldte őket
rabszolgának Láomedón királyhoz, hogy építsék fel neki Trója városát. A többieknek
azonban megbocsátott, mivel erőszaknak engedve cselekedtek.5
1. Fragmenta Orphica 58.; Hésziodosz: Theogonia 56.
2. Apollodórosz I. 3., 1-2.
3. Homérosz: Iliász XIX. 407.
4. Uo. I. 547.; XVI. 458.; VIII. 407-8.; XV. 17.; VIII. 397-404.; XIV. 197-223.; XV. 166.
5. Homérosz: Iliász XXI. 444., szkholion; Tzetzész: Lükophrónról 34.; Homérosz: Iliász I. 399. ss. és XV.
18-22.
1. Zeusz és Héra házastársi viszonya a férj és feleség közt a barbár dór korban fennálló
helyzetet tükrözi. Az asszonyok ekkor - a jóslást kivéve - minden varázserőtől meg voltak már
fosztva, s végül csak cselédeknek tekintették őket. Az az eset, amikor Zeusz uralmát csak Thetisz
és Briareusz mentették meg, miután a többi olümposzi isten összeesküdött ellene, talán a
hűbéres fejedelmek palotaforradalma volt hűbéruruk, a hellén király ellen, akit majdnem
sikerült is megfosztaniok trónjától, de megmentette egy nem hellén származású hűséges
testőrszázad, amelynek tagjai Briareusz hazájából, Makedóniából származtak, meg egy csapat
[71 (13.c.-13.1)] magnésziai, akik Thetisz honfitársai voltak. Ha csakugyan erről szól a mítosz,
akkor az összeesküvést nyilván Héra főpapnője szította, akit az uralkodó utána, a mítosz szerint,
csúnyán megszégyenített.
2. Rheia Földistennő megerőszakolása Zeusz által arra vonatkozik, hogy a Zeusz-hivő hellének
minden földműveléssel és temetéssel összefüggő ceremóniát kisajátítottak. Rheia megtiltotta
Zeusznak, hogy megnősüljön: ez meg úgy értendő, hogy addig nem ismerték az egynejűséget; a
nők annyi szeretőt tartottak, ahányat csak akartak. Hogy az Évszakokat Zeusz nemzette

Themisszel, azt jelenti, hogy a hellének a naptárt is szabályozták. Themisz („rend") volt a Nagy
Istennő, aki bevezette a tizenhárom hónapból álló esztendőt, és a nyári meg a téli napfordulóval
két évszakra osztotta. Athénban a két évszakot Thalló és Karpó (eredetileg Karphó)
személyesítette meg. Nevük „sarjadást" és „hervadást" jelent, s templomukban oltára volt a
phallikus Dionűszosznak (lásd 27. 5.). Hattuszaszban, azaz Pteriában láthatók egy sziklarajzon,
mint a szárnyas, kétfejű Napsason lovagló Hepta oroszlán istennő két megjelenési formája.
3. Kharisz („kegyesség") az istennő jóságos alakja, amilyennek olyankor mutatkozott, amikor
a főpapnő szeretőjéül fogadta a szent királyt. Homérosz két Khariszról tesz említést:
Paszitheáról és Kaiéról, ez azonban valószínűleg a paszi thea kalé („az istennő, aki minden férfi
szemében szép") szavak erőltetett összeolvasztása, illetőleg szétválasztása. Az athéniak által
tisztelt két Kharisz - Auxó („növekedés") és Hégemoné („uralom") - a két évszaknak felel meg. A
Khariszokat később háromságként tisztelték, mintegy ellentéteként a három Moirának, az
istennő-háromság legzordabb megjelenési formájának (lásd 106. 3.). Hogy Zeusznak a
Teremtő Eurünométől született gyermekei voltak, azt [72 (13.1.-13.3.)] mutatja, hogy a hellének
legfőbb urának hatalmában állt minden eladó leánnyal rendelkezni.
4. A Múzsák („hegyi istennők"), akik eredetileg hárman voltak (Pauszaniasz IX. 29. 2.), az
istennő-háromság orgiasztikus megjelenési formája. Zeusznak az az állítása, hogy nekik is ő az
apjuk, későbbi eredetű; Hésziodosz Földanya és a Levegő leányainak nevezi őket.
14. Hermész, Apollón, Artemisz és Dionüszosz születése
Az érzéki természetű Zeusz számos, titánoktól vagy istenektől származó nimfával hált együtt, s
miután létrejött az emberiség, halandó nőkkel is. Nem kevesebb, mint négy nagy olümposzi
istent nemzett házasságon kívül. Elsőnek Hermészt Maiával, Atlasz leányával, aki az arkadiai
Külléné-hegy egyik barlangjában hozta világra fiát. Aztán Apollónt és Artemiszt Létóval, Koiosz
titán és Phoibé titanisz leányával. Amikor együtt háltak, önmagát is, a leányt is fürjjé
változtatta.1 A féltékeny Héra azonban utasította Püthón kígyót, hogy vegye üldözőbe Létót, és
kijelentette: nem engedi, hogy Létó olyan helyen szüljön, ahol nap süt. Létónak a Déli Szél
szárnyán sikerült eljutnia a Délosz közelében fekvő Ortügiára, ahol világra hozta Artemiszt, aki
születése után nyomban segített átkelni anyjának a keskeny szoroson, és - vajúdása kilencedik
napján - a déloszi Künthosz-hegy északi oldalán, egy olajfa és egy datolyapálma közt
megszülni Apollónt. Délosz addig úszó sziget volt, ettől fogva azonban mozdulatlanná vált, és
isteni parancsra senkinek sem volt szabad megszületnie vagy meghalnia rajta. A betegeket és
terhes asszonyokat átszállították a tengeren Ortügiára.2
b) Arra vonatkozólag, hogy ki volt az anyja Dionűszosznak, aki ugyancsak Zeusz fia volt,
többféle feltevés [73 (13.3. - 14.b.)] van. Egyesek szerint Démétér vagy Íó,3 mások szerint Dióné
vagy Perszephoné, akivel Zeusz kígyó alakban hált együtt; némelyek szerint viszont Léthé.4
c) Az általában elfogadott verzió azonban a következő: Zeusz halandónak álcázta magát, és
titokban szerelmi viszonyt folytatott Szemelével („Hold"), a thébai Kadmosz király leányával. A
féltékeny Héra azonban öreg szomszédnéninek álcázta magát, és azt tanácsolta Szemelének - aki
már a hatodik hónapban volt hogy kérje meg titokzatos szeretőjét: ne áltassa tovább, hanem
fedje fel igazi alakját és természetét. Honnan tudhatja, hogy nem valami szörnyeteg? Szemeié
megfogadta Héra tanácsát, s mikor Zeusz visszautasította kérését, nem volt hajlandó többé az
ágyába feküdni. Zeusz erre mérgében mennydörgés és villámlás formájában mutatkozott meg,
és Szemeié belepusztult. Hathónapos magzatát azonban Hermész megmentette: bevarrta Zeusz
ágyékába, hogy ott fejlődjék még három hónapig. Mikor elérkezett az ideje, Zeusz világra is
hozta Dionűszoszt, akinek a neve azt jelenti, hogy „a kétszer született" vagy „a kettős ajtó
gyermeke".5
1. Hésziodosz: Theogonia 918; Apollodórosz I. 4. 1.; Arisztophanész: A madarak 870.; Servius: Vergilius
Aeneise III. 72. soráról.
2. Homéroszi himnusz Apollónhoz 14. ss.; Hyginus: 140. Fabula; Aelianus: Variae Historiae V. 4.;
Thuküdidész III. 104.; Sztrabón X. 5. 5.
3. Diodorus Siculus III 62. és 74.; IV. 4.

4. Pindarosz: III. püthói óda 177, szkholion; Fragmenta Orphica 59.; Plutarkhosz: Szümposziaka VII. 5.
5. Apollodórosz III. 4. 3 . ; Apolloniosz Rhodiosz IV. 1137.
1. Zeusz erőszakos szerelmi hódításai valószínűleg arra vonatkoznak, hogy a hellének

elfoglalták az istennőősi szentélyeit - például a Külléné-hegyit -, házasságai [74 (14.b.-14.1.)]
pedig arra a régi szokásra, hogy a tölgyfakultusz szent királyainak a „Zeusz" melléknevet
adományozták. Hermész, Zeusz Maiával (ez a Föld-istennő banya alakjának mellékneve volt)
való együtthálásából született fia, eredetileg nem isten volt, hanem egy phallikus oszlop
vagy kőrakás totemisztikus ereje. Ilyen oszlopok körül jártak az istennő tiszteletére orgiasztikus
táncokat.
2. Apollón isteni voltának egyik alkotó eleme egy jóstehetséggel megáldott egér lehetett -
Apollón Szmintheusz ("egér-Apollón") legkorábbi melléknevei közt szerepel (lásd 158. 2.) -,
amelytől a Nagy Istennő egyik szentélyében kértek tanácsot. Talán ez a magyarázata,
miért született föld alatt, vagyis ahol sose süt a nap. Az egereket kapcsolatba hozták bizonyos
betegségekkel, valamint azok gyógyításával, ezért tisztelték a hellének Apollónt az
orvostudomány és a jóslás isteneként. Később viszont azt állították, hogy egy olajfa meg egy
datolyapálma alatt született, egy hegy északi oldalán. Artemisz, a születés istennője
ikertestvérének nevezték, és megtették az anyjának Létót, Phoibé („Hold") és Koiosz („értelem")
titánok leányát, akit Egyiptomban és Palesztinában Lat - azaz a datolyapálma és az olajfa
termékenység-istennőjének nevén ismertek. Ezért kellett a Déli Szélnek szállítania Létót
Görögországba. Itáliában Latona („Lat királynő") lett belőle. Hérával való viszályából a korábbi
palesztinai bevándorlók és azok közt a bennszülött törzsek közt való összeütközésre lehet
következtetni, amelyek más Föld-istennőt imádtak. Az egérkultusz, amely valószínűleg vele
került át Görögországba, Palesztinában volt divatban (Sámuel I. könyve VI. 4. és Ézsaiás LXVI.
17.). Az a körülmény, hogy Püthón üldözőbe vette Apollónt, arra emlékeztet, hogy a görög és
római házakban kígyókkal fogatták meg az egereket. De Apollón volt annak a szent királynak a
szelleme is, aki megette az almát. Az Apollón név [75 (14.1. - 14.2.)] valószínűleg az abol
(„alma") tőből származik, s nem – mint általában hiszik - az apollunai („pusztítani") igéből.
3. A buja fürj volt a szent madara Artemisznek, aki eredetileg orgiasztikus istennő volt. Az a
mese, hogy Délosz, ahol Apollón született, addig úszó sziget volt (lásd 43. 4. ), annak a
feljegyzésnek a félreértésén alapulhat, hogy sikerült hivatalosan megállapítani az isten születési
helyét. Homérosz ugyanis (Iliász IV. 101.) Lükégenésznek, „Lükiában születettnek" nevezi; az
epheszosziak viszont azzal dicsekedtek, hogy Epheszosz közelében, Ortügiában született
(Tacitus: Annales III. 61.). Ugyanakkor a boiótiai tegüraiak és az attikai zoszteriek is azt
állították, hogy az ő városuk szülötte (Sztephanosz Büzantinosz: Tegüra).
4. Dionűszosz eleinte valószínűleg egy szent király volt, akit az istennő hét hónappal a téli
napforduló után rituálisan halálra sújtott egy villámmal, papnői meg fölfalták (lásd 27. 3.).
Ezzel magyarázható, hogy hol Diónét, a tölgyistennőt, hol Íót és Démétért, a gabonaistennőket,
hol meg Perszephonét, a halál istennőjét tartják az anyjának. Amikor Plutarkhosz
„Dionűszosznak, a Léthé („feledés") fiának" nevezi, arra céloz, hogy később a bor isteneként
szerepelt.
5. Kadmosz leányának, Szemelének a története valószínűleg a boiótiai hellének ama sommás
intézkedésére vonatkozik, amellyel véget vetettek a királyok hagyományos feláldozásának. Az
olümposzi Zeusz megmutatja hatalmát, oltalmába veszi a halálra ítélt királyt, és az istennőt
elpusztítja saját villámával. Dionűszosz azáltal, hogy halhatatlan apja újraszülte, maga is
halhatatlanná válik. Szemeléhez Athénban a Lénaia, a Tomboló Nők ünnepe alkalmából
imádkoztak. Kilenc darabra vágtak egy Dionűszoszt jelképező egyéves bikát, és feláldozták
a tiszteletére: egy darab húst elégettek, a többi nyolcat nyersen megették a hódolói. A Szemeié
nevet rendszerint a Szeléné („Hold") egyik változataként értelmezik, és az ilyen lakomákon részt
vevő orgiasztikus [76 (I4.2.-I4.5.)] Hold-papnők hagyományos száma kilenc volt. Kilenc ilyen
papnő táncolja körül a szent királyt egy koguli barlangfestményen, és ugyancsak kilenc ölte meg
és falta fel Doli Szent Sámson tanítványát a középkorban.

15. Erósz születése
Egyesek azt állítják, hogy az első isten a világtojásból kikelt Erósz volt, hiszen nélküle nem
születhetett volna meg a többi. Szerintük egyidős Földanyával és Tartarosszal, és kétségbe
vonják, hogy apja vagy akár csak anyja is lett volna, hacsak nem Eileithüia, a szülés istennője.1
b ) Mások szerint Aphrodité fia volt, és Hermész, Árész vagy maga Aphrodité apja, Zeusz
nemzette. De az is lehet, hogy írisz és a Nyugati Szél gyermeke. Féktelen kisfiú volt, nem tisztelt
sem kort, sem rangot. Ide-oda röpködött arany szárnyain, vaktában lőtte ki szakállas
nyílvesszőit, s válogatás nélkül gyújtotta lángra szörnyű fáklyáival a szíveket.2
1. V. Orphikus himnusz; Arisztotelész: Metafizika I. 4.; Hésziodosz: Theogonia 120.; Meleagrosz: 50.
epigramma; Olén (idézi Pauszaniasz IX. 27. 2.).
2. Cicero: Az istenek természetéről III. 23.; Vergilius: Ciris 134.; Alkaiosz (idézi Plutarkhosz: Amatorius
20.).
1. Erósz („érzéki szerelem") Hésziodosz számára csak elvont fogalom volt. A korai görögök -
mint az öregséget vagy a pestist - Kérnek, azaz szárnyas „Gonoszság"-nak ábrázolták, mivel a
szabadjára engedett érzékiség zavarólag hathat a rendezett társadalomra.
Később azonban akadtak költők, akik perverz gyönyörűségüket lelték Erósz csínytevéseiben, és
Praxitelész korában érzelgős módon már szép ifjúnak ábrázolták. [77 (14.5. - 15.1.)]
Leghíresebb szentélye Theszpiában volt, ahol a boiótok egyszerű, phallosz alakú oszlop
formájában tisztelték: pásztori Hermész vagy Priaposz lett, csak más néven
(lásd 150. a.). A szüleire vonatkozó eltérő adatok önmagukért beszélnek. Hermész phallikus
isten volt; Árész, mint a háború istene, fokozta a harcosok asszonyaiban a nemi vágyat. Azzal,
hogy Aphrodité volt Erósz anyja és Zeusz az apja, arra céloznak, hogy az érzékiség a
vérfertőzéstől sem riad vissza; hogy a Szivárvány és a Nyugati Szél gyermeke volt, a költői
fantázia szüleménye. Eileithüia, "aki a vajúdó nők segítségére siet", Artemisz egyik mellékneve
volt; a hangsúly itt azon van, hogy semmiféle szerelem sem lehet erősebb az anyai szeretetnél.
2. Erószt sohasem tekintették elég komoly istennek ahhoz, hogy az olümposzi uralkodócsalád
tizenkét tagja közt szerepeljen.
16. Poszeidón jelleme és cselekedetei
Miután Zeusz, Poszeidón és Hádész megdöntötték apjuk, Kronosz uralmát, sorsot húztak,
melyikük legyen az ég, a tenger és a sötét alvilág uralkodója. Előzőleg megegyeztek, hogy a föld
mindhármuké lesz. Zeusznak jutott az ég, Hádésznak az alvilág, Poszeidónnak a tenger.
Poszeidón - aki rangban egyenlő ugyan öccsével, Zeusszal, de hatalomban nem, és zsémbes,
kötekedő természetű - rögtön nekilátott, és az euboiai Égei közelében palotát épített magának a
tenger alatt. E palota tágas istállóiban tartja bronzpatájú, fehér sörényű lovait meg arany
szekerét, amelynek közeledtére azonnal lecsillapodnak a viharok, tengeri szörnyek emelkednek
ki a habokból, és táncolják körül.1
b) Mivel feleséget szeretett volna szerezni magának tenger alatti otthonába, udvarolni kezdett
Thetisznek, a [78 (15.1.-16.b.)] Néreisznek. De mikor Themisz megjósolta, hogy ha Thetisztöl fia
születik, a fiú hatalmasabb lesz apjánál, lemondott róla, és beleegyezett, hogy Thetisz feleségül
menjen egy Péleusz nevű halandóhoz. Utána egy másik Néreisznek, Amphitritének kezdett
udvarolni, csakhogy az irtózott tőle, és az Atlasz-hegységbe menekült előle. Poszeidón azonban
követeket küldött hozzá, s az egyik, bizonyos Delphinosz, olyan meggyőzően érvelt Poszeidón
mellett, hogy Amphitrité végül is engedett, és megbízta Delphinoszt, hogy üsse nyélbe a
házasságot. Poszeidón hálából a csillagok közé emelte Delphinosz képmását. így jött létre a
Delfin csillagkép.2
Amphitrité három gyermeket szült Poszeidónnak: Tritónt, Rhodét és Bentheszikümét.
Poszeidón azonban majdnem olyan féltékennyé tette feleségét, mint Zeusz Hérát: rengeteg
istennővel, nimfával és halandó nővel volt viszonya. Amphitrité különösen akkor bőszült fel,

amikor férje Szküllába, Phorkisz leányába bolondult bele. Varázsfüveket szórt a leány
fürdőkádjába, s ily módon hatfejű, tizenkét lábú, csaholó szörnyeteggé változtatta.3
c ) Poszeidón földi királyság után is vágyott. Egyszer Attikát akarta hatalmába keríteni, úgy,
hogy háromágú szigonyát beledöfte az athéni Akropoliszba, ahol a döfés helyén azon nyomban
tengervízből táplálkozó forrás fakadt. Még ma is látható, s ha déli szél fúj, hallani lehet a
feneketlen mélységben a tenger habjainak zúgását. Később, Kekropsz uralkodása idején Athéné
kerítette hatalmába Athént, de jóval szelídebb módszerrel: elültette a forrás mellett az első
olajfát. Poszeidón mérgében párviadalra hívta ki az istennőt, s Athéné bele is ment volna, ha
Zeusz nem lép közbe és nem parancsol rájuk, hogy a vitás ügyet terjesszék döntőbíróság elé.
Mindjárt meg is jelentek a többi istenből álló bíróság előtt. Az istenek tanúvallomásra
szólították fel Kekropszot. Zeusz tartózkodott az állásfoglalástól, a férfiistenek Poszeidón [79
(16.b.-16.c.)] pártjára álltak, az istennők viszont valamennyien Athénét támogatták. Tehát a
bíróság egy szótöbbséggel úgy döntött, hogy Athénének van több joga Athénra, mert
hasznosabb dologgal ajándékozta meg.
d ) Poszeidón mérhetetlenül felháborodott, és elárasztotta a thriai síkságot, ahol Athéné
városa, Athénai állott. Erre az istennő átköltözött Athénba, és önmagáról nevezte el a várost.
Hogy Poszeidónt mégis megengeszteljék, az athéni asszonyokat megfosztották szavazati
joguktól, s a férfiaknak ezentúl tilos volt anyjuk nevét viselniök.4
e ) Poszeidón Troizén fölött is vitába keveredett Athénével. Ezúttal Zeusz úgy rendelkezett,
hogy a várost osszák fel egyenlően köztük. A döntéssel egyikük se volt megelégedve. Később
Poszeidón Zeusztól Aiginát, Dionűszosztól pedig Naxoszt próbálta megszerezni, sikertelenül.
Amikor Korinthoszra jelentette be igényét Héliosszal szemben, csak az Iszthmoszt kapta meg,
Héliosz pedig az Akropoliszt. Mérgében Argoliszt próbálta elvenni Hérától, ezúttal is kész volt
megvívni érte, és nem volt hajlandó társai, az olümposzi istenek elé sem állni. Kijelentette, hogy
elfogultak vele szemben. Erre Zeusz Ínakhosz, Képhisszosz és Aszterión folyamistenek elé utalta
az ügyet, s ezek Héra javára döntöttek. Mivel ezúttal nem volt szabad ismét árvízzel állnia
bosszút, Poszeidón az ellenkező módszerhez folyamodott: kiszárította bíráinak folyóit, s azóta
nyáron nem hömpölyögnek. Az egyik Danaida, Amümóné kedvéért azonban - akit nagyon
lesújtott az aszály - egyetlen kivételt tett: megengedte, hogy az argoliszi Lerna folyójában, az
Ínakhoszban mindig legyen víz.5
f ) Poszeidón azzal dicsekszik, hogy ő teremtette a lovat, pedig sokak szerint Rheia már
akkor egy lovat etetett meg Kronosszal, amikor Poszeidón született. Meg a zabla feltalálásával is
kérkedik, holott ez Athéné műve volt. Azt azonban senki se vitatja, hogy a lóverseny [80 (16.c.-
16.f.)] szokását ő vezette be. Tény, hogy a ló Poszeidón szent állata, talán azért, mert
kéjsóváran űzőbe vette Démétért, amikor az éppen sírva kereste leányát, Perszephonét.
A fáradt és reményét vesztett Démétér, akinek semmiféle istennel vagy titánnal nem volt kedve
enyelegni, állítólag kancává változott, és Apollón egyik fiának, az arkadiai Onkeionban uralkodó
Onkosznak a ménesébe vegyülve legelészni kezdett. Poszeidónt azonban nem sikerült
becsapnia: az isten csődörré változott, és meghágta Démétért. Ebből a felháborító egyesülésből
származott Deszpoina nimfa és az Arión nevű vad ló. Démétér olyan éktelenül megharagudott,
hogy a környéken még ma is „Démétér fúria"-ként tisztelik.6
1. Homérosz: Iliász XI. 187-93; VIII. 210-11; XIII. 21-30; Odüsszeia V. 381.; Apollóniosz Rhodiosz III.
1240.
2. Apollodórosz III. 13. 5.; Hyginus: Poetica Astronomica II. 17.
3. Tzetzész: Lükophrónról 43. és 50.
4. Hérodotosz VIII. 55.; Apollodórosz III. 14. 1.; Pauszaniasz I. 24. 3.; Szent Ágoston: De Civitate Dei
XVIII. 9.; Hyginus: 164. Fabula.
5. Pauszaniasz II. 30. 6.; Plutarkhosz: Szümposziaka IX. 6.; Pauszaniasz II. 1. 6.; II. 15. 5.; II. 22. 5.
6. Pindarosz: Püthói ódák VI. 50.; Pauszaniasz VIII. 25. 3-5.; Apollodórosz III. 6. 8.
1. Thetisz, Amphitrité és Néreisz a Holdistennő-háromságnak, mint a tenger úrnőjének három

különböző mellékneve. S mivel Poszeidón a tengerjáró aiolok főistene volt, megkövetelte, hogy
mindenütt, ahol a Holdistennőt imádták, őt tekintsék a férjének. Péleusz a Pélion hegyén vette
feleségül Thetiszt (lásd 81. l.). Néreisz nevének jelentése „a nedves", Amphitrité neve pedig a

„harmadik elem"-re, azaz a tengerre utal, amely az első elemet, a földet övezi, s fölöttük található
a második [81 (16.f.-16.1.)] elem, a levegő. A homéroszi eposzokban Amphitrité egyszerűen csak
„tengert" jelent; nincs Poszeidón feleségeként megszemélyesítve. Poszeidónhoz ugyanúgy nem
akar feleségül menni, mint Héra Zeuszhoz és Perszephoné Hádészhez. A Poszeidónnal kötött
házasság azt jelentette, hogy az addig női ellenőrzés alatt álló halászatba ezentúl férfipapok is
beleszólhattak. A Delphinoszról szóló mese szentimentális allegória: a delfinek mindig olyankor
jelennek meg, amikor a tenger nyugodt. Amphitrité gyermekei is háromságot alkottak: Tritón a
szerencsét hozó újhold volt, Rhodé az aratáskor látható telihold, Bentheszikümé pedig a
veszedelmes fogyó hold. Tritónból később férfi lett. Égei Euboiának Boiótia felé eső védett
partján feküdt, innen indultak Orkhomenoszba a hajók, s innen futott ki a tengerre a Trója ellen
induló görög hajóhad is.
2. Amphitrité Szküllán állott bosszújának története a párja Pasziphaé bosszújának, amelyet
egy másik Szküllán állott (lásd 91. 2.). Szkülla („repesztő" vagy „kölyökkutya") maga Amphitrité,
a kutyafejű Hekaté halálistennő gyűlöletes szerepében (lásd 31.f.), aki szárazföldön és vízen
egyformán otthonos volt. Egy Knósszoszból származó pecsétlenyomaton látható, amint egy
csónakban ülő férfit fenyeget úgy, ahogy Odüsszeuszt fenyegette a messzéniai szorosban (lásd
170. t.). A Tzetzész által idézett mesét alighanem tévesen következtették ki egy régi
vázafestmény alapján. A váza egyik oldalán Amphitrité egy tó partján áll, s a tóban egy kutyafejű
szörny látható; a másik oldalon egy vízbe fulladt héroszt fog közre két kutyafejű istennő-
háromság az Alvilág kapujában (lásd 31. a. és 134. 1.).
3. Poszeidón próbálkozásai, hogy bizonyos városokat hatalmába kerítsen, politikai mítoszok.
Az Athén körül kerekedett viszály arra enged következtetni, hogy Athéné helyett ő szeretett
volna a város védőistene lenni, de próbálkozása nem sikerült. Athéné győzelmének [ 82 (16.1.-
16.3.)] jelentőségét azonban csökkentette egy patriarchalizmusnak tett engedmény: az athéniak
nem vették fel többé anyjuk nevét. Ez a krétai szokás Káriában még a klasszikus
korban is uralkodott (Hérodotosz I. 173.). Amikor Varro beszámol az ügyről, a bírósági tárgyalás
helyett népszavazásról beszél, amelyen valamennyi athéni férfi és nő részt vett.
Világos, hogy Athén lakói, az ióniai pelaszgok vereséget szenvedtek az aioloktól, s Athénének
csak úgy sikerült visszaszereznie a város feletti uralmat, hogy szövetséget kötött Zeusz
akhájaival, akik később rákényszerítették, hogy tagadja meg apját, Poszeidónt, és állítsa
azt, hogy Zeusz fejéből született.
4. A nemesitett olajfát eredetileg Líbiából hozták be. Ez alátámasztja Athéné líbiai
származásának mítoszát. De az istennő valószínűleg csak egyetlen ágat hozott magával. A
nemesített olajfa nem hajt ki magától, be kell oltani vadolajfába. Az istennő olajfáját még a Kr. u.
II. században is mutogatták Athénban. A thriai síkság elárasztása valószínűleg történelmi tény,
időpontját azonban nem lehet pontosan megállapítani. Valószínű, hogy a Kr. e. XIV. század elején
- amikor a meteorológusok szerint maximális volt az esőzés - Arkadia folyói nem apadtak ki.
Kiszáradásukat később tulajdonították Poszeidón bosszújának. Korinthoszban a prehellén
korban fejlett Nap-kultusz volt (Pauszaniasz II. 4. 7.; - lásd 67. 2.).
5. A Démétérről és Poszeidónról szóló mítosz Arkadia hellén inváziójára utal. Démétért
Phigaliában a prehellén lókultusz lófejű védistennőjeként ábrázolták. A ló a Hold szent állata
volt, mivel a patája hold alakú nyomot hagy maga után, és a Holdat tekintették minden vizek
forrásának; ezért hozzák kapcsolatba a Pégaszoszt a forrásokkal (lásd 75. b.). Az első
hellének egy nagyobb lófajtát hoztak be Görögországba a Káspi-tenger túlsó partjáról, mert
az itteni fajta körülbelül akkora [83 (16.3.-16.5.)] volt, mint egy shetlandi póni, nem
lehetett szekérbe fogni. Úgy látszik, hogy elfoglalták a lókultusz központjait, hadvezéreik
erőszakkal nőül vették az ottani papnőket, ily módon jogcímet szereztek maguknak a
környék birtoklására, s mellesleg a vadkanca-orgiákat is megszüntették (lásd 72. 4.). Aztán
kijelentették, hogy a két szent ló, Arión és Deszpoina - az utóbbi Démétér egyik mellékneve
volt - Poszeidón gyermeke. Amümóné alighanem az istennő egyik neve lehetett Lernában, a
Danaidák vízkultuszának központjában (lásd 60. g. és 4.).
6. Démétér, a fúria, éppúgy, mint Nemeszisz, a fúria (lásd 32. 3.) szintén az istennő egyik -
minden évben jelentkező - gyilkos kedvű megnyilvánulási formája. Hasonló történetet

meséltek Poszeidónról és Démétérről Thelpusziában (Pauszaniasz VIII. 42.), és Poszeidónról
meg egy meg nem nevezett fúriáról a boiótiai Tilphuszaforrásnál (Homérosz: Iliász XXII. 346.,
szkholion), már jóval a hellének megérkezése előtt. Felbukkan a mese a hindu vallásos
irodalomban is. Ott Saranyu változik kancává, Vivaswat csődörré, és meghágja a kancát. E
párosodás gyümölcse a két hős Asvin. De valószínű, hogy "Démétér Erinnüsz" igazában nem
"Démétér fúriát", hanem „Démétér Saranyu"-t akart jelenteni, vagyis kísérlet történt a két
ellentétes kultúra összeegyeztetésére; a megsértett pelaszgok számára azonban Démétér
„meggyalázott" volt, és az is maradt.
17. Hermész jelleme és cselekedetei
Amikor Hermész megszületett a Külléné-hegyen, anyja, Maia, bepólyálta, és egy szelelő kosárba
tette. Hermész azonban bámulatosan gyorsan megnőtt, s mihelyt anyja hátat fordított neki,
megszökött, és elindult kalandot keresni. Elérkezett Píeriába, ahol Apollónnak [84 (16.5.-17.a.)]
egy csordára való gyönyörű marhája legelt, s elhatározta, hogy ellopja őket. Mivel azonban
tartott tőle, hogy a nyomok esetleg elárulják, egy kidőlt tölgyfa kérgéből sarukat készített,
összefont fűszálakkal a marhák lábára kötözte őket, aztán éjnek idején elhajtotta a csordát.
Apollón észrevette, hogy meglopták, Hermész furfangja azonban bevált: Apollón nem talált az
állatok nyomára, pedig nyugat felé egész Püloszig, kelet felé Onkhésztoszig kereste őket. Végül
kénytelen volt jutalmat ígérni annak, aki elcsípi a tolvajt. Szilénosz és szatírjai e jutalomra
vágyva szétszóródtak a világ négy tája felé, hogy felkutassák az illetőt, de jó darabig hiába
keresték. Végül aztán, amikor egy részük éppen Arkadián vonult keresztül, halk muzsikaszóra
lettek figyelmesek. Még sose hallottak ilyet. Külléné nimfa, aki egy barlang nyílásában üldögélt,
elmesélte nekik, hogy egy nagyon tehetséges gyerek született nemrég a barlangban, ő neveli. A
gyerek valamilyen csodálatos zeneszerszámot készített egy teknős páncéljából meg tehénbélből,
s álomba ringatta vele az anyját.
b) - És hol szerezte a tehénbelet? - kérdezték a szemfüles szatírok, észrevéve, hogy két tehén
bőre van kiterítve a barlang elé. - Mi az? Lopással vádoljátok szegény gyereket? - kérdezte
Külléné. Éles szóváltás kezdődött.
c) Ebben a pillanatban megjelent Apollón is, aki egy hosszú szárnyú madár gyanút keltő
viselkedése láttánjött rá a tolvaj kilétére. Belépett a barlangba, felébresztette Maiát, és szigorúan
ráparancsolt, hogy Hermész adja vissza ellopott marháit. Maia rámutatott a gyerekre, aki még
mindig pólyában feküdt, és úgy tett, mintha aludna. - Micsoda képtelen gyanúsítás! - kiáltotta
Maia. Apollón azonban már ráismert a bőrökre. Kivette Hermészt a kosárból, fölvitte az
Olümposzra, szabályszerűen feljelentette lopás miatt, s bizonyítékul felmutatta a két tehénbőrt.
Zeusz restellte, hogy újszülött fia [85 (17.a.-17.c.)] tolvaj, s biztatni kezdte, hogy bizonyítsa be
ártatlanságát. Apollón azonban nem volt hajlandó engedni, s Hermész végül is megtört és vallott.
- Rendben van, gyere velem - mondta. - Visszakapod a marháidat. Csak kettőt vágtam le
belőlük, s mind a kettőt tizenkét egyenlő részre daraboltam, áldozatul a tizenkét istennek.
- Tizenkettőnek? - kérdezte Apollón. - Ki a tizenkettedik?
- A te alázatos szolgád, uram - felelte szerényen Hermész. - Csak a nekem járó részt ettem
meg, pedig nagyon éhes voltam, a többit elégettem, ahogy elő van írva.
Nos, ez volt az első húsáldozat a világon.
d) A két isten visszatért a Külléné-hegyre, ahol Hermész köszöntötte anyját, aztán előhúzott
valamit egy juhbőr alól.
- Hát ez meg mi? - kérdezte Apollón.
Válaszul Hermész megmutatta frissiben feltalált teknősbéka lantját, és a lantverő pálcával,
amelyet szintén ő talált fel, egy olyan elragadó dallamot játszott el rajta - no meg elénekelt egy
Apollón nemeslelkűségét, eszét és nagyvonalúságát magasztaló dalt is -, hogy Apollón
nyomban megbocsátott neki. Hermész a meglepett és elragadtatott Apollónt elvitte Püloszba -
útközben szünet nélkül játszott -, és visszaadta neki a csordát, amelyet egy barlangban rejtett el.
- Cseréljünk! - kiáltott fel Apollón. - Tartsd meg a teheneket, s enyém a lant.
- Rendben van - mondta Hermész, és kézfogással pecsételték meg az egyezséget.

e) Amíg az éhes tehenek legeltek, Hermész vágott néhány szál nádat, pásztorsípot készített
belőlük, és eljátszott rajta egy másik dallamot. Apollón megint elragadtatva felkiáltott: -
Cseréljünk! Ha nekem adod azt a sípot, én neked adom aranybotomat, amellyel a nyájam [86
(17.c.-17.e.)] terelem. Ezentúl te leszel a pásztorok és juhászok istene.
- Az én sípom értékesebb, mint a te botod – felelte Hermész. - De hajlandó vagyok cserélni, ha
jósolni is megtanítasz, mert úgy érzem, az nagyon hasznos tudomány.
- Ezt nem tehetem meg - felelte Apollón -, de ha elmész a Parnasszoszon lakó három öreg
dajkámhoz, megtanítanak kavicsokból jósolni.
- Ismét kezet fogtak, aztán Apollón visszavitte a gyereket az Olümposzra, és elmesélte
Zeusznak a történteket. Zeusz figyelmeztette Hermészt, hogy ezentúl tisztelje a magántulajdont,
és ne beszéljen nyilvánvaló hazugságokat; de önkéntelenül jót mulatott a fiún. - Nagyon
leleményes, ékesszóló és megnyerő modorú istenkének látszol - állapította meg.
- Akkor hát nevezz ki a hírnököddé, atyám – felelte Hermész -, és én vállalom a felelősséget
az istenek javaiért. Nem fogok többé hazudni, azt azonban nem ígérhetem, hogy mindig
kimondom a teljes igazságot.
- Nem is kell - mondta mosolyogva Zeusz. - A szerződések megkötése és a kereskedelem
fejlesztése lesz a kötelességed, valamint az, hogy mindenkinek biztosítod az utazás lehetőségét
a világ valamennyi országútján. - Amikor Hermész vállalta e munkakört, Zeusz átadott neki egy
fehér szalagokkal díszített hírnöki pálcát, amelyet mindenkinek kötelessége volt tisztelni, egy
kerek kalapot, védelmül az eső ellen, és egy szárnyas aranysarut, amely szélsebesen röpítette
tova. Az olümposzi istenek - akiket megtanított rá, hogyan kell két száraz fadarabbal tüzet
gyújtani - azonnal befogadták maguk közé.
g) Később a három öreg dajka megmutatta Hermésznek, hogyan kell jósolni a
vízmedencében táncoló kavicsokból; ő maga meg föltalálta a kockajátékot és az abból való
jóslást. Hádész is szerződtette hírnökének: az [87 (17.e.- 17.g.) ] volt a feladata, hogy
aranybotját a haldoklók szemére téve, szelíden, de ékesszólóan elszólítsa őket az élők sorából.1
h) Hermész segített a három Moirának összeállítani az ábécét, ő találta fel a csillagászatot, a
zenei skálát, az ökölvívást és a tornát, a súlyokat és mértékeket (vannak,
akik ezt Palamédésznek tulajdonítják), valamint az olajfatermesztést.2
i) Sokan úgy vélik, hogy a Hermész által föltalált lantnak hét húrja volt; mások szerint csak
három – az évszakoknak -, vagy négy - az évnegyedeknek megfelelően, s Apollón emelte a
számukat hétre.3
j) Hermésznek számtalan fia volt, többek közt Ekhión, az argonauták hírnöke, Autolükosz, a
tolvaj, és Daphnisz, a pásztori költészet föltalálója. Ez a Daphnisz gyönyörű szicíliai ifjú volt, akit
anyja, egy nimfa, a Héra-hegységben kitett egy babérligetbe; erről kapta nevét a pásztoroktól,
akik felnevelték. Pán megtanította furulyázni; kedvence volt Apollónnak, és együtt szokott
vadászni Artemisszel, aki nagyon élvezte a játékát. Nagy gondot fordított számtalan marhájára,
amelyek ugyanolyan fajtájúak voltak, mint Héliosz marhái. Egy Nomia nevű nimfa megeskette,
hogy sohasem lesz hűtlen hozzá, mert ha igen, megvakítja. Vetélytársnőjének, Khimairának
azonban sikerült elcsábítania az ifjút, amikor az részeg volt, mire Nomia beváltotta fenyegetését,
és megvakította. Daphnisz egy ideig önmaga vigasztalására szomorú dalokat énekelt szeme
világa elvesztéséről, de nem sokáig maradt életben. Hermész kővé változtatta, s ezt a követ még
ma is mutogatják Kephalénitanon városában; Szürakuszaiban pedig egy Daphnisznak nevezett
forrást fakasztott, ahol minden esztendőben áldozatokat mutatnak be.4
1. Homéroszi himnusz Hermészhez 1-543; Szophoklész: Töredékek a Nyomszimatolókból; Apollodórosz
III. 10. 2. [88 (I7.g.-I7.j.)]
2. Diodorus Siculus V. 75.; Hyginus: 277. Fabula; Plutarkhosz: Szümposziaka IX. 3.
3. Homéroszi himnusz Hermészhez 51. Diodorus Siculus I. 16.; Macrobius: Saturnaliorum Conviviorum I.
19.; Kallimakhosz: Himnusz Déloszhoz 253.
4. Diodorus Siculus IV. 84.; Servius: Vergilius V. eclogája 20., VIII. eclogája 68., X. eclogája 26. soráról;
Phülargüriosz: Vergilius V. eclogája 20. soráról; Aelianus: Variae Historiae X. 18.

1. A Hermész gyermekkoráról szóló mítosz csak késői irodalmi feldolgozásban maradt fenn.
Úgy látszik, hogy mítosz formájában összekapcsoltak egy, a furfangos messzéniaiakról szóló
hagyományt - miszerint marhát szoktak lopni szomszédaiktól (lásd 74. és 171. h), míg egy
megállapodás véget nem vetett ennek a gyakorlatnak - az arról szóló történettel, hogyan vették
át és használták ki a barbár hellének - új istenük, Apollón nevében — a Közép- és Dél-
Görögországban talált krétai-prehellén civilizációt - az ökölvívás, a testedzés, a súly- és egyéb
mértékek, a zene, a csillagászat és az olajfaművelés ugyanis mind prehellén találmány volt (lásd
162. 6.). -, s hogyan sajátították el a jó modort.
2. Hermésznek mint istennek a fogalma a prehellén termékenységünnep középpontjában álló
kőphalloszokból (lásd 15. 1.) fejlődött ki - a gyors növekedésről szóló mese valószínűleg
Homérosz trágár tréfája de kialakulásában szerepe volt a prehellén naptár isteni gyermekének
(lásd 24. 6.; 44. 1.; 105. 1.; 171. 4. stb.), az egyiptomi Thotnak, az ész istenének, valamint
Anubisznak, a lelkek alvilági kalauzának is.
3. Hermész pálcáján a hírnököt jelentő fehér szalagokat később tévesen kígyóknak nézték,
mivel Hádész követe is volt. Innen származik az Ekhión név is. A három öreg dajka a
Parnasszosz múzsa- („hegyi istennő") háromsága volt. A vízben táncoló kavicsokból való jóslást
[89 (17.I.-17.3.)] Delphoiban is gyakorolták (Mythographi Graeci: Appendix Narrationum 67). A
csontkockákból való jövendőmondást kezdetben Athénének tulajdonították (Zénobiosz:
Közmondások V. 75.). A kockajáték később széles körben elterjedt, de a jóslás tudománya
Görögországban is, Rómában is az arisztokrácia kiváltsága maradt. Apollón "hosszú szárnyú
madara" valószínűleg Hermész szent darva volt; Apollón papjai ugyanis megsértették Hermész
jogkörét - korábban ő volt a jövendőmondás, az irodalom és művészetek védnöke -, mint ahogy
Hermész papjai is megsértették Pán, a múzsák és Athéné jogkörét. A tűzgyújtás feltalálását azért
tulajdonították Hermésznek, mert a férfit jelképező botnak a nőt jelképező kivájt tuskóban való
pörgetése phallikus mágiát sejtetett.
4. Szilénosz és fiai, a szatírok, az attikai dráma megszokott komikus figurái (lásd 83. 5.),
eredetileg primitív észak-görögországi hegylakók voltak. Szilénoszt Őshonosnak vagy Pán
fiának nevezték, akit valamelyik nimfa szült (Nonnosz: Dionűsziaka XIV. 97; XXIX. 262;
Aelianus: Variae Historiae III. 18.).
5. Daphnisz romantikus története egy kephalénitanoni phallikus oszlop, valamint egy
szürakuszai forrás körül alakult ki. Valószínű, hogy mind a kettőt babérliget vette körül, ahol
gyászdalokat énekeltek a világtalan holtak tiszteletére. Apollón állítólag azért kedvelte
Daphniszt, mert ő szerezte meg a babért a Tempé völgyének orgiasztikus istennőjétől (lásd 21.
6.).
18. Aphrodité jelleme és cselekedetei
Aphroditét csak ritkán lehetett rávenni, hogy varázsövét, amely mindenkit szerelemre
gyullasztott a viselője iránt, kölcsönadja a többi istennőnek, mert féltékenyen őrizte kiváltságos
helyzetét. Zeusz Héphaisztoszhoz, a [90 (17.3.-18.a.)] sánta kovácsistenhez adta nőül, de
annak a három gyermeknek - Phobosznak, Deimosznak és Harmoniának -, akivel Aphrodité
megajándékozta a férjét, igazában Árész, az egyenes lábú, féktelen, iszákos, kötekedő hadisten
volt az apja. Héphaisztosz mit sem tudott e csalásról, míg egy éjszaka a szerelmesek későig nem
maradtak együtt az ágyban Árész thrákiai palotájában. Amikor Héliosz felkelt, meglátta, mit
művelnek, és elpletykálta Héphaisztosznak.
b) Héphaisztosz haragosan visszavonult a műhelyébe, és bronzból kovácsolt egy vadászhálót;
vékony volt, mint a pókháló, de elszakíthatatlan. A hálót titokban a mennyezetes családi ágy
tartóoszlopaihoz kötözte. Amikor Aphrodité mosolyogva hazatért Thrákiából, mondván, hogy
Korinthoszban volt valami dolga, Héphaisztosz bejelentette neki: - Drága feleségem, elmegyek
pihenni egy kicsit kedvenc szigetemre, Lémnoszra. Ugye, nem haragszol? - Aphrodité nem
ajánlotta fel, hogy elkíséri, s amikor Héphaisztosz eltűnt, gyorsan elküldött Árészért, s az
nemsokára meg is érkezett. A szerelmesek vidáman lefeküdtek, de hajnalban azt vették észre,
hogy úgy mezítelenül belebonyolódtak a hálóba, és nem tudnak kibújni belőle. Héphaisztosz, aki

persze visszatért, így lepte meg őket, és valamennyi istent odahívta: legyenek tanúi
szégyenének. Aztán bejelentette, hogy feleségét addig nem bocsátja szabadon, amíg vissza nem
kapja az értékes ajándékokat, amelyeket Aphrodité nevelőapjának, Zeusznak adott az
asszonyért.
c) A férfiistenek persze rohantak, hogy Aphroditét kínos helyzetében láthassák, az istennők
azonban tapintatosan otthon maradtak. Apollón oldalba bökte Hermészt, és megkérdezte: - Te
bezzeg nem bánnád, ha Árész helyében lehetnél, hálóstul meg mindenestül,
mi?
Hermész az életére esküdött, hogy bizony nem bánná, még ha háromszor olyan sűrű lenne is a
háló, és [91 (18.a.-18.c.)] valamennyi istennő rosszalló tekintettel állna körülöttük. Erre
mindkét isten harsányan nevetni kezdett, Zeusz azonban annyira fel volt háborodva, hogy
nemcsak az ajándékokat nem volt hajlandó visszaadni, de még bele se óhajtott szólni a férj és
feleség közti idétlen viszályba. Kijelentette, hogy Héphaisztosznak elment az esze, amikor
magánügyét így kiteregeti. Poszeidón, aki Aphrodité meztelen testét megpillantva, azonnal
beleszeretett, nem árulta el, hogy féltékeny lett Árészre, s úgy tett, mintha együtt érezne
Héphaisztosszal. - Mivel Zeusz nem hajlandó segíteni - mondta -, én jótállok érte, hogy Árész
váltságdíj fejében megfizeti a szóban forgó ajándékok ellenértékét.
- Ez mind nagyon szép - felelte komoran Héphaisztosz -, de ha Árész megtagadja, neked kell
elfoglalnod a helyét a háló alatt.
- Aphrodité társaságában? - kérdezte nevetve Apollón.
- Nem hinném, hogy Árész megtagadná – mondta nagylelkűen Poszeidón. - De ha mégis
megtenné, hajlandó vagyok én megfizetni a tartozást, és feleségül venni Aphroditét.
Így aztán Árész kiszabadult, és visszatért Thrákiába, Aphrodité meg elment Paphoszba, s a
tengerben visszanyerte szüzességét.1
d) Aphroditénak hízelgett Hermész nyílt szerelmi vallomása, s nemsokára eltöltött vele egy
éjszakát. Ennek az éjszakának a gyümölcse egy kétnemű lény lett: Hermaphroditosz. Aphrodité
éppúgy örült annak is, hogy Poszeidón az ő pártjára állt, s két fiút szült neki: Rhodoszt és
Hérophiloszt.2 Fölösleges is mondanunk, hogy Árész nem fizetett. Azzal érvelt, hogy ha Zeusz
nem hajlandó fizetni, miért fizessen ő? A végén senki se fizetett, mert Héphaisztosz őrülten
szerelmes volt Aphroditéba, és esze ágában sem volt elválni tőle.
e) Aphrodité később Dionűszosznak is odaadta [92 (18.c.-18.e.)] magát. Neki Priaposzt szülte.
A csúnya kis gyereknek hatalmas nemiszerve volt. Ocsmány külsejét Hérának köszönhette: az
istennő így akarta megmutatni, hogy helyteleníti Aphrodité csapodár életmódját. Priaposz
kertész, mindig nyesőkés van nála.3
f) Noha Zeusz sohasem hált együtt fogadott leányával, miként egyesek állítják, Aphrodité
varázsöve mindig kísértésbe hozta. Végül is elhatározta, hogy megalázza az istennőt: őrült
szenvedélyt ébresztett benne egy halandó férfi iránt. Ez a férfi a dardanok királya,
Ílosz egyik unokája, a jóképű Ankhiszész volt. Egy éjszaka, mikor pásztorai kunyhójában aludt a
trójai Ida-hegyen, Aphrodité káprázatos vörös ruhában, phrügiai hercegnőnek álcázva magát,
felkereste, és odaadta magát neki egy medve- és oroszlánbőrökkel leterített ágyon. Közben
méhek zümmögtek andalítóan körülöttük. Amikor hajnalban elváltak, Aphrodité fölfedte kilétét,
és szavát vette: senkinek sem mondja el, hogy vele hált. Ankhiszész megrémült, amikor
megtudta, hogy egy istennőt látott mezítelenül, és könyörögni kezdett, hogy hagyja életben.
Aphrodité biztosította, hogy semmi oka félelemre, s hogy születendő fiuk híres ember lesz.4
Néhány nap múlva, mikor Ankhiszész barátai társaságában iddogált, az egyik megkérdezte: -
Nem hálnál-e együtt szívesebben ennek meg ennek a leányával, mint Aphroditéval? - Nem -
felelte óvatlanul Ankhiszész. - Mivel mindkettővel háltam már, fölöslegesnek tartom a kérdést.
g) Zeusz meghallotta ezt a hencegést, és lehajított egy villámot Ankhiszészre. A villám
bizonyára azonnal meg is öli, ha Aphrodité közbe nem hajítja varázsövét. Így azonban
Ankhiszész lába előtt csapott a földbe. Ankhiszész az ijedtségtől úgy elgyöngült, hogy soha többé
nem tudott kiegyenesedni, és Aphrodité – miután megszülte fiát, Aineiászt - hamarosan ki is
ábrándult belőle.5 [93 (18.e. -18.g .) ]

h) Egyszer a ciprusi Kinürász király felesége – bár egyesek szerint Büblosz királyának,
Phoinixnek, mások szerint Theiasz asszír királynak a felesége volt – ostoba módon azzal
hencegett, hogy az ő Szmürne nevű leánya még Aphroditénál is szebb. Az istennő úgy állt
bosszút a sértésért, hogy Szmürnét szerelemre lobbantotta saját apja iránt. A leány egy sötét
éjjelen bemászott az ágyba apja mellé, akit a dajka úgy leitatott, hogy nem vette észre, mit
művel. Kimürász később rájött, hogy Szmürne születendő gyermekének apja is, nagyapja is ő,
esztelen dühében kardot ragadott, és kikergette a palotából a leányt. Egy hegycsúcson utolérte,
de Aphrodité gyorsan mirhafává változtatta Szmürnét, és a lesújtó kard a fát hasította ketté. A
csecsemő Adónisz kipottyant belőle a földre. Aphrodité közben már megbánta, milyen
bajt okozott, beledugta Adóniszt egy ládába, a ládát meg rábízta Perszephonéra, a holtak
királynőjére azzal, hogy rejtse el valami sötét helyen.
i) Csakhogy Perszephonét elfogta a kíváncsiság, felnyitotta a ládát, és megtalálta benne
Adóniszt. A gyerek olyan szép volt, hogy kivette a ládából, és felvitte a palotájába. Amikor
Aphrodité értesült a dologról, azonnal lesietett a Tartaroszba, és visszakövetelte Adóniszt.
Mikor Perszephoné elutasította - mert a fiú már a szeretője volt -, Aphrodité Zeuszhoz fordult.
Zeusz előtt azonban nem volt titok, hogy Aphrodité is lefeküdni szeretne Adónisszal, s nem volt
hajlandó ilyen ízetlen vitában ítélkezni. Alacsonyabb fokú bíróság elé utalta az ügyet, amelynek
Kalliopé múzsa volt az elnöke. Kalliopé úgy döntött, hogy Perszephonénak és Aphroditénak
egyforma joga van Adóniszra - Aphroditénak azért, mert segítségére sietett, amikor született,
Perszephonénak meg azért, mert kiszabadította a ládából -, de Adónisz számára minden évben
biztosítani kell egy kis pihenést is, amikor nincs kitéve a két kielégíthetetlen istennő
kéjvágyának. Kalliopé tehát három egyenlő részre osztotta az [94 (18.h.-18.i.)] évet. Adónisznak
az egyik részt Perszephonéval, a másikat Aphroditéval, a harmadikat meg egyedül kellett volna
töltenie.
Aphrodité azonban nem járt el tisztességesen: állandóan a derekán hordta varázsövét, s ezzel
rávette Adóniszt, hogy az évnek azt a részét is vele töltse, amikor egyedül kellett volna lennie, és
megtagadja Perszephonétól a neki járó részt, vagyis semmibe vegye a bíróság ítéletét.6
j ) Perszephoné joggal felháborodott, elment Thrákiába, és elmesélte jótevőjének, Árésznek,
hogy Aphrodité már jobban szereti Adóniszt, mint őt, Árészt. – Egy közönséges halandót -
kiáltotta -, aki ráadásul még nőies is! - Árész féltékeny lett, vadkannak álcázva magát
megtámadta Adóniszt, aki a Libanon hegyén vadászott, és Aphrodité szeme láttára felnyársalta
agyarával. Adónisz véréből kökörcsin fakadt, lelke pedig leszállt a Tartaroszba. Aphrodité sírva
ment Zeuszhoz, és arra kérte, hogy Adónisznak csak az év zordonabb felét kelljen
Perszephonéval töltenie, a nyári hónapokban maradhasson az övé. Zeusz kegyesen hozzájárult.
Egyesek szerint azonban Apollón volt a vadkan, s valamilyen sértésért állt bosszút, amit
Aphrodité követett el ellene.7
k) Hogy Adóniszt féltékennyé tegye, Aphrodité valamikor Lilübaionban töltött néhány
éjszakát Butésszel, az argonautával; tőle származott Erüx nevű fia, Szicília egyik királya.
Adónisztól két gyermeke született: egy fiú, Golgosz, a ciprusi Golgi városának alapítója, s egy
leány, Béroé, aki a thrákiai Béroiát alapította. Egyesek szerint Priaposz nevű fiának is Adónisz
volt az apja, s nem Dionűszosz.8
l) A Moirák csak egyetlen isteni kötelességet róttak Aphroditéra: hogy szeretkezzék. Egyszer
azonban Athéné rajtakapta, hogy titokban a szövőszék mellett ül és dolgozik. Panaszkodni
kezdett, hogy megsértették ősi [95 (18.i.-18.l.)] jogait, és azzal fenyegetőzött, hogy teljesen
lemond róluk. Aphrodité hosszasan mentegetőzött, és ettől fogva soha többé nem dolgozott.9
1. Homérosz: Odüsszeia VIII. 266-367.
2. Diodorus Siculus IV. 6.; Pindarosz: VIII. püthói óda 24., szkholion.
3. Pauszaniasz IX. 31. 2.; Apollóniosz Rhodiosz I. 932., szkholion.
4. Homéroszi himnusz Aphroditéhoz 45-200.; Theokritosz: Idillek I. 105-7.; Hyginus: 94. Fabula.
5. Servius: Vergilius Aeneise II. énekének 649. soráról.
6. Apollodórosz III. 14. 3-4.; Hyginus: Poetica Astronomica II. 7. és 58., 164., 251. Fabula; Fulgentius:
Mythologia III. 8.

7. Servius: Vergilius X. eclogája 18. soráról; Orphikus himnusz LV. 10.; Ptolemaiosz Héphaisztiónosz I.
306.
8. Apollóniosz Rhodiosz IV. 914-19; Diodorus Siculus IV. 83.; Theokritosz: XV. idill 100., szkholion;
Tzetzész: Lükophrónról 831.
9. Hésziodosz: Theogonia 203-4.; Nonnosz: Dionűsziaka XXIV. 274-81.
1. A későbbi hellének a Földközi-tenger Nagy Istennőjét, aki oly sokáig uralkodott

Korinthoszban, Spártában, Theszpiaiban és Athénban, megfosztották tekintélyétől: férfiúi
gyámság alá helyezték, és ünnepi orgiáit házasságtörésnek minősítették. A háló, amelynek a
segítségével Homérosz szerint Héphaisztosz rajtacsípte Aphroditét, eredetileg az istennő saját
hálója volt, hiszen ő volt a Tenger Istennője (lásd 89. 2.), és valószínű, hogy papnői a
tavaszünnepen hálót viseltek, mint a skandináv Holle vagy Gode istennő papnői május
elsején.
2. Priaposz eredete a dionűszoszi orgiákon szereplő, durván faragott, phallosz alakú
faszobrokra vezethető vissza. Adónisz fiának azért tartották, mert ünnepein [96 (18.l.-18.2.)]
parányi "kerteket" ajánlottak fel neki. A körtefa Hérának, Peloponnészosz főistennőjének szent
fája volt. Ezért nevezték Peloponnészoszt Apiának is (lásd 64. 4. és 74. 6.).
3. Aphrodité Urania („a hegy királynője") vagy másként Erükina ("hangafű") a nyári
napforduló nimfa istennője volt. A szent királyt, aki együtt hált vele egy hegytetőn, úgy ölte meg,
ahogy a méhkirálynő a heréket: kitépte a nemiszervét. Ezért kerültek a mítoszba a
hangafüvet kedvelő méhek meg a vörös ruha Ankhiszésszel való kalandján a hegytetőn, ezért
tisztelik Kübelét, a phrügiai Ida-hegy Aphroditéjét méhkirálynőként, és ezért herélik ki papjai
eksztázisba esve önmagukat, szeretője, Attisz emlékezetére (lásd 79. 1.). Ankhiszész csak egyike
volt a sok szent királynak, akit a rituális villám halálra sújtott, miután együtt hált az Élet-halál
Istennőjével (lásd 24. a.). A mítosz korábbi változataiban meghalt, de a későbbiekben életben
maradt, hogy el lehessen hinni a mesét az istenfélő Aineiászról, aki Rómába vitte a szent
Palladiont, és kimentette apját az égő Trójából (lásd 168. c.). Az ő neve alapján Aphrodité
Ízisszel azonosítható, akinek férjét, Oziriszt, Széth vadkan képében herélte ki; Ankhiszész"
tulajdonképpen az Adónisz szinonimája. Van egy szentélye Aigesztában, az Erüx-hegy mellett
(Dionűsziosz Halikarnasszeusz I. 53.), ezért mondja Vergilius, hogy egy szomszéd városban,
Drepanonban halt meg, és a hegyen temették el (Aeneis III. 710, 759 stb.). Mutogattak
még Ankhiszész-szentélyeket Arkadiában és Troaszban is. Aphrodité Erüx-hegyi szentélyében ki
volt állítva egy arany mézes-lép, amelyet állítólag Daidalosz ajándékozott a szentélynek
fogadalmi felajánlásként, amikor Szicíliába menekült (lásd 92. h.).
4. Aphrodité, mint az Élet-halál Istennője sok olyan melléknevet kapott, amely látszólag nem
illik szépségéhez és szolgálatkészségéhez. Athénban őt nevezték a [97 (18.2.-18.4.)] legidősebb
Moirának és az Erinnüszek nővérének; másutt Melainisznak („fekete") nevezték — mert
Pauszaniasz szellemes magyarázata szerint az emberek többnyire éjszaka szeretkeznek
Szkotiának („sötét"), Androphonosznak („férfiölő"), sőt Plutarkhosz szerint még
Epitümbriának („síri") is.
5. Kinürász és Szmürne mítosza nyilvánvalóan a történelemnek egy olyan szakaszát tükrözi,
amikor a szent király - egy matriarchális társadalomban - elhatározza, hogy uralkodása
időtartamát a szokásosnál tovább meghosszabbítja. Feleségül vett egy fiatal papnőt, aki
névlegesen a leánya volt, s így a következő időszakra ő lett volna a királynő. Ezzel
megakadályozta, hogy egy másik királyfi elvehesse, és királyságát megkaparintsa (lásd 65. 1.).
6. Adónisz (föníciai szó: adón, azaz „úr") a szíriai Tammúz félistennek, a növényi év
szellemének görög változata. Szíriában, Kisázsiában és Görögországban az istennő szent éve
valamikor három részre volt osztva, s az Oroszlánnak, Kecskének és Kígyónak volt alárendelve
(lásd 75. 2.). A Kecske, a középső rész szimbóluma, Aphrodité szerelemistennő szent állata volt;
a Kígyó, az utolsó rész szimbóluma Perszephoné halálistennőé; az Oroszlán, az első rész
szimbóluma pedig a Szülés istennőjéé, aki e mítoszban Szmürne néven szerepel, s aki nem
tartott igényt Adóniszra. Görögországban ezt az időbeosztást később a két évszakból álló év
váltotta fel. Spártában és Delphoiban keleti módra a napéjegyenlőség osztotta két részre az

esztendőt, Athénban és Thébában pedig északi mintára a két napforduló. Ez magyarázza meg a
különbséget Kalliopé hegyi istennő és Zeusz ítéletei közt.
7. Tammúzt vadkan ölte meg, mint még sok hasonló mitikus figurát, például Oziriszt, a krétai
Zeuszt, az arkadiai Ankaioszt (lásd 175. e.), a lüdiai Karmanórt (lásd 136. b.) és az ír hőst,
Diarmuidot. Ez a vadkan hajdan [98 (18.4.-18.7.)] valószínűleg koca volt, félhold alakú
agyarakkal, vagyis magának az istennőnek egyik alakja: Perszephoné. De mikor az évet két
részre osztották, és világosabbik felében a szent király, a sötétebbikben helyettese, azaz
vetélytársa uralkodott, ez a vetélytárs vadkan alakban jelent meg, mint például Széth, aki
Oziriszt, és Finn mac Cool, aki Diarmuidot ölte meg. Tammúz vére piroslik jelképesen kökörcsin
formájában a Libanon lejtőin a téli esőzések után. Bübloszban minden tavasszal megrendelik
Tammúz tiszteletére az Adóniának nevezett gyászünnepséget. Az a körülmény, hogy Adónisz
mirhafából született - a mirha közismert nemi vágyat fokozó szer volt -, Adónisz rítusainak
orgiasztikus jellegére mutat. A mirhából csöpögő gyantát az érte ontott könnyeknek tartották
(Ovidius: Átváltozások X. 500. ss.). Hyginus szerint Kinürász Asszíria királya volt (58.
Fabula), talán mert Tammúz tisztelete onnan eredt.
8. Aphrodité fiának, Hermaphroditosznak női keble és hosszú haja volt. A hermafroditának
persze megvolt a maga természetellenes párja, az androgüné, vagyis a szakállas nő, de mint
vallási fogalom mindkettő a matriarchátusból a patriarchátusba való átmenetből eredt.
Hermaphroditosz a királynő helyébe lépő szent király (lásd 136. 4.), aki műmellet visel.
Androgüné egy olyan prehellén törzs anyakirálynője, amelyik még mindig matriarchális
rendszerben él. Hogy bírói jogkörét megtarthassa, vagy rabszolga apától született gyermekei
előkelő rangját biztosítsa, álszakállt hord, ahogy ez Argoszban volt szokás. A szakállas istennők,
mint például a ciprusi Aphrodité, és a nőies férfiistenek, mint Dionűszosz, a társadalmi rend
átmeneti fokozatainak felelnek meg.
9. A Harmonia első pillantásra furcsa névnek tűnik a szerelem istennőjének és a háború
istenének leánya számára. De hát - akárcsak ma - akkor is erősebb volt háború idején a szeretet
és az egyetértés, mint máskor. [99 (18.7.-18.9.)]
19. Árész jelleme és cselekedetei
A thrákiai Árész a harc kedvéért szereti a harcot. Nővére, Erisz, pletykálkodással és féltékenység
szításával igyekszik egyre újabb alkalmat teremteni a háborúskodásra. Akárcsak ő, Árész sem
pártfogolja jobban egyik várost vagy pártot, mint a másikat: hol az egyik, hol a másik oldalon
harcol, ahogy éppen kedve tartja; magát a gyilkolást és rombolást élvezi. Társai, a halhatatlan
istenek, Zeusztól és Hérától kezdve, valamennyien gyűlölik, kivéve Eriszt, valamint Aphroditét,
aki valamilyen természetellenes szenvedélyt táplál iránta, meg Hádészt; aki alig várja, hogy a
bátor ifjú harcosokat lemészárolják a szörnyű háborúkban.
b) Árész nem minden esetben győzedelmeskedett. Athéné, aki sokkal ügyesebb harcos, mint
ő, két ütközetben is diadalmaskodott fölötte. Előfordult, hogy Alóeusz óriás fiai legyűrték, és
tizenhárom hónapig fogva tartották egy bronz tartályban. Mire Hermész kiszabadította, már
félig halott volt. Egy másik alkalommal Héraklész elől menekült rémülten vissza az Olümposzra.
Mélységes megvetést tanúsít a pereskedés iránt, olyannyira, hogy panaszosként sose jelent meg
a bíróság előtt, s vádlottként is csak egyetlenegyszer: amikor istentársai Poszeidón fiának,
Halirrothiosznak előre megfontolt szándékkal való meggyilkolásával vádolták. Jogos
önvédelemre hivatkozott, azt állítva, hogy leányát, Alkippét kellett kimentenie Kekropsz
házából, mert a nevezett Halirrothiosz erőszakot akart elkövetni rajta. Mivel a történetnek nem
volt más tanúja, csak ő maga, no meg Alkippé, aki természetesen megerősítette apja
vallomását, a bíróság fölmentette Árészt. Ez volt a világon az első, gyilkossági ügyben hozott
ítélet. A domb,amelyen a per lefolyt, Areiopagosz néven vált ismertté. Még ma is így nevezik.1
[100 (19.a.-19.b.)]
1 . Apollodórosz III. 14. 2.; Pauszaniasz I. 21. 7.

1.Az athéniak nem szívesen viseltek háborút, csak ha a szabadságukat kellett megvédeniök,
vagy egyéb hasonló nyomós ok miatt. A thrákokat megvetették, barbároknak tartották, mert
puszta időtöltésből háborúskodtak.
2. Pauszaniasznak a gyilkosságról szóló beszámolója szerint Halirrothiosznak sikerült
megerőszakolnia Alkippét. De a Halirrothiosz név valószínűleg csak a Poszeidón szinonimája,
Alkippé pedig a kancafejű istennőé. A mítosz igazában Démétérnek Poszeidón által
történt megbecstelenítésére emlékeztet, vagyis Athénnak Poszeidón hívei által való
meghódítására és az istennő ez után történt megaláztatására vonatkozik (lásd 16. 3.). De
államérdekből módosítottak rajta, és összeolvasztották egy korábbi gyilkossági perről szóló
legendával. Az „Areiopagosz" jelentése valószínűleg „az engesztelő istennő dombja", mivel az
areia Athéné egyik mellékneve.
20. Hesztia jelleme és cselekedetei
Hesztia arról nevezetes, hogy a nagy olümposzi istenek közül egyedül ő nem vesz részt soha
semmiféle háborúban vagy viszálykodásban. Ezenfelül - akárcsak Artemisz és Athéné - mindig
ellenállt az istenek, titánok és mások szerelmi ostromának. Az történt ugyanis, hogy miután
Kronoszt megfosztották trónjától, Poszeidón és Apollón versengeni kezdett a kezéért, mire
Hesztia megesküdött Zeusz fejére, hogy örökre szűz marad. Zeusz - annak jutalmául, hogy ily
módon megóvta a békességet az Olümposzon - elrendelte, hogy minden nyilvános áldozati
ünnep alkalmával neki mutassák be az első áldozatot.1 [101 (19.1.-20.a.)]
b) A részeg Priaposz egyszer egy falusi ünnepségen, ahol az istenek is jelen voltak,
megpróbált erőszakot elkövetni rajta, midőn mindenki dugig jóllakva elaludt. Csakhogy egy
szamár hangosan elordította magát, Hesztia felébredt, és sikoltozni kezdett, amikor észrevette,
hogy Priaposz éppen meg akarja lovagolni. Támadója nevetségesen megrémült és elszaladt. 2
c) Hesztia a tűzhely istennője. A magánlakásokban és középületekben egyaránt pártfogásába
veszi azokat, akik oltalmat keresnek nála. Nemcsak azért örvend köztiszteletnek, mert
valamennyi olümposzi isten közül ő a legszelídebb, legigazságosabb és legkönyörületesebb,
hanem azért is, mert ő találta fel a házépítés művészetét. Tüze olyan szent, hogy ha valamelyik
tűzhely - akár véletlenül, akár a gyász jeléül - kialszik, tűzkerék segítségével újból meggyújtják.3
1. Homéroszi himnusz Aphroditéhez 21-30.
2. Ovidius: Fasti VI. 319. ss.
3. Diodorus Siculus V. 68.
1. A görögök életének központja - még Spártában is, ahol pedig a család alá volt rendelve az
államnak — a házi tűzhely volt, amely egyben áldozati oltárként is szolgált. A tűzhely istennője,
Hesztia, a személyi biztonság és boldogság, valamint a szent kötelességnek tekintett
vendégbarátság szimbóluma volt. Az a legenda, hogy Poszeidón és Apollón házassági ajánlatot
tettek neki, talán azon alapul, hogy e három istenséget együtt tisztelték Delphoiban. Priaposz
kísérlete, hogy Hesztiát megerőszakolja, anekdota, s arra figyelmeztet, hogy szentségtörés, tehát
tilos bántalmazni a házi vagy nyilvános tűzhely oltalma alatt álló, vendégségben levő nőket:
Priaposz bűnös esztelenségét még a szamár, a kéjvágy szimbóluma is (lásd 35. 4.) világgá
ordítja.
2. A Nagy Istennő ősi, fehér, nem emberi vagy állati [102 (20.b.-20.2.)] alakot ábrázoló
képmása a Földközi-tenger keleti részén valószínűleg egy kupac izzó faszén volt, amelyet fehér
hamuval takartak le, hogy ki ne aludjon. Az ősidőkben ez volt a fűtés legkényelmesebb és
leggazdaságosabb módja: a hamuval borított faszénkupac se nem füstölt, se nem lángolt, s a
családi vagy törzsi összejövetelek természetes központja volt. Delphoiban a faszénkupacot
mészkőedényben tartották a szabad ég alatt, s ebből lett a görög vázafestményeken gyakran
előforduló omphalosz, köldök-kő", amelyet a világ közepének tar-tottak. E szent tárgyon, amely a
szentély összeomlása után is fennmaradt, rajta van a Földanya neve. Huszonnyolc centiméter
magas és harminckilenc centiméter széles: körülbelül ilyen nagyságú és alakú faszénkupac
kellett egy nagy szoba fűtéséhez. A klasszikus korban a Pűthia, a papnő, egy pap segédletével

esett révületbe, aki zárt helyiségben árpaszemeket, kendert és babérlevelet égetett el egy olaj
lámpa fölött, aztán tolmácsolta, amit a papnő mondott. De valószínű, hogy régebben a
faszénkupac forró hamujára tették a kendert, babért és árpát, mert így még könnyebben és
eredményesebben lehetett bódító füstöt előidézni (lásd 51. b.). A krétai és mükénéi
szentélyekben sok háromszögű és falevél alakú kő- meg agyagedényt találtak - némelyiken
látszanak a nagy hőség nyomai -, valószínűleg ezekben táplálták a szent tüzet. A faszenet néha
háromlábú, kerek agyagasztalon rakták kupacba. Az asztal pirossal, fehérrel és feketével - a Hold
színeivel - volt befestve (lásd 90. 3.). A Peloponnészoszon, Kréta és Délosz szigetén találtak ilyen
asztalokat. Az egyiken, amelyik egy Knósszosz közelében levő Zafer Papoura-i sírkamrából
került elő, még mindig rajta van a faszén. [103 (20.2.)]
21. Apollón jelleme és cselekedetei
Apollón, Zeusz és Létó fia, hét hónapra született gyermek volt ugyan, de az istenek gyorsan
nőnek. Themisz nektárral és ambrósziával táplálta, s mikor felvirradt a negyedik nap, Apollón
íjat és nyílvesszőket kért. Héphaisztosz rögtön adott is neki. Apollón elhagyta Délosz szigetét, és
egyenest a Parnasszosz hegyére ment, ahol anyja ellensége, Püthón kígyó lapult. Nyílvesszőivel
súlyosan megsebezte. Püthón Földanya delphoi jósdájába menekült. A várost Püthón párjának, a
Delphüné nevű szörnyetegnek a tiszteletére nevezték el Delphoinak. Apollónnak mégis volt
bátorsága behatolni a kígyó után a szentélybe, és a szent hasadék mellett meg is ölte.1
b) Földanya jelentette ezt a merényletet Zeusznak, aki nemcsak azt parancsolta meg
Apollónnak, hogy menjen el a Tempé völgyébe megtisztulni, hanem azt is, hogy Püthón
tiszteletére rendezze meg a Püthói Játékokat, s ezeken bűnbánata jeléül ő legyen a döntőbíró.
Apollón nyugodtan elengedte a füle mellett Zeusz utasítását, hogy menjen a Tempé völgyébe.
Ehelyett - Artemisz kíséretében - Aigialaiába ment megtisztulni. Mivel azonban ez a város nem
tetszett neki, áthajózott Kréta szigetére, Tarrhába, ahol Karmanór király elvégezte a
szertartást.2
c) Görögországba visszatérve Apollón felkereste Pánt, a rosszhírű, öreg, kecskelábú arkadiai
istent, s miután rávette, hogy fedje fel előtte a jóslás tudományának titkát, elfoglalta a delphoi
jósdát, és papnőjét, akit Püthiának neveztek, megtartotta a maga szolgálatában.
d) Mikor Létó értesült a dologról, Artemisz társaságában átjött Delphoiba, s elvonult egy szent
ligetbe, hogy elvégezzen bizonyos nem nyilvános szertartásokat. Ájtatoskodását azonban
megzavarta az óriás Titüosz: meg akarta erőszakolni. Apollón és Artemisz [104 (21.a.-21.d.)]
meghallották anyjuk sikoltozását, odarohantak, nyílzáporral árasztották el és megölték az
óriást. Zeusz, Titüosz apja, elismerte, hogy a bosszúállás jogos volt. Titüoszt a Tartaroszban
csúnyán megbüntették: kinyújtóztatták, karját és lábát a földhöz szegezték - legalább negyven
hektárnyi területet elfoglalt -, és két keselyű marcangolta a máját.3
e ) Később Apollón megölte Marszüasz szatírt, Kübelé istennő kísérőjét. A dolog a
következőképpen történt: Athéné egyszer kétágú sípot készített szarvascsontból, és az istenek
egyik lakomáján elkezdett rajta játszani. Eleinte nem értette, hogy Héra és Aphrodité
miért nevet titokban a markába, hiszen a többi istennek láthatólag tetszett a zene. Elment hát
egymagában egy phrügiai erdőbe, egy folyó partján ajkához illesztette a sípot, és játék közben
megnézte a víz tükrében az arcát. Rögtön rájött, milyen nevetségesen fest az erőlködéstől
elkékült, felfújt képével, elhajította hát a sípot, és megátkozta azt, aki felveszi.
f) Az átoknak Marszüasz lett teljesen ártatlanul az áldozata. Belebotlott a sípba, s alig
illesztette ajkához, a hangszer magától megszólalt: még nem felejtette el, hogyan játszott rajta
Athéné. Marszüasz Kübelé kíséretében így járta be Phrügiát, s örvendeztette meg játékával
a tudatlan parasztokat, akik elkezdtek kiabálni, hogy még Apollón sem játszik szebben a lantján.
Marszüasz balga módon nem tiltakozott ellene. Persze hogy ezzel kihívta maga ellen Apollón
haragját, aki felszólította Marszüaszt, hogy mérjék össze tudásukat, s aki győz, tetszése szerinti
büntetéssel sújtsa a vesztest. Marszüasz belement a dologba, és Apollón a múzsákat hívta
meg döntőbíráknak. A versenyen kiderült, hogy egyformán szépen játszanak, a múzsákat mind a
két hangszer elbűvölte. Apollón erre odakiáltotta Marszüasznak: - Lássuk, meg tudod-e

ugyanazt csinálni a te [105 (21.d.-21.f.)] hangszereddel, amit én az enyémmel! Fordítsd meg, és
játsszál meg énekelj egyszerre.
g) Egy síppal ezt persze nem lehet megcsinálni, s Marszüasz nem is tudott eleget tenni a
felszólításnak. Apollón viszont megfordította lantját, és olyan gyönyörű himnuszokat énekelt az
olümposzi istenek tiszteletére, hogy a múzsák kénytelenek voltak őt nyilvánítani győztesnek.
Mire Apollón - aki addig nyájasságot színlelt - kegyetlen bosszút állt Marszüaszon: elevenen
megnyúzta, és bőrét egy fenyőfára (egyesek szerint platánra) szögezte, annak a folyónak a
forrása közelében, amely most Marszüasz nevét viseli.4
h) Később Apollón még egy zeneversenyen győzött, amelyen Midász király volt a döntőbíró.
Ezúttal Pán felett aratott diadalt. Ő lett a zene mindenki által elismert istene, s ezentúl ő játszott
héthúrú lantján az istenek lakomáin. Kötelességei közé tartozott az is, hogy az istenek
marhacsordáit és juhnyájait őrizze Píeriában; ezt a feladatot azonban később Hermészre
ruházta.5
i) Apollón nem volt ugyan hajlandó a házasság kötelékét vállalni, de számos nimfát és
halandó asszonyt ejtett teherbe. így például Phthíát, akivel Dóroszt és fivéreit, Thaleia múzsát,
akivel a Korübaszokat, Koróniszt, akivel Aszklépioszt, Ariát, akivel Miiétoszt és Kürénét,
akivel Arisztaioszt nemzette.6
j ) Elcsábította Drüopé nimfát is, aki barátnőivel, a Hamadrüaszokkal apja nyájait legeltette az
Oita-hegyen. Apollón teknősbéka alakot öltött, el is játszadoztak vele, de mikor Drüopé vette az
ölébe, átváltozott kígyóvá, sziszegésével elijesztette a Hamadrüaszokat, és magáévá tette
Drüopét. A nimfa egy Amphisszosz nevű fiút szült neki, aki megalapította Oita városát, és
templomot emelt apja tiszteletére. Itt szolgált papnőként Drüopé, míg egy szép napon a
Hamadrüaszok meg nem szöktették. Egy nyárfa maradt a helyén.7
k ) Apollónnak nem mindig volt szerencséje a [106 21.f.-21.k.)] szerelemben. Egyszer például
megpróbálta Ídasztól elcsábítani Marpésszát, az asszony azonban hű maradt a férjéhez. Egy
másik alkalommal meg Daphné hegyi nimfát, Földanya egyik papnőjét, a thesszáliai Péneiosz
folyó leányát vette űzőbe, utol is érte, a leány azonban segítségért kiáltozott Földanyához, aki az
utolsó pillanatban át is varázsolta Kréta szigetére, ahol Pasziphaé néven vált ismertté. Földanya
egy babérfát hagyott a nimfa helyén. Apollón koszorút font a fa leveleiből, s így próbált
vigasztalódni.8
l) Meg kell jegyeznünk, hogy Daphné ellen nem valami hirtelen támadt ösztön késztette
merényletre. Régóta szerelmes volt a nimfába, és ő idézte elő vetélytársának, Oinomaosz fiának,
Leukipposznak a pusztulását, amikor az leánynak öltözve részt vett Daphné egyik hegyi
dáridóján. A jóstehetséggel rendelkező Apollón rájött a dologra, és azt tanácsolta a hegyi
nimfáknak, hogy fürödjenek meg mezítelenül, vagyis győződjenek meg róla, hogy mindenki nő-e
köztűk. Leukipposz turpissága így persze azonnal kiderült, mire a nimfák darabokra
szaggatták.9
m ) Nem szabad megfeledkeznünk a szép ifjú, Hüakinthosz spártai királyfi esetéről sem, akibe
nemcsak Thamürisz, a költő szeretett bele - ő volt az első férfi a világon, aki saját neméhez
tartozó lénynek udvarolt -, hanem Apollón is, az első isten, aki ugyanezt cselekedte. Thamürisz
nem volt komoly vetélytársa Apollónnak. A költő ugyanis azzal hencegett, hogy szebben énekel,
mint a múzsák. Apollón meghallotta, s kajánul elmondta a múzsáknak. A múzsák azon nyomban
megfosztották Thamüriszt a szeme világától és a hangjától, sőt még azt is elfelejtette, hogy
hárfázni tudott. Csakhogy a Nyugati Szél is beleszeretett Hüakinthoszba, és őrülten féltékeny
lett Apollónra. Amikor az isten egyszer diszkoszvetésre tanította a fiút, a Nyugati Szél röptében
elkapta a diszkoszt, Hüakinthosz fejéhez vágta, és [107 (21.k.-21.m.)] megölte az ifjút.
Hüakinthosz véréből fakadt a jácint, amelynek szirmain még ma is láthatók nevének
kezdőbetűi.10
n) Zeusz csak akkor haragudott meg Apollónra, amikor az meg akarta fosztani a trónjától.
Emlékezetes eset volt. Apollón fia, Aszklépiosz, az orvos, arra vetemedett, hogy feltámasztott
egy halottat, s ezzel megfosztotta Hádészt egy alattvalótól. Hádész persze panaszt
emelt az Olümposzon. Zeusz egy villámmal halálra sújtotta Aszklépioszt, mire Apollón
bosszúból megölte a Küklópszokat. Zeuszt felbőszítette fegyverkovácsainak elvesztése, és

mindörökre a Tartaroszba száműzte volna Apollónt, de Létó könyörögve kérte, hogy bocsásson
meg fiának, és megígérte, hogy Apollón meg fog javulni. Zeusz egyesztendei kényszermunkára
enyhítette a büntetést, azaz Apollónnak egy évig a pherai Admétosz király juhistállóiban kellett
szolgálnia. Apollón követte Létó tanácsát, s nemcsak hogy engedelmesen letöltötte a büntetést,
hanem még sok jó szolgálatot is tett Admétosznak.11
o) Apollón e lecke után mindenben mértéktartást hirdetett. Folyton azt hangoztatta, hogy
„Ismerd meg tenmagadat!" és „Semmit se vígy túlzásba!" A féktelen múzsákat lehozta a Helikon
hegyéről Delphoiba, megszelídítette őket, és az ünnepi szertartásokon ő lett az előtáncosuk.12
1. Hyginus: 140. Fabula; Apollodórosz I. 4. 1.; Homéroszi himnusz Apollónhoz 300-306; Apollóniosz
Rhodiosz II. 706., szkholion.
2. Aelianus: Variae Historiae III. 1.; Plutarkhosz: Görög okok 12; Miért hallgatnak a jósdák? 15.;
Pauszaniasz II. 7. 7.; X. 16. 3.
3. Apollodórosz I. 4. 1.; Pauszaniasz II. 30. 3. és X. 6. 5.; Plutarkhosz: Görög okok 12.; Hyginus: 55.
Fabula; Homérosz: Odüsszeia XI. 576. ss.; Pindarosz: Püthói ódák IV. 90. ss. [108 (21.m.-21.o.)]
4. Diodorus Siculus: III. 58-9; Hyginus: 165. Fabula; Apollodórosz I. 4. 2.; a Vatikán második
mitográfusa 115.; Plinius: Historia Naturalis XVI. 89.
5. Hyginus: 191. Fabula; Homérosz: Iliász I. 603.
6. Apollodórosz I. 7. 6.; I. 3. 4.; III. 10. 3.; III. 1. 2.; Pauszaniasz X. 17. 3.
7. Antoninus Liberalis 32.; Sztephanosz Büzantinosz: Drüopé; Ovidius: Átváltozások IX. 325. ss.
8. Apollodórosz I. 7. 9.; Plutarkhosz: Agisz 9.
9. Hyginus: 203. Fabula; Pauszaniasz VIII. 20. 2.; X. 5. 3.; Partheniosz: Erotika 15.; Tzetzész:
Lükophrónról 6.
10. Homérosz: Iliász II. 595-600.; Lukiánosz: Istenek párbeszédei 14.; Apollodórosz I. 3. 3.; Pauszaniasz
III. 1. 3.
11. Apollodórosz III. 10. 4.; Diodorus Siculus IV. 71.
12. Homérosz: Iliász I. 603-4.; Plutarkhosz: A püthói jósdáról 17.
1. Apollón története zavaros. A görögök azt állították róla, hogy Létónak, a Palesztina déli
részén Lat néven ismert istennőnek a fia (lásd 14. 2.), de Apollón a hüperboreuszok ("az Északi
Szél mögött lakók") istene is volt, akiket Hekataiosz egyértelműen a britekkel azono-
sított (Diodorus Siculus II. 47.), Pindarosz viszont líbiaiaknak tartotta őket (Püthói ódák X. 50-
55.). A hüperboreusz Apollón-kultusznak, amely - úgy látszik - délkeleti irányban egészen
Nabateáig és Palesztináig, északnyugat felé pedig Britanniáig elterjedt - Athént is beleértve -,
Délosz volt a központja. Az Apollón-kultusznak hódoló országok között állandó volt a kapcsolat
(Diodorus Siculus: uo.).
2. Apollónnak a hüperboreuszoknál szamarakat áldoztak (Pindarosz: uo.), s eszerint a
„gyermek Hóruszszal" azonos, akinek ellensége, Széth fölött aratott győzelmét az egyiptomiak
minden évben azzal ünnepelték meg, hogy vadszamarakat hajtottak keresztül egy szakadékon
(Plutarkhosz: Íziszröl és Oziriszről 30.). Hórusz [109 (21.1.-21.2.)] azért állt bosszút Széthen,
mert az meggyilkolta az apját, Oziriszt - a szent királyt, Ízisz vagy Lat Holdistennő-háromság
szeretőjét -, akinek a nyári és téli napfordulókor áldozatot mutatott be a helyettese, s akinek
Hórusz maga a reinkarnációja volt. Az a monda, hogy Püthón üldözte Létót, annak a mítosznak a
megfelelője, hogy Széth Íziszt üldözte (az év hetvenkét legmelegebb napján). Püthón az
Apollónhoz intézett homéroszi himnuszban, valamint Apolloniosz Rhodiosz szkholiasztája
szerint is Tüphónnal, a görög Széthtel azonos (lásd 36. 1.). A hüperboreuszok Apollónja
valójában egy görög Hórusz.
3. A mítosznak azonban politikai értelmezést is adtak. Püthónt állítólag Héra uszította Létóra
(Héra szűznemzéssel hozta világra Püthónt), hogy bosszút álljon Zeuszon (Homéroszi himnusz
Apollónhoz 3 0 5 . ) , é s Apollón - miután megölte Püthónt (és feltehetőleg Püthón párját,
Delphünét is) - hatalmába kerítette Földanya delphoi szentélyét és jósdáját, ugyanis Földanya,
azaz Delphüné maga Héra volt, jós alakjában. Valószínű, hogy bizonyos thrákokkal és líbiaiakkal
szövetkezett északi hellén törzsek betörtek Közép-Görögországba és a Peloponnészoszra, ahol
Földanya prehellén tisztelőinek ellenállásába ütköztek, az istennő legfontosabb jósdáit mégis
sikerült elfoglalniok. Delphoiban elpusztították a jósda szent kígyóját - egy hasonló kígyót

őriztek az athéni Erektheionban (lásd 25. 2.) -, és magát a jósdát istenük, Apollón Szmintheusz
nevében elfoglalták. Szmintheusznak („egeres") egy gyógyító erejű egér volt a jelképe, akárcsak
Esmunnak, a gyógyítás kánaánita istenének. A hódítók hajlandók voltak azonosítani Apollónnal,
a hüperboreusz Hórusszal, akit szövetségeseik tiszteltek. Hogy Delphoi lakóit kiengeszteljék,
előírás szerinti gyászünnepséget rendeztek a halott Püthón hérosz tiszteletére, s papnőjét
meghagyták tisztségében.
4. A déloszi Brizó („lecsillapító") Hold-istennőt, akit [110 (21.2.-21.4.)] nem lehet
megkülönböztetni Létótól, a hüperboreuszok Brigit nevű istennőháromságával azonosíthatjuk,
akiből a kereszténység idején Szent Brigitta lett. Brigit volt a művészetek pártfogója, és Apollón
az ő példáját követte. Az óriás Titüosz Létó ellen megkísérelt merénylete arra enged
következtetni, hogy a phókiszi hegylakók fellázadtak a hódítók ellen, de kísérletük kudarcba
fulladt.
5. Apollónnak Marszüasz és Pán fölött aratott győzelme Phrügiának és Arkadiának a hellének
által történt meghódítására, valamint arra emlékeztet, hogy e hódítás következtében ezeken a
területeken a húros hangszerek váltották fel a fúvós hangszereket, csak a parasztság körében
nem. Marszüasz bűnhődése talán egy szent király rituális megnyúzását jelképezi - Athéné is
így fosztotta meg Pallaszt varázserejű aigiszétől (lásd 9. a.) -, vagy egy égerfaág kérgének
lehántását, hogy pásztorsípot készítsenek, tudniillik az égerfát egy isten vagy félisten
megtestesülésének tekintették (lásd 28. 1. és 57. 1.). Apollónról azt tartották, hogy ő az egyik
őse a dóriszi görögöknek, valamint a milétosziaknak, akik különös tisztelettel adóztak neki. A
korübaszokat, a téli napfordulókor rendezett ünnepségek táncosait Apollón és Thaleia múzsa
gyermekeinek nevezték, mert Apollón volt a zene istene.
6. Az, hogy Apollón űzőbe vette Daphné hegyi nimfát, Péneiosz folyó leányát és Földanya
papnőjét, valószínűleg arra utal, hogy a hellének elfoglalták a Tempé völgyét, ahol egy
babérrágó menádokból álló orgiasztikus testület Daphoiné ("véres") istennőt tisztelte (lásd
46. 2 és 51. 2.). Miután ezt a testületet megszüntették - Plutarkhoszból sejteni lehet, hogy a
papnők Kréta szigetére menekültek, ahol a Hold-istennőt Pasziphaénak nevezték (lásd 88. e.) -,
Apollón sajátította ki magának a babért, s ettől fogva csak a Püthiának volt szabad babért
rágnia. Daphoinét a Tempé völgyében is, Phigaliában [111 (21.4.-21.6.)] is (lásd 16. 5.)
valószínűleg lófejjel ábrázolták. Leukipposz („fehér ló") a helybeli lókultusz szent királya volt,
akit minden évben darabokra szaggattak a tomboló nők, s a gyilkosság után - nem pedig előtte -
megfürödtek, hogy megtisztuljanak (lásd 22. 1. és 150. 1.).
7. Drüopé elcsábítása az Oita-hegyen talán annak az emléke, hogy a tölgyfakultuszt
kiszorította Apollón kultusza, akinek szent fája a nyárfa volt (lásd 42. d.). Ugyanez vonatkozik
Aria elcsábítására is. Az, hogy teknősbékának álcázta magát, a Hermésztől vásárolt lantra való
utalás (lásd 17. d.). Phthía nevéből arra lehet következtetni, hogy az ősz istennője volt. Hogy
Marpésszát („fogó") nem sikerült Apollónnak elcsábítania, alighanem azt jelenti, hogy egy
messzéniai szentélyt - ahol a Gabonaistennőt koca alakban tisztelték - nem tudott
megkaparintani (lásd 74. 4.). Apollón pherai szolgasága Admétosznál valószínűleg egy
történelmi esemény emléke: Apollón papjait büntetésből megszégyenítették, mert
lemészároltak egy prehellén kovácscéhet, amelyik Zeusz pártfogása alatt állt.
8. Hüakinthosz mítosza első pillantásra csak érzelgős mesének látszik, amellyel a
görögországi jácinton látható mintát akarták megmagyarázni (lásd 165.j. és 2.), valójában
azonban a krétai Hüakinthosz nevű virághéroszra vonatkozik (lásd 159. 4.), akit valószínűleg
Narkisszosznak is neveztek (lásd 85. 2.), s a mükénéi Görögországban is tiszteltek. Róla
nevezték el a nyárvégi Hüakinthosz hónapot Krétában, Rhodoszban, Kószban, Thébában és
Spártában. A dór Apollón Tarentumban, ahol Hüakinthosznak héroszoknak kijáró sírja
volt, az ő nevét bitorolta (Polübiosz VIII. 30.), Amüklaiban, Mükéné egyik városában pedig, ahol
szintén volt egy "Hüakinthosz-sír", erre állították fel Apollón trónusát. Apollón ekkor már
halhatatlan volt, Hüakinthosz viszont csak egyetlen évszakban uralkodott. [112 (21.6.-21.8.)]
Halála, amelyet egy diszkosz okozott, unokaöccsének, Akrisziosznak a halálára emlékeztet (lásd
73. 3.).

9. Korónisz („varjú"), Apollón Aszklépiosz nevű fiának az anyja, valószínűleg Athéné egyik
elnevezése volt (lásd 25. 5.), bár az athéniak mindig tagadták, hogy Athénének gyermeke lett
volna, és módosítottak a mítoszon (lásd 50. b.).
10. A klasszikus korban a zene, a költészet, a filozófia, a csillagászat, a matematika, az
orvostudomány és a természettudomány Apollón ellenőrzése alá került. Mint a
barbárság ellensége, mindenben mértékletességet hirdetett. Lantjának hét húrja a későbbi
görög ábécé hét magánhangzójával volt összefüggésben (lásd 52. 8.), amelyeknek misztikus
erőt tulajdonítottak, sőt gyógyítás céljára is alkalmazták őket. Mivel a gyermek Hó-
russzal, a Nap egyik megszemélyesítőjével azonosították, a végén már Napként tisztelték, akinek
korinthoszi kultuszát a Nap-Zeusz sajátította ki. Nővére, Artemisz, joggal volt azonosítható a
Holddal.
11. Cicero Az istenek természetéről írott tanulmányában (III. 23.) Apollóm, Létó fiát, csak a
negyedik helyen szerepelteti az istenek ősi rangsorában. Különbséget tesz Apollón,
Héphaisztosz fia, Apollón, a krétai korübaszok apja és a közt az Apollón közt, aki Arkadia
törvényeit megalkotta.
12. Az a mítosz, hogy Apollón megölte a Püthónt, nem olyan egyszerű, amilyennek első
pillantásra látszik, mivel az omphalosz-kő, amelyen a Püthia ült, a hagyomány szerint annak a
kígyó alakjában feltámadt hérosznak a sírja volt, akinek a jóslatait ő kinyilatkoztatta
(Hészükhiosz: Arkhosz sírhalma címszó alatt; Varro: De lingua latina VII. 17.). Apollón hellén
papja átvette a szent király szerepét, aki elődjét, a héroszt, a törvény értelmében szertartásosan
meg szokta ölni. Ezt bizonyítja a Szteptéria-rítus, amelyről Plutarkhosz emlékezik meg Miért
hallgatnak a jósdák? című művében [113 (21.8.-21.12.)] (15.). Kilencévenként egy királyi
palotát jelképező kunyhót építettek a delphoi jósda szérűjén, s éjnek idején váratlanul
megtámadták ... (Itt hiányos a beszámoló.) Felborították az év első gyümölcseivel megrakott
asztalt, felgyújtották a kunyhót, aztán a fáklyások elszaladtak a szentély környékéről anélkül,
hogy hátranéztek volna. Utána az ifjak, akik részt vettek a gaztettben, a Tempé völgyébe mentek,
megtisztultak, s diadalmenetben, babérkoszorúval, kezükben babérággal tértek vissza.
13. A kunyhó lakója ellen intézett váratlan támadás Romulus rejtélyes meggyilkolására
emlékeztet, amelyet cimborái hajtottak végre. De emlékeztet az Athénban tartott évenkénti
Buphonia-áldozatra is, amikor a papok, akik egy kétélű fejszével megölték a Zeusz-bikát,
elmenekültek, ugyancsak anélkül, hogy hátranéztek volna (lásd 53. 7.). Utána nyilvános
lakomán megették a húst, úgy csináltak, mintha az ökör föltámadt volna, és a fejszét
szentségtöréssel vádolva törvény elé állították.
14. A szent király Delphoiban is, Knósszoszban is valószínűleg kilenc évig uralkodott (lásd 88.
6.). Az ifjak kétségtelenül azért mentek a Tempé völgyébe, mert az Apollón-kultusz onnan
származott.
22. Artemisz jelleme és cselekedetei
Artemisz, Apollón nővére, íja törött és nyílvesszőkkel van felfegyverkezve, s bátyjához

hasonlóan neki is hatalmában van járvánnyal vagy hirtelen halállal sújtani a halandókat vagy
meggyógyítani őket. A kisgyermekek és szopós állatok pártfogója, de szeret vadászni is, főleg
szarvasokra.
b) Egyszer, amikor még hároméves volt, apja, Zeusz térdén üldögélt, s Zeusz megkérdezte,
milyen ajándékot szeretne. Artemisz rögtön rávágta: - Örök szüzességet; [114 (21.12.-22.b.)]
annyi nevet, mint öcsémnek, Apollónnak van; az övéhez hasonló íjat és nyílvesszőket; azt, hogy
én legyek a fényhozó; térdig érő, vörös szegélyű, sáfrányszínű vadásztunikát; hatvan egyforma
korú óceánnimfát udvarhölgynek; húsz folyami nimfát a krétai Amniszoszból, hogy vigyázzanak
koturnusaimra és etessék meg kutyáimat, amikor éppen nem vadászom; a világ valamennyi
hegyét, és végül egy várost. Mindegy, hogy melyiket választod ki számomra, de egy elég lesz,
mert időm java részét a hegyekben akarom tölteni. Sajnos, a vajúdó asszonyok gyakran fognak
hozzám folyamodni, mert anyám, Létó, fájdalom nélkül hordott ki és hozott a világra, és ezért a
Párkák engem tettek meg a terhes aszszonyok pártfogójának.1

c) Megmarkolta Zeusz szakállát, Zeusz pedig büszkén mosolygott. - Ha ilyen gyermekeim
vannak, nem kell tartanom Héra féltékeny haragjától! Mindent megkapsz, sőt még többet is: nem
egy, hanem harminc város lesz a tiéd, s még egy sereg más város egy része is, a szárazföldön meg
a szigeteken egyaránt. Te leszel e városok utcáinak és kikötőinek őre.2
d) Artemisz hálásan megköszönte, s leugrott a térdéről. Először Kréta szigetére ment, a
Leukosz-hegyre, aztán az óceánhoz, ahol kiválasztott egy csomó kilencéves nimfát
udvarhölgynek. Mindegyiknek az anyja boldogan elengedte a leányát.3 Aztán Héphaisztosz
meghívta, hogy látogassa meg a Küklópszokat Lipara szigetén. Éppen egy vályút készítettek
Poszeidón lovai számára. Brontész, aki azt az utasítást kapta, hogy Artemisz minden kívánságát
teljesítse, a térdére ültette. Artemisznek azonban nem tetszett, hogy Brontész babusgatja, s
letépett egy marék szőrt a melléről. Haláláig csupasz folt maradt a helyén, mintha rühes lett
volna. A nimfák megrémültek a Küklópszok ijesztő külsejétől meg a kovácsműhelyben uralkodó
lármától. Nem csoda, hiszen az engedetlen kislányokat Brontésszel, [115 (22.b.-22.d.)] Argésszel
meg Szteropésszel szokta ijesztgetni az anyjuk. Artemisz azonban nem félt, sőt ráparancsolt a
Küklópszokra, hogy egy darabig hagyják abba Poszeidón vályújának készítését, s neki
kovácsoljanak egy ezüst íjat meg egy nyílvesszőkkel teli tegezt. Hálából nekik ígérte az első
vadat, amelyet majd leterít.4 Az íjjal meg a nyílvesszőkkel felfegyverkezve Arkadiába ment, ahol
Pán éppen egy hiúzt vágott darabokra, hogy megetesse szukáit meg a kölykeiket. Pán három
lelógó fülű vadászkutyát ajándékozott Artemisznek, két foltost meg egy pettyest - a három kutya
együtt még az oroszlánokat is képes volt élve a barlangjukba vonszolni -, meg hét fürge spártai
vadászkutyát.5
e) Artemisz foglyul ejtett két pár szarvasünőt, arany lószerszámmal befogta őket egy arany
kocsi elé, és a thrákiai Haimosz-hegységen keresztül északi irányba hajtott. A müsziai
Olümposzon vágta le első fenyőfáklyáját, és egy villámsújtotta fa izzó parazsán lobbantotta
lángra. Ezüst íját négyszer próbálta ki: két első célpontja egy-egy fa volt, a harmadik egy
vadállat, a negyedik meg egy város, ahol csupa hamis ember lakott.6
f) Aztán visszatért Görögországba. Az amnésziai nimfák kifogták kocsijából a szarvasünőket,
s miután lecsutakolták az állatokat, ugyanazzal a Héra legelőjéről való, gyorsan növő lóherével
etették meg őket, amelyet Zeusz paripái ettek, vizet meg arany vályúból adtak
nekik.7
g) Egyszer Alpheiosz folyamisten, Thetisz fia, szerelemre mert gyulladni Artemisz iránt, és
elhatározta, hogy akár egész Görögországon végighajszolja. Artemisz azonban elment az éliszi
Letrinoiba (egyesek szerint a Szürakuszai közelében levő Ortügia szigetére), és úgy bemázolta
nimfái meg a saját arcát fehér iszappal, hogy nem lehetett megkülönböztetni társnőitől.
Alpheiosz kénytelen volt a nimfák gúnykacajától kisérve visszavonulni.8 [1 1 6 (22.d.-22.g.)]
h) Artemisz társnőitől is éppoly szűzi életet követel meg, amilyet ő maga folytat. Amikor
Zeusz egyiküket, Kallisztót, Lükaón leányát elcsábította, Artemisz észrevette, hogy a leány
állapotos. Medvévé változtatta, és ráuszította a kutyáit. Kallisztót bizonyára halálra hajszolták
volna, ha Zeusz nem ragadja fel az égbe; később a csillagok közé emelte. Vannak azonban, akik
azt állítják, hogy Kallisztót maga Zeusz változtatta medvévé, és a féltékeny Héra intézte úgy a
dolgot, hogy Artemisz tévedésből űzőbe vegye. Kallisztó gyermeke, Arkasz, megmenekült, és az
arkadiaiak ősapja lett.9
i) Egy másik alkalommal Arisztaiosz fia, Aktaión, egy sziklának támaszkodva álldogált
Orkhomenosz közelében, amikor véletlenül észrevette Artemiszt, aki egy közeli folyóban
fürdött. Ott maradt, hogy meglesse. Hogy később el ne merjen hencegni cimboráinak, hogy
mezítelenül látta, Artemisz hímszarvassá változtatta Aktaiónt, és ötven kutyából álló saját
falkájával tépette darabokra.10
1. Kallimakhosz: Himnusz Artemiszhez 1. ss.
2. Uo. 26. ss.
3. Uo. 40. ss.
4. Uo. 47. ss.
5. Uo. 69. ss.
6. Uo. 110. ss.

7. Uo. 162. ss
8. Pauszaniasz VI. 22. 5.; Pindarosz: II. püthói óda 12., szkholion.
9. Hyginus: Poetica Astronomica II. 1.; Apollodórosz III. 8. 2.
10. Hyginus: 181. Fabula; Pauszaniasz IX. 2. 3.
1 . Az Ezüstíjas Szűz, akit a görögök az olümposzi istenek családjába soroltak, az Artemisz-

hármasság legfiatalabb tagja volt, maga Artemisz pedig a [117 (22.h.-22.1.)] Holdistennő-
háromság egy másik elnevezése. Ezért volt joga szarvasait lóherével, vagyis az istennő-
háromság egyik jelképével etetni. Ezüst íja az újhold szimbóluma volt. Az olümposzi Artemisz
azonban nemcsak Szűzként szerepelt. Másutt, például Epheszoszban, második alakjában, vagyis
nimfaként tisztelték, azaz mint orgiasztikus Aphroditét, akinek férje volt, s szimbóluma a
datolyapálma (lásd 14. a.), a szarvas és a méh (lásd 18. 3.). Bábáskodása, valamint halált hozó
nyílvesszői harmadik megjelenési formájához, a Banyához tartoznak. Kilencéves papnői arra
emlékeztetnek, hogy a halálos Hold-szám a háromszor három. Artemiszről eszünkbe jut a krétai
„Vadak Úrasszonya", aki valószínűleg a régi totemisztikus társadalmak legfőbb nimfa-istennője
volt. A rituális fürdés - amikor Aktaión meglepte -, valamint a kocsijába fogott szarvastehenek
(lásd 125. a.) és az ortügiai fürjek (lásd 14.3.) jobban illenek a nimfához, mint a szűzhöz. Aktaión
valószínűleg a prehellén szarvaskultusz egyik szent királya volt, akit ötven hónapig tartó
uralkodása végén, vagyis a Nagy Év közepén darabokra téptek; a hátralevő időben társkirálya,
azaz helyettese uralkodott. A nimfa természetesen a gyilkosság után és nem előtte fürdött meg.
Az ír és walesi mítoszokban számtalan analógiája van ennek a rituális szokásnak, és még a Kr. u.
első században is megesett időnként, hogy az arkadiai Lükaion-hegyen űzőbe vettek és
megöltek egy szarvasbőrbe bújtatott férfit (Plutarkhosz: Görög okok 39.). A vadászkutyák
fehérek voltak, s a fülük vörös, mint a „pokol kutyáinak" a kelta mitológiában. Volt egy ötödik
szarvastehén is, de ez megszökött Artemisz elől (lásd 125. a.).
2. Az a mítosz, amely szerint Alpheiosz űzőbe vette, valószínűleg annak a legendának a
mintájára készült, amelyik szerint Alpheiosz űzőbe vette Arethuszát, de hiába, mert Arethusza
forrássá változott, Alpheiosz pedig folyóvá (Pauszaniasz V. 7. 2.). Lehet, hogy ezt a [118 (22.1.-
22.2.)] mítoszt annak a gipsznek vagy fehér agyagnak a magyarázatára találták ki, amellyel
Artemisz Alpheia papnői Letrinoiban és Ortügiában a Fehér Istennő tiszteletére bemázolták az
arcukat. Az alph szó jelent fehéret is, meg búzalisztet is, az alphos "lepra", az alphé „nyereség",
az alphiton "árpagyöngy". Alphitó a Fehér Gabonaistennő volt koca alakban. Artemisz
leghíresebb szobrát Athénban „Fehér homlokúnak" nevezték (Pauszaniasz I. 26. 4.). Az Artemisz
szó jelentése kétes. Lehet, hogy az „erőslábút" jelentő artemész-ből származik, de jelenthet
„feldarabolót" is, mert a spártaiak Artamisz-nak nevezték, az artaó szóból. De lehet "fenséges
összehívó" is, az airó és themisz szavakból. A themisz jelenthet „vizet" is, mivel a Holdat
tartották minden vizek forrásának.
3. Ortügia, a Délosz közelében levő „fürj sziget" is Artemisz szent szigete volt (lásd 14. a.).
4. A Kallisztó-mítoszt egyrészt a brauróni Artemisz tiszteletére rendezett attikai
ünnepségeken szereplő, nősténymedvének öltözött két kislány, másrészt az Artemisz és a Nagy
Medve csillagkép közti hagyományos kapcsolat magyarázatára találták ki. De lehetett a
mítosznak egy korábbi változata is, amely szerint Zeusz elcsábította Artemiszt, noha az istennő
először medvévé változott, hogy Zeuszt rászedje, aztán meg bemázolta az arcát gipsszel.
Eredetileg Artemisz volt a csillagok úrnője, de ezt a tisztségét át kellett engednie Zeusznak.
5. Nem világos, hogy Brontész szőrét miért tépte ki. Lehet, hogy Kallimakhosz tréfásan egy
közismert képre céloz, amelyen a Küklópsz melléről lekopott a festék.
6. Artemisznek, mint a "Vadak Úrasszonyának", azaz valamennyi totemisztikus törzs
pártfogójának, minden esztendőben élő állatokból, madarakból és növényekből álló égő
áldozatot mutattak be. Ez az áldozat még a klasszikus korban is szokásban volt a kalüdóniai
Patrai városában (Pauszaniasz IV. 32. 6.), ahol az [119 (22.2.-22.6.)] istennőt Artemisz
Laphriának nevezték. Messzéniában hasonló égő áldozatot mutattak be neki a kurészek, mint a
totemisztikus törzsek képviselői (IV. 32. 9.), s tudunk áldozati szertartásokról Hierapoliszban is,
ahol az áldozatokat egy mesterséges erdő fáira akasztották fel az istennő templomában
(Lukiánosz: A szíriai istennőről 41.).

7. Az olajfa Athéné szent fája volt, a datolyapálma Iziszé és Laté. Birtokomban van egy, a
minószi kultúra középső szakaszából származó körpecsét, amelyen az istennő
pálmalevélszoknyában, egy kis pálmafával a kezében áll egy pálma mellett, s egy újévi
bikaborjút néz, amint éppen világra jön egy datolyabokorból. A fa másik oldalán egy haldokló
bika fekszik, nyilvánvalóan az óév királyi bikája.
23. Héphaisztosz jelleme és cselekedetei
Héphaisztosz, a kovácsisten, olyan satnyának született, hogy anyja, Héra, utálkozva lehajította
az Olümposzról. Meg akart szabadulni a kényelmetlen érzéstől, amelyet a gyermek szánalmas
külseje keltett benne. Héphaisztosz azonban életben maradt, sőt még csak meg sem sérült, mert
a tengerbe esett, s Thetisz és Eurünomé megmentette. A jószívű istennők maguknál tartották
egy tenger alatti barlangban; ott rendezte be első kovácsműhelyét, és jóságukat azzal
viszonozta, hogy mindenféle ékszert meg használati tárgyat készített nekik.1
Kilenc év múlva Héra összetalálkozott Thetisszel, akin véletlenül éppen egy olyan melltű volt,
amelyet Héphaisztosz készített. Héra megkérdezte: - Mondd, kedvesem, ugyan hol találtad ezt a
csodálatos ékszert?
Thetisz habozott, hogy megmondja-e, de Héra kiszedte belőle az igazságot. Azon nyomban
visszavitte Héphaisztoszt az Olümposzra, ahol egy sokkal szebb [120 (22.6.-23.a.)]
kovácsműhelyt rendezett be neki, húsz, éjjel-nappal működő fújtatóval, mindent megtett érte,
még azt is elintézte, hogy feleségül vehesse Aphroditét.
b) Héphaisztosz olyannyira megbékélt Hérával, hogy még Zeusznak is szemrehányást mert
tenni, amiért Hérát csuklójánál fogva az égboltra akasztotta, mikor az istennő fellázadt ellene.
De bölcsebben tette volna, ha hallgat, mert a haragos Zeusz másodszor is lehajította
az Olümposzról. Egy álló napig zuhant lefelé. Mikor Lémnosz szigetén a földhöz csapódott,
mindkét lába eltört, s noha halhatatlan volt, már alig volt benne élet, mikor a sziget lakói
rátaláltak. Később kegyelmet kapott, és visszaköltözött az Olümposzra, de csak arany mankóval
tudott járni.2
c) Héphaisztosz csúnya és összeférhetetlen, de iszonyú erő lakozik a karjában meg a vállában,
és páratlanul ügyesen dolgozik. Egyszer egy sor gép-nőt készített aranyból, hogy segítsenek
neki a műhelyben; még beszélni is tudnak, és a legnehezebb munkákat is el tudják végezni. Meg
van egy csomó aranykeretes háromlábú asztala is, ott sorakoznak a műhelye körül, s maguktól
el tudnak gurulni az istenek gyűléseire meg vissza.3
1. Homérosz: Iliász XVIII. 394-409.
2. Uo. I. 586-94.
3. Uo. XVIII. 368. ss.
1 . Héphaisztosznak és Athénének közös templomaik voltak Athénban. Héphaisztosz neve

valószínűleg a hémero-phaisztosz („aki nappal ragyog", vagyis a Nap) eltorzult alakja, Athéné
pedig, a Hold-istennő, vagyis „aki éjszaka ragyog", a kovácsmesterség és valamennyi kézműipar
pártfogója. Nem mindenki ért egyet azzal, hogy valamennyi bronzkori szerszámnak, fegyvernek
és használati tárgynak mágikus tulajdonságai voltak, s hogy a kovács valamiféle varázsló lett
volna. Ez az oka, [121 (23.a.-23.1.)] hogy Brigit Holdistennő-háromság (lásd 21. 4.) egyik
személye a költők, másik személye a kovácsok, a harmadik pedig az orvosok pártfogója volt. A
kovács akkor lépett elő istenséggé, amikor az istennőt megfosztották trónjától. Az a hagyomány,
hogy a kovács isten sántít, még olyan távoli vidékeken is él, mint Nyugat-Afrika és
Skandinávia. Lehet, hogy az őskorban készakarva nyomorékká tették a kovácsokat, nehogy
megszökjenek, és ellenséges törzsekhez csatlakozzanak. De a kovácsmesterség misztériumaival
összefüggő erotikus orgiákon előadtak egy bicegő fogolymadarakat utánzó táncot is
(lásd 92. 2.), s mivel Héphaisztosz Aphroditét vette feleségül, lehet, hogy csak évenként egyszer
kellett sántítania: a tavaszünnepen.
A fémművesség az Égei-szigetekről jutott el Görögországba. Annak a mítosznak, hogy
Héphaisztoszra Thetisz és Eurünomé - mindkettő a világot teremtő Tengeristennő neve volt -

vigyázott egy Lémnosz közelében levő tenger alatti barlangban, a finom művű hellászi bronz- és
aranyáruk behozatala lehet a magyarázata. A kilenc esztendő, amelyet Héphaisztosz a tenger
alatti barlangban töltött, arra vall, hogy a Holdistennőnek volt alárendelve. Az Olümposzról való
letaszítása - éppúgy, mint Kephalosz (lásd 89. j.), Talosz (lásd 92. b.), Szkirón (lásd 96.f.),
Iphitosz (lásd 135. b.) és mások lezuhanása - Görögország sok részén a szent királyok
közös sorsa volt, mikor uralmuk véget ért. Az aranymankók talán úgy voltak megszerkesztve,
hogy szent sarkát felemelhesse a földről.
2. Héphaisztosz húsz háromlábú asztala valószínűleg azonos eredetű a Tirünszt építő
gaszterokheirákkal (lásd 73. 3.). Ezek az asztalok ugyanis háromlábú arany napkorongok voltak
- amilyen Man szigetének címerében látható -, s kétségtelenül egy korai festmény szélén
voltak láthatók, amely Héphaisztosz és Aphrodité házasságát ábrázolta. A három évszakból álló
évet [122 (23.1.-23.2.)] jelképezik, és a király uralkodásának időtartamára utalnak. A huszadik
év elején, amikor a nap- és holdidő majdnem egybeesett, megölték. Ezt a ciklust Athénban csak
a Kr. e. V. század vége felé fogadták el hivatalosnak, de már századokkal előbb tudtak róla (A
fehér istennő, 284. és 291. 1.) Héphaisztoszt összefüggésbe hozták Vulcanusnak a vulkanikus
Lipari-szigeteken levő kovácsműhelyeivel is, mert Lémnosz, Héphaisztosz kultuszának egyik
székhelye, ugyancsak vulkanikus sziget, és a Moszkhülosz-hegy torkából kitörő aszfalt tartalmú
természetes gáz már évszázadok óta égett (Tzetzész: Lükophrónról 227.; Hészükhiosz:
Moszkhülosz címszó alatt.). Methodius püspöknek a Kr. u. IV. században kelt beszámolója szerint
a lükiai Lémnosz-hegyen hasonló gázkitörés égett, s még 1801-ben is lehetett látni a fényét.
Héphaisztosznak mindkét hegyen volt szentélye. Lémnosz volt a neve (valószínűleg a leibein,
azaz "kiömlő" szóból) e matriarchális sziget Nagy Istennőjének (Hekataiosz, idézi Sztephanosz
Büzantinosz Lémnosz c. művében - lásd 149. 1.).
24. Démétér jelleme és cselekedetei
Noha a menyasszonyokat és vőlegényeket Démétérnek, a gabonaföldek istennőjének papnői

avatják be a házasélet titkaiba, az istennőnek sohasem volt férje. Még fiatal volt és vidám,
amikor Korét és a kéjsóvár Iakkhoszt szülte - házasságon kívül - bátyjának, Zeusznak.1 Ő szülte
Plutoszt is, Iasziosz vagy Iaszión titánnak, akibe Kadmosz és Harmonia menyegzőjén szeretett
bele. A szerelmesek vére felforrt a nektártól, amely patakokban folyt a lakomán, kiosontak a
házból, és egy háromszor fölszántott földön lefeküdtek egymással a szabad ég alatt. Amikor
visszatértek, Zeusz - viselkedésükből, valamint a karjukra meg lábukra tapadt sárból – [123
(23.2.-24.a.)] kitalálta, mi történt, feldühödött, hogy Iasziosz Démétérhez mert nyúlni, és egy
villámmal halálra sújtotta. Némelyek szerint azonban Iaszioszt bátyja, Dardanosz ölte meg, vagy
saját lovai szaggatták szét.2
b ) Démétér szelíd lelkű teremtés volt. Erüszikhthón, Tropiasz fia egyike azon keveseknek,
akikkel szemben szigorúan lépett fel. Erüszikhthón arra vetemedett, hogy húsz cimborájával
behatolt egy ligetbe, amelyet a pelaszgok ültettek Démétér tiszteletére Dotiónban, és
nekiállt kivágni a szent fákat. Építőanyagot akart szerezni új ebédlőjéhez. Démétér magára
öltötte Nikippének, a liget papnőjének alakját, és barátságosan felszólította Erüszikhthónt, hogy
hagyja abba a dolgot. Mikor azonban Erüszikhthón megfenyegette a fejszéjével, felfedte isteni
voltát, és arra kárhoztatta Erüszikhthónt, hogy bármennyit eszik, örökké éhség gyötörje. Az ifjú
hazament ebédelni, és naphosszat zabált, szülei költségére. Minél többet evett, annál éhesebb és
soványabb lett, s amikor szülei már nem tudtak elegendő táplálékról gondoskodni a számára,
kiment koldulni az utcára, és szemetet evett. A krétai Pandareuszt viszont, aki ellopta Zeusz
aranykutyáját, és ezzel bosszút állt Iasziosz megöléséért, Démétér fejedelmien megajándékozta:
sose fájt a hasa.3
c ) Démétér azonban örökre elvesztette jókedvét, amikor a fiatal Korét, akinek később
Perszephoné lett a neve, elrabolták tőle. Hádész beleszeretett Koréba, és engedélyt kért
Zeusztól, hogy feleségül vehesse. Zeusz nem merte megsérteni bátyját azzal, hogy kérését
nyíltan megtagadja, de azt is tudta, hogy Démétér sose bocsátaná meg neki, ha Korénak le
kellene mennie a Tartaroszba. Tehát ravaszul azt felelte, hogy nem adhatja ugyan beleegyezését,

de nem is tagadhatja meg. Hádész ezen felbátorodva elrabolta a leányt, amikor az éppen
virágot szedett a réten, a szicíliai Ennában, vagy az attikai Kolónoszban, vagy Hermionéban,
vagy valahol [124 (24.a.-24.c.)] Kréta szigetén, vagy Písza közelében, vagy Lerna környékén,
vagy az arkadiai Pheneusz mellett, vagy a boiótiai Nüszában, vagy valahol másutt a sok
egymástól távol eső vidék közül, amelyet Démétér - Korét keresve - bejárt. Saját papjai azt
állítják, hogy Eleusziszban történt a dolog. Démétér kilenc nap és kilenc éjszaka kereste pihenés
nélkül Korét, se nem evett, se nem ivott, csak a leány nevét kiáltozta egész idő alatt, de hiába.
Egyedül az öreg Hekatétól sikerült megtudnia valamit:egy reggel hallotta, amint Koré azt
kiabálja, hogy „Erőszak! Erőszak!", de mire a segítségére sietett, semmi nyomát nem találta.4
d ) A tizedik napon - miután volt egy kínos kalandja Poszeidónnal Onkosz ménesében -
álruhában Eleusziszba érkezett. Keleosz király és a felesége, Metaneira vendégszeretően
fogadták, és felajánlották, maradjon náluk szoptatós dajkának az újszülött királyfi, Démophoón
mellett. Sánta leányuk, Iambé, tréfás, pajzán versekkel próbálta megvigasztalni Démétért, a
szárazdajka, az öreg Baubó meg trükkel rávette, hogy igyon árpalevet: elkezdett nyögni, mintha
vajúdna, aztán egyszerre csak elővarázsolta a szoknyája alól Démétér fiát, lakkhoszt, aki anyja
karjába vetette magát és megcsókolta.
e ) — Ejha, de mohón nyakalsz! - kiáltott fel Abász, Keleosz idősebb fiainak egyike, mikor
Démétér az egész korsó mentával ízesített árpalevet egy hajtásra kiitta. Démétér haragos
pillantást vetett rá, mire a fiú gyíkká változott. Démétér meglehetősen elszégyellte magát, és
elhatározta, hogy örömet szerez Keleosznak: halhatatlanná teszi Démophoónt. Még aznap este
tűz fölé tartotta, hogy kiégesse belőle a halandóságot. De mielőtt még a folyamat végbement
volna, Amphiktüón leánya, Metaneira, véletlenül belépett a helyiségbe, és megtörte a varázst.
Démophoón meghalt. - Nincs még egy ilyen szerencsétlen ház, mint az enyém! - kesergett
Keleosz, [125 (24.c.-24.e.)] és elsiratta két fiát. Ettől fogva Düszaulész lett a neve. - Ne sírj,
Düszaulész - mondta Démétér. - Még mindig van három fiad, és Triptolemosznak olyan ajándé-
kot adok, hogy megvigasztalódsz két fiad elvesztéséért.
f) Tudniillik Triptolemosz, aki apja marháit legeltette, felismerte Démétért, és közölte vele,
amit tudni akart. Tíz napja történt, hogy két bátyja - Eumolposz, a juhász, és Eubuleusz, a kondás
- kint volt a mezőn, és az állatokat legeltette, amikor egyszerre csak megnyílt a föld, s Eubuleusz
szeme láttára elnyelte a disznait. Aztán megjelent egy hintó - fekete lovak húzták, éktelenül
dobogott a patájuk -, és egyenest belehajtott a szakadékba. A kocsis arcát nem lehetett látni,
csak azt, hogy jobb karjával egy sikoltozó leányt szorít magához. Amikor Eumolposz megtudta a
dolgot Eubuleusztól, meg is énekelte egy panaszdalban.
g) Mikor Démétér ezt megtudta, magához hívatta Hekatét. Kettesben felkeresték Hélioszt, aki
mindent lát, és kényszerítették, hogy vallja be: Hádész követte el a gaztettet, méghozzá nyilván
öccse, Zeusz jóváhagyásával. Démétér annyira fel volt háborodva, hogy nem tért vissza az
Olümposzra, hanem folytatta vándorlását a földön, s megtiltotta a fáknak, hogy gyümölcsöt
hozzanak, a növényeknek, hogy nőjenek. A végén már-már a kihalás veszélye fenyegette az
emberiséget. Zeusz restellt személyesen elmenni Démétérhez Eleusziszba. Először írisszel üzent
neki (Démétér nem vette tudomásul az üzenetet), aztán küldöttséget menesztett hozzá az
olümposzi istenekből, engesztelő ajándékokkal, kérve, hogy békéljen meg vele. Démétér
azonban nem volt hajlandó visszatérni az Olümposzra, és megesküdött rá, hogy a föld
mindaddig meddő marad, amíg Korét vissza nem kapja.
h) Ezek után Zeusz csak egyet tehetett. Hermésszel megüzente Hádésznak: - Ha nem adod
vissza Korét, mindnyájunknak végünk! -, Démétérnek meg: - [126 (24.e.-24.h.)] Visszakapod a
lányod, ha még nem evett a holtak eledeléből.
i) Mivel Koré még egy kenyérmorzsát sem volt hajlandó megenni, amióta elrabolták, Hádész
kénytelen volt eltitkolni bosszúságát, és nyájasan így szólt a leányhoz: - Úgy látszik, gyermekem,
nem érzed itt jól magad, meg anyád is keserű könnyeket hullat miattad. Elhatároztam hát, hogy
hazaküldelek.
j) Koré erre abbahagyta a sírást, s Hermész fölsegítette a leányt a kocsijára. Már éppen indulni
akartak Eleuszisz felé, amikor Hádész egyik kertésze, Aszkalaphosz, gúnyosan nevetve kiabálni
kezdett: - Én láttam ám, hogy Koré kisasszony leszakított a gyümölcsösödben egy gránátalmát

az egyik fáról, és megevett hét magot! Kész vagyok tanúsítani, hogy igenis evett már a holtak
eledeléből! - Hádész elvigyorodott, és utasította Aszkalaphoszt, hogy kapaszkodjon fel hátul
Hermész kocsijára.
k) Eleusziszban Démétér boldogan ölelte magához Korét. De mikor a gránátalmáról hallott,
még szomorúbb lett, mint addig volt, és ismét kijelentette! – Nem megyek vissza az Olümposzra,
és nem oldozom fel átkom alól a földet. - Zeusz erre rávette Rheiát, aki Hádésznek, Démétérnek
meg neki is anyja volt, hogy járjon közbe Démétérnél. Így aztán végül is sikerült megoldást
találni, olyanformán, hogy Koré az év három hónapját Perszephoné néven Hádésszel fogja
tölteni mint a Tartarosz királynője, a többi kilencet pedig Démétérrel. Hekaté felajánlotta, hogy
gondoskodik az egyezség betartásáról, és mindig vigyázni fog Koréra.
l) Démétér ekkor végre hajlandó volt visszatérni az Olümposzra. Mielőtt azonban elhagyta
Eleusziszt, beavatta a maga kultuszába és misztériumaiba Triptolemoszt, Eumolposzt és
Keleoszt (valamint Dioklészt, Pherai királyát, aki egész idő alatt fáradhatatlanul kutatott Koré
után). Aszkalaphoszt viszont megbüntette [127 (24.h.-24.j.)] árulkodásáért: belökte egy
gödörbe, s egy hatalmas sziklát hengerített rá. Héraklész később kiszabadította ugyan a
gödörből Aszkalaphoszt, de Démétér rövid fülű bagollyá változtatta.5 Az arkadiai Pheneosz
lakóit, akiknél megpihent, miután Poszeidón megerőszakolta, gabonafélékkel jutalmazta meg,
de babot nem volt szabad ültetniök. Ezt a tilalmat bizonyos Küamitész merte elsőnek
megszegni: ma szentélye van a Képhisszosz folyónál.6
m) Triptolemosz vetőmagot, egy faekét meg egy kígyó vontatta kocsit kapott az istennőtől, aki
megbízta, hogy járja be az egész világot, és tanítsa meg az emberiséget a földművelésre. Előbb
azonban ő maga tanította meg e tudományra a raroszi síkságon, s ezért Triptolemoszt sokan
Rarosz király fiának tartják. Phütaloszt, aki a Képhisszosz folyó partján nyájasan bánt vele, egy
fügefával ajándékozta meg - ez volt az első fügefa Attikában -, és meg is tanította, hogyan kell
nevelni.7
1. Arisztophanész: A békák 338.; Orphikus himnusz LI.
2. Homérosz: Odüsszeia V. 125-8.; Diodorus Siculus V. 49.; Hésziodosz: Theogonia 969. ss.
3. Servius: Vergilius Aeneise III. énekének 167. soráról; Hyginus: 250. Fabula; Kallimakhosz: Himnusz
Démétérhez 34. ss.; Antoninus Liberalis: Transformationum Congeries II.; Pauszaniasz X. 30. 1.
4. Hyginus: 146. Fabula; Diodorus Siculus V. 3.; Szophoklész: Oidipúsz Kolonoszban, 1590., szkholion;
Apollodórosz I. 5. 1 .; Hésziodosz: Theogonia 914., szkholion; Pauszaniasz VI. 21. 1 . és I. 38. 5.; Konón:
Diégészeisz 15.; Homéroszi himnusz Démétérhez 17.
5. Apollodórosz I. 5., 1-3. és 12.; Homéroszi himnusz Démétérhez 398. ss. és 445. ss.
6. Pauszaniasz VIII. 15. 1. és I. 37. 3.
7. Homéroszi himnusz Démétérhez 231-74.; Apollodórosz I. 5. 2.; Fragmenta Orphica 50.; Hyginus: 146.
Fabula; [ 128 (24.l.-24.m.)] Ovidius: Átváltozások V. 450-563. és Fasti IV. 614.; Nikandrosz:Thériaka;
Pauszaniasz I. 14. 2. és 37. 2.
1. Koré, Perszephoné és Hekaté természetesen az istennőháromság volt szűzlány, nimfa és

banya alakjában, amikor a földművelést még csak nők gyakorolták. Koré a még zöld vetést,
Perszephoné az érett kalászt, Hekaté pedig a learatott gabonát jelképezi. Az utóbbi az
angol parasztság "Bábakalácsanyó"-ja. Az istennő általánosan elterjedt neve azonban Démétér
volt, Korét pedig elnevezték Perszephonénak, s ez zavarossá teszi a történetet. Démétérnek a
háromszor fölszántott búzamezőn való kalandja egy termékenységi rítusra vonatkozik, amelyik
a Balkánon napjainkig fennmaradt: a gabonapapnő őszi vetéskor valószínűleg nyilvánosan
szeretkezett a szent királlyal, hogy jó legyen a termés. Attikában tavasszal szántották fel először
a földeket, aztán a nyári aratás után egy könnyű ekével keresztben végigmentek rajtuk, s végül -
vetés előtt - ősszel, Püanepszion havában, amikor áldozatokat mutattak be a földművelés
isteneinek, ismét felszántották őket, az eredeti irányban (Hésziodosz: Munkák és napok 432-3,
460., 462.; Plutarkhosz: Íziszről és Oziriszről 69.; Prosz kolotén 22.).
2. Perszephoné ("pusztulást hozó", a pheró és phonosz szavakból), akit Athénban
Perszephasszának is neveztek („pusztulást okozó", a pterszisz és ephaptó szavakból), Rómában
pedig Proserpinának („félelmetes"), úgy látszik, a szent királyt föláldozó nimfa mellékneve
volt. A Hekaté („száz") név valószínűleg a száz holdhónapra utal, ameddig a király uralkodott,

valamint a százszoros aratásra. A korai Görögországban a királyt rendszerint villám ütötte
agyon, lovak szaggatták szét, vagy helyettese keze által halt meg.
3. Hogy Korét elcsábítja Hádész, annak a mítosznak része, amely szerint a hellén
istenháromság erőszakkal [129 (24.1.-24.3.)] veszi nőül a prehellén istennő-háromságot - Zeusz
Hérát, Zeusz vagy Poszeidón Démétért és Hádész Korét akárcsak az ír mitológiában Brian,
Iuchar és Iucharba az ottani istennő-háromságot: Eirét, Fodhlát és Banbhát (lásd 7. 6. és 16. 1.).
Ez azt jelképezi, hogy az őskorban a férfiak erőszakkal ragadták ki a nők kezéből a
földművelést. Az a részlet, hogy Démétér nem hajlandó gabonáról gondoskodni az emberiség
számára, csupán egy másik változata Ínó mesterkedésének, hogy Athamasz termését
megsemmisítse (lásd 70. c.). A Koré-mítosz ezenkívül arra is vonatkozik, hogy tél idején el
szoktak temetni egy nőt jelképező gabonabábut, amely tavasszal, amikor kiásták, már
kicsírázott. Ez a prehellén szokás falun még a klasszikus korban is élt. A vázafestmények úgy
ábrázolják, hogy a férfiak ásóval-kapával szabadítják ki Korét egy földhányás alól, vagy fejszével
hasítják fel Földanya fejét.
4. Tropiasz fiának, Erüszikhthónnak a története erkölcsi célzatú tanítómese: egy szent liget
fáinak a kidöntése a görögöknél is, a rómaiaknál is, a korai íreknél is halálbüntetést vont maga
után. De a kielégíthetetlen éhség, amelyet az Erzsébet-kori Angliában "farkasnak" neveztek,
valószínűleg nem a fadöntésért járó büntetés volt. Erüszikhthón neve - így hívták Kekropsz
patriarchának, az árpakalács feltalálójának egyik fiát is (lásd 25. d.) - "földhasítót" jelent, s ebből
arra következtethetünk, hogy valójában más volt a bűne: Démétér jóváhagyása nélkül merészelt
szántani, mint Athamasz. Az, hogy Pandareusz ellopta az aranykutyát, arra enged következtetni,
hogy a krétaiak közbeléptek Görögországban, mikor az akhájok meg akarták reformálni a
földműveléssel összefüggő szertartásokat. Ez a kutya, amely valamikor a Földistennőé volt,
valószínűleg annak látható bizonyítéka lehetett, hogy az akhájok legfőbb királya független az
istennőtől (lásd 134. 1.).
5. Hülasz („erdei", lásd 150. 1.), Adónisz (lásd 18. [130 (24.3.-24.5.)] 7.), Litüerszész (lásd 136.
e.) és Linosz (lásd 147. 1.)mítoszai beszámolnak a szent királyén, illetőleg az őt helyettesítő
fiúért tartott évenkénti gyászünnepségekről. A növekedés istennőjének kiengesztelésére
áldozták fel őket. Ugyanilyen királyhelyettessel találkozunk a Triptolemosz-legendában: kígyó
vontatta kocsiban ült és gabonával teli zsákokat szállított annak jelképéül,
hogy halála jólétet idéz elő. Ő volt a fölszántott földön nemzett Plutosz („gazdagság") is, akitől
Hádész eufemisztikus mellékneve, a „Plutón" származik. Triptolemosz (triptolmaiosz, azaz
„háromszor vakmerő") valószínűleg a szent király mellékneve, amelyet azért kapott, mert
háromszor föl merte szántani a földet, és szeretkezni mert a gabonapapnővel. Keleosz, Dioklész
és Eumolposz, akiket Démétér megtanított a földművelésre, az amphiktüóniák főpapjait
jelképezik – Metaneira Amphiktüón leányaként szerepel -, akik Eleusziszban
tisztelték Démétért.
6. Eleusziszban („eljövetel"), egy Mükéné-kori városban szokták megrendezni Boidromión
(„segítségért futás") havában az Eleusziszi Misztériumok nagyarányú ünnepségeit. Démétér
eksztázisba esett papnői a szentély egyik belső helyiségében jelképesen bemutatták az istennő
szeretkezését Iasziosszal - vagy Triptolemosszal, vagy Zeusszal -: egy phallosz alakú tárgyat föl-
alá mozgattak egy női cipőben. Épp ezért feltehető, hogy az Eleuszisz az Eilüthuiész („a rejtett
helyen tomboló istennő [temploma]") eltorzult alakja. Utána a misztériumok vezetői
pásztoroknak öltözve vidám kiáltozással beléptek, és felmutattak egy bölcsőt, benne Brimó
(„haragos") fiával, Brimosszal, e rituális nász máris megszületett gyümölcsével. Brimó Démétér
egyik mellékneve volt, Brimosz pedig Plutosz szinonimája. A szertartás résztvevői azonban
inkább Iakkhoszként ismerték - ez a név abból a tomboló dicshimnuszból, a Iakkhosz-ból
származik, amelyet a misztériumok [131 (24.5.-24.6.)] hatodik napján rendezett fáklyásmenet
alkalmával énekeltek Démétér temploma előtt.
7. Eumolposz a csecsemőt hozó éneklő pásztorokat jelképezi. Triptolemosz marhapásztor
lónak, a tehén alakú Holdistennőnek a szolgálatában (lásd 56. 1.), aki megöntözi a vetőmagot.
Eubuleusz a Phorkisznak, Khoirának vagy Kerdónak is nevezett kocaistennő, Marpéssza (lásd
74. 4. és 96. 2.) kanásza. Ez az istennő csíráztatta ki a gabonát. Azért volt Eubuleusz az első,

aki elárulta, mi történt Koréval, mert az ősi európai mítoszokban a „kondás" jóst, varázslót
jelent. Odüsszeusz kondása, Eumaiosz („eredményesen kutató"; lásd 171. a.), ezért kapta a díosz
(„istenhez hasonló") jelzőt, s bár a klasszikus korban a kondások már rég nem foglalkoztak
jóslással, Démétérnek és Perszephonénak még mindig disznókat áldoztak: ledobták az állatokat
egy szakadékba. Nincs tudomásunk róla, hogy Démétér Eubuleuszt is megtanította volna a
földművelésre, valószínűleg azért, mert Eleusziszban már nem tisztelték kocaistennőként.
8. „Rarosz", akár „koraszülött gyereket", akár „anyaméhet" jelent, egy királyhoz nem illő név.
Valószínűleg a Gabonaanya méhére vonatkozik, ahonnan a gabona sarjad.
9. Iambé és Baubó azoknak a jambikus mértékű, trágár daloknak a megszemélyesítései,
amelyeket az Eleusziszi Misztériumok alkalmával a felhevült kedélyek lecsillapítására énekeltek.
Iambé, Démétér és Baubó azonban együtt megint csak a már ismert szűzlány-
nimfa-banya-hármasságot alkotják. Az öreg dajkák a görög mítoszokban majdnem mindig az
istennő banya alakját jelképezik. Abász azért változott gyíkká, mert a gyíkok a legmelegebb és
legszárazabb helyeken, víz nélkül is meg tudnak élni. Az ő története erkölcsi célzatú
tanítómese. Azért mesélték a gyermekeknek, hogy [132 (24.6.-24.9.)] megtanulják: az
idősebbeket tisztelni, az isteneknek pedig hódolni kell.
10. Annak a történetnek, hogy Démétér megpróbálta Démophoónt halhatatlanná tenni,
megtaláljuk a párját a Médeiáról (lásd 156. a.) és Thetiszről (lásd 81. r.) szóló mítoszokban.
Egyrészt arra a széles körben elterjedt ősi szokásra vonatkozik, hogy a gyerekeket
születésükkor szent tűzzel akarták „védetté" tenni az ártó szellemek ellen - körüljárták őket
vele, vagy izzó vasat tartottak alájuk -, másrészt arra, hogy gyermekeket égettek halálra a szent
király helyett (lásd 92. 7.), s ily módon halhatatlanná tették őket. Keleosz, Démophoón apjának
neve jelenthet „égetőt", „harkályt" vagy „varázslót".
11. A piros színű étel ősidőktől fogva tabu volt, csak halottakat volt szabad megkínálni vele
(lásd 170. 5.). A gránátalmáról azt hitték, hogy - akár a nyolcszirmú, bíborvörös kökörcsin -
Adónisz vagy Tammúz (lásd 18. 7.) véréből származott. A hét gránátalmamag talán a hét
holdfázist jelképezi, ameddig a földműveseknek a zöld sarjú előbukkanására várniuk kellett. A
gránátalmát evő Perszephoné azonban eredetileg Sheol, a pokol istennője, amint fölfalja
Tammúzt, miközben Istár (aki ugyancsak Sheol, csak más alakban) sír, hogy Tammúz szellemét
megengesztelje. Héra, korábban mint halálistennő, szintén gránátalmát tartott a kezében.
12. Az aszkalaphosz-t, a rövid fülű baglyot rossz ómennek tekintették. Az árulkodásáról szóló
mesét annak a lármának magyarázatára találták ki, amelyet a baglyok novemberben, Koré
három hónapig tartó téli távolléte előtt szoktak csapni. Aszkalaphoszt Héraklész
szabadította ki (lásd 134. d.).
13. Az, hogy Phütalosz, akinek a családja vezető szerepet játszott Attikában, fügefát kapott
ajándékba Démétértől (lásd 97. a.), csak azt jelenti, hogy a fügenemesítés — a szelíd fügefának
vad fügefaággal való beoltása [133 (24.9. - 24.13.)] - ugyanakkor szűnt meg a nők privilégiuma
lenni, amikor a földművelés. Az a tilalom, hogy férfiak nem ültethettek babot, úgy látszik, tovább
fennmaradt, mint a gabonavetésre vonatkozó tilalom, a bab és a szellemek közti szoros
összefüggés miatt. Rómában a halottak ünnepén babot hajigáltak a szellemeknek, s ha
valamelyik babszem kihajtott, és egy nő megette a termését, nyilván egy szellemtől esett
teherbe. Ezért tartózkodtak Püthagorasz követői a babevéstől, nehogy megfosszák
őseiket annak a lehetőségétől, hogy újból megszülessenek.
14. Démétér állítólag Krétán keresztül érkezett Görögországba, és az attikai Thorikoszban
szállt partra (Himnusz Démétérhez 123). Ez valószínű is: a krétaiak Attikában telepedtek le, ahol
ők tárták fel a Laurionhegység ezüstbányáit. Ezenfelül Eleuszisz Mükéné-kori város, és Diodorus
Siculus azt írja (V. 77.), hogy Knósszoszban az eleusziszihoz hasonló szertartásokat
rendeztek azok számára, akik ilyeneken részt akartak venni, s hogy (V. 79.) a krétaiak szerint a
beavatási szertartásokat egytől egyig az ő őseik találták ki. A Démétér-kultusz eredetét mégis
Líbiában kell keresnünk.
15. Ovidius szerint Koré mákvirágot szedett. A Kréta szigetén levő Gaziban megtalálták az
istennő egyik szobrát, amelyen mákgubók díszítik a fejékét. Egy palaiokasztrói öntőformán egy
másik istennő képmása látható, mákgubókkal a kezében. A mükénéi Akropolisz kincstárában

levő aranygyűrűn egy ülő Démétér-figura három mákgubót nyújt át egy álló Koré-figurának.
Mákkal fűszerezték a kenyeret, s mivel a mákvirág a búzamezőkön nő, természetesen
összefüggésbe hozták Démétérrel. De Koré a mákvirágot altató hatása és a halál utáni
feltámadást ígérő, bíborvörös színe miatt szedi vagy fogadja el (lásd 27. 12.). Szokásos
évenkénti téli álmára készül. [134 (24.13.-24.15.) ]
25. Athéné jelleme és cselekedetei
Athéné találta fel a fuvolát, a kürtöt, az égetett agyagedényt, az ekét, a gereblyét, az ökör
nyakába való igát, a zablát, a kocsit és a hajót. Ő tanította meg az emberiséget a számok
tudományára és valamennyi női foglalkozásra, például a főzésre, varrásra és fonásra.
Hadistennő ugyan, mégsem a csatában leli gyönyörűségét, mint Árész és Erisz, inkább a
viszályok elsimításában és a törvény békés eszközökkel való megtartatásában. Béke idején nem
visel semmiféle fegyvert, s ha esetleg szüksége van valamilyenre, rendszerint Zeusztól kéri
kölcsön. Nagyon könyörületes: ha az Areiopagoszon valamelyik bűnperben a bírák szavazata
fele-fele arányban oszlik meg, ő mindig a vádlott mellett adja le a döntő szavazatot. De ha
harcolni kényszerül, mindig ő marad a győztes, még Árésszel szemben is, mert járatosabb a
taktikában és a stratégiában. Az okos hadvezérek mindig hozzá fordulnak tanácsért. 1
b) Sok isten, titán és óriás boldogan vette volna feleségül Athénét, az istennő azonban minden
közeledést visszautasított. Egyszer - a trójai háború idején – nem akart Zeusztól kérni kölcsön
fegyvert, mivel Zeusz semlegesnek nyilvánította magát, megkérte hát Héphaisztoszt, hogy
készítsen neki teljes fegyverzetet. Héphaisztosz nem volt hajlandó fizetséget elfogadni érte,
hanem képmutatóan kijelentette, hogy az istennő iránt érzett szeretetből vállalja a munkát.
Athéné figyelmét elkerülte, hogy ez a kifejezés kétértelmű, belépett a kovácsműhelybe, hogy
megnézze, hogyan kalapálja ki Héphaisztosz a vörösen izzó fémet, mire az hirtelen megfordult,
és meg akarta erőszakolni. Héphaisztosz, aki ritkán szokott ilyen otrombán viselkedni, egy rossz
tréfa áldozata lett: Poszeidón röviddel azelőtt közölte vele, hogy Athéné útban van a
kovácsműhely felé, és - Zeusz jóváhagyásával - reméli, hogy meg fogják erőszakolni. [135 (25.a.-
25.b.)] Mikor az istennő kitépte magát támadója öleléséből, Héphaisztosz ondója a térde fölött a
combjára fröccsent. Athéné egy marék gyapjúval letörölte, és a gyapjúcsomót utálkozva eldobta.
Athén közelében hullott a földre, és véletlenül megtermékenyítette Földanyát, aki éppen ott járt
látogatóban. Földanya felháborodott a gondolatra, hogy egy ilyen gyermeket hordjon ki, akit
Héphaisztosz akart erőszakkal nemzeni Athénével, és kijelentette, hogy semmiféle felelősséget
nem vállal a felneveléséért.
c) - Jó - mondta Athéné -, majd gondoskodom róla én. - így aztán mihelyt a fiú megszületett,
azonnal oltalmába vette, elnevezte Erikhthoniosznak, s mivel nem akarta, hogy Poszeidón
gúnyosan nevessen idétlen tréfája sikerén, bedugta a gyereket egy szentelt kosárba, s a kosarat
odaadta Kekropsz athéni király legidősebb leányának, Aglaurosznak azzal, hogy gondosan
őrizze.2
d) Kekropsz, Földanya egyik fia - akárcsak Erikhthoniosz, akit némelyek Kekropsz fiának
tartanak - félig ember volt, félig kígyó. A királyok közül ő ismerte fel elsőnek az apaság
jelentőségét. Aktaiosznak, Attika első királyának egyik leányát vette feleségül. Bevezette az
egynejűséget, Attikát tizenkét járásra osztotta, templomokat épített Athéné tiszteletére,
megszüntetett néhány véres áldozatot, s árpakalács felajánlásával helyettesítette őket. 3
Feleségének Agraulosz volt a neve, s három leánya, Aglaurosz, Herszé és Pandroszosz az
Akropoliszon lakott egy háromszobás házban. Egy este, amikor a leányok Athéné szent
kosaraival a fejükön valamilyen ünnepségről tértek haza, Hermész megvesztegette
Aglauroszt, hogy eressze be Herszéhez, a legfiatalabb leányhoz, akibe éktelenül beleszeretett.
Aglaurosz elfogadta ugyan Hermész aranyát, de semmit sem tett érte, hogy rászolgáljon, mert
Athéné felkeltette benne az irigységet Herszé szerencséje miatt. Erre Hermész dühösen
berontott a házba, Aglauroszt kővé változtatta, és magáévá tette Herszét. Herszé két fiút szült
[136 (25.b.-25.d.)] Hermésznek: Kephaloszt, aki később Éósz szeretője lett, és Kérüxöt, az
Eleusziszi Misztériumok első hírnökét. Herszé, Pandroszosz és anyjuk, Agraulosz,

kíváncsiságból felemelték a kővé változtatott Aglauroszra bízott kosár fedelét, és
belekukucskáltak. Amikor megláttak benne egy gyereket, akinek kígyófarok volt a lába helyén,
ijedtükben elkezdtek sikoltozni, és leugrottak az Akropoliszról.4 Agraulosz vetette le magát
elsőnek.
e) Mikor Athéné értesült e szerencsétlenségről, úgy elszomorodott, hogy leejtette a hatalmas
sziklát, amelyet előzőleg az Akropoliszra cipelt, hogy még jobban megerősítse. Ebből a sziklából
lett a Lükabéttosz-hegy. A fehér hollót, amelyik hírül adta a szerencsétlenséget, feketévé
változtatta, és egyszer s mindenkorra megtiltotta a hollóknak, hogy az Akropoliszhoz
közeledjenek. Erikhthoniosz az istennő aigiszében talált menedéket, s Athéné olyan szeretettel
nevelte fel, hogy egyesek - tévesen - öt tartották az anyjának. Erikhthoniosz később Athén
királya lett, bevezette Athéné kultuszát, és megtanította polgártársait az ezüst felhasználására.
Képmása a csillagok közé került, mint a Kocsihajtó csillagkép, mert ő találta fel a négylovas
fogatot.5
f) Agraulosz haláláról forgalomban van egy másik, ettől eltérő legenda is. Eszerint egyszer
megtámadták Athént, mire Agraulosz egy jósda tanácsára levetette magát az Akropoliszról, és
ezzel megmentette a várost. Ezzel a verzióval azt akarják megmagyarázni, miért megy minden
athéni ifjú Agraulosz templomába, s ajánlja fel életét a városért, amikor először fog fegyvert.6
g) g) Athéné is éppoly szűzi életmódot folytat, mint Artemisz, de sokkal nagylelkűbb nála.
Amikor Teiresziász egyszer véletlenül rajtakapta fürdés közben, a férfi szemére tette ugyan a
kezét és megvakította, kárpótlásul azonban megajándékozta a belső látás adományával.7
h) Csupán egyetlenegyszer mutatkozott kicsinyesen féltékenynek. Ennek a története a
következő. A [137 (25.d.-25.h.)] bíborfestékéről híres lüdiai Kolophón egyik hercegnője,
Arakhné, olyan ügyesen tudott szőni, hogy még Athéné sem versenyezhetett vele. Amikor
megmutattak neki egy kendőt, amelybe Arakhné beleszőtte az olümposziak szerelmi ügyeit, az
istennő gondosan megvizsgálta, hátha sikerül valami hibát találnia rajta. Mivel nem sikerült,
bosszúból darabokra szaggatta mérgében. Arakhné megijedt, felakasztotta magát egy szarufára,
mire Athéné pókká változtatta - ezt a férget utálta legjobban -, a kötelet meg pókhálóvá,
amelyben Arakhné rémülten húzódott meg.8
1. Tzetzész: Lükophrónról 520.; Hészükhiosz: Hippia; Servius: Vergilius Aeneise IV. énekének 402.
soráról; Pindarosz: Olümpiai ódák XIII. 79.; Livius VII. 3.; Pauszaniasz I. 24., 3. stb.; Homérosz: Iliász I. 199.
ss.; V. 736.; V. 840-863.; XXI. 391-422.; Aiszkhülosz: Eumeniszek 753.
2. Hyginus: Poetica Astronomica II. 13.; Apollodórosz III. 14. 6.; Hyginus: 166. Fabula.
3. Pauszaniasz I. 5. 3.; VIII. 2. 1.; Apollodórosz III. 14. 1.; Sztrabón IX. 1. 20.; Arisztophanész: Plutosz
773.; Athénaiosz 555.; Eusztathiosz: Homéroszról 1156. o.; Pároszi márvány 2. 4. SS.
4. Apollodórosz III. 14. 3. és 6.; Inscriptiones Graeci XIV. 1389.; Hyginus: 166. Fabula.
5. Antigonosz Karüsztiosz 12.; Kallimakhosz: Hekalé I. 2. 3.; Philosztratosz: Ta eisz ton Tüanea
Apollónion VII. 24.; Hyginus: Poetica Astronomica II. 13.; 274. Fabula: Apollodórosz III. 14. 1.
6. Szuidasz és Hészükhiosz: Agraulosz; Plutarkhosz: Alkibiadész 15.
7. Kallimakhosz: Pallasz fürdése.
8. Ovidius: Átváltozások VI. 1-145.; Vergilius: Georgica IV. 246. [138( 25.h.)]
1. Az athéniak istennőjük szüzességében városuk legyőzhetetlenségének jelképét látták. Ezért

nem fogadták el a régi mítoszokat, hogy Poszeidón (lásd 19. 2.) és Boreász erőszakot követtek el
rajta, s ezért tagadták, hogy Erikhthoniosz, Apollón és Lükhnosz („lámpa") az istennő
Héphaisztosztól született fiai lennének. „Erikhthoniosz" nevét az erion („gyapjú") vagy erisz
(„viszály") és a khthonosz („föld") szavakból származtatták, s a születéséről szóló mítoszt azért
találták ki, hogy megmagyarázzák, miért kukucskál ki az istennő aigiszéből az ősidőkből
származó képeken egy kígyógyermek. Poszeidónnak eredetileg nyilván egyszerűbb és
közvetlenebb szerepe lehetett Erikhthoniosz megszületésében. Másként miért hozta volna
divatba Erikhthoniosz Athénban Poszeidón négylovas kocsiját?
2. Athéné eredetileg az istennő-háromság volt. Amikor elveszítette középső alakját, a
nimfaistennőt, és az ezzel az alakkal kapcsolatos mítoszokat Aphroditéra, Oreithüiára (lásd 48.
b.), illetőleg Alkippére (lásd 19. b.) ruházták át, csak két alakja maradt: a kecskebőr ruhás
szűz, aki a háborúra specializálta magát (lásd 8. 1.), meg a banya, aki jóslatokat sugallt, és a

művészetek pártfogója volt. Az Erikhthoniosz talán az Erekhtheusz (lásd 47. I.) teljesebb alakja,
s inkább „hangaföldről való"-t jelent, nem pedig „sok föld"-et, mint általában vélik. Az athéniak
emberfejű kígyónak ábrázolták, mert annak a feláldozott királynak a hérosza vagy szelleme volt,
aki közhírré tette a banya kívánságait. Athénének banya alakjában egy bagoly meg egy holló
voltak a kísérői. Athén régi királyi családjainak tagjai azt állították, hogy Erikhthoniosztól és
Erekhtheusztól származnak, és Erekhtheidáknak nevezték magukat. Aranykígyót viseltek
amulettként, és az Erekhtheionban egy szent kígyót tartottak. De Erikhthoniosz volt a hangával
borított hegyekből fújó megtermékenyítő szél is, és Athénban minden új házaspárt
megajándékoztak Athéné [139 (25.1.-25.2.)] aigiszével (illetőleg annak másolatával), hogy
termékenységüket biztosítsák (Szuidasz: Aigisz).
3. Köztudomású, hogy a legszebb krétai agyagfazekakat nők készítették, s az sem vitás, hogy
minden hasznos szerszámot Athéné talált fel. A klasszikus Görögországban azonban már csak
férfi lehetett kézműves. Kezdetben az ezüst értékesebb fém volt, mint az arany, mivel
nehezebben lehetett finomítani, s a Holdnak volt szentelve. A Periklész-kori Athén hatalmát
főleg a Laurion-hegységben levő gazdag ezüstbányáknak köszönhette, amelyeket a krétaiak
tártak fel: lehetővé vált, hogy élelmiszert hozzon be idegenből, és szövetségeseket szerezzen.
4. Kekropsz leányai valószínűleg akkor ugrottak le az Akropoliszról, amikor Athént elfoglalták
a hellének, és megpróbálták Athéné papnőit monogámiára kényszeríteni, mint Halirrothiosz
mítoszában (lásd 19. b.). Ők azonban a gyalázat helyett inkább a halált választották - ezért
tesznek az athéni ifjak Agraulosz szentélyében esküt. Agraulosz halálának másik verziója csupán
erkölcsi célzatú tanítómese: arra figyelmeztet, hogy Athéné misztériumait tilos megsérteni.
„Agraulosz" megint csak a Holdistennő mellékneve. Az agraulosz és változata, az aglaurosz
majdnem ugyanazt jelenti. Az agraulosz Homérosznál a juhászok állandó jelzője, az aglaurosz
pedig (éppúgy, mint a herszé és pandroszosz) a legelőket felfrissítő harmat forrásának tekintett
Holdra vonatko zik. Az athéni lányok a nyári napforduló idején holdtöltekor kimentek a
mezőkre, szent célokra harmatot gyűjteni. (Ez a szokás Angliában egészen a múlt századig
fennmaradt.) Az ünnepséget Herszéphoriának, vagyis „harmatgyűjtés"-nek nevezték. Agraulosz
vagy Agraulé tulajdonképpen magának Athénének egyik mellékneve volt, és Agraulé tiszteletére
Ciprus szigetén állítólag még sokáig embereket áldoztak (Porphüriosz: A vegetarianizmusról
30.). Egy Mükénéből származó [140 (25.2.-25.4.)] aranygyűrűn három papnő halad egy
templom felé; az első kettő harmatot hint, a harmadiknak (aki valószínűleg Agraulosz) egy ág
van a könyökére kötve. E szertartás valószínűleg krétai eredetű. Herszé elcsábítása - amiért
Hermész arannyal fizetett Aglaurosznak - nyilván a papnőknek a kővé vált Aglaurosz szobra
előtti rituális prostitúciójára vonatkozik. Az ilyen alkalmakkor szereplő szent kosarakban
phalloszt jelképező kígyók és hasonló orgiasztikus tárgyak lehettek. A Holdistennő tisztelői
Kréta és Ciprus szigetén, Szíriában, Kisázsiában és Palesztinában folytattak rituális prostitúciót.
5. A hollóknak az Akropoliszról való kitiltása Kronosz száműzetésének mitikus változata -
Kronosz hollót, varjút jelent (lásd 6. 2.). Tulajdonképpen ezzel vált teljessé az olümposzi
világrend diadala, amelynek bevezetését tévesen tulajdonították Kekropsznak, aki valójában
Ophión-Boreász, a pelaszgok világteremtője (lásd I. 1.) A holló színváltozása Athéné walesi
megfelelőjének, Bran nővérének, Branwennek ("fehér holló") a nevére emlékeztet (lásd 57. 1.).
Úgy látszik, Athénét "Korónisz"-nak is nevezték.
6. Athéné bosszúja Arakhnén alighanem több egyszerű mesénél, amennyiben az athéniak és a
krétai eredetű lűdokár thalasszokraták („a tenger urai") közti hajdani kereskedelmi versenyt
tükrözi. A krétai Milétoszban - ez a város volt a káriai Milétosz anyavárosa és az ókor
legnagyobb festettgyapjúáru-szállítója – számtalan pókemblémával ellátott pecsétet találtak, s
ebből arra lehet következtetni, hogy ott a Kr. e. második évezred elején nagyban virágzott a
textilipar. Egy darabig a milétosziak tartották kézben a jövedelmező fekete-tengeri
kereskedelmet, s még az egyiptomi Naukratiszban is volt lerakatuk. Athénének alapos oka volt
rá, hogy féltékeny legyen a „pók"-ra.
7. Homérosznál egy látszólagos ellentmondással találkozunk. A hajók felsorolásá-nál (Iliász II.
547. ss.) azt [141 (25.4.-25.7.)] mondja, hogy Athéné Erekhtheuszt a maga pompás
athéni templomában helyezte el; az Odüsszeia VII. énekének 80. sora szerint viszont az istennő

Athénba megy, és Erekhtheusz pompás házában száll meg. A helyzet az, hogy a szent király
lakosztálya a királynő palotájában volt, ahol az istennő szobra fel volt állítva. Kréta
szigetén és a mükénéi Görögországban nem voltak templomok, csak házi szentélyek vagy
jósbarlangok.
26. Pán jelleme és cselekedetei

Sok olyan hatalmas isten és istennő volt Görögországban, aki sose szerepelt az Olümposzi
Tizenkettő között. Így például a szerény Pán haláláig a földön élt, megelégedett a paraszti
Arkadiával; Hádész, Perszephoné és Hekaté tudják, hogy nem szívesen látott vendégek az
Olümposzon; Földanya pedig túl öreg és megcsontosodott már ahhoz, hogy unokái és ükunokái
családi életéhez alkalmazkodjék.
b) Pánt egyesek szerint Hermész nemzette Drüopéval, Drüopsz leányával, vagy Oinéisz
nimfával, vagy Odüsszeusz feleségével, Pénelopével, akit kos alakban látogatott meg, vagy
Amaltheia kecskével.1 Azt mondják, hogy szarvval, szakállal, farokkal és kecskelábbal született, s
olyan csúnya volt, hogy anyja megijedt tőle és elszaladt, Hermész meg felvitte az Olümposzra,
hogy megnevettesse vele az isteneket. Csakhogy Pán Zeusz tejtestvére volt, tehát jóval idősebb
Hermésznél vagy Pénelopénél, akivel (ezt is mondják) a kezéért versengő kérők közösen
nemzették Odüsszeusz távollétében. Olyanok is akadnak, akik szerint Kronosz és Rheia fia volt,
vagy Zeusz nemzette Hübrisszel. Ez a legkevésbé elfogadható feltevés.2
c) Pán Arkadiában lakott, ott őrizte a nyájakat és méhkasokat, részt vett a hegyi nimfák
dáridóin, és [142 (25.7.-26.c.)] segített a vadászoknak megkeresni az elejtett vadat. Mindent
összevéve nemtörődöm, lusta teremtés volt, legnagyobb örömét a délutáni alvásban lelte, s ha
valaki ebben megzavarta, bosszúból akkorát ordított rá egy ligetből vagy barlangból, hogy a
csendháborítónak égnek meredt a haja. Az arkadiaiak azonban annyira nem féltek tőle, hogy ha
üres kézzel tértek haza az egész napi vadászatról, még meg is merték dobálni tengeri
hagymával.3
d) Pán sok nimfát elcsábított, köztük Ékhót, aki Iünxöt szülte neki, de később beleszeretett
Narkiszszoszba, s szerencsétlen véget ért. Euphémével, a múzsák dajkájával Krotoszt, az állatöv
Nyilasát nemzette. Azzal is szívesen dicsekedett, hogy Dionüszosz valamennyi részeg
bakkhánsnőjével hált.4
e) Egyszer meg akarta erőszakolni a szűz Pitüszt, s a leánynak csak úgy sikerült
megmenekülnie, hogy fenyőfává változott. Pán ettől fogva a fa ágából készült koszorút viselt.
Egy másik alkalommal a szűz Szürinxet kergette a Lükaion hegyétől a Ládón folyóig, ahol a leány
nádszállá változott. Pán nem tudta megkülönböztetni a többi nádszáltól, vaktában levágott hát
egy csomó nádszálat, és Pán-sípot készített belőlük. Szerelmi téren Szeléné elcsábítása volt a
legnagyobb sikere. Ezt úgy érte el, hogy szőrös, fekete, kecskeformájú testét tisztára mosott
fehér gyapjúba burkolta. Szeléné nem ismerte fel, hagyta, hogy meglovagoltassa a hátán, és azt
csináljon vele, amit akar.5
f) Az olümposzi istenek lenézték Pánt egyszerűsége és a lármás szórakozások kedvelése
miatt, de azért a tudományát kihasználták. Apollón kicsalta belőle a jóslás mesterségének a
titkát, Hermész meg lemásolta a sípot, amelyet Pán elejtett, kijelentette, hogy az ő találmánya,
és eladta Apollónnak.
g) Pán az egyetlen isten, aki még a mi korunkban meghalt. Halála híréről bizonyos Thamosz
nevű [143 (26.c.-26.g.)] tengerész értesült, akinek a hajója éppen Paxosz szigete mellett tartott
Itália felé. Egy isteni hang kiáltott át a tengeren: - Hallasz, Thamosz? Ha Palodészbe érsz, add
tudtára mindenkinek, hogy a nagy Pán isten halott! - Thamosz meg is tette, és a hírre éktelen
sírás-rívás támadt a parton.6
1. Homéroszi himnusz Pánhoz 34. ss.; Theokritosz: Idillek I. 3., szkholion; Hérodotosz II. 145.;
Eratoszthenész: Kataszteriszmoi 27.
2. Homéroszi himnusz Pánhoz, uo.; Servius: Vergilius Georgiája I. ének 16. soráról; Durisz, idézi
Tzetzész: Lükophrónról 772.; Apollodórosz I. 4. i.; Aiszkhülosz: Rhészosz 30., szkholion.

3. Theokritosz: Idillek I. 16.; Euripidész: Rhészosz 36.; Hészükhiosz: Agreusz; Theokritosz: Idillek VII.
107.
4. Ovidius: Átváltozások III. 356-401.; Hyginus: 224. Fabula; Poetica Astronomica II. 27.
5. Lukiánosz: Istenek párbeszédei XXII. 4.; Ovidius: Átváltozások I. 694-712.; Philargüriosz: Vergilius
Georgicája III. 392. soráról.
6. Plutarkhosz: Miért hallgatnak a jósdák? 17.
1. Pán, akinek a nevét a paein („legeltetni") szóból szokták származtatni, az északnyugat-

európai boszorkánykultuszhoz nagyon hasonló arkadiai termékenységkultusz „ördögét",
illetőleg „kiválasztott emberét" jelképezi. Ez a kecskebőrbe öltözött férfi a bakkhánsnők
választott szeretője volt a magas hegyeken tartott részeg orgiákon, s kiváltságos helyzetéért
előbb-utóbb halállal lakolt.
2. A Pán születéséről szóló mesék erősen eltérnek egymástól. Mivel a menádok orgiáinak
központjában Hermész állt, egy phallosz alakú kőben lakozó erő formájában (lásd 14. 1.), a
pásztorok istenüket, Pánt, Hermész fiának tekintették, akit egy harkállyal nemzett. [144 (26.g.-
26.2.)] A harkály kopogása jelezte a várva várt nyári eső közeledtét. Az a legenda, hogy Hermész
Oinéisszel nemzetté Pánt, önmagát magyarázza, bár a bakkhánsnők eredetileg nem bort, hanem
egyéb kábítószereket használtak (lásd 27. 2.). Pán állítólagos anyjának, Pénelopének a neve
(„hálóval az arcán") arra enged következtetni, hogy a bakkhánsnők az orgiákon valami harci
álarcfélét festettek az arcukra, s ennek a mintája a pénelopé nevű kacsafajta csíkjaira
emlékeztetett. Plutarkhosz szerint (A kései istenítéletről 12.) azokat a bakkhánsnőket, akik
Orpheuszt megölték, a férjük büntetésből tetoválta (lásd 28.f.) A British Museumban egy vázán
(E. Katalógus 301.) látható egy bakkhánsnő, akinek lábaira és karjaira pókháló-minta van
tetoválva. Hermésznek kos alakban tett látogatása Pénelopénél - a kos-ördög éppoly gyakori az
északnyugati boszorkánykultuszban, mint a kecske-ördög -, az, hogy Pénelopé valamennyi
kérőtől teherbe esett (lásd 171. l.), valamint Pánnak az az állítása, hogy mindegyik
bakkhánsnővel hált, a Pitüsz vagy Elaté fenyőistennő tiszteletére rendezett ünnepségek
orgiasztikus jellegére utal (lásd 78. 1.). Az arkadiai hegylakók Görögország legprimitívebb lakói
voltak (lásd I. 5.), s civilizáltabb szomszédaik nem titkolták, hogy lenézik őket.
3. Pán fia - a nyaktekercs avagy kígyómadár – költöző madár volt, szerelmi bájolásnál vették
igénybe (lásd 56. 1. és 152. 2). A tengeri hagyma egerek és patkányok kiirtására alkalmas
mérget tartalmaz, s has- és vizelethajtónak használták a vallási szertartásokon való részvétel
előtt. Ezért a tengeri hagyma az ártó hatások távoltartásának a jelképe lett (Plinius: Historia
Naturalis XX. 39.), és Pán szobrát tengeri hagymával dobálták meg, ha a vadászat eredménye
nem volt kielégítő (lásd 108. 10.).
4. Szeléné elcsábítása nyilván a májusünnepet megelőző holdfényes éjszakán rendezett
orgiára utal, [145 (26.2.-26.4.)] amikor az ifjú májuskirálynő választottja hátán lovagolt az
erdőbe, hogy ott nászt üljön vele. Ekkorra Arkadiában a koskultuszt már felváltotta a
kecskekultusz (lásd 27. 2.).
5. Az egyiptomi Thamosz valószínűleg a szertartásos Thamosz Pan-megasz tethnéke ("a
mindeneknél nagyobb Tammúz halott!") panaszdalt érthette félre úgy, hogy: „Thamosz, a nagy
Pán halott!" Plutarkhosz, aki Kr. e. az első század második felében a delphoi jósda papja volt,
mindenesetre elhitte, és megírta az esetet. De mikor Pauszaniasz körülbelül egy évszázad múlva
körutazást tett Görögországban, azt tapasztalta, hogy Pán szentélyeit, oltárait, szent barlangjait
és szent hegyeit még mindig sűrűn felkeresik.
27. Dionűszosz jelleme és cselekedetei
Dionűszosz, Zeusz fia, szarvakkal és kígyókoszorús fővel született. A csecsemőt Héra

parancsára a titánok megragadták, és - hiába öltött különböző alakokat - darabokra tépték,
aztán a húscafatokat megfőzték egy üstben. Azon a helyen, ahová a vére hullott, gránátalmafa
nőtt a földből. Nagyanyja, Rheia azonban megmentette: újra összeillesztette testrészeit, és
Dionűszosz életre kelt. Zeusz rábízta Perszephonéra, aki elvitte Orkhomenosz királyához,
Athamaszhoz, és a király feleségét, Inót rávette, hogy álcázza leánynak a gyereket, és nevelje

fel a nők lakrészében. Hérát azonban nem lehetett rászedni, és büntetésül őrültséggel sújtotta
a királyi párt. Ennek az lett a következménye, hogy Athamasz szarvasnak nézte és megölte fiát,
Learkhoszt.1
b) Erre Hermész - Zeusz utasítására – átmenetileg gödölyévé vagy kossá változtatta
Dionűszoszt, és a helikóni Nüsza hegyén lakó Makrisz, Nüsza, Erató, Bromié és Bakkhé nimfák
őrizetére bízta. A nimfák egy barlangban nevelték Dionűszoszt, kényeztették, és mézzel [146
(26.4.-27.b.)] táplálták. Szolgálatukat Zeusz később azzal hálálta meg, hogy Hüaszok néven
csillagképpé emelte őket. A Nüsza hegyén találta fel Dionűszosz a bort, amiért elsősorban
dicsőítik.2
Neveltetése hiába tette nőiessé. Amikor férfivá serdült, Héra rájött, hogy Zeusz fia, és őt is
őrültséggel sújtotta. Dionűszosz - nevelője, Szilénosz, meg egy sereg féktelen szatír és menád
kíséretében – bekóborolta az egész világot. Kísérői fenyőtobozvégű, borostyánnal körülfont
pálcával - thürszosszal kardokkal, kígyókkal és félelmetes lármát csapó tülkökkel voltak
felszerelve. Áthajózott Egyiptomba, s magával vitte a szőlővenyigét. Pharosz szigetén Próteusz
király vendégszeretően fogadta. Pharosszal szemközt, a Nílus deltavidékén élő líbiaiaknál
amazón királynők uralkodtak. Dionűszosz fölszólította őket, hogy vonuljanak hadba vele a
titánok ellen, és ültessék vissza trónjára az elűzött Ammón királyt. Dionűszosznak a titánok
fölött aratott győzelme és Ammón király trónjára való visszahelyezése volt a legelső számtalan
hadisikere közül.3
c) Aztán elindult kelet felé, Indiába. Amikor az Eufrátészhez ért, Damaszkusz királya ellene
szegült, mire Dionűszosz elevenen megnyúzta, aztán borostyánból és szőlővenyigéből hidat
veretett a folyón. A Tigris folyón egy tigris segített neki átkelni. A vadállatot apja, Zeusz küldte.
Útközben sok ellenfelet kellett ugyan legyőznie, de sikerült eljutnia Indiába. Meghódította az
egész országot, megtanította a szőlőművelésre, törvényeket hozott, és nagy városokat alapított. 4
d) Hazafelé jövet az amazónok ellenállásába ütközött. Egyik hordájukat Epheszoszig kergette.
Néhányan közölük Artemisz templomában kerestek menedéket, ahol még ma is élnek utódaik.
Mások meg Szamosz szigetére menekültek. Dionűszosz utánuk hajózott, és olyan sokat megölt
közülük, hogy a csatateret elnevezték Pánhaimának. Az elefántok közül, amelyeket Indiából
[147 (27.b.-27.d.)] hozott magával, néhány elpusztult Phloion közelében, ahol még ma is
mutogatják a csontjaikat.5
e) Aztán Dionűszosz Phrügián keresztül visszatért Európába. Nagyanyja, Rheia, megtisztította
a számtalan gyilkosság bűnétől, amelyet őrültsége alatt elkövetett, és beavatta misztériumaiba.
Dionűszosz később megtámadta Thrákiát. De alig szálltak partra emberei a Sztrümón folyó
torkolatánál, Lükurgosz, az édónok királya, marhaösztökével felfegyverkezve felvette velük a
harcot, és foglyul ejtette az egész sereget, kivéve Dionűszoszt, aki a tengerbe ugrott, és Thetisz
barlangjában keresett menedéket. Rheiát bosszantotta a váratlan fordulat, megszöktette a
foglyokat, Lükurgoszt pedig őrültséggel sújtotta: a király fejszével agyonverte fiát, Drüaszt,
abban a hitben, hogy egy szőlőtőkét vág le. Mielőtt még visszanyerte volna ép eszét, lecsapta a
holttest orrát, fülét s valamennyi ujját, a kezéről is, meg a lábáról is. Thrákia földje úgy
megborzadt ettől a gonosztettől, hogy az egész ország terméketlenné vált. Amikor Dionűszosz
kiúszott a tengerből, közhírré tette, hogy ez a meddőség csak akkor szűnik meg, ha Lükurgoszt
megölik. Erre az édónok kivitték királyukat a Pangaion hegyére, és vad lovakkal széttépették. 6
f) Mivel Dionűszosz Thrákiában nem találkozott további ellenállással, elutazott kedves
Boiótiájába, felkereste Thébai városát, és felszólította a nőket, hogy vegyenek részt a Kithairón
hegyén rendezendő orgiáján. Thébai királyának, Pentheusznak nem tetszett Dionűszosz züllött
külseje, és bakkhánsnőivel együtt elfogta, de megőrült, és Dionűszosz helyett egy bikát kötözött
meg. A bakkhánsnők kiszabadultak, és tombolva vonultak a hegyre, ahol borjakat szaggattak
darabokra. Pentheusz megpróbálta megfékezni őket, mire a bortól megrészegült, vallásos
eksztázisba esett bakkhánsnők őt is darabokra tépték. A lázadást saját anyja, Agaué vezette: ő
szakította le Pentheusz fejét.7 [148 (27.d.-27.f.)]
g ) Orkhomenoszban Minüasz három leánya, Alkithoé, Leukippé és Arszippé - vagy Arisztippé
vagy Arszinoé - nem akart részt venni az orgián, noha maga Dionűszosz hívta meg őket,
leánynak álcázva magát. A visszautasításra alakot változtatott, előbb oroszlán, aztán bika s végül

párduc képében jelent meg a leányok előtt, és megőrjítette őket. Leukippé saját fiát, Hippaszoszt
ajánlotta fel áldozatul - sorshúzással esett rá a választás -, és a három nővér darabokra
szaggatta és fölfalta a fiút. Utána tombolva kivonultak a hegyre, de Hermész végül is madarakká
változtatta őket. Egyesek ugyan azt állítják, hogy Dionűszosz változtatta őket denevérekké.8
Hippaszosz meggyilkolásáról minden évben engesztelő ünnepségen emlékeznek meg
Orkhomenoszban. Az ünnepségen, amelyet Agrióniának neveznek, a fanatikus nők először úgy
tesznek, mintha Dionűszoszt keresnék, aztán megegyeznek benne, hogy nyilván elment
valahová a múzsákkal, körbe ülnek, és találós kérdéseket tesznek fel egymásnak, míg
Dionűszosz papja karddal a kezében ki nem ront Dionűszosz templomából, és meg nem öli azt a
nőt, akit elsőnek sikerül elfognia.9
h) Miután egész Boiótia elismerte Dionűszoszt istennek, bejárta az Égei-szigeteket is, örömet
és borzadályt keltve mindenütt. Ikáriába érve úgy látta, hogy hajója nem bírja tovább a tengert,
bérelt hát egy másikat bizonyos thürrén tengerészektől, akik azt állították, hogy
Naxoszba igyekeznek. A tengerészek azonban valójában kalózok voltak. Nem tudták, hogy
Dionűszosz isten, s elindultak vele Ázsia felé azzal a szándékkal, hogy ott majd eladják
rabszolgának. Dionűszosz parancsára egy szőlőtő nőtt ki a fedélzetből, indái körülfonták az
árbocot, a kötélzetet meg befutotta a repkény. Az evezőket átváltoztatta kígyókká, önmagát meg
oroszlánná, a hajó megtelt szellemállatokkal, s mindenütt fuvolaszó [149 (27.g.-27.h.)]
hallatszott. A halálra rémült kalózok a tengerbe vetették magukat, és delfinné változtak.10
i) Dionűszosz Naxosz szigetén találkozott a bájos Ariadnéval, akit Thészeusz elhagyott.
Azonnal feleségül vette. Ariadné szülte neki Oinopiónt, Thoaszt, Sztaphüloszt, Latromiszt,
Euanthészt és Tauropoloszt. Menyasszonyi koszorúját Dionűszosz később a csillagok közé
emelte.11
j) Naxoszból átköltözött Argoszba, és megbüntette Perszeuszt, aki kezdetben ellene szegült.
Rengeteg alattvalóját megölte, és őrültséggel sújtotta az argoszi nőket: elkezdték nyersen
felfalni saját csecsemőiket. Perszeusz gyorsan beismerte tévedését, és úgy békítette meg
Dionűszoszt, hogy templomot építtetett a tiszteletére.
k) Miután Dionűszosz végül az egész világra rákényszerítette, hogy istenként imádják,
fölment az égbe, és most Zeusz jobbján ül, mint a Tizenkét Nagy egyike. A szerény Hesztia
istennő lemondott a kedvéért a főasztalnál elfoglalt helyéről. Örült az alkalomnak, hogy
megszabadulhat családja féltékenységből eredő örökös viszálykodásától, és tudta, hogy mindig
szíves fogadtatásra számíthat bármelyik görög városban, ahová csak kedve támad ellátogatni.
Dionűszosz később Lernán keresztül leszállt a Tartaroszba, és mirtusszal megvesztegette
Perszephonét, hogy bocsássa el halott anyját, Szemelét. Szemeié fel is jött fiával a felvilágra,
Artemisz troizéni templomába. De hogy a többi halott szelleme ne irigykedjék vagy meg ne
haragudjon, Dionűszosz megváltoztatta Szemeié nevét, és Thüónéként mutatta be olümposzi
társainak. Zeusz rendelkezésére bocsátott Thüónének egy lakosztályt, Héra meg dühösen
ugyan, de beletörődött, és nem szólt semmit.12
1. Euripidész: Bakkhánsnők 99-102.; Onomakritosz, idézi Pauszaniasz VIII. 37. 3.; Diodorus Siculus III.
62.; Orphikus [150 (27.h.-27.k.)] himnuszok XLV. 6.; Clemens Alexandrinus: Szózat a görögökhöz II. 16.
2. Apollodórosz III. 4. 3.; Hyginus: 182. Fabula; Theón: Aratasz Phaenomenája 177.; Diodorus Siculus
III. 68-69.;Apollóniosz Rhodiosz IV. 1131.; Servius: Vergilius VI. eclogája 15. soráról.
3. Apollodórosz III. 5. 1.; Aiszkhülosz: Az édóniak, töredék; Diodorus Siculus III. 70-71.
4. Euripidész: Bakkhánsnők 13.; Theophilosz, idézi Plutarkhosz: A folyókról 24.; Pauszaniasz X. 29. 2.;
Diodorus Siculus II. 38.; Sztrabón XI. 5. 5.; Philosztratosz:Ta eisz ton Tüanea Apollónion II. 8. 9.;
Arrhianosz: Indiké 5.
5. Pauszaniasz VII. 2. 4-5.; Plutarkhosz: Görög okok 56.
6. Apollodórosz III. 5. 1.; Homérosz: Iliász VI. 130-140.
7. Theokritosz: Idillek 26.; Ovidius: Átváltozások III. 714. ss.; Euripidész: Bakkhánsnők, több helyütt.
8. Ovidius: Átváltozások IV. 1-40.; 390-415.; Antoninus Liberalis 10.; Aelianus: Variaa Historiae III. 42.;
Plutarkhosz: Görög okok 38.
9. Plutarkhosz: uo.
10. Homéroszi himnusz Dionüszoszhoz 6. ss.; Apollodórosz III. 5. 3.; Ovidius: Átváltozások III. 577-699.

11. Apollóniosz Rhodiosz III. 996., szkholion; Hésziodosz: Theogonia 947.; Hyginus: Poetica
Astronomica II. 5.
12. Apollodórosz III. 5. 3.; Pauszaniasz II. 31. 2.
1. Dionűszosz mítoszának kulcsa a szőlőművelés elterjedése Európában, Ázsiában és Észak-

Afrikában. A bor nem a görögök felfedezése: valószinűleg Krétából hozták be korsókban. A
Fekete-tenger déli partján vadon nő a szőlő, onnan terjedt el a szőlőművelés Líbiába, a Nüsza
hegyére, Palesztinán keresztül Krétába, Perzsián keresztül Indiába, és a Borostyánúton a
bronzkori Britanniába. A kisázsiai és palesztinai bororgiákon - a kánaáni Sátoros-ünnep
eredetileg bakkhanália volt - ugyanolyan eksztázisba estek, mint a thrákiai és [151 (27.1.)]
phrügiai sör-orgiákon. Dionűszosznak köszönhető, hogy a bor mindenütt kiszorította az egyéb
kábító italokat (lásd 38. 3.). Phereküdész szerint (178) Nüsza „fát" jelent.
2. Dionűszosz eredetileg a Thüónének vagy Kotüttónak is nevezett (lásd 3. 1.) Szemeié
holdistennő (lásd 14. 5.) alárendeltje és orgiáinak kiszemelt áldozata volt. Hogy leányként
nevelték, éppúgy, mint Akhilleuszt (lásd 160. 5.), arra a krétai szokásra emlékeztet, hogy a
fiúkat serdülőkorukig sötétségben (szkotioi), azaz a nők lakrészében tartották. Dionűszosz egyik
mellékneve Dendritész („facsemete") volt, s nagykorúságát a tavasz ünnepén ünnepelték,
amikor a fák hirtelen kilombosodnak, és az egész világ részeg a vágytól. Egyszerűen csak
azt mondják róla, hogy szarvakkal született, anélkül, hogy pontosan meghatároznák, milyen
szarvakkal. Tudniillik hol kecske-, hol szarvas-, hol bika-, hol meg kosszarva volt, aszerint, hogy
melyik városban tisztelték. Amikor Apollodórosz azt mondja, hogy gödölyének álcázva
mentették meg Héra haragjától - "Eriphosz" („gödölye") mellékneveinek egyike volt
(Hészükhioszi Eriphosz) -, ezzel Dionűszosz Zagreusznak, vagyis az óriás szarvú vadkecskének
krétai kultuszára utal. Vergilius (Georgica II. 380-384.) téved, amikor azt állítja, hogy
Dionűszosznak leggyakrabban kecskét áldoztak, „mert a kecskék elrágják és tönkreteszik a
szőlőtövet". Dionűszosz szarvas alakban Learkhosz, akit Athamasz megölt, mikor Héra elvette az
eszét. Thrákiában fehér bika volt. Arkadiában azonban Hermész kosnak álcázta, mert az
arkadiaiak juhászok voltak, és a Nap tavasz-ünnepük idején lépett a Kos jegyébe. A Hüaszokat
(„esőcsinálók"), akiknek gondjára bízta Dionűszoszt, szertartásainak jellemzésére elkeresztelték
„magasaknak", „sántáknak", „szenvedélyeseknek", „bömbölőknek", „tombolóknak". Hésziodosz
szerint (idézi Theón: Aratoszról 171.) a Hüaszok neve korábban Phaiszülé („szűrt fény"),
Korónisz („holló"), Kleia („híres"), [152 (27.1.-27.2.)] Phaió ("sötét") és Eudóré („bőkezű") volt.
A Hyginusnál (Poetica Astronomica II. 21.) szereplő nevek nagyjából ugyanezek. Nüszosz
„sántát" jelent, és valószínű, hogy a hegyekben rendezett sör-orgiákon a szent király
fogolymadár módjára bicegett - mint a Pészach-nak ("sántítás" - lásd 23. 1.) nevezett kánaáni
tavasz-ünnepen. Az viszont, hogy Makrisz mézzel táplálta Dionűszoszt, s hogy bakkhánsnők
borostyátmai körülfont fenyőágakat használtak thürszoszként, egy régebbi kábító italra, a
borostyánnal csípősebbé tett, mézsörrel édesített fenyőrügyből készült sörre emlékeztet. A
mézsör volt a nektár. Erjesztett mézből főzték, s az istenek mindig ezt itták a homéroszi
Olümposzon.
3. J. E. Harrison szerint, aki elsőnek mutatott rá (Prolegomena VIII. fejezet), hogy Dionűszosz,
a bor-isten, csak későbbi változata a Szabaziosznak is nevezett sör-istennek, felveti, hogy a
tragédia szó valószínűleg nem a tragosz („kecske") szóból származik, miként Vergilius állítja
(uo.), hanem a tönkölybúzát jelentő tragosz-ból: Athénban ebből a gabonaféléből főzték a sört.
Hozzáfűzi még, hogy a korábbi vázafestményeken Dionűszoszt nem kecskeemberek, hanem
lóemberek társaságában ábrázolják, s hogy szőlőskosara kezdetben valami gabonaszelelő-
kosárféle volt. Tény, hogy a borral a líbiai és krétai kecskét, a sörrel és nektárral pedig a hellászi
lovat hozták összefüggésbe. Ezért tépték szét a későbbi Dionűszosszal szembeszálló Lükurgoszt
vadlovak - a lófejű istennő papnői -, mint ahogy ez volt a sorsa a korábbi Dionűszosznak is.
Lükurgosz történetét zavarossá teszi a tárgyhoz nem tartozó mese az átokról, amely országát
sújtotta Drüasz („tölgy") meggyilkolása után. Drüasz a minden évben megölt tölgykirály volt.
Végtagjait azért vagdosták le, hogy szellemét sakkban tartsák (lásd 153. b. és 171. i.). Egy szent
tölgy indokolatlan kivágása halálbüntetést vont maga után. Kotüttó [153 (27.2.-27.3.)] annak az

istennőnek a neve volt, akinek a tiszteletére az édon szertartásokat rendezték (Sztrabón X. 3.
16.).
4. Dionűszosz megjelenési formái az oroszlán, a bika és a kígyó voltak, mert ez a három állat
volt a három részből álló év naptári jelképe (lásd 31. 7.; 75. 2. és 123. 1.). Télen született kígyó
alakban (innen a kígyókoszorú), tavasszal oroszlán lett belőle, és a nyári napfordulókor mint
bikát, kecskét vagy szarvast ölték meg és falták föl. Ilyen állatokká változott akkor is, amikor a
titánok megtámadták (lásd 30. a.). Orkhomenoszban a kígyó helyett - úgy látszik - párduc
szerepelt. Misztériumai Oziriszéhoz hasonlítottak, ezért látogat el Egyiptomba.
5. Héra Dionűszosz és borospohara iránti gyűlöletében, valamint a Pentheusz és Perszeusz
által tanúsított ellenséges érzületben a hagyományok híveinek ellenállása tükröződik a bor
rituális célokra való felhasználásával és a bakkhánsnők féktelen viselkedésével szemben.
Dionűszosz kultusza Thrákiából kiterjedt Athénra, Korinthoszra, Sziküónra, Delphoira és más
civilizált városokra is. De csak Kr. e. a VII. század végén, illetőleg a VI. század elején ismerte el
Periandrosz, Korinthosz türannosza, Kleiszthenész, Sziküón türannosza, és Peiszisztratosz,
Athén türannosza, a Dionűszosz-ünnepségek hivatalos bevezetésével. Valószínűleg ezután
ismerték el Dionűszoszt és szőlőtőkéjét az égben is – Hesztiát Kr. e. az V. század végén túrta ki
helyéről a Tizenkét Olümposzi közül -, de néhány isten továbbra is ragaszkodott a "józan
áldozatok"-hoz. Noha egy Nesztór püloszi palotájából származó, nemrégiben megfejtett tábla
szerint Dionűszosznak már Kr. e. a XIII. században isteni rangja volt, igazában mindig csak
félisten maradt. Sírját továbbra is mint évenkénti feltámadásának szín helyét mutogatták
Delphoiban (Plutarkhosz: Íziszről és Oziriszről 35.), s a papok Apollónt tekintették Dionűszosz
halhatatlan felének (lásd 28. 3.). A Zeusz ágyékából való újraszületéséről szóló legenda - a
hettita [154 (27.3.-27.5.)] Szélisten is így született újra Kumarbi ágyékából - cáfolja azt
a feltételezést, hogy matriarchális eredetű volna. A férfiaktól való rituális újraszületés jól ismert
zsidó örökbefogadási szertartás volt (Ruth III. 9.), a hettitáktól vették át.
6. Dionűszosz az újholdat ábrázoló hajón utazott a tengeren. A kalózokkal történt
összeütközéséről szóló mese valószínűleg ugyanazon a képen alapul, mint a Noéról és a
bárkában levő állatokról szóló legenda: az oroszlán, kígyó és egyéb teremtmények az ő
megjelenési formái az egyes évszakokban. Dionűszosz tulajdonképpen Deukalión (lásd 38. 3.). A
brasziai lakónoknál fennaradt egy hitelesnek el nem ismert történet is Dionűszosz születéséről:
hogyan zárta be Kadmosz Szemelét és csecsemőjét egy bárkába, hogyan sodródott a bárka
Brasziaiba, ahol Szemeié meghalt és eltemették, s hogyan nevelte fel Dionűszoszt Ínó
(Pauszaniasz III. 24. 3.).
7. Phárosz — kis sziget a Nílus deltája közelében, amelynek a partján Próteusz ugyanolyan
átalakulásokon ment keresztül, mint Dionűszosz (lásd 169. a.) – a bronzkori Európa legnagyobb
kikötőjével rendelkezett (lásd 39. 2. és 169. 6.). Itt volt a lerakata Kréta, Kisázsia, az Egei-
szigetek, Görögország és Palesztina kereskedőinek. Valószínűleg innen terjedt el a világ minden
tájára a szőlőmüvelés. A Dionűszosz líbiai hadjáratáról szóló mese talán annak a katonai
segítségnek az emléke, amelyet a garamantusoknak küldtek görög szövetségeseik (lásd 3. 3.).
Az indiai hadjáratról szóló részletet sokáig úgy magyarázták, hogy az Nagy Sándornak
az Indus folyóig való diadalmas előnyomulását ábrázolja a mese eszközeivel. Csakhogy a
történet korábbi keletű, és a szőlőművelés kelet felé való elterjedését jelképezi. Dionűszosz
phrügiai tartózkodása, amikor Rheia beavatta őt misztériumaiba, arra enged következtetni, [155
(27.5.-27.7.)] hogy Dionűszosznak mint Szabaziosznak, illetve Bromiosznak görög rítusai
phrügiai eredetűek voltak.
8. A Corona Borealist, Ariadné menyasszonyi koszo rúját "Krétai koronának" is nevezték.
Ariadné volt a krétai holdistennő, és Dionűszosztól való borissza gyermekei - Oinopión, Thoász,
Sztaphülosz, Tauropolosz, Latromisz és Euanthész - voltak a Khiosz és Lémnosz szigetén, a
thrákiai Kherszonészoszban és másutt élő hellén törzsek névadó ősei (lásd 98. o.). Mivel a
szőlőművelés tudománya Krétán keresztül jutott el Görögországba és az Égei-tenger környékére
- az oinosz ("bor") krétai szó -, Dionűszoszt összecserélték a krétai Zagreusszal, akit születésekor
szintén darabokra téptek (lásd 30. a.).

9. Agaué, Pentheusz anyja a Hold-istennő, aki a sörorgiákat rendezte. A három nővér, vagyis
az Istennőháromság nimfa alakja által darabokra szaggatott Hippaszosz történetének megvan a
megfelelője a Pwyllről, Dyfedd hercegéről szóló walesi mesében, ahol Rhiannon — a Rigantona
(„nagy királynő") eltorzult alakja - május elsején felfal egy csikót, aki tulajdonképpen afia,
Pryderi („aggodalom"). Poszeidónt is csikó alakbantte meg apja, Kronosz; a mítosz egyik korábbi
változatában azonban valószínűleg az anyja, Rheia (lásd 7. g.). Ez a mítosz azt jelenti, hogy az ősi
szertartást, amelynek során kancafejű bakkhánsnők minden évben széttépték és nyersen
megették az áldozatul kiszemelt fiút - Szabazioszt, Bromioszt vagy akárminek nevezték -,
felváltották a civilizáltabb dionüszoszi ünnepségek. A változást az jelenti, hogy a szokásos kisfiú
helyett egy csikót öltek meg.
10. A Dionűszosz véréből nőtt gránátalmafa egyben Tammúz-Adónisz-Rimmon fája is volt.
Érett gyümölcse felfakad, mint valami seb, és láthatóvá válnak belül a vörös magvak. A
gránátalma Héra vagy Perszephoné [156 (27.7.-27.10.)] istennő kezében a halált és a feltámadás
reményét jelképezi (lásd 24. 11.) .
11. Az a mese, hogy Dionűszosz megmentette Szemelét, aztán átkeresztelte Thüónének
(„tomboló királynő"), olyan képeken alapul, amelyek egy athéni szertartást ábrázolnak. A
szertatást a „Tomboló Nők"-nek szentelt táncszérűn rendezték. Énekeltek, sípoltak, táncoltak,
kosarakból virágszirmokkal hintették tele a földet, s közben egy pap fölszólította Szemelét, hogy
bújjon elő az omphalosz-ból, azaz egy mesterséges dombból, és hozza magával „a tavasz
szellemét", az ifjú Dionűszoszt (Pindarosz: Fragmenta 75. 3.). Delphoiban egy hasonló
feltámadási szertartást, amelyen csak nők vettek részt, Héróisz-nak, azaz „a héróina ünnepének"
neveztek (Plutarkhosz: Görög okok 12.; Arisztophanész: A békák 373-96. szkholion).
Feltételezhető, hogy ugyanilyen ünnepséget rendeztek Artemisz troizéni templomában is. Ne
felejtsük el, hogy a Hold-istennőnek három különböző megnyilvánulási formája volt
- John Skelton szavaival:
A zöld lombok közt Diána;
Fenn az égen fényes Luna;
A pokolban Perszephoné.
Szemeié csakugyan Korénak, vagyis Perszephonénak egy másik elnevezése volt. A feltámadási
jelenet sok görög vázafestményen látható; némelyiken szatírok segítenek előbújni az
istennőnek, ásóval-kapával. Jelenlétük a szertartás pelaszg eredetére vall. Valószínűleg egy
aratás után eltemetett gabonabábut ástak elő ilyenkor, amelyik azóta kicsírázott. Koré
természetesen nem ment fel az égbe; a földön vándorolt Démétérrel, amíg újból vissza nem
kellett térnie az Alvilágba. De mikor Dionűszosz az olümposzi istenek közé került, hamarosan
dogmává lett szűzi anyjának mennybemenetele is. [157 (27.10.-27.11.)] S mivel ezáltal istennő
lett belőle, nem azonosították többé azzal a Koréval, aki héróinához illően továbbra is feltámadt
meg leszállt az Alvilágba.
12. A szőlőtő a szent fa-év tizedik fája volt, s hónapja a szeptembernek felelt meg, amikor
szüretelni szoktak. A borostyán, a tizenegyedik fa, október fája volt, amikor a bakkhánsnők
orgiákat rendeztek, s borostyánlevelet rágtak, hogy megmámorosodjanak. Ez azért is fontos fa
volt, mert — mint még négy szent fából: Él szúrós tölgyéből, a bíbortetűk kedvenc eledeléből,
Phoróneusz égerfájából meg Dionüszosz szőlőtőkéjéből és a gránátalmafából - vörös festéket
lehetett előállítani belőle (lásd 52. 3.). Theophilosz, a bizánci szerzetes mondja (Rugerus: A
kézművességekről, 98. fejezet), hogy „a költők és festők különösen kedvelik a borostyánt, mert
titkos erők rejlenek benne... amelyek közül egyet elárulok. Ha márciusban, amikor a növények
megtelnek nedvvel, fúróval kilyukasztjuk néhány helyen a borostyán ágait, ragacsos folyadék
szivárog belőle, s ha ezt a folyadékot vizelettel keverve felforraljuk, »lakk«-nak nevezett
vérszínű anyaggá változik, amelyet festésre és könyvek iniciálékkal való díszítésére lehet
használni." Vörös festékkel mázolták be a termékenységet jelképező férfiszobrok (Pauszaniasz
II. 2. 5.) és a szent királyok arcát (lásd 170. 11.). Rómában ez a szokás a diadalmenetet tartó
hadvezérek arcának vörösre festésében maradt fenn. A hadvezér Mars istent jelképezte, aki
Tavasz-Dionűszosz volt, mielőtt római hadistenné vált volna. Róla nevezték el a március

hónapot. Az angol királyok állami aktusok alkalmával még ma is kifestik egy kicsit az arcukat,
hogy egészséges, pirospozsgás színük legyen. Ezenfelül a görög borostyánnak tenyeresen tagolt
levele van, mint a szőlőnek és a platánnak, s Rheia Földistennő alkotó kezének jelképe (lásd 53.
a.). A mirtusz a halál fája volt (lásd 109. 4.). [158 (27.11.-27.12.)]
28. Orpheusz
Orpheusz, a thrákiai Oiagrosz király és Kalliopé múzsa fia, a világ leghíresebb költője és
muzsikusa volt. Apollón ajándékozott neki lantot, és a múzsák tanították meg olyan szépen
játszani rajta, hogy nemcsak a vadállatokat bűvölte el, hanem még a fákat és a sziklákat is
rávette, hogy hagyják el a helyüket, és kövessék a muzsikát. A thrákiai Zónéban néhány ősrégi
hegyi tölgyfa még ma is olyan táncmozdulatban áll, amilyenben Orpheusz hagyta őket.1
b) Orpheusz ellátogatott Egyiptomba, aztán csatlakozott az argonautákhoz. Kolkhiszba
hajózott velük, és muzsikájával sok nehézséget segített nekik legyőzni. Útban hazafelé feleségül
vette Eurüdikét, akit egyesek Agriopénak neveznek, és a vad thrákiai kikónok közt telepedett
le.2
c) Történt egyszer, hogy Eurüdiké Tempé közelében, a Péneiosz folyó völgyében
összetalálkozott Arisztaiosszal, s az meg akarta erőszakolni. Eurüdiké elszaladt, de véletlenül
rálépett egy kígyóra, s az úgy megmarta, hogy belehalt. Orpheusz vakmerően leszállt a
Tartaroszba, abban a reményben, hogy visszahozza. Azon a folyosón ment végig, amelyik a
theszprótiai Aornonban nyílik. Mikor megérkezett a holtak birodalmába, szomorú muzsikájával
nemcsak Kharón révészt, Kerberosz kutyát és a halottak három bíráját bűvölte el, hanem még a
kárhozottak kínzása is abbamaradt egy időre. Még Hádész könyörtelen szíve is annyira
meglágyult, hogy engedélyt adott Orpheusznak: vigye vissza Eurüdikét a felvilágra. Hádész csak
egyeden feltételt szabott: Orpheusz mindaddig nem nézhet hátra, amíg Eurüdiké biztonságban a
napvilágra nem ér. Eurüdiké Orpheusz mögött haladt a sötét folyosón, a lant hangját
követte. De mikor Orpheusz kiért a napvilágra, [159 (28.a.-28.c.)] visszafordult, hogy megnézze,
még mindig követi-e Eurüdiké, s ily módon mindörökre elvesztette.3
d) Mikor Dionűszosz lerohanta Thrákiát, Orpheusz nem volt hajlandó őt istenként tisztelni,
hanem másféle szent misztériumokat tanított Thrákia lakóinak, akik áhítattal hallgatták, s
kioktatta őket, hogy emberáldozatot bemutatni bűn. Minden hajnalban felkapaszkodott a
Pangaion-hegy csúcsára, hogy köszöntse a Napot, és fennen hirdette, hogy valamennyi isten
közül Héliosz a leghatalmasabb, akit ő Apollónnak nevezett. Dionűszosz mérgében felingerelte
ellene a bakkhánsnőket a makedóniai Deiónban. A bakkhánsnők megvárták, amíg férjeik
bemennek Apollón templomába, ahol Orpheusz papként szolgált, aztán megragadták a
templomelőtt halomba rakott fegyvereket, berontottak a templomba, megölték férjeiket,
Orpheuszt pedig darabokratépték. Fejét bedobták a Hebrosz vizébe, de nem süllyedt el, hanem -
még egyre énekelve - kiúszott a tengerre, s Leszbosz szigetére sodródott.4
e) A múzsák sírva szedték össze és temették el Orpheusz tagjait Leibethrában, az Olümposz-
hegy tövében, ahol a fülemülék azóta sokkal édesebben dalolnak, mint bárhol a világon. A
bakkhánsnők szerették volna lemosni magukról Orpheusz vérét a Helikón folyóban,
de a folyó istene lebukott a föld alá, s csak körülbelül négy mérfölddel távolabb bújt elő ismét,
de más - Baphüra - néven. így elkerülte, hogy bűnrészes legyen a gyilkosságban.5
f) Mondják, hogy Orpheusz helytelenítette a bakkhánsnők erkölcstelenségét, és a
homoszexualitást dicsőítette. Ezért Aphrodité éppúgy haragudott rá, mint Dionűszosz. Társai, az
olümposzi istenek azonban még így sem ismerhették el, hogy Orpheusz meggyilkolása
jogos volt, s Dionüszosz úgy mentette meg a bakkhánsnők életét, hogy földbe gyökerezett
tölgyfákká változtatta őket. Azok a thrák férfiak pedig, akik [160 (28.c.-28.f.)] megmenekülték a
tömegmészárlásból, elhatározták, hogy tetoválni fogják a feleségüket, figyelmeztetésül, hogy ne
öljenek meg papokat. Ez a szokás mindmáig fennmaradt.6
g) Orpheusz fejét - miután egy féltékeny lémnoszi kigyó (amelyet Apollón azonnal kővé is
változtatott) megtámadta - Antisszában helyezték el, egy Dionűszosznak szentelt barlangban. A
fej ott is éjjel-nappal prófétált, míg Apollónnak fel nem tűnt, hogy delphoi, grüneioni és klaroszi

jósdáját nem látogatják. A barlangba sietett, a fej fölé hajolt és rákiáltott: - Ne avatkozz többet a
dolgomba! Elegem van belőled is, meg az énekedből is!- Erre a fej elnémult.7 Orpheusz lantja is
Leszbosz szigetére sodródott, s Apollón egyik templomában helyezték el. Később Apollón és a
múzsák közbenjárására az égre került csillagképnek.8
h) Egyesek egészen másként számolnak be Orpheusz haláláról. Azt állítják, hogy Zeusz
sújtotta agyon egy villámmal, mert isteni titkokat beszélt ki. Mindenesetre ő honosította meg
Apollón misztériumait Thrákiában, Hekaté misztériumait Aiginában és a Földalatti Démétér
misztériumait Spártában.9
1. Pindarosz: Püthói ódák IV. 176, szkholion; Aiszkhülosz: Agamemnón 1629-30.; Euripidész:
Bakkhánsnők 561-4.; Apollóniosz Rhodiosz I. 28-31.
2. Diodorus Siculus IV. 25.; Hyginus: 164. Fabula; Athénaiosz XIII. 7.
3. Hyginus: uo.; Diodorus Siculus: uo.; Pauszaniasz IX. 30. 3.; Euripidész: Alkésztisz 357, szkholion.
4. Arisztophanész: A békák 1032.; Ovidius: Átváltozások XI. 1-85.; Konón: Elbeszélések 45.
5. Aiszkhülosz: Basszaridák, idézi Eratoszthenész: Kataszteriszmoi 24.; Pauszaniasz IX. 30. 3-4.
6. Ovidius: uo.; Konón: uo.; Plutarkhosz: Az isteni bosszú lassúságáról 12. [161 (28.f.-28.h.)]
7. Lukiánosz: A műveletlenek ellen II.; Philosztratosz: Héroika V. 704.; Ta ász ton Tüanea Apollónion IV.
14.
8. Lukiánosz: uo.; Eratoszthenész: Kataszteriszmoi 24.; Hyginus: Poetica Astronomica II. 7.
9. Pauszaniasz: IX. 30. 3.; II. 30. 2.; III. 14. 5.
1. Orpheusz éneklő feje a lenyakazott Bran égerfa isten fejére emlékeztet, amely a Mabinogion
szerint elbűvölően énekelt egy sziklán az észak-walesi Harlechben. Talán a temetési sípokat
készítették égerfa kéregből, s innen a mese. Ha az Orpheusz név az ophruoeisz („folyóparti")
szóból származik, alighanem ugyancsak Bran görög megfelelőjének, Phoróneusznak (lásd 57.
1.), azaz Kronosznak egyik mellékneve, és a Péneiosz és más folyók „partjain növő" égerfákra
vonatkozik. Orpheusz apjának, Oiagrosznak a neve („vadberkenye") ugyanerre utal, mivel a
berkenye (franciául: alisier) és az égerfa (spanyolul: aliso) egyaránt a prehellén Halüsz
folyamistennőnek, vagy Alüsznak, illetőleg Élisznek, az elíziumi szigetek királynőjének a nevét
rejti magában. Ezekre a szigetekre került halála után Phoróneusz, Kronosz és Orpheusz. Aornon
ugyanaz, mint az Avernus, a kelta Avalon („az almafák szigete", lásd 31. 2.) itáliai variánsa.
2. Diodorus Siculus szerint Orpheusz nyilván a régi, tizenhárom mássalhangzóból álló ábécét
használta. Az a legenda, hogy megindította a fákat, és elbűvölte a vadállatokat, valószínűleg az
évszakokat jelképező fák és állatszimbólumok ábécérendjével függ össze (lásd 52. 3.;
132. 3 . és 5.). Mint szent királyt, a nyári napfordulókor villám sújtotta halálra egy
tölgyfaligetben - vagyis megölték egy kétélű fejszével aztán darabokra szaggatták a bikakultusz
bakkhánsnői, mint Zagreuszt (lásd 30. a.), vagy a szarvaskultusz bakkhánsnői, mint Aktaiónt
(lásd 22. i.). A bakkhánsnők tulajdonképpen a múzsák. A klasszikus Görögországban a tetoválás
szokása [162 (28.1.-28.2.)] Thrákiára korlátozódott. Egy Orpheusz megölését ábrázoló
vázafestményen az egyik bakkhánsnő alsókarjára egy kis szarvas van tetoválva. Ez az Orpheusz
nem került összeütközésbe a Dionűszosz-kultusszal; ő volt Dionűszosz, s a primitív égerfa sípon
játszott, nem a bonyolultabb lanton. Ezért írja Proklosz (Magyarázat Platón Államához, 398. o.),
hogy „Orpheusznak, aki a dionüszoszi szertartások főalakja volt, állítólag ugyanaz lett a sorsa,
mint az istennek." Apollodórosz pedig (I. 3. 2.) neki tulajdonítja a Dionűszoszi Misztériumok
szerzőségét.
3. A Napnak, mint a Mindenek Atyjának addig nem ismert tiszteletét - úgy látszik - a Kr. e. XIV.
században hozták be az Égei-tenger északi részére az egyistenhivő Ekhnaton szökött papjai, és
beolvasztották a helyi vallásokba. Ezzel magyarázható Orpheusz állítólagos látogatása
Egyiptomban. E Napkultuszról találunk jelzéseket Szophoklésznél (Töredékek 523. és 1017.),
amikor a Napot úgy emlegeti, mint „a thrákiai lóembereknek drága legősibb lángot" s mint „az
istenek urát és minden dolgok atyját". Úgy látszik, hogy a Napkultusz a konzervatívabb
thrákoknál erős ellenállásra talált, s az ország egyes részein erőszakkal megszüntették. Később
azonban az orphikus papok, akik egyiptomi ruhát viseltek, mégis "Dionűszosz"-nak nevezték a
félistent, akinek a tiszteletére nyers bikahúst ettek, az Apollón nevet pedig fenntartották a
halhatatlan Nap számára, vagyis különbséget tettek Dionűszosz, az érzékek istene, és Apollón, a

szellem istene közt. Ez a magyarázata, hogy miért került Orpheusz feje Dionűszosz szentélyébe,
a lant viszont Apollónéba. Orpheusz feje is, lantja is állítólag Leszbosz szigetére sodródott.
Leszbosz volt a lantzene székhelye. Terpandrosz, a történelem első ismert muzsikusa
Antisszából származott. A kígyónak Orpheusz feje ellen intézett támadása vagy valamelyik
régebbi jósdai hérosz, vagy a püthói Apollón [163 (28.2.-28.3.)] tiltakozását jelképezi
Orpheusznak Antisszába való betolakodása ellen. Az utóbbiról Philosztratosz kertelés nélkül be
is számol.
4. Eurüdiké kígyómarás okozta halála és Orpheusz kudarcba fulladt kísérlete, hogy
visszahozza őt a napvilágra, csak a későbbi mítoszokban szerepel. Az esetet alighanem tévesen
következtették ki olyan képek alapján, amelyek Orpheusznak a Tartaroszba való megérkezését
ábrázolják. Muzsikája annyira elbűvölte Hekaté kígyóistennőt, más néven Agriopét („vad arc"),
hogy azoknak a szellemei, akik be voltak avatva az orphikus misztériumokba, különleges
előjogokat kaptak. De lehet, hogy a történetet olyan képek alapján találták ki, amelyek
Dionűszoszt ábrázolják (Orpheusz az ő papja volt), amint leszáll a Tartaroszba, hogy
megkeresse anyját, Szemelét (lásd 27. k.). Nem Eurüdiké halt meg kígyómarástól, hanem
Eurüdiké áldozatai (lásd 33. 1.).
5. Az égerfa hónap a szent fa-év negyedik hónapja volt, s megelőzte a fűzfa hónapot, amelyet
Heliké („fűzfa", lásd 44. 1.) istennő vízvarázslatával hoztak kapcsolatba. A fűzfákról kapta nevét
a Helikón folyó is, amely a Parnasszosz körül kanyarog, és a múzsáknak, vagyis az ihlet hegyi
istennő-háromságának szent folyója. Ezért ábrázolta Orpheuszt egy delphoi templomfestmény
(Pauszaniasz X. 30. 3.) úgy, hogy egy fűzfának dől, és megérinti az ágait. A görög égerfa kultuszt
igen hamar eltörölték, de nyomai még a klasszikus irodalomban is megtalálhatók: Kirké, a
varázslónő temetőszigetét égerfák szegélyezik (Homérosz: Odüsszeia V. 64. és 239.) - volt egy
fűzfaliget-temetője is Kolkhiszban (Apolloniosz Rhodiosz III. 200.; - lásd 152. b.) -, Vergilius
szerint pedig Phaethón nővérei égerfákká változtak (lásd 42. 3.).
6. Ez korántsem akarja azt jelenteni, hogy Orpheusz fejének levágása pusztán csak az
égerfaág lenyesését jelentő metafora. A szent királyt feltétlenül darabokra [164 (28.3.-28.6.)]
vágták, és a thrákok alighanem ugyanazt a szokást követték, mint korunkban a Sarawakban élő
iba-dajákok. Amikor a férfiak hazatérnek egy-egy eredményes fejvadászatról, az iba nők a
trófeát a rizsföldek megtermékenyítésére használják oly módon, hogy imádkoznak hozzá. A fejet
ráveszik, hogy énekeljen, sírjon, meg feleljen a kérdéseikre, és addig dédelgetik az ölükben, míg
bele nem egyezik, hogy elhelyezzék egy jósdaszerű szentélyben, ahol aztán fontos ügyekben
tanácsokat ad, s mint Eurüsztheusz, Bran vagy Ádám feje, visszaveri az ellenség támadásait
(lásd 146. 2.).
29. Ganümédész
Ganümédész, annak a Trósz királynak a fia, akiről Tróját elnevezték, a legszebb ifjú volt a
világon. Ezért választották az istenek Zeusz pohárnokának. Azt mondják, hogy Zeusz, aki
szeretett volna együtt is hálni Ganümédésszel, sastollakba öltözve ragadta el az ifjút a trójai
síkságról.1
b) Később Hermész, Zeusz parancsára, egy Héphaisztosz kovácsolta arany szőlőtőkét és két
értékes lovat ajándékozott Trósznak, kárpótlásul fia elvesztéséért. Ugyanakkor biztosította róla,
hogy Ganümédész halhatatlanná vált, nem kell átesnie az öregkorral járó szenvedéseken, és
máris mosolyogva nyújtja át a csillogó nektárt egy arany kehelyben az Ég Atyjának.2
c) Egyesek szerint elsőnek Éósz csábította el Ganümédészt, és Zeusz tőle vette el. Akárhogy is
történt, Héra kétségtelenül rossz néven vette a rajta és leányán, Hébén esett sérelmet, tudniillik
addig Hébé volt az istenek pohárnoka. De csak felbosszantania sikerült Zeuszt, aki Ganümédész
képmását a csillagok közé emelte, mint Aquariust, azaz a Vízöntőt.3 [165 (28.6.-29.c.)]
1. Homérosz: Iliász XX. 231-5.; Apollodórosz III. 12. 2.; Vergilius: Aeneis V. 252. ss.; Ovidius:
Átváltozások X. 155. ss.
2. Euripidész: Oresztész 1391., szkholion; Homérosz: Iliász V. 266.; Homéroszi himnusz Aphroditéhez
202-17.; Apollodórosz II. 5. 9.; Pauszaniasz V. 24. 1.

3. Apollóniosz Rhodiosz III. 115., szkholion; Vergilius: Aeneis I. 32., Hyginus: 224. Fabula; Vergilius:
Georgica III. 304.
1. Abból, hogy Ganümédész az istenek pohárnoka lett - mert a korábbi mítoszok szerint nem
csupán Zeuszé -, meg abból, hogy Trósz király két lovat kapott kárpótlásul fia haláláért, egy
rituális házasságra készülő új királyt ábrázoló kép félremagyarázására lehet következtetni.
Ganümédész kelyhében királyi elődje szellemének kiengesztelésére szánt italáldozat lehetett, és
a képen szolgálatot teljesítő papot, akivel látszólag ellenkezik, nyilvánvalóan tévesen
magyarázták a szerelemre gerjedt Zeusznak. A várakozó menyasszonyt hasonlóképpen tévesen
értelmezte Éósznak valamelyik mitográfus, aki emlékezett rá, hogy Éósz csábította el
Tithónoszt, Láomedón fiát - ugyanis Láomedonról is azt állítja Euripidész (Trójai nők 822.), hogy
Ganümédész apja volt. Az említett kép azonban éppúgy ábrázolhatta Péleusz és Thetisz
esküvőjét is, amelyen a tizenkét isten trónusán ülve vett részt. A két ló rituális kellék volt
Ganümédész királyként való újjászületéséhez, miután jelképesen meghalt (lásd 81. 4.). Azt, hogy
Ganümédészt állítólag egy sas ragadta el, egy caerei fekete figurás váza teszi érthetővé: az
újonnan megkoronázott Zeusz király ágyékára röppenő sas a reáruházott isteni hatalmat
- "ká"-ját, azaz második Énjét - jelképezi, mint ahogy a fáraókra egy Nap-sólyom ereszkedett le,
amikor megkoronázták őket. De abból a hagyományból, hogy Ganümédész ifjú volt, arra kell
következtetnünk, hogy a képen látható király csak királyhelyettes, azaz interrex volt, aki csupán
egyetlen napig uralkodott, mint például [166 (29.1.)] Phaethón (lásd 42. 2.), Zagreusz (lásd 30.
1.), Khrüszipposz (lásd 105. 2.) és a többiek. Ennélfogva feltehető, hogy Zeusz sasa nemcsak
királyi hatalommal ruházta fel, hanem az Olümposzra is felvitte.
2. Az, hogy a király sas hátán vagy sas alakban égbe száll, széles körben elterjedt vallásos
hiedelem. Arisztophanész ezt figurázza ki A béké-ben (1. ss.), amikor hősét egy ganajtúró bogár
hátán küldi az égbe. A kelta Lugh - a Mabinogion-ban. Llew Llaw - hérosz lelke is sas alakban
szállt fel az égbe, mikor helyettese a nyári napfordulókor megölte. Etana, a babiloni hérosz,
Kishben tartott rituális menyegzője után ugyancsak sasháton repült Istár mennyei udvara felé,
de a tengerbe esett és megfulladt a habokban. Etana halála mellesleg nem a szokásos évvégi
áldozat volt, mint Ikarosz esetében (lásd 92. 3.), hanem büntetés az uralkodását jellemző rossz
termésért - azért is szállt fel a levegőbe, hogy megkeresse a termékenység varázsfüvét.
Története a Sas és a Kígyó - a növekvő és a fogyó esztendő, a király és helyettese - közti
szakadatlan küzdelem történetébe van szőve, s akárcsak Llew Llaw történetében, a téli
napforduló idején már végét járó Sas élete és ereje csodálatos módon megújul. Ezért olvashatjuk
a 103. zsoltár 5. versében: "Megújul a te ifjúságod, mint a sasé."
3. A Zeusz-Ganümédész mítosz mind Görögországban, mind Rómában igen nagy
népszerűségre tett szert, mert vallási alapon igazolta a felnőtt férfiak fiúgyermekek iránt érzett
szenvedélyes szerelmének jogosultságát. Addig a szodómiát csak mint az istennő tiszteletének
egyik szélsőséges megnyilvánulási formáját tűrték el: Kübelé férfirajongói úgy akartak
eksztázisban egyesülni az istennővel, hogy kiherélték magukat, és női ruhába
öltöztek. A szodomita papi testület még röviddel a zsidók babiloni fogsága előtt is elfogadott
intézmény volt a Nagy Istennő türoszi, joppei, hieropoliszi és jeruzsálemi templomaiban
(Királyok I. könyve XV. 12. és [167 (29.1.-29.3.)] Királyok II. könyve XXIII. 7.). Ez az új szenvedély
azonban, amelynek „feltalálását" Apollodórosz Thamürisznek (lásd 21. m.) tulajdonította, a
patriarchátusnak a matriarchátus fölötti győzelmét hangsúlyozza. A görög filozófia azzal, hogy
felfedezték a homoszexualitás romantikájának egy eddig ismeretlen területét, intellektuális
játékká vált, amelyet a férfiak női segítség nélkül is játszhattak. Platón a végsőkig kiaknázta ezt a
lehetőséget, és Ganümédész mítoszát tanítványai iránt táplált szentimentális érzéseinek
igazolására használta fel (Phaidrosz 79.); más helyütt viszont (Törvények I. 8.)
megbélyegezte a szodómiát, mint természetellenes hajlamot, és a Zeusz szenvedélyéről szóló
mítoszt „rosszindulatú krétai kitalálásnak" minősítette. (Ezt a véleményét alátámasztja
Sztephanosz Büzantinosz – Harpagia címszó alatt aki azt írja, hogy Minósz, Kréta királya
elragadta Ganümédészt, hogy ágyasává tegye, „amivel Zeusz törvényét töltötte be".) A platóni
filozófia elterjedtévei az intellektuális vonatkozásban addig uralkodó szerepet játszó görög nő

fizetés nélküli munkássá és szülőgéppé süllyedt mindenütt, ahol Zeusz és Apollón voltak a
hatalmon levő istenek.
4. Ganümédész neve tulajdonképpen arra az örömteli izgalomra vonatkozik, amely az ő
érzékeit bizseregteti meg a házasság gondolatára, s nem Zeuszéra, akit feltüzel a hálótársa
kezéből kapott nektár. De a Ganümédész szó a latinban catamitus lett, s ebből az angolban
„catamite", ami a homoszexuális férfi kéjvágyának passzív tárgyát jelenti.
5. Az Aquarius csillagkép, amelyet Ganümédésszel azonosítanak, eredetileg a Nílus
forrásvidékének egyiptomi istene volt, s nem bort, hanem vizet öntött kancsójából (Pindarosz:
Fragmenta 110.). A görögöket azonban nem nagyon érdekelte a Nílus.
6. Zeusz nektárja, amelyet a későbbi mitográfusok valamiféle természetfölötti vörös bornak
tartottak, [168 (29.3.-29.6.)] igazában egyszerű barna mézsör volt (lásd 27. 2.), az istenek
felséges eledele, az ambroszia pedig alighanem árpából, olajból és vagdalt gyümölcsből készült
pép (lásd 98. 7.). Ezzel lakatták jól a királyokat, míg szegényebb alattvalóik aszphodélosszal
(lásd 31. 2.), mályvával és makkal táplálkoztak.
30. Zagreusz
Zagreusz nevű fiát Zeusz titokban nemzette Perszephonéval, mielőtt a leányt nagybátyja,
Hádész levitte az alvilágba. Bölcsőjét az Ida-hegyi barlangban Rheia fiaival, a krétai Kurészekkel
- mások szerint a Korübaszokkal - őriztette, akik fegyvereiket összeütögetve ugráltak a gyerek
körül, mint annak idején Zeusz körül a Dikté-barlangban. Zeusz ellenségei, a titánok azonban
úgy bekenték gipsszel az arcukat, hogy nem lehetett rájuk ismerni, és megvárták, míg a
Kurészek elaludtak. Aztán éjfélkor gyerekeknek való játékszerekkel - fenyőtobozokkal,
zugattyúval, aranyalmával, tükörrel, csontkockával meg pamutgombolyaggal - elcsalták
Zagreuszt. Amikor rátámadtak, hogy megöljék, Zagreusz bátran védekezett, s különböző
alakokat öltve igyekezett kijátszani őket. Először kecskebőr köpenyeges Zeusszá, aztán
esőcsináló Kronosszá, majd oroszlánná, lóvá, szarvas kígyóvá, tigrissé s végül bikává változott.
Ekkor azonban a titánok a szarvánál meg a lábainál fogva megragadták, darabokra
marcangolták a fogukkal, s a húsát nyersen fölfalták.
b) Csakhogy Athéné e szörnyű lakomát röviddel a befejezése előtt félbeszakította, és még
sikerült megmentenie Zagreusz szívét. Gipszből testet formált köréje, s életet lehelt bele.
Zagreusz ezzel halhatatlanná vált. Csontjait összeszedték, és eltemették Delphoiban, a titánokat
pedig Zeusz halálra sújtotta villámaival.1 [169 (29.6.-30.b.)]
1 . Diodorus Siculus V. 75. 4.; Nonnosz: Dionűsziaka VI. 269. és XXVII. 228.; Harpokratión: Apomatton
címszó alatt; Tzetzész: Lükophrónról 355.; Eusztathiosz: Homérosz Iliásza
II. énekének 735. soráról; Firmicus Maternus: A pogány vallások tévedéseiről VI.; Euripidész: A krétaiak,
töredék 475.;Fragmenta Orphica (Kern-féle kiadás 34.).
1. Ez a mítosz arra vonatkozik, hogy az ősi Krétában Minósz, a Bikakirály helyett minden
esztendőben feláldoztak egy fiúgyereket. A fiú egyetlen napig uralkodott, részt vett egy táncban,
amely az öt évszakot - oroszlán, kecske, ló, kígyó és bikaborjú - jelképezte, aztán nyersen
megették. A játékszerek, amelyekkel a titánok Zagreuszt elcsalták, egytől egyig a mérsékelt
orphikusok által használt tárgyak voltak, akik átvették ugyan e hagyományos áldozatot, de nem
egy fiúgyermek, hanem egy bikaborjú húsát falták fel nyersen. A „zugattyú" átfúrt kő vagy
cserépdarab volt, amelyet zsinegre kötöttek, s ha ostormódra sebesen megforgatták, a
feltámadó szél zúgására emlékeztető hangot adott. A pamutgombolyaggal valószínűleg a
Kurészek-et mázolták be nedves gipsszel. A Kurészek olyan ifjak voltak, akik leborotválták a
hajukat, és feláldozták Kar istennőnek (lásd 95. 5.). Korübaszok-nak, azaz sisakforgós
táncosoknak is nevezték őket. A Zagreusznak adott többi ajándék annak a szertartásnak a
lényegét volt hivatva megmagyarázni, amelynek segítségével a résztvevők eggyé váltak az
istennel: a fenyőtoboz egyik ősi jelképe volt az istennőnek, akinek a tiszteletére a titánok
Zagreuszt feláldozták (lásd 20. 2.); a tükör a misztérium résztvevőjének másik Énjét, azaz a
lelkét jelképezte; az aranyalma útlevélként szolgált - jelképes halála után az Elíziumi Mezőkre; a
csontkocka jóstehetségét szimbolizálta (lásd 17. 3.).

2. Egy néhány évvel ezelőtt Palaiokasztróban, a Dikté-barlang közelében felfedezett krétai
himnusz [170 (30.1.-30.2.)] Kronosznak, a páratlan ifjúnak van ajánlva, aki táncolva közeledik
démonai élén, ugrándozásával növeli a föld és a nyájak termékenységét és a halászat
eredményességét. Jane E. Harrison Themis c. művében annak a véleményének ad kifejezést,
hogy a himnuszban említett pajzsos nevelők, akik „elragadtak téged, halhatatlan gyermek,
Rheia mellől", csak látszólag ölték és ették meg az áldozatot, aki titkos társaságuk tagja volt. De
a beavatási szertartásokon szokásos jelképes gyilkosság, amelyről a világ sok részéből vannak
értesüléseink, végső fokon a tényleges emberáldozat hagyományán alapul, s a változtatások,
amelyeket Zagreusz a naptáron eszközölt, arra vallanak, hogy nem valamiféle totemisztikus
testvériség egyszerű tagja volt.
3. Zagreusz tigrissé változását Dionűszosszal (lásd 27. c.) való azonossága magyarázza meg,
akinek haláláról és feltámadásáról ugyanezt a történetet mesélik, azzal a különbséggel, hogy
abban nyers hús helyett főtt hús, Athéné neve helyett Rheia neve szerepel. Dionűszosz szintén
szarvas kígyó volt - szarvakkal és haja helyén kígyókkal született (lásd 27. a.) -, és orphikus
tisztelői a szertartásokon bika alakban ették meg. Zagreusz azért változott „kecskebőr
köpenyeges Zeusszá", mert Zeusz vagy az őt helyettesítő gyermek Amaltheia kecske
(lásd 7. b.) bőréből készült köpenyben szállt az égbe. Az „esőcsináló Kronosz" a zugattyúnak az
esőcsináló szertartásokon való alkalmazására utal. Ebben az összefüggésben a titánok titanoi,
azaz „krétafehér emberek" voltak: a Kurészek álcázták magukat ilyennek, hogy áldozatuk
szelleme ne ismerjen rájuk. Amikor az emberáldozat kiment a divatból, Zeuszt úgy szokták
ábrázolni, amint villámával lesújt az emberevőkre; és a titánokat, „a hétnapos hét urait"
Zeusszal szemben táplált ellenséges érzületük miatt összecserélték a „krétafehér emberekkel".
Az az orphikus, aki evett istene húsából, soha többé nem nyúlt más húshoz. [171 (30.2.-30.3.)]
4. Zagreusz-Dionűszoszt Dél-Palesztinában is ismerték. A Rasz Samra-i táblák szerint
átmenetileg Astar foglalta el az Ég trónusát, amikor Baál isten az Alvilágban senyvedt, mert
evett a holtak eledeléből. Astar még kisgyerek volt, s amikor a trónon ült, lába nem ért a földig.
Baál hamarosan visszatért, és egy furkósbottal agyonütötte Astart. Mózes törvénye tiltotta az
Astar tiszteletére rendezett beavatási ünnepségeket: „Ne főzd meg a gödölyét az ő anyjának
tejében" - ez a rendelkezés háromszor is megismétlődik (Mózes II. könyve 23. 19.; 34. 26.; Mózes
V. könyve 14. 21.).
31. Az Alvilág istenei
Amikor a szellemek leszállnak a Tartaroszba, amelynek főbejárata az óceán partján egy fekete
nyárfaligetben található, istenfélő rokonaiktól egy ércpénzt kapnak. A pénzt a holttest nyelve
alá dugják. Ezzel fizetik ki a kapzsi Kharónt, aki egy rozoga csónakban átviszi őket a
Sztüxön. Ez a szörnyű folyó nyugat felől határolja a Tartaroszt.1 Mellékfolyói: az Akherón, a
Phlegethón, a Kóküthosz, az Aornisz és a Léthé. Azoknak a szellemeknek, akiknek nincs pénzük,
örökké a folyó innenső partján kell várakozniok, hacsak nem sikerül megszökniök
vezetőjüktől, Hermésztől, és beosonniok egy hátsó bejáraton. Ilyen bejárat sok van a lakóniai
Tainaroszban2 és a theszprótiai Aomonban. A Sztüx szemközti partján egy Kerberosz nevű
háromfejű - egyesek szerint ötfejű - kutya őrködik, hogy felfalja az esetleg betolakodó élőket
vagy szökni akaró szellemeket.3
b) A Tartarosz első övezetét a szomorú Aszphodélosz Mezők alkotják. Itt bolyonganak
céltalanul a héroszok szellemei a jelentéktelenebb halottak tömegében. Ezek úgy csivognak,
akár a denevérek, s csupán Óriónnak van még itt is kedve ahhoz, hogy a szellemszarvasokra
[172 (30.4.-31.b.)] vadásszon.4 Mindnyájan szívesebben élnének rabszolgaként egy földnélküli
parasztnál, mint hogy akár az egész Tartarosz fölött uralkodjanak. Egyetlen örömük, ha az élők
véráldozatot mutatnak be nekik: ha isznak belőle, szinte ismét embereknek érzik magukat. E
réteken túl van az Erebosz, valamint Hádész és Perszephoné palotája. A palotától balra egy
fehér ciprusfa vet árnyékot a Léthé vizére, ahová a közönséges halottak szellemei járnak
csapatostul inni. A beavatottak lelkei azonban messze elkerülik a Léthé vizét, és inkább a fehér
nyárfával (?) beárnyékolt Emlékezés tavából isznak, ami bizonyos elsőbbséget biztosít nekik
társaik fölött.5 A közelben, három út találkozásánál bíráskodik nap nap után az újonnan

érkezett szellemek fölött Minósz, Rhadamanthüsz és Aiakosz. Az Ázsiából érkezőket
Rhadamanthüsz fogja vallatóra, az európaiakat Aiakosz; a nehezebb esetekben azonban
mindketten Minószra bízzák a döntést. Az ítélethirdetés után a szellemeket útnak indítják
valamelyiken a három út közül: akik életükben se jók, se rosszak nem voltak, az Aszphodélosz
Mezőkre kerülnek, a rosszak a Tartarosz büntetőmezejére, a jók az elíziumi gyümölcsösökbe.
c) Az Elíziumot Kronosz kormányozza. Hádész birtokaival szomszédos - bejárata az
Emlékezés tava mellett van -, de nem tartozik Hádész birodalmához. Az örökös nappal boldog
országa, ahol nincs hideg, nem havazik, lakói szüntelenül játszanak, muzsikálnak és vigadnak, s
amikor csak kedvük tartja, újraszülethetnek a földön. Az Elízium közelében fekszenek a Boldog
Szigetek, azok számára, akik háromszor születtek meg, és háromszor érdemelték ki az
Elíziumot.6 Egyesek azt állítják, hogy van még egy Boldog Sziget, Leuké, a Fekete-tengeren, a
Duna torkolatával szemközt. Ezt a szigetet erdő borítja, teli van vad és szelíd állatokkal. Helené
és Akhilleusz szellemei állandóan pompás lakomákat rendeznek rajta, és Homérosz
költeményeit szavalják [173 (31.b.-31.c.)] azoknak a héroszoknak, akik részt vettek a Homérosz
által megénekelt eseményekben. 7
d) A kegyetlen Hádész féltve őrzi jogait. A felvilágra ritkán látogat, csak ha valami
elintéznivalója van, vagy hirtelen elfogja a kéjvágy. Pompás aranykocsijával és négy fekete
lovával egyszer megszédítette Minthé nimfát, és bizonyára könnyen el is csábíthatta volna, ha
Perszephoné, az Alvilág királynője idejében meg nem jelenik, és nem változtatja Minthét édes
illatú mentává. Egy másik alkalommal Leuké nimfát próbálta Hádész megerőszakolni, de ez a
leány is átváltozott: ő lett az Emlékezés tavának partján álló fehér nyárfa.8 Hádész
önként egyetlen alattvalóját sem engedi megszökni. Csak kevesen térnek vissza élve a
Tartaroszból, s számolnak be róla, mit láttak. Ezért Hádész a leggyűlöletesebb az istenek közül.
e) Hádész sosem tudja, mi történik a felvilágban és az Olümposzon.9 Csak olyankor jut eléggé
hiányos értesülésekhez, amikor egy-egy halandó öklével veri a földet, és esküdözve vagy
átkozódva hozzá fordul. Legértékesebb holmija a láthatatlanná tévő sisak, amelyet a
Küklópszoktól kapott hálájuk jeléül, amikor Zeusz parancsára hajlandó volt szabadon bocsátani
őket. A föld felszíne alatt minden drágakő és nemesfém az övé, a felszín fölött azonban nincs
semmije, csak néhány komor temploma Görögországban, s talán egy marhacsordája Erütheia
szigetén. De vannak, akik azt állítják, hogy ez a csorda igazában Hélioszé.10
f) Perszephoné királynő viszont tud kegyes is, könyörületes is lenni. Hü Hádészhez, de
gyermekei nincsenek tőle, és szívesebben van együtt Hekatéval, a boszorkányok királynőjével,
mint vele.11 Maga Zeusz is annyira tiszteli Hekatét, hogy sose akarja elvitatni tőle
azt az öröktől fogva élvezett jogát, hogy a halandóknak bármit megadhat, de meg is tagadhat
tőlük. Hekaténak [174 (31.c.-31.f.)] három teste és három feje van: oroszlán, kutya és
kanca.12
g) Tisziphoné, Alektó és Megaira - az Erinnüszök, azaz fúriák - az Ereboszban laknak, és
öregebbek Zeusznál vagy bármelyik olümposzi istennél. Az a dolguk, hogy meghallgassák a
halandók panaszait, ha például a fiatalok pökhendi módon bánnak az öregekkel, a gyermekek a
szüleikkel, a házigazdák a vendégeikkel, a szállásadók vagy városi tanácsok az
oltalomkeresőkkel, s hogy az ilyen gaztetteket megbüntessék. A vétkeseket könyörtelenül
városról városra, országról országra kergetik, pillanatnyi szünet vagy pihenés nélkül. Az
Erinnüszök kígyóhajú, kutyafejű, szénfekete testű, denevérszárnyú, vérben forgó szemű banyák.
Rézszöges korbácsuk van, s áldozataik iszonyú kínok közt pusztulnak el. Társalgás közben nem
tanácsos kimondani az igazi nevüket, ezért rendszerint Eumeniszeknek, azaz "Nyájasak"-nak
szokták emlegetni őket. Hádészt is Plutónnak vagy Plutónak ("gazdag") nevezik.
1. Pauszaniasz X. 28. 1.
2. Apollodórosz II. 5. 2.; Sztrabón VIII. 5. 1.
3. Homérosz: Iliász VIII. 368.; Hésziodosz: Theogonia 311. Apollodórosz: uo.; Euripidész: Héraklész 24.
4. Homérosz: Odüsszeia XI. 539.; XI. 572-75.; XI. 487-91.
5. Peteliai Orphikus táblák.
6. Platón: Gorgiasz 168.; Pindarosz: Olümpiai ódák II. 68-80.; Hésziodosz: Munkák és napok 167. ss.
7. Pauszaniasz III. 19. 11.; Philosztratosz: Héróikosz X. 32-40.

8. Sztrabón VIII. 3. 14.; Servius: Vergilius VII. eclogája 61. soráról.
9. Homérosz: Iliász IX. 158-9.; XX. 61.
10. Homérosz: Iliász IX. 567. ss.; Apollodórosz II. 5. 10.; Pindarosz: Iszthmoszi ódák VI. 32., szkholion.
[175 (31.f. - 31.g.)]
11. Apolloniosz Rhodiosz III. 529.; Ovidius: Átváltozások XIV. 405.; Theokritosz: Idillek II. 12.,
szkholion.
12. Hésziodosz: Theogonia 411-52.
13. Apollodórosz I. 1. 4.; Homérosz: Iliász IX. 454-7.; XV. 204.; XIX. 259.; Odüsszeia II. 135. és XVII. 475.;
Aiszkhülosz: Eumeniszek 835. és Áldozatvivők 290. és 924.; Euripidész: Oresztész 317. ss.; Orphikus
himnuszok LXVIII. 5.
1. A mitográfusok megpróbálkoztak a merész kísérlettel, hogy Görögország őslakóinak a

túlvilágról vallott, egymásnak ellentmondó nézeteit összeegyeztessék. Az egyik nézet szerint a
holtak szellemei a sírjukban, föld alatti barlangokban meg hasadékokban laknak, kígyó, egér
vagy denevér alakot tudnak ölteni, de emberekként soha nem születhetnek újra. Mások úgy
vélték, hogy a szent királyok lelke a temető-szigeteken bolyong, ahol testüket elföldelték, s látni
lehet őket. A harmadik elképzelés az volt, hogy a szellemekből lehetnek újból emberek, ha
babba, dióba vagy halakba költöznek, és leendő anyjuk ilyen formában megeszi őket. Egy
negyedik nézet szerint a szellemek messzi északra vándorolnak, ahol sose süt a nap, s legfeljebb
csak termékenyítő hatású szelek formájában térhetnek vissza, ha egyáltalán visszatérhetnek. Az
ötödik elképzelés az volt, hogy a holtak valahol a messzi nyugaton laknak, ahol a Nap elmerül az
óceánban, egy — a miénkhez hasonló - szellemvilágban. A hatodik elképzelés szerint a holtak
szelleme megbűnhődik, aszerint hogy milyen életet élt a földön. Ehhez a nézethez kapcsolódott
az orphikusok elmélete a metempszichózisról, azaz a lélekvándorlásról, amit mágikus formulák
segítségével bizonyos mértékig befolyásolni lehetett.
2. Perszephoné és Hekaté a prehellének újraszületésben való reményét testesítették meg;
Hádész viszont a hellén felfogás: a halál véglegességének megszemélyesítése volt. Kronosz - a
földi életben elkövetett gaztettei [176 (31.1.-31.2.)] ellenére - halála után is az Elizium
gyönyöreit élvezte, lévén ez mindig előjoga a szent királyoknak. Meneláosznak (Odüsszeia IV.
561.) ugyanezeket a túlvilági gyönyöröket helyezték kilátásba, nem mintha különösen erényes
vagy bátor lett volna, hanem mert feleségül vette Helenét, a spártai holdistennő papnőjét (lásd
159. 1.). A homéroszi "aszphodélosz" jelző, amelyet csak a Jeimonesz" („mezők") főnévvel
kapcsolatban használ, valószínűleg annyit jelent, hogy „annak a völgyében, ami nem vált
hamuvá" (az a = nem, szphodosz = hamu és élosz = völgy szavakból) - vagyis itt élt tovább a hé-
rosz szelleme, miután a testét elégették. Az ilyen szellemeknek felajánlott aszphodéloszgyökér
és -mag volt a görögök fő tápláléka a gabonafélék meghonosodása előtt, kivéve Arkadiát, ahol
makkot ettek. Az aszphodélosz gazdagon burjánzik még a vízben szegény szigeteken is, és a
szellemek, akár az istenek, étkezésükben is ragaszkodnak a hagyományokhoz. Az Elizium
valószínűleg „almaföldet" jelent - az alisier franciául „berkenye" -, éppúgy, mint az
Arthurmondakörben szereplő „Avalon" és a latin "Avernus" vagy "Avolnus". Mindkettő az
„alma" jelentésű indoeurópai abol gyökérszó ból származik.
3. Kerberosz a líbiai Neftisz halálistennő kutyafejű fiának, Anubisznak volt a görög
megfelelője. Anubisz vezette a lelkeket az Alvilágba. A részben líbiai eredetű európai folklórban
a kárhozottak lelkeit üvöltő kutyafalka - Annwm, Herne, Arthur és Gabriel kutyafalkája
— kergette az északon levő pokolba. A mítosz alapja a vadludak lármás nyári átköltözése
sarkköri párzási helyeikre. Kerberosznak kezdetben ötven feje volt, mint a
szellemkutyafalkának, amelyik Aktaiónt széttépte (lásd 22. 1.), de később már csak három, mint
úrnőjének, Hekaténak (lásd 134. 1.).
4. A Sztüx („gyűlölt") kis folyó volt Arkadiában. Azt tartották a vizéről, hogy halálos méreg.
Csak a késői [177 (31.2-31.4)] mitográfusok helyezték el a Tartaroszban. Az Akherón
(„fájdalom folyója") és a Kóküthosz („panasz") neveket a halál fájdalmas voltának
érzékeltetésére találták ki. Az Aornisz („madár nélküli") a latin „Avernus" görög elírása. Léthé
"feledés"-t, Erebosz pedig "fedett"-et jelent. A Phlegethón („égő") a halottak elégetésének
szokására utal, de esetleg arra az elképzelésre is, hogy a bűnösök lávafolyóban égnek. A

Tartarosz valószínűleg annak a prehellén tar szónak a megkettőzése, amelyik
gyakran fordul elő nyugaton fekvő városok nevében. „Pokol" jelentése későbbi eredetű.
5. A fekete nyárfa a halálistennő szent fája volt (lásd 51. 7. és 170. l.); a fehér vagy rezgő
nyárfa pedig vagy Perszephonéé, mint az Újraszületés Istennőjéé, vagy Héraklészé, mert
megostromolta az Alvilágot (lásd 134. f.). Rezgőnyárfa-leveleket ábrázoló aranykoszorúkat
találtak a Kr. e. 4. évezredből való mezopotámiai sírokban. Az orphikus táblák nem nevezik meg
az Emlékezés tava partján álló fát. Valószínűleg az a fehér nyárfa volt, amellyé Leuké változott,
de lehetett diófa is, a bölcsesség szimbóluma (lásd 86. 1.). A fehér ciprus fájáról azt
tartották, hogy nem korhad el, s bútornak használt ládákat meg koporsót készítettek belőle.
6. Hádésznak temploma volt az éliszi Menthé-hegy lábánál, s Minthé („menta") elleni
merényletének mítosza valószínűleg azon a szokáson alapul, hogy a temetési szertartásokon a
rozmaring és mirtusz mellett mentával is igyekeztek elnyomni az enyészet szagát. Démétér
árpalevét Eleusziszban mentával fűszerezték (lásd 24. e.). Noha az erütheiai („vörös föld") Nap-
csordát Hádésznak tulajdonították - mivel a Nap esténként ott „halt meg" -, ebben az
összefüggésben Hádészt inkább Kronosznak vagy Gérüónnak szokták nevezni (lásd 132. 4.).
7. Hésziodosznál Hekaté még mint az eredeti istennő-háromság jelenik meg, aki a földnek,
égnek és a Tartarosznak egyaránt uralkodója. A hellének azonban az [178 (31.4.-31.7.)] istennő
pusztító hatalmát hangsúlyozták teremtő hatalma rovására úgy, hogy végül már csak a fekete
mágia tiltott szertartásain fohászkodtak hozzá, főleg olyan helyeken, ahol három út találkozott.
Az, hogy Zeusz nem tagadta meg tőle ősi jogát, hogy minden halandó kívánságát teljesíthesse, a
thesszáliai boszorkányok előtti hódolat volt, akiktől mindenki rettegett. Hekaté három feje - az
oroszlán-, kutya- és lófej - nyilvánvalóan az ősi, három részből álló évre utal. A kutya Sziriusz, a
Kutyacsillag. Ugyanez vonatkozik Kerberosz három fejére is.
8. Hekaté társnői, az Erinnüszök, a lelkiismeret-furdalás megszemélyesítői voltak, amely
valamilyen tilalom megszegése után fogta el a vétkest. Kezdetben csak az anyák iránti
engedetlenség, az anyák megsértése és bántalmazása tartozott a hatáskörükbe (lásd 105. k. és
114. 1.). Az oltalomkeresők és a vendégek Hesztiának, a tűzhely istennőjének védelme alatt
álltak (lásd 20. c.), az irántuk tanúsított ridegség az istennő ellen elkövetett engedetlenségnek és
sértésnek számított.
9. Leuké a Fekete-tenger legnagyobb - de még így is igen kicsi - szigete ma Romániához
tartozó kopár büntetőtelep (lásd 164. i.).
32. Tükhé és Nemeszisz
Tükhé Zeusz leánya. Tőle kapott hatalmat, hogy a halandók szerencséjéről döntsön. Egyeseket
valósággal elhalmoz az ajándékokkal bőségszarujából, másokat meg mindenükből kiforgat.
Tükhé döntései teljességgel kiszámíthatatlanok. Labdával szokott játszani, a szerencse
változékonyságát példázva vele: egyszer hopp, máskor kopp. De merészeljen csak valaki, akinek
kedvezett, kérkedni a gazdagságával, vagy ne áldozza fel vagyona egy részét az isteneknek, s ne
segítsen szegény polgártársain: az ősi Nemeszisz istennő azonnal közbelép, és [179 (31.7.-
32.a.)] megalázza az oktalant.1 Nemeszisz az attikai Rhamnúszban lakik, egyik kezében
almafaágat tart, a másikban egy kereket, szarvasokkal díszített ezüst korona van
a fején, s korbács lóg az övén. Ókeanosz leánya, s majdnem olyan szép, mint Aphrodité.
b) Úgy hírlik, hogy Zeusz egyszer beleszeretett Nemesziszbe, s szárazon és vízen át űzőbe
vette. Hiába öltött Nemeszisz egyre újabb és újabb alakot, Zeusznak a végén mégis sikerült
hattyú alakjában magáévá tennie. Nemeszisz egy tojást tojt, s ebből kelt ki Helené, a trójai
háború oka.2
1. Pindarosz: Olümpiai ódák XII. 1-2.; Hérodotosz I. 34. és III. 40.; Apolloniosz Rhodiosz IV. 1042-43.;
Szophoklész: Philoktétész 518.
2. Pauszaniasz I. 33. 3.; Homérosz: Küpria, idézi Athénaiosz 334. b. o.; Apollodórosz III. 10. 7.
1 . Tükhé ("szerencse") - akárcsak Diké és Aidósz (a természeti törvényeknek, vagyis az

Igazságosságnak és a Szégyennek a megszemélyesítői) - a régi filozófusok által kiagyalt, tehát

nem igazi istenség. Ezzel szemben Nemeszisz („igazságos végrehajtás") eredetileg az élethalál
nimfaistennője volt (lásd 18. 3.), akit most a Tükhé fölötti erkölcsi ellenőrzés képviselőjeként
határoztak meg. Hogy Nemeszisz kereke eredetileg a nap-év volt, latin megfelelőjének,
Fortunának a nevéből sejthető (ez a vortumna szóból származik, amelynek a jelentése: „aki
körbe forgatja az évet"). Amikor a kerék félig megfordult, a szent királynak, aki éppen
szerencséje tetőpontjára emelkedett, meg kellett halnia – Aktaión szarvasai Nemeszisz
koronáján (lásd 22. i.) ezt jelentik -, de mikor a kerék teljes fordulatot tett, bosszút állt
vetélytársán, aki elfoglalta a helyét. Nemeszisz korbácsát régebben a fák és a gabona
megtermékenyítését célzó rituális szertartásokon használták, az almafaág pedig a [180 (32.a.-
32.1.)] király útlevele volt az Elíziumi Mezőkre (lásd 53. 5.; 80. 4. és 133. 4.).
2. A Zeusz által üldözött Nemeszisz (lásd 62. b.) nem az elbizakodott halandókon állt isteni
bosszú filozófiai megfogalmazása, hanem az ősi nimfaistennő, akit általában Lédának neveztek.
A prehellén mítoszban az istennő üldözi a szent királyt, s noha az az évszakoknak
megfelelően váltogatja alakját (lásd 30. 1.), ennek megfelelően az istennő is mindig más alakot
ölt, és a nyári napfordulókor felfalja a királyt. A hellén mítoszban a szerepek felcserélődnek: az
istennő menekül, alakot változtat, de a király űzőbe veszi, és végül is magáévá
teszi, mint Zeusz Métiszt (lásd 9. d.), vagy Péleusz Thetiszt (lásd 81. k.). Az évszakoknak
megfelelő, kötelező alakváltozások valószínűleg jelölve voltak Nemeszisz kerekének küllőin, de
Homérosz Küpriá-jában csak egy halról és „különböző állatok"-ról történik említés (lásd 89. 2.).
„Léda" egy másik formája Létónak, azaz Latonának, akit nem Zeusz, hanem a Püthón üldözött
(lásd 14. a.). A hattyúk egyrészt fehér tollazatuk miatt voltak az istennő szent madarai
(Euripidész: Íphigeneia a tauroszok között 1095. ss.), másrészt mert V alakban repültek, s ez a
női nem jelképe volt, s végül mert a nyári napforduló idején vonultak észak felé, ismeretlen
költőhelyeikre, s valószínűleg magukkal vitték a halott király lelkét (lásd 33. 5. és 142. 2.).
3. A filozófusok által meghatározott Nemeszisz kultuszának központja Rhamnúsz volt.
Pauszaniasz (L 33. 2-3.) szerint a perzsa főparancsnok Rhamnúszban fehér
márványból készült diadalívet akart emelni annak emlékezetére, hogy meghódította Attikát, de
a Szalamisznál elvesztett tengeri csata hírére kénytelen volt visszavonulni. A márványból
diadalív helyett az ott lakó Nemeszisz nimfaistennőnek emeltek szobrot az attikaiak. Ez
inkább amellett szól, hogy Nemeszisz az „isteni boszszú", s nem az évenkénti halálos ítélet
„igazságos [181 (32.1.-32.3.)] végrehajtásának" megszemélyesítője. Homérosznál a nemeszisz
mindenesetre csak azt az emberséges szemléletet jelképezi, hogy a tartozásokat kellő időben
meg kell fizetni, s a feladatokat az előírt módon teljesíteni kell. Nemeszisznek, a
nimfaistennőnek azonban Adraszteia („elkerülhetetlen" - Sztrabón XIII. 1. 13.) volt a
mellékneve, és így hívták Zeusz dajkáját, egy kőrisfa nimfát is (lásd 7. b.): s Nemeszisz talán
azért lett a bosszúállás fogalmának megtestesítője, mert az Uranosz véréből
származott kőrisnimfák és az Erinnüszök nővérek voltak. A kőrisfa egyike volt az istennő
évszakokkal összefüggő megjelenési formáinak, s különösen pásztori tisztelői tulajdonítottak
neki jelentőséget a viharokkal, valamint a szent év harmadik hónapjával való összefüggése
miatt, amikor a bárányok születtek (lásd 52. 3.).
4. Nemesziszt azért nevezik Ókeanosz leányának, mert mint almafaágas nimfaistennő
azonos volt a tengerből született Aphroditével, az Erinnüszök nővérével is (lásd 18. 4.).
33. A tenger gyermekei

Az ötven Néreisz Thetisz tengeristennő szelíd, jótékony kísérője, ötven sellő, Dórisz nimfa és
Néreusz leányai. Néreusz jóstehetséggel megáldott öreg ember, aki a tengerben lakik, és alakot
tud változtatni.1
b) A Phorküdák a Néreiszek unokatestvérei, Kétó és egy másik bölcs öreg tengerlakó,
Phorküsz gyermekei, éspedig Ládón, Ekhidné, a Líbiában lakó három Gorgó, a három Graia és
egyesek szerint a három Heszperisz. A Gorgókat Sztheinónak, Eurüalénak és Medúszának
nevezték, s valamikor mindhárman gyönyörű szépek voltak. Csakhogy Medúsza egy éjjel együtt
hált Poszeidónnal, s Athéné - mérgében, hogy éppen az ő egyik templomában bujálkodtak -

haragos tekintetű, [182 (32.3.-33.b.)] nagy fogú, lógó nyelvű, rézkarmú és kígyóhajú szárnyas
szörnyeteggé változtatta, akinek a tekintete kővé változtatta az embereket. Amikor Perszeusz
végül levágta a fejét, holttestéből előugrott Poszeidón két gyermeke, Khrüszáór és Pégaszosz,
Athéné pedig aigiszára kötözte a levágott fejet. Egyesek szerint azonban az aigisz Medúsza bőre,
s Athéné nyúzta le róla.2
c) A Graiák szép arcú, hattyú alakú teremtések, de születésüktől fogva őszesszürke a hajuk, s
hármuknak összesen egy szemük és egy foguk van. Nevük Enüó, Pemphredó és Deinó.3
d) A három Heszperisz - Heszperé, Aiglé és Erütheisz - abban a messze nyugaton levő
gyümölcsösben lakik, amelyet Földanya ajándékozott Hérának. Egyesek szerint az Éjszaka
leányai, mások szerint Atlaszé és Heszperiszé, Heszperosz egyik leányáé. Gyönyörűen
énekelnek.4
e) Ekhidné félig csinos nő, félig foltos kígyó volt. Hajdan az arimoszok közt élt egy barlang
mélyén, nyers emberhússal táplálkozott, és egy sereg ijesztő szörnyeteget szült férjének,
Tüphónnak. A százszemű Argosz azonban alvás közben megölte.5
f) Ládón teljes egészében kígyó volt, noha emberi nyelven beszélt. A Heszperiszek
aranyalmáit őrizte, míg Héraklész nyila meg nem ölte.6
g) Néreusz, Phorküsz, Thaumasz, Eurübia és Kétó valamennyien Földanya Pontosztói
született gyermekei voltak; ezért állítják a Phorküdák és Néreidák, hogy a Harpüiák
unokatestvérei. A Harpüiák ugyanis Thaumasz és Elektra tengeri nimfa szőke hajú, sebes röptű
leányai. Kréta szigetén laknak egy barlangban, s ők fogják el a gonosztevőket, hogy az
Erinnüszök megbüntethessék őket.7
1. Homérosz: Iliász XVIII. 36. ss.; Apollodórosz I. 2. 7.

2. Hésziodosz: Theogonia 270. ss. és 333. ss.; Apollodórosz [183 (33.b.-33.g.)] II. 4. 3.; Ovidius:
Átváltozások IV. 792-802.; Apolloniosz Rhodiosz IV. 1399., szkholion; Euripidész: Ión 989. ss.
3. Hésziodosz: Theogonia 270-4.; Apollodórosz II. 4. 2.
4. Hésziodosz: Theogonia 215. és 518.; Diodorus Siculus IV. 27. 2.; Euripidész: Héraklész 394.
5. Homérosz: Iliász II. 787.; Hésziodosz: Theogonia 295. ss.; Apollodórosz II. 1. 2.
6. Hésziodosz: Theogonia 333-35; Apollóniosz Rhodiosz IV. 1397.; Apollodórosz II. 5. 11.
7. Apollodórosz I. 2. 6.; Hésziodosz: Theogonia 265-9.; Homérosz: Odüsszeia XX. 77-8.; Apollóniosz
Rhodiosz II. 298-9.
1. Az Eurünomé ("nagy területen uralkodó" vagy „messze vándorló") valószínűleg az égen és

földön, az Eurübia („nagyon erős") a tengeren, az Eurüdiké („nagyon igazságos") pedig az
Alvilágban uralkodó, markában kígyókat tartó Holdistennő mellékneve volt. Eurüdiké alakjában
férfiakat áldoztak neki, akiknek nyilván viperaméreg okozta a halálát (lásd 28. 4.; 154. b. és 168.
e.). Az, hogy Ekhidnét Argosz ölte meg, valószínűleg a Kígyóistennő argoszi kultuszának
megszüntetésére vonatkozik. Fivére, Ládón, az a jóstehetséggel megáldott kígyó, amelyik
minden Paradicsomban megtalálható, egy almafa törzsére tekeredve (lásd 133. 4.).
2. A tengeren uralkodó Holdistennőnek az Eurübián kívül még sok mellékneve volt: Thetisz
(„elrendező"), illetőleg ennek változata, Téthüsz; Kétó, a tengeri szörny, a héber Rahab és a
babiloni Tiámat megfelelője (lásd 73. 7.); Néreisz, a nedves elem istennője; Élektra,
a régiek által nagyra becsült tengeri termék, a borostyánkő adományozója (lásd 148. 11.);
Thaumasz, a csodálatos, és Dórisz, a bőkezű. Néreusz - más néven Próteusz („első ember") -, a
tengerben lakó jóstehetséggel megáldott öreg - aki Néreisztől kapta a nevét, s nem
Néreisz tőle -, egy partmenti szigeten eltemetett [184 (33.1.-33.2.)] jóstehetségű szent király
lehetett (lásd 133. d.). Egy régi vázafestményen halfarokkal van ábrázolva, s egy oroszlán,
egy szarvas és egy vipera bújik ki a testéből. Hasonlóképpen változtatja az alakját Próteusz is az
Odüsszeiában, az évszakokat jelképezve, amelyeket a szent király születésétől a haláláig átélt
(lásd 30. 1.).
3. Az ötven Néreisz egy ötven Hold-papnőből álló testület lehetett, amelynek mágikus
szertartásai a halászat eredményességét biztosították. A Gorgóknak, az istennő-háromság
haragos tekintetű, vicsorgó, lógó nyelvű álarcot viselő képviselőinek meg az lehetett a feladatuk,
hogy az idegeneket elijesszék az istennő misztériumaitól (lásd 73. 9.). A homéroszi hősök csak

egy Gorgót ismertek, egy árnyat a Tartaroszban (Odüsszeia XI. 633-5), akinek a fejét - amelytől
Odüsszeusz rettegett (Odüsszeia XI. 634.) - Athéné az aigiszán viselte, kétségkívül azért, hogy
figyelmeztesse az embereket: ne kutassák a mögötte rejlő isteni misztériumokat. A görög
pékek Gorgó-álarcokat festettek a kemencéikre, hogy a kíváncsiskodók ne merjék kinyitni a
kemenceajtókat, ne kukucskáljanak be a kemencébe, s a huzat ne tegye tönkre a kenyeret. A
Gorgók neve - Sztheinó („erős"), Eurüalé („messze kóborló") és Medúsza („ravasz") – a Hold-
istennő három mellékneve. Az orphikusok a Hold arcát "Gorgó-fő"-nek nevezték.
4. Poszeidónnak Medúszával való viszonya, amelyből Pégaszosz származott, arra emlékeztet,
amikor Arión lovat nemzette a kancának álcázott Démétérrel, aki az eset után éktelenül
megharagudott (lásd 16.f.). Mindkét mítosz arról szól, hogyan vették erőszakkal feleségül
Poszeidón hellén tisztelői a Hold-papnőket, mit sem törődve Gorgó-álarcaikkal, s hogyan vették
át a szent lókultusz esőcsináló szertartásait. De egy Démétér-maszkot még később is őriztek egy
pheneoszi kőládában, és Démétér papja feltette, amikor vesszőkkel űzte el az alvilági
szellemeket (Pauszaniasz VIII. 15. 1.). [185 (33.2.-33.4.)]
5. Khrüszáór Démétérnek az újholdat jelképező arany sarlója vagy görbe kardja volt. Férjei
ezt viselték, amikor őt képviselték. Athéné - ebben a mítoszban - együttműködik Zeusszal,
akinek a fejéből újraszületett, és a régi vallás árulója lett (lásd 9. 1.). A három Harpüia, akiket
Homérosz a szélviharok megszemélyesítőinek tartott (Odüsszeia XX. 66-78.), a régebbi Athéné
istennő-háromság volt, a hirtelen pusztító szerepében. Ugyanez áll a Graiákra - a Három
Szürkére - is, miként nevük, Enüó („harcias"), Pemphredó („darázs") és Deinó („félelmetes") is
mutatja. Azt, hogy összesen egy szemük és egy foguk volt, tévesen következtették ki valamilyen
szent kép alapján (lásd 73. 9.). A hattyú az európai mitológiában a halál madara (lásd 32. 2.).
6. Phorküsz - a Phorkisz hímnemű alakja - a kocaistennő (lásd 74. 4. és 96. 2.), aki hullákat
eszik, s a latinban Orcus - Hádész egyik mellékneve - és porcus („disznó") alakban találjuk meg.
A Gorgókat és a Graiákat Phorküdáknak nevezték, mert az istennő misztériumainak
megszentségtelenítése halált vont maga után. Phorküsz prófétai bölcsessége mégis bizonyára
valamilyen kocajósdára vonatkozik (lásd 24. 7.).
7. A Heszperiszek neve - akiket hol Kétó és Phorküsz, hol az Éjszaka, hol meg a messze
nyugaton az égboltot tartó Atlasz titán (lásd 39. 1. és 133. e.) gyermekeinek neveznek - a
naplementére vonatkozik. Ilyenkor az égbolt zöld, sárga és piros, mint egy gyümölcsöktől
roskadozó almafa. A Nap, amelyet a látóhatár sötétvörös fél almává vág, a nyugati hullámokban
hal tragikus halált. Amikor a Nap eltűnt, megjelenik az égen Heszperosz. Ez a csillag Aphrodité
szerelemistennő szent csillaga volt, az alma pedig az az ajándék, amellyel papnői a királyt, a Nap
képviselőjét, szerelmi dalokat énekelve a halálba csalogatták. Ha egy almát keresztben
kettévágunk, mindkét felének a közepén megjelenik az istennő ötágú csillaga. [186 ( 33.5.-
33.7.) ]
34. Ekhidné gyermekei
Ekhidné szörnyeteg sarjakat szült Tüphónnak: Kerberoszt, a pokol háromfejű kutyáját, Hüdrát, a
Lernában lakó sokfejű vízikígyót, Khimairát, a kígyótestű, oroszlánfejű tűzokádó kecskét, és
Orthroszt - Gérüón kétfejű kutyáját -, aki együtt hált saját anyjával, és a Szphinxet meg a nemeai
oroszlánt nemzette vele.1
1. Hésziodosz: Theogonia 306. ss.
1. Kerberoszt (lásd 31. a. és 134. e.) a dórok a kutyafejű egyiptomi istennel, Anubisszal hozták
kapcsolatba, aki az Alvilágba vezette a lelkeket. Eredetileg valószínűleg Hekaté vagy Hekabé
halálistennő (lásd 168. 1.) lehetett, akit szukának ábrázoltak, mivel a kutyák megeszik
a hullákat, és megugatják a holdat.

2. Khimaira nyilván a három részből álló esztendő (lásd 75. 2.) jelképe volt a naptárban. Az
ilyen esztendő évszakainak emblémája volt az oroszlán, a kecske és a kígyó.
3. Orthrosz (lásd 132. d.), aki Ekhidnével a Khimairát, a Szphinxet (lásd 105. e.), a Hüdrát
(lásd 60. h. és 124. c.) és a nemeai oroszlánt (lásd 123. b.) nemzette, Sziriusz volt, a Kutyacsillag,
amely Athénban az új esztendő beköszöntését jelezte. Neki csak két feje volt, mint Ianusnak,
mert Athénban a megreformált év nem három, hanem két évszakból állt. Az év első felének
Orthrosz fia, az Oroszlán, a másodiknak pedig leánya, a Kígyó volt az emblémája. Amikor a
Kecske emblémát megszüntették, a Khimaira helyére a kígyófarkú szárnyas oroszlán, a Szphinx
került. Mivel a megreformált új év akkor kezdődött, amikor a Nap az Oroszlán jegyében állt, és
már tartott a kánikula, Orthrosz két irányba nézett: előre, az új év, és hátra, az óév felé - mint
[187 (34.a.-34.3.)] Cardea naptáristennő, akit a rómaiak épp ezért Postvortának és
Antevortának neveztek. Orthrosz "korai"-t jelent, bizonyára azért, mert vele kezdődött az új év.
35. A Gigászok lázadása
A hosszú hajú, hosszú szakállú, magas és félelmetes Gigászok, akiknek kígyófarok volt a lábuk
helyén, megharagudtak, amiért Zeusz a Tartaroszba zárta fivéreiket, a Titánokat, és
elhatározták, hogy megostromolják az eget. Huszonnégyen voltak, Földanya szülte őket a
thrákiai Phlegrában.1
b) Minden előzetes figyelmeztetés nélkül elkezdtek sziklákat meg üszköt dobálni a magasba
hegycsúcsaikról, s az olümposziak veszedelmes helyzetbe kerültek. Héra borúlátóan azt jósolta,
hogy a Gigászokat isten nem ölheti meg, csakis egy oroszlánbőrbe öltözött halandó, s az is csak
akkor, ha hamarább megtalál bizonyos sebezhetetlenné tevő füvet, mint az ellenség. Ez a
fű a földön nő egy eldugott helyen. Zeusz azonnal megtanácskozta a dolgot Athénével, és
elküldte Héraklészhez, az oroszlánbőrbe öltözött halandóhoz - mert Héra kétségkívül őrá
célzott -, hogy adja pontosan a tudtára, mi a helyzet, Éósznak, Szelénének és Héliosznak pedig
egy időre megtiltotta, hogy ragyogjanak. Héraklész a csillagok halvány fényénél tapogatózott a
földön arrafelé, ahová Athéné irányította, megtalálta a füvet, és épségben felvitte az égbe.
c) Az olümposziak most már harcba bocsátkozhattak a Gigászokkal. Héraklész első
nyílvesszőjével az ellenség vezérét, Alküóneuszt vette célba. A Gigász holtan terült el a földön,
de azonnal föltámadt, és talpra ugrott, ugyanis ez a föld szülőföldjének, Phlegrának a földje volt.
- Gyorsan, nemes Héraklész! - kiáltotta Athéné. - Vidd egy másik országba! - Héraklész vállára
vetette [188 (34.3.-35.c.)] Alküóneuszt, kicipelte Thrákiából, és buzogánnyal agyonverte.
d ) Erre a Gigászok sziklákból hatalmas piramist emeltek, s a piramis csúcsáról Porphürión
felugrott az égbe. Egyetlen isten sem állt helyt. Csak Athéné helyezkedett védekező állásba.
Porphürión elrohant mellette, rávetette magát Hérára, és meg akarta fojtani. De
Erósz még idejében belelőtt a májába egy nyílvesszőt, mire a sebesült óriás dühe kéj vággyá
változott, és letépte Héráról a pompás ruhát. Mikor Zeusz észrevette, hogy feleségét meg akarják
erőszakolni, elfogta a düh és féltékenység, odarohant, és egy villámmal lesújtotta
Porphüriónt. Az óriás ismét talpra ugrott, de Héraklész, aki éppen időben ért vissza Phlegrába,
halálosan megsebezte egy nyílvesszővel. Közben Ephialtész birokra kelt Árésszel, és térdre
kényszerítette. Apollón azonban kilőtte a hitvány alak bal szemét, Héraklész meg, akit segítségül
hívott, a jobbot. így aztán Ephialtész meghalt.
e) Ha valamelyik isten megsebesített egy Gigászt - például mikor Dionűszosz leütötte a
thürszoszával Eurütoszt, Hekaté megperzselte a fáklyáival Klütioszt, Héphaisztosz egy üstre
való vörösen izzó fémmel leforrázta Mimaszt, Athéné meg egy sziklával leterítette a
kéjsóvár Pallaszt -, a kegyelemdöfést mindig Héraklésznek kellett megadnia. A két békeszerető
istennő, Hesztia és Démétér nem vett részt az ütközetben, csak állt kétségbeesve, és a kezét
tördelte. A Moirák azonban eredményesen harcoltak réz mozsártörőikkel.2
f) Az életben maradt Gigászok elbátortalanodva visszamenekültek a földre, az olümposziak
meg üldözőbe vették őket. Athéné egy hatalmas sziklát dobott Enkeladosz után. A szikla
összelapította az óriást, aztán Szicília szigete lett belőle. Poszeidón háromágú szigonyával letört

egy darabot Kósz szigetéből, és [189 (35.c.-35.f.)] Polübutész után hajította. így keletkezett
Szicília közelében a Niszürosz nevű kis sziget, amely alatt Polübutész fekszik eltemetve. 3
g) A többi óriás még egy utolsó ellenállással próbálkozott Bathosznál, az arkadiai Trapézosz
közelében, ahol még most is ég a föld, és a szántóvetők ekéje nyomán néha gigászcsontok
kerülnek a felszínre. Hermész kölcsönkérte Hádésztől a láthatatlanná tevő sisakot, és
agyonütötte Hippolütoszt, Artemisz pedig egy nyílvesszővel keresztülfúrta Gratiónt. A Moirák
mozsártörőkkel szétverték Agriosz és Thoász fejét. A többi Gigászt Árész dárdája és Zeusz
villáma szorította sarokba, de mindig Héraklészt kellett "odahívni, hogy az elesetteket megölje.
Egyesek szerint azonban az ütközet az itáliai Cumae közelében elterülő phlegrai síkságon zajlott
le.4
h) Szilénosz, a földszülte szatír azt állítja, hogy ő is részt vett ebben az ütközetben, tanítványa,
Dionűszosz oldalán, megölte Enkeladoszt, a többi Gigászt meg páni rémületbe ejtette öreg
teherhordó szamarának iázása. Szilénosz azonban majdnem mindig részeg, és nem tud
különbséget tenni igazság meg hazugság közt.5
1. Apollodórosz I. 6. 1.; Hyginus: Fabula, bevezetés.
2. Apollodórosz I. 6. 2.
3. Apollodórosz: uo.; Sztrabón X. 5. 16.
4. Pauszaniasz VIII. 29. 1-2.; Apollodórosz: uo.; Diodorus Siculus IV. 21.
5. Euripidész: Küklópsz 5. ss.
1. Ez a mítosz Homérosz után keletkezett, s csak romlott változatban maradt ránk. Erósz és
Dionűszosz, akik itt részt vesznek az ütközetben, csak később kerültek az Olümposzra (lásd 15.
1-2. és 27. 5.), s Héraklész is az olümposzi istenek közt szerepel, pedig még nem
dicsőült meg az Oita hegyén (lásd 147. h.). A mítosz a [190 (35.f.-35.1.)] Trapézoszban talált
mammutcsontokra próbál magyarázatot adni (az ottani múzeumban még ma is láthatók),
meg a közeli Bathoszban, valamint az Arkadiában, Thrákiában, Paliénében, Cumae-ban és
Szicília meg Niszürosz szigetén észlelhető vulkanikus tüzekre. Athéné és Poszeidón állítólag e
két sziget alá temetett el egy-egy Gigászt.
2. A Gigászok lázadásáról szóló mítosz alapjául szolgáló történelmi esemény - éppúgy, mint az
Alóeusz-fiak lázadásáról szóló mítoszé (lásd 37. b.), amelyet a párjának szoktak tekinteni - talán
a nem hellén hegylakók hellén erődítmények ellen intézett összpontosított támadása lehetett,
amit a hellének szövetségesei, azaz alattvalói visszavertek. De az istenek tehetetlensége és
gyávasága - ellentétben Héraklész legyőzhetetlenségével - meg az ütközet során előforduló
groteszk esetek inkább a népköltészetre, mint a mítoszokra jellemzőek.
3. De azért rejlik bizonyos vallásos elem is a történetben. A Gigászok nem hús-vér emberek,
hanem földszülte szellemek, miként kígyófarkuk is bizonyítja. Csak bizonyos varázsfű
birtokában lehetett legyőzni őket. A fű nevét egyetlen mitográfus sem említi meg, de
valószínűleg a lidércnyomás ellen használt ephialtion volt. Ephialtésznek, a Gigászok vezérének
a neve betű szerint „rajta ülő"-t (latinul: incubus-t) jelent, és Porphürión kísérlete, hogy
megfojtsa és megerőszakolja Hérát - és Pallaszé, hogy megerőszakolja Athénét - arra enged
következtetni, hogy a történetet elsősorban tanítómesének kell tekinteni: a legokosabb
Héraklészt, a Megváltót hívni segítségül, ha a nap bármelyik órájában erotikus képzelgések
gyötrik az embert.
4. Alküóneusz („erős szamár") valószínűleg a sirokkónak, „a Vadszamár, vagyis Tüphón
leheletének" (lásd 36. I.) szelleme, amely rossz álmokat és gyilkolási hajlamot idéz elő, és nemi
vágyakat ébreszt. Ez még nevetségesebb színben tünteti fel Szilénosznak azt az [191 (35.1.-
35.4.)] állítását, hogy teherhordó szamarának iázása futamította meg a Gigászokat (lásd 20. b.).
A Mimasz („utánzás") név talán az álmok csalóka valószerűségére utal, a Hippolütosz („lovak
tolongása") pedig arra emlékeztet, hogy a lidérces álmokat régen a Kancafejű Istennő művének
tulajdonították. Északon a lidércnyomástól szenvedők Odint hívták segítségül, később meg
Szent Vitoldot.
5. Hogy Héraklész mire használta a varázsfüvet, arra az új és a régi istenek közt lefolyt,
kozmikus arányúi küzdelemről szóló babiloni mítoszból lehet következtetni. Ott Marduk,

Héraklész megfelelője, Tiámat istennő ártó lehelete ellen tart varázsfüvet az orrához, itt
Alküóneusz leheletét kell közömbösíteni.
36. Tüphón
Földanya bosszút akart állni a Gigászok elpusztításáért, odaadta magát Tartarosznak, és a
kilikiai Kórükosz egyik barlangjában nemsokára meg is szülte legifjabb
gyermekét, Tüphónt, a leghatalmasabb szörnyet, amely valaha is világra jött.1 Az ágyékától lefelé
csak tekergő kígyókból állt. Ha kinyújtotta a karját, mindkét irányban száz mérföldre ért, s a
keze helyén kígyófejek nyüzsögtek. Otromba szamárfeje a csillagokat súrolta, hatalmas szárnyai
elsötétítették a napot, szeméből láng csapott ki, szájából tüzes láva ömlött. Amikor rohamra
indult az Olümposz ellen, az istenek ijedtükben Egyiptomba menekültek, és állatoknak álcázták
magukat: Zeusz kosnak, Apollón hollónak, Dionűszosz kecskének, Héra fehér tehénnek,
Artemisz macskának, Aphrodité halnak, Árész vadkannak, Hermész ibisznek és így tovább.
b) Csak Athéné nem futamodott meg, és addig csúfolta Zeuszt gyávasága miatt, amíg az újból
felöltötte [192 (35.4.-36.b.)] igazi alakját, és ráhajított Tüphónra egy villámot, aztán
kanyarított egyet a kovakő sarlóval, amellyel annak idején apját, Uranoszt kiherélte. A
megsebzett Tüphón fájdalmában üvöltve az észak-szíriai Kasziosz-hegyre menekült, s ott aztán
viaskodni kezdtek. Tüphón milliónyi gyűrűjével Zeusz köré tekeredett, elvette a sarlóját, s
miután mindkét kezéből és lábából kivágta vele az inakat, a kórükoszi barlangba hurcolta. Zeusz
halhatatlan ugyan, de ezúttal még az ujját se tudta megmozdítani. Tüphón az inakat egy
medvebőr alá rejtette, és kígyófarkú szörnynővére, Delphüné őrizetére bízta.
c) Zeusz vereségének híre megdöbbentette az isteneket, de Hermész és Pán titkon a
barlanghoz osont. Pán hirtelen iszonyú nagyot kiáltott, s halálra rémítette vele Delphünét,
Hermész meg ezalatt ügyesen elcsente az inakat, és visszatette Zeusz kezébe meg lábába.2
d) De vannak, akik azt állítják, hogy az inakat Kadmosz csalta ki Delphünétől, azzal az
ürüggyel, hogy felhúrozza velük a lantját, s gyönyörű muzsikát fog neki játszani rajta; Apollón
pedig halálra nyilazta Delphünét.3
e) Zeusz visszatért az Olümposzra, fölült egy kocsira, amelyet szárnyas lovak húztak, s ismét
üldözőbe vette villámaival Tüphónt. Az a Nüsza hegyére menekült, ahol a három Moira
megkínálta gyorsan fonnyadó gyümölccsel, mondván, hogy visszanyeri tőle az erejét. Valójában
a gyümölcs biztos halálra ítélte. Eljutott ugyan thrákiai Haimosz-hegyig, ahol iszonyú
szikladarabokat kapott fel, és hajigált Zeusz felé, Zeusz azonban elébük tartotta villámait, a
sziklák visszapattantak a szörnyetegre, és iszonyúan megsebezték. A Haimosz-hegység Tüphón
kiomló véréről kapta a nevét. Tüphón Szicília felé menekült, ahol Zeusz úgy vetett véget a
küzdelemnek, hogy ráhajította az Etna-hegyet. Az Etna még ma is tüzet okád.4 [193 (36.b.-
36.e.)]
1. Hésziodosz: Theogonia 819. ss.; Pindarosz: Püthói ódák I. 15. ss.; Hyginus: 152. Fabula.
3. Nonnosz: Dionűsziaka I. 481. ss.; Apollóniosz Rhodiosz II. 706.
4. Apollodórosz: uo.; Pindarosz: uo.
1. "Kórükosz" állítólag azt jelenti, hogy „bőrzsákból való", s talán annak a régi szokásnak az
emléke, hogy a szeleket zsákba szokták zárni, ahogy Aiolosz csinálta (lásd 170. g.), s még a
középkorban is csinálták a boszorkányok. A másik „kórükoszi" barlangban, Delphoiban,
Delphüné kígyó párjának nem Tüphón, hanem Püthón volt a neve. Püthón („kígyó")
személyesítette meg a pusztító Északi Szelet - a szeleket rendszerint kígyófarokkal ábrázolták -,
amely Szíriában a Kasziosz-hegyről, Görögországban pedig a Haimosz-hegyről (lásd 21. 2.)
zúdul le. Tüphón viszont „kábító füstöt" jelent, megjelenése a tűzhányó kitörését jelzi. Ezért is
mondják, hogy Zeusz a szörnyeteget végül is az Etna alá temette. A Tüphón név azonban a déli
sivatag felől fújó perzselő sirokkót is jelenti, amely nagy pusztításokat okoz Líbiában és
Görögországban, vulkánfüstszagot sodor magával, s az egyiptomiak sivatagi szamárnak
ábrázolták (lásd 35. 4. és 83. 2.). Széth isten - Tüphón állítólag az ő lehelete - majdnem ugyanúgy

csonkította meg Oziriszt, mint Püthón Zeuszt, de végül mindketten vereséget szenvedtek. E
párhuzam alapján tévesztették össze Püthónt Tüphónnal.
2. Az istenek Egyiptomba való menekülését Lukiánosz szerint (Az áldozatokról 14.) azért
találták ki, hogy megmagyarázzák, miért tisztelik az egyiptomiak állat alakban az isteneket:
Zeusz-Ammónt kos alakban (lásd 133.j.), Hermész-Thotot ibisz vagy daru alakjában (lásd 52. 6.),
Héra-Íziszt tehén alakban (lásd 56. 6.), Artemisz-Pasth istennőt macska alakjában és így [194
(36.1.-36.2.)] tovább. De lehet ez a menekülés történelmi utalás is: röviddel Kr. e. 2000 előtt a
nagy Théra-szigeten kitört egy tűzhányó, a láva a szigetnek majdnem a felét elöntötte, s az Égei-
tenger szigeteit pánikszerűen elhagyták a papok és a papnők. A klasszikus Görögországban a
macskák nem voltak háziállatok. E legenda egyik további forrása valószínűleg a babiloni
teremtéseposz, az Enúma elis. E szerint - Damaszkiosz egyik korábbi verziójában - Tiámat
istennő, a férje, Apszu, valamint Mummi ("zűrzavar"), a fiuk, rászabadítják Kingut meg
még egy csomó szörnyet az újonnan keletkezett istenháromságra: Éára, Anura és Bélre.
Pánikszerű menekülés következik, de Bél hamarosan összegyűjti fivéreit, átveszi a
parancsnokságot, és megveri Tiámat seregeit. Az istennő koponyáját furkósbottal szétzúzza, s
testét kettészeli, „mint egy lepényhalat".
3 . Zeusz, Delphüné és a medvebőr legendája Zeusznak a Nagy Istennő által történt
megaláztatására utal, akit nősténymedve alakjában tiszteltek, s legjelentősebb szentélye
Delphoiban volt. A legenda történelmi alapját nem ismerjük, de úgy látszik, a Boiótiában lakó
kadmeiaiak igyekeztek fenntartani a Zeusz-kultuszt. Tüphón "gyorsan fonnyadó" gyümölcsei,
amelyeket a három Moirától kapott, a már ismert halálalmák lehettek (lásd
18. 4 . ; 32. 4 . ; 33. 7. stb.). A mítosz egyik ős-hettita változatában Illyunka kígyó legyőzi a
Viharistent, és elragadja a szeme világát meg a szívét, s a Viharisten csak csellel tudja
visszaszerezni. Az Istenek Tanácsa erre felszólítja Inara istennőt, hogy álljon bosszút. Az istennő
meghívja lakomára Illyunkát, aki degeszre zabáljamagát, mire az istennő megkötözi, a
Viharisten meg végez vele.
4 . A Kasziosz-hegy (ma Jebel el-Akra) az a Hazzi-hegy, amely az Ullikummiról, a kőóriásról
szóló hettita mítoszban szerepel. Ullikummi hihetetlenül gyorsan nőtt fel. Apjától, Kumarbitól,
parancsot kapott, hogy [195 (36.2.-36.4.)] pusztítsa el az égben lakó hetven istent. Sem a
Viharistennek, sem a Napistennek, sem a Szépség istennőjének, sem a többi isteneknek nem
sikerült megölniök Ullikummit, amíg Éa, a Bölcsesség istene azzal a késsel,
amely valamikor az eget választotta el a földtől, le nem vágta a szörnyeteg lábát, és őt magát a
tengerbe nem dobta. Ennek a történetnek egyes elemei előfordulnak Tüphón mítoszában is, s az
Alóeusz-fiakról szóló mítoszban is, akik éppolyan gyorsan nőttek fel, mint Ullikummi, s hegyeket
raktak egymásra, hogy az égbe jussanak rajtuk, mint valami létrán (lásd 37. b. ). Valószínű, hogy
a kadmeiaiak ezeket a legendákat Kisázsiából hozták Görögországba (lásd 6. 1.).
37. Alóeusz fiai
Ephialtész és Ótosz Triopsz leányának, Íphimedeiának házasságon kívül született fiai voltak. A
leány szerelmes lett Poszeidónba, állandóan a tengerparton kuporgott, tenyerével belemert a
hullámokba, és az ölébe öntötte a vizet. így esett teherbe. Ephialtészt és Ótoszt mégis Alóeusz-
fiaknak nevezték, mert Íphimedeia később feleségül ment Alóeuszhoz, akit apja, Héliosz, a
boiótiai Aszópia városának királyává tett. Az Alóeusz-fiak minden évben egy könyöknyit nőttek
szélességben és egy ölnyit magasságban. Kilencéves korukban, amikor kilenc könyök szélesek és
kilenc öl magasak voltak, hadat üzentek az Olümposznak. Ephialtész megesküdött a
Sztüx folyóra, hogy erőszakot követ el Hérán, Ótosz pedig, hogy ugyanezt cselekszi Artemisszel. 1
b) Elhatározták, hogy mindenekelőtt Árészt, a hadistent ejtik foglyul. Elmentek hát Thrákiába,
lefegyverezték, megkötözték, bezárták egy bronz edénybe, s az edényt elrejtették
mostohaanyjuk, Eriboia házában, mivel Íphimedeia már meghalt. Aztán nekiláttak [196 (36.4.-
37.b.)] megostromolni az Olümposzt. Hogy megrohamozhassák, föltet- ték a Pélion-hegyet az
Osszára, továbbá azzal fenyegetőztek, hogy hegyeket dobálnak a tengerbe, amíg szárazfölddé
nem változik, az alacsonyabban fekvő területeket meg elárasztják a tenger hullámaival.

Önbizalmukat nem rendíthette meg semmi, mert egy jóslat szerint sem más ember, sem isten
nem ölhette meg őket.
c ) Apollón tanácsára Artemisz üzenetet küldött az Alóeusz-fiakhoz: ha abbahagyják az
ostromot, hajlandó lalálkozni velük Naxosz szigetén, és ott odaadni magát Ótosznak. Ótosz
nagyon megörült, Ephialtész viszont - mivel ő nem kapott hasonló üzenetet Hérától - féltékeny
és dühös lett. Elmentek Naxosz szigetére, ahol heves veszekedés tört ki köztük. Ephialtész
követelte, hogy utasítsák vissza Artemisz ajánlatát, ha nem ő ölelheti meg elsőnek az istennőt,
lévén ő az idősebb. Mikor a vita tetőfokára hágott, fehér őzsuta képében megjelent maga
Artemisz, mire mindkét Alóeusz-fi dárdát ragadott, hogy ráhajítsa, és bebizonyítsa, hogy ő a jobb
vadász. Mikor Artemisz szélsebesen elsuhant köztük, az elhajított dárdákkal egymást döfték
keresztül. Mivel így mindketten meghaltak, beigazolódott a jóslat, hogy sem más ember, sem az
istenek nem ölhetik meg őket. Holttestüket visszavitték a boiótiai Anthedónba, és ott földelték
el, de a naxosziak még mindig héroszoknak kijáró tisztelettel adóznak nekik. Arra is emlékeznek
még az emberek, hogy ők alapították meg a boiótiai Aszkra városát, és a halandók közül ők
voltak az elsők, akik a helikóni múzsákat istennőkként tisztelték.2
d) Mivel az Olümposz ostroma ezzel véget ért, Hermész elindult megkeresni Árészt.
Kényszerítette Eriboiát, hogy a már félholt istent eressze ki a bronz edényből. Az Alóeusz-fiak
lelke pedig leszállt a Tartaroszba, ahol összecsomózott eleven viperákkal szorosan egy
oszlophoz kötözték őket. Most ott ülnek, egymásnak háttal, a Sztüx nimfája meg mogorván az
oszlop tetején [197 (37.b.-37.d.)] kuporog, emlékeztetőül, hogy nem tartották meg eskü-
jüket.3
1. Apollodórosz I. 7. 4.; Pauszaniasz II. 3. 8.; Pindarosz: Püthói ódák IV. 88-92.
2. Homérosz: Odüsszeia XI. 305-20.; Iliász V. 385-90.; Pauszaniasz IX. 29. 1-2.
3. Apollodórosz I. 7. 4.; Hyginus: 28. Fabula.
1. Ez a mítosz a Gigászok lázadásának (lásd 35. b.) másik, népies változata. Az Ephialtész név,
az Olümposz ellen intézett támadás, Héra megfenyegetése, valamint a támadók
sebezhetetlenségére vonatkozó jóslat mindkét változatban élőfordul. Ephialtész és Ótosz, "a
szérűskert"-nek "az ivarszerveknek erőt adó"-tól született fiai, a „Három Arc", vagyis Hekaté
unokái, a féktelen múzsák tisztelői, az incubus-t, vagyis az alvó nőket fojtogató és meggyalázó
erotikus lidércet személyesítik meg. A brit legendákban szereplő lidérchez hasonlóan
őket is kapcsolatba hozták a kilences számmal. A históriát még zavarosabbá teszi egy Diodorus
Siculus (V. 50. ss.) által feljegyzett, homályos történelmi epizód. Azt írja, hogy Alóeusz, aki
thesszáliai volt, elküldte fiait, hogy szabadítsák meg anyjukat, Íphimedeiát, és nővérüket,
Pankratiszt („mindenható erő") a thrákoktól, akik Naxosz szigetére ragadták őket. A vállalkozás
sikerrel járt, de a fiúk összevesztek a sziget felosztásán, és megölték egymást. Noha Sztephanosz
Büzantinosz szerint a thesszáliai Alóion városát az Alóeusz-fiakról nevezték el, a régebbi
mitográfusok azt állítják, hogy az Alóeusz-fiak boiótiaiak voltak.
2. Az, hogy két ikertestvér megöli egymást, a szent királynak és helyettesének a fehér istennő
szerelméért folytatott örökös vetélkedésére emlékeztet: hol az egyik, hol a másik pusztul el a
másik keze által. Az, hogy a "szérűskert fiai"-nak nevezték, és Zeusz villáma nem [198 (37.d.-
37.2.)] sújthatta agyon őket, inkább a gabonakultusszal, mint a tölgyfakultusszal hozza őket
kapcsolatba. A Tartaroszban való bűnhődésük - Thészeuszéhoz és Peirithooszéhoz (lásd 103. c.)
hasonlóan - valószínűleg egy régi naptárszimbólumra vezethető vissza. Ezen egy ikerpár lát-
ható, amint a Feledés Székében ülnek, egymásnak háttal, fejüket egy oszlop ellentétes oldalának
támasztva. Az oszlop, amelyen az Élet-halál Istennője kuporog, a nyári napfordulót jelképezi,
amikor a szent király uralma véget ér, és helyetteséé megkezdődik. Itáliában ebből a
szimbólumból lett a kétarcú Ianus; de az itáliai újév januárban volt, s nem akkor, amikor a
napközelben levő kétfejű Sziriusz (lásd 34. 3.) föltűnt az égen.
3. Árész tizenhárom hónapra való bebörtönzése bizonytalan időpontban keletkezett, a
történettel össze nem függő mítosztöredék. Talán valamilyen egy esztendeig tartó
fegyverszünetre vonatkozik - a pelaszg év tizenhárom hónapból állt -, amelyet a thesszáliaiak és
boiótiaiak kötöttek a thrákokkal, és mindkét nemzet hadijelvényeit elhelyezték egy bronz

edényben Héra-Eriboia templomában. A Pélion is, az Ossza is, az Olümposz is Thesszália keleti
szélén emelkedik, s messze el lehet látni róluk, egészen a thrákiai Kherszonészoszig.
Talán ott folyt a háború, amelynek az említett fegyverszünet véget vetett.
38. A deukalióni vízözön
A „deukalióni" vízözönt - az ógügiai és egyéb árvizektől való megkülönböztetésül nevezték el így

- az okozta, hogy Zeusz megharagudott Lükaón istentelen fiaira. Maga Lükaón Pelaszgosz fia
volt, ő emelte ki a barbárság állapotából Arkadiát, és vezette be Zeusz Lükaiosz
tiszteletét, de megharagította az istent, mert kisfiút áldozott neki. Zeusz büntetésből farkassá
változtatta, [199 (37.2.-38.a.)] házát meg villámmal szétrombolta. Lükaónnak egyesek
szerint huszonkét fia volt, mások szerint ötven.1
b) A Lükaón fiai által elkövetett gaztettek híre az Olümposzra is eljutott, mire Zeusz szegény
utasnak öltözött, és beállított hozzájuk. Olyan arcátlanok voltak, hogy a levesbe, amelyet elébe
tettek, a juh- és kecskebelsőségeken kívül egyik fivérük, Nüktimosz belsőségeit is belefőzték.
Csakhogy Zeuszt nem csaphatták be: fölborította az asztalt, amelyen elébe tálalták az undorító
ételt, s Nüktimosz kivételével, akit feltámasztott, valamennyiüket farkassá változtatta. A város,
ahol ez az eset történt, később Trapézosz néven vált ismertté.2
c) Zeusz undorodva tért vissza az Olümposzra, s iszonyatos vízözönt zúdított a földre: ki
akarta irtani az egész emberi nemet. De Phthía királya, Deukalión, akit apja, Prométheusz titán
figyelmeztetett a veszedelemre, amikor meglátogatta őt a Kaukaszoszban, épített egy
bárkát, megrakta élelemmel, és feleségével, Pürrhával, Epimétheusz leányával együtt
beleköltözött. Aztán elkezdett fújni a déli szél és szakadni az eső. A folyók bömbölve zúdultak a
tengerbe, amely ijesztően gyorsan kicsapott medréből, és elmosta valamennyi várost a part
mentén és a síkságon. Végül néhány hegycsúcs kivételével az egész földet elárasztotta a víz, és
úgy látszott, hogy minden halandó teremtmény elpusztult, csak Deukalión és Pürrha nem. A
bárka kilenc napig lebegett a hullámokon. Akkor végre apadni kezdett a víz, és a bárka
megfeneklett a Parnasszosz hegyén, vagy - némelyek szerint - az Etnán, vagy az Athoszon, vagy a
thesszáliai Othrüsz-hegyen. Deukalión állítólag egy galambot röpített fel, hogy nézzen körül, s az
nyugtatta meg, hogy elmúlt a veszély.3
d) Épségben kiszálltak a bárkából, áldozatot mutattak be Zeusz Atyának, a hontalanok
oltalmazójának, aztán elmentek imádkozni Themisz szentélyébe, a Képhisszosz partjára. A
szentély oromzatát moszat [200 (38.a.-38.d.)] borította, az oltáron kialudt a tűz. Alázatosan
fohászkodni kezdtek az emberiség újjászületéséért. Zeusz meghallotta hangjukat a távolból, és
elküldte hozzájuk Hermészt, hogy nyugtassa meg őket: bármit kívánnak, azonnal teljesül.
Themisz is megjelent, mondván: - Fedjétek be fejeteket, és dobáljátok a hátatok mögé
szülőanyátok csontjait! - Mivel Deukaliónnak és Pürrhának nem ugyanaz az asszony volt az
anyja – egyébként mind a kettő meghalt már -, arra a következtetésre jutottak, hogy a titanisz
Földanyára gondolt, akinek a csontjai a folyó partján heverő kövek. Befedték hát a fejüket,
lehajoltak, fölszedték a köveket, és a hátuk mögé dobálták őket. A kövek férfiakká, illetőleg
nőkké változtak, aszerint, hogy Deukalión vagy Pürrha hajította a háta mögé őket. így született
újra az emberiség, és azóta a „népet" jelentő laosz és a „követ" jelentő laasz sok nyelvben nagyon
hasonlít egymáshoz.4
e) De, miként kiderült, nemcsak Deukalión és Pürrha élte túl a vízözönt. Megaroszt, Zeusz fiát
a darvak kiáltozása kiugrasztotta az ágyból, s a Gerania-hegy csúcsára menekült, amelyet nem
öntött el az ár. A pélioni Kerambosz is életben maradt. A nimfák szkarabeusszá
változtatták, s fölrepült a Parnasszosz csúcsára.5
f) Parnasszosz városának lakóit - (a várost Poszeidón fia, Parnasszosz, az előjelekből való
jövendőmondás feltalálója alapította) - a farkasok üvöltése ébresztette fel álmukból, és a
vadállatok nyomában ők is fölkapaszkodtak a hegy csúcsára. Városukat később újra felépítették,
s Lükoreának nevezték el, a farkasokról.6
g) Így aztán kiderült, hogy a vízözön nem sokat ért, mert Parnasszosz lakói közül néhányan
kivándoroltak Arkadiába, és ott felelevenítették Lükaón förtelmes szokásait. Még ma is kisfiút

áldoznak Zeusz Lükaiosznak, belső részeiből más belsőségekkel keverve levest
főznek, s egy folyó partján föltálalják egy csomó pásztornak. A pásztor, aki megeszi a fiú belső
részeit [201 (38.d.-38.g.)] (sorsolással döntik el, hogy melyikük legyen), üvölteni kezd, mint a
farkas, ruháit felakasztja egy tölgyfára, átúszik a folyón, és farkasember lesz belőle. Nyolc
esztendőt tölt a farkasok közt, de ha ezalatt nem eszik emberhúst, a nyolcadik év végén
visszatérhet, átúszhat a folyón, és ismét felöltözhet. Nemrég egy Damarkhosz nevű parrhasziai
lakos élt nyolc évig a farkasok közt, aztán visszatért az emberek közé, s miután két évig
keményen edzett a gümnaszionban, megnyerte az ökölvívást az Olümpiai Játékokon.7
h) Deukalión volt a krétai Ariadné bátyja és az ozoliszi Lókrisz királyának, Oresztheusznak az
apja. (Oresztheusz egyszer elültetett egy botot, amelyet egy fehér szuka ellett, s szőlőtő sarjadt
belőle.) Deukalión másik fia, Amphiktüón, vendégül látta Dionűszoszt, s ő volt az első ember a
földön, aki vízzel keverte a bort. Deukalión legidősebb és leghíresebb fia azonban Hellén,
minden görögök atyja volt.8
1. Apollodórosz III. 8. 1.; Pauszaniasz VIII. 2. 1.; Germanicus Caesar: Aratea 89., szkholion; Ovidius:
Átváltozások I. 230. ss.
2. Apollodórosz: uo.; Tzetzész: Lükophrónról 481.; Pauszaniasz VIII. 3. 1.; Ovidius: Átváltozások I. 230.
ss.
3. Ovidius: uo. I. 317.; Euripidész: Oresztész 1095., szkholion; Hyginus: 153. Fabula; Servius: Vergilius
VI. eclogája 41. soráról; Pindarosz: Olümpiai ódák IX. 42., szkholion; Plutarkhosz: Melyik állat ravaszabb?
13.
4. Apollodórosz I. 7. 2.; Ovidius: Átváltozások I. 260-415,
5. Pauszaniasz I. 40. 1.; Ovidius: Átváltozások VII. 352-6.
6. Pauszaniasz X. 6. 1-2.
7. Pauszaniasz VIII. 2. 3. és VI. 8. 2.; Plinius: Historia Naturalis VIII. 34.; Platón: Állam VIII. 16.
8. Pauszaniasz X. 38. 1.; Eusztathiosz: Homéroszról 1815. o .; Apollodórosz I. 7. 2. [202 (38.g.-38.h.)
9. Pauszaniasz X. 6. 1-2.
10. Pauszaniasz VIII. 2. 3. és VI. 8. 2.; Plinius: Historia Naturalis VIII. 34.; Platón: Állam VIII. 16.
11. Pauszaniasz X. 38.1.; Eusztathiosz: Homéroszról 1815. o.; Apollodórosz I. 7.2. [202 (38.g.-38.h.)
1. A Zeuszról és a kisfiú „belsőségeiről" szóló történet nem annyira mítosz, mint inkább
erkölcsi célzatú tanítómese. Annak az utálatnak ad kifejezést, amelyet Görögország civilizáltabb
részeiben éreztek az arkadiaiak ősi, emberevéssel járó, „barbár és természetellenes" szertartásai
iránt, amelyeket Zeusz nevében mutattak be (Plutarkhosz: Pelopidasz élete). Lükaón erényes
athéni kortársa, Kekropsz (lásd 25. d.) még állatokat se áldozott fel, csak árpakalácsot. A Lükaón-
féle szertartásnak, amelyet Plutarkhosz szerint Zeusz sohasem helyeselt, nyilván az volt a célja,
hogy elterelje a farkasok figyelmét a nyájakról és a csordákról, s ne azokat dézsmálják meg: egy
királyi rangot viselő embert dobtak elébük. „Lükaiosz" azt jelenti, hogy nőstényfarkastól való",
de azt is, hogy „fényességtől való", s a Lükaón-mítoszban a villám arra vall, hogy az arkadiai
Zeusz kezdetben esőcsináló szent király volt, az isteni Nőstényfarkas, vagyis a Hold
szolgálatában, amelynek láttára a farkasok üvölteni kezdenek.
2. A száz hónapból, azaz nyolc Nap-évből álló Nagy Év egyenlően volt felosztva a szent király
és helyettese közt, s valószínűleg Lükaón ötven fia - a szent király uralkodásának minden
hónapjában egy - ette meg a belsőségekből főzött levest. A huszonkettes szám - hacsak nem
azoknak a családoknak a számát jelenti, amelyek azt állították, hogy Lükaóntól származnak,
tehát részt kell venniök a belsőség-lakomákon – valószínűleg arra a huszonkét ötéves lustrum-
ra vonatkozik, amennyiből egy száztíz éves ciklus állt: egy bizonyos papnő-dinasztia ennyi ideig
uralkodott.
3. A deukalióni vízözön mítoszának, amelyet nyilván Ázsiából hoztak magukkal a görög
törzsek, ugyanaz az eredete, mint Noé bibliai legendájának. De míg a zsidóknál az, hogy Noé
találta fel a bort, tanítómese tárgya lett - amely mellesleg a kánaánitáknak a kasszita és szemita
hódítók által való elnyomását hivatott igazolni -, [203 (38.1.-38.3.)] Deukaliónt a görögök e
találmányra való jogcímétől Dionüszosz kedvéért megfosztották. Mindazonáltal úgy
szerepeltetik, mint annak az Ariadnénak a fivérét, aki - Dionüszosz révén - több szőlőművelő
törzs anyja volt (lásd 27. 8 .), és megtartotta a nevét is, ami "újbor-hajós"-t jelent (a deukosz és

halieusz szavakból). A Deukalión-mítosz egy - Kr. e. a 3. évezredben pusztító - mezopotámiai
árvíz emlékét őrzi, de őrzi a babiloni, szíriai és palesztinai őszi Újévünnepét is. Ilyenkor annak
az emlékét ünnepelték meg, hogy Parnapistim édes újbort töltött a bárka építőinek, amelyben
(a babiloni Gilgames-eposz szerint) családjával átvészelte az Istár istennő által a földre zúdított
vízözönt. A bárka Hold-hajó volt (lásd 123. 5.), és az ünnepet az őszi napéjegyenlőséghez
legközelebb eső újhold alkalmával rendezték, hogy a téli esőket siettessék vele. Istárt a görög
mítoszokban Pürrhának nevezték - vagyis úgy, mint egy Kr. e. 1200 körül Kilikián keresztül
Palesztinába érkezett krétai nép, a pureszatik (filiszteusok) istennő anyját.
A görög pürrha szó "tűzpiros"-at jelent, s ezt a jelzőt gyakran alkalmazzák a borra.
4. A Bérósszosz által följegyzett sumér vízözönlegenda hőse Xisuthros volt, s az ő bárkája az
Ararát-hegyen feneklett meg. E legendákban szereplő bárkákat mind akácfából építették. Ilyen
fából építette Ízisz is Ozirisz halotti bárkáját.
5. Valószínű, hogy a haragvó istenről szóló mítoszt, aki elhatározza, hogy vízözönnel bünteti
meg a gonosz emberiséget, csak a kései görögök vették át a föníciaiaktól vagy a zsidóktól. Mivel
azonban számtalan görögországi, thrákiai és szicíliai hegyről állítják, hogy Deukalión azon kötött
ki, arra lehet következtetni, hogy egy ősi vízözönlegenda elemeivel gazdagították a későbbi
észak-görögországi árvízről szóló legendát. A mítosz legkorábbi görög változatában Themisz
teremti újra az emberi nemet, Zeusz előzetes jóváhagyása nélkül. Épp [204 (38.3.-35)] ezért
valószínű, hogy a vízözönt is neki, a nőnemű istenségnek tulajdonították - mint Babilonban -, s
nem Zeusznak.
1. Azt, hogy kövek emberekké változnak, talán szintén keletről vették át a görögök. Keresztelő
Szent János egy hasonló legendára utalt, amikor a héber banim és abanim szavakkal játszva
kijelentette, hogy „Isten a sivatagi kövek-ből is támaszthat fia-kat Ábrahámnak" (Máthé III. 3-9.
és Lukács III. 8.).
2. Hogy egy fehér szuka - vagyis Hekaté Holdistennő - Deukalión fiának, Oresztheusznak
uralkodása idején szőlőtövet hozott a világra, valószínűleg a legrégibb, borral kapcsolatos görög
mítosz. Az Ozolisz név állítólag az ozoi („szőlőhajtás") szóból származik (lásd 147. 7.). Lükaón
egyik elvetemült fiának szintén Oresztheusz volt a neve. Talán ez a magyarázata az erőltetett
összefüggésnek, amelyet a mitográfusok a deukalióni vízözön és a belsőségekből főzött leves
közt teremtettek.
3. Amphiktüón, Deukalión másik fiának a neve, az Amphiktüónisz hímnemű alakja.
Amphiktüónisz az az istennő, akinek a nevében az észak-görögországi városok híres
szövetségét, az Amphiktüóniát megalapították. Sztrabón, Kallimakhosz és Euripidész Oresztész-
ének szkholiasztája szerint e szövetséget az argoszi Akrisziosz (lásd 73. a.) szervezte meg. A
civilizált görögök, a mértéktelen thrákokkal ellentétben, lehetőleg nem itták tisztán a bort. Az
Amphiktüónia tagállamainak gyűléseit szüretkor tartották Thermopülai közelében, Anthélá-
ban, s a bort nyilván elővigyázatosságból keverték ilyenkor vízzel, nehogy véres összetűzésekre
kerüljön sor.
4. Hellén, Deukalión legidősebb fia, az egész hellén faj névadó őse volt (lásd 43. b.). Miként
neve mutatja, Hellé, Hellén, Heléné vagy Szeléné, azaz a Hold papnőjének egyik királyi rangban
levő helyettese volt. Pauszaniasz szerint (III. 20. 6.) az első törzs, amelyik [205 (38.5.-38.9.)]
hellénnek nevezte magát, Thesszáliából jött, ahol Hellét tisztelték (lásd 70. 8. ).
5. Arisztotelész szerint (Meteorologika I. 14.) a deukalióni vízözön „a régi Görögország
(Graikia), közelebbről Dódóné és az Akhelóosz folyó vidékén" volt. A graiki azt jelenti, hogy a
„Banya tisztelői". A Banya valószínűleg a dódónéi Földistennő, aki háromságként mint a három
Graia szerepelt (lásd 33. c.). Úgy látszik, az akhájok kénytelenek voltak benyomulni a Pelopon-
nészoszra, mert legelőiket ingovánnyá változtatták a szokatlanul nagy esőzések, s Hellé
tiszteletét (lásd 62. 3.; 70. 8. és 159. 1.) kiszorította a Graiák tisztelete.
6. A szkarabeusz Alsó-Egyiptomban a halhatatlanság egyik jelképe volt, mert túlélte a Nílus
áradását - a fáraó Oziriszként szkarabeusz alakban szállt be Naphajójába -, s tisztelete átterjedt
Palesztinára, az Égei-tenger partvidékére, Etruriára és a Baleári-szigetekre is. Kerambosz vagy
Terambus legendájáról - Nikandroszra hivatkozva - Antoninus Liberalis is említést tesz.

39. Atlasz és Prométheusz
Prométheusz teremtette az embereket. Egyesek a hét titán közé sorolják. Vagy Eurümedón
titán, vagy Íapetosz és Klümené nimfa fia volt. Fivéreit Epimétheusznak, Atlasznak és
Menoitiosznak hívták.1
b) Az óriás Atlasz, a legidősebb fivér jól ismerte a tenger mélyeit. Egy meredek partokkal
szegélyezett, hatalmas királyság fölött uralkodott, amely nagyobb volt, mint Afrika és Ázsia
együttvéve. Ez az Atlantisz nevű ország Héraklész oszlopain túl terült el, gyümölcstermő
szigetek lánca választotta el egy még távolabb fekvő földrésztől, s nem függött össze a mi
földrészünkkel sem. Atlasz alattvalói a sziget közepén elterülő óriási síkságon öntözéses
gazdálkodást folytattak. A [206 (38.9.-39.b)] vizet a hegyekből vezették le, amelyek - egy
tengerhez vezető szorost kivéve - teljesen körülvették a szigetet. Palotákat, fürdőket,
versenypályákat, hatalmas kikötőket és templomokat is építettek, s nemcsak nyugat felé ve-
zettek hadjáratokat, egészen a másik földrészig, hanem kelet felé is, Egyiptomig és Itáliáig. Az
egyiptomiak szerint Atlasz Poszeidón fia volt, akinek öt pár ikergyermeke - valamennyi fiú - egy
oszlop tetején feláldozott bika vérére esküdött meg, hogy örökre kitart egymás mellett.
Kezdetben rendkívül erényesen éltek, s méltósággal viselték az aranyban és ezüstben való
mérhetetlen gazdagságukkal járó terheket. Egy szép napon azonban elfogta őket a hatalomvágy,
és szörnyűségeket kezdtek művelni, mire az athéniak Zeusz engedélyével minden segítség
nélkül megverték őket, és megdöntötték uralmukat. Az istenek ugyanakkor vízözönt zúdítottuk
Atlantiszra, az áradat egyetlen nap alatt elöntötte az egész szigetet, a kikötőket és templomokat
vastag iszapréteg temette be, s a tenger hajózhatatlanná vált.2
c) Atlasz és Menoitiosz megmenekült. Később Kronosz meg a többi titán oldalán harcoltak az
olümposzi Istenek ellen viselt sikertelen hadjáratukban. Menoitioszt Zeusz egy villámmal
halálra sújtotta, és leküldte a Tartaroszba. Atlaszt viszont életben hagyta, és arra ítélt e , hogy
mindörökké ő tartsa a vállán az égboltot.3
d) Atlasz volt az atyja a Pleiaszoknak, a Hüaszoknak és a Heszperiszeknek. Azóta is ő tartja az
égboltot, csak Héraklész vette le válláról a terhet egy alkalommal rövid időre. Egyesek szerint
Perszeusz változtatta kővé - vagyis az Atlasz-hegységgé - Atlaszt, megmutatva neki a Gorgó fejét.
Ezek azonban megfeledkeznek róla, hogy Perszeusz állítólag Héraklész egyik távoli őse volt. 4
e) Prométheusz okosabb volt Atlasznál, előre látta, hogyan fog végződni a Kronosz elleni
lázadás, okosabbnak látta hát, ha Zeusz oldalán harcol, és Epimétheuszt [207 (39.b. - 39.e.)] is
rábeszélte, hogy ugyanezt cselekedje. Valóban ő volt a legbölcsebb a titánok közül. Athéné,
akinek segített megszületni Zeusz fejéből, hálából megtanította az építészet, a csillagászat, a
matematika, a hajózás, a gyógyítás és a fémművesség tudományára, valamint egyéb hasznos
mesterségekre, ő meg mindezt továbbadta az emberiségnek. De Zeuszt, aki egyszer elhatározta,
hogy az egész emberi fajt kiirtja, s csak Prométheusz könyörgésére kímélte meg, dühítették a
halandók egyre növekvő testi és szellemi képességei.5
f) Sziküónban egyszer vita támadt, hogy az áldozati bika melyik részét kell felajánlani az
isteneknek, és melyiket tarthatják meg maguknak az emberek. Prométheuszt kérték fel a
döntőbíró szerepére. Prométheusz erre megnyúzott és feldarabolt egy bikát, két nyitott szájú
zsákot varrt a bőréből, s beléjük gyömöszölte a bika darabjait. Az egyikben volt az összes hús, de
Prométheusz letakarta a gyomorral, az állatok legkevésbé étvágygerjesztő részével. A másikban
voltak a csontok, de vastag hájréteg alá rejtve. Aztán felkérte Zeuszt, hogy válasszon, és Zeusz
könnyen beugrott a cselnek: a csontokat és a hájat tartalmazó zsákot választotta (azóta is ez az
isteneknek járó rész). Prométheuszt, aki még ki is nevette a háta mögött, azzal büntette meg,
hogy megtagadta az emberiségtől a tüzet. - Egyék csak meg nyersen a húsukat! - kiáltotta.6
g) Prométheusz tüstént elment Athénéhez, és meg- kérte, hogy engedje be az Olümposzra egy
hátsó lép- csőn. Az istennő teljesítette a kívánságát. Prométheusz a Nap tüzes szekerén
meggyújtott egy fáklyát, gyorsan letört egy darab izzó faszenet, és bedugta egy óriáskö- mény
szárának velőüregébe. Aztán eloltotta a fáklyát, észrevétlenül kilopódzott, és odaajándékozta a
tüzet az emberiségnek.7
h) Zeusz bosszút esküdött. Megparancsolta Héphaisztosznak, hogy készítsen agyagból egy
nőt, a négy[208 (39.e.-39.h.)] Szélnek, hogy leheljen életet bele, s az olümposzi istennőknek,

hogy tegyék minél csinosabbá. Ez a nő, Pandóra, lett a legszebb nő a világon. Zeusz Hermész
kíséretében elküldte ajándékba Epimétheusznak. Epimétheusz azonban - akit bátyja előre
figyelmeztetett, hogy semmiféle ajándékot ne fogadjon el Zeusztól - tiszteletteljesen ugyan, de
visszautasította. Zeusz erre még dühösebb lett, s Prométheuszt mezítelenül egy oszlophoz
láncolta a Kaukászosz-hegységben. Napközben egy falánk keselyű marcangolta állandóan a
máját. Teltekmúltak az évek, de szenvedésének sose lett vége, mert éjszakánként (amikor az
éktelen hideg gyötörte) mindig újra megnőtt a mája.
i) Mivel azonban Zeusz nem akarta bevallani, hogy bosszúálló természetű, kegyetlenségét
úgy próbálta mentegetni, hogy elterjesztett egy hazugságot. Prométheuszt, mondotta, Athéné
hívta meg titkos szerelmi légyottra az Olümposzra.
j) Epimétheuszt megijesztette bátyja sorsa, és gyorsan feleségül vette Pandórát, akit Zeusz
éppen olyan butává, rosszindulatúvá és lustává tett, mint amilyen szép volt - az első az ilyen
asszonyok hosszú sorában! Hamarosan ki is húzta a dugót egy korsóból, amelyet Prométheusz
azzal a figyelmeztetéssel bízott Epimétheuszra, hogy tartsa gondosan bedugaszolva, ugyanis
ebbe zárta be az összes bajokat, amelyek az emberiséget sújthatják: például az öregséget, a
szülési fájdalmakat, a betegségeket, az őrültséget, a bűnöket és szenvedélyeket. Méhrajként
röppentek ki a korsóból, Epimétheusz és Pandóra testének minden részét összeszurkálták, aztán
megtámadták az összes halandókat. A csalfa Remény azonban, akit Prométheusz szintén a
korsóba zárt, hazugságaival visszatartja az embereket attól, hogy mind egy szálig önként
vessenek véget életüknek.8 [209 (39.h. -39.j.)
1. Eusztathiosz: Homéroszról 987. o.; Hésziodosz: Theogonia 507. ss.; Apollodórosz I. 2. 3.

2. Platón: Timaiosz 6. és Kritiasz 9-10.
3. Homérosz: Odüsszeia I. 52-4.; Hésziodosz: uo.; Hyginus: 150. Fabula.
4. Diodorus Siculus IV. 27.; Apollodórosz II. 5. 11.; Ovidius: Átváltozások IV. 630.
5. Aiszkhülosz: A leláncolt Prométheusz 218., 252., 445. ss.; 478. SS. és 228-36.
6. Hésziodosz: Theogonia 521-64.; Lukiánosz: Istenek párbeszédei 1. és Prométheusz avagy a
Kaukázus 3.
7. Servius: Vergilius VI. eclogája 42. soráról.
8. Hésziodosz: Munkák és napok 42-105. és Theogonia 565-616.; Apolloniosz Rhodiosz II.
1249.,szkholion.
1. A későbbi mitográfusok Atlaszt egyszerűen az északnyugat-afrikai Atlasz-hegység

megszemélyesítéseként értelmezték, mivel úgy látszik, mintha a hegység csúcsa az eget tartaná.
Homérosz szerint azonban az oszlopok, amelyekkel Atlasz az égboltozatot tartotta, messze kint
álltak az Atlanti-óceánban, amelyet később nevezett el így Hérodotosz a titán tiszteletére. Lehet,
hogy Atlasz kezdetben a hét második napjának a titánja volt, aki az ég és a föld vizeit
elválasztotta egymástól. A legtöbb eső az Atlanti-óceán felől érkezik Görögországba, különösen
mikor Atlasz csillagleányai, a Hüaszok napközelben föltűnnek az égen. Részben ez a ma-
gyarázata, hogy miért tartották Atlasz otthonának Nyugatot. Héraklész kettős értelemben vette
le Atlasz válláról az eget (lásd 133. 3-4. és 123. 4.).
2. Az Atlantiszról szóló egyiptomi legendát - amely a népmesékben az Atlanti-óceán mentén
Gibraltártól a Hebridákig, sőt még a nyugat-afrikai jorubáknál is megtalálható - nem vethetjük
el, mint pusztán a képzelet szüleményét. A legenda valószínűleg Kr. e. a harmadik évezredből
származik. De Platón verziója, amelyről [210 (39.1. - 39.2.)] azt állítja, hogy Szolón líbiai
barátaitól, a Nílus deltájában fekvő Szaisz papjaitól hallotta, nyilván későbbi hagyományokon
alapszik: hogyan győzte le a minószi krétaiakat, akik befolyásukat Egyiptomra és Itáliára is ki-
terjesztették, egy hellén államszövetség, Athénnal az élén (lásd 98. 1.), s hogyan süllyedt - talán
egy tenger alatti földrengés következtében - mélyen a víz alá az az óriási kikötő, amelyet a Keftiu
(„tengerjárók", vagyis a krétaiak és szövetségeseik) épített Phárosz szigetén (lásd 27. 7. és 169.
6.) Ez a kikötő - amelyet nemrégiben fedeztek fel a búvárok - egy külső és egy belső medencéből
állt, s területe összesen mintegy kétszázötven acre volt (Gaston Jondet: Les Ports submergés de
l'ancienne île de Pharos, 1916.). Atlantisznak és Phárosznak ilyen értelmű azonosítása érthetővé
tehetné, miért nevezték Atlaszt néha Íapetosz fiának - Íapetosz a Genezis-beli Jáfet, akit a zsidók

Noé fiának neveztek, és megtettek a tengerjáró népek ősének -, néha meg Poszeidón, a görög
tengerészek patrónusa fiának. Noé azonos Deukaliónnal (lásd 38. c.), s noha Íapetosz a görög
mitológiában Deukalión nagyapjaként szerepel, ez csak azt jelenti, hogy ő volt annak a kánaánita
törzsnek a névadó őse, amelyik magával hozta Görögországba a mezopotámiai - s nem az
atlantiszi - vízözön legendáját. Platón leírásának egyes részletei - például a bikák oszlopon való
feláldozása, s Atlasz palotájának meleg- és hidegvíz-berendezése - kétségtelenné teszik, hogy a
krétaiakról van szó, és nem más népről. A krétaiak „jól ismerték a tenger mélyeit", akárcsak
Atlasz. Diodorus azt írja (V. 3.), hogy amikor Görögország lakóinak nagy részét elpusztította a
hatalmas vízözön, az athéniak elfelejtették, hogy valamikor ők alapították az egyiptomi Szaiszt.
Ezzel valószínűleg azt akarta mondani, hogy miután a phároszi kikötő elsüllyedt, az athéniak
megfeledkeztek azokról a vallási kötelékekről, amelyek Szaisz városához [211 (39.2.)] fűzték
őket, ahol ugyanazt a líbiai Neith, vagyis Athéné, azaz Tanit istennőt tisztelték.
3. Platón leírásában zavarólag hat, hogy szerinte Atlantiszon rengeteg volt az elefánt. Lehet,
hogy ez a Phároszon keresztül történő nagyarányú elefántcsont-behozatalra való utalás, de
kölcsönözhette Platón egy régebbi legendából is. A népmesék Atlantiszának hollétével
kapcsolatban számtalan elmélet született, de Platón hatására természetesen elsősorban az
Atlanti-óceánra összpontosult a közfigyelem. Egészen a legutóbbi időkig azt a tenger alatti
hegyvonulatot tartották Atlantisz maradványának, amelyik Izlandtól az Azori-szigetekig, aztán
délkelet felé kanyarodva az Ascension-szigetig és a Tristan da Cunha-szigetig nyúlik. De az
oceanográfusok kimutatták, hogy ez a hegyvonulat, ezektől a csúcsoktól eltekintve, legalább
hatvanmillió éve víz alatt áll. Az Atlanti-óceánon csak egyetlen nagy lakott sziget eltűnéséről
tudunk: ez a ma Dogger Banknak nevezett homokpad. A kihalászott csontok és szerszámok
azonban arra vallanak, hogy ez a katasztrófa még a paleolit korban történt, és az, hogy a sziget
eltűnésének híre a katasztrófát túlélt szigetlakók révén jutott el Európába - akiket az ár átsodort
a közbeeső hatalmas vizeken -, sokkal kevésbé valószínű, mint az, hogy egy másik katasztrófa
emlékét hozták magukkal Líbiából az Atlanti-óceán partvidékére a "vándor-sírépítők"-nek
ismert, fejlett civilizációval rendelkező neolit kori bevándorlók.
4. E bevándorlók földművelők voltak, s Kr. e. a harmadik évezred vége felé érkeztek a mai
Nagy-Britannia területére. Mindmáig nem sikerült magyarázatot találni e nyugat felé, Tuniszon
és Marokkón keresztül Dél- Spanyolországba, onnan meg északra, Portugáliába és még tovább
irányuló tömegvándorlásra. Az elpusztult Cantrevs of Dyfedről - amely nem lehetett a Cardigani-
öbölben - szóló walesi Atlantisz-legenda szerint a megáradt tenger lerombolta a védőgátakat, és
tizenhat [212 (39.2.-39.4.)] várost elpusztított. Az ír Hy Brasil, a breton Ys városa, a kelta Land
of Lyonesse - amely nem lehetett Cornwall és a Scilly-szigetek közt -, a francia Île Verte, a portu-
gál Ilha Verde: mind ennek a legendának a változatai. De ha az egyiptomi papok csakugyan azt
mesélték Szolónnak, hogy a katasztrófa „messze nyugaton" történt, s akik túlélték, „Héraklész
oszlopai" mellett vonultak el vándorlásuk közben, akkor Atlantisz könnyen azonosítható.
5. Ez az az ország, amelyről Diodorus Siculus úgy emlékezik meg (lásd 131. m.), hogy a
Tritónisz-tótól nyugatra terül el, s igen fejlett civilizációval rendelkező nép lakja. Ettől hódították
el a líbiai amazónok - vagyis azok a matriarchális törzsek, amelyeket később Hérodotosz írt le -
Kerne városát. A Diodorus által előadott történet időpontját régészetileg nem lehet meghatároz-
ni, szerinte azonban az Égei-szigetek és Thrákia líbiai inváziója előtt volt. Ez pedig Kr. e. a
harmadik évezrednél később nem történhetett. Ha tehát Atlantisz Nyugat-Líbia volt, a vízözön,
amely megsemmisítette, vagy egy olyan példátlan felhőszakadás következménye lehetett,
amilyen a híres mezopotámiai és ogügiai vízözönt is előidézte (lásd 38. 3-5.), vagy egy olyan erős
északnyugati széltől kísért szökőáré, amilyen a XII-XIII. században söpört végig Hollandia nagy
részén, és létrehozta a Zuiderzeet, vagy a partvidék lesüllyedését. Valóban lehetséges, hogy
Atlantiszt a Tritónisz-tó (lásd 8. a.) keletkezésekor önthette el az ár, ez a tó ugyanis valamikor
sokezer négyzetmérföldnyi területet boríthatott el a líbiai síkságból, s észak felé talán egészen a
Nagy Szürte-öböl nyugati részéig terjedt, amelyet a földrajztudós Szkülax „Tritónisz-öböl"-nek
nevezett. Az öbölben levő veszedelmes zátonyok arra engednek következtetni, hogy valamikor
egész szigetlánc zárta el az öblöt. E szigetek közül ma már csak Djerba és a Kerkenna-szigetek
vannak meg. [213 ( 39. 4.-3 9.5 .)]

6. A tó közepén levő sziget, amelyről Diodorus beszél (lásd 131. l.), talán a Chaamba Bou
Rouba volt a Szaharában. Diodorus nyilván valamilyen katasztrófára céloz, amikor az
amazonokról és Atlantisz lakóiról szóló beszámolójában (III. 55.) ezt írja: „És azt mesélik, hogy
Líbiának azok a részei, amelyek az óceán mellett fekszenek, egy földrengés következtében
elnyelték a Tritónisz-tavat, egyszerűen eltüntették." Mivel azonban a Tritónisz-tó Diodorus
korában még megvolt, valószínűleg nem ezt mesélték neki, hanem azt, hogy „a Földközi-tenger
medencéjének nyugati részén a földrengések következtében az áradat elnyelte Líbia egy részét,
és létrehozta a Tritónisz-tavat". A Zuiderzeet és a Kopaisz-tavat csak mostanában csapolták le,
ugyanakkor a Tritónisz-tó, amely a klasszikus korban Szkülax szerint még mindig kilencszáz
négyzetmérföldnyi területet borított el, napjainkra a Melrir-sott és Dzserid-sott sós mocsaraivá
zsugorodott össze. Ha ez a terület volt Atlantisz, a nincstelenné vált földművesek egy része nyu-
gat felé, Marokkóba, más részük a Szaharán keresztül dél felé, a többi meg kelet felé, Egyiptomba
és onnan tovább vándorolt, s magával vitte a katasztrófa történetét. A tó környékén csak
kevesen maradtak. Ezen a területen valóban élhettek elefántok, s Platón ezért emlegeti őket.
Atlantisz hegyekkel borított partvidéke azonban Krétához tartozott, amelyet az egyiptomiak,
akik ki nem állhatták a tengert, csak hallomásból ismertek.
7. Poszeidón öt pár ikergyermeke alatt, akik hűséget esküdtek Atlasznak, valószínűleg a
Krétával szövetséges "Keftiu"-ban egyesült királyságok képviselőit kell értenünk. A mükénéi
korban szokás volt, hogy egyszerre két király uralkodott: Spártában Kasztór és Polüdeukész,
Messzéniában Idasz és Lünkeusz, Argoszban Proitosz és Akrisziosz, Tirünszben Héraklész és
Iphiklész, Thébában Eteoklész és Polüneikész. Poszeidón fiait valószínűleg csak Knósszosz
bukása után kerítette [214 (39.6.-39.7.)] hatalmába a kapzsiság és a kegyetlenség, amikor az
üzleti életben egyre ritkább jelenséggé vált a tisztesség, és a kereskedőkből kalózok lettek.
8. A Prométheusz („előre megfontoló") név talán onnan ered, hogy a görögök félreértették a
szanszkrit pramantha szót, amely a szvasztikát, vagyis a tűzcsiholót jelenti, amelyet állítólag ő
talált fel. Zeusz-Prométheuszt Thurioiban tűzcsiholóval a kezében ábrázolták. Prométheuszt, az
indoeurópai népi hőst összezavarták Palamédésszel, a káriai hérosszal, aki (az istennő
ihletésére) föltalálta a mesterségeket, és megtanította rájuk az emberiséget, valamint a babiloni
Éa istennel, aki azt állította, hogy Kingu (Kronosz megfelelője) véréből pompás emberfajtát
teremtett, míg Aruru Anyaisten- nőnek csak egy értéktelenebb emberfajtát sikerült teremtenie
agyagból. Lehetséges, hogy a szanszkritok eposzában, a Bhagavata Puraná-ban előforduló
fivérek - Pramanthu és Manthu - Prométheusz és Epimétheusz („utólag megfontoló") mintái.
Hésziodosz elbeszélése Prométheuszról, Epimétheuszról és Pandóráról mégsem igazi mítosz,
hanem antifeminista mese, amelyet valószínűleg ő maga talált ki, bár Démophoón és Phüllisz
történetén (lásd 169.j.) alapul. Pandóra („mindent adó") Rheia Földistennővel azonos, akit
Athénban és másutt is ilyen néven tiszteltek (Arisztophanész: A madarak 971.; Philosztratosz:
Ta eisz ton Tüanea Apollónion VI. 39.). A pesszimista Hésziodosz éppúgy őt hibáztatja az ember
halandó voltáért és minden bajáért, mint a férjes asszonyok léhaságáért és illetlen
viselkedéséért. Az a történet, amelyet a bika felosztásáról ad elő szintén nem igazi mítosz:
mulatságos adoma, amelyet azért talált ki, hogy valamiféle magyarázatot adjon Prométheusz
bűnhődésére meg arra a visszásnak látszó körülményre, hogy az isteneknek csupán az áldozati
állatok combcsontjait és háját ajánlották fel. A Genezis a combcsont szent voltát Jákob
sántaságával magyarázza, [215 (39.7.-39.8.)] ami annak a következménye volt, hogy birokra kelt
egy angyallal. Pandóra korsajában (és nem szelencéjében) eredetileg szárnyas lelkek voltak.
9. Vannak görög szigetlakók, akik a tüzet még ma is az óriáskömény üreges szárában viszik
egyik helyről a másikra. A Kaukászoszhoz láncolt Prométheusz legendáját a hellének
valószínűleg akkor hallották, amikor a Káspi-tenger környékéről Görögországba vándoroltak. A
legenda eredetileg a hófödte hegycsúcsokon fekvő fagyóriásról szólhatott, akire keselyűraj
vigyázott.
10. Az athéniak mindig erélyesen tagadták, hogy istennőjüknek viszonya lett volna
Prométheusszal, s ez arra enged következtetni, hogy Prométheuszt Athénban egy másik
tűzistennel és feltalálóval, Héphaisztosszal azonosították. Héphaisztoszról is ugyanezt a pletykát
mesélték (lásd 25. b.), mivel az Akropoliszon közös temploma volt Athénével.

11. Menoitiosz („megsemmisített erő") a tölgyfakultusz szent királya. A név talán a tölgyfa
rituális megcsonkítására utal (lásd 7. 1. és 50. 2.).
12. Ha a szvasztika szárai jobbra mutatnak, a Napot jelképezi, ha balra, a Holdat. A líbiai-
berber eredetű nyugat-afrikai akán törzsnél (lásd Bevezetés) a szvasztika Ngame istennő-
háromság jelképe.
40. Éósz
Ha véget ér az éjszaka, keleten fölkel fekhelyéről Hüperión titán és Theia titanisz leánya, a
rózsaujjú, sárga ruhás Éósz, fölül kocsijára, amelyet két ló - Lamposz és Phaethón - húz, az
Olümposzra hajtat, és bejelenti bátyja, Héliosz közeledtét. Amikor Héliosz megjelenik, Éósz
átalakul Hémerává, végigkíséri pályáján bátyját, s végül mint Heszpera jelenti be, hogy épségben
megérkeztek az óceán nyugati partjára.1 [216 (39.8.-40.a.)]
b) Aphrodité egyszer nagyon megharagudott, mert Éósz ágyában találta Árészt. Büntetésül
arra kárhoztatta Éószt, hogy állandóan halandó fiatalemberek után sóvárogjon. Erre Éósz -
titokban és szégyenkezve - egyiket a másik után csábította el. Elsőnek Óriónt, utána Kephaloszt,
aztán Melampúsz unokáját, Kleitoszt. Pedig közben feleségül ment a titánok törzséből származó
Asztraioszhoz, és nemcsak az Északi, Nyugati és Déli Szelet szülte neki, hanem Phószphoroszt és
— egyesek szerint - az ég valamennyi csillagát is.2
c ) Végezetül Ganümédészt és Tithónoszt, Trósz, azaz Ilosz fiait csábította el. Amikor Zeusz
megfosztotta Ganümédésztől, Éósz azt kérte tőle, hogy ajándékozza meg Tithónoszt
halhatatlansággal. Zeusz teljesítette kívánságát. Csakhogy Éósz elfelejtett örök ifjúságot is kérni
Tithónosz számára. (Endümiónnak Szeléné kikönyörögte ezt az ajándékot.) Tithónosz
mindennap öregebb, őszebb és aszottabb lett, s a hangja egyre élesebb. Amikor Éósz megunta
ápolgatni, bezárta hálószobájába, ahol Tithónosz tücsökké változott..3
1. Homérosz: Odüsszeia V. 1. és XXIII. 244-6.; Theokritosz: Idillek II. 148.
2. Apollodórosz I. 4. 4.; Homérosz: Odüsszeia XV. 250.; Hésziodosz: Theogonia 378-82.
3. Apollóniosz Rhodiosz III. 115.; szkholion; Homéroszi himnusz Aphroditéhoz 218-38.; Hésziodosz:
Theogonia 984.; Apollodórosz III. 12. 4.; Horatius: Ódák III. 20.; Ovidius: Fasti I. 461.
1. A hajnalpír istennőjét a hellének találták ki, s a mitográfusok csak vonakodva ismerték el

második nemzedékbeli titanisznak. Kétlovas kocsija és az, hogy ő jelentette be a Nap
közeledését, inkább allegóriák, mint mítoszok.
2. Éósz halandó fiatalemberekkel folytatott viszonyai [217 (40.b.-40.2.)] szintén allegóriák: a
hajnal újból lángra lobbantja a szerelmesekben az éjszakai szenvedélyt, s a férfiakat leginkább
ilyenkor ragadja el a hév. Asztraiosszal kötött házasságának allegóriája könnyen érthető: a
csillagok keleten belevesznek a hajnalpírba, de ugyanakkor feltámad Asztraiosz, a hajnali szél,
mintha csak a csillagok kisugárzása lenne. Mivel a szélnek megtermékenyítő hatást
tulajdonítottak, Éósz lett Asztraiosz gyermekének, a Hajnalcsillagnak az anyja, amely egyedül
marad fenn az égbolton. (Asztraiosz más néven Kephalosz, akiről szintén azt mesélik, hogy ő
nemzette Éósszal a Hajnalcsillagot.) Mivel az Esthajnalcsillag és a Hajnalcsillag egy és ugyanaz, s
a hajnalpír este jelenik meg utoljára az égen, kézenfekvő a filozófiai következtetés, hogy
valamennyi csillag és - a hajnali szelet kivéve - valamennyi szél Éósz gyermeke. Ez az allegória
azonban ellentmond annak a mítosznak, amelyik szerint Boreászt Eurünomé Hold-istennő
teremtette (lásd I. 1.).
3. A görög művészetben Éósz és Hémera alakját nem lehet megkülönböztetni egymástól.
Tithónoszt az allegóriaíró "meghosszabbodási képesség"-nek értelmezte (a teinó és óné
szavakból), s arra akart vele utalni, hogy Éósz kérésére meghosszabbodott az élete. De sokkal
valószínűbb, hogy a szó Éósz saját nevének, a Titónének hímnemű alakja, s azt jelenti, hogy „a
nap királynőjének a férje" - a titó = „nap" (Tzetzész: Lükophrónról 941.) és az óné = „királynő"
szavakból. Mihelyt a nap felmelegszik, a tücskök felélednek, és Kisázsia görög telepeseinél
Apollónnak, a Nap-istennek az aranytücsök volt a jelképe.

41. Órión
Órión, a legszebb férfi a földön, aki a boiótiai Hüriában szokott vadászgatni, Poszeidón és
Eurüalé fia volt. Egy szép napon átjött a Khiosz szigetén levő Hüriába, s [218 (40.2.-41.a.)]
beleszeretett Meropébe, Dionűszosz fiának, Oinopiónnak a leányába. Oinopión oda is ígérte
Óriónnak Meropé kezét, ha megszabadítja a szigetet a rajta nyüzsgő veszedelmes vadállatoktól.
Órión munkához is látott, és minden este elvitte Meropének az elejtett vadak irháját. De mikor
végül teljesítette a feladatot, és ismét megkérte a leányt, Oinopión kijelentette, hogy a
hegyekben a hírek szerint még mindig vannak oroszlánok, medvék meg farkasok, és megtagadta
Órióntól a leány kezét. Az igazság az, hogy ő maga volt bele szerelmes.
b) A felháborodott Órión egyik este egy egész tömlővel megivott Oinopión borából, s úgy
tűzbe jött tőle, hogy behatolt Meropé hálószobájába, és erőszakkal magáévá tette. Mikor
megvirradt, Oinopión apjához, Dionűszoszhoz fohászkodott segítségért. Az isten utasította a
szatírokat, hogy addig itassák Óriónt, amíg mély álomba nem merül. Mikor ez megtörtént,
Oinopión a magatehetetlen Órión mindkét szemét kiszúrta, aztán kidobta a tengerpartra. Egy
jósda kijelentette, hogy a vak ember visszanyerheti szeme világát, ha elutazik keletre, és
szemgödreit Héliosz felé fordítja, ott, ahol az kiemelkedik az óceánból. Órión egy kis csónakban
azonnal kievezett a tengerre, és egy Küklópsz kalapácsának csattogását követve eljutott
Lémnosz szigetére. Ott bement Héphaisztosz műhelyébe, vállára vett egy Kédalión nevű inast, és
magával vitte kalauznak. Kédalión addig vezette Óriónt szárazon és vízen, amíg el nem értek az
óceán legtávolabbi pontjára. Éósz beleszeretett Óriónba, bátyja, Héliosz meg annak rendje és
módja szerint visszaadta a szeme világát.
c) Órión - Éósz társaságában - felkereste Délosz szigetét, aztán visszatért, hogy bosszút álljon
Oinopiónon. Csakhogy sehol sem találta Khioszban, mert Oinopión elrejtőzött egy föld alatti
kamrában, amelyet Héphaisztosz készített neki. Órión erre áthajózott Kréta szigetére,
gondolván, hogy Oinopión talán nagyapjánál, [219 (41.a.-41.c.)] Minósznál keresett menedéket.
Krétán összetalálkozott Artemisszel, aki éppúgy szeretett vadászni, mint ő. Az istennő
hamarosan rábeszélte, hogy hagyjon fel a bosz- szúállás gondolatával, s menjen vele vadászni.1
d) Mármost Apollón tudta, hogy Órión nem utasította vissza Éószt, amikor az meghívta, hogy
ossza meg vele fekhelyét Délosz szent szigetén - a Hajnal még mindig elpirul, ha eszébe jut ez a
meggondolatlanság -, meg aztán Órión azzal hencegett, hogy az egész földet megtisztítja a
vadállatoktól és szörnyetegektől. Apollón attól tartott, hogy nővére, Artemisz esetleg éppúgy be-
leszeret Óriónba, mint Éósz, elment hát Földanyához, és kajánul elmondta neki, mivel kérkedik
Órión. Sikerült is elérnie, hogy Óriónt üldözőbe vegye egy óriási skorpió. Órión először nyíllal,
aztán karddal támadt a skorpióra, de mivel rájött, hogy a halandók semmilyen fegyverével nem
lehet átütni a szörnyeteg páncélját, a tengerbe vetette magát, és Délosz felé kezdett úszni. Abban
bízott, hogy Éósz ott majd megvédi. Apollón azonban odakiáltott Artemisznek: - Látod azt a
fekete valamit ott messze künn a tengeren, Ortügia közelében? Egy Kandaón nevű gazember
feje, aki az imént csábította el Opiszt, egyik hüperboreusz papnődet. Lődd át egy nyílvesszővel! -
Nos, a Kandaón Órión beceneve volt Boiótiában, de Artemisz ezt nem tudta. Gondosan célzott,
kiröpítette a nyílvesszőt, aztán zsákmánya után úszott. Csak akkor vette észre, hogy Órión fejét
lőtte keresztül. Mélységes gyászában megkérte Apollón fiát, Aszklépioszt, hogy támassza új
életre Óriónt. Aszklépiosz hajlandó is volt rá, de mielőtt még teljesíthette volna Artemisz
kérését, Zeusz egy villámmal halálra sújtotta. Erre Artemisz a csillagok közé emelte Órión képét,
a Skorpióval a nyomában. Órión szelleme pedig leszállt az Aszphodélosz Mezőkre.
e) Egyesek szerint azonban a skorpió ölte meg Óriónt, akire állítólag még Artemisz is
megharagudott, [220 (41.c.-41.e.)] mert kéjvágyában űzőbe vette szűzi társnőit, a hét Pleiaszt,
Atlasz és Pleioné leányait. A leányok addig menekültek Boiótia mezőin, míg az istenek végül
galambokká nem változtatták őket, és képmásukat a csillagok közé nem emelték. Ez a mese
azonban tévedésen alapul, mert a Pleiaszok nem voltak szüzek: hárman Zeusszal háltak együtt,
ketten Poszeidónnal, egyikük Árésszel, a hetedik meg férjhez ment a korinthoszi
Sziszüphoszhoz, és nem is került a csillagképbe, mivel Sziszüphosz közönséges halandó volt. 2

f ) Mások a következő különös történetet mesélik Órión születéséről, hogy megmagyarázzák -
néha Úriónnak is írt - nevét, valamint azt a hagyományt, miszerint Földanya fia lett volna.
Hürieusz, egy szegény méhész és földműves, megfogadta, hogy nem fog gyermekeket nemzeni,
megöregedett, és tehetetlenné vált. Egyszer álruhában betért hozzá Zeusz és Hermész. Mivel
igen vendégszeretően fogadta őket, megkérdezték tőle, mit szeretne legjobban. Hürieusz nagy
sóhajjal azt felelte, hogy amit legjobban szeretne - hogy legyen egy fia -, már nem kaphatja meg.
Az istenek azonban azt tanácsolták neki, hogy áldozzon fel egy bikát, vizeljen rá a bőrére, s a
bőrt tegye felesége sírjába. így is cselekedett, és kilenc hónap múlva fia született, akit elnevezett
Úriónnak („vizelő"). S csakugyan: amikor az Órión csillagkép felkel és lenyugszik, mindig esik az
eső.3
1. Homérosz: Odüsszeia XI. 310.; Apollodórosz I. 4. 3-4.; Partheniosz: Szerelmi szenvedélyek 20.;
Lukiánosz: A csarnokról 28.; Theón: Aratoszról 638.; Hyginus: Poetica Astronomica II. 34.
2. Apollodórosz: uo.
3. Servius: Vergilius Aeneise I. énekének 539. soráról; Ovidius: Fasti V. 537. ss.; Hyginus: Poetica
Astronomica II. 34. [221 (41.e.-41.f.)]
1. Órión története három-négy, egymással össze nem függő mítoszból állt össze. Az első,
meglehetősen homályos mítosz Oinopióné. Ez azt fejezi ki, hogy a szent király a számára
kiszabott idő végén nem volt hajlandó lemondani trónjáról, bár a királyság új várományosa már
végigharcolta a rituális viadalokat és a szokásos ünnepségek keretében nőül vette a királynét. Az
új király azonban csak interrex, akit egynapi uralkodás után az előírásnak megfelelően megölnek
és felfalnak a bakkhánsnők (lásd 30. 1.). Erre a régi király, aki holtnak tettetve magát egy sírban
feküdt, ismét feleségül veszi a királynőt, és tovább uralkodik (lásd 123. 4.).
2. A kalapáló Küklópszról szóló jelentéktelen részlet Órión vakságára ad magyarázatot:
valószínűleg egy, a részeg Küklópsz szemét kiégető Odüsszeuszt ábrázoló mitológiai képet (lásd
170. d.) kapcsoltak össze egy hellén allegóriával: hogyan vakítják meg ellenségei minden este a
Nap-titánt, s hogyan kapja vissza szemevilágát a következő Hajnaltól. Órión ("a hegyekban
lakó") és Hüperión ("a magasban lakó") egy és ugyanaz a személy. Órión kérkedése, hogy kiirtja
a vadállatokat, nemcsak rituális harcaira vonatkozik (lásd 123. 1.), hanem a felkelő Napra is,
amelynek megjelenésekor valamennyi vadállat visszahúzódik az odújába (vö. 104. zsoltár 22.
verse).
3. Plutarkhosz írja, hogy Széth isten egy skorpiót küldött ki, hogy a gyermek Hóruszt, Ízisz és
Ozirisz fiát, a nyár legmelegebb szakában ölje meg. Ez a magyarázata annak, hogy Órión
skorpiómarásba hal bele, s hogy Artemisz Aszklépioszhoz folyamodik (Plutarkhosz: Íziszről és
Oziriszről 19.). Hórusz meghalt, de Rá, a Napisten új életre keltette, és később bosszút állt apja,
Ozirisz haláláért. Az eredeti mítoszban valószínűleg Órión is új életre kelt. Órión egy kicsit
Gilgames, a babiloni Héraklész is, akit skorpió-emberek támadnak meg a naptáreposz tizedik
táblája szerint. A mítoszt úgy [222 (41.1.-41.3.)] kell érteni, hogy a szent király akkor kap
halálos sebet, amikor a Nap a skorpió jegyében áll. Hogy a sebesülés pontosan melyik évszakban
történt, attól függ, milyen régi a mítosz. Amikor a Zodiákus keletkezett, a skorpió valószínűleg az
augusztus jelképe volt. A klasszikus korban azonban a napéjegyenlőség előbbre került, s a
Skorpió az október jelképe lett.
a) Órión halálának egy másik változata az egyik hettita eredetű Rasz Samra-i táblán olvasható.
Anat vagy Anatha hadistennő beleszeretett egy Aqhat nevű jóképű vadászba, s amikor az nem
volt hajlandó neki adni az íját, a bosszús Anat megkérte a vérengző Yatpant, hogy lopja el tőle. Az
ügyetlen Yatpan az istennő nagy bánatára nemcsak Aqhatot ölte meg, hanem még az íjat is a
tengerbe ejtette. E mítosz asztronómiai jelentése az, hogy az Órión és az íj - a görögök által
"Kutyá"-nak nevezett csillagkép része - minden tavasszal két egész hónapra a déli látóhatár alá
hanyatlik. Görögországban ezt a történetet, úgy látszik, arra a legendára alkalmazták, hogyan
öltek meg Artemisz orgiasztikus papnői - Opisz egyik mellékneve volt Artemisznek - egy szere-
lemre éhes vendéget kis szigetükön, Ortügián. Mivel az Órión csillagkép újbóli megjelenése az
égbolton a nyári hőség kezdetét jelenti, Egyiptomban tévesen Horusz ellenségével, Széthtel
azonosították, s a fölötte ragyogó két fényes csillagot Széth szamárfülének tartották.

b) Az Órión születéséről szóló mítosz talán nem csupán mulatságos anekdota, amelyet
Philémon és Baukisz történetének nyomán (Ovidius: Átváltozások VIII. 670-724.) azért
találtak ki, hogy megmagyarázzák vele régi nevének, az Űriónnak első szótagját, mintha az az
urein ("vizelni") szóból, s nem az urosz-ból, az orosz ("hegy") homéroszi alakjából származna.
Lehet, hogy a görögök ismertek egy primitív afrikai esőcsináló varázslatot, mely abból áll,
hogy rávizelnek egy bikabőrre. Az, hogy Órión Poszeidónnak, a tengeristennek a fia, [223
(41.3.-41.5)] félreérthetetlenül arra való célzás, hogy hatalmában áll esőt hozni.
c) A Pleiaszok neve - a plein („vitorlázni") gyökérből - arra utal, hogy olyankor jelennek meg
az égbolton, amikor az idő alkalmas a hajózásra. De az is lehet, hogy a név eredeti alakja a
Pindarosznál szereplő Péleiádesz („galambraj") volt, hiszen a Hüaszok malacok voltak. Úgy
látszik, hogy a csillagképnek volt egy hetedik csillaga, amely Kr. e. a második évezred vége
felé kialudt (lásd 67. j.). Ezért írja Hyginus (192. Fabula), hogy Elektra belehalt a Dardanosz
házának pusztulása miatt érzett fájdalmába. Hogy Órión hiába üldözte a Bika csillagképben
látható Pléiaszokat, arra vonatkozik, hogy azok röviddel az Órión újra való megjelenése előtt
emelkednek a látóhatár fölé.
42. Héliosz
Héliosz, akit a tehénszemű Eurüphaessza, vagyis Theia szült Hüperión titánnak, Szeléné és
Éósz bátyja. Szent állatának, a kakasnak a kukorékolására ébred, Éósz jelenti be a jövetelét, s
négylovas kocsiján mindennap végighajt az ég boltozatán, a messze keleten, Kolkhisz
közelében levő pompás palotájából egy ugyanolyan pompás, messze nyugaton levő palotáig,
ahol kifogja lovait, s kicsapja legelni a Boldogok Szigeteire.1 A világot körülfolyó Ókeanoszon
hajózik haza. Kocsiját és lovait berakja egy arany hajóba - a hajót Héphaisztosz készítette neki
-, aztán az egész éjszakát átalussza egy kényelmes fülkében.2
b) Héliosznak módjában van mindent látni, ami a földön történik, csak éppen nem figyel
különösebben - még azt sem vette észre, amikor Odüsszeusz társai ellopták szent
marhacsordáját. Több ilyen csordája van, mindegyik háromszázötven marhából áll. Szicíliai
[224 (41.5.-42.b.)] csordáját két leánya, Phaethusza és Lampetia legelteti. Legszebb marháit egy
hispániai szigeten, Erütheián tartja.3 Lakóhelye Rhodosz. Amikor Zeusz szétosztotta a szigeteket
meg a városokat az istenek közt, Hélioszról véletlenül megfeledkezett. - Ejnye! - kiáltotta. - Most
elölről kell kezdenem az egészet.
- Felesleges, uram - felelte udvariasan Héliosz. - Ma vettem észre, hogy Kisázsiától délre egy új
sziget kezd kiemelkedni a tengerből. Én azzal is megelégszem.
c) Zeusz az egyik sorsistennő, Lakheszisz jelenlétében ígérte meg, hogy az új sziget Hélioszé
lesz.4 Mikor Rhodosz teljesen kiemelkedett a hullámokból, Héliosz birtokba vette, és hét fiút meg
egy leányt nemzett rajta Rhodé nimfával. Egyesek szerint Rhodosz már korábban is létezett, s
akkor éppen másodszor emelkedett ki a hullámokból, miután Zeusz hatalmas vízözönt zúdított
rá, s teljesen elárasztotta. A sziget lakói eredetileg a telkhinek voltak, és Poszeidón beleszeretett
egyikükbe, Halia nimfába. Vele nemzette Rhodét, s rajta kívül még hat fiút is. A hat fiú
megsértette Aphroditét, amikor Kütheréből Paphoszba utazott, s az istennő büntetésből elvette
az eszüket. Erőszakot követtek el saját anyjukon, de ezen kívül is olyan felháborító gazságokat
műveltek, hogy Poszeidón végül is elnyelte őket. Belőlük lettek a keleti Daimónok. Halia a
tengerbe vetette magát, és Leukotheé néven istenséggé vált. De ugyanezt mesélik Iónról, a
korinthoszi Melikertész anyjáról is. A telkhinek megsejtették a vízözönt, s elhajóztak a szélrózsa
minden irányába, de elsősorban Lükiába, s lemondtak Rhodoszról. Így Rhodé maradt az egyetlen
örökös, s miután a sziget ismét kiemelkedett a hullámokból, Héliosztól született hét fia
uralkodott rajta. Híres csillagászok lettek. Nővérük, akinek Élektrüón volt a neve, szűzen halt
meg, s most fél istennőként tisztelik. Az egyik fiút, Aktiszt, testvérgyilkosság miatt száműzték a
szigetről. Egyiptomba menekült, megalapította [225 (42.b. - 42.c.)] Héliopolisz városát, és apja,
Héliosz sugallatára megtanította az egyiptomiakat a csillagjóslásra. A rhodosziak később az ő
tiszteletére emelték a hetven könyök magas kolosszust. Zeusz Héliosz birtokaihoz csatolta azt az
új szigetet, Szicíliát is, amely egy sziklából keletkezett. A Gigászokkal vívott ütközetben hullott a
tengerbe.

d) Egy reggel Héliosz engedett fiának, Phaethónnak, aki állandóan zaklatta, hogy engedje
meg, hadd hajthassa a Nap-szekeret. Phaethón meg akarta mutatni nővéreinek, Prótének és
Klümenének, hogy legény a talpán. Szerető anyja, Rhodé (akinek a nevében nem vagyunk
biztosak, a leányai és Rhodé nevén is szokták hívni) még biztatta is. Csakhogy Phaethón nem
volt elég erős hozzá, hogy a fehér lovakat, amelyeket nővérei kötöttek a szekér elé, megtartsa
az előírt pályán, s előbb olyan magasan hajtott a föld felett, hogy minden megfagyott, aztán
meg olyan alacsonyan, hogy felperzselte a szántóföldeket. Zeuszt elfogta a düh, lesújtotta egy
villámmal, és Phaethón beleesett a Pó folyóba. Bánatos nővérei nyárfákká változtak, ott állnak
a folyó partján, és borostyánkő könnyeket sírnak. Mások szerint égerfákká változtak.5
1. Homéroszi himnusz Hélioszhoz 2. és 9-16.; Homéroszi himnusz Athénéhez 13.; Hésziodosz:
Theogonia 371-4.; Pauszaniasz V. 25. 5.; Nonnosz: Dionüsziaka XII. 1.; Ovidius: Átváltozások II. 1. ss. és
106. ss.; Hyginus: 183. Fabula; Athénaiosz VII. 296.
2. Apollodórosz II. 5. 10.; Athénaiosz XI. 39.
3. Homérosz: Odüsszeia XII. 323. és 375.; Apollodórosz I. 6. 1. ; Theokritosz: Idillek XXV. 130.
4. Pindarosz: Olümpiai ódák VII. 54. ss.
5. Pindarosz: Olümpiai ódák VI. 78., szkholion; Tzetzész: Khiliádok IV. 137.; Hyginus: 52., 752. és 154.
Fabula; Euripidész: Hippolütosz 737, Apollóniosz Rhodiosz IV. 598. ss.; Lukiánosz: Istenek párbeszédei 25.;
Ovidius: Átváltozások I. [226 (42.c.-42.d.)] 755. SS. ; Vergilius: Eclogák VI. 62.; Diodorus Siculus V. 3.;
Apollodórosz I. 4. 5.
1. A korai görög mítoszok jellemző vonása, hogy a Nap alá volt rendelve a Holdnak,
mindaddig, amíg Héliosz helyét át nem vette Apollón, és intellektuális istenséget nem csinált
belőle. Héliosz nem is volt olümposzi istenség, csak egy titán fia, s noha Zeusz később köl-
csönvett a hettita és korinthoszi Tesup istentől (lásd 67. 1.) és más keleti Napistenektől
bizonyos Nap-tulajdonságokat, ezek - a mennydörgés és a villám fölötti uralmával
összehasonlítva - jelentéktelenek voltak. A Héliosz csordájában levő marhák száma - az
Odüsszeiá-ban Héliosz Hüperión néven szerepel (lásd 170. t.) — a Nagy Istennőtől való
függőségére mutat. Ez a szám - éppúgy, mint a Numa által bevezetett évben (Censorinus XX.) -
tizenkét teljes holdhónap napjainak számával egyezik, levonva az Ozirisznek, Ízisznek, Széthnek,
Hórusznak és Neftisznek szentelt öt napot. Ezenkívül a Hold-számoknak, az ötvennek és hétnek
is szorzata. Héliosz úgynevezett leányai valójában Hold-papnők, mivel a szarvasmarha a korai
európai mítoszokban inkább a Hold, mint a Nap szent állata volt. Héliosz anyja, a teliénszemű
Eurüphaessza maga a Hold-istennő. Az égbolton végiggördülő Nap-szekér jellegzetesen hellén
allegória, Nilsson azonban Primitive Time Reckoning (1920) című művében bebizonyította, hogy
a klasszikus Görögországban az ősök tiszteletére rendezett ünnepségeken mégiscsak a Hold-
kultusz volt az irányadó, mint ahogy a Hésziodosz-korabeli Boiótiában is ez szabta meg a
földművelés alapelveit. A Tirünszben meg a mükénéi Akropoliszon talált aranygyűrűkön az
istennő a Holdat is, a Napot is a fején hordja.
2. Phaethón csak egy másik neve Héliosznak (Homérosz: Iliász XI. 735. és Odüsszeia V.
479.). Történetéhen a szekérallegória egy tanítómesét rejt magában, [227 (42.1.-42.2.)]
amelynek az a tanulsága, hogy az apáknak nem szabad fiaikat asszonyaik tanácsára
elkényeztetniök. A mese azonban nem olyan egyszerű, amilyennek látszik: mitikus jelentősége is
van, mert a királyi hercegek évenként megismétlődő föláldozására utal, azon az egyetlen napon,
amelyet nem a földi, hanem a csillagévhez számítottak, vagyis az év legrövidebb napjára
következőn. A szent király napnyugtakor úgy tett, mintha meghalna; az interrex — egy fiú -
azonnal megkapta összes címeit, rangjait és a szent jelvényeket, feleségül vette a királynőt, és
huszonnégy óra múlva megölték: Thrákiában lovaknak álcázott nők tépték darabokra (lásd 27.
d. és 130. 1.), Korinthoszban és másutt viszont megvadított lovak által húzott Napszekér
vonszolta maga után, amíg meg nem halt. Utána a régi király előjött a sírból, ahová elrejtőzött
(lásd 41. 1.), és átvette a fiú örökét. Glaukosz (lásd 71. a.), Pelopsz (lásd 109. j.) és Hippolütosz
("lódobogás"; lásd 101. g.) mítoszai erre a szokásra utalnak, amelyet Babilonban valószínűleg a
hettiták honosítottak meg.

3. A fekete nyárfa Hekaté szent fája volt, a fehér viszont feltámadást ígért (lásd 31. 5. és
134.f.). Phaethón nővéreinek nyárfává változása tehát valamilyen temetőszigetre utal, ahol egy
papnőkből álló testület teljesített szolgálatot a szent király jósdájában. Ezt a nézetet támasztja
alá az is, hogy egyesek szerint égerfává változtak: égerfák szegélyezték Kirké temetőszigetét,
Aiaiát („jajgatás"), amely a Pó torkolatától nem messze feküdt az Adriai-tengerben (Homérosz:
Odüsszeia V. 64. és 239.). Az égerfa Phoróneusz jósdai hérosznak, a tűz feltalálójának szent fája
volt (lásd 57. 1.). A Pó völgye volt a déli végállomása annak a bronzkori útnak, amelyen a
Napnak szentelt borostyánkövet a Keleti-tenger vidékéről a Földközi-tenger vidékére
szállították (lásd 148. 9.).
4. Rhodosz a Kameirának, Ialüszának és Lindának [228 (42.2.-42.4.)] (lásd 60. 2.) is nevezett
Danaé Holdistennő tulajdona volt, amíg ki nem szorította Tesup, a hettita Napisten, akit bika
alakban tiszteltek (lásd 93. 1,). Danaé valószínűleg azonos Haliával („tengerből való"),
Leukotheével ("fehér istennő") és Élektrüóval („borostyán"). Poszeidón hat fia meg lánya,
valamint Héliosz hét fia a bolygóhatalmak, vagyis a titánok uralma alatt álló hétnapos hétre utal
(lásd I. 3.). Héliopoliszt - nevezték Onnak vagy Aunisznak is - nem Aktisz alapította: Egyiptom
legősibb városainak egyike. Az az állítás, hogy a csillagjóslásra is ő tanította volna meg az
egyiptomiakat, nevetséges. De a trójai háború után jó ideig csak a rhodosziakkal álltak szóba a
fáraók a tengerentúli kereskedők közül; valószínűleg ősidőkből származó vallási kapcsolataik
voltak Héliopolisszal, a Rá-kultusz központjával. A „Héliopoliszi Zeusz"-szobor, amelynek
köntösét elöl a hét bolygóistenség képmása ékesítette, talán rhodoszi ihletésű. Ugyanez a helyzet
a spanyolországi Tortosában és a föníciai Bübloszban talált hasonló szobrokkal (lásd I . 4.) .
43. Hellén fiai
Hellén, Deukalión fia, Orszéiszt vette feleségül, és Thesszáliában telepedett le, ahol legidősebb
fia, Aiolosz követte a trónon.1
b) Hellén legfiatalabb fia, Dórosz, a Parnasszosz hegyére költözött, s ott megalapította az
első dór községet. A második fiú, Xuthosz akkor már Athénba menekült, mivel fivérei tolvajlással
vádolták. Itt feleségül vette Erekhtheusz leányát, Kreuszát, aki két gyermeket szült neki: Iónt és
Akhaioszt. Vagyis a négy leghíresebb hellén törzs, az ión, az aiol, az akháj és a dór mind Helléntől
származott. Xuthosz azonban nem boldogult Athénban: amikor Erekhtheusz halála után őt
választották [229 (42.4.-43.b.)] döntőbírónak, legidősebb sógorát, a második Kekropszot
nyilvánította a trón jogos örökösének. Döntése nem nyerte meg a nép tetszését, s Xuthoszt
száműzték a városból. A most Akhaiának nevezett Aigialoszban halt meg.2
c) Aiolosz elcsábította Kheirón leányát, Theiát, a jósnőt, akit sokan Thetisznek is neveztek, s
aki Artemisz társaságában szokott vadászni. Theia félt, hogy Kheirón szigorúan megbünteti, ha
megtudja, hogy állapotos, de nem mert segítséget kérni Artemisztől. De Poszeidón, aki
szívességet akart tenni barátjának, Aiolosznak, átmenetileg kancává változtatta Theiát, s
Euippének nevezte el. Miután megellette csikaját, Melanippét, Poszeidón a csikót
visszaváltoztatta kislánnyá, Theia képét pedig a csillagok közé emelte. Most ő a Ló csillagkép.
Melanippét Aiolosz vette magához, átkeresztelte Arnének, és bizonyos Deszmontész gondjaira
bízta, aki boldogan örökbe fogadta a kislányt, mert neki nem volt gyermeke. Kheirón minderről
semmit sem tudott.
d) Poszeidón állandóan figyelemmel kísérte Arnét, s mihelyt a leány fölserdült, azonnal
elcsábította. Amikor Deszmontész rájött, hogy a leány terhes, megvakította, bezárta egy üres
sírkamrába, és éppen csak annyi kenyeret és vizet adott neki, hogy életben maradjon. Arné a
sírkamrában szülte meg ikerfiait. Deszmontész szolgái gazdájuk parancsára kitették a
gyermekeket a Pélion-hegyre, hogy falják fel őket a vadállatok. Egy ikáriai pásztor azonban
megtalálta és megmentette az ikreket. Egyikük annyira hasonlított anyai nagyapjára, hogy el-
nevezték Aiolosznak. A másiknak meg kellett elégednie a Boiótosz névvel.
e) Közben Ikária királya, Metapontosz megfenyegette meddő feleségét, Theánót, hogy ha
egy éven belül nem szül örököst neki, elválik tőle. Miközben férje nem volt otthon -
elzarándokolt egy jósdába -, az asszony a [230 (43.b.-43.e.) ] pásztorhoz folyamodott

segítségért. Az neki adta a talált gyermekeket, s mikor Metapontosz hazatért, az asszony azt
állította, hogy az ikrek az ő gyermekei. Később - bebizonyítva, hogy mégsem meddő - ő maga is
szült az urának két ikerfiút. A talált gyermekek azonban, isteni származásúak lévén, sokkal
szebbek voltak, mint az ő ikrei. Mivel Metapontosznak nem volt oka kételkedni benne, hogy
Aiolosz és Boiótosz tőle származnak, továbbra is ők maradtak a kedvencei. Theánót elfogta az
anyai féltékenység, s amikor Metapontosz ismét eltávozott hazulról - ezúttal azért, hogy
áldozatot mutasson be Artemisz Metapontina szentélyében -, megparancsolta fiainak, hogy
menjenek el vadászni bátyjaikkal, s mintha véletlenségből történne, öljék meg őket. Csakhogy
Theánó terve meghiúsult, mert Poszeidón segítségére sietett fiainak, amikor felvették a harcot
támadóikkal. Aiolosz és Boiótosz a két fiú holttestét visszavitte a palotába. Mikor Theánó
meglátta, hogy jönnek, egy vadászkéssel megölte magát.
f) Erre Aiolosz és Boiótosz nevelőapjukhoz, a pásztorhoz menekültek, ahol Poszeidón
személyesen fedte föl előttük származásuk titkát. Utasította őket, hogy szabadítsák ki anyjukat,
aki még mindig a sírkamrában senyved, Deszmontészt pedig öljék meg. A fiúk késedelem nélkül
engedelmeskedtek a parancsnak. Poszeidón visszaadta a kiszabadított Arné szeme világát, és az
anya két fiával együtt visszatért Ikáriába. Amikor Metapontosz megtudta, hogy Theánó becsapta,
feleségül vette Arnét, szabályszerűen örökbe fogadta a fiait, és megtette őket örököseinek. 3
g) Néhány évig nem volt semmi baj, de aztán Metapontosz elhatározta, hogy elválik Arnétól,
és újra nősül. Az ezt követő perpatvar során Aiolosz és Boiótosz anyjuk pártjára álltak, és
megölték az új királynőt, Autolütét. Emiatt azonban kénytelenek voltak lemondani a trónra való
igényükről és elmenekülni. Boiótosz [231 (43.e.-43.g.)] Arnéval együtt nagyapjának,
Aiolosznak a palotájában talált menedéket. Aiolosz átengedte neki királysága déli részét,
amelyet ettől fogva Arnénak neveztek. Az ott lakókat még ma is boiótoknak hívják. Két
thesszáliai város is fölvette Arné nevét. Az egyikből később Khairóneia lett.4
h) Közben Aiolosz számos barátja társaságában nyugat felé hajózott, és elfoglalta a Türrhén-
tengeren a hét Aioliai-szigetet. Az istenek kedvence lett, s mint a szelek őre vált ismertté.
Liparán, egy csupa-szikla úszó szigeten lakott, ott tartotta elzárva a szeleket. Felesége, Enareté,
hat fiút és hat leányt szült neki, s boldogan éltek együtt egy rézfallal bekerített palotában.
Örökké lakomáztak, énekeltek, szórakoztak, míg egy szép napon Aiolosz fel nem fedezte, hogy
legfiatalabb fia, Makareusz, együtt hált nővérével, Kanakhéval. Borzadály fogta el, a vérfertőző
szerelem gyümölcsét a kutyák elé hajította, Kanakhénak pedig egy kardot küldött, amellyel a
leány engedelmesen meg is ölte magát. Csakhogy Aiolosz később rájött, hogy többi fia és leánya -
mivel senki sem figyelmeztette őket, hogy az emberek vérfertőző viszonya nem tetszik az
isteneknek - tudatlanságában ugyancsak párokat alkotott, és férjnek meg feleségnek tekintette
magát. Hogy ne sértse meg Zeuszt, aki a vérfertőzést az olümposziak kiváltságának tartja,
Aiolosz felbontotta e házasságokat, és életben maradt fiai közül négynek megparancsolta, hogy
vándoroljon ki. A fiúk át is költöztek Itáliába és Szicíliába, ahol mindegyikük alapított egy-egy
híres királyságot, és erényességben és igazságosságban vetekedett az apjával. Csak az ötödik és
egyben legidősebb fiú maradt otthon, hogy Aiolosz utódja legyen Lipara trónján. Egyesek szerint
azonban Makareusznak és Kanakhénak maradt egy leánya, Amphissza, aki később Apollón
szeretője lett.5
i) Zeusz azért tartotta elzárva a szeleket, mert attól félt, hogy ha nem vigyáz rájuk, egy szép
napon még[232 (43.g.-43.i.) elsöprik és a levegőbe röpítik a földet is, meg a tengert is. Héra
kívánsága volt, hogy Aiolosz őrizze őket. Csak egyenként volt szabad kiengednie őket, saját
belátása szerint, vagy valamelyik olümposzi istenség jól megfontolt kérésére. Ha vihar kellett,
Aiolosz beledöfte lándzsáját a sziklák oldalába, és az így keletkezett lyukon lódultak ki a szelek,
amíg el nem zárta a lyukat. Aiolosz olyan meggondoltan és ügyesen végezte feladatát, hogy
amikor végórája közeledett, Zeusz nem küldte a Tartaroszba, hanem trónra ültette a Szelek
Barlangjában. Még most is ott van. Héra azt állítja, hogy Aioloszt felelősségteljes munkaköre
feljogosítja az istenek lakomáin való részvételre. A többi olümposzi isten azonban - különösen
Poszeidón, aki a tengert és a fölötte levő levegőt a maga tulajdonának tekinti, és nem hajlandó
elismerni, hogy bárki másnak joga volna viharokat támasztani - betolakodóként bánik vele.6
1. Apollódorosz I. 7. 3.

2. Hérodotosz I. 56.; Pauszaniasz VII. 1. 2.
3. Hyginus: 186. Fabula; Poetica Astronomica II. 18.
4. Diodorus Siculus IV. 67. 6.; Pauszaniasz IX. 40. 3.
5. Ovidius: Hősnők levelei XI.; Homérosz: Odüsszeia X. 1. SS. ; Hyginus: 238. Fabula; Plutarkhosz:
Párhuzamos életrajzok 28.; Diodorus Siculus V. 8 . ; Pauszaniasz X. 38. 2.
6. Homérosz: Odüsszeia, uo.; Vergilius: Aeneis I. 142-45.
1. Az iónok és az aiolok voltak a Görögországba benyomuló patriarchális rendszerben élő

hellének első két hulláma. Az ott lakó hellásziak rávették őket az Istennő-háromság tiszteletére
és társadalmi rendszerük ennek megfelelő átalakítására. így váltak görögökké (grai-koi = "a
Szürke Istennő, azaz a Banya tisztelői"). Később az akhájoknak és dóroknak sikerült bevezetniök
a patriarchális társadalmi rendet és az apai ágon való öröklést, ezért szerepel Akhaiosz és
Dórosz egy közös [233 (43.i.-43.1.)] ős, Hellén első nemzedékbeli fiaként. Hellén a Holdistennő
nevének vagy Helenének a hímnemű alakja. A Paroszi Krónika szerint a görögök hellénekké való
átalakulása Kr. e. 1521-ben ment végbe, ami elég elfogadható dátumnak látszik. Aioloszt és Iónt
később a második nemzedékhez sorolták, és a tolvaj Xuthosz fiainak nevezték őket. így akarták
lejáratni az orgiasztikus Aphrodité Hold-istennő aiol és ión kultuszát. Aphrodité szent madara a
xuthosz, azaz a veréb volt, s papnői nem törődtek azzal a patriarchális felfogással, hogy a nő
apjának és férjének tulajdona. Euripidész azonban, aki Athénban is ragaszkodott ión voltához,
Iónt Dórosz és Akhaiosz bátyjának, vagyis ugyancsak Apollón fiának nevezi (lásd 44. a.).
2. Melanippének, valamint a kancafejű Démétérnek (lásd 16. f.) Poszeidón által történt
elcsábítása - éppúgy, mint Euippé elcsábítása Aiolosz által - alighanem ugyanarra az eseményre,
a lókultusz prehellén központjainak az aiolok általi meghódítására vonatkozik. Arné
megvakításának, egy sírkamrába való bebörtönzésének, a két iker, Aiolosz és Boiótosz
születésének és a hegyre - a vadak közé - való kitételének mítosza valószínűleg azon az ismert
képen alapul, amely Danaé (lásd 73. 4.), Antiopé (lásd 76. a.) és mások mítoszait ábrázolta. A
képen Földanya papnője egy tholosz-nak nevezett sírkamrában kuporog, átadja a pásztoroknak
az Újév-ikreket és ezzel mintegy föltárja Földanya misztériumainak titkát. A tholosz bejárata, az
újjászületés ígéreteként, mindig kelet felé néz. A pásztoroknak azt kellett mondaniok, hogy a
csecsemőket a hegyoldalba kitéve találták, amikor éppen bizonyos szent állatok - tehén, koca,
nősténykecske, szuka vagy nőstényfarkas - szoptatták őket. A vadállatok, amelyektől az ikreket
állítólag megmentették, az újszülött szent király évszakoknak megfelelő átalakulásait jelképezik
(lásd 30. 1.).
3. A bebörtönzött szelektől és a Liparán történt [ 234 (43.1.-43.3.)] vérfertőzéstől
eltekintve a mítosz többi része a törzsi vándorlásokra vonatkozik. A mitográfusok alaposan
összekeverték Aioloszt, Hellén fiát a másik Aiolosszal, akit - azért, hogy az aiolokat a harmadik
nemzedékhez tartozó görögöknek tüntessék fel - Xuthosz fiának neveznek, s a harmadik
Aiolosszal, az első unokájával.
4. Mivel a homéroszi istenek Aiolosz fiainak és leányainak vérfertőző viszonyát egyáltalán
nem tekintették elítélendőnek, úgy látszik, hogy Aiolosz és Enareté nem halandók voltak, hanem
titánok, tehát rájuk nézve nem voltak kötelezők a vérrokonság és sógorság papok által előírt
törvényei, s fiaik meg leányaik valószínűleg az a hat másik titánpár voltak, akikre a hét égitest és
a szent hét hét napja volt bízva (lásd 1. d.). Ez adhat magyarázatot kiváltságos, istenekéhez
hasonló életmódjukra: sem az étel, sem az ital, sem a ruha nem volt probléma számukra, egy
bevehetetlen palotában laktak egy úszó szigeten - amilyen Délosz volt Apollón születése előtt
(lásd 14. 3.). Makareusz "boldog"-ot jelent - s boldogok csak az istenek. A római mitográfusokra
maradt a feladat, hogy Aioloszt emberi tulajdonságokkal ruházzák fel, s komolyan vétessék vele
családtagjai viselkedését. A mítosz ilyen módosításaival sikerült magyarázatot adniok egyrészt
arra, hogy Itáliában és Szicíliában aiol királyságok jöttek létre, másrészt - mivel a "Kanakhé"
jelentése "ugatás", és Kanakhé gyermekét a kutyák elé vetették - arra az itáliai szokásra, hogy
kutyakölyköket áldoztak. Ovidius ezt a történetet valószínűleg Szósztratosz Etruszk történelmé-
nek második könyvéből vette (Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok 28.).
5. A szelek eredetileg Héráé voltak, a férfiisteneknek nem volt hatalmuk fölöttük. Diodorus
szerint Aiolosz valóban csak a vitorla használatára meg arra tanította meg a szigetlakókat, hogy

bizonyos tűzjelekből megjósolják, milyen szelek várhatók. A holtak szellemeinek tartott szelek
fölötti uralom egyike azon kiváltságoknak, [235 (43.3. -43.5.) ] amelyekről a Halál-istennő
képviselői nyilván nem szívesen mondtak le. Az angliai, skóciai és bretagne-i boszorkányok még
a XVI. és XVII. században is azt állították, hogy ők uralkodnak a szelek fölött, és eladhatják őket a
hajósoknak. De a dórok alaposak voltak: Homérosz korára már isteni rangra emelték Aioloszt, az
aiolok névadó ősét, és - Héra rovására - rábízták a szelek őrzését. A róla elnevezett Aioliai-
szigetek ugyanis heves és kiszámíthatatlan szeleiről híres vidéken fekszenek (lásd 170. g .).
Ebbe a kompromisszumba Zeusz és Poszeidón papjai, akik bármiféle új istenség létrehozását
ellenezték, nyilván csak kelletlenül törődtek bele, s kétségtelenül ez áll Héra konzervatív
tisztelőire is, akik a szeleket istennőjük elidegeníthetetlen tulajdonának tekintették.
44. Ión
Apollón titokban együtt hált egy barlangban az athéni Propülaia-hegy alatt Erekhtheusz
leányával, Kreuszával, Xuthosz feleségével. Amikor az asszonynak fia született, Apollón
Delphoiba varázsolta a gyereket, ahol templomszolga lett belőle, és a papok elnevezték Iónnak.
Xuthosznak nem volt örököse, s hosszas habozás után végül is elment a delphoi jósdába, és
megkérdezte, hogyan tehetne szert egy fiúra. Nagy meglepetésére azt a választ kapta, hogy az
első ember, akivel a szentélyből távozva találkozni fog, a fia. Ión volt az. Xuthosz arra a
következtetésre jutott, hogy bizonyára valamelyik bak- khánsnővel nemzette sok-sok évvel
azelőtt, valamelyik Delphoiban rendezett buja dionüszoszi orgián. Iónnak ezt nem volt
módjában megcáfolni, elismerte hát Xuthoszt az apjának. Csakhogy Kreusza nagyon
megharagudott, amikor megtudta, hogy Xuthosznak van fia, neki meg nincs. Megpróbálta
megölni Iónt: megkínálta egy serleg mérgezett borral. De Ión először a földre [236 (43.5.-44.a)]
öntött egy kortyot, áldozatul az isteneknek, mire leszállt egy galamb, és beleütötte a csőrét a
kiloccsantott borba. A galamb megdöglött, Kreusza meg Apollón oltáránál keresett menedéket.
Mikor a bosszúszomjas Ión el akarta vonszolni onnan, a papnő közbelépett, és elmagyarázta,
hogy ő - mármint Ión - Kreuszának Apollóntól született fia, de Xuthoszt nem szabad megfosztani
attól a hitétől, hogy ő nemzette egy bakkhánsnővel. Xuthosz később ígéretet kapott, hogy két
gyermeket fog nemzeni Kreuszával: Dóroszt és Akhaioszt.
b) Ión később feleségül vette Helikét, Szelinosznak, Aigialosz királyának a leányát. Szelinosz
halála után ő került a trónra, s mikor Erekhtheusz meghalt, Athén királyává választották. A négy
athéni hivatásrendet - a földműveseket, kézműveseket, papokat és katonákat - azokról a fiúkról
nevezték el, akiket Heliké szült neki.1
1 . Pauszaniasz VII. 1. 2 . ; Euripidész: Ión; Sztrabón VIII. 7. 1 . ; Konón: Elbeszélések 27.
1. E hatásvadászó mítosszal azt akarták bizonyítani, hogy az ión nép ősibb, mint a dór és az
akháj (lásd 43. 1.), s hogy egy istentől, Apollóntól származik. De a barlangban levő Kreusza
valószínűleg az istennő, amint éppen átnyújtja az Újév-gyermeket vagy gyermekeket (lásd 43.
2.) egy pásztornak, akit tévesen értelmeztek pásztorruhába öltözött Apollónnak. Heliké, a fűzfa,
az ötödik hónap fája. A Múzsa-háromságnak volt szentelve, akinek a papnője mindenféle
bájolásra meg vízmágiára használta (lásd 28. 5.). Úgy látszik, az iónok önként behódoltak a
Múzsa-háromságnak. [237 (44.a.-44.1.) ]
45. Alküoné és Kéüx
Alküoné Aiolosznak, a szelek őrének és Aigialénak a leánya volt. A trakhiszi Kéüxhöz, a

Hajnalcsillag fiához ment feleségül. Olyan boldogan éltek, hogy az asszony önmagát
meggondolatlanul Hérának, férjét meg Zeusznak nevezte. Ezzel persze megharagította az
olümposzi Zeuszt és Hérát, akik vihart küldtek a hajóra, amelyen Kéüx egy jósdába utazott, hogy
valamilyen ügyben tanácsot kérjen. Kéüx a vízbe fúlt. Szelleme megjelent Alküonénak, aki csak
nagyon nehezen maradt otthon Trakhiszban, s bánatában most a tengerbe vetette magát.
Valamelyik isten megszánta őket, és mindkettőjüket jégmadárrá változtatta.

b) Azóta a nőstény jégmadár minden télen éktelen jajveszékeléssel temeti el halott párját,
aztán a tengeri csuka tüskéiből vízhatlan fészket épít, vízre bocsátja, abba tojja tojásait, és ott
kelti ki csibéit. Mindezt a Jég- madár-napokban - azaz a téli napfordulót megelőző és követő
héten — cselekszi, s Aiolosz ilyenkor megtiltja az őrizetére bízott szeleknek, hogy a tengeren
végigseperjenek.
c) Vannak, akik szerint Kéüx sirállyá változott.1
1. Apollodórosz I. 7. 3 . ; Arisztophanész: A madarak 250., szkholion; Eusztathiosz és szkholion

Homérosz Iliásza IX. énekének 562. sorához; Plinius: Historia Naturalis X. 47; Hyginus: 65. Fabula;
Ovidius: Átváltozások XI. 410-748; Lukiánosz: Halküón I . ; Plutarkhosz: Melyik állat ravaszabb? 35.
1 . A halküón, vagyis a jégmadár fészkének legendája (amelynek semmilyen

természettudományos alapja nincs, mert a jégmadár nem épít fészket, hanem a tengerparti
gödrökbe rakja le tojásait) csak az új szent király megszületésére vonatkozhatik a téli
napfordulókor, miután a királynő, aki anyját és a Holdistennőt [238 (45.a.-45.1)] jelképezi, a
régi király holttestét egy temetőszigetre szállította. Mivel azonban a téli napforduló nem mindig
a Holdnak ugyanazon fázisával esik egybe, a „minden év" alatt nyilván a száz holdhónapból álló
„minden Nagy Év" értendő, amelynek a végén a Nap- és a Holdidő körül-belül egybeesik, és a
szent király uralkodásának ideje véget ér.
2. Homérosz a jégmadarat Alküonéval (lásd 80. d.), Meleagrosz feleségének, Kleopátrának
egyik elnevezésével (Iliász IX. 562.), és Aiolosznak, a szelek őrének (lásd 43. h.) egyik leányával
hozza kapcsolatba. A halküón ennélfogva nem jelenthet hal-küón-t, vagyis " fóká"-t, mint
általában hiszik, hanem nyilván az alkü-oné, azaz „a rosszat távoltartó királynő" helyett áll. Ezt a
szószármaztatást támasztja alá az Alküonéról és Kéüx-ről, valamint a Zeusz és Héra által rájuk
mért büntetés módjáról szóló mítosz. A legendának azt a részét, ahol a sirályról történik
említés, nem kell nagyon komolyan venni, noha ez a panaszosan kiáltozó madár éppúgy
Aphrodité, azaz Leukotheé tengeristennő szent madara volt (lásd 170. y.), mint a ciprusi
halküón (lásd 160. g.). Úgy látszik, hogy a Kr. e. a második évezred végén a tengerjáró aiolok,
akik addig beérték azzal, hogy a prehellén Hold-istennőt tiszteljék isteni ősükként és párt-
fogójukként, a Zeusz-tisztelő akhájok alattvalói lettek, és kénytelenek voltak elfogadni az
olümposzi vallást. A „Zeusz" elnevezést, amely Ioannész Tzetzész szerint (Antehomerica 102. ss.
és Khiliadesz I. 474.) addig minden jelentéktelen király mellékneve volt (lásd 68. 1.), ettől fogva
egyedül az „Ég Atyja" számára tartották fenn. Kréta szigetén azonban egészen a keresztény
időkig élt az ősi, misztikus hagyomány, hogy Zeusz minden évben megszületik és meghal. Zeusz-
sírokat mutogattak Knósszosz szigetén, az Ida-hegyen és a Dikté-hegyen. Mind a három más
kultusznak volt a központja. Kallimakhosz megbotránkozott rajta, s Zeusz-himnusz-ában [239
(45. 1.-45 .2.)] meg is írta: „A krétaiak mindig hazudnak. Még a sírodat is felállították, Uram!
Pedig Te nem haltál meg, hanem örökké élsz." (Idézve a Titus-ban, I. 12.; lásd 7.6.)
3. Plinius, aki részletesen leírja az állítólagos halküón-fészket - ez valószínűleg az a zoofita,
amelyet Linné halcyoneum-nak nevezett -, azt mondja, hogy a halküón ritkán látható: csak a két
napforduló alkalmával és amikor a Pleiaszok letűnnek az égről. Ez azt mutatja, hogy eredetileg
annak a Hold-istennőnek egyik megnyilvánulási formájáról lehetett szó, aki a téli napfordulókor
az „Élet a halálban", a nyári napfordulókor meg a „Halál az életben" istennője volt, s aki minden
Nagy Évben - november elején, amikor a Pleiaszok letűnnek - halálra ítélte a szent királyt.
4. Egy másik Alküoné, Pleioné („hajózó királynő") és Atlasz leánya, a hét Pleiasz (lásd 39. d.)
vezetője volt. A Pleiaszok májusi, napközelben való felkelése jelezte az esztendő hajózásra
alkalmas szakaszának a kezdetét, letűnésük pedig a végét, amikor (miként Plinius a jégmadárról
írt egyik bekezdésében írja) nagyon hideg északi szél fúj. Kéüx halálának körülményei arra valla-
nak, hogy az aiolok, akik híres tengerészek voltak, azért tisztelték az istennőt Alküonéként, mert
ő oltalmazta meg őket a szikláktól és a viharoktól. Zeusz az istennő hatalmával dacolva
összezúzta ugyan villámával Kéüx hajóját, a jégmadárnak mégis mágikus erőt tulajdonítottak,
amellyel le tudja csillapítani a viharokat. Tetemét kiszárították és talizmánnak használták Zeusz
villámai ellen, valószínűleg azon az alapon, hogy a villám kétszer nem csap be ugyanoda. A
Földközi-tenger a téli napforduló táján rendszerint lecsendesedik. [240 (45.2. - 45.4.)]

46. Téreusz
Téreusz, Árész fia, Thrákiában uralkodott. Később meghód ította a phókiszi Dauliszt. De vannak,
akik szerint a megariszi Pagai királya volt.1 Miután egy határviszályban Pandiónnak, Athén
királyának, a két iker, Butész és Erekhtheusz apjának közvetítőjeként szerepelt, feleségül vette
az ikrek húgát, Proknét, s az szült neki egy fiút, Itüszt.
1. Sajnos az történt, hogy Téreuszt elbűvölte Pandión húgának, Philomélének a hangja, s
beleszeretett a leányba. Egy év múlva - miután Proknét elrejtette egy falusi kunyhóban, dauliszi
palotája közelében - elhitette Pandiónnal, hogy Prokné meghalt. Pandión részvétét nyilvánította
Téreusznak, és nagylelkűen felkínálta neki vigasztalásul Proknéért Philomélé kezét. Mikor Philo-
mélé útnak indult Dauliszba az esküvőre, athéni díszőrséget adott mellé kíséretül. Téreusz a
kíséretet lemészárolta, s mihelyt Philomélé a palotába érkezett, kényszerítette, hogy azonnal
háljon vele. Prokné hamarosan értesült a dologról, mivel azonban Téreusz elővigyázatosságból
kivágta a nyelvét, és fogva tartotta a rabszolganők szállásán, csak úgy tudott érintkezésbe lépni
Philomélével, hogy titkos üzenetet szőtt a leánynak szánt menyasszonyi ruha mintájába. Az
üzenet csak ennyi volt: „Prokné a rabszolganők közt van."
2. Közben egy jósda figyelmeztette Téreuszt, hogy Itüsz egyik vérrokona keze által fog
elpusztulni. Mivel Téreusz öccsét, Drüaszt gyanúsította e gyilkos tervvel, mert azt hitte, hogy így
akarja hatalmába keríteni a trónt, a mit sem sejtő Drüaszt megölte egy fejszével. Philomélé
éppen aznap olvasta el a ruhába szőtt üzenetet. Azonnal a rabszolganők szállására sietett, ahol
egy elreteszelt szobára bukkant. Betörte az ajtót, és szabadon eresztette Proknét, de az csak
érthetetlenül gagyogott, és folyton körbe-körbe szaladgált. [241 (46.a.-46.c.)]
- Ó, csak állhatnék bosszút Téreuszon, aki azt hazudta, hogy meghaltál, engem meg
elcsábított! - jajgatott megdöbbenve Philomélé.
Proknénak nem lévén nyelve, nem tudott felelni, csak kirohant a szobából, megragadta és
megölte a fiát, Itüszt, kibelezte, aztán megfőzte egy rézüstben, hadd egye meg Téreusz, ha
hazatér.
d) Amikor Téreusz rájött, miféle húst evett, megragadta a fejszét, amellyel előzőleg megölte
Drüaszt, és üldözőbe vette a két nővért, aki kiszökött a palotából. Hamarosan utol is érte őket, s
már éppen azon a ponton volt, hogy kétszeres gyilkosságot követ el, mikor az istenek
mindhármukat madárrá változtatták. Proknéból fecske lett, Philoméléből fülemüle, Téreuszból
búbos banka. S a phókisziak azt beszélik, hogy Dauliszban és környékén a fecskék nem mernek
fészket rakni, sem a fülemülék dalolni, annyira félnek Téreusztól. De a nyelv nélküli fecske
csivogva köröz a levegőben, nyomában izgatottan csapkod a szárnyával a búbos banka, s egyre
csak azt kiáltozza, hogy "Pu? Pu?" (Hol van? Hol van?). De a fülemüle visszaröpült Athénba,
folyton Itüszt siratja, akinek a halálát akaratlanul is ő okozta, s egyre csak azt dalolja, hogy "Itu!
Itu!"2
e) Egyesek szerint azonban Téreusz sólyommá változott.3
1. Apollodórosz III. 14. 8.; Thuküdidész II. 29.; Sztrabón IX. 3. 13.; Pauszaniasz I. 41. 8.
2. Apollodórosz III. 14. 8.; Nonnosz: Dionűsziaka IV. 320.; Pauszaniasz I. 5. 4.; I. 41. 8. és X. 4. 6.;
Hyginus: 45. Fabula; (töredékek Szophoklész Téreuszából; Eusztathiosz: Homérosz Odüsszeiája XIX.
éneke 418. soráról; Ovidius: Átváltozások VI. 426-674; A Vatikán első mitográfusa 217.
3. Hyginus: 45. Fabula.[242 (46.c.-46.e.)]
1. Ezt a túlzottan romantikus históriát valószínűleg azért találták ki, hogy

megmagyarázzanak vele egy sor thrák-pelaszg falfestményt, amelyre a phókiszi hódítók egy
dauliszi (daulisz = bolyhos) templomban bukkantak. A festmények a jövendőmondás Dauliszban
gyakorolt különböző módszereit ábrázolták.
2. Prokné nyelvének kivágása annak a képnek a téves értelmezése, amelyen egy babérlevél-
rágástól önkívületbe esett jósnő látható. A jósnő arca nem a fájdalomtól, hanem az eksztázistól
torzult el, s az, ami a képen kivágott nyelvnek látszik, valójában egy babérlevél, amelyet a pap
nyújt át neki, aki a jósnő zavaros gagyogását tolmácsolja. A menyasszonyi ruhába szőtt üzenet
egy másik festmény téves értelmezése: egy papnő egy maréknyi jóspálcikát dob a Tacitus által

leírt kelta (Germania X.) vagy a Hérodotosz által leírt szkütha szokás szerint (IV. 67.) egy fehér
lepelre; a pálcikák betű alakban helyezkednek el, s ezeket a betűket kell a papnőnek megfejtenie.
Amikor Téreusz állítólag megeszi Itüszt, valójában egy fűzfa-papnő jósol a szent király helyett
feláldozott gyermek beleiből. A Téreusz és a jósda jelenetét ábrázoló képen valószínűleg azt
lehetett látni, amint juhbőrön alszik egy templomban, s álmában látomása van (lásd 51.g.); a
görögöknek ezt nem lett volna szabad félreérteniök. A „Drüasz megölését" ábrázoló képen
nyilván egy tölgyfát s alatta druida módra jövendölő papokat lehetett látni, meg egy embert,
amint éppen holtan esik össze. Azt, hogy Prokné fecskévé változott, egy olyan kép alapján
találhatták ki, amelyen egy tollruhába öltözött papnő egy fecske röpüléséből jósol. Philomélé
fülemülévé és Téreusz búbos bankává való változása is hasonló téves értelmezésekből
származhatott. Téreusz neve, amely „figyelő"-t jelent, arra enged következtetni, hogy a búbos
bankát ábrázoló festményen egy férfi-madárjós szerepelt.
3. Még két festmény létezésére következtethetünk. [243 (46.1.-46.3.)] Az egyiken egy
kígyófarkú jósdai hérosz mutatott be véres áldozatot, a másikon egy fiatalember egy
méhjósdától kért éppen útmutatást. A két figura Prokné és Philomélé két bátyja: az első
Erekhtheusz, a másik meg Butész (lásd 47. 1.), az ókor leghíresebb méhésze. Az anyjuk Zeuxippé
volt („aki igába fogja a lovakat"), aki kétségtelenül maga a kancafejű Démétér.
4. Hyginust kivéve valamennyi mitográfus szerint Prokné változott fülemülévé és Philomélé
fecskévé. Nyilván csak egy ügyetlen kísérletről van szó, amellyel valamelyik korábbi költő
elírását akarták helyesbíteni: hogy tudniillik Téreusz nem Prokné nyelvét vágta ki, hanem
Philoméléét. A búbos banka királyi madár, mert bóbitája van, és igen jól illik Téreusz
történetéhez, mert fészke híres a bűzéről. A Korán szerint a búbos banka állítólag a jövőre
vonatkozó titkokat árult el Salamon királynak.
5. Daulisz, a későbbi Phókisz, valamilyen madárkultusz központja lehetett. Phókosz, akiről az
általa alapított új államot elnevezték, állítólag Ornütión („Holdmadár", lásd 81. b.) fia volt, egy
későbbi királyt pedig Xuthosznak („veréb", lásd 43. 1.) neveztek. Hyginus írja, hogy Téreusz
sólyommá, Egyiptom, Thrákia és Északnyugat-Európa királyi madarává változott.
4 7 . Erekhtheusz és Eumolposz
Pandión király időnap előtt meghalt bánatában, amikor megtudta, mi történt Proknéval,
Philomélével és Itüsz-szel. Örökségén két ikerfia osztozott: Erekhtheusz Athén királya lett,
Butész pedig mint Athéné és Poszeidón papja szolgált.1
b) Erekhtheusznak négy fia született feleségétől, Praxitheától, köztük későbbi utódja,
Kekropsz. Az asszony hét leányt is szült neki: Prótogoniát, Pandórát, [244 (46.3.-47.b.)]
Prokniszt - aki Kephalosz felesége lett Kreuszát, Oreithüiát, Khthoniát - akit nagybátyja, Butész
vett feleségül -, s végül a legfiatalabbat, Otioniát.2
c) Mármost Poszeidón titokban együtt hált Khionéval, Oreithüia és Boreász leányával.
Khioné szült is neki egy fiút, Eumolposzt, de bedobta a tengerbe, nehogy Boreász
megharagudjon. Poszeidón oltalmába vette Eumolposzt, és partra vetette Aithiopiában. Itt
nevelkedett Bentheszikümének, Amphitrité tengeristennőtől való féltestvérének házában.
Amikor nagykorú lett, Bentheszikümé hozzáadta egyik leányát. Csakhogy Eumolposz
beleszeretett egy másik leányába, mire Bentheszikümé Thrákiába száműzte. Itt összeesküvést
szőtt pártfogója, Tegüriosz király ellen, s kénytelen volt Eleusziszba menekülni, ahol megbánta
addigi életmódját, s Démétér és Perszephoné misztériumainak papja lett. E misztériumokba
később Héraklészt is beavatta, s ugyanakkor megtanította énekelni és lantot pengetni is.
Eumolposz nagyon ügyesen játszott a lanton, s a Péliász temetése alkalmával rendezett
játékokon a fuvolaversenyt is megnyerte. Eleusziszban Keleosz leányai szolgáltak papnőként
mellette. Messze földön híres jámborságával sikerült elérnie, hogy Tegüriosz király a halálos
ágyán megbocsátott neki, és reá hagyta Thrákia trónját.3
d) Amikor Athén és Eleuszisz közt háború tört ki, Eumolposz hatalmas thrák sereggel sietett
az eleuszisziak segítségére, s apja, Poszeidón nevében bejelentette igényét Attika trónjára. Az
athéniak nagyon megijedtek. Mikor Erekhtheusz egy jósdához fordult tanácsért, azt a választ

kapta, hogy ha győzni akar, áldozza fel Athénének legkisebb leányát, Otioniát. A leány ellenkezés
nélkül feláldozta magát, mire két nővére, Prótogonia és Pandóra is öngyilkos lett, mivel előzőleg
megfogadták, hogy ha hármuk közül bármelyiknek erőszakos halált kell halnia, a másik kettő
követi a halálba.4 [245 (47.b.- 47.d.)]
e) A rákövetkező csatában Ión győzelemre vezette az athéniakat, s Erekhtheusz megölte a
menekülő Eumolposzt. Poszeidón fivéréhez, Zeuszhoz folyamodott bosszúért, aki azon nyomban
halálra is sújtotta villámával Erekhtheuszt. De vannak, akik szerint Erekhtheuszt Poszeidón
terítette le Makrainál háromágú szigonyával, aztán megnyílt a föld és elnyelte.
f) A békeszerződés értelmében az eleuszisziak minden vonatkozásban az athéniak alattvalói
lettek, csak misztériumaik felett gyakorolhatták továbbra is ők az ellenőrzést. Eumolposz utóda
a papi tisztségben kisebbik fia, Kérüx lett, akinek az utódai még ma is igen nagy kiváltságokat
élveznek Eleusziszban.5
g) Erekhtheusz után Ión lett a király. Három leányának - önfeláldozásuk emlékezetére - még
ma is bor nélküli italáldozatot mutatnak be.6
1. Ovidius: Átváltozások VI. 675. ss.; Apollodórosz III. 15. 1.

2. Ovidius: uo.; Szuidasz: Parthenoi címszó alatt; Apollodórosz: uo.; Hyginus: 46. Fabula.
3. Plutarkhosz: A száműzetésről 17.; Apollodórosz II. 5. 12.; Theokritosz: Idillek XXIV. 110.; Hyginus:
273. Fabula; Pauszaniasz I. 38. 3.
4. Apollodórosz III. 15. 4.; Hyginus: 46. Fabula; Szuidasz: uo.
5. Pauszaniasz VII. 1. 2. és I. 38. 3.; Euripidész: Ión 227. ss.
6. Szophoklész: Oidipúsz Kolonoszban 100., szkholion.
1. Erekhtheusz és Eumolposz mítosza Eleuszisznak Athén általi leigázására és az Eleusziszi

Misztériumok thrák-líbiai eredetére vonatkozik. De szerepe van benne a nyári napforduló
orgiasztikus Méh-nimfája athéni kultuszának is, mivel Butész a görög mitológiában ösz-
szefüggésben van az Erüx-hegyi méhkultusszal (lásd 154. d.), s ikertestvére, Erekhtheusz
(inkább „aki átsiet [246 (47.e.-47.1.)] a hangán", mint „zúzó"), a „Dolgos Istennő", vagyis a
Méhkirálynő férje. A thrákiai Tegüriosz király neve - akinek birodalmát Erekhtheusz unokája
örökölte - a méhekkel való további összefüggésre utal: "kaptár-fedőt" jelent. Athén híres volt
mézéről.
2. Erekhtheusz három önzetlen leánya - éppúgy, mint ősének, Kekropsznak három leánya -
a pelaszg istennőháromság, akinek ünnepélyes alkalmakkor italáldozatot mutattak be: Otionia
("fülvédős"), akit állítólag fel kellett áldozni Athénének, nyilván maga Athéné Bagolyistennő;
Prótogonia a Teremtő Eurünomé (lásd I. 1.), Pandóra pedig Rheia Földistennő (lásd 39. 8.). A
matriarchátusból a patriarchátusba való átmenet idején valószínűleg föláldoztak néhányat
Poszeidónnak Athéné papnői közül (lásd 121. 3.).
3. Poszeidón háromágú szigonya és Zeusz villáma eredetileg ugyanaz a fegyver volt: a szent
labrüsz, azaz kétélű fejsze, különbséget csak később tettek köztük, amikor Poszeidón a tenger
istene lett, Zeusz pedig bejelentette, hogy a villámhoz egyedül csak neki van joga (lásd 7. 7.).
4. Butész, akit az Argonauták közé soroltak (lásd 148. 1.), igazában nem tartozott az
Erekhtheusz-családhoz. Utódai, az athéni Butész-fiak azonban kierőszakolták, hogy
bejuthassanak az athéni előkelőségek közé, és a hatodik századra már megszerezték a jogot,
hogy az ő családjuk örökölje Athéné Poliász és Poszeidón Erekhtheusz papjának tisztségét
(Pauszaniasz I. 26. 6.). Az utóbbi a hellén Poszeidón és az ősi pelaszg hérosz összeolvasztása
volt. Úgy látszik, hogy ennek megfelelően módosították a mítoszt, ahogy ugyanezt tették Thé-
szeusz mítoszával is (lásd 95. 3.). Az attikai Butészt azonosították ősükkel, Boreász thrákiai
fiával, aki gyarmatosította Naxoszt, és egy Thesszália ellen intézett támadás alkalmával
erőszakot követett el Koróniszon (lásd 50. 5.), a lapitha hercegnőn (Diodorus Siculus V. 50.).
247 (47.1. - 47.4.)

48. Boreász
Oreithüia, az athéni királyi pár, Erekhtheusz és Praxithea leánya, egyszer táncra perdült az
Ilisszosz folyó partján. Boreász, Asztraiosz és Éósz fia, a Déli és Nyugati Szél fivére tánc közben
felkapta, egy sziklára röpítette az Erginész folyó közelében, s fekete felhőköpenybe burkolózva
magáévá tette.1
b) Boreász már régen szerelmes volt Oreithüiába, és többször is megkérte a kezét,
Erekhtheusz azonban folyton csak hitegette, s nem váltotta be ígéreteit. Boreász végül is
erőszakhoz folyamodott, azzal az indoklással, hogy túl sok időt fecsérelt el üres szavakkal. De
vannak, akik szerint Oreithüia kosárral a kezében a minden évben megrendezett
Theszmophoria alkalmával vonult az Akropolisz lejtőjén Athéné Poliász temploma felé haladó
ünnepi menetben, s Boreász akkor rejtette rőt szárnyai alá, és ragadta el anélkül, hogy a körü-
lötte levő tömeg észrevette volna.
c) Magával vitte a thrákiai kikónok városába, ahol a leány a felesége lett, és ikreket - két fiút -
szült neki: Kalaiszt és Zétészt. Mire férfivá serdültek, szárnyuk nőtt. Oreithüia két leányt is a
világra hozott: Khionét, aki később Eumolposzt szülte Poszeidónnak, és Kleopátrát, aki Phineusz
királyhoz, a Harpüiák későbbi áldozatához ment feleségül.2
d) Boreásznak kígyófarok van a lába helyén, és a Haimosz hegyén lakik egy barlangban.
(Ennek a hegynek hét barlangjában tartja a lovait Árész.) De állítólag a Sztrümón folyó partján is
van lakása.3
e) Boreász egyszer fekete sörényű csődörnek álcázta magát, és meghágott tizenkettőt
Dardanosz fiának, Erikhthoniosznak háromezer kancája közül. A kancák szokás szerint a
Szkamandrosz folyó partján elterülő vizenyős réteken legelésztek. E nászból tizenkét kancacsikó
született. Úgy tudtak vágtatni a lábon álló érett [248 (48.a.-48.e.)] gabona fölött, hogy a kalászok
meg se hajlottak, s így száguldottak a hullámok taraja fölött is.4
f) Az athéniak Boreászt sógoruknak tartották. Mivel egyszer megkérték, hogy segítsen
megsemmisítem Xerxész király hajóhadát, és kérésük meghallgatásra talált, gyönyörű
templomot építettek neki az Ilisszosz folyó partján.5
7. Apollodórosz III. 15. 1-2.; Apollóniosz Rhodiosz I. 212. SS.

8. Ovidius: Átváltozások VI. 677. ss.; Homérosz: Odüsszeia XIV. 533., szkholion; Apollodórosz III. 15. 3.
9. Pauszaniasz V. 19. 1.; Kallimakhosz: Himnusz Artemiszhez 114. és Himnusz Déloszhoz 26. és 63-5.
10. Homérosz: Iliász XX. 219. ss.
11. Hérodotosz VII. 189.
1. Boreász, a kígyófarkú Északi Szél azonos volt a világteremtő Ophiónnal, aki Eurünoméval,
azaz Oreithüiával, a Teremtés istennőjével táncolt, és teherbe ejtette (lásd 1. a.). De ami Ophión
volt Eurünoménak, vagy Boreász Oreithüiának, ugyanaz volt Erekhtheusz az eredeti Athénének.
Athéné Poliász („a városé"), akinek Oreithüia táncolt, Athéné Poliász, azaz Athéné, a Kancacsikó
lehetett. Ő volt az athéni lókultusz istennője és Boreász-Erekhtheusz szeretője, aki így került
sógorságba az athéniakkal. A Boreász-kultusz valószínűleg líbiai eredetű. Ne felejtsük el, hogy
amikor Hermész beleszeretett Oreithüia elődjébe, Herszébe - aki szintén egy szent kosárral a
kezében vonult egy ugyanilyen ünnepi menetben az Akropoliszra -, magáévá tette a leányt
anélkül, hogy Athéné haragját magára vonta volna. A Theszmophoria hajdan valószínűleg
orgiasztikus ünnep volt, amikor a papnők nyilvánosan prostituálták magukat, hogy a
gabonaföldeket megtermékenyítsék [249 (48.e.-48.1.) ] (lásd 24. 1.). A kosarakban phalloszt
jelképező tárgyak voltak (lásd 25. 4.).
2. Az a primitív elképzelés, hogy a gyermekek azoknak a halott ősöknek újra való
megtestülései, akik hirtelen széllökés alakjában hatolnak be az asszonyok méhébe, fennmaradt a
Kanca-istennő erotikus kultuszában. Homérosz tekintélye olyan nagy volt, hogy még a művelt
rómaiak, köztük Plinius is, elhitték, hogy a hispániai kancák megtermékenyülhetnek, ha farral a
szélnek fordulnak (Plinius: Historia Naturalis IV. 35. és VIII. 67.). Varro és Columella is
megemlíti ezt a csodálatos természeti jelenséget, Lactantius pedig - Kr. u. a 3. század végén -
Szűz Máriának a Szentlélek által való megtermékenyítésével állítja párhuzamba.

3. Boreász tél idején viharos erővel fúj a Haimosz- hegység és a Sztrümón felől, s a tavaszi
virágfakadáskor úgy tűnik, mintha Attika egész földjét ő termékenyítette volna meg. Mivel
azonban visszafelé nem fújhat, az Oreithüia megerőszakolásáról szóló mítosz az Északi Szél
kultuszának Athénból Thrákiába való átterjedését tükrözi. Onnan - vagy közvetlenül Athénból -
jutott el Troászba, ahol a háromezer kanca tulajdonosát Erikhthoniosznak hívták, ami az
Erekhtheusz (lásd 158. g.) szinonimája. A tizenkét kancacsikó húzta valószínűleg az évháromság
- Tavasz, Nyár és Ősz - három négyfogatú kocsiját. A Haimosz-hegy volt a szörnyeteg Tüphón
vadászterülete (lásd 36. e).
4. Szókratész, aki teljesen értetlenül állt a mítoszokkal szemben, nem ismerte fel Oreithüia
megbecstelenítésének jelentését. Szerinte csak arról van szó, hogy a szél véletlenül lesodort a
partról egy ilyen nevű hercegnőt, amikor az Ilisszoszt szegélyező sziklákon vagy Árész dombjain
játszadozott, s megölte (Platón: Phaidrosz VI. 229. b.). Boreász kultuszát annak emlékezetére
elevenítették fel később Athénban, hogy megsemmisítette a perzsa hajóhadat (Hérodotosz VII.
189.). A [250 (48.1.-48.4.)] megalopolisziaknak is segített a spártaiak ellen vívott háborúban, s
ezért minden évben áldozatot mutattak be neki (Pauszaniasz VIII. 36. 3.).
49. Alopé
Héphaisztosz fiának, Kerküón arkadiai királynak volt egy gyönyörű szép leánya, Alopé, akit
Poszeidón elcsábított. Alopé apja tudta nélkül szült egy fiút. Megparancsolta egy dajkának, hogy
a gyereket tegye ki a hegyre. Egy pásztor talált rá a kisfiúra, amint éppen egy kanca szoptatta. A
juhászok szállására vitte, ahol a gyerek drága ruhadarabjai nagy feltűnést keltettek. Egyik
pásztortársa vállalta, hogy felneveli a fiút, de csak akkor, ha magával viheti a gyermek előkelő
származását bizonyító ruhadarabokat is. A két pásztor összeveszett, s talán még gyilkosság is
esett volna, ha társaik nem viszik őket Kerküón király elé. Kerküón látni akarta a vitatott ru-
hadarabokat. Mikor elébe tették, rájuk ismert: leánya ruhájából szabták őket. A dajka megijedt,
és önként bevallotta, milyen szerepe volt a dologban. Erre Kerküón parancsot adott, hogy Alopét
falazzák be, a gyereket meg ismét tegyék ki. Megint a kanca szoptatta meg, ezúttal azonban a
második pásztor talált rá. Most már bizonyos lévén a gyermek királyi származásáról, hazavitte a
saját kunyhójába, és elnevezte Hippothoosznak.1
b) Mikor Thészeusz megölte Kerküónt, Hippothooszt ültette Arkadia trónjára. Alopé közben
meghalt a fogságban, és az Eleusziszból Megarába vezető országút mentén temették el, annak a
helynek a közelében, ahol Kerküón birkózni szokott. Poszeidón azonban forrássá változtatta a
holttestét, s a forrást elnevezte Alopénak.2 [251 (48.4. - 49.b.)]
1. Hyginus: 38. és 187. Fabula.

2. Pauszaniasz I. 39. 3.; Arisztophanész: A madarak 533.; Hyginus: 187. Fabula.
3.
1.) A mítosz ismert sablon szerint készült (lásd 43. c.; 68. d .; 105. a. stb.). A különbség csak az,
hogy Hippothooszt kétszer teszik ki, és az első alkalommal a pásztorok majdnem ökölre
mennek. Az eltérés talán egy képsorozat téves értelmezésének tulajdonítható. A képeken
pásztorok által megtalált királyi ikreket lehetett látni, s ugyanezek az ikrek mentek ökölre,
mikor férfivá serdültek - mint Péliász és Néleusz (lásd 68. f.), Proitosz és Akrisziosz (lásd 73. a.),
vagy Eteoklész és Polüneikész (lásd 106. b.).
2.) Alopé a Hold-istennő, nőstényróka alakban. Róla kapta nevét a thesszáliai Alopé városa
(Phereküdész, idézi Sztephanosz Büzantinosz: Alopé címszó alatt.). A nőstényróka volt
Messzénia jelvénye is (lásd 89. 8. és 146. 6.). A mitográfus valószínűleg téved, amikor azt írja,
hogy Hippothoosz ruhadarabjait Alopé ruhájából szabták. Nyilván a pólyáról van szó, amelybe
beleszőtték Alopé törzsi és családi jelvényeit (lásd 10. 1. és 60. 2.).

50. Aszklépiosz
Korónisz, Phlegüásznak, a lapithák királyának, Ixión fivérének a leánya, a thesszáliai Beobéisz-tó

partján lakott, s a tóban szokta mosni a lábát.1
b) Apollón szeretője lett, s az isten mindig egy hófehér varjú őrizetére bízta, ha elment a dolga
után Delphoiba. Korónisz azonban már régóta titkos szenvedélyt melengetett a szívében Elatosz
arkadiai fia, Iszkhüsz iránt, és most az ágyába vette, pedig már teherbe esett Apollóntól. Mielőtt
még az izgatott varjú elindult [252 (49.1.-50.b.)]
volna Delphoiba, hogy jelentse a gyalázatot, és dicséretet kapjon éberségéért, Apollón
megérezte, hogy Korónisz hűtlen lett hozzá, és megátkozta a varjút, amiért nem vájta ki Iszkhüsz
szemét, amikor Koróniszhoz közeledett. A varjú Apollón átka következtében feketévé változott,
és azóta is fekete minden ivadéka.2
c) Amikor Apollón elpanaszolta nővérének, Artemisznek a rajta esett sérelmet, az istennő
bosszúból egy egész tegezre való nyílvesszőt lőtt Koróniszra. Apollónt a leány holtteste láttán
hirtelen elfogta a lelkifurdalás, de későn: már nem kelthette újból életre. Korónisz szelleme
leszállt a Tartaroszba, testét halotti máglyára rakták, meglocsolták illatos olajokkal, s már a tüzet
is meggyújtották, mikor Apollón végre magához tért. Jelt adott Hermésznek, mire az a lángok
fényénél kivágta Korónisz méhéből a gyermeket, aki még mindig élt. 3 Fiú volt. Apollón elnevezte
Aszklépiosznak és elvitte Kheirón, a kentaur barlangjába, ahol a fiú megtanulta az orvoslás és a
vadászat tudományát. Ami Iszkhüszt illeti, akit Khülosznak is szoktak nevezni, egyesek szerint
Zeusz sújtotta egy villámmal halálra, mások szerint maga Apollón nyilazta agyon.4
d) Az epidaurosziak szerint azonban egészen másként történt a dolog. Ők azt mesélik, hogy
Korónisz apja, Phlegüász, aki az azonos nevű várost alapította, maga köré gyűjtötte Görögország
legjobb harcosait, és rablóhadjáratokból élt. Egyszer eljött Epidauroszba is, hogy kikémlelje a
terepet meg az ország lakosainak erejét, s vele jött a leánya, Korónisz is, akinek a méhében már
ott volt Apollón gyermeke, de Phlegüász nem tudott róla. Korónisz Apollón epidauroszi
szentélyében Artemisz és a Moirák közreműködésével egy fiúgyermeknek adott életet, akit
azonnal ki is tett a manapság gyógyító erejű növényeiről híres Titthion hegyére. Egy
Areszthanasz nevű kecskepásztor észrevette, hogy szukája meg egy nősténykecskéje eltűnt, a
keresésükre [253 (50.b.-50.d.)] indult, s meg is találta őket: egy csecsemőt szoptattak, egymást
váltogatva. Már éppen föl akarta venni a földről a gyermeket, amikor körös-körül hirtelen vakító
fényesség támadt, s a pásztor ijedten kapta vissza a kezét. Nem akarta isteni titokba ütni az
orrát, jámboran elfordult, és Aszklépioszt apja, Apollón oltalmára hagyta.5
e) Aszklépiosz az epidaurosziak szerint a gyógyítás tudományát egyrészt Apollóntól,
másrészt Kheiróntól tanulta. Olyan ügyes seborvos lett belőle, és annyira értett az
orvosságokhoz, hogy őt tisztelik az orvostudomány atyjaként. Nemcsak betegeket tudott
gyógyítani. Athéné adott neki két üvegcsét, Medúsza, a Gorgó vérével teli. A Gorgó bal oldalán
levő erekből vett vérrel Aszklépiosz feltámaszthatta a halottakat, a jobb oldalából vett vérrel
meg azonnali halált okozhatott. Vannak, akik azt állítják, hogy Athéné és Aszklépiosz megoszto-
zott a véren: Aszklépiosz életmentésre használta, Athéné meg gyilkolásra és háborúk szítására.
Athéné előzőleg adott két cseppet e vérből Erikhthoniosznak - egy gyilkoló meg egy gyógyító
hatásút -, és az üvegcséket arany szalagokkal kötözte Erikhthoniosz kígyótestére.6
f) Azok közt, akiket Aszklépiosz föltámasztott halottaiból, ott találjuk Lükurgoszt,
Kapaneuszt és Tündareuszt. Nem tudjuk, mikor emelt Hádész panaszt Zeusznál, hogy ellopják
alattvalóit — Tündareusz, Glaukosz, Hippolütosz vagy Órión föltámasztása után-e? Csak az
biztos, hogy Aszklépioszt a vád szerint arannyal megvesztegették, s hogy Zeusz villáma
betegével együtt halálra sújtotta.7
g) De később Zeusz újból életre keltette Aszklépioszt. Ilyenformán beteljesedett Kheirón
leányának, Euippének meggondolatlan jóslata. Euippé ugyanis kijelentette, hogy Aszklépioszból
isten lesz, aztán meghal, s utána újból istenséggé válik - hogy ily módon kétszer teljesüljön be a
végzete. Aszklépiosz képét - kezében egy gyógyító kígyóval - Zeusz a csillagok közé emelte. 8
[254 (50.d.-50.g.)]

h) A messzéniaiak azt állítják, hogy Aszklépiosz a messzéniai Trikka szülötte volt, az
arkadiaiak szerint Thelpuszában született, a thesszáliaiak szerint meg a thesszáliai Trikkában. A
spártaiak Agnitasznak nevezik, mert fűzfatörzsből faragtak szobrot neki. Sziküón lakói
öszvérkordéra ültetett kígyó alakjában tisztelik. Sziküóni szobra pisztáciafenyő-tobozt tart a bal
kezében, Epidauroszban ellenben egy kígyó fején pihen a balja. Jobbjában mindkét esetben jogar
van.9
i) Aszklépiosz volt az apja annak a két orvosnak - Podaleiriosznak és Makhaónnak -, aki a
görögöket Trója ostroma alatt ápolta, valamint a sugárzó szépségű Hügieiának. A rómaiak
Aesculapiusnak nevezik, a krétaiak meg azt mondják, hogy Minósz fiát, Glaukoszt nem Po-
lüeidosz támasztotta új életre, hanem ő, méghozzá állítólag egy olyan növénnyel, amelyet egy
kígyó mutatott meg neki egy sírban.10
1. Sztrabón IX. 5. 21. és XIV. 1. 40.
2. Pauszaniasz II. 26. 5.; Pindarosz: Püthói ódák III. 25. ss.; Apollodórosz III. 10. 3.
3. Pindarosz: Püthói ódák III. 8. ss.; Pauszaniasz: uo.; Hyginus: 202. Fabula; Ovidius: Átváltozások II.
612. ss.
4. Apollodórosz III. 10. 3.; Hyginus: uo. és Poetica Astronomica II. 40.
5. Pauszaniasz IX. 36. 1. és II. 26. 4.; Inscriptiones Gaecae IV. 1. 28.
6. Diodorus Siculus V. 74. 6.; Apollodórosz III. 10. 3.; Tatianus: Szózat a görögökhöz; Euripidész: Ión
999. ss.
7. Apollodórosz III. 10. 3-4.; Lukiánosz: A táncról 45.; Hyginus: 49. Fabula; Eratoszthenész, idézi
Hyginus: Poetica Astronomica II. 14.; Pindarosz: Püthói ódák III. 55. ss., szkholion.
8. Germanicus Caesar: Aratosz Phainomenája 77. ss.-ról; Ovidius: Átváltozások 642. ss.; Hyginus:
uo.[255 (50.h.-50.i.)]
9. Pauszaniasz II. 26. 6.; VIII. 25. 6.; III. 14. 7. és II. 10. 3.; Sztrabón XIV. 1. 39.
10. Homérosz: Iliász II. 732.; Hyginus: Poetica Astronomica II. 14.
1. Ebben a mítoszban észak-görögországi, attikai és peloponnészoszi valláspolitikai ügyről

van szó: hogyan szüntettek meg Apollón nevében egy prehellén gyógyítókultuszt, amelyet a
Hold-papnők űztek a kígyó, varjú vagy holló alakjában újjászületett őshonos héroszok jósda-
szentélyeiben. E héroszok közt volt a kelta Bran vagy Vron Holló-istennel azonosítható
Phoróneusz (lásd 57. 1.), a kígyófarkú Erikhthoniosz (lásd 25. 2.) és Kronosz (lásd 7. 1.). Az
utóbbi név a Korónosz („varjú" vagy „holló") egyik alakváltozata, s egyben két lapitha király
neve (lásd 78. a.). Az „Aszklépiosz" („mindig nyájas") olyan hízelgő jelző lehetett, amellyel min-
den orvoslással foglalkozó héroszt megajándékoztak, abban a reményben, hogy ezzel megnyerik
jóindulatukat.
2. Athéné istennőt, e kultusz védnökét, eredetileg nem tartották szűzlánynak: a halott hérosz
a fia is volt, meg a szeretője is. A „Korónisz" melléknevet a jóstehetségű varjúról vagy hollóról, a
"Hügieiá"-t pedig a neki köszönhető gyógyulásokért kapta. Egyetemes gyógyító szere az ixiász,
azaz a fagyöngy volt. Az ixiász szó közeli rokonságban van az Iszkhüsz („erő") és Ixión („erős
őslakó") nevekkel (lásd 63. 1.). A kelet-európai fagyöngy, a loranthus, a tölgyfán élősködik, s
nem a nyárfán vagy almafán, mint nyugati változata. Az „Aesculapius", az Aszklépiosz latin
megfelelője - jelentése: „ami az ehető tölgyfáról lelóg", vagyis a fagyöngy - alighanem a két
fagyöngyfajta régebbi közös neve. A fagyöngyöt a tölgyfa nemiszervének tartották, s amikor a
druidák rituális okokból arany sarlóval levágták, jelképes kasztrációt hajtottak végre (lásd 7. 1.).
A [256 (50.1.-50.2.)] fagyöngy bogyóinak nyúlós nedvét a tölgyfa ondójának tekintették, s
megfiatalító erőt tulajdonítottak neki. Sir James Frazer Az aranyág című művében hangsúlyozza,
hogy Aeneas fagyönggyel a kezében ment le az Alvilágba, és ezért térhetett vissza a felvilágra,
amikor jónak látta. Az a bizonyos „növény", amely Glaukoszt visszahozta a sírból, valószínűleg
ugyancsak fagyöngy volt. Iszkhüsz, Aszklépiosz, Ixión és Polüeidosz tulajdonképpen egy és
ugyanaz a mitikus személy: a feláldozott tölgyfahérosz levágott nemiszervében lakozó gyógyító
erő megszemélyesítése. „Khülosz", Iszkhüsz másik neve „növényi nedvet" vagy „bogyót" jelent.
3. Abból, hogy Athéné Gorgó-vért adott Aszklépiosznak és Erikhthoniosznak, arra kell
következtetnünk, hogy e kultusz gyógyító szertartásai titkok voltak. A titkot a papnők őrizték, s

minden olyan kísérlet, amely e titok felfedését célozta, halálbüntetést vont maga után. A Gorgó-
fő a kíváncsiskodóknak szánt előírásos figyelmeztetés (lásd 73. 5.). De a feláldozott tölgykirályok
vagy az őket helyettesítő gyermekek vérét az áldozatok alkalmával valószínűleg éppúgy
szétosztották, mint a fagyöngy nedvét.
4. Apollón mitográfusai nővérét, Artemiszt teszik felelőssé Iszkhüsz haláláért. Eredetileg
csakugyan azonos volt Athéné istennővel, akinek tiszteletére a tölgykirálynak meg kellett halnia.
A mitográfusok azt is állítják, hogy Iszkhüszt is, Aszklépioszt is Zeusz villáma sújtotta halálra. S
csakugyan: minden tölgykirály halálát az a kétélű fejsze okozta, amely később villámként
szerepelt. Holttestüket rendszerint máglyán égették el.
5. Apollón elátkozta a varjút, halotti máglyára juttatta Koróniszt, mert törvénytelen
viszonyt folytatott Iszkhüsszel, és azt állította, hogy Aszklépiosz az ő fia; aztán ő meg Kheirón
megtanították a fiút a gyógyítás tudományára. Más szóval: Apollón hellén papjainak magnésziai
szövetségeseik, a lapithák ősi ellenségei, a [257 (50.2.-50.5.)] kentaurok segítettek egy
thesszáliai varjú-jósdát héroszostul, mindenestül elfoglalni, a Hold-papnők testületét elűzni és
az istennő kultuszát megszüntetni. Apollón a bitorolt varjút - vagy hollót - meghagyta ugyan a
jövendőmondás szimbólumának, papjai azonban egyszerűbb és hatásosabb módszernek
tartották, ha álomfejtés segítségével állapítják meg, mi baja betegüknek, s nem a madarak
talányos károgásából próbálják kitalálni. Ugyanakkor maradt abba Arkadiában, Messzéniában,
Thesszáliában és Athénban a fagyöngy rituális célokra való felhasználása. Iszkhüsz a tölgyfa
fiából a fenyő (Elatosz) fia lett - ezért tart a kezében Aszklépiosz sziküóni szobra pisztáciafenyő-
tobozt. Volt egy másik Korónisz nevű lapitha hercegnő is, akin Butész, az athéni Butész-fiak őse
erőszakot követett el (lásd 47. 4 .).
a) Aszklépiosz kígyó-alakja - éppúgy, mint Erikhthonioszé, akit Athéné ugyancsak
felhatalmazott, hogy a Gorgó-vérrel halottakat támasszon fel - bizonyítja, hogy Aszklépiosz
jósdai hérosz volt. Epidauroszi templomában több szelídített kígyót őriztek (Pauszaniasz II. 28.
I.) a megújulás jelképeként, a kígyók ugyanis minden évben levedlik bőrüket (lásd 160. 11.). Az
a szuka, amelyik Aszklépioszt szoptatta, amikor a kecskepásztor újszülött királyként
köszöntötte, nyilván Hekaté vagy Hekabé (lásd 31. 3.; 38. 7.; 134. 1.; 168. n. és 1.), s talán azért
mesélték Kheirónról, hogy a gyermeket vadászni is megtanította, mert valamiféle magyarázatot
akartak adni rá, hogy miért ábrázolták Aszklépioszt mindig e szuka társaságában. Másik
nevelőanyja, a nősténykecske, nyilván Athéné Kecskeistennő, akinek aigiszében Erikhthoniosz
menedéket keresett (lásd 25. 2.) . Ha Aszklépiosznak valóban volt eredetileg egy ikertestvére -
annak analógiájára, hogy Péliászt egy kanca, Néleuszt meg egy szuka szoptatta (lásd 68. d.) -, az
csak Erikhthoniosz lehetett.
b) Amikor Athéné az olümposzi Zeusz hűséges [258 (50.5.-50.7.)] szűzlányaként
újraszületett, kénytelen volt követni Apollón példáját és elátkozni a varjút, volt bizalmasát (lásd
25. e.).
c) A fűzfa a holdvarázslat fája volt (lásd 28. 5.; 44. 1. és 116. 4.). A kérgéből készült keserű
orvosságot még ma is használják reuma ellen. A spártaiak nyirkos völgyeikben sokat
szenvedhettek a reumától. Annak a bizonyos fűzfának, az agnus castus-nak az ágait azonban,
amellyel a spártaiak Aszklépioszt azonosították, Athénban a Theszmophoriának nevezett
termékenység-ünnep alkalmával (lásd 48. 1.) az idősebb asszonyok ágyára szórták, állítólag
azért, hogy távol tartsák a kígyókat (Arrhianosz: állatok története IX. 26.), de valójában épp
ellenkezőleg: hogy bátorítsák a kígyó alakú szellemeket. Ennélfogva lehetséges, hogy
Aszklépiosz papjai a meddőség gyógyítására specializálták magukat.
57. A jósdák
Görögországban igen sok a jósda, de a legrégibb a dódónéi Zeuszé. Valamikor az ősidőkben két
fekete galamb röppent föl az egyiptomi Thébából. Az egyik a líbiai Ammónba repült, a másik
Dódónéba. Mind a kettő egy tölgyfára ereszkedett le, s kinyilatkoztatta, hogy ott van Zeusz
jóshelye. Dódónéban Zeusz papnői a galambok turbékolását, a tölgyfalevelek zizegését meg az
ágakról lelógó, egymásnak ütődő rézedények csörömpölését figyelik. Zeusznak Olümpiában is

van egy híres jósdája. Itt az áldozati állatok beleinek megvizsgálása után válaszolnak a papjai a
feltett kérdésekre.1
b) A delphoi jósda kezdetben Földanyáé volt, aki Daphniszt jelölte ki jósnőjévé. Daphnisz
égy háromlábon (tripusz) ült, és titokzatos gőzöket lehelt be, ahogy még ma is csinálja a papnő,
Pűthia. Egyesek szerint Földanya később átengedte a jósdát Phoibé titanisznak [259 (50.7. -
51.b.)] vagy Themisznek. De lehet, hogy Apollónnak, aki a Tempé völgyéből babérágakat hozott,
és szentélyt épített belőlük magának. Mások szerint viszont Apollón erőszakkal vette el a jósdát
Földanyától, miután megölte Püthónt, s két hüperboreusz papja, Pagaszosz és Agüieusz
honosította meg ottani tiszteletét.
c) Azt mondják, hogy az első delphoi szentély méhviaszból és madártollakból készült, a
második összetekert páfrányszárakból, a harmadik babérágakból, a negyediket Héphaisztosz
kovácsolta bronzból, arany énekesmadarakkal az oromzatán, de egy szép napon elnyelte a föld.
Az ötödik, amelyet faragott kőből építettek, az ötvennyolcadik Olümpiász évében (Kr. e. 489.)
leégett, helyette építették a mostani szentélyt.2
d) Apollónnak még számtalan más jósdája is van, többek közt a Lükaion hegyén és az argoszi
Akropoliszon. Mindkettőt papnő vezeti. A boiótiai Iszménionban férfi papok olvassák ki jósigéit
az áldozati állatok beleiből. A Kolophón melletti Klaroszban Apollón látnoka egy rejtett kút
vizéből iszik, és versben hirdeti ki a jóslatot. Telmisszoszban és másutt meg álmot fejtenek. 3
e) Patraiban Démétér papnői egy tükröt eresztenek le kötélen az istennő kútjába, s abból
jósolnak a betegeknek. Pharaiban a tanácsért Hermészhez folyamodó betegeknek egy rézpénzt
kell fizetniök, s a jósigéket azok a szavak tartalmazzák, amelyek először ütik meg a fülüket,
miután elhagyták a piacteret.4
f) Hérának Pagai közelében van nagy népszerűségnek örvendő jósdája. Földanyához is
fordulnak még mindig tanácsért az akhaiai Aigeirában. Ez a név azt jelenti, hogy "fekete nyárfás".
Az istennő papnője itt bikavért iszik, ami minden más halandó számára halálos méreg.5
g) A felsoroltakon kívül van még jósdája sok hérosznak is. Héraklész jósdájában, az akhaiai
Burában, négy kockát vetnek el, s azokból olvassák ki a jóslatot.6 [260 (51.b.-51.g.)] Számos
jósdája van Aszklépiosznak, ahová csak úgy özönlenek a betegek, hogy tanácsot kapjanak és
meggyógyuljanak. Hogy mitől épülhetnek fel, álmukban tudják meg, ha előzőleg böjtöltek.7 A
thébai Amphiaráosz és a malloszi Amphilokhosz jósdái - éppúgy, mint Mopszoszé, aki
mindnyájuk közül a legcsalhatatlanabb - Aszklépiosz módszerét követik.8
h) Ezenkívül Pasziphaénak is van jósdája a lakóniai Thalamaiban. A spártai királyok
védnöksége alatt áll, s ugyancsak álmukban válaszol a hozzá fordulóknak.9
i) Némelyik jósdától nem is olyan könnyű tanácsot kapni. így például Lebadeiában van egy
jósdája az argonauta Erginosz fiának, Trophóniosznak, ahol a tanácsért folyamodónak előzőleg
néhány napon át meg kell tisztulnia: a Jószerencsének és bizonyos Jó Szellemnek szentelt
épületben kell laknia, csak a Herküna folyóban szabad megfürödnie, s áldozatot kell bemutatnia
Trophóniosznak, valamint dajkájának, Démétér Europénak és más istenségeknek. Utána szentelt
húst kell ennie, elsősorban annak a kosnak a húsát, amelyet Trophóniosz bátyja, Agamédész
árnyának áldoztak. Ő segített Trophóniosznak felépíteni Apollón delphoi templomát.
j) Miután a folyamodó ily módon alkalmassá vált rá, hogy tanácsot kérjen a jósdától, két
tizenhárom éves fiú a folyóhoz vezeti, megfürdeti és megkeni szentelt kenőccsel. Aztán innia kell
egy Léthé vizének nevezett forrásból, hogy elfelejtse múltját, meg egy mellette levő másikból,
amelyet az Emlékezet vizének neveznek, hogy majd minden eszébe jusson, amit közben látott és
hallott. Falusi lábbeliben, vászoningben, fején abronccsal - mint valami áldozati állat -
közeledik ezután a jósda gödréhez. Ez nyolc méter mély, s óriási kenyérsütő tepsire emlékeztet.
Miután a folyamodó lemászik egy létrán, a gödör fenekén egy szűk nyílást talál. Ezen ke-
resztüldugja a lábát, s közben mindkét kezében mézes árpakalácsot tart. Egyszerre csak
megrántják a [261 (51.g.-51.j.] bokájánál fogva, s mintha sebes folyó örvénye szívná le a nyí-
láson. A sötétben fejbe vágják, szinte úgy érzi, hogy vége, s akkor egy láthatatlan hang föltárja
előtte a jövőt meg még sok más titkot. Mikor a hang elnémul, a folyamodó teljesen elveszti az
eszméletét, de azon nyomban visszarántják a lábánál fogva a gödör fenekére, csak a
mézeskalács marad odalenn. Aztán beültetik az úgynevezett Emlékezés Székébe, és felszólítják,

hogy ismételje el, amit hallott. Végül, még mindig kábultan, visszatér a Jó Szellem házába, ahol
lassan teljesen magához tér, és ismét képes lesz nevetni.
k) A láthatatlan hang azoknak a Jó Szellemeknek egyike, akik az aranykorban, Kronosz
idején éltek, leszálltak a Holdból, hogy a jósdákban és a beavatási szertartásokon
segédkezzenek, s mint büntetők, őrzők és megmentők mindenütt jelen legyenek. A Jó Szellem
Trophóniosz kígyó alakban jelenlevő szellemét kérdezi meg, aki a folyamodó mézeskalácsáért
való fizetségként adja meg a kért felvilágosítást.10
1. Hérodotosz II. 55. és VIII. 134.; Dionűsziosz Halikarnasszeusz I. 15.; Homérosz: Odüsszeia XIV. 328.;
Aiszkhülosz: A leláncolt Prométheusz 832.; Szuidasz: Dódóné; Szophoklész: Oidipúsz király 900.
2. Aiszkhülosz: Eumeniszek 1-19.; Pauszaniasz X. 5. 3-5.
3. Pauszaniasz II. 24. 1.; Plutarkhosz: Pürrhosz 31.; Hérodotosz VIII. 134. és I. 78.; Tacitus: Annales II.
54.
4. Pauszaniasz VII. 21. 5. és 22. 2.
5. Sztrabón VIII. 6. 22.; Plinius: Historia Naturalis XXVIII. 41.; Apollodórosz I. 9-27.
6. Pauszaniasz VII. 25. 6.
7. Uo. II. 27. 2.
8. Uo. I. 34. 2.; Hérodotosz VIII. 134.
9. Plutarkhosz: Kleomenész 7.; Pauszaniasz III. 26. 1.
10. Pauszaniasz IX. 39. 1-5.; Plutarkhosz: Szókratész Daimonionjáról XXII. és A Holdon látható arc XXX.
[262 (51.j. - 51.k.)]
1. Eredetileg minden jósige a Földistennőtől származott, akinek olyan nagy volt a tekintélye,
hogy a patriarchális hódítók módszeresen sorra hatalmukba kerítették a szentélyeit, s vagy
papokat állítottak az élükre, vagy rávették a papnőket, hogy maradjanak az ő szolgálatukban. Így
például Zeusz Dódónéban, Ammón pedig a Siwa-oázisban kisajátította a Diának vagy Diónének
(lásd 7. 1.) szentelt jós-tölgy kultuszát - ahogy a héber Jehova csinálta Istár jós-akácával
(Krónika I. könyve XIV. 15.) Apollón pedig elfoglalta a delphoi és argoszi szentélyeket. Argoszban
a jósnő teljesen szabadon beszélhetett, Delphoiban egy pap közvetített a jósnő és a hivő közt,
hexameterekbe ültetve át a jósnő zavaros kinyilatkoztatásait. Dódónéban a Galamb-papnők is,
Zeusz férfi-jósai is hirdettek jósigéket.
2. Földanya delphoi szentélyét a krétaiak alapították, akik örökségként a hellénekre hagyták
vallásos zenéjüket, szertartásaikat, táncaikat és naptárjukat. Földanya krétai jogaráról, a
labrüsz-ről, vagyis a kétélű fejszéről kapta nevét a delphoi papi testület. A Labrüadák testülete
még a klasszikus korban is megvolt. A méhviaszból és madártollakból készült templom az
istennő Méh (lásd 7. 3.; 18. 3. és 47. 1.) és Galamb alakjára utal (lásd 1. b. és 62. a.). A
páfránytemplom azokra a mágikus tulajdonságokra emlékeztet, amelyeket a páfránymagnak
tulajdonítottak a nyári és téli napforduló idején. (Sir James Frazer Az aranyág-ban több oldalt
szentel e tárgynak.) A babértemplom arra a babérlevélre emlékeztet, amelyet a jósnő és társnői
az orgiákon rágtak. A Daphnisz ugyanúgy a Daphoinissza („a véres") rövidített alakja, mint a
Daphné a Daphoinéé (lásd 21. 6. és 46. 2.). A bronztemplom, amelyet elnyelt a föld, valószínű-
leg csak egy delphoi dal negyedik szakaszának az emléke. (A dal - akár a „London Bridge is
Broken Down" - azokról az építésre alkalmatlan anyagokról szólt, amelyekből egyik szentélyt a
másik után emelték.) De [263 (51.1.-51.2.)] utalhat a bronztemplom egy föld alatti tholosz-ra,
egy kígyó alakban újból testet öltött hérosz sírjára is. A tholosz, a halott szellemének kaptár
alakú háza, valószínűleg afrikai eredetű, és palesztinai közvetítéssel került Görögországba.
Hasonló szentélye volt az endori boszorkánynak, Ádám szelleme pedig szintén jövendölt
Hebronban. Philosztratosz Ta eisz ton Tüanea Apollónion című művében (VI. 11.) célzást tesz az
aranymadarakra, és szirénekhez hasonló nyaktekercseknek írja le őket. Pindarosz szerint
viszont fülemülék voltak (Töredék, idézi Athénaiosz 290. e.). Tisztázatlan, hogy a madarak talá-
nyokban beszélő fülemüléket ábrázoltak-e, vagy szerelmi bájolásnál (lásd 152. a.) és
esővarázslásnál (Marinosz: Proklosz 28.) szereplő nyaktekercseket.
3. Úgy látszik, hogy a belekből való olvasás a jövendőmondás indoeurópai formája volt. A
négy elvetett csontkockából való jóslás eredete talán az ábécében keresendő, mivel ezek a
kockák nem mai értelemben vett kockák, hanem csak négy oldallal rendelkező ujjpercek voltak,

s állítólag nem számokat, hanem „jeleket" véstek rájuk. Márpedig - akár az ún. O'Sullivan-féle
kelta ábécé esetében - tizenkét mássalhangzó és négy magánhangzó a legegyszerűbb forma,
amelyre a görög ábécé visszavezethető. Csak a klasszikus korban látták el az ujjperceket
számokkal - mindegyiket egy egyessel, hármassal, négyessel és hatossal -, és kodifikálták összes
lehetséges kombinációjuk jelentését. Az álmokból való jövendölés általánosan elterjedt
gyakorlat volt.
4. Apollón papjai megkövetelték, hogy a delphoi Püthiák szüzek legyenek, mivel Apollón
arájának tekintették őket. Ha valamelyiküket szégyenszemre mégis elcsábította egy hivő,
legalább ötvenéves koráig hivatalban kellett maradnia, továbbra is menyasszonynak öltözve. A
bikavért rendkívül mérgező hatásúnak tartották (lásd 155. a.), az állat varázslatos
nemzőképessége miatt. A szent bikák vérét, amellyel néha egy egész [264 (51.2.-51.4.)] törzset
megszenteltek - mint Mózes II. könyve XXIV. fejezetének 8. versében nagy mennyiségű vízzel
felhígítva locsolták szét a szántóföldeken, hogy megtermékenyüljenek. A Föld papnői azonban
minden baj nélkül megihattak, amit Földanya megivott.
5. Héra, Pasziphaé és Ínó az istennő-háromság három neve. Egymással való összefüggésüket a
háromlábú szék jelképezte, amelyen papnője ült.
6. A Trophóniosz jósdájában lejátszódó szertartás - a jósdába Pauszaniasz személyesen is
ellátogatott - Aieneiásznak az Avernusba való leszállására emlékeztet, amikor - fagyönggyel a
kezében - tanácsot kért atyjától, Ankhiszésztől, meg arra, ahogyan korábban Odüsszeusz
értekezett Teiresziásszal. Ugyanakkor azt is mutatja, hogy ezek a mítoszok összefüggésben
vannak a beavatási szertartás egyik általánosan elterjedt formájával, amelynek során a jelölt
tetszhalált hal, misztikus útbaigazítást kap egy állítólagos szellemtől, aztán egy másik törzs vagy
titkos társaság tagjaként újraszületik. Plutarkhosz megjegyzi, hogy a trophóniádok - a misztériu-
mok sötét üregekben lakó tanítói - még az Olümposz előtti korba, vagyis Kronosz korába
tartoznak, és igen helyesen az Ida-hegyi Daktüloszokkal, a Szamothrakéi Misztériumok
irányítóival hozza őket kapcsolatba.
7. A pagai fekete nyárfa a halál istennőjének volt szentelve. Perszephonénak is volt egy fekete
nyárfaligete a messzi nyugaton (Pauszaniasz X. 30. 3., - lásd 170. l.)
8. Amphilokhosz és Mopszosz megölték ugyan egymást, de aztán szellemeik kibékültek, és
közös jósdát alapítottak (lásd 169. e.). [265 (51.4.-51.8.)]
52. Az ábécé
Az első ábécé öt magánhangzóját meg a B és T mássalhangzót a három Moira vagy - mint

egyesek állítják - Phoróneusz húga, Íó találta fel, a többi tizenegy mássalhangzót pedig Naupliosz
fia, Palamédész. A hangokból Hermész formált ék alakú betűket - mivel a darvak ék alakban
repülnek -, és az ő révén került a betűrendszer Görögországból Egyiptomba. Ez volt a pelaszg
ábécé, amelyet Kadmosz később visszahozott Boiótiába, egy Arkadiából való pelaszg, Euandrosz
pedig Itáliában honosított meg, ahol anyja, Carmenta alakította ki belőle a latin ábécé közismert
tizenöt betűjét.
b) A görög ábécét később újabb mássalhangzókkal egészítette ki a szamoszi Szimónidész és a
szicíliai Epikharmosz, a hosszú Ó és a rövid E magánhangzókat pedig Apollón papjai találták ki,
hogy az isten szent lantjának mind a hét húrjára jusson egy-egy magánhangzó.
c) A tizennyolc betű közül az alpha volt az első, mert az alphé szó azt jelenti, hogy „tisztelet",
az alphainein pedig azt, hogy „feltalálni, kitalálni", s mert az Alpheiosz volt a legtekintélyesebb
folyó. A boiótiai Kadmosz a betűk sorrendjét megváltoztatta ugyan, de az alphát meghagyta a
helyén, mert az aleph föníciai nyelven ökröt jelent, és Boiótia az ökrök országa.1
1. Hyginus: 277. Fabula; Sevillai Iszidórosz: A dolgok eredete VIII. 2. 84.; Philosztratosz: Héróika X. 3.;
Plinius: Historia Naturalis VII. 57.; Homérosz: Iliász XIX. 593., szkholion; Plutarkhosz: Szümposzion ton
hepta szophón IX. 3.
1 . A görög ábécé a krétai hieroglifák leegyszerűsített formája volt. A tudósok ma már

egyetértenek abban, hogy az első írott ábécé Egyiptomban alakult ki a Kr. e. 18. század folyamán

krétai hatásra. Ez összhangban van Ariszteidésznek ama Plinius által feljegyzett állításával,
[266 (52.a.-52.1.)] miszerint az ábécét egy Ménosz („Hold") nevű egyiptomi találta fel „tizenöt
évvel Phoróneusz argoszi király uralkodása előtt".
2. Ugyanakkor kétségtelen, hogy Görögországban már a módosított föníciai ábécé bevezetése
előtt is volt valamiféle ábécé, amelyet Íó („Hold") papnői, vagy a Moirák vallási titokként
kezeltek. Ez az ábécé szoros összefüggésben állt a naptárral, s betűit nem írásjelekkel, hanem az
esztendő egyes hónapjait jelképező fákról levágott gallyakkal ábrázolták.
3. Valószínű, hogy kezdetben az ősi ír ábécét sem rögzítették írott jelekkel - mint a gall
druidák ábécéjét sem, amelyet Caesar ismertetett -, s valamennyi betűjét Iákról nevezték el.
Ennek az ábécének első három mássalhangzójáról Beth-luis-nion („nyír-berkenye-kőris") volt a
neve. összetétele phrügiai eredetre vall, s megfelel a tizenhárom mássalhangzóból és öt
magánhangzóból álló pelaszg és latin ábécének. A betűk eredeti sorrendje A, B, L, N, O, F, S, H, U,
D, T, C, E, M, G, Ng vagy Gn, R és I volt. Valószínű, hogy ez volt a Hermész által alkalmazott
sorrend is. Az ír írástudók ezt a betűrendet alakították át süketnéma nyelvvé: az ujjpercekkel
jelképezték az egyes betűket vagy szótagokat. Mindegyik mássalhangzó a téli napforduló után
két nappal kezdődő tizenhárom hónapos év egy-egy huszonnyolc napból álló hónapját
jelképezte, az alábbi sorrendben:
I. Dec. 24. B nyírfa, vagy vad olajfa

2. Jan. 21. L berkenye
3. Febr. 18. N kőrisfa
4. Márc. 18. F égerfa, vagy som
5. Ápr. 15. S fűzfa; SS (Z), kökény
6. Máj. 13. H galagonya, vagy vadkörtefa
7. Jún. 10. D tölgyfa, vagy pisztácia
8. Júl. 8. T magyalfa, vagy tövises tölgyfa [267 (52.1.-52.3.)]
9. Aug. 5. C diófa; CC (Q), alma, berkenyefa, vagy birsalmafa
10. Szept. 2. M szőlőtő
1 1 . Szept. 30. G repkény
12. Okt. 28. Ng vagy Gn nád, vagy labdarózsa
13. Nov. 25. R bodzafa, vagy mirtusz
4. Kr. e. 400 körül egy vallási forradalom eredményekém a mássalhangzók sorrendjét - az új

naptárrendszernek megfelelően - a következőképpen változtatták meg: B, L, F, S, N, H, D, T, C, Q,
M, G, Ng, Z, R. Ez az ábécé Héraklész Ogmiosszal, azaz a „Naparcú Ogmá"-val áll összefüggésben,
úgy, mint a korábbi Phoróneusszal (lásd 132. 3 .).
5. A magánhangzók az év egy-egy három hónapból álló szakaszát jelképezték: O (rekettye) a
tavaszi napéjegyenlőséget; U (hanga) a nyári napfordulót; E (nyárfa) az őszi napéjegyenlőséget,
az A (fenyő vagy pálma), a születés fája, és az I (tiszafa), a halál fája, együttesen a
téli napfordulót. Ez a fa-sorrend nemcsak a görög és latin mitológiában, hanem egész Európa, sőt
- mutatis mutandis - Szíria és Kisázsia kultikus hagyományaiban is szerepel. Carmenta istennő
(lásd 86. 2. és 132. 6.) találta fel a magánhangzókon kívül a B és T mássalhangzókat is, mivel
ezek a mássalhangzók jelképezték a naptárban az istennő esztendeje két felének a kezdetét,
ahogy az előzőleg fel volt osztva a szent király és helyettese közt.
6. Hermésznek, aki a költők pártfogója volt, amíg Apollón át nem vette tőle ezt a szerepet, a
darvak voltak a szent madarai (lásd 17. 3. és 36. 2.), ezért ék alakúak a legősibb betűjelek.
Palamédész („ősi bölcsesség") és szent daruja (Martialis: Epigrammák XIII. 75.) az egyiptomi
Thot istennek, a betűk feltalálójának, és a daruhoz hasonló madarának, az ibisznek káriai [268
(52.3. -52.6.)] megfelelője volt, Hermész pedig Thot korai hellén megfelelője (lásd 162. s.). Az,
hogy Szimónidész és Epikharmosz új betűkkel gyarapították az ábécét, nem mítosz, hanem

történelmi tény, de nem tudjuk biztosan, hogy miért csinálták. Az új mássalhangzók közül a xi és
pszi fölösleges volt, az aspirata (H) és a digamma (F) törlésével pedig szegényebb lett a hangsor.
7. Kimutatható, hogy az ír Beth-luis-nion betűinek neve - ez az ábécé a hagyomány szerint
Görögországból került Hispánián keresztül Írországba (lásd 132. 5.) - ősi görög varázsformula
volt az arkadiai fehér istennő, Alphitó kultuszában, aki a klasszikus korra közönséges mumussá
degradálódott, s a gyermekeket ijesztgették vele. A betűk Kadmosz által bevezetett sorrendjét,
amely a közismert ábécében mindmáig fennmaradt, valószínűleg a föníciai kereskedők vezették
be, szántszándékkal keverve össze az eredeti sorrendet. A titkos ábécét ugyanis kereskedelmi
célokra használták, és nem merték az istennőt az igazi sorrend elárulásával megsérteni.
E bonyolult, de fontos témát részletesen ismertetem A fehér istennő című művemben (1-15. és
21. fejezetek).
8. Az Apollón papjai által kitalált magánhangzók valószínűleg azok, amelyekről egy
Démétriosz nevű alexandriai filozófus tesz említést Kr. e. az első században, amikor A stílusról c.
értekezésében ezt írja:
„Egyiptomban a papok úgy énekelnek himnuszokat az istenekhez, hogy egymás után
kimondják a hét magánhangzót, s ezzel olyan erős zenei hatást gyakorolnak a hallgatókra,
mintha fuvoláznának vagy lantot pengetnének ... de talán jobb, ha ezt a témát nem fejtegetem
bővebben."
Ebből arra lehet következtetni, hogy a magánhangzókat Apollón szentélyeiben a
lantpengetéssel való gyógyításra használták. [269 (52.6.-52.8.)]
53. A Daktüloszok
Amikor Rheia világra hozta Zeuszt, egyesek szerint vajúdás közben mind a tíz ujjával belevájt a
földbe, hogy könnyítsen fájásain, s így születtek a Daktüloszok: a bal kezével vájt lyukakból öt
nő, a jobbjával vájtakból öt férfi. Általában azonban azt tartják, hogy a Daktüloszok
már jóval Zeusz születése előtt a phrügiai Ida hegyén éltek, és állítólag Ankhialé nimfa szülte
őket az Oaxosz melletti Dikté-barlangban. A férfiak kovácsok voltak, és ők fedezték fel a vasat a
közeli Berekünthosz-hegyen. Leánytestvéreik Szamothrakéban telepedtek le, s nagy
csodálkozást keltettek varázstudományukkal. Ők avatták be Orpheuszt az Istennő
misztériumaiba. Nevük féltve őrzött titok.1
b) Mások szerint a Daktülosz-fivérek a Kurészek voltak, akik Zeusz bölcsőjére vigyáztak Kréta
szigetén, aztán Éliszbe jöttek és templomot emeltek, hogy kiengeszteljék Kronoszt. Héraklész,
Paióniosz, Epimédész, Iasziosz és Akeszidasz volt a nevük. Héraklész elhozta a
hüperboreuszoktól a vadolajfát Olümpiába, aztán futóversenyt rendezett öccsei közt. így jöttek
létre az Olümpiai Játékok. Azt is mesélik, hogy a győztest, Paiónoszt vadolajfaággal koszorúzta
meg, s hogy a verseny után zöld olajfalevelekből vetett ágyon aludtak. Az igazság viszont az,
hogy a győztest csak a hetedik olümpiászon koszorúzták meg először vadolajfalevelekből font
koszorúval: a delphoi jósda csak akkor utasította Iphitoszt, hogy almafaág helyett ezzel
jutalmazzák a győztest.2
c) A három legidősebb Daktülosznak Akmón, Damnameneusz és Kelmisz volt a neve.
Egyesek szerint Kelmisz megsértette Rheiát, s büntetésül vassá változott.3 [270 (53.a.-53.c.)]
1. Diodorus Siculus V. 64.; Szophoklész: A süket szatírok, idézi Sztrabón X. 3. 22.; Apollóniosz Rhodiosz
I. 509. és 1130.
2. Pauszaniasz V. 7. 4.; Phlegón: Fragmenta Historica Graeca I I I . 604.
3. Apollóniosz Rhodiosz I. 1129., szkholion; Ovidius: Átváltozások IV. 281.
1. A Daktüloszok az ujjak megszemélyesítései. Héraklész Olümpiában rendezett

versenyfutása gyermekjáték: a gyerekek versenyfutást rendeznek az asztalon az ujjaik közt, de a
hüvelykujjukat kihagyják, s a versenyt mindig a mutatóujj nyeri meg. De vannak bizonyos titkos
orphikus tanok, amelyek a varázserejű fák naptári sorrendjén alapulnak, ahol a jelbeszédben
mindegyik Iának külön ujjízülete, a valószínűleg phrügiai eredetű orphikus naptár-ábécében
pedig külön betűje van (lásd 52. 3.). A vadolajfáé a hüvelykujj legfelső ízülete: ebben

lakozik állítólag a férfiúi erő, ezért nevezték el Héraklésznek. Héraklész testéből a monda szerint
falevelek sarjadtak (Palaiphatosz, 37.). Az ujjszimbólumok emléke maradt meg az ujjak népies
nyugati elnevezésében - így például a „bolond ujj" Epimédész, a középső ujj, a "gyógyító ujj"
Iasziosz, a gyűrűsujj -, valamint a tenyérjóslás ujjneveiben, ahol Saturnus Epimédésznek
felel meg - Saturnus lassú észjárásúnak bizonyult Zeusszal folytatott harcában -, Apollón, a
gyógyítás istene pedig Iasziosznak. A mutatóujj Iuppiter, azaz Zeusz, aki megnyerte a
versenyfutást. A kisujj Mercurius, azaz Hermész, a varázserejű. Az őskorban Európában
ráolvasással kísérték a fém megmunkálását. A kovácsok azt állították, hogy jobb kezük ujjai a
Daktüloszok, a bal kéz ujjait átengedték a boszorkányoknak.
2. Akmón, Damnameneusz és Kelmisz története - az ő nevük a kovácsmesterségre utal -
ugyancsak gyermekmese: a gyerekek a mutatóujjukkal rávernek a hüvelykujjukra, mint a
kalapáccsal az üllőre, aztán közéjük [271 (53.1.- 53.2.) ] dugják a középső ujjuk hegyét,
mintha vörösen izzó vasdarab lenne. A vas a Fekete-tenger déli partvidékéről Phrügián át került
Krétába. Kelmisz az olvasztott vas megszemélyesítője, s ezért nyilván ellenszenves volt
Rheiának, a Nagy Istennőnek, a kovácsok pártfogójának, akinek kultusza a vas megolvasztásával
és a vasfegyvereket viselő dórok bejövetelével indult hanyatlásnak. Rheia csak az aranyat, az
ezüstöt, a rezet, az ólmot és az ónt ismerte el földi ércnek; a meteorvas-darabokat
csodálatos eredetük miatt ennek ellenére igen nagyra értékelték, s egy ilyen vasdarab könnyen
eshetett a Berekünthosz-hegyre. Phaisztosz közelében egy újkőkorszakbeli rétegben találtak is
az istennő kuporgó agyagszobra mellett egy kagylókkal és áldozati tálakkal körülvett meteoritot.
A régi egyiptomi vas is meteorvas: nagy százalékban tartalmaz nikkelt, és majdnem
rozsdamentes. A középső ujjat a miatt a sértés miatt nevezték el digita impudicá-nak, amelyet
Kelmisz követett el Héra ellen.
3. Az Olümpiai Játékok abból a futóversenyből erednek, amelyet a szűzlányok rendeztek Héra
Hold-istennő papnőjének tisztségéért (Pauszaniasz V. 16.), s mivel ez a verseny a Partheniosz
(„szűzi") hónapban zajlott le, úgy látszik, minden évben megrendezték. Amikor Zeusz feleségül
vette Hérát - vagyis az akhájok a szent királyság új formáját vezették be Görögországban (lásd
12. 7.) -, a fiatalemberek is futóversenyt rendeztek a veszélyes kiváltságért, hogy a papnő
hitvese lehessenek, vagyis a Nap versenyt futott a Holdért, és Élisz királyalett. Antaiosz is
futóversenyt rendezett leánya kérői közt (Pindarosz: Püthói ódák IX.), Ikariosz (lásd 160. d.) és
Danaosz (lásd 60. m.) példáját követve.
4. A Játékokat később nem évenként, hanem csak négyévenként rendezték meg. A leányok
futóversenyét két héttel az Olümpiai Játékok előtt vagy után külön ünnepség keretében
bonyolították le. Hogy milyen [272 (53.2.-53.4.) dicsőséggel járt a Szent Királyság, amelyhez a
futóverseny győztese az új papnővel kötött házassága révén jutott, még a klasszikus korban is
meglátszott abban az is-teneknek kijáró tiszteletben, amelyben a győztest részesítették. Miután
megkoszorúzták Héraklész vagy Zeusz olajágával, „Héraklész király"-ként köszöntötték,
levélzáporral árasztották el, mint valami Jack O'Greent, ő vezette a tánckart a diadalmenetben,
és a tanácsteremben evett az áldozati bika húsából.
5. Az eredeti díj - egy alma vagy egy almafaág - halhatatlanságot biztosított a szent királynak,
amikor utóda előírás szerint megölte. Plutarkhosz (Szümposziaka V. 2.) említi, hogy noha
eredetileg a futás volt az egyetlen versenyszám az Olümpiai Játékokon, még egy másik
párviadalt is rendeztek, amely feltétlenül a legyőzött halálával végződött. Ennek a párviadalnak
az emlékét az a mítosz őrzi, amely szerint az Olümpiai Játékok azzal a birkózással kezdődtek,
amelyet Zeusz és Kronosz folytatott Élisz birtoklásáért (Pauszaniasz V. 7.). Vagyis arról a
viadalról van szó, amelyet a király és helyettese folytatott a nyári napfordulókor, s amelynek a
kimenetele nem volt kétséges, mivel a helyettes lándzsával volt felfegyverkezve.
6. Pindarosz (Olümpiai ódák III. 33.) egyik szkholiasztája Komarkhoszt idézve kimutatja, hogy
Éliszben az új évet a téli napfordulóhoz legközelebb eső holdtöltétől számították, és a második
új év nyári napfordulókor kezdődött. Ezért valószínű, hogy az új Zeusz-Héraklész, vagyis a
futóverseny győztese Kronosz-Íphiklészt, az óévben uralkodó királyhelyettest a téli
napfordulókor ölte meg. Ezért alapította Héraklész az Olümpiai Játékokat, és nevezte el Kronosz

sírdombját „abban az évszakban, amikor a hegycsúcsot hó borítja" (Pindarosz: Olümpiai ódák X.
49.).
7. Az ősidőkben Zeusz-Héraklészt tölgylevelekkel árasztották el, és az almafaágat a nyári
napfordulókor [273 (53.4.-53.7.)] kapta, mielőtt helyettese megölte; a királyságot jelképező
vadolajfaágat a téli napfordulókor nyerte el. Az almafaágnak az ártó szellemeket elűző vadolajfa
ágával való helyettesítése a halálos kimenetelű párviadal megszűntetését és a két részre osztott
esztendő egyetlen Nagy Évvé való átalakítását jelenti. A Nagy Év a téli napfordulókor kezdődött,
amikor a Nap- és a Hold-idő egy Nap-Hold házasság szempontjából kedvezően esik egybe, és
két, egyenként négy-négy évig tartó Olümpiászra volt osztva. A király és helyettese egymás után
vagy együttesen uralkodott. Noha a klasszikus korban a Nap-szekérverseny lett az Olümpiai
Játékok legfontosabb eseménye - amelynek mitológiai forrása Pelopsz versengése Oinomaosszal
Déidameiáért (lásd 109. 3.) még mindig rossz ómennek tartották, ha a futóversenyben aratott
győzelme után falevelekkel árasztottak el valakit. Püthagorasz azt tanácsolta barátainak, hogy
vegyenek részt a versenyben, de ne győzzenek. A tanácsteremben elfogyasztott áldozati bikát
nyilvánvalóan éppúgy a király helyett ették meg, mint az athéni Buphonia-ünnepen (lásd 21.
13.).
8. Olümpia nem Mükénében van, tehát a preakháj mítoszok aligha származhattak Kréta
szigetéről. Valószínűleg pelaszg eredetűek.
54. A Telkhinek
A kilenc kutyafejű, uszonyos kezű Telkhin a Tenger Gyermeke volt. Rhodosz szigetén születtek,
ahol megalapították Kameiroszt, Ialüszoszt és Lindoszt. Rhodoszról vándoroltak Kréta szigetére,
amelynek ők voltak első lakói. Rheia az ő felügyeletükre bízta a csecsemő Poszeidónt. Ők
kovácsolták Poszeidón háromágú szigonyát, de előzőleg ők készítették Kronosznak azt a [274
(53.7.-54.a.)] fogazott élű sarlót is, amellyel kiherélte apját, Uranoszt. Ők faragtak elsőnek
istenszobrokat is.
b) Zeusz azonban árvizet akart rájuk bocsátani, hogy elpusztítsa őket, mert megzavarták az
időjárást: bűvös ködöket támasztottak, és kénnel meg Sztüx-vízzel tönkretették a gabonát.
Artemisz figyelmeztette őket a veszélyre, mire átmenekültek a szárazföldre: némelyikük
Boiótiába - ahol Teumésszoszban templomot építettek Athénének -, némelyikük Sziküónba meg
Lükiába, némelyikük meg Orkhomenoszba. (Itt ők voltak azok a kutyák, amelyek széttépték
Aktaiónt.) Zeusz azonban a leumésszoszi Telkhineket árvízzel elpusztította, a lükiaiakat meg
Apollón ölte meg, hiába próbálták egy új templommal megengesztelni. Orkhomenoszból is
eltűntek. De úgy hírlik, hogy Sziküónban még mindig él néhány.1
1 . Eusztathiosz: Homéroszról 771-772. o.; Ovidius: Átváltozások VII. 365-7.; Diodorus Siculus III. 55. 2-
3.; Sztrabón XIV. 2. 7.; Kallimakhosz: Himnusz Déloszhoz 31.; Servius: Vergilius Aeneise IV. énekének 377.
soráról.
1 . Abból, hogy a kilenc Telkhin a Tenger Gyermeke volt, Artemisz kutyáiként szerepelt, bűvös
ködöket támasztott, és megalapította a három Danaidáról, Kameiráról, Ialüszáról és Lindáról
elnevezett várost (lásd 60. d.), arra lehet következtetni, hogy a Telkhinek eredetileg Danaé Hold-
istennő megjelenési formái voltak: az ő hármassága három-három személyben (lásd 60. 2.). A
„Telkhin" szót a görög grammatikusok a thelgein, vagyis „elvarázsolni" igéből származtatták.
Mivel azonban a türrhén Szküllát ábrázoló képeken - aki Kréta szigetén is otthon volt (lásd 91.
2.) - és a türrhén hajók orrszobrain együtt szerepelt egy nő, egy kutya meg egy hal, lehet, hogy a
név csak a „türrhén" vagy „tűrszén" szó egyik variánsa. A líbiaiak az l és r hangot gyakran [275
(54.a.-54.1.)] összecserélték, a következő mássalhangzó meg átmenet az aspiráta és a sziszegő
hang közt. Valószínű, hogy a Telkhineket egy Görögországban, Kréta szigetén, Lüdiában és az
Égei-szigeteken élő régi, matriarchális nép imádta, amelyet a benyomuló patriarchális hellének
üldöztek; vagy beolvadtak, vagy kivándoroltak nyugat felé. Lehet, hogy kelet-afrikai eredetű nép
volt.

2. Bűvös ködöket fűzfavarázslattal idéztek elő. A Sztüx vize (lásd 31. 4.) nyilván olyan szent
volt, hogy a legkisebb csöppje is halált okozott, hacsak nem lópatából készült csészéből itták. A
lópata arra vall, hogy a Sztüx Arkadia kancafejű istennőjének szent folyója volt. Állítólag Nagy
Sándort is a Sztüx vizével mérgezték meg (Pauszaniasz VIII. 18. 2.). Hogy a Telkhinek mágikus
célokra használták, valószínűvé teszi, hogy tisztelőik birtokában volt Görögország egykori
vallási központja, a közeli Nonakrisz ("kilenc csúcs")-hegység. Még az olümposzi istenek is a
Sztüx vizére esküdtek ünnepélyes alkalmakkor.
55. Az Empúszák
Az Empúszáknak nevezett ocsmány daimónok Hekaté gyermekei. Szamárfaruk van, és bronz

lábbeliben járnak. Vannak, akik szerint egyik lábuk szamárláb, a másik meg bronz. Az utasokat
szokták ijesztgetni, de goromba szitkokkal el lehet kergetni őket. Ilyenkor rikácsolva
elszaladnak. Sokszor álcázzák magukat szukának, tehénnek vagy gyönyörű leánynak. Utóbbi
alakjukban éjszaka vagy ebéd utáni pihenő idején szívesen hálnak együtt férfiakkal, s úgy
kiszívják a szerencsétlenekből az életerőt, hogy belepusztulnak.1
1. Arisztophanész: A békák 288. ss.; Nőuralom 1056. és 1094.; Papyri Magici Graeci IV. 2334.;
Philosztratosz: Ta eisz [276 (54.1.-55.a.)] ton Tüanea Apollónion IV. 25.; Szuidasz: Empúszák címszó alatt.
1. Az Empúszák („betolakodók") mohó, kéjsóvár, nőnemű szellemek. A fogalom valószínűleg

Palesztinából került át Görögországba. Palesztinában Lilim ("Lilith gyermekei") néven ismerték
őket, s úgy képzelték, hogy szamárfaruk van, mivel a szamár a bujaság és kegyetlenség jelképe.
Lilith („gyöngybagoly") a kánaánita Hekaté volt, és a zsidók még a középkorban is amulettet
hordtak a nyakukban az ellene való védekezésül. Bronz szandált Hekaté, a Tartarosz igazi úrnője
(lásd 31. f.) viselt - az arany szandál Aphroditéé volt -, s leányai, az Empúszák, az ő példáját
követték. Azért tudtak átváltozni gyönyörűséges szüzekké, tehenekké vagy szukákká, mert a
kutyafejű Hekaté, a Hold-háromság tagja lévén, azonos volt a szépséges Aphroditéval és a
tehénszemű Hérával.
56. Íó
Ió, Ínakhosz folyamisten leánya, Héra papnője volt Argoszban. Zeusz, akire Iünx, Pán és Ékhó
leánya varázslatot bocsátott, beleszeretett Íóba, s mikor Héra ezért hűtlenséggel vádolta, Iünxöt
pedig büntetésül nyaktekerccsé változtatta, hazudott: „Soha egy ujjal sem érintettem Íót." Aztán
fehér tehénné változtatta a leányt. A tehenet Héra megszerezte magának, s Argosz Panoptész
őrizetére bízta, akire ráparancsolt: „Kösd ezt a jószágot titokban egy olajfához Nemeában." De
Zeusz elküldte Hermészt, hogy szerezze vissza a leányt, és harkállyá változva maga mutatta meg
neki az utat Nemeába - azaz, egyesek szerint Mükénébe. Hermész hiába a legügyesebb tolvaj a
világon, tisztában volt vele, hogy Íót nem tudja ellopni anélkül, hogy Argosz száz szeme [277
(55.1.-56.a.)] közül valamelyik észre ne vegye. Ezért aztán fuvolaszóval álomba ringatta a
szörnyet, egy sziklával agyonütötte, levágta a fejét, Íót pedig kiszabadította. Héra Argosz
szemeit - emlékeztetőül alattomos meggyilkolására - átültette a páva farktollaiba, aztán
ráparancsolt egy bögölyre, hogy szúrja meg Íót, és kergesse végig az egész világon.
b ) Í ó először Dódónéba menekült, aztán elérkezett annak a tengernek a partjára, amelyet
később Íón-tengernek neveztek el róla, ott azonban visszafordult, elindult északnak, a Haimosz-
hegység irányába, aztán a Duna deltavidékét érintve tovább vándorolt a nap járását követve a
Fekete-tenger partján, átkelt a kimmeriai Boszporoszon, a Hübrisztész mentén fölment egészen
a folyó forrásáig, a Kaukászosz-hegységbe, ahol Prométheusz még mindig ott senyvedt a sziklán.
Kolkhiszon, a khalübszek földjén és a thrákiai Boszporoszon keresztül tért vissza Európába.
Aztán Kisázsián át Tarszoszba és Ioppéba ügetett, onnan Médiába, Baktriába és Indiába, majd
átkelt az indiai Boszporoszon (a Bab el-Mandeb-szoros), s végül Etiópiába érkezett. Onnan
tovább vándorolt ár mentén a Nílus forrásától, ahol a pügmaioszok örökös háborút viselnek a

darvakkal, s végül Egyiptomban sikerült megpihennie. Zeusz itt visszaadta emberi alakját, s
miután férjhez ment Télegonoszhoz, megszülte Epaphoszt, Zeusztól való fiát - mert Zeusz bizony
megérintette íót, méghozzá eredményesen -, és bevezette Ízisz tiszteletét, akit Démétérnek
nevezett. Epaphosz, akiről azt híresztelték, hogy ő az isteni Ápisz bika, Egyiptom uralkodója lett.
Volt egy leánya, Libüa, aki két gyermeket szült Poszeidónnak: Agénórt és Béloszt.1
c) Egyesek szerint azonban Íó egy Booszaulénak nevezett euboiai barlangban hozta világra
Epaphoszt, s utána ott halt bele a bögöly csípésébe. Azt is mesélik, [278 (56.a.-56.c.)] hogy
amikor tehén volt, fehérről lilára, s liláról feketére változott a színe.2
d) Vannak, akik egészen másként mondják el a történetet. Szerintük Ínakhosz Íapetosz fia,
Argosz uralkodója volt, ő alapította Iópolisz városát - ugyanis hajdan Íó néven tisztelték
Argoszban a Holdat és leányát is a Hold tiszteletére nevezte el Íónak. Zeusz Pikusz, a
Nyugat királya, szolgáival elraboltatta Íót, s azonnal meg is erőszakolta, mihelyt az a palotájába
érkezett. Íó szült neki egy leányt, Libüát, aztán Egyiptomba menekült. Ott azonban Zeusz fia,
Hermész uralkodott. Íó továbbmenekült hát Szíriába, a Szilpion-hegyre, ahol belehalt a bánatba
meg a szégyenbe. Ínakhosz erre elküldte Íó bátyjait és rokonait, hogy keressék meg a leányt, és
lelkükre kötötte, hogy vissza ne térjenek dolguk végezetlenül. Triptolemosz vezetésével be is
kopogtattak Szíriában minden ajtón azzal a kiáltással, hogy: "Nyugodjék békében Íó szelleme!"
Végül eljutottak a Szilpion-hegyre, ahol egy szellem-tehén megszólította őket: "Én vagyok Íó."
Úgy gondolták, hogy nyilván ott van ló eltemetve, alapítottak hát egy második Iópoliszt.
(Most Antiokhia a város neve.) Iópolisz lakói Íó emlékezetére minden évben bezörgetnek
egymás ajtaján, és hangos kiáltással ők is nyugodalmat kívánnak Íó szellemének. Az argosziak is
minden évben megsiratják.3
1. Kallimakhosz: A madarakról, töredék, 100.; Apollodórosz II. 1. 3.; Hyginus: 145. Fabula; Szuidasz: Ió
címszó alatt; Lukiánosz: Istenek párbeszédei 3.; Moszkhosz: Idill II. 59.; Hérodotosz I. 1. és II. 41.;
Homérosz: Iliász III. 6.; Aiszkhülosz: A leláncolt Prométheusz 705. ss. és Oltalomkeresők 547. ss.;
Euripidész: Íphigeneia a tauroszok között 382.; Tzetzész: Lükophrónról 835. ss.
2. Sztrabón X. 1. 3.; Sztephanosz Büzantinosz Argura címszó alatt; Szuidasz: Ízisz címszó alatt.
3. Ioannész Malalasz: Krónikák II. 28. o., Dindorff kiadása. [279 (56.c.-56.d.)]
1. Ez a mítosz több alkotóelemből áll. Az argosziak a Holdat tehénkém tisztelték, mivel a sarló
alakú újholdat tartották minden vizek kútfejének, következésképpen a csorda számára is ö
biztosította a legelőt. Három színe - újhold idején fehér, telihold idején vörös, s ha elfogyott,
fekete - a Hold-istennő életének három korszakát: a Szűzlányt, a Nimfát és a Banyát jelképezte
(lásd 90. 3.). Íó színe a Hold változásának megfelelően változik. A mitográfus azonban a
„vöröset" „lilával" helyettesíti, mivel ión a görögben ibolyát jelent. A harkály a néphit szerint
esőért kopogott a tölgyfa kérgén, s Íó volt a Hold-istennő „esőhozó" megjelenési formája. A
pásztoroknak nyár utóján kellett legjobban az eső, amikor a bögölyök rajai támadták és
vadították meg a jószágot. Afrikában a néger törzsek még ma is egyik legelőről a másikra hajtják
a marhákat, ha megtámadja őket a bögöly. Úgy látszik, hogy Argoszban Íó papnői minden évben
üszőtáncot jártak, úgy tettek, mintha megvadultak volna a bögölyöktől, s közben harkályt játszó
férfiak tölgyfa ajtókon zörgetve, hangos „Íó! Íó!"-kiáltásokkal csalogatták az esőt, hogy enyhüljön
az állatok gyötrelme. Valószínűleg innen ered a tehenekké változott kószi nőkről szóló mítosz is
(lásd 137. 5.). Argosz gyarmatokat szerzett Euboiában, a Boszporosz és a Fekete-tenger mentén,
Szíriában és Egyiptomban, ezekről kerülhetett az esőcsináló tánc szokása az anyaországba. A
nyaktekercs, a Hold-istennő legfontosabb orgiasztikus madara a fűzfán fészkel, ezért hozták
összefüggésbe az esőcsináló szertartással (lásd 152. 2.).
2. A szertartás kelet felé való elterjedésének, valamint a görögországi Íó-kultusz, az egyiptomi
Ízisz-kultusz, a szíriai Asztarté-kultusz és az indiai Káli-kultusz hasonlóságának magyarázatára
kitalált legenda két, egymással semmiféle összefüggésben nem álló mondán alapul. Az egyik az
égbolton vándorló szent hold-tehénről szól, amelyet a csillagok őriznek - van egy rokon ír
legenda is [280 (56.1.-56.2.)] a "Green Stripper"-ről a másik szerint a hellén hódítók vezérei,
akik mindnyájan Zeusznak nevezték magukat, a bennszülött lakosság nagy felháborodására,
megerőszakolták a Hold-papnőket. Ezután tüntették fel úgy, hogy Héra, Zeusz felesége, féltékeny
lett Íóra, holott Íó csak egy másik elnevezése a "tehénszemű" Hérának. Az Íó emlékezetére

rendezett argoszi gyászünnepségen Démétérnek Perszephoné miatti gyászát idézték lel, hiszen
Íó a mitológiában Démétérrel azonos. Ezenkívül a Korinthosz közelében levő Keleaiban
("szólítás") minden harmadik esztendőben Démétér-misztériumokat rendeztek, s az
ünnepségeket állítólag Keleosznak („harkály"), Eleuszisz királyának öccse alapította. Hermészt
Zeusz Pikusz („harkály") fiának nevezik - Arisztophanész A madarak-ban (480) azzal vádolja
Zeuszt, hogy ellopta a harkály jogarát mint ahogy Pán állítólag Hermész és Drüopé („harkály")
nimfa fia. Faunus, a római Pán, Picus („harkály") fia volt, akit Kirké változtatott harkállyá, mert
visszautasította szerelmi ajánlatát (Ovidius: Átváltozások XIV. 6.). Faunus krétai sírján ez a
felirat állt: „Itt nyugszik a harkály, aki Zeusz is volt" (Szuidasz: Pikusz címszó alatt). Mind
a hárman esőcsináló pásztoristenek voltak. Libüa neve esőt jelent, és a téli esők Líbia felől
érkeztek Görögországba.
3. Az, hogy Epaphosznak, aki Libüa, Agénór, Bélosz, Aigüptosz és Danaosz ősapja lett, Zeusz
volt az apja, nem kevesebbet jelent, mint hogy a Zeusz-imádó akhájok a Földközi-tenger
délkeleti részén élő valamennyi hajósnép fölötti uralomra igényt tartottak.
4. A mítosznak a pügmaioszokról és a darvakról szóló része valószínűleg azokra a magas
termetű marhapásztorokra vonatkozik, akiknek a törzsei Szomáli-földről törtek be a Nílus felső
szakaszának völgyébe, és dél felé űzték a pügmaioszokat. "Darvak"-nak azért nevezték [281
(56.2.-56.4.)] őket, mert akárcsak most, akkor is sokáig szoktak féllábon álldogálni, fölemelt
lábuk bokában megmarkolva, és a lándzsájukra támaszkodva.
57. Phoróneusz
Az első ember, aki vásárvárost alapított, és lakókkal népesítette be, Íó bátyja, Ínakhosz
folyamisten és Melia nimfa fia, Phoróneusz volt. A város nevét, Phorónikont,
később Argoszra változtatták. Ugyancsak Phoróneusz volt az első, aki rájött, mire lehet
használni a tüzet, amelyet Prométheusz lopott. Kerdó nimfát vette feleségül, egész
Peloponnészosznak ő volt az uralkodója, és ő vezette be Héra kultuszát. Halála után Pelaszgosz,
Iászosz és Agénór nevű fiai felosztották maguk közt a Peloponnészoszt. Kár nevű fia alapította
Megara városát.1
1. Hyginus: 143. és 274. Fabula; Apollodórosz II. 1. 1.; Pauszaniasz I. 39. 4-6; II. 15. 5. és IV. 40. 5.
1 . A Phoróneusz név, amelyet a görögök "ár-megszabó"-nak értelmeznek, mivel ő találta ki a

vásárokat, valószínűleg a Fearinus („az esztendő hajnala", vagyis a tavasz) helyett áll a
mítoszban. Változatai: Bran, Barn, Bergn, Vron, Ephron, Gwern, Fearn és Brennus. Mivel
ő az égerfának, a szent év negyedik hónapját jelképező fának a szelleme (lásd 28. 1. és 5.; 52. 3.
és 170. 8.), amikor a Tavaszi Tűzünnepet tartották, elnevezték Ínakhosz fiának, mivel az égerfa a
folyók partján nő. Anyja azért Melia, a kőrisnimfa, mert a kőris közvetlenül az égerfa előtt áll a
hónapokat jelképező fák sorrendjében, s azt szokták róla mondani, hogy „csábítgatja a villámot"
- az ősember első tűzforrásai a villámsújtotta fák voltak. Mivel jósdai hérosz volt, kapcsolatba
hozták a varjúval is (lásd 50. 1.). Azt a legendát, hogy ő [282 (56.4.-57.1.)] jött rá, mire lehet
használni a tüzet, talán azzal lehet magyarázni, hogy a régi kovácsok meg fazekasok
legszívesebben égerfaszénnel dolgoztak, mert sokkal nagyobb hőt sugároz, mint a többi faszén.
Kerdó („nyereség" vagy „művészet") Démétér egyik mellékneve. Olyankor alkalmazták rá,
amikor menyét vagy róka alakban mutatkozott. Mindkettőt jóstehetséggel megáldott állatnak
tartották. A „Phoróneusz" egyébként valószínűleg Kronosz egyik mellékneve volt, akivel
ugyancsak kapcsolatba hozták a varjút és az égerfát (lásd 6. 2.). Ezért volt a
hetedik nap titánja. Phoróneusz királyságának fiai, Pelaszgosz, Iászosz és Agénór közti
felosztása Kronosz királyságának Zeusz, Poszeidón és Hádész közti felosztására emlékeztet. De
lehet, hogy a Peloponnészosznak az akhájok korát megelőző felosztására vonatkozik.
2. Kár ugyanaz, mint Q're, azaz Káriosz, vagyis a nagy Kér isten, aki melléknevét úgylátszik
Holdanyjától, Artemisz Kariától vagy Karüatisztől kapta.

58. Europé és Kadmosz
Agénór, Libüa és Poszeidón fia, Bélosz ikertestvére, elhagyta Egyiptomot, és Kánaán földjén
telepedett le. Feleségül vette Télephasszát, akit Argiopénak is neveztek. Az asszony öt fiút és egy
leányt szült neki. A fiúk neve Kadmosz, Phoinix, Kilix, Thaszosz és Phineusz volt, a leányé
Europé.1
b) Zeusz beleszeretett Europébe, és megbízta Hermészt, hogy hajtsa Agénór nyáját Türosznál
a tengerpartra, ahol Europé és barátnői sétálgatni szoktak. Ő maga belevegyült a nyájba,
hófehér, nagy lebernyeges bikának álcázva magát, kicsi, ékkövekhez hasonló szarvakkal,
amelyek közt egyetlen fekete csík húzódott. Europét lenyűgözte a bika szépsége, s mikor rájött,
hogy kezes, mint a bárány, leküzdötte félelmét, és [283 (57.1.-58.b.)] játszani kezdett vele.
Virágot dugott a szájába, lombfüzéreket akasztott a szarvaira; végül még a hátára is felmászott,
és hagyta, hogy leballagjon vele egészen a víz szélére. Zeusz hirtelen a tengerbe vetette magát,
és úszni kezdett, Europé pedig rémülten nézett az egyre távolodó part felé. Egyik kezével
belekapaszkodott a bika jobb szarvába, a másikban meg még mindig egy virágkosarat
szorongatott.
c) Zeusz Kréta szigetén, Gortüna közelében gázolt partra, sassá változott, és egy
fűzfaligetben, egy forrás mellett magáévá tette Europét. (Vannak, akik szerint
egy örökzöld platán alatt.) Europé három fiút szült neki: Minószt, Rhadamanthüszt és
Szarpédónt.3
d) Agénór elküldte fiait, hogy keressék meg húgukat, azzal az utasítással, hogy nélküle ne is
térjenek haza. A fiúk azonnal hajóra szálltak, mivel azonban fogalmuk
sem volt róla, hová ment a bika, mindegyikük másfelé vette útját. Phoinix nyugati irányban
Líbián is túl, egészen a mai Karthágóig hajózott - a város lakóit róla nevezték el punoknak -, de
Agénór halála után visszatért Kánaánba. Az országot később Föníciának nevezték el a
tiszteletére. Alphesziboia szült neki egy fiút, Adóniszt.4 Kilix a hüpakhájok földjén szállt partra.
Az országot róla nevezték el Kilikiának.5 Phineusz a Márvány-tengert a Fekete-tengertől
elválasztó félszigeten, Thüniában kötött ki, ahol később sokat szenvedett a Harpüiáktól.
Thaszosz és társai előbb Olümpiába hajóztak, ahol szobrot állítottak a tűroszi Héraklésznek - a
szobor bronzból készült, tíz könyök magas, buzogányt és íjat tart a kezében -, aztán folytatták
útjukat, letelepedtek Thaszosz szigetén, és feltárták az ott levő gazdag aranybányákat. Mindez
öt nemzedékkel Amphitrüón fiának, Héraklésznek Görögországban való megszületése előtt
történt.6
e) Kadmosz és Télephassza Rhodoszba hajózott, [284 (58.b.-58.e.)] ahol Kadmosz rézüstöt
ajánlott fel a lindoszi Athénének, Poszeidónnak pedig templomot emelt, és egy papi
testület gondjára bízta. E testület tagjainak tisztsége apáról fiúra szállt. Következő állomásukon,
Théra szigetén is emelt egy ugyanilyen templomot. Végül a thrákiai édónok földjére érkeztek,
akik igen vendégszeretően fogadták őket. Itt Télephassza hirtelen meghalt, s miután eltemették,
Kadmosz és társai gyalogszerrel útra keltek a delphoi jósdába. Kadmosz megkérdezte, hol
találhatná meg Europét, mire a Püthia azt tanácsolta, hogy ne kutasson tovább, hanem induljon
el egy tehén nyomában, s ahol az állat összeroskad a fáradtságtól, építsen egy várost.
f ) Kadmosz a Phókiszba vezető úton hagyta el Delphoit. Találkozott Pelagón király néhány
csordásával, s vásárolt tőlük egy tehenet. Az állatnak mindkét oldalon egy-egy fehér, teliholdra
emlékeztető folt volt a véknyán. Kadmosz a jószágot kelet felé hajtotta, keresztül
egész Boiótián, s mindaddig nem hagyta megpihenni, amíg végül a mai Théba városa helyén
össze nem rogyott. Kadmosz ott helyben szobrot emelt Athénének, és az istennő föníciai nevéről
elnevezte Ongának.7
g ) Kadmosz megparancsolta társainak, hogy a tehenet azonnal áldozzák fel Athénének, és
elküldte őket szentelt vízért Árész forrásához, amelyet most "Kasztalia-forrásnak" neveznek.
Csakhogy nem tudta, hogy a forrást egy nagy kígyó őrzi. A kígyó majdnem valamennyi emberét
megölte, de Kadmosz bosszút állt, s egy sziklával szétzúzta a szörnyeteg fejét. Amikor bemutatta
Athénének az áldozatot, az istennő azon nyomban megjelent, megdicsérte hőstettéért, és

megparancsolta, hogy vesse el a kígyó fogait. Kadmosz engedelmeskedett, mire a földből
fegyveres sparsusok, vagyis „Vetett Emberek" bújtak ki, és azonnal egymásnak akartak esni.
Kadmosz közéjük dobott egy követ, mire veszekedni kezdtek, mindegyik azzal vádolta a
másikat, [285 (58.e.-58.g.)] hogy ő dobta a követ, s olyan ádáz harc tört ki köztük,
hogy a végén csak öten maradtak életben: Ekhión, Udaiosz, Khthoniosz, Hüperénór és Pelórosz.
Egyhangúlag felajánlották szolgálataikat Kadmosznak. Árész azonban bosszút követelt a kígyó
haláláért, és az istenek bírósága arra ítélte Kadmoszt, hogy egy Nagy Évig a hadistennél
szolgáljon.8
1. Apollodórosz III. 1. 1.; Hyginus: 178. és 19. Fabula; Pauszaniasz V. 25. 7.; Apollóniosz Rhodiosz II. 178.
2. Ovidius: Átváltozások II. 836. ss.; Moszkhosz: Idillek II. 37-62.
3. A gortünai ércpénzek; Theophrasztosz: A növények története I. 9. 5.; Hyginus: 178. Fabula.
4. Hyginus: uo.; Apollodórosz III. 1. 1. és 14. 4.
6. Pauszaniasz V. 25. 7.; Hérodotosz IV. 47. és II. 44.
7. Pauszaniasz IX. 12. 1-2.
8. Hyginus: 178. Fabula; Apollodórosz III. 4. 1-2.
1. E mítosz szereplőinek származásával kapcsolatban igen sok a zavaró adat. Thaszosz

például hol Poszeidón, hol Kilix (Apollodórosz III. 1. 1.), hol Titüosz fiaként
szerepel (Pindarosz: Püthói ódák IV. 46.). Agénór a föníciai Chnasz nevű hérosszal azonos, aki a
Genezis-ben „Kánaán" néven szerepel: sok kánaánita szokás kelet-afrikai eredetű. A kánaániták
valószínűleg Ugandából vándoroltak be Alsó-Egyiptomba. Agénór fiainak szétszóródása - úgy
látszik - arra vonatkozik, hogy a kánaánita törzsek Kr. e. a második évezred elején az árja és
szemita betolakodók elől kénytelenek voltak nyugat felé menekülni.
2. Ínakhosz fiainak, és Íó, a holdtehén után való nyomozásuknak a története (lásd 56. d.)
erősen hatott Agénór fiainak és Europé utáni kutatásuknak történetére. Phoinix a Phoinissza
(„vörös" vagy "véres nő")[286 (58.g.-58.2.)] hímnemű alakja. A Phoinissza a Holdnak, mint az
élet és halál úrnőjének egyik mellékneve. Europé „szélesarcút" jelent. Ez a telihold szinonimája,
és a lebadiai Démétér, valamint a szidóni Asztarté holdistennők mellékneve. De ha a szó nem
eur-ópé, hanem eu-rópé (az euboia analógiájára), jelentheti azt is, hogy „jó a fűzfáknak", vagyis
„vízzel jól ellátott". A fűzfa a szent év ötödik hónapját jelképezte (lásd 52. 3.), és egész
Európában összefüggésbe hozták a vízvarázslattal (lásd 28. 5.) és a termékenységi rítusokkal,
főleg május előestéjén, amely a fűzfa-hónapra esik. Libüa, Télephassza, Argiopé és Alphesziboia
szintén a Hold-istennő melléknevei.
3. Az, hogy Zeusz megerőszakolta Europét, Kréta szigetének az ősidőkben történt hellén
megszállására utal, s olyan prehellén képek alapján találták ki, amelyeken a Hold-istennő
diadalmasan lovagol áldozata, a Nap-bika hátán. Ez a jelenet látható nyolc kék, öntött
üvegtálcán, amelyre a mükénéi Mideában bukkantak. Ügy látszik, e lovaglás hozzátartozott a
termékenységi rítushoz, amelynek során ünnepi menetben vonultak fel Europé májusfüzérével
(Athénaiosz 678. o. a-b.). Az, hogy Zeusz sas alakjában csábítja el Europét, erősen
emlékeztet arra, hogy Hérát kakukk alakban csábította el (lásd 12. a.). Hészükhiosz szerint ezért
kapta Héra az "Európia" melléknevet. Europét Krétában és Korinthoszban Hellotisznak
nevezték, ami Helikét („fűzfa") juttatja eszünkbe. Hellé (lásd 43. 1. és 70. 8.) és Heléné
egy és ugyanaz az isteni személy. Kallimakhosz Nászdal Helenének című költeményében
megemlíti, hogy a platán Helené szent fája is volt. Szentsége az istennő tenyerét jelképező ötágú
levelében (lásd 53. a.) és abban rejlett, hogy minden évben levedlette kérgét. Apollón
azonban éppúgy magának sajátította ki a platánt (lásd 160. 10.), mint Esmun isten Tanit (Neith)
tenyéremblémáját (lásd 21. 3.).
4. Lehet, hogy Europé története krétai hellének [287 (58.2.-58.4.)] valamelyik Fönícia elleni
rablóhadjáratát is tükrözi. Bizonyára nem Iohannész Malalasz találta ki Türosz "végzetes
estéjét", amikor így ír: „Taurosz (»bika«), Kréta királya, Agénór és fiai távollétében egy tengeri
csata után megrohamozta Türoszt. Még aznap este be is vette a várost, és sok foglyot ejtett,
köztük Europét. Az eseményről Türoszban még most is minden évben megemlékeznek a

»végzetes este« évfordulója alkalmával." (Krónikák II. 30. o.; Dindorff-kiadás.) Hérodotosz (I. 2.)
beszámolója egyezik Malalaszéval (lásd 160. 1.).
5. A tűroszi Heraklész, akit Thészeusz Olümpiában tisztelt, Melkart isten. Úgy látszik, hogy egy
szemita nyelvet beszélő kis törzs a szíriai síkságról a káriai Kadmeiába vándorolt - Kadmosz
sémi szó, "keleti"-t jelent -, aztán a Kr. e. II. évezred vége felé átjött Boiótiába, elfoglalta Thébát,
és átvette az uralmat az országban. A „Vetett Emberek"-ről és Kadmosz szolgaságra
ítéléséről szóló mítosz arra enged következtetni, hogy a hódító kadmeaiak oly módon
biztosították maguknak a Boiótia fölötti uralmat, hogy egyrészt eredményesen
beavatkoztak a magukat őslakóknak tekintő pelaszg törzsek közt folyó polgárháborúba,
másrészt átvették a helyi szokást, amely szerint a szent király nyolc évig uralkodott. Kadmosz
ugyanolyan értelemben ölte meg a kígyót, mint Apollón a delphoi Püthónt (lásd 21. 12.), A
„Vetett Emberek" neve - Ekhión („vipera"), Udaiosz („földből való"), Khthoniosz („talajból való"),
Hüperénór („a férfi, aki kiemelkedik") és Pelórosz („kígyó") - jellegzetes jósdai hérosznevek. De
a „Pelórosz"-ból arra is lehet következtetni, hogy nemcsak a thébaiak állították azt, hogy ily
módon születtek, hanem valamennyi pelaszg. Közös ünnepük a Pelória volt (lásd I. 2.). Iászón a
sárkányfogakat valószínűleg nem Kokhiszban, hanem Iolkoszban vagy Korinthoszban vetette el
(lásd 152. 3.). [288 (58.4.-58.5.)]
6. Trójáról és Antiokhiáról is azt mesélték, hogy szent tehenek választották ki a helyet, ahol
megalapították őket (lásd 158. h. és 56. d.). De valószínű, hogy az eljárást nem szó szerint kell
venni, inkább úgy, hogy a tehenet egy előre kiválasztott és bekerített helyen eresztették
szabadon, és ott emeltek templomot a Hold-istennőnek, ahol az állat lefeküdt. A tehenek
stratégiai és kereskedelmi érzéke ugyanis nem nagyon fejlett.
59. Kadmosz és Harmonia
Miután Kadmosz nyolc évig szolgált Árésznél, vezeklésül a kasztaliai kígyó megöléséért, Athéné
nekiadta Boiótiát. A „Vetett Emberek" segítségével felépítette a thébai Akropoliszt, és saját
emlékezetéré elnevezte "Kadmeá"-nak. Miután beavatták a misztériumokba, amelyekre Zeusz
tanította Iasziónt, feleségül vette Aphrodité és Árész leányát, Harmoniát. Egyesek szerint Athéné
adta hozzá a leányt, amikor Kadmosz Szamothrakéban járt.1
b) Ez volt az első, halandók által rendezett lakodalom, amelyen az olümposziak is részt vettek.
Tizenkét arany trónust állítottak fel számukra Kadmosz házában, amely a mostani thébai piactér
helyén állt. Minden isten hozott valamilyen ajándékot. Aphrodité azzal a híres, Héphaisztosz
által készített arany nyaklánccal lepte meg Harmoniát, amellyel eredetileg Zeusz ajándékozta
meg Kadmosz húgát, s amely ellenállhatatlan szépséggel ruházta fel azt, aki hordta. 2 Athéné
aranyruhát ajándékozott neki, amely valósággal isteni külsőt kölcsönzött viselőjének, meg egy
fuvolakészletet. Hermésztől egy lantot kapott. Kadmosz ugyancsak egy pompás ruhával
ajándékozta meg Harmoniát, Iaszión anyja, Élektra pedig megtanította a Nagy Istennő rítusaira.
Demétér gazdag árpatermést biztosított számára azzal, [289 (58.6.-59.b.)] hogy az esküvői
szertartás alatt együtt hált Iasziónnal egy háromszor felszántott gabonaföldön. A thébaiak
még ma is mutogatják a helyet, ahol az esküvő alkalmával a Múzsák fuvoláztak, Apollón pedig a
lantján játszott.3
c) Amikor Kadmosz megöregedett, unokája, Pentheusz javára lemondott a thébai trónról,
hogy kiengesztelje Árészt, aki még mindig nem egészen bocsátotta meg neki, hogy megölte a
kígyót. (Pentheuszt Kadmosz leánya, Agaué szülte Ekhiónnak, a „Vetett Embernek".) Kadmosz
visszavonultan élt a városban. De mikor Pentheuszt megölte a saját anyja, Dionűszosz azt
jósolta, hogy Kadmosz és Harmonia egy üsző vontatta kocsin ülve barbár hordák fölött fog
uralkodni. Ugyanezek a barbárok, folytatódott a jóslat, sok görög várost le fognak rombolni, s
még Apollón egyik templomát is kifosztják, de ezért méltón megbűnhődnek majd. Kadmoszt és
Harmoniát azonban Árész kígyóvá változtatja és megmenti, s az idők végezetéig boldogan élnek
majd a Boldogok Szigetein.4

d) Erre Kadmosz és Harmonia kivándoroltak az enkhelánok földjére. Amikor az enkhelánokat
megtámadták az illírek, Dionűszosz tanácsára Kadmoszt és Harmoniát választották
uralkodójukká. Agaué ekkor már Illíria királya, Lükotherszész felesége volt, ugyanis Pentheusz
meggyilkolása után az ő udvarában talált menedéket. Mikor megtudta, hogy szülei vezetik az
enkhelánok seregeit, meggyilkolta Lükotherszészt is, királyságát pedig kiszolgáltatta
Kadmosznak.5
e) Amikor a jóslat beteljesedett, és Kadmosz és Harmonia megvénült, mindketten kék
pettyes, fekete kígyóvá változtak, és Zeusz a Boldogok Szigeteire vitette őket. De vannak, akik
szerint Árész változtatta őket oroszlánná. Holttestüket Illíriában temették el, Butoé városában,
amelyet Kadmosz építtetett. A trónon öreg korában született fia, Illüriosz követte.6 [290 (59.b. -
59.e.)]
1. Pauszaniasz IX. 5. 1.; Diodorus Siculus V. 48.; Apollodorosz III. 4. 2.
2. Diodorus Siculus V. 49. és IV. 65. 5.; Pindarosz: Püthói ódák III. 94.; Pauszaniasz IX. 12. 3 . ;
Phereküdész, idézi Apollodorosz III. IV. 2.
3.Diodorus Siculus V. 49.; Pauszaniasz IX. 12. 3.
4. Hyginus: 6. Fabula; Apollodórosz III. 4. 2.; Euripidész: Bakkhánsnők 43. és 1350. ss.
5 Hyginus: 184. és 240. Fabula.
6 Ovidius: Átváltozások IV. 562-602.; Apollodórosz III. 5. 48 , Ptolemaiosz Héphaisztiónosz I . ;
Apollóniosz Rhodiosz IV. 517.
1. Kadmosz és Harmonia menyegzője, amelyen jelen volt a tizenkét olümposzi istenség,

Péleusz és Thetisz menyegzőjének a párja (lásd 81. l.), és valószínűleg arra vonatkozik, hogy
valamennyi hellén elismerte Théba urainak a hódító kadmeiaiakat, miután az athéniak
támogatták és előírás szerint beavatták őket a szamothrakéi misztériumokba. Az a legenda, hogy
Butoé városát Kadmosz alapította, azt jelképezi, hogy az illírek egyenrangúak akartak lenni a
görögökkel, vagyis részt akartak venni az Olümpiai Játékokon. Kadmosznak jósdája lehetett
Illíriában, mivel ott kígyóként ábrázolták. A két oroszlán, amellyé Kadmosz és Harmonia
változott, talán a Nagy Istennő alaktalan képmását tartó ikeroroszlán volt, amilyen a híres
mükénéi Oroszlán-kapun látható. A mitográfus alapján arra kell következtetnünk, hogy
Kadmoszt uralkodása végeztével nem ölték meg, hanem megengedték neki, hogy egy csoport
telepessel kivándoroljon (lásd 117. 5.). [291 (5 9 . 1 . ) ]
60. Bélosz és a Danaidák
Bélosz király, aki a thebaiszi Khemniszben uralkodott, Libüa és Poszeidón fia, Agénór
ikertestvére volt. Felesége, a Nílus leánya, Ankhinoé, ikreket szült neki: Aigüptoszt és Danaoszt,
aztán még egy fiút, Képheuszt.1
b) Aigüptosz Arábia királya volt, de a melampúszok földjét is meghódította, és elnevezte
önmagáról Egyiptomnak. Ötven fia született, de mindegyiknek más volt az anyja: líbiai, arab,
föníciai és egyéb nemzetiségű. Danaosznak, aki meg Líbiában uralkodott, ötven leánya volt -
Danaidáknak nevezték őket -, s ők is mind más-más anyától születtek: najádoktól,
hamadrüászoktól, elephantiszi és memphiszi egyiptomi hercegnőktől, etiópoktól, és így
tovább.
c) Bélosz halála után az ikrek összevesztek az örökségen. Aigüptosz a békesség érdekében
azt javasolta, hogy az ötven herceg és az ötven hercegnő házasodjon össze. Danaosz cselt
gyanított, és nem egyezett bele a dologba. Amikor egy jósda megerősítette aggodalmát, hogy
Aigüptosz meg akarja ölni a Danaidákat, elhatározta, hogy elmenekül Líbiából. 2
d) Athéné segítségével épített magának és leányainak egy hajót - ez volt az első kettős orrú
hajó, amelyet tengerre bocsátottak -, és elindult leányaival Görögország felé. Első állomásuk
Rhodosz volt. Danaosz a szigeten szobrot állított Athénének abban a templomban, amelyet a
Danaidák építettek az istennő számára. Hárman meghaltak közülük, amíg a szigeten
tartózkodtak. Róluk nevezték el Lindoszt, Ialüszoszt és Kameiroszt.3
e) Rhodosz szigetéről a Peloponnészoszra hajóztak, és Lerna közelében szálltak partra. Itt
Danaosz közhírré tette, hogy az istenek öt szemelték ki Argosz királyává. Noha az argoszi

király, Gelanór, természetesen csak nevetett ezen a bejelentésen, alattvalói még aznap este
[292 (6o.a.-6o.e.)] összegyűltek, hogy megtárgyalják a dolgot. Gelanór két- ségtelenül
megtarthatta volna trónját, hiába állította Danaosz, hogy Athéné őt támogatja, ha az argosziak
nem halasztják el a döntést hajnalig, amikor egy vakmerő farkas lejött a hegyekből,
megtámadott egy marhacsordát, amely a városfal közelében legelészett, és megölte a
vezérbikát. Ezt az argosziak rossz előjelnek tekintették: Danaosz nyilván erőszakkal kaparintja
meg a trónt, ha királyuk ellenáll neki. Rábeszélték hát Gelanórt, hogy mondjon le vérontás
nélkül róla.
f) Danaosz meg volt győződve, hogy a farkas maga Apollón volt, s tiszteletére felállította
Argoszban a híres Farkas-Apollón szentélyt. Olyan hatalmas uralkodó lett belőle, hogy
Görögország minden pelaszg lakosa danaosznak nevezte magát. Ő építette az argoszi fellegvárat
is, leányai pedig beavatták a pelaszg asszonyokat Démétér Theszmophoriának nevezett,
Egyiptomból hozott misztériumaiba. De a dór invázió óta a Peloponnészoszon nem rendezték
meg többé a Theszmophoriát, csak Arkadiában.4
g) Amikor Danaosz Argoliszba érkezett, az ország már hosszú ideje aszálytól szenvedett,
mert Poszeidón megharagudott Ínakhosz döntése miatt, hogy az ország Héráé, s valamennyi
folyót és folyamot kiszárította. Danaosz elküldte leányait vizet keresni, azzal az utasítással,
hogy ahogy tudják, engeszteljék ki Poszeidónt. Egyikük, Amümóné volt a neve, szarvasra
vadászott az erdőben, s véletlenül felébresztett egy alvó szatírt. Az persze felugrott, és meg
akarta erőszakolni. A leány Poszeidónhoz fohászkodott segítségért, s az isten rá is hajította a
szatírra háromágú szigonyát. A szatír félreugrott a szigony elől, és elmenekült, a szigony
remegve megállt egy sziklában, és Amümónét - aki örült, hogy ilyen élvezetes módon
teljesítheti apja parancsát - Poszeidón tette a magáévá. Amikor értesült a leány megbízatásáról,
szigonyára mutatott, és felszólította, hogy [293 (6o.e.-6o.g.)] húzza ki a sziklából. Amikor a
leány engedelmeskedett, három vízsugár lövellt ki a három lyukból. Ez a forrás - amely ma
Amümóné nevét viseli - lett a forrása a Lerna folyónak, amelyik soha, még a legforróbb nyári
melegben sem szárad ki.5
h) Ekhidné az Amümóné-forrás mellett hozta világra egy platánfa alatt a szörnyeteg Hüdrát.
A szörny a közeli lernai tóban élt, ahová a gyilkosok szoktak járni, hogy megtisztuljanak. Innen
ered a szólás: „Gonosz, mint a Lerna."6
i) Mármost Aigüptosz elküldte a fiait Argoszba, azzal, hogy addig ne merészeljenek
hazatérni, amíg Danaoszt és családját meg nem büntették. Miután a fiúk megérkeztek, arra
kérték Danaoszt, hogy változtassa meg korábbi döntését, és adja hozzájuk a leányait. De
továbbra se tettek le szándékukról, hogy a nászéjszakát!meggyilkolják őket. Amikor Danaosz
most sem volt hajlandó teljesíteni kérésüket, ostrom alá vették Argoszt. Mármost az argoszi
fellegvárban egyetlen forrás sincs, s noha később a Danaidák találták ki a kútásást, és
el is látták a várost jó néhány kúttal - köztük a négy szent kúttal is -, a szóban forgó időben
Argosz víz nélkül maradt. Amikor Danaosz látta, hogy a szomjúság miatt hamarosan kénytelen
lesz letenni a fegyvert, megígérte, hogy teljesiti Aigüptosz fiainak kérését, mihelyt
abbahagyják az ostromot.7
j) Megkezdték az előkészületeket a tömeges lakodalomra. Danaosz jelölte ki, hogy ki kihez
menjen. Bizonyos esetekben aszerint döntött, hogy a menyasszony és a vőlegény anyja
ugyanolyan rangú volt, máskor meg a nevek hasonlósága alapján - így például Kleité
Kleithoszhoz, Szthenelé Sztheneloszhoz, Khrüszippé meg Khrüszipposzhoz ment feleségül -, a
legtöbb esetben azonban egyszerűen csak kisorsolta a neveket egy sisakból.8
k) A menyegzői lakoma alatt Danaosz titokban [294 (60.g.-60.k.)] hegyes tűket osztott ki
leányai közt. A leányok a tűt a hajukba rejtették, s éjfélkor keresztülszúrták vele férjük
szívét. Csak egyetlen férj maradt életben: Hüpermnésztra - Artemisz tanácsára - életben hagyta
Lünkeuszt, mert az nem vette el a szüzességét, s még segített is neki a hét mérföldnyire fekvő
Lünkaiába menekülni. Megkérte, hogy ha biztonságban odaért, gyújtson jelzőtüzet, s megígérte,
hogy ő is így fog rá válaszolni a fellegvárból. Az argosziak e megállapodás emlékére még
ma is minden évben jelzőtüzet gyújtanak. Danaosz hajnalban megtudta, hogy Hüpermnésztra
nem engedelmeskedett a parancsának, és bíróság elé állította a leányt. Az argoszi bírák azonban

felmentették. Hüpermnésztra hálából szobrot állított a Farkas-Apollón szentélyében a
Győzelmes Aphroditénak, az Ékesszóló Artemisznek pedig templomot építtetett. 9
l) A legyilkolt férjek fejét Lernában temették el, testüket pedig Argosz városfalának tövében
helyezték teljes gyászpompával örök nyugalomra. A Danaidákat Athéné és Hermész - Zeusz
jóváhagyásával - megtisztították ugyan a lernai tóban, a Halottak Bírái mégis arra
ítélték őket, hogy az idők végezetéig lyukas korsókban vizet hordjanak.10
m) Lünkeusz és Hüpermnésztra újból összekerült, s Danaosz elhatározta, hogy többi leányát
is a lehető leggyorsabban férjhez adja. Még aznap délelőtt, amikor megtisztultak, felhívást
bocsátott ki, hogy jelentkezzenek a kérők. Azt javasolta, hogy rendezzenek versenyfutást leányai
kezéért a most Aphetának nevezett utcán: a győztes elsőnek választhat magának feleséget, a
többiek meg abban a sorrendben, ahogy célba érnek. Mivel nem akadt elég férfi, aki hajlandó lett
volna az életét kockáztatni azzal, hogy gyilkos nőt vesz feleségül, csak kevesen indultak a
versenyen. De mikor az új férjek épségben megúszták a nászéjszakát, újabb kérők akadtak, s
másnap megismételték a versenyfutást. Az így [295 (60.k.-60.m.)] létrejött házasságokból
származó utódok danaoszoknak nevezik magukat, s az argosziak még ma is megemlékeznek e
futóversenyekről az úgynevezett Hümenaisz-játékokon. Lünkeusz később megölte Danaoszt, és
ő lett az uralkodó. Szívesen megölte volna ugyanakkor a sógornőit is, hogy bosszút álljon fivérei
meggyilkolásáért, de az argosziak nem engedték.11
n) Időközben Aigüptosz Görögországba jött, de mikor értesült fiai balsorsáról, Aroébe
menekült, ott is halt meg, s Patraiban, Szerapisz szentélyében temették el. 12
o) Amümóné Poszeidóntól született fia, Naupliosz, a híres tengerész jött rá, hogy a Nagy
Medve csillagképhez igazodva kell a hajókat kormányozni. Megalapította Naupliosz városát, s
ott telepítette le az egyiptomi matrózokat, akik nagyapjával hajóztak át Görögországba. Ő volt az
őse a Pusztító Naupliosznak, aki az ellenséges hajókat hamis jelzőtüzekkel csalogatta
pusztulásba.13
1. Hérodotosz II. 91.; Euripidész, idézi Apollodórosz II. 1. 4.
2. Apollodórosz II. 1. 5.; Hyginus: 168. Fabula; Eusztathiosz Homéroszról, 37. o.
3. Hyginus: uo.; Apollodórosz II. 1. 4.; Hérodotosz II. 234.; Diodorus Siculus V. 58. 1.; Sztrabón XIV.
2. 8.
4. Pauszaniasz II. 38. 4. és 19. 3.; Euripidész, idézi Sztrabón VIII. 6. 9.; Sztrabón: no.; Hérodotosz II.
171.; Plutarkhosz: Hérodotosz rosszhiszeműségéről 13.
5. Hyginus: 169. Fabula; Apollodórosz II. 1. 4.
6. Pauszaniasz II. 37. 1. és 4.; Sztrabón VIII. 6. 9.
7. Hyginus: 168. Fabula; Apollodórosz II. 1. 5.; Sztrabón VIII. 6. 9.
8. Apollodórosz: uo.; Hyginus: 170. Fabula.
9. Apollodórosz: uo.; Pauszaniasz II. 25. 4.; 19. 6. és 21. 1.
10. Apollodórosz: uo.; Lukiánosz: Tengeri párbeszédek VI.; Hyginus: 168. Fabula; Ovidius: Hősnők
levelei XIV.; Horatius: Ódák III. 1 1 . 30. [296 (60.m.-60.o.)]
11. Pindarosz: Püthói ódák IX. 117. ss.; Pauszaniasz III. 12. 2.; Hyginus: 170. Fabula; Servius: Vergilius
Aeneise X. énekének 497. soráról.
12. Pauszaniasz VII. 21. 6.
13. Apollóniosz Rhodiosz I. 136-138.; Theón: Aratosz Phainomenája 27.; Pauszaniasz IV. 35. 2.
1. Ez a mítosz arról szól, hogy már az ősidőkben érkeztek helladikus telepesek Palesztinából
Rhodoszon keresztül Görögországba, és meghonosították a Peloponnészoszon a földművelést.
Állítólag voltak köztük líbiaiak és etiópok is, s ez a feltevés valószínűnek is látszik (lásd 6. I . és
8. 2.). Bélosz az Ótestamentumban szereplő Baál és az Apokrifákban szereplő Bél. Neve az általa
kiszorított sumér Belili Hold-istennő nevéből származik.
2. A Telkhinekként, vagyis "varázslók"-ként is ismert három Danaida, akiről Rhodosz három
legjelentősebb városa a nevét kapta, Danaé Holdistennő-háromság (lásd 54. 1. és 73. 4.). A Linda,
Kameira és Ialüsza nevek valószínűleg a linodeusza ("lenfonallal kötő"), katamerizusza
(„felosztó") és ialemisztria („jajgató nő") rövidített alakjai - s valójában azonosak a három
Párkával vagy Moirával, akiket Klóthó, Lakheszisz és Atroposz néven már ismerünk (lásd 10. 1.),

mert ugyanazt a szerepet töltötték be. A klasszikus lenfonal-elmélet szerint az istennő a
halandókat egy gondosan kimért fonal végére kötözte, a fonalat évről évre lejjebb és lejjebb
gombolyította, míg el nem érkezett az ideje, hogy elvágja, s ezzel a halandó lelkét átengedje a
halálnak. Eredetileg azonban a siránkozó csecsemőt kötözte lenvászon pólyába, amelybe bele
voltak hímezve törzsi és családi jelvényei, vagyis kijelölte az újszülött eleve elrendelt
helyét a társadalomban.
3. Danaé sumér neve Dam-kina volt. A héberek Dinának nevezték (Genezis XXXIV.), hímnemű
alakban [297 (60.1.-60.3.)] pedig Dánnak. Egy Holdpapnő-testület szabály szerint ötven főből
állt. A papnők feladata az volt, hogy a föld kellő nedvességét esőcsináló varázslattal, forrásokkal
is kutakkal biztosítsák. Ez az oka, hogy a Danaidák nevét kapcsolatba hozták a görög dánosz
(„kiszáradt") és danosz („ajándék") szavakkal. Az első szóban az á hang néha hosszú, néha rövid.
Az, hogy Agénór és Bélosz ikrek voltak, éppúgy, mint Danaosz és Aigüptosz, arra mutat, hogy
Argoszban a kettős királyság rendszere volt divatban, mindkét király feleségül vett egy
főpapnőt, és ötven holdhónapig, vagyis egy Nagy Év feléig uralkodott. A főpapnőket az
ötvenedik hónapban, illetőleg a negyvenkilencedik hónap végén rendezett futóversenyen
választották ki (lásd 53. 4.). Ebből az újévi futóversenyből lettek az Olümpiai Játékok.
Olümpiában (lásd 53. 3.), Spártában (lásd 160. d.), Jeruzsálemben (Hooke: Origin of Early Semitic
Ritual, 1935., 53. o.) és Babilonban (Langdon: Epic of Creation, 57. és 58. sorok) a szent király
tisztségének elnyeréséért rendezték az újévi futóversenyt, épp úgy, mint Argoszban. Egy Nap-
királynak gyorsnak kellett lennie.
4. A Hüdra (lásd 34. 3. és 60. h.), amelyet Héraklész megölt, a jelek szerint a vízről gondoskodó
papnő-testületek megszemélyesítése lehetett (lásd 124. 2-4.). A Danaidák mítosza kétségtelenül
annak az emlékét őrzi, hogy a hellének két ízben megpróbálták elfoglalni a papnők szentélyét, s
az első próbálkozás teljes kudarccal járt. A második, most már sikeres próbálkozás után a
hellén vezér feleségül vette a főpapnőt, a többi vízpapnőt meg szétosztotta törzsfőnökei közt, s
azok vették feleségül őket. Az „Aphetának nevezett utca" valószínűleg annak a futóversenynek a
rajthelye lehetett, amelyet a leányok közt rendeztek a főpapnői tisztség elnyeréséért, de a
férfiak is innen indultak versenyfutásra a szent királyi trónért (lásd 58. 3. és 160. d.). Lünkeusz
— ez volt Messzéniában is a királyok egyik mellékneve (lásd [298 (60.3.-60.4.)] 74. 1.) -
"hiúzszeműt" jelent. A hiúz, a macskafélék családjába tartozó ragadozó, éleslátásáról híres.
5. „Aigüptosz" és „Danaosz" valószínűleg a thébai társkirályok régebbi mellékneve volt. Mivel
általánosan elterjedt szokás volt, hogy a szent király fejét a város kapuja előtt temették el, hogy
megvédje a várost az ellenséges rajtaütéstől (lásd 146. 2 .), Aigüptosz fiainak állítólag Lernában
eltemetett feje valószínűleg negyvenkilenc egymást követő szent király feje lehetett. Az
egyiptomiakat azért nevezték melampuszoknak („fekete lábúak"), mert vetés idején a Nílus
fekete iszapjában kellett gázolniok.
6. A lyukas vizeskancsót cipelő Danaidákban csak egy későbbi, monogámiában élő
társadalom látta a férjgyilkosságért járó örökké tartó bűnhődés megszemélyesítőit. A történet
alapjául szolgáló képen egy elengedhetetlen mágikus szertartást végeznek: vizet locsolnak a
földre, hogy e rokon-varázslattal felhőszakadást idézzenek elő (lásd 41. 5. és 68. 1.). Úgy látszik,
hogy a szita, illetve a lyukas fazék még sok évszázaddal a Danaida-testületek megszüntetése
után is a vajákos asszonyok jelvénye volt. Philosztratosz írja (Ta eisz ton Tüanea
Apollónion VI. 11.), hogy „vannak asszonyok, akik szitával a kezükben járkálnak, és elhitetik a
tudatlan marhapásztorokkal, hogy meg tudják gyógyítani a jószágot".
7. Hüpermnésztra és Lünkeusz jelzőtüzei valószínűleg azok a tüzek, amelyeket az argoszi
Tavasz-ünnepen gyújtottak, hogy megünnepeljék a Nap győzelmét. Lehet, hogy Argoszban úgy
ölték meg a szent királyt, hogy egy hosszú tűt döftek keresztül a szívén: aránylag kíméletesen
végeztek vele.
8. A Theszmophoria („kötelező áldozat") a földműveléssel kapcsolatos orgiasztikus ünnepség
volt Athénban (lásd 48. b.). Az ünnepség során felvonulást rendeztek, s a szent királynak vagy
helyettesének levágott [299 (60.4.-60.8.)] nemiszervét kosárba téve hordozták végig a városon.
A civilizáltabb korokban phallosz-alakú cipókkal és élő kígyókkal helyettesítették a

nemiszervet. Apollón Lükeiosz inkább „Fényességes Apollón"-t jelent, mint „Farkas-Apollón"-t,
de a két fogalmat összekapcsolja, hogy a farkasok fel szoktak üvölteni a teliholdra.
61. Lamia
Bélosznak volt egy gyönyörű leánya, Lamia. Líbiában uralkodott, s Zeusz - viszonzásul kegyeiért
- páratlan képességgel ajándékozta meg: tetszése szerint kivehette és visszatehette a szemét.
Lamia több gyermeket szült Zeusznak, Héra azonban féltékenységi rohamában - Szkülla
kivételével - valamennyit megölte. Lamia bosszúból mások gyermekeit ölte meg, és általában
olyan kegyetlenül viselkedett, hogy ijesztő maszkká változott az arca.
b ) Később beállt az Empúszák közé, fiatalemberekkel hált együtt, és álmukban kiszívta a
vérüket.1
1 . Diodorus Siculus XX. 41.; Szuidasz: Lamia címszó alatt; Plutarkhosz: A kíváncsiságról 2 . ;
Arisztophanész: A béke 757., szkholion; Sztrabón I. 11. 8 . ; Eusztathiosz: Homéroszról 1714. o . ;
Arisztotelész: Éthika VII. 5.
1. Lamia a líbiai Neith, a szerelem és harc istennője volt, akit Anathának és Athénének is
neveztek (lásd 8. 1.; 25. 2. és 61. 1.). Kultuszát az akhájok megszüntették, s a végén - akárcsak az
arkadiai Alphitóból (lásd 52. 7.) - belőle is mumus lett, s a gyermekeket ijesztgették
vele. Neve, a Lamia, valószínűleg a laimosz-ból („torok") származó lamürosz („falánk") szóval
rokon, ami nőkre alkalmazva „kéjsóvárt" jelent. Rút arca az az ijesztő Gorgó-álarc volt, amelyet
papnői misztériumaik [300 (60.8.-61.1.)] alkalmával viseltek (lásd 33. 3.), amelyeknek szerves
része volt a gyermekgyilkosság. Lamia kivehető és visszatehető szemének motívuma talán az
istennő egyik képén alapul, amelyen egy héroszt éppen a titkos látás képességével ruház fel,
azaz átnyújt neki egy szemet (lásd 73. 8.). Az Empúszák nőnemű erotikus lidércek voltak (lásd
57. 1.).
62. Léda
Mikor Zeusz beleszeretett Nemesziszbe, az egyesek szerint a vízbe menekült előle, és hallá
változott. Zeusz hód (?) alakban üldözőbe vette, s sebesen szelte a hullámokat. Nemeszisz erre a
partra menekült, s mindenféle vadállattá változott, de Zeusztól így se tudott szabadulni: az isten
mindig valamilyen még vadabb és még gyorsabb vadállat alakját vette fel. Nemeszisz végül
megpróbált vadliba alakjában elrepülni, de Zeusz hatytyúvá változott, és az attikai
Rhamnuszban diadalittasan megbúbolta. Nemeszisz csüggedten megrázta tollazatát, és eljött
Spártába, ahol Tündareusz király felesége, Léda nemsokára egy ibolyakék tojást talált a
mocsárban. Hazavitte és elrejtette egy ládában. Ebből a tojásból kelt ki a trójai Helené. 1 Mások
viszont azt állítják, hogy ez a tojás a holdból pottyant le, mint az, amelyik valamikor az idők
kezdetén az Eufrátesz folyóba esett, s miután a halak partra vontatták, és a galambok
kiköltötték, a szíriai Szerelemistennő bújt ki belőle.2
b) Megint mások szerint Zeusz hattyú alakban - azt állítva, hogy egy sas üldözi - menekült
Nemeszisz ölébe, és így tette magáévá. Amikor eljött az ideje, Nemeszisz egy tojást tojt, s
Hermész a tojást Léda lába közé hajította, amikor az istennő szétterpesztett lábbal üldögélt egy
széken. így aztán Léda szülte meg Helenét. [301 (61.1.-62.b.)] Zeusz e csíny emlékére a Hattyú
meg a Sas képét elhelyezte az égbolton a csillagok közt.3
c ) A legismertebb monda szerint azonban Zeusz magát Lédát ejtette teherbe az Eurotasz
folyó partján, Léda tojta a tojást, amelyből Helené, Kasztór és Polüdeukész kikelt, s aztán
Nemeszisz néven istennő lett belőle.4 Csakhogy Lédával ugyanazon éjjel együtt hált férje,
Tündareusz is, s míg egyesek szerint a nevezettek mindhárman Zeusz gyermekei - sőt még
Klütaimnésztra is, aki Helenével együtt kelt ki egy második tojásból mások azt állítják, hogy csak
Helenét nemzette Zeusz, Kasztór és Polüdeukész Tündareusz fia volt.5 Egy harmadik változat
szerint Kasztór és Klütaimnésztra volt Tündareusz gyermeke, és Helené meg Polüdeukész
született Zeusztól.6

1. Athénaiosz: Homérosz Küpriája 334. b. o.; Apollodórosz III. 10. 7.; Szapphó: 105. Töredék;
Pauszaniasz I. 33. 7.; Eratoszthenész: Kataszteriszmoi 25.
2. Athénaiosz 57. f.; Plutarkhosz: Szümposziaka II. 3. 3.; Hyginus: 797. Fabula.
3. Hyginus: Poetica Astronomica II. 8.
4. Lactantius: I. 21.; Hyginus: 77. Fabula; a Vatikán első mitográfusa 78. és 204.
5. Homérosz: Odüsszeia XI. 299.; Iliász III. 426.; Euripidész: Heléné 254.; 1497. és 1680.
6. Pindarosz: Nemeai ódák X. 80.; Apollodórosz III. 10. 6-7.
1 . Nemeszisz a Holdistennő nimfa alakja volt (lásd 32. 2. ), és a szerelmi hajsza-mítosz

legrégebbi változatában ő üldözte a szent királyt, miközben az - az évszakoknak megfelelően -
nyúllá, hallá, méhhé és egérré, vagy nyúllá, hallá, madárrá és búzaszemmé változott, s
végül is lenyelte. A patriarchális rendszer győzelme után az üldözőből üldözött lett: most már az
istennő [302 (62.b.-62.1.)] menekült Zeusz elől (lásd 89. 2.), mint a Szénfekete Kovácsról szóló
angol balladában. Korábban ő változott vidrává vagy hóddá, hogy űzőbe vegye a halat, és
Kasztór neve ("hód") nyilván ennek a mítosznak a maradványa, míg Polüdeukészé („nagyon
édes bor") annak az ünnepségnek a jellegét tükrözi, amelynek során ez a hajsza végbement.
2. Lada állítólag lükiai (vagyis krétai) szó, s „aszszony"-t jelent, Léda pedig Latona, Létó vagy
Lat istennő, aki Apollóm és Artemiszt világra hozta Délosz szigetén (lásd 14. 2.). Az ibolyakék
tojás a druidák gla-in-nek nevezett vérvörös húsvéti tojására emlékeztet, amelyet minden évben
a tengerparton szoktak keresni, mivel a kelta mítoszban az istennő tengeri kígyó alakjában tojta.
Annak a legendának, hogy a tojást Léda lába közé hajították, valószínűleg egy olyan kép az
alapja,amelyen az istennő egy szülőszéken ül, s Apollón feje kibukkan a méhéből.
3. Helené és Hellé, azaz Szeléné a Holdistennő helyiváltozatai (lásd 43.10.; 73. 8. és 159. 1.),
akinek Lukiánosz szíriai istennőjével való azonosságát Hyginus nyomatékosan hangsúlyozza.
Csakhogy Hyginus tudósításazavaros: szerinte a világtojást maga az istennő tojta, miután
egyesült Ophión kígyóval, aztán galamb alakot öltve, kiköltötte a hullámokon. Ő maga az Űrből
emelkedett ki (lásd I. a.). Helenének két temploma volt Spárta közelében: az egyik herapnaiban,
egy mükénéi kultikus helyen épült, a másik Dendrában, mely éppúgy a fakultusszal függött
össze, mint rhodoszi szentélye (lásd 88. 10.). Pollux (X. 191.) említést tesz egy Helenéphoriának
nevezett, s Athéné athéni Theszmophoriájához (lásd 48. b.) rendkívül hasonló spártai ünnepről,
amelyen bizonyos nevükön nem nevezhető tárgyakat vittek körbe a városon egy helené-nek
nevezett különleges kosárban. Ilyen kosarat visz a kezében maga Helené is azokon a
domborműveken, amelyek a Dioszkúroszok [303 (62.1.-62.3.)] társaságában ábrázolják. Ezek a
bizonyos tárgyak nyilván phallikus jelképek lehettek; Helené orgiasztikus istennő volt.
4. Zeusz pontosan ugyanúgy - a könyörületességére apellálva - szedte rá Nemesziszt, a
peloponnészoszi hattyúkultusz istennőjét, mint Hérát, a krétai kakukk-kultuszét (lásd 12. a.). E
mítosz valószínűleg hellén harcosoknak Kréta szigetére vagy a pelaszg városokba való
érkezésére vonatkozik. Eleinte tisztelettel adóztak a Nagy Istennőnek, s papnői számára
engedelmes férjekről gondoskodtak, de a végén elorozták tőle a legfőbb hatalmat.
63. Ixión
Ixión, Phlegüasz lapitha király fia, bejelentette, hogy feleségül veszi Eióneusz leányát, Diát.
Gazdag nászajándékot helyezett kilátásba, és ünnepi lakomára hívta meg Eióneuszt. Csakhogy
palotája kapuja elé vermet ásatott, s telerakatta izzó faszénnel. A gyanútlan Eióneusz beleesett a
verembe, és halálra égett.
b) Az alacsonyabb rangú istenek aljas gaztettnek minősítették Ixión cselekedetét, és nem
voltak hajlandók bűnétől megtisztítani, Zeusz azonban - aki szerelmi ügyekben ugyanilyen
gyalázatosan szokott viselkedni - nemcsak hogy megtisztította a gyilkosságtól, hanem még az
asztalához is meghívta.
c) Ixión hálából kitervelte, hogy elcsábítja Hérát. Tudniillik azt hitte, hogy az istennő örülni
fog, ha boszszút állhat Zeusz gyakori félrelépéséért. Csakhogy Zeusz előtt nem maradt titokban,
miben töri a fejét Ixión, felhőből egy mű-Hérát készített, s Ixión, aki annyira leitta magát, hogy
nem jött rá a csalásra, ezen elégítette ki kéjvágyát. Zeusz az aktus közben meglepetésszerűen

rajtaütött, s utasította Hermészt, hogy addig [304 (62.3.-63.c.)] korbácsolja könyörtelenül a
gazembert, amíg utána nem mondja, hogy „Becsüld meg, aki jót tesz veled", aztán meg kötözze
egy égbolton guruló tüzes kerékhez.
d ) A mű-Héra - akit később Nephelének neveztek szülte Ixiónnak Kentauroszt, a fattyút.
Amikor Kentaurosz férfivá serdült, állítólag ő nemzette a magnésziai kancákkal a félig ló-, félig
embertestű kentaurokat, akik közül a bölcs Kheirón lett a leghíresebb.1
1. Apollóniosz Rhodiosz III. 62., szkholion; Hyginus: 33. és 62. Fabula; Pindarosz: Püthói ódák II. 33-89.,
szkholion: Lukiánosz: Istenek párbeszédei 6 . ; Euripidész: Föníciai nők 1185., szkholion.
1. Ixión neve, amely az iszkhüsz („erő") és az ió („hold") (lásd 61. 2.) összetétele, az ixiász-ra
(„fagyöngy") emlékeztet. Mint fagyöngy nemi szervű tölgyfakirály (lásd 50. 2.) a mennydörgés
istenét jelképezte, aki rituális házasságot kötött az esőcsináló Hold-istennővel, aztán úgy
megkorbácsolták, hogy vére és ondója megtermékenyítette a földet (lásd 116. 4.), fejszével
levágták a fejét, kiherélték, kezét-lábát szétfeszítve egy fára szegezték és megsütötték, rokonai
pedig szertartásosan megették. Éión Homérosznál egy folyó mellékneve; Dia apját azonban
nemcsak Eióneusznak, hanem Déióneusznak („pusztító") is nevezték.
2. A tölgyfakultusz Hold-istennőjét Dia („égi") néven ismerték. Ez volt a dódónéi
tölgyfaistennő egyik mellékneve is (lásd 51. 1.), aki nem más, mint Zeusz felesége, Héra. Hogy a
régimódi szent királyok Zeusznak nevezték magukat (lásd 43. 2.; 45. 2.; 68. 1. és 156. 4.), és az
Esőfelhők Istennőjét, Diát vették feleségül, természetesen nem tetszett az olümposzi vallás
papjainak, akik a megfeszített lapitha királyt ábrázoló szentképet helytelenül értelmezték: a
keresztrefeszítést az eretnekségéértjáró büntetésnek tekintették, és kitalalták a fel [305 (63.c.-
63.2.)] hőmesét. Egy etruszk tükrön Ixión tűzkerékre feszítve látható, taplógombával a lábánál,
más képeken meg ugyanolyan "ötszörös kötéllel" van háttal egy abroncsra feszítve
(Philosztratosz: Ta eisz ton Tüanea Apollónion VII. 12.), amilyennel Curoi, az ír hérosz
kötözte össze Cuchulaint, a bokájánál, csuklójánál és nyakánál fogva, mint Ozirisz a Halottak
Könyvé-ben. Ez a kép azokra az égő kerekekre emlékeztet, amelyeket a nyári napfordulókor
rendezett ünnepségeken Európában gurítottak le a hegyekről, annak jelképéül, hogy a Nap a
zenitjére ért, és ettől fogva a téli napfordulóig megint lefelé megy. Ixión verme nem jelkép: a
szent királyok helyett fel kellett áldozni valakit, például hadifoglyokat, vagy - ha hadifogoly nem
volt - csapdába ejtett utasokat. A mítosz valószínűleg egy szerződés emléke, amelyet Zeusz
hellénjei a lapithákkal, phlegüászokkal és kentaurokkal kötöttek. A szerződést az utóbbiak
megszegték: hellén utasokat öltek meg és áldoztak fel, asszonyaikat pedig foglyul ejtették. A
hellének hivatalos elégtételt kértek és kaptak.
3. A lovak a Hold szent állatai voltak, s valószínűleg a vesszőparipán nyargaló esőcsináló
táncosok nyomán keletkezett a legenda, hogy a kentaurok félig lovak, félig emberek. A
kentaurok legrégibb görög ábrázolása - két férfi, ló-alsótesttel - egy mükénéi ékszeren található,
amelyet az argoszi Héraionban találtak. A két alak egymás felé fordulva táncol. Hasonló pár
látható egy krétai pecséten is, mivel azonban Kréta szigetén eredetileg
nem volt lókultusz, e díszítőmotívum nyilván a szárazföldről származik. Az archaikus
képzőművészet a szatírokat is lóembereknek ábrázolta, csak később jelennek meg
kecskeemberek alakjában. Kentaurosz kígyófarkú jósdai hérosz lehetett, ezért tapadt az
alakjához a kancákat meghágó Boreász története (lásd 48. e.). [306 (63.2.-63.3.)]
64. Endümión
A szép Endümión, Zeusz és Kalüké nimfa fia, káriai származású aiol volt. Ő űzte el Klümenoszt
Élisz trónjáról. Felesége, akit több különböző néven - Íphianaszsza, Hüperippé, Khromia és Néisz
- ismerünk, négy fiú t szült neki. Szelénével, aki szenvedélyes szerelemre lobbant iránta, ötven
leányt nemzett.1
b ) Endümión egy csöndes éjszaka a káriai Latmoszhegy egyik barlangjában aludt, amikor
Szeléné először meglátta. Mellé feküdt, és szelíd csókot nyomott a férfi lehunyt szemére.
Egyesek szerint Endümión később visszatért e barlangba, és mély, álomtalan álomba merült. Ezt

az álmot, amelyből még mindig nem ébredt föl, vagy maga kívánta, mert még rágondolni is
gyűlölt, hogy egyszer megöregszik, vagy Zeusz bocsátotta rá, mert azt hitte, hogy viszonya van
Hérával, vagy Szeléné, aki szívesebben vette, ha gyöngéden csókolgathatja a férfit, mint ha az
ölelgeti őt, mert ezekből a szenvedélyes ölelésekből túl sok gyermek született. Akárhogy is
van, Endümión mindmáig egy nappal sem lett öregebb, s arca még most is pirospozsgás, mint
egy fiatalemberé. Mások szerint viszont Olümpiában van eltemetve, ahol négy fia versenyfutást
rendezett a megüresedett trónért, s a versenyből Epeiosz került ki győztesen.2
c ) Az egyik vereséget szenvedett fiú, Aitólosz, később benevezett az első görögországi
kocsiversenyre, amelyet Arkasz fiának, Azannak a temetési játékain rendeztek. Mivel a nézők
nem tudták, hogy nem szabad a pályán tartózkodni, Aitólosz kocsija véletlenül keresztülhajtott
Phoróneusz fián, Apiszon, aki belehalt sérüléseibe. Szalmóneusz, aki ott volt a versenyen, a
Korinthosziöböl túlsó partjára száműzte Aitóloszt, ahol az megölte Dóroszt és fivéreit, és
meghódította az országot, amelyet ma Aitoliának neveznek róla.3 [307 (64.a.-64.c.)]
1. Apollodórosz I. 7. 5-6.; Pauszaniasz V. 8. 1. és I. 2.

2. Apollodórosz I. 7. 6.; Theokritosz: Idillek III. 49., szkholion; Cicero: Tusculanae Disputationes I. 38.;
Pauszaniasz V. I. 3.
3. Pauszaniasz VIII. 4. 2-3. és V. 1. 6.; Apollodórosz I. 7. 6 . ; Sztrabón VIII. 3. 33.
1. Ez a mítosz egy aiol törzsfőnökről szól, aki elfoglalta Éliszt, s beletörődött azokba a
következményekbe, amelyek a pelaszg Hold-istennő, Héra képviselőjével kötött házassággal
jártak - Endümión feleségének mindegyik neve a Hold mellékneve -, aki egy ötven víz-papnőből
álló testület élén állt (lásd 60. 3.). Uralkodása végén előírás szerint föláldozták, s Olümpiában
hérosznak járó szentélyt kapott. Písza, az a város, amelyhez Olümpia tartozott, lüdiai (vagy
krétai) nyelven állítólag „titkos nyugvóhely"-et jelent, nevezetesen a Holdét (Servius:
Vergiliusról 179.).
2. Az endüein (latinul: inducere) igéből származó Endümión név a királynak a Hold által
történt elcsábítására utal, mintha a Hold az Empúszák (lásd 55. a.) egyike lett volna. De a régiek
úgy értelmezték, hogy a somnum ei inductum-ra ("rábocsátott álom") utal.
3. Aitólosz - Pelopszhoz hasonlóan - valószínűleg mint a Nap megszemélyesítője hajtott körbe
szekerén az olümpiai stadionban (lásd 69. 1 .), s azzal, hogy véletlenül megölte Ápiszt, Aitoliának
az élisziek által történt gyarmatosítását akarták jelképezni. Az epizódot valószínűleg egy olyan
kép alapján találták ki, amely azt a minden évben megismételt kocsibalesetet ábrázolta, amikor
a király helyettese meghalt (lásd 71. 1. és 109. 4.). A futóverseny, amelyet Epeiosz („utód") nyert
meg, egy régebbi esemény volt (lásd 53. 3.). Abból, hogy a káriai Latmosz-hegyen szentélye van
Endümiónnak, arra lehet következtetni, hogy ott éliszi aiol település volt. Endümiónnak Hérával
kötött rituális házassága nyilván [308 (64.1.-64.3.)] éppúgy nem tetszett Zeusz papjainak, mint
Ixióné (lásd 63.2.)
4. Ápisz a Homérosznál rendszerint „távoli" jelentésben használt apiosz melléknév főnévi
alakja. De a Peloponnészoszra alkalmazva (Aiszkhülosz: Oltalomkeresők 262.) „körtefából való"-
t jelent (lásd 74. 6.).
65. Pügmalión és Galateia
Bélosz fia, Pügmalión, beleszeretett Aphroditéba, s mivel az istennő nyilván nem feküdt volna le
vele, elefántcsontból kifaragta a szobrát, az ágyába fektette, és könyörögni kezdett neki, hogy
hallgassa meg. Aphrodité belebújt a szoborba és Galateia néven életre keltette. Így szülte
Pügmaliónnak Paphoszt és Metharmét. Paphosz, Pügmalión utóda volt az apja annak a
Kinürasznak, aki a ciprusi Paphoszt alapította, és Aphrodité ottani híres templomát felépítette.1
1 . Apollodórosz III. 14. 3.; Ovidius: Átváltozások X. 243. ss. ; Arnobius: A nemzetek ellen VI. 22.

1 . Úgy látszik, hogy Pügmalión, Aphrodité paphoszi papnőjének a férje, ágyában tartogatta az
istennő kultikus fehér szobrát (vö. Sámuel I. könyve XIX. 13.), biztosítékul, hogy megtarthassa
Ciprus trónját. Ha Pügmalión utóda valóban a fia volt, akit a papnő szült neki, ő lehetett az, aki
Ciprus szigetén bevezette a patriarchátust. De inkább az a valószínű, hogy - unokájához,
Kinüraszhoz hasonlóan (lásd 18. 5.) - nyolc esztendeig tartó uralkodása végén megtagadta az
istennő szobrának kiadását, s uralkodását Aphrodité egy másik papnőjével való házasságkötés
révén hosszabbította meg. Ez a saját leánya volt - lévén ő a trónörökösnő s az újítás jeléül
nevezték Metharménak („változás"). [309 (64.3.-65.1.)]
66. Aiakosz
Aszóposz folyamisten - akit egyesek Ókeanosz és Téthüsz, mások Poszeidón és Péró, megint
mások Zeusz és Eurünomé fiának neveznek - a Ládón folyó leányát, Metopét vette feleségül, s
két fia és tizenkét vagy húsz leánya született tőle.1
b) A leányok közül különböző alkalmakkor többet is elragadott és erőszakkal magáévá tett
Zeusz, Poszeidón vagy Apollón. Mikor a legkisebb leány, Thébé ikertestvére, Aigina is áldozatul
esett Zeusznak, és eltűnt, Aszóposz a keresésére indult. Korinthoszban tudta meg, hogy megint
Zeusz volt a bűnös, bosszúszomjasan űzőbe vette, és meg is találta egy erdőben, amint éppen
Aiginát ölelgette. Zeusz, akinél nem volt fegyver, szégyenszemre keresztültört a bokrokon, s
amikor már nem lehetett látni, sziklává változott. Aszóposz mit sem sejtve elhaladt mellette,
mire Zeusz visszaosont az Olümposzra, és a bástyák mögül - most már biztonságban érezve
magát - egy csomó villámot hajigált Aszóposzra. A sok seb miatt, amit akkor kapott, Aszóposz
még most is nagyon lassan hömpölyög, s gyakran halásznak ki égett széndarabokat a medréből.2
c) Miután Zeusz ily módon megszabadult Aigina apjától, titokban az akkor Oinónénak vagy
Ainópiénak nevezett szigetre csempészte a leányt, ahol sas vagy lángnyelv alakjában hált vele,
miközben szerelemistenkék lebegtek a fekhelyük fölött, s élesztgették bennük újra
meg újra a vágyat.3 Héra egy idő múlva rájött, hogy Aigina szült Zeusznak egy Aiakosz nevű fiút.
Dühében elhatározta, hogy Oinónénak - ahol Aiakosz közben már király lett - valamennyi lakóját
elpusztítja. Egy kígyót tett a sziget egyik folyójába, a kígyó megfertőzte a vizet,
és ezrével költötte ki a kígyótojásokat. A rengeteg kígyó rajokban kúszott végig a
szántóföldeken, bele a többi folyóba meg folyamba. Sűrű sötétség és tikkasztó hőség [310
(66.a.-66.c.)] telepedett a szigetre, amelyet Aiakosz közben Aiginának nevezett el. Egyfolytában
négy hónapig fújt a dögvészt hozó Déli Szél. A szántók és legelők kiszáradtak,és éhínség támadt.
De a szigetlakók főképp a szomjúságtól szenvedtek. Mikor elfogyott a boruk, a legközelebbi
folyóhoz kúsztak, s ott haltak meg a mérgezettvíztől.
d) Hiába folyamodtak Zeuszhoz: a kimerült oltalomkérők áldozati állataikkal együtt holtan
rogytak össze oltárai előtt, míg végül úgyszólván egyetlen melegvérű teremtmény sem maradt
életben.4
e) Egy szép napon aztán Aiakosz imájára dörögni és villámlani kezdett. E kedvező előjelen
felbátorodva könyörögni kezdett Zeuszhoz, hogy népesítse be újból a kihalt országot, s adjon
neki annyi alattvalót, ahány hangya gabonaszemet cipel felfelé egy közeli tölgyfán. A fa dódónéi
makkból sarjadt, s Zeusz szent fája volt. Ezért történt, hogy Aiakosz könyörgésére megremegett,
és szélesen kiterjedt ágai közt zizegés támadt, pedig még szellő sem fújdogált. Aiakosz megijedt
ugyan, de nem szaladt el, hanem ismételten megcsókolta a fa törzsét és alatta a földet. Aznap
éjjel azt álmodta, hogy tömérdek hangya potyog a földre a szent fáról, és emberként áll talpra.
Amikor felébredt, el akarta hessegetni magától a csalóka álomképet, amikor fia, Telamón,
gyorsan kihívta a ház elé, hogy nézze meg, milyen tömérdek ember közeledik. Aiakosz rájuk
ismert: őket látta álmában. A kígyók okozta csapás elmúlt, és sűrű, nagy cseppekben, kitartóan
zuhogni kezdett az eső.
f) Aiakosz hálával telt el Zeusz iránt, és a kihalt várost meg a földeket szétosztotta új alattvalói
közt, akiket mürmidónoknak, azaz "hangyák"-nak nevezett el, s akiknek utódai még ma is
kitűnnek hangyaszorgalmukkal, türelmükkel és kitartásukkal. Később e mürmidónok követték

Péleuszt, amikor számkivetésbe ment [311 (66.c.-66.f.)] Aigina szigetéről, s Trója alatt Akhilleusz
és Patroklosz oldalán harcoltak.1
g) De vannak, akik szerint az Akhilleusszal szövetséges mürmidónokat Mürmidón királyról
nevezték el, akinek a leányát, Eurümedúszát Zeusz hangya alakban csábította el. Ezért szent
állatok Thesszáliában a hangyák. Megint mások szerint élt egyszer egy Mürméx nevű nimfa.
Amikor társnője, Athéné, feltalálta az ekét, azzal hencegett, hogy ö a feltaláló, de megbűnhődött
érte, mert hangyává változott.6
h ) Aiakosz, aki a megarai Endéiszt vette feleségül, messze földön híres volt jámborságáról.
Annyira tisztelték, hogy az emberek a puszta látásának is örültek. A legderekabb spártai és
athéni hősök szerettek volna a vezetése alatt harcolni, de Aiakosz - védelmül a kalózok ellen -
víz alá süllyesztett sziklákkal és veszedelmes zátonyokkal vette körül Aiginát, úgyannyira, hogy
az Égei-szigetek közül ezt volt a legnehezebb megközelíteni.7 Amikor egész Görögországot
aszály sújtotta, büntetésül azért, hogy Pélopsz megölte Sztümphalosz arkadiai királyt, vagy -
mások szerint - az athéniak meggyilkolták Androgeószt, a delphoi jósda azt tanácsolta a
görögöknek: "Kérjétek meg Aiakoszt, hogy imádkozzon érettetek!" Erre valamennyi város
követet küldött Aiakoszhoz, aki Zeusz papjának öltözve felkapaszkodott szigetének
legmagasabb csúcsára, a Pánhelléniosz-hegyre. Áldozatot mutatott be az isteneknek, és
könyörgött, hogy legyen vége az aszálynak. Válaszul nagyot dördült az égbolt, elsötétült a
felhőktől, és hatalmas záporeső hullott egész Görögországra. Aiakosz hálából szentélyt épített
Zeusznak a Pánhellénioszon. Azóta is biztos jele, hogy eső lesz, ha felhő ereszkedik a
hegycsúcsra.8
i ) Apollón és Poszeidón magukkal vitték Aiakoszt, amikor Trója falait építették, mert tudták,
hogy ha nem vesz részt a munkában egy halandó is, a várost nem [312 (66.f.-66.i.)] lehet majd
bevenni, s lakói akár az istenekkel is dacolhatnak. Alig fejezték be a munkát, három szürke
szemű kígyó próbálta megmászni a falakat. Kettő ott akart felmászni, ahol a két isten építette a
falat, de lezuhant és megdöglött. A harmadik rikoltott egyet, s annak a falrésznek rugaszkodott
neki, amelyet Aiakosz épített. Sikerült is átvergődnie rajta. Erre Apollón megjósolta,
hogy Trója egynél többször fog elesni, és Aiakosz fiai olt lesznek azok közt, akik elfoglalják, az
egyik utódainak első nemzedékéből, a másik a negyedikből. Ott is voltak Telamón és Aiász
személyében.9
j) Zeusz valamennyi fia közül hármat szeretett volna megkímélni a terhes öregségtől:
Aiakoszt, Minószt és Rhadamanthüszt. A Moirák azonban nem járultak hozzá, és Zeusz jó képet
vágva beletörődött a dologba. Ezzel példát mutatott a többi olümposzinak.
k) Midőn Aiakosz meghalt, ő lett az egyik a Tartarosz három bírája közül. Az árnyak fölött ül
törvényt, de néha felhívják igazságot tenni az istenek közt támadt esetleges viszályokban is.
Egyesek még azt is hozzáteszik, hogy nála vannak a Tartarosz kulcsai is, vámot ró
ki, és ő ellenőrzi, egyezik-e a Hermész által levezetett árnyak száma Atroposz jegyzékével.11
1. Apollodórosz III. 12. 6.; Diodorus Siculus IV. 72.

2. Diodorus Siculus: uo.; Pindarosz: Iszthmoszi ódák VIII. 17.; Kallimakhosz: Himnusz Déloszhoz 78.;
Apollodórosz: uo.; Lactantius: Statius Thebaisa VII. 215. soráról.
3. Apollodórosz III. 12. 6.; Pindarosz: uo.; Homérosz: Iliász I. 7., szkholion: Pindarosz: Nemeai ódák VIII.
6.; Ovidius: Átváltozások VI. 113.
4. Hyginus: 52. Fabula; Ovidius: Átváltozások VII. 520. ss.
5. Ovidius: Átváltozások VII. 614. ss.; Hyginus: uo.; Apollodórosz uo.; Pauszaniasz II. 29. 2.; Sztrabón
VIII. 6. 16. és IX. 5. 9. [3 1 3 (66.i.-66.k.)]
6. Servius: Vergilius Aeneise II. énekének 7. és IV. énekének 402. soráról; Clemens Alexandrinus:
Szózat a keresztényekhez II. 39. 6.
7. Apollodórosz III. 12. 6.; Pindarosz: Nemeai ódák VIII. 8. ss. ; Pauszaniasz II. 29. 5.
8. Diodorus Siculus IV. 61. 1.; Clemens Alexandrinus: Szőnyegek VI. 3. 28.; Pauszaniasz II. 30. 4.;
Theophrasztosz: Az időjárás jelei I. 24.
9. Pindarosz: Olümpiai ódák VIII. 30. ss., szkholion.
10. Ovidius: Átváltozások IX. 426. ss.
11. Uo. XIII. 25.; Pindarosz: Iszthmoszi ódák VIII. 24.; Apollodórosz III. 12. 6.; Lukiánosz: Halottak
párbeszédei XX. 1.; Kharón 2. és Utazás a holtak birodalmában IV.

1. Aszóposz leányai, akiken Apollón és Poszeidón erőszakot követtek el, az Aszóposz-völgy
Hold-papnőinek testületei lehettek, a Peloponnészosz északkeleti részén. Ezt a termékeny
völgyet az aiolok kerítették hatalmukba. Aigina megbecstelenítése valószínűleg az Aszóposz
forrásvidékénél fekvő Phliúsz városának az akhájok által történt meghódítására vonatkozik, s
arra, hogy a szomszéd városok hiába kértek katonai segítséget Korinthosztól. Eurünomé és
Téthüsz (lásd 1. a. és d.), Aszóposz három feltételezett anyja közül kettőnek a neve, a Hold-
istennő ősi mellékneve, a harmadik, "Péró" pedig a bőrzsákot jelentő pérá-ra (lásd 36. 1.), vagyis
Athéné kecskebőr aigiszére utal, mint az "Aigina" név is.
2. Aiakosz mítosza Aiginának a phthiótiszi mürmidónok által történt meghódításáról szól,
akiknek törzsi jelvénye a hangya volt. Úgy látszik, a szigetet előzőleg a kecskekultuszt űző
pelaszgok birtokolták. Abban, hogy Héra megmérgezi a sziget folyóit, az ő ellenséges érzületük
tükröződik a hódítók iránt. Sztrabón szerint, aki mindig ésszerű magyarázatot keresett a
mítoszokra, de csak ritkán hatolt elég mélyre, Aigina földjét vastag [314 (66.1.-66.2.)] kőréteg
borította, és a sziget lakói azért nevezték magukat mürmidónoknak, mert a köveket kénytelenek
voltak elhordani, mint a hangyák, hogy földjeiket megművelhessék. Ezenkívül még barlanglakók
is voltak (Sztrabón V I I I . 6. 16.). A thesszáliai Mürméx-legenda viszont csak egyszerű
eredetmítosz: a phthiótiszi mürmidónok éppolyan őslakóknak tartották magukat, mint a
hangyákat, s papnőjük, a Hangya-királynő törvényeit olyan szigorúan megtartották, hogy Zeusz
hellén képviselője, aki a papnőt feleségül vette, kénytelen volt tiszteletbeli hangyává válni. Ha
Mürméx csakugyan az észak-görögországi Anya-istennő mellékneve volt, joggal állíthatta,
hogy ő találta fel az ekét, mert északon a kisázsiai bevándorlók jóval a hellének Athénba
érkezése előtt meghonosították a földművelést.
3. Aigina phthiótiszi telepeseinek mítoszai később összeolvadtak az Aszóposz folyó mentén
fekvő Phliúszból származó akháj hódítók mítoszaival, s mivel a phliúsziak hűek maradtak a
dódónéi tölgyfajósdához (lásd 51. a.), a hangyák a mítoszban nem a földből bújnak ki,
hanem egy fáról pottyannak le.
4. Az eredeti mítoszban Aiakosz a záporesőt valószínűleg nem Zeuszhoz intézett
könyörgésével idézte elő, hanem valami olyasfajta varázslattal, amilyet Szalmóneusz
alkalmazott (lásd 68. 1.). A Tartaroszban betöltött bírói tisztsége - éppúgy, mint Minószé és
Rhadamanthüszé - arra enged következtetni, hogy az aiginai törvénykönyvet Görögország más
részein is alkalmazták. Ez a törvénykönyv valószínűleg inkább kereskedelmi, mint
büntetőtörvény-könyv volt, abból ítélve, hogy a nemesfémek szabványsúlyaként a klasszikus
korban általában az aiginai talentumot fogadták el. Ez krétai eredetű volt, s körülbelül száz
angol kereskedelmi fontot nyomott. [315 (66.2.-66.4.)]
67. Sziszüphosz
Sziszüphosz, Aiolosz fia. Atlasz leányát, Meropé Pleiaszt vette feleségül. Meropé, akinek a
korinthoszi Iszthmoszon volt egy gyönyörű marhacsordája, három fiút szült neki: Glaukoszt,
Ornütiónt és Szinónt.1
b) Sziszüphosz szomszédságában lakott Khioné fiá, Autolükosz. Ikertestvérét, Philammónt
Apollón nemzette, de Autolükosz azt állította, hogy neki Hermész az apja.2
c) Mármost Autolükosz mestere volt a lopásnak. Hermész jóvoltából bármilyen lopott
jószágot szarvasból szarv nélkülivé, feketéről fehérre tudott változtatni, és megfordítva. így
történt, hogy noha Sziszüphosz észrevette, hogy az ő marhái egyre fogynak, Autolükoszéi meg
egyre szaporodnak, eleinte nem tudta rábizonyítani a lopást. Ezért aztán egy szép napon
valamennyi marhája patájába belevéste az SS monogramot, vagy - egyesek szerint - az
"Autolükosz lopta" szavakat. Autolükosz szokása szerint aznap éjjel is megdézsmálta a
csordát, s hajnalban az országúton látható patanyomok alapján Sziszüphosz összecsődíthette
szomszédait, hogy tanúi legyenek: lopás történt. Bement Autolükosz istállójába, a patáikon levő
jelről ráismert ellopott jószágaira, aztán otthagyva tanúit, hogy civakodjanak csak a tolvajjal,
gyorsan megkerülte a házat, berontott a kapun, s mialatt odakünn nagyban folyt a vita,
megerőszakolta Autolükosz leányát, Antikleiát, az argoszi Láertész feleségét. így szülte neki

Antikleia Odüsszeuszt, akinek ilyen módon való fogantatása elegendő magyarázat közismert
ravaszságára is, meg gúnynevére, a "Hüpszipülón"-ra is.3
d) Sziszüphosz alapította Ephüra városát, amely később Korinthosz néven vált ismertté, és
gombából sarjadt emberekkel népesítette be, bár az is lehet, hogy Médeiától kapta ajándékba
királyságát. Kortársai úgy [316 (67.a.-67.d.)] ismerték, mint a legnagyobb gazembert a világon,
azt azonban elismerték róla, hogy sokat tett a korinthoszi kereskedelem és hajózás fejlődése
érdekében.4
e) Amikor Aiolosz halála után Szalmóneusz bitorolta Thesszália trónját, Sziszüphosz, a jogos
örökös, a delphoi jósdához fordult tanácsért. Ezt a választ kapta: "Nemzzél gyermekeket
unokahúgoddal! Ők majd megtorolják a rajtad esett sérelmet!" Sziszüphosz erre elcsábította
Szalmóneusz leányát, Türót. Amikor Türó rájött, hogy ezt nem az iránta érzett szerelemből,
hanem az apja iránti gyűlöletből tette, megölte a két fiút, akit szült neki. Sziszüphosz erre kiállt a
larisszai piaciérre (fölmutatta a két holttestet, vérfertőzés és gyilkosság címén hamis vádat
emelt Szalmóneusz ellen), és kiűzette Thesszáliából. 5
f ) Miután Zeusz elcsábította Aiginát, a leány apja, Aszóposz folyamisten, Korinthoszba jött
megkeresni. Sziszüphosz tudta jól, mi történt Aiginával, de nem volt hajlandó semmit elárulni
addig, amíg Aszóposz meg nem ígérte, hogy Korinthosz fellegvárát soha ki nem apadó forrással
ajándékozza meg. Ezért fakasztotta Aszóposz Aphrodité temploma mögött a Peiréné-forrást, ott,
ahol most a fegyveres istennő, a Nap és az Íjas Erósz szobrai állnak. Erre Sziszüphosz mindent
elmesélt neki, amit tudott.6
g ) Zeusz, akinek alig sikerült megmenekülnie Aszóposz bosszújától, utasította bátyját,
Hádészt, hogy vigye le Sziszüphoszt a Tartaroszba, és örök időkre büntesse meg, amiért isteni
titkokat árult el. De Sziszüphosz még ekkor sem ijedt meg. Nagy ravaszul ő bilincselte meg
Hádészt: rávette, hogy saját csuklóján mutassa meg, hogyan kell felrakni a bilincseket, aztán
gyorsan rákattintotta őket. így lett fogoly Hádész néhány napig Sziszüphosz házában. Képtelen
helyzet volt, mert senki sem tudott meghalni, még az sem, akit lefejeztek vagy felnégyeltek.
Végül is odasietett Árész, [317 (67.d.-67.g.)] aki különösen veszélyeztetve érezte az érdekeit,
kiszabadította Hádészt, és kiszolgáltatta neki Sziszüphoszt.
h) Sziszüphosznak azonban még mindig volt egy trükkje tartalékban. Mielőtt leszállt a
Tartaroszba, kioktatta feleségét, Meropét, hogy ne temesse el. Mikor megérkezett Hádész
palotájába, egyenest Perszephonéhez ment, és bemesélte neki, hogy nem lévén eltemetve,
semmi joga ott tartózkodni, hanem a Sztüx másik partján kellett volna hagyni őt. - "Engedj vissza
a felvilágra könyörgött -, hogy intézkedhessem a temetésemről, és bosszút állhassak az irántam
tanúsított hanyagságért. Ittlétem teljesen szabálytalan. Három napon belül visszajövök."
Perszephoné lépre ment, és teljesítette kérését. Mihelyt azonban Sziszüphosz ismét a napvilágon
találta magát, fütyült az ígéretre, amit Perszephonénak tett. Végül is Hermészt szólították fel,
hogy erőszakkal vigye vissza.7
i) Talán mert igazságtalanul megvádolta Szalmóneuszt, talán mert elárulta Zeusz titkát, vagy
mert mindig rablásból élt, és gyakran ölt meg gyanútlan utazókat - vannak, akik szerint
Sziszüphosz földi pályafutásának Thészeusz vetett véget, bár ezt általában nem szokták
Thészeusz hőstettei közt emlegetni -, akárhogy is van, Sziszüphosz példás büntetést kapott.8 A
Holtak Bírái odavitték egy hatalmas szikla elé - ugyanakkora, amekkorává Zeusz változott,
amikor Aszóposz elől menekült -, és ráparancsoltak, hogy gurítsa fel egy dombtetőre, aztán a
másik oldalon gurítsa le. De még egyszer sem sikerült teljesítenie a feladatot. Amikor már
majdnem felér a csúcsra, nem bírja tovább a nehéz súlyt, s az ármányos szikla
visszahengerbucskázik a völgybe. Fáradtan fölhozza onnan, aztán kénytelen elölről kezdeni az
egészet, pedig egész teste verítékben fürdik, s a feje fölött porfelhő lebeg. 9
j) Meropé szégyellte, hogy ő az egyetlen Pleiasz, akinek az Alvilágban van a férje - s ráadásul
még [318 (67.g.-67.j.)] gonosztevő is -, otthagyta az éjszakai égbolton ragyogó hat csillagnővérét,
és azóta senki se látta. S mint ahogy titok volt Néleusz sírjának a helye a korinthoszi
Iszthmoszon, amit Sziszüphosz még Nesztórnak sem volt hajlandó elárulni, éppúgy hallgatnak
most a korinthosziak, ha Sziszüphosz sírjának holléte után érdeklődnek náluk.10
1. Apollodórosz I. 9. 3.; Pauszaniasz II. 4. 3.; Servius: Vergilius Aeneise II. énekének 79. soráról.

2. Hyginus: 200. Fabula.
3. Polüainosz VI. 52.; Hyginus: 201. Fabula; Szuidasz: Sziszüphosz címszó alatt; Szophoklész: Aiász
190.; Szophoklész: Philoktétész 417., szkolion.
4. Apollodórosz I. 9. 3.; Ovidius: Átváltozások VII. 393.; Eumélosz, idézi Pauszaniasz II. 3. 8.; Homérosz:
Iliász VI. 153.; Arisztophanész: Az akharnaibeliek 390., szkholion; Szophoklész: Aiász 190., szkholion;
Tzetzész: Lükophrónról 980; Ovidius: Hősnők levelei XII. 203.; Horatius: Szatírák II. 17. 12.
6. Pauszaniasz II. 5. 1.
7. Theognisz 712. ss.; Eusztathiosz: Homérosz Iliásza 487., 631. és 1702. o.
8. Servius: Vergilius Aeneise VI. énekének 616. soráról; Statius: Thebais II. 380., szkholion; Hyginus: 38.
Fabula.
9. Homérosz: Iliász I. 180., szkholion; Pauszaniasz X. 31. 3.; Ovidius: Átváltozások IV. 459; Homérosz:
Odüsszeia XI. 593-600.
10. Ovidius: Fasti IV. 175-6.; Eumélosz, idézi Pauszaniasz 2. 2.
1. Noha a görögök szerint Sziszüphosz „nagyon bölcs"-et jelentett, Hészükhiosz Szessephosz-

nak írta, s ez állítólag a hettita Napisten, Tesup nevének görög változata, aki azonos
Atabüriosszal, a rhodoszi [319 (67.j.-67.1.)] napistennel (lásd 42. 4. és 93. 1.). Atabüriosz szent
állata a bika volt. Találtak e bikát ábrázoló kis bronzszobrokat és reliefeket a Kr. e.
tizennegyedik századból: a véknyán tisztán kivehető egy jogar és két korong, a farán pedig egy
háromlevelű lóhere. A görög mitológiában gyakran találkozunk a Nap-isten jelével megjelölt
csordák ellen intézett rablótámadásokkal: Odüsszeusz társai is műveltek ilyet (lásd 170. u.),
meg Alküóneusz, valamint kortársa, Héraklész is (lásd 132. d. és w.). De az, hogy Autolükosz
varázslatot alkalmazott, amikor meglopta Sziszüphoszt, Jákob és Lábán történetére emlékeztet
(Genezis XXIX. és XXX.). Akárcsak Autolükosz, Jákob is tetszése szerint meg tudta változtatni az
állatok színét, s így dézsmálta meg Lábán nyáját. Lehet, hogy a korinthoszi és a kánaáni kultúra
közti hasonlóság - amely világosan megmutatkozik Níszosz (lásd 91. 1.), Oidipúsz (lásd 105.1. és
7.), Alkathoosz (lásd 110. 2.) és Melikertész (lásd 70. 2.) mítoszaiban - hettita eredetű.
Alküóneusz is Korinthoszból származott.
2. Sziszüphosz „ármányos sziklája" eredetileg a napkorong volt, s a domb, amelyre
felgurította, az égbolt. Jól ismert kép. Hogy Korinthoszban Nap-kultusz volt,
bizonyítja, hogy először állítólag Héliosz, aztán Aphrodité uralkodott az Akropoliszon, ahol
közös templomuk volt (Pauszaniasz II. 4. 7.). Ezenkívül Sziszüphoszt a Tartaroszban mindig
Ixión közelében képzelték el, s Ixión tűzkereke a Nap jelképe. Ez a magyarázata annak
is, hogy Ephüra lakói gombából sarjadtak: Ixión tűzkerekének rituális gyújtóanyaga a
taplógomba volt (lásd 63. 2.), és a Nap-istennek égő emberáldozatot kellett bemutatni, amikor a
Nap-év megkezdődött. Antikleia elcsábítását talán egy olyan kép alapján találták ki, amely
Héliosz és Aphrodité házasságát ábrázolta. A mitográfus Sziszüphosz iránt tanúsított ellenséges
érzülete azt az ellenszenvet fejezi ki, amelyet a hellének a Peloponnészoszt Attikától elválasztó
keskeny földnyelven [320 (67.1.-67.2.)] épült, stratégiai fontosságú nem hellén települések iránt
éreztek. Az, hogy Sziszüphosz túljár Hádésznek az eszén, valószínűleg azt jelenti, hogy
valamelyik szent király uralkodása végén nem volt hajlandó lemondani (lásd 170. 1.). A Nap-
bikán látható jelekből ítélve sikerült uralkodását két Nagy Évre meghosszabbítania - ezt
jelképezi a jogar és a két Nap-korong -, s megnyernie hozzá a háromlevelű lóherével jelképezett
Istennő-háromság beleegyezését. Odüsszeusz gúnyneve, a Hüpszipülón, a Hüpszipülé hímnemű
alakja, ez pedig valószínűleg a Holdistennő egyik mellékneve (lásd 106. 3.).
3. Sziszüphoszt és Néleuszt valószínűleg az Iszthmosz stratégiailag fontos pontjain temették
el, bűvös pajzsként az ellenség támadása ellen (lásd 101. 3. és 146. 2.). Sziszüphosznak
Szalmóneuszon állt bosszúja leírásából Hyginus beszámolójában hiányzik valami. Az e)
bekezdésben zárójelbe tett mondattal voltam kénytelen pótolni e hiányosságot, hogy a
történetnek értelme legyen.
4. A korinthoszi fellegvár forrásából, a Peirénéből, ahol Bellerophón megitatta a Pégaszoszt
(lásd 75. c.), nem fakadt folyó, de nem is apadt ki soha (Pauszaniasz II. 5. I . ; Sztrabón VIII. 6.
21.). Peirénének nevezték a piactérről Lekhaionba vezető út mentén, a városkapu

előtt levő szökőkutat is, ahol Peiréné („kosárfűz") - aki egyes mitográfusok szerint Akhelóosz
vagy Oibalosz (Pauszaniasz: uo.), mások szerint Aszóposz és Meropé leánya volt (Diodorus
Siculus IV. 72.) - állítólag forrássá változott, miközben fiát, Kenkhriaszt („foltos kígyó") siratta,
akit Artemisz ölt meg véletlenül. A „korinthoszi bronz" attól kapta jellegzetes színét, hogy
vörösen izzó állapotban ebbe a forrásba mártották (Pauszaniasz II. 3. 3.).
5. A hét Pleiasz közül az egyik a klasszikus kor kezdetén eltűnt, s erre valami magyarázatot
kellett találni (lásd 41. 6.). [321 (67.2.-67.50]
6. Az a kérdés, hogy a két S valóban Sziszüphosz monogramja volt-e, még nincs eldöntve. A
mítoszt ábrázoló képen valószínűleg éppen az ellopott juhok és marhák nyomait kereste, s mivel
ezek hasított patájú állatok, a nyomoknak ϹϽ alakjuk volt. A legősibb görög ábécében az SS
helyett ez a jel szerepelt, s a hold-hónap két összefüggő felének és mindannak lehetett olvasni,
ami értelemszerűen benne foglaltatott: növekedésnek és fogyásnak, emelkedésnek és
hanyatlásnak, áldásnak és átoknak. A hasított patájú állatok a Hold szent állatai voltak - Mózes
III. könyvé-nek előírásai szerint az Újhold ünnepén ilyen állatokat kellett áldozni -, vagyis az
SS valószínűleg inkább Szelénére, a Holdra, alias Aphroditére utalt, s nem Sziszüphoszra, aki -
mint Napkirály - csak őrizte az istennő szent nyáját (lásd 42. 1.). A CϽ alakzat a teliholdat
jelképezte (megkülönböztetésül a napkorongot jelentő O-tól), s ez volt beleégetve annak a szent
tehénnek mindkét oldalába, amelyet Kadmosz a későbbi Théba helyéig hajtott (lásd 58. f.).
68. Szalmóneusz és Türó

Szalmóneusz, aki vagy a fia, vagy az unokája volt Aiolosznak és Enaretének, egy darabig
Thesszáliában uralkodott, aztán egy csoport aiol telepes élén Élisz keleti határvidékére
vándorolt, és az Alpheiosz egyik mellékfolyójának, az Enipeusznak a forrása közelében
felépítette Szalmónia városát.1 Szalmóneuszt gyűlölték alattvalói. Királyi gőgjében odáig ment,
hogy a Zeusznak szánt áldozatokat saját oltárára vitette, és kijelentette, hogy ő Zeusz. Sőt: úgy
vonult végig Szalmónia utcáin, hogy bőrrel bevont rézüstöket húzott a kocsija után,
hogy így utánozza Zeusz mennydörgését, s közben tölgyfa-fáklyákat dobált a levegőbe. Persze, a
fáklyák nemegyszer szerencsétlen alattvalóira hullottak és [322 (67.6.-68.a.)] megperzselték
őket. Szalmóneusz megkövetelte tőlük, hogy a fáklyákat villámnak tekintsék. Egy szép napon
meg is büntette Zeusz: ráhajított egy igazi villámot, amely nemcsak Szalmóneuszt pusztította el
kocsistul-mindenestül, hanem az egész várost felperzselte.2
b) Szalmóneusz felesége, Alkidiké, már hosszú évekkel előbb meghalt szülés közben, amikor
világra hozott egy gyönyörű szép leányt, Türót. A leány mostohaanyja, Szidéró felügyelete alatt
nőtt fel. Az asszony nagyon rosszul bánt vele, mert miatta űzték el a családot
Thesszáliából. Türó ugyanis megölte két fiát, akit gonosz nagybátyjának, Sziszüphosznak szült.
Új lakhelyükön meg beleszeretett az Enipeusz folyóba, naphosszat ott bolyongott a partján, és
sírt, hogy milyen magányos. A folyamisten örült ugyan, hogy Türó ilyen szenvedélyesen szereti,
hízelgett is neki a dolog, mégse volt hajlandó egy cseppet sem biztatni.
c) Poszeidón elhatározta, hogy majd ő kihasználja ezt a nevetséges helyzetet. Az Enipeusz
folyóistenének álcázta magát, és találkát adott Türónak az Enipeusz és az Alpheiosz
összefolyásánál. Ott bűvös álmot bocsátott rá, és hegymagasságú sötét hullámot támasztott,
hogy tajtékzó tarajával eltakarja gaztettét. Mikor Türó fölébredt, és észrevette, hogy
megbecstelenítették, elszörnyedt, hogy ilyen csúnyán becsapták. De Poszeidón csak nevetett, és
azt tanácsolta neki, hogy menjen szépen haza, és ne beszéljen senkinek arról, ami történt.
Jutalma, mondotta, egy nagyszerű ikerpár lesz, különb apától, mint egy közönséges folyamisten.3
d) Türónak az ígért ikrek megszületéséig sikerült is megőriznie titkát. Akkor azonban elfogta
a félelem Szidéró haragjától, s kitette a fiúkat egy hegyre. Egy arra tévedt csikós vitte haza őket,
miután tenyészkancája az arcába rúgott az idősebbiknek. A fiúkat a csikós felesége
nevelte fel. A sérült arcút a kancával szoptattatta, és Péliásznak nevezte el. A másikat, akinek a
Néleusz nevet [323 (68.a.-68.d.)] adta, egy szuka szoptatta, azért lett olyan vad. De vannak, akik
szerint az ikreket egy faládában találták meg, amely az Enipeusz hullámain lebegett tova.
Amikor Péliász és Néleusz megtudta, ki az anyja, és milyen rosszul bántak vele, azonnal elindult,
hogy bosszút álljon érte. Szidéró Héra templomába menekült, de Péliász agyonütötte, hiába

kapaszkodott az oltár szarvaiba. Ez volt az első a sok sértés közül, amit az istennő Péliásztól
elszenvedett.4
e) Türó később feleségül ment nagybátyjához, Krétheuszhoz, aki Iólkoszt alapította, és szült
neki egy Aiszón nevű fiút. Ez az Aiszón lett az argonauta Iászón apja. Krétheusz örökbe fogadta
Péliászt és Néleuszt is.5
j) Krétheusz halála után az ikrek összevesztek: Péliász megkaparintotta Iólkosz trónját,
száműzte Néleuszt, Aiszónt pedig fogva tartotta a palotában. Néleusz egy akháj okból,
phthiotisziakból és aiolokból álló sereg élén Krétheusz unokáival, Melampússzal és Biásszal
együtt Messzéniába vonult, elűzte Püloszból a leiegeket, és olyan híressé tette a várost, hogy ma
őt tartják az alapítójának. Feleségül vette Khlóriszt, aki tizenkét gyermeket szült neki, de
Héraklész később Nesztort kivéve valamennyit megölte.6
1. Apollodórosz I. 7. 3.; Hyginus: Poetica Astronomica II. 20.; Sztrabón VIII. 3. 32.
2. Diodorus Siculus IV. 68. 1.; Apollodórosz I. 9. 7.; Hyginus: 61. Fabula.
3. Apollodórosz I. 9. 8.; Homérosz: Odüsszeia XI. 235. ss.; Lukiánosz: Tengeri párbeszédek 13.
4. Apollodórosz: uo.; Eusztathiosz: Homérosz Odüsszeiája XI. énekének 253. soráról; Szophoklész:
Türó, idézi Arisztotelész: Poétika XVI. 1454.
5. Pauszaniasz IV. 2. 3 . ; Apollodórosz I. 9. 11.; Hyginus: 12 Fabula.
6. Hésziodosz: Theogonia 996.; Euripidész: Alkésztisz 255., [324 (68.d.-68.f.)] Aszkholion; Diodorus
Siculus IV. 68. 6.; Pauszaniasz IV. 2. 3 . ; 3 6 . 1 . és X. 29. 3 . ; Homérosz: Iliász XI. 682.
1. Karüsztoszi Antigonosz írja (Csodálatos dolgokról 15.), hogy Krannónban volt egy
esőcsináló bronzszekér. Aszály idején a város lakói egyenetlen talajon hajtatni kezdtek vele, a
szekér rázkódott, csörömpölt, és (miként a krannóni ércpénzeken látható) kiloccsant a
rajta levő korsókból a víz. Antigonosz szerint mindig megjött utána az eső. Vagyis Szalmóneusz
mutatványa, amellyel vihar látszatát akarta kelteni, nyilván megszokott vallási szertartás volt,
ugyanolyan, mint amikor száraz tökben kavicsot csörgettek, tölgyfaajtókon zörgettek, ládában
követ görgettek ide-oda, táncoltak, pajzsokat ütöttek össze vagy zugattyút forgattak.
Szalmóneuszból csak akkor lett gonosztevő, amikor az akháj központi hatalom megtiltotta Zeusz
megszemélyesítését (lásd 45. 2.). A Danaidák szitáiból (lásd 60. 6.) és az argoszi tehéntáncból
(lásd 56. 1.) ítélve, az esőcsinálás eredetileg a nők privilégiuma volt, ahogy bizonyos primitiv
afrikai törzsek közt, például a hereróknál és damaráknál még most is az, később azonban -
amikor a királynő megengedte neki, hogy helyetteseként lépjen fel - a szent király hatáskörébe
került (lásd 136. 4 .).
2. Türó a türosziak és türrhének, azaz türszének Anyaistennője volt, s talán még a tirünszieké
is. Neve valószínűleg prehellén eredetű, de a görögben ebből lett a türszisz szó („körülsáncolt
város"), valamint a türannisz fogalma. Szidéró vele szemben alkalmazott könyörtelen
bánásmódja arra emlékeztet, ahogy Dirké bánt Antiopéval (lásd 76. a.) - a két mítosz sok
mindenben hasonlít egymáshoz, s lehet, hogy eredetileg a türosziaknak szomszédaik, a
szidóniak általi elnyomását ábrázolta jelképesen. A folyók vizéről azt hitték, hogy teherbe ejti a
bennük megfürdő fiatalasszonyokat - a fürdés megtisztulási szertartás is volt menstruáció vagy
[325 (68.1.-68.2.) szülés után s valószínű, hogy Türó folyójához, az Enipeuszhoz, éppúgy
fohászkodtak, mint a Szkamandroszhoz (lásd 137. 3.), hogy vegye el a nők szüzességét.
Azzal az anekdotával, hogy Poszeidón elcsábította Türót, azt akarták megmagyarázni, hogy
miért nevezik magukat Szalmóneusz leszármazottai néha „Enipeusz fiainak" - mivel mellette
volt a hazájuk néha meg „Poszeidón fiainak", mivel híres tengerészek voltak. Abból, hogy Türót
előzőleg Sziszüphosz is elcsábította, arra lehet következtetni, hogy a korinthoszi Nap-kultusz
Szalmóniába is átterjedt. Sziszüphosszal Antiopé is rokonságban volt (lásd 76. b.).
3. Türó ládája, amelyben az Enipeusz folyó hullámaira bízta ikreit, valószínűleg éppúgy
égerfából készült, mint az, amelyben Rhea Silvia bízta Romulust és Remust a Tiberis hullámaira.
Péliász és Néleusz összeveszése, akárcsak Eteoklészé és Polüneikészé, vagy Akriszioszé és
Proitoszé, Atreuszé és Thüesztészé és más társuralkodóké, valószínűleg annak a rendszernek a
megszűnésére vonatkozik, amelyik szerint a király és helyettese felváltva uralkodott
negyvenkilenc vagy ötven hónapig ugyanabban az országban (lásd 69. 1.; 73. a. és 106. b.).

4. Az oltár szarvai, amelyekbe Szidéró kapaszkodott, azok a szarvak voltak, amelyeket Héra,
Asztarté, Íó, Ízisz vagy Hathor Tehénistennő kultikus szobraira illesztettek. Péliász akháj hódító
lehetett, aki erőszakkal újra megszervezte az aiol istennő kultuszát Dél-Thesszáliában.
Palesztinában a szarvas oltárok - amilyenbe például Joáb kapaszkodott (Királyok I. Könyve II.
28. stb.) - a Hold-tehén és aranyborja trónfosztása után is megmaradtak. [326 (68.2.-68.4.)]
69. Alkésztisz
Péliász legszebb leányának, Alkésztisznek igen sok király és herceg versengett a kezéért. Mivel
Péliász nem akarta a politikai életben elfoglalt pozícióját azzal veszélyeztetni, hogy
bármelyiküket is visszautasítja, viszont nyilván csak egyetlenegynek teljesíthette a kérését,
kihirdette, hogy ahhoz adja feleségül Alkésztiszt, aki egy vadkant meg egy oroszlánt fog a
kocsijába, s így hajt körbe a versenypályán. Erre Pherai királya, Admétosz, magához hívatta
Apollónt, aki Zeusz parancsára egy esztendeig pásztorként szolgált nála, és megkérdezte:
Nem bántam-e vajon olyan tisztelettel veled, amilyen egy istennek kijár? - De igen - ismerte el
Apollón -, és én hálás is voltam neked: minden anyajuhod két bárányt ellett. - Akkor hát utolsó
szívességként arra kérlek, segíts elnyernem Alkésztisz kezét, azaz tedd lehetővé, hogy
teljesíthessem Péliász feltételeit - esedezett Admétosz. - Örömmel - felelte Apollón. Héraklész
segített neki megszelídíteni a vadállatokat, és Admétosz hamarosan körbe is hajtatott az iolkoszi
versenypályán a kocsijába fogott vadakkal.1
b) Senki se tudja, miért nem mutatta be Admétosz az Artemisznek ilyenkor járó áldozatot,
mielőtt feleségül vette Alkésztiszt, csak azt, hogy az istennő elég hamar megbüntette. Amikor a
menyegző estéjén bortól kipirulva, illatos olajokkal megkenve, fején virágkoszorúval belépett
arája hálószobájába, borzadva hátrált vissza. A nászágyon nem bűbájos menyasszonya várta
mezítelenül, hanem egy csomó tekergő-vonagló, sziszegő kígyó. Admétosz ordítva elmenekült,
és Apollónhoz fordult segítségért, aki készséggel közben is járt az érdekében Artemisznél.
Miután az elmulasztott áldozatot azon nyomban bemutatták, minden rendbe jött, sőt Apollón
még egy olyan ígéretet is kapott Artemisztől, hogy ha majd elérkezik Admétosz halálának napja,
nem [327 (69.a.-69.b.)] kell meghalnia, ha akad olyan családtagja, aki iránta való szeretetből
önként meghal helyette.
c) A végzetes nap hamarabb bekövetkezett, mint ahogy Admétosz számított rá. Hermész egy
reggel berepült a palotájába, és felszólította, hogy kövesse a Tartaroszba. Általános volt a
megdöbbenés, de Apollónnak sikerült egy kis időt nyernie Admétosz számára: leitatta a három
Moirát, vagyis a végzetes olló nem vágta el azonnal Admétosz élete fonalát. Admétosz gyorsan
elrohant agg szüleihez, átkulcsolta a térdüket, és könyörögni kezdett, hogy ajándékozzák neki
életük hátralevő napjait. Mindketten kereken elutasították, mondván, hogy még mindig sok
örömük származik az életből, Admétosz elégedjen meg a számára kiszabott idővel, mint
mindenki más.
d) Erre Alkésztisz mérgezte meg magát, az Admétosz iránt érzett szeretetből, és szelleme
leszállt a Tartaroszba. De Perszephoné nem tartotta helyesnek, hogy a feleség haljon meg férje
helyett. - Takarodj vissza a felvilágra! - kiáltotta.2
e) Vannak, akik másképp tudják a történetet. Szerintük maga Hádész jött el Admétoszért, s
mikor az elmenekült, Alkésztisz önként vállalta, hogy meghal helyette. Csakhogy váratlanul
megjelent Héraklész egy új vadolajfa buzogánnyal, és megmentette az asszonyt.3
1. Hyginus: 50. Fabula; Apollodórosz III. 10. 4.; Kallimakhosz: Himnusz Apollónhoz 47-54.; Euripidész:
Alkésztisz 2., szkholion; Fulgentius I. 27.
3. Euripidész: Alkésztisz.
1. Egy oroszlán meg egy vadkan egy kocsiba való fogása a tárgya egy thébai mítosznak is (lásd
106. a.), amelynek eredeti jelentése szintén elhomályosult. Az oroszlán és a vadkan volt a Szent
Év első és második [328 (69.b.-69.1.)] felének az állatszimbóluma, de külön-külön - az etruszk
vázákon mindig egymással szembefordulva láthatók. Úgy látszik, hogy a jósda javaslatot tett a

szent király és helyettese közt folyó hagyományos versengés békés megoldására, éspedig úgy,
hogy a királyságot osszák kétfelé, és ketten együtt uralkodjanak, mint Proitosz és Akrisziosz
Argoszban (lásd 73. a.), s ne felváltva uralkodjanak az egész királyság fölött, mint Polüneikész
és Eteoklész Thébában (lásd 106. b.) . A versenypályán való körülkocsizás a királyi származás
bizonyítéka volt (lásd 64. 3.).
2 . Artemisz ellenezte az egyférjűséget, mert annak a prehellén vallásnak volt az istennője,
amelyik megengedte, hogy a nők saját törzsükön kívül több férfival is folytathassanak viszonyt.
A hellének ezért igyekeztek az esküvők alkalmával áldozatokkal megengesztelni s
gyújtottak galagonya-fáklyákat a tiszteletére. A "sati", vagyis az özvegy önkéntes halála férje
temetésekor, amiről itt, valamint Euadné (lásd 106. l.) és Polüxené mítoszában (lásd 168. k. )
szó van, indoeurópai eredetű patriarchális szokás volt, s azért alakult ki, mert az özvegyeknek
nem volt szabad újból férjhez menniök. Mihelyt azonban ez a tilalom enyhült, a „sati" kezdett
kimenni a divatból (lásd 74. a.).
3 . E mítosz első változatában Perszephoné utasítja el Alkésztisz áldozatát - Perszephoné a
matriarchális álláspontot képviseli. A második változatban Héraklész akadályozza meg, mint
Zeusz akaratának, vagyis a patriarchális erkölcsnek az eszköze, akit azért választottak ki erre a
szerepre, mert egyszer már megrohanta a poklot, és megmentette Thészeuszt (lásd 103. d .). A
vadolajfát Görögországban az ártó hatások távoltartására használták (lásd 119. 2.), mint
Itáliában és Észak-Európában a nyírfát (lásd 52. 3.) . [329 (69.1.-69.3.)]
70. Athamász
Az aiol Athamász, Sziszüphosz és Szalmóneusz fivére, Boiótiában uralkodott. Héra parancsára

feleségül vette Nephelét, az árnyalakot, akit Zeusz az ő hasonlatosságára teremtett, amikor be
akarta csapni a lapitha Ixiónt, s aki azóta reménytelenül bolyongott az Olümposz csarnokaiban.
Nephelé két fiút meg egy leányt szült Athamásznak: Phrixoszt, Leukónt és Hellét. Athamászt
azonban dühítette, hogy Nephelé lenézi, s mikor beleszeretett Kadmosz leányába, Ínóba, titkon
a Laphüsztion-hegy tövében levő palotájába csempészte, s két gyermeket nemzett vele:
Learkhoszt és Melikertészt.
b) Mikor Nephelé a palota cselédségétől értesült vetélytásnőjéről, haragosan visszatért az
Olümposzra, s elpanaszolta Hérának, milyen sérelem érte. Héra mellette foglalt állást és
megesküdött: - Örökös bosszúm fogja sújtani Athamászt és egész házanépét!
c) Erre Nephelé visszatért a Laphüsztion-hegyre, közhírré tette Héra esküjét, és Athamász
halálát követelte. A boiótiai férfiak azonban jobban féltek Athamásztól, mint Hérától, s nem
hallgattak Nephelére, a boiótiai nők meg odaadó hívei voltak Ínónak, aki most rábeszélte őket,
hogy férjük tudta nélkül pörköljék meg a vetőmagot, hogy ne legyen termés. Ínó előre látta,
hogy ha majd ki kellene csíráznia a magnak, de egyetlen zöld hajtás sem bújik ki a földből,
Athamász meg fogja kérdeztetni a delphoi jósdától, hogy mi a baj, Már meg is vesztegette
Athamász küldönceit, hogy hamis válaszszal térjenek vissza: jelentsék azt, hogy a föld csak
akkor fog újból teremni, ha Nephelé fiát, Phrixoszt, föláldozzák Zeusznak a Laphüsztion-hegyen.
d) Ez a Phrixosz csinos fiatalember volt, akibe beleszeretett a nagynénje, Krétheusz felesége,
Biadiké, s amikor Phrixosz visszautasította a közeledését, megvádolta, hogy meg akarta
erőszakolni. A boiótiai férfiak [330 (70.a.-70.d.)] elhitték Biadiké meséjét, s magasztalták
Apollónt, hogy bölcsen választotta ki az engesztelő áldozat személyét. Követelték, hogy Phrixosz
pusztuljon. Athamász erre keservesen sírva felvitte Phrixoszt a hegy csúcsára. Már
éppen el akarta vágni a fiú torkát, mikor Héraklész, aki véletlenül ott volt a közelben, odaszaladt,
és kicsavarta kezéből az áldozati kést. - Zeusz atyám borzad az emberáldozattól! - kiáltotta.
Phrixosz azonban Héraklész könyörgése ellenére is nyilván elpusztult volna, ha Hermész - Héra,
vagy egyesek szerint Zeusz parancsára - nem gondoskodik egy szárnyas aranykosról, amely
hirtelen leröppent az Olümposzról, hogy megmentse a fiút.
- Kapaszkodj a hátamra! - kiáltotta a kos. Phrixosz engedelmeskedett.
- Engem is vigyél! - könyörgött Hellé. - Ne hagyj itt apám kényére-kedvére!

e ) Erre Phrixosz felhúzta a leányt maga mögé, és a kos repülni kezdett kelet felé, Kolkhisz
irányába, ahol Héliosz tartja a lovait. Csakhogy Hellé hamarosan szédülni kezdett, nem sikerült
megkapaszkodnia, s belezuhant Európa és Ázsia közt a tengerszorosba, amelyet később
Hellészpontosznak neveztek el az emlékezetére. Phrixosz azonban épségben megérkezett
Kolkhiszba, ahol a kost feláldozta a Megmentő Zeusznak. Az állat aranygyapja egy nemzedékkel
később vált híressé, amikor az argonauták a keresésére indultak.
f ) Athamász küldönceit megfélemlítette a Laphüsztion hegyén történt csoda, és bevallották,
hogy ínó megvesztegette őket: hozzanak hamis választ Delphoiból. Hamarosan kiderültek
nemcsak az ő mesterkedései, hanem Biadikéé is. Nephelé megint Athamász halálát követelte, és
az áldozati szalagot, amelyet Phrixosz viselt, Athamász fejére tették. Csak Héraklész ismételt
beavatkozása mentette meg a haláltól.
g ) Héra azonban továbbra is haragudott Athamászra, [331 (70.d.-70.g.)] és elvette az eszét.
Nemcsak Nephelé miatt, hanem azért is, mert tűrte, hogy Ínó a gyermek Dionűszoszt, Zeusznak
Héra húgától. Szemelétől való törvénytelen fiát leánynak öltöztetve a palotában rejtegesse.
Athamász hirtelen ijat ragadott és felkiáltott: - Oda nézz! Egy fehér szarvas! Állj félre, mert
lövök! - S már keresztül is lőtte egy nyílvesszővel Learkhoszt, aztán nekiállt, hogy a még
rángatózó testet darabokra tépje.
h ) Ínó felkapta kisebbik fiát, Melikertészt, és szaladni kezdett. De aligha menekült volna meg
Athamász boszszújától, ha a kis Dionűszosz meg nem vakítja egy időre Athamászt, aki egy
nősténykecskét kezdett korbáccsal verni helyette. Ínó a Moluriai-sziklához szaladt, ott a
tengerbe vetette magát, és a vízbe fúlt. (Ez a szikla később rossz hírű hely lett, mert a vad
Szkirón onnan szokta a tengerbe lökni az idegeneket.) De Zeusz, aki nem felejtette el, milyen
jóságos volt Ínó Dionüszoszhoz, nem akarta Ínó szellemét a Tartaroszba küldeni, hanem
Leukotheé néven istennőt csinált belőle. Palaimón néven isteni rangra emelte fiát, Melikertészt
is, és delfinháton lovagolva a korinthoszi Iszthmoszra küldte. Az Iszthmoszi Játékokat,
amelyeket az ő tiszteletére alapított Sziszüphosz, még ma is négyévenként megrendezik.
i ) Athamászt a történtek után száműzték Boiótiából. Egyetlen gyermeke se volt már, mert az
utolsó, Leukón is megbetegedett és meghalt. A delphoi jósdától kért tanácsot, hol telepedjen le.
Ezt a választ kapta: - Ahol megvendégelnek a vadállatok. - Céltalanul vándorolt észak felé, étlen-
szomjan, amikor egyszerre csak farkascsordára bukkant: a vadállatok éppen egy juhnyájat faltak
fel az egyik elhagyatott thesszáliai síkságon. Amikor közelebb ment hozzájuk, elszaladtak, s
Athamász és kiéhezett társai megették, ami a húsból még megmaradt. Aztán eszébe jutottak a
jósda szavai, s mivel előzőleg örökbe fogadta korinthoszi dédunokaöccseit, [332 (70.g.-70.i.)]
Haliartoszt és Koróneiát, várost alapított, és vándorlásairól vagy Alosz nevű szolgálólányáról
elnevezte Alosznak, az országot pedig Athamaniának. Később feleségül vette Themisztót, és új
családot alapított.1
j ) Vannak, akik másképp tudják a történetet. Athamász és Nephelé házasságát teljesen
kihagyva azt mesélik, hogy Athamász felesége, Ínó, Learkhosz és Melikertész megszületése után
egyszer elment vadászni, és nem tért haza. Athamász vérfoltokat talált egy széttépett ingen, s
meg volt győződve róla, hogy az asszonyt vadállatok ölték meg. Valójában azonban hirtelen
bakkhoszi őrület szállta meg, amikor egy hiúz megtámadta. A vadállatot megfojtotta, foggal és
körömmel megnyúzta, aztán - csupán a lenyúzott irhával a testén - elvegyült egy hosszan tartó
orgia résztvevői közt a Parnasszosz hegyén. Athamász gyászolt egy darabig, aztán elvette
Themisztót, aki egy év múlva fiúikreket szült neki. Akkor tudta meg nagy megdöbbenésére, hogy
Ínó még él. Azonnal érte küldött, elhelyezte a palotában, a gyerekszobában, Themisztónak meg a
következő mesét adta elő: - Van egy csinos dajkánk. A legutóbbi portyánkon ejtettük foglyul a
Kithairón-hegyen. - Themisztó, aki hamarosan megtudta szolgálólányaitól az igazságot, bement
a gyermekszobába, s úgy viselkedett, mintha nem tudná, kicsoda ínó. Azt mondta neki: - Kérlek,
dajka, készíts ki az én két fiamnak egy-egy fehér gyapjúruhát, szerencsétlen elődöm, ínó fiainak
meg egy-egy gyászruhát. Holnap abba öltözteted őket.
k ) Másnap Themisztó megparancsolta testőreinek, hogy törjenek be a királyi gyermekek
szobájába, és mészárolják le a gyászruhás ikreket, de a másik két fiút ne bántsák. Csakhogy Ínó
kitalálta, mit tervez Themisztó, s a fehér ruhákba saját fiait öltöztette, a gyászruhákba

meg vetélytársnője fiait. így aztán Themisztó ikreit mészárolták le. Mikor Athamász értesült a
dologról, megőrült: Learkhoszt szarvasnak nézte és lelőtte, de Ínó [333 (70.i.-70.k.)]
Melikertésszel együtt elmenekült, a tengerbe vetette magát, és halhatatlan lett.
l) Megint mások azt mondják, hogy Phrixosz és Hellé Nephelé és Ixión gyermekei voltak.
Amikor egyszer az erdőben bolyongtak, találkoztak az anyjukkal. Bakkhoszi téboly szállta meg, s
egy aranykost vezetett a szarvánál fogva. - Nézzétek - dadogta -, ez itt Theophané nénétek fia. A
nénéteknek túl sok kérője volt, mire Poszeidón juhvá változtatta, aztán Krumissza szigetén kos
képében meghágta.
- És a kérőkkel mi lett, anya? - kérdezte a kis Hellé.
- Farkasokká változtak - felelte Ínó -, és egész éjszaka Theophané után üvöltenek. De többet
ne kérdezzetek, hanem kapaszkodjatok fel mind a ketten ennek a kosnak a hátára, és
lovagoljatok rajta Kolkhiszba, ahol Héliosz fia, Aiétész király uralkodik. Mihelyt odaértetek,
áldozzátok fel a kost Árésznek.
m) Phrixosz végrehajtotta anyja furcsa parancsát, és az aranygyapjút fölakasztotta Árész
kolkhiszi templomában, ahol egy sárkány őrizte. Később, sok-sok év múlva, az ő fia, Preszbón
vagy Kütiszorosz mentette meg Kolkhiszból Orkhomenoszba jövet Athamászt,
amikor éppen be akarták mutatni engesztelő áldozatul.2
1. Pauszaniasz I. 44. 11., IX. 34. 4-5. és 23. 3.; Apollodórosz I. 7. 3. és III. 4. 3.; Hyginus: 2. és 4. Fabula;
Poetica Astronomica II. 20.; Szophoklész: Athamász, töredékek; Nonnosz: Dionűsziaka X. 1. ss.;
Homérosz: Iliász VII. 86., szkholion; Eusztathiosz: ugyanerről a sorról; Ovidius: Átváltozások IV. 480-
541; Etymologicum Magnum 70. 8.; Sztephanosz Büzantinosz: Athamania.
2. Hyginus: 1., 3., 5. és 88. Fabula; Euripidész: Inó, töredékek; Hérodotosz VII. 197.; Pauszaniasz IX.
34. 5.
1. Athamász neve a mítoszban Athamaniával, vagyis azzal a várossal van kapcsolatba hozva,
amelyet állítólag [334 (70.k. -70. l.)] ő alapított a thesszáliai vadonban. De valószínűbbnek
látszik, hogy az ath ("magas") és az amaein („aratni") szavakból van képezve, és azt jelenti,
hogy „a Magasban Aratónak - vagyis a szeptember végi holdtölte Istennőjének - szentelt király".
Egymással vetélkedő feleségeinek, Ínónak és Nephelének a viszálya valószínűleg az
Ínó Gabonaistennő kultuszát átvett ősi boiótiai ión telepesek és a pásztorkodó aiol hódítók közti
összeütközés volt. Úgy látszik, hogy megpróbálták az ión Ínó istennő földműveléssel összefüggő
rítusait a mennydörgés aiol istenére és feleségére, Nephelére, az esőfelhőre átvinni,
a kísérlet azonban meghiúsult, mert a papnők megpörkölték a vetőmagot.
2. Athamász és Phrixosz mítosza a királynak vagy helyettesének a hegyen való évenkénti
feláldozására vonatkozik. Kezdetben egy kosbőrbe öltöztetett kisfiút, később már csak egy kost
áldoztak fel az újévi esővarázsló ünnepen, amelyet a juhászok a tavaszi napéjegyenlőség idején
rendeztek. Zeusz tiszteletére a Laphüsztion-hegy közelében levő Pélion-hegy csúcsán áprilisban
áldoztak kost, amikor a Zodiákus szerint a Kos emelkedőben volt. A környékbeli törzsfőnökök
fehér juhbőrbe öltözve szokták megmászni a hegyet (Dikaiarkhosz II. 8.). A rítus arrafelé még
ma is él, egy fekete juhmaszkot viselő öregember látszólagos feláldozásában és feltámadásában
(lásd 148. 10.). A halálra ítélt gyermekek számára rendelt gyászruhákból arra lehet
következtetni, hogy az áldozat fekete gyapjút viselt, a pap meg a nézők fehéret. Biadiké
vonzalma Phrixosz iránt Putifár feleségének József iránt érzett vonzalmára emlékeztet, vagyis
egy rokon kánaáni mítoszról van szó. Majdnem ugyanilyen történetet mesélnek Anteiáról és
Bellerophónról (lásd 75. a.), Krétheiszről és Péleuszról (lásd 81. g.), Phaidráról és
Hippolütoszról (lásd 101. valamint Philonoéról és Tenészröl (lásd 161. g.) is. [335 (70.1.-70.2.)]
3. Abból, hogy Héra Athamásznak ajándékozta a saját képére és hasonlatosságára teremtett
Nephelét ("felhő"), arra következtethetünk, hogy a mítosz eredeti változatában Athamász aiol
király magát a mennydörgés istenét jelképezte, ugyanúgy, mint elődje, Ixión (lásd 63. 1 .), és
fivére, Szalmóneusz (lásd 68.1.), s mikor nőül vette Themisztót (aki a mítosz Euripidész-féle
változatában Ínó vetélytársnője), Themisztó ezzel átvette a mennydörgés istene feleségének
szerepét.
4. Ínó a „Fehér Istennő", azaz Leukotheé volt, s a Múzsa-háromsággal való azonosságát a
Parnasszosz hegyén folytatott orgiája bizonyítja. Neve („izmossá tevő") egyrészt a phallikus

orgiákra, másrészt a gabona gyors növekedésére utal. A téli vetés előtt minden esztendőben
kisfiúkat kellett neki véres áldozatként bemutatni. Zeusz állítólag istennőt csinált Ínóból,
hálából, amiért jóságos volt Dionűszoszhoz, Athamász pedig a földmüveléssel kapcsolatban álló
nevet visel a tiszteletére. Más szóval: az ión parasztok és az aiol pásztorok közt felmerült,
vallással kapcsolatos nézeteltérések az iónok számára kedvezően rendeződtek.
5. A mítosz mindenesetre ősi kultikus elemek egyvelege. A szakramentális Zagreusz-kultuszra
- amelyből később a Gödölye-Dionűszosz kultusza lett (lásd 30. 3.) - abból következtethetünk,
hogy Athamász egy nősténykecskével téveszti össze Ínót; a szakramentális Aktaión-kultuszra
meg abból, hogy Learkhoszt szarvasnak nézi, lelövi és darabokra szaggatja (lásd 22.1.). Ínó
kisebbik fia, Melikertész a kánaáni Héraklész Melkart („a város védője"), alias Moloch, aki mint
újszülött napkirály delfinháton lovagol az Iszthmosz felé. Az Iszthmoszi Temetési Játékokon
arról emlékeztek meg, hogy négy esztendeig tartó uralkodása végeztével meghalt. Tenedosz
szigetén és valószínűleg Korinthoszban is éppúgy kisgyermekeket áldoztak Melikertésznek
(lásd [336 (70.3.-70.5.)] 156. 2.), mint Jeruzsálemben Molochnak (Mózes III. könyve XVIII. 21.
és Királyok I. könyve XI. 7.).
6. A gyapjúból csak akkor lett aranygyapjú, amikor Zeusz lett a felhőtlen égbolt istene, és
magának sajátította ki az istennő Nappal kapcsolatos tulajdonságait - ezért mondja a Vatikán
első mitográfusa, hogy ez volt „az a gyapjú, amelyben Zeusz az égbe szállt" -, de mikor viharokat
támasztott, a gyapjú sötétvörössé változott (Szimónidész: Töredék 21.).
7. A mítosz egyik változatában (Hippiasz: Töredék 12.) Ínót Gorgópisznak („zord-arcú")
nevezik, s ez Athéné egyik mellékneve. A vad Szkirón, aki lelökte a szikláról az utasokat, arról a
fehér napernyőről - pontosabban „holdernyőről" - kapta a nevét, amelyet az Athéné tiszteletére
rendezett felvonulásokon vittek a kezükben. A Moluriai-szikla nyilván az a szirt volt, ahonnan a
szent királyt vagy helyettesét Athéné, azaz Ínó Hold-istennő tiszteletére a tengerbe dobták, s a
napernyő rendeltetése az lehetett, hogy lassítsa az esést (lásd 89. 6 . ; 92. 3 . ; 96. 3 . és 98. 7.).
8. Hellé is, Ínó is vízbe fúl. Mindketten Hold-istennők, s a mítosz jelentése kettős: egyfelől a
Hold éjszakai lehanyatlását, másfelől Hellé holdkultuszának Zeusz napkultusza által való
kiszorítását jelképezi. De mindketten tengeristennők is: Helléről kapta nevét a két tengert
összekötő szoros; Ínó-Leukotheé sirály alakban mentette meg Odüsszeuszt a vízbefúlástól (lásd
170. y.)
9. Valószínű, hogy Athamász törzse a boiótiai Laphüsztion-hegyről és Athamaniából
vándorolt a thesszáliai Laphüsztiosz-hegyre és Athamániába, s nem megfordítva. Athamász
szoros kapcsolatban állt Korinthosszal, ahol fivére, Sziszüphosz uralkodott. Állítólag ő alapította
Akraiphia városát a Kopaisz-tótól keletre, ahol volt egy „Athamász mezeje" is (Sztephanosz Bü-
zantinosz: Akraiphia címszó alatt; Pauszaniasz IX. 24. [337 (70.5.-70.9.)] 1.). Több boiótiai
város megalapítását is az ő fiainak tulajdonítják. Valószínűleg megfelel a valóságnak, hogy
Minüász fia és Orkhomenosz királya volt, tehát az ő uralma alatt állt a Kopaisz-síkság és a
Laphüsztion-hegy (Apollóniosz Rhodiosz I. 230., szkholion Hellanikosz: Apollóniosz Rhodiosz III.
könyvének 265. soráról). Ezért köthetett szövetséget Korinthosszal a támadó Athén és Théba
városállamok ellen. Az athamaniaiak északra, Thesszáliába való vándorlásának az oka
valószínűleg az Orkhomenosz és Théba közt folytatott szörnyű háború volt, amelyről a
Héraklész-mondakörben történik említés (lásd 121. d.). Nephelé őrjöngése a hegyen Minüász
leányait juttatja eszünkbe, akik bakkhoszi tébolyba estek a Laphüsztion-hegyen (Lükophrón:
Alexandra, 1237., szkholion), s állítólag ennek azemlékezetére tartották Orkhomenoszban az
Agrióniának nevezett ünnepségeket.
71. Glaukosz kancái
Glaukosz, Sziszüphosz és Meropé fia, Bellerophón apja, a Théba közelében levő Potniaiban
lakott. Semmibe vette Aphrodité hatalmát, és nem volt hajlandó meghágatni kancáit. Azt hitte,
hogy így tüzesebbek lesznek ellenfeleiknél a kocsiversenyeken, amelyek mindennél
jobban érdekelték a világon. Csakhogy Aphrodité fel volt háborodva. Panaszt emelt Zeusznál,
hogy Glaukosz emberhússal eteti kancáit. Mikor Zeusz megengedte neki, hogy úgy büntesse

meg Glaukoszt, ahogy akarja, az istennő egy éjszaka megitatta a kancákat egy neki szentelt
forrásból, és megetette egy hippomanész nevű növénnyel, amely a forrás mellett nőtt. Ez
közvetlenül Péliász temetési játékai előtt történt. A játékokat Iászón rendezte a iolkoszi
tengerparton. Glaukosz alig fogta be a kancákat kocsija elé, megbokrosodtak, [338 (70.9.-71.a.)]
felfordították a kocsit, a gyeplőkbe gabalyodott Glaukoszt végighurcolták az egész stadionon,
aztán elevenen felfalták.1 Egyesek szerint azonban az eset nem Iolkoszban, hanem Potniaiban
történt, mások meg azt állítják, hogy Glaukosz Athamász fia, Melikertész miatt érzett bánatában
a tengerbe vetette magát, vagy hogy Melikertészt nevezték el halála után Glaukosznak.2
b) Glaukosz szellemét Taraxipposznak, vagyis Lóijesztőnek nevezik, s még ma is kísért a
korinthoszi Iszthmoszon, ahol apja, Sziszüphosz megtanította a kocsihajtás tudományára. Azzal
szórakozik, hogy az Iszthmoszi Játékokon a lovakat ijesztgeti, s ezzel sok halálos
kimenetelű balesetet okoz. Egy másik lóijesztő annak a Mürtilosznak a szelleme, akit Pelopsz ölt
meg. Az olümpiai stadionban kísért, s a kocsihajtók áldozatokat szoktak bemutatni neki, abban a
reményben, hogy ezáltal megmenekülnek a pusztulástól.3
1. Homérosz: Iliász VI. 154.; Apollodórosz II. 3. 1.; Pauszaniasz VI. 20. 9.; Hyginus: 250. és 273. Fabula;
Ovidius: Ibis 557.; Euripidész: Oresztész 218. és Föníciai nők 1131., szkholion; Ailianosz: Az állatok
természetéről XV. 25.
2. Sztrabón IX. 2. 24.; Athénaiosz VII. 296-7. o.
3. Pauszaniasz VI. 20. 8.
1. Lükurgosz (lásd 27. e.) és Diomédész (lásd 130. b.) mítosza arra enged következtetni, hogy
a prehellén szent királyokat uralkodásuk végén kancáknak öltözött nők tépték darabokra. A
hellén korban ezt a szertartást megváltoztatták: a szent királyt négylovas kocsihoz kötözve
vonszoltatták halálra, mint Hippolütosz (lásd 101. g.), Láiosz (lásd 105. d.), Oinomaosz (lásd
109. j.), Abdérosz (lásd 130. 1.), Hektór (lásd 163. 4.) és mások mítoszaiban. A babiloni Újév-
ünnepen - miközben a király személyében testet öltött Marduk Napisten állítólag a pokolban
harcolt Tiámattal, a tengeri szörnnyel [339 (71.a.-71.1.)] (lásd 73. 7.) - négylovas kocsit
eresztettek szabadjára - kocsis nélkül - az utcákon. így akarták jelképezni, milyen kaotikus
állapotok uralkodnak a világon, ha nincs koronás király. Valószínű, hogy egy kocsist ábrázoló
bábu volt a gyeplökbe gabalyodva. Ha a babiloni és a görög rítus azonos eredetű, a király
egyetlen napig tartó távolléte idején egy gyermek-interrexet ültettek a trónjára és fektettek az
ágyába, akit aztán másnap hajnalban kocsihoz kötve halálra vonszoltattak, mint Phaethón
(lásd 42. 2.) és Hippolütosz (lásd 101. g.) mítoszaiban. Aztán visszaültették trónjára a királyt.
2. Glaukosz mítosza szokatlan: nemcsak kocsibaleset éri, hanem fel is falják a kancák. Hogy
semmibe vette Aphroditét, és nem volt hajlandó meghágatni a kancáit, arra vall, hogy a
patriarchátus hívei Thébában megpróbáltak véget vetni a Potniai („hatalmasok"), vagyis a Hold-
hármasság tiszteletére rendezett erotikus ünnepségeknek.
3. A Taraxipposz egy ősi királyszobor lehetett, amely az első kanyart jelezte a versenypályán.
A stadionban első ízben szereplő lovak megijedtek tőle, mikor kocsisuk megpróbált előzni és a
belső körre kerülni. De ott volt a régi király vagy az interrex kocsibalesetének színhelye is,
amelyet előre megrendeztek, olyanformán, hogy eltávolították a tengelyszögeket (lásd 109. j.).
Glaukosz („szürkészöld") egyfelől valószínűleg az a küldött lehetett, aki minden évben megjelent
az Iszthmoszon Minósz utasításaival (lásd 90. 7.), másfelől Melikertész (Melkart, „a város őre"),
Korinthosz királyának föníciai mellékneve. A király elméletileg minden évben újjászületett, és
delfinháton érkezett Korinthoszba (lásd 70. 5. és 87. 2.), s uralkodása végeztével a tengerbe
hajították (lásd 96. 3.). [340 (71.1.- 71.4.)]
72. Melampúsz
Krétheusz unokája, a minüai Melampúsz a messzéniai Puloszban lakott. Ő volt az első
jóstehetséggel megáldott halandó és az első gyakorló orvos, ő épített elsőnek templomokat
Dionűszosznak Görögországban, és ő keverte elsőnek vízzel a bort.1
b) Fivére, Biász, aki nagyon közel állt a szívéhez, beleszeretett unokahúgukba, Péróba. De
olyan sokan versengtek a leány kezéért, hogy apja, Néleusz, annak ígérte oda, aki el tudja hajtani

Phülakosz király marhacsordáját Phülakéból. Phülakosz mindennél többre becsülte
ezt a csordát - kivéve persze egyetlen fiát, Íphikloszt -, és ő maga őrizte egy kutyával, amelyik
sose aludt, és a közelébe se lehetett menni.
c) Mármost Melampúsz értette a madarak beszédét, mert tisztára nyalta a fülét egy fészekalja
hálás fiatal kígyó. Tudniillik megakadályozta, hogy szolgái agyonverjék őket, szüleik holttetemét
pedig istenfélő emberhez illően eltemette. Ezenkívül Apollón, akivel egyszer
az Alpheiosz folyó partján találkozott, arra is megtanította, hogyan kell az áldozati állatok
beleiből jósolni.2 Így tudta meg, hogy aki megpróbálja ellopni a nyájat, megkapja ajándékba, de
előbb egy kerek esztendeig börtönben kell ülnie. Mivel Biász egészen kétségbe volt esve,
Melampúsz elhatározta, hogy az éjszaka kellős közepén belopózik Phülakosz istállójába. De
alighogy rátette a kezét egy tehénre, a kutya beleharapott a lábába, Phülakosz meg felugrott a
szalmáról, és börtönbe vetette. Melampúsz persze éppen ezt akarta.
d) Az utolsó este, mielőtt egyesztendei rabsága éppen letelt volna, meghallotta, hogy két szú
beszélget a gerenda végében, amelyik éppen a feje fölött volt a falba illesztve. Az egyik fáradtan
felsóhajtott, és azt kérdezte: - Hány napig kell még rágnunk, testvér?
Mire a másik - tele volt a pofája faliszttel - így felelt: [341 (72.a. -72.d.)]
- Szépen haladunk. Ha nem vesztegetjük üres fecsegéssel az időt, a gerenda holnap hajnalban le
fog szakadni.
Melampúsz azonnal kiabálni kezdett: - Phülakosz! Phülakosz! Vigyél át egy másik cellába! -
Phülakosz jót nevetett ugyan, amikor Melampúsz megindokolta kérését, de azért teljesítette.
Mikor a gerenda csakugyan leszakadt, és agyonütött egy asszonyt, aki segített kicipelni az ágyat,
Phülakosz elképedt Melampúsz jóstehetségén. - Nemcsak a szabadságodat adom vissza, hanem
a csordát is neked ajándékozom - jelentette ki -, ha kigyógyítod Íphiklosz fiamat az
impotenciából.
e ) Melampúsz ráállt a dologra. Először is feláldozott két bikát Apollónnak, s miután a
combcsontokat meg a hájat elégette, a tetemeket ott hagyta az oltár mellett.
Azon nyomban leszállt két keselyű, és az egyik odaszólt a másiknak: - Sok éve már, hogy
utoljára itt jártunk. Akkor volt, amikor Phülakosz kiherélt néhány kost, és
mi összeszedtük a járandóságunkat.
- Tisztán emlékszem rá - mondta a másik keselyű. - Íphiklosz, aki akkor még gyerek volt,
látva, hogy apja egy véres késsel közeledik feléje, iszonyúan megijedt. Bizonyára attól félt, hogy
őt is kiherélik, mert torkaszakadtából visítani kezdett. Phülakosz belevágta a kést ott abba a
szent körtefába, hogy el ne vesszen, s Íphikloszhoz szaladt, hogy megvigasztalja. Az az ijedtség
az oka, hogy Íphiklosz impotens. S nézd csak, Phülakosz elfelejtette magához venni a kést! Még
mindig ott van a fába szúrva, de a pengéjét már benőtte a fa kérge, csak a nyele látszik.
- Akkor hát - jegyezte meg az első keselyű - Íphiklosz impotenciájának az volna az orvossága,
ha kihúznák a kést, lekaparnák róla a rározsdásodott kosvért, és vízzel keverve tíz napig
mindennap megitatnának vele egy keveset.
- Szerintem is - mondta a másik keselyű. - De ugyan [342 (72.d.-72.e.)] kinek jutna eszébe
ilyen orvosságot felírni, aki nem olyan okos, mint mi?
f) Melampúsz most már meg tudta gyógyítani Íphikloszt , aki hamarosan nemzett is egy
Podarkész nevű fiút. Melampúsz pedig elkérte először a csordát, aztán meg Pérót, s a leányt, aki
még szűz volt, hálás fivérének, Biásznak ajándékozta.3
g ) Mármost Abász fia, Proitosz, Argolisz egyik királya - a másik Akrisziosz volt - feleségül
vette Sztheneboiát, aki három leányt szült neki: Lüszippét, Iphinoét es Íphianasszát. (Vannak,
akik szerint a két kisebbik leánynak Hipponoé és Kürianassza volt a neve.) A három leányt -
talán mert megsértették Dionűszoszt, vagy talán Hérát bántotta, hogy mértéktelenül élvezik a
szerelmeskedést, vagy talán mert aranyat loptak az istennő apjuk fővárosában, Tirünszben levő
szobráról - őrültséggel sújtották az istenek. Tombolva a hegyekbe vonultak, mint a bögöly csípte
tehenek, és rendkívül ocsmányul viselkedtek, utasokat támadtak meg.4
h ) Mikor Melampúsz értesült a dologról, elment Tirünszbe, és felajánlotta, hogy meggyógyítja
a leányokat, ha Proitosz fizetségül neki adja országa egyharmadát.
- Túl magas az ár - felelte ridegen Proitosz, mire Melampúsz hazatért.

Az őrültség azonban átragadt a többi argoszi aszszonyra is. Sokan megölték gyermekeiket,
elhagyták otthonukat, és tombolva útra keltek, hogy csatlakozzanak Proitosz három leányához.
A végén már semerre sem lehetett biztonságban közlekedni, s a juhok meg a marhák
veszedelmesen megfogyatkoztak, mert az eszelős nők darabokra tépték, és nyersen felfalták
őket. Ekkor Proitosz gyorsan követeket küldött Melampúszhoz, azzal, hogy elfogadja az általa
szabott feltételt.
- Szó se lehet róla - üzente vissza Melampúsz. - Mivel a betegség elharapódzott, megnőtt az én
fizetségem is! Add országod egyharmadát nekem, a másik [343 (72.e.-72.h.)] harmadát
fivéremnek, Biásznak, és én vállalom, hogy megszabadítalak a csapástól. Ha visszautasítod az
ajánlatomat, egyetlen argoszi asszony sem marad otthon.
Amikor Proitosz belement a dologba, Melampúsz ezt tanácsolta neki: - Ígérj húsz vörös ökröt
Héliosznak - majd elmagyarázom, mit mondjál -, és minden rendbe jön.
i) Proitosz ennek megfelelően odaígérte az ökröket Héliosznak, azzal a feltétellel, hogy lányai
és követőik meggyógyulnak. Héliosz meg, aki mindent lát, azon nyomban megígérte
Artemisznek, hogy elárulja néhány király nevét, aki elfelejtett áldozatot bemutatni neki, de
csak akkor, ha Artemisz viszonzásul rábeszéli Hérát, hogy leveszi az átkot az argoszi nőkről.
Mármost Artemisz csak nemrég hajszolta halálra Héra kedvéért Kallisztó nimfát, így aztán
minden nehézség nélkül sikerült elérnie Héránál, amit kellett. így kötik az üzleteket az
égben is, a földön is: kéz kezet mos.
j) Erre Melampúsz - Biász meg egy csomó válogatott, izmos fiatalember segítségével -
lekergette a hegyekből az asszonyok fegyelmezetlen tömegét Sziküónba, ahol elmúlt róluk a
téboly. Aztán megmerítették őket egy szent kút vizében, s ezzel meg is tisztultak.
Csakhogy Proitosz leányait nem találták meg köztük. Melampúsz és Biász tehát ismét
felkerekedett, és a három leányt egészen az arkadiai Luszoiig üldözte. Egy
barlangba menekültek, amely a Sztüx folyóra nézett. Lüszippé és Íphianassza itt visszanyerte
józan eszét és megtisztult, Iphinoé azonban útközben meghalt.
k) Melampúsz elvette Lüszippét, Biász pedig (akinek a felesége, Péró, röviddel azelőtt
meghalt) Íphianasszát. Proitosz mindkettőjüknek megadta az ígért jutalmat. De vannak, akik
szerint Proitosz igazi neve Anaxagorasz volt.5
1 . Apollodórosz II. 2. 2.; Athénaiosz II. 45. o. [344 (72.h.-72.k.)]

3. Homerosz: Odüsszeia XI. 289-97.; szkholion; Apollodórosz I. 9. 12.
4 . Hésziodosz: Katalogosz Günaikón; Apollodórosz II. 4. 1.;Diodorus Siculus IV. 68.; Servius: Vergilius
VI. eclogája 48. soráról.
5. Apollodórosz II. 2. 1-2.; Bakkhülidész: Epinikia X. 40-112.; Hérodotosz IX. 34.; Diodorus Siculus IV.
68.; Pauszaniasz II. 18. 4.; IV. 36. 3.; V. 5. 5. és VIII. 18. 3.; Pindarosz: Nemeai ódák IX. 13., szkholion.
1. A varázslók általában azt állították, hogy a fülüket kígyók - vagyis a jósdai héroszok
megtestesült szellemei nyalták ki (J. R. Frazer: The Language of Animals,
Archaeological Review I. 1888.), ezért értik a madarak és rovarok beszédét (lásd 105. g. és 158.
p.). Úgy látszik, Apollón papjai szokatlanul erélyesen hangoztatták, hogy ennek köszönhetik
jóstehetségüket.
2. Íphiklosz impotenciája inkább ténylegesen, mint mitikusan értendő: a herélőkésen levő
rozsda valószínűleg hatásos pszichológiai gyógyszer volt az olyan impotenciára, amelyet
hirtelen ijedség okozott, s összhangban állt a homöopátián alapuló mágia elveivel.
Apollodórosz szerint a fa, amelybe a kés fúródott, tölgy volt, de alighanem inkább a
Peloponnészosz Fehér Istennőjének szentelt vadkörtefa lehetett (lásd 74. 6.), amely májusban, a
kötelező szüzesség hónapjában virágzik. Phülakosz megsértette az istennőt, amikor megsebezte
a fáját. A varázslónak az az állítása, hogy a gyógykezelés módját keselyűk - vagyis a
madárjóslásban fontos szerepet játszó madarak (lásd 119. i.) - árulták el neki, a kezelés
hatásosságában való hitet volt hivatva megerősíteni. Péró nevét inkább "csonká"-nak
vagy „hiányos"-nak értelmezték - amivel a történet lényegére, Íphiklosz impotenciájára céloztak

-, nem [345 (72.1.-72.2.)] pedig "bőrzsák"-nak, ami a szelek fölötti hatalmára való utalás (lásd
36. 1.).
3. Valószínű, hogy "Melampúsz", a püloszi aiolok egyik vezére, elhódította Argolisz egy részét
a kánaánita telepesektől, akik Abász (sémi szó, "atyá"-t jelent), azaz Melkart isten fiainak
nevezték magukat (lásd 70. 5.), és kettős királyságot létesített. Az, hogy megszerezte Phülakosz
(„őrző") nyáját, akinek volt egy sosem alvó kutyája, Héraklész tizedik munkájára emlékeztet.
Ennek a mítosznak is az a hellén szokás az alapja, hogy a menyasszonyt lopott jószág eladásából
származó pénzen vásárolták meg (lásd 132. 1.).
4. „Proitosz" valószínűleg a Világteremtő Ophión egy másik elnevezése (lásd 1. a .) .
Leányainak anyja Sztheneboia, a tehén alakot öltött Hold-istennő volt
- vagyis Íó, aki hasonló módon tébolyodott meg (lásd 56. a.). A leányok nevei éppúgy a Hold-
istennő pusztító alakjának elnevezései, mint a Lamia (lásd 61. 1.), vagy a
Hippolüté, akinek vad kancái uralkodása végén darabokra tépték a szent királyt (lásd 71. a.) .
Azt az orgiát azonban, amelyre a Hold-papnők kancáknak öltöztek, meg kell különböztetni az
esőcsináló bögölytánctól, amelyet üszőnek öltözve jártak (lásd 56. 1.), és a kecskekultusz őszi
orgiáitól, amikor mézsörtől, bortól vagy borostyánsörtől kábultan gyermekeket és állatokat
szaggattak szét (lásd 27. 2 .). A vadkanca orgiáknak valószínűleg az istennő Luszoiban levő
szentélyének az aiolok által történt elfoglalása - amiről itt mitikus formában
történik említés - vetett véget. Ugyanennek az eseménynek az emléke az is, hogy Poszeidón
erőszakot követett el Démétéren (lásd 16. 5.). Az Iphinoé haláláról szóló történet alapjául talán
azok az italáldozatok szolgáltak, amelyeket egy Sziküón és Luszoi közt levő arkadiai szentélyben
mutattak be a Kígyó-istennőnek.
5. Dionűszosz eksztatikus borkultuszának Delphoiban, Korinthoszban, Spártában és
Athénban való [346 (72.2.-72.5.)] hivatalos elismerése, amire csak évszázadok múlva került
sor, azt a célt szolgálta, hogy a régebbi, primitívebb szertartásokat kiszorítsák vele. S úgy látszik,
az emberevésnek és a rituális gyilkosságoknak - Görögország civilizálatlan részeit kivéve - véget
is vetett. Az akhaiai Patraiban például Artemisz Tridaria ("háromszoros adományozó")
megkövetelte, hogy az aratási orgiákon minden esztendőben borostyán- és búzakalász-koszorús
fiúkat és leányokat áldozzanak neki. Ennek a szokásnak - amelyet állítólag engesztelésnek
szántak azért, mert két szerelmes, Melanipposz és Komaithó, Artemisz egyik papnője,
meggyalázta a szentélyt - egy Dionűszosz-szobrot tartalmazó láda megérkezése vetett véget. A
ládát Eurüpülosz (lásd 16o. x.) hozta Trójából (Pauszaniasz VII. 19. 1-3.).
6. Melampodesz („fekete lábúak") volt a klasszikus korban az egyiptomiak közhasználatú
elnevezése (lásd 60. a.). Az a mese, hogy Melampúsz értette a madarak meg a rovarok beszédét,
valószínűleg nem aiol, hanem afrikai eredetű.
73. Perszeusz
Abász, Argolisz királya, Danaosz unokája, olyan híres harcos volt, hogy halála után a királyi
család ellen lázadókat már pajzsának puszta felmutatása is menekülésre
késztette. Aglaiát vette feleségül, s országát tőle született ikerfiaira, Proitoszra és Akriszioszra
hagyta, azzal a kikötéssel, hogy felváltva uralkodjanak. A két fiú vizálykodása, amely már anyjuk
méhében megkezdődött, még elkeseredettebbé vált, amikor Proitosz együtt hált Akrisziosz
leányával, Danaéval, és alig sikerült ép bőrrel megúsznia.1 Mivel Akrisziosz most már nem volt
hajlandó a számára kiszabott idő leteltével lemondani a trónról, Proitosz Lükia királyának,
Iobatésznek az [347 (72.5.-73.a.)] udvarába menekült, feleségül vette a leányát, Sztheneboiát
vagy Anteiát, s hamarosan egy lükiai hadsereg élén tért vissza, hogy utódlási jogának érvényt
szerezzen. Véres csatát vívtak, de egyik félnek sem sikerült felülkerekednie. Ezért aztán Proitosz
és Akrisziosz, nem szívesen ugyan, de megegyeztek, hogy felosztják egymás
közt az országot. Akrisziosz kapta Argoszt és környékét, Proitosznak pedig Tirünsz, a Héraion
(most Mükénéhez tartozik), Midea és Argolisz partvidéke jutott.2
b) Proitosz magával hozott Lükiából hét óriás küklópszot. Gaszterokheiráknak nevezték őket,
mivel kőművesmunkából éltek. Vastag falakkal vették körül Tirünsz városát, s a falakat akkora

kövekből építették, hogy még a legkisebbet sem tudta volna megmozdítani
egy öszvérfogat.3
c ) Akrisziosznak, aki Aganippét vette feleségül, nem voltak fiai, csak az az egy leánya, Danaé,
akit Proitosz elcsábított. Amikor megkérdezte egy jósdától, hogyan lehetne fiúörököse, ezt a
választ kapta: - Fiad nem lesz, de az unokád fog megölni. - Hogy ne jusson ilyen sorsra,
Akrisziosz bronzajtós tömlöcbe zárta Danaét, s a börtönt harapós kutyákkal őriztette. De az
óvintézkedések hiábavalónak bizonyultak: Zeusz aranyeső alakjában magáévá tette Danaét, s az
szült neki egy fiút, Perszeuszt. Amikor Akrisziosz megtudta, hogy mi történt,
nem akarta elhinni, hogy Zeusz a gyermek apja. Fivérét, Proitoszt gyanúsította, hogy ismét
viszonyt kezdett Danaéval. Mivel saját leányát nem merte megölni, bezárta őt is meg a csecsemő
Perszeuszt is egy faládába, s bedobta a tengerbe. A ládát Szeriphosz szigete közelébe
sodorta a tengerár. Ott egy Diktüsz nevű halász kifogta, partra vonszolta, felnyitotta, és
megtalálta benne Danaét és Perszeuszt. Még éltek mind a ketten. Azonnal elvitte őket bátyjához,
Polüdektész királyhoz, aki házába fogadta és felnevelte Perszeuszt.4
d ) Jó néhány év eltelt. Perszeusz, aki ezalatt férfivá [348 (73.a.-73.d.)] serdült, megvédte
Danaét Polüdektész ellen, aki alattvalói támogatásával rá akarta kényszeríteni, hogy menjen
hozzá feleségül. Polüdektész erre összehívta barátait, közölte velük, hogy meg akarja kérni
Pelopsz leányának, Hippodameiának a kezét, és felszólította őket, hogy mindnyájan adjanak
neki egy-egy lovat nászajándékul. - Szeriphosz csak egy kicsiny sziget ugyan - mondotta de azért
mégsem szeretnék koldusnak látszani a gazdag szárazföldi kérők mellett. Tudsz segíteni rajtam,
nemes Perszeusz?
- Sajnos - felelte Perszeusz -, nincs lovam, s pénzem sincs, hogy vásároljak egyet. De ha
Hippodameiát akarod elvenni, és nem az anyámat, bármilyen ajándékot megszerzek neked, amit
csak akarsz. - És meggondolatlanul hozzátette: - Ha kell, akár Medúsza Gorgó fejét is.
e ) - Azzal csakugyan nagyobb örömet szereznél, mint akár a világ legszebb lovával - vágta rá
azonnal Polüdektész.5 Csakhogy Medúsza Gorgónak kígyók voltak a haja helyén, hatalmas fogai
közül kilógott a nyelve, s mindent összevéve olyan csúf volt az arca, hogy aki ránézett, kővé vált
az iszonyattól.
f ) Athéné hallotta a Szeriphosz szigetén lefolyt párbeszédet, s mivel esküdt ellensége volt
Medúszának, akinek borzasztó külsejéért éppen ő volt felelős, elkísérte Perszeuszt a kalandos
vállalkozásra. Előbb azonban elvitte Szamosz szigetére, Deikterion városába, ahol mindhárom
Gorgó képmása ki volt állítva. Ezzel lehetővé tette Perszeusz számára, hogy meg tudja
különböztetni Medúszát halhatatlan nővéreitől, Sztheinótól és Eurüalétól. Aztán figyelmeztette,
hogy sose nézzen Medúszára, csak a tükörképére. Meg is ajándékozta mindjárt egy
tükörfényesre csiszolt pajzzsal.
g ) Hermész is segített Perszeusznak: adott neki egy gyémánt sarlót, hogy azzal vágja le
Medúsza fejét. De Perszeusznak kellett volna még egy pár szárnyas saru, [349 (73.d.- 73.g.)]
egy bűvös tarisznya a levágott fej számára meg Hádész láthatatlanná tevő fekete sisakja. Ezeket
a tárgyakat a Sztüx nimfái őrizték, tőlük kellett Perszeusznak megszereznie őket. A nimfák
tartózkodási helyét azonban csak a Gorgók három testvére, a három hattyúhoz hasonló Graia
ismerte. A három nővérnek összesen egy szeme és egy foga volt. Perszeusz megkereste őket az
Atlasz-hegység lábánál, ahol trónusaikon üldögéltek. Mögéjük lopózott, s amikor az egyik nővér
át akarta adni a másiknak a szemet meg a fogat, kikapta a kezéből, és nem adta vissza, amíg el
nem árulták, hol laknak a Sztüx nimfái.6
h) Aztán Perszeusz elhozta a nimfáktól a sarut, a tarisznyát meg a sisakot, és elrepült
nyugatra, a hüperboreuszok földjére, ahol meg is találta a Gorgókat: éppen aludtak a Medúsza
által kővé változtatott, esőmarta ember- és állatfigurák közt. Tekintetét rászegezte Medúszának
a pajzson látható tükörképére, és - Athéné irányította a kezét - sarlója egyetlen csapásával
levágta a fejét. Nagy meglepetésére a holttestből egy szárnyas Íó, a Pégaszosz, meg egy felnőtt
harcos, Khrüszáór ugrott ki, az utóbbi aranypallossal a kezében. Perszeusz nem tudta ugyan,
hogy Poszeidón nemzette őket Medúszával Athéné egyik templomában, de úgy döntött, hogy
nem kezd ki velük. Gyorsan tarisznyájába dugta a fejet, és elrepült. Sztheinót és Eurüalét

felébresztették ugyan újonnan született unokatestvéreik, s üldözőbe is vették Perszeuszt, de a
sisak láthatatlanná tette, és sikerült sértetlenül elmenekülnie dél felé.7
i) Perszeusz napnyugtakor szállt le Atlasz titán palotája közelében. Mivel a titán
barátságtalanul fogadta, Perszeusz büntetésül megmutatta neki a Gorgó fejét, és hegységgé
változtatta. Másnap elindult kelet felé, és átrepült a líbiai sivatag fölött. Hermész segített neki a
nehéz fejet cipelni. Útközben beleejtette a Graiák szemét és fogát a Tritónisz-tóba, a Gorgó-fejből
pedig néhány [350 (73.g.-73.i.)] vércsepp a sivatag homokjára hullott. A vércseppekből
egy csomó mérgeskígyó támadt. Az egyiket később Mopszosz, az argonauta ölte meg.8
j ) Perszeusz megpihent egy kicsit az egyiptomi Khemniszben, ahol még ma is tisztelik, aztán
tovább repült. Amikor északi irányban, Philasztia partvidéke mentén szállt, megpillantott a
tengerben egy sziklazátonyhoz láncolt mezítelen nőt, és azonnal beleszeretett.
Andromeda volt az, Ioppé etióp királyának, Képheusznak és Kassziopeiának a leánya. 9
Kassziopeia azzal kérkedett, hogy ő is, meg a leányai is szebbek, mint a Néreiszek, mire azok
megsértődtek, és panaszt emeltek pártfogójuknál, Poszeidónnál. Poszeidón erre árvizet
meg egy nőstény tengeri szörnyet szabadított Philasztiára, s az országot pusztulás fenyegette.
Mikor Képheusz az ammóni jósdához fordult tanácsért, azt a választ kapta, hogy csak akkor
lehet reménye a menekülésre, ha Andromedát föláldozza a szörnynek. Alattvalói
kényszerítették, hogy láncolja a leányt egy sziklához, néhány ékszert leszámítva teljesen
mezítelenül, hadd falja fel a szörnyeteg.
k ) Midőn Perszeusz Andromeda felé repült, észrevette, hogy Képheusz és Kassziopeia
rettegve figyelik a sziklához legközelebb eső partszakaszról. Leszállt melléjük, és gyorsan
kikérdezte őket. Miután kikötötte, hogy ha megmenti a leányt, az a felesége lesz és elmegy
vele Görögországba, ismét a levegőbe emelkedett, megmarkolta sarlóját, gyilkos indulattal
lecsapott a közeledő szörnyetegre, akit megtévesztett Perszeusznak a hullámokra eső árnyéka,
és levágta a fejét. Előzőleg kivette a tarisznyájából a Gorgó-fejet, arra az esetre, ha a szörny
esetleg felnézne, s most arccal lefelé ráfektette egy halom falevélre meg algára (amely azonnal
korallá változott), ő meg lemosta kezéről a vért, három oltárt emelt, és Hermésznek borjút,
Athénének tehenet, Zeusznak pedig bikát áldozott.10 [351 (73.i. -73.k.)]
l) Képheusz és Kassziopeia kelletlenül ugyan, de elfogadta vejének, s Andromeda kívánságára
azonnal meg is tartották az esküvőt. Az ünnepséget azonban váratlanul félbe kellett szakítani,
tudniillik egy fegyveres csapat élén berontott Bélosz király ikertestvére, Agénór, s
magának követelte Andromedát. Kétségtelen, hogy Kassziopeia hívta oda, mivel ő is meg
Képheusz is azonnal visszavonták Perszeusznak adott szavukat, mondván, hogy csak a
körülmények folytán kényszerültek odaígérni neki Andromeda kezét, s a leányt Agénór
kérte meg előbb.
- Halál Perszeuszra! - kiáltotta ádázul Kassziopeia.
m) Az ezután következő küzdelem során Perszeusz sokat megölt ellenfelei közül, mivel
azonban még mindig többszörös túlerőben voltak, kénytelen volt kiemelni koraliágyából a
Gorgó fejét, és a többi kétszázat kővé változtatni.11
n) Poszeidón Képheusz és Kassziopeia képmását a csillagok közé emelte - Kassziopeiáét,
büntetésül hitszegéséért, egy bevásárló kosárba kötözve, amely az év bizonyos szakaiban
szájával lefelé fordul, és igen mulatságosan fest. Andromeda képmását Athéné később egy
sokkal méltóságteljesebb csillagképben helyezte el, mivel a leány szülei hitszegése ellenére
ragaszkodott hozzá, hogy Perszeuszhoz mehessen nőül. Bilincseinek nyomát még ma is
mutogatják Ioppé közelében egy sziklán, a szörnyeteg kővé vált csontjai pedig magában a
városban voltak kiállítva, míg Marcus Aemilius Scaurus aedilis Rómába nem szállíttatta őket. 12
o) Perszeusz sietve visszatért Szeriphoszba, s magával vitte Andromedát is. Megtudta, hogy
Danaé és Diktüsz egy templomban keresett menedéket, mert Polüdektész - akinek persze esze
ágában sem volt Hippodameiát venni feleségül - erőszakkal fenyegette őket. Perszeusz erre
egyenest a palotába ment, ahol Polüdektész éppen cimboráival lakomázott, és bejelentette, hogy
[352 (73.l.-73.o.)] elhozta az ígért nászajándékot. Mikor sértések özönével árasztották el,
felmutatta a Gorgó-fejet - vigyázva persze, hogy ő maga ne nézzen rá -, s mindnyájukat kővé
változtatta. A kör alakban sorakozó sziklákat még ma is mutogatják Szeriphoszban. Aztán

Athénének adta a fejet, aki az aigiszére kötözte. A sarut, a tarisznyát és a sisakot Hermész adta
vissza a Sztüx nimfáinak, hogy őrizzék tovább.13
p) Perszeusz Diktüszt ültette Szeriphosz trónjára, aztán anyja, felesége meg egy csapat
küklópsz társaságában Argoszba hajózott. Amikor Akrisziosz értesült a közeledésükről, a
pelaszg Larisszába menekült. Történetesen Perszeuszt is meghívták Larisszába, a temetési
játékokra, amelyeket Teutamidész király rendezett elhunyt apja tiszteletére, s részt is vett az
öttusában. Mikor a diszkoszvetésre került a sor, Perszeusz diszkosza, amelyet a szél és az
istenek akarata letérített a pályájáról, Akrisziosz lábának vágódott, és megölte őt. 14
q) Perszeusz mélységesen meggyászolta és a helybeli fellegvár legmagasabb pontján, Athéné
templomában temette el nagyapját. Mivel restellt volna Argoszban uralkodni, a temetés után
elment Tirünszbe, ahol akkor már Proitosz fia, Megapenthész volt a király. Megállapodott vele,
hogy országot cserélnek. Vagyis Megapenthész Argoszba költözött, Perszeusz pedig Tirünsz
uralkodója lett. Hamarosan visszaszerezte Proitosz hajdani birodalmának másik két részét is.
r ) Perszeusz megerősítette Mideát, és megalapította Mükénét. Azért nevezte el így, mert
amikor megszomjazott, kibújt a földből egy gomba (mükosz), és vízsugarat lövellt ki magából.
Mindkét város falait a küklópszok építették.15
s) Vannak, akik másként mondják el a történetet. Szerintük Polüdektész igenis feleségül vette
Danaét, és Athéné templomában nevelte föl Perszeuszt. Akrisziosz néhány év múlva megtudta,
hogy életben maradtak, [353 (73.o.-73.s.)] mire Szeriphoszba hajózott, azzal az elhatározással,
hogy ezúttal ő maga öli meg Perszeuszt. Polüdektész azonban megakadályozta ebben, és
mindkettőjüket ünnepélyesen megeskette, hogy nem törnek többé egymás életére. Csakhogy
vihar keletkezett, s míg Akrisziosz hajója a rossz időjárás miatt kénytelen volt a kikötőben
vesztegelni, Polüdektész meghalt. A tiszteletére rendezett temetési játékokon Perszeusz
diszkosza véletlenül fején találta és megölte Akriszioszt. Utána Perszeusz Argoszba hajózott, és
bejelentette a trónra való igényét. Mikor megtudta, hogy Proitosz már elfoglalta a trónt, kővé
változtatta Proitoszt. így aztán egész Argolisz fölött egyedül uralkodott, míg Megapenthész
bosszút nem állt apja haláláért és meg nem ölte.16
t) Ami pedig Medúsza Gorgót illeti, ugyancsak szerintük Phorküsz szépséges leánya volt, aki
megsértette Athénét, és a Tritónisz-tó környékén élő líbiaiakat harcba vezette. Perszeusz, aki
hadsereggel jött át Argoszból, Athéné segítségével ölte meg Medúszát. Éjnek idején vágta le a
fejét, és Argosz piacterén temette el egy földhányás alá. Ez a földhányás Perszeusz leánya,
Gorgophoné sírjának a közelében van, aki azért nevezetes, mert ő volt az első özvegy, aki
másodszor is férjhez ment.17
1. Servius: Vergilius Aeneise III. énekének 286. soráról; Euripidész: Oresztész 965., szkholion;
Apollodórosz II. 2. 1. és 4. 7.
2. Homérosz: Iliász VI. 160.; Apollodórosz II. 2. 1.; Pauszaniasz II. 16. 2.
3. Pauszaniasz II. 25. 7 . ; Sztrabón VIII. 6. 11.
4. Hyginus: 63. Fabula; Apollodórosz II. 4. 1.; Horatius: Ódák III. 16. 1 .
5. Apollodórosz II. 4. 2.
6. Apollodórosz: no.; Hyginus: Poetica Astronomica II. 12 . [ 354 (73.s.-73.t.)]
7. Pindarosz: Püthói ódák X. 31.; Ovidius: Átváltozások IV. 780.; Apollodórosz II. 4. 3.
8. Euripidész: Élektra 459-63.; Hyginus: Poetica Astronomica II. 12.; Apollóniosz Rhodiosz IV. 1513.
ss.
9. Hérodotosz II. 91.; Tzetzész: Lükophrónról 836.; Sztrabón I. 2. 35.; Plinius: Historia Naturalis VI. 35.
10. Apollodórosz II. 4. 3.; Hyginus: 64. Fabula; Ovidius: Átváltozások IV. 40. ss.
11. Hyginus: uo.; Ovidius: Átváltozások V. 1-235.; Apollodórosz: uo.
12. Hyginus: Poetica Astronomica II. 9., 10. és 12; Josephus Flavius: A zsidó háború III. 9. 2.; Plinius:
Historia Naturalis IX. 4.
13. Sztrabón X. 5. 10.; Apollodórosz II. 4. 3.
14. Euripidész: Oresztész 953., szkholion; Apollodórosz II. 4. 4.
15. Clemens Alexandrinus: Szózat a görögökhöz III. 45.; Apollodórosz II. 4. 4-5.
16. Ovidius: Átváltozások V. 236-41.; Hyginus: 63. és 244. Fabula.
17. Pauszaniasz II. 21. 6-8.

1. Akrisziosz és Proitosz mítosza az argoszi kettős királyság megalapításának megörökítése: a
király nem halt meg többé minden nyári napfordulókor, hogy az év hátralevő részében
helyettese kövesse a trónon, hanem felváltva uralkodtak, mind a ketten negyvenkilenc vagy
ötven hónapig, vagyis egy Nagy Év feléig (lásd 106. 1.). Úgy látszik, hogy később az országot két
részre osztották, s a két király egyszerre uralkodott, mindkettő egy teljes Nagy Évig. A korábbi
felfogás, hogy a Növekvő Esztendő ragyogó szelleme és ikertestvére, aki egyben
helyettese is, a Fogyó Esztendő sötét szelleme szüntelenül verseng egymással, a kelta és
palesztinai mítoszt éppúgy áthatja, mint a görögöt és a latint.
2. Két hasonló ikerpárról történik említés a [355 (73.1.-73.2.)] Genezis-ben: az egyik Ézsau és
Jákob (Genezis XXIV. 24-6), a másik Pérecz (lásd 159. 4.) és Zerákh (Genezis
XXXVIII. 27-30.). Mindkét ikerpár már anyja méhében összeveszett az elsőbbségen, mint
Akrisziosz és Proitosz. A Motról és Aleünről szóló egyszerűbb palesztinai mítoszban az ikrek egy
asszonyért vetélkednek úgy, mint Akrisziosz és Proitosz, s mint megfelelőik a
kelta mitológiában - a Mabinogion-ban például Gwyn és Gwythur a világ végezetéig párbajra
kelnek minden május elsejét megelőző napon Llyr leányának, Creiddyladnak a kezéért (Lear
király leánya, Cordélia). A nő minden esetben egy Hold-papnő; aki nőül veszi, az lesz
a király.
3. Az Argoszt és Tirünszt építő hét gaszterokheira („akinek a hasából nő ki a keze"), valamint
Akrisziosz halálának mítosza valószínűleg egy fallal körülvett várost ábrázoló képen alapul: a
város fölött hét háromlábú, de fej nélküli napkorong látható (lásd 23. 2.), a szent király szent
sarkát pedig éppen megüti egy nyolcadik, szárnyas napkorong, s belehal az ütésbe. Ez nyilván
azt jelentette, hogy heten haltak meg a király helyett, aki végül önmagát is feláldozta a papnő
parancsára. Utóda, Perszeusz, mellette áll.
4. Danaé, Perszeusz és a láda meséje láthatólag rokon az Íziszről, Oziriszről, Széthről és a
gyermek Hóruszról szóló mesével. A legkorábbi változatban Proitosz az atyja Perszeusznak,
vagyis az argoszi Ozirisz; Danaé, a testvére és egyben a felesége, Ízisz; Perszeusz a gyermek
Hórusz, Akrisziosz pedig a féltékeny Széth, aki megölte ikertestvérét, Oziriszt, s akin Hórusz
később bosszút áll. A láda az az akácfából készült csónak, amelyben Ízisz és Hórusz végigkutatta
a Nílus deltáját Ozirisz holtteste után. Hasonló történettel találkozunk a Szemeié-mítosz egyik
változatában (lásd 27. 6.) és Rhoió mítoszában (lásd 160. 7.). Danaé azonban, aki bronztömlöcbe
zárva szült gyereket, egy ismert [356 (73.2.-73.4.)] Újévklip témája (lásd 43. 2.); s hogy Zeusz
aranyeső alakjában ejti teherbe Danaét, kétségtelenül a Nap és a Hold rituális házasságára való
utalás, amelyből az Új Év királya születik. De pásztori allegóriaként is értelmezhető: a
görög pásztorok számára „a víz aranyat ér", s Zeusz záporesőt zúdít a földre, vagyis Danaéra. A
"Deikteiron" név azt jelenti, hogy ott mutatták meg a Gorgó-főt Perszeusznak.
5. Az argoszi trón viszályokat még bonyolultabbá tette az a körülmény, hogy Káriában volt egy
argoszi település, miként ebből, meg a Bellerophón-mítoszból kiderül (lásd 75. b.). Miután
Knósszosz Kr. e. 1400 körül elesett, egy darabig a káriai hajóhad volt a legerősebb
hajóhadak egyike a Földközi-tengeren. Perszeusz és Bellerophón mítoszai közt sok az
összefüggés. Perszeusz a szörnyeteg Medúszát szárnyas saru segítségével ölte meg; Bellerophón
pedig annak a szárnyas lónak a segítségével végzett a Khimairának nevezett szörnyeteggel,
amelyik a lefejezett Medúsza holttestéből ugrott ki. Mindkét hőstett a Hold-istennő hatalmának
a hellén hódítók által történt kisajátítását tükrözi, s egy Gorgó-fejű kancát ábrázoló ókori
boiótiai vázafestményen együtt látható. Ez a kanca a Hold-istennő, akinek naptári szimbóluma a
Khimaira (lásd 75. 2.) volt; a Gorgó-fő pedig az a védőálarc, amelyet az istennő papnői viseltek,
hogy az avatatlanokat elijesszék (lásd 33. 3.), s amelyet a hellének leráncigáltak róluk.
6. A mítosz második, egyszerűbb változatában Perszeusz háborúban legyőz egy líbiai
királynőt, levágja a fejét, és a fejet eltemeti Argosz piacterén. Ez csakis azt jelentheti, hogy az
argosziak meghódították Líbiát, megszüntették az ott uralkodó matriarchális rendszert,
és megsértették Neith istennő misztériumait (lásd 8. 1.). A fejnek a piactéren való eltemetéséből
arra kell következtetnünk, hogy a piactéren szent ereklyéket őriztek egy ládában, s védőálarcot
helyeztek föléjük, hogy a [357 (73.4.-73.6.)] sírrablókat elijesszék, s meg ne törjék a
varázslatot. Lehet, hogy ez az ereklye egy pár malac volt, mivel a Mabinogion szerint Lud király

két malacot temetett el egy kőkoporsóban az Oxford melletti Carfaxban, s ez a varázslat
oltalmazta az egész brit királyságot. Ebben az összefüggésben azonban a malac valószínűleg csak
eufemisztikus kifejezés, s valójában gyermekekről van szó.
7 . Andromeda történetének alapjául valószínűleg egy Marduk Napistent vagy elődjét, Bélt
ábrázoló palesztinai kép szolgált, amelyen az isten fehér lován ülve megöli Tiámatot, a tengeri
szörnyet. Ez a mítosz a héber mitológiában is szerepel: Ézsaiás írja, hogy Jehova
(Marduk) darabokra vágta egy karddal Ráhábot (Ézsaiás könyve LI. 9.), s Jób szerint (Jób könyve
IX. 13. és XXIV. 12.) Ráháb a Tenger volt. Ugyanazon a képen látható sziklához kötözve az
ékszerekkel földíszített, mezítelen Andromeda, azaz Aphrodité, Istár vagy Asztarté, a kéjvágyó
Tenger-istennő, a „férfiak uralkodónője". De nem arra vár, hogy megszabadítsák: maga
Marduk kötözte a sziklához, miután megölte megtestesülését, Tiámat tengeri kígyót, hogy ne
okozhasson több bajt. A babiloni teremtéseposz szerint Tiámat idézte elő a vízözönt. Asztarténak
mint tenger-istennőnek, Palesztina egész partvidékén voltak templomai, s
Trójában ő volt Hészioné, „Ázsia királynője", akit állítólag Héraklész mentett meg egy másik
tengeri szörnytől (lásd 137. 2.).
8 . Egy khemniszi görög település, amelyet valószínűleg Kr. e. a második évezred vége felé
alapítottak, Perszeuszt Khem istennel azonosította, akinek egy kiterjesztett szárnyú madár és
egy napkorong volt a jelképe; Hérodotosz hangsúlyozza az összefüggést Perszeusz
anyja, Danaé, és Argosznak a líbiai danaoszok által történt meghódítása között. Perszeusz és a
taplógomba mítoszával talán egy gombát nézegető héroszt ábrázoló képet akartak
megmagyarázni. A gombából a tűző napon [358 (73.6.-73.8.)] láng csap ki, ezt nézték tévesen
víznek, holott a hérosz tűzkerekének gyújtótaplója (lásd 63. 2.).
9. A mítosz második, egyszerűbb változatából arra lehet következtetni, hogy Perszeusznak a
Graiáknál tett látogatása, a szem, a fog, a tarisznya, a sarló és a láthatatlanná tévő sisak
megszerzése, valamint az, hogy Medúsza fejének levágása után a másik két Gorgó üldözőbe
vette, nincs összefüggésben Akrisziosszal való viszályával. A fehér istennő-ben (13. fejezet)
felvetem annak a lehetőségét, hogy ezek a tündérmese-motívumok egy másik kép félreértéséből
származnak, amelyen Hermész látható közismert szárnyas sarujában és sisakkal a fején,
amint a három Párka egy bűvös szemet nyújt át neki (lásd 61. 1.). A szem a felfogóképességet
jelképezi: Hermész megérti az általuk feltalált fa-ábécét. A szemen kívül átnyújtanak neki egy
jövendőmondó fogat is, amilyen Fionné az ír legendában; egy sarlót, hogy betűformálásra
alkalmas gallyakat vághasson az erdőben; egy darubőr zsákot, hogy az ágakat beledugja,
valamint egy Gorgó-maszkot, hogy a kíváncsiskodókat elriaszthassa. Amikor Hermész
Tartésszosz felé repül, ahol a Gorgók szent ligete volt (lásd 132. 3.), nem üldözi, hanem kíséri
egy Gorgó-maszkot viselő istennő-háromság. A földön ugyancsak az istennő áll, tükörrel a
kezében, amelyben egy Gorgó-arc látható, annak hangsúlyozásául, hogy Hermész tudománya
titkos tudomány (lásd 52. 7.). Hermésznek a Graiákkal, a Sztüx nimfáival és a láthatatlanná tévő
sisakkal való összefüggése bizonyítja, hogy a kép őt ábrázolja. Perszeusszal valószínűleg azért
keverték össze, mert Hermész - mint a Halál küldönce - megkapta a Pterszeusz ("a pusztító")
melléknevet is. [359 (73.8.-73.9.)]
74. A két ikerpár versengése
Mikor Polükáón családjának férfiága öt nemzedék után kihalt, a messzéniaiak Aiolosz fiát,
Periérészt kérték fel, hogy legyen a királyuk. Perszeusz leányát, Gorgophonét vette nőül. Az
asszony túlélte férjét, és ő lett az első özvegy, aki másodszor is férjhez ment. Második férje a
spártai Oibalosz volt.1 Addig az asszonyok öngyilkosságot szoktak elkövetni, ha meghalt a férjük.
Ezt cselekedte Meleagrosz leánya, Polüdóra, akinek a férje, Prótesziláosz elsőnek ugrott partra,
midőn a görög hajóhad Trója alá érkezett; öngyilkos lett Marpéssza és Kleopátra is; Phülakosz
leánya, Euadné is a máglyára vetette magát, amikor férje Thébánál meghalt.2
b ) Gorgophonénak Periérésztől két fia született: Aphareusz és Leukipposz, Oibalosztól
ugyancsak kettő: Tündareusz és Ikariosz.3 Olibalosz halála után Tündareusz került Spárta
trónjára, s Ikariosz volt a társuralkodó. Hippokoón és tizenkét fia azonban mindkettőjüket

elűzte - bár egyesek szerint Ikariosz (aki később Odüsszeusz apósa lett) Hippokoón pártjára állt.
Tündareusz Aitoliába menekült Thesztiosz királyhoz, és feleségül vette a leányát, Lédát. Léda
két gyermeket szült neki: Kasztórt és Klütaimnésztrát, de ugyanakkor Zeusznak is szült kettőt:
Helenét és Polüdeukészt.4 Tündareusz később a magáénak ismerte el Polüdeukészt, és
visszanyerte Spárta trónját. Ő volt az egyik azok közül, akiket Aszklépiosz feltámasztott
halottaikból. Spártában még ma is mutogatják a sírját.5
c ) Közben Messzénia trónján féltestvére, Aphareusz követte Periérészt. Leukipposz - akiről a
messzéniaiak szerint Leuktra városa a nevét kapta - Aphareusz társkirálya lett, de kisebb
hatalommal rendelkezett nála. Aphareusz féltestvérét, Arénét vette feleségül, s két fia
született tőle: Ídasz és Lünkeusz. Ídasz azonban valójában Poszeidón fia volt. 6 Mármost
Leukipposz leányait, [360 (74.a.-74.c.)] a Leukippidákat - név szerint Phoibét, Athéné papnőjét,
és Hilaiirát, Artemisz papnőjét - eljegyezték unokatestvéreikkel, Ídasszal és Lünkeusszal. De
Kasztór és Polüdeukész, akiket általában a Dioszkúroszoknak ismernek, elragadta a két leányt,
és több fiút nemzett velük. A két ikerpár közt emiatt elkeseredett versengés támadt.7
d ) A Dioszkúroszok, akik elválaszthatatlanok voltak egymástól, Spárta büszkeségei lettek.
Kasztór mint katona és lószelídítő vált híressé, Polüdeukész pedig korának legjobb ökölvívója
volt. Mindketten sok díjat nyertek az Olümpiai Játékokon. Unokatestvéreik és vetélytársaik
hasonlóképpen ragaszkodtak egymáshoz. Ídasz erősebb volt Lünkeusznál, Lünkeusznak viszont
olyan éles szeme volt, hogy a sötétben is látott és megérezte, hol vannak elásott kincsek.8
e ) Mármost Árész fia, Euénosz, feleségül vette Alkippét, s született egy leánya, Marpéssza.
Mivel nagyon szerette volna, ha a leány szűz marad, valamennyi kérőjét kihívta kocsiversenyre,
azzal a feltétellel, hogy ha a kérő győz, megkapja Marpésszát, ha veszít, a fejével lakol.
Nemsokára egész csomó fej volt kiszögezve Euénosz háza falára, s Apollón, aki maga is
beleszeretett Marpésszába, kijelentette, hogy ez undorító és barbár szokás, s hamarosan véget is
vet neki: ő maga hívja ki versenyre Euénoszt. Csakhogy Ídasz is nagyon vágyott
Marpésszára, és kikönyörgött apjától, Poszeidóntól egy szárnyas kocsit.9 Mielőtt még Apollón
cselekedhetett volna, Aitoliába hajtott, és elragadta Marpésszát egy tánccsoport kellős
közepéből. Euénosz üldözőbe vette, de nem sikerült utolérnie. Bánatában megölte lovait, aztán
belevetette magát a Lükormasz-folyóba, amelyet azóta Euénosznak neveznek.10
f ) Mikor Ídasz megérkezett Messzéniába, Apollón megpróbálta elrabolni tőle Marpésszát.
Párviadalba kezdtek, de Zeusz szétválasztotta őket, és [361 (74.c.-74.f.)] megparancsolta, hogy
Marpéssza döntse el, kihez akar feleségül menni. Marpéssza attól tartott, hogy ha megöregszik,
Apollón eltaszítja magától - sok szerelmével megcsinálta már -, s ezért Ídaszt választotta
férjéül.11
g ) Ídasz és Lünkeusz ott voltak a kalüdóni vadászok közt, s Kolkhiszba is elhajóztak az Argó-
val. Aphareusz halála után egyszer annyira kibékültek a Dioszkúroszokkal, hogy együttes erővel
indultak marhalopásra Arkadiában. Vállalkozásuk sikerrel járt, és sorshúzás
útján Ídaszra esett a választás, hogy ossza fel négyük közt a zsákmányt. Ídasz erre felnégyelt egy
tehenet, és kijelentette, hogy a zsákmány egyik fele azé lesz, aki elsőnek eszi meg a maga részét,
a másik fele meg azé, aki másodiknak. A többiek szinte még neki se készülődtek a
versenynek, Ídasz máris felfalta a maga részét, aztán segített felfalni Lünkeuszét is. Mihelyt az
utolsó falat is eltűnt, elhajtották a csordát Messzénia felé. A Dioszkúroszok megvárták, amíg
Polüdeukész, aki kettejük közül a lassúbb volt, végez a maga részével, aztán elmentek
Messzénébe, és közölték a város polgáraival, hogy Lünkeuszt nem illeti meg a része, mert Ídasz
segített neki, és Ídaszt sem illeti meg az övé, mert nem várta meg, amíg valamennyien
felkészülnek a versenyre. Mivel Ídasz és Lünkeusz éppen áldozatot mutatott be a Taügetosz-
hegyen Poszeidónnak, a Dioszkúroszok egyszerűen elhajtották a vitatott nyájat, egyebet is
raboltak, aztán elbújtak egy tölgyfa üregében, hogy ott várják meg vetélytársaik visszatérését.
Csakhogy Lünkeusz meglátta őket a Taügetosz csúcsáról, mire Ídasz leszaladt a hegyoldalon,
ráhajította dárdáját a fára, és keresztüldöfte Kasztórt. Mikor Polüdeukész előrohant, hogy
megbosszulja testvérét, Ídasz fölkapta Aphareusz sírjáról a faragott sírkövet és ráhajította.
Polüdeukész súlyosan megsérült ugyan, de még így is sikerült megölnie

dárdájával Lünkeuszt. Zeusz ekkor avatkozott a [362 (74.f.-74.g.)] küzdelembe fia oldalán, s egy
villámmal halálra sújtotta Ídaszt.12
h ) A messzéniaiak szerint azonban Kasztór ölte meg Lünkeuszt, mire a bánatos Ídasz
abbahagyta a küzdelmet, hogy eltemesse testvérét. Erre Kasztór odament, és arcátlan módon
lerombolta a síremléket, amelyet Ídasz éppen csak felállított, azzal, hogy Lünkeusz méltatlan
reá. - A bátyád nem harcolt különbül, mint ahogy egy asszony harcolt volna! - kiáltotta
gúnyosan. Ídasz erre megfordult, és Kasztór hasába döfte a kardját, de Polüdeukész azonnal
bosszút is állt rajta.13
i ) Mások szerint Lünkeusz ejtett halálos sebet Kasztóron egy Aphidna mellett vívott
ütközetben. Megint mások szerint Kasztór akkor esett el, amikor Ídasz és Lünkeusz megtámadta
Spártát. Végül azt is mesélik, hogy mind a két Dioszkúrosz élve került ki a küzdelemből, s
Kasztórt csak később ölte meg Meleagrosz és Polüneikész.14
j) De legalább abban mindenki egyetért, hogy a két ikerpár tagjai közül Polüdeukész maradt
utolsónak életben, s miután a spártai versenypálya mellett diadalemléket állított Lünkeusz felett
aratott győzelme megünneplésére, imával fordult Zeuszhoz: - Atyám, add, hogy ne éljek tovább,
mint drága testvérem! - De a végzet úgy határozott, hogy Lédának csak egyik fia fog
meghalni. Mivel Kasztór apja, Tündareusz, halandó volt, Polüdeukész, Zeusz fia lévén, előírás
szerint az Égbe került. De ő csak akkor volt hajlandó elfogadni a halhatatlanságot, ha Kasztór is
részesülhet benne. Ezért Zeusz mindkettejüknek megengedte, hogy napjaikat felváltva hol a
felvilágon, hol meg a föld alatt töltsék Therapnéban. Testvéri szeretetük további jutalmául a
csillagok közé emelte képmásukat. Így keletkezett az Ikrek csillagkép.15
k) Miután a Dioszkúroszok istenekké váltak, Tündareusz Spártába hívta Meneláoszt, és reá
ruházta a [363 (74.g.-74.k.)] királyságát. S mivel Aphareusz családja örökös nélkül maradt, egész
Messzénia trónja Nesztórra szállt, kivéve az országnak azt a részét, ahol Aszklépiosz fiai
uralkodtak.16
l) A spártaiak még ma is mutogatják a házat, ahol a Dioszkúroszok laktak. Utánuk bizonyos
Phormión lett a tulajdonosa. Egyszer éjnek idején beállítottak hozzá a Dioszkúroszok, mondván,
hogy Kürénéből érkeztek, s idegenek a városban. Megkérték, hogy adjon nekik szállást egykori
szobájukban. Phormión azt felelte, hogy a ház bármelyik részét készséggel a rendelkezésükre
bocsátja, de a kérdéses szobában most sajnos a leánya lakik. Másnap reggelre a leány minden
holmijával együtt eltűnt. A szoba üres volt, csak a Dioszkúroszok képe és néhány benzoé-ág
hevert egy asztalon.17
m) Poszeidón a hajótörött tengerészek megmentőjévé nevezte ki Kasztórt és Polüdeukészt, s
lehetővé tette számukra, hogy kedvező szeleket támasszanak. Ha valamelyik hajó orrában fehér
bárányt áldoznak, egy verébraj kíséretében azonnal leszállnak az égből.18
n) A Dioszkúroszok Aigoszpotamoinál a spártai hajóraj oldalán harcoltak. Az ütközet után a
győztesek két arany csillagot akasztottak fel tiszteletükre a delphoi szentélyben, de a két csillag
röviddel a végzetes leuktrai ütközet előtt leesett és eltűnt.19
o)A második messzéniai háború alatt két messzéniai nagyon megharagította a
Dioszkúroszokat, azzal, hogy Kasztórnak és Polüdeukésznek adta ki magát. A spártai
hadsereg éppen ünnepséget rendezett a két félisten tiszteletére, amikor két egyforma lándzsás
vágtatott be teljes iramban a táborba, fehér tunikában, bíbor köpenyben, tojáshéj alakú sisakkal
a fején. A spártaiak áhítattal leborultak előttük, mire az állítólagos Dioszkúroszok
- két messzéniai ifjú: Gonipposz és Panormosz - sokat lemészároltak közülük. Ezért a Vadkan-
sírnál vívott ütközet után a Dioszkúroszok elrejtőztek egy vadkörtefa [364 (74.k.-74.o.)] ágai
közt, és elvarázsolták a győztes messzéniai hadvezér, Arisztomenész pajzsát. Pajzs nélkül nem
vehette üldözőbe a visszavonuló spártaiakat, s így a Dioszkúroszok sok emberéletet
megmentettek. Mikor Arisztomenész éjnek idején kísérelte meg bevenni Spártát, megint
csak a Dioszkúroszok és testvérük, Heléné kísértete késztette visszavonulásra. Később azonban,
amikor Epaminondasz megalapította az új Messzénét, Kasztór és Polüdeukész megbocsátott a
messzéniaiaknak, mert áldozatot mutattak be nekik.20
p) Ők a védistenei a Spártai Játékoknak, s mivel ők találták fel a haditáncot és a harci dalokat,
a múlt nagy csatáit megéneklő lantosoknak is. Hilaiirában és Phoibé spártai szentélyében ma is

Leukippidáknak nevezik a két papnőt, és a tojás, amelyből Léda ikrei kikeltek, még mindig fel
van akasztva a mennyezetre.21 A spártaiak a Dioszkúroszokat két párhuzamos gerendával
jelképezik, amelyeket ugyancsak két, keresztbe fektetett gerenda köt össze. A társkirályok ezt a
jelképet mindig magukkal viszik az ütközetbe. Amikor első ízben vezette csak egy király a
spártai sereget, elhatározták, hogy az egyik gerendát is Spártában hagyják. Azok szerint, akik
saját szemükkel látták a Dioszkúroszokat, az egyetlen észrevehető különbség csak az köztük,
hogy Polüdeukész arcán ott vannak az ökölvívás okozta hegek. Teljesen egyformán öltözködnek:
tojáshéj alakú, csillaggal díszített sisak van a fejükön, lándzsa a kezükben, s fehér lovon ülnek.
Némelyek szerint Poszeidóntól kapták a lovakat, de vannak, akik úgy tudják, hogy Polüdeukész
thesszáliai csataménje Hermész ajándéka.22
1. Pauszaniasz IV. 2. 2. és III. 1. 4.; Apollodórosz I. 9. 5.

2. Küpria, idézi Pauszaniasz IV. 2. 5.; Pauszaniasz III. 1. 4.
3. Apollodórosz I. 9. 5.; Pauszaniasz: uo.
4. Pauszaniasz: uo.; Apollodórosz III. 10. 5-7. [365 (74.o.-74.p.)]
5. Panüaszisz, idézi Apollodórosz III. 10. 3.; Pauszaniasz III. 417. 4.
6. Pauszaniasz III. 26. 3. és IV. 2. 3.; Apollodórosz III. 10. 3.
7. Apollodórosz III. 11. 2.; Hyginus: 80. Fabula.
8. Apollodórosz: uo. és III. 10. 3.; Homérosz: Odüsszeia XI. 300.; Pauszaniasz IV. 2. 4.; Hyginus: 14.
Fabula; Palaiphatosz: Hihetetlen történetek X.
9. Hyginus: 242. Fabula; Apollodórosz I. 7. 8.; Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok 40.; szkholiaszta
és Eusztathiosz: Homérosz Iliásza IX. énekének 557. soráról.
10. Plutarkhosz: uo.; Apollodórosz: uo.
12. Apollodórosz I. 8. 2 . ; I. 9. 16. és III. 11. 2 . ; Theokritosz: Idillek XXII. 137. ss.; Pindarosz: Nemeai
ódák X. 55. ss.
14. Ovidius: Fasti V. 699. ss.; Hyginus: Poetica Astronomica II. 22.; Theokritosz: uo.; Homérosz:
Odüsszeia XI. 300., szkholion.
15. Pauszaniasz III. 14. 7.; Apollodórosz III. 11. 2.; Pindarosz: Nemeai ódák X. 55. ss.; Lukiánosz:
Istenek párbeszédei 26.; Hyginus: uo.
16. Apollodórosz: uo. ; Pauszaniasz IV. 3. 1.
17. Pauszaniasz III. 16. 3.
18. Hyginus: Poetica Astronomica II. 22.; Euripidész: Heléné 1503.; Homéroszi himnusz a
Dioszkuroszokhoz 7. ss.
19. Cicero: A jóslásról I. 34. 75. és II. 32. 68.
20. Pauszaniasz IV. 27. 1.; IV. 16. 2. és V. 27. 3.
21. Pindarosz: Nemeai ódák X. 49.; Cicero: A szónoklás művészetéről II. 8. 86.; Theokritosz: Idillek
XXII. 215-20.; Pauszaniasz III. 16. 1-2.
22. Plutarkhosz: testvéri szeretetről I.; Hérodotosz V. 75.; Lukiánosz: Istenek párbeszédei 26.;
Hyginus: Poetica Astronomica II. 22.; Ptolemaiosz Héphaisztiónosz VIII., idézi Phótiosz 490. o. [366
(74.)]
1. Hogy a szent királynak helyettesénél magasabb rangot tulajdoníthassanak, rendszerint azt

mondták róla, hogy valamelyik isten fia, akinek az anyjával, közvetlenül az isten után, a férje is
nemzett egy gyermeket: egy halandó ikertestvért. Héraklész például Zeusz és Alkméné fia,
ikertestvére, Íphiklész azonban már Alkméné férjétől, Amphitrüóntól származik. Ilyesmit
mesélnek a lakóniai Dioszkúroszokról és vetélytársaikról, a messzéniai Ídaszról és Lünkeuszról
is. A maguk az ikrek közti tökéletes összhang új korszakot jelent a királyság intézményének
fejlődésében: a helyettes már mint fővezér és vezérkari főnök tevékenykedik (lásd 94. 1.), bár
névleg kisebb hatalommal rendelkezik a szent királynál. Ez az oka, hogy Kasztór és nem
Polüdeukész a tekintély katonai kérdésekben - még Héraklészt is ő tanítja meg a hadviselés
tudományára, ily módon Íphiklésszel azonosítva magát -, és hogy nem Ídasz, hanem
Lünkeusz van éles szemmel megáldva. De míg a kettős királyság rendszere ki nem fejlődött, a

helyettest nem tartották halhatatlannak, és halála után nem kapta meg ugyanazt a rangot, mint
ikertestvére.
2. A spártaiak gyakran viseltek háborút a messzéniaiak ellen. A klasszikus korban elegendő
katonai hatalmuk - és a delphoi jósdára elegendő befolyásuk - volt ahhoz, hogy ikerhéroszaik
kultuszát Görögország többi részére is rákényszerítsék, különösen mivel ezek nagyobb kegyben
álltak apjuknál, Zeusznál, mint bármelyik másik ikerpár. A spártai királyság valóban valamennyi
vetélytársát túlélte. Ha nem így lett volna, az Ikrek csillagkép valószínűleg Héraklész és Íphiklész
vagy Ídasz és Lünkeusz vagy Akrisziosz és Proitosz emlékét örökítette volna meg, és nem
Kasztórét és Polüdeukészét, akik még csak nem is az egyedüli olyan héroszok voltak, akiknek
jogukban állt fehér lovon lovagolni. Minden hérosz, akit érdemesnek tartottak rá, hogy
ünnepséget rendezzenek a tiszteletére, lovas volt. [367 (74.1.-74.2.)] Ezeket a naplementekor
rendezett ünnepségeken a hérosz rokonsága egy egész ökröt megevett. Ez a magyarázata a
Lepreosznak (lásd 138. h.), Héraklésznek (lásd 143. a.) és az ebben a mondában Ídasznak,
Lünkeusznak és vetélytársaiknak tulajdonított falánkságnak.
3 . A Leukippidákkal kötött házasság a spártai társkirályokat királyi ranggal ruházta fel. A
Leukippidák Athéné és Artemisz papnőiként szerepeltek, és Hold-neveket kaptak, mivel
tulajdonképpen a Hold-istennő képviselői voltak. Ez az oka, hogy a vázafestményeken
Szeléné kocsiját gyakran a Dioszkúroszok kísérik. A szent király, mint a Növekvő Év Szelleme,
magától értetődőleg Artemisszel, a tavasz és a nyár Hold-istennőjével kelt egybe, helyettese
pedig, mint a Fogyó Év Szelleme, Athénével, aki az ősz és a tél Hold-istennője lett. A mitográfus
azt állítja, hogy a spártaiak megverték a messzéniaiakat, és vezéreik erőszakkal feleségül vették
Messzénia fővárosának, Arénének a trónörökösnőit, akik a Kancafejű Anyát tisztelték. Ily módon
szereztek jogot a környező területekre is.
4 . Hasonló a helyzet Marpésszával: a messzéniaiak valószínűleg rajtaütöttek az Euénosz
völgyében lakó aitoliaiakon, akik a Kocaanyát tisztelték, és elragadták trónörökösnőjüket,
Marpésszát („felfaló" vagy „elnyelő"). Apollón tisztelői, a spártaiak, akik irigyelték a sikerüket,
tiltakoztak ez ellen. A vitás ügyet döntés végett a mükénéi központi hatóság elé terjesztették, s
az a meszszéniaiak pártját fogta. De az Euénosz és Ídasz közti kocsiverseny a Pelopszról és
Oinomaoszról (lásd 109. j.), valamint a Héraklészről és Küknoszról (lásd 143. e-g.) szóló
mondákra emlékeztet. Mindegyik esetben említés történik a király vetélytársainak koponyáiról.
A kép, amelyen mindhárom történet alapul, nyilván az öreg királyt ábrázolta, amint a végzetes
balesettel járó kocsiversenyre indul (lásd 71. 1.), miután hét év alatt hét helyettest föláldozott az
istennőnek (lásd 42. 2. ). Lovait az [368 (74.2.-74.4.)] uj király beiktatási szertartásának
bevezetéseként áldozlak fel (lásd 29. 1 . és 81. 4.). Euénosz vízbefúlása valószínűleg egy olyan
kép félremagyarázása, amely Ídaszt ábrázolja, amint a házasságkötés előtt megtisztul a
folyóban, aztán diadalmasan elhajtat a Királynő kocsiján. E pelaszg házassági rítusok azonban
össze vannak kapcsolva a mítoszban a nőrablás útján való házasságkötés hellén szokásával. A
végzetes csordalopás talán egy történelmi esemény emléke: a messzéniaiak és a spártaiak
összevesztek rajta, hogyan osszák fel a zsákmányt, amelyet egy Arkadia ellen vezetett közös
hadjárat alkalmával szereztek (lásd 17. 1.).
5. Kasztórnak és Polüdeukésznek Phormión házában tett látogatása ügyetlenül van leírva: a
szerző itt ismét egy olyan esetről számol be, amikor az ostoba spártaiaknak nemzeti héroszaik
alakjának utánzásával jártak túl az eszén. Küréné - ahol a Dioszkúroszokat tisztelték
- szállította a benzoét, az asa foetida egyik válfaját, amelyet erős szaga és íze miatt értékes
fűszernek tartottak. A két kürénéi kereskedő nyilván valóban az volt, aminek mondotta magát, s
amikor Phormión leányával megléptek, fizetségül otthagyták árujukat, de Phormión
okosabbnak látta azt híresztelni, hogy csoda történt.
6. A vadkörtefa fehér virága miatt a Hold szent fája volt, és Héra Halál-istennőnek a mükénéi
Héraionban levő legrégibb képmását körtefából faragták. Plutarkhosz (Görög okok 51.) és
Ailianosz (Variae Historiae III. 39.) szerint a körtét mint gyümölcsöt főként Argoszban és
Tirünszben becsülték nagyra; ezért nevezték a Peloponnészoszt Apiának, azaz „körtefából való"-
nak is (lásd 64. 4.). Athénének, aki Halál-istennő is volt, boiótiai körtefa szentélyében Onké
(„körtefa") volt a mellékneve. A Dioszkúroszok azért rejtőztek éppen ennek a fának az ágai közé,

hogy megmutassák: valóban héroszok. Ezenkívül a körtefa május vége felé kezd gyümölcsöt
hozni (lásd 72. 2.), amikor a Nap az Ikrek [369 (74.4.-74.6.)] jegyében van, s a Földközi-tenger
keleti részén megkezdődik a hajózásra alkalmas időszak. A tengerészek fohászkodására
megjelenő Dioszkúroszokat kisérő verebek Aphrodité Tenger-istennő madarai voltak. Xuthosz
(„veréb"), Aiolosz apja (lásd 43. 1.) egyik őse volt a Dioszkúroszoknak, akik Aphroditét tisztelték.
7. A Dioszkúroszokhoz intézett homéroszi himnuszból (7. ss.) nem derül ki világosan, hogy
Kasztórt és Polüdeukészt csakugyan verebek kísérték-e, vagy csak: „verébszárnyakon" siettek az
égből a bajba jutott tengerészek segítségére. Az etruszk tükrökön néha szárnyakkal vannak
ábrázolva. Spártai szimbólumuk, a Dokana, egy szentély két tartóoszlopát ábrázolta; egy másik
szimbólumuk két amphora volt, s mind a kettő köré egy-egy kígyó tekeredett. A kígyók a
Dioszkúroszok megtestesülései voltak: az amphorákban elhelyezett eledelt jöttek megenni.
8. Gorgophoné a „sati" indoeurópai hagyományával szegült szembe, amikor másodszor is
férjhez ment (lásd 69. 2.; 74. a. és 106. e.).
75. Bellerophón
Bellerophón, Glaukosz fia és Sziszüphosz unokája, felhőbe bújva szökött meg Korinthoszból,
miután két gyilkosságot követett el. Előbb egy Bellerosz nevű személyt ölt meg - róla kapta
gúnynevét, a Bellerophónra rövidült Bellerophontészt -, aztán saját bátyját, akit Déliadésznek
szoktak nevezni.1 Proitosznál, Tirünsz királyánál keresett menedéket, de (így akarta a balsors)
Proitosz felesége, Anteia, akit Sztheneboiának is szoktak nevezni, az első látásra beleszeretett, s
amikor Bellerophón visszautasította a közeledését, megvádolta, hogy el akarta őt csábítani.
Proitosz elhitte a mesét, és éktelen haragra gerjedt. Azt azonban mégse merte [370 (74.6.-75.a.)]
megkockáztatni, hogy egy oltalomkereső meggyilkolásával magára vonja a Fúriák bosszúját,
elküldte hát Bellerophónt egy lepecsételt levéllel Anteia apjához, Iobatészhez, Lükia
királyához. A levélben ez állt: „Kérlek, tedd el láb alól e levél átadóját: meg akarta becsteleníteni
feleségemet, aki a te leányod."
b ) Iobatész is visszarettent a gondolattól, hogy megöljön egy királyi családból való vendéget.
Megkérte hát Bellerophónt, tegye meg neki azt a szívességet, hogy elpusztítja a Khimairát. Ez
egy oroszlánfejű, kecsketestű, kígyófarkú, tűzokádó nőstény szörnyeteg volt. - A Khimaira -
magyarázta lobatész - Ekhidné leánya, akiből ellenségem, Kária királya házőrző ebet csinált. -
Mielőtt Bellerophón nekilátott volna a nehéz feladatnak, megkérdezte Polüeidoszt, a látnokot,
aki azt tanácsolta neki, hogy fogja el és szelídítse meg Pégaszoszt, a szárnyas lovat. Pégaszosz a
Helikón hegyén lakó Múzsák kedvence volt. Ő fakasztotta nekik a Hippokréné-forrást, mégpedig
úgy, hogy félhold alakú patájával dobbantott egyet.2
c) Pégaszosz akkor éppen nem tartózkodott a Helikónon, de Bellerophón rátalált egy másik
forrásnál, a korinthoszi fellegvárban levő Peirénénél. Éppen ivott. Bellerophón a fejére dobott
egy arany zablát, amelyet Athéné éppen jókor ajándékozott neki. De vannak, akik
szerint Athéné már megszelídítve ajándékozta a Pégaszoszt Bellerophónnak, mások meg azt
állítják, hogy az ajándékozó Poszeidón, Bellerophón tulajdonképpeni apja volt. Akárhogy is
történt, a lényeg az, hogy Bellerophón legyőzte a Khimairát. A Pégaszosz hátán fölibe repült,
elárasztotta nyílvesszőkkel, aztán a lándzsája hegyére kötözve nagy darab ólmot dugott a
szájába. Az ólom a Khimaira tüzes leheletétől megolvadt, végigfolyt a torkán, és elégette nemes
belső szerveit.3
d ) Iobatész azonban nemhogy megjutalmazta volna Bellerophónt vakmerő tettéért, hanem
elküldte a [371 (75.a.-75.d.)] harcias szólümoszok és szövetségeseik, az amazónok ellen.
Bellerophón mindkét törzset legyőzte: olyan magasan röpködött a fejük fölött, hogy nyílvesszőik
nem érhették el, s hatalmas sziklákat ejtett rájuk. Aztán a lükiai Xanthosz síkságáról elűzött egy
káriai kalózbandát, amelynek egy kegyetlen és hencegő harcos, bizonyos Kheimarrhosz volt a
vezére. Hajója orrán egy oroszlánfigura, a tatján meg egy kígyó díszelgett. Mivel Iobatész
még ekkor sem mutatkozott hálásnak, sőt kiküldte a palotaőröket, hogy a hazatérő Bellerophónt
lesből támadják meg és mészárolják le, Bellerophón leszállt a Pégaszosz hátáról, és fohászkodni
kezdett Poszeidónhoz: árassza el mögötte a Xanthosz síkságát, miközben ő gyalog megy tovább.

Poszeidón meghallgatta könyörgését, s miközben Bellerophón lassan közeledett Iobatész
palotájához, mögötte hatalmas hullámokkal árasztotta el a síkságot. S mivel Bellerophónt senki
emberfiának nem sikerült rábírni, hogy visszaforduljon, a xanthoszi nők csípőig felhúzták a
szoknyájukat, elébe szaladtak, és felkínálták magukat neki, csak lágyuljon meg a szíve.
Bellerophón olyan erényes volt, hogy sarkon fordult és elszaladt, a hullámok meg vele együtt
visszahúzódtak.
e ) Iobatész ezek után meg volt győződve róla, hogy Proitosz tévedett: Bellerophón nem
kísérelhetett meg merényletet Anteia ellen. Megmutatta neki Proitosz levelét, és megkérte,
mondja el pontosan, mi történt. Amikor megtudta az igazat, bocsánatot kért Bellerophóntól,
hozzáadta leányát, Philonoét, és őt tette meg Lükia trónörökösének. A xanthoszi nőket is
megdicsérte leleményességükért, és megparancsolta, hogy a xanthosziak ezentúl ne az apai,
hanem az anyai ágon tartsák számon leszármazásukat.
f ) Bellerophón szerencséje tetőfokán elbizakodottságában felrepült az Olümposzra, mintha
halhatatlan lenne. Zeusz erre rászabadított egy bögölyt, s az megszúrta a Pégaszoszt a farka
alatt. A Íó felágaskodott, s [372 (75.d.-75.f.)] Bellerophón szégyenszemre lepottyant a földre. A
Pégaszosz azonban tovább repült az Olümposzra, ahol most Zeusz villámait cipeli a hátán.
Bellerophón egy tüskebokorba esett, sántán, vakon és magányosan bolyongott a földön, mint a
kárhozott, s mindenkit került, míg a halál meg nem váltotta szenvedéseitől.4
1. Apollodórosz I. 9. 3.; Homérosz: Iliász VI. 155.
2. Homérosz: Iliász VI. 160.; Eusztathiosz: ugyanerről a szövegrészről; Apollodórosz II. 3. 1.; Antoninus
Liberalis 9.; Homérosz: Iliász XVI. 328. ss.
3. Hésziodosz: Theogonia 319. ss.; Apollodórosz II. 3. 2.; Pindarosz: Olümpiai ódák XIII. 63. ss.;
Pauszaniasz II. 4. 1.; Hyginus: 157. Fabula; Homérosz: Iliász VI. 155., szkholion; Tzetzész: Lükophrónról
17.
4. Pindarosz: Olümpiai ódák XIII. 87-90.; Iszthmoszi ódák VII. 44.; Apollodórosz: uo.; Plutarkhosz: A női
erényről 9.; Homérosz: Iliász VI. 155-203. és XVI. 328.; Ovidius: Átváltozások IX. 646.; Tzetzész:
Lükophrónról 838.
1 . Anteia kísérletének, hogy elcsábítsa Bellerophónt, a görög mitológiában több megfelelője

van (lásd 70. 2.) , de van egy palesztinai is: József és Putifárné története, valamint egy
egyiptomi, A két testvér történeté-ben. A mítosz eredete bizonytalan.
2 . Ekhidné leánya, a Khimaira, akinek ránk maradt egy képmása egy karkhemisi hettita
templomban, a Nagy Istennő három részből álló Szent Évének jelképe volt: az oroszlán a tavaszt,
a kecske a nyarat, a kígyó a telet szimbolizálta. Egy Mükéné közelében, Dendrában talált sérült
üvegtáblán egy oroszlánnal viaskodó hérosz látható. Az oroszlán hátából kecskefejnek látszó
valami áll ki, s a farka hosszú, kígyószerű. Mivel az üvegtábla abból a korból való, amikor még az
istennő volt hatalmon, a rajta látható kép - amelynek a párja megvan egy tarquiniai etruszk
freskón, bár a hérosz ezen lóháton ül, [373 (75.f.-75.2.)] mint Bellerophón - csakis úgy
értelmezhető, hogy a királynak az évszakokat jelképező vadállatok bőrébe öltözött férfiakkal
folytatott viadalát ábrázolja megkoronázása alkalmából. Az akháj vallási forradalom után, amely
Héra istennőt Zeusz alá rendelte, a kép több értelművé vált: jelentheti azt is, hogy a hellén
hódítók eltörölték az ősi káriai naptárt.
3 . Abból, hogy Bellerophón az Athénétől kapott zablával megszelídíti a Pégaszoszt - az
esőcsinálásnál alkalmazott Hold-lovat -, arra lehet következtetni, hogy a szent királyság
várományosának a Múzsa ("hegyi istennő")-háromság vagy képviselője megbízásából el kellett
fognia egy vadlovat. így lovagolta meg később Héraklész is Ariónt („magasságos
Holdteremtmény"), amikor elfoglalta Éliszt (lásd 138. g.). Az ősi dán és ír gyakorlatból ítélve a
király e Íó húsát szentségként megette, miután a Kancafejű Hegyi Istennő jelképesen újra szülte.
De a mítosznak ezt a részét is kétféleképpen lehet értelmezni: jelentheti azt is, hogy a hellén
hódítók elfoglalták a Hegyi Istennőnek a Helikón hegyén, Aszkrában, valamint Korinthoszban
levő szentélyeit. Hasonló esemény emlékét őrzi az is, hogy Poszeidón erőszakot követett el a
Kancafejű Arkadiai Démétéren (lásd 16. f.) - akivel ezt az Arión Hold-lovat nemzette - és
Medúszán, akivel meg a Pégaszoszt nemzette (lásd 73. h.). így kerül Poszeidón a Bellerophón-
mítoszba. Bellerophónnak Zeusz által történt megalázása tanítómese. Értelme: senki se

merészeljen fellázadni az olümposzi vallás ellen. Az égbolton röpködő, dárdavivő Bellerophón
ugyanaz a személy, mint nagyapja, Sziszüphosz, vagy mint Tesup (lásd 67. 1.): a Nap-hérosz,
akinek kultuszát kiszorította a Nap-Zeusz kultusza. Ezért végzi ugyanolyan szerencsétlenül,
mint Héliosz fia, Phaethón (lásd 42. 2.).
4 . Bellerophón ellenségei, a szólümoszok, Szalma gyermekei voltak. Mivel minden olyan
város és [374 (75.2.-75.4.)] hegyfok, amelynek a szalm szótaggal kezdődött a neve, keleten
feküdt, Szalma valószínűleg a Tavaszi Napéjegyenlőség Istennője volt. De hamarosan megjelent
férfi alakban is, mint Szolüma, Szelim, Salamon vagy Absalom Nap-isten, akiről Jeruzsálemet
elnevezték. Az amazónok a Hold-istennő harcias papnői voltak (lásd 100.1.).
5. Annak a mítosznak, hogy Bellerophón megfutamodott a xanthoszi nők elől, egy olyan kép
lehetett az alapja, amelyen a hippomanész élvezetétől felizgatott Vad Nők a szent királyt
uralkodása végén körülfogták a tengerparton. (A hippomanész valamilyen növény volt, vagy
egy sárló kanca vaginájának nyálkás nedve, vagy egy újszülött csikó homlokáról levágott fekete
hártya.) Szoknyájukat azért húzták föl, mint az egyiptomi Ápisz erotikus kultuszának hívei
(Diodorus Siculus I. 85.), hogy amikor majd széttépik, szertefröccsenő vére megtermékenyítse
méhüket. Mivel Xanthosznak („sárga") hívták Akhilleusz meg Hektór egyik lovát is, meg azt a
lovat is, amelyet Poszeidón ajándékozott Péleusznak, e nők valószínűleg olyan hold-sárga,
sörényes rituális lómaszkokat viseltek, amilyen a palomino, egy arabs lófajta sörénye.
Bellerophón atyját, Glaukoszt ugyanis vad kancák falták fel a korinthoszi tengerparton (lásd
71. 1.). Ebben az átalakított mítoszban azonban még mindig maradt egy ősi elem: ha a
törzsfőnökhöz saját törzséből való mezítelen nők közeledtek, akikkel nem volt szabad
érintkeznie, el kellett takarnia az arcát, és meg kellett futamodnia előlük. Egy ír legendában
ugyanezt a cselfogást alkalmazzák Cuchulain ellen, amikor másképp nem tudják lecsillapítani
dühét. Azt, hogy a xanthosziak anyai ágon tartották számon leszármazásukat, a mítosz nem a
valóságnak megfelelően mondja el. Az igazság éppen az ellenkezője: a helléneknek valamennyi
káriaira sikerült ráerőszakolniok, hogy apai ágon tartsák számon leszármazásukat, csak a
konzervatív xanthosziakra nem. [375 (75.4.-75.5.)]
6. Kheimarrhosz neve a khimarosz vagy khimaira („kecske") szóból származik. Kegyetlensége
és az orrán oroszlán-, tatján kígyófigurával ékesített hajója úgy került Bellerophón történetébe,
hogy valamelyik racionalista mitográfus magyarázatot akart adni a tűzokádó
Khimairára. Khimaira-hegy („kecske-hegy") volt a neve egy működő tűzhányónak is a lükiai
Phaszelisz közelében (Plinius: Historia Naturalis II. 106. és V. 27.). Ez a magyarázata a tüzes
leheletnek.
76. Antiopé
Amikor Zeusz elcsábította a thébai Nükteusz leányát, Antiopét, a leány állítólag Sziküón
királyához menekült, aki hajlandó volt feleségül venni. A házasság miatt kitört háborúban
Nükteusz elesett. De nemsokára rá Antiopé nagybátyja, Lükosz véres ütközetben megverte
a sziküóniakat, és az özveggyé lett Antiopét visszavitte Thébába. Antiopé egy útmenti bozótban
ikreket szült: Amphiónt és Zéthoszt, s Lükosz azonnal kitette őket a Kithairón-hegyre.
Antiopéval hosszú évekig igen kegyetlenül bánt nagynénje, Dirké, de végül is sikerült
megszöknie a tömlöcből, ahová befalazták, s a kunyhóba menekült, ahol Amphión és Zéthosz -
akiket egy arratévedt csordás megmentett - lakott. De a fiúk szökött rabszolganőnek nézték
Antiopét, és nem voltak hajlandók oltalmat adni neki. Aztán rohanva, bakkhoszi őrületben
megérkezett Dirké, megragadta Antiopét és elhurcolta.
- Hej, fiúk - kiáltotta a csordás -, jó lesz, ha óvakodtok a Fúriáktól!
- Miért kellene óvakodnunk tőlük? - kérdezték.
- Mert nem akartátok megvédeni anyátokat, s őrült nagynénétek most elhurcolta és megöli.
Erre az ikrek azonnal Dirké nyomába eredtek, [376 (75.6.-76.a.)] megmentették Antiopét,
magát Dirkét pedig a hajánál fogva egy vad bika szarvához kötözték, s az állat hamarosan
végzett vele.1
b ) Mások szerint Antiopé apja az Aszóposz folyó volt, s egy éjszaka Sziküón királya a férjének,
Lükosznak álcázta magát, és elcsábította. Erre Lükosz elvált Antiopétól, és Dirkét vette feleségül.

Ezzel lehetővé tette Zeusz számára, hogy nyugodtan udvarolhasson az elhagyatott Antiopénak,
és teherbe ejthesse. Dirké azt hitte, hogy Lükosz ejtette teherbe, s bezárta Antiopét
egy sötét tömlöcbe, Zeusz azonban még idejében kiszabadította, hogy a Kitharión-hegyen
megszülhesse Amphiónt és Zéthoszt. Az ikrek ott nőttek föl a csordások között, akiknél Antiopé
oltalmat keresett. Mikor elég idősek voltak már ahhoz, hogy megértsék, milyen
gonoszul bántak anyjukkal, az rávette őket, hogy álljanak bosszút érte. A Kithairón-hegy lejtőin
bukkantak rá Dirkére, amint éppen bakkhoszi tébolyba esve barangolt, a hajánál fogva egy vad
bika szarvához kötözték, s mikor az asszony meghalt, holttestét ledobták a földre. Azon a helyen
fakadt a később Dirké-pataknak nevezett forrás. De Dionűszosz bosszút állt hívének
meggyilkolásáért: elvette Antiopé eszét, mire az egész Görögországot bebolyongta, s végül is
Sziszüphosz unokája, Phókosz gyógyította meg, és vette feleségül Phókiszban.
c ) Amphión és Zéthosz Thébába mentek, elűzték trónjáról Láiosz királyt, és fölépítették az
alsóvárost (a felsőt még Kadmosz építette). Mármost Zéthosz sokszor gúnyolódott Amphiónon,
amiért annyira rajong a lantért, amelyet Hermésztől kapott. - Elvon a hasznos
munkától - szokta mondogatni. De mikor építkezni kezdtek, Amphión kövei a lant hangjára
maguktól megmozdultak, és könnyedén a helyükre siklottak, s Zéthosz, aki csak a kezét
használhatta, jóval lemaradt bátyja mögött. Az ikrek közösen uralkodtak Thébában. [377 (76.a.-
76.c.)] Zéthosz feleségül vette Thébét - akiről a korábban Kadmeia néven ismert város a nevét
kapta Amphión pedig Niobét. De Niobé megsértette Létót, mire Apollón és Artemisz - bosszúból
az anyjukon esett sérelemért - kettő kivételével Niobé valamennyi gyermekét lenyilazta. Magát
Amphiónt Apollón ölte meg, mert ő meg a delphoi papokon akart bosszút állni, s a Tartaroszban
még egyéb büntetést is kapott.2 Amphiónt és Zéthoszt a thébaiak közös sírba temették, s amikor
a Nap a Bika jegyében áll, gondosan őrzik a sírt, mert a phókiszi Tithórea lakói ilyenkor
megpróbálnak földet lopni a sírdombról, hogy Phókosz és Antiopé sírjára szórják. Egy jósda
ugyanis egyszer kijelentette, hogy ezzel egész Phókisz termékenységét megsokszorozhatják,
mégpedig Théba rovására.3
1. Hyginus: 8. Fabula; Apollodórosz III. 5. 5.; Pauszaniasz II. 6. 2.; Euripidész: Antiopé, töredékek;
Apollóniosz Rhodiosz IV. 1090., szkholion.
2. Homérosz: Odüsszeia XI. 260.; Hyginus: 7. Fabula; Pauszaniasz VI. 20. 8.; IX. 5. 3. és 17. 4.;
Horatius: Levelek I. 18. 4 1 . ; Apollóniosz Rhodiosz I. 735-41.
1. A Dirké-mítosz két változata mutatja, milyen szabadon idomították anyagukat a

mitográfusok valamilyen irodalmi hagyomány fő motívumaihoz. E hagyomány alapja az adott
esetben egy szentkép-sorozat lehetett. Amikor Antiopé vidáman kijön tömlöcéből, és a
haragos Dirké űzőbe veszi, önkéntelenül Koré minden évben megismétlődő feltámadása jut
eszünkbe, Hekaté társaságában (lásd 24. k.). Ebben az összefüggésben Antiopénak
("szembenéző") nevezik, mert arcát nem az alvilág, hanem az égbolt felé fordítja, de nevezik az
„Éjszaka Leányá"-nak - Nükteisznek, és nem Nükteusznak - is, mert a sötétségből bukkan elő.
Dirké és [378 (76.c.-76.1.)] Antiopé „tombolását a hegyen" tévesen értelmezték bakkhoszi
orgiának; az ő tombolásuk valószínűleg erotikus bögölytánc volt, amikor is üzekedő Hold-üszők
módjára mozogtak (lásd 56. 1.). Dirké neve („kettős") a holdsarlóra vonatkozik. A képen, amely
a mítosz alapjául szolgált, nem büntetésből kötözték egy bikához, hanem a bikakirállyal való
rituális nászát ábrázolták vele (lásd 88. 7.). A dirké szónak valószínűleg volt egy rejtett második
jelentése is, mégpedig a „széttárt", azaz „erotikus helyzetben levő". A Dirké-forrás is hold alakú
lehetett, mint a Hippokréné. Antiopé fiai a Hold-istennő szülte, jól ismert királyi ikrek: az
istennő szent királya, meg a király helyettese.
2. Amphión háromhúrú lantja, amellyel Théba alsóvárosának falait építette - mivel a lantot
Hermésztől kapta, csak három húrja lehetett -, úgy volt megszerkesztve, hogy a levegőben,
földön és az Alvilágban uralkodó Istennő-háromságot dicsőítse. A város építése alatt azért
játszottak rajta, hogy a város alapjait, kapuit és tornyait biztosítsák. Az „Amphión" név („két
ország lakója") azt jelenti, hogy Sziküónnak is, Thébának is polgára volt.

7 7 . Niobé
Pelopsz húga, Niobé, Théba királyához, Amphiónhoz ment feleségül, és hét fiút és hét leányt
szült neki. Olyan mérhetetlenül büszke volt rájuk, hogy egyszer még Létót is kigúnyolta, mert
annak csak két gyermeke volt: Apollón és Artemisz. Manté, Teiresziász jóstehetséggel megáldott
leánya, meghallotta ezt a meggondolatlan megjegyzést, és azt tanácsolta a thébai asszonyoknak,
hogy azonnal engeszteljék meg Létót és gyermekeit, égessenek tömjént, és tegyenek
babérkoszorút a fejükre. Amikor már tele volt a levegő tömjénillattal, [379 (76.1.-77.a.)]
megjelent Niobé egy sereg szolgával, pompás phrügiai ruhában, hosszú haját leeresztve.
Félbeszakította az áldozatot, és haragosan megkérdezte, miért kell a homályos származású
Létót, egy férfias természetű leány meg egy nőies természetű fiú anyját többre becsülni nála,
Niobénél, aki Zeusznak és a phrügek rémének, Atlasznak az unokája, s Kadmosz királyi
családjából való királyné. Vajon nem ő marad-e gazdagabb még akkor is, ha a végzet vagy a
balszerencse két vagy három gyermekét elragadja?
b ) A rémült thébai nők abbahagyták az áldozatot, és igyekeztek Létót halkan elsuttogott
imákkal megengesztelni, csakhogy már késő volt. Létó már útnak indította az íjjal felfegyverzett
Apollóm és Artemiszt, hogy büntessék meg Niobét elbizakodottságáért. Apollón a Kithairón-
hegyen bukkant rá Niobé fiaira, éppen vadásztak. Egyenként lenyilazta őket, csak Amüklaszt
hagyta életben, akinek volt annyi esze, hogy imával engesztelje meg Létót. Niobé leányaira
Artemisz a palotában talált rá, a rokkák mellett. Egy tegezre való nyílvesszővel mindnyájukat
megölte, kivéve Meliboiát, aki követte Amüklasz példáját. Niobé két életben maradt
gyermeke sietve templomot emelt Létónak, Meliboia azonban úgy elsápadt ijedtében, hogy még
akkor is Khlórisznak csúfolták, amikor néhány év múlva férjhez ment Néleuszhoz. De vannak,
akik azt állítják, hogy Niobé egyetlen gyermeke sem maradt életben, s Apollón még a férjét,
Amphiónt is megölte.
c ) Niobé kilenc nap és kilenc éjjel siratta halottait, és nem talált senkit, aki eltemesse őket,
mert Zeusz Létó pártjára állt, és minden thébait kővé változtatott. A tizedik napon azonban
maguk az olümposziak ereszkedtek le, hogy eltemessék a halottakat. Niobé elmenekült a
tengeren túlra, a Szipülosz hegyére, atyjának, Tantalosznak a hazájába, ahol Zeusz végül is
megszánta és [380 (77.a.-77.c.)] szoborrá változtatta. Még ma is látni lehet, hogy nyár
elején ömlik a könnye.1
d) Amphiónt mindenki meggyászolta, sajnálták, hogy kihalt a családja, de Niobét senki sem
gyászolta meg, csak bátyja, Pelopsz, aki éppoly gőgös volt, mint ő.2
1. Hyginus: 9. és 10. Fabula; Apollodórosz III. 5. 6.; Homérosz: Iliász XXIV. 612. ss. ; Ovidius:
Átváltozások VI. 146-312.; Pauszaniasz V. 16. 3.; VIII. 2. 5. és I. 21. 5.; Szophoklész: Élektra 150-52.
2. Ovidius: Átváltozások VI. 401-404.
7. Homérosz Niobé tizenkét gyermekéről tud, Hésziodosz (több szkholiaszta szerint) húszról,
Hérodotosz négyről, Szapphó tizennyolcról. Euripidész és Apollodórosz forrása szerint azonban
- s ez látszik a legelfogadhatóbbnak - Niobénak hét fia volt és hét leánya. S mivel Niobé a mítosz
thébai változatában Atlasz titán unokája, az argoszi változatban pedig annak a Phoróneusznak a
leánya vagy anyja (lásd 57. a.), akit szintén titánnak neveztek (Apollodórosz II. 1. 1. és
Euripidész: Oresztész, 932., szkholion), vagy Pelaszgoszé, s mivel joggal állíthatta, hogy ő az első
halandó nő, akin Zeusz erőszakot követett el (Diodorus Siculus IV. 9. 14.; Apollodórosz: u.o.;
Pauszaniasz II. 22. 6.), lehetséges, hogy a mítosz a hét titánnak és titanisznak az olümposziaktól
elszenvedett vereségével függ össze. Ha csakugyan ez a helyzet, akkor a pelaszg
Görögországban, Palesztinában, Szíriában és Európa északnyugati részén érvényben levő
naptárrendszer megszüntetéséről van szó. Ez a rendszer azon alapult, hogy egy hónap négy
hétből, egy hét pedig hét napból áll, s a hét nap mindegyikének a hét bolygó valamelyike az
uralkodója (lásd I . 3. és 43. 4.). A mítosz homéroszi változatában (Iliász XXIV. 603-17.)
Amphión és tizenkét gyermeke [381 (77.c.-77.1.)] talán e naptár tizenhárom hónapját
jelképezi. Valószínű, hogy Kisázsiában a Szipülosz-hegy ugyanúgy a titánkultusz utolsó fészke
volt, mint Görögországban Théba. Niobé szobra egy emberalakra emlékeztető szikla. Ha téli
hósüvegét megolvasztja a nap melege, olyan hatást kelt, mintha sírna. A hasonlóságot még

fokozza, hogy ugyanezen a hegyen van egy sziklába vájt hettita Anyaistennő-szobor is, amely
körülbelül a Kr. e. 15. század végéről származik. „Niobé" valószínűleg „havas"-at jelent - a b
kétségtelenül a latin nivis v-je, illetve a görög nipha ph-je. Hyginus Niobé egyik leányát
Khiadénak nevezi: a szó a görögben nem jelent semmit, hacsak nem a khiónosz niphadesz
(„hópelyhek") csökevényes alakja.
2. Partheniosz (Szerelmi történetek, 33.) másképp beszéli el Niobé bűnhődését: Létó addig
mesterkedik, míg Niobéba beleszeret a saját apja, s mikor Niobé visszautasítja közeledését,
bosszúból elégeti leánya gyermekeit. Niobé férjét később széttépi egy vadkan, ő maga pedig
leugrik egy szikláról. Ezen a történeten, amelyet egy szkholiaszta is megemlít (Euripidész:
Föníciai nők 159. sorával kapcsolatban), Kinürasz, Szmürne és Adónisz mítoszának (lásd 18. h.),
valamint annak a szokásnak a hatása érzik, hogy Moloch istennek gyermekeket mutattak be égő
áldozatként (lásd 70. 5. és 156. 2.).
78. Kainisz és Kaineus
Poszeidón egyszer együtt hált Kainisz nimfával, a magnésziai Elatosz - mások szerint a lapitha
Korónosz leányával, s utána megkérdezte tőle, mit óhajt szerelme viszonzásául ajándékba.
- Változtass sebezhetetlen harcossá - felelte a nimfa. - Unom, hogy nő vagyok.
Poszeidón készséggel belement, s megváltoztatta [382 (77.1.-78.a.)] Kainisz nemét. Kaineusz
lett belőle, s olyan nagyszerű hadvezérnek bizonyult, hogy a lapithák nemsokára királyukká
választották. Mi több: még egy fiút is nemzett, Korónoszt, akit hosszú évek múlva Héraklész ölt
meg, amikor a dór Aigimiosz oldalán harcolt. Kaineusz olyan büszke volt a sikereire, hogy
leszúrt egy lándzsát a piactér közepén, ahol az emberek össze szoktak jönni, megparancsolta,
hogy a lándzsának mutassanak be áldozatokat, mintha isten volna, s megtiltotta, hogy más
isteneknek hódoljanak.
b ) Mikor Zeusz értesült Kaineusz elbizakodottságáról, utasította a kentaurokat, hogy öljék
meg. Peirithoosz lakodalmán meglepetésszerűen rá is támadtak Kaineuszra, az azonban
könnyűszerrel megölt közülük ötötvagy hatot, anélkül, hogy ő maga egyetlen karcolást is
szenvedett volna: fegyvereik ártalmatlanul visszapattantak varázslattal védett bőréről. Az
életben maradtkentaurok azonban addig verték fenyőtuskókkal a fejét, amíg egészen be nem
süllyedt a földbe, aztán fölibe raktak egy halom gerendát. Kaineusz nem kapott levegőt
és megfulladt. A következő pillanatban kiröppent a farakás alól egy szürke szárnyú madár.
Mopszosz, a látnok, aki jelen volt az esetnél, ráismert benne Kaineusz lelkére. Mire el akarták
temetni, ismét női teste lett.1
1 . Apollodórosz I. 9. 16., II. 7. 7. és Epitomé I. 22.; Apollóniosz Rhodiosz I. 57-64., szkholion; Hyginus:
14. Fabula; Oxyrhynchus Papyri XIII. 133. old.-tól; Servius: Vergilius Aeneise VI. énekének 448. soráról;
Ovidius: Átváltozások XII. 458-531.; Homérosz: Iliász I. 264., szkholion.
1. E mítosznak három, egymástól független alapeleme van. Az első az az Albániában még ma is

dívó szokás, hogy férfiruhába öltözött nők beállnak katonának, s ha elesnek, az ellenség
meglepődve fedezi fel, hogy nem férfiak voltak. A második: a lapithák nem akarták [383 (78.a.-
78.1.)] elismerni a hellén fennhatóságot. A lándzsa, amelyet imádni kellett, a Kainisz vagy Elaté
(„fenyő") Újholdistennő tiszteletére felállított májusfa lehetett: a fenyő az ő szent fája volt. A
lapithákat később az iolkoszi aiolok - szövetségeseik, a kentaurok segítségével - megverték és
alávetették őket istenüknek, Poszeidónnak, törzsi törvényeikhez azonban nem nyúltak. Csak a
törzsfőnöknőt kényszerítették rá - mint Argoszban -, hogy álszakállt viseljen, s ezzel bizonyítsa,
hogy joga van a bírói és hadvezéri hatalomra: így lett Kainiszból Kaineusz, Elatéből pedig
Elatosz. Hasonló nemváltozást jelent be még ma is a Zambézi-medencében levő Lozi
társuralkodónője, a Dél Királynője, amikor a tanácsterembe lép: - Férfivá változtam! -, ennek
azonban az az oka, hogy egyik őse, egy nő, egyszer megkaparintotta a trónt a patriarchális
rendszerben élő országban. A harmadik egy fekete alakokkal díszített olajoskorsón (lásd 9. 1.)
ábrázolt szertartás: bunkókkal felfegyverzett mezítelen férfiak verik Földanya szobrának a fejét,
valószínűleg azért, hogy kiszabadítsák Korét, az Új Év Szellemét. A „Kainisz" jelentése: „új".

2. A szoborból kiszabadult szürke szárnyú madár fajtája nyilván attól függött, hogy milyen
évszakban végezték a szertartást. Ha tavasszal, lehet, hogy kakukk volt (lásd 12. 1.).
79. Erigoné
Noha Oineusz volt az első halandó, aki Dionűszosztól szőlőtőkét kapott, Ikariosz előbb készített
bort, mint ő. Az első korsóból kóstolót adott a pásztoroknak a Pentelikosz-hegy aljában elterülő
marathóni erdőben. Mivel nem vízzel keverve itták, ahogy később Oinopión tanácsolta, úgy
lerészegedtek tőle, hogy mindent kettősen láttak. Azt hitték, hogy boszorkányság áldozatai
lettek, [384 (78.1.-79.a.)] és megölték Ikarioszt. Kutyája, Maira, látta, mikor eltemették egy
fenyőfa alá, a ruhájánál fogva a sírhoz vonszolta leányát, Erigonét, és kikaparta a holttestet.
Erigoné kétségbeesésében fölakasztotta magát a fenyőfára, előbb azonban fohászt küldött az
égbe, hogy végezze minden athéni leány hozzá hasonlóan, amíg csak Ikarioszt meg nem
bosszulják. Könyörgését csak az istenek hallották. A pásztorok elmenekültek a tengeren túlra, az
athéni leányok pedig egymás után akasztották fel magukat a fenyőfára. A delphoi jósda végül
elárulta, hogy Erigoné kívánta a halálukat. A vétkes pásztorokat azonnal felkutatták és
fölakasztották, s bevezették a jelenleg is megtartott Szüreti Ünnepet, amelyen italáldozatot
mutatnak be Ikariosznak és Erigonénak, miközben a leányok köteleken lógó deszkalapon állva
hintáznak a fa ágain. így találták fel a hintát. Álarcokat is akasztanak az ágakra, s a szél jobbra-
balra forgatja őket.
b ) Maira kutya képmása az égboltra került, ez a kis Szíriusz. Ez az oka, hogy Ikarioszt egyesek
Boótésszel, Erigonét pedig a Szűz csillagképpel azonosítják.1
1. Homérosz: Iliász XXII. 29., szkholion; Nonnosz: Dionűsziaka XLVII. 34-245.; Hyginus: 130. Fabula és
Poetica Astronomica II. 4.; Apollodórosz I. 8. 1. és III. 14. 7.; Athénaiosz XIV. 10.; Festus: Oscillantes címszó
alatt; Statius: Thebais XI. 644-7.; Servius: Vergilius Georgicája II. énekének 388-9. sorairól.
1. Mairának Priamosz feleségét, Hekabét vagy Hekubát nevezték el, miután kutyává változott
(lásd 168. 1.), s mivel Hekuba tulajdonképpen a háromfejű Hekaté halálistennő volt (lásd 31. 7.),
az Erigonénak és Ikariosznak bemutatott italáldozatokat valószínűleg neki szánták. A völgyet,
ahol ezt a szertartást rendezték, most "Dionűszosz"-nak nevezik. Erigoné fenyőfája az a fa
lehetett, amelyik alatt a phrügiai Attiszt kiherélték és [385 (79.a.-79.1.)] elvérzett (Ovidius:
Fasti IV. 221. ss.; Servius: Vergilius Aeneise IX. énekének 116. soráról). E mítosz alapja talán
az a szokás lehetett, hogy a marathóni pásztorok minden évben föláldoztak maguk közül egyet
az Erigonénak nevezett istennőnek, amikor a kis Sziriusz megjelent az égbolton.
2. Ikariosz annyit jelent, hogy „az Ikari-tengerről - vagyis a Küklaszokról - való", ahonnan az
Attisz-kultusz Attikába került. E kultuszra épült később Dionűszosz kultusza. Az athéni leányok
öngyilkosságáról szóló mese célja az lehetett, hogy magyarázatot adjon a szőlőskertek közepén
álló fenyőfára akasztott Dionűszosz-maszkokra. E maszkokat a szél jobbra-balra forgatta, s a
közhit szerint megtermékenyítették azokat a szőlőtőkéket, amelyekre ránéztek. Dionűszoszt
hosszú hajú, nőies ifjúnak szokták ábrázolni, s maszkjai ezért emlékeztethettek akasztott nőkre.
De valószínűleg már korábban is akasztottak a gyümölcsfákra Ariadné vagy Helené
Termékenység-istennőt ábrázoló bábukat (lásd 88. 10. és 98. 5.). A szüreti ünnepen hintázó
leányok eredeti célja valami varázslat lehetett: a hinta félkör alakú pályája talán az újhold
félkörívét jelképezte. Ez a szokás Kréta szigetéről kerülhetett Attikába: egy Hagia Triadában
talált terrakotta szobor egy két oszlop közt hintázó leányt ábrázol, s mindkét oszlop tetején egy
madár ül.
3. Az Erigoné nevet a mitográfus „a viszály gyermeké"-nek értelmezi, a baj miatt, amit okozott.
Igazi jelentése azonban kétségtelenül az, hogy „nagyszámú ivadék", vagyis a bábuktól remélt
bőséges szüretre való célzás. [386 (79.1.-79.3.)]

80. A kalüdóni vadkan
Oineusz, az aitóliai Kalüdón királya, Althaiát vette feleségül. Első fia Toxeusz volt, akit Oineusz
saját kezűleg ölt meg, mert megvetően átugrotta az árkot, amelyet a város védelmére ástak.
Toxeusz után született Meleagrosz, aki állítólag igazában Árész fia volt. Meleagrosz hétnapos
volt, amikor a Moirák beállítottak Althaia hálószobájába, és közölték vele, hogy fia csak addig fog
éln i , amíg egy bizonyos fahasáb el nem ég a tűzhelyen. Althaia azonnal kiragadta a tűzből a
fahasábot, egy vödör vízzel eloltotta, aztán elrejtette egy ládában.
b) Meleagroszból bátor és sebezhetetlen harcos lett, s Akasztosz temetési játékain ő bizonyult
Görögország legjobb gerelyvetőjének. Még ma is élhetne, ha Oineusz az egyik nyáron nem követi
el azt a könnyelműséget, hogy a tizenkét olümposzi isten közül kifelejti Artemiszt, és nem
mutatja be neki a minden évben előírt áldozatot. Amikor Artemisz értesült Héliosztól e
hanyagságról, megparancsolta egy óriási vadkannak, hogy ölje meg Oineusz minden marháját és
valamennyi munkását, vetését pedig dúlja fel. Oineusz erre hírnökök útján felszólította
Görögország legbátrabb harcosait, hogy jöjjenek vele felhajtani a vadkant, és megígérte, hogy az
állat bőre és agyara azé lesz, aki elejti.
c) A felszólításra sokan jelentkeztek, többek közt Spártából Kasztór és Polüdeukész,
Messzénéből Ídasz és Lünkeusz, Athénból Thészeusz, Larisszából Peirithoosz, Iolkoszból Iászón,
Pheraiból Admétosz, Püloszból Nesztór, Phthíából Péleusz és Eurütión, Thébából Íphiklész,
Argoszból Amphiaráosz, Szalamiszból Telamón, Magnésziából Kaineusz, és végül Arkadiából
Ankaiosz és Képheusz, honfitársnőjükkel, a szűz és gyorslábú Atalantéval együtt. Atalanté
Iászosz és Klümené egyetlen leánya volt.1 Iászosz fiúörököst szeretett volna,
s Atalanté születése olyan kegyetlen csalódást okozott [387 (8o.a.-8o.c.)] neki, hogy kitette a
Kalüdón közelében levő Parthenoi-dombra. Artemisz a segítségére küldött egy medvét, az
szoptatta. Atalantét egy vadászokból álló törzs találta meg és nevelte fel. Asszonnyá érett, de
szűz maradt, és mindig fegyver volt nála. Egyszer a szomjúságtól szédelegve érkezett
Küphantába. Lándzsája hegyét beledöfte egy sziklába, egy fohászt küldött Artemiszhez, mire a
sziklából forrás fakadt. De apja még ekkor sem engesztelődött meg iránta.2
d ) Oineusz a vadászokat kilenc napig királyi módon tartotta. Ankaiosz és Képheusz először
nem akart egy nővel együtt vadászni, mire Meleagrosz Oineusz nevében bejelentette, hogy ha
nem vonják vissza tiltakozásukat, lemondja az egész vadászatot. Tudniillik Meleagrosz, akinek
Ídasz leánya, Kleopátra volt a felesége, egyik pillanatról a másikra beleszeretett Atalantéba, és a
kegyeibe akart férkőzni. Nagybátyjai, Althaia fivérei kezdettől fogva ellenszenvvel viseltettek a
leány iránt. Meg voltak győződve róla, hogy jelenléte csak bajt okozhat, mert Meleagrosz
szüntelenül sóhajtozott, és egyre azt óbégatta: - Ó, boldog az az ember, akihez ez a leány majd
férjhez megy! - Vagyis Artemisznek gondja volt rá, hogy baljóslatú előjelekkel kezdődjék a
vadászat.
e ) Amphiaráosz és Atalanté íjjal és nyíllal volt felfegyverkezve; a többiek lándzsával, gerellyel
meg fejszével. Mindegyikük annyira szerette volna megszerezni a vadkan bőrét, hogy egyáltalán
nem törődtek a vadászat szabályaival. Meleagrosz javaslatára a társaság tagjai félhold alakban,
egymástól néhány lépésnyi távolságra nyomultak előre az erdőben, ahol a vadkan rejtőzött.
f) Először embervér ömlött. Amikor Atalanté felállt a jobbszárny legszélén, némi távolságra
vadásztársaitól, a két kentaur - Hülaiosz és Rhaikosz -, aki csatlakozott a vadászokhoz,
elhatározta, hogy meg fogja erőszakolni, s [388 (80.c.-80.f.)] kölcsönösen segítenek majd
egymásnak. De mikor megrohanták Atalantét, a leány mindkettőjüket lenyilazta, és Meleagrosz
oldalán folytatta a vadászatot.
g) A vadkan hamarosan kirontott egy fűzfával benőtt vizesárokból. Szökött egyet, megölt két
vadászt, egy harmadiknak szétroncsolta a térdinait, az ifjú Nesztórt meg, aki később Trója alatt
harcolt, fölkergette egy fára. Iászón és még néhányan gerelyt dobtak rá, de nem találták el, csak
Íphiklésznek sikerült a lapockáján felhorzsolni egy kicsit. Aztán Telamón és Péleusz támadt
rá vakmerően lándzsával. De Telamón megbotlott egy gyökérben, s miközben Péleusz talpra
segítette, a vadkan észrevette és megtámadta őket. Atalanté az utolsó pillanatban rálőtt egy
nyílvesszőt, amely a füle mögé fúródott, mire a vadkan elszaladt. Ankaiosz gúnyolódni kezdett: -

Nem így kell vadászni! Idenézz! - Azzal meglóbálta csatabárdját, s mikor a vadkan ismét
támadott, le akarta ütni, de nem volt elég gyors. A következő pillanatban már kiherélve,
fölhasított gyomorral hevert a földön. Péleusz izgalmában Eurütiónt ölte meg gerelyével a
vadkan helyett, amelyet Amphiaráosznak sikerült egy nyílvesszővel megvakítania. Az állat erre
Thészeuszra rontott, akinek a gerelye célt tévesztett. De Meleagrosz is elhajította gerelyét,
amely a vadkan jobb oldalába fúródott, aztán mikor az állat fájdalmában forogni kezdett maga
körül, és megpróbálta eltávolítani testéből a fegyvert, Meleagrosz mélyen a bal lapockája alá
döfte lándzsáját, egészen a szívéig.
A vadkan végre összeesett és megdöglött.
Meleagrosz rögtön meg is nyúzta, s a bőrt Atalanténak ajándékozta, mondván: - Te találtad el
elsőnek, és ha mi békén is hagyjuk, hamarosan kiszenvedett volna a nyiladtól.
h) Nagybátyjai mélységesen megsértődtek. A legidősebb, Plexipposz, azzal emelt óvást, hogy a
bőrt Meleagrosz nyerte el, s amennyiben neki nem kell, a [389 (80.f.-80.h.)] vadászaton
résztvevő legtiszteletreméltóbb személynek jár - mármint neki, Oineusz sógorának. Plexipposz
legfiatalabb öccse igyekezett bátyja érvelését támogatni, s azt erősítgette, hogy a vadkant nem
Atalanté, hanem Íphiklész találta el elsőnek. A szerelmes Meleagrosz dühében mindkettőjüket
megölte.
i) Mikor Althaia meglátta, hogy holtan cipelik haza őket, megátkozta Meleagroszt. Ez az átok
akadályozta meg, hogy Kalüdónt védelmezhesse, amikor két életben maradt nagybátyja hadat
üzent a városnak, és a védők közül sokat megölt. De felesége, Kleopátra végül is rávette, hogy
fogjon fegyvert, és Meleagrosz meg is ölte mindkét nagybátyját, hiába segítette őket Apollón.
Erre a Fúriák megparancsolták Althaiának, hogy vegye ki a ládából az el nem égett fatuskót, és
dobja a tűzbe. Meleagrosznak hirtelen égni kezdtek a belső részei, s az ellenség könnyen
legyűrte. Althaia és Kleopátra felakasztotta magát, Artemisz pedig Meleagrosz síró-rívó húgait
kettő kivételével gyöngytyúkká változtatta, és szigetére, Léroszra szállította őket, ahol csupa
züllött ember lakott.3
j ) Iászosz megörült Atalanté sikerének, és végre elismerte leányának. De mikor a leány
megérkezett a palotájába, e szavakkal fogadta: - Gyermekem, készülj fel rá, hogy férjhez mégy! -
Kellemetlen hír volt, mert a delphoi jósda óvta Atalantét a házasságtól. így aztán ezt
válaszolta: - Csak egy feltétellel egyezem bele, apám. Kérőimnek versenyt kell futniok velem. Aki
legyőz, ahhoz hozzámegyek, akit én győzök le, megölöm. - Rendben van - felelte Iászosz.
k) Emiatt sok szerencsétlen herceg veszítette életét, mivel Atalanté volt a leggyorsabb lábú
halandó. De Melanión, az arkadiai Amphidamász fia Aphroditéhez fordult segítségért. Az istennő
három aranyalmát adott neki a következő szavakkal: - Potyogtasd el ezeket egyenként a pályán,
s Atalanté lemarad. - A csel [390 (80.h.-80.k.)] sikerült. Atalanté mindhárom almáért lehajolt, és
Melanión után érkezett a célba.
l) A házasság létrejött. De a jósda figyelmeztetése is beigazolódott. Az történt ugyanis, hogy
amikor egyszer Zeusz egyik szentélye mellett haladtak el, Melanión rábeszélte Atalantét, hogy
menjenek be, és háljanak ott együtt. Zeusz megharagudott, hogy szentélyét meggyalázták, s
mindkettőjüket oroszlánná változtatta. Az oroszlánok ugyanis csak leopárdokkal párosodnak,
oroszlánokkal nem, vagyis Atalanté és Melanión soha többé nem szeretkezhetett. Ezzel büntette
őket Aphrodité, egyrészt azért, mert Atalanté mindenáron szűz akart maradni, másrészt meg
azért, mert Melanión nem volt hálás az aranyalmákért.4 De vannak, akik szerint Atalanté
megcsalta Melaniónt, mielőtt még ez történt volna, és egy Parthenopaiosz nevű fiút szült
Meleagrosznak, de kitette ugyanarra a dombra, ahol őt szoptatta annak idején a nősténymedve.
Parthenopaiosz is életben maradt, később vereséget mért Ióniában Ídaszra, és a Hét Bajnokkal
együtt vonult Théba ellen. Mások azt állítják, hogy Parthenopaiosz apja nem Meleagrosz, hanem
Árész volt,5 Atalanté férje nem Melanión, hanem Hippomenész, s ő maga a boiótiai Onkhésztosz
királyának, Szkhoinosznak volt a leánya. Az a szóbeszéd is járja, hogy nem Zeusz, hanem Kübelé
szentélyét gyalázták meg, aki oroszlánokká változtatta, és a kocsijába fogta őket.6
1. Ailianosz: Variae Historiae XIII. 1.; Kallimakhosz: Himnusz Artemiszhez 216.
2. Apollodórosz III. 9. 2.

3. Homérosz: Iliász IX. 527-600.; Apollodórosz I. 8. 2-3.; Hyginus: 171., 174. és 273. Fabula; Ovidius:
Átváltozások VIII. 270-545.; Diodorus Siculus IV. 48.; Pauszaniasz IV. 2. 5.; VIII. 4. 7. és X. 31. 2.;
Kallimakhosz: Himnusz Artemiszhez 220-4.; Antoninus Liberalis 2.; Athénaiosz XIV. 71. [391 (8o.k.-8o.l.)]
4. Apollodórosz III. 9. 2.; Hyginus: 185. Fabula; Servius: Vergilius Aeneise III. énekének 113. soráról; a
Vatikán első mitográfusa 39.
5. Hyginus: 70., 99. és 270. Fabula; a Vatikán első mitográfusa 174.
6. Apollodórosz III. 9. 2., idézi Euripidész Meleagroszát; Ovidius: Átváltozások X. 565. ss.; Tzetzész:
Khiliadesz XIII. 453.; Lactantius: Statius Thebaisa VI. 563. soráról; Hyginus: 185. Fabula.
1. A görög orvosok a ziliznek (althaia, az althainein, "gyógyítani" igéből) gyógyító erőt

tulajdonítottak, smivel tavasszal ez az első virág, amelyből a méhek mézet gyűjtenek,
ugyanolyan mitikus jelentőségre tett szert, mint az utolsó, a borostyán virága. A kalüdóni
vadászat hősi monda, s lehet, hogy egy híres vadkanvadászaton alapul, amely törzsi
viszálykodást okozott Aitóliában. De az, hogy a szent királyt vadkan öli meg - görbe agyara miatt
a Hold szent állata volt -, régi mítosz (lásd 18. 3.), és érthetővé teszi, hogyan kerülnek a
történetbe több görög állam héroszai: mind ugyanarra a sorsra jutottak. Egyébként a vadkan
Kalüdón jelvénye (lásd 106. c.), és Meleagrosz állítólagos apjának, Árésznek is szent állata volt.
2. Toxeusznak a sáncárkon való átugrása analóg eset Remuséval, aki a Romulus által épített
falat ugrotta át. Ebből arra következtethetünk, hogy széles körben elterjedt szokás volt, hogy
egy-egy város alapítása alkalmával feláldoztak egy királyi családból származó herceget
(Királyok I. könyve XVI. 34.). Meleagrosz fatuskója több kelta mítoszt is emlékezetünkbe idéz: a
hérosz meghal, ha valamilyen tőle független dolog - valamilyen gyümölcs, fa vagy állat -
elpusztul.
3. Artemiszt Lérosz szigetén és az athéni Akropoliszon mint meleagrisz-t, azaz gyöngytyúkot
tisztelték. A kultusz - e gyöngytyúk különleges fajtájából ítélve [392 (80.1.-80.3.)] kelet-afrikai
eredetű. Ennek ugyanis - ellentétben a Numidiából Itáliába származott vörös lebernyegű
madárral - kék volt a lebernyege, s furcsa kotyogását sirató hangoknak tartották. Sem Artemisz,
sem Ízisz tisztelőinek nem volt szabad gyöngytyúkot enniök. A lérosziak nyilván éppúgy vallási
konzervativizmusuk miatt álltak züllött népség hírében, mint a krétaiak a hazugéban (lásd 45.
2.).
4. A nősténymedve Artemisz szent állata volt (lásd 22. 4.). Az Atalanté és Melanión
versenyfutásáról szóló részlet alapjául egy olyan kép szolgálhatott, amely a halálra ítélt királyt
ábrázolta, kezében az aranyalmákkal (lásd 32. 1. és 53. 5.). amint az istennő halálba kergeti. Egy
másik kép Artemisz szobrát ábrázolhatta, amelyet jobbról-balról egy-egy oroszlán tart, mint a
mükénéi oroszlánkapun, és több mükénéi és krétai pecséten. A mítosz második változata látszik
a régebbinek, mert Szkhoinosz, Atalanté apja, Szkhoinisz, Aphrodité egyik mellékneve helyett
áll, s mert Zeusz nem szerepel benne.
5. A szerelmesek bűnhődésével kapcsolatban a mitográfusok tévesen hivatkoznak Pliniusra,
mert Plinius éppen az ellenkezőjét írja: szerinte a hímoroszlánok szigorúan megbüntetik
nőstényeiket, ha leopárdokkal párosodnak (Historia Naturalis VIII. 17.). A büntetés oka
nagyobb jelentőségű probléma, mint amilyennek Sir James Frazer Apollodóroszról irt
jegyzeteiben érzékelteti. Valószínűleg egy ősi házassági törvényről van szó: az ugyanazon
totemet tisztelő törzs tagjai nem házasodhattak össze egymással, de még az oroszlántörzs tagjai
sem házasodhattak össze az ugyanazon alfajhoz tartozó leopárd törzsének tagjaival. Athénban is
tilos volt a bárány- és a kecsketörzs tagjainak összeházasodniok (lásd 97.3.).
6. Nem Oineusz volt az egyetlen hellén király, aki megtagadta az áldozatot Artemisztől (lásd
69. b. és 72. [393 (80.1.-80.6.)] i.). Az istennő jóval igényesebb volt, mint a többi olümposzi
istenség, s még a klasszikus korban is megkövetelte, hogy élő állatokat áldozzanak fel
tiszteletére a máglyán. Ezt Oineusz aligha tagadta volna meg tőle. Csakhogy Arkadiában és
Boiótiában az volt a szokás, hogy magát a királyt áldozták fel - vagy helyettesét, amilyen
például az Aktaión-szarvas volt (lásd 22. 1.) -, s Oineusz nyilván nem volt hajlandó darabokra
tépetni magát.

81. Telamón és Péleusz
Aiakosz két idősebbik fiának, Telamónnak és Péleusznak Endéisz, Szkirón leánya volt az anyja. A
legkisebb fiú, Phókosz anyja viszont Pszamathé volt, a néreida, aki hiába változott fókává, nem
sikerült megmenekülnie Aiakosz ölelésétől. Valamennyien együtt laktak Aigina szigetén.1
b) Aiakosz kedvence Phókosz volt. Olyan kitűnően szerepelt a sportversenyeken, hogy
Telamónt és Péleuszt éktelen irigység fogta el iránta. A békesség kedvéért egy csoport aiginai
élén kivándorolt hát Phókiszba - ahol előzőleg egy másik Phókosz, a korinthoszi Ornütión fia,
létesített településeket Tithórea és Delphoi környékén -, s az idők során Phókisz államának
területét az ő fiai terjesztették ki jelenlegi határaiig. Történt egyszer, hogy Aiakosz elküldött
Phókoszért: talán reá akarta hagyni a sziget trónját. Telamón és Péleusz azonban - anyjuk
jóváhagyásával - elhatározták, hogy útközben megölik. Öttusa-viadalra hívták ki Phókoszt,
és azóta sem sikerült eldönteni, vajon Telamón terítette-e le látszólag véletlenül egy fejéhez
vágott kődiszkosszal, s utána Péleusz végzett-e vele egy fejszével, vagy megfordítva. Akárhogy
történt is, Telamón és Péleusz egyformán testvérgyilkosság bűnébe estek, s a [394 (80.6.-81.b.)]
holttestet együtt rejtették el egy erdőben, ahol Aiakosz találta meg. Phókosz az Aiakaion
közelében nyugszik.2
c) Telamón Szalamisz szigetére menekült, ahol Kükhreusz uralkodott, aztán megüzente
apjának, hogy ártatlan a gyilkosságban. Aiakosz válaszul megtiltotta ugyan, hogy Telamón még
egyszer Aigina szigetére tegye a lábát, de megengedte, hogy a tengerről próbálja
bebizonyítani ártatlanságát. Telamón nem szeretett volna a parti hullámverésben horgonyzó
hajója ingadozó fedélzetéről kiabálni, bevitorlázott hát egy éjjel egy öbölbe - most Titkos
Kikötőnek nevezik s kőműveseket tett partra, hogy szónoki emelvényül építsenek egy tengerbe
nyúló gátat neki. A kőművesek még hajnal előtt elkészültek a munkával. A tengerbe nyúló gát
még ma is látható. Aiakosz azonban nem hitte el Telamón ékesszóló védekezését, miszerint
Phókosz véletlen baleset áldozata lett, így aztán Telamón visszatért Szalamiszba, feleségül vette
a király leányát, Glaukét, és ő lett Kükhreusz utódja.3
d ) Ezt a Kükhreuszt - Poszeidónnak és Szalamisznak, az Aszóposz folyó leányának a fiát -
akkor választották Szalamisz királyává, amikor megölt egy kígyót, s ezzel véget vetett a
szörnyeteg országos pusztításainak. Ivadékai közül azonban életben hagyott egyet, s ez a
kígyófajzat is ugyanolyan pusztítást végzett, míg Odüsszeusz egyik társa, Eurülokhosz ki nem
űzte az országból. A kígyót Démétér fogadta a szolgálatába Eleusziszban. De vannak, akik szerint
Eurülokhosz a kegyetlensége miatt "Kígyó"-nak nevezett Kükhreuszt száműzte, s az keresett
menedéket Eleusziszban, ahol Démétér szentélyében kinevezték egy kisebb papi tisztségre.
Kükhreuszból mindenesetre a Szalamiszt, a Kígyószigetet oltalmazó héroszok egyike lett, ott
temették el, arccal nyugat felé. A híres szalamiszi győzelem alkalmával kígyó alakban jelent meg
a görög hajók közt. Sírjánál áldozatokat mutattak be, s mikor az athéniak és a [395 (81.b. -
81.d.)] megaraiak közt kitört a vita, hogy kié legyen a sziget, Szolón, a híres törvényhozó, éjnek
idején a szigetre hajózott, és Kükhreusz pártfogását kérte.4
e) Felesége, Glauké halála után Telamón az athéni Periboiát, Pelopsz unokáját vette nőül. Ő
szülte neki a Nagy Aiászt. Később Láomedón fogságba esett leányát, Hészionét vette el. Ő szülte
neki az ugyanolyan híressé vált Teukroszt.5
f) Péleusz Phthia királyának, Aktórnak az udvarába menekült. Aktór fogadott fia, Eurütión
megtisztította bűnétől, Aktór pedig hozzáadta leányát, Polümélát, s neki ajándékozta birodalma
egyharmadát. Később Eurütión, aki az ország másik harmada fölött uralkodott, magával vitte
Péleuszt a kalüdóni vadkanvadászatra, de Péleusz véletlenül megölte a gerelyével, s Iolkoszba
menekült. Ott ismét megtisztították bűnétől: ezúttal Péliász fia, Akasztosz végezte el a
szertartást.6
g) Akasztosz felesége, Krétheisz el akarta csábítani Péleuszt. Mikor Péleusz visszautasította
közeledését, hazug vádat emelt ellene Polümélánál: - Férjed el akar hagyni, és leányomat,
Szteropét akarja elvenni. - Polüméla elhitte Krétheisz rosszindulatú meséjét, és fölakasztotta
magát. Krétheisz azonban nem elégedett meg ennyivel: sírva elment Akasztoszhoz, és bevádolta
Péleuszt, hogy az erényére tört.

h) Mivel Akasztosz nem szívesen ölt volna meg egy olyan embert, akit ő tisztított meg a
bűntől, kihívta vadászversenyre a Pélion hegyén. Mármost az istenek - állhatatossága jutalmául -
megajándékozták Péleuszt egy varázskarddal, amelyet Daidalosz kovácsolt. A kard
győzhetetlenné tette tulajdonosát a csatákban, s a vadászatokon is biztosította számára a sikert.
így aztán Péleusz hamarosan nagy csomó szarvast, medvét és vadkant halmozott egymásra. De
mikor elindult, hogy még többet is elejtsen, Akasztosz szolgái kijelentették, hogy a zsákmány az
ő gazdájuké, s kigúnyolták Péleuszt [396 (81.d.-81.h.)] ügyetlensége miatt. - Döntsék hát el a
dolgot saját szájukkal az elejtett vadak! - kiáltotta Péleusz, aki az állatok nyelvét kivágta, s most
elővette egy zsákból, bebizonyítva vele, hogy a versenyt ő nyerte meg fölényesen.7
i) Az ünnepi lakomán Péleusz mindenkinél többet evett, s utána mély álomba merült. Erre
Akasztosz ellopta varázskardját, egy halom tehéntrágya alá dugta, és embereivel együtt
továbbállt. Mikor Péleusz felébredt, ott találta magát elhagyatva és fegyvertelenül egy csomó
vad kentaur gyűrűjében, akik majdnem megölték. De Kheirón, a királyuk közbelépett, s nemcsak
az életét mentette meg, hanem azt is kitalálta, hová dugták a kardját, s visszaadta neki.8
j) Közben Zeusz - Themisz tanácsára - Péleuszt szemelte ki férjül Thetisz néreida számára, akit
maga is elvett volna, ha vissza nem riasztja a Moirák jóslata, hogy Thetisz fia sokkal hatalmasabb
lesz apjánál. Azért is haragudott, hogy Thetisz, nevelőanyja, Héra kedvéért, visszautasította
közeledését. Megesküdött rá, hogy Thetisz soha nem lesz halhatatlan felesége. A hálás Héra
viszont elhatározta, hogy a legnemesebb halandóhoz adja nőül a néreidát, valamennyi
olümposzit meghívta a legközelebbi holdtöltekor tartandó esküvőre, s ugyanakkor elküldte
hírnökét, íriszt, Kheirón király barlangjába a paranccsal, hogy Péleusz készüljön fel a nászra.9
k) Csakhogy Kheirón előre látta, hogy Thetisz - halhatatlan lévén - eleinte tiltakozni fog e
házasság ellen. Ezért Péleusz - Kheirón tanácsára - elbújt egy tarkabarka mirtuszbokor mögé
egy kis thesszáliai sziget partján, ahová Thetisz egy szelíd delfin hátán mezítelenül lovagolva
gyakran ellátogatott, hogy aludjon egyet ebéd után abban a barlangban, amelyet az említett
bokor félig eltakart. Mihelyt Thetisz belépett a barlangba és elaludt, Péleusz rávetette magát.
Néma, de heves küzdelem következett. Thetisz először tűzzé, aztán vízzé, majd oroszlánná s
végül kígyóvá változott,10 Péleusz [397 (81.h.- 81.k.) ] azonban tudta, mire kell számítania, s
elszántan hozzátapadt, még akkor is, amikor a néreida óriási, csúszós tintahallá változott, és
telefröcskölte tintával - erről az alakjáról kapta nevét a közelben levő földnyelv, a Szépiász-fok,
amely most a néreidáknak van szentelve. Péleusz megperzselődött, csuromvizes lett,
összevissza volt verve és szurkálva, tele volt fröcskölve ragadós szépia-tintával, mégse
eresztette el Thetiszt, aki végül is megadta magát, és szenvedélyes ölelésben forrtak össze. 11
l) Az esküvői szertartást a Pélion-hegyen, Kheirón barlangja előtt rendezték meg. Valamennyi
olümposzi jelen volt, ott ültek a tizenkét trónszékben, maga Héra tartotta a menyegzői fáklyát,
és Zeusz, aki már beletörődött vereségébe, játszotta az örömapa szerepét. A Párkák és a Múzsák
énekeltek; Ganümédész nektárt töltögetett, s az ötven néreida körtáncot lejtett a fehér
homokon. Sok kentaur is jelen volt a szertartáson, fűkoszorúval a fején, fenyőlándzsákkal
hadonásztak és boldog jövőt jósoltak.12
m ) Kheirón egy lándzsát ajándékozott Péleusznak. Nyelét, amelyet a Pélion csúcsán vágtak
egy kőrisfáról, Athéné csiszolta fényesre, a hegyét Héphaisztosz kovácsolta. Az istenek közös
ajándéka egy pompás aranypáncél volt, s Poszeidón ráadása a Nyugati Széltől és
Podagré harpüiától származó két halhatatlan ló: Baliosz és Xanthosz.13
n ) Csakhogy Erisz istennőt nem hívták meg, s ezért elhatározta, hogy viszályt támaszt az
isteni vendégek közt. Miközben Héra, Athéné és Aphrodité karonfogva, nyájasan csevegtek, egy
aranyalmát gurított a lábuk elé. Péleusz felvette és zavarba jött a rajta levő fölírás láttán:
"A legszebbnek!", mivel nem tudta, hogy a három istennő közül melyiknek szánhatták. Ez az
alma lett később a trójai háború előidézője.14
o) Egyesek szerint Péleusz felesége, Thetisz, Kheirón leánya volt, vagyis közönséges halandó.
Ezek azt [398 (81.k.-81.o.)] állítják, hogy Kheirón Péleusz hírnevét akarta növelni,
amikor azt híresztelte, hogy szeretőjét, az istennőt vette el.15
p ) Közben Péleusz, akinek vagyonát a jóságos Kheirón visszaadta, s most még egy nagy
marhacsordát is kapott nászajándékba, néhány jószágot elküldött Phthíába, engesztelésül azért,

hogy véletlenül megölte Eurütiónt. Mikor a phthíaiak nem fogadták el a kártalanítást, szabadjára
engedte a jószágokat a környéken. Szerencsés elhatározásnak bizonyult, mert egy vérengző
farkas, amelyet Pszamathé küldött Péleusz után, hogy bosszút álljon fia, Phókosz haláláért, úgy
telezabálta magát a gazdátlan marhákból, hogy utána mászni is alig tudott. Mikor Péleusz és
Thetisz találkozott a farkassal, az neki próbált ugrani Péleusz torkának, Thetisz azonban
kinyújtott nyelvvel vészjósló pillantást vetett rá, és kővé változtatta. A követ még ma is mutogat-
ják az országúton Lokrisz és Phókisz között.16
q ) Péleusz később visszatért Iolkoszba, ahol Zeusz adott neki egy sereg harcossá változtatott
hangyát. Ezért ismerték Péleuszt a mürmidónok királyának. Egyedül foglalta el a várost, s
először Akasztoszt ölte meg, aztán a gyáva Krétheiszt. Mürmidónjai élén az asszony szétdarabolt
holttestén át vonult be a városba.15
r) Thetisz sorjában elégette Péleusztól született hat fiának halandó részeit, hogy magához
hasonlóan halhatatlanná tegye őket, s egyiket a másik után felküldte az Olümposzra. A hetediket
azonban sikerült Péleusznak kitépnie a kezéből, amikor - bokacsontját kivéve - már egész testét
halhatatlanná tette, azaz rárakta a tűzre, aztán bedörzsölte ambrósziával. Csak a félig
elszenesedett bokacsont maradt halandó. Thetisz megharagudott Péleusz közbelépése miatt,
búcsút mondott neki, és visszament otthonába, a tengerbe. Fiát "Akhilleusz"-nak nevezte el,
mivel a gyerek ajka még nem érintette a mellét. Péleusz új bokacsontot szerzett Akhilleusznak:
[399 (81.o.-81.r.)] Damüszosz, a gyorslábú óriás csontvázából vette ki. De később kiderült, hogy
fiának ez lett a veszte.18
s) Mivel nagyon öreg volt már, s ő maga nem harcol- hatott Trója alatt, Péleusz később
Akhilleusznak adta a nászajándékul kapott arany páncélt, a kőrisfa lándzsát és a két lovat.
Akasztosz fiai, akik többé nem féltek tőle, miután Akhilleusz haláláról értesültek, végül is elűzték
Phthiából. Erre Thetisz utasította, hogy menjen el a mirtuszbokor melletti barlangba, ahol
Péleusz először gyűrte le őt, és várakozzon ott, amíg le nem viszi magával a tenger mélyére, ahol
örökké élhet mellette. Péleusz fel is kereste a barlangot, és sóváran nézte a sziget mellett
elhaladó hajókat, remélve, hogy valamelyik talán visszahozza Trója alól unokáját,
Neoptolemoszt.19
t) Neoptolemosz közben Molossziában rendbe hozta megrongálódott hajóhadát, s mikor
Péleusz száműzetéséről értesült, trójai fogolynak álcázva magát, Iolkoszba hajózott. Sikerült
megölnie Akasztosz fiait, és elfoglalnia a várost. Péleuszt azonban elfogta a türelmetlenség, s
hajót bérelt, hogy Molossziába utazzon. A kedvezőtlen szél az Euboia közelében levő Ikosz
szigetére sodorta, ahol meghalt, és el is temették. így vesztette el a halhatatlanságot, amelyet
Thetisz ígért neki.20
1 . Apollodórosz III. I 2. 6. ; Pindarosz: Nemeai ódák V. 13.

2 . Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok 25. ; Pauszaniasz X. 1. 1. és II. 29. 7. ; Apollodórosz: uo.; Az
alkmaiónok, idézi Euripidész: Andromakhé 687. , szkholion; Tzetzész: Lükophrónról 175. ; Diodorus
Siculus IV. 72.
3 . Apollodórosz III. 12. 7. ; Pauszaniasz II. 29. 7. ;Diodorus Siculus: uo.
4 . Apollodórosz: uo. Hésziodosz, idézi Sztrabón IX. 1.9.; Sztephanosz Büzantinosz: Kükhreiosz Pagosz
címszó alatt;Eusztathiosz: Dionűsziosz: A föld leírása 507. soráról; Plutarkhosz; Szolón 9. ; Lükophrón:
Kasszandra 110.; Pauszaniasz I. 36. 1. [ 400 (81. r. -8 1. t. )]
6. Ua. III. 13. 1-2.; Diodorus Siculus: uo.; Tzetzész: Lükophrónról 175.; Eusztathiosz: Homérosz Iliásza
II. énekének 648. soráról.
7. Pindarosz: Nemeai ódák V. 26. ss. és IV. 59.; Pindarosz: Nemeai ódák IV. 54. és 59., szkholion;
Zénobiosz: Közmondások V. 20.; Apollodórosz: uo.
8. Apollodórosz III. 13. 3.; Hésziodosz, idézi Pindarosz: Nemeai ódák IV. 59., szkholion.
9. Apollóniosz Rhodiosz IV. 790. ss.; Pindarosz: Iszthmoszi ódák VIII. 41. ss.
10. Ovidius: Átváltozások X I . 221. ss.; Szophoklész: Troilosz, idézi Pindarosz: Nemeai ódák III. 35.,
szkholion; Apollodórosz III. 13. 5.; Pindarosz: Nemeai ódák IV. 62.; Pauszaniasz V. 18. I.
11. Tzetzész: Lükophrónról 175. és 178.; Apollóniosz Rhodiosz I. 582., szkholion; Hérodotosz VII. 191.;
Philosztratosz: Héróika XIX. 1.

12. Euripidész: Íphigeneia Auliszban 703. ss. és 1036. ss.; Apollóniosz Rhodiosz IV. 790.; Catullus XLIV.
305. ss.
13. Apollodórosz III. 13. 5.; Homérosz: Iliász XVI. 144., XVIII. 84. és XVI. 149.; Küpria, idézi Homérosz:
Iliász XVI. 140., szkholion.
14. Hyginus: 92. Fabula; Fulgentius III. 7.
15. Apollóniosz Rhodiosz I. 558.; Apollóniosz Rhodiosz IV. 816., szkholion.
16. Antoninus Liberalis: Transformationum Congeries 38.; Tzetzész: Lükophrónról 175. és 901.
17. Tzetzész: Lükophrónról 175.; Homérosz: Iliász XXIV. 536.; Pindarosz: Nemeai ódák III. 34.;
Apollodórosz III. 13. 7.; Apollóniosz Rhodiosz I. 224., szkholion.
18. Ptolemaiosz Héphaisztiónosz IV., idézi Phótiosz 487. o.; Apollodórosz III. 13. 6.; Lükophrón:
Kasszandra 178. ss.; Homérosz: Iliász XVI. 37., szkholion.
19. Homérosz: Iliász XVIII. 434. és XVI. 149.; Euripidész: Trójai nők 1128., szkholion; Andromakhé 1253.
ss. [401 (81.)]
20. Diktüsz Kretenszisz VI. 7-9.; Sztephanosz Büzantinosz: Ikosz címszó alatt; Anthologia Palatina VII. 2.
9. ss.
1. Aiakosz, Pszamathé ("homokos part") és Phókosz („fóka") mítoszával majdnem minden

európai nép folklórjában találkozunk. A hős rendszerint észreveszi, hogy telihold idején fókanyáj
úszik az elhagyatott part felé, aztán a fókák kibújnak a bőrükből, s kiderül, hogy fiatal leányok.
Miközben meztelenül táncolnak a homokon, a hős egy szikla mögött rejtőzik, aztán ellopja az
egyik fókabőrt, s ezzel hatalmat nyer a bőr tulajdonosa fölött, akivel gyermeket nemz. Végül is
összevesznek; a nő visszaszerzi a bőrt és elúszik. Az ötven néreisz tánca Thetisz esküvőjén,
valamint Thetisz visszatérése a tengerbe Akhilleusz születése után, valószínűleg ugyanazon
mítosz töredékei, amelynek eredete talán ötven fóka-papnőnek a Hold tiszteletére lejtett rituális
táncában keresendő, amely bevezetője lehetett a szertartásnak, amikor a főpapnő kiválasztotta a
szent királyt. Itt Aiginán játszódik le a jelenet, de abból ítélve, hogy Péleusz a Szépiász-fok
közelében viaskodott Thetisszel, hasonló szertartást rendezhetett Magnésziában a tintahal-
papnők testülete is. A tintahal gyakran fordul elő krétai műalkotásokon - köztük a knósszoszi
királyi kincstár szabványsúlyán a karnaki megalit-kori szobrokon, valamint Bretagne-ban is.
Nyolc csápja van, mint ahogy a Pélion szent kökörcsinjének nyolc szirma: a nyolcas volt a
termékenység száma a földközi-tengeri népek mitológiájában. Péleusz („sáros") lett valószínűleg
a szent király mellékneve, miután bekenték szépiával, ezért szerepeltetik Endéisz, „a körülfogó"
fiaként, ami a tintahal szinonimája.
2. Akasztosz vadászata, az utána következő lakoma, valamint Péleusz varázskardjának
eltűnése valószínűleg egy koronázási szertartás előkészületeit ábrázoló kép téves értelmezése: a
koronázás ez esetben a törzs [402 (81.1.-81.2.)] örökösnőjével való házasságot jelenti. A képen
valószínűleg látható volt a király vadállatoknak öltözött férfiakkal folytatott viadala, valamint az,
amint éppen előhúznak egy királyi kardot egy sziklarepedésből (a sziklát a mitográfus tévesen
értelmezte tehéntrágya-rakásnak) - mint Thészeusz (lásd 95. e.) és Arthur király, az Oroszlánfi
mítoszaiban. De a kőrisfa lándzsa, amelyet Kheirón vágott a Pélion-hegyen, ősibb jelképe a
teljhatalomnak, mint a kard.
3. Thetisz átváltozásai arra engednek következtetni, hogy az istennőnek az évszakokkal
összefüggő hatalmát valamilyen táncszvit formájában mutatták be (lásd 9. d. és 32. b.). A
mirtuszbokor, amely mögött Péleusz először találkozott vele, Péleusz elődje uralmának utolsó
hónapját jelképezte (lásd 52. 3. és 109. 4.); ezért találkoztak ott akkor is, amikor saját
uralkodása véget ért.
Ez a mítosz valószínűleg egy szövetséget megpecsételő házasság emlékét őrzi, amelyen
tizenkét szövetkezett törzs vagy nemzetség képviselői vettek részt. A házasságot egy phthíai
királyfi és a thesszáliai Iolkosz Hold-papnője kötötte.
4. Lehet, hogy az óangol Seege or Battayle of Troy szerzője valamilyen azóta elveszett
klasszikus forrásból merített, amikor Péleuszt „félig embernek, félig lónak" nevezte: eszerint
Péleuszt tagjai közé fogadta egy aiakida lókultuszt űző törzs. Az ilyen befogadással valószínűleg
együtt járt a szertartásos lóevés (lásd 75. 3.). Ez a magyarázata, hogy Baliosz és Xanthosz kocsi
nélkül szerepel nászajándékként. Magnészia kentaurjai és a iolkoszi thesszáliaiak valószínűleg

exogám szövetségben lehettek egymással: ezért állítja Apollóniosz Rhodiosz szkholiasztája,
hogy Péleusz felesége valójában Kheirón leánya volt.
5. 5. Az Erisz által ledobott almát zavartan nézegető Péleusz a háromszemélyű Hold-istennő
képére emlékeztet, amint átadja a szent királynak a halhatatlanság [403 (81.2.-81.5.)] almáját
(lásd 32. 4.; 53. 5. és 139. 3. ). Akasztosz meggyilkolása, valamint az, hogy Péleusz Krétheisz
szétdarabolt holttestén át vonul be a városba, alighanem egy olyan kép félreértése, amely egy új
királyt ábrázolt, amint végiglovagol fővárosa utcáin, miután elődjét előírás szerint feldarabolta
egy fejszével.
6. A számtalan véletlen vagy szándékos gyilkosság, amely miatt a királyfiaknak el kellett
hagyniok hazájukat, hogy idegen királyok tisztítsák meg őket, akiknek a leányát aztán feleségül
vették, későbbi mitográfusok kitalálása. Semmi okunk feltételezni, hogy Péleusz
kegyvesztettként hagyta el Aiginát vagy Phthíát. Amikor a királyság anyai ágon öröklődött, a
trónra pályázók mindig idegen országokból jöttek, és az új király újra született a királyi
családban, miután elődjét előírás szerint megölte. Utána nevet és törzset változtatott, hogy a
meggyilkolt előd bosszúszomjas szelleme ne találjon a nyomára. Így ment az aiginai Telamón
Szalamiszba, ahol megválasztották új királynak, megölte a régi királyt - akiből jósdai hérosz lett -
, és feleségül vette egy bagoly-testület főpapnőjét. A civilizáltabb korokban - amikor a
közönséges bűnözőket tisztították meg ugyanilyen szertartás keretében - okosabbnak tartották
elfelejteni, hogy a királyi tisztség elnyerése gyilkossággal volt összefüggésben, s azt a látszatot
kelteni, hogy Péleusz, Telamón és a többiek a trónralépésükkel össze nem függő gazságba vagy
botrányba keveredtek. A botrány oka sokszor az a hamis vád, hogy valamelyik királynő erényére
törtek (lásd 75. a. és 101. e.). Kükhreusznak az Eleusziszi Misztériumokkal való kapcsolata és
Telamónnak egy athéni hercegnővel kötött házassága akkor vált fontossá, amikor Kr. e. 620-ban
Athén és Megara összevesztek Szalamisz tulajdonjoga fölött. A vitában a spártaiak töltötték be a
döntőbíró szerepét, és Athén képviselői sikerrel alapozták igényüket Telamón és Attika
kapcsolatára (Plutarkhosz: Szolón 8. és 9.). [404 (81.5.-81.6.)]
7. Az, hogy Phókosz halálát diszkosz okozta, mint Akriszioszét (lásd 72. p.), valószínűleg egy, a
fókakirály uralmának végét ábrázoló kép téves értelmezése - lévén a repülő diszkosz a
napkorong. Miként a mítoszból világosan kiderül, a szent fegyver fejsze volt. Akhilleuszon kívül
még sok hérosz halálát okozta az, hogy sebezhető volt a sarka, s nemcsak a görög, hanem az
egyiptomi, kelta, lüdiai, indiai és skandináv mitológiában is (lásd 90. 8. és 92. 10.).
8. Thetisz fiainak megégetése általános gyakorlat volt: a szent király helyett minden évben
feláldoztak egy fiút (lásd 24.10. és 156. 2.). Maga a király a nyolcadik év végén halt meg (lásd 91.
4. és 109. 3.). Az ind Mahábháratá-ban ennek felel meg az, hogy a Gangesz-istennő vízbe fojtja
Krisna istentől való hét fiát. Krisna az utolsót, Bhismát megmenti, mire az istennő elhagyja.
Aktór birodalma három részre való osztásának Proitosz mítoszában találjuk meg a párját (lásd
72. h.): a szent király uralkodása végeztével nem engedi feláldozni magát, hanem országa egyik
részét megtartja, s csak a többit hagyja utódaira. A későbbi királyok ragaszkodtak
hozzá, hogy életük végéig megtarthassák uralmukat.
9. Abból, hogy Péleusz Kósz szigetén halt meg, arra következtethetünk, hogy neve ott is
királyi melléknév volt, mint Phthíában, Iolkoszban és Szalamiszban. A mürmidónok királya azért
lett, mert a phthiaiak Mürméx („hangya"; lásd 66. 2.) néven tisztelték istennőjüket. Antoninus
Liberalis elbeszélése Thetiszről meg a farkasról valószínűleg egy olyan kép alapján keletkezett,
amely a Farkas-Aphrodité egyik papnőjét ábrázolja (Pauszaniasz II. 31. 6.), aki Gorgó-álarcban
mutat be állatáldozatot. [405 (81.7.-81.9.)]
82. Arisztaiosz
Hüpszeusz lapitha király, akit Kreusza najád szült Péneiosz folyamistennek, Khlidanopét vette
feleségül, aki ugyancsak najád volt, és egy leányt szült neki, Kürénét. Küréné lenézte a fonást,
szövést meg a hasonló házimunkákat. Inkább egész nap és fél éjszaka a Pélion-hegyen
hajkurászta a vadakat, mondván, hogy meg kell védelmeznie apja nyájait meg csordáit. Apollón
egyszer végignézte, hogyan viaskodik egy hatalmas oroszlánnal. Odahívta Kheirón királyt, a

kentaurt is, hogy tanúja legyen a küzdelemnek - amelyből Küréné szokás szerint győztesen
került ki -, aztán megkérdezte, hogy hívják a leányt, s megfelelő ara lenne-e a számára. Kheirón
nevetett. Tisztában volt vele, hogy Apollón nemcsak a leány nevét tudja, hanem már azt is
elhatározta, hogy megszökteti, vagy már akkor, amikor először látta meg a Péneiosz partján,
amint Hüpszeusz nyájait őrizte, vagy amikor Küréné az ő kezéből vette át a Péliász temetése
alkalmából rendezett ünnepi játékokon a futóverseny győztese számára díjként kitűzött két
vadászkutyát.1
b ) Kheirón azt is előre látta, hogy Apollón elviszi majd Kürénét a tengeren túlra, Zeusz
legtermékenyebb kertjébe, s egy hatalmas város királynőjévé teszi, előbb azonban letelepíti egy
sziget lakosságát egy síkságból kiemelkedő domb körül. Líbiában aranypalota várja majd
Kürénét, olyan birodalmat kap, ahol éppoly jól élnek majd a vadászok, mint a földművesek, s ott
szül majd egy fiút Apollónnak. A szülésnél Hermész fog segédkezni, elviszi a gyermeket - akit
Ariszteusznak vagy Arisztaiosznak neveznek majd - a koronás Hórákhoz és Földanyához, azzal,
hogy neveljék fel nektáron és ambrószián. Férfikorában Arisztaiosz elnyeri majd a „halhatatlan
Zeusz", „tiszta Apollón" és a „nyájak őre" mellékneveket.2
c ) Apollón valóban elvitte aranyszekerén Kürénét [406 (82.a.-82.c.)] oda, ahol most Küréné
városa áll. Megérkezésükkor Aphrodité várta és üdvözölte őket, s rögtön le is feküdtek a líbiai
aranypalotában. Apollón ezen az estén hosszú életet ígért Kürénének, hogy kiélhesse
vadászszenvedélyét, s hozzá egy termékeny ország fölötti uralmat. Aztán a közeli dombokon
lakó mirtusznimfáknak, Hermész gyermekeinek gondjára bízta Kürénét, aki megszülte
Arisztaioszt, s Apollón második látogatása után Idmónt, a látnokot. Egy éjjel azonban együtt hált
Árésszel is, akinek a thrákiai Diomédészt, az emberevő kancák gazdáját szülte.3
d) A mirtusznimfák "Agreusz"-nak és "Nomiosz"- nak becézték Arisztaioszt, megtanították,
hogyan kell a tejet megalvasztani és sajtot készíteni belőle, méhkast építeni és a vadolajfát
megnemesíteni. Arisztaiosz e hasznos ismereteket továbbadta másoknak, s hálából isteneknek
kijáró tiszteletben részesítették. Líbiából áthajózott Boiótiába, s Apollón elvitte Kheirón
barlangjába, hogy beavatást nyerjen bizonyos misztériumokba.
e) Mikor Arisztaiosz férfivá érett, a múzsák feleségül adták hozzá Autonoét, s így lett az apja a
szerencsétlen sorsú Aktaiónnak, valamint Dionűszosz dajkájának, Makrisznak. Megtanították a
gyógyítás és jóslás tudományára is, s rábízták a phthíai Athamanta-síkságon, az Othrüsz hegyén,
valamint az Apidanosz folyó völgyében legelésző juhaik őrzését. Itt tökéletesítette Arisztaiosz
vadásztudományát is, amelyre még Küréné tanította.4
f) Egy szép napon felkereste a delphoi jósdát. Azt a tanácsot kapta, hogy menjen el Keósz
szigetére, s ott nagy megbecsülésben lesz része. Arisztaiosz rögtön hajóra is ült, s látta, hogy a
sziget lakóit járvány pusztítja. A ragályt a perzselő Kutyacsillag idézte elő bosszúból,
mert Ikariosz orgyilkosai a szigeten találtak menedéket. Arisztaiosz összehívta a népet, hatalmas
oltárt emelt a hegyekben, és áldozatot mutatott be rajta Zeusznak. [407 (82.c.-82.f.)] Ugyanakkor
a Kutyacsillagot is kiengesztelte: halálra ítélte a gyilkosokat. Zeusz elégedett volt, és utasította az
etészoszi szeleket, hogy a jövőben a Kutyacsillag fölkel-tétől számított negyven napon át
árasszák el hűs levegővel egész Görögországot, valamint a szomszédos szigeteket. A járvány
megszűnt, és a keósziak nemcsak Arisztaioszt árasztották el hálájuk jeleivel, hanem még
ma is minden évben engesztelő áldozatot mutatnak be a Kutyacsillagnak, mielőtt feltűnne az
égbolton.5
g ) Utána Arisztaiosz Arkadiába látogatott, s később le is telepedett a Tempé völgyében.
Csakhogy itt valamennyi méhe elpusztult. Nagyon elbúsult, s elment a Péneiosz folyó legmélyebb
szakaszához, mert tudta, hogy ott lakik Küréné, testvéreivel, a najádokkal. Nagynénje, Arethusza
a víz mélyéről meghallotta esdeklő hangját, kidugta a fejét, megismerte Arisztaioszt, és meghívta
a najádok csodálatos palotájába. A najádok megmosták Arisztaioszt egy soha ki nem apadó
forrás vizével, áldozati ünnepséget rendeztek, s utána Küréné a következő tanácsot adta neki: —
Kötözd meg unokabátyámat, Próteuszt, és kényszerítsd, hogy árulja el, miért pusztultak el a
méheid.
h ) Próteusz éppen ebéd utáni pihenőjét tartotta Phárosz szigetén egy barlangban, ahová a
Kutyacsillag heve elől menekült. Hiába öltött mindenféle alakot, Arisztaiosz legyűrte, s megtudta

tőle, hogy a méhek megbetegedése volt a büntetése Eurüdiké haláláért, amelynek ő volt az oka. S
valóban: amikor Tempé közelében udvarolni kezdett neki, a leány elszaladt előle, s akkor marta
meg egy kígyó.
i) Arisztaiosz erre visszatért a najádok palotájába. Küréné azt tanácsolta, hogy emeljen négy
oltárt az erdőben Eurüdiké társnőinek, a drüaszoknak, s áldozzon fel rajtuk négy fiatal bikát és
négy üszőt. Aztán öntözze meg vérükkel a földet, s hagyja az oltáron a levágott állatok tetemét.
Végül a kilencedik nap reggelén térjen [408 (82.f.-82.i.)] vissza feledést okozó mákfejekkel, egy
kövér borjúval meg egy fekete juhval, s mutasson be engesztelő áldozatot Orpheusz
szellemének, aki lent van az alvilágban Eurüdikével. Arisztaiosz engedelmeskedett, és
akilencedik reggelen egy méhraj röppent ki az oszlásnak indult tetemekből, s letelepedett egy
fára. Arisztaiosz befogta a rajt, s betette egy kaptárba. Az arkadiaiak azóta Zeuszként tisztelik,
mert megtanította őket, hogy így kell új méhrajokat tenyészteni.6
j) Később nagyon elszomorította fiának, Aktaiónnak a halála, meggyűlölte Boiótiát, híveivel
együtt Líbiába hajózott, és egy hajórajt kért Kürénétől, hogy kivándoroljon. Küréné készséggel
teljesítette kérését, Arisztaiosz hamarosan ismét tengerre szállt, és elindult északnyugat felé.
Szardínia szigetén kötött ki először, elbűvölte a gyönyörű vadon, s nekilátott, hogy megművelje
a földet. Két fiút nemzett a szigeten. Hamarosan csatlakozott hozzá Daidalosz is. Várost azonban
a hagyomány szerint nem alapított Szardínián.7
k) Arisztaiosz ellátogatott más távoleső szigetekre is. Néhány esztendőt Szicília szigetén
töltött, ahol - különösen az olajfatermelők - isteneknek kijáró tiszteletben részesítették. Végül
Thrákiába ment, részt vett Dionűszosz misztériumain, s ezzel tovább gyarapította tudását. Egy
ideig a Haimosz-hegy közelében lakott, megalapította Arisztaión városát, aztán nyomtalanul
eltűnt. Azóta a barbár thrákok és a művelt görögök egyaránt istenként tisztelik.8
1. Pindarosz: Püthói ódák IX. 5. ss.; Apollóniosz Rhodiosz II. 500. ss.; Kallimakhosz: Himnusz
Artemiszhez 206.
2. Pindarosz: uo.
3. Diodorus Siculus IV. 81.; Pindarosz: uo.; Apollóniosz Rhodiosz: uo.; Hyginus: 14. Fabula;
Apollodórosz II. 5. 8.
4. Diodorus Siculus: uo.; Apollodórosz III. 4. 4.; Apollóniosz Rhodiosz IV. 1131. és II. 500. ss.;
Pindarosz: uo. [409 (82.i.-82.k.)]
5. Apollóniosz Rhodiosz II. 500. ss.; Diodorus Siculus IV. 82.; Hyginus: Poetica Astronomica II. 4.
6. Vergilius: Georgica IV. 317-558.; Pindarosz, idézi Servius: Vergilius Georgicája I. énekének 14.
soráról.
7. Servius: uo.
8. Diodorus Siculus: uo.; Pauszaniasz X. 17. 3.
1. Arisztaiosz származását Pindarosz színezte ki: Battosz egyik leszármazottjának akart

vele hízelegni. Ez a Battosz Kr. e. 691-ben egy csoport telepessel Théra szigetéről Líbiába
költözött, megalapította Küréné városát, és egy nagy uralkodócsalád első királya lett. A
kürénéiek azt állították, hogy ősüknek, Arisztaiosznak - Iusztinosz szerint (XIII. 7.) Battosz
("beszédhibás") csak a gúnyneve volt - Apollón volt az apja, mivel Théra szigetén Apollónt
tisztelték. Ezért nevezték el Küréné kikötőjét Apollóniának. Küréné azonban már jóval
Battosz kora előtt mitológiai alak volt. Hogy együtt emlegetik a kentaurokkal, arra utal, hogy
a magnésziai lókultusz istennője volt, amelyet Thérában is bevezettek. Kheirón neve is
felbukkan már a korai thérai sziklafeliratokon. Az a mítosz, hogy Idmón Kürénétől és Árésztől
származik, erre a régebbi istennőre vonatkozik.
2. A mirtusz eredetileg halálfa (lásd 109. 4.), a mirtusznimfák tehát az ifjú Arisztaioszt
tanítani tudó jósnők voltak. Később azonban a mirtusz a gyarmatosítás
jelképe lett, a kivándorlók ugyanis mirtuszágakat vittek magukkal, annak jeléül, hogy véget
vetettek egy korszaknak.
3. Arisztaiosz az arkadiai és keószi Zeusz kultikus neve volt; másutt meg Apollóné és
Hermészé. Servius szerint (Vergilius Georgicája I. énekének 14. soráról) Hésziodosz „pásztori
Apollón"-nak nevezte Arisztaioszt. A boiótiai Tanagrában (Pauszaniasz IX. 22. 1.)
Hermészt "koscipelő"-ként ismerték, az akhaiai Pharaiban pedig a hal volt a szent állata

(Pauszaniasz VII. 22. [410 (82.2.-82.3.)] 3.) Egy kürénéi sírfestményen „Arisztaioszt" juhok és
halak veszik körül, s egy kost cipel. Hermész vándorlás ai szolgálnak magyarázatul kultikus
nevére, az Arisztatoszra, amellyel Szicília, Szardínia és Keósz szigetén, Biótiában,
Thesszáliában, Makedóniában és Arkadiában egyaránt találkozunk. A Kutyacsillag az
egyiptomi Thot isten, Hermésszel azonosították, s a keósziak Arisztaioszként ismerték.
4. Vergilius téved, amikor azt írja, hogy Arisztaiosz marhadögökből tenyésztett méheket.
Valószínű, hogy a méhek inkább annak az oroszlánnak a teteméből rajzottak elő, amelyet Küréné
ölt meg, vagy az ő tiszteletére öltek meg. E mítosz - akárcsak Sámson méheinek mítosza,
amelyek egy oroszlán teteméből rajzottak elő - alighanem egy ősi festményről származik,
amelyen egy mezítelen nő szerelmi párbajt folytat egy oroszlánnal, s közben egy másik oroszlán
teteme fölött egy méh lebeg. A mezítelen nő Küréné oroszlánistennő, azaz a hettita
Hepatu, a szíriai Anatha, illetőleg Héra, Mükéné oroszlánistennője, partnere pedig a szent király,
akinek nyár derekán, az oroszlán jegyében kellett meghalnia, amelyet az egyiptomi állatövben
egy kés jelképezett. Thészeuszhoz és Héraklészhez hasonlóan oroszlánmaszkot és bőrt visel, és
elődjének, a döglött oroszlánnak a szelleme buzdítja, méh alakban (lásd 90. 3.). Ez tavasszal
történik, mikor a méhek rajzani kezdenek, de később, nyár derekán, a Méhistennő halálra szúrja
és kiheréli a szent királyt (lásd 18. 3.). Az oroszlán, amelyet maga a szent király ölt meg - mint
Héraklész és barátja, Phüliosz (lásd 153. e-f.) a Peloponnészoszon, vagy Küzikosz
a Márvány-tengerben emelkedő Dindümón-hegyen (lásd 149. h.), Sámson a filiszteusok
országában (Bírák könyve XIV. 6.) és Dávid Betlehemben (Sámuel I. könyve, XVII. 35.)
azoknak a vadállatoknak egyike volt, amelyekkel megkoronázásakor a szertartás szerint
meg kellett küzdenie. [411 (82.3. - 82.4.)]
5. Vergilius elbeszélése Arisztaiosznak a Péneiosz folyónál tett látogatásáról ékesen mutatja,
milyen felelőtlenül bántak a mítoszokkal: Próteuszt, aki Phároszban lakott, a Nílus-deltában,
önkényesen ráncigálták bele a történetbe. Apollónnak volt egy híres jósdája a Tempé
völgyében, amelytől Arisztaiosz, a fia, természetesen kérhetett tanácsot. Az Arethusza
peloponnészoszi forrás, semmi köze a Péneioszhoz. Az, hogy Arisztaiosznak a najádok
palotájában különböző szobákat mutattak, ahol a Tiberis, a Pó, az Anió, a Phászisz és még több
egymástól távoli folyó forrását őrizték, mitológiailag teljes képtelenség.
6. A krétaiak számára nyilván sokkal jövedelmezőbb volt, ha olajat, és nem olajfa-oltványokat
exportáltak Szicíliába. Midőn azonban a késő-mükénéi korban a déli parton hellén telepek
létesültek, ott is elterjedt az olajfatermesztés. Az az Arisztaiosz, aki Szicíliába látogatott, Zeusz
Moriosszal azonosítható. Az ő kötelessége volt szétosztani azoknak a szent olajfáknak az ágait,
amelyek az Athéné által az athéni Akropoliszon elültetett olajfától származtak (lásd 16. c.).
Lehet, hogy ő honosította meg a méhészet tudományát is, amely a minószi Krétából került át
Athénba. Kréta szigetén a hivatásos méhészek égetett agyag kaptárakat használtak, s
foglalkozásuk jelvénye egy méh meg egy kesztyű volt. A méhkenyeret jelentő görög kérinthosz
krétai eredetű, s nyilván az valamennyi méhészettel kapcsolatos szó, például a kérion („lép"), a
kérinosz („viasz") és a keraphisz („méhmoly"), egy sáskafajta is. Kér, akinek a neve (amelyet
Kárnak vagy Q're-nek is ejtettek) „sorsot", „pusztulást" vagy „végzetet" jelent - többes számban
kéresz, azaz gyűlölködés, ragály, láthatatlan rossz" nyilván a krétai Méhistennő, a „Halál az
életben" istennője volt. Ezért nevezte Aiszkhülosz (Heten Théba ellen 777) a thébai Szphinx-
istennőt „férfifaló Kér"-nek. [412 (82.5.-82.6.)]
83. Midász
Midász, az Ida-hegyi Nagy Istennő és egy ismeretlen nevű szatír fia, a makedóniai Bromión
élvhajhász királya volt. Itt uralkodott a moszkhoszoknak is nevezett brigek felett, és itt
létesítette híres rózsakertjeit.1 Még csecsemőkorában történt, hogy egy hangyaraj búzaszemeket
cipelt fel bölcsője oldalán, és az alvó gyermek ajka közé rakta őket. E csodát a jövendőmondók
úgy magyarázták, hogy mérhetetlen gazdagság lesz majd az osztályrésze. A kisfiút később
Orpheusz nevelte.2

b) Történt egyszer, hogy Szilénosz, a züllött vén szatír, Dionűszosz egykori tanítója, lemaradt
a féktelen dionüszoszi seregtől, amikor az Thrákiából Boiótiába vonult. A rózsakertekben
bukkantak rá, részeg álmát aludta. A kertészek virágfüzérekkel megkötözték, és
Midász elé vezették, akinek csodálatos meséket adott elő egy tengerentúli földrészről, amely
nem függ össze sem Európával, sem Ázsiával, sem Afrikával, szebbnél szebb városokban
bővelkedik, boldog, hosszú életű, hatalmas termetű emberek lakják, s jogrendszerük bámulatos.
Egyszer hajókon elindult onnan egy hatalmas - legalább tízmillió főnyi - expedíció, s átkelt az
óceánon, hogy látogatást tegyen a hüperboreuszok földjén. De mikor az expedíció tagjai
megtudták, hogy ez a föld a legkülönb, amelyet az Óvilág kínálhat számukra, csalódottan
hazatértek. Szilénosz sok egyéb csodálatos dolgon kívül mesélt egy iszonyú örvényről is,
amelyen nincs utas, aki át tudna kelni. Az örvény közelében két
forrás csordogál. Az egyiknek a partján olyan gyümölcsöket teremnek a fák, hogy aki eszik
belőlük, addig sír és jajgat, hogy a végén teljesen elsorvad. A másik forrás
partján termő gyümölcs viszont még a legöregebb embereket is megfiatalítja: sőt, az időben
visszafelé haladva középkorúakból fiatalemberek és kamaszok, aztán megint gyermekek, majd
csecsemők lesznek - s végül [413 (83.a.-83.b.)] eltűnnek! Midász el volt ragadtatva Szilénosz
meséitől, öt álló nap és éjszaka jóltartotta, aztán egy vezetővel visszakísértette Dionűszosz
főhadiszállására.3
c) Dionűszosz, aki már aggódott Szilénosz miatt, követet küldött Midászhoz, hogy kérdezze
meg, mit kíván jutalmul. Midász habozás nélkül rávágta: - Hogy változzon arannyá minden,
amihez érek. - Igen ám, de nemcsak a kövek, virágok, bútorok és edények változtak
arannyá, hanem a terített asztalon álló étel is, ha enni, s az ital is, ha inni akart. Midász
hamarosan könyörögni kezdett, hogy szabadítsák meg az áldástól, mert már majdnem éhen-
szomjan halt. Erre Dionűszosz, aki remekül szórakozott a dolgon, utasította, hogy menjen el a
Paktólosz forrásához a Tmólosz-hegy közelében, és mosakodjon meg benne. Midász
engedelmeskedett, és rögtön meg is szabadult az átkos ajándéktól, a Paktólosz homokja azonban
mind a mai napig csillog az aranytól.4
d) Mivel Midász ily módon brig kíséretével együtt Ázsiába került, fiává fogadta a phrügek
gyermektelen királya, Gordiosz. Amikor ez a Gordiosz még csak szegény paraszt volt, egy szép
napon csodálkozva látta, hogy egy királysas telepszik ökrösszekere rúdjára. Mivel a madár
láthatólag egész nap ott készült maradni, Gordiosz az ökrösszekérrel elindult a phrügiai
Telmisszosz felé, amely most Galatiához tartozik, s ahol egy szavahihető jósda volt. A város
kapujában egy fiatal jósnővel találkozott. Amikor a jósnő meglátta a még mindig a kocsirúdon
gubbasztó sast, követelte, hogy Gordiosz azonnal mutasson be áldozatot Zeusz királynak. - Hadd
menjek én is veled, paraszt - mondta -, hogy biztosan megfelelő áldozatot válassz ki. - Csak rajta -
felelte Gordiosz. - Igen bölcs és megfontolt nőszemélynek látszol. Hozzám jönnél feleségül? -
Mihelyt bemutattad az áldozatot - felelte a jósnő.
e) Közben Phrügia királya hirtelen meghalt, s nem hagyott örököst maga után. Egy jósda
kijelentette: [414 (83.b.-83.e.)]
- Phrügek! Új királyotok ökrösszekéren közeledik a menyasszonyával!
Mikor az ökrösszekér Telmisszosz piacterére ért, a sas azonnal magára vonta mindenki
figyelmét, s Gordioszt egyhangúlag kikiáltották királlyá. Hálából felajánlotta a szekeret és az igát
- amelyet furfangos csomóval a szekérrúdhoz kötött - Zeusznak. Erre egy jósda kinyilatkoztatta,
hogy aki rájön, hogyan kell kibogozni a csomót, egész Ázsia ura lesz. Az igát és a szekérrudat a
Gordiosz által alapított város, Gordion fellegvárában helyezték el, s Zeusz papjai évszázadokig
féltve őrizték, míg Makedóniai Nagy Sándor türelmetlenségében ketté nem vágta kardjával a
csomót.5
f) Gordiosz halála után Midász lépett a trónra, támogatta Dionűszosz kultuszát, s
megalapította Anküra városát. A vele bevándorolt brigek phrügekként váltak ismertté, és
Phrűgia királyait mind a mai napig váltakozva Midásznak és Gordiosznak nevezik. Ezért tartják
az első Midászt tévesen Gordiosz fiának.6
g) Midász ott volt az Apollón és Marszüasz közt lezajlott híres zenei versenyen, amelyen
Tmólosz folyamisten bíráskodott. Tmólosz Apollónnak ítélte a díjat, s

mikor Midász kijelentette, hogy nem ért egyet a döntéssel, Apollón büntetésül szamárfület
növesztett neki. Midásznak sokáig sikerült phrügiai sapka alá rejtenie a
füleket, de borbélya, aki tudott róluk, képtelen volt magában tartani a szégyenletes titkot, pedig
Midász halálbüntetés terhe alatt a lelkére kötötte. Lyukat ásott a folyóparton, s miután
meggyőződött róla, hogy senki nincs a közelben, belesúgta: - Midász királynak szamárfüle van! -
Aztán betemette a lyukat, és megnyugodva továbbment. Csakhogy egy szép napon kinőtt
egy nádszál a parton, és minden arrajárónak megsúgta a titkot. Mikor Midász megtudta, hogy
szégyene kiderült, a borbélyt kivégeztette, ő maga bikavért ivott, és iszonyú szenvedések közt
meghalt.7 [415 (83.e.-83.g.)]
1. Hyginus: 274. Fabula; Philosztratosz: Ta eisz ton Tüanea Apollónion VI. 27.; Hérodotosz I. 14. és
VIII. 138.
2. Cicero: jóslásról I. 36.; Valerius Maximus I. 6. 3.; Ovidius: Átváltozások XI. 92-3.
3. Ailianosz: Variae Historiae III. 18.
4. Plutarkhosz: Minósz 5.; Ovidius: Átváltozások XI. 90. ss.; Hyginus: 191. Fabula; Vergilius: Eclogák
VI. 13. ss.
5. Arrhianosz: Anabaszisz II. 3.
6. Iusztinosz XI. 7.; Pauszaniasz I. 4. 5.; Ailianosz: Variae Historiae IV. 17.
7. Ovidius: Átváltozások XI. 146. ss.; Persius: Szatírák I. 121.; Sztrabón I. 3. 21.
1. Midász alighanem Mitával, a moszkhoszok („borjúemberek"), vagy muskik királyával

azonos. Ez a Fekete-tenger környékéről való nép a Kr. e. 2. évezred közepén elfoglalta Thrákia
nyugati részét, a későbbi Makedóniát, Kr. e. 1200 körül átkelt a Hellészpontoszon,
megdöntötte Kisázsiában a hettiták uralmát, és elfoglalta fővárosukat, Pteriát. A "moszkhosz"
elnevezés talán a szent év szellemét jelképező bikaborjú kultuszára utal. Midász rózsakertjeiből
és a születéséről szóló meséből Aphrodité orgiasztikus kultuszára következtethetünk: a rózsa az
ő szent virága volt. Azt a mesét, hogy Midász érintésére minden arannyá változott, azért találták
ki, hogy magyarázatot adjanak a Mita-dinasztia gazdagságára és a Paktólosz medrében található
aranyra. Gyakran találkozunk olyan véleménnyel, hogy Midászt az athéni komédiákban
visszataszítóan hosszú fülű szatírnak ábrázolták, s innen ered a mese, hogy szamárfüle volt.
2. Mivel azonban a szamarak Midász jótevőjének, Dionűszosznak a szent állatai voltak - kettőt
a csillagok közé is emelt (Hyginus: Poetica Astronomica II. 23.) -, valószínű, hogy az eredeti
Midász szamárálarcban ékeskedett. Valamennyi egyiptomi dinasztikus isten királyi [416 (83.1.-
83.2.)] jelvénye egy nádjogar volt, szamárfüllel a végén, annak az időnek az emlékére, amikor a
szamárfülű Széth (lásd 35. 4.) volt az uralkodójuk. Később azonban Széth egyre inkább veszített
jelentőségéből, egészen a Kr. e. 2. évezred elejéig, amikor a hikszosz királyok egy időre
újjáélesztették a kultuszát. Mivel azonban a hettiták részét alkották a hikszoszok által vezetett,
észak felől érkező hatalmas hódító seregnek, lehet, hogy a szamárfülű Midász Széth nevében
tartott igényt a hettita birodalom fölötti uralomra. A predinasztikus korban Széth kormányozta
az esztendő második felét, és minden évben megölte fivérét, Oziriszt, az év első felének
szellemét, akinek egy bika volt a jelképe: tulajdonképpen a már ismert, egymással versengő
ikrek voltak, akik örökké vetélkedtek húguk, Ízisz Hold-istennő kegyeiért.
3. Valószínű, hogy a kép, amelyen Midász borbélyának története alapul, a szamárkirály halálát
ábrázolta. Napsugárhaját, amelyben királyi hatalma lakozott, lenyírták, mint Sámsonét (lásd 91.
1 . ) ; levágott fejét eltemették egy gödörbe, hogy megvédje Anküra városát az ellenséges
támadástól. A nád kétszeres jelkép: mint a tizenkettedik hónap „fája" (lásd 52. 3.), közelgő
halálára figyelmezteti a királyt; ugyanakkor királyi hatalommal ruházza fel utódát. Bikavért -
nagy varázsereje miatt - csak a Földanya papnői ihattak anélkül, hogy megártott volna nekik
(lásd 51. 4. és 155. a.), s mivel Ozirisz vére volt, egy szamárkirály számára különösen mérgező
lett volna.
4. Gordiosz csomójának a titka vallási titok lehetett, valószínűleg Dionűszosz neve, amelyet
nem volt szabad kiejteni: egy marhabőr zsinórra kötött írásjel. Gordion Ázsia (Kisázsia) kulcsa
volt: fellegvára ellenőrzése alatt tartotta a Trójából Antiokhiába vezető egyetlen használható
kereskedelmi utat. Az ottani papnő vagy pap valószínűleg csak Phrűgia királyával közölte a

titkot, mint ahogy Jeruzsálemben egyedül a főpap tudta [417 (83.2.-83.4.)] Jehova
megnevezhetetlen nevét. Amikor Nagy Sándor Gordionban felsorakoztatta hadseregét Ázsia
meghódítására, és erélyesen kettévágta a csomót, egy ősi meggyőződésnek vetett véget: a kard
hatalmát fölébe helyezte a vallási misztérium hatalmának. Gordiosz (a grüzein, azaz „morogni"
vagy „dörmögni" szóból) talán a jósdája szentélyében hallható mormogásról kapta a nevét.
5. Hogy az Atlantiszról szóló mesét miért tulajdonították a részeg Szilénosznak, három,
Plutarkhosz által feljegyzett körülményből sejthető (Szolón élete 25-29.). Az első: Szolón sokat
utazgatott Kisázsiában és Egyiptomban. A második: Szolón hitt Atlantisz létezésében
(lásd 39. b.), s eposzt is írt róla. A harmadik: állandó vitái voltak Theszpisszel, a drámaköltővel,
aki Dionűszoszról írt komédiáiban - nyilván félreérthetetlen célzásokkal teli - gúnyos
megjegyzéseket adott a szatírok szájába. Szolón megkérdezte: - Nem félsz ennyit hazudni ilyen
nagy közönségnek, Theszpisz? - Mikor Theszpisz erre azt felelte, hogy: - Mit számít ez, mikor
az egész darab csak tréfa? -, Szolón erélyesen koppantott egyet botjával a földön: - Ha ilyen
tréfákat eltűrünk a színházban, nemsokára szerződéseinkbe, egyezményeinkbe is belopódznak!
- Ailianosz, aki Theopomposzra hivatkozik forrásként, úgy látszik, hozzájutott Theszpisz, vagy
tanítványa, Pratinasz valamelyik komédiájához, amelyben a szerző kigúnyolta Szolónt az
eposzában előadott utópisztikus hazugságokért, s úgy ábrázolta, mint Szilénoszt, aki céltalanul
összevissza kóborol Egyiptomban és Kisázsiában (lásd 27. b.). Szilénosz és Szolón rokon
hangzású nevek, s Szilénosz Dionűszosz tanítója volt. Szolón pedig Peiszisztratoszé,
aki - talán éppen Szolón tanácsára - bevezette Athénban Dionűszosz kultuszát (lásd 27. 5.).
6. Szolón valószínűleg utazásai során hallhatta az Atlantisz-legenda töredékeit, bevette őket
eposzába, s így lett a színpadon a gúny céltáblája. Van egy kelta [418 (83.4.-83.6.)] legenda is a
tengeren túli Ifjúság Országáról, ahová az Aranyhajú Niamh elvitte Oisint. Oisin néhány
évszázaddal később visszatért Írországba, de mikor látta, hogy saját népe Niamh népével
összehasonlítva mennyire elkorcsosult, keservesen megbánta, hogy hazatért.
A hajózhatatlan örvény az ókori természettudósok feltevése szerint ott volt, ahol az óceán a
világ peremén a semmibe zúdul. Valószínű, hogy Szolón földrajztudósokat is hallott Atlantisz
létezésének lehetőségéről beszélni. Foglalkozott a témával Eratoszthenész, Mela,
Cicero és Sztrabón is, Seneca pedig Medeiá-jának második felvonásában megjósolta, hogy
egyszer fel fogják fedezni. Ez a jóslat állítólag mély benyomást tett az ifjú Kolumbusra.
84. Kleobisz és Bitón
Kleobisz és Bitón, két argoszi ifjú, Héra argoszi papnőjének fiai voltak. Amikor egyszer az
istennő tiszteletére előírt szertartás időpontjára nem jöttek meg a legelőről
a fehér ökrök, amelyeknek a papnő szent szekerét kellett volna húzniok, Kleobisz és Bitón
befogták magukat a szekér elé, és ők húzták el a majdnem öt mérföldnyire
levő templomig. A papnőt boldoggá tette fiai odaadó buzgalma, s arra kérte imájában az
istennőt, hogy ajándékozza meg őket a legszebb ajándékkal, amelyet halandónak adhat. Mire
befejezte a szertartást, a két fiú elaludt a templomban, s nem is ébredt fel többé.1
b) Hasonló ajándékban részesültek Erginosz fiai, Agamédész és Trophóniosz. Az ikrek
kőküszöböt építettek az alapzatra, amelyet maga Apollón fektetett le
delphoi temploma számára. Apollón jósdája rájuk parancsolt: - Hat álló napig éljetek vidáman,
és élvezzétek ki az élet minden örömét! A hetediken teljesül szívetek vágya. - Hetednap
mindkettőjüket halva találták az [419 (83.6.-84.b.)] ágyban. Innen a szólás: - Akit az istenek
szeretnek, fiatalon hal meg.2
c) Trophóniosz később saját jósdát kapott a boiótiai Lebadeiában.3
1. Hérodotosz I. 31.; Pauszaniasz II. 20. 2.

2. Pindarosz, idézi Plutarkhosz: Vigasztaló szavak Apollónioszhoz 14.; Homéroszi himnusz Apollónhoz
294-99.; Menandrosz: Görög vígjáték-töredékek IV. 105., Meinecke kiadás,
3. Hérodotosz I. 46.; Euripidész: Ión 300.

1. Kleobisz és Bitón mítosza kétségkívül azokra az emberáldozatokra vonatkozik, amelyeket
olyankor mutattak be, amikor új templomot szenteltek a Hold-istennőnek. Argoszban ikreket
szoktak kiválasztani a társkirályok helyetteséül, és a szokásos áldozati állatok, a fehér bikák
helyett őket fogták a holdszekér elé. Valószínűleg a templom küszöbe alá temették őket, hogy
távoltartsák az ártó hatásokat (lásd 169. h.). Talán ezért nevezték néha Kasztórt és
Polüdeukészt (lásd 62. c.) Oibalidáknak, ami inkább azt jelenti, hogy „a templomkü-
szöb fiai", mint azt, hogy „foltos juhbőrből való". Apollón delphoi papjai nyilván átvették ezt a
szokást, noha a Hold-istennőnek - akinek ez az áldozat eredetileg járt - semmiféle jogot nem
engedélyeztek a templomban.
2. A hetedik nap Kronosz titán (Jeruzsálemben a kronoszi Jehova) szent napja volt, s a
„pihenés"-nek volt szentelve. A „pihenés" azonban az istennő dicsőségére történt halált
jelentette - ezért kapott jutalmul Trophóniosz héroszjósdát (lásd 51. i.). [420 (84.b.-84.2.)]
85. Narkisszosz
A theszpiai Narkisszosz a kék Leiriopé nimfa fia volt. A nimfát egyszer Képhisszosz folyamisten
körülölelte kanyarulataival, aztán erőszakkal magáévá tette. Teiresziász látnok, akitől Leiriopé
kért először tanácsot, azt mondta neki: - Narkisszosz nagyon hosszú életű lesz,
de csak akkor, ha sose ismeri meg önmagát. - Természetes, hogy Narkisszoszba már
gyermekkorában mindenki beleszeretett, s mire tizenhat esztendős lett, egy sereg mindkét
nembeli szerelmest utasított vissza szívtelenül. Ugyanis éktelenül büszke volt a szépségére.
b ) A visszautasított szerelmesek közt volt Ékhó, a nimfa, aki elvesztette beszélőképességét,
csak mások kiáltásait tudta szajkómódra ismételgetni. Ez volt a büntetése, amiért hosszú
mesékkel szórakoztatta Hérát, s közben Zeusz szeretőinek, a hegyi nimfáknak sikerült
elkerülniök az istennő féltékeny tekintetét, s elmenekültek. Egyszer Narkisszosz
szarvasvadászatra ment, s Ékhó lopva követte az úttalan erdőben. Nagyon szeretett volna
beszélni vele, csakhogy képtelen volt elsőnek megszólalni. Végül Narkisszosz észrevette, hogy
elkalandozott társaitól, és kiabálni kezdett: - Van itt valaki?
- Valaki! - felelte Ékhó. Narkisszosz meglepődött,mert senkit sem látott.
- Hozzám!
- Hozzám!
- Miért bujkálsz előlem?
- Miért bujkálsz előlem?
- Hadd lássalak!
- Hadd lássalak! - visszhangozta Ékhó, és boldogan előrohant rejtekhelyéről, hogy megölelje
Narkisszoszt. Ő azonban gorombán lerázta magáról és elszaladt. - Inkább meghalok, semhogy
lefeküdnék veled! - kiáltotta.
- Lefeküdnék veled! - esedezett Ékhó.
De Narkisszosz eltűnt, Ékhó pedig élete hátralevő [421 (85.a.-85.b.)] részét elhagyatott
völgyekben töltötte, s addig sorvadt a szerelemtől és a bánattól, hogy a végén nem maradt
meg egyéb belőle, csak a hangja.1
c ) Egyszer meg Narkisszosz kardot küldött Ameiniosznak, legkitartóbb udvarlójának. Róla
kapta nevét azAmeiniosz, az Alpheioszba ömlő Helisszón mellékfolyója. Ameiniosz öngyilkos lett
Narkisszosz küszöbén, s fölszólította az isteneket, hogy bosszulják meg halálát,
d) Artemisz meghallotta kérését, és olyan szerelemre gyullasztotta Narkisszoszt, amely
sohase teljesülhetett be. A theszpiai Donakónban egy ezüstösen tiszta forrásra bukkant,
amelynek vizét még sose zavarta meg se lábasjószág, se madár, se vadállat, sőt még a föléje hajló
árnyas fák lehulló ága sem. Mikor Narkisszosz fáradtan földre vetette magát a füves parton,
hogy csillapítsa szomját, beleszeretett saját tükörképébe. Először megpróbálta megölelni és
megcsókolni a vele szembenéző gyönyörű ifjút, de hamarosan rájött, hogy ő maga az; fekve
maradt, és órák hosszat elragadtatva bámult a víztükörbe. Hogyan fogja kibírni, hogy megtalálta
szerelmét, és az mégse lehet az övé? Gyötörte a bánat, de még a szenvedésnek is örült. Legalább
tudta, hogy akármi történik, másik énje hű marad hozzá.

e ) Ékhó nem bocsátott meg Narkisszosznak, mégis együtt szenvedett vele. Amikor az tőrt
döfött a szívébe, részvétteljesen visszhangozta: - Jaj! Jaj! -, s amikor kilehelte lelkét,
megismételte utolsó szavait is: - Ég veled, reménytelen ifjú szerelmem! - Narkisszosz vérét
beitta a föld, s belőle sarjadt a piros pártás fehér nárcisz, amelyből most balzsamkenőcsöt
párolnak Khairóneiában. Noha fejfájást okozhat, fülbetegségek és fagydaganatok gyógyítására,
valamint sebkenőcsnek javallják.2
1. Ovidius: Átváltozások III. 341-401.

2. Pauszaniasz VIII. 29. 4. és XI. 31. 6.; [422 (85.b.-85.e.)] Ovidius: Átváltozások 402-510.; Konón:
Elbeszélések 24.; Plinius: Historia Naturalis XXI. 75.
1. A Démétérnek és Perszephonénak szánt koszorúk kötéséhez használt (Szophoklész:

Oidipúsz Kolonoszban 682-4) és leirion-nak is nevezett nárcisz az istennő-háromság szent
háromszirmú, kék lilioma, vagyis az írisz volt. Ebből kötöttek koszorút akkor is, amikor a három
Tiszteletreméltót (lásd 115. c.), vagyis az Erinnüszöket akarták kiengesztelni. Késő ősszel
virágzik, röviddel a fehér nárcisz előtt, s talán ezért is nevezik Leiriopét
Narkisszosz anyjának. E fantáziadús tanítómesének, amely mellékesen a nárciszolaj - jól ismert
narkotikum, miként a „Narkisszosz" első szótagja is mutatja - gyógyhatásáról is beszámol,
valószínűleg egy olyan kép az alapja, amely a kétségbeesett Alkmaiónt (lásd 107. e.), azaz
Oresztészt (lásd 114. a.) ábrázolja, amint liliomkoszorúval a fején fekszik egy tó partján,
amelyben hiába próbál megtisztulni az anyagyilkosság bűnétől: az Erinnüszök
engesztelhetetlenek maradtak. Ékhó e képen nyilván anyja gúnyolódó szellemét ábrázolja,
Ameiniosz pedig meggyilkolt apját.
2. De az -isszosz, akárcsak az -inthosz, krétai szóvég. Úgy látszik, a Narkisszosz is, meg a
Hüakinthosz is a krétai tavaszi virághérosz neve volt. Az ő halálát gyászolja az istennő a mükénéi
Akropolisz arany frízén. Másutt Antheusznak nevezték (lásd 159. 4.), ami Dionűszosz
mellékneve. A liliom volt a knósszoszi király felségjelvénye is. A palota romjai közt találtak egy
festett reliefet, amelyen jogarral a kezében sétál egy liliomos mezőn, fején íriszkoszorúval,
nyakában íriszfüzérrel. [423 (85.1.-85.2.)]
86. Phüllisz és Kárüa
Phüllisz thrák hercegnő szerelmes volt Thészeusz fiába, Akarnaszba, aki Trója alatt harcolt.
Mikor Trója elesett, és az athéni hajóhad visszatért, Phüllisz gyakran kiment a tengerpartra,
abban a reményben, hogy megpillantja Akamasz hajóját. Csakhogy a hajó léket kapott, s emiatt
késett. Mikor Phüllisz kilencedik alkalommal is hiába ment ki a partra, egy Enneodosznak
nevezett helyen belehalt bánatába. Athéné mandulafává változtatta, s mikor Akamasz másnap
megérkezett, már csak a fa durva kérgét ölelhette meg. Válaszként Akamasz cirógatására a
csupasz ágakból levél helyett virág fakadt. Azóta is ez a mandulafa jellegzetessége. Az athéniak
minden esztendőben táncokat adnak elő Phüllisz és Akamasz emlékezetére.1
b ) Kárüa lakóniai királyleány viszont Dionűszosz szeretője volt, de váratlanul meghalt
Kárüaiban, s Dionűszosz diófává változtatta. Halála hírét Artemisz vitte meg a lakóniaiaknak,
akik erre templomot építettek Artemisz Kárüatisznak. Innen kapták nevűket a Kariatidák, az
oszlopokat helyettesítő, kőből faragott nőalakok. A lakóniai nők Kárüaiban is minden évben
táncokat adnak elő az istennő tiszteletére, amióta a Dioszkuroszok elrendelték.2
1. Lukiánosz: A táncról 40.; Hyginus: 59. Fabula; Servius: Vergilius V. eclogája 10. soráról; a Vatikán
első mitográfusa 159.
2. Pauszaniasz III. 10. 8. és IV. 16. 5.; Servius: Vergilius VIII. eclogája 29. soráról.
1. Mindkét mítosz azt célozza, hogy megmagyarázza, miért szerepel a mandula és a dió a Kár
vagy Kárüa (lásd 57. 2.) tiszteletére rendezett szertartásokon. Kárt Métisznek (lásd 1. d. és 9. d.),
a bölcsesség titaniszának [424 (86.a.-86.1.)] is ismerték. E mítoszok alapja valószínűleg egy

olyan kép lehetett, amelyen egy fiatal költő egy diófához imádkozott az istennő jelenlétében, s
közben kilenc fiatal nő körtáncot lejtett. Enneodoszról említés történik annak a thrákiai
Phüllisznek a legendájában is, aki megőrjítette Démophónt (lásd 169. i.). Nevének jelentése:
"kilencnapi járóföld". Az ír bárdok a kilences számot összefüggésbe hozták a dióval, a diót pedig
a költői ihlettel. Fa-ábécéjükben (lásd 52. 3.) a „mogyorófát" jelentő coll („C") betű kilencest is
jelent. Az ír Dinnschenchas szerint a Boyne folyóban az ihlet forrására a költészet kilenc
mogyorófája vetett árnyékot, s vizében éneklő pettyes halak éltek. Arkadiában volt még egy
Kárüai („diófák"), egy forrás közelében, amelynek a vizében Pauszaniasz szerint ugyanilyen
különleges halfajta élt (Pauszaniasz VIII. 14. 1-3. és 21. 1.; Athénaiosz VIII. 331. o.).
2. Kár istennőből, akitől Kária a nevét kapta, Itáliában Carmenta, azaz „Kár, a bölcs" jósistennő
lett (lásd 52. 5 . ; 82. 6 . ; 95. 5. és 132. o.). A Kariatidák az ő diónimfái, mint ahogy a Meliák
kőrisnimfák, a Méliák almanimfák és a Drüaszok tölgynimfák. Plinius még őrzi a hagyományt,
hogy Kár találta fel a madárjóslást (Historia Naturalis VIII. 57.). Phüllisz („leveles") valószínűleg
a palesztinai és mezopotámiai Nagy Istennő, Belili szerény görög változata; a Démophón-
mítoszban Rheiával van kapcsolatba hozva (lásd 169. j.).
87. Arión
A leszboszi Arión, Poszeidón és Oneaia nimfa fia mesterien játszott a lanton. Dionűszosz
tiszteletére ő találta fel a dithüramboszt. Amikor meghívták egy zenei versenyre a szicíliai
Tainaroszba, ura, Periandrosz, Korinthosz türannosza csak vonakodva adta meg az [425 (86.1.-
87.a.)] engedélyt az utazásra. Arión megnyerte a dijat, s csodálói annyi gazdag ajándékkal
halmozták el, hogy a tengerészekben, akiknek vissza kellett volna vinniök őt Korinthoszba,
feltámadt a pénzvágy.
- Nagyon sajnáljuk, Arión, de meg kell halnod - közölte a hajó kapitánya.
- Milyen bűnt követtem el? - kérdezte Arión.
- Túlságosan gazdag vagy - felelte a kapitány.
- Hagyjátok meg az életem, s összes dijamat nektek adom - könyörgött Arión.
- Igen ám, de mikor Korinthoszba érkeznénk, visszavonnád az ígéretedet - válaszolt a
kapitány. - Én is azt tenném a helyedben. A kierőszakolt ajándék nem ajándék.
- Hát jó - mondta beletörődve Arión. - Csak azt engedd meg, hogy még egy utolsó dalt
elénekeljek.
Mikor a kapitány beleegyezett, Arión legszebb ruhájában kiállt a hajó orrába, szenvedélyes
hangon felfohászkodott az istenekhez, aztán beugrott a tengerbe. A hajó tovább vitorlázott.
b) Csakhogy Arión éneke a hajó köré csalogatott egy raj zenekedvelő delfint, s az egyik a
hátára vette. Még aznap este utolérte a hajót, és több nappal előbb Korinthosz kikötőjébe
érkezett, mint a hajó. Periandrosz nagyon örült Arión csodálatos megmenekülésének, a delfin
pedig sehogy se akart megválni Arióntól, hanem ragaszkodott hozzá, hogy vele mehessen a
türannosz udvarába. Itt azonban hamarosan belepusztult a nagy jólétbe. Arión fényes temetést
rendezett neki.
Mikor a hajó kikötött, Periandrosz magához rendelte a kapitányt és a legénységet. Színlelt
aggodalommal megkérdezte, mit tudnak Ariónról.
- A város lakói olyan túláradó vendégszeretettel bántak vele, hogy ott maradt Tainaroszban -
felelte a kapitány.
Periandrosz mindnyájukat megeskette a delfin [426 (87.a.-87.b.)] sírjánál, hogy igazat
mondtak, aztán váratlanul elébük állította Ariónt. Mivel többé nem tagadhatták vétküket, azon
nyomban kivégezték őket. Apollón később Arión és lantja képmását elhelyezte a csillagok
között.1
c) Nem Arión volt az első ember, aki egy delfinnek köszönhette életét. Delfin mentette meg
Enaloszt, amikor a tengerbe vetette magát, hogy együtt haljon meg szerelmével, Phineisszel. A
leányt egy jósda tanácsára sorsolással választották ki, hogy a tengerbe dobják, s halálával
megengeszteljék Aphroditét. Ez akkor történt, amikor Penthilosz fiainak vezetésével Leszbosz
szigetére hajóztak az első telepesek. Phineiszt a delfin párja mentette meg. Ugyancsak egy delfin
mentette meg a vízbefúlástól a Kriszai-tengeren Phalanthoszt, amikor Itália felé hajózott.

Ikadioszt, Íapüsz krétai testvérét szintén egy delfin vitte Delphoiba, amikor Itáliába akart utazni,
s hajótörést szenvedett. Erről az eseményről kapta a nevét a jósda, ugyanis a delfin maga
Apollón volt.2
1.Hérodotosz I. 24.; Pindarosz: Olümpiai ódák XIII. 25.; Hyginus: 194. Fabula; Pauszaniasz III. 25. 5.
2.Plutarkhosz: Szümposzion ton hepta szophón 20.; Pauszaniasz X. 13. 5.; Servius: Vergilius Aeneise III.
énekének 332. soráról.
1. Arión is, Periandrosz is történelmi személyek, Kr. e. a hetedik században éltek. Arión
Poszeidón-himnuszának egy töredéke ránk is maradt. A történet egyrészt valószínűleg azon
a hagyományon alapszik, hogy Arión éneke csakugyan előcsalt egy raj delfint, mire a
tengerészek letettek tervükről, hogy megöljék a pénzéért - a delfinek és a fókák tudvalevően
fogékonyak a zenére -, másrészt egy olyan szobor félremagyarázásán, amely Palaimón istent
ábrázolta lanttal a kezében, amint delfinháton érkezik Korinthoszba (lásd 70. 5.). Mitikus [427
(87.b.-87.1.)] színezetet azzal adtak a történetnek, hogy Ariónt Poszeidón fiaként tüntették fel,
mint névrokonát, a vad Arión lovat (lásd 16.f.), és róla nevezték el a Lant csillagképet. A józan és
igazságszerető Pauszaniasz kétségbe vonja Hérodotosz hallomáson alapuló Arión-meséjének
hitelét, ugyanakkor azt írja, hogy Poroszelénében saját szemével látott egy delfint, amelyet a
halászok megsebesítettek. Egy kisfiú meggyógyította, s a delfin hálából a gyerek hívására mindig
megjelent, és megengedte, hogy meglovagolja (III. 25. 5.). Ez arra enged következtetni, hogy
Korinthoszban az új évet jelképező gyermek rituális megérkezését a Nap-papok által betanított
szelíd delfin közreműködésével színjátékszerűen mutatták be.
2. Enalosz és Phineisz mítoszának alapja egy olyan kép lehetett, amely a delfinen lovagoló
Amphitritét és Tritont ábrázolta. Enaloszt Plutarkhosz a polipkultuszszal hozza kapcsolatba.
Neve Oid105. 1.): Mütilénében ő lehetett a megfelelője, Itáliában pedig Phalanthosz.
Tarentumban Tarasz, a város állítólagos alapítója, Poszeidónnak és Szatüraiának ("szatíroktól
származó"), Minósz leányának a fia volt a delfinen lovagló újévgyermek, héroszszentélye is volt
a városban (Pauszaniasz X. 10. 4. és 13. 5.; Sztrabón VI. 3. 2.). Phalanthosz, aki Kr. e. 708-ban a
dór Tarentumot alapította, átvette a delfinkultuszt az ott lakó, krétai kultúrával átitatott
szikeloszoktól.
3. Ikadiosz neve "huszadik"-at jelent, s talán arra utal, hogy a hónap huszadik napján
ünnepelték megérkezését. [428 (87.1.-87.3.)]
88. Minósz és öccsei
Zeusz három fiút nemzett Européval Kréta szigetén: Minószt, Rhadamanthüszt és Szarpédónt,
aztán elhagyta. Europé erre feleségül ment Kréta királyához, Aszterioszhoz. Aszteriosznak
Dórosz fia, Tektamosz volt az apja, aki egy csoport aiol és pelaszg telepes élén költözött a
szigetre, ahol az aiol Krétheusz leányát vette feleségül.1
b ) Mivel Europé és Aszteriosz házasságából nem született gyermek, Aszteriosz örökbe
fogadta Minószt, Rhadamanthüszt és Szarpédónt, s megtette őket örököseivé. De mikor a három
testvér felnőtt, összeveszett egy Milétosz nevű szép ifjú szerelmén. Miiétoszt Apollón nemzette
Areia nimfával, akit egyesek Déionének, mások meg Theiának neveznek.2 Mivel Milétosz
Szarpédónt szerette legjobban, s őt választotta, Minósz elűzte Kréta szigetéről. Milétosz
tekintélyes hajóhaddal a kisázsiai Káriába hajózott, s Milétosz néven várost és királyságot
alapított. Ezen a földön, amelyet addig Anaktóriának neveztek, előzőleg két nemzedéken
keresztül Uranosz és Földanya fia, az óriás Anax, és Anax ugyancsak óriás fia, Aszteriosz
uralkodott. Milétosz megölte Aszterioszt, és egy kis szigeten, Ladé közelében temette el.
Csontvázát nemrég ásták ki: legalább tíz könyök hosszú. De vannak, akik szerint Minósz azzal
gyanúsította Miiétoszt, hogy meg akarja fosztani trónjától, és meg akarja kaparintani a
királyságot. Mivel azonban félt Apollóntól, mindössze csak figyelmeztette Miiétoszt, aki erre
önszántából menekült Káriába.3 Mások szerint az ifjú, aki miatt a testvérek összevesztek,
nem Milétosz volt, hanem Atümniosz, Zeusz és Kassziopeia vagy Phoinix fia.4

c ) Aszteriosz halála után Minósz követelte magának a krétai trónt. Annak bizonyságául, hogy
igénye jogos, azzal kérkedett, hogy az istenek bármilyen kérését [429 (88.a.-88.c.)] teljesítik.
Oltárt emelt Poszeidónnak, megtette az áldozat bemutatásához szükséges előkészületeket, aztán
imádkozott, hogy jöjjön elő a tengerből egy bika. Abban a pillanatban partra is úszott egy
vakítóan fehér bika. Minószt annyira elbűvölte a bika szépsége, hogy nyájába sorolta, s egy
másikat áldozott fel helyette. Minósznak a trónra való jogát valamennyi krétai elismerte, csak
Szarpédón nem. Ő még mindig Milétosz miatt szomorkodott, és kijelentette, hogy Aszteriosz
három egyenlő részre akarta osztani országát három örököse közt. Egyébként akkor már
Minósz is három részre osztotta a szigetet, és mindhárom résznek kijelölte a fővárosát is.5
d ) Minósz száműzte Szarpédónt Kréta szigetéről. Szarpédón a kisázsiai Kilikiába menekült,
szövetséget kötött Kilixszel Milüasz lakói ellen, legyőzte őket, és a királyuk lett. Zeusz jóvoltából
három emberöltőnyi ideig élt, s miután végül meghalt, Milüaszt Lükiának nevezték el, utódáról,
Lükoszról, aki hozzá menekült, amikor Aigeusz száműzte Athénból.6
e) Közben Minósz feleségül vette Héliosz és Krété nimfa leányát, Pasziphaét, akit
Perszéisznek is szoktak nevezni. Poszeidón azonban - bosszúból, amiért Minósz megsértette -
Pasziphaét szerelemre lobbantotta a fehér bika iránt, amelyet Minósz nem áldozott fel neki.
Pasziphaé bizalmasan bevallotta természetellenes szerelmét Daidalosznak, a híres athéni
ezermesternek, aki akkor száműzetésben élt Knósszoszban, és Minószt meg családját mozgó
fabábukkal mulattatta. Megígérte, hogy segítségére lesz Pasziphaénak, faragott egy belül üres
tehenet, bevonta tehénbőrrel, s a patáiba rejtett kerekeken kigurította Gortüsz mellé a rétre,
ahol Poszeidón bikája Minósz tehenei közt legelt a tölgyfák alatt. Megmutatta Pasziphaénak,
hogy kell kinyitni a tehén hátán levő csapóajtót, belebújni és bedugni a lábait a hátsó fertályába,
aztán tapintatosan távozott. A fehér bika hamarosan odaügetett, és meghágta a tehenet, [430
(88.c.-88.e.)] vagyis Pasziphaénak teljesült a vágya. Később világra hozta a Minótauroszt, a
bikafejű, embertestű szörnyeteget.7
f) De vannak, akik azt állítják, hogy Minósz, aki minden évben a legszebb bikáját áldozta fel
Poszeidónnak, egy ízben csak az utána következő legszebbet mutatta be áldozatul, s ezért
haragudott meg az isten. Mások szerint Zeuszt sértette meg Minósz. Megint mások szerint
Pasziphaé nem mutatott be néhány évig engesztelő áldozatot Aphroditénak, s az istennő
büntette meg ilyen szörnyű vággyal. Az eset után a bika megvadult, végigdúlta egész Krétát, míg
Héraklész el nem fogta, és Görögországba nem hozta, ahol végül is Thészeusz ölte meg.8
g ) Minósz egy jósdához fordult tanácsért, hogyan kerülhetné el a botrányt és titkolhatná el
Pasziphaé szégyenét. A következő választ kapta: - Utasítsd Daidaloszt, hogy építsen számodra
búvóhelyet Knósszoszban! - Daidalosz megépítette a búvóhelyet, és Minósz élete hátralevő
részét a Labürinthosznak nevezett, bonyolult útvesztőben töltötte, ennek közepén rejtette el
Pasziphaét és a Minótauroszt.9
h ) Rhadamanthüsz okosabb volt Szarpédónnál, és Krétán maradt. Békében élt Minósszal, s
jutalmul meg is kapta Aszteriosz királyságának egyharmadát. Igazságos és becsületes
törvényhozó hírében állt, könyörtelenül megbüntette a gonosztevőket, és számos törvényt
alkotott a krétaiak, sőt a kisázsiai szigetek lakói számára is, akik közül sokan önként átvették
törvénykönyvét. Kilencévenként felkereste Zeusz barlangját, és újabb törvényeket hozott
magával. Példáját később bátyja, Minósz is követte.10 Egyesek szerint azonban Rhadamanthüsz
nem Minósz öccse volt, hanem Héphaisztosz fia. Mások meg azt vonják kétségbe, hogy Minósz
Zeusz fia lett volna. Szerintük Lükasztosz és az Ida-hegység nimfájának a fia volt. Minósz
földeket [431 (88.e.-88.h.)] hagyományozott Kréta szigetén fiára, Gortüszra, akiről a krétai vá
ros a nevét kapta, de a tegeaiak szerint Gortüsz az arkadiai Tegeatész fia volt. 11 Rhadamanthüsz
Kisázsiában hagyott földet fiára, Erüthroszra. Khiosz szigete Ariadné fiáé, Oinopióné lett, akit
Dionűszosz elsőnek tanított meg rá, hogyan kell bort készíteni. Lémnosz Thoászé, Ariadné
másik fiáé, Kournosz Enüuészé, Peparethosz Sztaphüloszé, Maronieia Euanthészé, Parosz
Alkaioszé, Délosz Anioszé, Androsz pedig Androszé lett.12
i) Rhadamanthüsz később Boiótiába menekült, mert megölte egyik rokonát. Okaleaiban élt
száműzetésben, és Amphitrüón halála után feleségül vette Alkménét, Héraklész anyját. Sírjukat
Haliartoszban mutogatják, egy ültetvény közelében, ahol szívós nádat termelnek. Ezt a fajta

nádat Krétából telepítették át Haliartoszba, s gerelyt meg fuvolát készítenek belőle. Egyesek
szerint azonban Alkméné csak a halála után ment feleségül Rhadamanthüszhoz, az Elíziumi
Mezőkön.13 Zeusz ugyanis kinevezte Rhadamanthüszt a holtak három bírájának egyikévé - a
másik kettő Minósz és Aiakosz volt -, s így az Elíziumi Mezőkön lakott.14
1. Diodorus Siculus IV. 60. és V. 80.
2. Diodorus Siculus IV. 60.; Apollodórosz III. 1.2.; Ovidius: Átváltozások IX. 442.; Antoninus Liberalis:
Transformationum Congeries 30.
3. Pauszaniasz VII. 2. 3. és I. 35. 5.; Ovidius: Átváltozások IX, 436. ss.
4. Apollodorosz uo; Apollóniosz Rhodiosz II. 178., szkholion.
5. Sztrabón X. 4. 8.
6. Apollodórosz: uo.; Hérodotosz I. 173.
7. Diodorus Siculus: uo.; Pauszaniasz VII. 4. 5.; Vergilius: Eclogák VI. 5. ss. ; Apollodórosz: uo. és III. 1.
3-4.
8. Diodorus Siculus IV. 77. 2. és 13. 4.; a Vatikán első mitográfusa 47.; Hyginus: 40. Fabula (de a szöveg
romlott). [432 (88.h.-88.i.)]
9. Ovidius: Átváltozások VIII. 155. ss.; Apollodórosz III. 4. Diodorus Siculus IV. 60. és V. 79.;
Apollodórosz III. 1. .; Sztrabón: uo.
11. Kinaithón, idézi Pauszaniasz VIII. 53. 2.; Diodorus Siculus IV. 60.; Pauszaniasz VIII. 53. 2.
12. Apollóniosz Rhodiosz III. 997., szkholion; Diodorus Siculus V. 79. 1-2.
13. Tzetzész: Lükophrónról 50.; Apollodórosz II. 4. 11.; Plutarkhosz: Lüszandrosz 28.; Sztrabón IX. 11.
30.; Phereküdész, idézi Antoninus Liberalis: Transformationum Congeries 33.
14. Diodorus Siculus V. 79.; Homérosz: Odüsszeia IV. 564.
1. Sir Arthur Evans a preklasszikus krétai kultúra egymás után következő szakaszait I., II. és
III. minószi korszaknak nevezi, és ezzel azt a benyomást kelti, mintha Kréta uralkodóját már a
Kr. e. harmadik évezred elején Minósznak nevezték volna. Ez azonban tévedés. Minósz
valószínűleg egy hellén uralkodócsalád királyainak mellékneve volt. Ez a dinasztia a második
évezred elején uralkodott Kréta szigetén. A királyok rituális házasságot kötöttek a knósszoszi
Hold-papnővel, és róla kapták a "Hold-lény" melléknevet. Anakronizmus, hogy Minósz Dórosz
unokájának, Aszteriosznak az utóda volt, mert a dórok csak a második évezred végén foglalták
el Krétát. Valószínűbb, hogy Minósz társai eredetileg az aiolok és pelaszgok (s esetleg az „attikai
iónok") voltak, akiket Tektamosz („kézműves") vitt magával. (A neve alapján Daidalosszal,
valamint Héphaisztosszal, Rhadamanthüsz állítólagos apjával azonos.) Az is valószínű, hogy
Aszteriosz („csillagos") Aszteria hímnemű alakja. Aszteria az Ég Királynője, s ő teremtette a
bolygókat kormányzó hatalmakat (lásd 1. d.). Kréta görög szó, a krateia („erős vagy uralkodó
istennő") egyik alakja - ebből származik a Kréteusz és [433 (88.1.)] Krétheusz név. M.
Ventrisnek és J. Chadwicknek az eddig megfejtetlen lineáris B-irással kapcsolatos vizsgálódásai
- ilyen írásokat találtak Püloszban, Thébában, Mükénében és a Kr. e. 1400-ban lerombolt
knósszoszi palota romjai közt - kimutatták, hogy Knósszoszban a második évezred derekán a
hivatalos nyelv az aiol-görög egyik régebbi formája volt. A jelek szerint ezt az írást eredetileg
egy nem árja nyelv számára találták ki, és meglehetősen nehezen tudták a görögre alkalmazni.
(Hogy a lineáris A-írással készült feliratok görög vagy krétai nyelven íródtak-e, még nem
sikerült megállapítani.) Sok görög mitológiai név - például: Akhilleusz, Idomeneusz, Thészeusz,
Krétheusz, Nesztor, Ephialtész, Xuthosz, Aiász, Glaukosz és Aiolosz - egyaránt előfordul mind a
krétai, mind a szárazföldi táblákon, amiből arra lehet következtetni, hogy e mítoszok közül
igen sok még a Trója eleste előtti időből származik.
2. Mivel Milétosz férfinév, az ismert mítosznak, amikor két fiútestvér összevész egy nő
kegyein, homoszexuális fordulatot adtak. Az igazság valószínűleg az, hogy miután Knósszoszt az
akhájok 1400 körül feldúlták, a rákövetkező zűrzavaros időkben sok olyan aiol-pelaszg vagy ión
származású, görögül beszélő krétai előkelőség vándorolt ki háza népével együtt Kisázsiába,
különösen Káriába, Lükiába és Lüdiába, aki a Hold-istennőt tisztelte legfőbb istenként.
Hérodotosz ugyanis nem vesz tudomást a lükiai Szarpédón-dinasztiáról szóló hagyományról, és
azt írja, hogy az ő korában a lükiaiak is (Hérodotosz I. 173.; Sztrabón XII. 8. 5.), a káriaiak is (lásd
75. 5.) még mindig az anyai ágon való leszármazást vették tekintetbe. Milétosz vagy ősi krétai
szó, vagy a milteiosz („vörös okker" vagy „vörös ólom") elírása, s ebben az esetben rokonértelmű

az Erüthrosz és a Phoinix nevekkel, mert mind a kettő „vörös"-et jelent. A krétaiak arcszíne
vörösebb volt, mint a helléneké, s a lükiaiak meg a káriaiak részben krétai eredetűek [434
(88.1.-88.2.)] voltak. Ugyanaz áll a pureszatikra (filiszteusok) is, akiknek a neve szintén „vörös
emberek"-et jelent (lásd 38. 3.).
3. Anaktória óriás termetű uralkodói a Genezis-ben szereplő anákokra, azokra az óriásokra
emlékeztetnek (Józsué XIV. 12.), akiket Káleb kiűzött a szentélyből, amely valamikor Efroné,
Khéth (Téthüsz?) fiáé volt. Efron, akiről Hebron a nevét kapta (Genezis XXIII. 16.),
Phoróneusszal azonosítható. Ezek az anákok valószínűleg Görögországból vándoroltak be, mint
a tengerjáró népek ama szövetségének tagjai, amelyik annyi bajt okozott az egyiptomiaknak a
Kr. e. XIV. században. Valószínű, hogy Ladét, ahol Anax fiát, Aszterioszt eltemették. Lat, Létó,
azaz Latona istennő tiszteletére nevezték így (lásd 14. 2.). Abból, hogy ezt az Aszterioszt
ugyanúgy hívják, mint Minósz apját, arra következtethetünk, hogy a milétosziak ezt a nevet a
krétai Milétoszból hozták magukkal (lásd 25. 6.). Az ír Book of Invasions hitelt érdemlő
hagyománya szerint az ír Miledh lakói krétai eredetűek, Kisázsián keresztül menekültek
Szíriába, ahonnan Kr. e. a XIII. században hajóztak nyugat felé, az észak-afrikai Gaetuliába, s
végül Brigantiumon (Compostela, Spanyolország északnyugati részén) keresztül jutottak
Írországba.
4. Milétosz állításából, hogy Apollón fia, arra következtethetünk, hogy a milétoszi királyoknak
éppúgy a Nappal kapcsolatos mellékneveket adtak, mint a korinthosziaknak (lásd 67. 2.).
5. Lehet, hogy Minósznak, Zeusz fiának öccsei felett aratott győzelme Krétának a dórok által
történt meghódítására vonatkozik. Csakhogy Minósz Poszeidónnak áldozott bikát, amiből
viszont arra következtethetünk, hogy a „Minósz" melléknevet korábban aiolok viselték.
Kréta évszázadokig igen gazdag ország volt, s csak a Kr. e. VIII. század végén osztották fel az
akhájok, dórok, pelaszgok, küdonok (aiolok) és a sziget nyugati szélén [435 (88.2.-88.5.)] élő
„igazi krétaiak" közt (Odüsszeia XIX. 171-5.). Diodorus Siculus megpróbálja megkülönböztetni
Minószt, Zeusz fiát, unokájától, Minósztól, Lükasztosz fiától. De lehetséges, hogy egymás után
két vagy három Minósz-dinasztia uralkodott.
6. Szarpédón neve („öröm a faládában") arra vall, hogy ő vezette be Lükiában (lásd 162. n.) a
Nap-hérosz kultuszát, aki minden újév napján a viz szinén ládában lebegő csecsemőként bukkan
fel, mint Mózes, Perszeusz (lásd 73. c.), Aniosz (lásd 160. t.) és mások. A Perszeusz-mítosz
Krétával való összefüggését Pasziphaé anyjának, Perszéisznek a személye jelzi. Zeusz
Szarpédónnak tett engedménye, hogy három emberöltőnyi ideig éljen, talán azt jelenti, hogy a
szokásos nyolc év - azaz egy Nagy Év - helyett, ameddig Minósz uralkodott, neki megengedték,
hogy a tizenkilencedik évig uralkodhasson, amikor a Nap- és a Hold-idő jobban egybeesik, mint
a nyolcadik esztendő végén. Tehát még a harmadik Nagy Év egy részében is uralkodott (67. 2.).
7. Mivel „Pasziphaé" Pauszaniasz szerint (III. 26. 1.) a Hold egyik mellékneve, másik neve:
„Itóné" pedig az esőcsináló Athénéé (Pauszaniasz IX. 34. 1.), Pasziphaé és a bika mítosza a
tehénszarvas Hold-papnőnek és a bikaálarcos Minósz királynak egy tölgyfa alatti rituális
nászára vonatkozik (lásd 76. 1.). Hészükhiosz szerint (Karten címszó alatt) „Gortüsz" annyi,
mint Karten, ami krétai nyelven tehenet jelent. A nászt valószínűleg a Nap és a Hold nászának
tekintették; ezért volt Gortüszban egy Napnak szentelt csorda (Servius: Vergilius VI. eclogája 60.
soráról). Daidalosz tapintatos távozása a legelőről arra vall, hogy a nász nem a nyilvánosság
előtt ment végbe, mint a pikteknél és a moiszünoikhoszoknál. A későbbi görögök közül
sokaknak nem tetszett a Pasziphaé-mítosz, és azt állították, hogy nem egy bikával volt viszonya,
hanem egy Taurosz nevű emberrel (Plutarkhosz: Thészeusz 19 . ; Palaiphatosz: [436 (88.5.-
88.7.)] Peri apisztón II.). A fehér bika elsősorban a Hold szent állata volt (lásd 84. 1.). Fehér
bikát áldoztak minden évben a római Mons Albanuson, a thrákiai Dionűszosz-ünnepségeken, a
gall druidák fagyöngy- és tölgyfa-rítusai (lásd 50. 1 .) és - a Book of the Dun Cow szerint - a régi
ír koronázási szertartásokat megelőző jósceremóniák alkalmával.
8. Minósz knósszoszi palotájában annyi szoba, előcsarnok, terem meg folyosó volt, hogy a
járatlan látogató könnyen eltévedhetett benne. Sir Arthur Evans feltevése szerint ez volt a
Labürinthosz, s a labrüsz-ról, vagyis a kétfejű fejszéről nevezték el. Ez a fejsze a krétai uralkodók
közismert jelvénye volt, formája, a háttal egymásnak illesztett növő és fogyó Hold az istennő

teremtő és pusztító erejét jelképezte. Csakhogy a knósszoszi labirintus a palotán kívül terült el;
igazi útvesztő volt, mint a Hampton Court, s a padlóján mozaikkövekből ki lehetett rakva egy
rituális táncminta. Ezzel a mintával olyan egymástól távol eső helyeken találkozunk,
mint Wales és Oroszország északkeleti része: a húsvéti labirintus-tánc alkalmával használják. E
táncot járták Itáliában (Plinius: Historia Naturalis XXXV. 85.) és Trójában (Euripidész:
Andromakhé 1139., szkholion). Nagy-Britanniába a Kr. e. harmadik évezred vége felé
kerülhetett Észak-Afrikából, neolit-kori bevándorlók révén. A knósszoszi labirintusról
Homérosz is megemlékezik (Iliász XVIII. 590-2.):
Táncteret is remekelt Héphaisztosz, a nagynevű Sánta,
éppen olyant, amilyent készített Daidalosz egykor
szépfürtű Ariadnének nagy Knósszosz ölében,*
és Lukiánosz is utal Ariadnéval és a labirintussal összefüggő krétai népi táncokra (A táncról

49.). [437 (88.7.-88.8.)]
9. Rhadamanthüsz kultusza alighanem Boiótiából került Kréta szigetére, s nem megfordítva.
Haliartosz, ahol héroszszentélye volt, valószínűleg a „Kenyér Fehér Istennőjének", vagyis
Démétérnek volt szentelve, mert Halia, "a tengerből való", éppúgy, mint Leukotheé, a „Fehér
Istennő" (Diodorus Siculus V. 55.), a Hold mellékneve volt, artosz pedig kenyeret jelent.
Alkméné („nagyon haragos") ugyancsak a Hold mellékneve. Noha a Rhadamanthüsz szó állítólag
görög eredetű, eredeti alakja alighanem Rhabdomantisz, azaz "pálcával való jóslás". A név
eredete a haliartoszi nádasokban keresendő: Rhadamanthüsz szelleme megrezegtette a
nádszálakat, s ebből jósoltak (lásd 83. 3.). Ha így van, a hagyomány, hogy ő adott törvényeket
Krétának és a kisázsiai szigeteknek, nyilván azt jelenti, hogy ha új király lépett trónra, egy ilyen
jósdához fordultak Kréta szigetén, s a jósda kinyilatkoztatásait mindenütt komolyan vették, ahol
a krétai súly- és egyéb mértékek, valamint kereskedelmi szabályok voltak érvényben.
Kétségtelenül azért nevezik inkább Zeusz, mint Héphaisztosz fiának, mert a rhadamanthüszi
jóslatok Zeusz szent barlangjából, a diktéi barlangból hangzottak el (lásd 7. b.).
10. A krétai Petszophában rengeteg agyagból készült emberfejet, kart meg lábat találtak.
Mindegyiken lyuk van, s a lyukakon zsineget lehet átfűzni. Fából faragott törzsre erősítve ezek
lehettek Daidalosz mozgatható bábui, a Termékenység-istennő jelképei. Talán felakasztották
őket a gyümölcsfákra, hogy tagjaikat mozgathassa a szél, s ezzel biztosították a jó termést. Egy
ilyen gyümölcsfán lógó bábu látható a mükénéi Akropolisz kincstárából való híres aranygyűrűn.
A fák tisztelete számtalan minószi képzőművészeti alkotás témája. A krétai Ariadné istennő
állítólag éppúgy felakasztotta magát (Homérosz és Hésziodosz versengése 14.), mint az
attikai Erigoné (lásd 79. a.). Az Akasztott Artemisznek [438 (88.9.-88.10.) ] az arkadiai
Kondükleiában volt szentélye (Pauszaniasz VIII. 23. 6.), a Fán Lógó Helenének pedig, akit
állítólag Polüxó akasztott fel, Rhodosz szigetén (Pauszaniasz III. 19. 10.). Valószínű, hogy
mindkettő ugyanaz az istennő, különböző alakban.
89. Minósz szerelmei
Minósz együtt hált Paria nimfával - az ő fiai, akiket később Héraklész ölt meg, gyarmatosították
Paroszt -, Androgeneiával, a kisebbik Aszteriosz anyjával,1 s még sok más nővel, de főleg Létó
leányáért, a gortünai Britomartiszért bolondult. A leány találta fel a vadászhálót, és hűséges
kísérője volt Artemisznek: ő vezette pórázon a kutyáit.2
b) Britomartisz először egy sűrű lombú tölgyfa alá rejtőzött Minósz elől a vizenyős réten, de
aztán Minósz kilenc hónapig üldözte hegyen-völgyön, úgy, hogy végül a leány kétségbeesésében
a tengerbe vetette magát. A halászok mentették meg a vízbefúlástól. Artemisz Diktünna néven
istennői rangra emelte. Aigina szigetén azonban Aphaiaként tisztelik, mert eltűnt; Spártában
Artemiszként ismerik, s a „Tó Hölgyének" nevezik. Kephalónia szigetén Laphria a neve, s csak a
szamosziak fohászkodnak hozzá igazi nevén.3
* Devecseri Gábor fordítása.

c) Minósz állandó hűtlenkedésé úgy felbőszítette Pasziphaét, hogy varázslatot bocsátott
férjére: ha más nővel szeretkezett, ondó helyett egy csomó mérgeskígyót, skorpiót és százlábút
lövellt ki magából, s ezek felfalták a nő beleit.4 Történt egyszer, hogy Kréta szigetére látogatott
az athéni Erekhtheusz király leánya, Prokrisz, akit elhagyott a férje, Kephalosz. Éósz vette rá,
mert beleszeretett Kephaloszba. Amikor a férfi udvariasan elhárította Éósz közeledését,
mondván, hogy nem csalhatja meg Prokriszt, akivel örök hűséget esküdtek [439 (88.10.-89.c.)]
egymásnak, Éósz kijelentette, hogy Prokrisz, akit ő jobban ismer, aranyért bármikor hajlandó
eladni magát. Kephalosz fölháborodva tiltakozott, mire Éósz bizonyos Pteleón nevű férfivá
változtatta, és azt tanácsolta neki, hogy kisértse meg Prokriszt: ajánljon fel neki egy arany
koronát, ha lefekszik vele. Kephalosz meg is cselekedte, s mikor látta, milyen könnyen
elcsábítható Prokrisz, lelkifurdalás nélkül lefeküdt Éósszal, akire Prokrisz iszonyúan féltékeny
lett.
d ) Éósz szült Kephalosznak egy Phaethón nevű fiút, de Aphrodité még kiskorában ellopta a
gyereket, s megtette legszentebb szentélyeinek éjjeliőrévé. A krétaiak Phaethónt Adümnosznak
nevezik, s az Esthajnalcsillagot értik alatta.5
e ) Közben Prokrisz nem bírt tovább Athénban maradni, mert férje hűtlensége közbeszéd
tárgya lett. Elment hát Kréta szigetére, ahol Minósz éppoly könnyen elcsábította, mint az
állítólagos Pteleón. Megvesztegette egy kutyával, amely még sose tévesztette el zsákmányát, és
egy gerellyel, amely sose tévesztett célt. Mindkettőt Artemisztől kapta. 6 Mivel Prokrisz nagyon
szeretett vadászni, boldogan elfogadta az ajándékokat, de ragaszkodott hozzá, hogy Minósz
vegyen be valamilyen védőitalt - egy varázserejű gyökerekből készült főzetet,
amelyet Kirké, a boszorkány talált fel -, mert nem akarta, hogy Minósz megtöltse kígyókkal meg
férgekkel. Az orvosságnak meglett a kívánt hatása, de Prokrisz félt, hogy Pasziphaé esetleg
rontást bocsát rá, ezért Pterelaszra változtatta a nevét, csinos fiatalembernek álcázta
magát, és sietve visszatért Athénba. Soha többé nem találkozott Minósszal.
f ) Egy vadászaton csatlakozott Kephaloszhoz, aki nem ismerte fel, de Lailapsz, az asszony
kutyája, meg a tévedhetetlen dárda annyira megtetszett neki, hogy tömérdek ezüstöt ajánlott fel
értük. Prokrisz azonban csakis szerelemért volt hajlandó megválni tőlük, s mikor [440 (89.c.-
89.f.)] Kephalosz beleegyezett és lefeküdt vele, sírva bevallotta neki, hogy a felesége. így aztán
végül is kibékültek, és Kephalosz boldogan vadászott a kutyával meg a dárdával. Csakhogy
Artemisz megharagudott, hogy értékes ajándékait így kótyavetyélik el az efféle lepénzelhető
házasságtörők, és bosszút esküdött. Elültette Prokrisz szívében a gyanakvást, hogy Kephalosz
még mindig Éószhoz jár, amikor éjfél után két órával fölkel és vadászni megy.
g) Egy éjjel Prokrisz sötét köpenybe burkolózva Kephalosz után lopódzott a félhomályban.
Kephalosz hamarosan felfigyelt rá, hogy valami zizeg mögötte a sűrűben, Lailapsz morogni és
szimatolni kezdett. Kephalosz elhajította a tévedhetetlen dárdát, és keresztüldöfte Prokriszt. Az
Areiopagosz gyilkosság bűnéért életfogytiglani száműzetésre ítélte.7
h ) Kephalosz Thébában keresett menedéket. Amphitrüón király, Héraklész állítólagos apja
kölcsönkérte Lailapszot, hogy űzőbe vegye a teumésszoszi rókát, amely rémületben tartotta
Kadmeiát. Ezt a rókát az istenek rendelése szerint senki és semmi se foghatta el, s csak azzal
lehetett kielégíteni, ha minden hónapban egy gyermeket dobtak neki áldozatul. Mivel azonban
Lailapsznak meg ugyancsak az istenek rendelése szerint mindent meg kellett fognia, amit
üldözőbe vett, felmerült az Égben a kérdés: hogyan oldják meg ezt az ellentmondást. Zeusz
mérgében végül is úgy intézte el a dolgot, hogy Lailapszot is, meg a rókát is kővé változtatta. 8
i ) Kephalosz később Amphitrüón oldalán harcolt a teleboszok és taphosziak ellen viselt
sikeres hadjáratban. Amphitrüón előzőleg valamennyi szövetségesét megeskette Athénére és
Árészra, hogy semmit sem dugnak el egymás elől a zsákmányból. Az esküt csak egy ember,
Panópeusz szegte meg, s az lett érte a büntetése, hogy egy gyáva alakot nemzett, a hírhedt
Epeioszt.9A teleboszok királya Ptereláosz volt. Nagyapja, [441 (89.f.-89.i.)] Poszeidón, egy
halhatatlanságot biztosító arany fürtöt növesztett a fején. Leánya, Komaithó beleszeretett
Amphitrüónba, és mivel szerette volna meghódítani, kitépte az arany hajfürtöt. Ptereláosz
meghalt, és Amphitrüón Kephalosz segítségével hamarosan legyőzte a teleboszokat. Komaithót
azonban apagyilkosságért halálra ítélte.

j) Kephalosz a teleboszok birodalmából Kephalóniát kapta meg. A sziget még ma is az ő nevét
viseli. Sose bocsátotta meg Minósznak, hogy elcsábította Prokriszt, és neki ajándékozta a halált
okozó dárdát, de önmagát se tudta felmenteni a felelősség alól. Végeredményben ő szegte meg
elsőnek az esküt, hiszen Prokrisznak az állítólagos Pteleónnal való viszonyát nem lehetett
hitszegésnek tekinteni. - Ó, jaj! - szomorkodott. - Nem lett volna szabad lefeküdnöm Éósszal! -
Hiába tisztult meg bűnétől, Prokrisz szelleme állandóan kísértette, s mivel attól félt, hogy
szerencsétlenséget hoz társaira, egy szép napon elment a Leukasz-fokra, templomot emelt a
"Fehér Sziklák Apollónjá"-nak, aztán a tengerbe vetette magát a szikláról. Még zuhanás közben is
a Pterelasz nevet kiáltotta, mert ezen a néven volt a legkedvesebb neki Prokrisz.10
1. Apollodórosz II. 5. 9. és III. 1. 2. ; Nonnosz: Dionűsziaka XIII. 222. és XL. 284.
2. Solinus XI. 8. ; Kallimakhosz: Himnusz Artemiszhez 189. ; Euripidész: Íphigeneia a tauroszok
között 126. ; Diodorus Siculus V. 76. ; Arisztophanész: A békák 1359.
3. Pauszaniasz II. 30. 3. és III. 14. 2. ; Antoninus Liberalis: Transformationum Congeries 40. ;
Hérodotosz III. 59.
4.Antoninus Liberalis: Transformationum Congeries
5.Hésziodosz: Theogonia 986. ; Solinus XI. 9. ; Nonnosz: Dionűsziaka XI. 131. és XII. 217.
6. Apollodórosz II. 4. 7. ; Ovidius: Átváltozások VII. 771. ; Hyginus: 189. Fabula.
7. Apollodórosz: uo. és III. 15. 1.; Antoninus Liberalis: [442 (89.i.-89.j.)] uo.; Hyginus: 125. és 189.
Fabula; Kallimakhosz: Himnusz Artemiszhez 209., szkholion.
8.Pauszaniasz I. 37. 6. és IX. 19. 1.
9.Tzetzész: Lükophrónról 933.
10. Apollodórosz II. 4. 7 . ; Sztrabón X. 2. 9. és 14.
1. Az, hogy Minósz - Zeusz módjára - sorra csábítja el a nimfákat, kétségkívül annak az emléke,
hogy a knósszoszi király rituális házasságot kötött birodalma városállamainak Hold-papnőivel.
2. A Hold-istennőt Kréta keleti részén Britomartisznak nevezték. Ezért azonosították a
görögök Artemiszszel (Diodorus Siculus V. 76.; Euripidész: Hippolütosz 145. és Íphigeneia a
tauroszok között 127.; Hészükhiosz: Britomartisz címszó alatt) és Hekatéval (Euripidész:
Hippolütosz 141., szkholion). Kréta nyugati részén ő volt Diktünna, ahogy Vergilius is írja: „A
Holdat Diktünnának nevezték Rólad" (Vergilius: Ciris 305.). Diktünna a mítoszban a diktüón
szóval függ össze, ami vadászatra és halászatra használt hálót jelent, a Dikté pedig valószínűleg a
diktünnaion („Diktünna háza") megrövidült alakja. A patriarchális rendszer bevezetése után nem
az istennő üldözte többé hálóval felszerelve a szent királyt, hogy megölje, hanem a szent király
üldözte az istennőt, hogy magáévá tegye (lásd 9. 1. és 32. b.). A hajsza mindkét fajtája gyakori az
európai folklórban (lásd 62. 1.). Minósz akkor veszi űzőbe Britomartiszt - mint a filiszteusoknál
Moxosz vagy Mopszosz Derketót -, mikor a tölgyfák lombkoronája teljesen zöld, vagyis
valószínűleg kánikula idején, amikor Széth üldözte a Nílus-delta mocsárvidékén Íziszt és a
gyermek Hóruszt, s a hajsza kilenc hónap múlva, május elsejének előestéjén fejeződik be. Május
elsejének előestéjén csábította el Zeusz is Europét (lásd 58. 3.).
3. A kelta Észak rítusaiból ítélve, ahol az istennőt Godának („a jó") nevezték - Neanthes a brito
[443 (89.1.-89.3.)] szótagokat "jó"-nak fordítja (Greek Historical Fragments III., Müller-kiadás)
eredetileg kecskén lovagolt évenkénti szerelmi ünnepére, teljesen meztelenül, csak egy háló volt
rajta, meg egy alma a kezében, s egy nyúl meg egy holló kísérte. A coventryi székesegyház
faragott miserere-széke, amelyen így van ábrázolva, a Southamben és Coventryben rendezett
május elsejét megelőző szertartások emléke: ezekből alakult ki Lady Godiva jámbor
legendája. Goda a kelta Germániában, Skandináviában - s valószínűleg Angliában is - rituális
összefüggésben volt a kecskével, azaz egy kecskebőrbe öltözött férfival: a szent királlyal, akiből
később a boszorkánykultuszban Sátán lett. Goda almája a király közelgő halálának jelképe; a
nyúl a vadászaté, amelynek során az istennő agárrá változik; hálója nyilván akkor fogja el a
szent királyt, amikor az hallá alakul át; a holló pedig jósigéket károg a király sírjáról.
4. Úgy látszik, hogy Kréta szigetén a bikakultusz előtt kecskekultusz volt, s Pasziphaé
eredetileg egy kecskekirályhoz ment feleségül. Laphria („aki zsákmányol"), Diktünna aiginai
mellékneve, Athéné Kecskeistennő mellékneve is volt, akit állítólag megtámadott a buja Pallasz.
Az istennő elevenen megnyúzta, s a bőréből készítette aigiszét (lásd 9. a.). A „Laphria" név arra

enged következtetni, hogy az istennő az üldöző volt, s nem az üldözött. Az Aigina szigetéről
származó feliratok szerint Artemisz nagy temploma Artemisz Aphaiáé volt (Aphaia = „nem
sötét", megkülönböztetésül Hekatétól). A mítoszban Aphaia valószínűleg aphanész-t, "eltűnő"-t
jelent.
5. Minósz és Prokrisz története mítoszból anekdotává, anekdotából pedig ponyvahistóriává
alakult át, s Az aranyszamár egyes meséire emlékeztet. Mivel a történet Minósz Athén elleni
háborújával és Knósszosz rákövetkező elestével függ össze, talán annak az emléke, hogy a
krétai király rituális házasságot akart kötni az athéni [444 (89.3.-89.5.)] főpapnővel, s az
athéniak ezt rossznéven vették. Pteleón („szilfaliget"), Prokrisz csábitójának a neve, talán a
szőlőművelésre vonatkozik, amely Minósz korában terjedt el Krétából (lásd 88. h.), a
szőlőtöveket ugyanis szilfákra futtatták fel. De származhat a ptelosz („vadkan") szóból is. Ez
esetben Kephalosz és Pteleón eredetileg nyilván a szent király és helyettese voltak, vadkannak
öltözve (lásd 18. 7.). Pasziphaé mágiája a haragos Hold-istennő jellemző vonása. Prokrisz ezt a
mágiát Kirké mágiájával védi ki. Csakhogy Kirké ugyanennek az istennőnek egy másik neve.
6. Kephalosz halálugrása a Leukasz-fok fehér sziklájáról joggal emlékezteti Sztrabónt (X. 2. 9.)
Leukasz lakóinak arra a szokására, hogy minden évben a tengerbe löktek a szikláról egy embert,
miután szárnyakkal látták el, hogy lassítsák az esését, s néha élő madarakat is kötöztek a
testéhez. Valószínű, hogy az áldozat, a pharmakosz, vagyis „bűnbak", akinek az eltávolítása
megszabadította a szigetet a bűnöktől, még egy fehér napernyőt is kapott, mintegy ejtőernyőnek
(lásd 70. 7.). Ha túlélte az esést, csónakok vártak rá, hogy fölszedjék és egy másik
szigetre vigyék (lásd 96. 3.).
7. Komaithó és Ptereláosz mítosza arra utal, hogy a Napkirálynak halála előtt levágták a haját
(lásd 83. 3.; 91. 1. és 95. 5.). De a Ptereláosz név arra enged következtetni, hogy a halálba
taszított pharmakosz eredetileg a király volt. Az eláosz vagy elaiosz végződés vadolajfát
jelent, amellyel - mint Itáliában és Európa északnyugati részén a nyírfával - a rossz szellemeket
szokták elűzni (lásd 89. 7. és 52. 3.); a rhodoszi nyelvjárásban pedig az elaiosz egyszerűen
pharmakosz-t jelent. De Ptereláosz és Kephalosz halála mitikus kapcsolatba került azáltal,
hogy Prokrisz felvette a Pterelasz nevet. Ez arra mutat, hogy tulajdonképpen Athéné papnője
volt, aki halálba taszította a szárnyas Kephaloszt.
8. A róka Messzéné emblémája volt (Apollodórosz [445 (89.5. - 89.8.)] II. 8. 5. - lásd 49. 2. és
146. 6.), valószínűleg azért, mert az aiolok a Hold-istennőt mint nőstényrókát tisztelték.
A teumésszoszi róka mítosza talán annak az emléke, hogy az aiolok gyakran megtámadták
Kadmeiát, hogy áldozat céljára gyermekeket raboljanak. Ennek a szokásnak a Zeusz-imádó
akhájok vetettek véget.
9. Phaethón és Adümnosz (az a-düomenosz = „aki nem nyugszik le" szóból) a Vénusz bolygó
allegorikus nevei. Nonnosz azonban összezavarja Phaethónt, Éósz és Kephalosz fiát,
Phaethónnal, Héliosz fiával, aki a Nap-szekeret hajtotta és vízbe fúlt (lásd 42. d.), és
Atümniosszal (az atosz és hümnosz szavakból = "aki nem tud betelni a magasztalással"), a
milétosziak által tisztelt Nap-hérosszal (lásd 88. b.).
10. Epeiosz, aki a falovat építette (lásd 167. a.), a régebbi legendákban kimagaslóan bátor
harcosként szerepel. Később azonban annyiszor illették a hencegőket gúnyból a nevével, hogy a
végén a gyávaság szinonimája lett (Hészükhiosz: Epeiosz címszó alatt).
90. Pasziphaé gyermekei
Pasziphaé sok gyermeket szült Minósznak, köztük Akakalliszt, Ariadnét, Androgeószt, Katreuszt,
Glaukoszt és Phaidrát.1 Hermészt Küdónnal, Zeuszt pedig a líbiai Ammónnal ajándékozta meg.2
b) Ariadné, aki előbb Thészeusznak, aztán Dionűszosznak volt a szeretője, szintén sok híres
gyermeket szült. Katreuszt, Minósz utódát, saját fia ölte meg Rhodoszban. Phaidra Thészeusz
felesége lett, és a mostohafia, Hippolütosz iránt érzett viszonzatlan szerelméről lett híres.
Akakallisz Apollón első szeretője volt: amikor az isten nővérével, Artemisszel megtisztulás
céljából Tarrhába, vagyis Aigialai szigetéről a szárazföldre jött, egyik anyai ágról való
rokonának, Karmanórnak a [446 (89.8.-90.b.)] házában találkozott Akakallisszal, és elcsábította.

Minósz megharagudott, és Akakalliszt Líbiába száműzte. Egyesek szerint ott szülte Garamaszt,
mások viszont azt állítják, hogy Garamasz az első ember volt, akit anya szült.3
c ) Glaukosz egyszer - még kisgyerek korában - a knósszoszi palotában labdázott, vagy talán
egeret hajkurászott, amikor egyszerre csak eltűnt. Minósz és Pasziphaé égen-földön kereste, de
sehol se találta. Kénytelenek voltak hát a delphoi jósdához fordulni segítségért. Azt a
felvilágosítást kapták, hogy az fogja megtalálni, ami elveszett, aki a legtalálóbb hasonlatot
mondja arra a természeti csodára, ami nemrég látott napvilágot Kréta szigetén. Minósz addig
nyomozott, amíg megtudta, hogy egyik csordájában született egy üszőborjú, amelyik naponként
háromszor változtatja a színét: fehérről pirosra, pirosról feketére. Összehívta jósait a palotába,
de egyikük sem tudott semmiféle hasonlatot kitalálni. Végre aztán Melampúsz ivadéka, az
argoszi Polüeidosz megszólalt: - Ez a borjú egy érő szederhez (vagy eperhez) hasonlít a
legjobban. - Minósz azonnal Glaukosz keresésére küldte.4
d) Polüeidosz addig bolyongott a labirintusszerű palotában, amíg a pinceajtónál egy bagolyra
nem bukkant, amelyik egy méhrajt ijesztgetett. Úgy gondolta, hogy ez jelent valamit. Lenn a
pincében talált is egy nagy korsót, amelyikben mézet tartottak. Glaukosz abba esett
bele, fejjel lefelé, s meg is fulladt. Amikor Minósznak jelentették a dolgot, megtárgyalta a
Kurészekkel, s megfogadva a tanácsukat, ráparancsolt Polüeidoszra:
- Nos, ha megtaláltad fiam holttestét, keltsd is életre!
- Polüeidosz szabadkozott, mondván, hogy ő nem Aszklépiosz, nem tud halottakat
feltámasztani. - Azt én jobban tudom - felelte Minósz. - Addig leszel közös sírba zárva Glaukosz
holttestével meg egy karddal, amíg nem teljesíted a parancsomat! [447 (90.b.-90.d.)]
e ) Mikor Polüeidosz szeme hozzászokott a sírbolt sötétségéhez, észrevette, hogy egy kígyó
kúszik a fiú holtteste felé. Fogta a kardját és megölte. Nemsokára előkúszott egy másik kígyó.
Mikor rájött, hogy a párja megdöglött, eltűnt, de hamarosan visszatért valamilyen varázsfűvel a
szájában. Rátette a füvet a döglött kígyóra, s az lassan újból életre kelt.
f ) Polüeidosz egészen odavolt a csodálkozástól, de azért volt annyi lélekjelenléte, hogy
rátette a füvet Glaukosz holttestére, ugyanolyan kedvező eredménnyel. Glaukosszal együtt addig
kiabált segítségért, amíg arra nem tévedt valaki, meg nem hallotta, és oda nem hívta Minószt, aki
határtalanul boldog volt, amikor kinyitotta a sírkamrát, és élve találta a fiát. Polüeidoszt
elhalmozta ajándékokkal, de addig nem engedte vissza Argoszba, amíg meg nem tanította
Glaukoszt a jóslás tudományára. Polüeidosz csak kelletlenül engedelmeskedett Minósz
parancsának, s mikor végre hajóra szállt, hogy hazainduljon, azt mondta Glaukosznak: - Köpj a
számba, fiú! - Glaukosz beleköpött, és abban a pillanatban elfelejtett mindent, amit tanult. 5
g ) Glaukosz később hadjáratot vezetett nyugat felé, és azt követelte az itáliaiaktól, hogy
adjanak neki egy országot. Azok azonban semmibe vették, mert nem volt olyan nagy ember,
mint az apja. De ő honosította meg Itáliában a krétai hadsereg derékszíját és pajzsát, s ezzel
kiérdemelte a "felövezett"-et jelentő Labikosz nevet.6
h ) Androgeósz ellátogatott Athénba, és minden versenyszámot megnyert az Összathéni
Játékokon. De Aigeusz király tudta, hogy barátságban van Pallasz ötven lázongó fiával, és attól
félt, hogy esetleg rábeszéli az apját, Minószt, hogy nyílt lázadás esetén támogassa őket. Titokban
rávette hát a megaraiakat, hogy orvul támadják meg Androgeószt Oinoénál, útban Théba felé,
ahol bizonyos temetési játékokon akart indulni. Androgeósz [448 (90.e.-90.h.)] hősiesen
védekezett, ádáz küzdelem fejlődött ki, de végül is megölték.7
i) Androgeósz halálhíre éppen akkor jutott el Minószhoz, amikor Parosz szigetén áldozatot
mutatott be a Khariszoknak. Ledobta a virágfüzéreket, és elhallgattatta a fuvolásokat, de a
szertartást befejezte. A paroszi Khariszoknak azóta is zeneszó és virágok nélkül áldoznak.8
j) Glaukoszt, Minósz fiát, néha összetévesztik az anthédóni Glaukosszal, Anthédón vagy
Poszeidón fiával, aki egyszer rájött, hogy bizonyos fűnek, amelyet még Kronosz vetett el az
aranykorban, új életre keltő hatása van: véletlenül rátett egy döglött halat (vagy egyesek szerint
nyulat), s az állatba visszatért az élet. Megkóstolta a füvet, és halhatatlan lett. Erre beugrott a
tengerbe, s most szerelmi kalandjairól híres tengeri isten. Víz alatti otthona Délosz közelében
van, minden évben ellátogat Görögország valamennyi kikötőjébe és szigetére, és jósol. Jóslatait a

tengerészek meg a halászok igen sokra tartják. Állítólag maga Apollón is az ő tanítványa
volt.9
1. Pauszaniasz VIII. 53. 2.; Diodorus Siculus IV. 60.; Apollodórosz III. 1. 2.
2. Pauszaniasz: uo.; Plutarkhosz: Agisz 9.
3. Plutarkhosz: Thészeusz 20.; Apollodórosz III. 2. 1-2.; Euripidész: Hippolütosz; Pauszaniasz II. 7. 7.;
Apollóniosz Rhodiosz IV. 1493. SS.
4. Hyginus: 136. Fabula; Apollodórosz III. 3. 1.;Pauszaniasz I. 43. 5.
5. Apollodórosz: uo.; Hyginus: uo.
6. Servius: Vergilius Aeneise VII. énekének 796. soráról.
7. Diodorus Siculus IV. 60. 4.; Apollodórosz III. 15. 7.; Servius: Vergilius Aeneise VI. énekének 14.
soráról; Hyginus: 41. Fabula.
8. Apollodórosz III. 15. 7. [449 (90.h.-90.j.)]
9. Athénaiosz VII. 48.; Tzetzész: Lükophrónról 754.; Ovidius: Átváltozások XIII. 924. ss. ; Pauszaniasz
IX. 22. 6.; Servius: Vergilius Georgicája I. énekének 437. soráról.
1 . Pasziphaénak, mint a Holdnak (lásd 51. h.) számtalan fiút tulajdonítanak: Küdónt, a Tegea
közelében fekvő Küdón, valamint a krétai Küdónia névadó héroszát; Glaukoszt, egy korinthoszi
tengeri héroszt (lásd 71. 4.); Androgeószt, akinek a tiszteletére minden esztendőben ünnepi
játékokat rendeztek Keramikoszban, és akit az athéniak "Eurügügész" („nagy kört leíró") néven
tiszteltek, annak jeléül, hogy a Nap-év szelleme volt (Hészükhiosz: Androgeósz címszó alatt);
Ammónt, az Ammón-oázis jósdai héroszát, akit később Zeusszal azonosítottak; s végül
Katreuszt, akinek a neve valószínűleg a Katarrhoa, az esőcsináló Hold hímnemű alakja. Két
leánya, Ariadné és Phaidra önnön mása. Ariadné, keményen ejtve ariagné (vagyis „nagyon
tiszta") sumér névnek látszik. Ar-ri-an-dé „az árpa termékeny anyja". Phaidra a dél-palesztinai
feliratokon mint Pdri fordul elő.
2 . Akakallisz („falak nélküli") mítosza valószínűleg a Kréta nyugati részén levő Tarrhának az
Aigalaiból betörő hellének által való elfoglalására utal. Tarrha - akárcsak a többi krétai város -
nem volt fallal körülvéve (lásd 98. 1.) . A város vezető személyiségei Líbiába menekültek, s a
békés garamantuszok uralkodói lettek.
3 . Nemcsak Minósz borjának volt fehér, piros és fekete a színe, hanem Íónak, a Holdtehénnek
(lásd 56. 1 .), Augeiász szent bikáinak (lásd 127. 1.), s egy kairetai vázán (Monumenti Inediti VI-
VII. 77. o.) annak a Minósz-bikának is, amelyik elrabolta Europét. De fehérre,
pirosra és feketére vannak festve a Ninou Khaniban talált s a krétai istennőnek szentelt
háromlábak is. Ugyanilyen háromlábat Mükénében is találtak. Ktésziasz Indikája szerint fehér,
piros és fekete volt az Unikornis [450 (90.1.-90.3.)] szarva is. Az Unikornis, vagyis az egyszarvú,
mint naptári jelkép a Hold-istennőnek az oziriszi év öt évszaka fölötti uralmát ábrázolta:
mindegyik évszaknak az állat valamelyik része volt a szimbóluma. Az, hogy Glaukosz egy egeret
hajkurászott, talán valamilyen konfliktusra utal Athéné athéni tisztelői és Apollón Szmintheusz
("Egér-Apollón") hívei közt, Athénének ugyanis egy bagoly (glaux) volt a bizalmasa. De lehet,
hogy az eredeti mese szerint Minósz mézbe mártott egeret nyeletett le Glaukosszal: az ókorban
a Földközi-tenger medencéjének keleti részén végső esetben ezt adták be orvosságként a beteg
gyermekeknek. Glaukosz halálának módja azonban azt is jelentheti, hogy a mézet
balzsamozószerként alkalmazták - a krétai házakban sok korsóba temetett gyermeket találtak. A
bagoly halálmadár volt. A méhek talán bizonyos faragott ékkövek félremagyarázása alapján
kerültek a mítoszba (Weiseler: Denkmäler der Alten Kunst II. 252.), amelyek Hermészt
ábrázolták, amint előhívja korsósírjaikból a holtakat, és azok szelleme méh alakban lebeg a
korsók fölött (lásd 39. 8. és 82. 4.).
4. Polüeidosz egyrészt az alakváltoztató Zagreusz (lásd 30. a.), másrészt Aszklépiosz félisten,
akinek új életre támasztó növénye a fagyöngy (lásd 50. 2.), vagy kelet-európai rokona, a
loranthusz lehetett. A kígyó újraéledésének megvan a megfelelője a babiloni Gilgames-
legendában. Egy kígyó ellopja Gilgamestől az örök élet füvét, levedli bőrét és megfiatalodik,
Gilgames pedig nem tudja visszaszerezni a füvet, s beletörődik a halálba. A fű az eposz szerint a
varjútövishez hasonlít, amit a görögök hashajtónak használtak, mielőtt részt vettek volna a
misztériumokon.

5. Az, hogy Glaukosz beleköp Polüeidosz szájába, arra az esetre emlékeztet, amikor Apollón
Kasszandrát szólította fel: köpjön a szájába, mert nem fizetett neki a jóstehetségért, amellyel
megajándékozta. Kasszandra [451 (90.3. -90.5.)] esetében azonban nem az lett a dolog
következménye, hogy elvesztette jóstehetségét, hanem az, hogy senki sem hitt neki (lásd 158.
q.).
6. Az istennők, akiknek Minósz a szokásos fuvolaszó és virágok nélkül mutatott be áldozatot,
amikor fia haláláról értesült, a Pariák, azaz az Öregek voltak (lásd 89. a.): valószínűleg a három
Moira, akiket eufemisztikus kifejezéssel "Khariszok"-nak neveztek. A mítoszból itt közönséges
anekdota lett. Androgeósz halálával a Kréta és Athén közti viszályt akarták indokolni (lásd 98.
c.). Lehet, hogy Oinoéban valamilyen gyilkosság történt, s a mítosz ezen a lényegtelen
hagyományon alapul.
7. Az anthédóni Glaukosz jóstehetségéből, nevéből és szerelmi ügyeiből - többek közt
Szküllával is viszonya volt (lásd 170. t. ) - arra lehet következtetni, hogy Kréta tengeri
hatalmának megszemélyesítése volt. Minósznak (aki jóstehetségét Zeusztól kapta), és
Poszeidónnak, a krétai szövetség védnökének (lásd 39. 7.) szintén viszonya volt Szküllával (lásd
91. 2.), s Anthédón („virágkedvelő") valószínűleg a krétai tavaszi virágünnep héroszának
mellékneve volt, aki a későminószi korszak valamennyi királyában újjászületett (lásd 85. 2.). Úgy
látszik, hogy Knósszosz királyát szent házasság fűzte az államszövetség valamennyi
tagállamához (lásd 89.1.), ezért került Glaukosz szoknyavadász hírébe. Valószínű,
hogy egy knósszoszi küldött - akárcsak Talosz (lásd 92. 7.) - minden esztendőben végigjárta
Kréta tengerentúli birtokait, és közhírré tette a jósda legfrissebb rendeleteit. Délosz szigete
Krétához tartozott, és lehet, hogy innen terjesztették el a knósszoszi Dikté-barlangból érkezett
jósigéket. De ez a Glaukosz a krétai Pharosz jövendőmondó tenger-istenéhez, Próteuszhoz (lásd
169. 6.), és Korinthosz egy másik Glaukosszal is azonosított tenger-istenéhez, Melikertészhez
(lásd 71. 4.) is hasonló. Kronosz aranykori füve a druidák varázserejű herbe
d'or-ja lehetett. [452 (90.5.-90.7.)]
8. A Glaukosz-mítosz egy másik változatát - egy lüdiai történész, Xanthosz alapján - Plinius
(Historia Naturalis XXV. 14.) és Nonnosz (Dionüsziaka XXV. 451-551.) idézi, s egy sorozat
szárdeszi érmén is meg van örökítve. Amikor Tülón vagy Tülosz („bog" vagy „phallosz") héroszt
egy mérgeskígyó megmarta a sarkán, és meghalt (lásd 117. 1.), nővére, Moira („végzet")
az óriás Damaszénhez („elnyomó") folyamodott, aki meg is bosszulta Tüloszt: megölte a kígyót.
Erre egy másik kígyó letépte az erdőben „Zeusz virágát", és döglött párja szájára tette, mire az
újból életre kelt. Moira követte példáját, s ugyanígy feltámasztotta Tüloszt.
97. Szkülla és Niszosz
Minósz volt az első király, aki az egész Földközi-tengert uralma alá hajtotta. Megtisztította a
kalózoktól, Kréta szigetén pedig kilencven város fölött uralkodott. Mikor az athéniak megölték a
fiát, Androgeószt, elhatározta, hogy bosszút áll. Szigetről szigetre vitorlázott az Égei-tengeren,
hajókat gyűjtött, fegyvereseket toborzott. Némelyik sziget lakói hajlandók voltak a segítségére
lenni, némelyiké nem. Sziphnosz szigetét úgy nyerte meg magának, hogy Arné hercegnőt
arannyal megvesztegette, mire az istenek büntetésből csókává változtatták Arnét, mert a csóka
szereti az aranyat meg mindent, ami csillog. Anaphé lakóival szövetséget kötött, Aigina királya,
Aiakosz azonban elutasította. Minósz ezért bosszút esküdött, és tovább indult. Aiakosz később
Kephalosz kérésére Athén mellé állt, és Minósz ellen harcolt.1
b) Közben Minósz feldúlta a korinthoszi Iszthmoszt, és ostrom alá vette Niszát, ahol az
egyiptomi Niszosz uralkodott. Niszosznak volt egy Szkülla nevű leánya. A városban volt egy
torony, amelyet Apollón (és Poszeidón?) épített, s a torony lábánál egy zenélő szikla: [453 (90.8.
- 91.b.)] ha felülről kavicsot szórtak rá, lanthoz hasonlóan szólt, ugyanis Apollón rátette a lantját
a torony építése közben. Szkülla sokat üldögélt a torony tetején, ölében egy csomó kaviccsal, s
dallamokat csalt ki a sziklából. Mikor a háború megkezdődött, mindennap fölment a torony
tetejére, onnan figyelte a küzdelmet.

c ) Nísza ostroma sokáig húzódott. Szkülla hamarosan név szerint ismert minden krétai
harcost. Minósz szépsége, pompás ruhája és fehér csatalova annyira elbűvölte, hogy
szégyenszemre beleszeretett. Egyesek szerint Aphrodité akarta így, mások szerint Héra.2
d ) Egy éjjel Szkülla belopózott apja hálószobájába, levágta híres szőke hajfürtjét, amelytől
élete és hatalma függött; magához vette a városkapu kulcsait, kinyitotta, és kiosont. Egyenest
Minósz sátrába sietett, és felkínálta neki a hajfürtöt, ha lefekszik vele. - Áll az alku! - kiáltotta
Minósz, benyomult a városba, kifosztotta, s ígéretéhez híven még ugyanazon éjjel lefeküdt
Szküllával. Kréta szigetére azonban nem volt hajlandó magával vinni, mert irtózott az
apagyilkosság bűnétől. Szkülla azonban a hajója után úszott, és addig kapaszkodott a hajó
tatjába, míg apjának, Níszosznak a lelke halászsas alakjában le nem csapott rá karmaival és
horgas csőrével. Szkülla megijedt, eleresztette a hajót és a vízbe fúlt. Lelke a vörös begyéről és
lábáról ismert cirisbagoly alakjában szállt el.3 De vannak, akik szerint Szküllát Minósz
parancsára fojtották vízbe, mások szerint meg nem ciris-bagollyá, hanem ciris-hallá változott a
lelke.4
e ) Níszát később Megarának nevezték el, Oinopé és Hippomenész fia, Megareusz tiszteletére.
Megareusz Níszosz szövetségese volt, leányát, Iphinoét vette feleségül, s állítólag ő lett az utódja
a trónon.5
f ) A háború addig húzódott, amíg Minósz belátta, hogy nem tudja legyőzni Athént, s Zeuszhoz
fordult, hogy bosszulja meg Androgeósz halálát. Zeusz egész Görögországot földrengésekkel és
éhínséggel sújtotta. [454 (91.b.- 91.f.)] A városállamok királyai Delphoiba gyűltek, hogy tanácsot
kérjenek a jósdától. A jósda azt ajánlotta, hogy Aiakosz imádkozzon értük. Mikor ez megtörtént,
a földrengés mindenütt megszűnt, csak Attikában nem.
g) Az athéniak erre úgy próbáltak szabadulni az átoktól, hogy Geraisztosz küklópsz sírján
feláldozták Perszephonénak Hüakinthosz leányait: Anthéiszt, Aigléiszt, Lüktaiát, és Orthaiát. A
leányok Spártából jöttek Athénba. A földrengések azonban nem szűntek meg, s mikor az
athéniak újból megkérdezték a delphoi jósdát, azt a választ kapták, hogy adják meg Minósznak,
akármilyen jóvátételt kíván. Minósz azt követelte, hogy minden kilencedik esztendőben hét ifjút
és hét szüzet küldjenek Kréta szigetére, prédául a Minótaurosznak.6
h) Minósz ezután visszatért Knósszoszba, s hálából száz bikát áldozott. De pontosan kilenc év
múlva meghalt.7
1. Sztrabón X. 4. 8. és 15.; Ovidius: Átváltozások VII. 480-VIII. 6.
2. Hyginus: 108. Fabula; Vergilius: Ciris.
3. Apollodórosz III. 15. 8.; Hyginus: uo.; Ovidius: Átváltozások VIII. 6-151.; Vergilius: uo.; Pauszaniasz II.
34. 7.
4. Apollodórosz: uo.; Pauszaniasz: uo.
5. Pauszaniasz I. 39. 4-5.
6. Diodorus Siculus IV. 61.
7. Ovidius: Átváltozások VII. 152-55.; Homérosz: Odüsszeia XIX. 178.
1 . A Szkülla-mítosz történelmi alapja valószínűleg az, hogy röviddel Knósszosznak Kr. e.

1400-ban történt feldúlása előtt viszály tört ki az athéniak és krétai uraik közt. Maga a mítosz,
amely majdnem szóról szóra azonos a taphoszi Ptereláosz és Komaithó történetével,
erősen emlékeztet a Sámsonról és Deliláról szóló filiszteus, a Curoiról, Blathnatról és
Cuchulainról szóló ír, [455 (91.f.-91.1.)] valamint a Llew Llawról, Blodeuweddről és Gronwról
szóló walesi históriára: egyazon téma variációi. A szent király és helyettese közt a Hold-istennő
kegyeiért folyó versengésről van szó, aki nyári napfordulókor levágja a király haját és elárulja. A
király ereje a hajában lakozik, mert a Napot jelképezi; hosszú, szőke fürtjei a Nap sugaraihoz
hasonlítanak. Delila levágja Sámson haját, eztán beszólítja a filiszteusokat; Blathnat az ágy
oszlopához kötözi Curoiét, aztán behívja szeretőjét, Cuchulaint, hogy ölje meg; Blodeuwedd egy
fához köti Llew Llaw-t, aztán odahívja szeretőjét, Gronw-t. Llew Llaw lelke sas alakot ölt,
Blodeuwedd ("szép virág alak"), a kilenc különböző virágból varázslat útján létrejött nő,
bagollyá változik, mint talán Szkülla is az eredeti görög legendában. Az öt mítosz összevetése
bizonyítja, hogy Szkülla-Komaithó-Blodeuwedd-Blathnat-Delila a Hold-istennő tavaszi és nyári
megjelenési formája, azaz Aphrodité Komaithó („szőkehajú"). Ősszel bagollyá, vagyis cirisszé

változik, és Athéné Halál-istennő lesz belőle - aki sokféle madár alakjában jelenik meg, köztük
bagolyéban is (lásd 97. 4.) -, vagy Héra, vagy Hekaté. A Szkülla név mutatja, hogy a királyt
darabokra tépték, miután megnyírták. Az áruló asszonyt sújtó büntetés - éppúgy, mint a Llew
Llaw-mondában - későbbi, erkölcsi célzatú hozzátoldás.
2. Ovidius (A szerelem művészete I. 331.) ezt a Szküllát azonosítja egy ugyanilyen nevű nővel,
akit Aphrodité kutyafejű szörnyeteggé változtatott, mert Poszeidón elcsábította (lásd 16. 2.), s
azt írja róla, hogy vad kutyák laknak a méhében meg az ölében: ez a büntetése azért,
hogy levágta Níszosz hajfürtjét. Ovidius ritkán tévedett mitológiájában. Lehetséges, hogy itt egy
olyan legendát örökített meg, miszerint Minósz - Pasziphaé átka következtében - nem kígyókkal,
skorpiókkal és százlábúakkal töltötte meg Szkülla ölét, hanem kutyakölykökkel. Pasziphaé és
Amphitrité egy és ugyanaz a Hold- és [456 (91.1.-91.2.)] Tenger-istennő, Minószt pedig, mint a
Földközi-tenger térségének uralkodóját, Poszeidónnal azonosították.
3. Hüakinthosz leányainak Geraisztosz sírján való feláldozása talán az elhunyt király
tiszteletére ültetett „Adónisz kertjére" való utalás: a vágott virágok néhány óra alatt
elhervadtak. De Geraisztosz egy preakháj küklópsz volt (lásd 3. b.), és az Etymologicum Magnum
szerint (Geraisztidész címszó alatt) az ő leányai dajkálták Gortünában a csecsemő Zeuszt. Volt
egy Geraisztión nevű város is Arkadiában, ahol Rheia pólyába burkolta
Zeuszt. A Hüakinthidák ezek szerint valószínűleg nem a leányai, hanem a dajkái voltak
Hüakinthosznak: Artemisz papnői, akit Knidoszban „Hüakinthotrophosz"-nak („Hüakinthosz
dajkája") neveztek. E papnők a Geraisztidákkal azonosíthatók, mivel a minden évben újból
meghaló krétai Zeuszt (lásd 7. 1.) és Hüakinthoszt nem lehetett megkülönböztetni egymástól.
Ennélfogva a mítosz talán arra utal, hogy az „Akasztott Artemisz" (lásd 79. 2. és 88. 10.)
termékenységi szertartásán négy bábut akasztottak egy virágzó gyümölcsfán, arccal a
négy világtáj felé.
4. A Minótaurosznak feláldozott hét athéni ifjú valószínűleg a knósszoszi király helyett
évenként feláldozott személy lehetett. A krétaiak nyilván szívesebben áldoztak fel idegeneket,
mint bennszülött krétaiakat. így volt ez a kánaánita keresztrefeszítési szertartással is: a végén
hadifoglyokkal és bűnözőkkel is megelégedtek Tammúz helyett. A „minden kilencedik
esztendőben" azt jelenti, hogy „minden száz holdciklusból álló Nagy Év végén".
Miután a szent király helyett már feláldoztak hét fiút, neki is meg kellett halnia (lásd 81. 8.). A
hét athéni szüzet nem áldozták fel. Valószínűleg a Hold-papnő szolgálói lettek, és a
bikaviadalokon akrobata-mutatványokat adtak elő, miként az egyes krétai műtárgyakon
látható. Veszedelmes, de nem feltétlenül halálos kimenetelű sport volt. [457 (91.2. -91.4.)]
5. Lehet, hogy csakugyan volt Megarában egy sor - a xilofonhoz hasonlóan felállított -
zenélő szikla. Ilyen hangszert nem volt nehéz szerkeszteni. De lehet, hogy itt az „éneklő"
egyiptomi Memnón-szoborról van szó: az üreges szobor nyitott száján hajnalban, mikor a Nap
felmelegíti a követ, sípolva tódul ki a forró levegő (lásd 164. 2.).
92. Daidalosz és Talosz
Vitás, hogy kik voltak Daidalosz szülei. Anyját egyesek Alkippének, mások Meropének, megint
mások Iphinoénak nevezik, s mindenki mást tart az apjának is. De abban megegyeznek a
vélemények, hogy az athéni királyi család megalapítója, Erekhtheusz volt az őse. Csodálatos
kovács volt, maga Athéné tanította meg e mesterségre.1
b) Egyik inasa, Talosz, aki nővérének, Polükasztének vagy Perdixnek a fia volt, már tizenkét
éves korában felülmúlta ügyességben. Egy szép napon talált például egy kígyóállkapcsot -
mások szerint egy halgerincet -, rájött, hogy ketté tud vágni vele egy botot, megcsinálta
hát vasból a mását, és ily módon feltalálta a fűrészt. Ez, meg egyéb találmányai - például a
fazekaskorong meg a körző - igen nagy hírnevet szereztek neki Athénban, és Daidalosz, aki azt
állította, hogy ő kovácsolta az első fűrészt, hamarosan elviselhetetlenül féltékeny lett. 2 Fölvitte
Taloszt Athéné akropoliszi templomának a tetejére, megmutatott neki egyet-mást a távolban,
aztán hirtelen lelökte a tetőről. De akármilyen féltékeny volt is rá, nem bántotta volna Taloszt,
ha nem gyanúsítja azzal, hogy a fiú vérfertőző viszonyt folytat az anyjával, Polükasztéval. A

gyilkosság után Daidalosz lerohant az Akropolisz tövébe, és bedugta Talosz holttestét egy
zsákba. Az volt a terve, hogy titokban eltemeti. A [458 (91.5.-92.b.)] járókelők kérdéseire
színlelt jámborsággal azt felelte, hogy egy döglött kígyót szedett fel, ahogy a törvény előírja -
ami nem is volt egészen hazugság, mivel Talósz is Erekhtheusz-ivadék volt -, csakhogy a zsákon
átütött a vér, Daidalosz bűne lelepleződött, s az Areiopagosz gyilkosságért száműzte. Egy másik
változat szerint megszökött, mielőtt még a tárgyalásra sor került volna. 3
c) Mármost Talosz lelke - egyesek Kalosznak, Kirkinosznak vagy Tantalosznak is nevezik -
fogoly alakjában elrepült, testét azonban eltemették, ott, ahová lezuhant. Amikor Polükaszté
értesült a haláláról, felakasztotta magát, s az athéniak az Akropolisz mellett szentélyt emeltek a
tiszteletére.4
d ) Daidalosz egy attikai városkában keresett menedéket, amelynek a lakóit most
daidalidáknak nevezik, aztán meg a krétai Knósszoszban, ahol Minósz király örömmel fogadta
az ügyes mesterembert. Ott élt egy darabig békében és megbecsüléstől övezve, míg Minósz
meg nem tudta, hogy ő segített Pasziphaénak Poszeidón fehér bikájával párosodni és be nem
zárta a Labürinthoszba fiával, Ikarosszal együtt, akinek Minósz egyik rabszolganője, Naukraté
volt az anyja. Pasziphaé azonban mindkettőjüket kiszabadította.5
e ) Csakhogy nem volt könnyű megszökni Krétáról, mert Minósz valamennyi hajóját
katonákkal őriztette, s ráadásul gazdag jutalmat helyezett kilátásba annak, aki elfogja
Daidaloszt. Daidalosz azonban magának is, meg Ikarosznak is készített egy-egy pár szárnyat. Az
evezőtollakat fonal tartotta össze, a kisebbeket azonban csak viasszal rögzítette. Miután
rákötözte Ikarosz vállára a szárnyakat, könnyes szemmel figyelmeztette: - Óvatos légy, fiam! Ne
repülj túl magasan, nehogy a Nap megolvassza a viaszt, de túl alacsonyan se, nehogy a tollak
nedvesek legyenek a tenger vizétől! - Aztán maga is beledugta karjait a szárnyakba, és
felröppentek. - Maradj [459 (92.b.-92.e.)] szorosan a nyomomban - kiáltotta Daidalosz és ne
változtass irányt!
Amikor szárnyaikkal csapkodva elrepültek északkelet felé a szigetről, a halászok, pásztorok és
földművesek fölnéztek az égre, s azt hitték, istenek.
f) Bal kéz felől már maguk mögött hagyták Naxoszt, Déloszt és Paroszt, jobb kéz felől pedig
Lebünthoszt és Kalümnét, amikor Ikarosz megszegte apja parancsát, és boldogan, hogy milyen
nagy és gyors szárnyai vannak, a Nap felé kezdett repülni. Mire Daidalosz hátranézett, Ikarosz
eltűnt, csak néhány toll lebegett elszórtan alant a hullámokon. A Nap heve megolvasztotta a
viaszt, Ikarosz a tengerbe zuhant, és megfulladt. Daidalosz addig körözött, amíg a holttest a víz
színére nem emelkedett, aztán elvitte a legközelebbi szigetre - most Ikaria a neve -, és eltemette.
Az egyik tölgyfa ágán egy fogoly kuporgott, és vidáman kotyogva figyelte: Daidalosz nővérének,
Polükaszténak a lelke volt. Végre megbosszultatott. A szigetről nevezték el a körülötte elterülő
tengert is.6
g) De vannak, akik nem hiszik el ezt a történetet, és azt állítják, hogy Pasziphaé egy csónakot
bocsátott Daidalosz rendelkezésére, azon szökött meg Krétáról, s Ikarosz akkor pottyant a
tengerbe és fulladt a vízbe, amikor útban Szicília felé partra akartak szállni egy kis szigeten. Azt
is mondják, hogy Ikaroszt Héraklész temette el, s Daidalosz hálából olyan élethű szobrot
készített róla Píszában, hogy Héraklész az alteregójának nézte, és egy kővel szétzúzta. Mások
szerint Daidalosz nem szárnyakat készített, hanem vitorlát, s így előzte meg Minósz gályáit.
Ikarosz azonban olyan vigyázatlanul kormányzott, hogy a csónak felborult, s a fiú vízbe fúlt.7
h ) Daidalosz tovább repült nyugat felé, és Nápoly közelében, Cumae-ben szállt le, ahol
fölajánlotta a szárnyait Apollónnak, s egy arany tetejű templomot is épített a tiszteletére. Aztán
a szicíliai Kamikoszba ment, [460 (92.e.-92.h.)] ahol Kókalosz király igen nagy vendégszeretettel
fogadta. Ott élt a szicíliaiak közt, akiknél nagy hírnévnek örvendett, és sok szép épületet emelt. 8
i) Közben Minósz egész hajóhadat szedett össze, és Daidalosz keresésére indult. Magával vitt
egy tritónkagylót, és mindenütt nagy jutalmat ígért annak, aki fel tudja fűzni egy fonalra. Tudta,
hogy ezt a feladatot csak Daidalosz képes megoldani. Mikor Kamikoszba érkezett, Kókalosz
királynak is felajánlotta a kagylót. Kókalosz vállalta, hogy felfűzeti. S Daidalosz persze rá is jött
a dolog nyitjára: pókhálóvékony selyemszálat kötött egy hangyára, a kagyló hegyébe lyukat fúrt,
és a hangyát azzal csalogatta végig a kagyló tekervényes járatain, hogy a lyuk peremét bekente

mézzel. Aztán Daidalosz a selyemszálhoz hozzákötötte a cérnát, és keresztülhúzta a kagylón.
Kókalosz visszaadta a felfűzött kagylót, és kérte az ígért jutalmat. Minósz viszont, aki meg volt
győződve róla, hogy végre ráakadt Daidalosz rejtekhelyére, a kiadatását követelte. Csakhogy
Kókalosz leányai nem akarták elveszteni Daidaloszt, aki csodálatos játékokat készített nekik.
Ravasz tervet főztek ki a segítségével. Daidalosz a fürdőszoba tetejébe lyukat fúrt, a lyukon
egy csövet vezetett keresztül, s miközben Minósz nagyban élvezte a meleg fürdőt, a csövön át
tűzforró vizet - egyesek szerint szurkot — öntöttek rá. Kókalosz, aki valószínűleg be volt avatva
a tervbe, átadta a holttestet a krétaiaknak, azzal, hogy Minósz megbotlott egy szőnyegben, és
beleesett egy üst forró vízbe.9
j) Minószt nagy pompával eltemették a kísérői, Zeusz pedig kinevezte a holtak bírájává a
Tartaroszban, bátyja, Rhadamanthüsz, és ellensége, Aiakosz mellé. Mivel Minósz sírja Aphrodité
kamikoszi templomának pontosan a közepén volt, a szicíliaiak, akik tömegestül jártak
Aphroditéhoz imádkozni, több nemzedéken át nagy tiszteletben részesítették. Végül azonban
Thérón, [461 (92.h.-92.j.)] Akragasz türannosza hazaszállíttatta a csontjait Kréta szigetére.
k) Minósz halála után a krétaiak nagy bajba kerültek, mert hajóhadukat felgyújtották a
szicíliaiak. A legénység közül sokan kénytelenek voltak idegen földön maradni. Annak a
partszakasznak a közelében, ahol először kötöttek ki, felépítették Minoa városát. Mások
Messzapiában építettek várost, Hüriát. Megint mások egészen Szicília közepéig hatoltak, s
erőddé alakítottak egy dombot. Ebből az erődből lett Engüosz városa, amelyet azért neveztek el
így, mert egy forrás volt a közelében. A városban templomot emeltek az anyák tiszteletére,
akiket továbbra is éppúgy tiszteltek, mint szülőföldjükön, Kréta szigetén.10
l) Daidalosz azonban elhagyta Szicíliát. Csatlakozott Ioláoszhoz, a tirünszi Héraklész
unokaöccséhez és kocsihajtójához, aki egy sereg athéni és theszpiai élén Szardínia szigetére
költözött. Sok építménye napjainkig fennmaradt, Daidaleiának nevezik őket.11
m) Talosznak hívták azt a bikafejű rézszolgát is, akit Zeusz ajándékozott Minósznak, Kréta
őrizetére. Egyesek szerint ez a Talosz annak a rézkori fajnak életben maradt tagja volt, amelyik
annak idején a kőrisfákról pottyant le; mások meg azt állítják, hogy Héphaisztosz készítette a
kovácsműhelyében Szardínia szigetén, s testében csak egyetlen ér volt, a nyakától a bokájáig,
ahol rézdugóval volt bedugaszolva. Naponta háromszor körül kellett szaladnia Kréta szigetét, s
ha idegen hajót látott, sziklákat dobnia rá. Évente háromszor lassúbb iramban végig kellett
járnia Kréta falvait, s ki kellett hirdetnie Minósz réztáblákra vésett törvényeit. Mikor a
szardíniaiak el akarták foglalni a szigetet, Talosz izzóra hevítette magát, és valamennyi támadót
elpusztította tüzes ölelésével. Közben vadul vigyorgott. Innen származik a "szardonikus
nevetés" kifejezés. Taloszt végül is Médeia ölte meg: kihúzta lábából a dugót, és [462 (92.j.-
92.m.)] kieresztette belőle az éltető vért. De egyesek szerint Poiász, az argonauta sebezte meg
mérgezett nyíllal a bokáján.12
1. Apollodórosz III. 15. 8.; Plutarkhosz: Thészeusz 19.; Phereküdész, idézi Szophoklész: Oidipúsz
Kolonoszban 472., szkholion; Hyginus: 39. Fabula.
2. Apollodórosz: uo.; Ovidius: Átváltozások VIII. 236-59.; Hyginus: 274. Fabula; Plinius: Historia
Naturalis VII. 57.
3. Fulgentius: Mítoszok III. 2.; a Vatikán első mitográfusa 232.; a Vatikán második mitográfusa 130.;
Diodorus Siculus IV. 76. 6.; Hyginus: 59. Fabula; Pauszaniasz VII. 4. 5.
4. Pauszaniasz I. 21. 6.; Servius: Vergilius Aeneise VI. énekének 14. soráról; Hellanikosz, idézi
Euripidész: Oresztész 1650., szkholion; Ovidius: ou.; Szuidasz és Phótiosz: Perdix-szentély címszó alatt.
5. Diodorus Siculus: uo.; Apollodórosz: Epitomé I. 12.
6. Sevillai Isidorus: Eredetek XIV. 6.; Hyginus: 40. Fabula; Ovidius: Átváltozások VIII. 182-235.
7. Diodorus Siculus IV. 77.; Apollodórosz II. 6. 3.; Pauszaniasz IX. 11. 2-3.
8. Vergilius: Aeneis VI. 14. ss.; Pauszaniasz VII. 4. 5.; Diodorus Siculus IV. 78.
9. Pauszaniasz: uo.; Apollodórosz: Epitomé I. 14-15.; Zénobiosz: Közmondások IV. 92.; Diodorus
Siculus IV. 79.
10. Diodorus Siculus: uo.; Hérodotosz VII. 170.
11. Pauszaniasz VII. 2. 2.; Diodorus Siculus IV. 30.
12. Szuidasz: Risus Sardonicus címszó alatt; Apollóniosz Rhodiosz: Argonautika 1639. ss.; Apollodórosz
I. 9. 26.; Platón: Minósz 320. c.

1. Héphaisztoszt néha úgy emlegetik, mint Héra és Talosz fiát (lásd 12. c.), Taloszt pedig mint
Daidalosz ifjú unokaöccsét. Csakhogy Daidalosz fiatalabb tagja volt az Erekhtheuszáznak,
amelyet jóval Héphaisztosz születése után alapítottak. Efféle kronológiai [463 (92.m.-92.1.)]
ellentmondásokkal gyakran találkozunk a mitológiában. Daidalosz ("fényes" vagy „mesterien
kovácsolt"), Talosz („szenvedő") és Héphaisztosz („aki nappal fénylik") - mint tulajdonságaik
hasonlósága mutatja - egyazon mitológiai személy különböző elnevezései csupán. Lehet, hogy
az Ikarosz (az io-karioszból, ami „Kár Hold-istennőnek szentelt"-et jelent) talán szintén
ugyanannak a személynek egy másik neve. Héphaisztosz kovácsisten felesége ugyanis
Aphrodité volt, akinek a fogoly a szent madara; Daidalosznak, a kovácsnak a nővérét
Perdixnek („fogoly") hívták; Talosznak - aki szintén kovács volt - fogoly alakjában szállt el a
lelke; s Daidalosz fiának, Ikarosznak a temetésén is megjelent egy fogoly. Héphaisztoszt
lehajították az Olümposzról, Taloszt az Akropoliszról. Héphaisztosz járás közben bicegett;
Talosz egyik neve Tantalosz („bicegő", vagy „lábát húzó") volt; a fogolykakas szerelmi tánc
közben biceg, mert egyik sarkantyúját felemelve tartja, hogy bármikor lecsaphasson
vetélytársaira. Bicegett a római Vulcanus isten is. Kultuszát Kréta szigetéről vették át,
ahol Velkhanosznak nevezték, és kakas volt a szimbóluma. A kakas ugyanis napkeltekor
kukorékol, tehát megfelelő szimbólum egy Nap-hérosz számára. De a kakas csak a Kr. e. VI.
században honosodott meg Kréta szigetén, s valószínű, hogy addig a fogoly volt Velkhanosz
szent madara.
2. Úgy látszik, hogy tavasszal erotikus fogolytáncot jártak a Hold-istennő tiszteletére, s a
férfitáncosoknak szárnyuk volt és bicegtek. Palesztinában ezt a peszach-nak („bicegés")
nevezett szertartást Szent Jeromos szerint még megrendezték Beth-Hoglah-ban („a bicegő
szentélye"), ahol a hivők csigavonalban táncot jártak. Beth-Hoglah „Atád szérű"-jével azonos,
ahol a sánta Jákob királyt gyászolták. Jákob neve valószínűleg Jah Akeb-et („sarok isten") jelent.
Jeremiás óvja a zsidókat, hogy részt vegyenek az efféle orgiasztikus kánaánita [464 (92.1 . -
92.2.)] szertartásokon, amikor azt mondatja az Úrral: „A fogolymadár fiakat gyűjt, melyeket
nem ő költött." Anaphé szigete Krétától északra fekszik, s Minósz szövetségben állt vele (lásd
91. a.). Az ókorban a költöző foglyok pihenőhelyeként ismerték.
3. Daidalosz és Talosz mítoszában - miként variánsában, a Daidaloszról és Ikaroszról szóló
mítoszban is - több rítust kombináltak össze: a Nap-király sasszárnyakkal felékesített
helyettesének (lásd. 29. 1.) elégetését a peresztinai újévkor rendezett tavaszi tűzünnepen,
az ugyancsak a királyt helyettesítő, fogolyszárnyakkal ellátott pharmakosz tengerbe taszítását
egy szikláról (lásd 96. 3.), s a király mérgezett nyíllal való megsebzését a sarkán (lásd 92. 10.).
Azt azonban, hogy a halászok és a parasztok megbámulták a repülő Daidaloszt,
valószínűleg egy olyan kép alapján tették hozzá, amely a szárnyas Perszeuszt vagy Mardukot
ábrázolta (lásd 73. 7.).
4. A Labürinthosz, ahonnan Daidalosz és Ikarosz megszökött, bizonyos értelemben az az
útvesztőmintával díszített mozaikpadló volt, amelyen a rituális fogolytáncot járták (lásd 98. 2.),
Daidalosz Szicíliába, Cumae-be és Szardíniába való szökése azonban arra is vonatkozhatik, hogy
a krétai rézművesek a sorozatos hellén inváziók miatt elmenekültek szülőföldjükről. A cselfogás
a tritónkagylóval, valamint az, hogy Minószt Aphrodité szentélyében temették el, s a tritón-
kagyló Aphrodité szent kagylója volt (lásd 11. 3.), arra enged következtetni, hogy Minószt ebben
az összefüggésben Héphaisztosznak, a Tenger-istennő szeretőjének is tekintették. Minósznak a
fürdőszobában történt halála valószínűleg Níszosz és Szkülla mítoszából kiszakított részlet (lásd
91. b-d.), Níszosz kelta megfelelőjét, Llew Llaw-t, ugyancsak a fürdőszobában ölték meg csellel, s
így járt egy másik szent király, a mükénéi Agamemnón is (lásd 112. 1.). [465 (92.2.-92.4.)]
5. A Naukraté („tengeri hatalom") név Minósz szicíliai veresége történelmi
következményeinek emléke: a tenger fölötti uralom a krétaiak kezéből a görögökébe került.
Abból, hogy Naukraté Minósz rabszolganője volt, knósszoszi hellén zsoldosok
palotaforradalmára lehet következtetni.
6. Amennyiben a Polükaszté, Talosz anyjának, Perdixnek másik neve azt jelenti, hogy
polükassziteré („sok ón"), akkor ez a név Talosz névrokonának, a rézembernek a történetéhez
tartozik. Kréta hatalmi helyzete nagymértékben attól függött, hogy van-e elegendő ciprusi rézzel

keverhető ónkészlete. Christopher Hawkes professzor szerint a legközelebbi ónlelőhely Mallorca
szigetén volt.
7. Hészükhiosz szerint Talosz a Nap egyik elnevezése, tehát Talosz eredetileg naponta
egyszer futhatott körbe Kréta szigetén. De lehetséges, hogy Kréta kikötőit három őrcsapat védte
a kalózok ellen, s ezek járőröket küldtek ki. S mivel Taloszt - a Napot - Taurosznak („a bika" -
Bekker: Anekdoták I. 344. 10-től; Apollodórosz I. 9. 26.) is nevezték, a falvakban tett évenként
háromszori látogatása a rituális bikaálarcot viselő Nap-király körútja lehetett. Krétában ugyanis
az esztendő három évszakra volt osztva (lásd 75. 2.). Talosz izzó ölelése talán a Molochnak, azaz
Melkartnak bemutatott égő emberáldozatok emléke. Melkartot Korinthoszban Melikertész
néven tisztelték (lásd 70. 5.), és valószínűleg Kréta szigetén is ismerték. Mivel ez a Talosz
Szardíniából került Kréta szigetére, ahova Daidalosz menekült állítólag Minósz elől, s Zeusz
ajándékozta Minósznak, a mitográfusok leegyszerűsítették a történetet, s Daidalosz helyett
Héphaisztoszt tulajdonították Talosz alkotójának, lévén Héphaisztosz és Daidalosz egy és
ugyanaz a személy. A „szardonikus mosoly", „vigyor", vagyis az arcizmoknak a rágóizomgörcs
okozta eltorzulása talán arról kapta nevét, hogy az ősi szardíniai [466 (92.5.-92.7.)]
bronztárgyakon látható szarvasember arcán ilyen zord, bárgyú vigyor ül.
8. Talosz egyetlen ere az ősi bronzöntés titkai közé tartozik: az úgynevezett cire perdue
módszer. A kovács méhviaszból elkészítette a szobormintát, bevonta agyaggal, és betette a
kemencébe. Mikor az agyag cseréppé égett, lyukat fúrt a szobor sarka és bokája közt,
kifolyatta a forró viaszt, és az így kapott formába olvasztott bronzot öntött. Miután a formát
teljesen megtöltötte, és a fém kihűlt, széttörte rajta a cserepet, s kész volt az eredeti
viaszmintával teljesen azonos bronzszobor. A krétaiak ezt a módszert a Daidalosz-kultusszal
együtt terjesztették el Szardínia szigetén. Mivel Daidalosz ezt a fortélyt Athénétől tanulta, akit
Korinthoszban Médeiának ismertek, Talosz halálának története valószínűleg egy olyan kép
félreértésén alapul, amelyen Athéné éppen a cire perdue módszert mutatta be. Úgy
látszik, hogy az a hagyomány, miszerint Ikarosz halálát a megolvadt viasz okozta, inkább
unokatestvérének, Talosznak a mítoszához tartozik. Talosz, a bronzember ugyanis közeli
rokonságban volt névrokonával, a bronzművessel, aki állítólag feltalálta a körzőt.
9. A körző a bronzkovácsok fontos szerszáma: koncentrikus körök pontos megrajzolásához
használják, ha tálakat, sisakot vagy álarcot akarnak kikalapálni. Taloszt ezért Kirkinosz
(„köralakú") néven is ismerték, s ez a melléknév egyrészt a Nap pályájára, másrészt a körző
használatára utalt (lásd 3. 2.). Joggal hangsúlyozzák, hogy ő találta fel a fűrészt: a krétaiaknak
apró, kettős fogazatú körfűrészeik voltak a finom művű munkákhoz, s bámulatos ügyességgel
használták őket. Talosz azért egy kőrisnimfa fia, mert a kőrisfaszén igen magas hőt fejleszt, s
megolvasztja a fémet. E mítoszból az is kiderül, hogyan teremtett Prométheusz agyagból embert.
A héber legendában Prométheusz szerepét Mihály arkangyal játssza, aki Jehova felügyelete alatt
dolgozott. [467 (92.7.-92.9.)]
10. Talosz halála, akit Poiász lőtt le, Akhilleusz halálára emlékeztet, akit Parisz sebzett meg a
sarkán. így halt meg Pholosz és Kheirón kentaur is (lásd 126. 3.). E mítoszok szorosan
összefüggnek egymással. Poiász Philoktétész apja volt, s mikor Héraklészt egy másik kentaur
megmérgezte, Poiász a fiával gyújtatta meg Héraklész halotti máglyáját. így kapta meg
Philoktétész Héraklész nyilait (lásd 145.f.), amelyek közül az egyik később őt magát mérgezte
meg (lásd 161. l.) Parisz a thesszáliai Apollón halált hozó nyilait kérte kölcsön, hogy Kheirón
nevelt fiát, Akhilleuszt megölje (lásd 164. j.); s mikor végül Philoktétész, bosszúból Akhilleusz
haláláért, lelőtte Pariszt, egy Héraklész tegezéből való nyílvesszővel ölte meg (lásd 166. e.). Úgy
látszik, a thesszáliai szent királyt viperaméregbe mártott nyílvesszővel ölték meg: helyettese a
sarka és a bokája közélőtte a nyilat.
11. A kelta mitológiában a labirintus királysírt jelentett (A fehér istennő 105. o.), s hogy a régi
görögöknél is az volt, abból sejthető, hogy az Etymologicum Magnum meghatározása szerint
„hegyi barlang", Eusztathiosz szerint pedig „föld alatti barlang" (Homérosz Odüsszeiája XI.
1688. o.). Porsenna etruszk fejedelem labirintus-sírba temetkezett (Varro, idézi Plinius:
Historia Naturalis XXXVI. 91-3.), és találtak labirintusokat a Nauplia közelében levő prehellén
„küklópsz"-barlangokban (Sztrabón VIII. 6. 2.), Szamosz szigetén (Plinius: Historia Naturalis

XXXIV. 83.) és Lémnoszon (Plinius: Historia Naturalis XXXVI. 90.). A labirintusból való szökés
tehát a feltámadást jelenti.
12. Noha Daidaloszt athéninak tartják, éspedig a róla elnevezett attikai démé (városka) miatt,
a daidaloszi szakmák Krétából kerültek Attikába, s nem megfordítva. A Kókalosz leányainak
készített játékok valószínűleg mozgatható karú meg lábú babák voltak, amilyenekkel Pasziphaé
meg a leánya, Ariadné szórakozott (lásd [468 (92.10.-92.12.)] 88. e.). Úgy látszik, Erigoné
attikai fakultuszában volt szerepük. Kétségtelen, hogy Daidalosz nővére, Polükaszté
felakasztotta magát, akárcsak a két Erigoné s maga Ariadné (lásd 79. 2. és 88. 10.).
13. A messzapiai Hüria — később Uria, ma Oria - lakói a klasszikus korban krétai
szokásaikról - huncutkáikról, virághímzéses ruháikról, a kettős fejszéről stb. - voltak híresek. Az
ott talált agyagedények Kr. e. 1400 körül keletkezhettek, ami alátámasztja a történet hitelét.
93. Katreusz és Althaimenész
Katreusznak, Minósz életben maradt fiai közül a legidősebbnek, három leánya volt: Aeropé,
Klümené és Apémoszüné, meg egy fia, Althaimenész. Mikor egy jósda azt jövendölte, hogy
Katreuszt saját gyermekei közül fogja megölni az egyik, Althaimenész és a gyors
lábú Apémoszüné nagy kísérettel elhagyták Kréta szigetét, abban a jámbor reményben, hogy ily
módon megszabadulnak az átoktól. Rhodosz szigetén szálltak partra, és megalapították Kretinia
városát. Szülőföldjük tiszteletére nevezték el így.1 Althaimenész később Kameiroszban
telepedett le, amelynek lakói igen nagy tiszteletben tartották. A közeli Atabüriosz-hegyen -
amelynek a csúcsáról tiszta időben láthatta a távolban szeretett Krétáját - oltárt emelt
Zeusznak, s az oltár köré bronzbikákat állított, amelyek bömbölni kezdtek, ha veszély
fenyegette Rhodoszt.2
b) Hermész egy szép napon beleszeretett Apémoszünébe, aki visszautasította közeledését, és
elmenekült előle. Hermész még aznap este meglepte egy forrás közelében. Apémoszüné ismét el
akart menekülni, Hermész azonban csúszós bőrökkel borította be az egyetlen
ösvényt, amelyen elmenekülhetett volna. Apémoszüné hanyatt vágódott, s Hermésznek sikerült
[469 (92.12.-93.b.)] megerőszakolnia. Mikor Apémoszüné hazatért a palotába, és elpanaszolta
balesetét Althaimenésznek, Althaimenész elkezdett kiabálni, hogy: Hazug ringyó!, és halálra
rugdalta.
c) Közben Katreusz, aki félt másik két gyermekétől, Aeropétől és Klümenétől, száműzte őket
Kréta szigetéről, ahol most ő uralkodott. Aeropét elcsábította a pelopida Thüesztész, de aztán
feleségül ment Pleiszthenészhez, és két fiút szült neki: Agamemnónt és Meneláoszt. Klümené
Nauplioszhoz, a híres tengerészhez ment feleségül. Mikor a magányossá lett Katreusz megvénült,
és tudtával nem volt örököse, végül is elindult megkeresni Althaimenészt, akit különösen
szeretett. Mikor egy éjjel partra szállt Rhodosz szigetén, a kameirai csordások kísérőivel együtt
kalózoknak nézték és megtámadták. Katreusz megpróbálta megmagyarázni, hogy kicsoda és
miért jött, de a kutyaugatás elnyomta a hangját. Althaimenész is kirohant a palotából, hogy a vélt
támadást visszaverje, nem ismerte meg az apját, és keresztüldöfte a lándzsájával. Mikor
megtudta, hogy a jóslat hosszú, önként vállalt száműzetése ellenére beteljesedett, fohászkodni
kezdett, hogy nyelje el a föld. Kérése teljesült: lába alatt megnyílt a föld, s Althaimenész eltűnt.
Mind a mai napig hérosznak járó tiszteletben részesítik.3
1. Apollodórosz III. 2. 1.
2. Diodorus Siculus V. 78.; Apollodórosz: uo.; Sztrabón XIV. 2. 2 . ; Pindarosz: Olümpiai ódák VII. 159.,
szkholion.
3. Apollodórosz III. 2. 1-2.; Diodorus Siculus: uo.
1. Ennek a kitalált mítosznak - amelyik Rhodosz szigetének Kr. e. a tizenötödik században

történt mükénéiminószi megszállását mondja el - az a célja, hogy megmagyarázza, miért
öntöttek italáldozatot egy rhodoszi hérosz tiszteletére egy szakadékba, s miért [470 (93.b.-
93.1.)] rendeztek olyan erotikus játékokat, amelyeken a nők az áldozati állatok frissen lenyúzott
bőrén táncoltak. A büriosz vagy buriás végződés a Kr. e. 1750-ben alapított Harmadik Babiloni

Dinasztia királyi mellékneveiben fordul elő először; és a krétai Atabüriosz istenség, akárcsak a
palesztinai Atabürion (Tábor-hegy) istene - ezen a hegyen imádták az aranyborjút - a hettita
Tesuppal, a marhatulajdonos Nap-istennel azonos (lásd 67. 1.). Rhodosz először a sumér Dam-
Kina, vagyis Danaé Hold-istennőé volt (lásd 60. 3.), de később Tesup tulajdonába ment át (lásd
42. 4.). A hettita birodalom összeomlásakor Rhodoszt görögül beszélő krétaiak szállták
meg, akik továbbra is fenntartották ugyan a bikakultuszt, Atabürioszt azonban megtették
Proitosz („első ember") és a Teremtő Eurünomé (lásd 1. a.) fiává. A dór korszakban Zeusz
Atabüriosz sajátította ki Tesup rhodoszi kultuszát. A bikabömbölést valószínűleg a rhomboi,
vagyis a zugattyúk forgatásával idézték elő (30.1.), hogy elijesszék az ártó szellemeket.
2. Apémoszüné halála Kameirában valószínűleg azt jelenti, hogy Kameiroszban brutális
eszközökkel megszüntettek egy jövendőmondó papnőkből álló testületet, mégpedig nem a
krétai, hanem a hettita hódítók. Katreusz három leánya - a Danaidákhoz hasonlóan - a
már ismert Hold-háromság: Apémoszüné a harmadik személy, Kameira megfelelője. Katreusz,
akit Althaimenész éppúgy véletlenül ölt meg, mint Láioszt a fia, Oidipúsz (lásd 105. d.) és
Odüsszeuszt a fia, Télegonosz (lásd 170. k.), valószínűleg a szent király elődje volt, s nem az
apja. A mesemondók azonban tévedtek: nyilván nem az apa, hanem a fiú érkezett a tengerről, és
hajította el a halált okozó lándzsát. [471 (93.1.-93.2.)]
94. Pandión fiai
Mikor Athén királyát, Erekhtheuszt megölte Poszeidón, négy fia, Kekropsz, Pandórosz, Métión és
Orneusz összeveszett a trónon. Xuthosznak, akinek a döntése alapján a legidősebb fiú, Kekropsz
lett a király, hanyatt-homlok kellett menekülnie Attikából.1
b ) Métión és Orneusz halállal fenyegette Kekropszot, mire az először Megarába, aztán
Euboiába menekült. Itt csatlakozott hozzá Pandórosz, s települést létesített. Az athéni trón
Kekropsz fiára, Pandiónra szállt, akinek Eupalamosz leánya, Métiadusza volt az anyja.2 De nem
sokáig élvezhette a hatalmat. Métión meghalt ugyan, de fiai, akiket Alkippével vagy Iphinoéval
nemzett, éppoly irigynek bizonyultak, mint ő volt. A fiúk neve Daidalosz, Eupalamosz és Sziküón
volt. De vannak, akik szerint Daidalosz az unokája, Eupalamosz meg az apja volt Métiónnak.
Sziküónt is hol Erekhtheusz, hol Pelopsz, hol meg Marathón fiának nevezik. Nem lehet
eligazodni a családfájukon.3
c ) Mikor Métión fiai elűzték Pandiónt Athénból, Megara leleg származású királyának,
Pülasznak, Pülosznak vagy Pülónnak az udvarába menekült,4 s elvette a leányát, Püliát. Pülasz
megölte nagybátyját, Biászt, s Megara trónját Pandiónra hagyva, Messzéniába menekült, és
megalapította Pülosz városát. Onnan azonban Néleusz és a iolkoszi pelaszgok elkergették,
elment hát Éliszbe, és még egy Püloszt alapított. Pülia négy fiút szült Megarában Pandiónnak:
Aigeuszt, Pallaszt, Níszoszt és Lükoszt, de Aigeuszról féltékeny öccsei azt híresztelték, hogy
valójában egy bizonyos Szküriosz fattya.5 Pandión soha többé nem tért vissza Athénba.
Megarában héroszszentélyt emeltek neki, s még ma is mutogatják a sírját Athéné, a Búvármadár
szikláján, annak bizonyítékául, hogy ez a terület valamikor Athénhoz tartozott. Athéné ugyanis
annak idején búvármadár [472 (94.a.-94.c.)] alakjában rejtette a szárnya alá Pandión apját,
Kekropszot, s szállította épségben Megarába.6
d ) Pandión halála után fiai Athén ellen vonultak, elűzték Métión fiait, s Attikát négy részre
osztották, miként apjuk parancsolta. Aigeusz, lévén a legidősebb, Athén trónját kapta, öccsei
pedig kisorsolták maguk közt a birodalom többi részét: Níszosznak Megara és környéke jutott,
nyugaton egészen Korinthoszig; Lükosznak Euboia, Paliasznak pedig Attika déli része, ahol egy
óriás faj őse lett.7
e ) Pülasz fia, Szkirón, aki Pandión egyik leányát vette nőül, kétségbe vonta, hogy Níszosznak
joga van Megarára. Aiakosz, akit felkértek, hogy döntse el a vitát, a királyságot Níszosznak és
utódainak ítélte, a fővezérséget pedig Szkirónnak. Akkor nevezték el Megarát Níszának, és
Níszoszról kapta a nevét az általa alapított kikötőváros, Níszaia is. Mikor Minósz megölte
Níszoszt, Athénban temették el. Sírját még ma is mutogatják a Lükaion mögött. A megaraiak

azonban, akik nem ismerik el, hogy városukat a krétaiak valaha is elfoglalták, azt állítják, hogy
Megareusz feleségül vette Níszosz leányát, Iphinoét, és ő lett az utódja.8
f ) Aigeusz - akárcsak Kekropsz és Pandión - úgy érezte, hogy állandóan az életére törnek a
rokonai, köztük Lükosz, akit állítólag száműzött is Euboiából. Lükosz Szarpédónnál keresett
menedéket, róla nevezték el Lükiát. Előzőleg azonban meglátogatta Arénében Aphareuszt, és a
királyi családot beavatta a két Nagy Istennő, Démétér és Perszephoné misztériumaiba,
Messzénia ősi fővárosában, Andaniában pedig Atthiszéba. Ez az Atthisz, akiről Attika a nevét
kapta, Kranaosz három leányának egyike volt. (Kranaosz, Athén őslakó királya a deukalióni
vízözön idején uralkodott.) Az az andaniai tölgyliget, ahol Lükosz megtisztította a beavatottakat,
még mindig az ő nevét viseli.9 Jóstehetséggel is meg volt áldva: az ő jósdája nyilatkoztatta ki
később, [473 (94.c.-94.f.)] hogy ha a messzéniaiak bizonyos titkot megőriznek, egyszer még
visszanyerik ősi örökségüket, de ha nem, örökre elveszítik. Lükosz a Nagy Istennő
misztériumainak óntáblára vésett leírására célzott. A messzéniaiak erre egy bronzurnába
dugták a táblát, és az Ithóné-hegy csúcsán elásták egy tiszafa meg egy mirtuszbokor közt.
Végül is a thébai Epaminondasz ásta ki, mikor visszaszerezte a messzéniaiak régi dicsőségét. 10
g) Az athéni Lükaiont is Lükosz tiszteletére nevezték el így. Az ősidőkben Apollónnak volt
szentelve, akit itt neveztek először „Lükaiosz"-nak. A neki bemutatott áldozatok bűzével űzte el
a farkasokat Athénból.11
1. Apollodórosz III. 15. 1. és 5.; Plutarkhosz: Thészeusz 32.; Pauszaniasz VII. 1. 2.

2. Ua. I. 5. 3.; Eusztathiosz: Homéroszról 281. o.; Apollodórosz III. 15. 5.
3. Phereküdész, idézi Szophoklész: Oidipúsz Kolonoszban 472., szkholion; Apollodórosz III. 15. 8.;
Diodorus Siculus IV. 76. 1 . ; Pauszaniasz II. 6. 3.
4. Apollodórosz III. 15. 5.; Pauszaniasz IV. 36. 1. és 29. 5.
5. Apollodórosz: uo.; Pauszaniasz IV. 36. 1.
6. Pauszaniasz: I. 41. 6.; I. 5. 3. és I. 39. 4.; Hészükhiosz: Aithüia címszó alatt.
7. Apollodórosz III. 15. 6.; Szophoklész, idézi Sztrabón I. 6.; Pauszaniasz I. 5. 4. és I. 39. 4.
8. Pauszaniasz I. 39. 4-5. és 19. 5.; Sztrabón IX. 1. 6.
9. Hérodotosz I. 173.; Pauszaniasz I. 2. 5. és IV. 1. 4-5.
10. Pauszaniasz X. 12. 5.; IV. 20. 2. és 26. 6.
11. Ua. I. 19. 4.; Démoszthenész XXIV. 114., szkholion.
1. Efféle mitikus családfákkal hozakodtak elő, valahányszor vita kerekedett az államhatalom

birtoklása vagy az örökölt kiváltságok körül. Megara felosztásának a szent király és helyettese
közt - az egyik az előírt áldozatokat mutatta be, a másik a hadsereget vezette - [474 (94.f.-94.1.)]
megvan a megfelelője Spártában (lásd 74. 1.). Aigeusz neve az athéni kecskekultuszt jelképezi
(lásd 8. 1.), Lükoszé a farkaskultuszt. Ha egy athéni megölt egy farkast, köteles volt
közköltségen eltemetni (Apollóniosz Rhodiosz II. 124., szkholion). A búvármadár Athénének,
mint a hajók védistenének szent madara volt, s mivel Athéné Szirtje messze kiugrott a tenger
fölé, valószínűleg egyike volt azoknak a szikláknak, ahonnan papnője a tengerbe lökte a
szárnyas pharmakosz-t. (lásd 70. 7.; 89. 6. stb.). Atthisz (aktész thea, „sziklás part istennője") az
attikai Istennőháromság egyik neve lehetett; nővéreit Kranaénak („köves") és Kranaikhmének
(„sziklás hely" - Apollodórosz III. 14. 5.) nevezték. Mivel a madarakká változott Proknéból és
Philoméléből is Atthisz lett (Martialis I. 54. 9. és V. 67. 2.), valószínű, hogy volt valami
összefüggés Atthisz és a sziklaszertartás közt. Atthisz, mint Athéné, Homérosznál több
különböző madár alakjában szerepel (lásd 97. 4.). A Nagy Istennőnek a feltámadással
kapcsolatos misztériumait azért ásták el tiszafa meg mirtusz közé, mert ez a két fa jelképezte a
fa-ábécé utolsó magán-, illetve mássalhangzóját (lásd 52. 3.), s mindkettő a Halál-istennő szent
fája volt.
95. Thészeusz születése
Aigeusz első felesége Hoplész leánya, Melité, a második Rhéxénór leánya, Khalkiopé volt, de
egyik sem szült neki gyermeket. Mivel ezt is, valamint nővéreinek, Proknénak és Philomélének

balsorsát is Aphrodité haragjának tulajdonította, bevezette Athénban az istennő tiszteletét,
aztán a delphoi jósdához fordult tanácsért. A jósda figyelmeztette, hogy ne oldja ki duzzadt
borostömlőjének a száját, amíg Athén legmagasabb pontjára nem ér, különben bánatában fog
meghalni egyszer. Aigeusz nem tudta megfejteni ezt a választ.1 [475 (94.1.-95.a.)]
b) Útban hazafelé ellátogatott Korinthoszba, ahol Médeia ünnepélyesen megeskette, hogy
megvédi ellenségeitől, ha esetleg Athénban keres menedéket, s viszonzásul vállalta, hogy
valamiféle varázslattal szerez neki egy fiút. Utána Aigeusz Troizénbe látogatott, ahová röviddel
azelőtt érkezett meg Piszából két régi bajtársa, Pelopsz két fia, Pittheusz és Troizén, hogy Aitiosz
királlyal megosztozzon az országon. Aitiosz apjának, Poszeidón és Alküoné fiának, Anthasznak
az utóda volt a trónon, aki megalapította Anthaia és Hüperea városát, aztán tovább is hajózott
Káriába, hogy megalapítsa Halikarnasszoszt. De úgy látszott, hogy Aitiosznak nincs valami nagy
hatalma, mert miután Troizén meghalt, Pittheusz egyesítette Anthaiát és Hüpereát, elnevezte
Troizénnek, és az új várost Athénének és Poszeidónnak szentelte.2
c) Pittheusz a maga korának legműveltebb embere volt, egyik tanító célzatú aforizmáját - a
barátságról - gyakran idézik: „Ne rombold szét a reményt, amelyet a barátság teremtett, hanem
igyekezz minél jobban beváltani!" Troizénben szentélyt alapított a Jós-Apollónnak: ez a
legrégibb szentély Görögországban. Oltárt szentelt Themisz istennő-háromságnak is. Három
fehér márvány trónuson ülve bíráskodott két másik polgár társaságában; a trónszékek most a
Megmentő Artemisz temploma mögött levő sírját díszítik. A múzsák troizéni
szentélyében - ezt Héphaisztosz fia, a fuvola állítólagos feltalálója, Ardalosz alapította -
szónoklattant is tanított, és fennmaradt egy értekezése is erről a témáról.3
d) Mármost Pittheusz még Píszában élt, amikor Bellerophón megkérte leánya, Aithra kezét.
De a házasságot nem üthették nyélbe, mert Bellerophón kegyvesztett lett, és Káriába száműzték.
Aithra még mindig a jegyese volt Bellerophónnak, de nem sok reménye volt rá, hogy az
visszatér. Ezért aztán Pittheusz, aki sajnálta leányát kényszerű szüzessége miatt, no meg azért
is, [476 (95.b. -95.d.)] mert Médeia mindnyájukra varázslatot bocsátott a távolból, leitatta
Aigeuszt, és befektette Aithra ágyába. Valamivel később, de még ugyanazon éjjel Poszeidón is
magáévá tette a leányt. Tudniillik Athéné álmot bocsátott a leányra, aki az álomnak
engedelmeskedve otthagyta a részeg Aigeuszt, és keresztülgázolt a tengeren a Troizén
közelében levő Szphairia szigetére, hogy italáldozatot mutasson be Pelopsz kocsihajtójának,
Szphairosznak a sírján. Athéné segítségével ott erőszakolta meg Poszeidón. Utána Aithra a sziget
nevét Szphairiáról Hierára változtatta, és megalapította rajta Athéné Apaturia templomát, s
megparancsolta, hogy a jövőben minden troizéni leány ajánlja fel övét az istennőnek, mielőtt
férjhez megy. Poszeidón pedig nagylelkűen hozzájárult, hogy ha Aithra a legközelebbi négy
hónapban gyermeket szül, Aigeusz legyen az apja.4
e) Mikor Aigeusz fölébredt, és Aithra ágyában találta magát, ráparancsolt, hogy ha fiuk
születik, se ki ne tegye, se el ne ajándékozza, hanem nevelje fel titokban Troizénben. Aztán
visszahajózott Athénba, hogy részt vegyen az Összathéni Ünnepségeken. Előbb azonban eldugta
a kardját és saruját egy üreges szikla alá, amelyet az Erős Zeusz Oltárának neveztek, s a
Troizénből Hermiónba vezető országút mentén állt, azzal, hogy ha a fiú felnő, félre tudja
taszítani a sziklát, és megtalálja a tárgyakat, küldjék el őt azokkal együtt Athénba. Addig
azonban Aithra hallgasson, mint a sir, nehogy Aigeusz ötven unokaöccse, Pallasz ötven
gyermeke az életére törjön. A kard Kekropsztól származó örökség volt.5
f) A városból a kikötőbe vezető úton, azon a helyen, amelyet most Genethlionnak neveznek,
Aithra fiúgyermeknek adott életet. Egyesek szerint azonnal elnevezte Thészeusznak, mivel azok
a bizonyos tárgyak letétbe voltak helyezve a számára; mások szerint csak később, Athénban
kapta ezt a nevet. Troizénben nevelkedett, gyámja, Pittheusz bizalmasan azt híresztelte róla,
hogy [477 (95.d.-95.f.)] Poszeidón az apja. Tanítója bizonyos Konnidasz volt, akinek Athén lakói
még ma is kost áldoznak a Thészeuszi Játékok előtti napon. De vannak, akik azt állítják,
hogy Thészeusz Marathónban nevelkedett.6
g) Egyszer Héraklész Pittheusznál vacsorázott Troizénben. Levette magáról az oroszlánbőrt,
és egy székre dobta. Mikor a királyi gyermekek bejöttek, elkezdtek sikoltozni és elszaladtak,

csak a hétéves Thészeusz nem, aki gyorsan fogott egy fejszét az udvaron levő farakás
mellől, és bátran visszajött, hogy megtámadja az oroszlánt.7
h) Thészeusz tizenhat esztendős korában elment Delphoiba, és első férfiúi hajfürtjeit
feláldozta Apollónnak. De csak a homlokába csüngő fürtöket borotválta le, mint az arabok, a
müsziaiak és a harcias euboiai abaszok teszik, hogy közelharc esetén ne juttassák előnyhöz az
ellenséget. Az ilyen hajviseletet meg a helyet, ahol az áldozatot bemutatta, még ma is
thészeuszinak nevezik. Már erős, okos, meggondolt fiatalember volt, Aithra elvitte hát a
sziklához, amelyik alá Aigeusz annak idején a kardot és a sarut rejtette, és elmesélte fiának
születése történetét. Thészeusz könnyedén elmozdította helyéről a sziklát, amelyet azóta
„Thészeusz sziklájá"-nak neveznek, és megtalálta a holmit. De hiába figyelmeztette Pittheusz, és
hiába könyörgött az anyja, nem a biztonságos tengeren ment Athénba, hanem szárazföldön.
Hajtotta a vágy, hogy olyan hőstetteket hajtson végre, mint unokabátyja, Héraklész, akit
mérhetetlenül csodált.8
1. Euripidész: Médeia 668., szkholion; Apollodórosz III. 15. 6.; Pauszaniasz I. 14. 6.
2. Euripidész: Médeia 660. ss.; Sztrabón VIII. 6. 14.; Plutarkhosz: Thészeusz 2.
3. Plutarkhosz: uo.; Pauszaniasz II. 31. 3-4. és 8-9. [478 (95.f. - 95.h.)]
4. Pauszaniasz II. 31. 12. és 33. 1.; Apollodórosz III. 15. 7.; Plutarkhosz: Thészeusz 3.; Hyginus: 37.
Fabula.
5. Plutarkhosz: uo.; Apollodórosz: uo.; Pauszaniasz II. 32.
6. Pauszaniasz II. 32. 8.; Plutarkhosz: Thészeusz 4. és 6.; Lactantius: Statius Thebaisa XII. 194. soráról.
7. Pauszaniasz I. 27. 8.
8. Homérosz: Iliász II. 542.; Pauszaniasz: uo. és II. 32. 7.; Plutarkhosz: Thészeusz 5. és 7.
1. 1. Pittheusz a Pittheia hímnemű alakja. Azoknak a városoknak a nevéből, amelyeket

Troizén néven egyesitett, arra lehet következtetni, hogy egy matriarchális naptári háromságról
van szó (lásd 75. 2.), amelyik Antheiából („virágos"), a Tavasz Istennőjéből, Hüpereiából („a fent
levő"), a Nyár Istennőjéből - amikor a Nap pályája zenitjén van -, és Pittheiából („fenyőistennő")
áll, akihez ősszel imádkoztak, amikor Attisz-Adóniszt (lásd 79. I . ) feláldozták a fenyőfája alatt.
Ez a háromság Themisz Istennő-háromsággal azonosítható, akinek Pittheusz oltárt emelt, mivel
a Troizén név valószínűleg a tridón hedzomenón, "a három ülő (városa)" megrövidült alakja, ez
pedig a három fehér trónusra utal, amely „Pittheusz és két társa" bírói székéül szolgált.
2. Thészeusznak eredetileg nyilván egy ikertestvére is volt, mivel anyja ugyanazon éjjel egy
istennel meg egy halandóval hált együtt. Ídász és Lünkeusz, Kasztór és Polüdeukész (lásd 74. 1.),
valamint Héraklész és Íphiklész mítoszai (lásd 118. 3.) ezt kétségtelenné teszik. Ezenkívül ő is
oroszlánbőrt viselt, mint Héraklész, tehát maga a szent király volt, és nem a helyettese. De mikor
Thészeusz a perzsa háborúk után Athén legnagyobb nemzeti hősévé vált, legalább apai ágon
athéninak kellett lennie, ha már az anyja Troizénből származott. A mitográfusok a következő
megoldást választották: mint a halandó Aigeusz fia, athéni volt, de ha kénytelen volt Poszeidónt
nevezni az apjának, megtehette [479 (95.1.-95.2.)] (lásd 98.j.. és 101.f.). Anyja mindkét esetben
megmaradt troizéninek: Athénnak fontos érdekeltségei voltak e városban. Engedélyeztek a
számára egy tiszteletbeli ikertestvért is: Peirithooszt, aki halandó lévén, nem kerülhette el a
Tartaroszt, mint Héraklész, Polüdeukész és maga Thészeusz (lásd 74. j., 103. d. és 134. d.). Nem
takarékoskodtak az erőfeszítéssel, hogy Thészeuszt kapcsolatba hozzák Héraklésszel, de az
athéniak sosetettek szert olyan hatalomra, hogy olümposzi istent csinálhassanak Thészeuszból.
3. Úgy látszik azonban, hogy legalább három Thészeusz nevű mitológiai személy volt: egy
troizéni, egy marathóni (Attika) és egy lapitha földről való. E három személy csak a Kr. e. VI.
században vált eggyé, amikor (George Thomson professzor szerint) egy lapitha nemzetség, a
Butész-fiak, Athén vezető arisztokratái közé küzdötte fel magát, sőt Erekhtheusz eredetileg
pelaszg papi rendjét is hatalmába kerítette, s az athéni Thészeuszt a dór Héraklész vetélytársává
léptette elő (lásd 47. 4.). Nyilvánvaló viszont, hogy Pittheusz egy eleai és egy troizéni hős neve is
volt, és ezt a nevet viselte egy Kekropsz törzséhez tartozó attikai démé névadó őse is.
4. Aithra Szphairia szigetén tett látogatása mutatja, hogy a hajadon lányok Athéné
templomában való önkéntes prostitúciójának szokása még a patriarchális rendszer bevezetése

után is sokáig fennmaradt. E szokás aligha származhatott Krétából, hiszen Troizén nem mükénéi
település. Talán kánaánita eredetű, mint Korinthoszban.
5. A saru meg a kard ősi királyi jelvények. Úgy látszik, hogy a bronzkorban egy kardnak a
sziklából való kihúzása hozzátartozott a koronázási szertartáshoz (lásd 81. 2.). Odinnak,
Galahadnak és Arthurnak egyaránt végre kellett hajtania ezt a műveletet. Egy szent házasságot
ábrázoló hattusasi képen egy óriási, oroszlánmancs-markolatú kard látható egy sziklába döfve
(lásd [480 (95.2.- 95.5.)] 145. 5.). Mivel Aigeusz szikláját az "Erős Zeusz Oltárának" is,
"Thészeusz Sziklájának" is nevezik, „Zeusz" és „Thészeusz" valószínűleg azoknak a szent
királyoknak váltakozó melléknevei, akiket ezen a sziklán koronáztak meg. De fegyvert az
istennőtől kaptak. Az az Apollón, akinek Thészeusz feláldozta a haját, Káru ("Kár istennő fia",
lásd 82. 6. és 86. 2. ) lehetett, más néven Kár, Q're vagy Karüsz, a Nap-király, akinek a haját
minden évben levágták a halála előtt (lásd 83. 3.), mint a türoszi Sámsonét és a megarai
Níszoszét (lásd 91. 1.). A Komüriának („hajvágás") nevezett ünnepségen minden évben
feláldozta néhány fiatalember az érte való gyász jeléül elülső hajfürtjeit. Őket nevezték később
Kurészeknek (lásd 7. 4.). A valószínűleg líbiai eredetű szokás (Hérodotosz IV. 194.) átterjedt
Kisázsiába és Görögországba is. Mózes harmadik könyve (XXI. 5.) ellenzi ezt a szokást. De
Plutarkhosz korában Apollónt már halhatatlan Nap-istenként tisztelték, s halhatatlansága jeléül
nem vágta le a haját.
6. Troizéniának Troizén, Pittheusz és Aitiosz közt való felosztása Proitosznak
Melampússzal és Biásszal való megegyezésére emlékeztet (lásd 72. h.). Az a Pittheusz, aki
szónoklattant tanított, s akinek az értekezése a klasszikus korig fennmaradt, nyilván későbbi,
történeti személy volt.
96. Thészeusz munkái

Thészeusz elhatározta, hogy megtisztítja a rablóktól a Troizénből Athénba vezető part menti
országutat. Kikezdeni senkivel sem volt szándékában, csak azokon akart bosszút állni, akik
zaklatni merészelik, s - Héraklész példájára - bűnükkel arányosan büntetni meg őket.1
Epidaurosznál a nyomorék Periphétész támadta meg orvul. Periphétész, aki egyesek szerint
Poszeidón, [481 (95.5. -96.a.) ] mások szerint Héphaisztosz és Antikleia fia volt, egy óriási
bronzbuzogánnyal szokta megölni az utasokat. Ezért nevezték Korunétésznek, vagyis
„buzogányos"-nak. Thészeusz kicsavarta a kezéből a buzogányt, aztán agyonverte vele. Mivel
örült neki, hogy olyan nagy és nehéz, attól fogva örökké büszkén magával cipelte, s noha ő maga
ki tudta védeni, mikor ölésre lendült, az ő kezében mindig biztos halált okozott.2
b) Az Iszthmosz legkeskenyebb részén, ahonnan a Korinthoszi- meg a Szaróni-öblöt is látni
lehet, élt Szinisz, Pémón fia. (De vannak, akik szerint Polüpémón volt az apja, anyja pedig Szülea,
annak a Korinthosznak a leánya, aki Poszeidón törvénytelen fiának mondta magát.) 3 Sziniszt
Pitüokamptésznek, vagyis „fenyőhajlítónak" is nevezték, mert olyan erős volt, hogy a fenyőfák
csúcsát egészen a földig tudta hajlítani. Gyakran megkérte a gyanútlan utasokat, hogy segítsenek
neki, aztán váratlanul elengedte a fát, mire az hirtelen kiegyenesedett, a levegőbe röpítette őket,
s a szerencsétlenek halálra zúzták magukat. Vagy földig hajlította két szomszédos fa csúcsát,
áldozatát a karjainál fogva hozzájuk kötözte, aztán elengedte a fákat, s így tépette szét a
szerencsétlent.4
c ) Thészeusz birokra kelt Szinisszel, legyőzte, és ugyanúgy végzett vele, ahogy ő végzett
másokkal. Ekkor egy szépséges leány szaladt el mellette, s bújt el a káka meg a haraszt
sűrűjében. Thészeusz utánament, és hosszas keresés után meg is találta, amint éppen a
növényeknek könyörgött, hogy bújtassák el. Megígérte nekik, hogy ha megteszik, soha nem fogja
felperzselni vagy levágni őket. Mikor Thészeusz megesküdött rá, hogy nem fogja bántani, előjött.
Kiderült, hogy Perigüné, Szinisz leánya. Az első pillantásra beleszeretett Thészeuszba, nem
neheztelt érte, hogy megölte mindenki által gyűlölt apját, s mikor eljött az ideje, egy fiút is szült
neki: Melanipposzt. Utána Thészeusz férjhez [482(96.a.-96.c.)] adta az oikhaliai Déioneuszhoz.
Melanipposz fia, Ióxosz, kivándorolt Káriába, és ő lett az ióxidák őse, akik a szittyót és a kákát
nem gyújtják fel, hanem imádják.5

d) De vannak, akik szerint Thészeusz csak évekkel később ölte meg Sziniszt, és neki szentelte
az Iszthmoszi Játékokat, jóllehet e játékokat Sziszüphosz alapította Ínó fiának, Melikertésznek a
tiszteletére.6
e) Thészeusz ezután Krommüónban felhajtott és elpusztított egy iszonyú, óriási vaddisznót.
Koca volt, s oly sok krommüónit megölt, hogy azok már a földjeiket se merték megművelni. A
vadállatot arról a banyáról nevezték el, aki fölnevelte. Állítólag Tüphón és Ekhidné gyermeke
volt.7
f) Thészeusz továbbhaladt a part menti országúton, s elérkezett ahhoz a tengerből
kiemelkedő meredek szirthez, amely Szkirón, a rabló erődítménye volt. Egyesek szerint
korinthoszi volt, Pelopsz vagy Poszeidón fia, mások szerint Héniokhé és Kanéthosz voltak a
szülei.8 Szkirónnak az volt a szokása, hogy lesben ült egy sziklán, és az arra haladó utasokat
kényszerítette, hogy mossák meg a lábát. Mikor lehajoltak, hogy nekilássanak, lerúgta őket a
szikláról a tengerbe, ahol egy óriás víziteknőc úszkált, és felfalta az áldozatokat. (A víziteknőcök
nagyon hasonlítanak a szárazföldiekhez, csak jóval nagyobbak, és uszony van a lábuk helyén.)
Thészeusznak esze ágában sem volt megmosni Szkirón lábát: fölkapta a szikláról, és a tengerbe
hajította.9
g) A megaraiak azonban azt állítják, hogy az a Szkirón, akivel Thészeusz összeütközésbe
került, Megara egyik becsületes, nemeslelkű fejedelme volt, annak az Endéisznek az apja, aki
Aiakoszhoz ment feleségül, és Péleuszt meg Telamónt szülte. Azt is hozzáteszik, hogy
Thészeusz hosszú évekkel később, Eleuszisz meghódítása után ölte meg Szkirónt, és az ő
tiszteletére rendezte Poszeidón védnöksége alatt az Iszthmoszi Játékokat.10 [483 (96.c. - 96.g.)]
h) Szkirón sziklája a moluriai sziklák közelében emelkedik ki a tengerből. Rajtuk halad
keresztül Szkirón ösvénye, amelyet akkor készíttetett, amikor a megarai hadsereg parancsnoka
volt. Az athéniak a heves északnyugati szelet, amely e magaslatok felől fúj a tenger felé,
Szkirónnak nevezik.11
i) Mármost szkirón „napernyőt" jelent, s Szkirophorión hónapját azért nevezik így, mert
Erekhtheusz papja az asszonyok által a hónap tizenkettedik napján Démétér és Koré tiszteletére
rendezett ünnepségeken fehér napernyőt tart a kezében, s fehér napernyő van Athéné Szkirász
papnője kezében is az. Akropoliszról induló ünnepi menetben. Az istennő szobrát ugyanis
egy szkirásznak nevezett gipszfélével kenik be ilyenkor, annak a fehér szobornak az emlékére,
amelyet Thészeusz készített róla a Minótaurosz felett aratott győzelme
után.12
j) Thészeusz folytatta útját Athén felé, és találkozott az arkadiai Kerküónnal, aki egyesek
szerint Brankhosz és Argiopé nimfa, mások szerint Héphaisztosz vagy Poszeidón fia volt.13
Kerküónnak meg az volt a szokása, hogy felszólította az utasokat: birkózzanak meg vele,
aztán erős karjai közt agyonszorította őket. Csakhogy Thészeusz a térdénél fogva a levegőbe
emelte, és — nagy örömére Démétérnek, aki tanúja volt a küzdelemnek - fejjel a földhöz csapta.
Kerküón azonnal meg is halt. Thészeusz inkább az ügyességére hagyatkozott, mint az
erejére, tudniillik ő találta fel a birkózás művészetét, amelynek alapelveit addig nem ismerték.
Azt a helyet, ahol Kerküón birkózni szokott, még ma is mutogatják Eleuszisz közelében, a
Megarába vezető országút mentén, leányának, Alopénak a sírja mellett, akin Thészeusz állítólag
erőszakot követett el.14
k) Mikor Thészeusz az attikai Korüdalloszba érkezett, megölte Szinisz apját, Polüpémónt is,
akinek a Prokrusztész melléknevet adták. Az országút mentén [484 (96.h.-96.k.)] lakott, s két
ágy volt a házában, egy kicsi meg egy nagy. Felajánlotta az utasoknak, hogy éjszakára szálljanak
meg nála. A kis embereket a nagy ágyba fektette, s olyan hosszúra kinyújtóztatta őket, amilyen
hosszú az ágy volt, a nagyokat meg a kicsibe, s annyit levágott a lábukból, amennyivel
hosszabbak voltak az ágynál. Némelyek szerint azonban csak egy ágya volt, s aki megszállt nála,
annak megfelelően nyújtóztatta ki vagy kurtította meg őket. Thészeusz mindenesetre úgy bánt
el vele is, ahogy ő szokott másokkal.15
1. Diodorus Siculus IV. 59.; Plutarkhosz: Thészeusz 7. és I I .

2. Hyginus: 38. Fabula; Apollodórosz III. 16. 1.; Pauszaniasz II. 1. 4.; Plutarkhosz: Thészeusz 8.

3. Pauszaniasz: uo.; Ovidius: Ibis 507. ss.; Apollodórosz III. 16. 2.; Euripidész: Hippolütosz 977.,
szkholion.
4. Ovidius: Átváltozások VII. 433. ss.; Apollodórosz: uo.; Hyginus: uo.; Diodorus Siculus IV. 59.;
Pauszaniasz: uo.
5. Plutarkhosz: Thészeusz 8. és 29.
6. Pároszi márvány 35. ss.; Plutarkhosz: Thészeusz 25.
7. Plutarkhosz: Thészeusz 9.; Diodorus Siculus IV. 59.; Ovidius: Átváltozások VII. 433. ss.; Apollodórosz:
Epitomé I. 1.; Hyginus: 38. Fabula.
8. Sztrabón: IX. 1. 4.; Apollodórosz: Epitomé I. 2.; Plutarkhosz: Thészeusz 25.
9. Statius: Thebais I. 339., szkholion; Pauszaniasz I. 44. 12.; Apollodórosz: Epitomé I. 2-3.
11. Pauszaniasz I. 44. 10-12.; Sztrabón IX. 1. 4.
12. Arisztophanész: Nőuralom 18., szkholion; Arisztophanész: A darazsak 925.; Etymoligicum Magnum:
Szkirophórión címszó alatt.
13. Plutarkhosz: Thészeusz 11.; Apollodórosz: Epitomé I. 3 . ; Hyginus: 38. Fabula; Aulus Gellius XIII. 21.
[ 485 (96.k.)]
14. Ovidius: Ibis 407. ss.; Apollodórosz: uo.; Pauszaniasz I. 39. 3.; Plutarkhosz: Thészeusz 11. és 29.
15. Diodorus Siculus IV. 59.; Apollodórosz: Epitomé I. 4.; Pauszaniasz I. 38. 5.; Hyginus: 38. Fabula;
Plutarkhosz: Thészeusz 11.
1. A Periphétész haláláról szóló mítoszt azért találták ki, hogy megmagyarázzák, miért volt
Thészeusznak Héraklészéhez hasonló rézzel kivert buzogánya (lásd 120. 5.). Nyomoréknak
azért ábrázolják, mert Daidalosz kovács fia volt, s a kovácsok rituális okokból gyakran
sántítottak (lásd 92. 1.).
2. Mivel az Északi Szélről, amely meghajlította a fenyőfákat, azt tartották, hogy
megtermékenyíti a nőket, az állatokat meg a növényeket, "Pitüokamptész"-t Perigüné apjaként
szerepeltetik, mert Perigüné a búzamezők istennője volt (lásd 48. 1.). Utódainak a káka és a
szittyó iránt tanúsított tisztelete arra utal, hogy a Theszmophoria ünnepén körülhordozott szent
kosarakat kákából meg szittyóból fonták, s ezért tilos volt közönséges célokra felhasználni őket.
A Krommüóni Koca, azaz Phaia, a fehér Koca-Démétér (lásd 24. 7. és 74. 4.), akinek kultuszát a
Peloponnészoszon már régen megszüntették. A mitográfusokat zavarta, hogy Thészeusz képes
volt egy közönséges kocát megölni: Hyginus és Ovidius vadkant csinált belőle, Plutarkhosz pedig
haramianőnek nevezi, aki felháborító viselkedésével érdemelte ki a „disznó" gúnynevet. De
szerepel ez a disznó az ősi walesi mítoszokban is, mint Hen Wen, az Öreg Fehér Koca, akit Coll
ap Collfrewr, a varázserővel rendelkező kondás őrzött. Ez a Coll ap Collfrewr honosította meg
Nagy-Britanniában a búzatermelést és a méhészetet. Az Eleusziszban rendezett
Theszmophorián megemlékeztek Démétér varázserővel rendelkező kondásáról, Eubuleuszról:
eleven disznókat dobtak egy szakadékba a tiszteletére. A rothadásnak indult dögöket [486
(96.1.-96.2.)] később a vetőmag megtermékenyítésére használták (Lukiánosz: Hetérák
párbeszédei, II. 1., szkholion).
3. Szkirón és Kerküón története valószínűleg egy olyan képsorozaton alapul, amely azt a
szertartást ábrázolta, amikor a szent királyt pharmakosz-ként letaszították a Fehér Szikláról. Az
első hérosz, aki így halt meg, Melikertész volt (lásd 70. h.), azaz a türoszi Héraklész
Melkart. Először valószínűleg megfosztották királyi jelvényeitől - a buzogánytól, oroszlánbőrtől
és koturnusztól -, aztán szárnyakat és eleven madarakat kötöztek rá, és napernyőt nyomtak a
kezébe, hogy zuhanását lelassítsák (lásd 89. 6.; 92. 3. és 98. 7.). Ebből arra következtethetünk,
hogy Szkirón, aki a képen egy utast készül a tengerbe dobni, a pharmakosz, akit éppen
felkészítenek a halálra a Szkirophorián, amelyet az esztendő utolsó hónapjában, vagyis a nyári
napforduló idején rendeztek. A második kép, amelyet Thészeusz és Kerküón birkózásának
magyaráztak, azt ábrázolhatta, amint utóda a levegőbe emeli a szent királyt (mint az athéni
királyi palota oszlopcsarnokának terrakottáján látható - Pauszaniasz I. 3. 1.), s az istennő
papnője gyönyörűséggel figyeli a jelenetet. A birkózás gyakori motívum a mitológiában:
Héraklész például Líbiában Antaiosszal birkózott meg egy királyságért (lásd 133. h.), Szicíliában
Erüxszel (lásd 132. q.); Odüsszeusz pedig Tenedosz szigetén Philoméleidésszel (lásd 161.f.). A
harmadik képen, amelyiket úgy értelmeztek, hogy Thészeusz Szkirónon állt bosszúját ábrázolja,

a pharmakosz volt látható, amint ernyővel a kezében a tengerbe zuhan. A negyedik képen a
pharmakosz már a tengerben volt, és ernyője a víz színén lebegett. A teknőc, amelyik állítólag
leste, hogy felfalhassa, minden bizonnyal ez az ernyő volt, mivel nem tudunk róla, hogy
Attikában teknőckultusz lett volna. A Vatikán második mitográfusa szerint (127.) Szkirónt nem
Thészeusz ölte meg, hanem Daidalosz. Erre a következtetésre valószínűleg azért [487 (96.2.-
96.3.)] jutott, mert Daidalosz mitikus kapcsolatban volt a fogoly király pharmakosz-rítusával
(lásd 92. 3.).
4 . Thészeusz hőstettei láthatólag összefüggésben vannak egymással. Vannak filológusok,
akik a fehér ernyőt Athéné gipszszobraként értelmezik. A szobor az "argosziak"-nak („fehér
emberek") nevezett fehér pharmakosz-bábukra emlékeztet, amelyeket minden évben egyszer
folyóvízbe dobtak, amikor májusban kitakarították a templomokat (lásd 132. p.), valamint
azokra a gipsszel kevert lisztből formált fehér kalácsokra (Plinius: Historia Naturalis XVII. 29.
2.), amelyekkel a Theszmophoria ünnepén az Eubuleusz szakadékából felhozott disznókat
helyettesítették, hogy „ne csapják be Eubuleusz szent kígyóit", ahogy Lukiánosz: Hetérák
párbeszédei című művének szkholiasztája írja. A Szkirophoria ünnepe a Theszmophoria része
volt. A thesz a Theszmophoria szóban ugyanazt jelenti, mint a Thészeuszban; vagyis a
Perigünének szentelt, szittyóból és kákából font kosarakban „elhelyezett tárgyak"-at. Ezek
phallikus tárgyak voltak, s maga az ünnepség erotikus jellegű. Ezt a feltevést igazolja
Perigünének Thészeusz, és Herszének Hermész által történt elcsábítása (lásd 25. d.).
Erekhtheusz papjának, mint a kígyókultusz fejének, napernyő volt a kezében. A monarchia
megszüntetése után őrá szállt a régi királyok vallási jogköre, mint Rómában Zeusz papjaira.
5 . Kerküón neve a disznókultusszal függ össze. Származása is: a Brankhosz név a disznók
röfögésére utal, Argiopé pedig Phaia szinonimája. Valószínű, hogy Alopét a Poszeidón-fi
Thészeusz erőszakolta meg, azaz ő szüntette meg a Nőstényróka alakjában tisztelt megarai
Hold-istennő kultuszát (lásd 49. 2.).
6 . Sziniszről is, Szkirónról is azt mondja a mítosz, hogy ő volt az a hérosz, akinek a tiszteletére
később az Iszthmoszi Játékokat szentelték. Szinisz gúnyneve Pitüokamptész volt, Szkirón pedig,
akárcsak [488 (96.3.-96.6.)] Pitüokamptész, északkeleti szél. Mivel azonban az Iszthmoszi
Játékokat eredetileg Héraklész Melkart emlékére alapították, úgy látszik, hogy Pitüokamptész
halála az athéni Boreász-kultusz megszüntetésére vonatkozik, amelyet egyébként a perzsa
háborúk után újraélesztettek (lásd 48. 4.). Ha ez igaz, az Iszthmoszi Játékok esete analóg a
Püthói Játékokéval, amelyeket Püthón emlékezetére alapítottak, aki egyfelől a termékenyítő
Északi Szél, másfelől a vetélytársa, Apollón által megölt szent király szelleme volt. Egyébként a
„Prokrusztész" - Ovidius és Euripidész Hippolütosz-ának szkholiasztája szerint (977) -
ugyancsak Szinisz-Pitüokamptész mellékneve volt. Prokrusztész valószínűleg költött személy,
egy ismert kép magyarázatára találták ki. A kép az öreg királyt ábrázolta - mindegy, hogy
Sámsonnak, Ptereláosznak (lásd 89. 7.), Níszosznak (lásd 91. 1.), Curoinak vagy Llew Llaw-nak
hívták-e -, akit áruló arája hajánál fogva az ágy tartóoszlopához kötözött, s vetélytársa fejszével
a kezében melléje lépett, hogy megölje. „Thészeusz" és hellénjei véget vetettek annak a
szokásnak, hogy az öreg királyt ledobják a Moluriai Szikláról, és Ínó helyett Poszeidónnak
szentelték a Játékokat. Ínó Athéné egyik ősi mellékneve volt.
97. Thészeusz és Médeia

Mikor Thészeusz megérkezett Attikába, a Képhisszosz folyó partján találkozott Phütalosz fiaival,
akik megtisztították a vértől, amelyet kiontott, főleg Sziniszétől, aki anyai ágon rokona volt. A
szertartást a Kegyes Zeusz oltáránál hajtották végre, amely még ma is ott áll a parton. Utána a
Phütalidák meghívták Thészeuszt, hogy legyen a vendégük. Amióta Troizént elhagyta, ez volt
az első eset, hogy igaz vendégszeretettel fogadták valahol. A ma Hekatomboionnak nevezett
Kroniosz hónap [489 (96.6.-97.a.)] nyolcadik napján földig érő ruhában, haját gondosan
befonva érkezett Athénba. Mikor elhaladt Delfin-Apollón éppen befejezés előtt álló temploma
mellett, az oromzaton dolgozó kőművesek leánynak nézték, és szemtelen hangon megkérdezték
tőle, hogyan járhat kíséret nélkül. Thészeusz nem méltatta válaszra őket, hanem kifogta a
kőművesek szekeréből az ökröket, és az egyiket feldobta a templom tetejére.1

b) Mármost az történt, hogy amikor Thészeusz még Troizénben nevelkedett, Aigeusz
beváltotta Médeiának tett ígéretét. Menedéket adott neki, amikor híres, szárnyaskígyó vontatta
kocsiján Korinthoszból Athénba menekült, s abban a reményben, hogy Médeia varázsereje
képessé teszi rá, hogy örököst nemzzen, feleségül is vette. Akkor ugyanis még nem tudta, hogy
Aithra megszülte neki Thészeuszt.2
c) Médeia azonban rögtön felismerte Thészeuszt, mikor a városba érkezett, és féltékeny lett
rá, mert általában arra számítottak, hogy Aigeusztól született fia, Médosz lesz majd apja utóda
Athén trónján. Bebeszélte hát Aigeusznak, hogy Thészeusz kémkedni vagy éppen gyilkos
szándékkal érkezett a városba. Meghívta Thészeuszt lakomára a Delfin-templomba, ahol Aigeusz
rezidenciája volt. Aigeusznak meg kellett volna kínálnia Thészeuszt egy kupa borral, amelyet
Médeia külön erre a célra készített. Sisakvirágot tett bele. Ezt a mérges növényt a bithüniai
Akherusziából hozta: ott hajtott ki Kerberosz halált okozó nyálából, amelyet akkor fröcskölt
szét, amikor Héraklész felvonszolta a Tartaroszból. Mivel a sisakvirág kopár sziklákon nyílik, a
parasztok "akonitá"-nak nevezik.3
d) Egyesek szerint Thészeuszra akkor ismert rá az apja, amikor a Delfin-templomban
feltálalták a marhasültet, s Thészeusz mindenki szeme láttára kivonta kardját, hogy felszeletelje.
Mások viszont azt állítják, hogy Thészeusz már gyanútlanul ajkához emelte a [490 (97.a.-97.d.)]
kupát, amikor Aigeusz észrevette elefántcsont kardmarkolatán az Erekhtheidák kígyóit, és
kiütötte kezéből a mérgezett bort. Azt a helyet, ahol a kupa a padlóra esett, még ma is
mutogatják: el van kerítve a templom többi részétől.
e ) Aztán olyan örömünnepet rendeztek, hogy nagyobbat sose látott még Athén. Aigeusz
megölelte Thészeuszt, népgyűlést hívott össze, és a nagy nyilvánosság előtt fiának ismerte el.
Minden oltáron tüzet gyújtatott, s ajándékokkal halmozta el az istenek szobrait. Százával
áldozott fel virágfüzérrel ékesített ökröket, a palotában meg a városban mindenütt együtt
ünnepeltek az előkelőségek meg a közemberek, s himnuszokat zengtek Thészeusz dicső
tetteiről, amelyeknek száma már meghaladta éveinek számát.4
f) Thészeusz bosszút akart állni Médeián, s az üldözésére indult. Médeia ugyanis varázsfelhőbe
burkolódzott, és az ifjú Médosszal együtt azonnal elhagyta Athént. Aigeusz nagylelkűen még
kíséretet is bocsátott a rendelkezésére. De vannak, akik szerint Médeia Iászóntól való fia,
Polüxenosz társaságában szökött meg.5
g ) Pallasz és ötven fia, akik már előzőleg is kijelentették, hogy Aigeusz nem igazi Erekhtheusz-
ivadék, tehát nincs joga a trónra, most, hogy a hazátlan idegen Athén trónjára való minden
reményüket meghiúsulással fenyegette, nyíltan fellázadtak. Seregüket két részre osztották.
Pallasz huszonöt fiával és számos hívével Szphéttosz irányából vonult a város ellen, a másik
huszonöt fiú meg lesbe állt Gargettosznál. Thészeuszt azonban tájékoztatta tervükről egy Agnosz
nemzetségéből való Leósz nevű hírnök. Megtámadta a lesben álló fiúkat, és valamennyiüket
megölte. Pallasz erre szélnek eresztette seregét, és békét kért. Pallasz ivadékai azonban sosem
felejtették el Leósz árulását, s még ma sem kötnek házasságot agnoszi leánnyal, s még azt sem
engedik meg, hogy a hírnökök az "Akuete leoi!" [491 (97.d.-97.g.)] ("Idefigyeljetek, emberek!")
szavakkal kezdjék mondanivalójukat, mivel a leoi hasonlít a Leósz névre.6
h) Ezt a Leoszt nem szabad összetévesztenünk a másik Leósszal, Orpheusz fiával, az athéni
Leontidák ősével. Valamikor régen, amikor éhínség és járvány dúlt, Leósz a delphoi jósdának
engedelmeskedve, a város megmentése érdekében feláldozta három leányát, Theopét,
Praxitheiát és Eubulét. Az athéniak az ő tiszteletükre emelték a Leokorióht.7
1. Pauszaniasz I. 37. 3. és 19. 1.; Plutarkhosz: Thészeusz 12.

2. Euripidész: Médeia 660. ss.; Apollodórosz I. 9. 28.
3. Plutarkhosz: Thészeusz 12.; Apollodórosz: Epitomé I. 6.; Ovidius: Átváltozások VII. 402. ss.
4. Plutarkhosz: uo.; Ovidius: uo.
5. Ovidius: uo.; Apollodórosz: uo.; Diodorus Siculus IV. 55. 6.; Hellanikosz, idézi Pauszaniasz II. 3. 7.
6. Plutarkhosz: Thészeusz 13.
7. Pauszaniasz I. 5. 2 . ; Szuidasz: Leósz címszó alatt; Ariszteidész: Összathéni beszéd; Szent Jeromos:
Iovinianus ellen 185. o., Mart kiad.; Szuidasz: Leokorion címszó alatt;
Ailianosz: Variae Historiae XII. 28.

1. Ez a műrománc, teátrális megoldásával, a mérgezési jelenettel, Íón történetére emlékeztet
(lásd 44. a.); a templomtetőre hajított ökör epizódja pedig csupán közönséges utánérzése
Héraklész hőstetteinek. A kőművesek által feltett kérdés anakronizmus, mivel a hőskorban
a fiatal nők nyugodtan járhattak kíséret nélkül. Thészeuszt különben sem lehetett leánynak
nézni, mert akkor már föláldozta a haját Apollónnak, vagyis a Kurészek közé tartozott. A
történet hiányosságaiból arra kell következtetnünk, hogy egy régi képen alapul, amely egy
templom építésének befejezésekor bemutatott áldozati szertartást ábrázolt, mivel a templom
tetején levő emberek kétségkívül kőművesek (lásd 84.1.). Valószínű, [492 (97.g.-97.1.)] hogy a
Thészeusznak vélt alak, aki kifogja a szekérből az áldozatra szánt fehér ökröt, egy papnő, s hogy
a templomot a delfindíszítések miatt tévesen nézték Apollón templomának, holott a delfin
eredetileg a Hold-istennő jelképe volt. Az ökröt semmi esetre se dobták fel a levegőbe. A
levegőben lebegő állat az istenség, akinek a tiszteletére az áldozatot bemutatták: vagy a fehér
holdtehén, tehát maga az istennő, vagy Poszeidón fehér bikája (lásd 88. c.). Poszeidónnak közös
temploma volt az Akropoliszon Athénével, s lévén Tenger-isten, a delfin az ő szent állata volt.
Apollón papjai, nem utolsósorban Plutarkhosz, mindig buzgón hangsúlyozták Apollón hatalmát
és tekintélyét a többi istenség rovására. Az a másik kép, amelyen a mérgezett kupa története
alapul - a sisakvirág közismert bénítószer volt -, valószínűleg egy papot vagy papnőt ábrázolt,
aki Perszephoné és Kerberosz jelenlétében italáldozatot mutatott be azok szellemének, akiket az
alapkőletételnél feláldoztak. Plutarkhosz írja, hogy Aigeusz nem magánházban lakott, hanem a
Delfin-templomban; és ez igaz is, mivel a szent király rezidenciája a Királynő palotájában volt
(lásd 25. 7.)
2. Médeiának Korinthoszból, aztán Athénból való kiűzése a Föld-istennő kultuszának a
hellének által történt megszüntetésére vonatkozik. Kígyó vontatta kocsija arra vall, hogy ő volt a
korinthoszi Démétér (lásd 24. m.). Pallasz fiainak Thészeusztól elszenvedett veresége
hasonlóképpen az eredeti Athéné-kultusz (lásd 9. 1. és 16. 2.), valamint az istennő ötven
papnőből álló testületének megszüntetésére vonatkozik. A pallasz szó éppúgy jelenthet „ifjút",
mint „szüzet". Ugyanennek a történetnek a változata Leósz három leányának feláldozása. Ők
tulajdonképpen az istennő-háromsággal azonosak. A Szűz Theopé („isteni arc"), az Újhold; a
Nimfa Praxitheia („tevékeny istennő"), a Méhkirálynő; Kekropsz anyját Euboiában ugyanígy
hívták (Apollodórosz [493 (97.1.-97.2.)] III. 15. 1. és 5.). A Banya Eubulé („jó tanács"), a jósdai
istennő, akinek Eubuleusz, a kondás, Eleusziszban a szolgája volt.
3. Az, hogy Pallasz ivadékai és az agnosziak nem házasodtak egymás közt, az exogámia
maradványa lehetett. Az exogámia a phratriák közti csoportházasság bonyolult rendszere.
Minden phratria és al-phratria több totemnemzetségből állt. Eszerint Pallasz ivadékai és az
agnosziak valószínűleg ugyanahhoz az al-phratriához tartoztak, mivel a házasság csak a
különböző phratriák közt volt megengedve (lásd 80. 5.). A Pallantidák nemzetségének toteme a
kecske lehetett, az agnosziaké a bárány, a Leontidáké az oroszlán, az Erekhtheidáké pedig
a kígyó. Az attikai mítoszokban még sok más totemállatra történik utalás, többek közt a hollóra,
csalogányra, búbos bankára, farkasra, medvére és bagolyra.
4. Thészeusz és Héraklész mítoszaiból ítélve Athéné athéni főpapnője is, Héra argoszi
főpapnője is egy oroszlántörzshöz tartozott, amelybe felvették a szent királyokat. Egy
Tirünszben talált aranygyűrűn négy oroszlánember látható, amint éppen áldozati kelyhet
nyújt át egy trónusán ülő istennőnek, aki csakis Héra lehet, mivel a trónus mögött egy kakukk
kuporog (lásd 12. 4.). Kréta szigetén nem éltek ugyan oroszlánok, de ott is az oroszlán volt az
istennő szent állata. Athénét a kakukkal nem hozták kapcsolatba, de sok más, valószínűleg
totemisztikus eredetű madár alakjában meg szokott jelenni. Homérosznál szerepel halászsas
(Odüsszeia III. 371.) és fecske alakjában (uo. XXII. 239.), Apollón társaságában keselyűként
(Iliász VII. 58.), Héráéban galambként (uo. V. 778.). Egy kb. Kr. e. 500-ból való
kis athéni vázán pacsirtaként látható, s Athénénak, a búvármadárnak, azaz szuláknak, szentélye
volt Megara közelében (Pauszaniasz I. 5. 3. és 41. 6.; - lásd 94. c.). De legfőbb megjelenési
formája a bölcs bagoly volt. A bagolynemzetség a késő klasszikus korig megőrizte [494 (97.2.-
97.4.)] rítusait: bagolynak öltözött beavatottak be szokták mutatni totemmadaruk rituális
elfogását (Ailianosz: Variae Historiae XV. 28.; Pollux IV. 103.; Athénaiosz 391. a-b. és 629. f.).

5 . Plutarkhosz beszámolója az Akuete leoi-ról hitelt érdemel: a primitív vallásokban gyakran
tilos volt olyan szavakat kiejteni, amelyek veszedelmes személyek, tárgyak vagy állatok nevére
emlékeztettek. Különösen a halott rokonok nevéhez hasonló szavak voltak ilyenek,
még akkor is, ha természetes halállal haltak meg.
6 . Pallasz fiainak állítása, hogy Aigeusz és Thészeusz nem voltak igazi Erekhtheidák, talán
annak az emléke, hogy az athéniak a VI. században tiltakoztak az ellen, hogy a bevándorló
Butész-ivadékok (akik felújították a Thészeusz-legendát) maguknak sajátítsák ki az őshonos
Erekhtheidák papi tisztségeit (lásd 95. 3.).
98. Thészeusz Kréta szigetén

Nem tudjuk, hogy történt: Médeia beszélte-e rá Aigeuszt, hogy fogassa el Thészeusszal
Poszeidón vad fehér bikáját, vagy maga Thészeusz határozta el, miután Médeiát elűzték
Athénból, hogy elpusztítja a tűzokádó szörnyeteget, s ezáltal még jobban megkedvelteti magát
az athéniakkal. A bikát Héraklész hozta át Kréta szigetéről, szabadon eresztette az argoszi
síkságon, aztán az Iszthmoszon keresztül Marathónba hajtotta. A bika Probalinthosz és
Trikorünthosz városai közt sok száz embert megölt, köztük (egyesek szerint) Minósz fiát,
Androgeószt is. Thészeusz vakmerően megragadta a gyilkos szarvakat, diadalmasan
végigvonszolta Athén utcáin, aztán a meredek lejtőn fel az Akropoliszra, ahol feláldozta
Athénének vagy Apollónnak.1
b) Mikor Thészeusz Marathón felé tartott, igen szíves vendéglátásban részesült egy Hekalé
vagy Hekaléné [495 (97.4.-98.b.)] nevű, nem is jómódú vénlánynál, aki még egy kost is
ígért Zeusznak, ha Thészeusz sértetlenül visszatér. De még Thészeusz visszatérése előtt
meghalt. Thészeusz az ő és Zeusz Hekaleiosz tiszteletére alapította a Hekaléi Szertartásokat,
amelyeket mind a mai napig megrendeznek. Mivel Thészeusz akkoriban még fiatal fiú volt,
Hekalé mint egy gyermeket babusgatta, azért nevezik öt is inkább becéző formában
Hekalénének, mint Hekalének.2
c ) Minósz - kárpótlásul Androgeósz haláláért - megparancsolta, hogy az athéniak minden
kilencedik évben, vagyis minden Nagy Év végén hét ifjút és hét szüzet küldjenek a krétai
Labürinthoszba, hogy a Minótaurosz felfalja őket. Ez a Minótaurosz, akinek Aszteriosz vagy
Aszterión volt az igazi neve, az a bikafejű szörnyeteg volt, akit Pasziphaé szült a fehér bikának. 3
Mikor Thészeusz Athénba érkezett, közeledett az idő, amikor harmadszor vált esedékessé az
adó. Annyira megsajnálta azokat a szülőket, akiknek a gyermekeit esetleg kisorsolhatták, hogy
önként felajánlotta: ő lesz az egyik áldozat. Aigeusz hiába próbálta igen komolyan lebeszélni
róla. De vannak, akik szerint ő volt az egyik, akit kisorsoltak. Mások meg azt mondják, hogy
Minósz király személyesen jött el nagy hajóhaddal Athénba, hogy kiválassza az áldozatokat, s
megakadt a szeme Thészeuszon, aki ugyan nem Athén, hanem Troizén szülötte volt, mégis
önként jelentkezett, de csak azzal a feltétellel, hogy ha puszta kézzel le tudja győzni a
Minótauroszt, Athén az adót visszakapja.4
d) Az előző két alkalommal a hajónak, amelyik a tizennégy áldozatot Krétába vitte, fekete
vitorlája volt. Thészeusz azonban meg volt győződve róla, hogy az istenek az ő pártján vannak,
Aigeusz adott hát neki egy fehér vitorlát, hogy azt vonja majd fel, ha győztesen tér vissza.
Egyesek szerint azonban a vitorla vörös volt: al-körmössel festették meg.5 [496 (98.b.-98.d.)]
e) Miután a bíróság épületében megejtették a sorsolást, Thészeusz társai élén a Delfin-
templomba vonult, ahol mindnyájuk nevében fehér gyapjúszállal összekötött szentelt olajágat
áldozott Apollónnak. A tizennégy anya elemózsiát hozott az útra, és mesékkel meg
hősmondákkal igyekezett bátorítani a gyermekeket. Thészeusz pedig két leányt két lányos képű,
de szokatlanul okos és bátor fiatalemberrel cserélt ki. Kioktatta őket, hogy fürödjenek meleg
vízben, ne menjenek napra, kenjék be hajukat és testüket illatos olajokkal, és gyakorolják,
hogyan járnak, viselkednek és beszélnek a nők. így aztán sikerült is becsapnia Minószt, azaz
leányokként rásóznia őket.6
f) A harmincevezős hajó orrában, amelyen útnak indultak, Phaiax, a phaiákok őse állt
révkalauzként - a phaiákokhoz sodródott később Odüsszeusz -, mert akkor még egyetlen athéni
sem értett a hajózáshoz. Egyesek szerint Phereklosz volt a kormányos, de alighanem inkább

azoknak van igazuk, akik szerint Nauszitheusz, mivel Thészeusz visszatérése után
Nauszitheusznak és Phaiaxnak állított emlékművet Phaléronban, ahonnan elindultak, s kettejük
tiszteletére szokták megrendezni az ottani kikötőben a Kormányosok Ünnepét.7
g) A delphoi jósda azt tanácsolta Thészeusznak, hogy vigye magával az útra Aphroditét,
kísérőnek és kalauznak. Ennélfogva áldozatot mutatott be neki a tengerparton, és lám, a
nősténykecske, amelyet feláldozott, haláltusája közben bakkecskévé változott. Aphrodité erről a
csodáról kapta az Epitragia melléknevet.8
h) Thészeusz Munükhión (április) hatodik napján futott ki a kikötőből. Az athéniak ezen a
napon még most is minden évben szüzeket küldenek a Delfin-templomba, hogy megengeszteljék
Apollónt, mivel Thészeusz elindulása előtt ezt elmulasztotta. Az isten vihar formájában
nyilvánította ki nemtetszését, úgy, hogy [497 (98.e.-98.h.)] Thészeusz kénytelen volt Delphoiban
keresni menedéket, és ott mutatni be az elmulasztott áldozatot.9
i) Mikor a hajó néhány nap múlva Krétába érkezett, Minósz kilovagolt a kikötőbe, hogy
megszámolja az áldozatokat. Az egyik athéni szűzbe azonnal beleszeretett - nem tudni, hogy
Periboia (aki később Aiasz anyja lett), Eriboiea vagy Phereboia volt-e az illető, annyira hasonlít
egymáshoz a három név -, s azon nyomban magáévá is tette volna, ha Thészeusz közbe nem lép,
arra hivatkozva, hogy neki, Poszeidón fiának kötelessége megvédeni a szüzeket az erőszak ellen.
A kéjsóvár Minósz csak nevetett, és kijelentette: úgy tudja, Poszeidón sohasem kímélt egyetlen
szüzet sem, aki megtetszett neki.10
- Rajta! - kiáltotta. - Bizonyítsd be, hogy Poszeidón fia vagy! Hozd vissza nekem ezt az ékszert!
- azzal a tengerbe dobta arany pecsétgyűrűjét.
- Előbb te bizonyítsd be, hogy Zeusz fia vagy! - vágott vissza Thészeusz.
j) Minósz be is bizonyította. Fohászára - Hallgass meg, Zeusz atyám! - azonnali villámlás és
mennydörgés volt a válasz. Thészeusz nem vonakodott tovább, lebukott a tengerbe, ahol egy
hatalmas delfinraj a néreiszek palotájába kísérte. Egyesek szerint Thetisz, a néreisz akkor
ajándékozta neki azt a gyémántokkal díszített koronát, amelyet Aphroditétól kapott
nászajándékba, s később Ariadné viselt; mások szerint maga Amphitrité tenger-istennő
ajándékozta meg vele, s egyúttal utasította a néreiszeket, hogy keressék meg az aranygyűrűt.
Tény, hogy mikor Thészeusz felbukkant a tengerből, rajta volt a gyűrű is meg a korona is, miként
azt Mikón meg is festette Thészeusz szentélyének harmadik falán.11
k) Aphrodité csakugyan elkísérte Thészeuszt. Ugyanis nemcsak Periboia és Phereboia hívta
meg az ágyába a lovagias Thészeuszt - aki nem is utasította [498 (98.h.-98.k.)] vissza a
meghívást -, hanem Minósz leánya, Ariadné is az első pillantásra beleszeretett. Titokban
megígérte neki: - Segítek megölni féltestvéremet, a Minótauroszt, ha veled mehetek Athénba
mint a feleséged. - Thészeusz boldogan elfogadta az ajánlatot, és megesküdött rá, hogy elveszi
Ariadnét. Mármost Daidalosz, mielőtt elhagyta volna Krétát, megajándékozta Ariadnét egy
gombolyag bűvös fonallal, és kioktatta, hogyan lehet a fonal segítségével bejutni a labirintusba
és ki is jutni onnan. Ki kell nyitnia a labirintus ajtaját, hozzákötnie a fonal szabad végét az
ajtófélfához; a gombolyag magától gurulni kezd, egyre kisebb lesz, összevissza kanyarog, s a
végén eljut a legbelső kamrába, ahol a Minótaurosz lakik. Ariadné odaadta a gombolyagot
Thészeusznak, és kioktatta, hogy addig kövesse, míg az alvó szörnyeteghez nem ér, ragadja meg
azt a hajánál fogva, és áldozza fel Poszeidónnak. Ha a fonalat visszagombolyítja, kitalál a
labirintusból.12
l) Thészeusz még aznap éjjel megcselekedte, amit Ariadné tanácsolt. De még mindig vitás,
hogy az Ariadnétól kapott karddal, puszta kézzel, vagy híres buzogányával ölte-e meg a
Minótauroszt. Egy Amüklaiban talált domborművű frízen Thészeusz megkötözve,
diadalmenetben viszi Athénba a Minótauroszt. De nem ez az általánosan elfogadott verzió.13
m) Mikor Thészeusz vérfoltokkal a ruháján előkerült a labirintusból, Ariadné szenvedélyesen
megölelte, aztán az egész athéni társaságot a kikötőbe vezette. Közben ugyanis a két lányos
képű ifjú megölte a női lakosztály őreit, és kiszabadította az áldozatnak szánt leányokat.
Föllopakodtak a hajójukra, ahol Nauszitheusz és Phaiax már várták őket, és gyorsan eleveztek.
De annak ellenére, hogy Thészeusz előzőleg több krétai hajót megfúrt, hogy ne vehessék
üldözőbe őket, a krétaiak riadót fújtak, és Thészeusz kénytelen volt valóságos tengeri csatát

vívni a kikötőben, mielőtt a sötétség leple [499 (98.k.-98.m.)] alatt - szerencsére veszteség
nélkül - sikerült megszöknie.14
n ) Néhány nap múlva, miután partra szállt azon a szigeten, amelyet akkor Diának neveztek,
most azonban Naxosznak ismerünk, az alvó Ariadnét otthagyta a tengerparton, és tovább
hajózott. Hogy miért csinálta, mindmáig rejtély. Egyesek szerint új szeretője, Panópeusz leánya,
Aiglé miatt hagyta el Ariadnét, mások szerint miközben a szélcsend miatt Dia szigetén volt
kénytelen időzni, eszébe jutott, milyen botrány lenne belőle, ha Ariadnéval érkezne Athénba.15
Megint mások azt állítják, hogy álmában megjelent neki Dionűszosz, fenyegető hangon magának
követelte Ariadnét, s mikor Thészeusz arra ébredt, hogy Dionűszosz hajóhada Dia felé
közeledik, rémült sietséggel felszedte a horgonyt. Dionűszosz állítólag varázslatot bocsátott rá, s
Thészeusz nemcsak Ariadnénak tett ígéretéről, hanem a leány létezéséről is megfeledkezett. 16
o) Akármi is az igazság, Dionűszosz athéni papjai azt állítják, hogy amikor Ariadné ott találta
magát egyedül az elhagyatott tengerparton, elkezdett keservesen jajgatni. Eszébe jutott,
mennyire féltette Thészeuszt, mikor az elindult, hogy megölje szörnyeteg féltestvérét,
milyen fogadalmakat tett, csak sikerüljön neki a dolog és Thészeusz iránt érzett szerelmében
hogyan hagyta el szüleit és hazáját. Most bosszúért fohászkodott az egész világegyetemhez, s
Zeusz Atya helyeslően bólintott. Aztán megérkezett a nemes és nyájas Dionűszosz szatírokból és
menádokból álló vidám seregével, és megmentette Ariadnét. Azonnal feleségül is vette, és a
fejére tette Thetisz koronáját. Ariadné sok gyermeket szült neki.17 E gyermekek közül csak
Thoászt és Oinopiónt nevezik néha Thészeusz fiainak. A rózsakoszorú alakú koronát, amelyet
Dionűszosz később Corona Borealis néven a csillagok közé emelt, Héphaisztosz készítette
izzó aranyból és piros indiai drágakövekből.18 [500 (98.m.-98.o.)]
p) A krétaiak azonban tagadják, hogy a Minótaurosz egyáltalán létezett, s hogy Thészeusz meg
nem engedett eszközökkel nyerte meg Ariadnét. Szerintük a Labürinthosz csupán egy jól őrzött
börtön volt, ahol az athéni ifjakat és leányokat tartották készenlétben Androgeósz temetési
játékaira. Néhányat feláldoztak közülük Androgeósz sírján, a többit meg odaajándékozták
rabszolgának a versenyszámok győzteseinek. Történetesen évről évre Minósz kegyetlen,
pökhendi hadvezérének, Taurosznak jutott valamennyi: vetélytársai nagy bosszúságára minden
versenyszámot megnyert, amelyikben csak indult. Minósz bizalmát is elvesztette, mert az a hír
járta, hogy Daidalosz támogatásával viszonya van Pasziphaéval, s az asszony ikerfiai közül az
egyik nagyon hasonlított is Tauroszra. Ezért aztán Minósz szívesen beleegyezett, amikor
Thészeusz engedélyt kért rá, hogy megbirkózhasson Taurosszal. A régi Krétában nők és férfiak
egyaránt jelen lehettek a versenyeken, s mikor Ariadné látta, hogy Thészeusz a korábbi bajnokot
háromszor egymás után átdobja a feje fölött, aztán vállánál fogva a földhöz szegezi,
beleszeretett. A látvány majdnem ugyanilyen örömet szerzett Minósznak is: Thészeusznak ítélte
a díjat, vejévé fogadta, és a szörnyű adót visszaküldte Athénba.19
q) Egy ősi bottiai dal alátámasztja azt a hagyományt, hogy nem minden áldozatot öltek meg.
Megtudjuk belőle, hogy a krétaiak elsőszülötteik közül sokat elküldtek felajánlásként Delphoiba,
javarészt krétaizálódott athéni rabszolgák gyermekeit. Delphoi lakói azonban kis városuk
szerény erőforrásaiból nem tudták felnevelni őket, hanem tovább küldték az itáliai Iapügiába,
hogy alapítsanak ott gyarmatot. Később ezek a thrákiai Bottiaiában telepedtek le. A bottiai
leányok ágyakozó kiáltása: - Ó, csak térhetnénk vissza Athénba! - állandóan származásukra
emlékeztet.20
r) A ciprusiak - meg mások is - egészen másként [501 (98.p.-98.r.)] ad ják elő a történteket.
Azt mondják, hogy Minósz és Thészeusz esküvel megpecsételt szerződést kötöttek, miszerint -
az Argó-t kivéve, amelynek Iászón volt a parancsnoka, s az volt a feladata, hogy megtisztítsa a
tengert a kalózoktól - a görög vizeken egyetlen hajó sem közlekedhetik öt főnél nagyobb számú
legénységgel. Mikor Daidalosz Kréta szigetéről Athénba szökött, Minósz megszegte ezt az
egyezményt, hadihajókkal vette üldözőbe, s ezzel magára vonta Poszeidón haragját, aki az
eskütételnél tanú volt. Hatalmas vihart támasztott, amely Minószt Szicília szigetére sodorta, ahol
meghalt. Fia, Deukalión, folytatta a viszálykodást. Azzal fenyegetőzött, hogy ha az athéniak nem
adják ki Daidaloszt, minden túszt kivégeztet, akit Thészeusz a szerződés aláírásakor átadott
neki. Thészeusz erre azt felelte, hogy Daidalosz a vérrokona, és barátságosan megkérdezte, nem

lehetne-e valamilyen kölcsönös engedményekkel járó megoldást találni. Több levelet is váltott
az ügyben Deukaliónnal, de közben titokban hadihajókat épített: részben Thümoitidaiban, egy -
a tengeri főútvonaltól távol eső - kikötőben, részben Troizénben, ahol Pittheusznak volt egy
hajóépítő telepe, amelyről a krétaiak nem tudtak. Thészeusz hajóhada - Daidalosz és más krétai
szökevények vezetésével - egy-két hónap múlva már útra is kelt. A krétaiak azt hitték a közeledő
hajókról, hogy Minósz elvesztett hajóhadához tartoznak, s hatalmas örömujjongással fogadták
őket. így aztán Thészeusz ellenállás nélkül elfoglalta a kikötőt, majd egyenest Knósszoszba
sietett, lemészárolta Deukalión testőreit, és a palota egyik belső szobájában magát Deukaliónt is
megölte. Kréta trónja ezzel Ariadnéra szállt, akivel Thészeusz nagyvonalú megállapodásra jutott.
Ariadné kiadta az athéni túszokat, a két nemzet közt örök barátsági szerződést hoztak létre, s a
két korona egyesítésével pecsételtek meg: Ariadné férjhez ment Thészeuszhoz.21 [502 (98.r.)]
s) Nagy örömünnepet rendeztek, s utána mindketten hajóra szálltak, és elindultak Athén felé.
Egy vihar azonban Ciprus szigete felé sodorta őket. Ekkor Ariadné, aki már teherbe esett
Thészeusztól, és attól félt, hogy a tengeribetegség miatt esetleg elvetél, azt kérte, hogy tegyék
partra Amathoszban. Ez meg is történt, de Thészeusz alig ért vissza a hajójára, egy heves
szélroham az egész hajóhadat ismét kisodorta a nyílt tengerre. Az amathoszi asszonyok nagyon
kedvesek voltak Ariadnéhoz - levelekkel vigasztalták, amelyek állítólag Thészeusztól érkeztek,
aki egy közeli sziget partján javítja a hajóját -, s mikor gyermekágyban meghalt, fényes temetést
rendeztek neki. Ariadné sírját még ma is mutogatják Amathoszban, egy ligetben, amelyet Aridéla
néven neki szenteltek. Mikor Thészeusz végül visszatért a szíriai partokról, és megtudta, hogy
felesége meghalt, nagyon elszomorodott, és hatalmas pénzösszeget adományozott a
szentélyének. Ciprus lakói még ma is megülik Ariadné ünnepét szeptember másodikán: egy
fiatalember lefekszik Aridéla ligetében, és úgy tesz, mintha vajúdna. Imádkoznak két kis szobra
előtt is, amelyet Thészeusz hagyott emlékül nekik, az egyik ezüstből van, a másik rézből. Azt
mesélik, hogy Dionűszosznak esze ágában sem volt feleségül venni Ariadnét, sőt fel volt
háborodva, hogy Ariadné és Thészeusz megszentségtelenítette naxoszi barlangját, és panaszt
emelt Artemisznél, aki könyörtelen dárdáival ezért ölte meg a gyermekágyban Ariadnét. Mások
szerint Ariadné felakasztotta magát Artemisztől való félelmében.22
t ) De térjünk vissza Thészeuszhoz. Naxoszból Déloszba hajózott, áldozatot mutatott be
Apollónnak, és atlétikai játékot rendezett a tiszteletére. Ekkor vezette be azt az új szokást, hogy
a versenyek győzteseit pálmalevelekkel koszorúzzák meg és pálmaágat adnak a jobb kezükbe.
Bölcsen az istennek ajándékozta Aphrodité kis faszobrát is, amelyet Daidalosz készített, Ariadné
[503 (98.s.-98.t.)] hozott magával Kréta szigetéről, és amelyet Thészeusz hajóján hagyott; sok
gúnyos megjegyzésre adhatott volna alkalmat Athén lakóinak. A szobrot még ma is mutogatják
Délosz szigetén: nem lábakon, hanem négyszögletes talapzaton áll, s mindig virágfüzérek
díszitik.23
u) A déloszi kerek tó partján egy szarvakból készült oltár áll. Maga Apollón építette,
mindössze négyesztendős korában, annak a tömérdek nősténykecskének szorosan egymáshoz
kötözött szarvából, amelyet Artemisz ejtett el a Künthosz hegyén: ez Apollón első építménye. Az
oltár alapzata és a körülötte levő falak is teljes egészükben szarvakból készültek, méghozzá az
állatok ugyanazon oldalon levő szarvából. De hogy a bal, vagy a jobb szarvukból-e, senki se
tudja.24 Ami ezt a művet a világ hét csodája közé sorolja, az, hogy sem maltert, sem egyéb
kötőanyagot nem használtak az építéshez. E körül az oltár körül - egy másik verzió szerint
Aphrodité oltára körül, amelyen a Daidalosz által készített szobor áll - járták el Thészeusz és
társai a darutáncot. Ezt a táncot labirintusszerű kanyarokban, kimért léptekkel, hárfakísérettel
járják. Déloszban ma is divatban van. Thészeusz hozta magával Knósszoszból, ahol Daidalosz
épített Ariadnénak egy táncpadlót, az egyiptomi labirintust utánzó, fehér márvány
útvesztőmintával. Amikor Thészeusz és társai eljárták Knósszoszban a darutáncot, az első eset
volt, hogy férfiak és nők együtt táncoltak. Az öregebb emberek, különösen a tengerészek, még
ma is járják ezt a táncot Görögországban és Kisázsia sok városában. Itália falvaiban a gyerekek
táncolják. Ez a tánc az alapja a Trója-játéknak.25
v) Thészeusz hamarosan megbűnhődött Ariadné miatt. Vagy bánatában, hogy elvesztette az
asszonyt, vagy örömében, hogy újra látja Attika partját, amelytől a kedvezőtlen szelek oly sokáig

távol tartották, megfeledkezett ígéretéről, hogy felvonja a fehér vitorlát.26 Aigeusz az
Akropoliszról leste, onnan, ahol most a [504 (98.t.-98.v.)] Szárnynélküli Győzelem temploma áll,
s mikor meglátta a fekete vitorlát, elájult, fejjel lefelé lezuhant a völgybe, és halálra zúzta magát.
De vannak, akik szerint szántszándékkal ugrott a tengerbe, amelyet azóta neveznek Égei-
tengernek.27
w) Thészeusz csak akkor értesült e szomorú eseményről, amikor már bemutatta az
isteneknek a hálaáldozatot, hogy épségben hazavezérelték. Eltemette Aigeuszt, és
héroszszentélyt emelt a tiszteletére. Püanepszión (október) nyolcadikán, annak a napnak az
évfordulóján, amikor visszatért Kréta szigetéről, sok derék athéni gyűlik össze fazékkal a
tengerparton, s mindenféle babot főz benne: így emlékezteti gyermekeit arra,
hogy Thészeusz, aki sokáig kénytelen volt éheztetni embereit, rögtön a partraszállás után
minden megmaradt élelmiszerét megfőzte egy fazékban, s megtöltötte végre üres gyomrukat.
Ugyanezen az ünnepségen hálaéneket zengenek, hogy véget ért az éhezés, és fehér
gyapjúszálakkal összekötözött s az évszak gyümölcseivel teleaggatott olajágat hordoznak körül
annak az olajágnak az emlékére, amelyet Thészeusz elindulása előtt áldozott Apollónnak. Mivel
éppen akkor volt szüret ideje, Thészeusz bevezette a Szőlőtőke Ünnepét is, talán azért, hogy
kimutassa háláját Athéné és Dionűszosz iránt, akik mindketten megjelentek neki Naxosz
szigetén, de az is lehet, hogy Dionűszosz és Ariadné tiszteletére. A két szőlőtőke-hordozó azt a
két ifjút jelképezi, akit Thészeusz leánynak álcázva vitt magával Kréta szigetére, s aki
visszatérése után mellette vonult fel a diadalmenetben. Tizennégy asszony élelmiszert cipel, s
szintén részt vesz a szertartáson; ők jelképezik a megmentett áldozatok anyját, és az a feladatuk,
hogy meséket meg ősi mítoszokat mondjanak, mint azok az anyák tették a hajó elindulása
előtt.28
x) Thészeusz Troizén piacterén templomot emelt a Megmentő Artemisznek. Polgártársai még
életében [505 (98.v.-98.x.)] szentéllyel tisztelték meg. Az előírt áldozatok bemutatását azok a
családok vállalták, amelyeknek kötelességük lett volna Krétának adózni. A szentély papi
tisztségét Thészeusz a Phütalidákra ruházta, hálából vendégszeretetükért. A hajó, amely Kréta
szigetére vitte, azóta is minden évben megteszi az utat Déloszba és vissza, de olyan sokat
foltozgatták-javítgatták már, hogy a filozófusok állandó példaként szokták idézni, ha a tartós
azonosság problémáján vitatkoznak.29
1. Apollodórosz: Epitomé I. 5.; Servius: Vergilius Aeneise VIII. énekének 294. soráról; a Vatikán első
mitográfusa 47.; Pauszaniasz I. 27. 9.; Plutarkhosz: Thészeusz 14.; Hészükhiosz: Bolünthosz címszó
alatt.
2. Plutarkhosz: uo.; Kallimakhosz: Töredék 40., Bentley kiad.; Ovidius: A szerelem orvoslása 747.
3. Diodorus Siculus IV. 61.; Hyginus: 41. Fabula; Apollodórosz III. I . 4.; Pauszaniasz II. 31. 1.
4. Plutarkhosz: Thészeusz 17.; Apollodórosz: Epitomé I. 7.; Homérosz: Iliász XVIII. 590., szkholion;
Diodorus Siculus: uo.; Hellanikosz, idézi Plutarkhosz: Thészeusz 19.
5. Plutarkhosz: uo.; Szimónidész, idézi Plutarkhosz uo.
6. Plutarkhosz: Thészeusz 18.; Démón: Történelem, idézi Plutarkhosz: Thészeusz
7. Philokhorosz, idézi Plutarkhosz: Thészeusz 17.; Szimónidész, idézi Plutarkhosz uo.; Pauszaniasz I.
1. 2.
9. Plutarkhosz: u o . ; Arisztophanész: A lovagok 725., szkholion.
10. Pauszaniasz I. 42. 1.; Hyginus: Poetica Astronomica II. 5.; Plutarkhosz: Thészeusz 29.
11. Pauszaniasz I. 17. 3.; Hyginus: uo.
12. Plutarkhosz: Thészeusz 29.; Apollodórosz: Epitomé I. 8.
13. Homérosz: Odüsszeia XI. 327., szkholion; idézi Phereküdész: Homérosz: Iliász XVIII. 590.;
Eusztathiosz: [506 (98.x.)]Homérosz Odüsszeiája XI. énekének 320. soráról; Apollodórosz: Epitomé I. 9.;
Ovidius: Hősnők levelei IV. 115.; Pauszaniasz III. 18.7. .
14. Pauszaniasz II. 31. 1.; Phereküdész, idézi Plutarkhosz: Thészeusz 19.; Démón, idézi
Plutarkhosz uo.
15. Theokritosz: Idillek II. 45., szkholion; Diodorus Siculus IV. 61. 5.; Catullus LXIV. 50. ss.;
Plutarkhosz: Thészeusz 29.; Hyginus: 43. Fabula.
16. Pauszaniasz X. 29. 2.; Diodorus Siculus V. 51. 4.; Theokritosz: uo., szkholion.
17. Pauszaniasz I. 20. 2.; Catullus LXIV. 50. ss.; Hyginus: Poetica Astronomica II. 5.

18. Plutarkhosz: Thészeusz 20.; Bakkhülidész XVI. 116.
19. Plutarkhosz: Romulus és Thészeusz összehasonlítása; Philokhorosz, idézi Plutarkhosz: Thészeusz
15.; Servius: Vergilius Aeneise VI. énekének 14. soráról; Philokhorosz, idézi Plutarkhosz: Thészeusz 19.
20. Arisztotelész: A bottiaiak alkotmánya, idézi Plutarkhosz: Thészeusz 16.; Plutarkhosz: Görög okok
35.
21. Kleidémosz, idézi Plutarkhosz: Thészeusz 19.
22. Hészükhiosz: Aridéla címszó alatt; Paióniosz, idézi Plutarkhosz: Thészeusz 2 1 . ; Homérosz és
Hésziodosz vetélkedése 14.
23. Plutarkhosz: uo. Pauszaniasz VIII. 48. 2. és IX. 40. 2.; Kallimakhosz: Himnusz Déloszhoz 312.
24. Kallimakhosz: Himnusz Apollónhoz 60. ss.; Plutarkhosz: uo. és Melyik állat ravaszabb? 35.
25. Plutarkhosz: Thészeusz 21.; Kallimakhosz: Himnusz Déloszhoz 312. SS. ; Homérosz: Iliász XVIII.
591-2.; Pauszaniasz IX. 40. 2.; Plinius: Historia Naturalis XXXVI. 19.; Homérosz: Iliász XVIII. 590.,
szkholion; Eusztathiosz: Homérosz Iliásza 1166. o.; Vergilius: Aeneis V. 588. ss.
26. Catullus: LXIV. 50. ss.; Apollodórosz: Epitomé I. 10.; Plutarkhosz: Thészeusz 22.
27. Catullus: uo.; Pauszaniasz I. 22. 4-5.; Plutarkhosz: uo. és Romulus és Thészeusz összehasonlítása;
Hyginus: 43. Fabula. [507 (98.)]
28. Pauszaniasz I. 22. 5.; Plutarkhosz: Thészeusz 22. és 23.; Proklosz: Khrésztomathia, idézi Phótiosz
989.
29. Pauszaniasz II. 31. 1.; Plutarkhosz: uo.
1. Görögországot a Kr. e. tizennyolcadik század vége felé krétai befolyás alá vonta az a hellén
arisztokrácia, amely egy-két emberöltővel korábban magához ragadta a Kréta fölötti uralmat, és
új kultúrát teremtett a szigeten. A Thészeusznak Knósszosz ellen intézett támadásáról szóló
szókimondó beszámoló, amelyet Plutarkhosz Kleidémoszból idéz, hihetőnek látszik. Eszerint az
athéniak fellázadtak a krétai uralkodó ellen, aki lojalitásuk zálogául túszokat szedett, titokban
hajóhadat építettek, s mialatt a krétai hajóhad zöme Szicíliában tartózkodott, elfoglalták
Knósszosz városát, amely nem volt megerősítve. A háború után létrejött békeszerződést Athén
királyának Kréta trónörökösnőjével, Ariadnéval kötött házassága pecsételte meg. A felsorolt
események kb. Kr. e. 1400 körül történtek, s ezek tükröződnek a mítoszban: Athéntól ifjakat és
leányokat követelnek jóvátételül egy krétai herceg meggyilkolásáért. Thészeusz csellel megöli
Minósz bikáját, vagy birkózásban legyőzi Taurosz nevű hadvezérét, s ezzel megszabadítja Athént
az említett adótól. Feleségül veszi a trónörökösnőt, Ariadnét, és békét köt Minósszal.
2. Az, hogy Thészeusz megöli a Minótaurosznak, vagyis "Minósz bikájá"-nak nevezett bikafejű
Aszterioszt, birokra kel Taurosszal („bika"), és elfogja a krétai bikát, ugyanaz az esemény, más-
más változatban. Bolünthosz, amelyről az attikai Probalinthosz a nevét kapta, krétai nyelven
„vad bikát" jelentett. A „Minósz" egy knósszoszi uralkodócsalád neve volt, amely egy égi bikát
választott címeréül - Aszteriosz egyaránt jelenthetett „napból való"-t vagy „égi"-t -, s úgy látszik,
hogy a király bika alakban lépett rituális nászra a Hold-tehénnek öltözött főpapnővel (lásd 88.
7.). A Labürinthoszról [508 (98. 1.-98.2.)] szóló mítosz keletkezésében valószínűleg szerepet
játszott az, hogy a knósszoszi palotában - a labrüsz, vagyis a kettős fejsze házában - annyi szoba
meg folyosó volt, hogy az athéni támadók csak nehezen tudták megtalálni és megölni a királyt,
amikor a palotát elfoglalták. De ez még nem minden. A palota előtti téren bonyolult mintával
kirakott „táncparkett" volt, s ezt a mintát követve adtak elő egy erotikus tavaszi táncot (lásd 92.
4.). E labirintusnak is nevezett minta eredetét valószínűleg abban a bokrokból kialakított ősi
útvesztőben kell keresnünk, amelyben a nőstényfoglyokat magához csalogatta a labirintus
közepén sövénykerítéssel körülzárt, ennivalóért rikácsoló, dürrögő fogolykakas. A tavaszi
táncosok alighanem a fogolykakasok eksztatikus, bicegő szerelmi táncát utánozták (lásd 92. 2.).
A kakast később a vadász fejbe verte és megölte (Ekklésziasztikosz XI. 30.).
3. A fogolytánc vallási jelentésére egy Tragliatellából származó etruszk boroskancsó (lásd
104. 4.) vet fényt. Két lóháton ülő hérosz látható rajta. Az elülsőnél foglyot ábrázoló pajzs van, s
egy haláldémon kuporog mögötte; a másik lándzsát tart a kezében, s egy kacsa van a pajzsán. A
hátteret olyan labirintusminta alkotja, amilyet nemcsak bizonyos knósszoszi érméken találtak:
ilyet tapostak ki a gyepen húsvétkor az angol iskolásgyerekek még a tizenkilencedik században
is. A királyt éppúgy a szerelmi féltékenység csalta a pusztulásba az ikonográfus szerint, mint a
foglyot a bokorútvesztőben, s a helyettese követte a trónon. A labirintusból csak egy-két hős -

egy Daidalosz vagy Thészeusz - került ki élve, kivételként. Ebben az összefüggésben igen nagy
jelentőségű az a sziklába vágott krétai útvesztő, amelyet nemrég fedeztek fel Cornwallban,
Bosinney közelében. A vízmosás, ahol a labirintusra dr. Renton Green rábukkant, a cornwalli
csóka utolsó tartózkodási helyeinek egyike. Ebben a madárban lakozik Arthur király lelke, aki
behatolt a pokolba, s aki a legenda szerint [509 (98.2.-98.3.)] szoros kapcsolatban áll
Bosinneyvel. Úgy látszik, hogy a labirintustánc Kr. e. a harmadik évezredben, neolitkori
parasztok révén került a Földközi-tenger medencéjének keleti részéről Nagy-Britanniába, mivel
az angliai gyeplabirintusokhoz hasonló, de primitíven kifaragott kőlabirintusok előfordulnak
Skandinávia "B-medence"-térségében és Oroszország északkeleti részén is. Délkelet-
Európában hajdan vezeklési célokra szánt labirintusokat találtak. Az angliai gyeplabirintusokat
"Trója-város"-nak szokták nevezni, akárcsak a walesieket Caerdroiá-nak. Valószínű, hogy a
rómaiak nevezték el így őket "Trója-játék"-ukról, vagyis arról a labirintustáncról, amelyet ifjú
arisztokraták mutattak be Augustus ősének, a trójai Aeneasnak a tiszteletére. De Plinius szerint
az itáliai falusi gyerekek is járták ezt a táncot.
4. Knósszoszban az égi bika kultusza követte a fogolykultuszt, és a körtánc ekkor az égitestek
évi pályáját ábrázolta. Ha tehát hét ifjú és hét leány járta, akkor ezek valószínűleg a Nap, a Hold
és az öt bolygó titánjait és titaniszait jelképezték (lásd I. 3. és 43. 4 .), noha a krétai
műalkotásokon nem találjuk kétségbevonhatatlan nyomát a titánkultusznak. Valószínű, hogy az
ősi déloszi darutáncot - a darvak is járnak szerelmi táncot - ugyancsak labirintus mintán járták.
A táncosok néha kötelet tartottak a kezükben, hogy megtartsák a kellő távolságot, és ne
tévesszék el a mintát. Lehet, hogy ez az alapja a gombolyagról szóló részletnek (A. B. Cook:
Journal of Hellenic Studies XIV. 101. o.; 1949.). Athénban és a Szipülosz-hegyen a kötelestáncot
kordax-nak nevezték (Arisztophanész: A felhők 540.). A krétai arénában ifjak és leányok
akrobata-mutatványokat adtak elő: egymás után elkapták a feléjük rohanó bika szarvát, és
keresztülbukfenceztek a bika hátán. Ez nyilván vallási szertartás volt: lehet, hogy a fiatalok itt is
bolygókat jelképeztek. Közel sem lehetett olyan veszélyes mutatvány, amilyennek a legtöbb író
beszámolója alapján gondolná [510 (98.3.-98.4.)] az ember, abból ítélve, hogy a spanyol
bikaviadalokon milyen ritkán sebesülnek meg a banderilleró-k. Egy krétai freskón egyébként
látható, hogy az akrobaták egyik társa készenlétben állt, hogy elkapja a földre huppanó
fiatalembert vagy leányt.
5. Ariadné - a görögök "Ariagné"-nak („nagyon szent") értelmezték - nyilván a Hold-istennő
volt, akinek a tiszteletére a táncot és a bika hátán való átbukfencezést bemutatták. Nevezték
„fenséges, termékeny Árpa-anyá"-nak és Aridélának, azaz „a nagyon látható"-nak is. Abból, hogy
Ariadné és Dionűszosz tiszteletére gyümölcsökkel teleaggatott ágakat hordoztak körül, s
Ariadné felakasztotta magát, „mert félt Artemisztől", arra következtethetünk, hogy az ágakra
Ariadnét ábrázoló bábukat aggattak (lásd 79. 2.). A Louvre-ban van egy istennőt ábrázoló, lábait
lóbáló, harang alakú bábu: Ariadnét, Erigonét, vagy az Akasztott Artemiszt ábrázolja. Szardínia
szigetén olyan Daidalosz korából származó bronzbábukat találtak, amelyeknek leakasztható a
karja meg a lába. Ariadné koronája, amelyet Héphaisztosz rózsakoszorú alakúra formált, nem a
fantázia szüleménye: a Mokhlosz-kincsek közt találtak drágakő-virágokkal díszített finom művű
aranykoszorúkat.
6. Thészeusz a Hold-papnővel kötött házassága révén Knósszosz uralkodója lett. Egy
knósszoszi érmén ott látható az újhold egy labirintus közepén. A matriarchális rendszer
azonban földjeihez való minden jogától megfosztotta a trónörökösnőt, ha férjét külföldre
követte. Ezért nem vitte Thészeusz Ariadnét Athénba, csak Diára, egy Krétához tartozó szigetre,
ahová el lehet látni Knósszoszból. A bikaként ábrázolt krétai Dionűszosz - tulajdonképpen maga
Minósz - Ariadné törvényes férje volt, s az asszony orgiáin nyilván krétai készítésű bort
szolgáltak fel. Ezzel magyarázható Dionűszosz felháborodása - amelyről Homérosz számol be -,
amiért Ariadné lefeküdt a betolakodó Thészeusszal. [511 (98.4.-98.6.)]
7. Plutarkhosz és mások igen sok, a mükénéi korból származó ősi athéni szokást Thészeusz
Kréta szigetén tett látogatásával magyaráznak: többek közt a leányok rituális prostitúcióját és a
rituális pederasztiát (ez különösen Anatha jeruzsálemi - lásd 61. 1. - és a Szíriai Istennő
hieropoliszi rítusára volt jellemző), amelynek emléke fennmaradt Athénban egyrészt abban,

hogy szűzlányokat szenteltek Apollónnak, másrészt, hogy a gyümölcsökkel megrakott ágakat
két homoszexuális férfi hordozta körül. A gyümölccsel megrakott ág a lulab-ra
emlékeztet, amelyet Jeruzsálemben újévkor, a Tabernákulum ünnepén hordoztak körül,
ugyancsak ősz elején. A Tabernákulum ünnepe, vagyis a sátoros ünnep szüreti ünnepség volt, és
az athéni Oszkhophóriának, azaz „a szőlőfürtök körülhordozásának" felel meg. Az
ünnepség fő attrakciója egy futóverseny volt (Proklosz: Khrésztomathia 28.). Eredetileg ennek a
győztese lett az új szent király, mint Olümpiában, és megkapta az ötféle anyagból - olajból,
borból, mézből, reszelt sajtból és lisztből - készült keveréket: az isteni nektárt és az istenek
ambrósziáját. Plutarkhosz az új királyt, Thészeuszt ezzel az ünnepséggel hozza kapcsolatba,
mondván, hogy véletlenül éppen akkor érkezett meg, amikor nagyban folyt az ünnepség, s
tisztára mossa a gyanútól, hogy része lett volt elődje, Aigeusz halálában. De az igazság az, hogy
az új király megbirkózott a régivel, s mint pharmakosz-t a tengerbe dobta a Fehér Szikláról
(lásd 96. 3.). Azon a képen, amelyet a mitográfus nyilván félreértett, Thészeusz fekete vitorlával
felszerelt hajója az a hajó lehetett, amely azért állt ott, hogy a pharmakosz-t kimentse a
tengerből. Vitorlája azért volt fekete, mert a földközi-tengeri halászok csersavba szokták
mártani hálóikat és vitorláikat, hogy a sós víz ne marja szét őket. Az alkörmösből, vagyis
kosenilből nyert bíborfestékkel kenték be a szent király arcát, ezért lett a királyi méltóság színe.
"Hekaléné", a szegény [512 (98.7.)] aggszűz neve valószínűleg a "Hekaté-Szeléné", „a messze
nyilazó Hold" megrövidült alakja, s tulajdonképpen Artemiszt jelenti.
8. Úgy látszik, a prehellén korban a férfiaknak tilos volt babot enniök - még a püthagoreusok
is tartózkodtak tőle azzal az indokolással, hogy a babszemekben őseik lelke lakozik, és ha egy
férfi megeszik egy szem babot (ellentétben a nőkkel), esetleg éppen valamelyik ősét fosztja meg
az újjászületés lehetőségétől. A népszerű babünnepből tehát arra következtethetünk, hogy a
hellének szántszándékkal sértették meg az istennőt, aki betiltotta. Ugyanez áll arra is, hogy
Thészeusz férfi papi tisztséget adományozott a Phütalidáknak („termelők"). Nevük nőnemű
alakja arra emlékeztet, hogy a füge termesztése éppúgy, mint a babé, kezdetben szigorúan a nők
számára fenntartott misztérium volt (lásd 24. 13.).
9. A ciprusiak Ariadnét „a szülés amathoszi istennője"-ként tisztelték. Ez Aphrodité
mellékneve volt. Őszi ünnepén az új év születését ünnepelték. Az ifjú, aki szülési fájdalmait
utánozta, királyi szeretőjét, Dionűszoszt jelképezte. Ezzel a couvade néven ismert szokással
Európa sok részén találkozunk, beleértve Kelet-Anglia egyes körzeteit is.
10. Apollón szarvakból készült déloszi templomát nemrég ásták ki. Az oltár és alapzata
tönkrement. A kődíszítések tanúsága szerint később a bika lett a rituális állat a kecske helyett -
ha ugyan valaha is a kecske volt az. Egy minószi pecséten ugyanis az istennő egy teljes
egészében bikaszarvakból készült oltáron látható.
11. Mikón allegorikus falfestménye, amely Thetiszt ábrázolja, amint egy koronát és egy gyűrűt
nyújt át Thészeusznak, miközben Minósz haragosan nézi a partról, nyilván azt jelképezi, hogy a
tenger fölötti uralom a krétaiak kezéből az athéniakéba ment át. De lehet, hogy Minósz azzal,
hogy egy gyűrűt dobott a [513 (98.7-98.11.)] tengerbe, jelképesen feleségül vette a
Tengeristennőt, miként a középkorban a velencei dózsék.
12. "Oinopiónt és Thoászt néha Thészeusz fiainak nevezik", mivel Athén leigázott
szövetségeseinek, Khiosznak és Lémnosznak a héroszai voltak.
99. Az attikai államszövetség
Mikor apja, Aigeusz után Thészeusz került Athén trónjára, uralma megerősítése érdekében
Pallasz és életben maradt fiai kivételével majdnem minden ellenségét kivégeztette. Néhány év
múlva azonban a biztonság kedvéért őket is megölte. Mikor Delfin-Apollón törvényszéke előtt
gyilkosság címén vádat emeltek ellene, azzal védekezett - amire addig még nem volt példa hogy
"menthető emberölést" követett el, s csakugyan fel is mentették. Troizénben, ahol akkor már fia,
Hippolütosz uralkodott, megtisztult a kivégzettek vérétől, s egy egész esztendőt ott töltött.
Miután hazatért, féltestvérét, akinek szintén Pallasz volt a neve, hűtlenség gyanújával azonnal
száműzte. Pallasz akkor alapította Arkadiában Pallantiont, de vannak, akik szerint a várost nem
ő, hanem egy másik Pallasz, Lükaón fia alapította rövid idővel a deukalióni özönvíz után.1

b) Thészeusz törvénytisztelő uralkodónak bizonyult. Ő kezdeményezte azt a szövetségi
politikát, amelynek később Athén a jólétét köszönhette. Attika addig tizenkét területi egységre
oszlott, mindegyik maga intézte ügyeit, s az athéni királyhoz csak végszükség esetén fordult
tanácsért. Az eleuszisziak még hadat is üzentek Erekhtheusznak, de bőven akadtak egyéb
viszályok is Attikán belül. Ha Thészeusz azt akarta, hogy ezek a területi egységek lemondjanak
függetlenségükről, minden nemzetséggel és minden családdal külön kellett tárgyalnia. Meg is
tette. A kisbirtokosok és a rabszolgák [514 (98.11-99.b.)] hajlandók is voltak hallgatni a szavára,
és a nagybirtokosok többségét is megnyerte tervének, azzal az ígérettel, hogy megszünteti az
egyeduralmat, és demokráciát teremt, de a fővezéri és legfőbb bírói tisztet továbbra is
megtartja. Akiket érvekkel nem tudott meggyőzni, végül is kénytelenek voltak meghajolni a
hatalma előtt.2
c) Ily módon Thészeusznak sikerült valamennyi helyi kormányt feloszlatnia. Képviselőiket
meghívta Athénba, s adott nekik egy közös tanácstermet meg törvényszéket. Mind a kettő
megvan még ma is. De vigyázott, hogy a magántulajdonnal kapcsolatos jogokat ne bolygassa.
Aztán egyesítette az elővárosokat magával a várossal, amely addig csupán az Akropoliszból és
közvetlenül délre levő tartozékaiból - köztük az Olümposzi Zeusz, a Püthói Apollón, Földanya és
a Mocsarak Dionűszosza ősi templomaiból, valamint a Kilenc Forrás Vízvezetékéből - állt. De
Athén lakói még mindig az Akropoliszt nevezik "a Város"-nak.
d) Hekatomboión (július) tizenhatodikát elnevezte "Az Egyesülés Napjának", és Athéné
tiszteletére hivatalos ünneppé nyilvánította, amelyen vér nélküli áldozatot mutattak be a
Békének.3 Az ezen a napon rendezett Athéni Játékokat Összathéni Játékokká szélesítette
ki, hogy egész Attika részt vehessen rajtuk, s elrendelte az Egyesítő és Meggyőző Aphrodité
tiszteletét is. Aztán ígérete szerint lemondott, és új alkotmányt adott Attikának, méghozzá a
legkedvezőbb előjelek között: a delphoi jósda kinyilatkoztatta, hogy Athén ezentúl olyan
biztonságosan fog lebegni a viharos tenger hullámain, mint a disznóhólyag.4
e) Hogy még hatalmasabbá tegye a várost, Thészeusz minden becsületes idegent felhívott,
hogy legyen Athén polgára. Hírnökei egész Görögországot bejárták a még ma is szokásos
kiáltással: „Ide gyertek, emberek!" A felhívásra hatalmas tömegek tódultak Athénba. Thészeusz
három osztályba sorolta Attika lakosságát: [515 (99.b.-99.e.)] eupatridákra, vagyis "akik nagy
szolgálatot tesznek hazájuknak", geórgoszokra, vagyis „földművelőkre" és démiurgoszokra,
mesteremberekre". Az eupatridák intézték a vallási ügyeket, bíráskodtak, és magyarázták a
törvényt, vagyis ők voltak a legelőkelőbb osztály. A geórgoszok művelték meg a földet, és
alkották az állam gerincét. A démiurgoszok voltak a legtöbben, az ő soraikból kerültek ki a
legkülönbözőbb mesterségek művelői, például a jósok, seborvosok, hírnökök, ácsok, szobrászok
és pékek.5 Vagyis Thészeusz volt az első király, aki államszövetséget alapított — ezért nevezi
Homérosz A hajók felsorolásá-ban csupán az athéniakat uralkodó népnek -, és az ő alkotmánya
maradt érvényben, amíg a türannoszok nem ragadták magukhoz a hatalmat. De vannak, akik
kétségbe vonják ezt a hagyományt: szerintük Thészeusz nem mondott le a trónról, és
Menesztheusz király halála után, aki az athéniakat Trója ellen vezette, még három nemzedéken
keresztül az ő családja uralkodott.6
f) Thészeusz volt az első athéni király, aki pénzt veretett, s az érmékre egy bika képét
nyomatta. Nem tudjuk, hogy ez Poszeidón bikája volt-e, vagy Minósz hadvezére, Taurosz. Az is
lehet, hogy Thészeusz csupán a mezőgazdaság jelentőségét akarta vele hangsúlyozni.
Mindenesetre ez a pénz volt az oka, hogy az értékegységet igen sokáig "ökrök"-ben, „tíz ökör"-
ben vagy „száz ökör"-ben fejezték ki. Thészeusz követte Héraklész példáját, aki apját, Zeuszt
tette meg az Olümpiai Játékok védnökévé, s az Iszthmoszi Játékok védnökévé az ő apját,
Poszeidónt nevezte ki. Addig Ínó fia, Melikertész isten részesült ebben a megtiszteltetésben. Az
Iszthmoszi Játékokat éjszaka rendezték, s inkább misztériumok, mint nyilvános látványosságok
voltak. Thészeusz később érvényt szerzett Athén igényének a Megara fölötti uralomra, aztán
összehívta Peloponnészosz képviselőit az Iszthmoszra, és rábeszélte őket, hogy zárjanak le egy
[516 (99.e.-99.f.)] ión szomszédaikkal régóta folytatott határvitát. Egy mindkét fél által
jóváhagyott helyen felállította a híres oszlopot, amelynek keleti oldalán ez a felirat állt: "Ez nem
a Peloponnészosz, hanem Iónia!", a nyugatin meg ez: "Ez nem Iónia, hanem a Peloponnészosz!"

A korinthosziak hozzájárulását is megnyerte, hogy az Iszthmoszi Játékokon az athéniaké legyen
a díszhely. Ez akkora terület volt, amekkora annak a hajónak a fővitorlája, amely Iszthmoszba
vitte őket.7
1. Hyginus: 244. Fabula; Apollodórosz: Epitomé I. 11.; Servius: Vergilius Aeneise VIII. énekének 54.
soráról; Euripidész: Hippolütosz 34-7.; Pauszaniasz I. 22. 2.; I. 28. 10. és VIII. 3. 1.
2. Diodorus Siculus IV. 61.; Thuküdidész II. 15.; Plutarkhosz: Thészeusz 24.
3. Thuküdidész: uo.; Plutarkhosz: uo.; Arisztophanész: A béke 962., szkholion.
4. Pauszaniasz VIII. 2. 1. és I. 22. 3.; Plutarkhosz: uo.
5. Plutarkhosz: Thészeusz 25.; Homérosz: Odüsszeia 383. ss. és XIX. 135.; Platón: A lakoma 188. d. és
Az állam 529. e.; Hérodotosz VII. 31.
6. Plutarkhosz: uo.; Homérosz: Iliász II. 552. ss.; Pauszaniasz I. 3. 2.
7. Sztrabón IX. 1. 6.
1. Thészeusz történetének mitikus része itt belevész az athéni alkotmány történetébe. De az

attikai államszövetség létrejöttét néhány századdal előbbre hozták benne, Thészeusz
demokratikus reformja pedig ötödik századi propaganda, valószínűleg Kleiszthenész kitalálása.
Mózes öt könyvének összeállítói hasonlóképpen Mózesnek tulajdonították a későbbi zsidó
monarchia idején hozott reformtörvényeket.
2. A régi Görögországban, Itáliában és Írországban éppúgy az ökrök szolgáltak állandó
értékegységül, mint [517 (99.f.-99.2.)] még ma is egyes primitív kelet-afrikai
pásztortörzseknél. Az athéniak azonban csak a trójai háború után mintegy ötszáz esztendővel
vertek először pénzt. Tény viszont, hogy voltak meghatározott súlyú krétai rézdarabok,
amelyekre hivatalosan bikafejet vagy fekvő borjút vertek (Sir Arthur Evans: Minoan Weights and
Mediums of Currency 335. o.). Az athéni Butész-nemzetség, amelyik a jelek szerint elsősorban
felelős a Thészeusz-mítosz kialakulásáért, valószínűleg erre a hagyományra gondolt, amikor
saját törzsi jelvényét, az ökörfejet verette pénzérméire.
3. Attika tizenkét területi egységre való oszlásának megtaláljuk a megfelelőjét a Nílus
deltavidékén, Etruriában, és a meghódított kánaáni területnek Izrael tizenkét törzse közti
felosztásában. Valószínű, hogy mindegyik esetben azért választották a tizenkettes számot,
hogy az uralkodó törzsről törzsre utazhasson, és mindegyik törzsnél egy hónapot tölthessen. A
görög hőskorban nem tettek különbséget a megfontolt és meg nem fontolt szándékkal elkövetett
gyilkosság közt. Az áldozat családjának mindkét esetben kártalanítást kellett fizetni, aztán a
gyilkos megváltoztatta a nevét, és örökre elhagyta a várost. Ezért volt lehetséges, hogy Telamón
és Péleusz Phókosz alattomos meggyilkolása után is az istenek kegyeltje maradt (lásd 81. b.),
Médeia pedig megölte Apszürtoszt, s mégsem vonta magára új korinthoszi alattvalóinak
haragját (lásd 153. a. és 156. a.). Athénban azonban a klasszikus korban az előre megfontolt
szándékkal elkövetett gyilkosságot (phonosz) halállal büntették, a gondatlanságból elkövetett
emberölést (akuszia) pedig száműzetéssel, s a törvény előírta, hogy a család köteles vádat
emelni a gyilkos ellen. A phonosz hektusziosz (menthető emberölés) és a phonosz akusziosz
(gondatlanságból elkövetett emberölés) későbbi, árnyaltabb meghatározások, valószínűleg
Drakón vezette be őket a Kr. e. hetedik században. Csak az utóbbitól [518 (99.2.-99.3.)] lehetett
rituális mosakodással megtisztulni. A mitográfusok nem értették, hogy Thészeusz csak azért
kerülhette el a Paliantidák meggyilkolásáért járó örökös száműzetést, mert az egész
nemzetséget kiirtotta, miként Dávid cselekedte Saul házával. Egyesztendei troizéni tartózkodása
elegendő volt ahhoz, hogy a város megszabaduljon a gyilkosság okozta tisztátalanságtól.
100. Thészeusz és az amazónok
Egyesek szerint Thészeusz részt vett Héraklésznek az amazónok ellen vezetett sikeres
hadjáratában, és a zsákmányból való részesedés fejében királynőjüket, Antiopét kapta meg, akit
Melanippének is neveztek. De ez korántsem volt olyan nagy szerencsétlenség Antiopé
számára, mint sokan gondolták, mivel már előzőleg szenvedélyes szerelemre lobbant Thészeusz

iránt, s szerelme bizonyítékául árulással a kezére juttatta a Thermodón folyó partján fekvő
Themiszküra városát.1
b) Mások szerint Thészeusz csak néhány évvel később látogatott el az amazónok országába
Peirithoosszal és társaival. Az amazónok a sok jóképű harcos láttán annyira megörültek, hogy
nem tanúsítottak ellenállást. Antiopé ajándékokkal köszöntötte Thészeuszt, de alig
tette a lábát hajója fedélzetére, Thészeusz felszedette a horgonyt, és elrabolta Antiopét. Megint
mások azt állítják, hogy Thészeusz egy ideig Amazóniában maradt, és Antiopé látta vendégül.
Még azt is hozzáteszik, hogy Thészeusz kíséretében volt három athéni testvér:
Euneusz, Thoász és Szoloón. Szoloón beleszeretett Antiopéba, mivel azonban nem mert elébe
járulni, megkérte Euneuszt, hogy ő szóljon az érdekében. Antiopé visszautasította ugyan
Szoloón közeledését, de továbbra is éppolyan udvariasan bánt vele, mint addig. Thészeusz csak
akkor tudta meg, mi történt, amikor Szoloón a [519 (99.3.-100.b.)] Thermodónba ugrott és
belefulladt. Nagyon elszomorodott. Eszébe jutott a delphoi jósda figyelmeztetése: ha egyszer
idegen országban nagy bánat éri, alapítson ott egy várost, és hagyja hátra néhány társát
kormányzónak. Megalapította hát a püthói Apollón tiszteletére Püthópoliszt, és a mellette levő
folyót elnevezte Szoloónnak. Hátrahagyta Euneuszt, Thoászt és Hermoszt
- egy athéni nemest, akinek hajdani püthópoliszi házát most tévesen Hermész házá"-nak nevezik
aztán elvitorlázott Antiopéval.2
a ) Antiopé nővére, Oreithüia - némelyek tévesen azt hiszik, hogy azonos Hippolütével,
akinek az övét Héraklész megszerezte -, bosszút esküdött Thészeusz ellen. Szövetkezett a
szküthákkal, és egy hatalmas amazónsereg élén átkelt a kimmeriai Boszporosz jegén, aztán a
Dunán, s keresztülvonult Thrákián, Thesszálián és Boiótián. Athénban az Areiopagoszon ütött
tábort, és
áldozatot mutatott be Árésznek. Egyesek szerint a domb erről az eseményről kapta a nevét.
Előbb azonban elküldte serege egy részét, hogy támadja meg Lakóniát, és vegye el a
peloponnészosziak kedvét attól, hogy az Iszthmoszon keresztül erősítést küldjenek
Thészeusznak.3
d) Az athéni seregek már felsorakoztak, de egyik fél sem akarta megkezdeni az
ellenségeskedést. Végül Thészeusz egy jósda tanácsára áldozatot mutatott be Phobosznak. Árész
fiának, és Boidromión hetedikén ütközetbe bocsátkozott. Athénban most ezen a napon tartják
Boidromia ünnepét. De vannak, akik szerint ezt a napot még annak a győzelemnek az emlékére
nyilvánították ünneppé, amelyet Xuthosz aratott Eumolposz felett Erekhtheusz uralkodása
idején. Az amazónok arcvonala a mai Amazónióntól a Khrüsza melletti Pnüx hegyéig
húzódott. Thészeusz jobbszárnya a Muszaiónról rontott rá az amazónok balszárnyára, de
szétverték, s kénytelen volt a Fúriák templomáig visszavonulni. Ennek az [520 (100.b.-100.d.)]
eseménynek az emléke az a kőoszlop, amelyet az athéni parancsnok, Khalkódón emlékére
emeltek. Az utcát, ahol az oszlop állt, róla nevezték el, s az elesettek sírjai
szegélyezik. Az athéniak balszárnya a Palladiontól, az Argéttosz-hegyről és a Lükaionról
támadott, s az amazónok jobbszárnyát egészen a táborukig visszavetette, súlyos veszteségeket
okozva nekik.4
e) Némelyek szerint az amazónok csak négyhónapi kemény küzdelem után voltak hajlandók
béketárgyalásokat kezdeni. A fegyverszüneti megállapodást Thészeusz szentélye mellett
kötötték meg. Erről az eseményről még ma is megemlékeznek Thészeusz ünnepének előestéjén
az úgynevezett amazón-áldozat bemutatásával. Mások szerint Antiopé - immáron Thészeusz
felesége - hősiesen harcolt férje oldalán, de egy bizonyos Molpadia lelőtte. Molpadiát viszont
Thészeusz ölte meg. Oreithüia néhány társával Megarába menekült, s ott halt bele bánatába. Az
életben maradt amazónokat a győztes Thészeusz kiűzte Attikából, s Szküthiában telepedtek le.5
f) Ez volt az első eset, hogy az athéniak idegen betolakodókat vertek vissza. A csatamezőn
hátrahagyott néhány sebesült amazont Khalkiszba küldték, hogy gyógyítsák meg őket. Antiopét
és Molpadiát Földanya temploma mellett temették el; Antiopé sírját egy agyagból emelt oszlop
jelzi. Másokat az Amazóniónon temettek el. A thesszáliai visszavonulás során elesett amazónok
Szkotusszaia és Künoszkephalai közt nyugosznak, néhányan meg Khairóneia mellett, a Haimosz
folyó partján. Lakóniában, a pürrhikhanoszok vidékén szentélyek jelzik azt a két helyet, ahol az

amazónok előnyomulásuk közben megpihentek, és faszobrot szenteltek Artemisznek és
Apollónnak. Troizénben egy Árész-templom őrzi annak a győzelemnek az emlékét, amelyet
Thészeusz aratott az amazónok e seregrésze fölött, amikor az visszatérőben el akarta foglalni az
Iszthmoszt.6 [521 (100.d.-100.f.)]
g) Akad olyan beszámoló, amely szerint az amazónok nem Szküthián, hanem Phrügián
keresztül nyomultak be Thrákiába, s miközben végigvonultak a tengerparton, megalapították az
Epheszoszi Artemisz szentélyét. Egy másik beszámoló szerint két korábbi alkalommal
kerestek menedéket ebben a szentélyben: amikor Dionűszosz elől menekültek, s amikor
Héraklész legyőzte királynőjüket, Hippolütét. A szentélyt valójában Krésszosz és Epheszosz
alapította.7
h) Ami Antiopét illeti, az igazság valószínűleg az, hogy túlélte az ütközetet, s végül is
Thészeusz volt kénytelen megölni, miként a delphoi jósda előre megmondta. Amikor
szövetséget kötött a krétai Deukalión királlyal, és feleségül vette Deukalión nővérét, Phaidrát, a
féltékeny Antiopé, aki törvényesen nem volt a felesége, talpig fegyverben berontott a
nászünnepségre, és le akarta mészárolni a vendégeket. Thészeusz és társai gyorsan bezárták az
ajtókat, és elkeseredett harcban megölték Antiopét. Pedig Antiopé szült Thészeusznak
egy fiút, Hippolütoszt - akit Démophoónnak is neveztek -, és sohase hált együtt más férfival.8
1. Apollodórosz: Epitomé I. 16.; Troizéni Hagiasz, idézi Pauszaniasz I. 2. 1.

2. Pindarosz, idézi Pauszaniasz I. 2. 1.; Phereküdész és Bión, idézi Plutarkhosz: Thészeusz 26.;
Menekratész, idézi Plutarkhosz uo.,
3. Iusztinosz II. 4.; Hellanikosz, idézi Plutarkhosz: Thészeusz 26-7.; Diodorus Siculus IV. 28.;
Apollodórosz: Epitomé I. 16.; Aiszkhülosz: Eumeniszek 680. ss.
4. Plutarkhosz: Thészeusz 27.; Etymologicum Magnum: Boidromia címszó alatt; Euripidész: Íón 59.;
Kleidémosz, idézi Plutarkhosz uo.
5. Kleidémosz, idézi Plutarkhosz uo.; Plutarkhosz: uo.; Pauszaniasz I. 41. 7.; Diodorus Siculus IV. 28.
[522 (100.g.-100.h.)]
6. Plutarkhosz: uo.; Pauszaniasz I. 2. 1., I. 41. 7., III. 25. 2. és II. 32. 8.
7. Pindarosz, idézi Pauszaniasz VII. 2. 4.
8. Hyginus: 241. Fabula; Apollodórosz: Epitomé I. 17.; Diodorus Siculus IV. 62.; Ovidius: Hősnők levelei
121. ss.; Pauszaniasz I. 22. 2.; Pindarosz, idézi Plutarkhosz: Thészeusz 28.
1. Az "amazón" elnevezést az a és mazón ("keblek nélkül") szavakból szokták származtatni. A

közhit szerint ugyanis az amazónok leégették a fél mellüket, hogy jobban tudjanak nyilazni. Ez
azonban képtelen feltevés. Valószínűbb, hogy a szó örmény, s "Hold-asszony"-t
jelent. Mivel a Hold-istennő papnői a Fekete-tenger délkeleti partvidékén fegyvert viseltek -
akárcsak a líbiai Szürte-öbölben (lásd 8. 1.) -, valószínű, hogy az utasok róluk szóló beszámolói
vezettek bizonyos régi - harcoló nőket ábrázoló - athéni festmények téves értelmezéséhez, s így
keletkezett az attikai mese az amazónoknak a Thermodón folyó irányából való támadásáról. Az
említett festmények a klasszikus korban még láthatók voltak Olümpiában, Zeusz trónjának
zsámolyán (Pauszaniasz V. 11. 2.), Athénban a festett oszlopcsarnok középső falán (Pauszaniasz
I. 15. 2.), Athéné pajzsán, Thészeusz szentélyében és másutt is (Pauszaniasz I. 17. 1.). Vagy
Athéné prehellén papnőinek egymás közti harcát ábrázolták a főpapnői tisztségért, vagy a
hellének Attika elleni támadását és a papnők ellenállását. Valószínűleg voltak fegyveres papnők
Epheszoszban is - a város minószi település volt, miként alapítójának, Krésszosznak („krétai") a
nevéből sejteni lehet meg a többi városban is, ahol amazónsírokat mutogatnak. Oreithüia vagy
Hippolüté állítólag néhány száz mérföldes kerülőt tett Szküthián keresztül; valószínűleg azért,
mert a kimmeriai Boszporosz - a Krím-félsziget - Artemisz tauroszok által űzött barbár
kultuszának [523 (100.1.)] székhelye volt. E kultusz papnője férfiáldozatokat mutatott be (lásd
116. 2.).
2. A mítosznak az a része, amikor Antiopé megzavarja Phaidra nászünnepségét, alighanem egy
olyan képen alapul, amelyen egy hellén hódító megerőszakolja a főpapnőt, miután társnőit
előzőleg megölte. Antiopé azért nem volt Thészeusz törvényes felesége, mert olyan társadalmi
rendszerben élt, amely ellenezte az egyférjűséget (lásd 131. k.). A Melanippé és Hippolütosz

nevek a prehellén lókultusszal hozzák összefüggésbe az amazónokat (lásd 43. 2.). Szoloón neve
(„tojásalakú súly") talán azokról a súlygolyókról származik, amelyeket a görög telepesek lakta
Püthópoliszban rendezett temetési játékokon a súlydobók hajigáltak. (Püthópoliszt alapító
héroszának jósdai kígyójáról nevezték el.) Úgy látszik, itt szokás volt, hogy emberáldozatokat
dobtak a Thermodón folyóba. A Boidromia („segítségért futás") Artemisz-ünnep volt, amelyről
csak keveset tudunk. Lehet, hogy fegyveres papnők is részt vettek rajta, mint az argoszi
Hübrisztika ünnepén (lásd 160. 5.).
100. Thészeusz és az amazónok

Egyesek szerint Thészeusz részt vett Héraklésznek az amazónok ellen vezetett sikeres
hadjáratában, és a zsákmányból való részesedés fejében királynőjüket, Antiopét kapta meg, akit
Melanippének is neveztek. De ez korántsem volt olyan nagy szerencsétlenség Antiopé
számára, mint sokan gondolták, mivel már előzőleg szenvedélyes szerelemre lobbant Thészeusz
iránt, s szerelme bizonyítékául árulással a kezére juttatta a Thermodón folyó partján fekvő
Themiszküra városát.1
b) Mások szerint Thészeusz csak néhány évvel később látogatott el az amazónok országába
Peirithoosszal és társaival. Az amazónok a sok jóképű harcos láttán annyira megörültek, hogy
nem tanúsítottak ellenállást. Antiopé ajándékokkal köszöntötte Thészeuszt, de alig
tette a lábát hajója fedélzetére, Thészeusz felszedette a horgonyt, és elrabolta Antiopét. Megint
mások azt állítják, hogy Thészeusz egy ideig Amazóniában maradt, és Antiopé látta vendégül.
Még azt is hozzáteszik, hogy Thészeusz kíséretében volt három athéni testvér:
Euneusz, Thoász és Szoloón. Szoloón beleszeretett Antiopéba, mivel azonban nem mert elébe
járulni, megkérte Euneuszt, hogy ő szóljon az érdekében. Antiopé visszautasította ugyan
Szoloón közeledését, de továbbra is éppolyan udvariasan bánt vele, mint addig. Thészeusz csak
akkor tudta meg, mi történt, amikor Szoloón a [519 (99.3.-100.b.)] Thermodónba ugrott és
belefulladt. Nagyon elszomorodott. Eszébe jutott a delphoi jósda figyelmeztetése: ha egyszer
idegen országban nagy bánat éri, alapítson ott egy várost, és hagyja hátra néhány társát
kormányzónak. Megalapította hát a püthói Apollón tiszteletére Püthópoliszt, és a mellette levő
folyót elnevezte Szoloónnak. Hátrahagyta Euneuszt, Thoászt és Hermoszt
- egy athéni nemest, akinek hajdani püthópoliszi házát most tévesen Hermész házá"-nak nevezik
aztán elvitorlázott Antiopéval.2
c ) Antiopé nővére, Oreithüia - némelyek tévesen azt hiszik, hogy azonos Hippolütével,
akinek az övét Héraklész megszerezte -, bosszút esküdött Thészeusz ellen. Szövetkezett a
szküthákkal, és egy hatalmas amazónsereg élén átkelt a kimmeriai Boszporosz jegén, aztán a
Dunán, s keresztülvonult Thrákián, Thesszálián és Boiótián. Athénban az Areiopagoszon ütött
tábort, és áldozatot mutatott be Árésznek. Egyesek szerint a domb erről az eseményről kapta a
nevét. Előbb azonban elküldte serege egy részét, hogy támadja meg Lakóniát, és vegye el a
peloponnészosziak kedvét attól, hogy az Iszthmoszon keresztül erősítést küldjenek
Thészeusznak.3
d) Az athéni seregek már felsorakoztak, de egyik fél sem akarta megkezdeni az
ellenségeskedést. Végül Thészeusz egy jósda tanácsára áldozatot mutatott be Phobosznak. Árész
fiának, és Boidromión hetedikén ütközetbe bocsátkozott. Athénban most ezen a napon tartják
Boidromia ünnepét. De vannak, akik szerint ezt a napot még annak a győzelemnek az emlékére
nyilvánították ünneppé, amelyet Xuthosz aratott Eumolposz felett Erekhtheusz uralkodása
idején. Az amazónok arcvonala a mai Amazónióntól a Khrüsza melletti Pnüx hegyéig
húzódott. Thészeusz jobbszárnya a Muszaiónról rontott rá az amazónok balszárnyára, de
szétverték, s kénytelen volt a Fúriák templomáig visszavonulni. Ennek az [520 (100.b.-100.d.)]
eseménynek az emléke az a kőoszlop, amelyet az athéni parancsnok, Khalkódón emlékére
emeltek. Az utcát, ahol az oszlop állt, róla nevezték el, s az elesettek sírjai
szegélyezik. Az athéniak balszárnya a Palladiontól, az Argéttosz-hegyről és a Lükaionról
támadott, s az amazónok jobbszárnyát egészen a táborukig visszavetette, súlyos veszteségeket
okozva nekik.4

e) Némelyek szerint az amazónok csak négyhónapi kemény küzdelem után voltak hajlandók
béketárgyalásokat kezdeni. A fegyverszüneti megállapodást Thészeusz szentélye mellett
kötötték meg. Erről az eseményről még ma is megemlékeznek Thészeusz ünnepének előestéjén
az úgynevezett amazón-áldozat bemutatásával. Mások szerint Antiopé - immáron Thészeusz
felesége - hősiesen harcolt férje oldalán, de egy bizonyos Molpadia lelőtte. Molpadiát viszont
Thészeusz ölte meg. Oreithüia néhány társával Megarába menekült, s ott halt bele bánatába. Az
életben maradt amazónokat a győztes Thészeusz kiűzte Attikából, s Szküthiában telepedtek le.5
f) Ez volt az első eset, hogy az athéniak idegen betolakodókat vertek vissza. A csatamezőn
hátrahagyott néhány sebesült amazont Khalkiszba küldték, hogy gyógyítsák meg őket. Antiopét
és Molpadiát Földanya temploma mellett temették el; Antiopé sírját egy agyagból emelt oszlop
jelzi. Másokat az Amazóniónon temettek el. A thesszáliai visszavonulás során elesett amazónok
Szkotusszaia és Künoszkephalai közt nyugosznak, néhányan meg Khairóneia mellett, a Haimosz
folyó partján. Lakóniában, a pürrhikhanoszok vidékén szentélyek jelzik azt a két helyet, ahol az
amazónok előnyomulásuk közben megpihentek, és faszobrot szenteltek Artemisznek és
Apollónnak. Troizénben egy Árész-templom őrzi annak a győzelemnek az emlékét, amelyet
Thészeusz aratott az amazónok e seregrésze fölött, amikor az visszatérőben el akarta foglalni az
Iszthmoszt.6 [521 (100.d.-100.f.)]
i) Akad olyan beszámoló, amely szerint az amazónok nem Szküthián, hanem Phrügián
keresztül nyomultak be Thrákiába, s miközben végigvonultak a tengerparton, megalapították az
Epheszoszi Artemisz szentélyét. Egy másik beszámoló szerint két korábbi alkalommal
kerestek menedéket ebben a szentélyben: amikor Dionűszosz elől menekültek, s amikor
Héraklész legyőzte királynőjüket, Hippolütét. A szentélyt valójában Krésszosz és Epheszosz
alapította.7
j) Ami Antiopét illeti, az igazság valószínűleg az, hogy túlélte az ütközetet, s végül is
Thészeusz volt kénytelen megölni, miként a delphoi jósda előre megmondta. Amikor
szövetséget kötött a krétai Deukalión királlyal, és feleségül vette Deukalión nővérét, Phaidrát, a
féltékeny Antiopé, aki törvényesen nem volt a felesége, talpig fegyverben berontott a
nászünnepségre, és le akarta mészárolni a vendégeket. Thészeusz és társai gyorsan bezárták az
ajtókat, és elkeseredett harcban megölték Antiopét. Pedig Antiopé szült Thészeusznak
egy fiút, Hippolütoszt - akit Démophoónnak is neveztek -, és sohase hált együtt más férfival.8
1. Apollodórosz: Epitomé I. 16.; Troizéni Hagiasz, idézi Pauszaniasz I. 2. 1.
2. Pindarosz, idézi Pauszaniasz I. 2. 1.; Phereküdész és Bión, idézi Plutarkhosz: Thészeusz 26.;
Menekratész, idézi Plutarkhosz uo.,
3. Iusztinosz II. 4.; Hellanikosz, idézi Plutarkhosz: Thészeusz 26-7.; Diodorus Siculus IV. 28.;
Apollodórosz: Epitomé I. 16.; Aiszkhülosz: Eumeniszek 680. ss.
4. Plutarkhosz: Thészeusz 27.; Etymologicum Magnum: Boidromia címszó alatt; Euripidész: Íón 59.;
Kleidémosz, idézi Plutarkhosz uo.
5. Kleidémosz, idézi Plutarkhosz uo.; Plutarkhosz: uo.; Pauszaniasz I. 41. 7.; Diodorus Siculus IV. 28.
[522 (100.g.-100.h.)]
9. Plutarkhosz: uo.; Pauszaniasz I. 2. 1., I. 41. 7., III. 25. 2. és II. 32. 8.
10. Pindarosz, idézi Pauszaniasz VII. 2. 4.
11. Hyginus: 241. Fabula; Apollodórosz: Epitomé I. 17.; Diodorus Siculus IV. 62.; Ovidius: Hősnők
levelei 121. ss.; Pauszaniasz I. 22. 2.; Pindarosz, idézi Plutarkhosz: Thészeusz 28.
1. Az "amazón" elnevezést az a és mazón ("keblek nélkül") szavakból szokták származtatni. A

közhit szerint ugyanis az amazónok leégették a fél mellüket, hogy jobban tudjanak nyilazni. Ez
azonban képtelen feltevés. Valószínűbb, hogy a szó örmény, s "Hold-asszony"-t
jelent. Mivel a Hold-istennő papnői a Fekete-tenger délkeleti partvidékén fegyvert viseltek -
akárcsak a líbiai Szürte-öbölben (lásd 8. 1.) -, valószínű, hogy az utasok róluk szóló beszámolói
vezettek bizonyos régi - harcoló nőket ábrázoló - athéni festmények téves értelmezéséhez, s így
keletkezett az attikai mese az amazónoknak a Thermodón folyó irányából való támadásáról. Az
említett festmények a klasszikus korban még láthatók voltak Olümpiában, Zeusz trónjának
zsámolyán (Pauszaniasz V. 11. 2.), Athénban a festett oszlopcsarnok középső falán (Pauszaniasz

I. 15. 2.), Athéné pajzsán, Thészeusz szentélyében és másutt is (Pauszaniasz I. 17. 1.). Vagy
Athéné prehellén papnőinek egymás közti harcát ábrázolták a főpapnői tisztségért, vagy a
hellének Attika elleni támadását és a papnők ellenállását. Valószínűleg voltak fegyveres papnők
Epheszoszban is - a város minószi település volt, miként alapítójának, Krésszosznak („krétai") a
nevéből sejteni lehet meg a többi városban is, ahol amazónsírokat mutogatnak. Oreithüia vagy
Hippolüté állítólag néhány száz mérföldes kerülőt tett Szküthián keresztül; valószínűleg azért,
mert a kimmeriai Boszporosz - a Krím-félsziget - Artemisz tauroszok által űzött barbár
kultuszának [523 (100.1.)] székhelye volt. E kultusz papnője férfiáldozatokat mutatott be (lásd
116. 2.).
2. A mítosznak az a része, amikor Antiopé megzavarja Phaidra nászünnepségét, alighanem egy
olyan képen alapul, amelyen egy hellén hódító megerőszakolja a főpapnőt, miután társnőit
előzőleg megölte. Antiopé azért nem volt Thészeusz törvényes felesége, mert olyan társadalmi
rendszerben élt, amely ellenezte az egyférjűséget (lásd 131. k.). A Melanippé és Hippolütosz
nevek a prehellén lókultusszal hozzák összefüggésbe az amazónokat (lásd 43. 2.). Szoloón neve
(„tojásalakú súly") talán azokról a súlygolyókról származik, amelyeket a görög telepesek lakta
Püthópoliszban rendezett temetési játékokon a súlydobók hajigáltak. (Püthópoliszt alapító
héroszának jósdai kígyójáról nevezték el.) Úgy látszik, itt szokás volt, hogy emberáldozatokat
dobtak a Thermodón folyóba. A Boidromia („segítségért futás") Artemisz-ünnep volt, amelyről
csak keveset tudunk. Lehet, hogy fegyveres papnők is részt vettek rajta, mint az argoszi
Hübrisztika ünnepén (lásd 160. 5.).
101. Phaidra és Hippolütosz
Miután Thészeusz feleségül vette Phaidrát, törvénytelen fiát, Hippolütoszt elküldte

Pittheuszhoz, aki a fiút örökbe fogadta, és Troizén trónörökösévé tette, így aztán
Hippolütosznak nem lehetett oka rá, hogy törvényes fivéreinek, Phaidra fiainak, Akamasznak és
Démophoónnak Athén trónjára való jogát kétségbe vonja.1
b) Hippolütosz örökölte anyjának, Antiopénak a szűz Artemisz iránt érzett rendkívüli
tiszteletét, s egy új templomot emelt az istennőnek Troizénben, nem messze a színháztól.
Aphrodité ezt ellene irányuló sértésnek tekintette, és elhatározta, hogy megbünteti érte.
Mikor a fiatalember ellátogatott az Eleusziszi [524 (100.1.-101.b.)] Misztériumokra,
szenvedélyes szerelemre lobbantotta iránta Phaidrát. Hippolütosz fehér gyolcsba volt öltözve,
fején koszorúval, s bár vonásai durvák voltak, Phaidra csodálatosnak találta az arcát.2
c) Mivel Thészeusz akkoriban Thesszáliában volt Peirithoosszal, vagy talán épp a
Tartaroszban járt, Phaidra Hippolütosz után ment Troizénbe, ahol felépítette a Leselkedő
Aphrodité templomát, hogy ráláthasson a gümnaszionra, s nap nap után onnan figyelte titokban
Hippolütoszt, amint anyaszült meztelenül edzette magát a futásban, ugrásban és birkózásban.
A templom udvarán egy öreg mirtuszfa állt. Phaidra kielégítetlen szerelmében ennek a leveleit
döfködte át egy gyémánt hajtűvel: még ma is csupa lyuk mindegyik levél. Mikor Hippolütosz
később benevezett az Összathéni Ünnepi Játékokra, és Thészeusz palotájában lakott,
Phaidra Aphroditénak az Akropoliszon levő templomából leste meg mindennap ugyanígy. 3
d) Phaidra senkinek sem árulta él természetellenes vágyát, de alig evett, rosszul aludt, és
annyira legyengült, hogy öreg dajkája végül is kitalálta az igazságot, és könyörögni kezdett neki,
hogy írjon levelet Hippolütosznak. Phaidra írt is, meggyónta benne szerelmét, és
közölte, hogy ez a szerelem Artemisz követőjévé tette, és újból az istennőnek szentelte annak
két, fából faragott szobrát, amelyet még Krétából hozott magával. Nem menne-e el vele egyszer
Hippolütosz vadászni? „Bennünket, a krétai királyi család asszonyait - írta -, a végzet
kétségtelenül arra ítélt, hogy meggyalázzanak a szerelemben: példa rá nagyanyám, Europé,
anyám, Pasziphaé, s végül nővérem, Ariadné! Ó, szerencsétlen Hippolütosz! Elhagyott apád, a
hűtlen Thészeusz, s megölte királyi vérből származó anyádat is! Ugyan miért nem büntettek
meg vajon a Fúriák, hogy ilyen gyermekhez nem illő közönnyel siklottál át anyád sorsa
fölött? És egyszer majd bizonyára engem is meg fog [525 (101.b.-101.d.)] ölni! Könyörgöm, állj
bosszút rajta azzal, hogy velem rovod le hódolatodat Aphroditénak! Nem mehetnénk-e el

és élhetnénk együtt legalább egy darabig, azzal az ürüggyel, hogy vadászni megyünk? Senki se
gyaníthatná egymás iránt táplált valódi érzelmeinket. Amúgy is egy tető alatt lakunk már, és
egymás iránt érzett szeretetünket ártatlannak, sőt dicséretre méltónak tekintenék."4
e ) Hippolütosz iszonyodva elégette a levelet, bement Phaidra szobájába, és
szemrehányásokkal halmozta el. Phaidra azonban megszaggatta magán a ruhát, kitárta
az ajtót, és elkezdett kiabálni: - Segítség! Segítség! Meggyaláztak! - Aztán fölakasztotta magát az
ajtófélfára, de hátrahagyott egy levelet, amelyben iszonyú bűnökkel vádolta meg Hippolütoszt. 5
f) Mikor Thészeusz megkapta a levelet, elátkozta Hippolütoszt, megparancsolta, hogy
azonnal hagyja el Athént, és soha többé ne merjen visszatérni. Aztán eszébe jutott apja,
Poszeidón ígérete, hogy három kívánságát teljesíti, és buzgón imádkozni kezdett, hogy
Hippolütosz lehetőleg még aznap haljon meg. - Atyám - könyörgött -, szabadíts egy vadállatot
Hippolütoszra, miközben Troizén felé igyekszik.6
g) Hippolütosz sietve útnak indult Athénból. Amikor éppen az Iszthmosz legkeskenyebb
részén hajtott végig, egy hatalmas hullám gördült bömbölve a part felé, még a Moluriai Sziklánál
is magasabb, s a tarajáról egy iszonyú nagy fóka ugrott le (vannak, akik szerint
egy fehér bika), ugatott és vizet köpködött. Hippolütosz négy lova megbokrosodott, s egyenest
nekirohant a sziklának. Hippolütosz - gyakorlott kocsihajtó lévén - visszafogta őket a szikla
peremén. A szörnyeteg azonban vadul a kocsi után vetette magát, s Hippolütosznak
ezúttal nem sikerült megakadályoznia, hogy a lovak letérjenek az egyenes irányból. A szaróni
Artemisz szentélyétől nem messze még ma is mutogatnak egy Görbe [526 (101.d.-101.g.)]
Rhakhosznak nevezett vadolajfát — a termékeden olajfát hívják Troizénben rhakhosz-nak
ennek a fának az ágába akadt bele Hippolütosz gyeplője. A kocsi nekivágódott egy útszéli
kőrakásnak, és összetört. Hippolütosz belegabalyodott a gyeplőkbe, először a fatörzsnek, aztán
a szikláknak csapódott, s a megbokrosodott lovak addig vonszolták maguk után, amíg meghalt,
üldözője pedig eltűnt.7
h) Egyesek szerint azonban - de ez nem valószínű - Artemisz később elmondta Thészeusznak
az igazságot, és egy szempillantás alatt Troizénbe varázsolta, ahol Thészeusz még éppen
kibékülhetett haldokló fiával, az istennő pedig úgy állt bosszút Aphroditén, hogy ő idézte elő
Adónisz halálát. Az viszont biztos, hogy Artemisz parancsolta meg Troizén lakóinak, részesítsék
Hippolütoszt isteneknek kijáró tiszteletben, s hogy ezentúl minden troizéni ara vágja le és
áldozza fel Hippolütosznak egy hajfürtjét. Hippolütosz régi troizéni templomát és szobrát
Diomédész avatta fel, s ő volt az első, aki minden évben áldozatot mutatott be neki. Phaidra és
Hippolütosz sírját - az utóbbi egy földhányás - ennek a templomnak a kertjében mutogatják, az
átlyuggatott levelű mirtuszfa közelében.
i) Maguk a troizéniek tagadják, hogy Hippolütoszt lovak vonszolták volna halálra, s hogy
templomában van eltemetve, de sírja hollétét nem árulják el. Ugyanakkor azt állítják, hogy az
istenek Kocsihajtó (Auriga) néven a csillagok közé emelték.8
j) Az athéniak Hippolütosz emlékezetére dombot emeltek Themisz temploma közelében,
mivel halálát átok okozta. Egyesek szerint Thészeusz ellen gyilkosság címén vádat emeltek, s
miután bűnösnek találtatott, titkos szavazással Szküroszba száműzték, s ott halt bele
szégyenébe és bánatába. De általánosabban elterjedt vélemény, hogy bukását Perszephoné ellen
megkísérelt merénylete okozta.9 [527(101.g.-101.j.)]
k ) Hippolütosz szelleme leszállt a Tartaroszba. A mélységesen felháborodott Artemisz
megkérte Aszklépioszt, hogy támassza új életre a halottat. Aszklépiosz kinyitotta elefántcsont
orvosságos dobozát, és elővette a füvet, amellyel annak idején a krétai Glaukoszt életre
keltette. Háromszor megérintette vele Hippolütosz mellét, közben varázsigéket mormolt, s a
harmadik érintésre a halott felemelte fejét a földről. Hádész és a Három Moira azonban
megharagudott hatásköre megsértése miatt, és rávette Zeuszt, hogy villámával sújtsa halálra
Aszklépioszt.
l) A rómaiak szerint Artemisz ezután vastag felhőbe burkolta Hippolütoszt, öregembernek
álcázta, és megváltoztatta a vonásait. Mivel nem tudta eldönteni, hogy Kréta vagy Délosz szigete
lenne-e alkalmasabb rejtekhely a számára, végül is az itáliai Ariciában levő szent ligetébe vitte, 10
ahol Hippolütosz az istennő beleegyezésével elvette Egeria nimfát, és még ma is él a sötét

tölgyfák közt, a meredek sziklákkal körülvett tó partján. Hogy ne gondoljon rá, hogy meghalt,
Artemisz Virbiusra változtatta a nevét, ami vir bis-t, vagyis „kétszeres férfit" jelent, és nem enged
lovat a közelébe. Az ariciai Artemisz papjai csak szökött rabszolgák lehetnek.11 A ligetben áll egy
öreg tölgyfa, amelynek az ágait nem szabad letörni. Ha valamelyik rabszolga mégis meg meri
tenni, a papnak, aki maga is megölte elődjét, s ezért állandó halálfélelemben él, karddal kell
megvívnia vele a papi tisztségért. Az ariciaiak állítása szerint Thészeusz könyörgött
Hippolütosznak, hogy maradjon nála Athénban, de Hippolütosz nem volt rá hajlandó.
m) Aszklépiosz epidauroszi szentélyében van egy tábla, amely szerint Hippolütosz húsz lovat
áldozott neki hálából, hogy föltámasztotta.12
1. Apollodórosz: Epitomé I.18.; Pauszaniasz I. 22. 2.; Ovidius: Hősnők levelei IV. 67. ss. [528 (101.k.-
101.m.)]
2. Pauszaniasz II. 31. 6.; Ovidius: uo.
3. Ovidius: uo.; Seneca: Hippolütosz 835. ss.; Pauszaniasz II. 32. 3. és I. 22. 2.; Euripidész: Hippolütosz I.
ss.; Diodorus Siculus IV. 62.
4. Ovidius: uo.; Pauszaniasz I. 18. 5.
5. Apollodórosz: Epitomé I. 18.; Diodorus Siculus IV. 62.; Hyginus: 47. Fabula.
6. Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok 34.; Servius: Vergilius Aeneise VI. énekének 445. soráról.
7. Pauszaniasz II. 32. 8.; Euripidész: Hippolütosz 1193. ss.; Ovidius: Átváltozások XV. 506. ss.;
Plutarkhosz: uo.; Diodorus Siculus IV. 62.
8. Euripidész: Hippolütosz 1282. ss. és 1423. ss.; Pauszaniasz II. 32. 1-2.
9. Pauszaniasz I. 22. 1.; Philosztratosz: Ta eisz ton Tüanea Apollónion VII. 42.; Diodorus Siculus IV. 62.
10. Ovidius: Átváltozások XV. 532. ss. és Fasti VI. 745.
11.Vergilius: Aeneis VII. 775.; Ovidius: Fasti V. 312. és Átváltozások XV. 545.; Sztrabón III. 263. ss.;
Pauszaniasz II. 27. 4.
12.Servius: Vergilius Aeneise VI. énekének 136. soráról; Sztrabón V. 3. 12.; Suetonius: Caligula 35.;
Pauszaniasz: uo.
1. Phaidra Hippolütosz iránt érzett természetellenes szerelmének, valamint Putifárné József

iránti bűnös szerelmének históriáját (lásd 75. 1.) vagy az egyiptomi Két testvér történeté-ből
kölcsönözték, vagy egyazon kánaánita forrásból származnak. A történet folytatásának
alapja a már ismert kép, amely a szent király kocsibalesetét ábrázolja uralkodása végén (lásd
71. 1.). Ha a királyt a novemberi tenger zúgása figyelmeztette a közeledő végre, mint az ősi
Írországban, elképzelhető, hogy ezt a figyelmeztetést egy hullám taraján egyensúlyozó, tátott
szájú bika vagy fóka képében ábrázolták. Hippolütosz gyeplője valószínűleg mirtuszágban akadt
fenn, s nem a komor külsejű olajfáéban, amelyet csak később [529 (101.1.)] hoztak
összefüggésbe a balesettel: valójában a mirtusz nőtt Hippolütosz héroszszentélyének közelében,
s a mirtusz híres átlyuggatott leveleiről. A mirtusz jelképezte a király uralkodásának utolsó
hónapját, miként Oinomaosz kocsibalesetének történetéből kiderül (lásd 109.j.); a vadolajfa
utódja uralkodása első hónapjának a jelképe volt. A vir bis-nek semmi köze a Virbiushoz.
A név valószínűleg a görög hierobiosz ("szent élet") szóból származik - a h-ból gyakran lesz v,
lásd: Hesztia és Vesta, Heszperosz és Vesper. Sir James Frazer Az aranyág-ban bebizonyította,
hogy a pap által olyan féltékenyen őrzött ág fagyöngy volt. Valószínű, hogy Minósz fiát,
Glaukoszt (lásd 90. c.), akit összetévesztettek a másik Glaukosszal, Sziszüphosz fiával (lásd 71.
a.), fagyönggyel keltették új életre. Igaz, hogy a prehellén fagyöngy- és tölgyfakultuszt
Görögországban megszüntették (lásd 50. 2.), de a menekült papság átmenthette az Iszthmoszról
Ariciába. Egeria neve mutatja, hogy fekete nyárfaligetben lakó halálistennő volt (lásd 51. 7. és
170. l.).
2. A menyasszonyok Hippolütosznak áldozott hajfürtje valószínűleg patriarchális újítás volt:
talán a hajukban lakozó varázserőtől akarták megfosztani a nőket. A mohamedánoknál is
lenyírják a nők haját, ha férjhez mennek.
3. Hippolütosz sírjának eltitkolásával azonos esettel találkoztunk Sziszüphosz és Néleusz
történetében (lásd 67. 3.). Valószínű, hogy őt is az Iszthmosz valamelyik stratégiailag fontos
pontján temették el. [530 (101.1.-101.3.)]

102. Lapithák és kentaurok
Egyesek szerint a lapitha Peirithoosz Ixión fia volt Diától, Eióneusz leányától, mások szerint
Zeuszé, aki csődör képében szaladgálta körül Diát, mielőtt elcsábította volna.1
b) A Thészeusz erejéről és bátorságáról szóló szinte hihetetlen történetek eljutottak
Peirithoosz fülébe is, aki Magnésziában uralkodott, a Péneiosz folyó torkolatánál. Egy szép
napon elhatározta, hogy próbára teszi Thészeusz fent említett erényeit: megtámadta Attikát,
és elhajtott egy Marathónnál legelésző marhacsordát. Mikor Thészeusz azonnal üldözőbe vette,
Peirithoosz bátran visszafordult, hogy szembeszálljon vele. Csakhogy mindkettőjüket olyan
csodálattal töltötte el a másik előkelő származásra valló külseje, hogy teljesen megfeledkeztek a
marhákról, és örök barátságot esküdtek egymásnak.2
c) Peirithoosz feleségül vette Butész - illetőleg egyesek szerint Adrasztosz - leányát,
Hippodameiát, vagy Déidameiát. Valamennyi olümposzit meghívta a lakodalmára, csak Árészt és
Eriszt nem. Még élénken emlékezett rá, milyen bajt kevert Erisz Péleusz és Thetisz
esküvőjén. Mivel több vendég érkezett, mint ahány Peirithoosz palotájában elfért,
unokatestvéreinek, a kentauroknak, valamint Nesztórnak, Kaineusznak és még néhány
thesszáliai fejedelemnek egy közelben levő, hatalmas, árnyas barlangban teríttetett asztalt.
d) Csakhogy a kentaurok nem ismerték a bort. Mikor megérezték az illatát, félrelökték az
elébük tett savanyú tejet, és gyorsan megtöltötték ezüst szaruikat a borostömlőkből.
Tapasztalatlanságukban víz nélkül, tisztán vedelték az erős italt, és úgy lerészegedtek, hogy
amikor a menyasszonyt bevezették a barlangba, hogy köszöntse őket, Eurütosz vagy Eurütión
felugrott a székéről, felborította az asztalt, és a hajánál fogva elvonszolta a [531 (102.a.-102.d.)]
leányt. A többi kentaur azonnal követte Eurütión ocsmány példáját, és kéjsóváran rávetette
magát a legközelebbi nőre vagy fiúra.3
e) Peirithoosz és vőfélye, Thészeusz, odarohant, és megmentette Hippodameiát, levágta
Eurütión fülét meg az orrát, és a lapithák segítségével kihajította a barlangból. A rákövetkező
küzdelem, amelyben a lapitha Kaineusz elesett, a sötétség beálltáig tartott. így kezdődött a
kentaurok és lapitha szomszédaik közt a hosszú ideig tartó ellenségeskedés, amelyet Árész és
Erisz idézett elő, bosszúból, amiért nem hívták meg őket.4
f) Ez alkalommal a kentaurok súlyos vereséget szenvedtek. Thészeusz lekergette őket a Pélion
hegyén levő ősi vadászterületeikről a Pindosz-hegy mellé, az aithikok földjére. Csakhogy a
kentaurokat nem volt könnyű legyőzni. Amúgy is kétségbe vonták már Peirithoosz jogát Ixión
királyságához, most pedig egyesítették erőiket, és benyomultak a lapithák földjére. Rajtaütöttek
a lapitha hadseregen, a zömét lemészárolták, s mikor az életben maradtak az éliszi Pholoéba
menekültek, a bosszúszomjas kentaurok onnan is elűzték őket, és Pholoét saját rablóvárukká
alakították át. A lapithák végül is Maleában telepedtek le.
g) Thészeusz a kentaurok ellen viselt hadjárata során találkozott ismét - kisgyermek kora óta
először - Héraklésszel, s rögtön be is avatta az eleusziszi Démétér misztériumaiba.5
1. Diodorus Siculus IV. 70.; Eusztathiosz: Homéroszról 101. o.

2. Sztrabón: Töredék 14.; Vatikáni Epitomé; Plutarkhosz: Thészeusz 30.
3. Apollodórosz: Epitomé I. 21.; Diodorus Siculus IV. 70.; Hyginus: 33. Fabula; Servius: Vergilius Aeneise
VII. énekének 304. soráról.
4. Pindarosz: Töredék 166.f., idézi Athénaiosz XI. 476. b.; [ 532 (102.d.-102.g.)] Apollodórosz: uo.;
Ovidius: Átváltozások XII. 210. ss.; Homérosz: Odüsszeia XXI. 295.; Pauszaniasz V. 10. 2.
5. Plutarkhosz: uo.; Homérosz: Iliász II. 470. ss.; Diodorus Siculus: uo.; Hérodotosz, idézi Plutarkhosz:
uo.
1. A lapithák is, kentaurok is azt állították, hogy egyazon tölgyhérosztól, Ixióntól származnak,
s egyformán a lókultusz hívei voltak (lásd 63. a. és d.). E primitív észak-görögországi hegyi
törzsek ősi viszálykodását a hellének úgy használták ki, hogy előbb az egyik, aztán a
másik törzzsel szövetkeztek (lásd 35. 2.; 78. 1.; 81. 3.). Lehet, hogy a kentaur és a lapitha latin
eredetű szavak: a centuria „száz főből álló harci köteléket", a lapicida pedig „kőfaragót" jelent.
(Hagyományos értelmezésük: kenttauroi: „akik lándzsával bikákat döfnek át", és lapidzein:

„kérkedni"). Úgy látszik, e hegylakók erotikus orgiákat rendeztek, s így kerültek erkölcstelen
népség hírébe a monogám helléneknél. E neolitkori faj néhány tagja még a klasszikus korban is
élt az arkadiai hegyekben és a Pindosz hegyén, s prehellén nyelvük nyomai még ma is
megtalálhatók Albániában.
2. Mégsem valószínű, hogy a lapithák és kentaurok összecsapása - amely meg volt festve az
olümpiai Zeusz-templom oromzatán (Pauszaniasz V. 10. 2.), Thészeusz athéni szentélyében
(Pauszaniasz I. 17. 2.) és Athéné aigiszén is (Pauszaniasz I. 28. 2.) - csupán határmenti törzsek
villongásának emléke lenne. Mivel egy istenek által pártfogolt királyi lakodalommal van
összefüggésben, amelyen jelen volt az oroszlánbőrbe öltözött Thészeusz is, a festők valószínűleg
egy valamennyi hellén számára nagy jelentőségű rituális eseményt örökítettek meg. Az
oroszlánbőrbe öltözött Héraklész is megvívott a kentaurokkal egy hasonló ünnepi alkalommal
(lásd 126. 2.). Homérosz „bozontos vadállatok"-nak nevezi őket, s mivel a régi görög
vázafestményeken nem tettek különbséget köztük meg a szatírok között, a [533 (102.1.-102.2.)]
kép valószínűleg egy újonnan beiktatott királyt ábrázolt - mindegy, hogy kit amint állatoknak
öltözött táncosokkal viaskodik. A. C. Hocart Kingship című művében bebizonyítja, hogy ez az
aktus lényeges része volt az ókori koronázási szertartásnak. Eurütión a békebontó
hagyományos szerepét játssza (lásd 142. 5.).
3. Hogy Peirithoosz apja Ixión volt-e vagy Zeusz, attól függ, volt-e joga Ixiónnak, hogy
Zeusznak nevezze magát. Származásának mítosza valószínűleg egy olyan képen alapul, amely
Thetisz - Dia, Eióneusz leánya, „a tengerpart isteni leánya" - papnőjét ábrázolja, kötőfékkel a
kezében, amint felszólítja a királyi méltóságra pályázót, hogy fékezze meg a vadlovat (lásd 75.
3.). Hippodameia neve ("lófékező") ugyanerre a képre utal. Zeusz azért „szaladgálta körül"
csődör képében Diát, mert Peirithoósz neve ezt jelenti. Ixión Nap-istenként az égboltot
szaladgálta körül, kerekéhez kötözve (lásd 63. 2.).
103. Thészeusz a Tartaroszban

Hippodameia halála után Peirithoosz rábeszélte Thészeuszt - akinek a felesége, Phaidra röviddel
azelőtt akasztotta fel magát -, hogy menjen el vele Spártába, és szöktessék meg a Dioszkúroszok,
Kasztór és Polüdeukész húgát, Helenét. Mindketten szerettek volna házasság révén rokoni
kapcsolatba kerülni a Dioszkúroszokkal. Ott, ahol most Szerapisz athéni szentélye áll,
megesküdtek, hogy a veszélyes vállalkozás során kölcsönösen kitartanak egymás mellett; ha
sikerül megszöktetniök Helenét, sorsot húznak érte, aztán - tekintet nélkül az esetleges
veszélyre - a vesztes számára elrabolják Zeusz valamelyik másik leányát.1
b) Miután megállapodtak, egy sereg élén bevonultak Lakedaimónba. A sereg zömét maguk
mögött hagyva, előrelovagoltak, felkapták Helenét, aki éppen áldozatot [534 (102.2.-103.b.)]
mutatott be az Igazságos Artemisz spártai templomában, és elvágtattak vele. Üldözőiket
hamarosan messze maguk mögött hagyták, s Tegeánál végleg lerázták a nyakukról. Egyezségük
értelmében sorsot húztak Helenéért, s Thészeusz nyert.2 Csakhogy előre látta, hogy az
athéniak semmiképpen se fogják jó néven venni, hogy viszályba keveredett a félelmetes
Dioszkúroszokkal, elküldte hát Helenét, aki még amúgy sem érett meg a házasságra - mindössze
tizenkét éves volt, sőt egyesek szerint még fiatalabb - egy Aphidnai nevű attikai faluba, s
megbízta barátját, Aphidnoszt, hogy nagyon vigyázzon rá, és senkinek se beszéljen róla.
Thészeusz anyja, Aithra elkísérte Helenét, és kifogástalanul gondoskodott róla. Némelyek
szeretnék felmenteni a felelősség alól Thészeuszt, és azt állítják, hogy Helenét Ídasz és Lünkeusz
rabolta el és bízta Thészeuszra, bosszúból, mert a Dioszkúroszok elcsábították a Leukippidákat.
Mások szerint Helené apja, Tündareusz bízta Thészeuszra a leányt, mikor megtudta, hogy
unokaöccse, Hippokoón fia, Enaraiphorosz el akarja csábítani.3
c) Múltak az évek, s mikor Helené már megérett rá, hogy Thészeusz feleségül vegye,
Peirithoosz emlékeztette barátját megállapodásukra. Tanácsot kértek Zeusz egyik jósdájától -
annak idején Zeuszt hívták tanúnak esküjükhöz -, s a következő gúnyos választ kapták: - Miért
nem mentek le a Tartaroszba, és kéritek meg Peirithoosz számára Perszephonét, Hádész
feleségét? Ő a legszebb lányom! - Thészeusz felháborodott, mikor Peirithoosz komolyan vette

ezt a javaslatot, és követelte, hogy tartsa meg esküjét. De nem merte azt mondani, hogy nem
megy vele, s karddal a kezükben mindjárt le is szálltak a Tartaroszba. Mivel nem akartak a
kompon átkelni a Léthén, kerülő úton mentek, a lakóniai Tainarosz egyik barlangjában levő
bejáraton keresztül, és nemsokára be is kopogtattak Hádész palotája kapuján. Hádész
nyugodtan meghallgatta arcátlan [535 (103.b.-103.c.)] kérésüket, s vendégbarátságot tettetve,
hellyel kínálta őket. Gyanútlanul le is ültek a felkínált székre, de kiderült, hogy az a Feledés
Széke, s azonnal hozzá is nőtt a testükhöz, úgy, hogy nem tudtak felállni belőle, hacsak nem
akarták önként megcsonkítani magukat. Összetekeredett kígyók sziszegtek körülöttük, a Fúriák
erősen megkötözték őket, a Kerberosz pedig marcangolni kezdte a testüket. Hádész ádáz
mosollyal nézte a jelenetet.4
d ) Így kínlódtak négy teljes esztendeig, míg Héraklész, aki Eurüsztheusz parancsára leszállt a
Tartaroszba a Kerberoszért, rájuk nem ismert, mikor némán, segítségért esdekelve feléje
nyújtották a kezüket. Perszephoné testvéri szeretettel fogadta Héraklészt, s kegyesen
hozzájárult, hogy ha tudja, szabadítsa meg a két gonosztevőt, és vigye vissza őket a felvilágra. 5
Héraklész mindkét kezénél fogva megragadta Thészeuszt, és iszonyú erővel addig húzta, amíg
fülsiketítő reccsenéssel ki nem szakadt a székből. De húsának egy jókora darabja ott maradt a
székhez ragadva, ezért olyan nevetségesen kicsi a fenekük Thészeusz athéni leszármazottainak.
Aztán Peirithoosz kezét ragadta meg Héraklész, de a föld figyelmeztetően megremegett, s
Héraklész abbahagyta a próbálkozást. Végül is Peirithoosz sugalmazta a szentségtörő
vállalkozást.6
e ) De vannak, akik szerint Héraklész Peirithooszt is megszabadította, nemcsak Thészeuszt;
mások szerint viszont egyiküket sem. Thészeusz ott maradt örökre egy tüzes székhez láncolva,
Peirithoosz pedig Ixión mellett fekszik egy arany heverőn. Éhes tekintetük előtt
pompásnál pompásabb lakomák jelennek meg, de a legidősebb Fúria mindig elkapja őket. Azt is
mondják, hogy Thészeusz és Peirithoosz sohase támadta meg a Tartaroszt, csak egy Kikhürosz
nevű theszprótiai vagy molossziszi várost, amelynek a királya, Aidóneusz rájött, hogy
Peirithoosz el akarja rabolni a feleségét, mire [536 (103.c.-103.e.)] őt kutyafalka elé vettette,
Thészeuszt pedig tömlöcbe záratta, ahonnan végül is Héraklész szabadította ki.7
1. Diodorus Siculus IV. 63.; Pindarosz, idézi Pauszaniasz I. 18. 5.; Pauszaniasz I. 41. 5.
2. Diodorus Siculus: uo.; Hyginus: 79. Fabula; Plutarkhosz: Thészeusz 31.
3. Apollodórosz: Epitomé I. 24.; Tzetzész: Lükophrónról 143.; Eusztathiosz: Homérosz Iliásza 215. o.;
Plutarkhosz: uo.
4. Hyginus: 79. Fabula; Diodorus Siculus: uo.; Horatius: Ódák IV. 7. 27.; Panüasszisz, idézi Pauszaniasz
X. 29. 4.; Apollodórosz: Epitomé I. 24.
5. Seneca: Hippolütosz 835. ss.; Apollodórosz II. 5. 12.; Diodorus Siculus IV. 26.; Euripidész: Héraklész
őrültsége 619.; Hyginus: uo.
6. Apollodórosz: uo.; Szuidasz: Liszpoi címszó alatt; Arisztophanész: A lovagok 1368., szkholion.
7. Diodorus Siculus IV. 63.; Vergilius: Aeneis VI. 601-19.; Ailianosz: Variae Historiae IV. 5.; Plutarkhosz:
Thészeusz 31.
1 . Több mitológia fő héroszai jártak állítólag a pokolban: Görögországban Thészeusz,

Héraklész (lásd 134. c.), Dionűszosz (lásd 170. m.) és Orpheusz (lásd 28. c.); Babilonban Bél és
Marduk (lásd 71. 1.), Itáliában Aineiász (Aeneas), Írországban Cuchulain, Nagy-Britanniában
Arthur, Gwydion és Amathaon, Bretagne-ban Ogier, a dán. A mítosz valószínűleg abból a
szokásból ered, hogy a szent király uralkodása megszabott idejének végeztével átmenetileg
halottnak tettette magát, s helyét egyetlen napra egy fiú, az interrex foglalta el. így játszotta ki a
törvényt, amely szerint tilos volt uralkodása időtartamát a Nap-év tizenhárom hónapján túl
meghosszabbítania (lásd 7 . 1 . ; 41. 1 . ; 123. 4 . stb.).
2 . Bél és utóda, Marduk, tetszhaláluk idején az Istár Tenger-istennőt megtestesítő tengeri
szörnnyel, Tiámattal harcoltak, aki a földre szabadította az özönvizet [537(103.e. - 103.2.)] (lásd
73. 7.); úgy látszik, hogy akárcsak az ősi ír királyok, akik az Atlanti-óceán hullámaival keltek
birokra, a szertartás szerint vízbe fúltak. Egy etruszk vázán a haldokló király, akit Iászónként

emlegetnek (lásd 148. 4.), egy tengeri szörny fogai közt vergődik. Valószínűleg ez a kép az alapja
a Jónásról meg a cethalról szóló tanító célzatú anekdotának; Jónás Mardukkal azonos.
3. Az athéni mitográfusoknak sikerült elleplezniök Thészeusznak és állítólagos
ikertestvérének, Peirithoosznak (lásd 95. 2.) elkeseredett versengését a Halál az
életben istennőjének kegyeiért - aki a mítoszban Helenéként is (lásd 62. 3.), Perszephonéként is
felbukkan -, azáltal, hogy egymáshoz ragaszkodó két királyt csináltak belőlük, akik - mint
Kasztór és Polüdeukész - szerelemvágyukban sikertelen támadást hajtanak végre egy
szomszédos város ellen (lásd 74. c.), s egyikük elkerüli a halálbüntetést, mert isteni
származására hivatkozhatik. Ídasz és Lünkeusz - egy hasonló ikerpár - azért került bele a
történetbe, hogy ezt a pontot még jobban hangsúlyozzák. Peirithoosz nevéből azonban
(„körbejáró") arra lehet következtetni, hogy birtokon belüli szent király volt. Egy Alsó-Itáliából
való vázafestmény úgy ábrázolja, amint éppen elbúcsúzik Thészeusztól, mert ő maga visszatér a
felvilágra, Thészeusz pedig ott marad az Igazságszolgáltatás Istennője mellett, mintha csupán
Peirithoosz helyettese lenne.
4. Helené áldozat bemutatása közben való elrablása Oreithüiának Boreász által történt
elrablására emlékeztet (lásd 48. a.), s valószínűleg ugyanazon az athéni Theszmophoria
ünnepen rendezett erotikus orgiákat ábrázoló képen alapul. Persze lehetséges, hogy az attikai
istennő, az aphidnai Helené szentélyében volt egy szobor, vagy valamilyen egyéb kultikus tárgy,
amelyet az athéniak az istennő lakóniai megfelelőjétől loptak - ha a Tartaroszba való leszállás
erről az esetről szól, talán [538 (103.2.-103.4.)] Tainarosz ellen intéztek támadást a tenger felől
és a lopott tárgyat a spártaiak visszaszerezték.
5. Thészeusz négy esztendei tartózkodása a Tartaroszban az a szokásos időtartam, ameddig a
szent királynak át kellett engednie trónját helyettesének; utána új szent királyt - Thészeusz
redivivus-t - ültettek a trónra. Az athéniak megpróbálták nemzeti hősüket az olümposzi istenek
rangjára emelni - mint Dionűszoszt és Héraklészt mondván, hogy megmenekült a haláltól,
peloponnészoszi ellenfeleiknek azonban sikerült meghiúsítaniok ezt a törekvésüket. Ezért
állítják egyesek, hogy Thészeusz nem menekült meg a haláltól, hanem arcátlanságáért
örökkétartó büntetést kapott, mint Ixión vagy Sziszüphosz. Mások ésszerűsítették a történetet,
mondván, hogy Thészeusz nem a Tartaroszt, hanem Kikhürosz városát támadta meg, s nem
sajnálták a fáradságot, hogy bebizonyítsák: Peirithooszt nem a Kerberosz marcangolta, hanem a
legnagyobb és legvadabb görögországi kutyafajta, a molossziszi. Az athéni mítosznak tett
legnagyobb engedmény az volt, hogy Thészeuszt a Feledés Székében (lásd 35. 2.) való megalázó
fogsága után óvadék ellenében szabadon bocsátották, de kárpótlásul majdnem minden
szentélyét és templomát át kellett engednie a Szabadító Héraklésznek, akinek munkáit és
szenvedéseit utánozta.
6. Thészeusz mégis kétségtelenül jelentős hérosz volt, és olyan értelemben pokoljárásának is
hitelt kell adni, hogy behatolt a krétai útvesztő közepébe, ahol a halál leselkedett rá, és
sértetlenül került ki a labirintusból. Ha az athéniak a szárazföldön is olyan erősek lettek
volna, mint a tengeren, Thészeuszból kétségtelenül olümposzi istenség vagy legalábbis nemzeti
félisten vált volna. A Thészeusz iránti ellenséges érzület főforrása valószínűleg Delphoi volt:
Apollón jósdája köztudomásúlag a spártaiakat támogatta Athénnal vívott harcukban. [539
(103.4.-103.6.)]
104. Thészeusz halála

104. Thészeusz halála
Miközben Thészeusz a Tartaroszban időzött, a Dioszkúroszok hadsereget toboroztak a
lakóniaiakból és az arkadiaiakból, Athén ellen vonultak, és követelték, hogy adják ki Helenét.
Mivel az athéniak kijelentették, hogy Helené nincs náluk, s halvány sejtelmük sincs róla, hol
lehet, a Dioszkúroszok addig pusztították Attikát, míg Dekeleia lakói, akik nem helyeselték
Thészeusz viselkedését, Aphidnaiba nem vezették őket, ahol megtalálták és kiszabadították
húgukat. A Dioszkúroszok azután a földig lerombolták Aphidnait; Dekeleia lakóinak azonban
mindmáig nem kell semmiféle adót fizetniök Spártának, és díszhelyre jogosultak a Spártai
Ünnepi Játékokon. A peloponnészoszi háborúban, amikor a benyomuló spártaiak
végigpusztították Attikát, csupán az ő földjeiket kímélték meg.1
b) Mások szerint Helené rejtekhelyét egy arkadiai - bizonyos Akadémosz vagy Ekhedémosz -
árulta el, aki Thészeusz felhívására költözött Arkadiába. Kétségtelen, hogy a spártaiak már
életében nagyon tisztelték, s amikor később meghódították Attikát, kis birtokához,
amely Athéntól hat stadion távolságra, a Képhisszosz folyó partján fekszik, egy ujjal sem
nyúltak. Ezt a birtokot nevezik ma Akadémiának: gyönyörű, gondosan öntözött kert, itt szoktak
összejönni a filozófusok, hogy előadják istentelen nézeteiket az istenek természetéről.2
c ) A Dioszkúroszok seregének arkadiaiakból álló részét Marathosz vezette, aki egy jósdára
hallgatva feláldozta magát katonái élén. Egyesek szerint Marathón városát róla, és nem Sziküón
és Korinthosz atyjáról. Marathónról nevezték el.3
d) Mármost annak idején Aigeusz száműzte Orneusz fiát, Erekhtheusz unokáját, Peteoszt. A
Dioszkúroszok - hogy Thészeuszt bosszantsák - visszahozták a száműzetésből Peteosz fiát,
Menesztheuszt, és kinevezték [540 (104.a. - 104.d.)] Athén régensévé. Ez a Menesztheusz volt az
első demagóg. Miközben Thészeusz a Tartaroszban időzött, behízelegte magát a népnél: a
nemeseknek eszébe juttatta, milyen hatalmat vesztettek el az államszövetség létrehozásával, a
szegényeknek meg bebeszélte, hogy megfosztották őket hazájuktól és vallásuktól, és egy
bizonytalan származású kalandor alattvalói lettek, aki azonban most nem ül a trónon, és hír
szerint meg is halt.4
e ) Mikor Aphidnai elesett, és Athén veszélybe került, Menesztheusz rávette a népet, hogy a
Dioszkúroszokat mint jótevőiket és felszabadítóikat fogadják. A Dioszkuroszok valóban a
legkifogástalanabbul viselkedtek, s csak azt kérték, hogy avassák be őket is az Eleusziszi
Misztériumokba, mint Héraklészt. Kívánságuk teljesült, és a Dioszkúroszok Athén díszpolgárai
lettek. Aphidnosz adoptálta őket, mint korábban Püliosz Héraklészt. Ettől fogva - hálából a
köznép iránt tanúsított jóindulatukért - istenként tisztelték őket, amikor csillagképük megjelent
az égbolton. Boldogan visszavitték Helenét Spártába, Thészeusz anyjával, Aithrával, és
Peirithoosz húgával együtt, akik Helené rabszolganői lettek. Egyesek szerint Helené ekkor még

szűz volt, mások szerint Thészeusz már teherbe ejtette, s útban hazafelé, Argoszban, világra is
hozott egy leányt, Íphigeneiát. Hálából szerencsés kimenetelű szüléséért, szentélyt emelt
Artemisznek.5
f) Thészeusz, aki nem sokkal ezután visszatért a Tartaroszból, azonnal oltárt emelt a
Szabadító Héraklésznek, és négy kivételével valamennyi templomát és szigetét neki szentelte.
Csakhogy nagyon legyöngült az elszenvedett gyötrelmektől, és Athént úgy lezüllesztette a
pártoskodás meg a lázongás, hogy már ő sem tudott rendet tartani.6 Gyermekeit kicsempészte a
városból Euboiába, ahol Khalkódón fia, Elpénór adott hajlékot nekik - egyesek szerint azonban a
gyerekek már Thészeusz hazatérése előtt odamenekültek aztán a [541 (104.d.-104.f.)]
Gargéttosz-hegyről ünnepélyesen megátkozta Athén népét, hajóra szállt, és elindult Kréta felé,
ahol Deukalión hajlékot ígért neki.
g) De vihar tört ki, és eltérítette irányától a hajót. Thészeusz Euboia közelében, Szkürosz
szigetén vetődött partra, ahol Lükomédész, Menesztheusz bizalmas barátja uralkodott. Ennek
ellenére hírnevének és származásának kijáró pompával fogadta Thészeuszt. Thészeusz
valamikor birtokot örökölt Szkürosz szigetén, s most engedélyt kért Lükomédésztől, hogy
letelepedhessen rajta. Csakhogy Lükomédész ezt a birtokot már régen sajátjának tekintette.
Ezért aztán azzal az ürügygyei, hogy megmutatja neki a birtok határait, fölcsalta Thészeuszt egy
magas sziklára, és lelökte róla. Aztán úgy állította be a dolgot, hogy Thészeusz véletlenül zuhant
le, mikor ebéd után ittasan sétálni ment.7
h) Menesztheusz, aki most már zavartalanul birtokolhatta a trónt, ott volt Helené kérői közt.
ö vezette Trója alá az athéni sereget. Mint stratéga nagy hírnévre tett szert, de elesett egy
ütközetben. Utána Thészeusz fiai léptek trónra.8
i) Thészeusz állítólag erőszakkal csábította el a troizéni Anaxót, és együtt hált a tirünszi
Íphiklész leányával, Iopéval is. Szerelmi ügyei olyan sokszor zavarba hozták az athéniakat, hogy
még halála után több nemzedékkel is csak nehezen ismerték el igazi jelentőségét.
A marathóni csatában szelleme mégis előjött a föld alól, hogy bátorítsa honfitársait: talpig
fegyverben támadt a perzsákra. A győzelem után a delphoi jósda megparancsolta, hogy
szállítsák haza csontjait. Athén lakói hosszú éveken át szenvedtek a szkürosziak gúnyolása
miatt, és a jósda kijelentette, hogy ez mindaddig így lesz, amíg a csontok a szkürosziak
birtokában maradnak.9 Csakhogy nehéz volt megtalálni a csontokat, mert a szkürosziak
nemcsak gőgös, hanem bátor emberek is voltak, s mikor Kimón elfoglalta a szigetet, nem
akarták elárulni, hol [542 (104.f.-104.i.)] van Thészeusz sírja. Kimón azonban észrevette, hogy
az egyik domb tetején egy nősténysas szaggatja karmaival a földet. Ezt égi jelnek tekintette,
csákányt ragadott, odasietett a lyukhoz, amelyet a sas kapart, és nekilátott,
hogy tovább vájja. A csákány szinte pillanatok múlva egy kőkoporsóba ütközött, amelyben egy
bronz lándzsával és karddal felfegyverzett magas férficsontvázat talált. Csakis Thészeusz
csontváza lehetett. Ünnepélyesen Athénba szállították, és nagy ünnepségek közepette
újból eltemették a gümnaszion közelében levő Thészeusz-szentélyben.10
j) Thészeusz ügyesen játszott a lanton, és Héraklész és Hermész társaságában ma ő a
patrónusa Görögország valamennyi gümnaszionjának és birkózóiskolájának. Héraklészhez való
hasonlatossága közmondásos. Részt vett a kalüdóni vadászaton; megbosszulta a Théba alatt
elesett hősöket, s az argonauták közt csak azért nem találjuk a nevét, mert éppen fogva volt a
Tartaroszban, amikor Kolkhiszba hajóztak. A peloponnészosziak és az athéniak közt ő okozta az
első háborút, mert megszöktette Helenét, s ő okozta a másodikat is, mert nem volt hajlandó
kiszolgáltatni Héraklész fiait Eurüsztheusz királynak.11
k) A rabszolgák, akikkel rosszul bánnak, s a munkások, akiknek ősei hozzá fordultak
védelemért elnyomóikkal szemben, most a szentélyében keresnek menedéket, ahol minden
hónap nyolcadik napján áldozatot mutatnak be neki. Valószínűleg azért éppen ezt a napot
választották, mert Thészeusz Hekatomboión nyolcadik napján érkezett először Troizénből
Athénba, s Püanepszión nyolcadik napján tért vissza Krétából. Vagy talán azért, mert Poszeidón
fia volt: Poszeidón ünnepeit is mindig a hónapnak ezen a napján tartják, mivel a nyolc - lévén
egy páros szám első köbe - Poszeidón rendíthetetlen hatalmát jelképezi.12 [543 (104.i.-104.k.)]

1.Apollodórosz: Epitomé I. 23.; Hereász, idézi Plutarkhosz: Thészeusz 32.; Hérodotosz IX. 73.
2.Dikaiarkhosz, idézi Plutarkhosz: uo.; Diogenész Laertiosz III. 1. 9.; Plutarkhosz: Kimón 13.
3. Dikaiarkhosz, idézi Plutarkhosz: Thészeusz 32.; Pauszaniasz II. 1 . 1 .
4. Pauszaniasz X. 35. 5.; Apollodórosz: Epitomé I. 23.; Plutarkhosz: uo.
5. Plutarkhosz: Thészeusz 33.; Hyginus: 79. Fabula; Pauszaniasz II. 22. 7.
6. Ailianosz: Variae Historiae IV. 5.; Philokhorosz, idézi Plutarkhosz: Thészeusz 35.; Plutarkhosz: uo.
7. Pauszaniasz I. 17. 6.; Plutarkhosz: uo.
8. Plutarkhosz: uo.; Apollodórosz III. 10. 8.
9. Plutarkhosz: Thészeusz 29. és 36.; Pauszaniasz I. 15. 4. és III. 3. 6.
10. Pauszaniasz I. 17. 6.; Plutarkhosz: uo.
11. Pauszaniasz V. 19. 1., IV. 32. 1. és I. 32. 5.; Plutarkhosz: Thészeusz 29. és 36.; Apollóniosz Rhodiosz I.
101.
1. Az Erekhtheusz-családból származó Menesztheusz, akit kimagasló katonai képességeiért

magasztal az Iliász (II. 552. SS.), s aki Thészeusz négy évig tartó tartaroszi fogsága idején
Athénban uralkodott, valószínűleg Thészeusz halandó ikertestvére és társkirálya volt, a lapitha
Peirithoosz athéni párja. Itt úgy szerepel, mint azoknak az athéni demagógoknak az őse, akik az
egész peloponnészoszi háború alatt mindenáron békét akartak Spártával. A mitográfus
helyteleníti ugyan Menesztheusz politikáját, de azért ügyel rá, nehogy megsértse a
Dioszkuroszokat, akikhez a viharba került athéni tengerészek segítségért szoktak folyamodni.
2. Menesztheusz apjának és nagyapjának a nevében, s magának Thészeusznak a halálában is
megint a szárnyas pharmakosz motívuma jelenik meg. Thészeusz [544 (104.1.-104.2.)] Szkürosz
("köves") szigetén halt meg, s a sziget nevét Szkirosz-nak is ejtették. Ebből arra lehet
következtetni, hogy annak a képnek a magyarázói, amelyen a történet alapul, a szkir szót (a
Szkirophoria rövidített alakja, ami megérteti, miért lökték le a királyt a szikláról) tévesen a
sziget nevének tartották. Ha ez a feltevés helytálló, akkor Lükomédész lehetett az áldozat; az ő
neve gyakori athéni név volt. Úgy látszik, hogy eredetileg a Hold-istennőnek minden holdciklus
nyolcadik napján mutattak be áldozatot, amikor a Hold második fázisába lép, lévén
ez a hónap legmegfelelőbb időpontja a vetésre. De mikor Poszeidón feleségül vette a Hold-
istennőt, és kisajátította kultuszát, a hónap a Nap-év része lett, s nem állt többé kapcsolatban a
Holddal.
3. A Marathosz („édeskömény") mitikus jelentősége a kömény szárának felhasználásában
rejlik: benne szállították a frissen meggyújtott szent tüzet egy központi tűzhelyről a házi
tűzhelyekre (lásd 39. g.), mivel a házi tűzhelyeket minden évben egyszer kioltották (lásd 149. 3.)
4. Mielőtt lezárnám Thészeusz történetét, hadd mondjak el még valamit a Tragliatellában
talált vázáról (lásd 98. 3.), amelyen a szent király és helyettese látható, amint kiszökik egy
útvesztőből. Mostanában láttam a váza másik oldalán levő képet. Rendkívül érdekes,
mint ennek a szökésnek az előjátéka: egy nappali gyalogmenetet vezet rajta a fegyvertelen szent
király. Hét férfi kíséri, mindegyiknél három gerely meg egy vadkanemblémás pajzs van. A sort a
lándzsával felfegyverzett helyettes zárja le. A hét férfi nyilván azt a hét hónapot jelképezi, amikor
a helyettes uralkodott, az almaszüret és húsvét közt, tekintve, hogy a vadkan a helyettes szokott
családi jelvénye (lásd 18. 7.).A jelenet a király rituális halálának napján játszódik le, s a Hold-
királynő (Pasziphaé - lásd 88. 7.) elébe jött: ijesztő öltözetű figura, fél kezét fenyegetően csípőre
teszi. A [545 (104.2.-104.4.)] másikat előrenyújtja, és egy almát kínál a királynak: ez az útlevél a
Paradicsomba; a három lándzsa pedig, amelyet a többiek cipelnek, a halált jelenti. De a királyt
egy apró nőalak vezeti, úgy van öltözve, mint a másik - nevezhetjük Ariadné hercegnőnek (lásd
98. k .), aki segített Thészeusznak kijutni a knósszoszi halálútvesztőből. S a király büszkén
mutogat, mintegy az alma ellenszereként, egy húsvéti tojást, a feltámadás tojását. Húsvétkor
járták a Trója-táncot a nagy-britanniai gyeplabirintusokban, meg Etruriában is. Egy Perugiában
talált, fekete trachitból csiszolt etruszk szent tojás, amelyen egy domború nyíl fut körbe,
ugyanilyen húsvéti tojás. [546 (104.4.)]

(2. könyv)
105. Oidipúsz
Labdakosz fia, Láiosz, aki Thébában uralkodott, Iokasztét vette nőül. Mivel bántotta, hogy sokáig
nem született gyermeke, titokban tanácsért fordult a delphoi jósdához. Megtudta, hogy amit
szerencsétlenségnek hitt, valójában áldás, mert a gyerek, akit Iokaszté szülne neki, gyilkosává
lenne. Erre nem közeledett többé Iokasztéhoz, de nem indokolta meg, hogy miért. Az asszony
úgy megharagudott emiatt, hogy leitatta férjét, s mihelyt leszállt az éj, a karjaiba csalta. Mikor
kilenc hónap múlva szült egy fiút, Láiosz kivette a gyermeket a dajka karjából, mindkét lábát
keresztüldöfte egy szöggel, aztán még össze is kötözte, s kitette a szerencsétlent a Kithairón-
hegyre.
b) Csakhogy a Moirák végzése szerint a fiúnak magas kort kellett megélnie. Egy korinthoszi
pásztor megtalálta, s Oidipúsznak nevezte el, mivel mindkét lába nyomorék volt a sebektől,
amelyeket a szög ütött rajtuk. Aztán elvitte a gyermeket Korinthoszba, ahol akkor Polübosz
király uralkodott.1
c ) A történetnek van egy másik változata is. Eszerint Láiosz nem a hegyre tette ki Oidipúszt,
hanem ládába zárta, a ládát pedig egy hajóról a tengerbe dobatta. Mármost a tenger Sziküónnál
partra vetette a ládát. Véletlenül éppen ott volt Polübosz felesége, Periboia: az
udvari mosónők munkáját ellenőrizte. Fölkapta Oidipúszt, behúzódott a sűrűbe, s úgy tett,
mintha szülési fájdalmak fogták volna el. A mosónők annyira el voltak foglalva munkájukkal,
hogy észre se vették, mit művel, [5 (105.a.-105.c.)] s Periboia könnyűszerrel elhitette velük,
hogy gyermeket szült. Polübosznak azonban bevallotta az igazságot, aki - neki sem lévén
gyermeke - boldogan vállalta, hogy Oidipúszt saját fiaként neveli fel.
Történt egyszer, hogy egy korinthoszi ifjú kicsúfolta Oidipúszt, mondván, hogy egy cseppet
sem hasonlít vén szüleihez. Oidipúsz erre elment a delphoi jósdába, és megkérdezte, mit
tartogat számára a jövő. – Takarodj a szentélyből, nyomorult! - kiáltotta iszonyodva a Pűthia. -
Meg fogod ölni apádat, és saját anyádat veszed feleségül!
d) Mivel Oidipúsz szerette Polüboszt és Periboiát, s visszaborzadt a gondolattól, hogy
szerencsétlenséget hozzon rájuk, tüstént elhatározta, hogy nem megy vissza Korinthoszba.
Delphoi és Daulisz közt azonban összetalálkozott a szűk szorosban Láiosszal, s az gorombán
ráparancsolt, hogy álljon félre, s adjon utat annak, aki rangban fölötte áll. Még azt is tudni kell a
dologhoz, hogy Láiosz kocsiban ült, Oidipúsz pedig gyalogszerrel utazott. Vissza is vágott
Láiosznak, mondván, hogy az isteneken és szülein kívül nem ismer senkit, aki rangban
fölötte áll.
- Úgy kell neked! - kiáltotta Láiosz, és utasította a kocsisát, Polüphontészt, hogy hajtson
tovább.
Az egyik kerék felhorzsolta Oidipúsz lábát, mire az megdühödött, leszúrta lándzsájával
Polüphontészt, Láioszt meg, aki belebonyolódott a gyeplökbe, lelökte a kocsiról az úttestre, s
rávágott a lovakra. A lovak maguk után vonszolták Láioszt, aki belehalt sérüléseibe. A két
holttestet végül is Plataia királyának kellett eltemetnie.2
e) Láiosz éppen a jósdába igyekezett: meg akarta kérdezni, hogy szabadíthatná meg Thébát a
Szphinxtől. Ez a szörnyeteg Tüphón és Ekhidné - mások szerint Orthrosz kutya és a Khimaira -
leánya volt, s a messzi Etiópiából repült Thébába. Arról lehetett felismerni, hogy női feje,
oroszlánteste, kígyófarka és [6 (105.c.-105.e.)] sasszárnya volt.3 Héra küldte Thébába,
büntetésül, amiért Láiosz megszöktette Píszából a gyermek Khrüszipposzt. A Szphinx a város
közelében levő Phikión-hegyen telepedett le, és minden arra haladó thébainak feltett egy találós
kérdést, amelyre a három Múzsa tanította:
- Melyik az az élőlény, amelyiknek hangja csak egy van, de lába hol kettő, hol három, hol négy,
s akkor a leggyöngébb, amikor a legtöbb a lába? - Azokat, akik a találós kérdést nem tudták
megfejteni, megfojtotta, és azon nyomban fölfalta. E szerencsétlenek közt volt Iokaszté
unokaöccse, Haimón is, akiből a Szphinx valóban haimónt, vagyis "vérzőt" csinált.

Oidipúsz, aki Láiosz meggyilkolása után továbbment Théba felé, megfejtette a találós kérdést.
- Az ember az - felelte -, mert kisgyermek korában négykézláb jár, férfikorában szilárdan meg
tud állni a két lábán, öregkorában meg botra támaszkodik. - A Szphinx szégyenében leugrott a
Phikiónról, és halálra zúzta magát a völgyben. A hálás thébaiak erre kikiáltották Oidipúszt
királlyá, Oidipúsz meg feleségül vette Iokasztét. Sejtelme sem volt róla, hogy az anyja.
f) Erre járvány tört ki Thébában, s mikor ismét megkérdezték a delphoi jósdát, ezt a választ
adta: - Űzzétek ki a városból Láiosz gyilkosát! - Oidipúsz, aki nem tudta, kivel találkozott a
szorosban, elátkozta és száműzetésre ítélte Láiosz gyilkosát.
g ) Ekkor a vak Teiresziász, aki ez idő tájt Görögország leghíresebb látnoka volt, kihallgatást
kért Oidipúsztól. Teiresziászt egyesek szerint Athéné vakította meg, mert véletlenül meglátta,
amint meztelenül fürdött, de aztán úgy meghatódott Teiresziász anyjának könyörgésén, hogy
elővette aigiszéből Erikhthonioszt, a kígyót, és utasította: - Nyald tisztára Teiresziász fülét,
hogy megértse a jóstehetséggel megáldott madarak szavát. [7 (105.e.-105.g.)]
h) Mások szerint Teiresziász egyszer két párzó kígyóra bukkant a Külléné-hegyen. Amikor a
kígyók megtámadták, rájuk vágott a botjával, s megölte a nőstényt. Erre Teiresziász azon
nyomban nővé változott, és hírhedt hetéra lett belőle. Hét esztendő múlva azonban megint két
párzó kígyóra bukkant véletlenül ugyanazon a helyen, s mivel ezúttal a hímet ölte meg,
visszaváltozott férfivá. Megint mások szerint Aphrodité és a három Kharisz - Paszithea, Kalé és
Euphroszüné - azon vitatkozott, hogy melyikük a legszebb, s Teiresziász kijelentette, hogy Kalé.
Aphrodité erre vénasszonnyá változtatta. De Kalé elvitte Kréta szigetére, és gyönyörű
hajfürtökkel ajándékozta meg. Néhány nap múlva Héra szemére vetette Zeusznak, hogy
állandóan hűtlenkedik. Zeusz azzal védekezett, hogy ha Hérával hál, úgyis Héra élvez jobban. - A
természet rendje szerint a nők sokkal jobban élveznek szeretkezéskor, mint a férfiak - jelentette
ki.
- Ostobaság! - kiáltotta Héra. - Nagyon jól tudod, hogy pontosan fordítva van.
Teiresziászt kérték fel, hogy személyes tapasztalatai alapján döntse el a vitát. Válasza ez volt:
Osszuk fel - mondjuk - tíz részre a kéjt: biz a nőé
Egy híján tíz rész, férjéé csak az egy.
Zeusz diadalmasan vigyorgott, mire Héra úgy megdühödött, hogy elvette Teiresziász szeme
világát. Zeusz viszont kárpótlásul jóstehetséggel és hét emberöltőig tartó élettel ajándékozta
meg.4
i) Egyszóval Teiresziász - Athénétől kapott somfabotjára támaszkodva - megjelent Oidipúsz
udvarában, és feltárta előtte az istenek akaratát: a járvány csak akkor ér véget, ha egy „Vetett
Ember" életét áldozza a városért. Iokaszté apja, Menoikeusz - egyike azoknak,
akik a Kadmosz által elvetett sárkányfogakból nőttek ki [8 (105.h.-105.i.)] a földből - azonnal
levetette magát a falakról, és egész Théba magasztalta jó polgárhoz illő önfeláldozása miatt.
Teiresziász azonban újabb kijelentést tett: - Menoikeusz helyesen cselekedett, a járvány
megszűnik. De az istenek egy másik, a harmadik nemzedékből való Vetett Emberre gondoltak,
mert megölte az apját, és saját anyját vette nőül. Tudd meg, Iokaszté királyné, hogy ez az ember
a te férjed, Oidipúsz!
j) Először senki sem akart hinni Teiresziásznak, de szavait hamarosan megerősítette Periboia
Korinthoszból érkezett levele. Azt írta benne, hogy Polübosz király hirtelen halála után most
már feltárhatja Oidipúsz örökbefogadásának körülményeit; a lehető legaprólékosabban fel is
tárta. Iokaszté erre szégyenében és bánatában fölakasztotta magát, Oidipúsz pedig - egy
Iokaszté ruhájából kiszedett tűvel - kiszúrta a saját szemét.5
k ) Egyesek szerint Oidipúszt gyötörték ugyan az Erinnüszök - azzal vádolták, hogy ő idézte
elő anyja halálát -, de továbbra is Théba királya maradt, amíg hősi halált nem halt egy
ütközetben.6 Mások viszont azt állítják, hogy Iokaszté bátyja, Kreón, kiűzte Thébából.
Előbb azonban még megátkozta Eteoklészt és Polüneikészt - akik fiai is meg öccsei is voltak -,
mert pimaszul az áldozati állat leghitványabb részét, a hátsó felét küldték el neki a királynak
járó lapocka helyett. így aztán a fiúk könnyek nélkül nézték, hogy hagyja el Oidipúsz a
várost, amelyet annak idején megszabadított a Szphinxtől. Oidipúsz hosszú évekig országról

országra vándorolt hűséges leánya, Antigoné vezetésével, s végül az attikai Kolónoszba érkezett,
ahol az Erinnüszök – akiknek ott szent ligetük van - halálba kergették. Thészeusz temette el
Athénban, az Erinnüszök templomában, s ő siratta el Antigoné oldalán.7
1. Apollodórosz III. 5. 7. [9 (105.i.-105.k.)]

2. Hyginus: 66. Fabula; Euripidész: Föníciai nők 13. és 26., szkholion; Apollodórosz: uo.; Pauszaniasz X.
5. 2.
3. Apollodórosz III. 5. 8.; Hésziodosz: Theogonia 326.; Szophoklész: Oidipúsz király 391.;
Arisztophanész: A békák 1287., szkholion.
4. Apollodórosz III. 6. 7.; Hyginus: 75. Fabula; Ovidius: Átváltozások III. 320.; Pindarosz: Nemeai ódák I.
91.; Tzetzész: Lükophrónról 682.; Szószósztratosz, idézi Eusztathiosz 1655. o.
5. Apollodórosz III. 5. 8.; Szophoklész: Oidipúsz király 447., 713., 731., 774; 1285. stb.
6. Homérosz: Odüsszeia XI. 270. és Iliász XXIII. 679.
7. Szophoklész: Oidipúsz Kolonoszban 166. és 1375., szkholion; Euripidész: Föníciai nők, bevezetés;
Apollodórosz III. 5. 9.; Hyginus: 67. Fabula; Pauszaniasz I. 20. 7.
1. Láiosz, Iokaszté és Oidipúsz története egy képsorozaton alapul, amelynek az eredeti

jelentését szándékosan meghamisították. Az a mítosz, amelyik Labdakosz („fáklyákkal való
segítség") nevét megmagyarázhatta volna, elveszett. De valószínűleg az égő fáklyákkal
kísért Isteni Gyermek megérkezésére vonatkozhatott. A gyermeket a csordások vagy juhászok
hordozták körül az újévi szertartáson, s kiáltották ki Brimó („tomboló") istennő fiának. Ez az
eleuszisz, vagyis „megérkezés" volt a legfontosabb része az Eleusziszi Misztériumoknak, s talán
az Iszthmosziaknak is (lásd 70. 5.), s ez lehet a magyarázata az Oidipúsz-mítosz ama részének is,
amikor a korinthoszi udvarba érkezik. Még sok olyan mesebeli vagy részben mesebeli királyi
csecsemőről tudunk, akit pásztorok neveltek fel és tiszteltek. Ilyen volt például Hippothoosz
(lásd. 49. a.), Péliász (lásd 68. d.), Amphión (lásd 76. a), Aigiszthosz (lásd 111. i.), Mózes,
Romulus és Kürosz. Mindegyiküket kitették valamilyen hegyre, vagy egy ládában a hullámokra
bízták. Mózest a fáraó leánya találta meg, amikor [10 (105.1.)] udvarhölgyeivel lement a folyóra.
Lehet, hogy Oidipúsz ("dagadt láb") eredetileg Oidipaisz („az áradó tenger fia") volt:
ezt jelenti walesi megfelelőjének, Dylan hérosznak a neve is. Az is lehet, hogy Oidipúsz lábának
szöggel való átfúrása a történetnek nem a kezdetéhez, hanem a végéhez tartozik, mint Talósz
mítoszában (lásd 92. m. és 154. h.).
2. Láiosz meggyilkolása a Nap-királynak utóda által végrehajtott rituális megölését jelképezi:
ledobták egy kocsiról, és a lovakkal halálra vonszoltatták (lásd 71. 1.). Khrüszipposz
megszöktetése valószínűleg egyik helyettesének feláldozását jelenti (lásd 29. 1.), uralkodása
első esztendejének a végén.
3. A Szphinxről szóló anekdota alapja valószínűleg egy olyan kép, amely a thébai szárnyas
Hold-istennőt ábrázolta. Részekből összetett teste a thébai esztendő két felét jelképezi: az
oroszlán a növekvő, a kígyó a fogyó részt. Az új király áldozatot mutat be neki, mielőtt
feleségül veszi a papnőjét, a Királynőt. A találós kérdést, amelyre a Szphinxet a Múzsák
tanították, azért agyalhatták ki, hogy megmagyarázzanak vele egy csecsemőt, egy harcost és egy
öregembert ábrázoló képet, amelyen mindhárman az Istennő-háromság előtt hódolnak, de
mindegyikük a háromság más-más személyének. Csakhogy a Szphinx, akinek Oidipúsz túljár az
eszén, öngyilkos lesz, miként papnője, Iokaszté is. Vajon nem Théba XIII. századbeli
meghódítója-e Oidipúsz, aki megszüntette a Hold-istennő ősi minószi kultuszát, és új naptárt
vezetett be? A régi rendszerben az új király annak ellenére, hogy idegenből jött, elvileg a
régi király fia volt, aki megölte apját, és feleségül vette apja özvegyét. E szokást a patriarchális
hódítók félremagyarázták: apagyilkosságnak és vérfertőzésnek tekintették. A freudi elmélet,
hogy minden férfinak „Oidipúsz-komplexuma" van, ezen a félreértett anekdotán alapul. Bár
Plutarkhosz azt írja (Íziszről és Oziriszről [11 (105.1.-105.3.)] 32.), hogy a víziló „megölte apját,
és megerőszakolta anyját", egy világért sem arra céloz vele, hogy minden férfinak víziló-
komplexuma van.
4. Noha a hazafias érzésű thébaiak nem akarták elismerni, hogy Oidipúsz idegen volt, aki
ostrommal foglalta el várcsukat, s inkább elveszett és megkerült trónörökösként tüntették fel, az
igazságot elárulja Menoikeusz halála. Annak a prehellén fajnak a tagja volt, amelyik a Pelória-

ünnepségeket rendezte Ophión, a Démiurgosz emlékére, s azt állította magáról, hogy Ophión
fogaiból származik. Menoikeusz abban a kétségbeesett reményben vetette le magát a falakról,
hogy halálával kiengeszteli az istennőt, akárcsak Marcus Curtius, amikor a római Fórumon
szakadék keletkezett (Livius VII. 6.). Ugyanilyen önfeláldozással találkozunk a „Heten Théba
ellen" mítoszában is (lásd 106. j.). De Menoikeusz halála hiábavaló volt, különben a Szphinx és
főpapnője nem lett volna kénytelen öngyilkosságot elkövetni. Az, hogy Iokaszté felakasztotta
magát, valószínűleg tévedés. Az olajfák Helenéje és a borkultusz Erigonéja és Ariadnéja állítólag
így halt meg - talán hogy a gyümölcsfák ágairól lelógó Hold-istennő-szobrocskákat a
termékenységet elősegítő varázslatnak tüntessék fel (lásd 79. 2 .; 88. 10. és 98. 5.). Hasonló
szobrocskákat Thébában is alkalmaztak. De mikor Iokaszté öngyilkos lett, kétségtelenül éppúgy
egy szikláról vetette le magát, mint a Szphinx.
5. Abból a körülményből, hogy a jósokat az egész görög mondavilágban "Teiresziász"-nak
hívják, arra következtethetünk, hogy Zeusz rendkívül hosszú életet ajándékozott Teiresziásznak.
India déli részén még ma is rossz ómennek tekintik, ha valaki párzó kígyókat lát, mert a néphit
szerint az ilyesminek a szemtanúját büntetésül „női betegség" sújtja (Hérodotosz nevezi így),
azaz homoszexuális lesz; a görög mesemondó még ennél is tovább megy egy lépéssel, hogy
nevetségessé [12 (105.3.-105.5.)] tegye a nőket. A somfa, a Kronosznak szentelt jós-fa (lásd
52. 3. és 170. 5.) a negyedik hónap, azaz a tavaszi napéjegyenlőség hónapjának jelképe volt. Az
évnek ebben a szakában alapították Rómát, ott, ahol Romulus somfa dárdája a földbe fúródott.
Hésziodosz a Khariszok hagyományos számát kettőről háromra emelte (lásd 13. 3.), és
Euphroszünének, Aglaiának és Thaleiának nevezi őket (Theogonia 945.). A szépségversenyről
szóló Szószósztratosz-mesének nem sok értelme van, mert a Paszithea Kalé Euphroszüné („az
öröm istennője, akit mindenki szépnek talál") valószínűleg Aphrodité mellékneve volt.
Szószósztratosz a történetet a Parisz ítéletéről szóló mondából (lásd 159. i. és 3.)
kölcsönözhette.
6. Oidipúsz haláláról két összeegyeztethetetlen történet maradt fenn. Homérosz szerint
csatában halt hősi halált. Apollodórosz és Hyginus szerint Iokaszté bátyja, a Kadmosz házából
származó Kreón száműzte, és vak koldusként járta végig Görögország városait, míg végül
az attikai Kolónoszba érkezett, ahol a Fúriák halálba kergették. Azt, hogy Oidipúsz a
lelkiismerettől gyötörve megvakította önmagát, egyes pszichológusok önkasztrálásként
értelmezik. Igaz ugyan, hogy Akhilleusz nevelőjének, Phoinixnak a vaksága (lásd 160. l.) a görög
grammatikusok szerint csak szépítő kifejezés az impotencia helyett, az ősi mítoszok azonban
általában mindig szókimondók. Uranosz és Attisz kiherélése még a klasszikus kor
tankönyveiben is minden álszemérem nélkül le volt írva. Oidipúsz vaksága épp ezért inkább
hatásvadászó kitalálásnak látszik, mint eredeti mítosznak. A Fúriák a lelkifurdalás
megszemélyesítői voltak, de csak bizonyos, nagyon korlátozott értelemben vett lelkifurdalásé:
ez a lelkifurdalás csak akkor jelentkezett, ha valamilyen anyákkal kapcsolatos tilalmat hágtak át.
7. A nem Homérosztól származó változat szerintOidipúszt a Város Istennőjének
semmibevétele miatt száműzetéssel sújtották, s végül saját babonás [13 (105.5.-105.7.)]
félelmeinek áldozata lett. Valószínű, hogy reformjait a thébai konzervatívok egy csoportja
ellenezte; s az, hogy fiai és testvérei nem akarták neki adni az áldozati állat lapockáját,
kétségtelenül isteni tekintélyének el nem ismerésével egyenlő. A lapocka Jeruzsálemben a
papoknak járt (Mózes III. könyve VII. 32. és XI. 21. stb.), és Tantalosz is egy lapockát tett Démétér
istennő elé az istenek híres lakomáján (lásd 108. c.). Az akánoknál a jobb lapocka még ma is az
uralkodót illeti meg. Vajon Oidipúsz is megpróbálta - Sziszüphoszhoz hasonlóan - az anyai
ágon való öröklési rendszert apai ágon valóval cserélni fel, s ezért száműzték alattvalói?
Valószínű. Az athéni Thészeuszt, a másik Iszthmoszról származó patriarchális forradalmárt, aki
kiirtotta a Paliantidák ősi athéni nemzetségét (lásd 99. a.), az athéni drámaírók kapcsolatba
hozzák Oidipúsz temetésével. Őt is hasonló módon száműzték uralkodása végén (lásd 104. f.).
8. Teiresziász itt a drámai hatás kedvéért úgy szerepel, mint aki megjósolta Oidipúsz végső
bukását. Csakhogy a történet ránk maradt formájában láthatólag ki van forgatva eredeti
értelméből. Eredetileg ugyanis alighanem ilyenképpen hangzott:

A korinthoszi Oidipúsz elfoglalta Thébát, feleségül vette Héra papnőjét, Iokasztét, s ily módon
király lett. Aztán bejelentette, hogy a királyság ezentúl korinthoszi szokás szerint férfiágon,
apáról fiúra fog szállni, vagyis nem Héra ajándéka lesz többé. Nyíltan bevallotta, szégyelli, hogy
lovas kocsival halálra vonszoltatta Láioszt, akit apjaként tartanak számon, s feleségül vette
Iokasztét, aki az újraszülés szertartásával tette őt királlyá. De mikor megpróbálta ezeket a
szokásokat megváltoztatni, Iokaszté tiltakozásul öngyilkosságot követett el, és Thébában
járvány tört ki. A thébaiak erre egy jósda tanácsára megtagadták Oidipúsztól a szent lapockát, és
száműzték. Háborúval akarta visszaszerezni trónját, de nem sikerült, s a csatában ő maga is
elesett. [14 (105.7.-105.8.)]
106. Heten Théba ellen

Olyan sok fejedelem kereste fel Argoszt abban a reményben, hogy megkapja Adrasztosz király
két leánya, Aigeia és Deipülé közül valamelyiknek a kezét, hogy a király nem mert közülük
senkit sem vejéül választani, mert félt, hogy a többit ellenségévé teszi. A delphoi jósdához
fordult hát tanácsért, s ezt a választ kapta Apollóntól: - Fogd kétkerekű kocsiba a palotádban
viaskodó vadkant és oroszlánt.
b) A kevésbé esélyes kérők közt volt Polüneikész és Tűdeusz. Polüneikészt és ikertestvérét,
Eteoklészt, apjuk, Oidipúsz száműzése után Théba társkirályaivá választották. Megállapodtak,
hogy évenként fogják váltani egymást a trónon. Eteoklész azonban, akire elsőnek került sor,
nem volt hajlandó lemondani a trónról, amikor az év letelt, és azzal az ürüggyel, hogy
Polüneikész gonoszságra hajlamos, száműzte a városból. Tűdeusz, a kalüdóni Oineusz fia egy
vadászaton megölte fivérét, Melanipposzt, s hiába állította, hogy véletlenül történt - előzőleg
ugyanis azt jósolták, hogy Melanipposz meg fogja őt ölni -, a kalüdóniakban felébredt a gyanú,
hogy Tűdeusz meg akarta akadályozni végzetét. így aztán őt is száműzték.
c) Mármost Théba jelvénye az oroszlán, Kalüdóné a vadkan, s a két száműzött kérő pajzsán
ezek a jelvények ékeskedtek. Aznap este összevesztek Adrasztosz palotájában azon, hogy
melyikük szülővárosa dicsőbb és gazdagabb, s ha Adrasztosz szét nem választja és ki nem
békíti őket, talán még emberhalál is esik. Adrasztosznak az eset után eszébe jutott a jóslat,
Aigeiát hozzáadta Polüneikészhez, Deipülét pedig Tűdeuszhoz. Megígérte nekik, hogy
visszasegíti őket trónjukra, de kijelentette, hogy először Théba ellen vonul, mert az van
közelebb.1
d) Adrasztosz összehívta az argoszi törzsfőket: Kapaneuszt, Hippomedónt, sógorát,
Amphiaráoszt, a [15 (106.a.-106.d.)] látnokot, valamint arkadiai szövetségesét, Meleagrosz és
Atalanté fiát, Parthenopaioszt, megparancsolta, hogy fogjanak fegyvert, és induljanak el kelet
felé. E bajnokok közül egyedül csak Amphiaráosz nem engedelmeskedett szívesen a parancsnak,
mert előre látta, hogy Adrasztoszt kivéve valamennyien elesnek a Théba elleni
háborúban. Először nem is akart velük menni.
e) Mármost Adrasztosznak már előzőleg is volt vitája Amphiaráosszal az argoszi államügyek
miatt, és a két dühös férfi talán meg is öli egymást, ha Adrasztosz húga, Eriphülé, aki
Amphiaráoszhoz ment nőül, meg nem akadályozza. Fogta a guzsalyát, közéjük ugrott, kiütötte
kezükből a kardot, és megeskette őket, hogy ha a jövőben vita támad köztük, az ő döntéséhez
tartják magukat. Amikor Tűdeusz értesült erről az esküről, elment Polüneikészhez, és azt
mondta neki: - Eriphülé fél, hogy elveszti szépségét. Ha neki adnád a bűvös nyakláncot, amelyet
Aphrodité adott nászajándékul ősanyádnak, Harmoniának, mikor nőül ment Kadmoszhoz,
Eriphülé nyomban elsimítaná a viszályt Amphiaráosz és Adrasztosz közt, és rávenné
Amphiaráoszt, hogy jöjjön velünk.
f) A dolgot tapintatosan el is intézték, és a hadsereg a hét bajnok - Polüneikész, Tűdeusz és az
öt argoszi - vezetésével útra kelt.2 De vannak, akik szerint Polüneikész nem számít a hét közé,
hanem az argoszi Eteoklész, Iphisz fia volt a hetedik.3
g) Útjuk Nemeán vezetett keresztül, ahol Lükurgosz uralkodott. Mikor engedélyt kértek rá,
hogy katonáik ihassanak az ország vizéből, Lükurgosz megadta az engedélyt. Rabszolganője,
Hüpszipülé vezette a sereget a legközelebbi forráshoz. Hüpszipülé eredetileg lémnoszi hercegnő

volt, de mikor a lémnoszi nők megesküdtek, hogy bosszúból valamilyen rajtuk esett sérelemért
minden lémnoszi férfit megölnek, Hüpszipülé megmentette apja, Thoász életét. Büntetésül
eladták rabszolgának, s [16 (106.d.-106.g.)] most itt élt Nemeában mint Lükurgosz fiának,
Opheltésznek a pesztrája. Mikor az argoszi sereget a forráshoz vezette, egy pillanatra letette a
kisfiút, s egy kígyó a gyerek köré tekeredett, és halálra marta. Mire Adrasztosz és emberei
visszatértek a forrástól, már késő volt: csak a kígyót ölhették meg, s a gyermeket temethették el.
h) Mikor Amphiaráosz figyelmeztette társait, hogy ez baljóslatú előjel, megalapították a fiú
emlékezetére a Nemeai Játékokat, s őt magát elnevezték Arkhémorosznak, ami azt jelenti, hogy
"a vég kezdete". Mindegyik bajnoknak sikerült megnyernie egyet a hét versenyszám
közül. A Nemeai Játékokat négyévenként rendezik meg, a versenybírák azóta is fekete ruhát
viselnek az Opheltész miatti gyász jeléül, a győzelmi koszorúkat pedig a szerencsétlenséget
jelentő petrezselyemből fonják.4
i) Mikor a Kithairón-hegységhez érkeztek, Adrasztosz elküldte Tűdeuszt a thébaiakhoz azzal
a felszólítással, hogy Eteoklész mondjon le Polüneikész javára a trónról. Mikor a thébaiak e
követelést elutasították, Tűdeusz egymás után párviadalra hívta ki törzsfőiket, és valamennyi
összecsapásból ő került ki győztesen. Hamarosan egyetlen thébai sem mert már kiállni ellene.
Ekkor az argosziak közelebb nyomultak a város falaihoz, és mindegyik bajnok a város hét
kapujának egyikével szemközt ütötte fel sátrát.
j) Teiresziász, a látnok, akitől Eteoklész tanácsot kért, azt jósolta, hogy a thébaiak csak akkor
győzhetnek, ha valamelyik királyi családból származó herceg önként feláldozza magát Árésznek,
mire Kreón fia, Menoikeusz öngyilkos lett a kapuk előtt. Ugyanígy vetette le
magát a város falairól egy korábbi alkalommal nagybátyja is, akiről a nevét kapta. Teiresziász
jóslata teljesült. A thébaiak egy kisebb csetepatéban vereséget szenvedtek ugyan, és
visszavonultak a városba, de mikor Kapaneusz létrát támasztott a falnak, és elkezdett [17
(106.g.-106.j.)] felkapaszkodni rajta, Zeusz azon nyomban halálra sújtotta egy villámmal. A
thébaiak erre fölbátorodtak, vakmerően kirohantak, és még hármat megöltek a hét bajnok
közül. Egyikük, akit történetesen Melanipposznak neveztek, Tűdeuszt is megsebezte a hasán.
Athéné, aki nagyon kedvelte Tűdeuszt, és megsajnálta, ahogy ott feküdt félholtan a földön,
azonnal atyjához, Zeuszhoz sietett, hogy olyan elixírt kérjen tőle, amelytől Tűdeusz
biztos egykettőre ismét lábra áll. Csakhogy a ravasz Amphiaráosz, aki gyűlölte Tűdeuszt, amiért
arra kényszerítette az argosziakat, hogy hadba vonuljanak, rárontott Melanipposzra, és levágta
a fejét. - Megbosszultalak! - kiáltotta, és átnyújtotta a fejet Tűdeusznak. - Lékeld meg a koponyát,
és szívd ki belőle az agyvelőt! - Tűdeusz meg is cselekedte, és Athéné, aki éppen abban a
pillanatban érkezett oda az elixírrel, kiöntötte azt a földre, és utálkozva eltávozott.
k ) A hét bajnok közül már csak Polüneikész, Amphiaráosz és Adrasztosz volt életben. Hogy
a további mészárlást megakadályozza, Polüneikész fölajánlotta Eteoklésznek, hogy döntsék el
párviadalban, kié legyen a trón. Eteoklész elfogadta a kihívást, és az elkeseredett párviadalban
mindketten halálos sebet kaptak. Erre nagybátyjuk, Kreón vette át a thébai sereg vezetését, és
megfutamította a kétségbeesett argosziakat. Amphiaráosz harci szekerén próbált elmenekülni
az Iszménosz folyó partján. Egyik thébai üldözője éppen hátba akarta döfni lándzsájával, amikor
Zeusz villáma lesújtott, a föld meghasadt, és Amphiaráosz kocsistul, mindenestül
eltűnt. Most a holtak közt uralkodik élve. Batón, a kocsihajtó vele együtt tűnt el. 5
l) Adrasztosz, látva, hogy a csata elveszett, felült szárnyas lovára, az Ariónra, és elmenekült.
De mikor később megtudta, hogy Kreón nem engedi eltemetni az ellenség halottait, esdekelve
elment Athénba, és rávette Thészeuszt, hogy vonuljon Théba ellen, és büntesse [18 (106.j.-
106.l.)] meg istentelenségéért Kreónt. Thészeusz meglepetésszerűen megtámadta és elfoglalta a
várost, fogságba vetette Kreónt, és a halott bajnokok holttestét kiadta rokonaiknak, akik
hatalmas máglyára fektették őket. Mikor Euadné, Kapaneusz felesége látta, hogy férjét Zeusz
villáma a héroszok sorába emelte, elhatározta, hogy nem válik meg tőle. Mivel a szokás úgy
kívánta, hogy a villámsújtotta embereket másutt temessék el, mint a többit, és sírjukat kerítsék
be, a máglyára vetette és elevenen elégette magát.6
m) Mármost Antigoné, Eteoklész és Polüneikész húga, még Thészeusz Thébába érkezése előtt
megszegte Kreón tilalmát, titokban máglyát rakott, és ráfektette Polüneikész holttestét. Kreón

kinézett palotája ablakán, és észrevette, hogy a távolban vöröslik valami, mintha
máglyatűz lobogna. Kiment, hogy megnézze, mi az, és rajtakapta Antigonét az engedetlenségen.
Odahívta a fiát, Haimónt, akivel Antigoné el volt jegyezve, és megparancsolta neki, hogy temesse
élve a lányt Polüneikész sírjába. Haimón úgy tett, mintha végrehajtaná a parancsot, de nem
hajtotta végre: titokban feleségül vette Antigonét, aztán elküldte pásztorai közé. Antigoné
szült neki egy fiút, aki hosszú évek múlva eljött Thébába, hogy részt vegyen valamilyen temetési
játékon. Csakhogy Kreón, aki még mindig Théba királya volt, ráismert a kígyó alakú jelről, amely
Kadmosz minden ivadékának a testén rajta volt, és halálra ítélte a fiút. Héraklész megpróbált
közbenjárni az érdekében, Kreón azonban hajthatatlannak bizonyult, mire Haimón megölte
Antigonét, aztán öngyilkos lett.7
1.Hyginus: 69. Fabula; Euripidész: Föniciai nők 408. ss., 409., szkholion; Oltalomkeresők 132.
ss.;Apollodórosz III. 6. I.
2. Aiszkhülosz: Heten Théba ellen 375. ss.; Homérosz: Odüsszeia XI. 326. ss. és XV. 247.;
Szophoklész: Élektra 836. [19 (106.l.-106.m.)] ss. és töredékek az Eriphüléből; Hyginus: 73. Fabula;
Pauszaniasz V. 17. 7. ss. és IX. 41. 2., Diodorus Siculus IV. 65. 5. ss.; Apollodórosz III. 6. 2-3.
3. Aiszkhülosz: Heten Théba ellen ss.; Szophoklész: Oidipúsz Kolonoszban 1316.; Pauszaniasz X. 10. 3.
4. Apollodórosz I. 9. 17. és III. 6. 4.; Hyginus: 74. és 273. Fabula; Pindarosz: Nemeai ódák,
Argumentum, szkholion.
5. Aiszkhülosz: Heten Théba ellen 375. ss.; Euripidész: Föniciai nők 105. ss. és 1090. ss.; Diodorus
Siculus IV. 65. 7-9.; Apollodórosz III. 6. 8.; Hyginus: 69. és 70. Fabula; Pindarosz: Nemeai ódák X. 7.,
szkholion; Pauszaniasz IX. 18. 1.; Ovidius: Ibis 427. ss. és 515. ss.
6. Hyginus: 273. Fabula; Apollodórosz: uo.; Euripidész: Oltalomkeresők; Plutarkhosz: Thészeusz 29.;
Iszokratész: Panégürikosz 54-8.; Pauszaniasz I. 39. 2.
7. Szophoklész: Antigoné, több helyütt; Hyginus: 72. Fabula; töredékek Euripidész Antigonéjából;
Aiszkhülosz: Heten Théba ellen 1005. ss.; Apollodórosz III. 7. 1.
1. Apollónnak az oroszlán és vadkan egy kocsiba fogására vonatkozó kinyilatkoztatása
eredetileg alighanem azt jelentette, hogy bölcs dolog kettős királyságot alapítani, s ily módon
elkerülni a szent király és helyettese közti politikai viszálykodást, ami például Théba bukását
okozta (lásd 69. 1.). Csakhogy az oroszlán Théba emblémája volt, régebbi istennője, az
oroszlántestű Szphinx miatt, a vadkan pedig Kalüdóné, valószínűleg azért, mert Árész, akinek
szentélye volt Kalüdónban, legszívesebben vadkan alakot öltött (lásd 18. j.). Tehát a
kinyilatkoztatás valamilyen más összefüggésre utalhatott. Az állatemblémákkal díszített
pajzsokat a klasszikus kor elején még rendszeresen használták (lásd 98. 3. és 160. n.).
2. A mitográfusok gyakran csináltak szójátékot az eri szótag felhasználásával egy-egy névben,
és azt állították, hogy ez inkább eriszt, azaz "viszályt" jelent, mint [20 (106.1.-106.2.)] "bőséges"-
t. így keletkezett Erikhthoniosz (lásd 25. 1.)és Erigoné (lásd 79. 3.) mítosza. De Eriphülé
eredetileg „sok level"-et és nem „törzsi viszálykodást" jelent! Hésziodosz (Munkák és napok 161.
ss.) azt írja, hogy Zeusz a héroszok két nemzedékét irtotta ki: az egyiket Thébánál, az Oidipúsz
juhaiért vívott háborúban, a másikat a trójai háborúban, amely a szőke Helené miatt tört ki.
„Oidipúsz juhait" nem magyarázza meg, de Hésziodosz nyilván erre az Eteoklész és Polüneikész
közt kitört háborúra céloz, amelyben az argosziak egy olyan embert támogattak, akinek nem
sikerült Théba trónjára kerülnie. Hasonló testvérviszályt idézett elő az aranygyapjú,
amelyért Átreusz és Thüesztész versengett (lásd III. c-d.); birtokosát Mükéné trónjára juttatta.
Zeusznak is voltak aranygyapjas kosai a Laphüsztión-hegyen: ezek a szomszédos Orkhomenosz
királyi jelvényei lehettek, és sok vér folyt miattuk (lásd 70. 6.).
3. Hüpszipülé („magas kapu"), a Hold-istennő mellékneve lehetett, mivel a Hold magas ívet ír
le az égbolton. A Nemeai Játékokat az olümpiaiakhoz hasonlóan nyilván a szent király számára
kiszabott idő végén rendezték, miután ötven holdhónapig uralkodott a főpapnő férjeként. A
mítosz még őrzi a hagyományt, hogy minden évben fiúgyermekeket áldoztak fel a király helyett;
bár az Opheltész szónak, amely egyszerűen csak "jótevő"-t jelent, itt erőltetett jelentést adtak
(„kígyó által körülfont"), mintha az ophisz („kígyó") és az eilein („összeszorítani") szavakból
származna. Arkhémorosz sem azt jelenti, hogy „a vég kezdete", hanem inkább azt, hogy „eredeti
olajfahajtás", ami az Athéné szent olajfájáról levágott ágakra vonatkozik (lásd 16. c.).
Valószínűleg ilyen ágakkal koszorúzták meg a játékokon az egyes versenyszámok győzteseit. A

Nemeai Játékokon a perzsa háború pusztításai után kezdtek olajág helyett petrezselymet
használni a gyász jeléül (Pindarosz: A Nemeai Játékok védelmében, szkholion). A petrezselyem
[21 (106.2.-106.3.)] talán azért állt bajt hozó növény hírében, mert magzatelhajtónak használták
- az angol közmondás szerint petrezselyem a felszarvazott férjek kertjében terem". A legtöbb
Ogügián, a halottak szigetén termett belőle (lásd 170. w.).
4. Azt, hogy Tűdeusz kiszívja Melanipposz agyvelejét, tanítómesének szánták. A harcképesség
fokozásának ezt az ősi módszerét a hellének hozták divatba, s a klasszikus korban a szküthák
még mindig alkalmazták (Hérodotosz IV. 64.), de később már barbarizmusnak tekintették. Az a
kép azonban, amelynek az alapján a mitográfusok ezt a históriát kitalálták, valószínűleg Athénét
ábrázolta, amint italáldozatot mutat be Melanipposz szellemének, mivel helyesli Tűdeusz
cselekedetét. A Heten Théba ellen című, elveszett eposz nagyon hasonlíthatott a Maryannu
katona-kasztot dicsőítő ind Mahábháratához: ugyanez a téma; rokonok mérik össze erejűket
rokonokkal. A harcosok viselkedése nemesebb és tragikusabb, mint az Iliászban, az istenek nem
játszanak rosszindulatú szerepet, az özvegyek máglyahalála dicsőség, és Bhisma — Tűdeuszhoz
hasonlóan - megissza ellensége vérét (lásd 81. 8.).
5. Amphiaráosz halála újabb példája a szent király kocsibaleset folytán bekövetkezett
halálának (lásd 71. a . ; 1 0 1 . g . ; 105. d . ; 10 9 . j . s t b . ) . Hogy Batón („szeder") is leszáll a
királlyal a Tartaroszba, alighanem annak az Európa-szerte elterjedt tilalomnak a magyarázata
akar lenni, miszerint nem szabad szedret enni, mert a szeder a halállal van összefüggésben.
6. Euadné önfeláldozása Alkésztisz mítoszára emlékeztet (lásd 69. d.). Egy Mükéné közelében,
Dendrában feltárt kaptársír királyi krematóriumának maradványai arra engednek
következtetni, hogy ebben a különleges esetben a királyt és a királynét egyidőben temették el.
A. W. Perssonnak az a véleménye, hogy a királyné önként ment a halálba. De lehet, hogy
mindkettőjüket [22 (106.3.-106.6.)] meggyilkolták, vagy ugyanabban a betegségben pusztultak
el. Hasonló mükénéi sírról nem tudunk. Az özvegyek önkéntes máglyahalála hellén szokás
lehetett, s hamarosan kiment a divatból (lásd 74. 8.). A villám Zeusz jelenlétének bizonyítéka
volt, s mivel a primitív vallásokban a „szent" és a „tisztátalan" ugyanazt jelenti - a
Mózes III. könyvében tiltott állatok azért tisztátalanok, mert szentek -, a villámsújtotta ember
sírját éppúgy bekerítették, mint a lépfenében elhullott borjúét egy modern gazdaságban, s
hérosznak kijáró tiszteletben részesítették. Azt az Eleuszisz közelében levő temetőt, ahol
Pauszaniasz szerint a hét bajnokot végül is eltemették, mostanában fedezte és tárta fel Mylonas
professzor. Talált egy kőkerítéssel körülvett kettős sírt és öt egyszemélyest. A csontvázakon
nincs semmi nyoma, hogy a holttesteket elégették, ahogy az a Kr. e. tizenharmadik században - a
mellettük talált vázatöredékek tanúsága szerint ebből az időből valók - szokás volt. Az eredetileg
a holttestekkel együtt eltemetett bronzfegyvereket és egyéb fémtárgyakat nyilván már az ókori
sírrablók ellopták, s lehet, hogy Eleuszisz lakóit éppen a kőkerítéssel körülvett két csontváz és
maga a szokatlan kerítés késztette a feltevésre, hogy a villámsújtotta Kapaneusz és hűséges
felesége, Euadné sírját találták meg.
7. Antigoné, Haimón és a pásztorok mítosza valószínűleg ugyanazon a képen alapul, mint
Arnéé (lásd 43. d.) és Alópéé (lásd 49. a.). Csak végződni nem végződik úgy, ahogy várnók:
Haimón fia nem öli meg nagyapját, Kreónt egy diszkosszal (lásd 73. p.). [23 (106.6.-106.7.)]
107 . Az Epigonok
A Théba alatt elesett hét bajnok fia megesküdött, hogy megbosszulja apját. Ők az úgynevezett
Epigonok. A delphoi jósda nekik ígérte a győzelmet, de csak akkor, ha Amphiaráosz fia,
Alkmaión lesz a vezérük. Neki azonban nem volt kedve megtámadni Thébát, és heves
vitát folytatott bátyjával, Amphilokhosszal, hogy egyáltalában helyes-e egy ilyen hadjárat. Mikor
nem tudtak megegyezni, indítsanak-e háborút vagy sem, anyjukra, Eriphülére bízták a döntést.
Polüneikész fiának, Therszandrosznak eszébe jutott, hogy egyszer már előfordult ilyen helyzet,
és követte apja példáját: megvesztegette Eriphülét azzal a bűvös ruhával, amelyet Athéné
ugyanakkor ajándékozott ősanyjának, Harmoniának, amikor Aphrodité a bűvös nyakláncot.
Eriphülé úgy döntött, hogy legyen háború, s Alkmaión nagy nehezen vállalta a vezérséget.

b) A Théba falai alatt vívott ütközetben az Epigonok elvesztették Adrasztosz fiát, Aigialeioszt,
s ekkor Teiresziász, a látnok, figyelmeztette a thébaiakat, hogy városukat le fogják rombolni.
Közölte, hogy a sors rendelése szerint Théba falai csak addig maradnak állva, amíg az eredeti
hét bajnok egyike él, márpedig csak Adrasztosz maradt közülük életben, s ha Aigialeiosz
haláláról értesül, belehal bánatába. A thébaiak tehát azt tennék a legokosabban, ha még az éjjel
elmenekülnének. Teiresziász hozzátette, hogy neki mindegy, megfogadják-e tanácsát, vagy sem:
ha Théba argoszi kézre kerül, úgyis meg kell halnia. így aztán a thébaiak a sötétség leple
alatt asszonyaikkal, gyermekeikkel, fegyvereikkel és némi holmival elmenekültek észak felé.
Amikor már elég nagy utat megtettek, megpihentek, és megalapították Hesztiaia városát.
Hajnalban Teiresziász, aki velük együtt menekült, megállt a Tilphussza-forrásnál, hogy
igyon egyet, s hirtelen meghalt. [24 (107.a.-107.b.)]
c) Az argosziak ugyanaznap vették észre, hogy Thébát kiürítették - Adrasztosz is ekkor
értesült Aigialeiosz haláláról, s halt bele bánatába -, betörtek a városba, lerombolták a falakat, és
összeszedték a zsákmányt. A legjavát elküldték Delphoiba, Apollónnak, közte Teiresziász
leányát, Mantót vagy Daphnét is, aki a városban maradt. A leány Apollón püthói papnője lett.1
d) Ezzel azonban még nem fejeződött be az ügy. Alkmaión véletlenül meghallotta, amint
Therszandrosz azzal henceg, hogy az argosziak győzelme elsősorban neki köszönhető: ő
vesztegette meg Eriphülét - mint korábban apja, Polüneikész -, hogy adja ki a parancsot az
indulásra. Alkmaión tehát megtudta, hogy apja halálát Eriphülé hiúsága okozta, s ez a hiúság
könnyen előidézhette volna az ő halálát is. Megkérdezte a delphoi jósdát, s Apollón azt felelte,
hogy Eriphülé rászolgált a halálra. Alkmaión e választ úgy értelmezte, hogy engedélyt kapott az
anyagyilkosságra, hazament, és - egyesek szerint bátyja, Amphilokhosz közreműködésével -
megölte Eriphülét. Az asszony azonban halála előtt még elátkozta fiát. - Görögország, Ázsia és a
földkerekség összes országai: ne adjatok menedéket gyilkosaimnak! - kiáltotta. A bosszúálló
Erinnüszök erre űzőbe vették és megőrjítették Alkmaiónt.
e) Alkmaión először Theszprótiába akart menekülni, de nem engedték be, továbbment hát
Pszóphiszba, amelynek királya, Phégeusz, Apollón kedvéért megtisztította bűnétől. Hozzáadta
leányát, Arszinoét is, akinek Alkmaión odaadta a nyakláncot meg a ruhát, amelyeket magával
vitt. Csakhogy az Erinnüszök nem vették tudomásul, hogy Alkmaiónt Phégeusz megtisztította, s
tovább üldözték. Pszóphisz földje terméketlenné vált miatta. A delphoi jósda erre azt tanácsolta
Alkmaiónnak, hogy forduljon Akhelóiosz folyamistenhez, aki még egyszer megtisztította.
Alkmaión feleségül vette Akhelóiosz leányát, Kallirrhoét, és azon a földön [25 (107.c.-107.e.)]
telepedett le, amely akkoriban jött létre a folyó hordalékából, tehát nem esett Eriphülé átka alá.
Itt élt békességben egy ideig.
f) Egy év múlva Kallirrhoé félni kezdett, hogy elveszíti szépségét, s mindaddig nem volt
hajlandó ágyába engedni Alkmaiónt, amíg neki nem adja a híres ruhát meg a nyakláncot.
Alkmaión annyira szerette Kallirrhoét, hogy visszamerészkedett Pszóphiszba, s rászedte
Phégeuszt. nem mondta meg neki, hogy feleségül vette Kallirrhoét, és azt hazudta, hogy a
delphoi jósda szerint csak akkor szabadulhat meg az Erinnüszöktől, ha Apollón szentélyének
adományozza a ruhát meg a nyakláncot. Phégeusz erre elintézte, hogy Arszinoé mindkettőt
visszaadja neki. Az asszony szívesen megtette, mert azt hitte, hogy ha Alkmaiónt nyugton
hagyják az Erinnüszök, visszatér hozzá. Az Erinnüszök ugyanis nem tágítottak a sarkából.
Alkmaión egyik szolgája azonban kifecsegte, mi az igazság Kallirrhoéval kapcsolatban, mire
Phégeusz dühbe gurult, és megparancsolta fiainak, hogy álljanak lesbe, és öljék meg Alkmaiónt,
amikor elhagyja a palotát. Arszinoé az egyik ablakból látta a gyilkosságot, s mivel nem tudott
Alkmaión álnokságáról, sírva szemére vetette apjának és bátyjainak, hogy megsértették a
vendégjogot, és özveggyé tették őt. Phégeusz kérte, hogy ne kiabáljon, hadd magyarázhassa meg
neki a dolgot, Arszinoé azonban bedugta a fülét, és azt kívánta, hogy apja és bátyjai még a
következő újhold előtt erőszakos halált haljanak. Phégeusz büntetésül ládába zárta, és Nemea
királyának ajándékozta rabszolgául. Ugyanakkor utasította a fiait: - Vigyétek ezt a ruhát
meg a nyakláncot Delphoiba Apollónnak. Gondoskodni fog róla, hogy ne okozzanak több bajt.
g) Phégeusz fiai engedelmeskedtek a parancsnak. Közben azonban Kallirrhoé megtudta, mi
történt Pszóphiszban, és arra kérte az isteneket, növesszék meg Alkmaióntól született kisfiait

egyik napról a másikra, [26 (107.e.-107.g.)] hogy megbosszulhassák apjuk halálát. Zeusz
meghallgatta kérését, a fiúk azon nyomban férfivá serdültek, fegyvert fogtak, és Nemeába
mentek, mert tudták, hogy Phégeusz fiai Delphoiből hazatérőben meg fogják ott szakítani
útjukat, s megpróbálják rábeszélni Arszinoét, hogy vonja vissza átkát. Csakugyan így történt:
Phégeusz fiai el akarták mondani neki, mi az igazság Alkmaiónnal kapcsolatban, az asszony
azonban őket sem volt hajlandó meghallgatni. Kallirrhoé fiai pedig nemcsak őket támadták meg
és mészárolták le meglepetésszerűen, hanem azonnal továbbsiettek Pszóphiszba, és Phégeuszt
is megölték, mielőtt még a legközelebbi újhold megjelent volna az égen. Mivel Görögországban
nem akadt király vagy folyamisten, aki kész lett volna megtisztítani őket bűneiktől,
továbbmentek nyugat felé, Épeiroszba, és letelepedtek Akarnaniában, amely Akarnanról, az
idősebbik fiúról kapta a nevét.
h ) A ruha és a nyaklánc a Szent Háborúig (Kr. e. IV. század) Delphoiban volt kiállítva. Akkor
egy Phaüllosz nevű phókiszi rabló ellopta őket, s nem tudjuk, hogy az aranyba foglalt
borostyánkő nyaklánc, amelyről Amathosz lakói azt állítják, hogy Eriphülé nyaklánca, valódi-e
vagy sem.2
i) Egyesek szerint Teiresziásznak két leánya volt: Daphné és Mantó. Daphné szűz maradt, és
Szibülla lett belőle, Mantóval azonban Alkmaión két gyermeket nemzett - Amphilokhoszt és
Tisziphonét mielőtt Delphoiba küldte Apollónhoz. A két gyermeket Korinthosz királyára,
Kreónra bízta. Néhány év múlva azonba Kreón felesége féltékeny lett Tisziphonéra a leány
páratlan szépsége miatt, és eladta rabszolgának. Alkmaión vette meg, nem tudván, hogy kicsoda,
de szerencsére nem követett el vérfertőzést vele. Ami Mantót illeti, Apollón elküldte az ióniai
Kolophonba, ahol férjhez ment Rhakioszhoz, Kária királyához. Az ő fiuk volt Mopszosz, a híres
látnok.3 [27 107.g.-107.i.)]
1. Diodorus Siculus IV. 66.; Pauszaniasz IX. 5. 13. ss., IX. 8. 6. és IX. 9. 4. ss. ; Hyginus: 70. Fabula;
töredékek Aiszkhülosz és Szophoklész Epigonok c. drámáiból.
2. Apollodórosz III. 7. 5-7.; Athénaiosz VI. 22.; Ovidius: Átváltozások IX. 413. ss. ; Pauszaniasz VIII.
24. 8-10. és IX. 41. 2.; Partheniosz: Elbeszélések 25.
3. Apollódorosz III. 7. 7., idézi Euripidész Alkmaiónját; Pauszaniasz VII. 3. 1. és IX. 33. 1.; Diodorus
Siculus IV. 66.
1. Ebben a népszerű regösmesében alig van mitikus elem, Thébában éppúgy elő lehetett adni,
mint Argoszban, nem lett belőle sértődés, s egyformán érdekelte Pszóphisz, Nemea és az
Akhelóiosz völgyének lakóit. Hesztiaia megalapítására és Akarnania benépesítésére
akartak vele magyarázatot adni. A mesének komoly tanító célzata van, mégpedig az, hogy az
asszonyok véleménye ingatag, a férfiak ostobák, amikor kedvezni akarnak az asszonyi
hiúságnak és kapzsiságnak, nem árt a látnokokra hallgatni, akik minden gyanú fölött állnak,
vigyázni kell, hogy az ember ne értse félre a jósigéket, s azokat, akik megölik anyjukat, még
akkor is feltétlenül átok sújtja, ha meggyilkolt apjuk szellemét akarják kiengesztelni vele (lásd
114. a.).
2. A történet legérdekesebb motívuma, hogy ezúttal is Eriphülé dönt a háború és béke közt.
Nevének igazi jelentése („levelekben gazdag") arra vall, hogy Héra argoszi papnője volt, aki egy
dódónéi fa-jósdához hasonló jósda élén állt (lásd 51. 1.). Ha a feltevés igaz, a fa valószínűleg Héra
szent körtefája volt (lásd 74. 6.). A hét bajnok Théba ellen viselt háborúja, amelyet Hésziodosz
„Oidipúsz juhai háborújának" nevez, és e háború itt előadott következményei az argonauták
expedíciója és a trójai háború előttre, hozzávetőlegesen a Kr. e. XIV. századra tehetők. [28
(107.1.-107.2.)]
108. Tantalosz
Tantalosz származását és szülei kilétét illetően eltérőek a vélemények. Anyja Plutón, Kronosz és
Rheia vagy - mások szerint - Ókeanosz és Téthüsz leánya volt,1 apja pedig vagy Zeusz vagy
Tmólosz, a Tmólosz-hegy tölgykoszorús istene, aki feleségével, Omphaléval Lűdiában
uralkodott, és a Pán és Apollón közti versenyen a döntőbíró szerepét játszotta.2 Egyesek szerint
Tantalosz Argosz vagy Korinthosz királya volt, mások szerint Szipüloszból vándorolt észak felé

Lüdiába, és Paphlagóniában uralkodott, onnan azonban - miután magára vonta az istenek
haragját - elűzte a phrügiai Ílosz, mert megszöktette és elcsábította az öccsét, Ganümédészt.3
b) Feleségétől - Eurüanasszától, Paktólosz folyamisten leányától, vagy Eurüthemisztétől,
Xanthosz folyamisten leányától, vagy Klütiától, Amphidamász leányától, vagy Dióné plejádtól -
három gyermeke született: Pelopsz, Niobé és Broteász.4 De vannak, akik szerint Pelopsz
törvénytelen gyermek volt, vagy Atlasz és Linosz nimfa fia.5
c) Tantalosz meghitt barátja volt Zeusznak, s részt vehetett az olümposzi nektár- és
ambroszia-lakomákon, amíg fejébe nem szállt a dicsőség, el nem árulta Zeusz titkait, és el nem
lopta az istenek eledelét, hogy halandó barátaival megossza. De mielőtt még ez a gaztette
kiderült, aljasabbat is elkövetett. Meghívta lakomára az olümposziakat a Szipülosz-hegyre - vagy
Korinthoszba -, s mivel úgy látta, hogy az éléskamrájában levő élelem nem elég a társaságnak -
bár lehet, hogy Zeuszt akarta próbára tenni, csakugyan mindent tud-e, vagy csupán jó
szándékáról akart bizonyságot tenni -, tény, hogy feldarabolta Pelopszot, a fiát, és belerakta az
istenek számára készített ételbe, miként Lükaón fiai tették öccsükkel, Nüktimosszal, mikor
vendégül látták Zeuszt Arkadiában.6 De az isteneket nem sikerült rászednie: [29 (108.a.-108.c.)]
észrevették, mit tálalt elébük, s iszonyodva eltolták maguk elöl, csak Démétér nem, aki még
mindig zavart volt egy kicsit Perszephoné elvesztése miatt, és evett a bal lapocka húsából.7
d) Tantalosz megbűnhődött két gaztettéért: országa elpusztult, ő maga pedig - miután Zeusz
saját kezűleg végzett vele - örök szenvedésre ítéltetett, Ixión, Sziszüphosz, Titüosz, a Danaidák
és mások társaságában. Egy iszapos tó fölé hajló gyümölcsfa ágán lóg, örökös éhség és
szomjúság gyötri. A hullámok a derekáig, sőt néha az álláig érnek, de ha lehajol, és inni akar,
visszahúzódnak, csak a fekete iszap marad a lábainál. Még ha sikerül is egy kis vizet merítenie a
tenyerébe, átfolyik az ujja közt, legfeljebb cserepes ajkát tudja megnedvesíteni, s még
szomjasabb lesz, mint volt. A fa csak úgy roskadozik a körtétől, csillogó almától, édes fügétől,
érett olajbogyótól és gránátalmától, a zamatos gyümölcsök a vállát súrolják, de ha utánuk nyúl,
egy széllökés elsodorja őket a keze ügyéből.8
e) Ráadásul még egy hatalmas kő, egy Szipülosz hegyéről való szikladarab is lóg a fa fölött, és
örökké szétzúzással fenyegeti Tantalosz koponyáját.9 Ezt a büntetést egy harmadik bűnéért
kapta: hamis esküvel súlyosbított lopásért. Egyszer, amikor Zeusz még csecsemő volt Kréta
szigetén, és Amaltheia kecske szoptatta, Héphaisztosz egy aranyszelindeket kovácsolt Rheia
számára, hogy Zeuszra vigyázzon. Ez a szelindek őrizte később Zeusz diktéi templomát. De a
lűdiai vagy krétai, esetleg milétoszi - az is lehet, hogy epheszoszi - Meropsz fia, Pandareusz,
ellopta a szelindeket, és elvitte Tantaloszhoz, hogy rejtse el a Szipülosz-hegyen. Mikor a lopás
után támadt hűhó elült, Pandareusz visszakérte Tantalosztól a kutyát, Tantalosz azonban
megesküdött Zeuszra, hogy sose látta az aranykutyát, s még csak nem is hallott róla. Mikor az
eskü Zeusz fülébe jutott, utasította Hermészt, hogy nézzen utána a dolognak, s noha [30 (108.c.-
108.e.)] Tantalosz makacsul kitartott hamis esküje mellett, Hermész, akár csellel, akár
erőszakkal, de visszaszerezte a kutyát, Zeusz pedig a Szipülosz egyik sziklájával agyonütötte
Tantaloszt. Ezt a helyet még ma is mutogatják a Tantalisz-tó, a fehér hattyúsasok tanyája
mellett. Pandareusz és felesége, Harmothoé előbb Athénba, aztán Szicíliába szökött. Ott
pusztultak el nyomorúságosan.10
f ) Mások szerint viszont az aranyszelindeket Tantalosz lopta el, és ő bízta Pandareuszra, s
mikor az letagadta, hogy nála van, a haragvó istenek feleségével együtt megölték, illetőleg kővé
változtatták. Árván maradt leányait, Meropét, Kleotherát - akit Kameirónak is szoktak nevezni -,
valamint Klütiét Aphrodité aludttejen, mézen és édes boron fölnevelte. Héra szépséggel és
emberfölötti bölcsességgel ajándékozta meg őket, Artemisz jóvoltából magasak és izmosak
lettek, Athéné pedig minden ismert mesterségre megtanította őket. Nehezen érti az ember,
miért sajnálták meg ezek az istennők ennyire a leányokat, s miért küldték Aphroditét Zeuszhoz,
hogy bírja könyörületességre az árvák iránt, és szerezzen jó férjet nekik - hacsak nem ők
bujtották fel Pandareuszt a lopásra. Zeusz alighanem gyanított valamit, mert mialatt Aphrodité
bezárkózott vele az Olümposzon, a Harpüiák Zeusz beleegyezésével elragadták a három leányt,
és kiszolgáltatták őket az Erinnüszöknek, akik apjuk vétkeiért csúnyán meggyötörték őket.11

g ) Ez a Pandareusz volt az apja Aídónnak, Zéthosz feleségének, aki egy fiút szült: Itüloszt.
Aídón mérhetetlenül irigyelte húgát, Niobét, aki hat fiú és hat leány szeretetének
örvendezhetett. Meg akarta ölni Sziphüloszt, Niobé legidősebb fiát, de tévedésből saját fiát,
Itüloszt ölte meg. Zeusz csalogánnyá változtatta, s most nyár elején meggyilkolt gyermekét
siratja éjszakánként.12
h ) Miután Zeusz megbüntette Tantaloszt, új életre [31 (108.e.-108.h.)] támasztotta Pelopszot.
Utasította Hermészt, hogy Pelopsz testrészeit szedje össze, és még egyszer főzze meg
ugyanabban az üstben. Az üstre varázslatot bocsátott. Aztán Klóthó párka összeillesztette a
testrészeket - Démétér erős elefántcsontot adott a lapocka helyett, amelyet megevett -, Rheia
pedig életet lehelt Pelopszba, miközben a Kecske-Pán táncolt örömében.13
i) Pelopsz olyan gyönyörű volt, amikor kikelt a bűvös üstből, hogy Poszeidón azon nyomban
beleszeretett, s kocsiján, amelybe aranylovak voltak fogva, fölvitte az Olümposzra. Megtette
pohárnokának és ágyasának - mint később Zeusz Ganümédészt -, és ambrosziával etette.
Pelopsz csak akkor vette észre, hogy bal válla elefántcsontból van, mikor nővérét, Niobét
gyászolva lemeztelenítette mellét. Pelopsz valamennyi ivadékának ez az ismertetőjele. Az
elefántcsont lapockát Pelopsz halála után Píszában őrizték.14
j) Közben Pelopsz anyja, Eurüanassza kétségbeesetten kereste fiát, mivel nem tudta, hogy
fölszállt az Olümposzra. A kuktáktól értesült róla, hogy a fiút megfőzték, és feltálalták az
isteneknek, s azok valószínűleg az utolsó falatig felfalták. A történetnek ez a változata
forog közszájon egész Lűdiában. Sokan mindmáig hitelt adnak neki, és kételkednek benne, hogy
Pelopsz, akit Tantalosz megfőzött az üstben, azonos azzal a Pelopsszal, aki az utódja lett.15
k) Tantalosz rút fia, Broteász volt az első, aki szobrot készített az Istenek Anyjáról. A szobor
még ma is áll a Szipülosz-hegytől északra, a koddini szirten. Broteász híres vadász volt, de
megtagadta Artemisztől az istennőt megillető tiszteletet, mire Artemisz elvette az eszét.
Elkezdett kiabálni, hogy ő éghetetlen, rávetette magát egy égő máglyára, s a lángok
elemésztették. De vannak, akik szerint öngyilkos lett, mert rútsága miatt mindenki
irtózott tőle. Broteász fiát s egyben örökösét Tantalosznak nevezték a nagyapjáról.16 [32 (108.h.-
108.k.)
1. Pauszaniasz II. 22. 4.; Pindarosz: Olümpiai ódák III. 41.; szkholion; Hésziodosz: Theogonia 355.,
szkholionnal.
2. Pauszaniasz: uo.; Euripidész: Oresztész 5., szkholion; Plinius: Historia Naturalis V. 30.; Ovidius:
Átváltozások II. 156.; Apollodórosz II. 6. 3.
3. Hyginus: 124. Fabula; Servius: Vergilius Aeneise VI. énekének 603. soráról; Diodorus Siculus IV. 74.;
4. Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok 33.; Tzetzész: Lükophrónról 52.; Phereküdész, idézi Euripidész:
Oresztész 11.; szkholion; Hyginus: 83. Fabula; Pauszaniasz III. 22. 4.
5. Lactantius: Történetek Ovidius Átváltozások c. müvéből VI. 6.; Servius: Vergilius Aeneise VIII.
6. Hyginus: 82. Fabula; Pindarosz: Olümpiai ódák I. 38. és 60.; Servius: Vergilius Aeneise VI. 603.
soráról; Lactantius: uo.; Servius: Vergilius Georgicája III. énekének 7. soráról; Tzetzész: Lükophrónról 152.
7. Hyginus: 83. Fabula; Tzetzész: uo.; Ovidius: Átváltozások VI. 406.
8. Diodorus Siculus IV. 74.; Platón: Kratülosz 28.; Lukiánosz: Halottak párbeszédei 17.; Homérosz:
Odüsszeia XI. 582-92.; Ovidius: Átváltozások IV. 456.; Pindarosz: Olümpiai ódák I. 60.; Apollodórosz:
Epitomé II. 1.; Hyginus: 82. Fabula.
9. Pauszaniasz X. 31. 4.; Arkhilokhosz, idézi Plutarkhosz: Politikai szabályok 6.; Euripidész: Oresztész 7.
10. Antoninus Liberalis: Transformationum Congeries 36. és 11.; Eusztathiosz és szkholiaszta Homérosz
Odüsszeiája XIX. énekének 518. soráról; Pauszaniasz X. 30. 1. és VIII. 7. 3.
11. Pauszaniasz X. 30. 1.; Homérosz: uo., szkholion; Homérosz: Odüsszeia XX. 66. ss.; Antoninus
Liberalis: Transformationum Congeries 36.
12. Homérosz: Odüsszeia XIX. 518. ss.; Apollodórosz III. 5. 6.; Phereküdész: Töredék 138. o., Sturz kiad.
13. Servius: Vergilius Aeneise VI. énekének 603. soráról; [33 (108.)] Pindarosz: Olümpiai ódák I. 26.;
Hyginus: 83. Fabula; Ariszteidész 216. o., Frommel kiad., szkholion.
14. Apollodórosz: Epitomé II. 3.; Pindarosz: Olümpiai ódák I. 37. SS.; Lukiánosz: Kharidémosz 7.;
Ovidius: Átváltozások VI. 406.; Tzetzész: Lükophrónról 152.; Pauszaniasz V. 13. 3.
15. Pindarosz: uo.; Euripidész: Íphigeneia a tauroszok között 387.

16. Pauszaniasz III. 22. 4.; Apollodórosz: Epitomé II. 2.; Ovidius: Ibis 517., szkholionnal.
1. Sztrabón szerint (XII. 8. 21.) Tantalosz, Pelopsz és Niobé Phrűgiából származott. A

szkepsziszi Démétrioszt és Kalliszthenészt idézi (XIV. 5. 28.), akik azt írják, hogy a család
gazdagsága a phrügiai és a Szipüloszhegyi bányákból származott. Ezenkívül Aiszkhülosz
Niobéja. szerint (idézi Sztrabón XII. 8. 21.) a Tantalidák "ősi istenének, Zeusznak, oltára volt az
Ída-hegyen", s maga a Szipülosz-hegy az Ída-hegység táján volt. Démoklész, akit Sztrabón
másodkézből idéz, racionalizálja a Tantalosz-mítoszt, amikor azt írja, hogy uralkodása idején
erős földrengések voltak Lűdiában, Ióniában és Troászban. egész falvak tűntek el, a Szipülosz-
hegy beomlott, a mocsarak tavakká változtak, és Trója elmerült a hullámokban (Sztrabón I. 3.
17.). Pauszaniasz is azt írja, hogy a Szipülosz-hegyen eltűnt egy város egy szakadékban, a
szakadék pedig megtelt vízzel, s így jött létre a Szaloé vagy Tantalisz-tó. A tó fenekén látni is
lehetett a város romjait, míg egy hegyi folyó iszapja be nem fedte (Pauszaniasz VII. 24. 7.).
Pliniusnak is az a véleménye, hogy Tantaliszt földrengés pusztította el (Historia Naturalis II. 93.),
de megemlíti, hogy egymás után három várost is építettek a helyén, mielőtt végleg víz alá merült
(Historia Naturalis V. 31.).
2. Sztrabón történelmi szempontja azonban - még ha régészeti szempontból tetszetős is - nem
ad magyarázatot Tantalosznak Argosszal, Korinthosszal és a krétai [34 (108.1.-108.2.)]
Milétosszal való kapcsolatára. A szikla, amely a Tartaroszban a feje fölött lebeg, s minden
pillanatban lezuhanással fenyeget, a korinthoszi Sziszüphosszal azonosítja, akinek ugyancsak
örökké tartó bűnhődését egy olyan kép alapján találták ki, amely a Nap-titánt ábrázolta,
amint az Égbolt lejtőjén nagy keservesen a zenit felé taszítja a napkorongot (lásd 67. 2.).
Pindarosz szkholiasztája homályosan tudatában volt ugyan ennek az egyezésnek, Tantalosz
büntetését mégis racionálisan magyarázza, amikor ezt írja: „Némelyek szerint a kő a Nap,
Tantalosz pedig egy természettudós, akinek azért kell bűnhődnie, mert bebizonyította, hogy a
Nap fehéren izzó fémtömeg" (szkholiaszta Pindarosz I. olümpiai ódájának 97. soráról). Ezt a
Nap-titánt ábrázoló képet érthetetlen módon kapcsolatba hozták egy másikkal,
amelyen egy férfi rettegve les keresztül gyümölcsöktől roskadozó ágak szövevényén, s közben
állig vízben áll: a rétorok ezt a gazdag és kapzsi emberekre kiszabott büntetés jelképének
szokták tekinteni (Servius: Vergilius Aeneise VI. énekének 603. soráról; Fulgentius:
Mythologicarum libri II. 18.). A Tantalosz vállát súroló almát, körtét, fügét meg egyéb
gyümölcsöket Fulgentius „a Holtak Tengere gyümölcseinek" nevezi, s Tertullianus azt írja róluk,
hogy: „Ha az ember az ilyen almát megérinti, azonnal hamuvá válik."
3. Hogy ezt a jelenetet megérthessük, nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy Tantalosz
apját, Tmóloszt tölgykoszorúval ábrázolják, s hogy fiának, Pelopsznak, akinek egyik unokáját
szintén Tantalosznak hívták (lásd 122. c.), hérosznak kijáró szertartást rendeztek Olümpiában,
amelyen „Zeusz erdőőre" is részt vett. Mivel ma már általában mindenki egyetért abban, hogy a
Tartaroszban levő gonosztevők a preolümposzi korszak istenei vagy héroszai, Tantalosz
valószínűleg a Szent Királyt jelképezi - olyan gyümölcsökkel megrakott ágakba öltöztetve,
amilyeneket az Oszkhophoria ünnepén [35 (108.2.-108.3.)] hordoztak körül (lásd 98. w.) akit
pharmakoszként a folyóba löktek. Ez a szokás - miként Frazer beszámol róla - a balkáni
országokban ma is él a „Zöld György"-ritusban. A tudósokat az ebből a mítoszból származó
"tantaloszi kínokat áll ki" kifejezés akadályozta meg abban, hogy rájöjjenek: Tantalosz kínjait
nem a szomjúság okozta, hanem a félelem, hogy vízbe fojtják, vagy máglyán elégetik, mint ahogy
rút fia, Broteász is máglyán végezte.
4. Lehet, hogy Platónnak (Kratülosz 28.) igaza van, amikor a Tantaloszt a talantatoszból
("nagyon meggyötört") származtatja. E szó gyökere a tla („szenvedni, elviselni"), akárcsak a két
tölgy-hérosz, Atlasz és Telamón nevéé. A talanteuein viszont annyit jelent, mint „pénzt
méricskélni", vagyis Tantalosz neve lehet a gazdagságára való utalás; a talanteueszthai jelentése
pedig „tántorogni", vagyis ez esetben a sántító Szent Király járásáról van szó (lásd 23. 1.). Úgy
látszik, hogy Tantalosz Nap-titán is volt, meg erdőkirály is, kultusza Görögországból Krétán
keresztül került Kisázsiába - Pandareusz krétaiként szerepel - a Kr. e. második évezred derekán,
aztán az évezred vége felé, megint vissza, mikor a hettita birodalom bukása folytán Kisázsia
gazdag, görögül beszélő gyarmatosai kénytelenek voltak elhagyni városaikat.

5. Mikor a mitográfusok azt írják, hogy Tantalosz gyakori vendég volt az Olümposzon,
megengedik, hogy kultusza valamikor egyeduralkodó volt a Peloponnészoszon. Noha azokat a
lakomákat, amelyekre az istenek hívták meg Tantaloszt, gondosan megkülönböztetik attól,
amelyre ő hívta meg az isteneket, a főfogás minden esetben alighanem ugyanaz a belsőségekből
főzött leves volt, amilyet a tölgyfa-kultuszt űző, emberevő arkadiai pásztorok készítettek a
Farkas-Zeusznak (lásd 38. b.). Talán nem véletlen, hogy Normandiában a Zöld György-
áldozatnak Zöld Farkas a neve, s régebben élve [36 (108.3.-108.5.)] dobták a Szent Iván-éji
máglyára. Pelopsz megevése azonban nem függ közvetlenül össze a farkas-kultusszal. Az, hogy
Pelopsz Poszeidón kedvence volt, hogy a neve „iszapos arc"-ot jelent, valamint az a legenda,
hogy elefántcsontból volt a válla, inkább az iszthmoszi bukódelfin-kultuszra utal (lásd 8. 3. és
70. 5.) - a „delfin" fogalmában a görögben a bukódelfin is benne foglaltatik -, s arra enged
következtetni, hogy a Palladión, amely állítólag az ő csontjaiból készült (lásd 159. 3. és
166. h.), delfincsontból faragott kultikus tárgy volt. Ez azt is megmagyarázná, hogy Pindarosz I.
olümpiai ódája 37. sorának szkholiasztája szerint miért Thetisz, a Tenger-istennő ette meg
Pelopsz lapockáját, s nem Démétér. De a Phigaliában levő, a kancafejű Démétért ülő helyzetben
ábrázoló szobor az egyik kezében galambot, a másikban pedig delfint (vagy bukódelfint) tartott,
s ahogy Pauszaniasz egyértelműen írja: "Hogy miért ilyenre készítették a szobrot, minden
átlagos intelligenciájú ember számára világos, aki foglalkozott mitológiával" (VIII. 43. 3.). Úgy
érti, hogy Démétér volt a feje a ló-kultusznak, a tölgyfa-kultusznak és bukódelfin-kultusznak
egyaránt.
6. Ez az ősi mítosz megzavarta a későbbi mitográfusokat. Nem elégedtek meg azzal, hogy
Démétért felmentették a szándékos emberevés gyanúja alól, és felháborodva utasították el a
gondolatot, hogy valamennyi isten az utolsó falatig megette, amit elébe tálaltak, hanem
túlságosan is racionális magyarázatot találtak ki a mítoszra. Szerintük Tantalosz pap volt, s
elárulta Zeusz titkait a be nem avatottaknak. Erre az istenek megfosztották tisztségétől, s
valamilyen undorító betegséggel sújtották a fiát. Az orvosok megoperálták ugyan a fiút,
csontátültetéssel meggyógyították, de a hegek rajta maradtak, s úgy festett, mintha darabokra
vágták és újból összerakták volna (Tzetzész: Lükophrónról 152.).
7. Azt, hogy Pandareusz ellopta az aranyszelindeket, [37 (108.5.-108.7.)] úgy kell
értelmeznünk, mint egyenes folytatását annak, hogy Héraklész ellopta a Kerberoszt. Ebből arra
következtethetünk, hogy az akhájok semmibe vették a kutyával jelképezett átkot, amikor
hatalmukba kerítették a Rheia Föld-istennőnek (Tantalosz nagyanyjának) szentelt s
tulajdonosuknak teljhatalmat biztosító kultikus tárgyakat. Az olümposzi istennők nyilván
pártolták Pandareusz cselekedetét, s a kutya, noha Rheia tulajdona volt, a minden esztendőben
meghaló krétai Zeusz szentélyének őre lett. Vagyis a mítosz nem arra utal, hogy az akhájok
valamikor megsértették Rheia szentélyét, hanem arra, hogy az istennő hódolóinak sikerült
átmenetileg visszaszerezniök a kultikus tárgyat.
8. Nem tudjuk biztosan, mi lehetett az ellopott kultikus tárgy. Talán egy aranybárány, a
Pelopidák hatalmának jelképe, vagy a kakukkfejes jogar, amelyet köztudomásúlag Zeusz lopott
el Hérától, vagy a bukódelfincsontból faragott Palladión, vagy az aigisz, amelyben
senki sem tudta, mi van. Nem valószínű, hogy egy aranykutya volt, mert a kutya nem a kultikus
tárgy, hanem a tárgynak az őre. Hacsak nem a walesi Amathaon ap Don mítoszának egyik
változatával van dolgunk, amelynek a hőse ellopott egy kutyát Arawntól („ékesszólás"), Annwm
(„a Tartarosz") királyától, s ily módon sikerült megtudnia Bran isten titkos nevét (A fehér
istennő 30. és 48-53.).
9. Pandareusz három leánya, akik közül az egyiknek ugyanaz a neve - Kameiró -, mint a
rhodoszi három moira közül a legfiatalabbiknak (60. 2.), az az Istennő-háromság, akit Zeusz itt
tisztelőinek lázadása miatt megaláz. Tantalosznak az istennő iránti hűsége fiának, Broteásznak,
és leányának, Niobénak a mítoszaiban mutatkozik meg. Broteász a Szipülosz-hegyen kifaragta
az istennő szobrát, Niobé, a Fehér Istennő papnője pedig dacolt az olümposziakkal, és a
Tantalisz-tó fehér hattyúsasa volt a madara. Omphalénak, Tantalosz [38 (108.7.-108.9.)]
anyjának a nevéből a delphoihoz hasonló, jóslással foglalkozó köldökszentélyre
következtethetünk.

10. Az évenként feláldozott pharmakoszt rendkívüli rútsága alapján szemelték ki; ez az alapja
Broteász történetének. Tudjuk, hogy Kisázsiában a pharmakoszt először megverték a nemi
szervén tengeri hagymával, lűd fuvolakísérettel - Tantalosz is (Pauszaniasz IX. 5. 4.) és apja,
Tmólosz is (Ovidius: Átváltozások II. 156.) kapcsolatban vannak a legendában a lűd fuvolákkal -,
aztán erdei fából rakott máglyán elégették, végül a tengerbe szórták a hamvait (Tzetzész:
Khiliadesz XXIII. 726-56, idézi Hippónaxot a Kr. e. VI. századból). Európában, úgy látszik,
fordított volt a sorrend: a Zöld György-pharmakoszt először merítették meg a vízben,
aztán vesszőzték meg, s utoljára égették el.
109. Pelopsz és Oinomaosz

Paphlagónia trónját Pelopsz örökölte apjától, Tantalosztól. Egy ideig a Fekete-tenger partján,
Enetében uralkodott, innen kormányozta Lűdiát és Phrügiát is. Mivel azonban Paphlagóniából
elűzték a barbárok, visszavonult a lűdiai Szipülosz-hegyre, ősei székhelyére. Mikor Trója királya,
Ílosz nem hagyta ott békességben élni, hanem ráparancsolt, hogy költözzön máshová,
Pelopsz mesés kincseivel együtt áthajózott az Égei-tengeren. Elhatározta, hogy új hazát alapít,
ahol letelepszik nagyszámú kíséretével,1 előbb azonban megkéri a Písza és Élisz fölött uralkodó
arkadiai Oinomaosz király leányának, Hippodameiának a kezét.2
b) Oinomaoszt egyesek szerint Árész nemzette Ászóposz folyamisten leányával, Harpinével,
vagy Aszteria plejáddal, vagy Aszteropéval, vagy Danaosz leányával, Eurüthoéval. Mások azt
állítják, hogy Alxión vagy Hüperokhosz fia volt.3 [39 (108.9.-109.b.)]
c) Oinomaosznak három fiút szült a felesége, Akrisziosz leánya, Szteropé vagy Euareté:
Leukipposzt, Hippodamoszt és Düszponteuszt, Düszpontion megalapítóját. Volt egy leánya is:
Hippodameia.4 Oinomaosz híres volt róla, hogy rajong a lovakért és átok terhe alatt
megtiltotta alattvalóinak, hogy lovakat szamarakkal fedeztessenek. Az élisziek mindmáig
kénytelenek idegenben fedeztetni kancáikat, ha öszvérre van szükségük.5
d) Nem tudjuk, hogy egy jósda figyelmeztette-e Oinomaoszt, hogy a veje meg fogja ölni, vagy ő
maga szeretett-e bele Hippodameiába. Mindenesetre megtalálta a módját, hogy leánya
férjhezmenetelét megakadályozza. Hippodameia valamennyi kérőjét kocsiversenyre
hívta ki, azon a hosszú versenypályán, amely Píszától - Olümpiával szemközt -
Poszeidónnak a korinthoszi Iszthmoszon álló oltáráig nyúlik, az Alpheiosz folyó partján. A
kocsikat egyesek szerint négy ló húzta,6 mások szerint kettő. Oinomaosz ragaszkodott hozzá,
hogy Hippodameia valamennyi kérője mellett ott üljön a kocsiban, s ezzel elvonja a figyelmüket
a lovakról - de mindegyiknek adott egy félórányi előnyt, amíg feláldozott egy kost a Harcias
Zeusz olümpiai oltárán. Aztán a két kocsi versenyt robogott az Iszthmosz felé, azzal, hogy ha
Oinomaosz utoléri a kérőt, annak meg kell halnia, de ha a kérő nyeri meg a versenyt, övé
Hippodameia, és Oinomaosznak kell meghalnia.7 Mivel azonban a két szél nemzette kanca,
Pszülla és Harpina, amellyel Pelopsz atyja, Árész ajándékozta meg, összehasonlíthatatlanul a két
legjobb ló volt Görögországban - még az Északi Szélnél is gyorsabb8 -, kocsiját pedig, amelyet
Mürtilosz hajtott ügyesen, külön e verseny céljára tervezték, eddig még mindig sikerült
vetélytársát utolérnie, és lándzsájával, amely szintén Árész ajándéka volt, keresztüldöfnie. 9
e) Oinomaosz már tizenkét vagy - egyesek szerint tizenhárom herceget ölt meg így, fejüket,
karjukat és lábukat kiszögezte palotája kapui fölé, törzsüket meg [40 (109.c.-109.e.)] barbár
módra halomba dobálta a puszta földön. Mikor az első kérőt, Marmaxot leszúrta, megölte két
lovát, Partheniát és Eriphát is, és eltemette őket a Parthenia folyó partján, ahol még ma is látható
a sírjuk. A második kérőt, Alkathooszt egyesek szerint az olümpiai versenypálya Lóijesztője
mellett temették el, s az ő bosszúszomjas szelleme riasztja meg a kocsihajtókat.10
f ) Mürtiloszt, Oinomaosz kocsihajtóját Hermész nemzette Theobuléval - más néven
Kleobuléval – vagy a danaida Phaithúszával. Mások azt állítják, hogy Zeusz és Klümené fia volt. Ő
is beleszeretett Hippodameiába, de nem mert versenyre kelni érte. 11 Közben az olümposziak
elhatározták, hogy közbelépnek, és véget vetnek a mészárlásnak, mert Oinomaosz már azzal
kérkedett, hogy egy szép napon koponyákból épít templomot, mint Euénosz, Diomédész és
Antaiosz.12 Így aztán, mikor Pelopsz partra szállt Éliszben, s a tengerparton áldozatot mutatott
be szeretőjének, Poszeidónnak, megkérve őt, hogy vagy ajándékozza meg a világ leggyorsabb

kocsijával, hogy elnyerhesse Hippodameia kezét, vagy fogja fel Oinomaosz bronzlándzsájának
döfését, Poszeidón örült, hogy segítségére lehet. Pelopsz nemsokára egy szárnyas aranykocsi
tulajdonosának mondhatta magát, amely végig tudott robogni a tengeren, s még csak nedves se
lett a tengelye: két fáradhatatlan, szárnyas, halhatatlan ló húzta.
g ) Pelopsz ellátogatott a Szipülosz-hegyre, és egy zöld mirtuszfából faragott szobrot
ajándékozott a Temnoszi Aphroditének, aztán kipróbálta kocsiját: keresztülhajtatott az Égei-
tengeren. Jóformán még körülnézni se volt ideje, máris Leszbosz szigetén volt, ahol kocsihajtója,
Killosz, Kellasz vagy Killasz, belehalt a szédítő repülésbe. Pelopsz Leszbosz szigetén töltötte az
éjszakát, álmában megjelent neki Killosz szelleme, panaszkodott halála miatt, és kérte, hogy
részesítsék héroszoknak járó tiszteletben. Hajnalban Pelopsz elégette [41 (109.e.-109.g.)] Killosz
holttestét, sírdombot emelt hamvai fölé, és megalapította a közelében a killaiai Apollón
szentélyét. Aztán továbbindult, s maga hajtotta a kocsit.14
h) Mikor Píszába érkezett, megijedt a palota kapui fölé szegezett fejek láttán, és kezdte
megbánni, hogy nagyravágyó volt. Odaígérte hát Mürtilosznak az ország felét és azt a jogot, hogy
a nászéjszakát Hippodameiával tölthesse, ha hajlandó elárulni gazdáját, s ő elnyeri a
leányt.15
i) A verseny előtt - a jelenet Zeusz olümpiai templomának homlokzatán levő domborművön
látható - Pelopsz áldozatot mutatott be a küdóniai Athénének. Egyesek szerint megjelent Killosz
szelleme, és megígérte, hogy segít neki. Mások azt állítják, hogy Szphairosz volt a kocsihajtója. Az
általánosabban elfogadott verzió szerint azonban maga hajtotta a lovakat, Hippodameia
meg ott állt mellette.16
j) Időközben Hippodameia beleszeretett Pelopszba, s nemhogy zavarta volna a versenyzésben,
hanem még nagy jutalmat is ígért Mürtilosznak, ha valahogy lehetetlenné teszi apja győzelmét.
Mürtilosz erre eltávolította Oinomaosz kocsijának tengelyszögeit, s viaszszegekkel
helyettesítette őket. Mikor a kocsik az Iszthmosz bejáratához értek, és Oinomaosz a heves iramú
hajsza közben már meglóbálta lándzsáját, hogy Pelopsz hátába döfje, kocsija kerekei kiestek, ő
maga a gyeplőkbe bonyolódott, és a lovak halálra hurcolták. Szelleme még ma is ott kísért
Olümpiában a Lóijesztő körül.17 De vannak, akik szerint Pelopsz Poszeidón szélsebes szárnyas
kocsijával és lovaival könnyedén megelőzte Oinomaoszt, és elsőnek érkezett az Iszthmoszhoz,
mire Oinomaosz kétségbeesésében öngyilkos lett, vagy pedig Pelopsz ölte meg a célnál. Mások
úgy tudják, hogy a verseny az olümpiai pályán zajlott le, és Amphión adott Pelopsznak
valamilyen bűvös tárgyat, s Pelopsz elásta azt a Lóijesztő mellett, úgy, hogy Oinomaosz lovai [42
(109.g.-109.j.)] megbokrosodtak, és fölborították a kocsiját. Azt illetően azonban megegyeznek a
vélemények, hogy Oinomaosz halála előtt még elátkozta Mürtiloszt, és arra kérte az isteneket,
hogy lehetőleg Pelopsz keze által pusztuljon el.18
k) A verseny után Pelopsz, Hippodameia és Mürtilosz nekivágtak a tengernek. Már esteledett.
- Jaj! - kiáltott fel Hippodameia. - Egész nap nem ittam, elepedek a szomjúságtól! — A nap már
lemenőben volt, amikor Pelopsz megpihent Helenén, egy elhagyatott szigeten, amely Euboia
közelében fekszik, és elindult ivóvizet keresni a tengerparton. Mikor csordultig telt sisakjával
visszatért, Hippodameia sírva szaladt elébe, és panaszkodott, hogy Mürtilosz meg akarta
erőszakolni. Pelopsz szigorúan megrótta Mürtiloszt, még arcul is ütötte, de a kocsihajtó
felháborodva tiltakozott: - Ma van a nászéjszaka, s te megesküdtél rá, hogy ezt az éjszakát én
tölthetem Hippodameiával. Megszeged az esküt? - Pelopsz nem válaszolt, hanem kivette
Mürtilosz kezéből a gyeplőt, és ő hajtott tovább.19 Mikor a Geraisztosz-fokhoz közeledtek - ez
Euboia legdélibb nyúlványa, amelyen most egy híres Poszeidón-templom áll -, Pelopsz hirtelen
meglökte Mürtiloszt, aki fejjel lefelé a tengerbe zuhant. Mielőtt elnyelték a hullámok, elátkozta
Pelopszot és egész családját.20
l) Hermész Mürtilosz képmását a csillagok közé emelte: ez az Auriga (Kocsihajtó) csillagkép.
Holttestét Euboiában sodorta partra a víz, és az arkadiai Pheneoszban, Hermész temploma
mögött temették el. Minden esztendőben héroszoknak kijáró áldozatot mutatnak be neki éjnek
idején. A Mürtosz-tengert, amely Euboiától Helené szigete mellett egészen az Égei-tengerig
nyúlik, a közhit szerint róla nevezték el, nem pedig Mürtó nimfáról, ahogy Euboia lakói állítják.21

m) Pelopsz továbbhajtott, míg a nyugaton hömpölygő Ókeanoszhoz nem érkezett. Itt
Héphaisztosz [43 (109.j.-109.m.)] megtisztította a gyilkosság bűnétől. Utána visszatért Píszába,
és ő lett Oinomaosz utóda a trónon. Hamarosan meghódította az akkor Ápiának vagy
Pelaszgiótisznak ismert egész földet, és elnevezte önmagáról Peloponnészosznak, azaz "Pelopsz
szigeté"-nek. Bátorsága, bölcsessége, gazdagsága és sok gyermeke miatt egész Görögország
irigyelte és tisztelte.22
n) Pelopsz elhódította Epeiosz királytól Olümpiát, és a píszai királysághoz csatolta. Az arkadiai
Sztümphalosz királyt azonban nem tudta fegyveres erővel legyűrni. Kihívta hát barátságos
viadalra, darabokra vágta, s tagjait szétszórta a világ négy tája felé. E gaztett miatt egész
Görögországban éhínség támadt. Zeusz tiszteletére viszont olyan pompás Olümpiai Játékokat
rendezett - körülbelül egy emberöltővel az Endümión által rendezett játékok után -, amilyet még
nem látott a világ.
o) Jóvátételként Hermész fiának, Mürtilosznak a meggyilkolásáért, felépíttette a
Peloponnészoszon az első Hermész-templomot. Mürtilosz szellemét is megpróbálta
kiengesztelni: jelképes síremléket állíttatott neki az olümpiai lóversenytéren, s héroszoknak
kijáró tiszteletben részesítette. Némelyek szerint az igazi Lóijesztő nem Oinomaosz, nem a
bosszúszomjas Alkathoosz s nem is az a bűvös tárgy, amelyet Pelopsz elásott, hanem Mürtilosz
szelleme.23
p ) Hippodameia szerencsétlenül járt kérőinek az Alpheiosz túlsó partján levő sírja fölé
Pelopsz magas sírhalmot emeltetett, s nekik is héroszoknak járó tisztelettel adózott. E sírtól
körülbelül kétszáz méternyire áll Artemisz Kordax szentélye. Azért nevezik így, mert Pelopsz
hívei ott ünnepelték uruk győzelmeit a Lűdiából magukkal hozott köteles-tánccal.24
q) Pelopsz szentélyét, ahol egy bronzládában őrzik csontjait, unokája, a Tirünszi Héraklész
oltalmába ajánlották, amikor részt vett az Olümpiai Játékok [44 (109.m.-109.q.)] ünnepségein.
Élisz elöljárói még ma is minden esztendőben fekete kost áldoznak Pelopsznak. A kost
ezüstlevelű nyárfából rakott máglya tüzén sütik meg, azoknak, akik az áldozati állat húsából
esznek, csak akkor szabad belépniök Zeusz templomába, ha megfürödtek, s az állat váll-része a
hagyományoknak megfelelően Zeusz erdőőrét illeti meg. A szentély minden esztendőben
zsúfolva van látogatókkal, a fiatalemberek megkorbácsolják magukat Pelopsz oltáránál, s saját
vérüket ajánlják fel neki áldozatul. Kocsija a phliasziai Anaktorión tetején látható,
aranymarkolatú kardját a sziküóniak őrzik olümpiai kincseskamrájukban, lándzsa alakú jogara
pedig Khaironeiában van, s alighanem ez Héphaisztosz egyetlen hiteles műve, amely mindmáig
fennmaradt. A jogart Zeusz küldte Hermész útján Pelopsznak, Pelopsz pedig Atreusz királyra
hagyta örökül.25
r) Pelopszot szokták "Kronoszi"-nak meg "Lóverő"-nek is nevezni, az akhájok pedig azt
állítják, hogy ő az ősük.26
1. Apollóniosz Rhodiosz: Argonautika II. 358. és 790.; Szophoklész: Aiász 1292.; Pauszaniasz II. 22.
4. és VI. 22. 1.; Pindarosz: Olümpiai ódák I. 24.
2. Servius: Vergilius Georgicája III. énekének 7. soráról; Lukiánosz: Kharidémosz 19.; Apollodórosz:
Epitomé II. 4.
3. Diodorus Siculus IV. 73.; Hyginus: 250. Fabula; Poetica Astronomica II. 21.; Apollóniosz Rhodiosz I.
752., szkholion; Pauszaniasz V. 1. 5.; Tzetzész: Lükophrónról 149.
4. Hyginus: Poetica Astronomica II. 21.; 84. Fabula; Pauszaniasz VIII. 20. 2. és VI. 22. 2.; Lactantius:
Statius Thebaisa VI. énekének 336. soráról; Diodorus Siculus: uo.
5. Plutarkhosz: Görög okok 52.; Pauszaniasz V. 5. 2. és 9. 2.
6. Apollodórosz: Epitomé II. 4.; Lukiánosz: Kharidémosz 19.; Pauszaniasz V. 10. 2., V. 7. 4. és VI. 21.
6.; Diodorus Siculus IV. 73. [45 (109.q. - 109.r.)]
7. Apollodórosz: Epitomé II. 5.; Lukiánosz: uo.; Pauszaniasz V. 14. 5.; Diodorus Siculus: uo.
8. Servius: Vergilius Georgicája III. énekének 7. soráról; Tzetzész: Lükophrónról 166.; Lukiánosz: uo.;
Hyginus: 84. Fabula; Apollodórosz: uo.
9. Pauszaniasz VIII. 14. 7.; Apollóniosz Rhodiosz I. 756.; Apollodórosz: uo.
10. Apollodórosz: uo.; Pindarosz: Olümpiai ódák I. 79. ss.; Ovidius: Ibis 365.; Hyginus: 84.
Fabula; Pauszaniasz VI. 21. 6-7. és 20. 8.

11. Hyginus: 224. Fabula; Tzetzész: Lükophrónról 156. és 162.; Apollóniosz Rhodiosz I. 752., szkholion;
Euripidész: Oresztész 1002., szkholion; Pauszaniasz VIII. 14. 7.
12. Lukiánosz: Kharidémosz 19.; Tzetzész: Lükophrónról 159.
13. Pindarosz: Olümpiai ódák I. 65. ss. és I. 79.; Apollodórosz: Epitomé II. 3.; Pauszaniasz V. 17. 4.
14. Pauszaniasz V. 13.4. és 10. 2.; Theón: Aratoszról 21. o.; Homérosz: Iliász I. 38., szkholion.
15. Hyginus: 84. Fabula; Horatius: Ódák I. 1., szkholion; Pauszaniasz VIII. 14. 7.
16. Pauszaniasz VI. 21. 5. és V. 10. 2.; Homérosz: Iliász uo., szkholion; Apollóniosz Rhodiosz I. 753.
17. Apollodórosz: Epitomé II. 7.; Tzetzész: Lükophrónról 156.; Apollóniosz Rhodiosz I. 752. ss.;
Pauszaniasz VI. 20. 8.
18. Pindarosz: Olümpiai ódák I. 87.; Lukiánosz: Kharidémosz 19.; Diodorus Siculus IV. 73.;
Apollodórosz: uo.
19. Apollodórosz: Epitomé II. 8.; Homérosz: Iliász II. 104., szkholion; Pauszaniasz VIII. 14. 8.; Hyginus:
84. Fabula.
20. Sztrabón X. I. 7.; Szophoklész: Élektra 508. ss.; Apollodórosz: uo.; Pauszaniasz VIII. 14. 7.
21. Hyginus: Poetica Astronomica II. 13.; Pauszaniasz: uo. és VIII. 14. 8.; Apollodórosz: uo.
22. Apollodórosz: Epitomé II. 9.; Diodorus Siculus IV. 73.; Thuküdidész I. 9.; Plutarkhosz: Thészeusz 3.
[46 (109.)]
23. Pauszaniasz V. 1. 5.; V. 8. 1. és VI. 20. 8.; Apollodórosz III. 12. 6.
24. Pauszaniasz VI. 21. 7. és 22. 1.
25. Pauszaniasz V. 13. 1-2.; VI. 22. 1.; II. 14. 3.; VI. 19. 3. és IX. 41. 1.; Apollodórosz II. 7. 2.; Pindarosz:
Olümpiai ódák I. 90. ss.; Pindarosz: Olümpiai ódák I. 146., szkholion; Homérosz: Iliász II. 100. ss.
26. Pindarosz: Olümpiai ódák III. 23.; Homérosz: Iliász II. 104.; Pauszaniasz V. 25. 5.
1. Pauszaniasz és Apollodórosz szerint Tantalosz soha nem hagyta el Kisázsiát; más

mitográfusok viszont Pelopszot is, őt is őshonos görög királynak tartják. Ebből arra
következtethetünk, hogy nevük dinasztikus melléknév volt, amely korai görög telepesek révén
került Kisázsiába - ezt ottani héroszszentélyek tanúsítják -, és Kr. e. a XIII. században a
Peloponnészosz akháj megszállása elől menekülők révén ismét vissza. Hettita feliratokból
tudjuk, hogy már a Kr. e. XIV. században hellén királyok uralkodtak Pamphüliában és Leszbosz
szigetén. Úgy látszik, hogy a krétaizálódott Oinomaosz-dinasztiát pelopo-tantalidák űzték el
Peloponnészosz trónjáról.
2. A ló, amely már jóval a Nap-szekér kultusza előtt szent állat volt a pelaszg Görögországban,
az Európában őshonos póni volt, de nem a Napnak, hanem a Holdnak volt szentelve (lásd 75. 3.).
A nagyobb, Káspi-tengeren túli ló a hódító hikszoszokkal került Egyiptomba Kr. e. 1850-ben - az
egyiptomi hadseregben Kr. e. 1500 körül kezdtek szamarak helyett lovakat fogni a harci
szekerek elé -, Kréta szigetére pedig egy évszázaddal később, Knósszosz eleste előtt.
Oinomaosznak az öszvérekre vonatkozó vallási jellegű tilalmát talán Killosz halálával hozták
összefüggésbe; mihelyt a Napszekér lett a királyi méltóság szimbóluma, Görögországban is,
Rómában is megszüntették a szamárkultuszt [47 (109.1.-109.2.)] (lásd 83. 2.). Nagyjából
ugyanilyen vallási reformokat hoztak Jeruzsálemben (Királyok II. Könyve XXIII. 11.), ahol
Josephus korában még élt a régebbi szamárkultusz hagyománya (Josephus: Apión ellen II. 7. és
10.). A Nap-szekér Hélioszát - aki akháj istenség volt - ezután több városban a Nap-Zeusszal
vagy a Nap-Poszeidónnal azonosították, a szamár pedig a Zeusz és Poszeidón által detronizált
Kronosz, Pán, Szilénosz és egyéb régi pelaszg istenkék állata lett. Volt egy Nap-Apollón is; mivel
Pindarosz megemlíti, hogy gyűlölte a szamarakat, a hüperboreoszok valószínűleg a killaiai
Apollónnak mutattak be szamár-hekatombákat (Pindarosz: Püthói ódák X. 30.).
3. Oinomaoszt, aki a Napot megtestesítő Zeuszt jelképezte, ezért nevezték inkább az égben
uralkodó Aszteria (lásd 88. 1.), mint az azonos nevű plejád fiának. Hippodameia királynő, aki
azzal, hogy nőül ment hozzá, reá ruházta a királyi méltóságot, a Holdat megtestesítő Héra
jelképe volt. A Peloponnészoszon továbbra is anyai ágon tartották számon a származást, ami
biztosította a konzervatív parasztság jóindulatát. A király uralkodásának idejét sem lehetett
meghosszabbítani egy száz hónapból álló Nagy Évnél tovább - ilyenkor esett egybe a Nap- és a
Hold-idő -, utána nem kerülhette el végzetét: lovakkal halálra vonszoltatták. Oinomaosz
Píszában további engedményt is tett az ősi kultusznak, amelynek előírásai szerint Zeusz
képviselőjét a nyári napforduló idején mindig megölte a helyettese (lásd 53. 5.): beleegyezett,
hogy hét egymás után következő téli napfordulókor látszólag meghaljon. Minden évben kijelölt

egy helyettest, aki huszonnégy órára átvette a helyét, és a királyné mellett ült a Nap-szekéren.
Mikor a huszonnégy óra letelt, a helyettes kocsibaleset áldozata lett, a király előjött a sírból, ahol
rejtőzködött (lásd 41. 7. és 123. 4.), és ismét átvette az uralmat. Ez a magyarázata Oinomaosz és
a kérők mítoszának, amelynek egy [48 (109.2.-209.3.)] másik változata Euénosz mítoszában
bukkan fel (lásd 74. e.) . A mitográfusok nyilván tévednek, amikor "tizenkét-tizenhárom" kérőt
emlegetnek. Ez a szám valójában nem a király helyetteseire, hanem a Nap-év hol tizenkettő, hol
tizenhárom holdciklusára vonatkozik. Olümpiában a kocsiversenyek alkalmával tizenkétszer
hajtottak körbe a stadionban a Hold-istennő tiszteletére. Pelopsz kétségtelenül a szerencsés
nyolcadik herceg (lásd 81. 8.), akinek nem kellett kocsibalesetet szenvednie, hanem megölhette
a régi királyt annak lándzsajogarával.
4. Az évenkénti kocsibaleseteket a Hippodromban rendezték meg. A királyhelyettes az
egyenesben baleset nélkül végighajtathatott lovaival, amelyeket Glaukosz mítoszából
következtetve (lásd 71. a .) valószínűleg felingereltek valamilyen izgatószerrel, a kanyarban
azonban, a Marmaranaxnak („márványkirály") vagy Lóijesztőnek nevezett fehér márványszobor
táján a külső kerék a hiányzó tengelyszög miatt levált, a kocsi szétesett, és a lovak halálra
vonszolták az interrexet. A mirtusz volt a halál fája, a tizenharmadik hónap jelképe, amelynek a
végén a kocsibalesetet megrendezték (lásd 101. 1.); ezért Mürtilosz az, aki eltávolítja a fém
tengelyszegeket, és helyettesíti viaszszegekkel őket - a viasz megolvadása okozta a Nap-király
helyettesének, Ikarosznak a halálát is -, hogy aztán elátkozza a Pelopsz-házat.
5. A mítosz második felében Mürtiloszt összecserélték az interrexszel. Csak mint interrexnek
volt joga a királyné mellett állni a Nap-szekerén és uralkodása egyetlen éjszakáján vele hálni.
Másnap hajnalban a régi király megölte, és jelképesen messze nyugatra kocsizott
Nap-szekéren, és megtisztult az óceánban. Mürtilosznak a kocsiból a tengerbe való zuhanásában
több mítosz keveredik: „Melikertész" királyhelyettest attól a versenypályától néhány
mérföldnyire keletre lökték le egy [49 (109.3.-109.5.)] szikláról (lásd 96. 3.), ahol a tiszteletére
alapított Iszthmoszi Játékokat rendezték (lásd 71. b.), s valószínűleg ugyanilyen szertartás
játszódott le Geraisztoszban is, ahol Mürtilosz meghalt. Tudunk Lóijesztőkről Thébából és
Iólkoszból is (lásd 71. b.), amiből arra következtethetünk, hogy az ottani versenypályákon is
rendeztek kocsibaleseteket. Mivel a Nap-Zeusznak szentelt olümpiai versenypályát is meg a
Nap-Poszeidónnak szentelt iszthmoszi versenypályát is kapcsolatba hozták a Pelopsz-
legendával, a mitográfusok hosszú távú versenynek tüntették fel a kocsiversenyt. Leszbosz
valószínűleg azért került a történetbe, mert "Oinomaosz" egy leszboszi dinasztia mellékneve
volt.
6. Amphión thébai létére úgy kerül a mítoszba, hogy az iszthmoszi Sziküónban is őshonosnak
tekintették (lásd 76. a.). "Mürtó" a pusztító Tenger-istennő egyik neve lehetett: az első szótag
"tengert" jelent, mint a Mürtea („tenger-istennő") névben; Mürtóessza, a Mürtő hosszabb alakja,
Aphrodité egyik mellékneve volt. Ennélfogva lehet, hogy a Mürtilosz eredetileg mür-tüloszt ("a
tenger phallosza") jelentett.
7. Pelopsz ugyanúgy darabolja fel Sztümphaloszt, ahogy állítólag őt darabolta fel Tantalosz; a
király feláldozásának erről az ősibb formájáról Arkadiából tudunk. Úgy látszik, a Pelopidák a
Nap-szekér kultusza mellett még több helyi kultuszt is pártfogoltak, nevezetesen az arkadiai
pásztorok tölgy- és koskultuszát, miként ezt Pelopsznak Tantalosszal való kapcsolata és
olümpiai fekete kosáldozata tanúsítja; a krétai, trójai és palesztinai fogoly-kultuszt, amit a
kordax-tánc bizonyít; a titán-kultuszt, Pelopsz egyik melléknevének, a "Kronoszi"-nak tanúsága
szerint; a delfin-kultuszt (lásd 108. 5.) s végül a szamáristen kultuszát, mivel Killosz szelleme
segítségére volt Pelopsznak a kocsiversenyen.
8. Marmax kancáinak lemészárlása talán Oinomaosz [50 (109.5.-109.8.)] koronázási
szertartására utal (81. 4.), amelynek során kancát áldoztak. Athéné halálistennö, akinek Pelopsz
áldozatot mutatott be, hogy biztosan az Elíziumi Mezőkre kerüljön (lásd 32. 1.; 53. 5. és 133. 4.),
valószínűleg egy "küdóniai almát", vagyis birsalmát tartott a kezében. A Pelopsz olümpiai
hérosz-rítusain szereplő ezüstnyárfa a feltámadásba vetett reményét jelképezte (lásd 31. 5. és
134. f.), miután darabokra vágták, mivel azok, akik az Eliziumi Mezőkre kerültek,
újjászülethettek (lásd 31. c.). A Pelopsz olümpiai oltáránál való vérontás erősen emlékeztet

azoknak a spártai ifjaknak a megkorbácsolására, akiket az Igazságos Artemisz szobrához
kötöztek (lásd 116. 4.). Tulajdonképpen Pelopsz volt az áldozat, és Hippodameia istennő
tiszteletére szenvedett (lásd 110. 3.).
110. Pelopsz gyermekei
Hippodameia — hálából, hogy Héra lehetővé tette Pelopsszal való házasságát - összehívott
tizenhat matrónát, azaz minden éliszi városból egyet, hogy segítsenek megalapítani a Héra
tiszteletére rendezett játékokat. Azóta a tizenhat matróna utódai minden negyedik esztendőben
szőnek egy ruhát Hérának, és megrendezik a játékokat. E Játékoknak egyetlen száma van: egy
különböző korú szüzek közt rendezett versenyfutás, amelynek során a versenyzőknek éveik
száma szerint más és más akadályokat kell leküzdeniök. A legfiatalabb versenyző indul elsőnek.
Nem egészen térdig érő ingben futnak, jobb mellüket lemeztelenítve, hajuk szabadon lobog. Az
első alkalommal Niobé egyetlen életben maradt leánya, Khlórisz győzött a versenyen. A pálya
hosszát az olümpiai körpálya öthatodában állapították meg. A díj egy olajágakból font koszorú
és a Hérának [51 (109.8.-110.a.)] feláldozott tehén egy része. A győztes a saját szobrát is
felajánlhatja az istennőnek a maga nevében. 1
b ) A tizenhat matróna egyszer békeközvetítőként szerepelt Písza és Élisz lakói közt. Még
napjainkban is két tánccsoportot alkotnak, egyet Hippodameia, egyet az éliszi Phüszkoa
tiszteletére. Phüszkoa szülte Dionűszosznak Narkaioszt, a híres harcost, aki Athéné Narkaia
szentélyét alapította, és az első éliszi volt, aki Dionűszoszt tisztelte. Mivel a tizenhat városból
néhány már nincs meg, a tizenhat matróna most a nyolc éliszi törzsből kerül ki, mindegyikből
kettő. Mielőtt a Játékokat megkezdenék, a versenybírákhoz hasonlóan ők is megmosdanak egy
erre alkalmas disznó vérében és az Olümpiát Élisszel összekötő országút mentén csordogáló
Pieroszi-forrásnak a vizében.2
c) Pelopsz és Hippodameia gyermeke volt állítólag a troizéni Pittheusz; Átreusz és
Thüesztész; Alkathoosz - nem azonos azzal, akit Oinomaosz megölt az argonauta Hippalkosz,
Hippalkmosz vagy Hippalkimosz; Kopreusz, a hírnök; Szkirón, a rabló; az argoszi Epidaurosz -
akit néha Apollón fiának neveznek3 Pleiszthenész; Diász; Küboszurosz; Korinthiosz; Hippaszosz;
Kleón; Argeiosz; Ailinosz; Asztüdameia – aki egyesek szerint Amphitrüón anyja volt -; Lüszidiké,
akinek a leányát, Hippothoét Poszeidón az Ekhinadesz-szigetekre ragadta, s ott szülte a leány
Taphioszt -; Eurüdiké - akit egyesek Alkméné anyjának neveznek -; Nikippé; Antibia,4 s végül
Eurüsztheusz és Alküoné anyja, Arkhippé.5
d) A megaraiak szeretnék kitörölni az emlékét, hogy városukat Minósz meghódította, és azt a
látszatot kelteni, hogy Níszosz királyt békésen váltotta fel a trónon veje, Megareusz, azt pedig az
ő veje, Pelopsz fia, Alkathoosz. Ezért azt mesélik, hogy Megareusznak két fia volt, akik közül az
idősebb, Timalkosz, elesett Aphidnainál, amikor a Dioszkúroszok megtámadták Attikát. [52
(110.a.-110.d.)] Mikor a fiatalabbikat, Euipposzt, széttépte a Kithairón-hegyi oroszlán,
Megareusz annak ígérte trónját és leánya, Euakhmé kezét, aki megbosszulja Euipposzt. Erre
Alkathoosz megölte az oroszlánt, s mikor Megara királya lett, templomot épített a Vadász
Apollónnak és Artemisznek. Az igazság azonban az, hogy Alkathoosz közvetlenül Níszosz halála
és a város lerombolása után érkezett Éliszből Megarába; hogy Megareusz sohasem
uralkodott Megarában, s hogy Alkathoosz előbb áldozatot mutatott be Apollónnak és
Poszeidónnak, az "Előző Építőknek", aztán új alapokon újraépítette a város falait, mert a
krétaiak a régi alapoknak még a nyomát is megsemmisítették.6
e) Alkathoosz volt az apja Iszkhepolisznak, Kallipolisznak és Íphinoénak, aki szűzen halt meg,
s akinek a tanácsháza és Alkathoosz szentélye közt levő sírján italáldozatot szoktak bemutatni a
megarai arák, ahogy a déloszi arák a hajukat áldozzák fel Hekaergének és Opisznak. Alkathoosz
volt az apja Automedúszának is, aki lolaoszt és Íphiklészt szülte, valamint Periboiának, aki
Telamón felesége lett, s az ő fia, Aiász követte Alkathooszt Megara trónján. Alkathoosz idősebbik
fia, Iszkhepolisz, a kalüdóni vadászaton pusztult el, Kallipolisz pedig, aki a megaraiak közül
elsőnek értesült a szomorú hírről, az Akropoliszra sietett, ahol Alkathoosz éppen
égő áldozatot mutatott be Apollónnak, s gyásza jeléül ledobálta az oltárról a fahasábokat.

Alkathoosz, aki nem tudta, mi történt, feldühödött ezen az istentelenségen,
ós egy fahasábbal agyonütötte a fiút.7
f) Iszkhepolisz és Euipposz a törvényszéken van eltemetve; Megareusz a második megarai
Akropolisz feljárójának jobb oldalán. Alkathoosz szentélye ma a levéltár, Timalkoszé pedig a
tanácsháza.8
g) Khrüszipposzt is Pelopsz és Hippodameia fiának tartották, de az igazság az, hogy
törvénytelen gyermek volt, Pelopsz az egyik danaidával, Asztüokhé nimfával [53 (110.d.-110.g.)]
nemzette.9 Mármost az történt, hogy amikor Láioszt száműzték Thébából, Pelopsz
vendégszeretően befogadta Píszába. Csakhogy Láiosz beleszeretett Khrüszipposzba, akit ő
tanított kocsit hajtani, s mikor a száműzetést kimondó határozatot megsemmisítették,
megszöktette kocsiján a fiút a Nemeai Játékokról, és elvitte Thébába szeretőnek. 10 Egyesek
szerint Khrüszipposz öngyilkos lett szégyenében, mások szerint viszont Hippodameia meg
akarta akadályozni, hogy Pelopsz az ő fiai helyett Khrüszipposzt jelölje ki utódjául, eljött
Thébába, és megpróbálta rávenni Átreuszt és Thüesztészt, hogy tegyék el láb alól a fiút: dobják
egy kútba. Mivel egyikük sem volt hajlandó meggyilkolni apja vendégét, Hippodameia éjnek
idején belopózott Láiosz hálószobájába, s mikor látta, hogy alszik, leakasztotta a
kardját a falról, és hálótársa hasába döfte. Először Láioszt vádolták a gyilkossággal, de
Khrüszipposz még látta Hippodameiát, amint kimenekült a szobából, és utolsó leheletével vádat
emelt ellene.11
h) Közben Pelopsz már Théba ellen vonult, hogy visszaszerezze Khrüszipposzt. Mikor látta,
hogy Átreusz és Thüesztész már börtönbe is vetette Láioszt, nagylelkűen megbocsátott neki,
mivel tudta, hogy csakis a szenvedélyes szerelem bírhatta rá a vendégbarátság
megszegésére. Vannak, akik szerint nem Thamürisz vagy Minósz, hanem Láiosz volt az első
pederaszta; ezért tartanak fenn a thébaiak - akik távolról sem ítélik el ezt a szokást - egy Szent
Csapatnak nevezett ezredet, amely teljes egészében fiatal fiúkból és szeretőikből
áll.12
i)Hippodameia Argoliszba menekült, és öngyilkos lett. Később azonban - egy jósda
utasításának megfelelően - visszavitték a csontjait Olümpiába, ahol az asszonyok minden évben
egyszer felkeresik a szentélyét, és áldozatot mutatnak be neki. A lóversenypályán, az egyik
kanyarban ott áll Hippodameia bronzszobra. [54 (110.g.-110.i.)] Szalagot tart a kezében: ezt
szánta jutalmul a győztes Pelopsznak.
1. Pauszaniasz V. 16. 2-3.
2. Pauszaniasz V. 16. 3-5.
3. Apollodórosz III. 12. 7.; II. 5. 1. és II. 26. 3.; Epitomé 10. és I. 1 . ; Hyginus: 84. és 14. Fabula;
Pindarosz: Olümpiai ódák I. 144., szkholion.
4. Euripidész: Oresztész 5., szkholion; Apollodórosz II. 4. s.; Plutarkhosz: Thészeusz 6.; Diodorus Siculus
IV. 9. 1.; Homérosz: Iliász XIX. 119., szkholion.
5. Tzetzész: Khiliadesz II. 172. és 192.; Thuküdidész I. 9., szkholion; Apollodórosz: uo.
6. Pauszaniasz I. 43. 4.; I. 41. 4-5. és I. 42. 2.
7. Pauszaniasz I. 42. 2. és 7., I. 43. 4.; Apollodórosz II. 11.
8. Pauszaniasz I. 43. 2. és 4., I. 42. 1. és 3.
9. Pindarosz: Olümpiai ódák I. 144., szkholion; Hyginus: 85. Fabula; Plutarkhosz: Párhuzamos
életrajzok 33.
10. Apollodórosz III. 5. 5.; Hyginus: 85. és 271. Fabula; Athénaiosz XIII. 79.
11. Euripidész: Föníciai nők 1760., szkholion; Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok 33.; Hyginus: ss.
Fabula; Euripidész: Oresztész 813., szkholion.
12. Hyginus: uo.; Plutarkhosz: uo.; Ailianosz: Variae Historiae XIII. 5.
13. Hyginus: uo.; Pauszaniasz VI. 20. 4. és 10.
1. A Héra tiszteletére rendezett játékokat az Olümpiai Játékok előtti napon tartották. Egyetlen
számának, a leányok futóversenyének eredetileg Héra főpapnői tisztjének elnyerése volt a célja
(lásd 60. 4.). A győztes, aki az olajágakból font koszorút a béke és a termékenység
szimbólumaként viselte, azáltal, hogy evett az istennő szent tehenéből, eggyé vált vele. A
tizenhat matróna hajdan valószínűleg a főpapnő segédjeként teljesített [55 (110.i. - 110.1.)]
szolgálatot az egy-egy olümpia közti négyéves időköz - az olümpiász - tizenhat évszakában,

évszakonként váltva egymást. A királyi kocsi mindegyik kereke a Nap-évet jelképezte, s négy
küllője volt, mint a tűzkeréknek vagy szvasztikának. "Narkaiosz" nyilván elvonás Athéné
Narkaia („zsibbasztó") halál-istennő nevéből. A Héra tiszteletére rendezett játékokon hajdan
emberáldozatokat mutattak be. Később a játékokat szervező matrónák már csak disznóvérrel
engesztelték ki az istennőt, s utána folyóvízben megmosakodtak. Hippodameia számtalan
gyermeke tanúsítja, milyen erős volt a szövetség, amelynek a Pelopidák dinasztiája állt az élén:
valamennyiük neve kapcsolatban van a Peloponnészosszal vagy az Iszthmosszal.
2. Az a mítosz, hogy Kallipoliszt Apollón oltára előtt megölte az apja, Alkathoosz,
valószínűleg egy olyan képen alapul, amelyen Megara újraalapításakor égő áldozatként
föláldozza fiát az „Előző Építőnek", Melikertész, vagyis Moloch város-istennek - mint Moáb egyik
királya is cselekedte (Józsué könyve VI. 26.). Ezenkívül akárcsak Sámson és Dávid - rituális
viadalban megölt egy oroszlánt. A korinthoszi mitológia sok vonatkozásban rokon a
palesztinaival (lásd 67. 1.).
3. Khrüszipposz mítosza csak romlott változatban maradt fönn. Abból, hogy szép píszai ifjú
volt, aki kocsit hajtott, abból, hogy elragadták - ha nem is az Olümposzra -, mint Ganümédészt
vagy magát Pelopszot, s abból, hogy Hippodameia megölte, arra következtethetünk, hogy
eredetileg interrex volt, s kocsibaleset áldozata lett. Mítoszát azonban összekeverték a thébai
pederasztia igazolásával és a Théba és Písza közt a Nemeai Játékokkal kapcsolatban keletkezett
vitáról szóló legendával. Hippodameia („lófékező"), a Hold-istennő egyik mellékneve volt, akinek
kancafejű szobra Phigaliában egy pelopida delfint tartott a kezében. Pelopsz lányai és fiai közül
négynek lóneve van. [56 (110.1.-110.3.)]
111. Átreusz és Thüesztész

Egyesek szerint Átreusz Khrüszipposz halála után, amelyhez alighanem sokkal több köze volt,
mint Pelopsz gondolta, Éliszből Mükénébe menekült. Itt ugyancsak rámosolygott a szerencse.
Unokaöccse, Eurusztheusz, aki éppen harcba indult Héraklész fiai ellen, távolléte idejére
kinevezte régenssé, s mikor nemsokára híre jött, hogy Eurüsztheusz vereséget szenvedett és
meghalt, a mükénéi előkelőségek Átreuszt választották királyukká, mivel olyan harcosnak
látszott, aki meg tudja védeni őket a Heraklidáktól, s a köznép rokonszenvét máris megnyerte.
Ezzel Pelopsz királyi háza híresebb lett Perszeuszénál.1
b) Mások viszont a legnagyobb határozottsággal azt állítják, hogy Eurüsztheusz apja,
Szthenelosz hívta meg a sógorait, Átreuszt és Thüesztészt, s telepítette le őket
Midea közelében, miután száműzte Amphitrüónt, és megkaparintotta Mükéné trónját. Mikor
néhány esztendő múlva Szthenelosz is, Eurüsztheusz is meghalt, egy jósda azt tanácsolta a
mükénéieknek, hogy a Pelopidák házából válasszanak királyt maguknak. Erre Mideából
Mükénébe hívták Átreuszt és Thüesztészt, és tanácskozni kezdtek, hogy a két herceg közül (akik
a sors rendelése folytán állandóan civódtak) melyiket koronázzák királlyá.2
c) Mármost Átreusz egyszer megfogadta, hogy legszebb bárányát Artemisznek áldozza, s
Hermész, aki szeretett volna bosszút állni Mürtilosz haláláért a Pelopidákon, régi barátjához,
Kecske-Pánhoz fordult tanácsért. Pán erre egy szarvas, aranygyapjas bárányt csempészett abba
az akarnaniai nyájba, amelyet Pelopsz fiaira, Átreuszra és Thüesztészre hagyott. Sejtette, hogy
Átreusz azt állítja majd a bárányról, hogy az övé, s mivel vonakodni fog fogadalmához híven
feláldozni azt Artemisznek, gyilkos testvérharcba keveredik [57 (111.a.-111.c.)] Thüesztésszel.
De vannak, akik szerint a bárányt maga Artemisz csempészte a nyájba, hogy próbára tegye
Átreuszt.3 Átreusz megtartotta fogadalmát, legalábbis részben: a bárány húsát föláldozta,
gyapjas bőrét azonban gondosan kikészíttette, kitömette, és elrejtette egy ládában. Csakhogy
olyan büszke volt kincsére, az élethűen kitömött bárányra, hogy nem tudta megállni, és
elhencegett vele a piactéren. Erre az irigy Thüesztész, aki iránt Átreusz újdonsült felesége,
Aeropé szenvedélyes szerelemre lobbant, kijelentette, hogy hajlandó a szeretője lenni, ha az
asszony neki adja a bárányt (amelyet, mint mondta, Átreusz pásztorai amúgy is a nyájnak abból
a feléből loptak, amelyik az övé). Artemisz ugyanis elátkozta a bárányt, s így az egész dolog az ő
műve volt.4

d ) A tanács egyik ülésén Átreusz bejelentette, hogy ő tart igényt Mükéné trónjára, mivel ő az
elsőszülött, no meg a bárány is az övé. Thüesztész erre megkérdezte:
— Tehát a nyilvánosság előtt kijelented, hogy a bárány tulajdonosát illeti meg a trón? - Igen —
felelte Átreusz.
- Helyes - mondta ádáz mosollyal Thüesztész. Erre egy hírnök összehívta Mükéné lakóit, hogy
kiáltsák ki új királyukat. A templomokat feldíszítették arannyal, kapuikat kitárták, a város
valamennyi oltárán tüzet gyújtottak, és dicshimnuszokat zengtek az aranygyapjas, szarvas
bárányról. Csakhogy Thüesztész váratlanul szólásra emelkedett, szemére vetette Átreusznak,
hogy önhitt és hencegő, házába vezette a város előkelőségeit, és megmutatta nekik a bárányt,
vagyis bebizonyította, hogy az ő birtokában van. Ki is kiáltották Mükéné jog szerinti
királyává.5
e) Zeusz azonban Átreuszt szerette jobban, és elküldte hozzá Hermészt a következő
üzenettel: — Menj el Thüesztészhez, és kérdezd meg tőle, hajlandó-e lemondani a trónról a te
javadra, ha a Nap visszafelé halad pályáján? - Átreusz engedelmeskedett a parancsnak, és
Thüesztész megígérte, hogy ha ilyen csoda történik, [58 (111.c.-111.e.)] lemond a trónról. Zeusz
erre Erisz közreműködésével megváltoztatta a természet addig állandó törvényeit.
Héliosz, aki már pályája közepén járt, visszakanyarodott kocsijával kelet felé. A hét Plejád meg a
többi csillag vele együtt visszafordult, s ezen az estén a Nap - először és utoljára - keleten
nyugodott le. Miután ily módon nyilvánvalóvá lett, hogy Thüesztész hatalomvágyból csalt,
Átreusz került Mükéné trónjára, és száműzte bátyját.6
Amikor Átreusz később rájött, hogy Aeropé megcsalta őt Thüesztésszel, alig sikerült úrrá
lennie haragján. Mindazonáltal egy ideig úgy tett, mintha megbocsátott volna.7
f) Mármost ez az Aeropé, akit némelyek Europének neveznek, Krétából származott, s Katreusz
király leánya volt. Katreusz egyszer rajtakapta, mikor egyik szeretőjével szórakozott a
palotában, s már éppen a tengerbe akarta dobatni a halaknak, amikor Naupliosz kérésére
visszavonta az ítéletet, és másik leányával, Klümenével együtt - akit azzal gyanúsított, hogy az
életére tör - olcsó áron eladta rabszolgaként Naupliosznak. Csak azt kötötte ki, hogy egyikük
sem térhet vissza Kréta szigetére. Naupliosz feleségül vette Klümenét, aki két fiút szült neki:
Oiaxot és Palamédészt, a feltalálót. 8 Átreusz pedig, akinek meghalt a felesége, Kleola, miután
szült egy beteges fiút, Pleiszthenészt - ez volt Artemisz bosszúja, amiért Átreusz nem tartotta
meg fogadalmát -, Aeropét vette nőül, és három gyermeket nemzett vele: Agamemnónt,
Meneláoszt és Anaxibiát. Pleiszthenész is meghalt: a bérgyilkosok, akikkel Átreusz meg akarta
öletni Aeropénak Thüesztésztől született törvénytelen fiát, akit szintén Átreusznak hívtak,
tévedésből Pleiszthenészt tették el láb alól. A dologban Thüesztész keze volt.9
g ) Átreusz erre követet küldött Thüesztészhez, s hogy visszacsalja Mükénébe, kegyelmet ígért
neki, és [59 (111.e.-111.g.)] felajánlotta fele királyságát. Mihelyt azonban Thüesztész belement
az ajánlatba, Átreusz lemészárolta Thüesztésznek egy najádtól született három fiát, Aglaoszt,
Orkhomenoszt és Kallileónt, méghozzá Zeusz oltárán, ahol menedéket kerestek; aztán felkutatta
és megölte a még pólyás második Pleiszthenészt is, ikertestvérével, a második Tantalosszal
együtt. Kezüket-lábukat levagdalta, húsukból a legjobb falatokat megfőzte egy üstben, s mikor
Thüesztész visszatért Mükénébe, a fogadására rendezett lakomán elébe tálalta. Miután
Thüesztész jóllakott, Átreusz egy másik tálon elébe tétette a véres fejeket, lábakat meg kezeket,
hadd lássa, mit evett. Thüesztész rosszul lett, hányni kezdett, és elátkozta Átreusz ivadékait.10
h ) Miután ismét száműzték, Thüesztész először Theszprótosz királyhoz menekült Sziküónba,
ahol a leánya, Pelopia vagy Pelopeia papnő volt. Mivel mindenáron bosszút akart állni, a delphoi
jósdához fordult, s azt a tanácsot kapta, hogy nemzzen egy fiút a saját leányával. 11 Thüesztész
éjnek idején talált rá Pelopiára, aki éppen Athéné Kolokasziának mutatott be áldozatot. Mivel
nem akarta megszentségteleníteni a szertartást, elrejtőzött egy közeli ligetben. Egy kis idő
múlva Pelopia, aki az ünnepi táncot vezette, megcsúszott a feláldozott fekete anyajuh torkából
kiömlött vértócsában, és véres lett a köntöse. Azonnal a templom halastavához sietett, levetette
a köntöst, és kimosta belőle a foltot. Thüesztész kirontott a ligetből, és megerőszakolta. Pelopia
nem ismerte fel, mert álarcot viselt, de sikerült ellopnia a kardját. Bevitte a templomba, és

elrejtette Athéné szobrának talapzata alá. Mikor Thüesztész észrevette, hogy kardjának hüvelye
üres, attól való féltében, hogy leleplezik, apái földjére, Lüdiába szökött.12
i) Közben Átreusz, aki rettegett gaztette következményeitől, a delphoi jósdához fordult
tanácsért. Ezt a választ kapta: - Hívd vissza Thüesztészt Sziküónból! [60 (111.g.-111.i.)]
- De mire Sziküónba ért, már nem találta ott Thüesztészt, viszont beleszeretett Pelopiába, akiről
azt hitte, hogy Theszprótosz király leánya. Megkérte tőle a kezét, hogy harmadszor is
megnősüljön: akkorra ugyanis már kivégeztette Aeropét. Mivel Theszprótosz szeretett volna egy
ilyen hatalmas király szövetségese lenni s ugyanakkor Pelopiának is szívességet tenni, nem
árulta el az igazat, s nyomban meg is tartották az esküvőt. Mikor elérkezett az ideje, Pelopia
világra hozta a fiút, akit Thüesztész nemzett, és kitette egy hegyre. A kecskepásztorok azonban
megmentették, és egy kecskére bízták, hogy szoptassa: innen kapta az Aigiszthosz, vagyis
"kecskeerő" nevet. Átreusz azt hitte, hogy Thüesztész az ő jövetelének hírére szökött meg
Sziküónból, a gyerek a sajátja, s Pelopiát valamilyen múló őrültség szállta meg, ahogy az megesik
néha a nőkkel szülés után. Visszavette hát Aigiszthoszt a kecskepásztoroktól, és saját
örököseként nevelte fel.
j) Mükénében erre hosszú évekig rossz volt a termés, s Átreusz elküldte Agamemnónt és
Meneláoszt Delphoiba, hogy tudják meg, mi hír Thüesztészről. Ezek véletlenül össze is
találkoztak vele - éppen a jósdából igyekezett hazafelé -, és visszahurcolták Mükénébe. Átreusz
börtönbe vettette, és megparancsolta az akkor hétesztendős Aigiszthosznak, hogy ölje meg,
amikor alszik.
k ) Thüesztész hirtelen felébredt, és látta, hogy Aigiszthosz karddal a kezében föléje hajlik.
Villámgyorsan oldalt gurult, s kikerülte a halálos döfést. Aztán fölugrott, a fiút egy csuklójára
mért ügyes ütéssel lefegyverezte, és fölkapta a kardot a földről. Az ő kardja volt,
amelyet évekkel azelőtt elvesztett Sziküónban! Vállon ragadta Aigiszthoszt, és rákiáltott: -
Azonnal mondd meg, hogy került hozzád ez a kard! - Aigiszthosz csak dadogni tudott: - Az
anyámtól, Pelopiától kaptam. - Életben hagylak, fiú - mondta Thüesztész -, ha [61 (111.i.-111.k.)]
teljesíted három parancsomat. - Mindent megteszek, amit csak parancsolsz - nyöszörögte
Aigiszthosz, aki nem számított kegyelemre. - Első parancsom: hozd ide anyádat! - utasította
Thüesztész.
l) Aigiszthosz csakugyan elhozta a tömlöcbe Pelopiát, aki megismerte Thüesztészt, sírva
borult a nyakába, drága apjának nevezte, és szánakozott szenvedésein. - Hogy jutottál ehhez a
kardhoz, leányom? – kérdezte Thüesztész. - Egy ismeretlen kardjának hüvelyéből húztam ki, aki
egy éjjel megerőszakolt Sziküónban - felelte a leány. - Az én kardom - mondta Thüesztész.
Pelopiát iszonyat fogta el, megragadta a kardot, és a keblébe döfte. Aigiszthosz rémülten állt ott,
nem értette, mit beszélnek. - Most vidd ezt a kardot Átreuszhoz - hangzott Thüesztész második
parancsa -, és közöld vele, hogy feladatodat teljesítetted. Aztán gyere vissza! - Aigiszthosz
elképedve elvitte a véres kardot Átreusznak, aki boldogan lesietett a tengerpartra, s
hálaáldozatot mutatott be Zeusznak abban a hitben, hogy végre megszabadult Thüesztésztől.
m) Mikor Aigiszthosz visszatért a tömlöcbe, Thüesztész felfedte előtte, hogy ő az apja, és
kiadta a harmadik parancsot: - Aigiszthosz fiam, öld meg Átreuszt, és ezúttal ne tétovázz! -
Aigiszthosz teljesítette a parancsot, és Mükénében ismét Thüesztész lett az uralkodó. 13
n ) Ekkor még egy aranygyapjas, szarvas bárány bukkant fel Thüesztész nyájában, és kos lett
belőle. Ettől fogva minden Pelopsz házából származó királyt így erősítettek meg az istenek az
aranyjogar birtokában. E kosok háborítatlanul legelésztek egy megmászhatatlan falakkal
bekerített réten. De vannak, akik szerint a királyi méltóság jelvénye nem élőlény volt, hanem egy
ezüsttál, amelynek az alján egy bárány volt aranyból kirakva, mások szerint meg Aigiszthosz
nem ölhette meg Átreuszt, hiszen még csak pólyás volt, amikor Agamemnón [62 (111.k.-111.n.)]
elűzte Mükénéből az apját, Thüesztészt, és magához ragadta a királyi jogart. 14
o) Thüesztészt a Mükénéből Argoszba vezető országút mentén temették el Perszeusz
szentélye közelében. Sírján egy kőkos áll. Átreusz sírja és föld alatti kincstára még ma is látható
Mükéné romjai közt.15
p) Nem Thüesztész volt az utolsó hérosz, aki elé saját gyermekét tálalták fel. Néhány év
múlva ugyanígy járt Klümenosz, Szkhoinosz arkadiai fia, aki vérfertőző szerelemre lobbant

Epikasztétől született leánya, Harpalüké iránt. Miután elcsábította, férjhez adta Alasztórhoz,
aztán megint elvette tőle. Harpalüké bosszúból megölte Klümenosztól nemzett fiát — aki a
testvére is volt -, aztán megfőzte és Klümenosz elé tálalta a holttestet. Ő maga ragadozó madárrá
változott, Klümenosz meg fölakasztotta magát.16
1. Euripidész: Oresztész 813., szkholion; Thuküdidész I.9..
2. Apollodórosz II. 4. 6. és Epitomé II. 11.; Euripidész: Oresztész 12.
3. Apollodórosz: Epitomé II. 10.; Euripidész: Oresztész 995. ss., szkholionnal; Seneca: Élektra 699. ss.;
Euripidész: Oresztész 812., 990. és 998., szkholion; Tzetzész: Khiliadesz I. 443. ss.; Phereküdész, idézi
Euripidész: Oresztész 997., szkholion.
4. Apollodórosz: Epitomé II. 11.; Euripidész: Oresztész 812., szkholion; Homérosz: Iliász II. 106.,
szkholion.
5. Tzetzész: Khiliadesz I. 426.; Apollodórosz: uo.; Homérosz: Iliász II. 106., szkholion; Euripidész:
Élektra 706. ss.
6. Apollodórosz: Epitomé II. 12.; Homérosz: uo., szkholion; Euripidész: Oresztész 1001.; Ovidius: A
szerelem művészete 327. ss.; Euripidész: Oresztész 812., szkholion.
7. Hyginus: 86. Fabula; Apollodórosz: Epitomé II. 13.
8. Lactantius: Statius Thebaisa VI. énekének 306. soráról; [63 (111.n.-111.p.)] Apollodórosz III. 2. 2. és
Epitomé II. 10.; Szophoklész: Aiász 1295. ss.; Euripidész: Oresztész 432., szkholion.
9. Hyginus: 97. és 86. Fabula; Euripidész: Helené 392.;Homérosz: Iliász II. 131. stb.
10. Tzetzész: Khiliadesz I. 18. ss.; Apollodórosz: Epitomé II. 13.; Hyginus: 88., 246. és 258. Fabula;
Horatius: Ars Poetica, szkholion; Aiszkhülosz: Agamemnón 1590. ss.
11. Apollodórosz: Epitomé II. 13-14.; Hyginus: 87-88. Fabula; Servius: Vergilius Aeneise II. énekének 262.
soráról.
12. Athénaiosz III. 1.; Hyginus: uo.; töredék Szophoklész Thüesztészéből; Apollodórosz: Epitomé II. 14.
13. Hyginus: uo.; Apollodórosz: uo.
14. Seneca: Thüesztész 224. ss.; Cicero: Az istenek természetéről III. 26. és 68.: Hérakleiai Hérodotosz,
idézi Athénaiosz 231. c.; Eusztathiosz: Homérosz Iliásza 268. és 1319. o.; Aiszkhülosz: Agamemnón 1603.
ss.
15. Pauszaniasz II. 16. 5. és II. 18. 2-3.
16. Partheniosz:Hyginus: 242., 246. és 255. Fabula.
1. Az Átreusz-Thüesztész mítosz csak nagyon teátrális változatokban maradt fenn, s

valószínűleg az argoszi társkirályoknak a legfőbb hatalomért való versengése az alapja, mint
Akrisziosz és Proitosz mítoszának (lásd 73. a.). Héraklész fiainak történeténél (lásd 146. k.),
azaz a Peloponnészosz Kr. e. 1050 körüli dór megszállásánál, amellyel Thuküdidész
összefüggésbe hozza, jóval régebbi keletű. Átreusz aranybáránya, amelyet nem áldoz fel,
Poszeidón fehér bikáját juttatja eszünkbe, amelyet Minósz hasonló módon nem áldozott fel (lásd
88. c.); ugyanabból a fajtából való, mint a Laphüsztión-hegyen Zeusznak s Krumissza szigetén
Poszeidónnak szentelt aranygyapjas kosok (lásd 70. 1.). E gyapjú birtoklása a királyi méltóság
jelvénye volt, mivel a király az évenként rendezett esőcsináló szertartáson alkalmazta (lásd
70. 2. és 6.). A bárány csak átvitt értelemben arany: [64 (111.1.)] Görögországban "a víz aranyat
ér", s a gyapjú mágikus módon esőt idézett elő. Ezt a metaforát csak még nyomatékosabbá tette,
hogy Kisázsiában báránybőrbe gyűjtötték az aranyport a folyókból, s a Földközi-tenger
medencéjének keleti részén időnként aranyfogú bárányok bukkantak fel, a néphit szerint
azoknak a bárányoknak az utódai, amelyeket a fiatal Zeusz őrzött az Ída-hegyen. (A XVIII.
században Lady Mary Wortley Montagu foglalkozott ezzel a még mindig jelentkező
rendellenességgel, de nem sikerűit rájönnie az okára.) Az is lehet, hogy az argoszi királyi
jogarnak aranykos volt a végén. Apollodórosz a viszály legális hátterével sincs tisztában, de
Thüesztész jogigénye valószínűleg ugyanazon alapult, mint Maeve igénye a vitatott bikára
a testvérharcról szóló ír Bikák háborújában: a bárányt az ő nyájából lopták, amikor világra jött.
2. Euripidész rossz helyen kapcsolja be Eriszt a történetbe: valószínűleg inkább a két testvér
közti viszály előidézésében volt szerepe, s nem Zeusznak segített visszafordítani a Napot: ilyen
természeti tüneményt előidézni nem állt hatalmában. A klasszikus kor filológusai és filozófusai
mindenféle leleményes módon pró bálták megmagyarázni ezt az esetet, s ezzel mintegy
előrevetítették a XX. századi protestánsok próbálkozásait, hogy tudományos magyarázatot

adjanak az árnyék viszszafelé haladására "Akház napóráján" (Királyok II. Könyve XX. 1-11.).
Lukiánosz és Polübiosz azt írják, hogy amikor Átreusz és Thüesztész a trónöröklés fölött
összeveszett, az argosziak már tapasztalt csillagászok voltak, és megegyeztek, hogy a legjobb
asztronómust kell királlyá választani. A rákövetkező vetélkedés során Thüesztész kimutatta,
hogy a Nap a Tavasz-ünnep idején mindig a Kos jegyében kél fel - innen származik az
aranybárány története -, de a látnok Átreusz valami még jobbat tudott: bebizonyította, hogy a
Nap és a Föld nem egy irányban mozog, s ami naplementének [65 (111.1.- 111.2.) ] látszik,
valójában a Föld leáldozása. Erre az argosziak öt választották királlyá (Lukiánosz: Az
asztrológiáról 12.; Polübiosz, idézi Sztrabón L 2. 15.). Hyginus és Servius is egyetért abban, hogy
Átreusz csillagász volt, szerintük azonban a napfogyatkozást számította ki elsőnek
matematikai alapon, s mikor számítása helyesnek bizonyult, féltékeny bátyja, Thüesztész
mérgében elhagyta a várost (Hyginus: 258. Fabula; Servius: Vergilius Aeneise I. énekének 572.
soráról). Szókratész szinte szó szerint értelmezte a mítoszt: ama elmélete bizonyítékának
tekintette, hogy a világegyetem végtelen sokáig tartó, váltakozó ciklusokban hol erre, hol arra
forog, s mikor egy-egy ciklus végén a forgás iránya megváltozik, rengeteg állat elpusztul (Platón:
Az államférfi 12-14.).
3. Ahhoz azonban, hogy a történetet megértsük, sem allegorikus, sem filozófiai, hanem csakis
mitológiai fogalmakban szabad gondolkodnunk: ezúttal is a szent király és helyettese közti ősi
konfliktusról van szó. A király a nyári napfordulóig uralkodott, amikor a Nap pályájának
legészakibb pontjára ért és megállt. Utána a helyettese megölte, és elfoglalta a helyét, miközben
a Nap mind délebbre szállt le, a téli napforduló felé. Ez a kölcsönös gyűlölet - amelyet a szexuális
féltékenység még jobban kiélezett, mivel a helyettes elvette vetélytársa özvegyét - újult ki az
argoszi társkirályok közt, akik együttvéve egy Nagy Évig uralkodtak. Ugyanúgy vesztek össze
Aeropé fölött, mint Akrisziosz és Proitosz Danaé fölött. Ezekiás mítoszából, aki már a halálán
volt, amikor Ézsaiás próféta Jehova kegyének jeléül tíz évvel meghosszabbította uralkodásának
idejét, azzal, hogy Akház napóráján "tíz grádiccsal visszatéríté az árnyékot" (Királyok II. Könyve
XX. 8-11. és Ézsaiás próféta könyve XXXIII. 7-8.), arra következtethetünk, hogy volt egy héber
vagy talán filiszteus hagyomány, amely szerint a naptárreform, vagyis a Hold-ciklusra
való áttérés után a királynak nem kellett meghalnia a [66 (111.2.-111.3.)] kilencedik év végén,
hanem a tizenkilencedikig meghoszszabbíthatta uralkodásának idejét. Átreuszt hasonló
kedvezményben részesíthették Mükénében.
4. A Zeusz tiszteletére rendezett emberevés, amellyel Tantalosz mítoszában találkoztunk (lásd
108. c.), itt össze van keverve a gyermek-interrex évenkénti feláldozásával, és azzal, hogy
Kronosz kihányta a gyerekeket, akiket Rheia szült neki (lásd 7. d.). Pelopia megerőszakolása
Thüesztész által Kinürász és Szmürna mítoszára emlékeztet (lásd 18. h.), és a legokosabb úgy
magyarázni, mint a király kísérletét, hogy uralkodásának idejét a mostohalányával, vagyis a
trónörökösnővel kötött házasság révén hosszabbítsa meg a szokott időn túl. Aeropét, aki
megmenekült a krétai halaktól, Diktünna-Britomartisszal azonosíthatjuk, akit nagyapja, Minósz,
szerelmével a tengerbe kergetett (lásd 89. b.). Aigiszthosz, akit kecske szoptatott, a
misztériumok ismert Újév-gyermeke (lásd 24. 6.; 44. 1 . ; 76. a . ; 105. 1. stb.).
5. Klümenosz és Harpalüké története - volt egy ugyancsak Harpalüké nevű, Atalanté-szerű
thrák személy is — Kinürász és Szmürna mítoszát (lásd 18. h.) egyesíti Téreusz és Prokné
mítoszával (lásd 46. a.). Hacsak nem színpadi célra készült mesterséges kompilációról van szó -
miként Klümenosz öngyilkosságának a mítoszokban szokatlan formájából, az önakasztásból
gyanítja az ember -, akkor uralkodása végén nyilván úgy próbált ismét jogcímet szerezni a
trónra, hogy a trónörökösnőt, aki gyakorlatilag a leánya volt, férjhez adta egy interrexhez, aztán
az interrexet megölte, és ő maga vette el a leányt. Alasztór „bosszúállót" jelent, de bosszúállása
nem szerepel a mítoszban. Az eredeti változatban talán Alasztórt áldozták fel. [67 (111.3.-
111.5.)]
112. Agamemnón és Klütaimnésztra

Egyesek szerint Agamemnón és Meneláosz elég idősek voltak ahhoz, hogy Thüesztészt
Delphoiban foglyul ejthessék, mások szerint viszont még akkor is csecsemők voltak, amikor

Aigiszthosz megölte Átreuszt, s csak dajkájuk lélekjelenlétének köszönhető, hogy
megmenekültek: egyiküket az egyik, másikukat a másik hóna alá kapva Polüpheidészhez,
Sziküón huszonnegyedik királyához menekült velük, aki a gyermekeket az aitóliai
Oineuszra bizta. Azt illetően azonban egyeznek a vélemények, hogy miután néhány évet Oineusz
udvarában töltöttek, Tündareusz, Spárta királya visszahelyezte őket jogaikba. Mikor Mükéné
ellen vonult, Thüesztészt, aki Héra oltáránál keresett menedéket, megeskette, hogy átadja a
kormánypálcát Agamemnónnak, Átreusz örökösének, maga pedig száműzetésbe vonul, és
nem tér többé vissza. Thüesztész el is utazott Küthérába, Aigiszthosz pedig, aki félt Agamemnón
bosszújától, Külarabész királyhoz, az argoszi Szthenelosz király fiához menekült.1
b) Azt szokták mondani, hogy Zeusz az Aiakoszháznak hatalmat, az Amütháón-háznak
bölcsességet, az Átreusz-háznak pedig gazdagságot adott. Az Átreusz-ház csakugyan gazdag
volt: Mükéné, Korinthosz, Kleónai, Orneiai, Arathürea, Sziküón, Hüperészia, Gonoessza, Pelléné,
Aigion, Aigialosz és Heliké szárazföldön és tengeren egyaránt adót fizetett Agamemnónnak.2
c) Agamemnón először Písza királya, Tantalosz ellen viselt háborút, aki nagybátyjának, a
rút Broteásznak a fia volt. Egy ütközetben megölte, s özvegyét, Klütaimnésztrát - akit Léda szült
a spártai Tündareusz királynak kényszerítette, hogy menjen nőül hozzá. Erre Klütaimnésztra
bátyjai, a Dioszkúroszok Mükéné ellen vonultak, de Agamemnón akkor már jótevőjéhez,
Tündareuszhoz fordult oltalomért. Tündareusz megbocsátott [68 (112.a.-112.c.)] neki, és
megengedte, hogy megtartsa Klütaimnésztrát. A Dioszkúroszok halála után Meneláosz elvette
nővérüket, Helenét, Tündareusz pedig lemondott a javára a trónról. 3
d) Klütaimnésztra egy fiút - Oresztészt - és három leányt -Élektrát vagy Láodikét, Íphigeneiát
vagy Íphianasszát és Khrüszothemiszt - szült Agamemnónnak. De egyesek szerint Íphigeneia
Klütaimnésztra unokahúga, Thészeusz és Helené leánya volt, s Klütaimnésztra szánalomból
fogadta örökbe.4
e) Mikor Parisz, a trójai Priamosz király fia megszöktette Helenét, s emiatt kitört a trójai
háború, Agamemnón is, Meneláosz is tíz évig távol volt otthonától. Aigiszthosz viszont nem
csatlakozott a sereghez, inkább Argoszban maradt, hogy bosszút álljon az Átreusz-házon.5
f) Mármost Klümené férje, Naupliosz nem kapott semmilyen elégtételt Agamemnóntól és a
többi görög vezértől fiának, Palamédésznek a megkövezéséért, elvitorlázott hát Trója alól,
körülhajózta Attikát és a Peloponnészoszt, s ellenségei magukra maradt asszonyait
arra biztatgatta, hogy csalják meg férjüket. Mikor Aigiszthosz meghallotta, hogy Klütaimnésztra
azok közt van, akik a legbuzgóbban hagyják meggyőzni magukat Naupliosz által, nemcsak azt
tervezte ki, hogy a szeretője lesz az asszonynak, hanem azt is, hogy mihelyt a trójai háború véget
ér, meg is öli a segítségével Agamemnónt.6
g) A Mindentudó Zeusz elküldte Hermészt Aigiszthoszhoz, és figyelmeztette, hogy mondjon le
tervéről, mert ha Oresztész férfivá serdül, kénytelen lesz megbosszulni apját. De hiába volt
Hermész minden ékesszólása, nem sikerült eltérítenie szándékától Aigiszthoszt, aki a kezében
gazdag ajándékokkal, de a szívéhen gyűlölettel elment Mükénébe. Klütaimnésztra eleinte
visszautasította közeledését, mert Agamemnón [69 (112.c.-112.9.)] értesült róla, hogy Naupliosz
Mükénében járt, s megbízta udvari énekesét, hogy tartsa szemmel az asszonyt, s hűtlensége
legkisebb jelét is írásban jelentse neki. Aigiszthosz azonban elfogta az öreg énekest, minden
élelem nélkül egy elhagyatott szigetre vettette, és a ragadozó madarak hamarosan csontig
leették az öreg énekesről a húst. Klütaimnésztra most már átengedte magát Aigiszthosz
ölelésének, aki váratlan sikerét Aphroditének bemutatott égő áldozatokkal ünnepelte meg,
Artemisznek pedig, aki engesztelhetetlenül gyűlölte az Átreuszházat, faliszőnyegeket és aranyat
ajándékozott.7
h ) Klütaimnésztrának nemigen volt rá oka, hogy szeresse Agamemnónt: előbbi férjét,
Tantaloszt, valamint szopós gyermekét megölte, rákényszerítette, hogy menjen hozzá feleségül,
aztán elment egy háborúba, amelynek úgy látszott, sose lesz vége. Jóváhagyását adta hozzá, hogy
Íphigeneiát feláldozzák Auliszban, és – amit Klütaimnésztra még nehezebben tudott lenyelni –
azt beszélték róla, hogy szeretőnek haza akarja hozni Priamosz leányát, Kasszandrát, a jósnőt.
Igaz ugyan, hogy Kasszandra ikreket szült Agamemnónnak - Téledamoszt és Pelopszot -, de
semmi sem mutatott arra, hogy Agamemnón meg akarja sérteni Klütaimnésztrát. Az asszony

Naupliosz életben maradt fiától, Oiaxtól hallotta a dolgot, aki bosszút akart állni bátyja haláláért,
s ezért biztatta rosszindulatú pletykáival gyilkosságra Klütaimnésztrát.8
i) Klütaimnésztra tehát összeesküdött Aigiszthosszal, hogy megöli Agamemnónt és
Kasszandrát. Mivel azonban tartott tőle, hogy esetleg váratlanul érkeznek meg, levelet írt
Agamemnónnak, és megkérte, gyújtson jelzőtüzet az Ída-hegyen, ha Trója elesett. Ő maga meg
egész máglyaláncot létesített, hogy a hírt a Hermaión-fokon át Lémnoszra, s onnan az Athosz-,
Makisztosz-, Messzapiosz-, Kithairón-, Aigiplanktosz- és Arakhné-hegyeken keresztül Argoliszba
továbbítsa. Megfigyelőt [70 (112.g.-112.i.)] is kirendelt a mükénéi palota tetejére: Agamemnón
egyik hűséges szolgáját, aki egy álló évig könyökölt kutya módjára a tetőn, s bámult rossz
sejtelmekkel tele az Arakhné-hegy felé. Végre egy sötét éjszaka megpillantotta a távoli
jelzőtüzet, és gyorsan fölébresztette Klütaimnésztrát. Az asszony hálaáldozat bemutatásával
ünnepelte meg a hírt, pedig most már tulajdonképpen azt szerette volna, ha Trója ostroma sose
ér véget. Aigiszthosz meg elhelyezte egyik emberét a tengerparton egy őrtoronyban, s két
aranytalentumot ígért neki, ha jelenti, mikor száll partra Agamemnón.
j) Héra kimentette Agamemnónt a szörnyű viharból, amely sok hazatérő görög hajót
elpusztított, és Meneláoszt Egyiptomba sodorta. A kedvező szél segítségével végül megérkezett
Naupliába. Mihelyt partra szállt, örömkönnyekkel a szemében lehajolt, és megcsókolta a földet.
Közben az őrszem már rohant Mükéné felé, hogy bevasalja az ígért jutalmat. Aigiszthosz
kiválasztotta húsz legvakmerőbb katonáját, különböző helyeken lesbe állította őket a palotában,
ünnepi lakomát rendelt, aztán kocsiba ült, és Agamemnón elé hajtatott, hogy fogadja.9
k ) Klütaimnésztra a hosszú úttól megviselt férjét látszólag boldogan üdvözölte,
bíborszőnyeget teríttetett a lába alá, aztán a fürdőházba vezette, ahol a rabszolgalányok már
előkészítették a meleg fürdőt. Csak Kasszandra maradt látnoki révületbe esve a palotán kívül,
semmi áron sem volt hajlandó belépni, azt kiabálta, hogy vérszagot érez, s Thüesztész átka lebeg
az ebédlő fölött. Mikor Agamemnón megmosakodott, és fél lábbal kilépett a kádból, alig várva,
hogy nekiláthasson a már föltálalt pompás lakomának, Klütaimnésztra hozzálépett, mintha
törülközőt akarna köréje csavarni, a törülköző helyett azonban egy saját kezűleg font, ingszerű
hálót dobott a fejére, amelyen sem a nyak, sem a kezek számára nem volt lyuk. Agamemnón,
mint valami hal, [71 (112.i.-112.k.)] belebonyolódott a hálóba, s így pusztult el Aigiszthosz
kezétől, aki kétszer rávágott egy kétélű bárddal. 10 Visszaesett az ezüstfalú kádba, s ekkor
Klütaimnésztra is bosszút állt a rajta esett sérelmekért: egy fejszével lecsapta a fejét.11 Aztán
kirohant, hogy ugyanazzal a fegyverrel megölje Kasszandrát is. Még annyi fáradságot sem vett
magának, hogy előbb lezárja férje szemhéját, és becsukja a száját, csak a ráfröccsent vért törölte
a hajába, annak jeléül, hogy Agamemnón maga okozta halálát.12
l) A palotában már heves csata tombolt Agamemnón testőrsége és Aigiszthosz emberei között.
Úgy hullottak a harcosok, mint a disznók, ha a gazdag ember lakomára készül, a sebesültek
vértócsában hörögve hevertek a megrakott asztalok közt. A küzdelemből Aigiszthosz
került ki győztesen. Odakünn Kasszandra feje is a porba hullt, és Aigiszthosznak még az az
elégtétele is megvolt, hogy megölte Kasszandra és Agamemnón ikreit. Csak Agamemnón
harmadik fattyával, Halészosszal vagy Haliszkosszal nem végzett. Halészosznak sikerült
megszöknie, s miután sokáig bolyongott számkivetve, megalapította Itáliában Falerii városát, s a
város lakóit megtanította Héra misztériumaira, amelyeket Faleriiben még ma is argoszi módra
ünnepelnek meg.13
m) Ez a mészárlás Gamélión (január) tizenharmadikán történt. Klütaimnésztra nem félt az
istenek büntetésétől, minden hónap tizenharmadik napját ünneppé nyilvánította, és tánccal,
valamint a védisteneinek bemutatott juháldozatokkal ünnepelte meg. Voltak, akik dicsérték
elhatározását, mások viszont úgy érezték, hogy örök szégyent hozott minden nőre, még az
erényesekre is. Aigiszthosz is hálát adott az istennőnek, aki segítette.14
n) A spártaiak azt állítják, hogy Agamemnón Amüklaiban van eltemetve. Amüklai ma már
jelentéktelen kis falucska, de lakói még mindig mutogatják [72 (112.k.-112.n.)] Klütaimnésztra
sírját és szobrát, meg Kasszandra szentélyét és szobrát is, sőt meg vannak győződve róla, hogy
Agamemnónt ott ölték meg. Az igazság ezzel szemben az, hogy Agamemnón sírja Mükéné romjai

közt van, kocsihajtójának, Aigiszthosz által vele együtt lemészárolt bajtársainak és Kasszandra
ikreinek sírja közelében.15
o) Meneláosz csak később értesült a gaztettről Próteusztól, a phároszi látnoktól, s miután
hekatombát áldozott bátyja szellemének, jelképes síremléket építtetett a tiszteletére Egyiptom
folyója partján. Mikor nyolc esztendő múlva visszatért Spártába, templomot emelt Zeusz
Agamemnónnak. Vannak ilyen templomok az attikai Laperszaiban és az ióniai Klazomenaiban
is, bár Agamemnón egyik országban sem uralkodott.16
1. Hyginus: S8. Fabula; Euszebiosz: Krónikák I. 175-6., Schoene kiad.; Homérosz: Iliász II. 107-8. és
Odüsszeia III. 263.; Aiszkhülosz: Agamemnón 529.; Pauszaniasz II. 18. 4.; Tzetzész: Khiliadesz I. 433. ss.
2. Hésziodosz, idézi Szuidasz: Alké címszó alatt; Homérosz: Iliász II. 108. és 569-80.
3. Apollodórosz III. 10. 6. és Epitomé II. 16.; Euripidész: Íphigeneia Auliszban I 148. ss.
4. Apollodórosz: uo.; Homérosz: Iliász IX. 145.; Durisz, idézi Tzetzész: Lükophrónról 183.
5. Homérosz: Odüsszeia III. 263.
6. Apollodórosz: Epitomé VI. 8-9.
7. Homérosz: Odüsszeia I. 35. ss. és III. 263-75.
8. Euripidész: Íphigeneia Auliszban I 148. ss.; Szophoklész: Élektra 531.; Pauszaniasz III. 19. 5. és II. 16.
5.; Hyginus: 117. Fabula.
9. Hyginus: uo.; Aiszkhülosz: Agamemnón I. ss. és 282. ss.; Euripidész: Élektra 1076. ss.; Homérosz:
Odüsszeia IV. 524-37.; Pauszaniasz II. 16. 5.
10. Aiszkhülosz: Agamemnón 1220-1391. ss.; 1521. ss. és Eumeniszek 631-5.; Euripidész: Élektra 157.
és Oresztész 26.; [73 (112.n.-112.o.)] Tzetzész: Lükophrónról 1375.; Servius: Vergilius Aeneise XI. énekének
267. soráról; Trikliniosz: Szophoklész Élektrája 195. soráról; Homérosz: Odüsszeia III. 193. ss. 303-5.; XI.
529-37.
11. Szophoklész: Élektra 99.; Aiszkhülosz: Agamemnón 1372. ss. és 1535.
12. Aiszkhülosz: uo.; Szophoklész: Élektra 445-6.
13. Homérosz: Odüsszeia XI. 400. és 442.; Pauszaniasz II. 16. 5.; Vergilius: Aeneis VII. 723.; Servius:
Vergilius Aeneise VII. énekének 695. soráról; Ovidius: A szerelem művészete III. 13. 31.
14. Szophoklész: Élektra 278-81.; Homérosz: Odüsszeia III. 263.; XI. 405. és VI. 512. ss.
15. Pauszaniasz II. 16. és III. 19. 5.; Pindarosz: Püthói ódák I. 32.; Homérosz: Iliász IV. 228.
16. Homérosz: Odüsszeia IV. 512. ss. és 581. ss.; Tzetzész: Lükophrónról 112-114. és 1369.; Pauszaniasz
VII. 5. 5.
1. Agamemnón, Aigiszthosz, Klütaimnésztra és Oresztész mítosza olyan stilizáltan drámai

formában maradt fenn, hogy alig lehet rájönni az eredetére. Az efféle tragédiák kulcsa
rendszerint abban a módban van, ahogy a király meghal: lelökik egy szikláról, mint Thészeuszt,
elevenen elég, mint Héraklész, kocsibaleset áldozata lesz, mint Oinomaosz, vadlovak falják fel,
mint Diomédészt, belefullad egy tóba, mint Tantalosz, vagy villám sújtja agyon, mint
Kapaneuszt. Agamemnón szokatlan módon hal meg: hálóval a fején, fél lábbal a kádban, a
másikkal a padlón, a palotához toldott fürdőházban - vagyis "se nem ruhában, se nem
ruhátlanul, sem vízben, sem szárazföldön, sem a palotájában, sem a palotán kívül". A helyzet
Llew Llaw szent király halálára emlékeztet a Mabinogionban, akit a nyári napfordulókor áruló
felesége, Blodeuwedd, és felesége szeretője, Gronw tesz el láb alól. Egy hasonló történetből,
amelyet Saxo Grammaticus beszél el a XII. század végén írt művében, a Dánia történetéhen, arra
[74 (112.1.)] következtethetünk, hogy Klütaimnésztra valószínűleg még egy almát is nyomott
Agamemnón kezébe, és akkor ölte meg, amikor Agamemnón az almát az ajkához emelte, vagyis
„se nem koplalt, se nem evett" (A fehér istennő 308. és 401. o.). Lényegében tehát ez megint az
ismert mítosz a szent királyról, aki a nyári napfordulókor hal meg, az istennőről, aki elárulja,
helyetteséről, aki az utóda lesz, s a fiáról, aki megbosszulja. Klütaimnésztra fejszéje a királyi
méltóság krétai jelképe volt; és a mítosz rokon Minósz meggyilkolásának mítoszával is: őt is
kádban ölték meg. Aigiszthosz jelzőtüzei a hegyeken, amelyek közül Aiszkhülosz szerint az egyik
hangatűz volt (lásd 18. 3.), a nyári napfordulókor gyújtott áldozati máglyák. Az istennő, akinek a
tiszteletére Agamemnónt feláldozták, a "leányaiból" - Élektra („borostyán"), Íphigeneia („erős
faj anyja") és Khrüszothemisz („arany rend") – álló hármasságként bukkan fel.
2. Ezt a régi mítoszt összefüggésbe hozták két egymással versengő peloponnészoszi
uralkodócsalád viszályával. Klütaimnésztra Spárta trónörökösnője volt, és a spártaiaknak abból

az állításából, hogy Agamemnónt az ő ősük, Tündareusz ültette Mükéné trónjára, arra lehet
következtetni, hogy ők kerültek ki győztesen egy Mükénével viselt háborúból, amelyet
Amüklaiért vívtak, ahol Agamemnónt is, Klütaimnésztrát is tisztelték.
3. „Zeusz Agamemnón", vagyis a „Határozott Zeusz" nyilván olyan isteni melléknév volt,
amelyet nemcsak Mükéné, hanem Laperszai és Klazomenai, sőt valószínűleg az „Egyiptom
folyója" partján fekvő danaosz vagy akháj település királyai is viseltek. Egyiptom folyója nem
tévesztendő össze a Nílussal. Józsué (XV. 4.) Palesztina és Egyiptom határaként emlegeti.
Északabbra, Aszkalonnál és Tűrosz közelében több danaosz és akháj település is volt (lásd
169.f.).
4. A tizenharmadik nap, amelyet Rómában idusnak neveztek és szintén ünnepnek tekintettek,
akkor, [75 (112.1.-112.4.)] amikor a naptári hónapok még közönséges holdhónapok voltak,
egybeesett a holdtöltével. Úgy látszik, hogy a királyt mindig holdtöltekor áldozták fel. A legenda
szerint a görög hajóhad - mivel az év vége felé indult vissza Trója alól - téli viharokba került.
Agamemnón tehát januárban halt meg, nem júniusban.
113. Oresztész bosszúja

Oresztészt szerető nagyszülei, Tündareusz és Léda nevelték fel. Még kisfiú volt, amikor
Klütaimnésztrát és Íphigeneiát Auliszba kísérte.1 Egyesek szerint azonban Klütaimnésztra
röviddel Agamemnón hazatérése előtt küldte Phókiszba, mások szerint meg a gyilkosság estéjén
nemes szívű dajkája, Arszinoé, Láodameia vagy Geilissza mentette meg az akkor tízesztendős
Oresztészt: saját fiát fektette a királyi gyermekszoba ágyába, s Aigiszthosz azt ölette meg
Oresztész helyett.2 Megint mások úgy tudják, hogy nővére, Élektra csempészte ki a városból apja
öreg nevelőjének segítségével, egy vadállatfigurákkal kihímzett, saját kezűleg szőtt ruhába
csavarva.3
b) Miután egy darabig az Argoliszt Lakóniától elválasztó Tanosz folyó mentén, a pásztorok
közt rejtőzködtek, a nevelő útra kelt Oresztésszel az Átreusz-ház megbízható szövetségesének,
Sztrophiosznak az udvarába, aki a Parnasszosz-hegy lábánál, Kríszában uralkodott.4 Ennek a
Sztrophiosznak Agamemnón húga, Asztüokhé (vagy Anaxibia, vagy Kündragora) volt a felesége.
Kríszában Oresztész egy kalandvágyó játszópajtásra talált: Sztrophiosz fiának, Püladésznek a
személyében, aki valamivel fiatalabb volt nála, de úgy rendeltetett, hogy barátságuk
közmondásossá váljon.5 Oresztész szomorúan értesült az öreg nevelőtől, hogy Agamemnón
holttestét kihajították a palotából, és Klütaimnésztra sietve, [76 (112.4.-113.b.)] italáldozat
bemutatása és mirtuszágak nélkül földelte el, s Mükéné lakóinak tilos volt részt venniök a
temetésen.6
c) Aigiszthosz hét évig uralkodott Mükénében, Agamemnón kocsiján hajtatott, Agamemnón
trónján ült, az ő jogarát tartotta a kezében, az ő ruháját viselte, az ő ágyában aludt, és az ő
vagyonát pazarolta. De a királyi méltóság e külső jelei ellenére alig volt több, mint
Klütaimnésztrának, Mükéné igazi uralkodójának rabszolgája.7 Ha részeg volt, ráugrott
Agamemnón sírjára, kövekkel dobálta a síremléket, és kiabált: - Gyere, Oresztész, gyere, és védd
meg, ami a tiéd! - Az igazság azonban az volt, hogy állandóan rettegett Oresztész bosszújától
még ha megbízható, idegen országbeli testőrei vették is körül. Nem volt egyetlen éjszakája sem,
amelyet nyugodtan átaludt volna, és csinos jutalmat ígért aranyban - annak, aki Oresztészt
meggyilkolja.8
d) Élektra unokabátyja, a spártai Kasztór jegyese volt, amikor Kasztór még élt, és nem volt
félisten. Noha most Görögország legelőkelőbb hercegei versengtek a kezéért, Aigiszthosz félt,
hogy esetleg fiút szül, aki megbosszulja Agamemnónt, közhírré tette hát, hogy Élektra egyetlen
kérőt sem hallgat meg. Szívesen el is tette volna láb alól Elektrát, aki leplezetlenül kimutatta
engesztelhetetlen gyűlöletét, nehogy titokban lefeküdjön a palota valamelyik tisztjével, s szüljön
egy fattyút; Klütaimnésztra azonban, aki nem érzett lelkifurdalást Agamemnón
meggyilkolásában való részvétele miatt, de félt magára vonni az istenek haragját, megtiltotta,
hogy megölje a leányt. Azt azonban megengedte, hogy férj hez adja egy mükénéi paraszthoz, aki
egyrészt félt Oresztésztől, másrészt természettől fogva szemérmes volt, így aztán az össze nem
illő házaspár sohasem hált együtt.9

e) Klütaimnésztra tehát - aki egyébként már három gyermeket szült Aigiszthosznak, éspedig
Erigonét, Alétészt és a második Helenét - nem törődött Élektrával, [77 (113.b .- 113.e.) ] aki
gyalázatos nyomorúságban élt, s állandóan szigorú ellenőrzés alatt tartották. A végén
elhatározták, hogy ha nem törődik bele sorsába, mint nővére, Khrüszothemisz, és továbbra is
„házasságtörő gyilkosok"-nak nevezi a nyilvánosság előtt Aigiszthoszt és Klütaimnésztrát,
száműzik valamelyik messzi városba, és tömlöcbe dugják, ahová soha nem hatol napfény.
Élektra ennek ellenére megvetette Khrüszothemiszt megalázkodása és halott atyjuk iránti
hűtlensége miatt, s titokban gyakran küldött figyelmeztetést Oresztésznek, hogy ne feledje:
bosszút kell állnia.10
f) Oresztész, aki már férfivá serdült, felkereste a delphoi jósdát, és megkérdezte, megölje-e
apja gyilkosait. Apollón - Zeusz jóváhagyásával — azt felelte, hogy ha nem bosszulja meg
Agamemnónt, a társadalom kitaszítottja lesz, egyetlen szentélybe és templomba sem teheti be a
lábát, és lepra fogja sújtani. A betegség beeszi magát a húsába, és fehér penész lepi be az egész
testét.11 Azt a tanácsot kapta, hogy mutasson be italáldozatot Agamemnón sírjánál, tegyen rá
egy fürtöt a hajából, és anélkül, hogy bármilyen fegyveres segítséget igénybe venne, fortélyosan
büntesse meg a gyilkosokat, ahogy megérdemlik. Ugyanakkor a Pűthia azt se hallgatta el, hogy
az Erinnüszök nem fogják egykönnyen megbocsátani az anyagyilkosságot, s Apollón parancsára
egy agancsból készült íjat adott Oresztésznek, hogy azzal verje vissza támadásaikat, ha
elviselhetetlenné válnak. Ha teljesítette a parancsokat, feltétlenül jöjjön vissza Delphoiba, s
Apollón meg fogja védeni.12
g) Oresztész a nyolcadik évben - illetőleg egy másik verzió szerint húsz év múltán - tért vissza
titokban Athénon keresztül Mükénébe, azzal az elhatározással, hogy Aigiszthoszt is, anyját is
megöli.13
Egy reggel, Püladész társaságában, felkereste Agamemnón sírját, s miközben levágott egy
fürtöt a hajából, az Alvilági Hermészhez, az apaság védőistenéhez [78 (113.e.-113.g.)]
fohászkodott. Amikor észrevette, hogy egy csapat rabszolganő közeledik, a gyász jeléül
piszkosan és megszaggatott ruhában, elrejtőzött a közeli sűrűben, hogy megfigyelje őket. Nos,
Klütaimnésztra azt álmodta az éjszaka, hogy kígyót szült, bepólyázta és megszoptatta. Hirtelen
felsikoltott álmában, és az egész palotát felriasztotta jajveszékelésével: a kígyó vért és tejet
szívott a kebléből. A látnokok, akikhez tanácsért fordult, úgy vélekedtek, hogy magára
haragította a halottakat. Ezért rendelte ki a gyászoló rabszolganőket, hogy mutassanak
be italáldozatot a nevében Agamemnón sírján. Remélte, hogy ezzel kiengeszteli Agamemnón
szellemét. Élektra is ott volt a gyászolók közt, de az italáldozatot nem az anyja, hanem a maga
nevében mutatta be, megbocsátás helyett bosszúért imádkozott Agamemnónhoz, és arra
kérte Hermészt, szóljon Földanyának és az alvilági isteneknek, hogy hallgassák meg
könyörgését. Mikor észrevette, hogy egy szőke hajfürt van a síron, rögtön rájött, hogy csakis
Oresztészé lehet: színe is, minősége is nagyon hasonlított az övéhez, meg aztán senki más nem
merészelt volna ilyen áldozatot bemutatni.14
h) Kétség és remény közt gyötrődve hasonlította össze lábát a nyomokkal, amelyeket
Oresztész lába hagyott a sír körül az agyagos földön, s már éppen felismerni vélte a
hasonlóságot, amikor Oresztész előjött rejtekéből, bebizonyította Élektrának, hogy a hajfürt az
övé, és megmutatta a ruhát is, amelyben megszökött Mükénéből.
Élektra boldogan köszöntötte, s most már együtt fohászkodtak ősükhöz, Zeusz atyához.
Emlékeztették, hogy Agamemnón mindig nagy tisztelettel adózott neki, s ha az Átreusz-ház
kihal, nem marad senki Mükénében, aki bemutassa neki a szokásos hekatombákat.
Aigiszthosz ugyanis más isteneket imádott.15
i) Mikor a rabszolganők elmesélték Oresztésznek Klütaimnésztra álmát, önmagára ismert a
kígyóban, és [79 (113.g.-113.i.)] kijelentette, hogy csakugyan a ravasz kígyó szerepét fogja
játszani: kiszívja a vért anyja álnok testéből. Aztán megbízta Élektrát, hogy menjen vissza a
palotába, de ne szóljon semmit Klütaimnésztrának a találkozásukról. Ő meg Püladész kis idő
múlva utánamennek, s bebocsátást kérnek majd a kapunál, mintha oltalomkereső idegenek
volnának. Azt fogják mondani, hogy phókisziak, és parnasszoszi dialektusban fognak beszélni.

Ha a kapus nem engedi be őket, az egész város fel fog háborodni Aigiszthosz barátságtalan
viselkedésén, ha meg bebocsátást nyernek, mindenképpen bosszút fognak állni.
Oresztész nemsokára be is kopogtatott a palota kapuján, és a ház urát vagy úrnőjét kereste.
Maga Klütaimnésztra jött ki, de nem ismerte fel Oresztészt. A fiatalember azt hazudta, hogy
Dauliszból való aiol, s szomorú hírt hoz bizonyos Sztrophiosztól, akivel véletlenül találkozott az
Argoszba vezető országúton. Éspedig azt, hogy az úrnő fia, Oresztész meghalt, s hamvai egy
bronzurnában vannak. Sztrophiosz azt szeretné tudni, küldje-e haza a hamvakat Mükénébe,
vagy temesse el Kríszában.16
j) Klütaimnésztra azonnal behívta Oresztészt a palotába, és elrejtve örömét a szolgák elől, a fiú
öreg dajkáját, Geilisszát küldte Aigiszthoszért egy közeli templomba. Csakhogy Geilissza
álöltözete ellenére felismerte Oresztészt, és megváltoztatta úrnője üzenetét. Azt
mondta Aigiszthosznak, hogy örüljön, mert most már nyugodtan hazatérhet fegyvertelenül is,
hogy üdvözölje egy jó hír hozóit: ellensége halott.17
Aigiszthosz gyanútlanul lépett be a palotába, ahová éppen akkor érkezett meg egy
bronzurnával Püladész is, hogy még jobban elterelje Oresztészről a figyelmet. Elhitette
Klütaimnésztrával, hogy az urna Oresztész hamvait tartalmazza: Sztrophiosz úgy döntött, hogy
hazaküldi őket Mükénébe. Az első üzenet e látszólagos megerősítése tökéletesen eloszlatta
Aigiszthosz minden [80 (113.i.-113.j.)] gyanakvását, így aztán Oresztész akadálytalanul
kihúzhatta kardját, és levághatta Aigiszthoszt. Klütaimnésztra most ismert rá fiára, és
megpróbálta könyörületességre bírni: lemeztelenítette keblét, és esedezett: ne felejtse el, mivel
tartozik egy fiú az anyjának. Oresztész azonban — ugyanazzal a karddal - egyetlen csapással
levágta a fejét, és Klütaimnésztra holtan rogyott szeretője mellé. Oresztész a két holttest fölött
beszédet intézett a palota cselédségéhez, felmutatta a még mindig vérfoltos hálót, amelyben
Agamemnón meghalt, s ékes szavakkal kifejtette, hogy nem követett el bűnt, amikor megölte
Klütaimnésztrát, hiszen a háló bizonyítja, hogy az aszszony áruló volt, s azt is elmondta, hogy
Aigiszthosz is csak azt a büntetést szenvedte el, amelyet a törvény a házasságtörőkre kiszab.18
k) Oresztész nem elégedett meg annyival, hogy Aigiszthoszt és Klütaimnésztrát megölte,
hanem végzett leányukkal, a második Helenével is, Püladész pedig Naupliosz fiait kergette el,
akik Aigiszthoszt meg akarták menteni.19
l) De vannak, akik szerint ezek az események Argoszban, a Héra-ünnep harmadik napján
játszódtak le, mikor a szüzek felvonulása megkezdődött. Aigiszthosz ünnepi lakomát készíttetett
a nimfáknak a lólegelő közelében, mielőtt bikát áldozott Hérának, és éppen mirtuszágakat
gyűjtött, hogy megkoszorúzza a fejét. Azt is hozzáteszik, hogy amikor Élektra találkozott
Oresztészszel Agamemnón sírjánál, eleinte nem akarta elhinni, hogy a fiatalember az ő rég
elveszett bátyja, hiába hasonlított egymáshoz a hajuk, s hiába mutatta Oresztész a ruhát. Végül
is egy heg győzte meg Oresztész homlokán: amikor ugyanis még gyermekek voltak, Oresztész
egy szarvasvadászaton megbotlott, elesett, és bevágta a fejét egy éles sziklába.
m) Élektra súgott valamit Oresztésznek, mire az odalépett az oltárhoz, ahol éppen levágták a
bikát, s mikor [81 (113.j.-113.m.)] Aigiszthosz lehajolt, hogy megvizsgálja az állat beleit,
Oresztész az áldozati fejszével lecsapta a fejét. A fejet odaadta Élektrának, aki azzal a
hazugsággal, hogy tíz nappal azelőtt fiút szült férjének, a parasztnak, kicsalta Klütaimnésztrát a
palotából. Mikor Klütaimnésztra, aki szerette volna látni első unokáját, belépett a kunyhóba,
Oresztész, aki az ajtó mögé bújva várta, könyörtelenül megölte.20
n) Megint mások - noha a gyilkosság szerintük is Argoszban történt - azt állítják, hogy
Klütaimnésztra Khrüszothemiszt küldte el Agamemnón sírjához, hogy mutasson be
italáldozatot, mivel azt álmodta, hogy Agamemnón föltámadt, kitépte kormánypálcáját
Aigiszthosz kezéből, és olyan mélyen elültette a földbe, hogy kihajtott, s akkora ágai nőttek, hogy
egész Mükéné földjét beborította az árnyékuk. E változat szerint Aigiszthoszt és Klütaimnésztrát
azzal csapták be, hogy Oresztész kocsibaleset áldozata lett a Püthói Játékokon,
s Oresztész nem hajfürttel, hímzett ruhával vagy sebhellyel igazolta kilétét Élektra előtt, hanem
Agamemnón pecsétjével, amelyet Pelopsz elefántcsontból való vállának egy darabjából
faragtak.21

o) Olyanok is vannak, akik szerint nem Oresztész ölte meg a saját kezével Klütaimnésztrát,
hanem bíróság elé állította, s az ítélte halálra az asszonyt. Oresztész egyetlen bűne csak az - ha
ugyan egyáltalán bűnnek lehet nevezni -, hogy nem lépett közbe anyja érdekében.22
1. Euripidész: Oresztész 462. és Íphigeneia Auliszban 622.
2. Aiszkhülosz: Agamemnón 877. ss. és Áldozatvivők 732.; Euripidész: Élektra 14. ss.; Pindarosz: Püthói
ódák XI. 17., szkholionnal.
3. Apollodórosz: Epitomé VI. 24.; Euripidész: uo. és 542. ss.; Aiszkhülosz: Áldozatvivők 232.
4. Euripidész: Élektra 409-12.; Szophoklész: Élektra 11. ss.; Pindarosz: Püthói ódák XI. 34-6. [82
(113.m.-113.o.)]
5. Hyginus: 117. Fabula; szkholiaszta Euripidész Oresztészének 33., 764. és 1235. soráról; Euripidész:
Íphigeneia a tauroszok között 921.; Apollodórosz: Epitomé VI. 24.; Ovidius: Pontusi levelek III. 2. 95-8.
6 . Euripidész: Élektra 289. és 323-5.; Aiszkhülosz: Áldozatvivők.
7 . Homérosz: Odüsszeia III. 305.; Euripidész: Élektra 320. ss. és 931. ss.; Szophoklész: Élektra 267. ss.
és 651.
8 . Euripidész: Élektra 33., 320. ss. és 617. ss.; Hyginus: 119. Fabula.
9 . Euripidész: Élektra 19. ss., 253. ss. és 312. ss.
1 0 . Hyginus: 122. Fabula; Ptolemaiosz Héphaisztiónosz IV. idézi Phótiosz 479. o.; Euripidész: Élektra
60-64; Aiszkhülosz: Áldozatvivők 130. ss.; Szophoklész: Élektra 341. ss.,379 ss. és 516. ss.
1 1 . Apollodórosz: Epitomé VI. 24.; Aiszkhülosz: Eumeniszek 622. és Áldozatvivők 269. ss.
1 2 . Szophoklész: Élektra 36-37. és 51-52. Euripidész: Oresztész 268-70.; Aiszkhülosz: Áldozatvivők
1038.
1 3 . Homérosz: Odüsszeia III. 306. ss.; Szophoklész Élektrájának hüpothészisze; Apollodórosz: Epitomé
VI. 25.
1 4 . Aiszkhülosz: Áldozatvivők.
1 5 . Aiszkhülosz: uo.
1 8 . Hyginus: 119. Fabula; Aiszkhülosz: Eumeniszek 592. és Áldozatvivők 973. ss.
1 9 . Ptolemaiosz Héphaisztiónosz IV., idézi Phótiosz 479. o . ; Pauszaniasz I. 22. 6.
2 0 . Euripidész: Élektra.
2 1 . Szophoklész: Élektra 326. és 417. ss.; 47-50. és 1223., szkholionokkal.
2 2 . Servius: Vergilius Aeneise XI. énekének 268. soráról.
1. Fontos mítosz, számtalan variánssal. Az olümposzi vallás a prehellén matriarchális felfogás

és a hellén [83 (113.1.)] patriarchális felfogás közti kompromisszumból jött létre. Az "istenek
családja" kezdetben hat istenből és hat istennőből állt. Az erők egyensúlya nagy nehezen, de
fennállt mindaddig, amíg Athéné Zeusz fejéből, Dionűszosz pedig Zeusz ágyékából újjá nem
született. Aztán Dionüszosz elfoglalta Hesztia helyét az istenek tanácsában (lásd 27. k.), s ezzel
biztosítva volt az istenek közt felmerült vitás kérdésekben a férfiak túlsúlya - ami a
földön is tükröződött -, és az istennők ősi előjogait most már eredményesen vitássá lehetett
tenni.
2. Az anyai ágon való öröklés a prehellén vallásból átvett alaptételek egyike volt. Mivel
valamennyi király szükségszerűen idegen volt, s a trónörökösnővel kötött házasság révén
uralkodott, a királyi hercegek megtanulták, hogy anyjukat a királyság legfőbb támaszának, az
anyagyilkosságot pedig elképzelhetetlen bűnnek tekintsék. A régebbi vallás mítoszain
nevelkedtek, s ezekben a szent királyt mindig elárulta isteni felesége, a helyettese megölte, a fia
pedig megbosszulta. Tudták, hogy a fiú sohasem házasságtörő anyját büntette meg, mivel az
annak az istennőnek a felhatalmazásával járt el, akit szolgált.
3. Az Oresztész-mítosz régiségét nyilvánvalóvá teszi Püladésszel való barátsága: ugyanolyan
viszonyban van, vele, mint Thészeusz volt Peirithoosszal. A mítosz ősi változatában Oresztész
kétségkívül egy phókiszi herceg volt, aki Aigiszthoszt uralkodása nyolcadik esztendejének végén
rituálisan megölte, feleségül vette Klütaimnésztra leányát, Khrüszothemiszt, s így ő lett az új
király.
4. Az ősi változat egyéb árulkodó nyomai is fellelhetők Aiszkhülosznál, Szophoklésznál és
Euripidésznél. Aigiszthoszt Héra Halál-istennő ünnepén, mirtuszág-gyűjtés közben ölik meg,
méghozzá áldozati fejszével, mint a Minósz-bikát. Az, hogy Geilissza "vadállatfigurákkal

kihímzett" ruhába burkolva menti meg [84 (113.1.-113.4.)] Oresztészt („hegymászó"), s hogy a
nevelő a Tanosz-parti pásztorok közt bujkál, szintén a már ismert mesét idézi
emlékezetünkbe a királyi hercegről, akit ruhába burkolva kitesznek „egy hegyre" a vadak
kénye-kedvére, de a pásztorok megmentik és felnevelik. A ruhát végül itt is éppúgy felismerik,
mint a Hippothoosz-mítoszban (lásd 49. a.). Hogy Geilissza saját fiával helyettesíti az áldozatul
kiszemelt királyfit, talán a vallástörténetnek egy olyan szakaszára utal, amikor a királyt
évenként helyettesítő gyermek már nem volt feltétlenül a királyi nemzetség tagja.
5. Mennyiben fogadhatók el hát igaznak a történet főeseményei abban a formában, ahogy az
attikai drámaírók ránk hagyományozták? Bár nem valószínű, hogy az Erinnüszök indokolatlanul
kerültek be a mítoszba - melyet Alkmaión és Eriphülé mítoszához hasonlóan (lásd 107. d.)
valószínűleg tanító célzatú figyelmeztetésnek szántak, hogy a fiúnak nem szabad engedetlennek
és igazságtalannak lennie anyjával szemben, s különösen bántalmaznia nem szabad -, az sem
valószínű, hogy Oresztész megölte Klütaimnésztrát. Ha ilyesmit művelt volna, Homérosz ezt
feltétlenül megemlíti, s semmiképpen sem nevezi Oresztészt „istenhez hasonlatosnak". Csak
arról tudósít, hogy Oresztész megölte Aigiszthoszt, s a bitorló halotti torát gonosz anyjáéval
együtt ülte meg (Odüsszeia III. 306. ss.). A Paroszi Krónika sem tesz említést arról, hogy
anyagyilkosság is szerepelt az Oresztész elleni vádiratban. Valószínű tehát, hogy Servius
beszámolója felel meg a valóságnak: miután Oresztész megölte Aigiszthoszt, Klütaimnésztrát
csupán a népi igazságszolgáltatásnak engedte át: Euripidész Oresztészében (496. ss.)
Tündareusz kifejezetten ezt az eljárást ajánlja. De az ősi törvény szerint már az is elég ok volt rá,
hogy az Erinnüszök valakit üldözőbe vegyenek, ha csupán azzal sértette meg anyját,
hogy nem állt ki mellette. [85 (113.4. - 113.5.)]
6. Úgy látszik, hogy ez a széles körben elterjedt mítosz családi viszályok esetén olyan erős
pozíciót biztosított az anyáknak, hogy Apollón és az ősi vallást eláruló Zeusz-szülte Athéné
papsága elhatározta, hogy lejáratja. Ezért úgy állították be a dolgot, hogy Oresztész nem
egyszerűen csak átadta a bíróságnak Klütaimnésztrát, hanem meg is ölte, s utána Zeusz
segítségével és Apollón személyes közbenjárása révén sikerült kieszközölni, hogy Görögország
legfelsőbb bírósága felmentse. (Apollón ugyanígy biztatta fel Alkmaiónt, hogy ölje meg áruló
anyját, Eriphülét.) A papság egyszer s mindenkorra érvényteleníteni akarta azt a vallási
alapelvet, hogy az anyaság szentebb, mint az apaság.
7. A revideált változatban az endogámiát és az apai ágon való leszármazást adottnak tekintik,
és ezzel az Erinnüszöket sikerült kiküszöbölniök. Élektrát, akinek a neve - „borostyánkő" - a
hüperboreoszok Apollón kultuszára utal, kedvezőbb színben tüntetik fel, mint Khrüszothemiszt,
akinek a neve arra figyelmeztet, hogy a matriarchális törvény ősi szemléletmódja Görögország
legtöbb vidékén még mindig uralkodott, és anyja előtti "megalázkodását" még mindig jámbor és
tiszteletre méltó magatartásnak tekintették. Élektra — akar a Zeusz-szülte Athéné - „apa-párti".
Egyébként az Erinnüszök mindig csak az anyákért szálltak síkra: Aiszkhülosz erőszakot tesz a
nyelven, amikor azt mondja, hogy az Erinnüszök feladata az apák kiontott vérének
megbosszulása volt (Áldozatvivők 283-84.). Apollón fenyegetőzése, hogy Oresztész leprát kap,
ha nem öli meg anyját, igen nagy merészség volt: leprával sújtani vagy kigyógyítani belőle
valakit sokáig csupán a Fehér Istennő, Leprea, vagyis Alphitó előjoga volt (A fehér istennő, 24.
fejezet). A későbbiekben nem minden Erinnüsz engedelmeskedik Apollón delphoi döntéseinek,
és Euripidész azzal békíti meg a nézőtéren ülő nőket, hogy [86 (113.6.-113.7.)] megállapíttatja a
Dioszkúroszokkal: Apollón nagyon balga utasításokat adott (Élektra 1246.).
8. A felismerési jelenetnek, valamint annak a tervnek rengeteg változata, amelynek a
segítségével Oresztésznek sikerül megölnie Aigiszthoszt és Klütaimnésztrát, csak mint annak a
bizonyítéka érdekes, hogy a klasszikus drámaírókat nem kötötték a hagyományok.
Megteremtették a régi mítosz egy új változatát, s Szophoklész is, Euripidész is igyekeztek jobbá
tenni az Aiszkhülosz által elsőnek megfogalmazott új változatot: hihetőbbé tették a cselekményt.
114. Az Oresztész-per
Azok a mükénébeliek, akik helyeselték Oresztésznek hallatlan tettét, nem engedték, hogy
Klütaimnésztra és Aigiszthosz teste városukban nyugodjon, hanem a város lalain kívül temették

el őket.1 Az első éjjel Oresztész és Püladész őrizte Klütaimnésztra sírját, nehogy valaki ki
merje rabolni. De miközben virrasztottak, megjelentek a kígyóhajú, kutyafejű, denevérszárnyú
Erinnüszök, és meglóbálták korbácsaikat. Dühös támadásaik ellen Oresztész nem sokra ment
Apollón agancsíjával, megzavarodott, arcra borult egy heverőn, beburkolta a fejét egy köpenybe,
s így feküdt hat napig. Se nem evett, se nem mosakodott.
b ) Akkor megérkezett Spártából az öreg Tündareusz, anyagyilkosságért vádat emelt
Oresztész ellen, s összehívta a mükénéi törzsfőket, hogy hozzanak ítéletet. Közhírré tette, hogy
amíg a tárgyalás tart, senki sem állhat szóba Oresztésszel és Elektrával, s mindkettőjüktől meg
kell tagadni a szállást, tüzet és vizet. Vagyis Oresztész még véres kezeit sem moshatta meg.
Mükéné utcáin felfegyverzett polgárok cirkáltak, s Naupliosz fia, [87 (113.7.-114.b.)] Oiax, örült
az alkalomnak, hogy háborgathatja Agamemnón gyermekeit.2
c) Közben Meneláosz kincsekkel megrakodva partra szállt Naupliában, s egy halász elmesélte
neki, hogy Aigiszthoszt és Klütaimnésztrát meggyilkolták. Előreküldte Helenét, hogy győződjön
meg róla, igaz-e a hír, de éjszakának idején, nehogy a Trója alatt elesettek rokonai megkövezzék
az asszonyt. Mivel Helené restellte nyilvánosan gyászolni nővérét, Klütaimnésztrát, hiszen az ő
hűtlensége sokkal nagyobb vérontást idézett elő, Elektrához fordult, aki a beteg Oresztészt
ápolta: - Kérlek, unokahúgom, mutass be nevemben italáldozatot Klütaimnésztra szellemének, s
tedd a sírjára levágott hajamat. - De mikor Élektra látta, hogy Helené hiúságból csak a végéből
vágott le valamicskét a hajának, megtagadta a kérést. - Küldd el inkább Hermionét, a leányodat -
felelte kurtán. Helené erre kihívta a palotából Hermionét. A leány még csak kilencesztendős volt,
amikor anyja megszökött Parisszal, s mikor a trójai háború kitört, Meneláosz Klütaimnésztra
gondjaira bízta. Ennek ellenére azonnal ráismert Helenére, és kötelességtudóan teljesítette a
parancsát.3
d) Aztán Meneláosz belépett a palotába, ahol nevelő-apja, Tündareusz fogadta mély gyászban,
és figyelmeztette, hogy ne tegye spártai földre a lábát, amíg meg nem büntette gonosztevő
unokaöccsét és unokahúgát. Tündareusznak az volt a véleménye, hogy Oresztésznek meg kellett
volna elégednie azzal, ha polgártársai száműzik Klütaimnésztrát. Amennyiben halálra ítélték
volna, kötelessége lett volna közbelépni az érdekében. De az után, ami történt, meg kell győzniök
a mükénébelieket, hogy - tetszik, nem tetszik — anyagyilkosság miatti meg kell kövezniök
nemcsak Oresztészt, hanem felbujtóját, Élektrát is.
e) Meneláosz nem merte megsérteni Tündareuszt, s gondoskodott róla, hogy olyan ítéletet
hozzanak, [88 (114.b.-114.e.)] amilyet kívánt. De hála Oresztész ékesszóló védekezésének,
aki maga is jelen volt a tárgyaláson, de Püladész is támogatta (akit apja, Sztrophiosz a
gyilkosságban való szerepe miatt közben kitagadott), a bírák megváltoztatták döntésüket, s
öngyilkosságra ítélték Oresztészt és Élektrát. A nemes lelkű Püladész kivezette Oresztészt a
tárgyalóteremből, s kijelentette, hogy nem hajlandó elhagyni sem őt, sem Élektrát, aki már a
jegyese volt. Azt javasolta, hogy ha már mindhármuknak meg kell halniok, előbb büntessék meg
gyávaságáért és hűtlenségéért Meneláoszt: öljék meg Helenét, aki a rájuk szakadt valamennyi
szerencsétlenséget előidézte. Miközben Élektra a város falain kívül várakozott, hogy
végrehajthassa saját tervét - azaz foglyul ejtse a Klütaimnésztra sírjától visszatérő Hermionét, s
túszként fogva tartsa, amíg Meneláosz jobb belátásra nem tér -, Oresztész és Püladész kardjukat
köpenyük alá rejtve beléptek a palotába, s mintha oltalomkeresők volnának, a főoltárhoz
menekültek. Helenét, aki az oltár mellett ült és szőtt, mert egy bíborruhát akart Klütaimnésztra
sírjára helyezni, megtévesztette a siránkozásuk, és odalépett, hogy üdvözölje őket. Erre
mindketten kardot rántottak, s miközben Püladész elkergette Helené phrűg rabszolgáit,
Oresztész meg akarta ölni az asszonyt. De Apollón - Zeusz parancsára - felhőbe burkolva az
Olümposzra ragadta, s halhatatlanná vált. Bátyjaival, a Dioszkúroszokkal együtt ő a bajba jutott
tengerészek oltalmazója.4
f) Közben Élektra foglyul ejtette Hermionét, bevitte a palotába, és eltorlaszolta a kapukat.
Mikor Meneláosz látta, hogy leányát halálos veszély fenyegeti, azonnal intézkedéseket tett a
megmentésére. Emberei betörték a kapukat, s Oresztész éppen föl akarta gyújtani a palotát
és megölni Hermionét, hogy aztán maga is kard vagy tűz által pusztuljon el, amikor
gondviselésszerűen megjelent Apollón, kicsavarta Oresztész kezéből a fáklyát, és visszakergette

Meneláosz katonáit. A megjelenését [89 (114.e.-114.f.)] követő áhítatos csendben
megparancsolta Meneláosznak, hogy nősüljön meg újból, Hermionét jegyezze el Oresztésszel, és
térjen haza Spártába uralkodni. Klütaimnésztra meggyilkolásával ne foglalkozzon többé,
miután az istenek vették az ügyet a kezükbe. 5
g ) Oresztész erre gyapjúval körültekert babérággal és babérkoszorúval - hadd lássák, hogy
Apollón védelme alatt áll - elindult Delphoiba, de az Erinnüszök továbbra is követték. A püthói
papnő megrémült, mikor meglátta, ahogy oltalmat keresve ott kuporog a márvány
köldökkövön - a kő csupa vér volt, mivel Oresztész még mindig nem mosott kezet -, s körülötte
ott alszik a fekete Erinnüszök iszonyú csapata. Apollón azonban megnyugtatta a papnőt:
megígérte, hogy szót fog emelni Oresztész érdekében, akinek megparancsolta, hogy nézzen
bátran szembe minden megpróbáltatással. Egy darabig száműzetésben kell élnie, de utána
menjen Athénba, s csókolja meg ott Athéné ősi szobrát. Az istennő - miként a Dioszkúroszok
már megjósolták – megvédi majd Gorgó-arcú aigiszével, és hatálytalanítja az átkot.6 Miközben az
Erinnüszök még aludtak, Oresztész Hermész vezetésével megszökött közülük. De
Klütaimnésztra szelleme nyomban megjelent a szentélyben, szemrehányásokat tett az
Erinnüszöknek, s emlékeztette őket, milyen gyakran áldozott bort és rendezett iszonyú éjféli
lakomákat nekik. Erre az Erinnüszök ismét Oresztész nyomába eredtek, fütyülve Apollónra, aki
dühében azzal fenyegetőzött, hogy lenyilazza őket.7
h) Oresztész száműzetése egy esztendeig tartott: ennyi időnek kellett eltelnie, hogy egy
gyilkos ismét szabadon mozoghasson polgártársai között. A fáradhatatlan Erinnüszökkel a
sarkában messzi földeket és tengereket bejárt, újra meg újra megtisztította magát disznóvérrel
meg folyóvízzel, ezek a szertartások azonban legfeljebb egy-két órára tartották távol kínzóit, s
Oresztész elméje hamarosan ismét elborult. Hermész [90 (114.g.-114.h.)] mindenekelőtt
Troizénbe kísérte, ahol Apollón szentélyével szemközt szállt meg a ma „Oresztész házá"-nak
nevezett helyiségben. Kilenc troizéni nemsokára megtisztította a Farkas Artemisz temploma
közelében levő Szent Sziklánál, a Hippokrené-forrásból merített vízzel és a szent áldozatok
vérével. Ma egy öreg babérfa áll azon a helyen, ahol az áldozati állatokat utána elásták. A kilenc
ember leszármazottai még ma is minden évben ünnepi lakomát rendeznek ott az esztendő
bizonyos napján.8
i) Kranaé szigetével szemközt, Gütióntól fél mérföldre áll egy faragatlan kő, a Megváltó Zeusz
kövének nevezik. Amikor Oresztész leült erre a kőre, egy időre kitisztult az agya.
Megmosakodott állítólag az itáliai Rhegium közelében levő hét folyóban, a thrákiai Hebrosz
három mellékfolyójában és az Antiokhia mellett hömpölygő Oresztészben is.9
j) Megalopolisztól körülbelül egy mérföldnyire, a Messzénébe vezető országúttól balra látható
az Örült Istennők szentélye — az Erinnüszöket nevezik így, akik dührohammal sújtották
Oresztészt -, meg egy kis domb, tetején egy kőujjal: "Ujj-sír" a neve. Itt harapta le Oresztész
kétségbeesésében az egyik ujját, hogy megengesztelje a fekete istennőket, mire legalábbis
néhány lehérré változott közülük, s Oresztész visszanyerte ép eszét. Aztán egy Aké nevű közeli
szentélyben leborotválta a haját, s a fekete istennőknek engesztelő áldozatot, a fehéreknek
hálaáldozatot mutatott be. Az utóbbiaknak még ma is a Khariszokkal együtt mutatnak be
áldozatot.10
k) Ezután Oresztész az aszanok és arkadiaiak közt élt, a Parrhasziai-síkságon. A síkságot a
szomszédos várossal együtt régebben Oreszthasszionnak nevezték, a város alapítójáról, Lükaón
fiáról, Oresztheuszról. Most Oreszteion lett a neve. Egyesek szerint azonban Oreszteiont
régebben Aszaniának hívták, és Oresztész csak azután költözött oda, miután Athénban járt.
Mások [91 (114.h.-114.k.)] meg azt mondják, hogy száműzetése idején Epeiroszban élt, ő
alapította az oresztiszi Argosz városát, s róla kapták nevüket az Illír-hegység csipkés
nyúlványain lakó oresztiszi parorájok.11
l) Mikor eltelt egy esztendő, Oresztész Athénba látogatott, ahol akkor rokona, Pandión -
mások szerint Démophoón - uralkodott. Azonnal elment Athéné Akropoliszon levő templomába,
leborult, és megcsókolta az istennő szobrát. Hamarosan megérkeztek a Fekete Erinnüszök is, a
futástól lihegve, mert amikor átkelt az Iszthmoszon, elvesztették a nyomát. Noha
megérkezésekor még senki sem akarta befogadni, mivel haragudtak rá az istenek, nemsokára

akadtak néhányan, akik meg merték hívni magukhoz. De külön asztalnál ült, és külön
boroskupából ivott.12
m) Az Erinnüszökhöz, akik hamarosan vádat emeltek ellene Athén lakóinál, nemsokára
csatlakozott Tündareusz is, unokájával, Aigiszthosz és Klütaimnésztra leányával, Erigonéval
együtt. Egyesek szerint Klütaim nésztra nagybátyja, Ikariosz fia, Periláosz is ugyanezt tette.
Athéné, aki meghallotta Oresztész könyörgését újonnan szerzett trójai birtokán,
Szkamandroszban, Athénba sietett, föleskette bíráknak a legelőkelőbb polgárokat, és összehívta
az Areiopagoszt, hogy folytassa le a vizsgálatot az ügyben. Ez akkor még csak a második, eset
volt, amikor gyilkosság került tárgyalásra az Areiopagosz elé.13
n) A pert a kitűzött időben lefolytatták. Apollón volt a védő, és a legidősebb Erinnüsz a
közvádló. Apollón nagy beszédet mondott, amelyben kétségbe vonta az anyaság jelentőségét,
mondván, hogy az asszony semmivel sem különb, mint a tehetetlen barázda, amelybe a férfi - a
férj - elveti a magot, s hogy Oresztésznek joga volt megtenni, amit tett, mivel csakis az apa
érdemes a szülő névre. Mikor kiderült, hogy a szavazatok egyenlően oszlanak meg, Athéné
fenntartás nélkül az apák [92 (114.k.-114.n.)] pártjára állt, és Oresztész mellett szavazott.
Oresztészt tehát becsületben felmentették, boldogan hazatért Argoliszba, és megfogadta, hogy
élete végéig hűséges szövetségese lesz Athénnak. Az Erinnüszök viszont hangosan
keseregtek, amiért egyes felkapaszkodott istenek így megsértették az ősi törvényt, a halálra
sértett Erigoné pedig felakasztotta magát.14
o) Helené további sorsáról három, egymásnak ellentmondó beszámoló maradt fenn. Az első:
beteljesült Próteusz jóslata, Helené hazatért Spártába, és ott élt Meneláosszal békességben,
kényelemben és jómódban, míg kéz a kézben az Elíziumi Mezőkre nem költöztek.
A második: Meneláosszal együtt ellátogatott a tauroszok földjére, s Íphigeneia mindkettőjüket
feláldozta Artemisznek. A harmadik: Polüxó, Tlépolemosz rhodoszi király özvegye úgy bosszulta
meg férje halálát, hogy néhány szolgálóját felöltöztette Erinnüsznek, s elküldte őket, hogy
akasszák fel Helenét.15
2. Euripidész: Oresztész.
3. Homérosz: Odüsszeia III. 306. ss.; Apollodórosz: Epitomé III. 3.; Euripidész: uo.
4. Euripidész: uo.
5. Euripidész: uo.
6. Hyginus: 120. Fabula; Aiszkhülosz: Áldozatvivők 1034. ss. és Eumeniszek 34. ss., 64. ss. és 166-67.;
Euripidész: Élektra 1254-57.
7. Aiszkhülosz: Eumeniszek 94. ss.; 106-9. és 179. ss.
8. Aszklépiadész, idézi Euripidész: Oresztész 1645. sorának szkholionja; Aiszkhülosz: Eumeniszek 235.
ss. és 445. ss.; Pauszaniasz II. 31. 7. és 11.
9. Pauszaniasz III. 22. 1.; Varro, idézi Probus: Vergilius I. eclogája 4. sorához írt jegyzetében, Keil kiad.;
Lampridius: Heliogabalus élete VII. 809. o.; Libanius XI. 366. d.
10. Pauszaniasz VIII. 34. 1-2. [93 (114.n.-114.o.)]
11. Euripidész: Oresztész 1645-47. és Élektra 1254. ss.; Pauszaniasz VIII. 3. 1.; Sztephanosz
Büzantinosz: Aszania címszó alatt; Sztrabón VII. 7. 8.
12. Arisztophanész: A lovagok 95., szkholion: Az akharnaibeliek 960.; Paroszi Krónika 40. ss.; Tzetzész:
Lükophrónról 1374.; Aiszkhülosz: Eumeniszek 235. ss.; Euripidész: Íphigeneia a tauroszok között 947. ss.
13. Apollodórosz: Epitomé VI. 25.; Pauszaniasz VIII. 34. 2.; Aiszkhülosz: Eumeniszek 397., 470. ss. és 681.
ss.
14. Euripidész: Íphigeneia a tauroszok között 961. ss.; Aiszkhülosz: Eumeniszek 574. ss., 734. ss. és 778.
ss.; Etymologicum Magnum 42. o., Aióra címszó alatt.
15. Homérosz: Odüsszeia IV. 561., Ptolemaiosz Héphaisztiónosz IV.; Pauszaniasz III. 19. 10.
1. Azt a hagyományt, hogy Klütaimnésztra Erinnüszei az őrületbe kergették Oresztészt, nem

hagyhatjuk figyelmen kívül, nem tekinthetjük az attikai drámaírók kitalálásának: már jóval
előttük is élt, méghozzá nemcsak Görögországban, hanem az egész görögök lakta térségben. De
mint ahogy Oidipúsz bűne sem az volt - amiért az Erinnüszök halálba kergették -, hogy megölte
az anyját, hanem az, hogy akaratlanul ő idézte elő öngyilkosságát (lásd 105. k.), valószínű, hogy
Oresztész gyilkossága is csak olyan értelemben volt gyilkosság, hogy nem teljesítette fiúi

kötelességét, azaz nem szegült szembe a mükénéiek által kimondott halálos ítélettel.
A bíróságot elég könnyen lehetett befolyásolni, miként Meneláosz és Tündareusz hamarosan
megmutatták, amikor kimondatták Oresztészre a halálos ítéletet.
2. Az Erinnüszök a lelkifurdalás megszemélyesítői voltak. A pogány Melanéziában még ma is
meg tudják ölni azt, aki meggondolatlanságból vagy figyelmetlenségből megszeg valamilyen
tilalmat. A szerencsétlen vagy megőrül, és leveti magát egy kókuszpálmáról, vagy betakarja a
fejét egy köpennyel, mint Oresztész, és nem [94 (114.1.-114.2.)] hajlandó sem enni, sem inni,
míg éhen nem hal, még ha más nem is tud a bűnéről. Pál is alighanem ilyen sorsra jut
Damaszkuszban, ha nem érkezik meg idejében Ananiás (Apostolok cselekedetei IX. 9.). A
gyilkosság bűnétől való megtisztulás Görögországban általánosan alkalmazott módszere az volt,
hogy feláldoztak egy disznót, s míg a meggyilkolt szelleme mohón itta az állat vérét, a
gyilkos folyóvízben megmosakodott, kopaszra borotválta a fejét, hogy a külseje megváltozzon, s
egy esztendőre száműzetésbe vonult, hogy a bosszúszomjas szellem elveszítse a nyomát. Míg ily
módon meg nem tisztult, szomszédai messze elkerülték, mert szerencsétlenséget hozhatott
rájuk, nem engedték be a házukba, és nem osztották meg vele az ételüket, mert attól féltek, hogy
vele együtt ők is bajba keverednek. A gyilkosnak az áldozat családjával is számolnia kellett,
hiszen a meggyilkolt szelleme azt kívánta, hogy álljanak érte bosszút. Egy anya vérének kiontása
olyan súlyos átkot vont maga után, hogy a megtisztulás szokásos módja nem is használt: az
öngyilkosságon kívül a legtúlzóbb módszer az volt, hogy a gyilkos leharapta valamelyik ujját.
Úgy látszik, hogy ez az öncsonkítás Oresztész esetében - legalábbis részben - eredményes volt.
Valószínű, hogy Héraklész is a haragos Hérát akarta kiengesztelni, s ízért harapta le az ujját,
amelyet állítólag a nemeai oroszlánnal vívott harcban vesztett el (lásd 123. d.). A Csendes-óceán
déli térségében közeli rokon halála esetén néhol még ma is levágják egy ujjpercüket a
bennszülöttek, még ha természetes halállal halt is meg az illető. Az Eumeniszekben (387. ss.)
Aiszkhülosz valószínűleg egy olyan hagyományra céloz, hogy Oresztész Troászba menekült, és
ott élt Athéné védelme alatt, az Erinnüszöktől háborítatlanul, egy, a Szkamandrosz folyótól
elhódított - s ezért az átoktól mentes - áradmányos területen (lásd 107. e.). Miért történne
különben említés Troászról? [95 (114.2.)]
3. Az, hogy vér helyett bort, az egész haj helyett pedig csak kis hajfürtöket áldoztak, már
klasszikus kori könnyítés ezen az engesztelési szertartáson, amelynek eredeti jelentése már
feledésbe ment, mint ahogy napjainkban sem hozzuk tudatosan összefüggésbe a fekete
gyászruhát azzal az ősi szokással, hogy az emberek külsejük megváltoztatásával igyekeztek
megtéveszteni a szellemeket.
4. Euripidész színes elbeszélése a Helenének és Meneláosznak Mükénébe való visszatérése
után történtekről - Helené színpadias megdicsőülését kivéve - semmilyen mitikus elemet nem
tartalmaz. Helené viszont mint Hold-istennő már jóval az Égi Ikrek csillagképpé emelése előtt a
tengerészek pártfogója volt. Euripidész - Aiszkhüloszhoz hasonlóan – vallási propagandát űzött:
Oresztész felmentése a patriarchátus végső győzelmének megörökítése. A színhely Athén, ahol
Athéné - az egykori líbiai Neith, illetőleg a palesztinai Anatha istennő, a legfőbb matriárka, aki
azóta újraszületett Zeusz fejéből, s miként Aiszkhülosz hangsúlyozza, isteni anyáról tudni sem
akar - még az előre megfontolt szándékkal elkövetett anyagyilkosság fölött is szemet huny. Az
athéni drámaírók tudták, hogy ezt a forradalmi témát Görögországban sehol másutt nem fogják
elfogadni, Euripidésznél ezért követeli olyan szenvedélyesen Spárta képviselője, Tündareusz,
hogy Oresztészt ítéljék halálra, s ezért merik a Dioszkúroszok elítélni Apollónt, amiért a
gaztettet elősegítette.
5. Oresztészt a neve ("hegymászó") Arkadia egyik olyan vad, hegyes vidékével hozza
kapcsolatba, ahol aligha járt mükénéi király.
6. Helené halálának többféle verziója különböző okokból keletkezett. Az első verzió a
therapnéi Helenéés Meneálosz-kultuszra akar magyarázatot adni. A második Oresztésznek a
tauroszok földjén tett látogatásáról szóló történet teátrális változata (lásd 116. a-g.). [96(114.3.-
114.6.)] A harmadik a rhodoszi Helené Dendritisz („a fa Helenéje") kultuszának magyarázata.
Ez a Helené azonos Ariadnéval és a másik Erigonéval (lásd 79. 2. és 88. 10.). Ezt az Erigonét is
fölakasztották.

115. Az Erinnüszök kiengesztelése
Oresztész - hálából, hogy felmentették - oltárt szentelt a Harcias Athénének. Az Erinnüszök

viszont azzal fenyegetőztek, hogy ha nem változtatják meg az ítéletet, a földre hullatnak egy
csöppet a szívük véréből, s ettől terméketlenné válik a talaj, üszkös lesz a gabona, s minden
athéni újszülött elpusztul. Athénének azonban sikerült egy kis hízelgéssel lecsillapítani a
haragjukat: elismerte, hogy sokkal okosabbak nála, s javasolta, hogy üssék fel tanyájukat egy
athéni barlangban: annyi tisztelőjük lesz, amennyire sehol másutt nem számíthatnak. Olyan
tűzhely-oltárokat kapnak, amilyen az alvilági isteneknek jár, házasság vagy gyermekszülés
esetén áldozatokat mutatnak be, fáklyát gyújtanak, és zsenge termést ajánlanak fel nekik, sőt az
Erekhtheionban is helyet kapnak. Ha elfogadják az ajánlatot, intézkedik, hogy egyetlen család se
boldoguljon, amelyik megtagadja tőlük a tiszteletet. Viszonzásul azonban vállalniok kell, hogy
kedvező szelet támasztanak hajói számára, termékennyé teszik országát, bőséges
gyermekáldást biztosítanak népének, és kiirtják az istenteleneket, hogy háború esetén nyugodt
lélekkel Athén számára biztosíthassa a győzelmet. Az Erinnüszök rövid gondolkodás után
kegyesen elfogadták e javaslatokat.
b) Az Erinnüszök - akiket ettől fogva "Ünnepélyesek"-nek neveztek - hálálkodva,
jókívánságokkal és kedvezőtlen szelek, aszály, üszög és lázadás elleni varázsszerekkel vettek
búcsút Athénétől. Athén népe bíborba öltözött ifjakból, családanyákból és [97 (114.6.-115.b.)]
öregasszonyokból álló fáklyásmenettel s Athéné ősi szobrával kísérte őket az Areiopagosz
délkeleti csücskénél levő mély barlang bejáratához. Itt megfelelő áldozatokat mutattak be nekik,
aztán az Erinnüszök leereszkedtek a barlangba, amely most jósda s - akárcsak Thészeusz
szentélye - menedékhely is az oltalomkeresők számára.1
c) Csakhogy az Erinnüszök közül mindössze hárman fogadták el Athéné nagylelkű ajánlatát, a
többi tovább üldözte Oresztészt. Egyesek odáig mennek, hogy egyenesen tagadják, miszerint az
Ünnepélyesek valaha is Erinnüszök lettek volna. Az Erinnüszöket Oresztész csak a rákövetkező
évben, a tauroszok földjére, Kherszonészoszba tett vakmerő kirándulása után nevezte el
"Eumeniszek"-nek, amikor Karmeiában végre sikerült egy fekete juh máglyán való
feláldozásával megbékítenie őket. Eumeniszeknek nevezik őket Kolonoszban, ahol senki se
teheti lábát ősi ligetükbe, s az akhaiai Kerüneában is, ahol élete alkonyán Oresztész új szentélyt
emelt nekik.2
d) Az Ünnepélyesek athéni barlangjában – ahová csak a „másodszor élők", vagyis azok nem
léphetnek be, akiket időnek előtte elsirattak - hármuk szobrának az arckifejezése semmivel sem
ijesztőbb, mint a mellettük álló alvilági isteneké, Hádészé, Hermészé és Földanyáé. Itt mutatnak
be „fekete áldozatot" azok, akiket az Areiopagosz gyilkosság vádja alól mentett fel. De Athéné
ígéretének megfelelően sok egyéb ajándékot is hoznak az Ünnepélyeseknek, és a három
éjszaka, amelyet az Areiopagosz minden hónapban a gyilkossági ügyek tárgyalására szán, nekik
van szentelve: mindegyiküknek egy.3
e) Az Ünnepélyesek tiszteletére rendezett szertartások csendben folynak le. A szentély papi
tisztsége a Hészükhidák nemzetségében száll apáról fiúra. Bevezetőül mindig egy kost áldoznak
ősüknek, Hészükhosznak, a Kilenc Kapun kívül levő hérosz-szentélyében.4 [98(115.b.-115.e.)]
f) Egy attikai városkában, Phlüában is állítottak tűzhely-oltárt az Ünnepélyeseknek, s Titané
mellett, az Ászóposz folyó túlsó partján nekik van szentelve egy örökzöld tölgyliget. Minden
évben megrendezett phlüai ünnepükön vemhes juhokat áldoznak nekik, italáldozatként mézes
vizet loccsantanak a földre, és a szokásos mirtusz helyett virágkoszorút viselnek. Hasonló
szertartást rendeznek a Moirák oltáránál is, amely a tölgyfaligetben áll, szabadon kitéve az
időjárás viszontagságainak.5
1. Pauszaniasz I. 28. 5-6.; Porphüriosz: A nimfák barlangjairól 3.; Euripidész: Élektra 1272.;
Arisztophanész: A lovagok 1312.; Aiszkhülosz: Eumeniszek 778-1047.
2. Euripidész: Íphigeneia a tauroszok között 968. ss.; Philémón, a vígjátékíró, idézi Szophoklész:
Oidipúsz Kolonoszban c. darabja 42. sorának szkholionja; Aiszkhülosz: Eumeniszek, Hüpothészisz;
Pauszaniasz VII. 25. 4.; Szophoklész: Oidipúsz Kolonoszban 37. és 42-43.

3. Hészükhiosz: Deuteropotmoi címszó alatt; Polemón, idézi Szophoklész föntebbi és 89. sorának
szkholionja; Pauszaniasz I. 28. 6.; Aiszkhinész: Timarkhosz ellen I. 188. c., szkholion; Lukiánosz: A
csarnokokról 18.; Aiszkhülosz: Eumeniszek 705.
4. Hészükhiosz: Hészükhidai címszó alatt.
5. Pauszaniasz I. 31. 2. és II. 11. 4.
1. Az Erinnüszök „szívének vére", amellyel Attikát fenyegették, valószínűleg a menstruációs

vért helyettesítő enyhébb kifejezés. Időtlen időkből fennmaradt szokás volt, hogy ha a
boszorkányok átokkal akartak sújtani egy házat, szántóföldet vagy tehénistállót, meztelenül
kilencszer körülszaladták a Nap járásával ellenkező irányban, amikor éppen menstruáltak. Ez az
átok állítólag holdfogyatkozáskor jelentette a legnagyobb veszélyt a gabona, a jószág és a
gyermekek számára, s ha a [99 (115.f.-115.1.)] boszorkány még szűz is volt, aki először
menstruált, semmiképp sem lehetett szabadulni alóla.
2. A vígjátékíró Philémónnak igaza volt, amikor kétségbe vonta, hogy az athéniak joggal
azonosítják-e az Erinnüszöket az Ünnepélyesekkel. A legmegbízhatóbb források szerint csak
három Erinnüsz volt: Tisziphoné, Alektó és Megaira (lásd 31. 8.), s ezek állandóan az
Ereboszban laktak, nem Athénban. Kutyafejük, denevérszárnyuk és kígyóhajuk volt, az
Ünnepélyeseket viszont, miként Pauszaniasz hangsúlyozza, tiszteletre méltó matrónáknak
ábrázolták. Athéné ajánlata a valóságban nem az volt, aminek Aiszkhülosz mondja, hanem a
Zeusz-szülte Athéné papjainak ultimátuma az Ünnepélyesek - vagyis Athén ősi Istennő-
háromsága - papnőihez: ha nem ismerik el az új felfogást, hogy az apaság felsőbbrendű az
anyaságnál, és nem hajlandók megosztani barlangjukat alvilági férfi-istenekkel, mint
például Hádész és Hermész, egyszer s mindenkorra lemondhatnak a tiszteletről, amely addig
övezte őket, s ezzel együtt az első termés hagyomány szerint őket illető részéről is.
3. Azoknak, akik visszatértek a halálból, nem volt szabad belépniök az alvilág istennőinek
barlangjába, nehogy azok esetleg sértésnek tekintsék, hogy törvény szerinti alattvalóik még
mindig szabadon kószálnak a felvilágon. Hasonló kényelmetlen érzés fogja el az embereket
Indiában, ha valaki föléled a tetszhalálból, mikor már a halotti máglya felé viszik. Rudyard
Kipling szerint a múlt században nem is ismerték el, hogy az ilyen emberek hivatalosan
léteznek, s a holtak fogolytelepére csempészték őket. Az örökzöld tölgy, amelyet
kermesztölgynek is neveznek, mert rajta élősködik a kosenil-tetű, amelyből a görögök
bíborszínű festéket készítettek, a királyhelyettes fája volt, aki megölte a Szent Királyt, ezért volt
alkalmas rá, hogy az Ünnepélyesek ligetének fája legyen. A vemhes juh feláldozásával, a
[100(115.1.-115.3.)] mézzel és a virágokkal arra akarták rábírni őket, hogy kíméljék meg az
ellés időszakában a nyáj többi részét, vegyék pártfogásukba a méheket, és tegyék minél dúsabbá
a legelőket.
4. Abból, hogy az Erinnüszök Athéné és Apollón beavatkozása ellenére tovább üldözték
Oresztészt, arra következtethetünk, hogy Oresztész az eredeti mítoszban eredménytelenül
próbált megtisztulni bűnétől Athénban és Phókiszban, mint ahogy Eriphülé mítoszában
Alkmaión is hiába ment el Pszophiszba és Theszprótiába. Minthogy nem tudunk róla, hogy
Oresztész nyugtot talált volna valamelyik folyó visszahódított áradmányos területén (lásd 107.
e.) - hacsak a Szkamandroszén nem (lásd 114. 2.) -, valószínűleg a tauroszok földjén,
Kherszonészoszban vagy Brauronban halt meg (lásd 116. 1.).
116. Íphigeneia a tauroszok között
Oresztészt tovább üldözték azok az Erinnüszök, akiknél Athéné ékesszólása süket fülekre talált.
Kétségbeesésében elment Delphoiba, a padlóra vetette magát a templomban, és kijelentette,
hogy öngyilkos lesz, ha Apollón nem szabadítja meg üldözői korbácsától. Erre Pűthia, a
papnő utasította, hogy hajózzon keresztül a Boszporoszon, aztán északi irányban át a Fekete-
tengeren: szenvedései csak akkor érnek véget, ha kicsempészi Artemisz ősik faszobrát az
istennőnek a tauroszok földjén, Kherszonészoszban levő templomából, és elhozza Athénba vagy
(egyesek szerint) Argoliszba.1

b) Mármost a tauroszok királya Dionűszosz és Ariadné fia, Hüpszipülé apja, a gyorslábú
Thoász volt. Népe, amely onnan kapta nevét, hogy Ozirisz hajdan bikákat (tauroi) fogott
járomba, és így szántotta föl országuk földjét, szkütha eredetű volt.2 A tauroszok még ma is [101
(115.3.-116.b.)] abból élnek, hogy rablóhadjáratokat folytatnak, akárcsak Thoász korában, s ha
valamelyik harcosuk foglyot ejt, lefejezi, a levágott fejet hazaviszi, s egy hosszú rúdon a kémény
fölé tűzi, hogy háza népe a halott oltalma alatt éljen. Ezenkívül minden hajóst, aki hajótörést
szenved, vagy akit a kikötőjükbe sodor a vihar, nyilvánosan föláldoznak a tauroszok
Artemiszének. Bizonyos bevezető szertartások után buzogánnyal agyonütik, a fejét levágják és
keresztre szegezik, testét pedig vagy elégetik, vagy a tengerbe dobják a szikláról, amelyen
Artemisz temploma áll. De ha valamilyen előkelő idegen kerül a kezükbe, az istennő szűz
papnője szúrja le karddal, s holttestét a templom udvarán égő szent tűzbe dobja, amely a
Tartaroszból tör fel. Egyes források szerint azonban nem a papnő öli meg a szerencsétlent, csak
a szertartást ellenőrzi, az előzetes tisztálkodást végzi el, s az áldozat haját nyírja le. Az istennő
ősi szobra, amelyet Oresztésznek meg kellett szereznie, az égből hullott. Templomát óriási
oszlopok támasztják alá, s negyven lépcsőfok vezet fel hozzá. A fehér márványoltár
mindig vértől szennyes.3
c) A tauroszok Artemiszét görögül sokféleképpen nevezik, többek közt Artemisz
Tauropolosznak vagy Tauropolének, Artemisz Diktünnának, Artemisz Orthiának, Thoanteának
és Hekaténak. A rómaiaknál Trivia a neve.4
d) Mármost az történt, hogy amikor Íphigeneiát fel akarták áldozni Auliszban, Artemisz
megmentette, s felhőbe burkolva Kherszonészoszba ragadta, ahol rögtön megtették
főpapnőnek, s csak neki volt szabad a szent szoborhoz nyúlni. A tauroszok ettől fogva
Artemisznek, Hekatének vagy Orszilokhének nevezték. Íphigeneia irtózott ugyan az
emberáldozattól, de jámboran alávetette magát az istennő parancsainak.5
e) Oresztész és Püladész minderről semmit se tudott. Még mindig azt hitték, hogy Íphigeneia
meghalt [102 (116.b.-116.e.)] Auliszban az áldozati kés alatt. Ennek ellenére ötvenevezős
hajón igyekeztek a tauroszok országa felé, s mikor megérkeztek, lehorgonyoztak, a hajót az
evezősök őrizetére bízták, ők meg elbújtak egy barlangban. Azt tervezték, hogy a sötétség
beállta után közelítik meg a templomot. Csakhogy jóval előbb felfedezte őket néhány hiszékeny
pásztor, aki a Dioszkúroszoknak vagy egy másik halhatatlan testvérpárnak vélte őket, leborult,
és imádkozni kezdett hozzájuk. Oresztészre éppen ekkor jött rá ismét az őrület, elkezdett bőgni,
mint a borjú, és vonítani, mint a kutya; egy borjúnyájat az Erinnüszök csapatának nézett, s
kivont karddal rohant ki a barlangból, hogy megölje őket. Az észhez tért pásztorok erre
legyűrték a két barátot, s Thoász parancsára a templomba hurcolták őket, hogy azonnal
föláldozzák.6
f ) A bevezető szertartás alatt Oresztész görögül beszélgetni kezdett Íphigeneiával.
Hamarosan rájöttek, hogy kicsodák, nagyon megörültek egymásnak, s mikor Íphigeneia
megtudta, milyen célból érkezett Oresztész Kherszonészoszba, azonnal leemelte talapzatáról a
szobrot, hogy Oresztész elvihesse. Csakhogy váratlanul megjelent Thoász, akit elfogott a
türelmetlenség, amiért még mindig nem történt meg az idegenek feláldozása. A leleményes
Íphigeneia úgy tett, mintha meg akarná engesztelni a szobrot. Elmagyarázta Thoásznak,
hogy az istennő elfordította tekintetét az általa küldött áldozatokról, mert az egyik anyagyilkos,
a másik meg a cinkosa: vagyis nem felelnek meg áldozat céljára. Kénytelen levinni őket - a
szoborral együtt, amelyet jelenlétük bemocskolt - a tengerpartra, mindhármukat megtisztítani, s
utána fáklyafénynél fiatal bárányokat áldozni az istennőnek. Addig Thoász tisztítsa meg
fáklyával a templomot. Ha az idegenek megjelennének, fedje be a fejét, és utasítson mindenkit,
hogy maradjon otthon, nehogy tisztátalanná váljék, ha meglátja őket.
g ) Thoászt sikerült becsapni. Egy darabig csak állt és [103 (116.e.-116.g.)] bámulta Íphigeneia
mérhetetlen bölcsességét, aztán nekiállt, hogy megtisztítsa a templomot. Íphigeneia, Oresztész
és Püladész fáklyafénynél azonnal lecipelték a szobrot a partra, de ahelyett, hogy
megfürösztötték volna a tengerben, gyorsan fölvitték a hajójukra. A kíséretükben levő taurosz
templomszolgák erre gyanút fogtak, hogy árulás történt, és megtámadták őket. Kemény
küzdelemben vereséget szenvedtek, aztán Oresztész emberei gyorsan eleveztek. Csakhogy

váratlanul vihar kerekedett, visszasodorta a hajót a sziklás part felé, és mindnyájan elpusztultak
volna, ha Poszeidón – Athéné kérésére - le nem csillapítja a tengert. Kedvező szél segítségével
elérték Szminthosz szigetét.7
h) Itt lakott Khrűszész, Apollón papja, azonos nevű unokája, s annak az anyja, Khrűszéisz. Az
asszony azt javasolta, hogy szolgáltassák ki a szökevényeket Thoásznak. Thoász ugyanis egész
hajóhaddal indult az üldözésükre, s noha némelyek szerint Athéné felkereste,
és addig hízelgett neki, hogy még Íphigeneia görög rabszolganőinek hazabocsátásába is
belement, nem vitás, hogy gyilkos szándékkal érkezett Szminthosz szigetére.
Ekkor az idősebb Khrűszész, aki megtudta, kik a vendégei, elárulta az ifjabbnak, hogy nem
Apollón fia, ahogy anyja, Khrűszéisz állítja, hanem Agamemnóné, tehát féltestvére Oresztésznek
és Íphigeneiának. Erre az ifjabb Khrűszész és Oresztész vállvetve rontottak rá Thoászra, és
sikerült is megölniök. Oresztész magához vette a szobrot, és épségben hazahajózott Mükénébe.
Az Erinnüszök végre abbahagyták az üldözését.8
i) De vannak, akik szerint Oresztészt egy vihar Rhodoszba sodorta, ahol Héliosz jósdájának
utasítására felállította a szobrot a város falán. Mások azt mesélik, hogy mivel Apollón
parancsára Attikába kellett vinnie a szobrot, Athéné meglátogatta Oresztészt Szminthosz
szigetén, és közölte vele, hogy a szobor rendeltetési helye egy határváros, Brauron. Ott kell
felállítani [104 (116.g.-116.i.)] Artemisz Tauropolosz templomában, és egy férfi torkából ömlő
vérrel kiengesztelni. A templom papnőjéül Íphigeneiát jelölte ki, aki a végzet rendelése szerint
ott hal majd meg békességben, s járandósága a gyermekágyban meghalt gazdag nők ruhája lesz.
E szerint a verzió szerint a hajó végül kikötött Brauronban, ahol Íphigeneia
felállította a szobrot, aztán - amíg a templom épült - elment Oresztésszel Delphoiba. Az ottani
szentélyben találkozott Élektrával, visszahozta Athénba, és hozzáadta Püladészhez.9
j) A Brauronban még ma is látható szobor állítólag a tauroszok Artemiszének eredeti faszobra.
De vannak, akik szerint csak másolat, mivel az eredetit Görögország elleni szerencsétlen
hadjárata során Xerxész zsákmányul ejtette, és magával vitte Szuszába. Később, teszik
hozzá, a szíriai Szeleukosz király a láodikeaiaknak ajándékozta, akik mind a mai napig tisztelik.
Mások viszont, akik nem szívesen növelik Xerxész hírnevét, azt mondják, hogy
Kherszonészoszból hazatérőben magát Oresztészt sodorta a vihar a mai Szeleukia vidékére, s ő
hagyta ott a szobrot. Szeleukia őslakói az ő emlékezetére nevezték el a Melantiosz-hegyet, ahol
végleg visszanyerte ép eszét, Amanónnak, azaz „nem bolond"-nak. De a lűdek, akiknek van egy
Artemisz Anaitisz-szentélyük, szintén azt állítják, hogy a szobor az ő birtokukban van, s
ugyanezt teszik a kappadókiai Komána lakói is, mondván, hogy a város azokról a haj fürtökről
(komai) kapta a nevét, amelyeket Oresztész ott helyezett el, amikor meghonosította
Kappadokiában Artemisz Tauropolosz kultuszát.10
k) Azt is mesélik, hogy Oresztész egy rőzsekötegbe rejtette a szobrot, és az itáliai Ariciába
vitte. Ott halt meg, és ott is temették el, de később Rómába szállították a csontjait, a szobrot
pedig elküldték Spártába, mert a kultuszával kapcsolatos szörnyűségek a rómaiak közt [105
(116.i.-116.k.)] visszatetszést keltettek. Spártában az Igazságos Artemisz szentélyében állították
fel a szobrot.11
l) A spártaiak szerint viszont a szobor már jóval Róma alapítása előtt az övék volt.
Oresztész hozta magával, amikor Spárta királya lett, és elrejtette egy sűrű fűzfaerdőben.
Évszázadokig nem is tudták, hol van. Egyszer azonban két királyi herceg, Asztrabakosz és
Alópekosz véletlenül a sűrűbe tévedt, és a köréje fonódott fűzfaágak közt egyenesen álló szörnyű
szobor láttán megőrült. Ezért nevezik Orthiának és Lügodeszmának.
m ) Alighogy a szobor Spártába került, iszonyú verekedés tört ki Artemisz egymással
versengő tisztelői közt, akik együtt mutattak be áldozatot az istennő oltárán: sokat közülük ott
öltek meg a szentélyben, a többi röviddel azután pestisben pusztult el. Mikor egy jósda azt
tanácsolta a spártaiaknak, engeszteljék ki a szobrot úgy, hogy embervérrel öntik le az oltárt,
kisorsoltak és feláldoztak valakit. Ezt a szertartást minden évben megismételték, míg Lükurgosz
király, aki irtózott az emberáldozattól, meg nem tiltotta, s helyette fiúkat korbácsoltatott az
oltárnál addig, amíg az vértől nem bűzlött.12 A spártai fiúk még ma is minden évben egyszer
versenyre kelnek egymással, hogy ki tud több korbácsütést elviselni. Artemisz papnője a

szoborral a kezében ott áll mellettük. A szobor kicsi és könnyű ugyan, de amikor a tauroszok
még embert áldoztak neki, úgy megkedvelték a vért, hogy ha most egy előkelő származású vagy
szokatlanul jóképű fiút nem vernek elég erősen a korbáccsal, úgy megnövekszik a súlya, hogy a
papnő alig bírja tartani. Ilyenkor ráripakodik a korbácsosokra: - Erősebben! Erősebben!
Leroskadok alatta miattatok.
n ) Annak a mesének, hogy Helenét és Meneláoszt, akik Oresztész keresésére indultak, és
nem sokkal utána [106 (116.k.-116.n.)] a tauroszok földjére érkeztek, Íphigeneia feláldozta az
istennőnek, nem szabad túlzott hitelt adni.14
1. Apollodórosz: Epitomé VI. 26.; Euripidész: Íphigeneia a tauroszok között 77. és 970. ss.;Hyginus:
120. Fabula.
2. Euripidész: Íphigeneia a tauroszok között 32.; Apollóniosz Rhodiosz III. 997., szkholion;
Eusztathiosz: Dionűszoszról 306.; Apollodórosz: Epitomé VI. 26.
3. Hérodotosz IV. 103.; Ovidius: Pontusi levelek III. 2. 45. ss.; Apollodórosz: Epitomé VI. 26.;
Euripidész: Íphigeneia a tauroszok között 40. ss. és 88. ss.
4. Diodorus Siculus IV. 44. 7.; Szophoklész: Aiász 172.; Pauszaniasz I. 23. 9.; Servius: Vergilius
Aeneise II. énekének 116. soráról; Valerius Flaccus VIII. 208.; Ovidius: Ibis 384. és Pontusi levelek III. 2.
71.; Orphikus Argonautika 1065.
5. Euripidész: Íphigeneia a tauroszok között 784. és 1045.; Ovidius: Pontusi levelek III. 2. 45. ss.;
Hérodotosz IV. 103.; Hésziodosz: Katalogosz Günaikón, idézi Pauszaniasz I. 43. 1.; Ammianus
Marcellinus XXII. 8. 34.
6. Hyginus: 120. Fabula; Apollodórosz: Epitomé VI. 27.
7. Ovidius: Pontusi levelek: uo.; Hyginus: uo; Euripidész: Íphigeneia a tauroszok között 1037. ss.
8. Hyginus: 120. és 121. Fabula; Euripidész: Íphigeneia a tauroszok között 1435. ss.; Hyginus: 121.
Fabula.
9. Apollodórosz: Epitomé VI. 27.; Euripidész: Íphigeneia a tauroszok között 89-91. és 1446. ss.;
Pauszaniasz I. 33. 1.; Tzetzész: Lükophrónról 1374.
10. Pauszaniasz I. 23. 9., III. 16. 6. és VIII. 26. 2.; Tzetzész: uo.; Sztrabón XII. 2. 3.
11. Servius: Vergilius Aeneise II. énekének 116. és VI. énekének 136. soráról; Hyginus: 261. Fabula.
12. Pauszaniasz III. 16. 6-7.
13. Hyginus: 261. Fabula; Servius: Vergilius Aeneise II. énekének 116. soráról; Pauszaniasz: uo.
14. Ptolemaiosz Héphaisztiónosz IV., idézi Phótiosz 479. o. [107 (116.n.)]
1. A mitográfusok igyekezete, hogy bizonyos barbár, hagyományokat eltussoljanak, e

mítoszból és variánsaiból világosan kitűnik. Az elhallgatott motívumok közt van Artemisz
Agamemnónon állt bosszúja Íphigeneia haláláért, és Oiaxnak ugyancsak Agamemnónon állt
bosszúja fivérének, Palamédésznek a meggyilkolásáért. A mítosz eredetileg alighanem valahogy
így hangzott: Agamemnónt törzsfőnöktársai rávették, hogy leányát, Íphigeneiát mint
boszorkányt áldozza fel, mikor a Trója felé tartó görög hajóhad a szélcsend miatt Auliszban
elakadt. Artemisz, akinek Íphigeneia a papnője volt, megbüntette Agamemnónt a rajta esett
sérelemért: segített Aigiszthosznak kiütni őt a nyeregből, s hazatérése után meg is ölni. Az is az
ő sugalmazására történt, hogy Oiax felajánlotta Oresztésznek: elviszi a Szkamandrosz
folyótól visszahódított áradmányos területre, s ily módon segít neki megszökni az Erinnüszök
elől, ott ugyanis Athéné megoltalmazza majd (lásd 115. 4.). Ehelyett azonban Oiax Brauronban
kötött ki, ahol Oresztészt kikiáltották pharmakosznak,, vagyis a brauroni nép bűnbakjának, s
Artemisz szűz papnője elvágta a torkát. Oiax Delphoiban elmondta az igazságot Elektrának,
amikor találkoztak: Oresztészt Íphigeneia áldozta fel. Íphigeneia ugyanis Artemisz mellékneve
lehetett (lásd 117. 1.).
2. Egy későbbi kor patriarchális görögjeinek nyilván nem tetszett ez a mítosz: Phótiosz ránk
hagyományozta egy olyan változatát, amely szerint Artemisz bosszújának tárgya nem Oresztész,
hanem Meneláosz volt. Agamemnónt felmentették a gyilkosság vádja alól, Artemiszt meg az alól,
hogy szembeszállt Zeusz akaratával. Azt mondták, hogy Artemisz kétségtelenül megmentet-
te Íphigeneiát, és elvitte áldozópapnőnek - nem Brauronba, hanem a vad tauroszok közé,
akiknek a cselekedeteiért minden felelősséget elhárítottak magukról -, s hogy Íphigeneia semmi
esetre sem ölte meg Oresztészt [108 (116.1.-116.2.)] (és senki mást sem a görögök közül), sőt

segítségére volt, hogy a tauroszok Artemiszének szobrát Apollón parancsának megfelelően
Görögországba vihesse.
3. E történetre, amellyel a látszatot akarták óvni, halassal volt Iászón fekete-tengeri
hadjáratának mítosza - a Servius-féle változatban Oresztész a szobrot nem Kherszonészoszból,
hanem Kolkhiszból lopja el -, s a történet annak a hagyománynak a magyarázata, hogy
Brauronban emberek torkát vágták el. Ez a szokás később úgy módosult, hogy csak egy csepp
vért vettek egy kis vágásból. Ugyanilyen áldozatokat mutattak be Mükénében, Ariciában,
Rhodosz szigetén és Komanában. A "Tauropolosz" a krétai bikaáldozatra utal, amely Athénban a
Búphonia formájában élt tovább (Pauszaniasz I. 28. 11.). Eredetileg azonban valószínűleg a
szent király volt az áldozat.
4. A spártai termékenységi rítusokat, amelyeken valamikor állítólag ugyancsak embert
áldoztak, az Igazságos Artemisz tiszteletére rendezték. A Földközi-tenger medencéjének más
helyein dívó ősi gyakorlatból ítélve az áldozatot holdvarázzsal teli fűzfahánccsal hozzákötözték
a szoborhoz: egy szent fatuskóhoz, talán körtefához (lásd 74. 6.), és addig korbácsolták, amíg az
ütések erotikus gerjedelmet nem váltottak ki belőle, s ondójával meg vérével meg nem
termékenyítette a földet. Alópekosz neve és az ismert legenda a fiatalemberről, aki inkább tűrte,
hogy a róka szétmarcangolja a beleit, semhogy kiabáljon, arra enged következtetni, hogy a
teumésszoszi Róka-istennőt Spártában is tisztelték (lásd 49. 2. és 89. 8. ).
5. A meteoriteket gyakran részesítették vallásos tiszteletben, s így voltak kisebb, bizonytalan
eredetű rituális tárgyakkal is, amelyekről azt lehetett állítani, hogy szintén az égből hullottak.
Ilyenek voltak például a gondosan megmunkált neolitkori lándzsahegyek, amelyeket a későbbi
görögök Zeusz villámaival azonosítottak, s [109 (116.2.-116.5.)] ilyen volt az epheszoszi
Artemisz-szobor fejdíszébe rejtett réz mozsártörő. Magukról a szobrokról is – például a
brauroni Artemisztől és az Erekhtheion olajfából faragott Athéné-szobráról - azt állították, hogy
az égből hullottak a tetőn levő lyukon át (lásd 158.k.). Lehet, hogy a brauroni szoborban volt
egy régi obszidián áldozati kés - az obszidián Mélosz szigetéről származó, vulkáni eredetű üveg -
, s azzal vágták el az áldozat torkát.
6. Hogy Ozirisz fölszántotta a tauroszok lakta Kherszonészoszt (Krím-félsziget), erőszakoltnak
tűnik. De Hérodotosz azt állítja, hogy szoros kapcsolat volt Kolkhisz és Egyiptom között (II.
104.), s itt Kolkhiszt öszszetévesztették a tauroszok földjével. Triptolemoszhoz hasonlóan
Oziriszról is mondják, hogy sok idegen országban ő honosította meg a földművelést (lásd 24.
m.).
117. Oresztész uralkodása
Mükéné trónját Aigiszthosz fia, Alétész foglalta el, mivel hitelt adott az (?Oiax által terjesztett)
rosszindulatú híresztelésnek, hogy Oresztészt és Püladészt föláldozták a tauroszok
Artemiszének oltárán. De Élektra kételkedett a dologban, és a delphoi jósdához fordult.
Íphigeneia éppen akkor érkezett Delphoiba, és (?Oiax) azt mondta Élektrának, hogy Íphigeneia
gyilkolta meg Oresztészt. Élektra bosszút lihegve lekapott az oltárról egy égő fahasábot, s mivel
oly sok év után nem ismert rá Íphigeneiára, már éppen meg akarta vakítani, amikor
belépett Oresztész is, és mindent megmagyarázott. Agamemnón újból összekerült gyermekei
boldogan tértek vissza Mükénébe, ahol Oresztész véget vetett az Átreusz- és Thüesztész-ház
közti viszálynak: megölte Alétészt. Azt mondják, hogy Alétész húga, Erigoné is Oresztész keze
által pusztult volna el, ha Artemisz el [110 (116.5.-117.a.)] nem ragadja Attikába. De később
Oresztész megenyhült iránta.1
b ) Egyesek szerint Íphigeneia vagy Brauronban halt meg, vagy Megarában, ahol ma szentélye
van. Mások szerint Artemisz halhatatlanná tette, s ő a "fiatalabb Hekaté". Élektra férjhez ment
Püladészhez, s két fiút szült neki: Medónt és a második Sztrophioszt. Ő Mükénében van
eltemetve. Oresztész unokahúgát, Hermionét vette nőül - ugyanis jelen volt, amikor a leány
jegyesét, Akhilleusz fiát, Neoptolemoszt feláldozták. 2 Hermionével nemzette örökösét és utódját,
Tiszamenoszt, második feleségével, Erigonéval pedig Penthiloszt.3
c) Mikor Meneláosz meghalt, a spártaiak Oresztészt kérték fel, hogy legyen királyuk, mivel –
Tündareusz unokája lévén - többre becsülték Níkosztratosznál és Megapenthésznél, akiket

Meneláosz egy rabszolganővel nemzett. Oresztész, aki a szövetséges phókisziak
segédcsapatainak segítségével már Arkadia nagy részét is Mükénéhez csatolta, Argosznak is
uralkodója lett, mivel Külarabész király, Kapaneusz unokája nem hagyott utódot maga után.
Oresztész meghódította Akhaiát is, de - a delphoi jósda utasítására - végül is kivándorolt
Mükénéből Arkadiába. Ott halt meg hetvenéves korában, kígyómarásban, Oreszteionban vagy
Oreszteiában, vagyis abban a városban, amelyet ő alapított száműzetése alatt.4
d ) Oresztészt Tegeában temették el. De Arisztó társkirályának, Anaxandridésznek az
uralkodása idején – ő volt az egyetlen lakóniai, akinek egyszerre két felesége volt, és két házban
lakott - az történt, hogy a spártaiak amiatti kétségbeesésükben, hogy minden ütközetet
elvesztettek, amelyet a tegeaiakkal vívtak, Delphoihoz fordultak tanácsért, és azt az utasítást
kapták, hogy szerezzék vissza Oresztész csontjait. Mivel senki se tudta, hol vannak, elküldték
Spárta egyik jótevőjét, Likhászt, [111 (11 7.a. -117.d.) ] hogy kérjen bővebb felvilágosítást. A
következő választ kapta hexameterekben:
Indulj Arkadiába, s ott, hol Tégea síkján
Két szél fúj örökön, s dörgésre csattan a dörgés,
Rossz a rosszra lecsap, hogy aztán újra lecsapjon,
Kit keresel, termőföldünk ott zárja magába.
Vidd haza, és te leszel győztes majd Tégea népén.
Mivel átmenetileg éppen fegyverszünet volt a két állam közt, Likhász akadálytalanul eljutott
Tegeába. Ott egy kovácsra bukkant, aki bronz helyett vasból kovácsolt kardot, és Likhász
szájtátva bámulta a szokatlan látványt. - Csodálkozol? - kiáltotta a kedélyes kovács. - Nos, van
valamim, amin még jobban fogsz csodálkozni!Egy hét könyök hosszú koporsó, s benne egy
ugyanakkora holttest. A kovácsműhely padlata alatt találtam, amikor azt a kutat ástam, ott, ni!
e) Likhász kitalálta, hogy a hexameterekben említett két szél nyilván a kovács fújtatóinak a
szele, a dörgés a kalapácsának a csattanása, és a rossz, ami a rosszra lecsap, a kalapács feje,
amellyel a vaskardot kovácsolja, mivel a vaskorszakban szörnyű világ volt. Azonnal visszasietett
a hírrel Spártába, ahol a bírák - az ő javaslatára - valamilyen gaztett látszatával elítélték, mire
Tegeába szökött, mintha ki akarnák végezni, és rávette a kovácsot, hogy bújtassa el a
műhelyben. Éjféltájban kilopta a csontokat a koporsóból, visszasietett velük Spártába, s a
Moirák szentélye közelében újból eltemette őket. A sír még ma is látható, s a spártai seregek
azóta mindig csak győzelmet arattak a tegeaiak fölött.5
f) Pelopsz lándzsa alakú jogarát, amelyet unokája, Oresztész is hordott, szintén az idő tájt
fedezték fel Phókiszban: egy csomó aranykinccsel együtt a Khairóneia és Phanoteusz közti
határvonalon volt elásva. Valószínűleg Élektra dugta oda. Mikor tanácskozni kezdtek, [112
(117.d.-117.f.)] hogy kié legyen a kincs, Phanoteusz küldöttei megelégedtek az arannyal, a
khairóneiaiaknak azonban a jogar kellett, s ma legfőbb istenükként tisztelik. A lándzsa papját
egyesztendei időtartamra nevezik ki, saját házában őrzi az ereklyét, mindennap áldozatot mutat
be a benne lakó istennek, és ételekkel gazdagon megrakott asztalt terít neki.6
g) De vannak, akik szerint Oresztész nem Arkadiában halt meg. Azt állítják, hogy miután
ottani száműzetése letelt, parancsot kapott egy jósdától, hogy menjen Leszbosz és Tenedosz
szigetére, és alapítson gyarmatokat rajtuk a legkülönbözőbb városokból, köztük Amüklaiból
való telepesekkel. A parancsot végrehajtotta, és az új népet aiolnak nevezte el, mivel valamennyi
telepes legutolsó közös őse Aiolosz volt. De nem sokkal az után, hogy Leszbosz szigetén
felépített egy várost, meghalt. Ez a kivándorlás állítólag négy nemzedékkel az iónok
kivándorlása előtt történt. Mások viszont azt állítják, hogy Leszboszt nem Oresztész, hanem a
fia, Penthilosz hódította meg, hogy az Iónia és Műszia közt elterülő, most Aiolisznak nevezett
vidéket az unokája, Grasz foglalta el, s a mai Küzikéné városában, amely a Márvány-tenger déli
partvidékén, Deszkülion közelében fekszik, másik unokája, Arkheláosz telepített le aiolokat.7
h) Atyja országainak kormányzását közben Tiszamenosz vette át, Héraklész fiai azonban
mindhárom fővárosából - Spártából is, Mükénéből is, Argoszból is - elűzték, s Akhaiába
menekült seregével. Fia, Kométész, kivándorolt Ázsiába.8

2. Euripidész: Íphigeneia a tauroszok között 1464. és 915.; Pauszaniasz I. 43. 1. és X. 24. 4-5.;
Hellanikosz, idézi Pauszaniasz II. 16. 5.; Hyginus: 123. Fabula; Sztrabón IX. 3. 9.
3. Apollodórosz: Epitomé VI. 28.; Kirnaithón, idézi Pauszaniasz II. 1805.; Tzetzész: Lükophrónról
1374. [113 (117.f.-117.h)]
4. Pauszaniasz II. 18. 5. és VIII. 5. 1-3.; Aszklépiadész, idézi Euripidész: Oresztész 1647. sorának
szkholionja; Apollodórosz: uo.; Tzetzész: uo.
5. Pauszaniasz VIII. 54. 3.; III. 3. 7.; III. 11. 8. és III. 3. 5-7.; Hérodotosz I. 67-68.
7. Pindarosz: Nemeai ódák XI. 33-35.; Hellanikosz, idézi Tzetzész: Lükophrónról 1374.; Pauszaniasz
III. 2. 1.; Sztrabón XIII. I . 3.
8. Pauszaniasz II. 8. 6-7. és VII. 6. 21.
1. Úgy látszik, Íphigeneia a korábbi Artemisz egyik mellékneve volt, aki nemcsak szűz, hanem
nimfa - „Íphigeneia" „erős fajt világra hozó"-t jelent - és banya is, vagyis a három „Ünnepélyes",
azaz a Háromszemélyű Hekaté. Oresztész a mítosz szerint olyan sok helyen
uralkodott, hogy az ő nevét is melléknévnek kell tekintenünk. Az a körülmény, hogy
kígyómarásba halt bele az arkadiai Oreszteiában, több ősi királlyal kapcsolatba hozza: így
például Apészantosszal, Akrisziosz fiával (lásd 123. e.), aki a nemeai Opheltésszel azonosítható
(lásd 106. g . ) ; Athamász fiával, Munitosszal (lásd 168. e . ) ; a lapitha Mopszosszal (lásd 154. f),
akit egy líbiai kígyó mart meg, és az egyiptomi Rával, Ozirisz egyik megjelenési formájával, akit
szintén egy líbiai kígyó mart meg. A marás mindegyiküknek a sarkán volt. Úgy látszik, hogy
egyes esetekben - például Kheirón és Phólosz, a két kentaur, a krétai Talósz, a mürmidón
Akhilleusz és az euboiai Philoktétész esetében - a méreg nyílhegyen került az áldozatok vérébe
(lásd 92. 10.). Az arkadiai Oresztész lényegében pelaszg volt, de sok vonatkozásban
kapcsolatban állt Líbiával.
2. Az, hogy Artemisz megmenti Erigonét Oresztész bosszújától, csak egy újabb epizód az
Artemisz által támogatott Thüesztész-ház és a Zeusz által támogatott Atreusz-ház közti
viszálykodásban. Tiszamenosz neve [114 (117.1.-117.2.)] („bosszuló erő") arra utal, hogy ez a
viszály a következő nemzedékre is öröklődött: Apollodórosz egyik elbeszélése szerint (Epitomé
VI. 28.) ugyanis Tiszamenosz nem Hermioné, hanem Erigoné fia volt. E viszálykodás
történetének olvastakor soha nem szabad elfelejtenünk, hogy az az Artemisz, aki itt összeméri
erejét Zeusszal, inkább a régi, matriarchális Artemisz, mint Apollón szerető ikertestvére, a
vadászatkedvelő szűz. A mitográfusok tőlük telhetőleg igyekeztek fátylat borítani arra, hogy az
istenek e viszályában Apollón tevékenyen részt vett Zeusz oldalán.
3. Az óriások csontvázát, amelyet rendszerint egy-egy törzs ősének a csontvázával
azonosítottak, varázserejű városvédő eszköznek tartották. Az athéniak például egy jósda
sugalmazására visszaszerezték Szküroszból Thészeusz állítólagos csontjait, és hazavitték
Athénba (lásd 104. i.). E csontok szokatlanul nagyok lehettek, mert a neolitkori Európában élte
virágkorát egy óriásfaj - ennek a leszármazottai az Egyenlítői Afrikában élő hamita vatusszik jó
kétméteres csontvázaikból még Nagy-Britanniában is találtak néhány példányt. A palesztinai és
káriai anákok (lásd 88. 3.) ehhez a fajhoz tartoztak. De ha Oresztész a trójai háború idejéből való
akháj lett volna, a spártaiak nem találhatták és mérhették volna meg a csontvázát, mivel
Homérosznál az előkelőségek nem elföldelték - ahogy a neolitkorban volt szokás -, hanem
elégették a halottakat.
4. "A rosszra lecsapó rosszat" rendszerint a vaskard vasüllőn való kikovácsolásának
értelmezik. Csakhogy viszonylag igen későig csupán kőüllőket használtak, tehát valószínűbb,
hogy a vaskard vaskalapáccsal való kikalapálásáról van szó. Bár az is igaz, hogy a római korig
a vaskalapács is ritkaságszámba ment. A vas túlságosan szent és ritka fém volt ahhoz, hogy
Mükénében közhasználatban lehetett volna. Nem vasércből vonták ki, hanem az „égből hullott"
meteoritok alakjában [115 (117.2.-117.4.)] gyűjtötték össze. S mikor végre vasfegyvereket
importáltak Görögországba a Fekete-tenger menti Tibarénéből, az olvasztás és megmunkálás
folyamata továbbra is titok maradt egy ideig. A kovácsokat a hellén korban még mindig
"bronzműveseknek" nevezték. Mihelyt bárki hozzájuthatott vasfegyverhez vagy
vasszerszámhoz, a mítoszok kora véget ért, már csak azért is, mert a vas nem tartozott az

istennő ama öt szent féme - az ezüst, arany, réz, ón és ólom - közé, amely összefüggött naptári
rítusaival (lásd 53. 2.) .
5. Pelopsz lándzsajogara, a hatalom jelképe, nyilván az uralkodó papnő tulajdona volt.
Euripidész szerint a lándzsa, amellyel Oinomaoszt megölték – valószínűleg egy és ugyanarról a
szerszámról van szó Íphigeneia hálószobájában volt elrejtve; később Klütaimnésztra ál-
lítja, hogy nála van (Szophoklész: Élektra 651.), Pauszaniasz meg azt írja, hogy Élektra elvitte
Phókiszba. A kisázsiai görögök szívesen hitték el, hogy Oresztész alapította az első ottani aiol
gyarmatot: neve egyike királyaik mellékneveinek. Lehetséges, hogy egy olyan hagyományra
támaszkodtak, amely a királyság történetének egy új szakaszára vonatkozott: a királynak
uralkodása végeztével már nem kellett meghalnia, feláldozhatott maga helyett másvalakit is - ez
a gyilkosság magyarázatul szolgálhat Oresztész második száműzetésére -, s utána gyarmatot
alapíthatott a tengeren túl. Azok a mitográfusok, akik szerint a spártaiak Oresztészt többre
becsülték Meneláosz fiainál, mivel azokat egy rabszolganő szülte, nem jöttek rá, hogy akkor még
anyai ágon történt az utódlás. Oresztész mükénéi lévén, csak a spártai trónörökösnővel,
Hermionéval kötött házassága révén kerülhetett trónra; fivéreinek másutt kellett országot
keresniük maguknak. Argoliszban egy hercegnőnek rabszolgától is lehettek szabadnak született
gyermekei, s Mükénében Élektra paraszti sorban élő férjét [116 (117.4. -117.5.)] semmi sem
akadályozta abban, hogy a trónra jogosult gyermekeket nemzzen.
6 . A zsoltárköltő megállapítása, hogy „az ember napjainak száma háromszor húsz és tíz év",
nem megfigyelésen, hanem vallási elméleten alapul: a hét a szentség, a tíz a tökéletesség száma
volt. Ezért élt Oresztész is hetven esztendeig.
7 . Anaxandridész valószínűleg dinasztikus szükségszerűségből szegte meg az egynejűség
hagyományát. Társkirálya, Arisztó, talán jóval előbb meghalt, mielőtt uralkodásának ideje véget
ért volna, és így nem kerülhetett sor új király megkoronázására. Mivel ő is azon a címen
uralkodott, hogy egy trónörökösnőt vett feleségül, Anaxandridész helyettesítette mind királyi,
mind férji minőségben.
8 . Hettita feljegyzésekből tudjuk, hogy Leszbosz szigetén már a Kr. e. 14. század végén volt egy
akháj királyság.
118. Héraklész születése
Perszeusz fia, Élektrüón, aki Mükéné királya és Anaxó férje volt, bosszúhadjáratot indított
Taphosz és Telebosz ellen. A két sziget lakói ugyanis szövetkeztek, és sikeres rablótámadást
intéztek Élektrüón marhacsordája ellen. A támadást bizonyos Ptereláosz tervelte ki, aki Mükéné
trónjára pályázott. Az összecsapás során Élektrüónnak nyolc fia elesett. Távolléte alatt
unokaöccse, Amphitrüón troizéni király helyettesítette Élektrüónt. - Uralkodj bölcsen, s ha
győztesen térek haza, hozzád adom a leányomat, Alkménét! - kiáltotta búcsúzóul Élektrüón.
Amphitrüón, akivel Élisz királya közölte, hogy a lopott csorda már az ő birtokában van, kifizette
a csordáért kért nagy összegű váltságdíjat, és hazahívta Élektrüónt, hogy győződjön meg róla,
valóban az ő [117 (117.5.-118.a.)] csordája-e. Élektrüón egyáltalán nem örült, mikor megtudta,
hogy Amphitrüón szeretné visszakapni tőle a kifizetett váltságdíjat, haragosan megkérdezte,
milyen jogon adtak el lopott jószágot az élisziek, és Amphitrüón miért járult hozzá ilyen
csaláshoz. Amphitrüón, aki méltóságán alulinak tartotta, hogy a kérdésre válaszoljon,.úgy
töltötte ki mérgét, hogy megdobott a buzogányával egy tehenet, amely elcsellengett a nyájtól. A
buzogány a szarván találta a jószágot, visszapattant, és megölte Élektrüónt. Erre Amphitrüónt
száműzte Argoliszból nagybátyja, Szthenelosz, aki Mükénét és Tirünszöt megtartotta magának,
az ország többi részét pedig - azzal, hogy Midea legyen a fővárosa - odaadta Pelopsz két fiának,
Átreusznak és Thüesztésznek.1
b) Amphitrüón Alkméné kíséretében Thébába menekült, ahol Kreón király megtisztította
bűnétől, húgát, Perimédét pedig hozzáadta Élektrüón egyetlen életben maradt fiához,
Likümnioszhoz, akit egy Midea nevű phrügiai asszony szült Élektrüónnak házasságon kívül. Az
istenfélő Alkméné azonban mindaddig nem volt hajlandó együtt hálni Amphitrüónnal, amíg az
bosszút nem áll az ő nyolc bátyjának haláláért. így aztán Kreón megengedte, hogy Amphitrüón a
bosszúállás céljára sereget toborozzon Boiótiában, de csak azzal a feltétellel, hogy

megszabadítja Thébát a teumesszoszi rókától. Amphitrüón ezt meg is cselekedte, az athéni
Kephalosztól kölcsönkért híres vadászkutya, Lailapsz segítségével. Utána athéni, phókiszi,
argoszi és lokriszi csapatok támogatásával legyőzte a telebosziakat és taphosziakat, s szigeteiket
szövetségeseinek ajándékozta, akik közt ott volt a nagybátyja, Heleiosz is.
c) mivel Amphitrüón valóban aznap reggel aratta az Alkméné által óhajtott győzelmet egy
egész éjszakát [118 (118.a.-118.c.)] töltött az asszonnyal, de ez az éjszaka olyan hosszú volt,
mint három.3 Hermész ugyanis Zeusz parancsára utasította Hélioszt, hogy oltsa ki a Nap tüzét,
fogassa ki szekeréből a Hórákkal a lovakat, és másnap maradjon otthon, mivel egy olyan
hatalmas bajnokot, amilyet Zeusz szeretne, nem lehet csak úgy sietve nemzeni. Héliosz
engedelmeskedett ugyan, de azért morgott valamit a régi szép időkről, amikor a nap még nap
volt, az éjszaka meg éjszaka, s Kronosz, az akkori Atyaisten nem hagyta ott törvényes feleségét, s
nem rándult ki Thébába holmi szerelmi kalandokra. Aztán Hermész megparancsolta a Holdnak,
hogy haladjon lassan, az Álomnak meg, hogy olyan mélyen altassa el az emberiséget, hogy senki
se vegye észre, mi történik.4 Alkméné nem jött rá, hogy becsapták, boldogan hallgatta Zeusz
beszámolóját, hogy milyen megsemmisítő vereséget szenvedett Ptereláosz Oikhaliánál, és a
teljes harminchat órán keresztül gyanútlanul szórakozott vélt férjével. Másnap, amikor
Amphitrüón győzelmével és az asszony utáni szerelmes vágyakozással eltelve hazatért, Alkméné
korántsem fogadta olyan elragadtatottan a hitvesi ágyban, mint várta. - Egy szempillantást sem
aludtunk az éjjel - panaszkodott. - És bizonyára nem akarod, hogy kétszer hallgassam végig a
hőstetteidről szóló előadásodat. - Amphitrüón nem tudta mire vélni az asszony szavait, s
Teiresziász látnokhoz fordult tanácsért, aki elárulta neki, hogy Zeusz felszarvazta. Amphitrüón
ettől fogva nem is mert többé együtt hálni Alkménével, mert félt, hogy felkelti Zeusz
féltékenységét.5
d) Kilenc hónap múlva Zeusz véletlenül eldicsekedett az Olümposzon, hogy nemzett egy fiút,
aki éppen most készül világra jönni, Héraklésznak, azaz "Héra dicsőségé"-nek fogják nevezni, és
a nemes Perszeusz-ház uralkodója lesz. Héra erre megígértette vele, hogy az a Perszeusz
házából való herceg lesz a király, aki még a sötétség beállta előtt megszületik. Mikor Zeusz erre
[119 (118.c.-118.d.)] ünnepélyesen megesküdött, Héra azonnal Mükénébe ment, ahol
meggyorsította Szthenelosz király feleségének, Nikippének szülési fájdalmait. Aztán Thébába
sietett, keresztbe tett lábbal lekuporodott Alkméné ajtaja elé, csomót kötött a ruhájára, és
görcsösen összefonta az ujjait. így késleltette Héraklész megszületését mindaddig, amíg
Szthenelosz hét hónapra született fia, Eurüsztheusz már a bölcsőben nem feküdt. Mikor
Héraklész egy órával megkésve a világra jött, kiderült, hogy lett egy ikertestvére is, Íphiklész,
Amphitrüón fia, aki egy éjszakával fiatalabb, mint Héraklész. Némelyek szerint azonban nem
Íphiklész volt a fiatalabb egy éjszakával, hanem Héraklész, mások meg azt állítják, hogy az
ikreket ugyanazon az éjszakán nemzették, egyszerre jöttek a világra, s Zeusz Atya isteni fénnyel
árasztotta el a szülőszobát. Héraklészt először Alkaiosznak vagy Palaimónnak nevezték.6
e ) Mikor Héra visszatért az Olümposzra, és cinikusan elhencegett vele, hogy sikerült távol
tartania Eileithüiát, a szülés istennőjét Alkméné ajtajától, Zeusz éktelen haragra gerjedt.
Megragadta legidősebb leányát, Átét, aki közrejátszott abban, hogy ne vegye észre Héra
hamisságát, s szent esküvéssel megfogadta, hogy a leány többé nem teszi a lábát az Olümposzra.
Azzal aranyhajánál fogva megforgatta Átét a feje körül, és lehajította a földre. A szavát ugyan
nem vonhatta vissza, s nem engedhette, hogy Héraklész legyen a Perszeusz-ház uralkodója, de
arra sikerült rávennie Hérát, hogy fiából isten lehessen, miután végrehajtott tizenkét munkát,
amelyet Eurüsztheusz biz majd rá, lett légyen az bármi.7
f ) Mármost Zeusz Alkménét - ellentétben korábbi halandó szeretőivel, Niobétól kezdve - nem
annyira az érzéki gyönyör kedvéért szemelte ki magának (bár Alkméné a maga korának minden
asszonyánál szebb, előkelőbb és okosabb volt), mint inkább azért, hogy olyan [120 (118.d.-
118.f.)] erős fiút nemzzen vele, aki az isteneket is, az embereket is meg tudja óvni a pusztulástól.
Alkméné, az említett Niobé tizenhatod-ízigleni ivadéka, az utolsó halandó nő volt, akivel Zeusz
együtt hált, mert úgy látta, hogy mással úgyse tudna Héraklésszal felérő héroszt nemzeni.
Alkménét egyébként is olyan nagyra becsülte, hogy nem tette csak úgy durván magáévá, hanem
vette magának a fáradságot, hogy Amphitrüónnak álcázza magát, s gyöngéd szavakkal és

becézgetéssel nyerje meg az aszszony kegyeit. Tudta, hogy Alkméné megvesztegethetetlen, s
mikor hajnalban megajándékozta egy karkhésziai serleggel, az asszony csak azért fogadta el szó
nélkül, mert azt hitte, hogy győzelmi zsákmány: Telebosz öröksége apjától, Poszeidóntól.8
g ) Némelyek szerint Héra nem személyesen lassította le Alkméné vajúdását, hanem
boszorkányokat bízott meg vele, s Teiresziász leánya, Hisztorisz becsapta őket: örömkiáltást
hallatott a szülőszobában – amely még ma is látható Thébában -, mire a boszorkányok
eltávoztak, és a gyermek megszülethetett. Mások szerint Eileithüia lassította le Héra kedvéért a
vajúdást, de Alkméné egyik hűséges szolgálóleánya, a szőke Galanthisz vagy Galen kirohant a
szülőszobából azzal, hogy Alkméné megszülte gyermekét. Mikor Eileithüia meglepetésében
ökölbe szorított kezét kinyitva és keresztbe tett lábát széttárva felugrott, Héraklész csakugyan
megszületett. Galanthisz jót nevetett a sikerült cselen, aminek az lett a következménye, hogy
Eileithüia a hajánál fogva megragadta, és menyétté változtatta. Galanthisz továbbra is gyakran
ellátogatott Alkméné házába, de Héra megbüntette, amiért hazudott: mindörökre arra
kárhoztatta, hogy a száján keresztül hozza világra kölykeit. Ha a thébaiak istentiszteletet
tartanak Héraklész oltáránál, előtte még ma is Galanthisznak mutatnak be áldozatot. Nevezik
Galanthiasznak is, s azt mondják, hogy [121 (118.f.-118.g.)] Proitosz leánya volt. Állítólag ő
dajkálta Héraklészt, aki aztán szentélyt épített a tiszteletére.9
h) Az athéniak gúnyosan nevetnek ezen a thébai mesén. Szerintük Galanthisz hetéra volt, akit
Hekaté változtatott menyétté büntetésül szörnyűséges bujaságáért. Amikor Héra olyan
mértéktelenül meghosszabbította Alkméné vajúdását, csak véletlenül szaladt el a ház előtt, de
úgy megijesztette Alkménét, hogy megindult a szülés.10
i) Héraklész születésnapját minden hónap negyedik napján ünneplik. De vannak, akik szerint
akkor született, amikor a Nap az állatöv tizedik jegyébe lépett, mások szerint a Nagy Medve
tízhónapos korában nézett le rá, amikor éjféltájban nyugati irányban elhaladt az Órión fölött,
vagyis amikor a Nap kilép az állatöv tizenkettedik jegyéből.11
1. Apollodórosz: II. 4. 5-6.; Tzetzész: Lükophrónról 932.; Hésziodosz: Héraklész pajzsa 11. ss.
3. Hésziodosz: Héraklész pajzsa 1-56.; Apollodórosz II. 4. 7-8.; Hyginus: 28. Fabula; Tzetzész:
Lükophrónról 33. és 932.; Pindarosz: Iszthmoszi ódák VII. 5.
4. Lukiánosz: Istenek párbeszédei X.
5. Hésziodosz: Héraklész pajzsa 1-56.; Apollodórosz II. 4. 7-8.; Hyginus: 29. Fabula; Tzetzész:
Lükophrónról 33. és 932.; Pindarosz: Iszthmoszi ódák VII. 5.
6. Hésziodosz: Héraklész pajzsa I. 35., 56. és 80.; Homérosz: Iliász XIX. 95.; Apollodórosz II. 4-5.;
Theokritosz, idézi Pindarosz: I. nemeai ódája 36. sorának szkholionja; Plautus: Amphitruo 1096.; Diodorus
Siculus IV. 10.; Tzetzész: Lükophrónról 662.
7. Homérosz: Iliász XIX. 119. ss. és 91.; Diodorus SiculusIV. 9. és 14.
8. Hésziodosz: Héraklész pajzsa 4. ss. és 26. ss.; [ 122 (118.g.-118.i.)] Phereküdész, idézi Athénaiosz XI.
7.; Athénaiosz XI. 99.; Plautus: Amphitruo 256.. ss.
9. Pauszaniasz IX. 11. 1-2.; Ovidius: Átváltozások IX. 285. ss.; Ailianosz: Az állatok természetéről XII. 5;
Antoninus Liberalis: Transformationum Congeries 29.
1 0 . Ailianosz: Az állatok természetéről XV. 11.; Antoninus Liberalis: uo.
1 1 . Philokhorosz: Töredék 177.; Ovidius: Átváltozások IX. 285. ss.; Theokritosz: Idillek XXIV. 11-12.
1. Alkméné („igen haragos") eredetileg Héra mükénéi mellékneve lehetett, akinek isteni
uralmát Héraklész ("Héra dicsősége") védte meg akháj ellensége, Perszeusz („pusztító")
túlkapásai ellen. De a végén az akhájok győztek, s leszármazottaik azt állították, hogy Héraklész
a hódító Perszeusz-ház tagja volt. Hérának Héraklész iránt táplált gyűlölete valószínűleg későbbi
kitalálás: az Éliszt meghódító dórok, akik semmibe vették Héra hatalmát, Héraklészt tisztelték.
2. Diodorus Siculus (III. 73.) három Héraklész nevű héroszról tesz említést: egy egyiptomiról,
egy krétai Daktüloszról és Alkméné fiáról. Cicero (Az istenek természetéről III. 16.) hatról tud,
Varro pedig (Servius: Vergilius Aeneise VIII. énekének 568. soráról) negyvennégyről. Hérodotosz
(II.. 42.) azt írja, hogy amikor Héraklész eredeti hazája után érdeklődött, az egyiptomiak
Föníciába utasították. Diodorus Siculus szerint (I. 17. és 24.; III. 73.) az egyiptomi Héraklész, akit
Szomnak vagy Khonnak hívtak, tízezer évvel a trójai háború előtt élt, s görög névrokona az ő
hőstetteit vette át. Héraklész történetén kétségtelenül rengeteg rokon és nem rokon elemekből

álló, sőt egymásnak ellentmondó mítosz is alapul. Lényegében azonban a régi hellén
Görögország jellegzetes szent királyának, a törzsi nimfa, vagyis a testet öltött Hold-istennő
élettársának jelképe. Ikertestvére, Íphiklész, a helyettese. E Hold-istennőnek [123 (118.1.-
118.2.)] számtalan neve volt: Héra, Athéné, Augé, Iolé, Hébé stb. Egy régi római bronztükrön
Iupiter látható, amint áldását adja "Hercele" és "Iuno" szent házasságára, s a római esküvőkön a
menyasszony övén a Iunónak szentelt csomót, amelyet a vőlegénynek kellett kibogoznia,
„Hercules csomójá"-nak nevezték (Festus 63.). A rómaiak ezt a hagyományt az etruszkoktól
származtatták, akik a maguk Iunóját „Unial"-nak nevezték. Feltehető, hogy Héraklész
történetének magva a babiloni Gilgames-eposz egyik ősi változata, s Fönícián keresztül került
Görögországba. Gilgames hűséges bajtársa Enkidu volt, Héraklészé Ioláosz. Gilgames vesztét
Istár istennő, Héraklészét Déianeira iránt érzett szerelme okozta. Mindketten istenektől
származnak. Mindketten megostromolják a Poklot. Mindketten oroszlánokat ölnek meg, isteni
bikákat győznek le, s mikor Héraklész a Nyugati Szigetre hajózik, éppúgy a ruháját használja
vitorlának, mint Gilgames (lásd 132. c.). Héraklész éppúgy megtalálja a halhatatlanságot
biztosító varázsfüvet (lásd 35. b.), és Gilgameshez hasonlóan kapcsolatban van a Napnak az
állatöv körül leírt pályájával.
3. Zeusznak azért kell felöltenie Amphitrüón képmását, mert amikor a szent király
megkoronázása alkalmából újraszületik, névleg Zeusz fia lesz, és megtagadja halandó szüleit
(lásd 74. 1.). Csakhogy a szokás azt kívánta, hogy a hadjáratokat a két iker közül ne az idősebbik,
az istenektől született király, hanem halandó helyettese vezesse. Abból, hogy Héraklész
esetében fordítva áll a dolog, arra következtethetünk, hogy egykor Héraklész volt a helyettes, s
Íphiklész a szent király. Theokritosz szerint kétségtelenül Héraklész volt az ikrek közül a
fiatalabb, Hérodotosz pedig (II. 43.) Amphitrüón fiának nevezi, s az "Alkidész" melléknevet adja
neki, nem pedig a „Kronidész"-t, vagyis Alkaioszt tartja a nagyapjának, s nem Kronoszt. Ehhez
járul még, hogy Héraklész Kreón egyik idősebbik lányát vette [124 (118.2.-118.3.)] nőül, s
Íphiklész a legfiatalabbikat, holott a matriarchális társadalomban rendszerint a legfiatalabbik
leány volt a trónörökösnő, miként azt valamennyi európai népmese tanúsítja. Hésziodosz
szerint (Héraklész pajzsa 89. ss.) Íphiklész szánalmasan megalázkodott Eurüsztheusz
előtt, de a körülményeket, amelyek az ikrek e szerepcseréjére világosságot deríthetnének, nem
magyarázza meg. Nem tudunk róla, hogy Héraklész és Íphiklész közt olyan bajtársi viszony lett
volna, mint Kasztór és Polüdeukész vagy Ídasz és Lünkeusz közt. Héraklész átveszi ikertestvére
hivatalát és jogkörét, s Íphiklészből tehetetlen, lélektelen árny lesz, aki hamarosan el is tűnik,
általános részvétlenség közepette. Lehet, hogy Tirünszben a helyettes magához ragadta a király
teljes jogkörét, ahogy az olyan ázsiai államokban történik néha, ahol a vallásos király a
hadvezérrel, azaz sogunnal együtt kormányozza az országot.
4. Héra szülést késleltető módszerét Nigériában még ma is alkalmazzák a boszorkányok. A
felvilágosodottabbak azzal teszik még hatásosabbá a varázslatot, hogy importált lakatot dugnak
a ruhájuk alá.
5. Az a legenda, hogy a menyét a száján keresztül hozza világra kölykeit, azon a megfigyelésen
alapul, hogy ha megzavarják, a szájában viszi őket egyik helyről a másikra, mint a macska.
Apuleius tudósítása a Hekaté kíséretét alkotó, menyétnek öltözött thesszáliai boszorkányok
szörnyű szertartásairól, s Pauszaniasz megjegyzése, hogy a teumésszoszi Rókának embereket
áldoztak (lásd 89. h.), Phoróneusz feleségét, Kerdót („menyét" vagy „nőstény róka") juttatja
eszünkbe, aki a Peloponnészoszon meghonosította Héra kultuszát (lásd 57. a.). A thébai
Galanthiasz-kultusz az ősi Héra-kultusz maradványa, s mikor a boszorkányok Héraklész
születését késleltették, valószínűleg menyétnek öltöztek. E mítosz rendkívül zavaros, de annyi
mégis kiderül belőle, hogy a Zeusz-féle olümposzi vallást Thébában és [125 (118.3.-118.5.)]
Argoliszban nem szívesen fogadta a konzervatív vallásos közvélemény, s a boszorkányok heves
támadást intéztek a Perszeusz-ház ellen.
6. Ovidiusnak az állatöv Tizedik Jegyéről tett megjegyzéséből, valamint az erümanthoszi
vadkan történetéből ítélve, amely Héraklészt a gyermek Hóruszként tünteti fel, neki is a téli
napfordulókor volt a születésnapja, mint Zeusznak, Apollónnak és még több naptári
istennek. A thébai év a téli napfordulókor kezdődött. Ha viszont - mint Theokritosz írja -

Héraklész tízhónapos volt az állatöv tizenkettedik jegyének a végén, akkor Alkméné a tavaszi
napéjegyenlőség idején szülte, amikor Itáliában, Babilonban és másutt újév ünnepe volt.
Tehát nem csoda, ha a monda szerint Zeusz fénnyel árasztotta el a szülőszobát. A hónap
negyedik napját nyilván azért szentelték Héraklésznak, mert minden negyedik év is neki volt
szentelve mint az Olümpiai Játékok megalapítójának.
119. Héraklész ifjúsága
Mivel Alkméné rettegett a féltékeny Hérától, újszülött gyermekét Théba falain kívül kitette egy
mezőre. Zeusz megbízásából Athéné arra sétált Hérával.
- Nézd, drágám! Milyen bámulatosan erős gyerek! - mondta meglepődést színlelve Athéné,
azzal megállt, és fölvette Héraklészt. - Nyilván elment az anyjának az esze, hogy itt hagyta a
kopár mezőn! Neked van tejed, szoptasd meg szegény teremtést. — Héra habozás nélkül
átvette a gyereket, és kibontotta keblét. Héraklész olyan erősen megszívta, hogy Héra
fájdalmában eldobta magától. Egy tejsugár az égre lövellt, és létrejött a Tejút.
- De hisz ez egy kis szörnyeteg! - kiáltotta Héra. De Héraklész most már halhatatlan volt. Athéné
mosolyogva visszavitte Alkménének, s lelkére kötötte, hogy [126 (118.5.-119.a.)] vigyázzon rá
és nevelje fel gondosan. A thébaiak még ma is mutogatják azt a helyet, ahol így kijátszották
Hérát: "Héraklész síksága" a neve.1
b) Némelyek ezzel szemben azt mondják, hogy Hermész fölvitte a csecsemő Héraklészt az
Olümposzra, és Zeusz fektette az alvó Héra keblére a gyermeket, a Tejút pedig vagy akkor
keletkezett, amikor Héra fölébredt, és ellökte magától Héraklészt, vagy pedig a gyerek több tejet
szopott mohóságában, mint amennyit le tudott nyelni, és kiköhögte. Mindenesetre Héra
szoptatta Héraklészt, ha csak rövid ideig is, a thébaiak ezért mondják róla, hogy Héra fia, s hogy
mielőtt megszoptatta, Alkaiosznak hívták, s az istennő tiszteletére nevezték el Héraklésznak.3
c) Egy este, mikor Héraklész már nyolc-tíz hónapos, némelyek szerint pedig már egyéves volt,
de még nem választották el, Alkméné megmosdatta és megszoptatta az ikreket, lefektette őket a
széles bronzpajzsra, amelyet Amphitrüón Ptereláosztól zsákmányolt, s rájuk borított egy
báránybőr takarót. Héra éjféltájban két hatalmas kék kígyót küldött Amphitrüón házába, s
szigorúan megparancsolta nekik, hogy öljék meg Héraklészt. A kapuk maguktól kinyíltak
előttük. A kígyók átkúsztak a küszöbön, aztán végig a márványpadlón, egészen a gyerekszobáig.
Szemük lángot lövellt, fogaikról méreg csöpögött.3
d) Az ikrek fölébredtek, és meglátták a villás nyelvüket ki-kiöltő, köréjük tekeredő kígyókat,
Zeusz ugyanis ismét isteni fényességgel árasztotta el a szobát. Íphiklész sikítani kezdett, lerúgta
magáról a takarót, és menekülni próbált. Legurult a pajzsról a padlóra. Rémült sikoltozására és a
gyermekszoba ajtaja alól kiszűrődő különös fényességre Alkméné felriadt. - Ébredj,
Amphitrüón! - kiáltotta. Amphitrüón nem vesztegette az időt, hogy saruba bújjon, kiugrott a
cédrusfa ágyból, megragadta kardját, amely ott függött mellette a falon, és [127 (119.a.-119.d.)]
kihúzta fényes hüvelyéből. A gyerekszobában abban a pillanatban kialudt a fényesség.
Amphitrüón ráordított az álomittas szolgákra, hogy hozzanak gyorsan fáklyát meg lámpát, s
berohant a gyerekszobába. Héraklész, aki egyetlen hangot se adott ki, büszkén mutatta fel két
kezében a kígyókat: éppen akkor fojtotta meg őket. Amikor kimúltak, elkezdett nevetni, föl-alá
ugrált örömében, s Amphitrüón lába elé dobta a dögöket.
e) Míg Alkméné a rémült Íphiklészt vigasztalta, Amphitrüón betakarta Héraklészt, és
visszafeküdt az ágyába. Hajnalban, mikor a kakas hármat kukorékolt, Alkméné magához hívatta
az öreg Teiresziászt, és elmesélte neki a csodát. Teiresziász dicsőséges jövőt jósolt
Héraklésznak, Alkménének meg azt tanácsolta, hogy szórjon a nagy tűzhelyre száraz rekettye-
és tüskebokorágakat meg szederindát, és éjfélkor égesse el a kígyókat. Reggel egy szolgálólány
szedje össze a kígyók hamvait, vigye ki arra a sziklára, amelyiken hajdan a Szphinx ült,
szórja a szelekbe, aztán szaladjon haza, de ne nézzen hátra. Amikor hazaért, tisztítsák meg a
palotát kénes füsttel és sós forrásvízzel, s az oromzatára tegyenek vadolajfa koszorút. Végül
áldozzanak fel egy vadkant Zeusz oltárán. Alkméné mindezt megcselekedte. De vannak, akik

szerint a kígyók ártalmatlanok voltak, s maga Amphitrüón tette őket a bölcsőbe. Meg akarta
tudni, hogy az ikrek közül melyik az ő fia. Most már tudta.4
f) Mikor Héraklész ifjúvá serdült, Amphitrüón megtanította kocsit hajtani, megtanította,
hogyan kell a kanyarokat venni anélkül, hogy a jelzőoszlopot súrolná. Kasztór vívóleckéket
adott neki, megtanította a fegyverek használatára, a lovas és gyalogos taktikára meg a stratégia
alapelemeire. Az ökölvívásra Hermész egyik fia tanította meg - vagy Autolükosz, vagy
Harpalükosz, aki öklözés közben olyan ijesztő látványt nyújtott, hogy senki se mert kiállni
ellene. Az íjászatban Eurütosz volt az oktatója, de az is lehet, hogy Amphitrüón egyik [128
(119.d.-119.f)] pásztora, a szkütha Teutarosz vagy maga Apollón.5 De Héraklész minden íjászt
felülmúlt, még pajtását, Alkónt, az argonauta Phalérosz leendő apját is, aki keresztül tudott lőni
egy sor egymás mögé állított katona sisakjának tetejére állított gyűrűn, és széthasította a kard-
vagy lándzsavégre tűzött, magasra tartott nyílvesszőt is. Amikor Alkón fiát megtámadta egyszer
egy kígyó, és köréje tekeredett, Alkón olyan pontosan lőtt, hogy a kígyót halálra sebezte, a
fiúnak pedig semmi baja se lett.6
g) Eumolposz tanította meg Héraklészt énekelni és lanton játszani, Iszméniosz folyamisten
fia, Linosz pedig az irodalom tanulmányozásába vezette be. Egyszer, amikor Eumolposz távol
volt, a lantórát is Linosz tartotta meg. De Héraklész nem volt hajlandó az Eumolposztól tanult
alapszabályokon változtatni, s makacssága miatt Linosz megütötte. Héraklész erre agyoncsapta
a lanttal.7 Mikor gyilkosság miatt bíróság elé került, a tárgyaláson Rhadamanthüsz egyik
törvényét idézte, amely szerint támadó ellen erőszakkal is szabad védekezni. Ezzel el is érte,
hogy felmentsék. Amphitrüón, aki attól félt, hogy a fiú további erőszakosságokra ragadtatja
magát, mindenesetre elküldte egy gazdaságba. Tizennyolc éves koráig ott is maradt. Valamennyi
vele egykorú fiúnál magasabb, erősebb és bátrabb volt. Őt választották az Iszménoszi Apollón
babérvivőjévé, s a thébaiak még most is őrzik a háromlábat, amelyet Amphitrüón ez alkalomból
ajándékozott neki. Hogy csillagászatra és filozófiára ki tanította Héraklészt, nem tudjuk, de
ezekben a tudományokban is jártas volt.8
h) Általában azt tartják róla, hogy négy könyök magas volt. Mivel azonban az olümpiai
stadiont hatszáz lépéssel járta körbe, s a későbbi görög stadionok névleg ugyancsak hatszáz
lépés hosszúak, valójában azonban az olümpiainál jóval rövidebbek voltak, a bölcs Püthagorász
úgy vélte, hogy Héraklész lépteinek hossza – s következésképpen egész termete - úgy aránylott
mások [129 (119.f.-119.h.)] lépteihez és termetéhez, mint az olümpiai stadion a többihez.
Eszerint Héraklész négy könyök és egy láb magas volt. De vannak, akik szerint nem volt az
átlagosnál magasabb.9
i) Héraklész szeme tüzesen csillogott, és dárdával is, nyíllal is mindig célba talált. Ebédre
keveset evett. Kedvenc vacsorája a sült hús és a dór árpakalács volt, ebből viszont annyit
megevett (ha hinni lehet a mendemondának), hogy egy napszámosnak is sok lett volna.
Rövid, egyszerű inget viselt, s az éjszakát szívesebben töltötte a szabad ég, mint fedél alatt. 1 0
Mivel igen jártas volt a madárjóslásban, akkor örült a legjobban, ha keselyűk jelentek meg,
amikor egy-egy új munka elvégzéséhez készült hozzálátni. - Valamennyi madár közül a keselyű a
legbecsületesebb - szokta mondani -, mert a legparányibb élőlényt se támadja meg.11
j) Héraklész azt állította, hogy ő maga sose kötött bele senkibe, támadóival azonban mindig
úgy bánt el, ahogy azok akartak elbánni vele. Bizonyos Termerosz például úgy ölte meg az
utasokat, hogy fejjel való öklelésre hívta ki őket. Héraklész koponyája bizonyult erősebbnek: úgy
zúzta szét Termerosz fejét, mint a tojást. Héraklész természettől fogva udvarias volt, s a
halandók közül ő adta ki elsőnek önként az ellenség halottait, hogy eltemethessék őket.12
1. Diodorus Siculus IV. 9.; Tzetzész: Lükophrónról 1327.; Pauszaniasz IX. 25. 2.
2. Eratoszthenész: Kataszteriszmoi 44.; Hyginus: Poetica Astronomica II. 43.; Ptolemaiosz
Héphaisztiónosz, idézi Phótiosz 477. o.; Diodorus Siculus IV. 10.
3. Apollodórosz II. 4. 8.; Theokritosz: Idillek XXIV; Pindarosz: Nemeai ódák I. 43., szkholion.
4. Servius Vergilius Aeneise VIII. énekének 288. soráról; Theokritosz: uo.; Pindarosz: Nemeai ódák I. 35.
ss.; Phereküdész, idézi Apollodórosz II. 4. 8. [130 (119.h.-119.j.)]
5. Theokritosz: no.; Apollodórosz II. 4. 9.; Tzetzész: Lükophrónról 56.; Diodorus Siculus IV. 14.

6. Servius: Vergilius V. eclogája 11. soráról; Valerius Flaccus I. 399. SS.; Apollóniosz Rhodiosz I. 97.;
Hyginus: 14. Fabula.
7. Pauszaniasz IX. 29. 3.; Theokritosz: uo.; Apollodórosz II. 4. 9.; Diodorus Siculus III. 67.
8. Apollodórosz: uo.; Diodorus Siculus IV. 10.; Pauszaniasz IX. 10. 4.; Apollóniosz Rhodiosz I. 865.,
szkholion; Servius: Vergilius Aeneise I. énekének 745. soráról.
9. Apollodórosz II. 4. 9.; Plutarkhosz, idézi Aulus Gellius I. 1 . ; Hérodotosz, idézi Tzetzész:
Lükophrónról 662.; Pindarosz: Iszthmoszi ódák IV. 53.
10. Apollodórosz: uo.; Theokritosz: Idillek XXIV.; Plutarkhosz: Római okok 28.
11. Plutarkhosz: Római okok 93.
1. Egy másik forrás szerint a Tejút akkor keletkezett, amikor Rheia erőszakkal elválasztotta
Zeuszt (lásd 7. 6.). A mitosz, hogy Héraklészt Héra szoptatta, valószínűleg azon alapul, hogy a
szent királyt az anyakirálynő rituálisan újra szülte (lásd 145. 3.).
2. A megfojtott kígyókról szóló történet Homérosz után keletkezett, s egy olyan kép lehetett
az alapja, amelyen Héraklész simogatta a kígyókat, miközben azok tisztára nyalták a fülét, mint
Melampúsznak (lásd 72. c.), Teiresziásznak (lásd 105. g.), Kasszandrának (lásd 158. p.) és
valószínűleg Láokoón fiainak is (lásd 167. 3.). Ha nem teszik meg neki ezt a szívességet, nem
érthette volna meg a keselyűk beszédét, s ha Héra csakugyan meg akarta volna ölni Héraklészt,
egy harpüiával raboltatja el. A képet Pindarosz vagy hírforrása tévesen úgy értelmezte, hogy az
újévi Nap-gyermeket ábrázolja, amint megsemmisíti a kígyókkal jelképezett tél hatalmát.
Alkméné Zeusznak bemutatott vadkan-áldozata a [131 (119.1.-119.2.)] téli napfordulókor
bemutatott ősi áldozat. Ennek az emléke volt a régi Angliában a karácsonyi vaddisznófej. A
vadolajfa Görögországban az Újév fája, a kezdet szimbóluma volt, mint Itáliában és Európa
északnyugati részén a nyír, a belőle kötött seprűvel űzték el az ártó szellemeket (lásd 53. 7.).
Héraklésznak vadolajfa buzogánya volt, s a hüperboreoszok földjéről egy fiatal vadolajfát hozott
Olümpiába (lásd 138.j.) Teiresziász azt tanácsolta Alkménének, hogy gyertyaszentelői máglyát
gyújtson. Ilyen máglyát még ma is sok helyütt gyújtanak február 2-án Európában: elégetik a régi,
száraz rőzsét, hogy a fiatal hajtásokat növekedésre buzdítsák.
3. A kalácsevő dór Héraklész - civilizált aiol és akháj elődjeível ellentétben - egyszerű
pásztorkirály volt, csak a helyzetének megfelelő, korlátozott képességekkel rendelkezett, s nem
voltak becsvágyai a zene, filozófia vagy csillagászat területén. A klasszikus kor mitográfusai a
mens sana in corpore sano elve alapján mindenáron műveltnek igyekeztek feltüntetni, s Linosz
meggyilkolását nem az elpuhultság, hanem a zsarnokság elleni tiltakozásként értelmezték.
Héraklész ennek ellenére nem a szellemi, hanem a testi egészség megtestesítője maradt, kivéve
a keltákat (lásd 132. 3.), akik a tudományok és a költészet minden ágának pártfogóját tisztelték
benne. Ők azt a hagyományt követték, hogy Héraklész, az Ída-hegyi Daktülosz, akit ők
Ogmiusnak neveztek, a hüperboreosz faábécé első mássalhangzójának, a nyírfának vagy
vadolajfának a képviselője (lásd 52. 3. és 125. 1.), s hogy „a világon az első írott üzenetet, a
hétszer megismételt B-t egy nyírfaágba metszették bele". (A fehér istennő 121. o.)
4. A mítosznak, hogy Alkón olyan ügyesen eltalálta a kígyót, egy olyasféle íjászverseny lehetett
az alapja, amilyen a XV. században keletkezett Malleus Maleficarumban van leírva: a jelöltnek,
aki fel akarta vétetni magát az íjászok céhébe, el kellett találnia egy saját fia [132 (119.2.-
119.4.)] sapkájára tett tárgyat: egy almát vagy egy ezüstpénzt. Mikor Láodameia fivérei a szent
király tisztségéért versengtek (lásd 163. n.), egy gyermek mellére tett gyűrűn kellett
keresztüllőniök. Ez a mítosz azonban valószínűleg félreértés, mivel nem gyermekgyilkosság volt
a céljuk. Úgy látszik, hogy a királyi tisztségre pályázónak eredetileg egy aranykígyó gyűrűin
kellett keresztüllőnie. Ez a kígyó a halhatatlanságot jelképezte, s egy királyi gyermek sisakjának
a tetején volt. Egyes törzseknél ezt a szokást úgy módosították, hogy egy almát kellett
kettéhasítani, más törzseknél meg egy kettős fejsze két feje közti résen vagy egy sisaktaréj
gyűrűjén kellett keresztüllőni. Később, amikor már jobban tudtak célozni, egész sor sisakgyűrűn
kellett keresztüllőni, mint Alkónnak, vagy egy sor fejszenyíláson, mint Odüsszeusznak
(lásd 171. h.). Robin Hood fegyvertársai, akárcsak a germán íjászok, kereszttel megjelölt
ezüstpénzekre lőttek, mivel az íjászcéhek elszánt ellenségei voltak a kereszténységnek.

5. A görög és római íjászok csak a mellükig húzták hátra az íj húrját, ahogy a gyerekek lőnek, s
hatótávolságuk olyan rövid volt, hogy a római hadsereg legfőbb lőfegyvere egészen a Kr. e. 6.
századig a hajítódárda maradt. Belizár ekkor fegyverezte fel páncélos katonáit nehéz íjakkal, és
oktatta ki őket, hogy az íj húrját a fülükig húzzák hátra, mint a szküthák. Héraklész pontos
céllövő képességét ezért tulajdonítja a legenda annak, hogy a szkütha Teutarosz volt az oktatója.
Teutarosz neve valószínűleg a teutaein = „szorgalmasan gyakorolni" igéből származik. Úgy
látszik, a görög íjászok ezt általában nem nagyon csinálták. Lehet, hogy a szküthákat az
íjászatban tanúsított rendkívüli ügyességük miatt nevezik Héraklész ivadékainak. Meg aztán
Héraklész valamennyi fia közül egyedül Szküthészre hagyott íjat: csak az volt képes úgy
megfeszíteni, mint ő maga (lásd 132. v.). [133 (119.4. - 119.5.)]
120. Theszpiosz lányai
Héraklész tizennyolc éves korában otthagyta a gazdaságot, s felkerekedett, hogy megölje a

Kithairón-hegyi oroszlánt, amely nagy pusztításokat vitt végbe Amphitrüón és szomszédja, a
Thesztiosznak is nevezett athéni Erekhtheusz-ivadék, Theszpiosz király nyájaiban. Az
oroszlánnak a Helikón hegyén is volt barlangja. A Helikon lábánál fekszik Theszpiai városa, s a
hegy mindig vidámságtól volt hangos: a város lakói ősidők óta ünnepségeket rendeztek a
csúcsán, a lábánál meg szerelmes játékokat játszottak pártfogójuk, Erósz szobra körül.1
b ) Theszpiosz királynak ötven leánya született feleségétől, Megamédétől, Arneusz leányától.
Egész Theszpiaiban ők voltak a legvidámabbak. Mivel apjuk attól félt, hogy a leányok esetleg
rangjukon alul mennek férjhez, elhatározta, hogy mindegyiküknek lesz egy gyereke
Héraklésztól, aki naphosszat az oroszlánt hajszolta, s egyfolytában ötven éjszakát Theszpiaiban
töltött. - Hálj együtt legidősebb leányommal, Prokrisszal - ajánlotta fel neki vendégszeretete
jeléül Theszpiosz. Csakhogy minden éjjel egy másik leánya látogatta meg Héraklészt, vagyis a
végén mindegyikükkel hált. De vannak, akik szerint egyetlen éjszaka hált valamennyi leánnyal,
kivéve egyet, aki nem volt hajlandó megosztani az ágyát vele, haláláig szűz maradt, s papnőként
szolgált Héraklész theszpiai szentélyében. (A theszpiai papnőknek még manapság is szűznek
kell lenniök.) Nővéreivel azonban ötvenegy fiút nemzett, ugyanis Prokrisz, a legidősebb, ikreket
szült neki - Antileónt és Hippeuszt -, s ikreket szült a legfiatalabbik is.2
c ) Mikor Héraklész végül felkutatta az oroszlán rejtekét, és a Helikón hegyén gyökerestül
kitépett vadolajfáról vágott bántatlan buzogánnyal agyonverte, magára öltötte a bőrét, s tátott
pofáját sisakként a fejére húzta. [134 (120.a.-120.c.)] Némelyek szerint azonban a nemeai
oroszlán bőrét viselte, vagy egy másikét, amelyet Théba közelében, Teumésszoszban ölt meg, és
a Kithairón-hegyi oroszlánnal Alkathoosz végzett.3
1. Apollodórosz II. 4. 8-9.; Pauszaniasz IX. 26. 4., 27. 1. és 31. 1. ; Theokritosz: Idillek XIII. 6., szkholion.
2. Apollodórosz II. 4. 10. és 7. 8.; Pauszaniasz IX. 27. 5.; Diodorus Siculus IV. 29.; Hésziodosz: Theogonia
56.; szkholion.
3. Theokritosz: XXV.; Apollodórosz II. 4. 10.; Diodorus Siculus IV. 11. ; Lactantius: Statius
Thebaisa I. 355-485. sorairól; Pauszaniasz I. 41. 4.
1. Theszpiosz ötven leánya - akárcsak az ötven Danaida, Pallantisz, Néreisz, vagy az az ötven
leány, akivel a kelta Bran (Phoróneusz) isten hált együtt egyetlen éjszaka - a Hold-istennő
papnő-testülete lehetett. Az oroszlánbőrbe öltözött szent király évenként egyszer járulhatott
elébük, amikor erotikus orgiát rendeztek az Erósznak („nemi vágy") nevezett kőphallosz körül.
Számuk megegyezik az Olümpiai Játékok közt eltelt holdciklusok számával. „Thesztiosz" talán a
thea hesztia („Hesztia istennő") hímnemű alakja, de a Theszpiosz („isteni hang") név is
elképzelhető, mivel a főpapnő jósteendőket is végzett.
2. Hyginus (162. Fabula) csak tizenkét Theszpiadát említ, talán azért, mert ennyien voltak a
római Vesta-szüzek, akik a phallikus Palladiumot őrizték, és úgy látszik, a római monarchia
kezdetén minden esztendőben hasonló orgiát rendeztek a Mons Albanuson.
- Theszpiosz legfiatalabb és legidősebb leánya ikreket szült Héraklésznak: egy-egy szent
királyt és a helyettesét. A mitográfusok itt láthatólag zavarban voltak, és megpróbálták

összeegyeztetni azt a régebbi hagyományt, hogy Héraklész a legfiatalabb leányt vette nőül [135
(120.c.-120.3.)] vagyis azt, hogy a matriarchális társadalmi rendszerben a trónörökös a
legfiatalabb gyermek -, azzal a patriarchális törvénnyel, hogy a trón a legidősebbre száll.
Héraklész a klasszikus legendában patriarchális figura: Makaria kivételével - s ez se biztos -
(lásd 146. b.) egyetlen leányt sem nemzett. Theszpiai szűz papnője - akárcsak Apollón delphoi
Pűthiája - elméletileg a felesége lett, ha megszállta a prófétai ihlet, ezért nem mehetett nőül
halandó férjhez.
4. Pauszaniasz szerint, akinek nem tetszett ez a mítosz, Héraklész nem sérthette meg
házigazdáját azzal, hogy valamennyi Theszpiadát elcsábította, s pályafutása e korai szakaszában
nem is építhetett templomot önmagának, mintha isten lett volna. Ezért nem is hajlandó
Theszpiai királyát a Theszpiadák apjával azonosítani.
A királyi tisztségre pályázók elé kitűzött házassági feltételek közül az egyik egy oroszlán
megölése volt (lásd 123. 1.).
5. Héraklész a vadolajfáról vágja le buzogányát. A vadolajfát, az első hónap fáját,
hagyományosan az ártó szellemek elűzésére használták (lásd 52. 3.; 89. 119. 2. stb.).
121. Erginosz
Néhány évvel a fent leírt események előtt az Onkhésztoszban rendezett Poszeidón-ünnepségen

valami jelentéktelen esemény felingerelte a thébaiakat. A rákövetkező vita során Menoikeusz
kocsihajtója elhajított egy követ, s halálos sebet ejtett vele Klümenosz minüai királyon.
Haldokolva szállították vissza Orkhomenoszba, ahol végső leheletével megparancsolta fiainak,
hogy bosszulják meg. A legidősebb fiú, Erginosz, akinek a boiótiai Budeia vagy Buzügé hercegnő
volt az anyja, sereget toborzott, a thébaiak ellen vonult, és [136 (120.3.- 121.a.)] megsemmisítő
vereséget mért rájuk. Az esküvel is megerősített békeszerződés értelmében a thébaiaknak húsz
esztendeig évenként száz marhát kellett adniok Erginosznak, kárpótlásul Klümenosz haláláért.1
b) Amikor Héraklész hazafelé tartott a Helikón henyéről, összeakadt a minüai küldöttekkel,
akik éppen Thébába igyekeztek az adóért. Mikor megkérdezte, mi járatban vannak, durván azt
felelték, hogy ismét emlékeztetni akarják a thébaiakat arra, hogy milyen kegyes volt Erginosz,
amikor nem vágatta le valamennyi thébai férfi fülét, orrát és kezét. - Csakugyan ilyen adóra
vágyik Erginosz? - kérdezte haragosan Héraklész, azzal pontosan úgy megcsonkította a
küldötteket, ahogy előzőleg ecsetelték, aztán véres testrészeiket zsinóron a nyakukba kötve
hazaküldte őket Orkhomenoszba.2
c) Mikor Erginosz ráparancsolt Théba királyára, Kreónra, hogy szolgáltassa ki e gaztett
elkövetőjét, Kreón hajlandó is lett volna engedelmeskedni, mivel a minüaiak minden
fegyverétől megfosztották Thébát, s szomszédaitól ilyen csúnya ügyben még csak nem is
remélhetett baráti segítséget. Héraklész azonban rábeszélte ifjú bajtársait, hogy vegyék fel a
harcot a szabadságért. Végigjárta a város templomait, letépte falaikról valamennyi pajzsot,
sisakot, mellvértet, lábvértet, kardot és lándzsát, amit hadizsákmányként az isteneknek
szenteltek. Athéné annyira csodálta ezt az elszántságot, hogy maga övezte Héraklész és barátai
derekára a kardot, s adta rájuk a többi fegyvert. Héraklész ily módon minden harcképes thébait
felszerelt, kioktatta őket a fegyverek használatára, s maga vette át a parancsnoki lisztet. Egy
jósda kilátásba helyezte, hogy győzni fog, ha a legelőkelőbb származású thébai önként
feláldozza magát. Minden szem várakozással teli fordult a Vetett limberek leszármazottja,
Antipoinosz felé. S mikor az nem volt hajlandó a közjóért meghalni, leányai, Androkleia és
Alkisz boldogan megtették helyette. Ettől [137 (121.a.-121.c.)] fogva hősnőknek kijáró
tisztelettel övezték őket a Híres Artemisz templomában.3
d) A minüaiak máris megindultak Théba ellen, Héraklész azonban rajtuk ütött egy szűk
szorosban, megölte Erginoszt és tisztjeinek többségét. E majdnem egyedül aratott győzelmet
úgy aknázta ki, hogy váratlanul megtámadta Orkhomenoszt, betörte a város kapuit, földig
rombolta a palotát, és kényszerítette a minüaiakat, hogy kétszeres adót fizessenek Thébának.
Héraklész a két hatalmas alagutat is eltorlaszolta, amelyet a minüaiak még az ősidőkben
építettek, hogy a Képhisszosz folyó vizét a tengerbe vezessék, s a víz elárasztotta a Kopaisz-
síkság dús búzaföldjeit.4 Ezzel az volt a célja, hogy mozgásképtelenné tegye a minüaiak

legfélelmetesebb fegyvernemét, a lovasságot, és a háborút a dombok közt folytathassa, ahol
egyenlő feltételekkel szállhatott szembe velük. Mivel azonban minden embert szeretett, később
szabaddá tette az alagutakat. E hadjárat egyik epizódjának emlékét őrzi a Lókötő Héraklész
thébai szentélye: Héraklész éjnek idején belopózott a minüaiak táborába, kifogta a harci
szekerekből a lovakat, és jó távol eső fákhoz kötötte őket, aztán egy szál karddal lemészárolta
az alvó katonákat. Sajnos nevelőapja, Amphitrüón elesett az ütközetben.5
e) Miután Héraklész visszatért Thébába, oltárt szentelt az Oltalmazó Zeusznak, kőoroszlánt a
Híres Artemisznek, és két kőszobrot a Fegyverrel Felövező Athénének. Mivel az istenek nem
büntették meg Héraklészt, amiért olyan szörnyű módon bánt Erginosz követeivel,
a thébaiak meg merték kockáztatni, hogy szobrot állítsanak a tiszteletére, s elnevezték az
Orrlevágó Héraklész szobrának.6
f) Egy másik beszámoló szerint Erginosz túlélte a minüaiak vereségét, és ott volt az
argonauták közt, akik visszahozták Kolkhiszból az aranygyapjút. Hosszú évekig fáradozott, hogy
visszaszerezze egykori vagyonát, [138 (121.c.-121.f.)] de mire sikerült neki, megöregedett, s
nem volt gyermeke. Mivel egy jósda azt tanácsolta neki, hogy "veressen új patkót a kivénhedt
lóra", feleségül vett egy fiatal asszonyt, aki három fiút szült neki: Trophónioszt és
Agamédészt, a két híres építészt, valamint Azeuszt.7
1. Apollodórosz II. 4. 11.; Pauszaniasz IX. 37. 1-2.; Eusztathiosz: Homéroszról 1076. o. ; Apollóniosz
Rhodiosz I. 185., szkholion.
3. Diodorus Siculus: uo.; Apollodórosz II. 4. 11.; Pauszaniasz IX. 17. 1.
4. Euripidész: Héraklész 220.; Diodorus Siculus: uo.; Pauszaniasz IX. 38. 5. ; Sztrabón IX. 11. 40.
5. Polüainosz I. 3. 5. ; Diodorus Siculus IV. 18. 7. ; Pauszaniasz IX. 26. 1.; Apollodórosz II. 4. 11.
6. Euripidész: Héraklész 48-59.; Pauszaniasz IX. 17. 1-2. és 25. 4.
7. Pauszaniasz IX. 37. 2-3. és 25. 4. ; Eusztathiosz: Homéroszról 272. o.
1. Héraklész olyan aljas módon bánt el a minüai követekkel - a követ személye általában szent
volt és sérthetetlen, akármilyen pimaszul viselkedett is -, hogy ez esetben nyilván a Kr. e. 1050.
esztendő dór hódítóit jelképezi, akik fütyültek mindenféle megállapodásra.
2. Sztrabón szerint (IX. 218.) bizonyos természetes mészkőcsatornákat, amelyek a
Képhisszosz vizét vezették le, néha eltorlaszoltak, máskor meg szabaddá tettek a földrengések;
de a Kopaisz-síkság végül is teljes egészében mocsárrá változott, annak ellenére, hogy a rézkori
minüaiak - minoizálódott pelaszgok - két hatalmas alagutat ástak, hogy a természetes csatornák
hatását növeljék. Sir James Frazer, aki mintegy ötven éve járt a síkságon, a csatornák közül
hármat eltorlaszolva talált. Mesterségesen torlaszolták el kövekkel őket, még az [139 (121.f.-
121.2.)] ókorban, talán a thébaiak, akik Kr. e. 368-ban elpusztították Orkhomenoszt, minden
férfit kardélre hánytak, a nőket pedig eladták rabszolgának (Pauszaniasz IX. 3.). Egy angol
részvénytársaság nemrégiben lecsapolta a mocsarat, és ismét megművelhetővé tette a síkságot.
3. Ha Théba városa veszélyben volt (lásd 105. i. és 106. j.), a thébai jósda gyakran követelt
királyi családból származó pharmakoszt; de Androkleia és Alkisz csak egy teljesen
patriarchális társadalomban áldozhatták fel helyette magukat. Nevük, akárcsak Erekhtheusz
leányaié, akik állítólag ugyanígy áldozták fel magukat (lásd 47. d.), valószínűleg Démétér és
Perszephoné mellékneve lehetett, akik férfiakat kívántak áldozatul. Úgy fest a dolog, mintha két
papnő „fizette volna meg a váltságdíjat" a szent király helyett - ezért nevezték el Antipoinosznak
-, aki nem volt hajlandó Menoikeusz példáját követni. Ilyen értelemben ugrott le a szirtről, és
zúzta halálra magát a Szphinx is (lásd 105. 6.).
4. A „Lókötő Héraklész" valószínűleg Diomédész vadkancáinak befogására és ennek
következményeire való utalás (lásd 130. 1.).
5. A Fegyverrel Felövező Athéné az ősi Athéné, aki fegyvereket adott választott fiainak. A kelta
és germán mítoszokban a fegyverosztás matriarchális kiváltság, s a szent házasság alkalmával
szokták gyakorolni (lásd 95. 5.).

122. Héraklész őrültsége
Héraklész a minüaiak fölött aratott győzelme után a leghíresebb hérosz lett. Jutalmul megkapta
feleségül Kreón király legidősebb leányát, Megarát vagy Megerát, és kinevezték a város
védelmezőjévé. Íphiklész a király legfiatalabb leányát vette feleségül. Héraklésznak egyesek
szerint két fia született Megarától, mások szerint három, négy, sőt nyolc. Őket nevezzük
Alkaidáknak.1 [140 (121.2.-122.a.)]
b) Legközelebb Püraikhmosz euboiai királyt, a minüaiak szövetségesét győzte le Héraklész,
amikor az hadat indított Théba ellen. Egész Görögország eliszonyodott, amikor Püraikhmosz
holttestét Héraklész csikókkal kettétépette, és temetetlenül hagyta heverni a Hérakleiosz folyó
partján, azon a helyen, amelyet most „Püraikhmosz Csikai"-nak neveznek, mert ha odamennek
inni a lovak, nyerítésüket visszhangozza a part.2
c) Héra megharagudott Héraklészra túlkapásai miatt, és őrültséggel sújtotta. Először szeretett
unokaöccsét, Íphiklész legidősebb fiát, Ioláoszt támadta meg. Ioláosznak azonban sikerült
elmenekülnie Héraklész vad rohamai elől. Aztán saját fiai közül hatot ellenségnek nézett, lelőtte
őket, s holttestüket bedobta a tűzbe Íphiklész két másik fiával együtt, akikkel éppen harci
játékot rendeztek. A thébaiak minden esztendőben ünnepséget rendeznek e nyolc páncélos
áldozat tiszteletére. Az ünnepség első napján áldozatokat mutatnak be, és egész éjszaka
máglyákat égetnek. A második napon temetési játékokat rendeznek, és a győztest fehér
mirtusszal koszorúzzák meg. A résztvevők szomorúan gondolnak rá, milyen fényes jövő volt
Héraklész fiainak szánva. Az egyik Argosz uralkodója lett volna Eurüsztheusz utódaként, s
Héraklész már a vállára is terítette az oroszlánbőrt. A másikat Théba királyának szánta, s már
jobbjába is adta Daidalosz csalóka ajándékát, a védekezés céljára szolgáló buzogányt. A
harmadiknak Oikhali-át ígérte oda, amelyet később elpusztított. S mindnyájuk számára ki voltak
már szemelve a legszebb menyasszonyok - s egyben a szövetség Athénnal, Thébával
és Spártával. Héraklész annyira szerette ezeket a fiúkat, hogy sokan el se hiszik, milyen bűnt
követett el ellenük. Szerintük sokkal inkább elképzelhető, hogy a fiúkat Héraklész vendégei
ölték meg álnokul: esetleg Lükosz, vagy - mint Szókratész feltételezte - Augeiász.3
d) Mikor Héraklész elméje ismét kitisztult, jó néhány [141(122.b.-122.d.)] napra
bezárkózott egy sötét szobába, senkivel se érintkezett. Aztán Theszpiosz király megtisztította
bűnétől, s Héraklész elment Delphoiba, megkérdezni, hogy mitévő legyen. A Pűthia, aki elsőnek
nevezte Palaimón helyett Héraklésznak, azt tanácsolta neki, hogy költözzön Tirünszbe,
szolgáljon tizenkét esztendeig Eurüsztheusznál, és hajtson végre minden feladatot, amit csak
rábíznak. A halhatatlanság lesz érte a jutalma. Héraklész határtalanul kétségbeesett e tanács
hallatára: irtózott a gondolattól, hogy olyan embernek szolgáljon, akiről tudta, hogy sokkal
értéktelenebb nála, de atyjával, Zeusszal se mert ellenkezni. Sok barátja felkereste, hogy
vigasztalja nehéz helyzetében, s végül - miután idő múltával enyhült egy kicsit a fájdalma -
közölte Eurüsztheusszal, hogy a rendelkezésére áll.4
e) De vannak, akik szerint Héraklész csak azután vesztette el az eszét, és ölte meg gyermekeit,
miután visszatért a Tartaroszból. Ezek azt állítják, hogy Megarát is megölte, és a Pűthia akkor
parancsolt rá: - Ne nevezd többé Palaimónnak magad! Phoibosz Apollón Héraklésznak nevez,
mert Héra révén soha el nem múló hírnévre teszel szert a földön! - mintha valamilyen nagy
szolgálatot tett volna Hérának. Mások szerint Héraklész Eurüsztheusz szeretője volt, s azért
végezte el a Tizenkét Munkát, hogy örömöt szerezzen neki. Megint mások úgy tudják, hogy csak
akkor volt hajlandó vállalni e munkákat, ha Eurüsztheusz semmisnek nyilvánítja az Amphitrüón
száműzését kimondó ítéletet.5
f) Mondják, hogy amikor Héraklész nekikészülődött a munkáknak, Hermésztől kardot,
Apollóntól íjat és simára csiszolt sastollas nyílvesszőket, Héphaisztosztól arany mellvértet,
Athénétől pedig egy ruhát kapott. Vagy Athénétől kapta a mellvértet, Héphaisztosz pedig
réz lábszárvédőkkel és gyémántkeménységű sisakkal ajándékozta meg. Még azt is tudni vélik,
hogy Athéné és Héphaisztosz egymással versengve igyekeztek [142 (122.d.-122.f.)] segíteni
Héraklésznak: Athéné azzal ajándékozta meg, hogy élvezni tudja a békés kedvteléseket,
Héphaisztosz pedig, hogy védve legyen a háború veszélyeitől. Poszeidón ajándéka két ló volt,
Zeuszé egy pompás, átüthetetlen pajzs. A pajzson számtalan történet volt kirakva zománcból,

elefántcsontból, borostyánkőből, aranyból és lazurkőből, s a közepén levő dudor közé tizenkét
kígyófej volt vésve. Ha Héraklész csatába ment, a kígyók mutogatni kezdték méregfogaikat, s
halálra rémítették ellenfeleiket.6 De az igazság az, hogy Héraklész fittyet hányt a páncélra, és
első munkája után még lándzsát is csak ritkán hordott magánál, elég volt neki a buzogány,
az íj meg a nyílvesszővel teli tegez. Keveset használta azt a rézfejű buzogányt is, amellyel
Héphaisztosz ajándékozta meg, szívesebben vágott magának buzogányt a vadolajfáról: előbb a
Helikonon, aztán Nemeában. A második buzogányt később felcserélte egy harmadikkal,
amelyet szintén vadolajfáról vágott a Szaróni-öböl partján. Ezt a buzogányt támasztotta
Hermész szobrának, amikor Troizénben járt. A buzogány gyökeret eresztett, kihajtott, s most
terebélyes fa.7
g) A feladatok végrehajtásában közreműködött - mint Héraklész kocsihajtója vagy
pajzshordozója - unokaöccse, Ioláosz.8
1. Pindarosz: Iszthmoszi ódák IV. 114. és 61., szkholion; Apollodórosz II. 4. 11.; Diodorus Siculus IV. 10.;
Hyginus: 31, Fabula; Tzetzész: Lükophrónról 38.
2. Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok 7.
3. Diodorus Siculus IV. 11.; Apollodórosz II. 4. 12.; Pindaroszz; uo.; Euripidész: Héraklész 462. ss.;
Lüszimakhosz, idézi Pindarosz: IV. iszthmoszi ódája 114. sorának szkholionja.
4. Diodorus Siculus IV. 10-11.;Apollodórosz: uo.
5. Euripidész: Héraklész 1. ss. és 1000. ss.; Tzetzész: Lükophrónról 38. és 662-3.; Diotimus: Heraclea,
idézi Athénaiosz XIII. 8. [143 (122.f.-122.g.)]
6. Apollodórosz II. 4. 11.; Hésziodosz: Héraklész pajzsa 122. ss., 141. ss., 161. ss. és 318-19.; Pauszaniasz
V. 8. 1.
7. Euripidész: Héraklész 159. ss.; Apollóniosz Rhodiosz I. 1196.; Diodorus Siculus IV. 14.; Theokritosz:
XXIV. idill; Apollodórosz II. 4. 11.; Pauszaniasz II. 31. 13.
8. Plutarkhosz: A szeretetről 17.; Pauszaniasz V. 8. 1. és 17. 4.; Euripidész: Héraklész gyermekei 216.
1. A klasszikus korban azzal magyarázták a gyermekáldozatokat, hogy valaki hirtelen

megörült (lásd 27. e. és 70. g.). Az igazság ezzel szemben az, hogy a szent királyt helyettesítő
fiúkat (lásd 42. 3.; 81. 8 .; és 156. 2.) égették el elevenen, miután a király huszonnégy óráig
egy kriptában feküdt, mintha meghalt volna, aztán ismét megjelent, hogy visszakövetelje a trónt.
2. Püraikhmosz halála, akit vadlovak téptek szét, már nem újdonság (lásd 71. 1.). Héraklészt a
Palaimón melléknév a korinthoszi Melikertésszel azonosítja, aki Palaimón néven lett istenné; s
Melikertész Melkart, a Város Ura, a türoszi Héraklész. A nyolc Alkaida egy kard-
tánc-csoport lehetett. Előadásuk - akárcsak a nyolc morris-táncosé az angol karácsonyi játékon -
azzal végződött, hogy az áldozat feltámadt. A mirtusz a tizenharmadik huszonnyolc napos hónap
fája volt, s a távozást szimbolizálta, a vadolajfa, az első hónap fája, a kezdetet
(lásd 119. 2.). Élektrüón nyolc fia (lásd 118. a.) ugyanilyen tánccsoport lehetett Mükénében.
3. Héraklésznak Hülasszal, Ioláosszal és Eurüsztheusszal való homoszexuális kapcsolatával,
valamint pompás páncélzatának emlegetésével a thébai hadseregben dívó szokásokat akarták
igazolni. Az eredeti mítoszban Héraklész nyilván nem Eurüsztheuszba, hanem Eurüsztheusz
leányába volt szerelmes. Servius rámutat, hogy tizenkét munkáját az idők folyamán az állatöv
tizenkét jegyével azonosították, bár sem Homérosz, sem Hésziodosz nem beszél tizenkét
munkáról, és [144 (122.1.-122.3.)] sorrendjük sem egyezik az állatöv jegyeinek sorrendjével. A
pelaszg Héraklésznak - az év kelta istenéhez hasonlóan, akit az ír Song of Amergin dicsőít -
valószínűleg egy tizenhárom hónapból álló éven kellett végighaladnia. Az ír és walesi
mítoszokban a hónapok szimbólumai ilyen sorrendben következtek egymás után: szarvas vagy
bika, árvíz, szél, harmatcsepp, sólyom, virág, máglya, lándzsa, lazac, domb, vadkan, hullám és
tengeri kígyó. A babiloni Gilgames-eposzban viszont Gilgames kalandjai az állatöv jegyeivel
függnek össze, márpedig a türoszi Héraklésznak sok közös vonása van Gilgamesszel. Homérosz
és Hésziodosz állítása ellenére valószínű, hogy a régi pajzsokon ábrázolt jelenetek nem
káprázatos műalkotások voltak, hanem a pajzs tulajdonosának származására és rangjára utaló
kezdetleges ábrák, amelyeket a pajzsokat borító spirális szalagra karcoltak.
4. Kétségtelen, hogy a tizenkét olümposzi Héraklészt szent házassága alkalmával halmozta el
ajándékokkal, s ezeket vagy közvetlenül papnő arája - Athéné, Augé, Iolé vagy akármi volt a neve

-, vagy a papnő segédei nyújtották át neki (lásd 81. 1.). Héraklész e mítoszban munkáira, azaz
rituális harcaira és csodálatos hőstetteire fegyverkezik fel.
123. Az első munka: a nemeai oroszlán
Amikor Héraklész Tirünszbe költözött, Eurüsztheusz elsőnek azt a feladatot adta neki, hogy ölje
meg a nemeai vagy kleónai oroszlánt, és nyúzza le a bőrét. Az óriás vadat sem vassal, sem
bronzzal, sem kővel nem lehetett megsebezni.1
b ) Ez az oroszlán egyesek szerint Tüphón vagy Khimaira és az Orthrosz kutya sarja volt.
Mások azt állítják, hogy Szeléné szülte, iszonyúan megborzadt tőle, és [145 (122.3.-123.b.)]
ledobta a földre, a Nemea közelében levő Trétosz-hegyre, egy barlang mellé, amelynek két
kijárata volt. Aztán saját népére uszította büntetésül, amiért nem mutattak be neki valamilyen
áldozatot. Legtöbbet a bambinaiak szenvedtek tőle.2
c ) Megint mások azt mondják, hogy Szeléné az oroszlánt Héra kívánságára a tenger
tajtékjából teremtette, amelyet egy nagy ládába zárt, aztán írisz összekötözte a ládát az övével,
és a nemeai hegységbe cipelte. A hegység Szeléné és Ászóposz vagy Zeusz egyik leányáról kapta
a nevét. Az oroszlán barlangja még ma is látható Nemea városától körülbelül két mérföldnyire.3
d) Héraklész megérkezett a Korinthosz és Argosz közt fekvő Kleónaiba, és egy Molorkhosz
nevű napszámos vagy pásztor házában szállt meg, akinek a fiát megölte az oroszlán. Mikor
Molorkhosz meg akarta engesztelni Hérát, s kost akart áldozni neki, Héraklész nem engedte. -
Várj harminc napig - mondta. - Ha sértetlenül visszatérek, áldozd fel a kost a Megmentő
Zeusznak. Ha meg nem térek vissza, áldozd fel nekem mint hérosznak!
e) Héraklész déltájban érkezett Nemeába. Mivel az oroszlán az egész környék lakosságát
kiirtotta, senkit sem talált, aki útbaigazíthatta volna. Nyomokra se bukkant. Először az Apeszasz-
hegyet kutatta végig. A hegyet egy Apészantosz nevű pásztorról nevezték el, akit az oroszlán ölt
meg, de vannak, akik szerint Apészantosz Akrisziosz fia volt, s egy kígyó marta meg a sarkán,
abba halt bele. Aztán a Trétosz hegyére mászott fel, és hamarosan rá is bukkant az oroszlánra:
éppen akkor igyekezett vissza a barlangjába, az aznap lemészárolt áldozatok vérétől
mocskosan.4 Héraklész rálőtt egy csomó nyilat, de mindegyik ártalmatlanul visszapattant az
oroszlán vastag bőréről. A vadállat csak ásított egyet, és megnyalta a szája szélét. Héraklész erre
karddal esett neki, de a kard meggörbült, mintha ólomból lett volna. [146 (123.b.-123.e.)] Végül
felemelte a buzogányát, és akkorát vágott az oroszlán pofájába, hogy az állat bemenekült kettős
bejáratú barlangjába - nem fájdalmában, hanem mert zúgott a füle. Héraklész szomorú pillantást
vetett összetört buzogányára, aztán a barlang egyik bejáratát hálóval elzárta, a másikon meg
behatolt a barlangba. Mivel most már tudta, hogy a szörnyetegen semmilyen fegyver nem fog,
birokra kelt vele. Az oroszlán leharapta ugyan az egyik ujját, de Héraklész elkapta a vadállat
nyakát, és addig szorította, amíg meg nem fulladt.5
f) Héraklész a döggel a vállán visszaindult Kleónaiba, s a harmincadik napon érkezett a
városba. Molorkhosz már éppen be akarta mutatni neki a héroszoknak járó áldozatot. Helyette
most már együtt áldozták fel a kost a Megmentő Zeusznak. A szertartás után Héraklész új
buzogányt vágott magának. Miután bizonyos módosításokat eszközölt a Nemeai Játékokon -
addig Opheltész tiszteletére rendezték őket, ettől fogva azonban Zeuszéra Mükénébe vitte az
oroszlán tetemét. Eurüsztheusz nemcsak elcsodálkozott, hanem meg is ijedt, s megtiltotta
Héraklésznak, hogy a városba tegye a lábát. Ezentúl munkái eredményeit a kapukon kívül kellett
megmutatnia.6
g) Héraklész egy darabig nem tudta, hogy nyúzza meg az oroszlánt, de aztán isteni sugallatra
eszébe jutott, hogy az állat borotvaéles karmait fogja felhasználni e célra. Nemsokára bele is bújt
az állat sebezhetetlen bőrébe, mint valami páncélba, a fejéből meg sisakot csinált magának.
Közben Eurüsztheusz egy bronzurnát készíttetett a kovácsaival, beásta a földbe, s ettől fogva
mindig ebbe menekült, ha Héraklész közeledtét jelezték. Parancsait egy hírnökkel adatta át neki.
A hírnök Pelopsz egyik fia, Kopreusz volt, akit ő tisztított meg egy gyilkosság bűnétől.7
h) A kitüntetést, amelyet Héraklész hőstette elismeréséül Nemea városától kapott, később
átengedte [147 (123.e.-123.h.)] hűséges kleónai szövetségeseinek, akik az oldalán harcoltak
az éliszi háborúban, és háromszázhatvanan elestek közülük. Ami Molorkhoszt illeti, az ő

tiszteletére megalapította a szomszédos Molorkhia városát, és elültette a nemeai erdőt, ahol
most a Nemeai Játékokat rendezik.8
i) Nem Héraklész volt akkoriban az egyetlen ember, aki megfojtott egy oroszlánt. Ugyanilyen
hőstettet hajtott végre egyik barátja, Phüliosz is. Ez volt az első a három feladat közül, amelynek
teljesítését szerelme, Apollón és Hüria fia, Küknosz megkövetelte tőle. Ezenkívül elevenen el
kellett fognia néhány keselyűhöz hasonló, szörnyűséges emberevő madarat, s meg kellett
fékeznie és Zeusz oltárához vezetnie egy vad bikát. Mikor mind a három feladatot teljesítette,
Küknosz követelte, hogy adja neki azt az ökröt is, amelyet Phüliosz egy temetési játékon nyert.
Héraklész tanácsára Phüliosz e követelést visszautasította, és ragaszkodott hozzá, hogy Küknosz
tartsa meg a szavát. Küknosz kétségbeesésében beugrott egy tóba, amelyet azóta is Küknosz-
tónak neveznek. Anyja, Hüria, követte a halálba, s mindketten hattyúvá változtak.9
1. Apollodórosz II. 5. 1.; Valerius Flaccus I. 34.; Diodorus Siculus IV. 11.
2. Apollodórosz: uo.; Hésziodosz: Theogonia 326. ss.; Epimenidész: Töredék 5., idézi Ailianosz: Az
állatok természetéről XII. 7.; Plutarkhosz: A Holdon látható arcról 24.; Servius: Vergilius Aeneise VIII.
énekének 295. soráról; Hyginus: 30. Fabula; Theokritosz: XXV. idill 200. ss.
3. Démodokosz: Héraklész története I., idézi Plutarkhosz: A folyókról 18.; Pauszaniasz II. 15. 2-3.;
Pindarosz: Nemeai ódák, Hüpothészisz, szkholion.
4. Sztrabón VIII. 6. 19.; Apollodórosz II. 5. 1.; Servius: Vergilius Georgicája III. énekének 19. soráról;
Lactantius: Statius Thebaisa IV. 161. soráról; Plutarkhosz: uo.; Theokritosz: XXV. idill 211. ss. [148 (123.h.-
123.i.)]
5. Bakkhülidész XIII. 53.; Theokritosz: uo.; Ptolemaiosz Héphaisztiónosz II., idézi Phótiosz 474. o.;
Apollodórosz: uo.; Diodorus Siculus IV. 11.; Euripidész: Héraklész 153.
6. Apollodórosz: uo. és II. 4. 11.; Pindarosz: Nemeai ódák, Hüpothészisz, szkholion.
7. Theokritosz: XXV. idill 272. ss.; Diodorus Siculus IV. 11.; Euripidész: Héraklész 359. ss.; Apollodórosz:
uo.
8. Ailianosz: Variae Historiae IV. 5. ; Sztephanosz Büzantinosz: Molorkhia címszó alatt; Vergilius:
Georgica III. 19. ; Servius: Vergilius idézett helyéről.
9. Antoninus Liberalis: Transformationum Congeries 12. ; Ovidius: Átváltozások VII. 371. ss.
1. A szent király vadállatokkal folytatott rituális viadala a koronázási szertartás előírás

szerinti része volt Görögországban, Kisázsiában, Babilonban és Szíriában. Mindegyik vadállat
egy évszakot jelképezett. Számuk a naptárrendszertől függött: a három évszakból álló
esztendőben három volt, például oroszlán, kecske és kígyó - ezekből állt a Khimaira (lásd 75. 2.),
s ezért mondják, hogy a Kithairón-hegyi oroszlán Khimaira gyermeke volt Orthrosztól, a
Kutyacsillagtól (lásd 34. 3.) -, vagy bika, oroszlán és kígyó - Euripidész szerint (Bakkhánsnők)
Dionűszosznak az évszakok szerinti három megjelenési formája -, vagy oroszlán, ló és kutya,
mint Hekaté három feje (lásd 31. 7.). A négy évszakból álló esztendőben lehetett a négy állat
bika, kos, oroszlán és kígyó, mint Phanész négy feje (lásd 2. b.), amelyet az Orphikus töredék ír le
(63.), vagy bika, oroszlán, sas és szeráf, mint Ezékiel látomásában (Ezékiel I.); vagy még
egyszerűbben: bika, oroszlán, skorpió és hidra, vagyis az állatövnek az a négy jegye, amelyre a
napéjegyenlőségek és a napfordulók esnek. Az első, negyedik, hetedik és tizenegyedik munkából
ítélve az utóbbi négy lehetett az az állat, amellyel Héraklész megküzdött, csak a skorpiót
cserélték ki vadkannal. A skorpiót csak [149 (123.1.)] egy másik Héraklész, Órión történetében
tartották meg, akinek egy hercegnőt ajánlottak fel nőül, ha bizonyos vadállatokat megöl (lásd 41.
a-d.). Ugyanezzel a szituációval találkozunk Küknosz és Phüliosz történetében is csak a kígyó
helyett szerepelnek meglepő módon keselyűk de Ovidius és Antoninus Liberalis homoszexuális
fordulatot adtak a történetnek. Elvileg a király ezeknek a vadaknak a legyőzésével szerzi meg a
hatalmat az általuk kormányzon évszakok fölött. Thébában, Héraklész szülővárosában a
Szphinx-istennő két évszakból álló év fölött uralkodott, kígyófarkú szárnyas oroszlán volt (lásd
105. 3.), s ezért viselt Héraklész oroszlánbőrt és oroszlánsisakot, s nem bikát, mint Minósz (lásd
98. 2.). Az oroszlán egyéb naptári állatokkal együtt látható volt az Újhold-bárkában: valószínűleg
ez a kép volt az alapja egyrészt a Noéról és a vízözönről, másrészt a Dionűszoszról és a
kalózokról szóló történetnek (lásd 27. 5.). Ezért mondták, hogy az oroszlánt Szeléné ("a Hold")
szülte.

2. Phótiosz kétségbe vonja, hogy Héraklész az oroszlánnal vívott küzdelemben vesztene el az
ujját. Ptolemaiosz Héphaisztiónosz szerint (Nova Historia II.) Héraklészt egy rája mérgezte
meg (lásd 171. 3.). De valószínűbb, hogy ő maga harapta le az ujját, hogy kiengesztelje
gyermekei szellemét - mint Oresztész, amikor anyja Erinnüszei üldözték. Mellesleg az
Odüsszeiában is történik említés (XIII. 103. ss.) egy kettős bejáratú barlangról: ennek a
közelében aludt először Odüsszeusz Ithaka földjére visszatérve, a Phorküsz-öböl végében.
Az északi bejárat az embereké, a déli az isteneké volt. A barlangban kétfülű kancsók voltak,
amelyeket kaptárnak használtak, meg kőmedencék és bővizű források. De voltak benne állítólag
kőből való szövőszékek is - cseppkövek? -, amelyeken a najádok bíborszövetet szőttek. Ha
Porphüriosznak (A nimfák barlangjáról) igaza van, hogy ebben a barlangban folytak le a
[150 (123.1.-123.2.)] halálrítusok és isteni újraszületések, a kőmedencék a vér felfogására, a
források a mosakodásra valók voltak. Ez esetben a kancsók halottas urnák lehettek, amelyek
fölött méhek módjára röpködtek a lelkek (lásd 90. 3.), a najádok pedig (Phorküsz vagy Orkosz
halálistennő leányai) a Moirák, akik királyi törzsi jelvényekkel ellátott ruhadarabokat szőttek az
újraszületett számára (lásd 10. 1.). A nemeai oroszlán barlangjának azért volt két bejárata,
mert Héraklész ezzel az első munkával indult el rituális halála felé, hogy utána halhatatlanná
váljon, és nőül vegye Hébé istennőt.
3. A háromszázhatvan kleónai halála valamilyen naptári misztériumra utal — ennyi volt
ugyanis az egyiptomi szent év napjainak a száma, ha nem vesszük tekintetbe
az Ozirisz, Ízisz, Neftisz, Széth és Hórusz tiszteletére szánt öt napot. A Nemeai Játékok Héraklész
általi módosításával az ottani naptárrendszer módosítása is együtt járhatott.
4. Ha Mükéné királya - Órión ellenségéhez, a hüriai Oinopiónhoz (lásd 41. c.) hasonlóan - egy
föld alatti bronzurnába menekült, és csak a veszély elmúltával jött ismét elő, akkor ez azt jelenti,
hogy évenként egyszer halottnak tettette magát, egy napig a helyettese uralkodott, aztán ismét
megjelent. Héraklész gyermekei ilyen helyettesek voltak (lásd 122. 1.).
5. Apészantosz csak egyike volt a számtalan ősi hérosznak, akit vipera mart meg a sarkán. A
nemeai Opheltésszel azonosítható (lásd 106. g.) , bár nem tudjuk, hogy Opheltészt melyik
testrészén marta meg a kígyó. [151 (123.2.-123.5.)]
124. A második munka: a lernai Hüdra

Eurüsztheusz második parancsa az volt, hogy Héraklész ölje meg a lernai Hüdrát. Ez a
szörnyeteg Tüphón és Ekhidné gyermeke volt, de Héra nevelte föl, hogy elpusztítsa vele
Héraklészt.1
b) Lerna a tengerparton fekszik, mintegy öt mérföldre Argosz városától. Tőle nyugatra
emelkedik a Pontinosz-hegy a tengerig nyúló szent platánligetével. A ligetet az egyik oldalon a
Pontinosz folyó határolja - Danaosz szentélyt emelt a partján Athénének a másikon
pedig az Aműmóné folyó. A ligetben áll Démétérnek, a Megmentő Dionűszosznak és Héra egyik
dajkájának, Proszümnének a szobra, a tengerparton pedig Aphrodité kőszobra, amelyet a
Danaidák állítottak neki. Lernában minden évben titkos éjszakai szertartásokat tartanak
Dionűszosz tiszteletére, aki itt szállt le a Tartaroszba, hogy visszahozza Szemelét. A közelben,
egy elkerített helyen rendezik a Lernai Démétér misztériumait. Ott meg Hádész és Perszephoné
szálltak le a Tartaroszba.2
c) Ezt a termékeny és szent területet tartotta rémületben egykor a Hüdra. Barlangja az
Aműmóné folyó hét forrásánál, egy platánfa alatt volt, de gyakran ellátogatott a közeli
feneketlen lernai mocsárhoz, sok vigyázatlan utazó sírjához is. (Nero császár nemrég próbálta
megméretni, milyen mély, de nem sikerült.) 3 A Hüdrának hatalmas, kutyához hasonló teste volt,
s nyolc-kilenc kígyófeje, az egyik közülük halhatatlan. De vannak, akik ötven, száz, sőt tízezer
fejet tulajdonítanak neki. Mindenesetre rendkívül mérgező hatása volt: a puszta lehelete, sőt a
nyomának a szaga mindent elpusztított maga körül.4
d) Athéné sokat töprengett, hogyan ölhetné meg Héraklész a legkönnyebben ezt a
szörnyeteget. Mikor Héraklész megérkezett Lernába - Ioláosz hajtotta a [152 (124.a.-124.d.)]
kocsiját megmutatta neki, hol a Hüdra barlangja. Héraklész - az istennő tanácsára - tüzes
nyilakkal árasztotta el a szörnyeteget. A Hüdra kénytelen volt előbújni, mire Héraklész -

visszatartva a lélegzetét - megragadta. A szörny azonban a lába köré tekeredett, és mindenáron
el akarta gáncsolni. Héraklész hiába püfölte a fejeit a buzogányával: ha egyet szétvert közülük,
nyomban kettő-három nőtt helyette.5
e ) Egy óriási rák is kiugrott a mocsárból, s a Hüdra segítségére sietett. Belecsípett Héraklész
lábába. Héraklész mérgében összetörte a rák páncélját, és odakiáltott Ioláosznak, hogy segítsen
neki. Ioláosz felgyújtotta a liget egyik sarkát, s hogy a Hüdra ne növeszthessen új
fejeket, a levágott fejek gyökerét izzó ágakkal kiégette. Ezzel a vérzést is megakadályozta.6
f ) Héraklész most már egy karddal vagy pallossal le tudta vágni a halhatatlan fejet, amelynek
egy része színaranyból volt, s még akkor is sziszegett, amikor egy nehéz szikla alá temette az
Elaioszba vezető országút mentén. Az élettelen testet kibelezte, és nyílvesszőit megmártotta a
Hüdra epéjében. Ettől fogva a legkisebb seb is elkerülhetetlenül halált okozott, amelyet e
nyílvesszőkkel ejtett.
g ) Szolgálatai jutalmául Héra a rákot elhelyezte az állatöv tizenkét jegye közé, Eurüsztheusz
pedig kijelentette, hogy Héraklész ezt a munkát szabálytalanul végezte el, mert az égő ágakkal
Ioláosz volt a segítségére.7
1. Hésziodosz: Theogonia 313. ss.
2. Pauszaniasz II. 37. 1-3. és 5.; II. 36. 6-8.
3. Pauszaniasz II. 37. 4.; Apollodórosz II. 5. 2.; Sztrabón VIII. 6. 8.
4. Euripidész: Héreklész 419-20.; Zénobiosz: Közmondások VI. 26.; Apollodórosz: uo.; Szimónidész, idézi
Hésziodosz Theogoniája 257. o. szkholionja, Heinsius kiad.; Diodorus Siculus IV. 11.; Hyginus: 30. Fabula.
[153 (124.d.-124.g.)]
5. Hésziodosz: Theogoma 313. ss.; Apollodórosz: uo.; Hyginus: uo.; Servius: Vergilius Aeneise VI.
6. Apollodórosz: uo.; Hyginus: uo. és Poetica Astronomica II. 23.; Diodorus Siculus IV. 11.
7. Euripidész: Ión 192.; Hésziodosz: Theogonia 313. ss.; Apollodórosz: uo.; Alexandrosz Mündiosz, idézi
Phótiosz 475. o.
1. A lernai hidra fejtörést okozott a klasszikus kor mitográfusainak. Pauszaniasz úgy vélte,
hogy óriási mérges vízikigyó lehetett, s "Piszandrosz, aki elsőnek állította róla, hogy sok feje
volt, azért tette, hogy minél ijesztőbbnek tüntesse fel, s ezzel növelje költeménye jelentőségét"
(Pauszaniasz II. 37. 4.). A mitológiát tényleges történések jelképes ismertetésének tekintő
Servius szerint (Vergilius Aeneise VI. énekének 287. soráról) a hidra föld alatti folyók forrása
volt, amely időnként feltört, és elárasztotta a vidéket. Ha számtalan csatornája közül
eltorlaszolták valamelyiket, a víz feltört valahol másutt; ezért Héraklész először tűzzel
kiszárította a talajt, s aztán zárta el a csatornákat.
2. E mítosz legősibb változatában a királyi méltóságra pályázó Héraklész először nyilván
megküzdött egy bikával, egy oroszlánnal és egy vadkannal - vagy skorpióval -, aztán lebukott
egy tóba, hogy a mélységben lakó víziszörnytől aranyat szerezzen. Majdnem ugyanilyen
feladatokat kellett megoldania Iászónnak is, s azt a segítséget, amelyet Médeiától kapott, itt
Athénének, Héraklész leendő arájának tulajdonítják. Noha a hidra arra a tengeri kígyóra
emlékeztet, amelyet Perszeusz egy görbe aranykarddal, vagyis az újhold-sarlóval ölt meg, épp
olyan édesvízi szörnyeteg volt, mint az ír és walesi mitográfusok által említett szörnyetegek -
piastrék és avancok - többsége (lásd 148. 5.), s mint a Lakedaimón homéroszi epithetonjában -
kétóessza, "vízi [154 (124.1.-124.2.)] szörnyeteges" - szereplő szörny, amely kétségtelenül
veszélyessé tette az Eurotász egyes mélyebb szakaszait. (lásd 125. 3.). A hidra kutyához hasonló
teste részben a Szkülla nevű tengeri szörnyre (lásd 16. 2.), részben pedig arra a hétfejű
szörnyetegre emlékeztet, amelyet Gilgames ölt meg (egy Babilon késői korszakából való, henger
alakú pecséten látható). Az asztrológusok azért csempészték a történetbe a rákot, hogy
Héraklész tizenkét munkáját összhangba hozzák az állatöv tizenkét jegyével. De tulajdonképpen
az állatöv következő jegyével, a nemeai oroszlánnal való küzdelmében kellene szerepelnie.
3. Ezt a rituális mítoszt összefüggésbe hozták az ősi lernai víz-papnők, a Danaidák mítoszával.
Hogy a hidrának tulajdonított fejek száma nem mindenkinél azonos, érthető: mint papnő-
testületnek ötven feje volt; mint a szent tintahalnak - aminek Thetisz szokta álcázni magát,
akinek szintén volt egy ötventagú papnő-testülete (lásd 81. 1.) - nyolc kígyószerű karja volt, e

karok fejben végződtek, de volt egy feje a törzsén is, vagyis a Hold-istennő tiszteletére összesen
kilenc fejjel rendelkezett. A száz fej a centuriákra, vagyis azokra a harci egységekre utal, amelyek
Lemából támadásokat intéztek Argosz ellen, a tízezer fej pedig jellemző Euripidész-féle túlzás:
nem volt nagyon lelkiismeretes mitográfus. A görög pénzérméken a hidrának rendszerint hét
feje van, ami kétségtelenül az Aműmóné folyó hét torkolatára való utalás.
4. Az, hogy Héraklész megöli a hidrát, valószínűleg egy történelmi esemény emléke: kísérlet
történt, hogy megszüntessék a lernai termékenységi rítusokat. Csakhogy folyton új papnők
bukkantak fel a platánligetben - a platán, éppúgy, mint a tintahal, krétai vallási befolyásra enged
következtetni míg az akhájok vagy esetleg a dórok föl nem égették a ligetet. Nyilvánvaló, hogy
Démétér eredetileg háromságot alkotott Hekatével, a "Banyával" - itt Proszümné, azaz
„himnuszokban [155 (124.2.-124.4.)] megénekelt" néven szerepel és Perszephonével, a
Szűzlánnyal, de Dionűszosz Szemeléje (lásd 27. k.) kiszorította Perszephonét. Aphrodité-
Thetisznek a tengerparton külön kultusza volt.
125. A harmadik munka: a kerüneiai szarvas
Héraklész harmadik feladata az volt, hogy fogja el a kerüneiai szarvastehenet, és hozza Oinoéből
elevenen Mükénébe. A gyors lábú, tarka jószágnak bronzpatája és aranyszarva volt, mint a
szarvasbikáknak, s némelyek valóban bikának is nevezik.1 Egyébként Artemisznek volt
szentelve. Az istennő még gyermekkorában észrevette egyszer, hogy öt, bikánál is nagyobb
szarvastehén legelészik a fekete kavicsos thesszáliai Anaurosz folyó partján, a Parrhasziai-
hegység lábánál. A napfény csillogott a szarvukon. Űzőbe vette őket, négyet utol is ért,
egyiket a másik után, s puszta kézzel befogta őket a kocsijába. Az ötödik azonban átmenekült a
Keladón folyó túlsó partjára, a kerüneiai dombra - ahogy Héra eltervezte, akinek már akkor
Héraklész munkáin járt az esze. Egy másik tudósítás szerint ez a szarvastehén gazdátlan,
a szántóföldeket pusztító szörnyeteg volt, s Héraklész nehéz küzdelmet vívott vele, míg az
Artemiszión-hegy csúcsán föláldozhatta Artemisznek.2
b) Mivel Héraklész sem megölni, sem megsebezni nem akarta a szarvastehenet, feladatát a
legcsekélyebb erőszak alkalmazása nélkül hajtotta végre. Egy álló esztendeig űzte
fáradhatatlanul a szarvast, s a hajsza során egyfelől egészen Isztriáig, másfelől a
hüperboreoszok földjéig eljutott. Mikor a szarvastehén végre kifáradt, az Artemiszión-hegyen
keresett menedéket, s onnan leereszkedett a Ladón folyóhoz. Héraklész ekkor kiröpí-
tett egy nyílvesszőt, és összetűzte vele az állat mellső [156 (124.4.-1245.b.)] lábait. Mivel a
nyílvessző a csontok és az izmok közt fúródott keresztül, vér nem folyt. Aztán elfogta a szarvast,
keresztbe vetette a vállán, és Arkadián keresztül Mükénébe sietett vele. De vannak, akik szerint
hálót használt, vagy addig követte a szarvastehenet, amíg egyszer alva nem találta egy fa alatt.
Artemisz elébe ment Héraklésznak, és szemrehányást tett neki, hogy durván bánt az ő
szent állatával. Héraklész azzal védekezett, hogy nem tehetett másként, és Eurüsztheuszra
hárította a felelősséget. Artemisz haragja erre lecsillapodott, s az istennő megengedte, hogy
Héraklész a szarvast elevenen Mükénébe vigye.3
c) A történet egy másik változata szerint ez az a szarvastehén volt, amelyet Alküoné nővére,
Taügeté plejád szentelt Artemisznek hálából, amiért az istennő ideiglenesen szarvassá
változtatta, és ezzel lehetővé tette, hogy megmeneküljön Zeusz ölelésétől. Zeuszt azonban nem
lehetett sokáig becsapni, és nemzett vele egy fiút, Lakedaimónt, mire Taügeté felakasztotta
magát az ettől fogva Taügetosznak nevezett Amüklaiosz-hegy csúcsán.4 Taügeté unokahúga, akit
ugyanúgy neveztek, Lakedaimónhoz ment nőül, és Himeroszt szülte neki, aki később Aphrodité
mesterkedése révén egy féktelen éjszakai orgián tudtán kívül elvette nővére, Kleodiké
szüzességét. Amikor Himerosz másnap megtudta, mit cselekedett, beugrott a folyóba, amelyet
most néha az ő nevén neveznek, és senki nem látta többé. A folyót azonban gyakrabban nevezik
Eurótásznak, ugyanis Lakedaimón elődje, Eurótász király szégyenletes vereséget szenvedett az
athéniaktól - mert nem várta meg a teliholdat, mielőtt harcba bocsátkozott volna -, és a folyó
vizébe ölte magát. Mülész fia, Eurótász, a vízimalom feltalálója volt az apja Amüklasznak, s
nagyapja Hüakinthosznak, valamint Eurüdikének, aki Akrisziosz neje lett. 5 [157(125.b .-
125.c.) ]

1. Apollodórosz II. 5. 3.; Diodorus Siculus IV. 13.; Euripidész: Héraklész 375. ss. ; Vergilius: Aeneis VI.
802.; Hyginus: 30. Fabula.
2. Apollodórosz: uo.; Kallimakhosz: Himnusz Déloszhoz 103. és Himnusz Artemiszhez 100. ss.;
Euripidész: uo.; Pauszaniasz II. 25. 3.
3. Apollodórosz: uo.; Diodorus Siculus IV. 13.; Pindarosz: Olümpiai ódák III. 26-27.; Hyginus: 30. Fabula.
4. Pindarosz: Olümpiai ódák III. 29. ss.; Apollodórosz II. 10. 1. ; Plutarkhosz: A folyókról 17.
5. Pauszaniasz II. 1. 2—3. és 20. 2.; Plutarkhosz: uo.; Apollodórosz III. 10. 3.
1. E harmadik munka más természetű, mint a többiek zöme. Történelmi szempontból talán
annak az emléke, hogy az akhájok elfoglaltak egy szentélyt, ahol Artemiszt Elaphiosz
("szarvashoz hasonló") néven tisztelték. A szekere elé fogott négy szarvas az Olümpiász
esztendeit jelképezi. Mind a négy esztendő végén (lásd 22. 1.) halálra hajszoltak egy
szarvasbőrbe öltöztetett áldozatot. Elaphioszt mindenesetre Artemisz dajkájának tartják, ami
azt jelenti, hogy ő maga Artemisz (Pauszaniasz VI. 22. 11.). Mitológia szempontjából nézve
azonban ez a munka valószínűleg a Daktülosz Héraklésszal függ össze (lásd 52. 3.), akit a gallok
Ogmiusszal azonosítottak (Lukiánosz: Héraklész I.). Ő találta fel az Ogham-ábécét és a walesi
bárdok regéit (lásd 132. 3.). A szarvastehén vagy szarvasünő utáni hajsza a Bölcsesség keresését
jelképezi, amely az írek misztikus hagyománya szerint egy vadalmafa alatt volt megtalálható (A
fehér istennő 217. o.). Ez lehet a magyarázata annak, hogy a rosszul tájékozott Euripidész
kivételével senki sem állítja, hogy Héraklész bántotta a szarvasünőt: ellenkezőleg, egy álló évig
fáradhatadanul, megállás nélkül egészen a hüperboreoszok földjéig üldözte, akik éppen ezekben
a misztériumokban voltak járatosak. [158 (125.1.)] Pollux szerint Héraklészt Mélónnak
("almás") is nevezték, mert - valószínűleg bölcsessége elismeréséül – almái szoktak felajánlani
neki áldozatul. Ilyen bölcsesség azonban csak a halállal jár együtt, s Héraklésznak a szarvas utáni
hajszája, éppúgy, mint a Heszperiszek kertjében tett látogatása, tulajdonképpen a kelta
Paradicsomba való utazás. Zeusz hasonló módon üldözte Taügetét, aki Atlasz leánya volt, vagyis
nem hellén alak.
2 . Európában csak a rénszarvastehénnek van szarva. Ennek a híre a Borostyánúton juthatott
el a Baltikumból a görögökhöz. A rénszarvas - ellentétben a többi szarvassal - könnyen
megszelídíthető.
3 . Taügeté fiának, Himerosznak, és mostohaapjának, Eurótásznak vízbefúlásából arra
következtethetünk, hogy az ősidőkben a spártai királyokat rendszerint az Eurótász
víziszörnyének áldozták fel: faágakba tekerve a folyóba dobták őket, ahol mély volt a víz. Úgy
látszik, ez lett a sorsa Tantalosznak (lásd 108. 3.), Taügeté másik fiának is (Hyginus: 82. Fabula).
Lakedaimón azt jelenti, hogy a „tó démona" (lásd 124. 2.), és Lakónia Lakóné („a tó úrnője")
birodalma. Lakóné szobrát bizonyos Preugenész mentette meg a dór hódítók elől, és
vitte az akhájai Patraiba (Pauszaniasz VII. 20. 4.). Taügeté átváltozásának története valószínűleg
azon alapul, hogy Spárta akháj meghódítói önmagukat Zeusznak, feleségüket pedig Hérának
nevezték. Mikor Hérát tehénként kezdték tisztelni, a Szarvastehén Artemisz lelezg kultusza
megszűnt. Lehetséges, hogy éppúgy megülték a Bika-Zeusz és a Tehén-Héra rituális házasságát,
mint Kréta szigetén (lásd 90. 7.).
4 . Féktelen éjszakai orgiákat több görög államban rendeztek (lásd 44. a.), akárcsak Rómában,
a Mons Albanuson. A monogámiát megelőző ősi szexuális szokásoknak tettek vele engedményt.
[159 (125.1. - 125.4.)]
126. A negyedik munka: az erümanthoszi vadkan

Héraklész negyedik feladata az volt, hogy fogja el elevenen az erümanthoszi vadkant. A
hatalmas, irtóztató fenevad az Erümanthosz-hegy ciprussal borított lejtőit és az arkadiai
Lampeia-hegy sűrűit veszélyeztette, és Pszóphisz környékét pusztította.1 Az Erümanthosz-
hegy Apollón egyik fiáról kapta a nevét, akit Aphrodité megvakított, mert meglátta, amikor
meztelenül fürdött. Apollón bosszúból vadkanná változott, és megölte Aphrodité szerelmét,
Adóniszt. A hegy azonban Artemisznek van szentelve.2

b ) Mikor Héraklész útban az Erümanthosz felé keresztülhaladt Phóloén - ahol megölt
bizonyos Szaurosz nevű kegyeden rablót -, Phólosz kentaur, akit egy kőrisnimfa szült
Szilénosznak, megvendégelte. Phólosz Héraklész elé sült húst tálalt, de ő maga nyerset evett,
és a kentaurok közös tulajdonát képező boroskancsót mindaddig nem merte kidugaszolni, míg
Héraklész nem emlékeztette, hogy a kancsót Dionűszosz négy emberöltővel előbb éppen erre
az alkalomra hagyta a barlangban.3 Mikor a kentaurok megérezték az erős bor szagát,
megdühödtek. Hatalmas sziklákkal, gyökerestül kitépett fenyőfákkal, zsarátnokokkal és
húsvágó bárdokkal felfegyverkezve megrohanták Phólosz barlangját. Phólosz rémülten elbújt,
Héraklész azonban az első két támadót, Ankioszt és Agrioszt bátran elűzte: valóságos
parázsesőt zúdított rájuk.4 Erre Nephelé, a kentaurok felhőnagyanyja, heves záporesőt
támasztott, amitől Héraklész íjának a húrja megereszkedett, s a talaj csúszós lett. Héraklész
mégis korábbi sikereihez méltóan viselkedett, és megölt néhány kentaurt, köztük Oreuszt
és Hülaioszt. A többi egészen Maleáig futott, s királyánál, Kheirónnál keresett menedéket, akit a
lapithák elűztek a Pélion hegyéről.5 [16o (126.a.-126.b)]
c) Egy Héraklész íjáról elröppent nyílvessző keresztülhatolt Elatosz karján, és remegve
megállt Kheirón térdében. Héraklész - az öreg barátját ért baleset miatt lesújtva - kihúzta a
nyílvesszőt, de noha maga Kheirón bocsátotta rendelkezésére a seb bekötözéséhez szükséges
gyógyszereket, semmit sem használtak, s Kheirón a fájdalomtól üvöltve vonult vissza
barlangjába. De nem tudott meghalni, mert halhatatlan volt. Később Prométheusz felajánlotta,
hogy vállalja helyette a halhatatlanságot, és Zeusz jóvá is hagyta a megállapodást. De
egyesek szerint Kheirón nem is annyira fájdalmai miatt választotta a halált, hanem mert
belefáradt a hosszú életbe.6
d ) A kentaurok közül ki erre, ki arra menekült: egyesek Eurütiónnal Phóloéba, mások
Nesszosszal az Euénosz folyóhoz, néhányan Malea hegyére, néhányan meg Szicíliába. Az
utóbbiakat megölték a szirének. A többit Poszeidón fogadta be Eleusziszba, s elrejtette őket egy
hegy belsejében. Héraklész később is megölt néhány kentaurt, köztük az arkadiai Homadoszt,
mert meg akarta erőszakolni Eurüsztheusz húgát, Alküonét. Azzal, hogy az ellenségen esett
sérelmet is megtorolta, igen nagy dicsőséget aratott.7
e ) Közben Phólosz, aki azon fáradozott, hogy eltemesse halott rokonait, kihúzta és szemügyre
vette Héraklész egyik nyílvesszőjét. „Hogy eshetett áldozatul egy ilyen erős teremtmény egy
jelentéktelen kis karcolásnak?" - tűnődött. Közben a nyílvessző kicsúszott az ujjai közül, a
lábába fúródott, és azon nyomban megölte. Héraklész erre abbahagyta a kentaurok üldözését,
visszatért Phóloéba, és nagy pompával eltemette Phóloszt annak a hegynek a tövében, amelyik
most az ő nevét viseli. Ekkor lett az Anigrosz folyó olyan undorítóan büdös, amilyen most, a
forrásától kezdve egészen a Lapithosz-hegyig. Egy Pülénór nevű kentaur ugyanis, akit
Héraklész nyila súrolt, ide menekült, hogy kimossa a [161 (126.c.-126.e.)] sebét. De vannak,
akik szerint a bűzt Melampúsz idézte elő néhány évvel korábban, amikor az Anigroszba dobta
a Proitosz leányainak megtisztításához használt undorító tárgyakat.8
f) Héraklész most már elindult, hogy űzőbe vegye a vadkant az Erümanthosz folyó partján.
Egy ilyen vadállatot elevenen elfogni rendkívül nehéz feladat volt. Héraklész azonban nagy
lármával kizavarta a sűrűből, belekergette egy mély hórakásba, és a hátára ugrott. Lánccal
megkötözte, a vállára vetette, és elevenen Mükénébe cipelte. De mikor meghallotta, hogy az
argonauták már gyülekeznek, hogy Kolkhiszba induljanak, a vadkant ledobta a városon kívül, a
vásártéren, és nem várva meg a bronzkorsóban rejtőzködő Eurüsztheusz további parancsait,
Hülasz társaságában elindult, hogy csatlakozzék vállalkozásukhoz. Hogy a foglyul ejtett vadkant
ki ölte meg, nem tudjuk, csak azt, hogy agyarait Apollón cumaei templomában őrzik.9
g) Mások szerint Kheirón véletlenül sebesült meg: egy nyílvessző átfúrta a bal lábát, amikor
Phólosz és az ifjú Akhilleusz társaságában vendégül látta a Pélion-hegyen Héraklészt. Zeusz
kilenc nap múlva a csillagok közé emelte Kheirónt mint a Kentaur csillagképet. De vannak, akik
szerint a Kentaur csillagkép Phólosz, akit Zeusz azért tüntetett ki így, mert mindenkinél jobban
értett a belekből való jósláshoz. Az állatövben szereplő Nyilas is kentaur: bizonyos Krotosz, aki a
Helikón hegyén lakott, s mostohatestvérei, a Múzsák kedvence volt.10

1. Ovidius: Hősnők levelei IX. 87.; Apollóniosz Rhodiosz I. 127.; Apollodórosz II. 5. 4.; Diodorus Siculus
IV. 12.
2. Ptolemaiosz Héphaisztiónosz I. 306.; Homérosz: Odüsszeia VI. 105.
3. Pauszaniasz VI. 2 1 . 5 . ; Apollodórosz: uo.; Diodorus Siculus: uo. [162 (126.e.-126.g.)]
4. Tzetzész: Lükophrónról 670.; Diodorus Siculus: uo.; Apollodórosz: uo.
5. Pauszaniasz III. 18. 9.; Vergilius: Aeneis VIII. 293-94.; Diodorus Siculus: uo.; Apollodórosz: uo.
6. Apollodórosz: uo.; Lukiánosz: Halottak beszélgetései 26.
7. Tzetzész: Lükophrónról 670.; Apollodórosz: uo.; Diodorus Siculus: uo.
8. Apollodórosz: uo.; Diodorus Siculus: uo.; Pauszaniasz V. 5. 6.
9. Apollodórosz: uo.; Pauszaniasz VIII. 24. 2.; Diodorus Siculus: uo.; Apollóniosz Rhodiosz I. 122. ss.
10. Theokritosz: VII. idill; Ovidius: Fasti V. 380. ss.; Hyginus: Poetica Astronomica II. 38. és 27.; 224.
Fabula.
1. A vadkan félhold alakú agyara miatt a Hold szent állata volt, s úgy látszik, hogy amikor a
helyettes megölte és megfosztotta férfiasságától ikertestvérét, a szent királyt, vadkannak volt
álcázva (lásd 18. 7. és 151. 2.). Abból, hogy Héraklész az erümanthoszi vadkant egy
hórakásban gyűrte le, arra következtethetünk, hogy ezt a munkát a téli napfordulókor hajtotta
végre. Héraklész itt a gyermek Hórusz, és apjának, Ozirisznek a haláláért áll bosszút
nagybátyján, Széthen, aki vadkannak álcázta magát. Egyiptomban tilos volt vadkanhúst enni, s e
tilalmat csak a téli napforduló idején oldották fel. A karácsonyi vaddisznófej eredete szintén az
új szent királynak vetélytársa felett aratott győzelmében keresendő. Adóniszt azért ölik meg,
hogy megbosszulják az előző évi helyettesnek, Erümanthosznak a halálát, akinek a nevéből -
„sorsolással való jóslás" - arra következtethetünk, hogy sorsolással esett rá a választás, hogy a
szent királyt megölje. Mivel az Erümanthosz-hegy nem Aphrodité, hanem Artemisz szent hegye,
nyilván Artemisz volt az istennő, aki meztelenül fürdött, és a szent király - nem pedig a
helyettese - meglátta (lásd 22. i.).
2. Valószínű, hogy Héraklésznak a kentaurokkal [163 (126.1.-126.2.)] vívott harca - a
Peirithoosz menyegzőjén lefolyt küzdelemhez hasonlóan (lásd 102. 2.) - eredetileg az újonnan
beiktatott király és állatnak álcázott vetélytársai közt lefolyt rituális harcot ábrázolta. A szent
király hagyományos fegyverei a nyílvesszők voltak: uralmának kezdete jeléül mind a négy
világtáj felé kilőtt egyet, egy ötödiket pedig függőlegesen fellőtt a levegőbe. Lehet, hogy e
mítoszban a hellének és az észak-görögországi prehellén hegylakók hátárvillongásainak
emléke is él.
3. Nemcsak Phólosz és Kheirón halálát okozta térdbe lőtt vagy lábra ejtett mérgezett
nyílvessző, hanem Kheirón tanítványáét, Akhilleuszét is (lásd 92. 10. és 164.j.): mindhárman
Magnészia szent királyai, akiknek a lelkét a szirének magától értetődően befogadták. Hogy a
kentaurok Maleában laktak, azon a helyi hagyományon alapul, hogy Phólosz atyja, Szilénosz ott
született (Pauszaniasz III. 25. 2.). A kentaurokat gyakrabban ábrázolták félig kecskének, mint
lónak. Eleusziszban való jelenlétükből - ahol Poszeidón egy hegy belsejében rejtette el őket -
arra következtethetünk, hogy amikor a misztériumokba újonnan beavatott személy az istennő-
vel való szent házasságát ülte, az ünnepségen vesszőparipa-táncosok is szerepeltek.
127. Az ötödik munka: Augeiász istállói
Héraklész ötödik feladatul azt kapta, hogy egy nap alatt takarítsa ki Augeiász király mocskos
istállóit. Eurüsztheusz kárörvendve képzelte maga elé, hogy fog utálkozni Héraklész, mikor majd
kénytelen lesz kosarakba rakni és a vállán kicipelni az istállókból a trágyát. Augeiász, Élisz
királya, Héliosz vagy Eleiosz fia volt, akit apja Amphidamász leányával, Naupiadaméval, vagy
mint egyesek állítják, Íphiboéval nemzett. De azt is mondják Augeiászról, hogy Poszeidón fia
volt. A maga korában [164 (126.2.-127.a.)] az egész földkerekségen neki volt a legtöbb gulyája
meg juhnyája, mert jószágai isteni rendelés folytán védve voltak minden betegség ellen, s a
páratlanul termékeny juhok és marhák sose vetéltek el. Noha majdnem mindig nőstényt hoztak
a világra, Augeiásznak mégis háromszáz fehér lábú fekete és kétszáz vörös tenyészbikája
volt, s ezenkívül még tizenkét pompás, ezüstfehér bikával is rendelkezett: ezek apja, Héliosz

szent bikái voltak. Augeiász nyájait és gulyáit ez a tizenkét bika védelmezte az erdőborította
hegyekből leránduló vadállatok ellen.1
b) Nos: Augeiász istállóiból és juhaklaiból hosszú esztendők óta nem hordták ki a trágyát, s
bár az undorító bűz magukat az állatokat nem zavarta, megfertőzte az egész Peloponnészoszt.
Ráadásul a völgyekben levő legelöket is olyan vastagon borította a trágya, hogy már
nem lehetett fölszántani és bevetni őket.2
c) Héraklész jó messziről köszöntötte Augeiászt, és felajánlotta, hogy a jószág egytizedéért
még a sötétség beállta előtt kitakarítja az istállókat. Augeiász hitetlenül mosolygott, és odahívta
legidősebb fiát, Phüleuszt, hogy legyen a tanúja Héraklész ajánlatának. – Esküdj meg rá, hogy
még a sötétség beállta előtt elvégzed a munkát - szólította fel Héraklészt Phüleusz. Az eskü,
amelyet Héraklész ez alkalommal apja nevére tett, az első és utolsó volt egész életében. Augeiász
is megesküdött, hogy megtartja, amit ígért. Ekkor Phaithón, a vezérbika a tizenkét fehér bika
közül, megtámadta Héraklészt, mert oroszlánnak nézte. Héraklész erre megragadta a bika bal
szarvát, lenyomta a nyakát, és puszta kézzel a földre terítette az állatot.3
d) Héraklész az éliszi Menedémosz tanácsára Ioláosz segítségével először is két helyen áttörte
az istállóudvar kőkerítését, aztán úgy terelte el medrükből a közeli Alpheiosz és Péneiosz - vagy
Meniosz — folyókat, hogy hullámaik végighömpölyögtek az istállóudvaron, tisztára [165
(127.a.-127.d.)] mosták, aztán kitakarították a juhaklokat és lemosták a legelőket is. Héraklész
ily módon egy nap alatt elvégezte a munkát, megszabadította az országot a betegségtől,
s közben még a kisujját se piszkította be. De mikor Augeiász megtudta Kopreusztól, hogy
Héraklész még Eurüsztheusztól parancsot kapott az istállók kitisztítására, nem volt hajlandó
megfizetni az ígért jutalmat, sőt még azt is letagadta, hogy ő meg Héraklész egyáltalán alkut
kötöttek.
e) Héraklész javasolta, hogy terjesszék az ügyet döntőbíróság elé. De mikor a bírák leültek, és
Phüleusz, akit Héraklész megidéztetett tanúnak, az igazsághoz híven tett vallomást, Augeiász
dühösen felugrott, és mindkettőjüket száműzte Éliszből, mondván, hogy Héraklész becsapta,
mert nem ő, hanem a folyamistenek végezték el a munkát. S hogy még bosszantóbb legyen a
dolog, Eurüsztheusz sem volt hajlandó ezt a munkát a tíz közé számítani, mivel Héraklész
Augeiász szolgálatában állt.
f) Phüleusz a történtek után Dúlikhionba ment, Héraklész pedig Olénoszba, Dexaménosz
király udvarába, akinek a leányát, Mnészimakhét később megmentette Eurütión kentaurtól.4
1. Apollodórosz II. 5. 5. és 7. 2.; Diodorus Siculus IV. 13.; Pauszaniasz V. 1.7.; Tzetzész: Lükophrónról 41.;
2. Apollodórosz II. 5. 5.; Servius: Vergilius Aeneise VIII. énekének 300. soráról; Diodorus Siculus: uo.;
Pauszaniasz: uo.
3. 3. Pauszaniasz: uo.; Apollodórosz: uo.; Plutarkhosz: Római okok 28.; Theokritosz: XXV. idill 115. ss.
4. Ptolemaiosz Héphaisztiónosz V., idézi Phótiosz 486. o.; Hyginus: 30. Fabula; Pauszaniasz: uo.;
Apollodórosz: uo.; Diodorus Siculus: uo.; Servius: uo.; Kallimakhosz: Himnusz Déloszhoz 102. [166 (127.d.-
127.f.)]
1. Ez a zavaros mítosz valószínűleg azon a legendán alapul, hogy Héraklész - Iászónhoz

hasonlóan - parancsot kapott, hogy fékezzen meg két bikát, fogja igába őket, tisztítson meg a
gaztól egy dombot, aztán egyetlen nap alatt szántsa fel, vesse be, és arassa le a termést: a
királyi méltóságra pályázók elé ilyen feladatokat szoktak kitűzni (lásd 152. 3.). Itt nem fáktól és
kövektől kellett megtisztítani a dombot, mint a mítosz kelta változataiban, hanem trágyától -
valószínűleg azért, mert Eurüsztheusz hírnökét, aki a parancsot átadta, Kopreusznak
("trágyaember") hívták. Sir James Frazer Pauszaniaszt (V. 10. 9.) kommentálva idézi Az okos
leányról szóló norvég mesét, amelyben egy hercegnek három istállót kell kitakarítania, hogy
elnyerhesse egy óriás leányának a kezét. De valahányszor kidob egy-egy villa
trágyát, tíz jön vissza helyette. A hercegnő erre azt tanácsolja, hogy fordítsa meg a villát, és a
nyelével dobálja ki a trágyát. így is tesz, és egykettőre kitakarítja az istállót. Frazer szerint az
eredeti változatban Athéné valószínűleg ugyanezt a tanácsot adta Héraklésznak. De
inkább az a valószínű, hogy a norvég mese a változata a mi mítoszunknak. Augeiász rengeteg

jószágának a történet szempontjából nincs semmi jelentősége, csak arra való, hogy az
eltávolítandó rengeteg trágya eredetét megmagyarázza. A tehéntrágyát, miként a mítoszból
kiderül, a görög parasztok semmire sem becsülték. Hésziodosz a Munkák és napokban még csak
meg sem említi. H. Mitchell (Economics of Ancient Greece) kimutatja, hogy több ősi szerződésben
meg van tiltva a marháknak a parlagon való legeltetése. Igaz, hogy Argosz, Odüsszeusz kutyája,
egy szántóföldek trágyázására használt trágyadombon fekszik (Odüsszeia XVII. 299.), de akárhol
íródott is az Odüsszeia - és biztos, hogy ez nem a görög szárazföldön történt -, a földművelésre és
a gyümölcstermesztésre való utalások bizonyos krétai gyakorlat továbbélésére mutatnak. Egyes
mitográfusok [167 (127.1.)] szerint Augeiász Eleiosz fia volt, ami csupán azt jelenti, hogy „Élisz
királya", mások szerint Poszeidóné, amiből meg arra következtethetünk, hogy aiol volt.
Csakhogy Eleioszt itt összekeverték Héliosszal, a korinthoszi Nap-istennel; ezért tulajdonítanak
Augeiásznak olyan szent csordát, amilyennel Sziszüphosz rendelkezett (lásd 67. 1.). Az ilyen
csordákban az állatok száma 350 volt, s ez tizenkét teljes holdciklust jelképezett, nem
számítva az egyiptomi év öt szent ünnepnapját (lásd 42. 1.). Hogy a tehenek a Holdnak szentelt
állatok voltak, vörös, fehér és fekete színük mutatja (lásd 90. 3.). A fehér bikák az említett
tizenkét holdciklust jelképezik. Az ilyen szent állatokat gyakran ellopták - mint maga Héraklész
is teszi tizedik munkája alkalmával -, és Augeiásszal való vitájának az lett a következménye,
hogy a tizenkét bikát is megkapta.
2. Az ötödik munkát, amelyik tulajdonképpen csak a szántással, vetéssel és aratással függ
össze, összekeverték két másikkal: a tizedikkel, vagyis Gérüón teheneinek ellopásával, és a
hetedikkel, vagyis Poszeidón fehér krétai bikájának elfogásával - amelyet azonban nem
szántásra használtak. Poszeidón kultuszában — akit Augeiász apjának is neveznek - fiatal
emberek bikákkal küzdöttek. Héraklésznak Phaithónnal folytatott küzdelmét - éppúgy, mint
Thészeusz küzdelmét a Minótaurosszal - leghelyesebb koronázási rítusként értelmeznünk: a
bika szarvaival való bűvös kapcsolat révén Héraklész képessé vált a föld termékennyé tételére, s
elnyerte a Hold-istennő választott szeretőjének járó Potidan vagy Poszeidón melléknevet.
Hasonló módon vívott Héraklész szerelmi párbajt a bikafejű férfinak ábrázolt Akhelóiosz
folyamistennel, és letörte a szarvát (lásd 141. b.). Az Alpheiosz folyó eltereléséből arra
következtethetünk, hogy a kép, amelynek alapján ezt az epizódot kitalálták, azt ábrázolta, amint
Héraklész a krétai bikát a szarvánál fogva ide-oda vonszolja egy folyó partján, [168 (127.1.-
127.2.)] ahol temérdek marha legel. Ezt a bikát értelmezték tévesen folyamistennek s a
jelenetet úgy magyarázták, hogy Héraklész a folyót tereli el medréből, mert meg akarja tisztítani
és szántásra alkalmassá tenni a földeket.
128. A hatodik munka: a sztümphaloszi madarak
Héraklész hatodik feladata az volt, hogy űzze el a sztümphaloszi mocsarakból a tömérdek

rézcsőrű, rézkarmú, rézszárnyú, emberevő madarat. Ezek Árész szent madarai voltak, az
Orkhomenoszba vezető országút melletti Farkastorokban élő farkasoktól ijedtek meg, s
özönlöttek a mocsarakba.1 Itt tovább szaporodtak, az ugyancsak Sztümphalosz nevű folyó
partján sétálgattak, s néha nagy rajokban a levegőbe emelkedtek, és megöltek egy csomó
embert és állatot: záporesőként hullatták alá réztollaikat, mérges ürülékük pedig tönkretette a
gabonát.
b) Mikor Héraklész a sűrű erdővel körülvett mocsárhoz ért, rájött, hogy nyílvesszőkkel
képtelen elűzni a madarakat: ehhez túl sokan voltak. Ráadásul a mocsár talaja láthatólag nem
volt elég kemény ahhoz, hogy elbírjon egy embert, de folyékonynak sem volt olyan folyékony,
hogy csónakot vehessen igénybe. Héraklész tétovázva álldogált a partján, mikor megjelent
Athéné, és átadott neki két rézcsattogtatót, amelyet Héphaisztosz készített. De lehet az is, hogy
kereplő volt. Héraklész kiállt a mocsár fölé magasodó Külléné-hegy egyik nyúlványára, és
összeverte a csattogtatókat, vagy forgatni kezdte a kereplőt, amivel olyan éktelen lármát
csapott, hogy a madarak, az ijedségtől eszüket vesztve, hatalmas rajban fölrebbentek. Héraklész
rengeteget lelőtt közülük, miközben a Fekete-tengerben levő Árész szigete felé szálltak, ahol
később az argonauták megtalálták [169 (127.2.-128.b.)] őket. Egyesek szerint akkor Héraklész
is éppen együtt volt az argonautákkal, és ismét sok madarat elpusztított.2

c) A sztümphaloszi madarak akkorák, mint a darvak, s nagyon hasonlítanak az ibiszekhez,
csak nem görbe a csőrük, s még egy fémből készült mellvértet is át tudnak
lyukasztani vele. Az arábiai sivatagban is van belőlük, s ott még az oroszlánoknál meg a
leopárdoknál is nagyobb pusztításokat végeznek: nekirepülnek az utazók mellének, és
keresztüldöfik a csőrükkel. Az arab vadászok kéregből font mellvértet viselnek, amelybe a
gyilkos csőrök beleakadnak, mire a vadászok elfogják támadóikat, és kitekerik a nyakukat.
Lehet, hogy ezekből a madarakból költözött át egy raj Arábiából Sztümphaloszba, és az egész
fajta így kapta a nevét.3
d) Egyesek szerint az úgynevezett sztümphaloszi madarak nők voltak: Sztümphalosz és
Ornisz leányai, akiket Héraklész azért ölt meg, mert nem akarták vendégül látni.
Sztümphaloszban a Sztümphaloszi Artemisz ősi templomában a mennyezetre vannak akasztva a
madarak képmásai, a templom mögött pedig madárlábú lányok szobrai állanak. Temenosz,
Pelaszgosz fia három szentélyt emelt Sztümphaloszban Héra tiszteletére. Az elsőben
Gyermekként tisztelték, mivel Temenosz nevelte fel, a másodikban Araként, mivel nőül ment
Zeuszhoz, a harmadikban pedig özvegyként, mivel elhagyta Zeuszt, és visszavonult
Sztümphaloszba.4
1. Pauszaniasz VIII. 22. 4-6.; Apollodórosz II. 5. 6.
2. Apollóniosz Rhodiosz II. 1052. ss.; Pauszaniasz: uo.; Servius: Vergilius Aeneise VIII. énekének 300.
soráról; Apollóniosz Rhodiosz II. 1037. és 1053., szkholionnal; Diodorus Siculus IV. 13.; Apollodórosz: uo.;
3. Pauszaniasz VIII. 22. 4.
4. Mnaszeász, idézi: Apollóniosz Rhodiosz II. 1054., szkholion; Pauszaniasz VIII. 22. 2. és 5. [170
(128. b. -128. d. ) ]
1. Noha Athéné továbbra is segíti Héraklészt, ez a munka nem tartozik a házassági próbák
sorába, hanem mint gyógyítót dicsőíti Héraklészt, aki elűzi a mocsári madarakkal azonosított
lázdémonokat. A sztümphaloszi pénzérméken látható sisakos madarak a darvakkal rokon
kanalas gémek. Középkori angol faragásokon is láthatók, amint elnyelik a betegek lélegzetét.
Tulajdonképpen madárlábú Szirének, a láz megszemélyesítői. A csattogtatókat és kereplőket az
ősidőkben (és a primitív népeknél még ma is) a lázdémonok elűzésére használták. Artemisz volt
az az istennő, aki „könyörületes dárdáival" lázt idézhetett elő, vagy meggyógyíthatta a
lázas betegeket.
2. A sztümphaloszi mocsár területe mindig jelentékenyen megnövekedett, ha a vizét elvezető
föld alatti csatorna eldugult, mint például Pauszaniasz korában (VIII. 22. 6.). Amikor Íphikratosz
Sztümphalosz városát ostromolta, készakarva eltömte volna a csatornát, ha egy égi jel nem
tartja vissza tőle (Sztrabón VIII. 8. 5.). Lehet, hogy a történet egy másik változatában Héraklész
szabaddá tette a csatornát, és lecsapolta a mocsarat, mint korábban a Tempé síkságát (Diodorus
Siculus IV. 18.).
3. A mítosznak azonban - úgy látszik - történelmi és rituális jelentése is van. Valószínű, hogy
egy arkadiai papnő-testület, amelyik az istennő-háromságot Szűzlány, Ara és Banya alakjában
imádta, Sztümphaloszba menekült, miután a Farkas-Zeuszt tisztelő hódítók elűzték a
Farkastorokból. Mnaszeász magyarázata, miszerint a sztümphaloszi madarak elűzése és
lemészárlása azt jelenti, hogy Héraklész - azaz egy akháj törzs - megszüntette ezt a boszorkány-
testületet, hihető. A Sztümphalosz név erotikus szokásokra utal.
4. Pauszaniasz „kemény csőrű arábiai madarai" a napszúrás démonai lehettek, akik ellen
kéregből készült pajzsokkal védekeztek. Összetévesztették őket a kemény [171 (128.1.-
128.4.)] csőrű struccokkal, amelyekre az arabok még ma is vadásznak.
Leukerodész, azaz „fehér gém" a kanalas gém görög neve. A nagy Heródes egyik őse állítólag
a tűroszi Héraklész templomszolgája volt (Africanus, idézi Euszebiosz: Egyháztörténet I. 6.
7.), ami érthetővé teszi a családnevet. A kanalas gém közeli rokona az ibisznek, amelyik
ugyancsak mocsári madár, s Thot istennek, az írás feltalálójának szent madara volt. A tűroszi
Héraklész - kelta megfelelőjéhez hasonlóan - a tanulás pártfogója volt, s ez tette híressé
Tűroszt (Ezékiel XXVIII. 12.). A héber hagyomány szerint tűroszi papja, Hirám, valamint
Salamon találós kérdéseket adtak fel egymásnak.

129. A hetedik munka: a krétai bika
Eurüsztheusz hetedik munkaként azt a parancsot adta Héraklésznak, hogy fogja el a krétai
bikát. De kérdéses, hogy melyik bikáról volt szó: arról, amelyik Europét Zeusz parancsára
Kréta szigetére vitte, vagy arról, amelyik a Minótauroszt nemzette Pasziphaéval, miután
Minósz nem áldozta fel Poszeidónnak. Az utóbbi akkoriban nagy pusztításokat művelt Kréta
szigetén, főleg a Tethrisz folyó által öntözött területen: gyökerestül kitépte a földből a gabonát,
és lerombolta a gyümölcsösök kerítéseit.1
b) Mikor Héraklész Krétába hajózott, Minósz minden tőle telhető segítséget felajánlott neki,
Héraklész azonban egymaga akarta elfogni a bikát, noha az perzselő lángot okádott. Hosszú
viaskodás után át is vitte a szörnyeteget Mükénébe, ahol Eurüsztheusz Hérának szentelte, és
szabadon eresztette. Hérának azonban nem kellett olyan ajándék, amely még jobban növelte
Héraklész dicsőségét, s a bikát előbb Spártába űzte, aztán vissza Arkadiába, végül az
Iszthmoszon keresztül az [172 (128.4.-129.b.)] attikai Marathónba. Onnan hurcolta később
Thészeusz Athénba, hogy föláldozza Athénének.2
c) Mindazonáltal még most is sokan tagadják, hogy a krétai és a marathóni bika azonos.3
1. Apollodórosz II. 5. 7.; Diodorus Siculus IV. 13.; Pauszaniasz I. 27. 9.; a Vatikán első mitográfusa 47.
2. Diodorus Siculus: uo.; Servius: Vergilius Aeneise VIII. énekének 294. soráról; Apollodórosz: uo.; a
Vatikán első mitográfusa: uo.
3. Theón: Aratoszról 24. o.
1. A bikával vagy bikának öltözött emberrel folytatott küzdelem - a királyi méltóságra

pályázók elé állított rituális feladatok egyike (lásd 123. 1.) - felbukkan Thészeusz és a
Minótaurosz (lásd 98. 2.), valamint Iászón és Aiétész tűzokádó bikái történetében is (lásd 152.
3.). Mikor a szent királysággal járó halhatatlanságot végül a dionüszoszi misztériumokba
beavatottak mindegyikének kilátásba helyezték, egy bika elfogása és Dionűszosz
Plutodótésznek („gazdagságot adományozó") való szentelése mindennapi rítussá vált mind
Arkadiában (Pauszaniasz VIII. 19. 2.), mind Lűdiában (Sztrabón XIV. 1. 44.), ahol Dionűszosz a
Zeusz melléknevet viselte. Legfőbb megjelenési formája a bika volt, de megjelent oroszlán és
kígyó alakjában is (lásd 27. 4.). A bika szarvával való kapcsolat (lásd 127. 2.) képessé tette a
szent királyt arra, hogy a Hold-istennő nevében esőt csináljon, és ezzel megtermékenyítse a
földeket. A dolog mágikus magyarázata az, hogy a bika bőgése a közeledő vihar jele volt,
amelynek kitörését a rhomboi, azaz zugattyúk forgatásával is siettették. A villámlást fáklyák
hajigálásával ösztönözték (lásd 68. a.); ezek a bika tüzes leheletét jelképezték.
2. Dionűszoszt bőségszaruja miatt nevezték Plutodótésznek („gazdagságot adományozó"). A
bőségszarut [173 (129.b.-129.2.)] egy bika fejéről törték le, s mindenekelőtt a vízvarázslat
jelképe volt (lásd 142. b.). Dionűszosz a krétai Zagreuszból alakult ki, akinek különböző
megjelenési formái közt szerepelt az oroszlán, a szarvas, kígyó, a bika és az "esőcsináló Kronosz"
(lásd 30. 3.).
130. A nyolcadik munka: Diomédész kancái

Eurüsztheusz nyolcadik munkaként megparancsolta Héraklésznak, hogy fogja el Diomédész
thrák király négy vad kancáját. Nincs eldöntve, hogy Diomédész Árész és Küréné fia volt-e, vagy
Aszteriának apjával, Atlasszal folytatott vérfertőző viszonyából származott. Tény, hogy a harcias
bisztónok fölött uralkodott, és a ma már nem létező Tirida városában levő istállói egész Thrákiát
rémületben tartották. Diomédész a kancákat vasláncokkal rézvályúhoz kötve tartotta, és
gyanútlan vendégei húsával etette őket. A történet egyik verziója szerint nem kancák, hanem
csődörök voltak, s Podargosznak, Lampónnak, Xanthosznak és Deinosznak hívták őket.1
b) Héraklész egy csomó önkéntessel Thrákiába hajózott, s útközben meglátogatta barátját,
Admétoszt, Pherai királyát. Tiridába érkezve legyűrte Diomédész lovászait, és a kancákat a
tengerpartra hajtotta, ahol egy kis dombon kegyence, Abdérosz őrizetére bízta őket, ő maga meg
visszafordult, hogy visszaverje a bisztónokat, akik üldözőbe vették. Noha az ő csapatánál jóval

többen voltak, leleményességével sikerült legyőznie őket: csatornát ásott, amelyen át a tenger
elárasztotta a mélyebben fekvő síkságot. Mikor az ellenség futásnak eredt, űzőbe vette,
buzogányával fejbe verte és elkábította Diomédészt, testét körbehurcolta az újonnan létrejött
tó körül, aztán odavetette saját kancái elé, amelyek [174 (129.2.-130.b.)] elevenen felfalták.
Mivel most már tökéletesen lecsillapodott az éhségük - ugyanis Héraklész távollétében
Abdéroszt is felfalták minden különösebb nehézség nélkül megfékezte őket.2
c ) A történet egy másik változata szerint Abdérosz a lokriszi Opusz városában született
ugyan, de Diomédész szolgálatában állt. Egyesek Hermész fiának nevezik, mások szerint
Héraklész egyik barátjának, az opuszi Menoitiosznak a fia volt, vagyis testvére a Trója alatt
elesett Patroklosznak. Héraklész Abdérosz sírja mellett megalapította Abdéra városát, aztán
befogta a kancákat Diomédész kocsija elé, noha addig se kantárt, se zablát nem ismertek.
Szélsebesen keresztülhajtott velük a hegyeken, s megérkezett Mükénébe, ahol aztán
Eurüsztheusz a kancákat Hérának szentelte, majd szabadjára eresztette az Olümposz hegyén.3 A
kancákat végül a vadállatok pusztították el, utódaik állítólag még a trójai háború idején, sőt Nagy
Sándor korában is éltek. Diomédész palotájának romjai még most is láthatók Kartera Kóméban,
és Abdérában még mindig rendeznek atlétikai játékokat Abdérosz tiszteletére. A versenyszámok
között valamennyi szokásos sportág szerepel, a kocsiversenyt kivéve. Ez arra utal, hogy
Abdérosz akkor halt meg, amikor az emberevő kancák összetörték a kocsiját, amelybe befogta
őket.4
1. Apollodórosz II. 5. 8.; Hyginus: 250. és 30. Fabula; Plinius: Historia Naturalis IV. 18.; Diodorus Siculus
IV. 15.
2. Apollodórosz: uo.; Euripidész: Alkésztisz 483.; Sztrabón: Töredékek 44. és 47.; Diodorus Siculus: uo.
3. Hyginus: 30. Fabula; Apollodórosz: uo.; Diodorus Siculus IV. 39.; Homérosz: Iliász XI. 608.;
Euripidész: Héraklész 380. ss.
4. Apollodórosz: uo.; Servius: Vergilius Aeneise I. énekének 756. soráról; Diodorus Siculus IV. 15.;
Sztrabón: Töredékek 44.; Philosztratosz: Képek II. 25.; Hyginus: 250. Fabula. [175 (130.b.-130.c.)]
1. Az áldozati lólakomára szánt vadló megfékezése (lásd 75. 3.) Görögország egyes vidékein
valószínűleg a koronázási rítushoz tartozott. Héraklész megfékezi Ariónt is (lásd 138. g.) - e
hőstettet Onkosz és Adrasztosz is megcselekedte (Pauszaniasz VIII. 25. 5.) - Bellerophón
pedig elfogja a Pégaszoszt. Ezt a rituális mítoszt összekapcsolták a legendával, hogyan szüntette
meg Héraklész - talán a teosziakat jelképezi, akik elhódították Abdérát a thrákoktól (Hérodotosz
I. 168.) - azt a szokást, hogy a szent királyt uralkodása végén lónak öltözött vad
nők üldözőbe vették és felfalták (lásd 27. d.). Ehelyett előre megrendezett kocsibaleset áldozata
lett (lásd 71.1.; 101. g. és 109.j.). A kocsiversenynek az abdérai temetési játékokon való
mellőzéséből arra következtethetünk, hogy a király feláldozásának e módosított formáját is
betiltották. Podargoszt Podargé harpüiáról, annak a Xanthosz nevű halhatatlan lónak az anyjáról
nevezték el, amelyet Poszeidón adott nászajándékul Péleusznak (lásd 81. m.). Lamposz
Lampónra, Éósz kocsijának egyik lovára emlékeztet (lásd 40. a.). Diodorus állítása,
hogy Diomédész kancáit szabadjára eresztették az Olümposzon, talán azt jelenti, hogy az
emberevő lókul tusz a hellén korig tovább élt.
2. Csatornákat, alagutakat és természetes föld alatti vezetékeket gyakran neveznek Héraklész
művének (lásd 127. d.; 138. d. és 142. 3.).
131. A kilencedik munka: Hippolüté öve
Héraklész kilencedik feladata az volt, hogy szerezze meg Eurüsztheusz leánya, Admété számára
Árész aranyövét, amelyet Hippolüté, az amazónok királynője viselt. Héraklész egy sereg
önkéntessel, köztük Ioláosszal, az aiginai Telamónnal, az iolkoszi Péleusszal és (egyes
tudósítások szerint) az athéni Thészeusszal [176 (130.1.-131.a.)] hajóra - némelyek úgy tudják,
hogy kilenc hajóra - szállt, és útra kelt a Thermodón folyó felé.1
b ) Az amazónok Árész és Harmonia najád gyermekei voltak, s a phrügiai Akmónia völgyeiben
születtek. De azt is mondják, hogy Aphrodité volt az anyjuk, vagy Árész leánya, Otréré.2
Kezdetben az Amazón folyó mellett laktak, amelyet most Tanaisznak neveznek Lüszippé

amazón fiáról. Tanaisz megsértette Aphroditét: lenézte a házasságot, s csak a háborúskodásnak
szentelte magát. Aphrodité bosszúból szerelemre lobbantotta Tanaiszt saját anyja iránt, a fiú
azonban inkább a folyóba ugrott, és a vízbe ölte magát, mint hogy a vérfertőző
szenvedélynek engedjen. Lüszippé szabadulni akart fia szellemének szemrehányásaitól, s
leányait a Fekete-tenger mentén egy síkságra vezette, a magas Amazón-hegységben eredő
Thermodón folyóhoz. Itt a leányok három törzsbe tömörültek, s mindegyik törzs alapított
egy várost.3
c ) Az amazónok akkor is, akárcsak most, csupán az anyai ágon való leszármazást tartották
számon, és Lüszippé törvényt hozott, hogy minden házimunkát a férfiaknak kell végezniök, a
nők pedig harcolnak és kormányoznak. A fiúk karját és lábát még csecsemőkorukban eltörték,
hogy ne tudjanak háborúskodni és utazni. Ezek a természetellenes nők, akiket a szküthák
oiorpata néven neveznek, nem sokat törődtek a joggal meg az illemmel, de híres harcosok
voltak, és ők állítottak fel elsőnek lovas csapatokat.4 Bronzíjat és rövid, félhold alakú kis pajzsot
viseltek, sisakjuk, ruházatuk és övük vadállatok bőréből készült. 5 Lüszippé háborúban esett el,
de előbb építtetett egy nagy várost, Themiszkürát, és egészen a Tanaisz folyóig minden törzset
legyőzött. A hadjáratok során szerzett zsákmányból templomokat emelt Árésznak, valamint
Artemisz Tauropolosznak, akiknek a kultuszát ő alapította meg. Utódai az amazónok
birodalmának határait nyugat felé a Tanaiszon túl [177 (131.a.-131.c .) ] egészen Thrákiáig, a
déli partvidéken pedig a Thermodónon túl Phrűgiáig kiterjesztették. Három híres amazón
királynő, Marpészia, Lampadó és Hippó meghódította Kisázsia és Szíria nagy részét, és
megalapította Epheszoszt, Szmürnát, Kürénét és Mürinét. Amazónok alapították Thibát és
Szinopét is.6
d ) Epheszoszban egy bükkfa alatt szobrot állítottak Artemisznek, s Hippó áldozatot mutatott
be. Az áldozat után kísérete előbb pajzstáncot járt, aztán - a tegezeket csörgetve — körtáncot
lejtett, s közben egyszerre dobbantott a lábával a földön, mindezt sípszóra, mert Athéné akkor
még nem találta fel a fuvolát. Az epheszoszi Artemisz-templom, amelyet később építettek a
szobor köré, s pompásabb még a delphoi Apollón-templomnál is, a világ hét csodája közé
tartozik. Két, egymással ellenkező irányban hömpölygő folyó folyja körül, mind a kettőt
Szelénosznak nevezik. Amikor az amazónok az említett hadjárat során elfoglalták Tróját,
Priamosz még gyermek volt. De mikor az amazón hadsereg egyes részei iszonyú tömegű
zsákmánnyal megrakodva hazavonultak, a sereg többi részét, amely Kisázsiában maradt, hogy
megszilárdítsa uralmukat, a szövetkezett barbár törzsek kiűzték. Még királynőjüket, Marpésziát
is elvesztették.7
e) Amikor Héraklész ellátogatott az amazónokhoz, már valamennyien visszatértek a
Thermodón folyóhoz. Három városukat Hippolüté, Antiopé és Melanippé kormányozta.
Útközben Héraklész ellátogatott a márványáról híres Parosz szigetére is, amelyet
Rhadamanthüsz király bizonyos Alkaioszra, Androgeósz fiára hagyott; de ott telepedett le
Minósz fiai közül is négy: Eurümedón, Khrűszész, Nephalión és Philoláosz. Mikor Héraklész két
embere partra szállt a szigeten, hogy ivóvizet szerezzen, Minósz fiai meggyilkolták őket, mire
Héraklész felháborodásában mind a négyüket megölte, és olyan kíméleden ostrom alá vette a
parosziakat, hogy [178 (131.c.-131.e.)] azok követeket küldtek hozzá, és kárpótlásul a halott
matrózokért felajánlották, hogy tetszése szerint válaszszon közülük két embert rabszolgának.
Héraklészt kielégítette az ajánlat, abbahagyta az ostromot, kiválasztotta Alkaiosz királyt és az
öccsét, Sztheneloszt, s magával vitte őket a hajójára. Aztán a Hellészpontoszon és a
Boszporoszon keresztül a műsziai Mariandünébe hajózott, ahol Paphlagónia királya, Lükosz,
Daszkülosz fia és Tantalosz unokája látta vendégül. 8 Héraklész viszonzásul segítette Lükoszt a
bebrikuszok elleni háborúban, akik közül sokat megölt - köztük királyukat, Mügdónt, Amükosz
fivérét is -, igen nagy paphlagóniai területet visszahódított a bebrikuszoktól, s visszaadta
Lükosznak, aki ezt a területet Héraklész tiszteletére Hérakleiának nevezte el. Hérakleiát később
megaraiak és tanagraiak gyarmatosították, mert a delphoi Pűthia azt ajánlotta nekik, hogy
létesítsenek gyarmatot a Fekete-tenger partján, Héraklésznak szentelt területen.9
f) Mikor Héraklész a Thermodón folyó torkolatához érkezett, horgonyt vetett Themiszküra
kikötőjében. Hippolüté meglátogatta, és Héraklész izmos testétől elbűvölve, szerelmi

ajándékként felajánlotta neki Árész övét. Csakhogy közben Héra amazónnak álcázta magát,
és elhíresztelte, hogy az idegenek el akarják rabolni Hippolütét. Erre a megdühödött amazónok
lóra ültek, és megtámadták a hajót. Héraklész árulást gyanított, azonnal megölte Hippolütét,
levette derekáról az övét, elvette a fejszéjét és egyéb fegyvereit, s fölkészült a védekezésre. Az
amazónok egyik vezérét a másik után megölte, s nagy mészárlás után egész seregüket
megfutamította.10
g) De vannak, akik szerint Melanippét csalta tőrbe, és Hippolüté az övvel váltotta ki; vagy
megfordítva. Azt is beszélik, hogy Thészeusz foglyul ejtette Hippolütét, és odaajándékozta az
övét Héraklésznak, aki viszonzásul hozzájárult, hogy Thészeusz Antiopét rabszolgaként [179
(131.e.-131.g.)] magával vigye. Meg azt is mondják, hogy Hippolüté nem volt hajlandó átengedni
Héraklésznak az övet, s heves ütközetet vívtak egymással. Hippolütét lelökték a lováról, s
Héraklész buzogányával a kezében föléje hajolt, és felajánlotta, hogy megkegyelmez neki, de
Hippolüté inkább meghalt, mint hogy megadja magát. Sőt azt is állítják, hogy az öv a százkezű
Briareusz egyik leányáé volt.11
h ) Themiszkürából hazatérőben Héraklész ismét kikötött Mariandünében, és részt vett a
Lükosz király testvére, Priolasz tiszteletére rendezett temetési játékokon, akit a műsziaiak öltek
meg, s akiért még ma is gyászdalokat énekelnek. Héraklész a mariandünéi ökölvívóbajnokkal,
Titiasszal mérkőzött meg, kiütötte valamennyi fogát, és egy halántékára mért csapással megölte.
Hogy bebizonyítsa, mennyire sajnálja ezt a balesetet, leigázta Daszkülosz számára Műsziát és
Phrűgiát. De leigázta Bithüniát is a Rhebasz folyó torkolatáig és a Kolóné-hegy csúcsáig, s
bejelentette, hogy igényt tart Bithünia trónjára. Pelopsz paphlagonjai önként behódoltak neki.
De alig utazott tovább Héraklész, a bebrikuszok Poszeidón fiának, Amükosznak a vezetésével
ismét megfosztották országától Lükoszt, s határaikat a Hüpiosz folyóig kiterjesztették.12
i) Héraklész innen Trójába hajózott, és megmentette Hészionét egy tengeri szörnytől. Aztán a
thrákiai Ainoszba utazott, s itt Poltüsz látta vendégül. Amikor ismét tengerre akart szállni, az
ainoszi tengerparton lenyilazta és megölte Poltüsz pimasz öccsét, Poszeidón fiát, Szarpédónt.
Aztán leigázta a Thaszoszon letelepedett thrákokat, s a szigetet Androgeósz fiainak ajándékozta,
akiket Paroszból hozott magával. Torónében birkózásra hívta ki Próteusz két fia, Polügonosz és
Télegonosz. Mindkettőjüket megölte.13
j) Végül hazaért Mükénébe, és átadta az övet Eurüsztheusznak, aki Admétének ajándékozta.
Ami az [18o (131.g.-131.j.)] amazonoktól szerzett többi zsákmányt illeti, pompás ruháikat a
delphoi Apollón-templomnak ajándékozta, Hippolüté fejszéjét pedig Omphalé királynénak, aki a
lűdiai királyok szent felségjelvényei közt helyezte el. A fejszét végül is a Labradiai Zeusz egyik
káriai templomába vitték, és isteni szobrának kezében helyezték el.14
k ) Amazónok még ma is találhatók Albaniában, Kolkhisz közelében. Szomszédaikkal, a
gargareuszokkal együtt kerültek oda, amikor elűzték őket Themiszkürából. Amikor elérték a
biztonságos albaniai hegyeket, a két nép különvált: az amazónok a Kaukázus-hegység
lábánál, a Mermodasz-folyó körül telepedtek le, a gargareuszok pedig közvetlenül északra tőlük.
A fiatal amazónok és az ifjú gargareuszok minden tavasszal összejönnek egy bizonyos napon a
két nép területét elválasztó hegy csúcsán, s miután közös áldozatot mutatnak be, együtt töltenek
két hónapot, s az éjszaka leple alatt válogatás nélkül szeretkeznek egymással. Mihelyt
valamelyik amazón észreveszi, hogy teherbe esett, hazatér. Az így született leánygyerekekből
amazón lesz, a fiúgyerekeket pedig elküldik a gargareuszokhoz, akik - nem lévén rá módjuk,
hogy megállapítsák, melyikük az apa - sorsolással osztják szét őket a kunyhók közt.15 Később
egyszer Minüthüia amazón királynő felkerekedett albaniai udvarából, hogy találkozzék Nagy
Sándorral a tigrisek lakta Hürkániában. Tizenhárom napig élvezte ott Nagy Sándor társaságát,
abban a reményben, hogy utódja lesz tőle - de nemsokára meghalt anélkül, hogy gyereke
született volna.16
l) E fekete-tengeri amazónokat meg kell különböztetni Dionűszosz líbiai szövetségeseitől,
akik valamikor Heszperát, a Tritónisz-tó egyik szigetét lakták, amely oly gazdag volt
gyümölcsfákban, juhokban és kecskékben, hogy nem kellett semmilyen gabonát termelniök.
Miután elfoglalták a sziget valamennyi városát, a szent [181 (131.j.-131.l.)] Mené, az etióp
halevők székhelye kivételével (akik smaragdot, rubint, topázt és karneolt bányásznak),

megverték a szomszédos libiaiakat és nomádokat, s megalapították a Kherszonészosz nevű nagy
várost, amelyet azért neveztek el így, mert egy félszigeten épült.17 Innen támadták meg az
atlantiakat, a Nílustól nyugatra levő legcivilizáltabb nemzetet, amelynek a fővárosa az Atlanti-
óceán Kerné nevű szigetén fekszik. Müriné, az amazón királynő harmincezer lovasból és
háromezer gyalogosból álló hadsereget toborzott. Valamennyien íjjal voltak fölfegyverkezve, s
visszavonulás közben tévedhetetlen biztonsággal lőtték le üldözőiket, és a szinte hihetetlenül
nagy líbiai kígyók bőréből készült mellvért volt rajtuk.
m) Müriné lerohanta az atlantiak országát, döntő vereséget mért rájuk, aztán átkelt Kerné
szigetére, és elfoglalta a fővárost. Minden férfit kardélre hányatott, az asszonyokat és
gyermekeket rabszolgaságba vetette, s földig lerombolta a városfalakat. Mikor a még életben
maradt atlantiak beleegyeztek, hogy megadják magukat, igazságosan bánt és barátságot kötött
velük. Kárpótlásul az elpusztult Kernéért új várost épített nekik, Mürinét, oda telepítette a
foglyokat és mindenkit, aki ott akart lakni. Mivel az atlantiak ezek után isteneknek kijáró
tiszteletben részesítették, Müriné megvédte őket a szomszédos gorgón törzstől: heves
ütközetben rengeteget megölt közülük azonkívül, hogy legalább háromezer foglyot ejtett. 18 De a
foglyok még aznap éjjel ellopták valamennyi amazón kardját, miközben azok győzelmi lakomát
ültek, s a gorgónok főserege, amely közben újra összegyűlt és elrejtőzött egy tölgyerdőben, adott
jelre minden oldalról megrohanta Müriné kíséretét, hogy lemészárolja őket.
n) Mürinének sikerült megmenekülnie, de halottai három hatalmas domb alatt fekszenek.
Még ma is az Amazónok Dombjainak nevezik őket. Miután átkelt [182 (131.l.-131.n.)] Líbián, egy
új sereggel átlépte Egyiptom határát, barátságot kötött Hórusz királlyal, Ízisz fiával, és elindult
Arábia meghódítására. Vannak, akik szerint nem a fekete-tengeri, hanem ezek a líbiai amazónok
hódították meg Kisázsiát, s hogy Müriné volt az, aki új birodalmában kiszemelte a
legalkalmasabb helyeket, s egy csomó várost alapított részben a partvidéken - többek közt
Mürinét, Kümét, Pitanét, Priénét -, részben a szárazföld belsejében. Az Égei-szigetek közül is
többet leigázott, így például Leszboszt, ahol fölépítette Mitüléné városát. A várost egyik
nővéréről nevezte el, aki szintén részt vett a hadjáratban. Még a szigetek meghódításával volt
elfoglalva, mikor vihar lepte meg hajóhadát. Az Istenek Anyja azonban minden hajót épségben
az akkor még lakatlan Szamothraké kikötőjébe vezérelt. Müriné neki szentelte a szigetet,
oltárokat emelt, és pompás áldozatokat mutatott be rajtuk.
o) Müriné később átkelt a thrákiai szárazföldre, és ott Mopszosz király és szövetségese, a
szkütha Szipülosz becsületes harcban legyőzte, és Müriné elesett. Az amazón hadsereg nem
heverte ki többé ezt a kudarcot: miután a thrákoktól több kisebb ütközetben vereséget
szenvedett, a sereg maradványai végül is visszavonultak Líbiába.19
1. Pindarosz: Nemeai ódák III. 64., szkholion; Apollodórosz II. 5. 9.; Iusztinosz II. 4.; Pindarosz: Nemeai
ódák III. 38. és Töredékek 172.; Philokhorosz, idézi Plutarkhosz: Thészeusz 26.
2. Apollóniosz Rhodiosz II. 990-92.; Cicero: Flaccus védelmére 15.; Homérosz: Iliász I. 189., szkholion;
Hyginus: 30. Fabula; Apollóniosz Rhodiosz II. 1033., szkholion.
3. Servius: Vergilius Aeneise XI. énekének 659. soráról; Plutarkhosz: A folyókról 14.; Apollóniosz
Rhodiosz II. 976-1000.
4. Arrhianosz: Töredék 58.; Diodorus Siculus II. 451.; [183 (131.n.-131.o.)] Hérodotosz IV. 110.;
Apollóniosz Rhodiosz II. 987-89.; Lüsziász, idézi: Tzetzész: Lükophrónról 1332.
5. Pindarosz: Nemeai ódák III. 38.; Servius: Vergilius Aeneise I. énekének 494. soráról; Sztrabón XI. 5. 1.
6. Diodorus Siculus II. 45-46.; Sztrabón XI. 5. 4.; Iusztinosz II. 4.; Hekataiosz: Töredék 352.
7. Kallimakhosz: Himnusz Artemiszhez 237. ss.; Hyginus: 223. és 225. Fabula; Plinius: Historia
Naturalis V. 31.; Homérosz: Iliász III. 189.; Tzetzész: Lükophrónról 69.; Iusztinosz
II. 4.
8. Diodorus Siculus V. 79.; Hérodotosz VII. 72.; Apollóniosz Rhodiosz II. 754., szkholion.
9. Sztrabón XII. 3. 4.; Apollodórosz II. 5. 9.; Pauszaniasz: V. 26. 6.; Iusztinosz XVI. 3.
10. Diodorus Siculus IV. 16.; Apollodórosz: uo.; Plutarkhosz: Görög okok 45.
11. Apollóniosz Rhodiosz II. 966-69.; Diodorus Siculus: uo.; Tzetzész: Lükophrónról 1329.; Ibükosz,
idézi Apollóniosz Rhodiosz: uo.; szkholion.
12. Apollóniosz Rhodiosz II. 776. ss.
13. Apollodórosz II. 5-9.

14. Apollodórosz: uo.; Tzetzész: Lükophrónról 1327.; Euripidész: Héraklész 418. és Ión 1145.;
Plutarkhosz: Görög okok 45.
15. Sztrabón XI. 5. 1-2. és 4.; Servius: Vergilius Aeneise XI. énekének 659. soráról.
16. lusztinosz II. 4.; Kleitarkhosz, idézi Sztrabón XI. 5. 4.
17. Diodorus Siculus III. 52-3.
18. Diodorus Siculus III. 54.
19. Diodorus Siculus III. 55.
1. Ha Admété annak a hercegnőnek a neve, akiért Héraklész mindezeket a házassági

feltételként kitűzött feladatokat végrehajtotta, a leány övének a nászszobában való megoldása
nyilván Héraklész munkáinak befejezését jelentette. De Admétének előbb meg kellett [184
(131.1.)] vívnia vele, ahogy Hippolüté cselekedte, s ahogy Pentheszileia megvívott
Akhilleusszal (lásd 164. a. és 2.), vagy Thetisz Péleusszal (lásd 81. k.) - akinek a történetbe való
becsempészése így válik érthetővé. Ebben az esetben Admétének végig kellett csinálnia a
szokásos átváltozásokat, amiből arra következtethetünk, hogy a tintahalhoz hasonló hidra
Admété volt - lévén az aranyat őrző kígyó, amelyet Héraklész legyőzött, Ládón (lásd 133. a.) s
hogy Admété változott át rákká (lásd 124. e.), szarvastehénné (lásd 125. c.), vadkancává (lásd
16. f.) és felhővé is (lásd 126. b.), mielőtt Héraklésznak sikerült volna elvennie szüzességét.
2. A fegyveres papnők hagyománya még élt Epheszoszban és más kisázsiai városokban; de a
görög mitográfusok elfelejtették, hogy hasonló testületek voltak Athénban és Görögország más
városaiban is, s Héraklészt elküldték Hippolüté övéért a Fekete-tengerhez, ahol még mindig
laktak matriarchális törzsek (lásd 100. 1.). A matriarchális társadalomban megszokott a
háromtörzs-rendszer. Az, hogy az öv Briareusznak ("erős"), az egyik Százkezűnek a leányáé volt,
arra vall, hogy Észak-Görögországban a házassági próbatételről szóló történet már az ősidőkben
megvolt.
3. Admété csak egy újabb név Athéné helyett, aki a képeken valószínűleg talpig fegyverben
figyelte Héraklész hőstetteit, hogy segíthessen, ha nehézségei támadnának. Athéné volt Neith, a
líbiai szerelem- és hadistennő (lásd 8. 1.). Kisázsiai megfelelője a nagy Marian, Müriné, Ay-Mari,
Mariamné vagy Marienna volt, akiről Mariandüné - „Marian dűnéje" - és Müriné, a günokrata
lémnosziak városa (lásd 149. 1.) a nevét kapta, s akit a trójaiak „Szökellő Müriné"-ként imádtak
(Homérosz: Iliász II. 814.). „Szmürne" is „Müriné", határozott névelővel az elején. Marienna, a
név sumér alakja, „Fenséges termékeny Anyát" jelent, és az Epheszoszi Artemisz termékenység-
istennő volt. [185 (131.1.-131.3.)]
4. Müriné állítólag viharba került, és az Istenek Anyja mentette meg - akinek a tiszteletére
Szamothrakéban oltárokat emelt tudniillik ő maga volt az Istenek Anyja, és az ő rítusai
mentették meg a tengerészeket a hajótöréstől (lásd 149. 2.). Nagyjából ugyanezt az anyaistennőt
imádták valaha Thrákiában, a Tanaisz (Don) környékén, Arméniában, egész Kisázsiában és
Szíriában. Thészeusz hadjárata Amazónia ellen - az erről szóló mítosz Héraklész hadjáratának
mintájára készült - zavarossá teszi a lényeges pontokat, és arra csábította a mitográfusokat,
hogy kitalálják az egyesült amazón és szkütha seregek Athén elleni képzelt támadását (lásd 100.
c.).
5. Az, hogy az amazónok egy epheszoszi bükkfa alatt állítottak szobrot, Kallimakhosz
tévedése, aki egyiptomi lévén, nem tudta, hogy ennyire lenn délen nem nő bükkfa. A fa
datolyapálma lehetett, a termékenység szimbóluma (lásd 14. 2.), és egyben emlékeztető is az
istennő líbiai eredetére, mivel nagy aranydatolyákat aggattak a szobrára, s ezeket rendszerint
kebleknek nézték. Mopszosznak az amazónok fölött aratott győzelme annak a győzelemnek a
története, amelyet a moszkhuszok Kr. e. 1200 körül arattak a hettiták fölött. A hettiták
eredetileg patriarchális rendszerben éltek, de a kisázsiai és babiloni matriarchális társadalmak
hatására áttértek az istennő-tiszteletre. Fővárosukban, Hattusasban, csak nemrég fedezte föl
Garstang egy hadistennő reliefjét. Szerinte az epheszoszi Artemisz-kultusz hettita eredetű volt.
Azok a győzelmek, amelyeket Héraklész, Thészeusz, Dionűszosz, Mopszosz és mások arattak az
amazónok fölött, tulajdonképpen a matriarchális rendszer görögországi, kisázsiai, thrákiai és
szíriai kudarcairól szóló tudósítások.

6. Sztephanosz Büzantinosz őrizte meg számunkra (Parosz címszó alatt) azt a hagyományt,
hogy Parosz krétai gyarmat volt. Héraklész paroszi hadjárata a sziget [186 (131.4.-131.6.)]
hellének általi meghódítására utal, Thaszosz szigetének Androgeósz fiaira való hagyományozása
pedig arra, hogy a szigetet a Kr. e. 8. század vége felé elfoglalta egy paroszi sereg (Thuküdidész
IV. 104.). Az euboiaiak nagyjából ugyanakkor gyarmatosították Torónét, s úgy állították be,
mintha Toróné ("hangos királynő") Próteusz leánya lett volna. Hippolüté kettős fejszéjét
(labrüsz) nem a villám helyett tették a Labradiai Zeusz kezébe; a fejsze maga a villám volt, és
Zeusz a Lűdiában uralkodó krétai istennő engedélyével hordozta magával.
7. A gargareuszok a gogarenusok, akiket Ezékiel Góg népének nevez (Ezékiel XXXVIII. és
XXXIX.).
8. Diodorus Siculus Mürinéről szóló elbeszélésében olyan ősi líbiai hagyományokat idéz,
amelyek már a mesék fényében ragyognak. Az azonban kétségtelen, hogy a Kr. e. harmadik
évezredben neolitkori kivándorlók keltek útra Líbiából a világ minden tája felé, valószínűleg
árvíz kergette el őket földjeikről (lásd 39. 3-6.). A Nílus deltáját főleg líbiaiak lakták.
9. Apollóniosz Rhodiosz szerint (I. 1126-29.) Titiasz "a pusztulást előidéző három ídai
Daktülosz - »ujj« - egyike" volt. Egy másik Daktüloszt Külléniosznak nevez. Kimutattam (A fehér
istennő, 281. o.), hogy az ujj-mágiában Titiasz-Daktülosz a középső ujjat jelképezte, Külléniosz
(alias Héraklész) a hüvelykujjat, Daszkülosz, a harmadik Daktülosz pedig - miként már a nevéből
is sejteni lehet - a mutatóujj volt (lásd 53. 1.). Ha e három ujjat felemelték, a negyedik és a
kisujjat pedig behajtották, ez volt a "phrügiai áldás". Eredetileg Müriné nevében adták, ma a
katolikus papok a keresztény Szentháromság nevében adják.
10. Titüosz, akit Apollón ölt meg (lásd 21. d.), alighanem Titiasz megfelelője. Kerné szigetének
Müriné általi elfoglalása alighanem későbbi, indokolatlan hozzátoldás a történethez. Kernét a
Fez közelében levő Fédala, a Ghir-fok közelében levő Santa Cruz, vagy (s ez [187 (131.6.-131.10.)
látszik a legelfogadhatóbbnak) a Cabo Blancótól kicsit délre fekvő Arguin szigetével szokták
azonosítani. A karthágói Hanno fedezte fel és gyarmatosította, aki úgy írta le, hogy olyan messze
van Héraklész oszlopaitól, mint Héraklész oszlopai Karthágótól. A nyugat-afrikai kereskedelem
nagy forgalmi központjává vált.
11. Ennyit a kilencedik munka mitikus elemeiről. Héraklésznak a Thermodónhoz vezetett
expedícióját, valamint műsziai és phrügiai háborúit azonban nem szabad történetileg teljesen
alaptalannak tekintenünk. Akárcsak az Argó útja (lásd 148. 10.), ezek a vállalkozások is a görög
kereskedelemnek a Fekete-tenger térségébe való behatolásáról szóló tudósítások. Ez a behatolás
talán már a Kr. e. második évezred derekán megtörtént. Az iolkoszi minüaiaknak, az aiginai
ajákoknak és az argosziaknak ezekre a vizekre való behatolásából arra kell következtetnünk,
hogy akármilyen gyönyörű volt is Helené, s ha megszökött is a trójai Parisszal, az ezer hajót nem
az ő szép arca, hanem kereskedelmi érdekek miatt bocsátották tengerre. Agamemnón görög
szövetségesei közt ott volt Péleusz fia, Akhilleusz, Telamón fia, Aiász, valamint az argoszi
Diomédész, akik ragaszkodtak hozzá, hogy Priamosz számukra is engedélyezze a
Hellészpontoszon való szabad átkelést, mivel ezt a jogot már apjuk is élvezte - ha nem akarja,
hogy városát éppúgy földig lerombolják, ahogy lerombolták Láomedónét, pontosan ugyanezért
(lásd 137. 1.). Ez az oka annak a kétes athéni állításnak, hogy Héraklész expedíciójában
Thészeusz, az Argó útján Phalérosz, Trójánál pedig Menesztheusz, Démophón és Akamász
képviselte a várost. Azt akarták bizonyítani vele, hogy joguk van a fekete-tengeri kereskedelem
ellenőrzéséhez, amelyet Trója pusztulása és Rhodosz bukása után végül is sikerült maguknak
biztosítaniok (lásd 159. 2., 160. 2-3. és 162. 3.).[188 (131.10.-131.11.)]
132. A tizedik munka: Gérüón gulyája

Héraklész tizedik feladata az volt, hogy mindenféle kérés és fizetség nélkül hozza el Gérüón
híres gulyáját az Ókeanosz közelében fekvő Erütheia szigetéről. Gérüón, Khrüszáórnak és
Ókeanosz titán leányának, Kallirrhoénak a fia, a hispániai Tartésszosz királya volt, és a világ
legerősebb emberének hírében állt.1 Három fejjel, hat kézzel és három, derékban összenőtt
testtel született. Csodálatosan szép, bíborszínű teheneit Árész fia, Eurütión pásztor legeltette, s

Tüphón és Ekhidné szülötte, a korábban Atlasz tulajdonát képező kétfejű kutya, Orthrosz
segített őrizni őket.2
b ) Héraklész végigment egész Európán, s közben rengeteg vadállatot elpusztított. Mikor
végre Tartészszoszba érkezett, két oszlopot állított fel egymással szemben a tengerszoros két
partján: egyet Európában, egyet Afrikában. Vannak, akik szerint a két földrész régebben
összefüggött egymással, és Héraklész ásott csatornát közéjük, vagy választotta szét a szirteket;
mások meg azt mondják, hogy éppen ellenkezőleg történt: összeszűkítette a meglevő szorost,
hogy a cethalak és egyéb tengeri szörnyek ne tudjanak átkelni rajta. 3
c ) Héliosz olyan erősen sütött Héraklészra, hogy a nagy hőségben nem tudott dolgozni,
megfeszítette hát az íját, és rálőtt egy nyílvesszőt az istenre. - Elég legyen! - kiáltotta dühösen
Héliosz. Héraklész bocsánatot kért indulatossága miatt, és azonnal megeresztette
iján az ideget. Héliosz nem szeretett volna az udvariasságban alulmaradni, s kölcsönadta
Héraklésznak vízililiom alakú aranyserlegét. Héraklész abban kelt át Erütheiába. Ókeanosz titán
azonban próbára akarta tenni, s erősen meghintáztatta a serleget a hullámokon. Hérak-
lész megint elővette íját, mire Ókeanosz megijedt, és lecsillapította a tengert. Egy másik verzió
szerint [189 (132.a.-132.c.)] Héraklész rézurnában hajózott Erütheiába, s az oroszlánbőrt
használta vitorlának.4
d) Mikor a szigetre érkezett, felmászott az Abász-hegyre. Orthrosz kutya csaholva rárontott,
de Héraklész agyonütötte a buzogányával. Ugyanígy halt meg Gérüón pásztora, Eurütión is, aki
Orthrosz segítségére sietett. Aztán Héraklész nekikészülődött, hogy elhajtsa
a gulyát. Menoitész, aki a közelben legeltette Hádész gulyáját - ehhez azonban Héraklész nem
nyúlt -, jelentette Gérüónnak, hogy mi történt. Gérüón erre párviadalra hívta ki Héraklészt, aki
oldalba támadta, és egyetlen nyílvesszővel keresztüllőtte mind a három testét. De
vannak, akik szerint Héraklész meg se mozdult, s három nyilat lőtt Gérüónra. Mikor Héra
Gérüón segítségére sietett, Héraklész egy nyílvesszővel megsebezte a jobb mellén, mire az
istennő elmenekült. Vagyis Héraklész minden kérés vagy fizetség nélkül megszerezte a gulyát,
beült vele az aranyserlegbe, visszahajózott Tartésszoszba, és a serleget hálás köszönettel
visszaadta Héliosznak. Gérüón véréből egy fa nőtt, amelyen mag nélküli, cseresznyéhez hasonló
gyümölcs terem, amikor a Pleiaszok fölkelnek az égen. De Gérüón nem halt meg utód nélkül:
leányának, Erütheiának később gyermeke, született Hermésztől: Nórax, aki még Hüllosz
uralkodása előtt egy csoport telepes élén Szardínia szigetére költözött, s megalapította a sziget
legrégibb városát, Nórát.5
e) Vitás kérdés, hogy hol van Erütheia, amelyet Erüthreának vagy Erüthriának is neveznek.
Egyesek szerint az Ókeanoszon túl fekszik, mások szerint meg a luszitán partvidék közelében. 6
Megint mások León szigetével azonosítják, vagy egy közeli kis szigettel, amelyen a régi Gádész
épült, s ahol olyan dús a legelő, hogy ha a tej megalvad, túró lesz belőle savó nélkül, és a
teheneken ötvennaponként eret kell vágni, nehogy gutaütést kapjanak. Ezt a Hérának szentelt
kis szigetet [190 (132.c.-132.e.)] Erütheiának vagy Aphrodisziasznak nevezik. León szigetét,
ahol a jelenlegi Gádész városa áll, olajfáiról Kotinuszának is nevezték, a föníciaiak azonban
átkeresztelték Gadirának, azaz "bekerített város"-nak. A sziget nyugati csücskén áll egy
Kronosz-templom és Gádész városa, a keletin pedig egy Héraklész-templom, amely arról híres,
hogy van egy forrása, s ez a forrás dagálykor kiapad, apálykor meg vidáman folyik. Gérüón sírja
a városban van, amelynek másik nevezetessége egy titkos fa, amelyik különböző alakokat ölt. 7
f) Egy másik változat szerint Gérüón nyája nem legelt semmiféle szigeten, hanem Hispánia
túlsó részén, az óceánnal szemközti hegyek oldalán, „Gérüón" pedig a híres Khrüszáór király
mellékneve, aki az egész ország ura volt, s országát három erős és bátor fia segített megvédeni
egy-egy harcias törzsekből verbuvált sereg élén. Hogy e seregekkel megvívhasson, Héraklész
apja, Zeusz szülőföldjén, Kréta szigetén nagy hadsereget toborzott. Mielőtt útra kelt volna, a
krétaiak nagy kitüntetésekben részesítették, mire ő viszonzásul megszabadította a szigetet a
medvéktől, farkasoktól, kígyóktól és egyéb veszedelmes állatoktól, amelyektől mindmáig védve
van. Először Líbiába hajózott, ahol megölte Antaioszt, elpusztította a sivatagban nyüzsgő
vadállatokat, és páratlanul termékennyé tette az országot. Utána Egyiptomba ment, ahol
megölte Buziriszt, majd Észak-Afrikán keresztül nyugat felé vonult, útközben megsemmisítette

a gorgónokat és a líbiai amazónokat, Numídia déli részén megalapította Hekatompülosz városát,
a mai Kapszát, és Gádész közelében érkezett az óceánhoz. Ott a tengerszoros mindkét partján
felállított egy-egy oszlopot, aztán áthajózott seregével Hispániába. Látta, hogy Khrüszáór fiai a
három hadsereggel egymástól bizonyos távolságra ütöttek tábort. Sorjában legyőzte és megölte
a fiúkat, aztán elhajtotta Gérüón [191 (132.e.-132.f.)] híres gulyáját. Hispánia kormányzását az
ország életben maradt lakói közül a legérdemesebbre bizta.8
g) Héraklész oszlopaival Európában rendszerint a Kalpé-hegyet, Afrikában pedig az
Abülévagy Abilüxhegyet azonosítják. Mások szerint arról a Gádész közelében levő két kis
szigetről van szó, amelyek közül a nagyobbik Hérának van szentelve. Hispánia és Líbia lakói
azonban betű szerint értik az „oszlopokat", és azt mondják, hogy Gádészban voltak, ahol nyolc
könyök magas rézoszlopokat szenteltek Héraklésznak, s rájuk volt írva, hogy mibe került a
felállításuk. Itt szoktak áldozatot bemutatni a tengerészek, ha épségben térnek vissza útjukról.
Gádész lakói szerint Tűrosz királya egyszer parancsot kapott egy jósdától, hogy alapítson
gyarmatot Héraklész oszlopai közelében, mire egymás után három felderítő csoportot indított
útnak. Az első csoport azt gondolta, hogy a jósda az Abülé- és Kalpé-hegyekre célzott, s a
tengerszorosban szállt partra, ahol most Exitanoi városa áll; a második elhagyta a szorost, s
mintegy kétszáz mérfölddel tovább hajózott egy Héraklésznak szentelt szigetig, az Onoba nevű
hispániai várossal szemközt. De mind a két csoport kedvezőtlen előjeleket tapasztalt, amikor
áldozatot mutatott be, mire elbátortalanodott és hazatért. A harmadik elérkezett
Gádészba, a keleti csúcsán templomot épített Héraklésznak, a nyugatin pedig sikerült
megalapítania Gádész városát.9
h) De vannak, akik vitatják, hogy a szóban forgó oszlopokat Héraklész állította fel, s azt
mondják, hogy Abülét és Kalpét eredetileg „Kronosz oszlopainak", később pedig „Briareusz
oszlopainak" nevezték - Briareusz egy óriás volt, akinek idáig terjedt a hatalma de mikor
Briareusz emléke (akit Aigaiónnak is neveztek) elhalványult, az oszlopokat Héraklészról
nevezték el - talán azért, mert Tartésszosz városát, amely mindössze öt mérföldre van Kalpétól,
ő alapította, s ezt a [192 (132.f.-132.h.)] várost Hérakleia néven ismerték. Még ma is látható ott
néhány ősi falrész és hajófészer.10 De nem szabad elfelejtenünk, hogy a legrégibb Héraklészt
Briareusznak is nevezték. Héraklész oszlopainak számát általában kettőben jelölik meg, de
vannak, akik három, sőt négy oszlopról beszélnek.11 Tudjuk, hogy vannak úgynevezett
„Héraklész oszlopai" Germánia északi partvidékén, a Fekete-tengeren, Gallia nyugati részén és
Indiában is.12
i) Van egy Héraklész-templom a luszitaniai Szent Félszigeten, a világ legnyugatibb pontján is.
Éjszaka tilos a látogatóknak a templom területére lépniök, mert ilyenkor ott tartózkodnak az
istenek. Talán ezt a helyet választotta ki Héraklész, amikor felállította oszlopait,
hogy megjelölje, meddig lehet a törvény szerint hajózni.13
j) Abban is eltérnek a vélemények, hogyan hajtotta a nyájat Mükénébe. Egyesek szerint
ideiglenesen összetolta az Abülét és a Kalpét, és az így keletkezett hídon kelt át Líbiába. De
valószínűbbnek látszó tudósítás is van: eszerint egy föníciai gyarmat, a mai Abdéra területén
vonult keresztül, s aztán Hispánián, ahol kíséretéből hátrahagyott néhány embert telepesnek.14
A Pireneusokban egy bebrikusz hercegnőnek, Pürénének udvarolt, s ott is temette el. A hegylánc
Pürénéről kapta a nevét. Egy ugyancsak Püréné tiszteletére elnevezett város közelében van
állítólag a Danubius forrása is. Aztán Galliába látogatott, s véget vetett az odavalósiak barbár
szokásának, hogy az idegeneket megölték. Nagylelkű cselekedeteivel olyan sok barátot szerzett
magának, hogy megalapíthatott egy nagy várost, amelyet Alésziának, vagyis „vándorlásnak"
nevezett el utazásai emlékére. A gallok mind a mai napig az egész ország szivének
és anyavárosának tekintik Alésziát - Caligula uralkodásáig nem hódította meg senki -, és azt
állítják, hogy Héraklésznak egy Galaté nevű magas hercegnővel való [193 (132.h.-132.j.)]
viszonyából származnak, aki szeretőjéül választotta Héraklészt, és így hozta világra ezt a harcias
népet.15
k ) Amikor Héraklész Ligurián hajtotta keresztül Gérüón nyáját, Poszeidón két fia, Ialebión és
Derkünosz megpróbálta ellopni tőle, mire mindkettőjüket megölte. Az ellenséges ligur sereggel
folytatott ütközet során Héraklész nyílvesszői elfogytak, s a hős könnyezve, sebesülten, fáradtan

letérdelt. A talaj puha volt, egyetlen követ sem talált, amit az ellenségre hajíthatott volna,
amelyet Ialebión öccse, Ligüsz vezetett. Könnyei azonban végül is meghatották Zeuszt,
beárnyékolta egy felhővel a földet, és a felhőből kőzápor hullott. Héraklész a kövekkel
megfutamította a ligurokat. Zeusz a ligurokat legyőző Héraklész képét a csillagok közé emelte,
ez az Engonászisz csillagkép. Az ütközetnek a földön is maradt emléke, éspedig az a hatalmas,
kör alakú síkság, amely a tengertől körülbelül tizenöt mérföldre Marseille és a Rhone torkolata
közt terül el, s "köves síkságnak" nevezik, mert tele van ököl nagyságú kövekkel.
Sós vizű források is fakadtak rajta.16
l) Hogy átkelhessen a ligur Alpokon, Héraklész utat épített hadserege és a poggyászkocsik
számára. Mielőtt a mai Gallia Cisalpina és Etruria területére lépett volna, megsemmisítette a
hágót veszélyeztető rablóbandákat. Végighaladt a tengerparton egész Itálián, s már átkelt
Szicíliába is, s csak akkor jutott eszébe: „Nem jó utat választottam." A rómaiak azt mondják,
hogy amikor az Albulához érkezett — amelyet később Tiberisnek neveztek el az Arkadiából
száműzött Euandrosz király fogadta. Este, a nyájt maga előtt hajtva, átúszott a folyón, és
lepihent egy fűágyra.17 A közelben lakott egy mély barlangban Héphaisztosz és Medúsza fia, egy
Kakosz nevű, óriás termetű, csúnya, háromfejű pásztor, az Aventinus erdőinek réme és
szégyene, aki lángot fújt mindhárom szájából. Barlangja bejárata fölé emberi koponyák és karok
voltak szögezve, s odabenn fehéren [194 (132.j. - 132. l.)] fénylett a föld áldozatai csontjaitól.
Miközben Héraklész aludt, Kakosz ellopta két legszebbik bikáját meg négy tehenét, s a farkuknál
fogva - vagyis hátrafelé - bevonszolta őket a barlangjába.18
m) Alig kezdett derengeni, Héraklész fölébredt, s azonnal észrevette, hogy hiányzik néhány
jószág. Hiába kereste őket, és már éppen tovább akarta hajtani a többit, amikor az egyik ellopott
tehén éhesen elbődült. Héraklész a hang után indulva rábukkant a barlangra, de
látta, hogy a bejárata el van torlaszolva egy akkora sziklával, hogy húsz ökör is nehezen tudná
elmozdítani. Könnyedén félrelökte a sziklát, mint egy kavicsot, nem ijedt meg a füsttől és a
lángtól, amelyet Kakosz okádott, megragadta, és felismerhetetlenné verte az arcát.19
n) Utána Héraklész Euandrosz király segítségével oltárt épített Zeusznak, s feláldozta rajta az
egyik visszaszerzett bikát, aztán elrendelte, hogy őt is imádják. A rómaiak azonban úgy mesélik
el a történetet, hogy saját dicsőségükre szolgáljon: szerintük nem Héraklész ölte meg Kakoszt, és
mutatott be áldozatot Zeusznak, hanem egyik szövetségese, egy Garanus vagy Recaranus nevű
óriás termetű pásztor.20
o) Euandrosz király nem erőszakkal, inkább személyes tekintélyével uralkodott: főleg azért
tisztelték, mert jártas volt az írás tudományában, amit jóstehetséggel megáldott anyjától, az
arkadiai Níkosztraté nimfától vagy Themisztől tanult. A nimfa a Ladón folyó leánya
volt, és noha már felesége volt Ekhemosznak, ő szülte Hermésznek Euandroszt. Níkosztraté
rávette Euandroszt, hogy ölje meg állítólagos apját, s mikor az arkadiaiak ezért mindkettőjüket
száműzték, Euandrosszal és egy csapat pelaszggal Itáliába ment.21 Ott - körülbelül
hatvan évvel a trójai háború előtt - a Tiberis melletti, később Mons Palatinusnak nevezett
dombon alapítottak egy kis várost, Pallantiumot. A város helyét Níkosztraté választotta ki.
Hamarosan Euandrosz lett a [195 (132.l.-132.o.)] leghatalmasabb király egész Itáliában.
Níkosztraté, akit most már Karmentének hívtak, a tizenhárom mássalhangzóból álló pelaszg
ábécét, amelyet Kadmosz hozott Egyiptomból, átalakította a tizenöt mássalhangzóból ál-
ló latin ábécévé. De vannak, akik szerint Euandrosz népét Héraklész tanította meg a betűk
használatára, és ezért van közös oltára a Múzsákkal.22
p) A rómaiak szerint Héraklész szabadította meg Euandrosz királyt attól, hogy adót kelljen
fizetnie az etruszkoknak. Megölte Faunus királyt, aki fel szokta áldozni az idegeneket apja,
Hermész oltárán, és Faunus özvegyével vagy leányával ő nemzette Latinust, a rómaiak ősét. A
görögök viszont azt állítják, hogy Latinus Kirké és Odüsszeusz fia volt. Mindenesetre Héraklész
vetett véget annak a szokásnak, hogy minden évben két férfit dobtak a Tiberisbe, áldozatul
Kronosznak: kényszerítette a rómaiakat, hogy bábukat dobjanak helyettük a folyóba. A Vesta-
szüzek testületének feje májusban, teliholdkor, még ma is sásból font, fehérre festett,
öregembereket ábrázoló bábukat hajít a sárga folyóba a tölgyfából épült Pons Subliciusról. A
bábukat „argosziaknak" nevezik.23 Vannak olyan feltevések is, hogy Héraklész alapította

Pompeiit és Herculaneumot, Cumae-nál, a phlegrai síkságon legyőzte az óriásokat, s a Lucrinus-
tóban egy mérföld hosszú töltést épített, amelyet most Héraklész útjának neveznek, s ezen
hajtotta végig Gérüón gulyáját.24
q) Azt is mesélik, hogy egyszer lepihent valahol Rhegium és Locri Epizephyrii határa
közelében, de mivel nem tudott elaludni a tücsköktől, arra kérte az isteneket, hogy némítsák el
őket. Imája azonnal meghallgatásra talált, s az Alex folyó Rhegium felé eső partján azóta
se hallani tücsköket, noha a Locri felé eső parton teli torokból énekelnek. Ugyanaznap egy bika
kitört a gulyából, a tengerbe vetette magát, és átúszott Szicíliába. Héraklész űzőbe vette, és meg
is találta: az élümoszok [196 (132.o.-132.q.)] királyának, Aphrodité és Butész fiának, Erüxnek a
marhái közt bújt el.25 Erüx, aki birkózó és ökölvívó volt, öttusára hívta ki Héraklészt. Az el is
fogadta a kihívást, de csak azzal a feltétellel, hogy Erüx a megszökött bika ellenében birodalmát
teszi fel tétnek. Héraklész az első négy versenyszámot megnyerte, s mikor végül a birkózásra
került sor, magasan a levegőbe emelte és a földhöz vágta Erüxöt, aki azon nyomban meghalt. A
szicíliaiak megtanulták az esetből, hogy nem mindenki feltétlenül halhatatlan, aki istennőtől
született. Héraklész tehát ily módon elnyerte Erüx birodalmát, s átengedte az ország
lakóinak, hadd élvezzék mindaddig, amíg saját ivadékai közül nem támaszt rá igényt valaki.26
r) Némelyek szerint Erüxnek - akinek a birkózópályája még ma is látható - volt egy Pszóphisz
nevű leánya, s ez a leány két fiút szült Héraklésznak: Ekhephrónt és Promakhoszt. Mivel
Erümanthoszban nevelkedtek fel, elnevezték a várost az anyjukról Pszóphisznak. Szentélyt is
építettek az Erükészi Aphroditének, de ennek ma már csak a romjai láthatók. Ekhephrón és
Promakhosz hérosz-szentélyeinek már rég nincs semmi jelentőségük, és Pszóphiszt általában
Xanthosz leányának, Arkasz unokájának tartják.27
s ) Héraklész továbbhaladt Szicílián keresztül, és elérkezett oda, ahol ma Szürakuszai városa
áll. Ott áldozatot mutatott be, és a küánéi szent szakadék közelében, amelyen Hádész levitte
Korét az alvilágba, évenként megrendezendő ünnepi játékokat alapított. Azok számára, akik a
leontini síkságon hódolatukat fejezték ki iránta, múlhatatlan emlékeket hagyott maga után
ottani látogatásáról. Agürión városa közelében marhái patáinak a nyoma úgy belevésődött egy
kövesútba, mint a viaszba. Héraklész ezt halhatatlansága előjelének tekintette, beleegyezett,
hogy a város lakói istennek kijáró tisztelettel adózzanak neki, amit addig következetesen
elhárított magától. Viszonzásul a város falain kívül [197 (132.q.-132.s.)] körülbelül hat mérföld
kerületű tavat ásott, és szentélyeket emelt Ioláosznak és Gérüónnak.28
t) Mivel Héraklész másfelé akart hazatérni Görögországba, visszament Itáliába, s a keleti
parton egészen a Lakinion-hegyfokig hajtotta gulyáját. Az ott uralkodó Lakiniosz király később
azzal kérkedhetett, hogy megfutamította Héraklészt: ugyanis éppen Hérának épített templomot,
s mikor Héraklész ezt meglátta, undorodva továbbsietett. Mintegy hat mérföldnyire véletlenül
megölt egy Krotón nevű embert, nagy tisztességgel eltemette, és megjósolta, hogy egyszer majd
egy nagy várost fognak ott építeni, és Krotónról nevezik el. A jóslatot maga Héraklész váltotta
valóra, miután megistenült: megjelent egyik ivadéka, az argoszi Müszkelosz álmában, és szörnyű
büntetéssel fenyegette meg, ha nem költözik Itáliába egy csoport telepessel, hogy megalapítsa a
várost. S mikor az argosziak halálra akarták ítélni Müszkeloszt, mert semmibe veszi a
kivándorlási tilalmat, Héraklész csodát tett: minden fekete szavazókavicsot fehérré
változtatott.29
u) Héraklész úgy tervezte, hogy Gérüón gulyáját Isztrián keresztül hajtja Épeiroszba, s onnan
az Iszthmoszon át a Peloponnészoszra. Csakhogy Héra az Adriai-tenger északi része fölött
rászabadított az állatokra egy bögölyt, mire azok megvadultak, s Thrákián keresztül a szküthiai
pusztákba rohantak. Héraklész utánuk. Egy hideg, viharos éjszakán magára húzta az
oroszlánbőrt, és egy sziklás domboldalon mély álomba merült. Amikor felébredt, látta, hogy a
kancák, amelyeket kifogott a kocsijából és kicsapott legelni, ugyancsak eltűntek. Összevissza
kereste őket mindenfelé, s a végén az erdős Hülaiába érkezett, ahol egy különös teremtésre
bukkant: félig asszony volt, félig kígyó, s kikiabált Héraklésznak egy barlangból, hogy a kancái
nála vannak, de csak akkor adja vissza őket, ha a szeretője lesz. Héraklész kicsit vonakodva
ugyan, de belement a dologba, [198 (132.s.-132.u.)] és háromszor megcsókolta a nőt. Erre a
kígyófarkú teremtés szenvedélyesen átölelte, s mikor Héraklész végre kiszabadult a karjai

közül, megkérdezte: - Mi legyen a három fiúval, akit méhemben hordozok? Tartsam itt
őket, ahol én uralkodom, ha férfivá serdülnek, vagy küldjem hozzád?
v) - Gondosan vigyázz rájuk, ha felnőnek – felelte Héraklész. - És ha valamelyikük meg tudja
hajlítani ezt az íjat - így, ahogy most én meghajlítom -, és derekára tudja kötni ezt az övet - így,
ahogy most én kötöm -, tedd meg őt országod uralkodójává.
Ezzel odaadta a nőnek két íja közül az egyiket meg az övét, amelynek aranyserleg lógott le a
csatjáról, s már indult is tovább. A nő a hármas ikreket Agathürszosznak, Gelónosznak és
Szküthésznek nevezte el. A két idősebbik nem tudta végrehajtani az apjuk által kitűzött
feladatokat, s az anyjuk elkergette őket. Szküthésznek azonban sikerült mind a kettő, tehát
maradhatott. Vagyis ő lett az őse valamennyi szkütha királynak, akik mind a mai napig
aranyserleget viselnek az övükön.30 De vannak, akik szerint nem Héraklész, hanem Zeusz hált
együtt a kígyófarkú asszonnyal, s amikor még mindhárom tőle született fia együtt uralkodott az
országban, négy aranytárgy hullott le az égből: egy eke, egy iga, egy csatabárd és egy serleg.
Elsőnek Agathürszosz rohant, hogy felvegye őket, de mikor a közelükbe ért, az arany lángot
vetett, és összeégette a kezét. Ugyanígy járt Gelónosz is. De mikor Szküthész, a legfiatalabb
lépett oda a tárgyakhoz, a tűz azonnal kialudt. Ő vitte haza a négy aranytárgyat, s bátyjai
átengedték neki az egész királyságot.31
w) Miután Héraklész megtalálta kancáit és az elkóborolt gulya zömét is, visszahajtotta őket a
Sztrűmón folyón át, amelynek a medrét külön ebből a célból kövekkel eltorlaszolta. Nem is
akadt több kalandja, míg Alküóneusz, az óriás pásztor, aki a korinthoszi [199 (132.u.-132.w.)]
Iszthmoszt uralma alá hajtotta, egy sziklát nem hajított a sereg után, amely ismét Héraklész
nyomába szegődött, legalább tizenkét szekeret szét nem zúzott, és kétszer annyi kocsihajtót
meg nem ölt. Ez volt az az Alküóneusz, aki kétszer lopta el Héliosz szent nyáját: egyszer
Erütheiából, egyszer meg a korinthoszi fellegvárból. Nekiiramodott, ismét felkapta a sziklát, s
ezúttal Héraklészra hajította. De Héraklész visszaütötte a buzogányával, és megölte az óriást. A
szikla még ma is látható az Iszthmoszon.32
1. Pauszaniasz IV. 36. 3.; Apollodórosz II. 5. 10.; Servius: Vergilius Aeneise VI. énekének 289. soráról;
Hésziodosz: Theogonia 981.
2. Hésziodosz: Theogonia 287. ss.; Lukiánosz: Toxarisz 72.; Apollodórosz: uo.; Livius I. 7.; Servius:
Vergilius Aeneise VIII. énekének 300. soráról; Apollóniosz Rhodiosz IV. 1399., szkholion.
3. Apollodórosz II. 5. 10.; Diodorus Siculus IV. 11.; Pomponius Mela I. 5. 3. és II. 6. 6.
4. Apollodórosz: uo.; Phereküdész, idézi Athénaiosz XI. 39.; Servius: Vergilius Aeneise VII. énekének
662. és VIII. énekének 300. soráról.
5. Apollodórosz: uo.; Hyginus: 30. Fabula; Euripidész: Héraklész 423.; Servius: Vergilius Aeneise VII.
énekének 662. soráról; Pauszaniasz X. 17. 4.; Ptolemaiosz Héphaisztiónosz, idézi Phótiosz 475. o.;
Pindarosz: Töredék 169.
6. Solinus XXIII. 12,; Pomponius Mela III. 47.; Hésziodosz: Theogonia 287. ss.; Plinius: Historia
Naturalis IV. 36.
7. Phereküdész, idézi Sztrabón III. 2 . 1 1 . ; Sztrabón III. 5. 3-4. és 7 . ; Timaiosz, idézi Plinius: uo.;
Polübiosz, idézi Sztrabón III. 5. 7 . ; Pauszaniasz I. 35. 6.
8. Diodorus Siculus III. 55. és IV. 17-19.
9. Plinius: Historia Naturalis III., bevezetés; Sztrabón III. 5. 5.
10. Eusztathiosz: Dionűsziosz: A föld leírása 64. sorához; [200 (132.w.)] Pindarosz: Nemeai ódák III. 37.,
szkholion; Arisztotelész, idézi Ailianosz: Variae Historiae V. 3.; Plinius: Historia Naturalis III. 33.,
Timótheosz, idézi Sztrabón III. 1. 7.
11. Tzetzész: Khiliadesz I. 7.; Zénobiosz: Közmondások V. 48.; Aiszkhülosz: A leláncolt Prométheusz 349.
és 428.; Hészükhiosz: Sztelasz disztomousz címszó alatt.
12. Tacitus: Germania 14., Servius: Vergilius Aeneise XI. énekének 262. soráról.; Szkümniosz Khiósz
188.; Sztrabón II. 5. 6.
13. Sztrabón III. 1. 4.; Pindarosz: Nemeai ódák III. 21. ss.
14. Avienus: Ora Maritima 326.; Apollodórosz II. 5. 10.; Sztrabón III. 4. 3.; Mürteai Aszklepiadész,
idézi Sztrabón: uo.
15. Silius Italicus III. 417.; Hérodotosz II. 33.; Diodorus Siculus IV. 19. és 24.
16. Apollodórosz II. 5. 10.; Tzetzész: Khiliadesz II. 340. ss. és Lükophrónról 1312.; Aiszkhülosz: A
megszabadított Prométheusz, idézi Hyginus: Poetica Astronomica II. 6. és Sztrabón IV. 1. 7.; Theón:
Aratoszról 12. o., Morell kiad.

17. Diodorus Siculus IV. 21.; Ovidius: Fasti V. 545. ss.; Livius I. 7.
18. Propertius: Elégiák IV. 9. 10.; Ovidius: Fasti V. 545. ss.; Livius: uo.; Vergilius: Aeneis VIII. 207-8.
19. Livius: uo.; Vergilius: Aeneis VIII. 217. és 233. ss.; Ovidius: uo.
20. Plutarkhosz: Római okok 18.; Ovidius: uo.; Livius: uo.; Varrius Flaccus, idézi Servius: Vergilius
Aeneise VIII. énekének 203. sorához írt kommentárjában; Aurelius Victor: A rómaiak eredetéről 8.
21. Servius: Vergilius Aeneise VIII. énekének 51., 130. és 336. soráról; Livius I. 7.; Plutarkhosz: Római
okok 56.; Pauszaniasz VIII. 43. 2.; Dionűsziosz: Római régiségek I. 31.
22. Servius: Vergilius Aeneise VIII. énekének 130. és 336. soráról; Ovidius: Fasti V. 94-95. és I. 542.;
Hyginus: 277. Fabula; Iuba, idézi: Plutarkhosz: Római okok 59.
23. Plutarkhosz: Római okok 18. és 32.; Derküllosz: Itália története III., idézi Plutarkhosz: Párhuzamos
életrajzok 38.; [201 (132.)] Tzetzész: Lükophrónról 1232.; Iusztinosz XLIII. 1.; Hésziodosz: Theogonia
1013.; Ovidius: Fasti V. 621. ss.
24. Solinus II. 5.; Dionűsziosz I. 44.; Diodorus Siculus IV. 21-22. és 24.; Sztrabón VI. 3. 5. és 4. 6.
25. Diodorus Siculus IV. 22.; Sztrabón VI. 1. 19.; Apollodórosz II. 5. 10.; Servius: Vergilius Aeneise I.
26. Pauszaniasz IV. 36. 3.; Diodorus Siculus IV. 23.; Apollodórosz: uo.; Tzetzész: Lükophrónról 866.;
Servius: Vergilius Aeneise X. énekének 551. soráról.
27. Tzetzész: uo.; Pauszaniasz VIII. 24. 1. és 3.
28. Diodorus Siculus IV. 23-24. és V. 4.
29. Diodorus Siculus IV. 24.; Servius: Vergilius Aeneise III. énekének 552. soráról; Ovidius: Átváltozások
XV. 12. ss.
30. Diodorus Siculus IV. 25.; Hérodotosz IV. 8-10.
31. Diodorus Siculus II. 43.; Hérodotosz IV. 5.
32. Apollodórosz II. 5. 10. és I. 6. 1.; Pindarosz: Nemeai ódák IV. 27. ss. és Iszthmoszi ódák VI. 32. ss.;
Pindarosz: Nemeai ódák: uo., szkholion és Iszthmoszi ódák VI. 32., szkholion.
1. Héraklész munkáinak fő témája bizonyos rituális hőstettek végrehajtása abból a célból,

hogy elismerjék Admété, Augé, Athéné, Hippolüté - vagy akármi volt a királynő neve - férjének.
Ez a kalandos tizedik munka is valószínűleg ugyanezzel a témával volt kapcsolatban
eredetileg, és arról a patriarchális hellén szokásról ad hírt, hogy a férj azon a pénzen vásárolja
meg menyasszonyát, amit egy elhajtott gulyán keres. A homéroszi Görögországban a nők értékét
bizonyos számú marhában határozták meg, mint Kelet- és Közép-Afrika egyes részein ma is. A
mítoszhoz azonban egyéb, a tárgyhoz nem tartozó elemeket is hozzáfűztek, köztük
Héraklésznak a Holtak Nyugati Szigetén tett látogatását és zsákmánnyal megrakodva való
sikeres visszatérését. E mítosz ősi ír megfelelője Cuchulain története, aki betör a pokolba - Dun
Scaith, „árnyak városa" -, és három [202 (132.1.)] tehénnel meg egy bűvös üsttel tér vissza,
hiába szabadítanak rá viharokat a holtak istenei. A rézurna, amelyben Héraklész Erütheiába
hajózott, éppen a Holtak Szigetén való látogatásra való jármű volt, s talán a rézüsttel
tévesztették össze. A babiloni Gilgames-eposz Tizenegyedik Táblájában Gilgames hasonló
utazást tesz a Holtak Tengerén túl egy temetőszigetre, s a ruháját használja vitorlának. Ez az
epizód fölhívja a figyelmünket arra, hogy mennyi a hasonlóság Héraklész és Gilgames mítoszai
közt. A közös forrás valószínűleg sumér. Héraklészhoz hasonlóan Gilgames is megöl egy
hatalmas oroszlánt, és annak a bőrét hordja (lásd 123. e.); a szarvánál fogva megragad egy égi
bikát és legyűri (lásd 129. b.); megtalálja a sebezhetetlenség titkos füvét (lásd 135. b.); megteszi
ugyanazt az utat, mint a Nap (lásd 132. d.); s végül ellátogat a Heszperiszek kertjébe, s miután
megöl egy szent fa köré tekeredett sárkányt, két szent tárgyat kap jutalmul az alvilágtól (lásd
133. e.). Gilgamesnek és bajtársának, Enkidunak a viszonya nagyon hasonlít az athéni
Héraklésznak, vagyis Thészeusznak, bajtársához, Peirithooszhoz való viszonyához, aki lemegy a
Tartaroszba, de nem sikerül visszajönnie (lásd 103. c. és d.). Gilgamesnek a skorpiókkal való ka-
landja a boiótiai Óriónnal is megesett (lásd 41. 3.).
2. A mítoszban szerepelnek Héraklész védelme alatt álló - a föníciaiak előtt keletkezett -
hispániai, galliai és itáliai görög települések. Héraklész két oszlopa – ahová Kr. e. 1100 körül egy
csoport telepes érkezett – földrajzi értelemben Ceuta és Gibraltár.
3. Misztikus kelta-ibér értelemben azonban az oszlopok az ábécével összefüggő jelképek. A
"Marwnad Ercwlf", egy ősi walesi költemény a Red Book of Hergestben, a kelta Héraklészról szól
- akit az írek „Naparcú Ogmá"-nak neveztek, Lukiánosz pedig "Ogmiusz"-nak (lásd 125. 1.) -, s

beszámol arról, hogyan emelt Ercwlf „négy egyforma magas, vörös-arany [203 (132.1.-132.3.)]
hegyű oszlopot". Valószínű, hogy a négy oszlop közül mindegyik öt betűt jelképezett, s ezek
együttvéve a húsz betűből álló, Boibel-Loth néven ismert kelta ábécét alkották (A fehér istennő
133., 199. és 278. o.). Úgy látszik, hogy Kr. e. 400 körül ez az új ábécé – amelynek görög
betűnevei a Mennyei Héraklésznak a Napserlegben való utazására, az Oita hegyén való halálára,
valamint városalapítói és bírói jogkörére utaltak (A fehér istennő 136. o.) - kiszorította a Beth-
Luis-Nion fa-ábécét, amelynek betűnevei Kronosznak a tomboló nők által bemutatott véres
áldozataira vonatkoztak (A fehér istennő 374. o.). Mivel a Gorgóknak ligetjük volt Erütheián -
"Vörös Sziget", amelyet Phereküdész Gádész szigetével azonosít -, és mivel a „fák" valamennyi
kelta nyelvben „betűket" jelentenek, én „a különböző alakokat öltő fát" a Beth-Luis-Nion
ábécének értelmezem, amelynek titkát a Gorgók őrizték szent ligetükben, míg Héraklész „meg
nem semmisítette" őket. Ebben az értelemben Héraklésznak Erütheia elleni támadása, amelynek
során megölte Gérüónt és az Orthrosz kutyát - azaz Sziriuszt, a Kutyacsillagot -, a Kronosz-
ábécének a Héraklész-ábécé általi kiszorítására utal.
4. Hésziodosz (Theogonia 287.) Gérüónt trikephalosznak, „háromfejűnek" nevezi. Ezt lehetett
trikarénosznak is olvasni, ami ugyanazt jelenti. A "Trikarenosz" Tarvos Trigaranus kelta istenre
emlékeztet, akinek két bal keze volt, s a Párizsi Oltáron darvak és egy bika társaságában látható,
amint éppen egy fűzfát dönt ki. A Gérüón szónak a görögben nincs értelme, lehet,
hogy a Trigaranus romlott alakja. Mivel a darvak mind a görög, mind az ír hagyományban
összefüggésben vannak az ábécé titkaival (lásd 52. 6.) és a költőkkel, úgy
látszik, hogy Gérüón a régebbi ábécé őre volt az Istennő megbízásából, vagyis tulajdonképpen a
Daktüloszoktól kísért Kronosz. Erütheián, a temető-szigeten Kronosz-Gérüón, aki valamikor
olyasfajta Nap-hérosz [204 (132.3. - 132.4.) ] volt, mint Héraklész-Briareusz, a holtak istene
lett, és Orthrosz volt a Kerberosza. Ezért a tizedik munkát összekeverték a tizenkettedikkel,
mivel Menoitész mindkettőben szerepel. Noha a Gérüón véréből fakadt "mag nélküli,
cseresznyéhez hasonló gyümölcs" a Spanyolországban honos gránátalma lehetett, a mítoszra
hatással volt a Kronosz-Saturnusnak szentelt korán érő som is (A fehér istennő 171. o.), amelyből
majdnem olyan vörös festéket lehet nyerni, mint a karmazsin. Khrüszáór szerepe fontos a
mítoszban. A neve „aranykard"-ot, vagyis a Kronosz-kultusszal összefüggő fegyvert jelent, s ő
maga állítólag Medúsza gorgó fia volt (lásd 33. b., 73. h. és 138.j.).
5. Nórax, Gérüón unokája, Erütheia és Hermész fia - állítólag Hermész hozta a fa-ábécét
Egyiptomból Görögországba, s vitte megint vissza — alighanem elírás a Noropsz helyett, ami a
görögben „Nap-arcot" jelent. Ezt a genealógiát az ír mitográfusok a visszájára fordították:
szerintük az ő Gérüónjuknak, akinek három személye Brian, Iuchar és Iucharba néven ismert -
Mitra, Varuna és Indra, más változatban -, Ogma a nagyapja volt, s nem az unokája, fia pedig a
kelta-ibér Lugh, Llew vagy Lugosz Nap-isten. Makacsul állítják, hogy az ábécé Hispánián
keresztül jutott el hozzájuk Görögországból. Kronosz varja Lugosz szent állata volt, legalábbis
Plutarkhosz szerint, aki azt írja (A folyókról és hegyekről V.), hogy "Lugdunumot" - Lyont, Lugosz
erődjét - „azért nevezték el így, mert a varjak repülése alapján választották ki a helyét: lug az
allobrog nyelvjárásban varjat jelent".
6. Varrius Flaccust valószínűleg tévesen idézi Servius. Inkább ezt írhatta: „Héraklész
áldozatának a neve nem Kakosz, hanem a háromfejű Garanosz (Gérüón) volt, s Héraklésznak
Euandrosz segített." Ez állna összhangban azzal, hogy Euandrosz anyja, Karmenté, a tizenhárom
mássalhangzóból álló ábécét, Kronosz [205 (132.4.-132.6.)] Beth Luis-Nionját, Héraklész-Ogma
tizenöt mássalhangzóból álló Boibel-Loth ábécéjével helyettesítette (A fehér istennő 272. o.).
Juba király, aki Plutarkhosz szerint azt mondja, hogy Euandrosz népét Héraklész tanította meg a
betűk használatára, Gádész egyik tiszteletbeli elöljárója volt, és úgy látszik, igen sokat tudott a
helybeli ábécével kapcsolatos legendákról. Ebben az Euandrosz-történetben Héraklészt nyíltan
a Kronosz-kultusz ellenségének tüntetik fel, mivel megszünteti az emberáldozatokat. Itáliai és
szicíliai körútját azért találták ki, hogy magyarázatot adjanak az ott emelt sok Héraklész-
templomra, Erüxszel vívott öttusáját pedig azért, hogy megindokolják azokat a hatodik
századbeli gyarmatosító hadjáratokat, amelyeket a knidoszi Pentathlosz, a Héraklida, valamint a
spártai Dórieusz vezetett Erüx és környéke ellen. Az a Héraklész, akit Agüriónban, egy szikelosz

városban tiszteltek, a szikeloszok egyik őse lehetett, akinek a vezetésével Kr. e. 1050 körül
átkeltek Itáliából a tengerszoroson (Thuküdidész VI. 5.). A mítosz szerint Héraklész Szkűthiába
is ellátogat: a Fekete-tenger nyugati és északi partjain élő görög gyarmatosok kevertek bele egy
szkűtha Héraklészt, egy íjász-héroszt a mindent felölelő tizedik munkába (lásd 119. 5.).
Menyasszonya, a kígyós farkú asszony egy Föld-istennő, a szküthák Hérodotosz által említett
három fő törzsének anyja volt. A mítosz egy másik változatában, a The Laidley Worm című
angol balladában az asszony „világszép nővé" változik, mikor Héraklész háromszor megcsókolja.
7. Az Alküóneusz-anekdota a gigászoknak az Olümposz ellen intézett támadásáról és
Héraklész által elszenvedett vereségükről szóló mítoszból válhatott le (lásd 35. a-e.). Az pedig,
hogy Alküóneusz ellopja Héliosz nyáját Erütheiából, aztán meg a korinthoszi fellegvárból, annak
a mítosznak a korábbi változata, hogy Héraklész ellopja Gérüón nyáját; Héliosz nyájának [206
(132.6.-132.7.)] tulajdonosa a Hold-istennő aktív Nap-férje, s nem a holtak száműzött, gyönge
istene.
8. Az a nyílvessző, amelyet Héraklész a delelőjén álló napra lőtt, az a nyíl lehetett, amelyet
koronázási szertartása alkalmából lőtt fel a zenit felé (lásd 126. 2. és 135. 1.)
133. A tizenegyedik munka: a Heszperiszek almái

Héraklész a felsorolt tíz munkát nyolc év és egy hónap alatt végezte el. De Eurüsztheusz a
másodikat és ötödiket nem ismerte el érvényesnek, s még kettőt bízott rá. Tizenegyedik
feladatként gyümölcsöket kellett szereznie arról az aranyalmafáról, amelyet Héra kapott
nászajándékba Földanyától, és úgy megörült neki, hogy saját isteni kertjében ültette el. Ez a kert
az Atlasz-hegység lejtőin fekszik, ahol a Nap szekerébe fogott ziháló lovak útjuk végére érnek, és
a senki által se vitatott legelőkön Atlasz juhai és szarvasmarhái kóborolnak, mindkettőből ezer
nyáj. Mikor Héra egyszer észrevette, hogy Atlasz leányai, a Heszperiszek, akikre a fát bízta,
dézsmálják az almát, megparancsolta Ládónnak, a mindigber sárkánynak, hogy tekeredjék a fa
köré, és vigyázzon rá.1
b) Egyesek szerint Ládón Tüphón és Ekhidné sarja volt, mások szerint Kétó és Phorküsz
legifjabb gyermeke. De olyanok is vannak, akik Földanya szűznemzéses fiának tartják. Száz feje
volt, és sok nyelven beszélt.2
c) Hasonlóképpen el nem döntött kérdés, hogy hol laktak a Heszperiszek: a hüperboreoszok
földjén levő Atlasz-hegyen, a mauretaniai Atlasz-hegyen, valahol túl az Ókeanoszon, vagy a
Nyugati Szarvnak nevezett félsziget közelében, azon a két kis szigeten, amely közvetlenül az
Afrika szélén levő etióp Heszperiai mellett [207 (132.7.-133.c.)] fekszik a tengerben. Noha az
almák Héra tulajdonát képezték, Atlasz azzal hencegett, hogy az ő kertjében vannak, s amikor
Themisz figyelmeztette: - Vigyázz, titán, mert egyszer majd Zeusz egyik fia lelopja a fádról az
aranyat! -, Atlasz, akit akkor még nem sújtottak a szörnyű büntetéssel, hogy ő tartsa a vállán az
égboltot, erős falat épített a gyümölcsös köré, és minden idegent elkergetett földjéről. Lehet,
hogy Ládónt is ő bízta meg az almák őrzésével.3
d ) Mivel Héraklész nem tudta, merre van a Heszperiszek kertje, Illürián keresztül a Póhoz, a
jóstehetséggel rendelkező Néreusz tengeristen otthonához vonult. Útközben átkelt egy kis
makedóniai folyón, az Ekhedóroszon, ahol Árész és Püréné fia, Küknosz párviadalra
hívta ki. Küknosz párbaj segédjének szerepét Árész vállalta, s össze is eresztette az ellenfeleket,
csakhogy Zeusz lehajított közéjük egy villámot, mire abbahagyták a küzdelmet. Mikor Héraklész
végre megérkezett a Póhoz, a folyami nimfák, Zeusz és Themisz leányai, megmutatták neki, hol
van Néreusz. Éppen aludt. Héraklész megfogta az öreg Tenger-istent, s hiába öltött mindenféle
alakot, mint Próteusz, nem eresztette el. Rákényszerítette, hogy megmondja, hogy szerezheti
meg az aranyalmákat. De annak, akik szerint Héraklész Prométheusztól kért útbaigazítást. 4
e ) Néreusz azt tanácsolta Héraklésznak, hogy ne ő maga szakítsa le az almákat, hanem vegye
le Atlasz válláról a szörnyű terhet, és szakíttassa le vele. Mikor tehát Héraklész a Heszperiszek
kertjéhez ért, megkérte Atlaszt, hogy tegye meg neki ezt a szívességet. Atlasz bármire
vállalkozott volna, csak hogy megpihenhessen egy órára, de félt Ládóntól. Héraklész erre átlőtt a
kert fala fölött egy nyilat, és megölte a sárkányt. Aztán lehajolt, és átvette Atlasztól az égbolt
terhét. Atlasz elment, de hamarosan vissza is tért három almával: a leányai szakították a fáról.

Nagyon élvezte a szabadságot. – Elviszem [208 (133.c.-133.e.)] én ezeket az almákat
Eurüsztheusznak - ajánlotta fel ha tartod még néhány hónapig az égboltot. – Héraklész színleg
belement a dologba, mivel azonban Néreusz előre figyelmeztette, hogy ilyesmit el ne vállaljon,
arra kérte Atlaszt, hogy csak egy pillanatig tartsa még az égboltot, amíg ő a fejére tesz egy
párnát. Atlasz beugrott: letette a három almát a földre, és újból a vállára vette
terhét. Héraklész meg felvette az almákat, gúnyosan búcsút mondott neki, és odébbállt.
f) Héraklész néhány hónap múlva átadta az almákat Eurüsztheusznak, az meg visszaadta neki.
Héraklész erre Athénének ajándékozta őket, az istennő pedig visszavitte a nimfáknak, mivel
törvény ellen való volt, hogy Héra tulajdonát ne ők őrizzék.5 Mivel Héraklész ez után
a munka után szomjas volt, dobbantott egyet a lábával, és forrást fakasztott a földből. Ez a forrás
mentette meg később az Argonauták életét, amikor a száraz líbiai sivatagban hányódtak. Közben
Héra megsiratta Ládónt, s képmását a csillagok közé emelte. Ez a Kígyó csillagkép.6
g ) Héraklész nem a legegyenesebb úton tért vissza Mükénébe. Előbb keresztülvágott Líbián,
amelynek királya, Poszeidón és Földanya fia, Antaiosz minden idegent rákényszerített, hogy
birkózzon meg vele, s mikor a szerencsétlen kifáradt, megölte. Antaiosz ugyanis nemcsak erős
és ügyes atléta volt, hanem mindig megújult az ereje, ha a földdel érintkezett. Áldozatai
koponyáit megőrizte, velük akarta befedni Poszeidón templomát.7 Nem tudni, hogy Héraklész
hívta-e ki birokra Antaioszt, mert véget akart vetni e barbár szokásnak, vagy Antaiosz hívta ki
őt. Antaioszt mindenesetre nem volt könnyű legyőzni, mert óriás volt, egy égnek meredő szikla
tövében lakott egy barlangban, oroszlánhúst evett, és a puszta földön aludt, hogy már amúgy is
iszonyú erejét megőrizze, sőt megsokszorozza. Földanya, aki a Gigászok világra hozatala után
sem vált még [209 (133.e.-133.g.)] meddővé, egy líbiai barlangban foganta Antaioszt, és úgy
érezte, hogy még szörnyű idősebb gyermekeinél - Tüphónnál, Titüosznál és Briareusznál - is
több oka van dicsekedni vele. Rosszul jártak volna az olümposziak, ha Antaiosz is harcba szállt
volna ellenük a phlegrai síkságon.
h) Mielőtt a két birkózó összecsapott, ledobta magáról az oroszlánbőrt, de míg Héraklész
olümpiai szokás szerint olajjal dörzsölte be a testét, Antaiosz forró homokot szórt a tagjaira,
arra az esetre, ha nem bizonyulna elégnek, hogy csak a talpán keresztül érintkezik a
földdel. Héraklész azt tervezte, hogy megőrzi erejét, Antaioszt pedig kifárasztja, de mikor egész
hosszában a földhöz vágta, csodálkozva látta, hogy az óriás izmai kidagadnak, és egészséges pír
önti el tagjait: Földanya új életet öntött bele. A két birkózó ismét összeakaszkodott, s ezúttal
Antaiosz önként a földre vetette magát, nem várta meg, hogy Héraklész vágja földhöz. Héraklész
rájött, hogy miért csinálja, a magasba emelte, összeroppantotta a bordáit, és hiába nyögött
nagyokat keservében Földanya, addig tartotta Antaioszt a levegőben, amíg meg nem halt.8
i ) Egyesek szerint ez a viadal egy kis mauretaniai városban, Lixoszban folyt le, mintegy
ötven mérföldre Tangertől, a tenger közelében. Ma is mutogatnak ott egy kis dombot, mondván,
hogy az Antaiosz sírja. A bennszülöttek meg vannak róla győződve, hogy ha néhány kosár földet
elvisznek e dombról, megered az eső, és addig esik, amíg vissza nem viszik a földet. Azt is
állítják, hogy a Heszperiszek kertje a közeli szigeten terült el, ahol oltára van Héraklésznak. De
ma már nyoma sincs a gyümölcsösnek a szigeten, csak néhány vadolajfa áll rajta. Amikor
Sertorius elfoglalta Tangert, föltárta a sírt, hogy lássa, csakugyan olyan nagy-e Antaiosz
csontváza, amilyennek a hagyomány szerint lennie kellett. Nagy csodálkozására hatvan könyök
hosszú volt, [210 (133.g.-133.i.)] úgyhogy a sírt azonnal betemettette, és hérosznak járó
áldozatot mutatott be Antaiosznak. A helybeliek szerint a korábban Tingisznek nevezett Tangert
vagy Antaiosz alapította, vagy pedig Szophax - akit Antaiosz özvegye, Tinga szült Héraklésznak -
nevezte el anyjáról a várost, amikor ő uralkodott azon a földön. Szophax fia, Diodórosz sok
afrikai népet leigázott azzal a görög hadsereggel, amelyet a Héraklész által ott letelepített
mükénéi gyarmatosok soraiból toborzott.9 Mauretania lakói keleti eredetűek, és a
pharosziakhoz hasonlóan bizonyos perzsáktól származtatják magukat, akik elkísérték Afrikába
Héraklészt. De vannak, akik szerint azoknak a kánaánitáknak az ivadékai, akiket az izraelita
Józsué űzött el országukból.10
j) Ezután Héraklész fölkereste az ammóni jósdát, és beszélni akart apjával, Zeusszal. Zeusz
azonban nem akarta megmutatni magát. Mikor pedig Héraklész makacsul ragaszkodott

kéréséhez, megnyúzott egy kost, magára öltötte a gyapját, s fejét a kos fejébe dugva adott
bizonyos utasításokat Héraklésznak. Ezért ábrázolják az egyiptomiak Zeusz-Ammónt kosfejjel. A
thébaiak csak évenként egyszer áldoznak kost, éspedig Zeusz ünnepének a végén, amikor
egyetlenegyet levágnak, hogy betakarják a gyapjával Zeusz szobrát. Utána a hivők az áldozat
iránti gyászuk jeléül a mellüket verik, és eltemetik egy szent sírban.11
k ) Héraklész most délnek fordult, egy százkapus várost alapított, s szülővárosa tiszteletére
Thébának nevezte el. De vannak, akik szerint ezt a várost még Ozirisz alapította. Egyiptomban
ekkor Antaiosz öccse, Buzirisz volt a király, Poszeidónnak és Epaphosz leányának,
Lüszianasszának vagy - mások szerint - a Nílus folyó leányának, Anippének a fia.12 Mármost
történt egyszer, hogy Buzirisz országát nyolc vagy kilenc esztendeig tartó aszály és éhínség
sújtotta, és Buzirisz görög jósokat hozatott, hogy adjanak tanácsot. Unokaöccse, egy [211 (133.i.
- 133.k.)] tudós küproszi látnok, név szerint Phrasziosz, Thrasziosz vagy Thasziosz, Pügmalion
fia, kijelentette, hogy az éhínség akkor ér majd véget, ha minden évben feláldoznak Zeusz
tiszteletére egy idegent. Buzirisz elsőnek rögtön fel is áldozta magát Phraszioszt, aztán aki
véletlenül az országába tévedt, s ez így ment egészen Héraklész megérkezéséig. Héraklész
hagyta, hogy a papok az oltárhoz vonszolják, és hálóval bekössék a haját. De mikor Buzirisz az
istenekhez fohászkodott, és ütésre akarta emelni az áldozati fejszét, Héraklész szétszakította
köteleit, és megölte Buziriszt, fiával, Amphidamásszal és a jelenlevő papokkal együtt.13
l) Aztán Héraklész keresztülvonult Ázsián, és Termüdraiban, a rhodoszi Lindosz kikötőjében
állt meg. Egy szántóvető igájából kifogta az egyik ökröt, feláldozta, a húsát pedig megette.
Közben az ökör gazdája messziről, egy hegy tetejéről szitkokkal halmozta el. Innen ered az a
szokás, hogy a lindosziak még ma is szitkozódnak, amikor Héraklésznak áldoznak. Héraklész
végül is megérkezett a Kaukázus-hegységbe, ahol Prométheusz immár harminc - vagy ezer, vagy
harmincezer - esztendeje a sziklákhoz volt láncolva, s mindennap felfalta a máját egy keselyű,
Tüphón és Ekhidné szülötte. Zeusz már régen megbánta, hogy így megbüntette Prométheuszt,
mivel az később barátilag figyelmeztette, hogy ne vegye feleségül Thetiszt, nehogy olyan
gyermeket nemzzen vele, aki hatalmasabb lesz nála. így aztán most, amikor Héraklész
kegyelmet kért tőle Prométheusz számára, habozás nélkül teljesítette kérését.14 Mivel azonban
annak idején örökké tartó bűnhődésre kárhoztatta Prométheuszt, kikötötte, hogy
egy láncaiból készült, kaukázusi kővel díszített gyűrűt kell viselnie, mintegy annak jeléül, hogy
még mindig fogoly. Ez volt az első gyűrű, amelyben kő volt. Igen ám, csakhogy úgy rendeltetett,
hogy Prométheusznak addig kell szenvednie, amíg egy halhatatlan önként le [212 (133.k .-
133.l.) ] nem megy helyette a Tartaroszba. Héraklész tehát eszébe juttatta Zeusznak Kheirónt,
aki már azóta szeretett volna lemondani a halhatatlanság adományáról, amióta gyógyíthatatlan
sebet kapott. Ezzel elhárult minden akadály, Héraklész Vadász-Apollónhoz fohászkodott,
keresztüllőtte a keselyű szívét, és megszabadította Prométheuszt.15
m) Az emberiség ettől fogva visel gyűrűket és koszorút Prométheusz tiszteletére. A
megszabadított Prométheusz ugyanis parancsot kapott, hogy viseljen fűzfa koszorút, Héraklész
pedig - hogy együttérzését kifejezze - vadolajfa koszorút tett a fejére.16
n) A Mindenható Zeusz Héraklész nyílvesszőjét a csillagok közé emelte. Ez lett a Nyíl
csillagkép. A Kaukázus-hegység lakói pedig mindmáig az emberiség ellenségének tekintik a
keselyűt. Tüzes nyilakkal felgyújtják a fészkét, és csapdát állítanak neki, hogy bosszút álljanak
Prométheusz szenvedéséért.17
1. Apollodórosz II. 5. 11.; Euripidész: Héraklész 396.; Phereküdész: Héra házassága II., idézi
Apollóniosz Rhodiosz IV. 1396. sorának szkholionja; Eratoszthenész: Kataszteriszmoi III.; Hyginus: Poetica
Astronomica II. 3.; Germanicus Caesar: Aratosz Phainomenája; Drakón címszó alatt.
2. Apollodórosz II. 5. 11.; Hésziodosz: Theogonia 333-35; Apollóniosz Rhodiosz IV. 1396., szkholion.
3. Apollodórosz: uo.; Vergilius: Aeneis IV. 483., szkholion; Hésziodosz: Theogonia 215.; Plinius: Historia
Naturalis VI. 35-6.; Ovidius: Átváltozások IV. 637. ss.
4. Apollodórosz: uo.; Hérodotosz VII. 124-7.; Hyginus: Poetica Astronomica II. 15.
5. 5. Apollodórosz: uo.; Phereküdész, idézi Apollóniosz Rhodiosz IV. 1396. sorának szkholionja;
Apollóniosz Rhodiosz 1396-1484.
6. Hyginus: Poetica Astronomica II. 3. [213 (133.l.-133.n.)]
7. Apollodórosz: uo.; Hyginus: 31. Fabula; Diodorus Siculus IV. 17.

8. Diodorus Siculus: uo.; Apollodórosz: uo.; Pindarosz: Iszthmoszi ódák IV. 52-55.; Lukiánosz IV. 589-
655.
9. Plinius: Historia Naturalis V. 1.; Sztrabón XVII. 3. 2.; Pomponius Mela III. 106.; Plutarkhosz: Sertorius
9.
Sztrabón XVII. 3. 7.; Plinius: Historia Naturalis V. 8.; Prokopiosz: A vandálok háborújáról II. 10.
10.
Kalliszthenész, idézi Sztrabón XVII.1. 43.; Hérodotosz II. 42.
11.
12. Diodorus Siculus I. 15. és IV. 18.; Ovidius: Ibis 399.; Apollodórosz II. 5. 11.; Szamoszi Agathón, idézi
Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok 38.
13. Philargüriosz: Vergilius Georgicája III. énekének 5. soráról; Apollodórosz: uo.; Hyginus: 31. és 56.
Fabula; Ovidius: A szerelem művészete I. 649.
14. Apollodórosz: uo.; Hyginus: 54. Fabula; Sztrabón XI. 5. 5.; Aiszkhülosz, idézi Hyginus: Poetica
Astronomica II. 15.; Hésziodosz: Theogonia 529. ss.
15. Servius: Vergilius VI. eclogája 42. soráról; Hyginus: uo.; Plinius: Historia Naturalis XXXIII. 4. és
XXXVII. 1.; Aiszkhülosz: A leláncolt Prométheusz 1052. és A megszabadított Prométheusz, töredék 195.;
idézi Plutarkhosz: A szeretetről 14.; Apollodórosz: uo.
16. Athénaiosz XV. 11-13.; Aiszkhülosz: Töredékek 202. és 235., idézi Athénaiosz 674/d. o.;
Apollodórosz: uo.
17. Hyginus: Poetica Astronomica II. 15.; Philosztratosz:Ta eisz ton Tüanea Apollónion II. 3.
1. A Heszperiszek hollétének egymástól eltérő meghatározása mutatja, milyen eltérő nézetek

voltak a Nyugat legtávolabbi pontját illetően. Van olyan forrás, amelyik szerint e munka
színhelye Bereniké városa volt, amelyet korábban a Heszperiszek (Plinius: Historia
Naturalis V. 5.), Euszperiszek (Hérodotosz IV. 171.) vagy Eueszperiták városának neveztek
(Hérodotosz IV. [214 (133.1.)] 198.), később azonban Ptolemaiosz Euergetész feleségének
nevére kereszteltek át. Pszeudopeniászon (Sztrabón XVIII. 3. 20.), a Szürté-öbölben levő,
nyugatra néző földnyelven épült. A városnak, amely körül a Lathón vagy Léthón folyó
kanyargott, volt egy szent ligete, amelyet a "Heszperiszek kertjé"-nek ismertek. Ráadásul a
Lathón a Heszperosz-tóba ömlött, s a közelben volt egy másik tó is, a Tritónisz, s benne egy kis
sziget, egy Aphrodité-templommal (Sztrabón: uo.; Plinius: uo.), és állítólag ehhez a templomhoz
tartozott az almafa (Servius: Vergilius Aeneise IV. énekének 485. soráról). Hérodotosz szerint
(uo.) ez a vidék Líbia csekély számú termékeny része közé tartozott: a legjobb esztendőkben a
föld az elvetett mag százszorosát is megtermette.
2. E vitás földrajzi problémáktól eltekintve számtalan racionális értelmezése volt a mítosznak.
Az egyik nézet szerint az almák valójában gyönyörű juhok voltak (a mélon „juhot" is, „almát" is
jelent), mégpedig különlegesen piros, szinte aranygyapjas juhok, s egy Dragón nevű
pásztor őrizte őket, akinek Heszperosz leányai, a Heszperiszek szoktak ételt vinni. Héraklész a
juhokat rabolta el (Servius: Vergilius Aeneisének idézett helyéről; Diodorus Siculus IV. 26.) és
ölte meg (Servius: uo.), vagy a pásztort szöktette meg (Palaiphatosz: IX.). Palaiphatosz szerint
(uo.) Heszperosz a káriai Milétoszban született - a város még ma is híres juhairól -, s bár ő maga
Héraklész rablótámadása idején már rég halott volt, két leánya még élt.
3. Egy másik nézet szerint Héraklész megmentette Atlasz leányait, amikor egyiptomi papok
elrabolták őket a családi gyümölcsösből, és Atlasz hálából nemcsak e feladat tárgyát ajándékozta
neki, hanem ráadásul még a csillagászatra is megtanította. Tudniillik Atlasz, az első
csillagász, nyilván nagyon értett a dologhoz, hiszen ő tartotta az égboltot. Héraklész állítólag
ezért is vette le a [215 (133.1. -133.3.)] válláról (Diodorus Siculus III. 60. és IV. 27.). Héraklész
csakugyan az Állatöv Ura lett, de a csillagászathoz értő titán, akinek a helyére lépett, nem Atlasz
volt, hanem Kóiosz, alias Thot (lásd I. 3.).
4. E munka igazi magyarázatát mégis inkább a rítusokban találjuk meg, mint az allegóriában.
Látni fogjuk (lásd 148. 5.), hogy a királyi méltóságra pályázónak le kellett győznie egy kígyót, és
el kellett vennie az aranyát; és Héraklész ezt cselekedte meg itt is, és a Hüdrával vívott
küzdelmében is. De az arany, amelyet megszerzett, valószínűleg nem aranyalma volt - azt csak
uralkodása végeztével nyújtotta át neki az Istennő-háromság útlevélként a Paradicsomba. S
ebben a gyászos összefüggésben a Kígyó nem ellensége volt, hanem az az alak, amelyet saját
jósszelleme öltött, miután feláldozták. Ládón azért volt százfejű, és beszélt több
nyelven, mert sok hérosz-jósda nevezhette magát "Héraklész"-nak, vagyis Zeuszt képviselte, és

Hérának volt szentelve. A három Heszperisz kertjét - akik nevük alapján a naplementével
azonosíthatók (lásd 33. 7. és 39. 1.) - azért képzelték el a messzi Nyugaton, mert a
naplemente a szent király halálának egyik jelképe volt. Héraklész az almákat uralkodása végén
kapta meg, amelynek időtartamát pontosan egy száz holdciklusból álló Nagy Évben jelöli meg a
mítosz. Elődjétől átvette a szent királyság terhét, és ezzel együtt az "Atlasz", vagyis „sokáig
szenvedő" melléknevet is. Valószínű, hogy ez a teher eredetileg nem az égbolt, hanem a
napkorong volt (lásd 67. 2.).
5. Néreusz viselkedését Próteuszról mintázták (lásd 169. a.), akitől Meneláosz tanácsot kért
Pharosz szigetén (Homérosz: Odüsszeia IV. 581. ss.). Héraklésznak azért kellett a Pó mentén
végigvonulnia, mert az vezetett a hüperboreoszok földjére (lásd 125. b.). Tudjuk, hogy a
hüperboreoszok szalmába csomagolt adományai ezen az úton érkeztek Déloszba (Hérodotosz
IV. 33.). [216 (133.3.-133.5.)] Bár a hüperboreoszok földje bizonyos értelemben Britannia volt -
mint a Boreász-kultusz központja más értelemben mégis Líbiát s ismét másban a Kaukázust
tartották annak. A Paradicsom vagy a távoli Nyugaton, vagy az Északi Szél háta mögött terült el,
azon a titokzatos vidéken, ahová a vadlibák repültek nyáron (lásd 161. 4.). Héraklész
bolyongása ezt a bizonytalanságot illusztrálja. Ha a líbiai paradicsomot kereste volna.
Próteuszhoz, Pharosz királyához fordult volna útbaigazításért (lásd 169. a.), ha a kaukázusit,
Prométheuszhoz (Apollodórosz változatában így is van), ha az északit, Néreuszhoz, aki a Pó
forrása közelében lakott, és Próteuszhoz hasonlóan viselkedett.
6. Antaiosz csontváza valószínűleg egy partra vetett bálna csontváza lehetett, s erről született
Tangerben a legenda, hogy biztosan egy óriás volt, s csakis Héraklész ölhette meg. Héraklész, aki
felállította azokat az óriási oszlopokat Ceutában és Gibraltárban! - A királyi tisztségre pályázó és
a helybeli bajnokok közti birkózás széles körben elterjedt szokás volt: az Antaiosszal az ország
birtoklásáért folytatott küzdelmet éppúgy, mint Thészeusz küzdelmét Szkirónnal (lásd 96. 3. )
és Odüsszeuszét Philoméleidésszel (lásd 161.f.) ebben az összefüggésben kell értelmeznünk.
Praxitelész, a Parthenón szobrásza, az Antaiosz fölött aratott győzelmet külön munkának
tekintette (Pauszaniasz IV. 11. 4.).
7. Dódóné és Ammón közt ősidőktől fogva vallási kapcsolat állt fenn. Az a Zeusz, akit mindkét
helyen imádtak, eredetileg pásztorkirály volt, akit - mint például a Pélion és a Laphüsztion-
hegyen - minden évben feláldoztak. Héraklész az illendőségnek tett eleget, amikor Líbián
átutazva meglátogatta apját, Zeuszt; Perszeusz ugyanezt tette, amikor a Keletre ment, s
évszázadokkal később Nagy Sándor is követte példájukat.
8. Széth istennek vöröses haja volt, tehát Buzirisz alattvalóinak ugyanilyen hajszínű
áldozatokat kellett [217 (133.5.-133.8.)] bemutatniok Ozirisznek, akit Széth ölt meg. A vörös
haj Egyiptomban ritka volt, a hellének közt viszont gyakori (Diodorus Siculus I. 88.; Plutarkhosz:
Íziszről és Oziriszről 30.; 33. és 73.). Az, hogy Héraklész megölte Buziriszt, talán valamilyen
büntető hadjárat emléke, amelyet a hellének azért indítottak, mert az egyiptomiak orvul
megtámadták és megölték honfitársaikat. Bizonyítékaink vannak rá, hogy Khemmiszben volt
egy ősi hellén település.
9. A Héraklésznak bemutatott áldozatok alkalmával kiabált szitkok (lásd 143. a.) azt az ősi
szokást idézik emlékezetünkbe, hogy a királyt megkoronázása alkalmából egy közeli dombról
szitkokkal és sértésekkel halmozták el, nehogy az istenek féltékenyek legyenek rá. Ugyanígy
sértegették a római hadvezéreket is diadalmeneteik alkalmával, amikor Marsot
személyesítették meg. A parasztok is szidalmazták a magot, miközben elhintették a
barázdákban.
10. Prométheusz megszabadítása valószínűleg nem igazi mítosz, hanem Aiszkhülosz által
kitalált tanítómese (lásd 39. h.). Abból, hogy fűzfa koszorút viselt - amit
egy etruszk tükrön látható kép is megerősít -, arra következtethetünk, hogy Anatha, Neith vagy
Athéné Hold-istennőnek volt szentelve (lásd 9. 1.). Lehet, hogy eredetileg fűzfahánccsal kötözték
az áldozati oltárhoz az istennő őszi ünnepe alkalmából (lásd 116. 4.).
11. Egy legenda szerint Héraklészt Líbiában megölte Tüphón, és Ioláosz úgy keltette újból
életre, hogy egy fürjet tartott az orra alá (Knídoszi Eudoxosz: A földkerekség L, idézi Athénaiosz
IX. 11.). Valójában azonban a tűroszi Héraklész Melkartot támasztotta fel így Esmun isten („akit

segítségül hívunk"), vagyis Aszklépiosz. Ezt úgy kell érteni, hogy az év márciusban a fürjeknek a
Sinai-félszigetről való megérkezésével kezdődik, s hogy ilyenkor fürj-orgiákat rendeztek az
istennő tiszteletére (lásd 14. 3.). [218 (133.8. - 133.11.)]
134. A tizenkettedik munka: a Kerberosz foglyul ejtése
Héraklész utolsó és legnehezebb feladata a Kerberosz kutyának a Tartaroszból való felhozatala

volt. Először is elment Eleusziszba, és engedélyt kért, hogy részt vehessen a misztériumokon és
viselhesse a mirtuszkoszorút.1 Manapság minden becsületes ember hírében álló görögöt be
lehet avatni az Eleusziszi Misztériumokba, Héraklész korában azonban csak az athéniakat
lehetett. Thészeusz tehát azt javasolta, hogy Héraklészt fogadja fiává bizonyos Püliosz. Püliosz
meg is cselekedte, s miután Héraklész megtisztult a kentaurok megölésének bűnétől is - mert
vérrel bemocskolt kézzel senki sem vehetett részt a misztériumokon -, Orpheusz fia, Múszaiosz
előírás szerint beavatta. Thészeusz volt az ajánlója.2 Mivel azonban Eumolposz, a Nagy
Misztériumok megalapítója, annak idején közhírré tette, hogy idegenek nem avathatók be, s az
eleuszisziak elutasítani sem akarták Héraklész kérelmét, de abban sem voltak biztosak, hogy
igazi athéninak minősíthető-e, miután Püliosz a fiává fogadta, megalapították a kedvéért a Kis
Misztériumokat. Mások szerint maga Démétér tisztelte meg Héraklészt azzal, hogy ez
alkalomból megalapította a Kis Misztériumokat.3
b ) Minden esztendőben kétféle Eleusziszi Misztériumot rendeznek: egy Nagyot Démétér és
Koré, és egy Kisebbet egyedül Koré tiszteletére. A Kis Misztérium, amely előkészítés a Nagyra,
Dionűszosz életének drámai formában való megjelenítése. Eleuszisz lakói Agraiban, az Ilisszosz
partján, Anthesztérion havában mutatják be. A legfontosabb szertartás egy koca feláldozása,
amelyet a beavatottak előzőleg megmostak a Kantharosz folyó vizében. Utána ismét megtisztítja
őket egy Hüdranosz nevű pap.4 Aztán még legalább egy esztendőt kell várniok, amíg részt
vehetnek a Nagy [219 (134.a.-134.b.)] Misztériumokon, amelyeket magában Eleusziszban
rendeznek Boidromion havában. Titoktartást is kell fogadniok, s az erre vonatkozó esküt még a
Nagy Misztériumokra való felkészítésük előtt kell letenniök a beavató előtt.
Közben tilos belépniök Démétér szentélyébe, s az ünnepségek alatt az előcsarnokban
várakoznak.5
c) Héraklész ekképp megtisztulva és felkészítve szállt le a Tartaroszba a lakóniai Tainaron-
hegyfoknál vagy - egyesek szerint - a Fekete-tenger mentén, Hérakleia közelében, az Akheruszia
félszigeten, ahol még ma is mutogatják leszállása nyomait egy nagy mélyedésben.
Athéné és Hermész voltak a kalauzai - tudniillik valahányszor Zeuszhoz fohászkodott
kétségbeesésében, mivel teljesen kimerült a munkák során, Athéné gyorsan lesietett, hogy
megvigasztalja.6 Khárón megrettent Héraklész komor tekintetétől, s akadékoskodás nélkül
átszállította a Sztüx folyón. Büntetésül e szabálytalanságért Hádész egy teljes esztendőre
bilincsbe verette. Mikor Héraklész partra szállt a rozoga ladikból, a holtak lelkei mind
elmenekültek, csak Meleagrosz és Medúsza gorgó nem. Medúsza láttán Héraklész kihúzta
kardját hüvelyéből, de Hermész megnyugtatta, hogy csak egy szellem áll előtte, s mikor nyilával
célba vette a fényes páncélba öltözött Meleagroszt, az csak nevetett. - A halottaktól nem kell
félned - mondotta, mire egy ideig szívélyesen elbeszélgettek, s a végén Héraklész felajánlotta,
hogy feleségül veszi Meleagrosz húgát, Déianeirát.7
d) A Tartarosz bejárata közelében Héraklész rátalált iszonyú székekhez kötözött barátaira,
Thészeuszra és Peirithooszra. Thészeuszt kirántotta a székből, Peirithooszt azonban kénytelen
volt otthagyni. Aztán félregurította a követ, amelyik alatt Démétér Aszkalaphoszt tartotta fogva.
Mivel szerette volna a holtak szellemeit meleg vérrel jóllakatni, levágott egyet Hádész
teheneiből. Hádész gulyása, Menoitész vagy Menoitiosz, Keuthónümosz fia erre birokra
szólította fel, de Héraklész [220 (134.b.-134.d.)] derékon ragadta és betörte a bordáit. Ekkor
Perszephoné, aki kijött a palotából, és testvéreként üdvözölte Héraklészt, közbelépett:
megkérte, hogy ne ölje meg Menoitészt.8
e) Mikor Héraklész elkérte a Kerberoszt, Hádész, aki ott állt felesége mellett, dühösen így
felelt: - Ha a buzogányod és nyilaid nélkül is le tudod győzni, a tiéd. - Héraklész a kutyát az

Akherón kapuinál találta meg, oda volt láncolva. Elszántan megragadta a nyakánál fogva,
amelyből három kígyósörényes fej nőtt ki. Tüskés farkával vadul csapkodni kezdett, Héraklész
azonban, akit megvédett az oroszlánbőr, addig szorította a nyakát, míg a Kerberosz fuldokolni
nem kezdett, és meg nem adta magát.9
f) Mikor Héraklész visszafelé jött a Tartaroszból, koszorút font magának annak a fának a
lombjaiból, amelyet Hádész szeretőjének, a szépséges Leuké nimfának az emlékezetére ültetett
el az Elíziumi Mezőkön. A koszorú külső levelei megmaradtak feketének, mert ez az Alvilág
színe; azok a levelei azonban, amelyek közel estek Héraklész szemöldökéhez, ezüstfehérre
fakultak dicsőséges verítékétől. Ezért van neki szentelve az ezüstlevelű vagy rezgő nyárfa: azt
jelképezi a színe, hogy Héraklész a felvilágban is, az alvilágban is munkálkodott.10
g) Héraklész Athéné segítségével ismét épségben átkelt a Sztüx-folyón, aztán hol fölvonszolta,
hol fölcipelte a Kerberoszt a felvilágra azon a Troizén közelében levő szakadékon keresztül,
amelyen Dionűszosz is fölhozta annak idején anyját, Szemelét. A Megmentő Artemisz
templomában, amelyet Thészeusz építtetett a szakadék szája fölé, most az alvilági isteneknek
szentelt oltárok állanak. Troizénben egy Héraklész által felfedezett és róla elnevezett szökőkút is
látható Hippolütosz egykori palotája előtt.11
h) Egy másik beszámoló szerint Héraklész a széttörhetetlen láncokkal megkötözött
Kerberoszt azon a föld [221 (134.d.-134.h.)] alatti ösvényen vonszolta a felvilágra, amelyik a
Fekete-tenger melléki Mariandüné közelében levő sötét Akóné-barlangba torkollik. Mikor
Kerberosz ellenállt, elfordította szemét a napfénytől, és mind a három szájával dühösen ugatott,
telefröcskölte nyálával a zöldellő mezőket, s így keletkezett a sisakvirág nevű mérges növény,
amelyet hekateisznek is neveznek, mert Hekaté használta elsőnek. Egy másik beszámoló szerint
Héraklész a Tainaron-hegyfoknál tért vissza a felvilágra. Ez a hegyfok arról híres, hogy van rajta
egy barlangszerű templom, az előtt pedig egy Poszeidón-szobor áll. De ha csakugyan vezetett
onnan valaha út az Alvilágba, azóta eltorlaszolódott. Végül olyanok is akadnak, akik szerint
Héraklész a Laphüsztion-hegyen, a Laphüsztioszi Zeusznak szentelt területen lyukadt ki a föld
felszínére, ahol a Fényesszemű Héraklész szobra áll. 12
i) De legalább abban mindenki egyetért, hogy amikor Héraklész Mükénébe érkezett a
Kerberosszal, Eurüsztheusz áldozatot mutatott be, s Héraklésznak csak egy rabszolgának járó
adagot juttatott belőle, a legjobb falatokat saját rokonainak tette félre. Héraklész azzal
mutatta ki jogos felháborodását, hogy megölte Eurüsztheusz három fiát: Perimédészt,
Eurübioszt és Eurüpüloszt.13
j) A sisakvirágon kívül Héraklész fedezte fel a következő gyógynövényeket is: a minden
betegségre jó herakleónt, vagyis „vadmajoránnát"; a vékony szárú, piros virágú csillagos
herakleónt, amelynek olyan a levele, mint a korianderé, s kitűnő orvosság minden olyan sebre,
amelyet vas okozott; s a hüoszküamoszt, vagyis a beléndeket, amely szédülést és elmebajt idéz
elő. A tündérrózsa, amelynek buzogányra emlékeztető gyökere van, egy nimfáról kapta a nevét,
akit Héraklész elhagyott, és később belehalt a féltékenységbe. Tizenkét napra impotenssé teszi a
férfiakat. [222 (134.h. - 134.j.)]
1. Homérosz: Odüsszeia XI. 624.; Apollodórosz II. 5. 12.

2. Hérodotosz VIII. 65.; Apollodórosz: uo.; Plutarkhosz: Thészeusz 30. és 33.; Diodorus Siculus IV. 25.
3. Tzetzész: Lükophrónról 328.; Diodorus Siculus IV. 14.
4. Arisztophanész: Plútosz 85. és A béke 368., szkholionok; Sztephanosz Büzantinosz: címszó alatt;
Plutarkhosz: Demetrius 26. és Phókión 28.; Arisztophanész: Az akharnaibeliek 703., a 720. sor
szkholionjával; Varro: Rerum rusticarum II. 4.; Hészükhiosz: Hüdranosz címszó alatt; Polüainosz V. 17.
5. Plutarkhosz: Phókión 28.; Seneca: Quaestiones naturales VIII. 31.
6. Apollodórosz II. 5. 12.; Xenophón: Anabaszisz CI. 2. 2.; Homérosz: Odüsszeia XI. 626. és Iliász VIII.
362. ss.
7. Servius: Vergilius Aeneise VI. énekének 392. soráról; Apollodórosz: uo.; Bakkhülidész: Epinikia V. 71.
ss. és 165. ss.
8. Apollodórosz: uo.; Tzetzész: Khiliadesz II. 396. ss.
10. Servius: Vergilius Aeneise VIII. énekének 276. és VII. eclogája 61. soráról.
11. Homérosz: Iliász VIII. 369.; Apollodórosz: uo.; Pauszaniasz II. 31. 12. és II. 32. 3.

12. Ovidius: Átváltozások VII. 409. ss.; Germanicus Caesar: Vergilius Georgicája II. énekének 152.
soráról; Pauszaniasz III. 25. 4. és IX. 34. 4.
13. Antiklidész, idézi Athénaiosz IV. 14.; Thuküdidész I. 9., szkholion.
14. Plinius: Historia Naturalis XXV. 12., 15., 27. és 37.
1. E mítosz valószínűleg egy olyan képen alapul, amely Héraklészt ábrázolta, amint leszáll a
Tartaroszba, ahol Hekaté, a Holtak Istennője háromfejű szörnyeteg alakjában fogadja -
lehetséges, hogy mindegyik feje egy évszakot jelképezett (lásd 31.f. és 75. 2.) -, s miután
Héraklész neki ajándékozza az aranyalmákat, magától értetődően az Elíziumi Mezőkre
kalauzolja. Tulajdonképpen Kerberosz ragadja el Héraklészt, s nem [223 (134.1.)] megfordítva.
A közismert változat Héraklész istenséggé emelkedésének logikus folyománya: egy hérosz
kénytelen volt az Alvilágban maradni, egy isten azonban kiszabadul, és őrét is magával viszi.
Ezenkívül az a körülmény, hogy egy hérosz megistenül egy olyan társadalomban, amelyik
előzőleg csak az Istennőt imádta, arra mutat, hogy a király szembeszegült az ősi szokással, és
nem volt hajlandó meghalni az istennőért. Vagyis egy aranykutya birtoklása az akháj király
korlátlan uralmának és a matriarchális gyámság alóli szabadulásának bizonyítéka volt (lásd 24.
4.). Menoitésznek a Tartaroszban való jelenléte, valamint az, hogy Héraklész ellopja Hádész
egyik tehenét, mutatja, hogy a tizedik munka a tizenkettedik egy másik változata: alászállás a
Pokolba (lásd 132. 1.). A megfelelő walesi mítoszból ítélve Menoitész apja, noha szándékosan
„névtelen", Bran égerfa-isten, vagyis Phoróneusz, azaz Kronosz volt, s ez összevág a tizedik
munkáról szóló mítosszal (A fehér istennő 48. o.).
2. A Nagy Eleusziszi Misztériumok krétai eredetűek voltak, és Boidromion („segítségért
szaladni") havában rendezték őket. Ez Krétában az év első hónapja volt, nagyjából
szeptembernek felel meg, s Plutarkhosz szerint (Thészeusz 27.) Thészeusznak az amazónok
felett aratott győzelme emlékére kapta ezt a nevet, melyben a matriarchális rendszer általa
történt megszüntetése jut kifejezésre. Az őszi napéjegyenlőség idején rendezett misztériumok
eredetileg valószínűleg azt a célt szolgálták, hogy előkészítsék a szent királyt közelgő halálára a
téli napfordulókor. Ezért a figyelmeztető mirtuszkoszorú (lásd 109. 4.). A misztériumok
valamilyen szent dráma formájában játszódtak le, amelyből megtudta, mi vár rá az Alvilágban. A
királyi férjek feláldozásának megszüntetése után - ami a matriarchátus jellegzetessége volt - a
misztériumok hozzáférhetők lettek mindenki számára, akit méltónak ítéltek a beavatásra, mint
Egyiptomban, ahol a Halottak Könyve hasonló tanácsot [224 (134.1.-134.2.)] adott: minden jó
hírben álló férfi Ozirisszé válhatott, ha megtisztult minden mocsoktól, és keresztülesett a
tetszhalálon. Eleusziszban Ozirisz Dionűszosznak felelt meg. Az ezüstlevelű nyárfa levele az
újjászületés sumér szimbóluma volt, és a fa-naptárban az ezüstlevelű nyárfa az őszi
napéjegyenlőséget jelképezte (lásd 52. 3.).
3. A Kis Misztériumok, amelyekből a Nagyra való előkészítés lett, eredetileg attól független
pelaszg ünnepségek lehettek. Ezek is az újjászületés reményével voltak összefüggésben, de
február elején, Gyertyaszentelőkor rendezték őket, amikor megjelennek a fákon az első rügyek -
ezt jelenti az "Antheszterion" név is.
4. Mivel Dionűszoszt Ozirisszel azonosították, Szemelé csakis Ízisz lehetett, és tudjuk, hogy
nem Ozirisz mentette meg Íziszt az Alvilágból, hanem Ízisz őt. Vagyis a troizéni kép azt
ábrázolhatta, amint Szemeié visszavezeti Dionűszoszt a felvilágra. Az az istennő, aki Héraklészt
vezeti ugyanígy, szintén Ízisz. Annak a mítosznak, hogy megmentette Alkésztiszt, ugyanez a kép
lehetett az alapja - de őt vezetik, nem ő vezet. A Laphüsztion-hegy területén való felbukkanása
érdekes verzió. A hegy csúcsán nincs semmiféle barlang, a mítosz tehát nyilván a szent király
halálára és feltámadására vonatkozik, amelyet ott ünnepeltek. Ez a rítus hozzájárult az
Aranygyapjú legendájának kialakulásához (lásd 70. 2. és 148. 10.).
5. A bénító hatású mérget tartalmazó sisakvirágból állították elő a thesszáliai boszorkányok
„repülő-kenőcsüket": a kenőcs elzsibbasztotta végtagjaikat, s az volt az érzésük, hogy
felemelkednek a földről. Mivel azonban láz ellen is használták, Héraklésznak tulajdonították a
felfedezését, mivel ő űzte el Sztümphaloszból a lázat előidéző madarakat.
6. Héraklész hőstetteinek sorrendje a különböző forrásokban jelentősen eltér egymástól.
Diodorus Siculus és Hyginus ugyanolyan sorrendben számol be a [225 (134.2.-134.6.)] tizenkét

munkáról, mint Apollodórosz, csak a negyedik munkát teszik mindketten a harmadik, s a
hatodikat az ötödik elé, Diodorus pedig a tizenkettediket a tizenegyedik elé teszi. Az első munka
majdnem minden mitográfus szerint a nemeai oroszlán megölése volt, de Hyginusnál „az
Eurüsztheusz által Héraklészra rótt tizenkét munka" felsorolásában (30. Fabula) a nemeai
oroszlán megölését megelőzi a kígyók megfojtása. Diodorus Siculus Antaiosz és Buzirisz
megölését egy helyütt a tizedik munkával hozza kapcsolatba (IV. 17-18.), másutt meg a
tizenegyedikkel (IV. 27.). S míg egyes írók szerint Héraklész ifjúkorában szállt tengerre az
Argonautákkal (Silius Italicus I. 512.), mások ezt a kalandot a negyedik munka utánra teszik
(Apollóniosz Rhodiosz I. 122.), s ismét mások a nyolcadik utánra (Diodorus Siculus IV. 15.).
Olyanok is akadnak, akik szerint a kilencedik munkát (Valerius Flaccus: Argonautica V. 91.) és a
tizenkettediket (uo. II. 382.) azelőtt hajtotta végre, mielőtt tengerre szállt az Argonautákkal, s
előtte törte le „a két bika" szarvát is (uo. I. 36.), mások viszont teljességgel kétségbe vonják, hogy
egyáltalán tengerre szállt, azon az alapon, hogy akkor éppen Omphalé királynőnél szolgált
rabszolgaként (Hérodotosz, idézi Apollodórosz I. 9. 19.).
7. A Lükophrón 1328. sora szerint Héraklészt akkor avatták be az Eleusziszi Misztériumokba,
amikor a kilencedik munkára készülődött, Philokhorosz viszont azt állítja (idézi Plutarkhosz:
Thészeusz 26.), hogy Thészeusz éppen e munka végrehajtása során avatta be (uo.
30.), és Héraklész a tizenkettedik munka során szabadította ki Thészeuszt a Tartaroszból
(Apollodórosz II. 6. 3.). Pauszaniasz szerint (I. 27. 7.) Thészeusz csak hétesztendős volt, amikor
Héraklész oroszlánbőrbe öltözve Troizénbe érkezett; az Iszthmoszt pedig Athén felé
tartva akkor szabadította meg a gonosztevőktől, amikor Héraklész Omphalénél szolgált
(Apollodórosz II. 6. 3.). [226 (134.6.-134.7.)] Euripidész úgy tudta, hogy Héraklész akkor vívott
meg Árész fiával, Küknosszal, amikor még csak készülődött a nyolcadik munkára (Alkésztisz
501. ss.). Propertius szerint (IV. 19. 41.) Héraklész már megjárta a Tartaroszt, mikor Kakoszt
megölte. Ovidius szerint (Fasti V. 388.) Kheirón véletlenül halt meg, amikor Héraklész
már majdnem valamennyi munkáját végrehajtotta, s nem a negyedik munka során.
8. Albrikosz (22) a tizenkét munkát az alábbi rendben sorolja fel allegorikus
magyarázatokkal: a kentaurok legyőzése egy lakodalmon; az oroszlán megölése; Alkésztisz
kiszabadítása a Tartaroszból és a Kerberosz megkötözése; a Heszperidák almáinak
megszerzése; a Hüdra elpusztítása; birkózás Akhelóiosszal; Kakosz megölése; Diomédész
kancáinak megszerzése; az Antaiosz fölött aratott győzelem; a vadkan elfogása; Gérüón
gulyájának ellopása; az égbolt vállra emelése.
9. Héraklész más, jelentéktelenebb munkái is láthatók Apollón trónszékén Amüklaiban
(Pauszaniasz III. 18. 7-9.) és Athéné bronz-szentélyében a spártai Akropoliszon (Pauszaniasz III.
17. 3.). Praxitelész domborművei a thébai Héraklész-szentély oromzatán a tizenkét
munka többségét bemutatják, csak a sztümphaloszi madarak hiányzanak, és az Antaiosszal való
birkózás helyett szerepel Augeiász istállóinak megtisztítása. Abból, hogy szemmel láthatólag sok
város szeretett volna Héraklész munkáival kapcsolatba kerülni, arra következtethetünk, hogy
Görögország igen nagy részében majdnem ugyanazt a házassági próbákról szóló rituális drámát
adták elő a koronázás előtt. [227 (134.7.-134.9.)]
135. Íphitosz meggyilkolása

Amikor Héraklész a tizenkét munka után hazatért Thébába, feleségét, Megarát, aki már
harminchárom éves volt, hozzáadta unokaöccséhez és kocsihaj tójához, a még csak tizenhat
esztendős Ioláoszhoz azzal az indokolással, hogy az ővele való házassága szerencsétlen
volt.1 Aztán fiatalabb, több szerencsét hozó feleség után nézett. Mikor meghallotta, hogy barátja,
Eurütosz, Melaniosz fia, Oikhalia királya közhírré tette, hogy annak adja leánya, Iolé kezét, aki
nyíllövésben legyőzi őt és négy fiát, azonnal oda indult.2 Eurütosznak Apollón ajándékozott egy
pompás íjat, s ő maga tanította meg a használatára is. Eurütosz azt állította ugyan, hogy még
Apollónnál is pontosabban tud célozni, Héraklész mégis játszva megnyerte a versenyt. Az
eredmény rendkívül bosszantotta Eurütoszt, s mikor megtudta, hogy Héraklész megölte Megara
gyermekeit, az asszonyt pedig eltaszította magától, elhatározta, hogy nem adja hozzá Iolét.
Miután töméntelen mennyiségű bort megivott, hogy bátorságot gyűjtsön, így szólt Héraklészhoz:

- Sose tudtál volna engem és fiaimat a céllövésben legyőzni, ha nem használsz a szabályok
ellenére bűvös nyílvesszőket, amelyek sose tévesztenek célt. A verseny nem érvényes, s
különben se bíznám szeretett leányomat olyan gyilkos gazemberre, mint te! Ráadásul
Eurüsztheusz rabszolgája vagy, tehát egy szabad embertől csak pofont érdemelsz. - Azzal
kiutasította Héraklészt a palotából. Héraklész nem vett magának rögtön elégtételt, noha minden
bizonnyal megtehette volna. De megesküdött rá, hogy bosszút fog állni.3
b) Eurütosz fiai közül hárman - éspedig Didaión, Klütiosz és Toxeusz - helyeselték apjuk
gyalázatos eljárását. De a legidősebb, akit Íphitosznak hívtak, kijelentette, hogy Iolét jog szerint
hozzá kellett volna adni Héraklészhoz. S amikor röviddel ezután eltűnt Euboiából [228 (135.a.
- 135.b.)] tizenkét erős patájú tenyészkanca és tizenkét izmos öszvércsikó, nem volt hajlandó
elhinni, hogy Héraklész a tolvaj. Az állatokat csakugyan Autolükosz, a közismert tolvaj lopta el,
külsejüket valamilyen varázslattal megváltoztatta, és a sajátjaiként adta el őket a mit sem sejtő
Héraklésznak.4 Íphitosz követte a kancák és csikók nyomait, s mikor észrevette, hogy Tirünsz
felé vezetnek, gyanakodni kezdett, hogy mégiscsak Héraklész állt ily módon bosszút a
sérelemért, amely Eurütosz részéről érte. Amikor váratlanul összetalálkozott Héraklésszal,
aki éppen akkor tért vissza, miután megmentette Alkésztiszt, elhallgatta gyanúját, és csupán
tanácsot kért tőle az ügyben. Héraklész Íphitosz leírása alapján nem jött rá, hogy azokról az
állatokról van szó, amelyeket Autolükosz eladott neki, és szokott szívélyességével
megígérte, hogy megkeresi őket, ha Íphitosz elfogadja a meghívását. De már sejtette, hogy őt
gyanúsítják a lopással, s ez nagyon bántotta érzékeny lelkét. Egy nagy lakoma után fölvitte
Íphitoszt Tirünsz legmagasabb tornyának a tetejére. - Nézz jól körül! - szólította fel.
- Aztán mondd meg, hogy látod-e valahol a kancáidat legelni! - Nem látom - ismerte el Íphitosz. -
Akkor hát hamisan vádoltál magadban azzal, hogy én vagyok a tolvaj! - ordította eszelős dühvel
Héraklész, és a halálba taszította Íphitoszt.5
c ) Héraklész azonnal elment Néleuszhoz, Pülosz királyához, és megkérte, hogy tisztítsa meg.
Néleusz azonban nem volt rá hajlandó, mert Eurütosz a szövetségese volt. Fiai sem akartak
hajlékot adni Héraklésznak, csak Nesztór, a legfiatalabb. Héraklész végül is Déiphoboszt,
Hippolütosz fiát beszélte rá, hogy tisztítsa meg bűnétől Amüklaiban. De továbbra is rossz álmok
gyötörték, elment hát a delphoi jósdába, és megkérdezte, hogyan szabadulhatna meg tőlük. 6
Xenoklea, a Pűthia nem volt hajlandó válaszolni a kérdésre. - Megölted a vendégedet - mondotta.
- Ilyen [229 (135.b.-135.c.)] embereknek nem adok tanácsot! - Akkor kénytelen vagyok saját
jósdát állítani fel magamnak! - kiáltotta Héraklész, azzal valamennyi fogadalmi ajándékot elvitte
a szentélyből, sőt még a háromlábat is kirántotta Xenoklea alól.
- A tirünszi Héraklész nem is hasonlít kanóposzi névrokonához - jelentette ki zordan a Pűthia,
mikor Héraklész kicipelte a szentélyből a háromlábat. Ezzel arra célzott, hogy az egyiptomi
Héraklész egyszer ellátogatott Delphoiba, és igen udvariasan és tisztelettudóan viselkedett.7
d) Apollón fel volt háborodva. Nekiesett Héraklésznak, és addig viaskodott vele, míg Zeusz
szét nem választotta őket egy villámmal, és rájuk nem parancsolt, hogy fogjanak kezet, és
legyenek barátok. Héraklész visszaadta a szent háromlábat, aztán közösen megalapították
Güthión városát, amelynek piacterén most egymás mellett áll Apollón, Héraklész és Dionűszosz
szobra. Erre Xenoklea a következőket nyilatkoztatta ki Héraklésznak: - Hogy szenvedéseidtől
megszabadulhass, egy álló esztendőre el kell adnod magad rabszolgának, és azt a pénzt, amit
fizetnek érted, fel kell ajánlanod Íphitosz gyermekeinek.8 Zeusz fel van háborodva, hogy
megsértetted a vendégbarátság törvényét, akármi késztetett is rá. - És kinek legyek a
rabszolgája? – kérdezte alázatosan Héraklész. - Lűdia királynője, Omphalé fog megvásárolni -
felelte Xenoklea. - Engedelmeskedem - jelentette ki Héraklész -, de egyszer még családostul
együtt eladom rabszolgának azt az embert, aki ilyen szenvedést hozott rám!9 - De vannak, akik
szerint Héraklész nem adta vissza a háromlábat, s mikor Apollón ezer év múlva értesült róla,
hogy a háromláb Pheneusz városába került, megbüntette a pheneusziakat: eltorlaszolta a
csatornát, amelyet Héraklész ásott, hogy levezesse az esővizet, és elárasztotta városukat. 10
e ) Elterjedt egy egészen más beszámoló is ezekről az eseményekről. Eszerint az euboiai
Lükosz, Poszeidón [230 (135.c.-135.e.)] és Dirké fia, egy felkelés alkalmával megtámadta
Thébát, megölte Kreón királyt, és jogtalanul elfoglalta a trónt. Mivel elhitte Kopreusz jelentését,

hogy Héraklész meghalt, el akarta csábítani Megarát. Mikor az asszony nem akart engedni neki,
gyermekeivel együtt megölte volna, ha Héraklész nem tér vissza időben a Tartaroszból, és
bosszút nem áll. Erre Héra, akinek Lükosz a kedvence volt, őrültséggel sújtotta Héraklészt.
Héraklész megölte Megarát, a saját fiait, valamint kedvencét, az aitoliai Sztikhioszt is.11 A
thébaiak szerint, akik még ma is mutogatják a gyermekek sírját, Héraklész még nevelőapját,
Amphitrüónt is megölte volna, ha Athéné le nem üti egy nagy kővel, hogy elveszítse az
eszméletét. Azzal rámutatnak a kőre, mondván: - A "büntető"-nek nevezzük. - Csakhogy
Amphitrüón már jóval előbb elesett az Orkhomenosz ellen viselt háborúban. Az athéniak azt
állítják, hogy Thészeusz - hálából, amiért Héraklész kiszabadította a Tartaroszból - ebben
a helyzetben érkezett nagy athéni sereggel Héraklész segítségére Lükosz ellen. A gyilkosságok
láttán rendkívül megdöbbent, mégis megígérte Héraklésznak, hogy egész életében, sőt halála
után is mindig a legnagyobb tisztelettel fog adózni neki, s magával vitte Athénba,
ahol Médeia gyógyfüvekkel kigyógyította őrültségéből. Utána Szikalosz még egyszer
megtisztította.12
1. Plutarkhosz: A szeretetről 9.; Apollodórosz II. 6. 1.; Pauszaniasz X. 29. 3.
2. Diodorus Siculus IV. 31.; Pauszaniasz IV. 33. 5.; Szophoklész: Trakhiszi nők 260. ss.
3. Hyginus: 14. Fabula; Apollóniosz Rhodiosz I. 88-9.; Homérosz: Odüsszeia VIII. 226-8.; Apollodórosz:
uo.; Diodorus Siculus: uo.; Szophoklész: uo.
4. Hésziodosz, idézi Szophoklész: Trakhiszi nők 266. sorának szkholionja; Homérosz: Odüsszeia XXI. 15.
ss.; [231 (135.e.)] Diodorus Siculus: uo.; Apollodórosz II. 6. 2.; Homérosz: Odüsszeia XXI. 22., szkholion.
5. Apollodórosz: uo.; Szophoklész: Trakhiszi nők 271.; Homérosz: uo., a Phereküdészt idéző
szkholionnal; Diodorus Siculus: uo.
6. Apollodórosz: uo.; Diodorus Siculus: uo.
7. Apollodórosz: uo.; Pauszaniasz X. 13. 4.; Hyginus: 32. Fabula.
8. Apollodórosz: uo.; Hyginus: uo.; Pauszaniasz II. 21. 7.; Diodorus Siculus: uo.
9. Szophoklész: Trakhiszi nők 248. ss. és 275. ss.; Hyginus: uo.; Servius: Vergilius Aeneise VIII.
10. Plutarkhosz: Az isteni bosszú lassúságáról 12.; Pauszaniasz VIII. 14. 3.
11. Hyginus: 32. Fabula; Euripidész: Héraklész 26. ss. és 533.; Servius: Vergilius Aeneise VIII. énekének
300. soráról; Szophoklész: Trakhiszi nők 355., szkholion; Ptolemaiosz Héphaisztiónosz VII., idézi Phótiosz
490. o.
12. Euripidész: Héraklész 26. ss., 1163. ss. és 1322.; Pauszaniasz IX. 11. 2.; Diodorus Siculus IV. 55.;
Menokratész, idézi Pindarosz: IV. iszthmoszi ódája 104. és a következő sorok szkholionja.
1. A matriarchális társadalomban a királyi feleségtől való válás egyértelmű volt a trónról való
lemondással, mivel a trón a nő hozománya volt. Valószínű, hogy amikor Görögországban
meglazultak az ősi szokások, a szent király uralma végén elkerülhette a halált, ha lemondott
országáról, és elvette egy másik ország trónörökösnőjét. Ha ez igaz, akkor Eurütosz nem azért
nem fogadta el vejének Héraklészt, mert az megölte a gyermekeit - ezek azok a gyermekek
voltak, akiket évről évre feláldozott, amíg Théba uralkodója volt -, hanem mert nem tett eleget
királyi kötelességének, vagyis nem halt meg. A menyasszony kezét íjászversenyen elnyerni
[232 (135.1.) ] indo-európai szokás volt: így nyeri el a Mahábháratában Ardzsúna is Draupadí
kezét, a Rámajanában Ráma Siva hatalmas íját hajlítja meg, és így nyeri el Szitát.
Ezenfelül Indiában és Egyiptomban a királyi házassági rítushoz tartozott, hogy kilőttek egy-egy
nyílvesszőt a négy fő világtáj s egyet a zenit felé (lásd 126. 2. és 132. 8.). A kancák valószínűleg
áldozati állatok voltak Héraklész és Iolé esküvőjén, amikor Héraklész Oikhalia királya lett (lásd
81. 4.). Íphitosz mindenesetre a király helyettese, akit év végén - vagy bármikor - letaszítottak
Théba falairól, hogy kiengeszteljék valamelyik haragvó istent (lásd 105. 6., 106. j. és 121. 3.).
2. Hogy Héraklész elragadja a delphoi háromlábat, valószínűleg a szentély dórok által történt
elfoglalásának az emléke, mint ahogy az Apollón és Héraklész közé hajított villám azé a döntésé,
hogy Apollón inkább tartsa meg magának a jósdáját, mint hogy átengedje Héraklésznak - föltéve,
hogy hajlandó a dór érdekeket szolgálni, mint a dór ligához tartozó düméi törzs pártfogója.
Közismert, hogy a klasszikus korban a delphoi jósdát a spártaiak - akik dórok voltak - tartották
ellenőrzésük alatt. Euripidész Héraklészében meg sem említi a háromláb esetét, mivel Kr. e. 421-
ben az athéniaknak az a próbálkozása, hogy Delphoit megtartsák Phókisz fennhatósága alatt, a

nikiászi egyezmény következtében meghiúsult; a spártaiak mindenáron az ő ellenőrzésük alatt
álló független bábállamot akartak csinálni belőle. A negyedik század közepén, amikor megint
kitört a viszály, a phókisziak elfoglalták Delphoit, és kincseinek egy részét kisajátították, hogy
önnön védelmükre hadsereget állítsanak fel, de csúfos vereséget szenvedtek, s valamennyi
városukat lerombolták.
3. A Pűthia szemrehányása alighanem azt jelenti, hogy a dórok, akik meghódították a
Peloponnészoszt, "Héraklész fiai"-nak nevezték magukat, és nem tanúsítottak a papnő iránt
olyan tiszteletet, mint akháj, aiol és [233 (135.1.-135.3.)] ión elődeik, akiket inkább az egyiptomi
Delta-vidéken élő földművelő líbiaiakhoz fűztek vallási kapcsolatok, mint a hellén
pásztorkirályokhoz. Xenoklea elődjét, Hérophilét („Hérának drága"), Zeusz és Lamia leányát
a líbiaiak, akik fölött uralkodott, "Szibüllá"-nak nevezték (Pauszaniasz X. 12. 1.; Euripidész:
Prológus a Lamiához). Cicero megerősíti ezt a nézetet, amikor tagadja, hogy Alkméné fia (vagyis
a predór Héraklész) azonos lett volna azzal, aki Apollónnal a háromlábért harcolt
(Az istenek természetéről III.). Később vallási meggondolásból kísérletek történtek a phókiszi
Apollón és a dór Héraklész közti viszály elsimítására. Ezért véli úgy Plutarkhosz, aki pap volt
Delphoiban, hogy Héraklészból tapasztalt jós és gondolkodó lett, és „valószínűleg egy
Apollónnal folytatott barátságos vetélkedés során szerezte meg a háromlábat" (Párbeszéd a
delphoi E-ről 6.). Amikor Apollónnak Pheneusz lakóin állt bosszújáról ír, tapintatosan
elhallgatja, hogy Héraklész ásta nekik a csatornát (lásd 138. d.).
136. Omphalé
Héraklészt Hermész, minden fontos pénzügyi vállalkozás védnöke, Ázsiába vitte, névtelen
rabszolgaként eladta, s a vételárat, három ezüsttalentumot később át akarta adni Íphitosz
árváinak. Eurütosz azonban szigorúan megtiltotta unokáinak, hogy bármilyen pénzbeni
jóvátételt elfogadjanak, mondván, hogy vérért csak vérrel lehet fizetni. Hogy ezek után mi
történt az ezüsttel, azt egyedül csak Hermész tudja.1 Ahogy a Pűthia előre megmondta,
Héraklészt Lűdia királynője, Omphalé vásárolta meg, aki ugyancsak értett az alkuhoz. Héraklész
hűségesen szolgálta egy álló esztendeig - vagy háromig -, és megszabadította Kisázsiát a
banditáktól, akik egészen ellepték.2 [ 234 (135.3.-136.a.)]
b ) Ez az Omphalé — Iordanész leánya, és egyes szaktekintélyek szerint Tantalosz anyja -
szerencsétlen férjétől, Tmólosztól, Árész és Theogoné fiától örökölte a birodalmat. Tmólosz a
Karmanórion hegyén vadászott - a hegy Karmanórról, Dionüszosz és Alexirrhoé fiáról
kapta a nevét, akit ott ölt meg egy vadkan -, s beleszeretett Artemisz egyik szűz társnőjébe,
Arkhippébe. Arkhippé, akinél Tmólosz minden fenyegetése és könyörgése egyaránt süket
fülekre talált, úrnője templomába menekült, ott azonban Tmólosz - mit sem törődve a hely szent
voltával - megerőszakolta, méghozzá az istennő fekhelyén. Arkhippé fohászt intézett
Artemiszhez, aztán felakasztotta magát egy gerendára. Az istennő erre szabadjára engedett egy
veszett bikát, s az állat földobta a levegőbe Tmóloszt, aki ráesett egy csomó hegyes karóra meg
éles kőre, s iszonyú kínok közt kiszenvedett. Omphalétól született fia, Theoklümenosz temette el
ott, ahol kilehelte lelkét, és a hegyet átkeresztelte Tmólosznak. A hegy lejtőin épült ugyanolyan
nevű várost Tiberius császár uralkodása idején pusztította el egy nagy földrengés.3
c ) Héraklész sok hőstettet vitt véghez szolgasága alatt. Többek közt elfogta a két epheszoszi
Kerkópszot, akik nem hagyták aludni. A Kerkópszok ikrek voltak, Ókeanosz és Theia fiai, és
Passzalosznak és Akmónnak, vagy Ólosznak és Eurübatosznak, vagy Szillosznak és
Triballosznak hívták őket. Ők voltak a legügyesebb csalók és hazugok, akik valaha is éltek a
világon, bebarangolták az egész földet, és egyre újabb szélhámosságokat követtek el. Theia
figyelmeztette őket, hogy Héraklészt kerüljék, s szavai - "Két kis fehér fenekűm, összeakadtok ti
még a nagy fekete fenékkel!" - közmondássá lettek, olyan értelemben, hogy a „fehér fenekű"
gyávát, hitványt, buját jelent.4 Az ikrek addig zümmögtek dongó alakban Héraklész ágya körül,
míg egy éjszaka el nem fogta és rá nem kényszerítette őket, hogy vegyék [235 (136.b. - 136.c.)]
fel igazi alakjukat. Aztán fejjel lefelé egy rúdra akasztva, a vállára vetette őket, és elindult velük.
Mármost Héraklész fenekét nem takarta el az oroszlánbőr, és a Naptól meg Kakosz és a krétai
bika tüzes leheletétől olyan feketére égett, mint egy ócska bőrpajzs, s a két Kerkópsz éktelen

röhögésbe tört ki, mikor azon vette észre magát, hogy fejjel lefelé lóg, és a fekete fenékre
kénytelen meredni. Héraklész meglepődött jókedvükön, de mikor megtudta az okát, leült egy
sziklára, és ő is úgy elkezdett kacagni, hogy a két Kerkópsznak sikerült rávennie, hogy eressze el
őket. Mármost igaz ugyan, hogy tudunk egy Kerkópia nevű ázsiai városról, de a Kerkópszok
tanyája és a „Fekete Fenék" nevű szikla Thermopülaiban látható. Valószínű tehát, hogy ez az
eset más alkalommal történt.5
d) Egyesek szerint a Kerkópszok végül is kővé változtak, mert Zeuszt is megpróbálták
becsapni. Másokviszont azt állítják, hogy Zeusz - büntetésül szélhámoskodásaikért - hosszú
szőrű, sárga majmokká változtatta, és az itáliai Pithekusszai-szigetekre száműzte őket.6
e) Egy lűdiai szurdokban élt bizonyos Szüleusz, aki az arra haladó idegeneket el szokta fogni,
s kényszerítette őket, hogy kapálják meg a szőlőjét. Héraklész gyökerestül kitépte a tőkéket.
Mikor az itónéi lűdök fosztogatni kezdtek Omphalé országában, Héraklész nemcsak a rabolt
zsákmányt szerezte vissza tőlük, hanem városukat is földig lerombolta. 7 Kelainaiban lakott egy
Litüerszész nevű gazda, Minósz király törvénytelen fia, aki fel szokta ajánlani a vándoroknak,
hogy szálljanak meg nála, aztán kényszerítette őket, hogy versenyezzenek vele a termés
betakarításában. Ha ellankadtak, megkorbácsolta őket, este meg, ha ő nyerte meg a versenyt,
levágta a fejüket, a holttestüket meg elrejtette a kévék közt, s közben siratóénekeket énekelt.
Héraklész úgy került Kelainaiba, hogy meg akarta menteni Daphniszt, a pásztort, Hermész fiát.
Daphnisz az egész világot [236 (136.c.-136.e.)] végigkutatta kedvese, Pimpleia után, akit
elraboltak a kalózok, s végül Litüerszész rabszolgái közt akadt rá a lányra. Daphniszt is kihívta
aratóversenyre Litüerszész, csakhogy Héraklész állt be helyette, legyőzte Litüerszészt, sarlóval
levágta a fejét, s fej nélküli törzsét bedobta a Maiandrosz folyóba. Daphnisz nemcsak Pimpleiát
kapta vissza: Héraklész a leánynak ajándékozta hozományul Litüerszész palotáját is. A phrügiai
aratók még ma is olyan aratódalt énekelnek Litüerszész tiszteletére, amelyik hasonlít az első
egyiptomi király fiának, Manerosznak a tiszteletére énekelt aratódalhoz, aki szintén a
búzaföldön halt meg.8
f) Végül lenyilazott Héraklész a lüdiai Szagarisz folyó partján egy hatalmas kígyót is, amely
emberben és gabonában egyaránt nagy pusztítást végzett, mire a hálás Omphalé, aki végre
rájött, hogy kicsoda Héraklész, és kik a szülei, szabadon bocsátotta, elhalmozta ajándékokkal, és
hazaküldte Tirünszbe, Zeusz pedig a győzelem emlékére elhelyezte az égbolton az Ophiokhosz
csillagképet. Egyébként a Szagarisz folyó Mündón és Alexirrhoé fiáról kapta a nevét, aki - miután
az Istenek Anyja őrültséggel sújtotta, mert nem vette komolyan misztériumait, és megsértette
eunuch papjait - a folyóba ugrott és belefulladt.9
g) Omphalé különben nem harcosnak, hanem szeretőnek vette meg Héraklészt, aki három fiút
nemzett vele: Lamoszt, Ageláoszt - annak a híres Kroiszosz királynak az ősét, aki máglyahalált
akart halni, mikor a perzsák elfoglalták Szárdiszt - és Láomedónt.10 Egyesek egy negyedik fiút is
emlegetnek: Türrhénoszt vagy Türszénoszt, a trombita feltalálóját, aki lűd kivándorlók élén
Etruriába vonult. Ők nevezték magukat türrhéneknek. De nagyobb a valószínűsége, hogy
Türrhénosz Héraklész és Omphalé egyik későbbi leszármazottja, Atüsz király fia volt.11
Héraklésznak Omphalé egyik szolgálójától, Malisztól is születtek fiai: Kleiodaiosz [237 (136.e.-
136.g.)] vagy Kleoláosz, valamint Alkaiosz, annak a lűd dinasztiának a megalapítója, amelyet
Kroiszosz király űzött el Szárdisz trónjáról.12
h) Görögországban olyan hírek terjedtek el, hogy Héraklész levetette az oroszlánbőrt és a
nyárfa koszorút, és gyémántos nyakláncot, arany karkötőket, női főkötőt, bíborsálat és maión
övet visel helyettük. A szóbeszéd szerint könnyűvérű ión leányok társaságában ilyen
öltözékben huzigálta a gyapjúszálat a csillogó kosárból, és gombolyította a fonalat, s reszketett,
ha úrnője megszidta. Azt is beszélték, hogy Omphalé még meg is verte aranypapucsával, ha
ügyetlen ujjaival eltörte az orsót, és azzal szórakozott, hogy elmeséltette vele hőstetteit.
S Héraklész még csak nem is restelkedett. Ezért festettek róla olyan képeket, amelyeken sárga
alsóruhában Omphalé szolgálóival fésülteti a haját, és a körmét ápoltatja, s közben Omphalé
oroszlánbőrbe öltözve a buzogányával meg az íjával büszkélkedik.13
i) Az igazság azonban az egészből mindössze csak ennyi: Héraklész és Omphalé egyszer
ellátogattak Tmólosz szőlejébe. Az asszony arannyal hímzett bíborszínű köntösben volt, s be

volt illatosítva a haja, Héraklész pedig lovagiasan egy arany napernyőt tartott föléje.
Pán egy magas dombról meglátta őket, azonnal beleszeretett Omphaléba, búcsút mondott a
hegy istennőjének, és kijelentette: - Mától fogva csak őt imádom! - Omphalé és Héraklész
megérkezett céljához, egy félreeső barlanghoz, s puszta mulatságból ruhát cserélt. Omphalé
ráadott Héraklészra egy hálószerű övet - nevetségesen szűk volt Héraklész derekára -, aztán
ráadta bíborköntösét is. Noha a köntöst egészen kifűzte, hogy a lehető legbővebb legyen,
Héraklész karján bizony szétrepedt, és a saru szalagja is túl rövidnek bizonyult: nem
érte át Héraklész lábfejét.
j) Alkonyatkor áldozatot mutattak be Dionűszosznak, aztán vacsora után lefeküdtek, de
külön-külön [238 (136.g.-136.j.)] fekhelyre, mivel az isten ilyen alkalmakkor önmegtartóztatást
kíván tisztelőitől. Éjféltájban Pán belopózott a barlangba, és a sötétben kitapogatta az ágyat,
amelyikben - ő legalábbis azt hitte - Omphalé aludt selyemköntösében. Remegő kézzel
felhajtotta a takarót és alá bújt. Csakhogy Héraklész felébredt, és akkorát rúgott rajta,
hogy átrepült a barlangon. Omphalé a nagy puffanásra és üvöltésre kiugrott az ágyából, s
kiabálni kezdett, hogy gyújtsanak világot. Mikor a szolgák bejöttek, Héraklésszal együtt holtra
nevette magát, mikor meglátta a sarokban kuporgó, sebeit nyalogató Pánt. Pán azóta is
irtózik a ruhától, és azt kívánja, hogy papjai meztelenül vegyenek részt rítusain. Ő terjesztette el
bosszúból azt a pletykát, hogy Héraklész nem tréfából, hanem perverzitásból szokott ruhát
cserélni Omphaléval.14
1. Apollodórosz II. 6. 3.; Diodorus Siculus IV. 31.; Phereküdész, idézi Homérosz Odüsszeiája XXI. 22.
sorának szkholionja.
2. Szophoklész: Trakhiszi nők Apollodórosz II. 6. 2.; Diodorus Siculus: uo.
3. Apollodórosz II. 6. 3.; Plutarkhosz: A folyókról 7.; Tacitus: Annales II. 47.
4. Apollodórosz: uo.; Szuidasz: Kerkópszok címszó alatt; Lukiánosz: Alexandrosz 4., szkholion;
5. W. H. Roscher. Lexikon der griechischen und römischen Mythologie II. 1166. ss.; K. O. Müller: A dórok
I. 464.; Ptolemaiosz Klaudiosz V. 2.; Hérodotosz VII. 216.
6. Szuidasz: Kerkópszok címszó alatt; Xenagorasz, idézi Harpokratión: Kerkópszok címszó alatt;
Eusztathiosz: Homérosz Odüsszeiája XIX. énekének 247. soráról; Ovidius: Átváltozások XIV. 88. ss.
7. Tzetzész: Khiliadesz II. 432. ss.; Diodorus Siculus IV. 31.; Dionűsziosz: A Föld leírása 465.;
Sztephanosz Büzantinosz: Itóné címszó alatt. [239 (136.j.)]
8. Theokritosz: Idillek X. 41., szkholion; Athénaiosz X. 615. és XIV. 619.; Eusztathiosz Homéroszról
1164.; Hészükhiosz, Phótiosz és Szuidasz: Litüerszész címszó alatt; Pollux IV. 54.
9. Hyginus: Poetica Astronomica II. 14.; Plutarkhosz: A folyókról 12.
10. Diodorus Siculus IV. 31.; Bakkhülidész III. 24-62.; Apollodórosz II. 6. 3.; Palaiphatosz 45.
11. Pauszaniasz II. 21. 3.; Hérodotosz I. 94.; Sztrabón V. 2. 2.; Halikarnasszoszi Dionűsziosz I. 28.
12. Hellanikosz: Töredék 102., Didot kiad.; Diodorus Siculus: uo.; Euszebiosz: Praeparatio Euangelica II.
35.; Hérodotosz I. 7.
13. Ovidius: Hősnők levelei IX. 54. ss.; Lukiánosz: Istenek párbeszédei 13.; Plutarkhosz: Beleavatkozzon-e
egy öregember az államügyekbe? 4.
14. Ovidius: Fasti II. 305.
1. Karmanór Adónisz mellékneve lehetett (lásd 18. 7.), akit szintén vadkan ölt meg. Hogy
Tmólosz mikor szentségtelenítette meg Artemisz templomát, nem lehet megállapítani, mint
ahogy azt sem, hogy mikor kapott parancsot Héraklész, hogy kártalanítsa Eurütoszt megölt
fiáért. Mégis valószínű, hogy mindkét esemény történelmi eredetű. Omphalé alighanem a
Pűthia, a delphoi omphalosz őrzője, aki megítélte a kártérítést, és elrendelte, hogy Héraklész
mindaddig templomszolga legyen, amíg a kiszabott összeget meg nem fizeti. Az is
valószínű, hogy szolgasága színhelyét a mitográfusok változtatták meg - mivel "Omphalé" egy
lűd királynő neve is volt -, hogy magyarázatot adjanak egy sor egyéb hagyományra.
2. A Kerkópszok, mint sokféle nevük mutatja, kérek, vagyis gonosz szellemek voltak, akik
csalóka és rossz álmok alakjában jelentek meg, és Héraklészhoz való fohászkodással lehetett
elűzni őket, mert a lidércnyomás [240 (136.1.-136.2.)] fölött csak neki volt hatalma (lásd 35. 3-
4.). Noha kezdetben csak közönséges szellemekként ábrázolták őket, mint Kerkópszot (akinek a
neve a Kerkópsz egy másik alakja), a későbbi műalkotásokon már kerkopithékoiként "majmok")

jelennek meg, talán Héraklésznak egyik "oszlopával", Gibraltárral való kapcsolata miatt,
ahonnan a karthágói kereskedők majmokat szállítottak a gazdag görög és római nőknek
háziállatul. A görögök által Pithekusszainak nevezett, a Nápolyi-öböl északi részén fekvő két
szigetre, Ischiára és Procidára nemigen kerülhettek majmok. Nevük valószínűleg az ott készített
korsókra ("pithoi") utal (Plinius: Historia Naturalis III. 6. 12.).
3 . A szőlősgazdáknak az a szokása, hogy szüretkor elfogtak és megöltek egy idegent a
szőlőtőke szellemének a tiszteletére, Szíriában és Kisázsiában széles körben elterjedt. Hasonló
áldozatot mutattak be aratáskor, nemcsak arrafelé, hanem Európában is. Sir James Frazer
részletesen ismerteti e témát Az aranyágban. E mítosz Héraklésznak tulajdonítja az
emberáldozatok megszüntetését: e társadalmi reformmal a görögök még akkor is kérkedtek,
amikor egyre több és több kegyetlen és pusztító háborút folytattak.
4 . A klasszikus kor írói Héraklésznak Omphalénál való szolgálattételével azt jelképezték, hogy
még egy erős férfi is milyen könnyen rabszolgájává lehet egy kéjsóvár és becsvágyó nőnek. Az,
hogy a köldököt tartották az asszonyi bujaság székhelyének, ilyen összefüggésben elegendő
magyarázatul szolgálhat az Omphalé névre. De a mese azért inkább a szent királyság
matriarchátusból patriarchátusba való átmenetének ama korai szakaszára vonatkozik, amikor a
királynak mint a királynő férjének már joga volt a szertartásokon és áldozatokon a feleségét
képviselni - de csak annak ruháiban. Reveillout kimutatta, hogy ez volt a szokás Lagasban is, a
sumér korszak kezdetén s számos krétai műalkotáson is [241 (136.2.-136.4.)] láthatók áldozati
célból női ruhába öltözött férfiak - nemcsak pettyes ingnadrágban, mint a Hagia Triadában levő
szarkofágon, hanem fodros szoknyában is, mint a knósszoszi palota egyik freskóján. Héraklész
rabszolgaságát érthetővé teszi néhány ősi nyugat-afrikai matriarchális szokás is: Loangóban,
Daurában és az abronoknál, miként Briffault kimutatja, a király rabszolgasorból való, és nincs
semmiféle hatalma; Agonnában, Latukában, Ubembában és másutt csak királynő van, aki nem
megy férjhez, hanem rabszolga szeretőket tart magának. Sőt ez volt a szokás a klasszikus korig
az ősi lokriszi nemességnél is, amelyik azzal a kiváltsággal rendelkezett, hogy papnőket küldött
a trójai Athénének (lásd 158. 8.). Kr. e. 638-ban ez a nemesség kénytelen volt kivándorolni
Görögország középső részéből az itáliai csizma sarkán levő Locri Epizephyriibe „a botrány
miatt, amelyet nemesi asszonyaiknak rabszolgákkal folytatott válogatás nélküli viszonyai
okoztak" (lásd 18. 8.). Ezek a lokrisziak nem hellén eredetűek voltak, erényt csináltak a krétai,
káriai és amorita módra folytatott házasság előtti szabad szerelemből (Klearkhosz 6.), és
ragaszkodtak a matriarchális utódlási rendszerhez (Dionűsziosz: A Föld leírása 365-67.;
Polübiosz XII. 6.b.). Ez a szokás valószínűleg általános volt a prehellén Görögországban és
Itáliában, de ma már csak a Locri Epizephyrii romjai közelében levő Bagnarában élnek a
matriarchális hagyományok. A bagnarai nők hosszú, redős szoknyát viselnek, és mezítláb
mennek több napos üzleti körútjaikra, mialatt a férfiaknak kell a gyerekekkel törődniök; két
mázsát is el tudnak cipelni a fejükön. A férfiak csak tavasszal, a kardhal-idényben kapnak
szabadnapot, hogy megmutassák, milyen ügyesen bánnak a szigonnyal, meg nyáron, amikor
kimennek a hegyekbe faszenet égetni. Noha Bagnara hivatalos védőszentje Szent Miklós, a
bagnarai nők nem veszik tudomásul. Plébánosuk panaszkodik, hogy jobban érdekli őket [242
(136.4.)] Szűz Mária, mint a Fia - tudniillik Szűz Mária a szűz Koré utódja, akinek gyönyörű locri
temploma messze földön híres volt a klasszikus korban.
137. Hészioné
Miután Omphalé királynőnél leszolgálta az idejét, Héraklész visszatért Tirünszbe. Már

tökéletesen visszanyerte ép eszét, és azonnal hadjáratot szervezett Trója ellen.1 Hogy miért,
annak a története a következő. Amikor Telamón társaságában hazatérőben volt az amazónok
földjéről - vagy amikor partra szálltak az Argonautákkal Szigeionban elképedve látták, hogy
Láomedón leánya, Hészioné egy sziklához van láncolva a trójai partokon, méghozzá, az ékszereit
nem számítva, anyaszült meztelenül.2 Kiderült, hogy Láomedón nem fizette meg Poszeidónnak
és Apollónnak kialkudott bérüket, amikor fölépítették Trója falait, és vigyáztak a nyájaira,
s Poszeidón büntetésül rászabadított egy tengeri szörnyet. Egyesek szerint Láomedón köteles
lett volna feláldozni a két istennek valamennyi jószágot, amely királyságában abban az

esztendőben született, mások szerint olyan alacsony bért ígért nekik, mint a közönséges
napszámosoknak, s még így is becsapta őket több mint harminc trójai drakhmával. Apollón
bosszúból pestist küldött a városra, Poszeidón pedig utasította a szörnyeteget, hogy pusztítson
el minél több síkságlakót, s okádjon tengervizet a szántóföldjeikre, hogy menjenek tönkre. Egy
másik forrás szerint Láomedón Apollónnak megadta, amit ígért, Poszeidónnak azonban nem, és
Poszeidón szabadította rá ezért a pestist is meg a szörnyeteget is.3
b) Láomedón felkereste Zeusz Ammón jósdáját, ahol azt a tanácsot kapta, hogy tegye ki
Hészionét a tengerpartra, hadd falja fel a szörnyeteg. Láomedón azonban [243 (137.a.-137.b.)]
mindaddig nem volt hajlandó ezt megcselekedni, amíg a trójai nemesek nem engedik meg, hogy
előbb az ő leányaikat áldozza fel. A nemesek kétségbeesésükben Apollónhoz fordultak tanácsért,
aki éppúgy haragudott, mint Poszeidón, s nem sok jóval biztatta őket. A szülők többsége
sürgősen idegen országban helyezte biztonságba gyermekeit. Bizonyos Phoinodamasz azonban
otthon tartotta három leányát, mire Láomedón megpróbálta erőszakkal rávenni, hogy egyiküket
tegye ki a tengerpartra. Phoinodamasz erre a népgyűléshez fordult, kijelentette, hogy
szerencsétlen helyzetükért egyedül Láomedón felelős, tehát neki kell megszenvednie
érte, vagyis feláldoznia a leányát. A végén úgy döntöttek, hogy sorsot húznak, és a választás
Hészionéra esett, akit ki is kötöttek a sziklához, ahol Héraklész rátalált.4
c ) Héraklész széttépte a leány kötelékeit, bement a városba, és felajánlotta, hogy elpusztítja a
szörnyeteget, ha cserébe megkapja azt a két páratlan, halhatatlan, hófehér csődört vagy kancát,
amelyik szélsebesen tudott nyargalni a vízen meg az álló vetés fölött. A lovakat Zeusztól kapta
Láomedón kárpótlásul Ganümédész megbecstelenítéséért. Láomedón készségesen ráállt az
alkura.5
d ) Ekkor a trójaiak Athéné segítségével magas falat építettek Héraklésznak, hogy megvédje a
szörnyetegtől, ha kidugja a fejét a tengerből, és előrenyomul a síkságon. Mikor a szörnyeteg
odaért a falhoz, kitátotta hatalmas száját, mire Héraklész teljes fegyverzetben beleugrott. Három
napot töltött a szörnyeteg gyomrában, de győztesen jött ki belőle, noha a küzdelemben minden
hajaszálát elvesztette.6
e ) Hogy utána mi történt, mindmáig kérdéses. Egyesek szerint Láomedón eljegyezte
Hésziónét Héraklésszal, de mindjárt rá is beszélte Héraklészt, hogy hagyja Trójában a leányt is
eg a lovakat is, amíg úton lesz az Argonautákkal. De amikor az Aranygyapjút [244 (137.b.-
137.e.)] megszerezték, Láomedónban felülkerekedett a kapzsiság, és sem Hészionét, sem a
lovakat nem akarta kiadni Héraklésznak. Mások szerint ez az elutasítás egy-két hónappal
előbb történt, amikor Héraklész Hülasz után nyomozva jött Trójába.7
f ) A legkörmönfontabb változat szerint azonban Láomedón úgy csapta be Héraklészt, hogy a
halhatatlan lovak helyett halandókat adott neki, mire Héraklész megfenyegette, hogy háborút
indít Trója ellen, és dühösen elhajózott. Először Parosz szigetére ment, ahol oltárt emelt
Zeusznak és Apollónnak, aztán a korinthoszi Iszthmoszra, ahol megjósolta Láomedón
pusztulását, végül hazament saját városába, Tirünszbe, és hadsereget toborzott. 8
g ) Közben Láomedón megölte Phoinodamaszt, három leányát pedig eladta a szicíliai
kereskedőknek, akik áldozatokat jöttek vásárolni a vadállatok számára, a cirkuszi játékokra.
Szicíliában azonban a három leányt Aphrodité megmentette. A legidősebb, Aigeszta, együtt
hált a kutya alakot öltött Krimisszosz folyóval, és szült neki egy fiút, Aigesztészt, akit a latinok
Acestesnek neveznek.9 Ez az Aigesztész alapította Ankhiszész Trójából magával hozott
törvénytelen fia, Élümosz társaságában Aigeszta — későbbi nevén Szegeszta -, a feleségéről
elnevezett Entella, valamint Erüx és Aszka városait. Aigeszta később állítólag visszatért Trójába,
és férjhez ment bizonyos Kapüszhoz, s így lett Ankhiszész anyja.10
h ) Nincs eldöntve még, hogy Héraklész tizennyolc, egyenként ötvenevezős hosszú hajóval
indult-e Trója ellen, vagy csak hat kis hajóval és kisszámú legénységgel.11 De szövetségesei
között volt Ioláosz;Aiakosz fia, Telamón; Péleusz; az argoszi Oiklész és a boiótiai Déimakhosz.12
i ) Héraklész Szalamiszban éppen lakománál találta Telamónt és barátait. Rögtön felkínáltak
neki egy [245 (137.e.-137.i.)] aranyserleget, és felszólították, hogy az első kortyot áldozza
Zeusznak. Miután ez megtörtént, az égre emelte kezét, és így imádkozott: "Ó, Atyám, ajándékozd
meg Telamónt egy szép fiúval, akinek olyan a bőre, mint ez az oroszlánbőr, és hozzá illő

bátorsággal!" Látta ugyanis, hogy Telamón felesége, Periboia szülés előtt áll. Zeusz válaszul
leküldte sasát, és Héraklész biztosította Telamónt, hogy imája meghallgatásra talált. S valóban:
alig fejezték be a lakomát, Periboia megszülte a nagy Aiászt. Héraklész beburkolta a csecsemőt
az oroszlánbőrbe, s ezzel egész testét sebezhetetlenné tette, kivéve a nyakát, no meg a hónalját,
ahová beszorult a tegez.13
j) Héraklész Trója közelében partra szállt, a hajókat Oiklész őrizetére bízta, s ő maga a többi
bajnok élén megrohamozta a várost. Láomedónt meglepetésszerűen érte a támadás, nem volt
ideje fölállítani seregét, ezért kardot és fáklyákat osztott ki a nép között, és a tengerpartra
vezette őket, hogy gyújtsák fel a hajóhadat. Oiklész az utolsó leheletéig ellenállt, s hősies
utóvédharcot folytatott, míg bajtársai felszedték a horgonyt, és elmenekültek. Láomedón ekkor
visszarohant a város alá, s miután összecsapott Héraklész szétszórt erőivel, sikerült visszajutnia
a falak közé és bereteszelnie maga mögött a kapukat.
k ) Mivel Héraklésznak nem volt türelme ahhoz, hogy hosszasan ostromolja a várost, kiadta a
parancsot az azonnali támadásra. A falon elsőnek Telamón ütött rést, és nyomult be rajta,
tudniillik a leggyöngébb pontot, az apja - Aiakosz - által épített nyugati szárnyat szemelte ki a
rohamra. Héraklész azonban szorosan a sarkában volt, s majd megőrült a féltékenységtől.
Telamón hirtelen tudatára ébredt, hogy Héraklész kivont kardja az ő életét fenyegeti, de volt
lélekjelenléte: lehajolt, és felvett néhány hatalmas követ, amely a falról vált le. - Mit akarsz
ezekkel? - bömbölte Héraklész. - Oltárt építeni a Győztes Héraklésznak, Minden Rosszak [246
(137.i.-137.k.)] Elhárítójának! - felelte leleményesen Telamón. – Trója lerombolását átengedem
neked!14 - Héraklész kurtán köszönetet mondott, s már rohant is tovább. A későbbiekben
lenyilazta Láomedónt és valamennyi fiát - Podarkész kivételével, mert ő volt az egyetlen, aki azt
állította, hogy Héraklészt megilletik a halhatatlan lovak -, aztán lerombolta a várost. Miután
kitöltötte bosszúját, jutalmul Telamónnak adta Hészioné kezét, akinek még azt is megengedte,
hogy fogolytársai közül kiváltson egyet. A leány Podarkészt választotta. - Rendben van - mondta
Héraklész. - Előbb azonban el kell adni rabszolgának. - Podarkészt tehát áruba bocsátották, és
Hészioné azzal az aranyfátyollal váltotta ki, amellyel be volt kötve a feje. Erről kapta Podarkész
a Priamosz nevet, amely "kiváltott"-at jelent. De vannak, akik szerint Podarkész ekkor még csak
csecsemő volt.15
l) Miután Héraklész fölégette Tróját, és sivataggá tette a hozzávezető utakat, trónra ültette
Priamoszt, és elhajózott. Hészioné elkísérte Telamónt Szalamiszba, ahol Teukroszt szülte neki,
nem tudjuk biztosan, hogy törvényesen-e vagy házasságon kívül.16 Később elhagyta Telamónt,
Kisázsiába szökött, és átúszott Milétoszba, ahol elrejtőzött egy erdőben. Arión király talált rá.
Ott még egy fiút szült Telamónnak: Trambéloszt. Arión saját fiaként nevelte fel a fiút, és
megtette Telamón ázsiai rokonainak, a leiegeknek - illetőleg mások szerint a leszbosziaknak - a
királyává. Mikor Akhilleusz a trójai háború alatt megtámadta Miiétoszt, megölte Trambéloszt,
mert csak később tudta meg, hogy Telamón fia volt. A dolog nagyon elszomorította.17
m) Egyesek szerint Oiklész nem esett el Trója alatt, hanem még akkor is élt, amikor az
Erinnüszök az őrületbe kergették unokáját, Alkmaiónt. Sírja Arkadiában, Boreász megalopoliszi
szentélye közelében látható.18
n) Héraklész Troászból Glaukiával, a Szkamandrosz folyó leányával hajózott el. A leány az
ostrom alatt [247 (137.k.-137.n.)] Déimakhosz szeretője volt, s mikor az elesett az ütközetben,
Héraklészhoz fordult pártfogásért. Héraklész magával vitte a hajóra, és örült, hogy bátor
barátjának legalább az utóda megmarad: Glaukia ugyanis állapotos volt, s később szült egy
Szkamandrosz nevü fiút.19
o) Mármost, miközben Zeuszt elringatta az Álom, Héra megparancsolta Boreásznak, hogy
támasszon vihart. A vihar Héraklész hajóját messze eltérítette irányából, Kósz szigete felé. Mikor
Zeusz felébredt, dühbe gurult, és megfenyegette az Álmot, hogy lehajítja a felvilágból az Erebosz
öblébe. Az Álom az Éjszakához menekült oltalomért, azt pedig Zeusz nem merte megharagítani.
Csalódottságában az olümposzi isteneket kezdte gyötörni. Egyesek szerint ekkor történt, hogy
Hérát csuklójánál fogva az égbolthoz láncolta, és üllőket kötözött a bokáira, Héphaisztoszt pedig
lehajította a földre. Miután ekképp kitöltötte a mérgét, megmentette Héraklészt Kósz szigetéről,
és visszavezérelte Argoszba. Kószi kalandjait sokféleképpen adják elő.20

p) Egyesek szerint Kósz lakói kalóznak nézték Héraklészt, és úgy akarták megakadályozni a
szigethez való közeledését, hogy kőzáport zúdítottak a hajójára. Héraklész azonban erőszakkal
partra szállt, éjszakai rohammal elfoglalta Asztüpalaia városát, és megölte Poszeidón és
Asztüpalaia fiát, Eurüpülosz királyt. De őt meg Khalkódón sebesítette meg, s már majdnem
elpusztult, amikor Zeusz megmentette.21 Mások szerint azért támadta meg Kószt, mert
beleszeretett Eurüpülosz leányába, Khalkiopéba. 22
q) Egy másik tudósítás szerint Héraklész hat hajója közül öt elsüllyedt a viharban. Az egyetlen
megmaradt hajó zátonyra futott a Kósz-szigeti Laketánál, s Héraklész és útitársai csak
fegyvereiket tudták megmenteni a katasztrófából. Miközben a tenger vizét csavargatták
ruháikból, egy juhnyáj haladt el mellettük. Héraklész megkérte a merópiai pásztort, bizonyos
Antagoraszt, [248 (137.n.-137.q.)] hogy adjon neki egy kost. Erre az izmos Antagorasz kihívta
Héraklészt, hogy birkózzon meg vele, s legyen a kos a tét. Héraklész elfogadta a kihívást, de
mikor a két bajnok összeakaszkodott, Antagorasznak segítségére siettek merópiai barátai,
Héraklésznak meg a görögök, s tömegverekedés tört ki. Mivel Héraklész kifáradt a viharban, és
az ellenség számbeli fölényben volt, feladta a küzdelmet, bemenekült egy termetes thrák
matróna házába, s annak a ruháiba öltözve sikerült megmenekülnie.
r) De még aznap - felfrissülve az evéstől és alvástól újból összecsapott a merópiaiakkal, és
megverte őket. Miután megtisztult a vérüktől - még mindig női ruhában feleségül vette
Khalkiopét, és Thesszaloszt nemzette vele.23 Még ma is minden évben áldozatokat mulatnak be
Héraklésznak a mezőn, ahol az ütközet lefolyt; és a kószi vőlegények még ma is női ruhában
köszöntik új otthonukban menyasszonyukat. Héraklész papja is női ruhát vesz fel
Antimakheiában, mielőtt bemutatná az áldozatot.24
s) Az asztüpalaiai asszonyok haragudtak Héraklészra, és ocsmány szidalmakkal illették, s
ezért Héra tehénszarvakkal ajándékozta meg őket. Egyesek szerint azonban Aphrodité büntette
meg őket e szarvakkal, mert azt merték állítani, hogy szebbek, mint az istennő.25
t) Miután Héraklész feldúlta Kószt, és majdnem minden merópiait megölt, Athéné Phlegrába
vezérelte, és ott segített az isteneknek megnyerni a csatát a gigászok ellen.26 Aztán Boiótiába
jött, és királlyá választatta Szkamandroszt. Szkamandrosz önmagáról nevezte el az Ínakhosz
folyót, egy másik, közeli folyónak pedig az anyja, Glaukia nevét adta. Az Akidusza-forrást meg a
feleségéről nevezte el, akitől három leánya született. A leányokat még ma is "Szüzek" néven
tisztelik a helybeliek.27 [249 (137.q. - 137.t .) ]
1. Apollodórosz II. 4. 6.
2. Apollodórosz II. 5. 9.; Hyginus: 89. Fabula; Diodorus Siculus IV. 42.; Tzetzész: Lükophrónról 34.
3. Apollodórosz: uo.; Hyginus: uo.; Lukiánosz: Az áldozatokról 4.; Tzetzész: uo.; Diodorus Siculus: uo.;
Servius: Vergilius Aeneise III. énekének 3. soráról.
4. Servius: Vergilius Aeneise V. énekének 30. és I. énekének 554. soráról; Tzetzész; Lükophrónról 472.;
5. Diodorus Siculus IV. 42.; Tzetzész: Lükophrónról 34.; Valerius Flaccus II. 487.; Hyginus: uo.;
Apollodórosz II. 5. 9.; Hellanikosz, idézi Homérosz: Iliász XX. 146. sorának szkholionja.
6. Homérosz: Iliász XX. 145-8.;Tzetzész: uo.; Hellanikosz: uo.
7. Diodorus Siculus IV. 42. és 49.; Servius: Vergilius Aeneise I. énekének 623. soráról.
8. Apollodórosz II. 5. 9.; Hellanikosz: uo.; Pindarosz: Töredék 140/a., Schroeder kiad. és Iszthmoszi
ódák VI. 26. ss.
9. Tzetzész: Lükophrónról 472. és 953.; Servius: Vergilius Aeneise I. énekének 554. és V. énekének 30.
soráról.
10. Tzetzész: Lükophrónról 472., 953. és 965.; Servius: Vergilius Aeneise I. énekének 554. és V. énekének
30. és 73. soráról.
11. Diodorus Siculus IV. 32.; Apollodórosz I. 6. 4.; Homérosz; Iliász V. 638. ss.
12. Pindarosz: Nemeai ódák III. 61. és Iszthmoszi ódák I. 21-23.; szkholion; Apollodórosz: uo. és I. 8. 2.;
Homérosz: Odüsszeia XV. 243.; Plutarkhosz: Görög okok 41.
13. Apollodórosz III. 12-7.; Pindarosz: Iszthmoszi ódák VI. 35. ss. ; Tzetzész: Lükophrónról 455.;
Szophoklész: Aiász 833., szkholion; Homérosz: Iliász XXIII. 821., szkholion.
14. Apollodórosz II. 6. 4.; Hellanikosz, idézi Tzetzész: Lükophrónról 469.
15. Diodorus Siculus IV. 32.; Tzetzész: Lükophrónról 337.; Apollodórosz: uo.; Hyginus: 89. Fabula;
Homérosz: Iliász V. 638. ss. [250 (137. ) ]

16. Apollodórosz III. 12.7.; Servius: Vergilius Aeneise III. énekének 3. soráról; Homérosz: Iliász VIII. 283.
ss. és 284., szkholion.
17. Tzetzész: Lükophrónról 467., Athénaiosz II. 43.; Partheniosz: Szerelmi szenvedélyek 26.
18. Apollodórosz III. 7.5; Pauszaniasz VIII.36. 4.
19. Plutarkhosz: Görög okok 41.
20. Homérosz: Iliász XIV. 250. ss. és XV.18. ss.; Apollodórosz I. 3. 5. és II. 7. 1.
21. Apollodórosz II. 7.1.
22. Pindarosz: Nemeai ódák IV. 40., szkholion.
23. Apollodórosz II. 7. 8.; Homérosz: Iliász II. 678-79.
25. Ovidius: Átváltozások VII. 363-64.; Lactantius: Történetek Ovidius Átváltozások c. művéből.
26. Apollodórosz II. 7.1.; Pindarosz: Iszthmoszi ódák VI. 31. ss.
1. Ez a legenda az ötödik, azaz a még Homérosz előtti Trója lerombolására vonatkozik:

valószínűleg a leiegek által támogatott minüaiak, azaz aiol görögök törölték el a föld színéről,
mikor egy éppen kapóra jött földrengés ledöntötte a város vastag falait (lásd 158. 8.). Az
Aranygyapjú legendájából tudjuk, hogy Láomedón mind a minüaiak, mind a leiegek fekete-
tengeri kereskedelmi vállalkozásait ellenezte (lásd 148. 10.), és csak egyféleképpen lehetett
észre téríteni: ha lerombolták városát, amely ellenőrzése alatt tartotta a Hellészpontoszt és a
Szkamandrosz síkságát, ahol az évenkénti kelet-nyugati vásárt rendezték. A kilencedik munka
ugyanilyen fekete-tengeri vállalkozásokra vonatkozik (lásd 131. 11.). Héraklész feladatát
megkönnyítette egy Kr. e. 1260 körüli földrengés.
2. A mítosz, hogy Héraklész megmentette Hészionét, pontos megfelelője annak, ahogy
Perszeusz [251 (137.1.-137.2)] megmentette Andromédát (lásd 73. 7.), és nyilván egy olyan
képen alapul, amely közismert volt Szíriában és Kisázsiában: Marduk győzelmét ábrázolta
Tiámat, a tengeri szörny, vagyis Istár istennő egyik megjelenési formája fölött, akinek a hatalmát
úgy semmisítette meg, hogy egy sziklához láncolta az istennőt. Héraklészt Tiámat lenyeli, és
három nap kell hozzá, amíg kivágja magát a szörny gyomrából. Egy valószínűleg ugyanezen a
képen alapuló zsidó tanítómese szerint Jónás is három napot töltött a cethal gyomrában.
Marduk földi képviselője, Babilon királya, ugyancsak minden esztendőben eltűnt egy időre, s
ezalatt állítólag Tiámattal harcolt (lásd 17. 1.; 73. 7. és 103. 1.). Marduk, azaz Perszeusz fehér
Nap-lova itt a Hészioné megmentéséért járó jutalom. Az, hogy Héraklész elveszti a haját, Nap-
mivoltát hangsúlyozza: a szent király hajának év végi levágása varázserejének csökkenését
jelképezte, mint Sámson történetében (lásd 91. 1.). Mikor újból megjelent, alig volt több haja,
mint egy csecsemőnek. Az, hogy Hészioné kiváltja Podarkészt, talán azt jelképezi, hogy Seha
(Szkamandrosz?) anyakirálynője közbenjár a hettita Murszillisz királynál semmirekellő fia,
Manapadattas érdekében.
3. Phoinodamasz három leánya a háromszögletű Szicília szigetén uralkodó Holdistennő-
háromságot jelképezi. Akárcsak Artemisznek, Aphroditének és Hekatének, neki is a kutya volt a
szent állata. A görögül beszélő szicíliaiak éppúgy lelkesedtek a homéroszi eposzokért,
mint a rómaiak, és éppúgy szerettek volna trójai származásukkal is kérkedni, akármilyen
ingatag volt is e kérkedés indokolása. Szkamandrosz három leánya ugyanezt az istennőt
jelképezi Boiótiában. Abban, hogy Glaukia fiút szült a Szkamandrosznak, nem volt semmi
rendkívüli. A Pszeudo-Aiszkhinész szerint (Párbeszédek 10. 3.) a trójai arák megfürödtek a
folyóban, és azt kiabálták: „Vedd el a szüzességem, Szkamandrosz!" - ami arra mutat, hogy az
archaikus korban még azt [252 (137.2.-137.3.)] hitték, hogy a folyóvíz megtermékenyíti az
asszonyokat (lásd 68. 2.).
4 . Hogy Héraklész látogatása a helládikus Kósz szigetének a hellének által történt melyik
meghódítására vonatkozik, nem lehet tudni. De az, hogy a vőlegényen női ruha volt, amikor új
otthonukban üdvözölte menyasszonyát, valószínűleg a régebbi, matriarchális szokásnak tett
engedmény, amikor a nő üdvözölte házában a férfit, s nem megfordítva (lásd 160. 3.). Kósz
szigetén valószínűleg az Íó Hold-istennő tiszteletére rendezett argoszi szertartáson szokásoshoz
hasonló tehéntáncot jártak (lásd 56. 1.). Antimakheiában a szent király még a királynő
helyettesének primitív státusában volt, ezért kellett női ruhát viselnie (lásd 118. 8. és 136. 4.).

5 . Láomedón kancái ugyanabból a fajtából valók voltak, amilyet Boreász nemzett Trójában
(lásd 29. e.).
6 . Az Ínakhosz argoszi folyó volt; Plutarkhosz alighanem az egyetlen szaktekintély, aki szerint
Boiótiában is volt egy Ínakhosz, azaz Szkamandrosz.
138. Élisz meghódítása

Héraklész röviddel hazatérése után hadsereget toborzott Tirünsz és Arkadia lakóiból, s miután
a legelőkelőbb görög családokból is csatlakoztak hozzá önkéntesek, Élisz királya, Augeiász ellen
vonult, akire még az ötödik munka kapcsán neheztelt.1 Augeiász azonban előre számolt ezzel a
támadással, s felkészült az ellenállásra: kinevezte hadserege parancsnokaivá fivérének,
Aktórnak és Moliónénak vagy Molinénak, Molosz leányának két fiát, Eurütoszt és Kteatoszt, s
Élisz egy részének kormányzását a vitéz Amarünkeuszra bízta, akit általában a Thesszáliából
bevándorolt Püttiosz fiaként emlegetnek.2
b) Aktór fiait anyjukról Moliónoknak vagy [253 (137.3.-138.b)] Moliónidáknak szokták
nevezni, hogy megkülönböztessék őket annak az Aktórnak a fiaitól, aki Aiginát vette feleségül.
Ikrek voltak, egyazon ezüsttojásból születtek, és minden kortársuknál erősebbek voltak, de
abban különböztek a Dioszkúroszoktól, hogy születésüktől fogva össze voltak nőve derékban.3 A
Moliónok Dexamenosz kentaur leányait vették nőül - azok is ikrek voltak s egy emberöltő múlva
az ő fiaik uralkodtak Éliszben Augeiász unokájával és Amarünkeusz fiával közösen. Mind a
négyük tíz hajó parancsnoka volt a trójai háborúban. Az ország egy részének már Aktór volt az
ura anyja, Néleusz leánya, Hürminé révén, akiről a ma már nem létező Hürminé városát
elnevezte.4
c) Héraklész nem aratott dicsőséget az éliszi háborúban. Megbetegedett, s mikor a Moliónok
megverték hadseregét, amely Élisz szivében ütött tábort, a korinthosziak közbeléptek, és
kikiáltották az Iszthmoszi Fegyverszünetet. Héraklész ikertestvére, Íphiklész is azok közt volt,
akiket a Moliónok megsebesítettek. Barátai eszméletlenül szállították az arkadiai Pheneoszba,
ahol végül is meghalt, és hérosszá vált. Háromszázhatvan hősiesen harcoló kleónai is elesett
Héraklész oldalán; Héraklész nekik engedte át azt a kitüntetést, amelyet a nemeaiaktól kapott,
miután megölte az oroszlánt.5 Ő maga Olénoszba, barátjának, Dexamenosznak, a Moliónok
apósának az otthonába vonult vissza. Dexamenosz legfiatalabb leányának, Déianeirának elvette
a szüzességét, előzőleg azonban megígérte, hogy feleségül veszi. Mikor Héraklész továbbvonult,
Eurütión kentaur megkérte a leány kezét, s Dexamenosz nem merte visszautasítani. A menyegző
napján azonban minden előzetes figyelmeztetés nélkül megjelent Héraklész, lenyilazta
Eurütiónt és bátyjait, Déianeirát pedig elvitte magával. Egyesek szerint azonban Héraklész
menyasszonyát Mnészimakhénak vagy Hippolütének hívták, mivel Déianeirát rendszerint
Oineusz leányának [254 (138.b.-138.c.) szokták nevezni. Dexamenosz a Héraklésznak szentelt
kocka-jósdájáról nevezetes Bura városában született.6
d ) Mikor Héraklész visszatért Tirünszbe, Eurüsztheusz megvádolta, hogy titokban a királyi
méltóságra tör, amelyben pedig Zeusz már megerősítette őt, s ezért száműzte Héraklészt
Argoliszból. Erre Héraklész anyja, Alkméné, és unokaöccse, Ioláosz társaságában Pheneoszba
ment, és csatlakozott Íphiklészhez. Itt szeretőjévé tette Guneusz leányát, Láonomét. A pheneoszi
síkság közepén új csatornát ásott az Aroániosz folyónak, amely majdnem nyolc mérföld hosszú
és harminc láb mély volt. A folyó azonban hamarosan elhagyta a csatornát, amely sok helyütt
megrongálódott, és visszatért régi medrébe. Héraklész a Pheneosz-hegység lábánál is ásott
árkokat, hogy levezessék az árvizet. Az árkok nagyszerűen teljesítették is feladatukat, egy esetet
kivéve, mikor egy felhőszakadás után az Aroániosz kilépett a medréből, és elöntötte Pheneosz
ősi városát. A hegyoldalon még ma is láthatók a jelek, hogy milyen magasan állt a víz ennél az
áradásnál.7
e ) Amikor Héraklész később meghallotta, hogy az élisziek Poszeidón tiszteletére
körmenetben vonulnak a harmadízben megrendezendő Iszthmoszi Játékokra, s hogy a Moliónok
is végignézik a versenyeket, és részt vesznek az áldozatokon, Kleónai alatt lesbe állt egy útmenti
bozótban, és mindkettőjüket lenyilazta. Megölte nagybátyjukat, a másik Eurütoszt, Augeiász
király fiát is.8

f) Molióné hamarosan megtudta, ki ölte meg fiait, és rábírta az éliszieket, hogy követeljenek
elégtételt Eurüsztheusztól azon az alapon, hogy Héraklész Tirünszben született. Mikor
Eurüsztheusz kijelentette, hogy nem felelős Héraklész gaztetteiért, akit különben is
száműzött, Molióné arra kérte a korinthosziakat, hogy Argosz valamennyi lakóját tiltsák ki az
Iszthmoszi Játékokról, amíg nem adnak elégtételt a gyilkosságért. [255 (138.c.-138.f.) Mivel a
korinthosziak erre nem voltak kaphatók, Molióné elátkozott minden éliszit, aki részt vesz az
ünnepi játékokon. Ettől az átoktól még ma is tartanak: az Iszthmoszi Játékokon éliszi atléta soha
nem vesz részt.9
g) Héraklész azután kölcsönkérte Onkosztól a fekete sörényű Arión lovat, betörte, új
hadsereget toborzott Argoszban, Thébában és Arkadiában, és lerombolta Élisz városát. Egyesek
szerint megölte Augeiászt és fiait, és visszahelyezte Élisz trónjára Phüleuszt, a jog szerinti
királyt, mások szerint Augeiásznak legalább az életét megkímélte. Mikor Héraklész elhatározta,
hogy újból benépesíti Éliszt, és megparancsolta az elesett élisziek özvegyeinek, hogy feküdjenek
le katonáival, az asszonyok közös imával fordultak Athénéhez: azt kérték, hogy lehetőleg már az
első öleléskor essenek teherbe. Imájuk meghallgatásra talált, mire hálából szentélyt alapítottak
Athénének, az Anyának. Olyan túláradó öröm töltötte el őket, hogy a helységet, ahol új férjeiket
fogadták, valamint a mellette hömpölygő folyót Badü-nak nevezték el, ami éliszi nyelven „édes"-
et jelent. Héraklész később az Arión lovat Adrasztosznak ajándékozta, mondván, hogy mindenek
ellenére szivesebben harcol gyalog. 10
h) Ekkoriban kapta Héraklész a "Buphagosz", vagyis „Ökörevő" melléknevet. A dolog a
következőképpen történt. Kaukón és Asztüdameia fia, Lepreosz, aki az arkadiai Lepreosz
városát alapította (a vidék a lepráról kapta a nevét, amely a legelső letelepülőket sújtotta),
annak idején oktalan módon azt tanácsolta Augeiász királynak, hogy kötöztesse meg Héraklészt,
ha fizetséget kér az istállók kitakarításáért. Amikor Asztüdameia meghallotta, hogy Héraklész a
város felé tart, rábeszélte Lepreoszt, hogy fogadja udvariasan, és kérjen tőle bocsánatot.
Héraklész megbocsátott Lepreosznak, de mindjárt fel is szólította, hogy mérjék össze erejüket
három versenyszámban: diszkoszvetésben, abban, hogy [256 (138.f.-138.h.)] hány vödör vizet
tudnak meginni, s végül, hogy melyikük eszik meg hamarább egy ökröt. Héraklész a
diszkoszvetést és az ivóversenyt megnyerte, az ökröt azonban Lepreosz ette meg hamarabb.
Sikerétől megmámorosodva párbajra hívta ki Héraklészt, de az egy pillanat
alatt agyonütötte buzogányával. Sírja még ma is látható Phigaliában. Lepreosz lakói, akik
Démétért és az Ezüstnyárfa Zeuszát imádják, mindig éliszi alattvalók voltak. Ha valamelyikük
díjat nyer Olümpiában, a kikiáltó mindig lepreoszbeli éliszinek titulálja. Augeiász királyt
még ma is héroszként tisztelik az élisziek, és csak a spártai Lükurgosz uralkodása idején
lehetett rávenni őket, hogy felejtsék el Héraklész iránt táplált ellenséges érzelmeiket és
áldozzanak neki is. így sikerült megakadályozniok, hogy pestis törjön ki.11
i) Élisz meghódítása után Héraklész Píszában gyűjtötte össze hadseregét, és a zsákmányból
alapította meg atyja, Zeusz tiszteletére a minden negyedik évben megrendezésre kerülő híres
Olümpiai Ünnepségeket és Játékokat. Állítólag ez mindössze a nyolcadik atlétikai
verseny volt addig a világon.12 Miután kimérte a Zeusznak szentelt területet, és bekerítette a
szent ligetet, kilépte a stadiont, elnevezett egy közeli dombot „Kronosz dombjá"-nak, és hat
oltárt emelt az olümposzi isteneknek: két-két istennek egyet. Mikor Zeusznak mutatott be
áldozatot, az áldozati állat combját ezüstnyárfából rakott tűzön égette el. A fát a theszprótiai
Akherón folyó partján vágta. Áldozati tűzhelyet állított fel ősapja, Pelopsz tiszteletére, s
szentélyt is épített neki. Mivel közben sokat szenvedett a legyektől, még egy állatot áldozott
Zeusznak, a Legyek Elhárítójának, s Zeusz át is küldte a legyeket az Alpheiosz túlsó partjára. Az
élisziek még ma is szoktak áldozni ennek a Zeusznak, amikor kiűzik Olümpiából a legyeket.13
j) Már minden készen állt a nyári napforduló utáni első holdtöltekor rendezendő Ünnepi
Játékokra, csak [257 (138.h.-138.j.)] éppen árnyékot adó fák nem voltak a völgyben.
Héraklész tehát visszament a hüperboreoszok földjére, ahol annak idején megcsodálta a
vadolajfákat a Danubius forrásánál, és rábeszélte Apollón papjait, hogy adjanak neki egy fát,
hadd ültesse el a Zeusznak szentelt területen. Olümpiába visszatérve elrendelte, hogy az aitóliai
döntőbíró az olajfa leveleivel koszorúzza meg a győzteseket: ez legyen egyetlen jutalmuk,

hiszen ő sem kapott fizetséget Eurüsztheusztól az elvégzett munkákért. A fát "a Fehér Holló
Olajfájá"-nak nevezik, s még ma is ott áll Zeusz temploma mögött, a szent ligetben. A
koszorúknak szánt ágakat egy olyan nemes családból született fiú vágja le róla aranysarlóval,
akinek mindkét szülője él.14
k) Egyesek szerint Héraklész minden versenyszámot ellenfél nélkül nyert meg, mert senki
sem mert kiállni ellene. Valójában azonban minden számban heves küzdelem alakult ki. A
birkózásban azonban csakugyan nem akadt ellenfele, míg maga Zeusz - álcázva - nem
kegyeskedett a küzdőtérre lépni. A mérkőzés döntetlenül végződött, Zeusz fölfedte kilétét fia
előtt, a nézők ujjongtak, és a telihold olyan fényesen ragyogott, mintha világos nappal lett
volna.15
l) Az ősi legenda szerint azonban az Olümpiai Játékokat a Daktülosz Héraklész alapította, s ő
hozta el a vadolajfát a hüperboreoszok földjéről. A Daktülosz Héraklész tiszteletére gyakran
használnak varázsszereket meg amuletteket a boszorkányok, akik nem sokat törődnek azzal a
Héraklésszal, aki Alkméné fia volt. Állítólag Zeusz oltárát is - amely Pelopsz szentélyétől és Héra
szentélyétől pontosan egyforma távolságra, de a kettő előtt áll - a pergamoni oltárhoz hasonlóan
szintén ez a korábbi Héraklész építette azoknak a lábszárcsontoknak a hamujából, amelyeket
Zeusz tiszteletére égetett el. Évenként egyszer, az éliszi Elaphiosz hónap tizenkilencedik napján,
a látnokok hamut hoznak a [258 (138.j.-138.l.)] tanácsteremből, összekeverik az Alpheiosz
vizével - más víz nem alkalmas e célra -, s bevakolják vele az oltárt.16
m) De attól a Héraklésztól, aki Alkméné fia volt, még így sem lehet elvitatni a dicsőséget, hogy
a Játékokat ő keltette újból életre. Éliszben van egy régi, kőfallal bekerített gümnaszion, ahol az
atléták edzenek. A futópályák közt magas platánfák nőnek, s a bekerített pályát Xüsztosznak
nevezik, mert Héraklész bogáncsokon kúszott végig rajta. De a krétai Klümenosz, Kardisz fia, a
Daktülosz ivadéka már ötven évvel a deukalióni vízözön után megrendezte az Ünnepi Játékokat.
Ugyanezt tette később Endümión, Pelopsz és Krétheusz fia, Amütháón, valamint Péliász és
Néleusz, sőt egyesek szerint Augeiász is.17
n) Az Olümpiai Játékokat a naptárnak megfelelően negyvenkilenc vagy ötvenhavonként
rendezik meg, s jelenleg öt napig tartanak: annak a hónapnak a tizenegyedik napjától a
tizenötödikig, amelyre történetesen esnek. Héraklész kihirdette, hogy ebben a hónapban teljes
fegyvernyugvásnak kell lennie egész Görögországban, és olyan atléta nem vehet részt a
Játékokon, aki bűntettet követett el, vagy megsértette az isteneket. Az Ünnepi Játékokat
eredetileg a píszaiak rendezték, de a Héraklidák végleges visszatérése után aitóliai
szövetségeseik letelepedtek Éliszben, és őket bízták meg a feladattal.18
o) Kronosz dombjának északi oldalán egy Szószipolisznak nevezett kígyó lakik Eileithüia
szentélyében, s egy fehér fátyolba burkolt szűz papnő táplálja mézeskaláccsal és vízzel. Ez annak
a csodának az emlékét őrzi, amely megfutamította az arkadiaiakat, mikor megtámadták Élisz
szent földjét. Az éliszi sereg vezéreinél megjelent egy ismeretlen asszony, s átadott nekik egy
csecsemőt azzal, hogy az fogja győzelemre vezérelni őket. Hittek neki. S mikor az asszony
leültette a gyereket a két sereg közé, kígyóvá változott. Az arkadiaiak [259 ( 138.l. -138.o.) ]
megfutamodtak, nyomukban az élisziekkel, s súlyos veszteségeket szenvedtek. Eileithüia
szentélye jelzi a helyet, ahol a kígyó eltűnt Kronosz dombjában. A tavaszi napéjegyenlőség
idején, Elaphiosz havában a hegy csúcsán "királynők"-nek nevezett papnők mutatnak be
áldozatokat Kronosznak.19
1. Apollodórosz II. 7. 2.; Pindarosz: Olümpiai ódák X. 31-33.
2. Pauszaniasz V. 1. 8. és V. 2. 2.; Eusztathiosz: Homérosz Iliásza IX. énekének 834. és XXIII. énekének
1442. soráról.
3. Homérosz: Iliász XI. 709.; Apollodórosz: uo.; Ibükosz, idézi Athénaiosz II. 50.; Porphüriosz:
Problémák Homérosz Iliászával kapcsolatban 265.; Plutarkhosz: A testvéri szeretetről I.
4. Pauszaniasz V. 1. 8. és V. 3. 4.; Homérosz: Iliász II. 615-24.; Apollóniosz Rhodiosz I. 172. szkholion.
5. Apollodórosz: uo.; Pindarosz: Olümpiai ódák X. 31-33.; Pauszaniasz V. 2. 1. és VIII. 14.6.; Ailianosz:
Variae Historiae IV. 5.
6. Hyginus: 33. Fabula; Apollodórosz II. 5. 5. és 7. 5.; Diodorus Siculus IV. 33.; Pauszaniasz VII. 25. 5-6.
7. Diodorus Siculus: uo.; Pauszaniasz VIII. 14. 1-3.

8. Apollodórosz II. 7. 2.; Diodorus Siculus: uo.; Pauszaniasz II. 15. 1. ; Pindarosz: Olümpiai ódák X. 26.
ss.
Pauszaniasz V. 2. 2-3.
9.
10. Pauszaniasz
VIII. 25. 5. és V. 3. 1.; Apollodórosz II. 7. 2.; Homérosz szkholiasztája, idézi Meursziosz:
Lükophrónról 40.; Servius: Vergilius Aeneise VII. énekének 666. soráról.
11. Athénaiosz X. 412.; Pauszaniasz V. 4. 1.; 4. 4. és 5. 3-4.
12. Pindarosz: Olümpiai ódák X. 43. ss.; Tzetzész: Lükophrónról 41.
13. Pindarosz: uo.; Apollodórosz: uo.; Pauszaniasz V. 13. 1. és 14. 2-3.
14. Pindarosz: Olümpiai ódák III. 11. ss.; Diodorus Siculus IV. 14.; Pauszaniasz V. 15. 3. [260 (138.o.)]
15. Diodorus Siculus: uo.; Pindarosz: Olümpiai ódák X. 60. ss.; Pauszaniasz V. 8. 1.; Tzetzész:
Lükophrónról 41.
16. Pauszaniasz V. 7. 4. és 13. 5.; Diodorus Siculus V. 64. Pauszaniasz VI. 23. 1. és V. 8. 1.
17. Pindarosz: Olümpiai ódák III. 35. és V. 6., szkholion; Démoszthenész: Arisztokratész ellen 631-32. o.;
Sztrabón VIII. 3. 33.
18. Pauszaniasz VI. 20. 1-3.
1. Ez a mítosz valószínűleg egy Nyugat-Peloponnészosz ellen intézett sikertelen akháj

támadás emlékét őrzi, amelyet a Kr. e. 13. század végén egy második, sikeres támadás követett,
ezt azonban összetévesztették a Kr. e. I I . századi dór támadással, mivel Héraklész dór hérosz is
volt. Eurütión meggyilkolása valószínűleg ugyanazon az esküvői képen alapul, amely Phólosz
meggyilkolását ábrázolta. Héraklész nemcsak az Aroániosznak ásott új medret: hasonló tetteket
hajtott végre Éliszben (lásd 121. d.), Boiótiában (lásd 142. 3.) és Thrákiában is (lásd 130. b.). A
háromszázhatvan kleónait övező tisztelet nyilván valamilyen naptár-misztériumra vonatkozik,
mivel az egyiptomi évben - az Ozirisznek, Hórusznak, Széthnek, Ízisznek és Neftisznek szentelt
öt napot nem számítva - háromszázhatvan nap volt.
2. A Lepreosszal összefüggésbe hozott "lepra" a vitiligo nevű bőrbetegség volt, amelyet az
elégtelen táplálkozás okozott, de az ezüstnyárfa Hold-istennője meg tudott gyógyítani (A fehér
istennő 432. o.). Az igazi lepra csak a Kr. e. első században tűnt fel Európában.
3. Héraklész "Buphagosz" mellékneve eredetileg arra utalt, hogy tisztelői megettek egy ökröt.
4. Szószipolisz nyilván Kronosz szelleme volt, akiről elnevezték a dombot. Fejét a domb
északi lejtőjén temették el, hogy a mögötte - a Kladeosz és Alpheiosz egybefolyása közelében -
elterülő stadiont [261 (138.1.-138.4.)] megoltalmazza. Kronosz brit megfelelője, Bran, ugyanígy
védelmezte a London mellett emelkedő Tower Hillt (lásd 146. 2.). A tavaszi napforduló, amikor
az őzek borjadztak, a fa-naptár égerfa hónapjára esik, amelyet Elaphiosznak („őztől való") is
neveznek, és Kronosz-Bran szent hónapja volt (A fehér istennő 168-172. és 206-207. o.). Ebből
arra következtethetünk, hogy Éliszben az újév - Itália egyes részeihez hasonlóan - a tavaszi
napfordulókor kezdődött, amikor az óév királyát, akinek szarvai voltak, mint Aktaióinnak (lásd
22. 1.), megölték a tomboló nők, vagyis a „királynők". A Daktülosz Héraklész ehhez a kultuszhoz
tartozik (lásd 53. b.). Úgy látszik, hogy amikor Pelopsz ivadékai megérkeztek
Nap-szekerükkel és delfinjükkel, átalakították a naptárt, és a temetési játékokat a nyári
napforduló idején rendezték, amikor a szent királyt, Zeuszt megölte és felváltotta a helyettese -
s a király a téli napfordulókor állt bosszút helyettesén. Ennélfogva a klasszikus korban
Éliszben nyáron ünnepelték az új év kezdetét. Pelopsz említéséből arra következtethetünk, hogy
a királyt feláldozták, megették, s csontjainak vízzel kevert hamujával vakolták be az Istennő
oltárát. Nevezték Zöld Zeusznak, Akhilleusznak (lásd 164. 5.) és Héraklésznak is.
5. A vadolajfa, amellyel az óév légy alakot öltött démonjait és rossz szellemeit űzték el,
Líbiából került Görögországba. Az Északi Szél kultusza is inkább Líbiából származik (lásd 48. 1.
és 133. 5.), mint északról. Olümpiában valószínűleg nem a vadolajfát, hanem a fagyöngyöt (vagy
loranthoszt) vágta le a fiú az aranysarlóval (lásd 7. 7. és 50. 2. ); a vadolajfa a hüperboreoszok
fanaptárában szerepelt (lásd 119. 3.). A legősibb esemény a leányok futóversenye volt Héra
papnőjének tisztségéért. Mikor a király uralkodásának időtartamát egyetlen évről
meghosszabbították egy körülbelül száz hónapból álló Nagy Évre - hogy pontosabban
egybeessen a napés a holdidő -, a Nagy Év első felében a király [262 (138.4.-138.5.)] uralkodott,
a másikban a helyettese. Később ketten egyszerre uralkodtak, Moliónoknak nevezték őket, és
éppolyan szoros kapcsolatban álltak egymással, mint a spártai királyok (lásd 74. 1.). Lehet, hogy

Görögországban is akadt egy „sziámi" ikerpár, ami csak megerősítette a metaforát. Élisznek
Augeiász által történt felosztása - amiről Homérosz tudósít — arra vall, hogy volt egy későbbi
időszak, amikor a szent király uralkodása végeztével megtartotta országa egyharmadát, mint
Argoszban Proitosz. Amarünkeusz nyilván hódítás révén szerezte meg a maga részét.
6. Molióné talán a Játékok védnökének, az éliszi Hold-istennőnek a mellékneve volt. Neve azt
jelenti, hogy „a molü királynője", a molü pedig egy növény volt, amelyet másutt a holdvarázslat
ellen használtak (170. 5.). Agamédé („nagyon ravasz") néven is ismerték; ez a neve Augeiász
leányának, a varázslónőnek is, aki „minden gyógyfüvet ismert, mit csak a föld ad" (Homérosz:
Iliász XI. 739-41.). A klasszikus korban „Athéné, az Anya" különös és az istennőhöz nem illő
fogalom volt, és meg kellett magyarázni valamivel (lásd 25. 2. és 141.1.), az éliszi hagyomány
alapján azonban úgy látszik, hogy a Badü folyó partján erotikus orgiákat rendeztek a
tiszteletére.
7. Az Arión megfékezése az arkadiai Onkoszban valószínűleg a koronázási szertartáshoz
tartozott (lásd 130. 1.).
139. Pülosz elfoglalása
Élisz után Héraklész Pülosz városát foglalta el és égette fel, mert a pülosziak segítségére voltak
Élisznek. Néleusz valamennyi fiát megölte, kivéve Nesztort, a legfiatalabbat, aki éppen
Geraniában tartózkodott. Maga Néleusz azonban életben maradt.1
b) Athéné, az igazság bajnoka, Héraklész oldalán [263 (138.5.-139.b.)] harcolt, Püloszt pedig
Héra, Poszeidón, Hádész és Árész védelmezte. Miközben Athéné Árésszel volt elfoglalva,
Héraklész Poszeidónnal csapott össze - buzogánnyal a háromágú szigony ellen -, és
visszavonulásra kényszerítette. Aztán lándzsával a kezében Athéné segítségére sietett.
Háromszor rohamozta meg, s harmadszorra át is döfte Árész pajzsát, aki elterült a földön. Aztán
irtózatos erővel beleszúrt Árész combjába, s a lándzsa mélyen behatolt az isteni húsba. Árész
fájdalmában az Olümposzra menekült, ahol Apollón gyógyírt tett a sebre, és egy óra alatt
begyógyította. Árész ismét felvette a harcot, de Héraklész egyik nyílvesszője keresztülfúródott a
vállán, s kénytelen volt végleg távozni a csatatérről. Héraklész egy háromtollú nyílvesszővel
Hérát is megsebezte a jobb mellén.2
c ) Néleusz legidősebb fia, az argonauta Periklümenosz Poszeidón jóvoltából mérhetetlenül
erős volt, s tetszése szerinti alakot ölthetett, lett légyen az madár, állat vagy fa. Ezúttal először
oroszlánná változott, aztán kígyóvá, egy idő múlva meg - hogy meg ne találják - hangya, légy
vagy méh alakban Héraklész szekerének rúdjára telepedett.3 Athéné azonban oldalba bökte
Héraklészt, mire az felismerte Periklümenoszt, és már nyúlt is a buzogánya után. Periklümenosz
erre sassá változott, és megpróbálta kivájni Héraklész szemét. Csakhogy Héraklész íjáról
hirtelen a szárnya alá fúródott egy nyílvessző, Periklümenosz leesett a földre, az ütődés
következtében a nyílvessző keresztülhatolt a nyakán, és megölte. De vannak, akik szerint
Periklümenosz sértetlenül megmenekült, s hogy Héraklész egy korábbi alkalommal, Íphitosz
meggyilkolása után támádta meg Poszeidónt, amikor Néleusz nem akarta megtisztítani őt. Azt is
mondják, hogy Hádésszal a másik Püloszban, Éliszben vívott meg, amikor Hádész kihívta, amiért
engedély nélkül elhurcolta a Kerberoszt.4
d) Héraklész Messzéné városát Nesztórra bízta, hogy [264 (139.b. - 139.d.)] őrizze meg utódai
számára, mert nem felejtette el, hogy Nesztór nem volt azok közt, akik meg akarták fosztani
őt Gérüón gulyájától. Nemsokára jobban megszerette, mint Hülaszt és Ioláoszt. Nesztór volt az
első, aki Héraklészra esküdött.5
e ) Igaz ugyan, hogy maguk az élisziek építették újjá Püloszt, de ki is használták a pülosziak
gyöngeségét, és kicsinyes módon elnyomták őket. Néleusz ezt mindaddig tűrte, amíg egyszer
arról nem értesült, hogy azt a kocsit meg a díjnyertes négy lovat, amelyet az Olümpiai
Játékokra küldött, hogy vegyenek részt egy háromlábért folyó versenyben, Augeiász egyszerűen
kisajátította magának, a kocsihajtót meg gyalogszerrel hazaküldte. Erre parancsot adott
Nesztórnak, hogy megtorlásul intézzen támadást az éliszi síkság ellen. Nesztórnak sikerült is
elhajtania ötven gulyát, ötven juhnyájat, ötven disznócsordát, ötven kecskenyájat és százötven

gesztenyebarna kancát, sokat a csikajával együtt. Az ellenálló éliszieket megverte. Ez volt az első
ütközet, amelyben részt vett, és bevérezte a lándzsáját. Utána Néleusz hírnökei Püloszba hívtak
mindenkit, akinek az élisziek tartoztak valamivel, az arra jogosultak közt szétosztotta a
zsákmányt - legnagyobb részét azonban visszatartotta Nesztór számára -, és bőkezűen áldozott
az isteneknek. Három nap múlva az élisziek - köztük a Moliónok két elárvult fia, akik örökölték
apjuk nevét - teljes fegyverzetben útnak indultak Pülosz felé, és Thrüoessza felől
keresztülvonultak a síkságon. Athéné azonban éjnek idején riasztotta és hadirendbe
sorakoztatta a pülosziakat. Mikor megkezdődött az ütközet, Nesztór, aki gyalogszerrel küzdött,
leütötte Amarünkeuszt, az élisziek vezérét, elvette harci szekerét, viharként rontott rá az
éliszi hadsorokra, zsákmányolt még ötven szekeret, és száz embert megölt. Fáradhatatlan
lándzsájának a Moliónok is áldozatul estek volna, ha Poszeidón nem burkolja áthatolhatatlan
ködbe, és el nem varázsolja őket. [265 (139.d.-139.e.)] Az élisziek Nesztór seregével a
sarkukban az Olénoszi Szikláig menekültek, ahol Athéné megálljt parancsolt
nekik.6
f ) Miután fegyverszünetet kötöttek, Amarünkeuszt eltemették Bupraszionban, és ünnepi
játékokat rendeztek a tiszteletére, amelyeken számos püloszi is részt vett, A kocsiversenyt a
Moliónok nyerték meg - a kanyarban kiszorították Nesztórt -, de a többi számban: az
ökölvívásban, birkózásban, futásban és gerelyvetésben állítólag Nesztór lett a győztes. Az
igazság kedvéért azonban hozzá kell tennünk, hogy e hőstettekről csak maga Nesztór
tanúskodott öregkorában, amikor már igen sokat fecsegett. Ugyanis Apollón jóvoltából, aki
megajándékozta azokkal az évekkel, amelyektől anyai nagybátyjai elestek, háromszáz évig élt,
tehát nem volt kortársa, aki megcáfolhatta volna.7
1. Pauszaniasz II. 2. 2.; III. 26. 6. és V. 3. 1.; Apollodórosz II. 7. 3.; Diodorus Siculus IV. 68.
2. Pauszaniasz VI. 25. 3.; Homérosz: Iliász XI. 689., szkholion; Hésziodosz: Héraklész pajzsa 359. ss.;
Pindarosz: Olümpiai ódák X. 30-31.; Homérosz: Iliász V. 392. ss.; Tzetzész: Lükophrónról 39.
3. Apollóniosz Rhodiosz I. 156-160.; Eusztathiosz: Homérosz Odüsszeiája XI. 285. soráról; Homérosz:
Iliász II. 336. és XI. 286., szkholion.
4. Apollodórosz I. 9. 9.; Hésziodosz, idézi: Apollóniosz Rhodiosz I. 156., szkholion; Ovidius: Átváltozások
XII. 548. ss. ; Hyginus: 10. Fabula; Pindarosz: Olümpiai ódák IX. 30. ss.; szkholion.
5. Pauszaniasz II. 18. 6.; Philosztratosz: Héróikosz X.
6. Pauszaniasz VI. 22. 3.; Homérosz: Iliász XI. 617. és 761.
7. Homérosz: Iliász XXIII. 630-42.; Hyginus: 10. Fabula. [266 (139.e.-139.f.)]
1. Pülosz elfoglalása valószínűleg a Peloponnészosz tizenharmadik században történt akháj

elözönlésének egy másik epizódja. Héra, Poszeidón, Hádész és Árész, vagyis az öreg istenek
segítették Éliszt; a fiatalabbak, a Zeusz fejéből újraszületett Athéné, és Héraklész mint
Zeusz fia velük szemben foglaltak állást. Héraklésznak az alakját változtató Periklümenosz felett
aratott győzelme talán az Újév-gyermek feláldozásának megszüntetését jelenti, s
Periklümenosznak az a képessége, hogy bármilyen fa alakját felölthette, valószínűleg arra az
egymás után következő tizenhárom hónapra vonatkozik, amelyet az interrex rituális tánca során
ábrázolt - mindegyik hónapnak volt egy szimbolikus fája, kezdve a vadolajfán, egészen a
mirtuszig (lásd 52. 3. és 169. 6.). Hádész megsebesülése azt jelenti, hogy Héraklész
az a bajnok, aki a sors rendelése szerint nem kerül föld alá, hanem halhatatlanná válik (lásd 145.
h.). Ráadásul Homérosz szerint (Iliász V. 397.) Hádészt "Pülosznál, a holttestek közt" sebesítette
meg, ami ugyanannyi, mintha azt mondaná, hogy „a kapunál, a holtak közt". A kapu az Alvilág
kapuja, valószínűleg a Messzi Északon (lásd 170. 4.). Ebben az esetben Hádész itt Kronosz
helyett szerepel, akit Héraklész Erütheián, a temetőszigeten győzött le (lásd 132. d.), és a párbaj
a tizenkettedik munka párja, amikor Héraklész alászállt a Pokolba. Héraklész püloszi
szövetségeseit, akiket Athéné döntő módon segített, Homérosz (Iliász XI. 617. és
761.) akhájoknak nevezi, holott a Néleusz-dinasztia valójában aiol volt.
2. Az, hogy Héraklész egy háromtollú nyílvesszővel megsebzi Hérát a jobb mellén,
valószínűleg a Peloponnészosz nyugati részének a dórok általi elözönlését jelképezi, amikor is a
három törzs, amelyik Héraklész fiainak nevezte magát, letörte az Éliszi Istennő hatalmát (lásd
146. 1.). [267 (139.1.-139.2.)]

140. Hippokoón fiai
Héraklész elhatározta, hogy megtámadja Spártát, és megbünteti Hippokoón fiait. Nem elég, hogy
nem voltak hajlandók megtisztítani őt Íphitosz halála után, és Néleusz vezérlete alatt ellene
harcoltak, hanem még barátját, Oineuszt is meggyilkolták. Történt, hogy Likümniosz fia,
Oineusz, aki elkísérte Héraklészt Spártába, a városban sétálgatott, s Hippokoón palotája előtt
megtámadta egy óriási molossziszi kutya, mire önvédelemből hozzávágott egy követ, és pofán
találta. Erre kirohantak a palotából Hippokoón fiai, és husángokkal ütlegelni kezdték. Héraklész
az utca másik végéről Oineusz segítségére rohant, de későn ért oda. Oineuszt agyonverték, és
Héraklész, aki maga is megsebesült a tenyerén meg a combján, az Éleusziszi Démétérnek a
Taügetosz-hegy közelében levő szentélyébe menekült, ahol Aszklépiosz elbújtatta, és
begyógyította a sebeit.1
b) Héraklész toborzott egy kis hadsereget, az arkadiai Tegeába vonult, és arra kérte
Képheuszt, Aleusz fiát, hogy csatlakozzon hozzá húsz fiával. Képheusz először nem akart: attól
félt, hogy távollétében esetleg megtámadják Tegeát. De Héraklész kapott valamikor Athénétől
egy bronzkorsóban egy fürtöt a Gorgó hajából, s most odaajándékozta Képheusz leányának,
Aeropének: ha esetleg megtámadnák a várost, mondotta, csak mutassa fel háromszor a fürtöt a
város faláról, úgy, hogy ő maga háttal fordul az ellenség felé, mire az azon nyomban
megfutamodik. De miként a későbbiekben kiderült, Aeropének nem volt szüksége a
varázsszerre.2
c) Képheusz ezek után csatlakozott a Spárta ellen vonuló sereghez, de a balsors úgy hozta,
hogy tizenhét fiával együtt elesett a hadjáratban. Egyesek szerint Íphiklész is elesett, ez az
Íphiklész azonban valószínűleg nem Amphitrüón fia volt, hanem az azonos nevű aitoliai
argonauta. Héraklész serege rajtuk kívül nem sok [268 (140.a.-140.c.)] veszteséget szenvedett,
ezzel szemben spártai részről elesett Hippokoón és mind a tizenkét fia, és még sok magas
rangú személyiség, s a várost Héraklész serege rohammal bevette. Utána Héraklész újból
Tündareuszt ültette a trónra, s rábízta az országot, hogy őrizze meg az ő ivadékai számára.3
d) Mivel Héra ebben a hadjáratban érthetetlen módon nem akadályozta, Héraklész szentélyt
építtetett neki Spártában, és mivel más állat nem állt a rendelkezésére, kecskéket áldozott neki.
Ezért nevezik Hérát csupán a spártai görögök "kecskeevőnek", s áldoznak kecskét neki.
Héraklész templomot emelt a Megérdemelt Büntetés Athénéjének is, a Therapnéba vezető út
mentén pedig szentélyt állított a Kotülaiai Aszklépiosznak a tenyerén levő seb emlékére. Egy
tegeai szentély, amelyet „az arkadiaiak közös tüzhelyé"-nek neveznek, egy Héraklész-szoborról
nevezetes, amelyen látni lehet a sebet a combján.4
1. Apollodórosz II. 7. 3.; Pauszaniasz III. 15. 3.; III. 19. 7., III. 20. 5. és VIII. 53. 3.
2. Apollodórosz: uo.; Pauszaniasz VIII. 47. 4.
3. Apollodórosz: uo. és III. 10. 5.; Diodorus Siculus IV. 333.
4. Pauszaniasz III. 15. 7., III. 19. 7. és VIII. 53. 3.
1. A Héraklész-mítosz itt beleveszett a mondák ködébe, és egy álmítosz született az olyan

rendellenességek magyarázatára, mint a Kecskeevő Héra, a Markát tartó Aszklépiosz, a Sebzett
combú Héraklész, valamint az, hogy Tegeát hosszú ideig nem foglalták el. De Héra tomboló
asszonyai hajdan kecske alakjában megették Zagreuszt, Zeuszt és Dionűszoszt; Aszklépiosz
szobra valószínűleg orvosságokat tartott a markában; a Héraklész combján levő sebet talán egy
vadkan okozta (lásd 157. e.), és Tegea lakói nyilván Gorgó-főt szegeztek a [269 (140. c.-
140. 1. )] város kapujára védőpajzsként. Egy így védett város ellen intézett támadás majdnem
azt jelentette, mintha a szűz Athéné istennő ellen akart volna merényletet elkövetni valaki: ezt a
babonás hitet az athéniak is táplálták.
2. Amikor Héraklész rábíz valakire egy akhaiai, aitoliai, szicíliai vagy pelaszg várost, hogy
őrizze meg ivadékainak, mindig azt próbálják bizonyítani vele, hogy a dórok később jogosan
foglalták el azt a várost (lásd 132. q. és 6.; 143. d. és 146. e.).

141. Augé
Aleusz, Tegea királya, Apheidasz fia, Pereusz leányát, Neairát vette nőül. Az asszony négy
gyermeket szült neki: Augét, Képheuszt, Lükurgoszt és Aphidamaszt. Athéné Alea ősi
szentélyében, amelyet még Aleusz alapított Tegeában, ma is látható az istennő szent fekhelye.1
b) Mikor Aleusz egyszer Delphoiban járt, a jósda figyelmeztette, hogy Neaira két bátyja
leánya fiának keze által fog elpusztulni. Aleusz erre hazasietett, kinevezte Augét Athéné
papnőjévé, s halállal fenyegette, ha elveszti szüzességét. Mármost nem tudjuk, mikor járt
Héraklész Tegeában - amikor harcba ment Augeiász király ellen, vagy Spártából visszatérőben -,
tény, hogy Aleusz megvendégelte Athéné templomában. Héraklész megrészegült a bortól, és
megerőszakolta a szűz papnőt a szökőkút mellett, amely még ma is látható a szentélytől északra.
Mivel azonban Augé nem kiáltott segítségért, sokak szerint önként ment oda.2
c) Héraklész folytatta útját, és Sztümphaloszban Parthenopéval, Sztümphalosz leányával,
Eurészt nemzette. Közben azonban Tegeát járvány és éhínség sújtotta, s mikor Aleusz megtudta
a Pűthiától, hogy Athéné szentélyében gaztettet követtek el, elment a [270 (140.1.-141.c.)]
templomba, és látta, hogy Augé már erősen előrehaladott állapotban van. A leány hiába sírt, és
erősítgette, hogy Héraklész részegen erőszakolta meg, Aleusz nem hitt neki. Kivonszolta a tegeai
piactérre, ahol a leány térdre esett ott, ahol most a „Térdeplő Augé" szobráról híres Eileithüia-
templom áll.3 Mivel Aleusz restellte leányát a nyilvánosság előtt megölni, Naupliosz királyt bízta
meg, hogy fojtsa vízbe. Naupliosz el is indult Augéval Nauplia felé. Csakhogy a leányt a
Partheniosz-hegyen elfogták a szülési fájdalmak, és valamilyen ürüggyel letért az útról egy
erdőbe. Ott szült egy fiút, elrejtette a sűrűben, aztán visszatért Nauplioszhoz, aki türelmesen
várt rá az út szélén. Mivel esze ágában sem volt vízbe fojtani egy hercegnőt, amikor jó áron
túladhatott rajta a rabszolgapiacon is, eladta Augét bizonyos káriai kereskedőknek, akik épp
akkor érkeztek Naupliába, s akik továbbadták a leányt Teuthrásznak, a műsziai Teuthrania
királyának.4
d ) Augé fiát egy őzsuta szoptatta meg a Parthenioszhegyen (ahol most szentélye van).
Csordapásztorok találtak rá, elnevezték Télephosznak, és elvitték gazdájukhoz, Korüthosz
királyhoz. Korüthosz juhászai véletlenül ugyanakkor találtak rá Atalanté fiára is, akit
Meleagrosznak szült, s ugyanarra a hegyoldalra tett ki. A juhászok Parthenopaiosznak, „az átfúrt
szűzhártya fiá"-nak nevezték el a gyermeket, mivel Atalanté azt állította, hogy még szűz.5
e ) Mikor Télephosz férfivá serdült, a delphoi jósdához fordult, hogy megtudjon valamit a
szüleiről. Ezt a választ kapta: — Ülj hajóra, és utazz Műsziába, Teuthrász királyhoz. - Műsziában
megtalálta Augét, aki már Teuthrász felesége volt, s elárulta neki, hogy ő az anyja,
és Héraklész az apja. Ezt könnyen el is hitte, mert még egyetlen asszony sem szült olyan fiút
Héraklésznak, aki ennyire hasonlított volna hozzá. Teuthrász erre [271 (141.c.-141.e.)]
Télephoszhoz adta leányát, Argiopét, és őt jelölte ki utódjául.6
f ) Mások szerint Télephosz előbb megölte anyai nagybátyjait, Hippothooszt és Néreuszt,
aztán komoran hallgatva elindult Műsziába megkeresni az anyját. „Télephosz némasága"
közmondásossá vált; de szószólóként vele ment Parthenopaiosz. 7 Mármost az történt,
hogy Aphareusz fia, Ídasz, a híres argonauta, meg akarta kaparintani Műszia trónját, és a
kétségbeesett Teuthrász megígérte, hogy lemond Télephosz javára, és hozzáadja fogadott
leányát is, csak kergesse el Ídaszt. Télephosz - Parthenopaiosz segítségével - egyetlen
ütközetben legyőzte Ídaszt. Mármost Teuthrász fogadott leánya Augé volt, aki nem ismert rá
Télephoszra, és Télephosz sem tudta, hogy Augé az anyja. Augé még mindig hű volt Héraklész
emlékéhez, a nászéjszakán kardot csempészett a hálószobájába, és meg is ölte volna Télephoszt,
amikor az belépett, ha az istenek nem küldenek közéjük egy nagy kígyót. Augé ijedtében eldobta
magától a kardot, és bevallotta gyilkos szándékát. Aztán elkezdte magasztalni Héraklészt, mire
Télephosz, aki már majdnem anyagyilkosságot követett el, valami belső sugallatra felkiáltott: —
Anyám! Anyám! - Sírva borultak egymás karjába, s másnap Teuthrász áldásától kísérve
hazatértek szülőföldjükre. Augé sírja Pergamonban, a Kaikosz folyó partján látható. A
pergamoniak azt állítják magukról, hogy Arkadiából vándoroltak ki, és Ázsiába Télephosszal
keltek át, akinek héroszt megillető áldozatokat mutatnak be.8

g ) Mások szerint Télephosz a trójai Priamosz leányát, Asztüokhét vagy Láodikét vette nőül.
Megint mások azt állítják, hogy Héraklész Trójában hált együtt Augéval, amikor ott járt, és
elhozta Láomedón halhatatlan lovait. De olyanok is akadnak, akik szerint Aleusz
bezárta Augét és a csecsemőt egy ládába, s a ládát bedobta a tengerbe. Athéné azonban éberen
vigyázott rá, [272 (141.e.-141.g.)] a láda Kisázsia felé sodródott, és a hullámok a Kaikosz
folyó torkolatánál vetették partra. Teuthrász király feleségül vette Augét, és fiává fogadta
Télephoszt.9
h) Ez a Teuthrász egyszer a Teuthrász-hegyen vadászott, és űzőbe vett egy óriási vadkant. Az
állat az Orthosziai Artemisz templomába menekült. Mikor Teuthrász mindenáron be akart
hatolni utána a templomba, a vadkan kiabálni kezdett: - Irgalmazz, uram! Az istennő kedvence
vagyok! - Teuthrász rá se hederített, s megölte. Ezzel olyan mélységesen megsértette Arte-
miszt, hogy az istenfia a vadkant új életre keltette, Teuthrászt pedig azzal büntette meg, hogy
rühes lett, elvette az eszét, s a szerencsétlen félőrülten bolyongott a hegyekben. Anyja, Leukippé
azonban Polüeidosz látnok kíséretében az erdőbe sietett, s gazdag áldozatokkal
megengesztelte Artemiszt. Teuthrászt a rühösségből az antipathész-kő gyógyította ki: még ma
is nagy mennyiségben található a Teuthrász-hegy csúcsán. Aztán Leukippé oltárt emelt az
Orthosziai Artemisznek, és színaranyból egy emberfejű mesterséges vadkant készíttetett. Ha
űzőbe veszik, a templomba menekül, és elkezd kiabálni, hogy: - Irgalmazz!10
i) Mikor Héraklész Arkadiában járt, az Osztrakina- hegyen elcsábította Alkimedón hérosz
leányát, Phialót. Mikor a leány szült egy Aikhmagorasz nevű fiút, Alkimedón a csecsemővel
együtt kikergette barlangjából, hogy pusztuljanak éhen a hegyen. Aikhmagorasz szívszaggatóan
óbégatott, mire egy jószívű szajkó felröppent, hogy megkeresse Héraklészt. A gyerek hangját
utánozva oda is csalta a fához, ahová a kegyetlen apa Phialót kötözte, miután betömte a száját.
Héraklész mindkettőjüket megmentette, s a gyermek férfivá serdült. A közeli forrást azóta is
Kisszának nevezik a szajkóról.11 [273 (141.g.-141.i.)]
1. Apollodórosz III. 9. 1.; Pauszaniasz VIII. 4. 5-6. és 47. 2.

2. Alkidamasz: Odüsszeusz 14-16.; Diodorus Siculus IV. 33.; Apollodórosz II. 7. 4.; Pauszaniasz VIII. 4. 6.
és 47. 3.
3. Diodorus Siculus: uo.; Apollodórosz II. 7. 8.; Pauszaniasz VIII. 48. 5.
4. Kallimakhosz: Himnusz Déloszhoz 70.; Diodorus Siculus: uo.; Apollodórosz I. 7. 4. és III. 9. 1.
5. Pauszaniasz VIII. 54. 5.; Apollodórosz III. 9. 1.; Diodorus Siculus IV. 33.; Hyginus: 99. Fabula.
6. Pauszaniasz X. 28. 4.; Alkidamasz: Odüsszeusz 14-16.; Apollodórosz: uo.; Diodorus Siculus uo.
7. Hyginus: 244. Fabula; Arisztotelész: Poétika 24. 1460/a.; Alexisz, idézi Athénaiosz X. 18. 421/d.;
Amphisz, idézi Athénaiosz VI. 5. 244/d.
8. Pauszaniasz I. 4. 6.; V. 13. 2. és VIII. 4. 6.
9. Hyginus: 101. Fabula; Dictys Cretensis II. 5.; Hésziodosz: Oxürhünkhoszi Papürosz 1339.; Töredék 1.;
Hekataiosz, idézi Pauszaniasz VIII. 4. 6.; Euripidész, idézi Sztrabón XIII. I. 69.
10. Plutarkhosz: A folyókról 21.
11. Pauszaniasz VIII. 12. 2.
1. Athéné tegeai fekhelye és papnőjének, Augénak Héraklész általi állítólagos

megerőszakolása ezt az Athénét Neithtel vagy Anathával, az orgiasztikus Hold-istennővel
azonosítja, akinek papnője minden évben házasságra lépett a szent királlyal, hogy jó legyen a
termés. E szokás emlékeit megtalálták a római Héraklész-templomban, ahol Héraklész
menyasszonyát Accának nevezték - Akkó, a peloponnészoszi Fehér Istennő megfelelője -,
valamint Jeruzsálemben, ahol a jelek szerint a zsidók babiloni fogsága idején hozott vallási
reformok előtt minden szeptemberben megünnepelték a főpap, vagyis Jehova képviselője és
Anatha istennő szent házasságát. Raphael Patai professzor a jeruzsálemi nászra [274 (141.1.)]
vonatkozó bizonyítékokat Man and Temple című művében összegezi (London, 1947., 88-94. o.).
Az isteni gyermekek, akik állítólag ezekből az egyesülésekből születtek, a következő év gabona-
szellemei lettek. Athéné Alea tehát gabona-istennő volt, a malmok pártfogója. A tömérdek fiú,
akit Héraklész nimfákkal nemzett, arról tanúskodik, hogy e vallási elmélet széles körben
elterjedt. Csak egyetlen - kivételt képező - leányt tulajdonítanak neki: Makariát („áldott").

Az Augé-mítosszal egyrészt arra akartak magyarázatot adni, hogy - valószínűleg akháj
nyomásra – miért vándoroltak ki arkadiaiak Műsziába, másrészt arra, hogy Tegeában miért
ünnepelték az Új Év istenét őzsuta alakjában, amelynek Hésziodosz egyik töredékéből
ítélve Troaszban is volt megfelelője.
2 . Hogy Augé és gyermeke egy ládában a Kaikosz folyóhoz sodródott - a jelenet látható a
pergamoni oltáron és a pergamoni érméken -, csak azt jelenti, hogy Augé és Télephosz kultuszát
tegeai telepesek honosították meg Műsziában, s hogy Augé, a Hold-istennő, állítólag
félhold alakú hajón utazott az újévi ünnepségekre. Athéné orgiasztikus arából szűzies harcossá
való átalakulása összezavarta a történetet: egyes verziók szerint Teuthrász Augé férje lesz, más
verziók szerint kegyesen örökbe fogadja a leányt. A Hyginus-féle változat valamilyen később
keletkezett drámán alapul.
3 . Az aranyvadkan mítosza egyrészt a Teuthrász-hegyen található antipathész-kő gyógyító
hatására utal, másrészt talán arra a műsziai szokásra, hogy megbosszulták Adónisz halálát, akit
Apollón vadkan alakjában ölt meg. Úgy látszik, hogy Adónisz képviselőjének, egy vadkanbőrbe
bújtatott, aranyagyarral ékesített embernek az életét csak akkor hagyták meg, ha sikerült
üldözői elől Apollón nővérének, Artemisznek a szentélyébe menekülnie. Valószínű, hogy Augé
szülővárosának, [275 (141.1-141.3.)] Tegeának a királyait vadkanokkal ölették meg (lásd 140.
1. és 157. e.).
4. Phialó kalandja a szajkóval színes képzeletre valló anekdota, s bizonyára a forrás nevét
akarták vele megmagyarázni, amelyik eredetileg egy szajkó-totemet tisztelő törzs szent forrása
lehetett.
142. Déianeira
Miután Héraklész négy esztendőt töltött Pheneoszban, elhatározta, hogy elhagyja a

Peloponnészoszt. Nagy arkadiai sereg élén áthajózott az aitoliai Kalüdónba, és ott telepedett le.
Mivel most nem volt törvényes fia, sem felesége, udvarolni kezdett Déianeirának - aki állítólag
Oineusz leánya volt -, vagyis teljesítette az ígéretet, amit a leány bátyja, Meleagrosz szellemének
tett. Déianeira azonban igazában Dionűszosz isten leánya volt Oineusz feleségétől, Althaiától. Ez
világosan kiderült, mikor Meleagrosz meghalt, és Artemisz gyöngytyúkokká változtatta
siránkozó nővéreit. Akkor ugyanis Dionűszosz rávette Artemiszt, hogy hagyja meg Déianeira
és egyik nővére, Gorgé emberi alakját.1
b) Sok kérő jelentkezett Oineusz pleuróni palotájában: a szépséges Déianeira kezére
pályáztak, aki kocsit hajtott, és a harcászat tudományát is gyakorolta. De valamennyien
lemondtak róla, mikor megtudták, hogy Héraklész és Akhelóiosz folyamisten a vetélytársuk.
Köztudomású, hogy a halhatatlan Akhelóiosz három alakban szokott megjelenni: bika, foltos
kígyó és bikafejű férfi alakjában. Bozontos szakállából állandóan ömlik
a víz. Déianeira inkább a halált választotta volna, mint hogy hozzá menjen férjhez. 2
c) Mikor Oineusz felszólította, hogy indokolja meg, milyen címen kéri meg leánya kezét,
Héraklész büszkén jelentette ki, hogy ha Déianeira nőül megy hozzá, Zeusz [276 (141.3.-
142.c .)] lesz az apósa, s annak a dicsőségnek a fényében is sütkérezhetik majd, amelyet
tizenkét munkája szerzett neki.
Akhelóiosz (ezúttal bikafejű férfi alakjában) minderre csak gúnyosan nevetett, mondván, hogy
ő jól ismert személyiség, minden görög vizek atyja, nem pedig hazátlan idegen, mint Héraklész, s
hogy a dódónéi jósda minden látogatóját utasítja, hogy mutasson be neki áldozatot. Aztán
ugratni kezdte Héraklészt: - Vagy nem Zeusz fia vagy, vagy az anyád házasságtörő!
Héraklész összeráncolta a homlokát: - Harcolni jobban tudok, mint vitatkozni - jelentette ki -, s
nem tűröm, hogy az anyámat sértegessék!
d) Akhelóiosz ledobta zöld ruháját, és addig birkózott Héraklésszal, míg két vállra nem került.
Erre ügyesen átváltozott foltos kígyóvá, és gyorsan tova akart kúszni.
— Már a bölcsőben megfojtottam két kígyót! - nevetett Héraklész, s lehajolt, hogy torkon
ragadja. Akhelóiosz erre bikává változott, és nekirontott. Héraklész ügyesen oldalt lépett,
mindkét szarvát megragadta, és olyan erővel vágta földhöz, hogy a jobb oldali szarva tövig

letört. Akhelóiosz szánalmasan megszégyenítve vonult vissza, és fűzfa koszorú alá rejtette
sérülését.3 Egyesek szerint Héraklész a letört szarvat visszaadta Akhelóiosznak cserébe
Amaltheia kecske szarváért, mások szerint a najádok változtatták Amaltheia szarvává, s
Héraklész ezt adta Oineusznak hozományul.4 Megint mások azt állítják, hogy a szarvat a
Heszperiszek megtöltötték aranygyümölccsel - ezért nevezik most Bőségszarunak -, és
Héraklész tizenkettedik munkája során levitte a Tartaroszba, és odaajándékozta Plutosznak,
Tükhé segédjének.5
e) Miután nőül vette Déianeirát, Héraklész a kalüdóniak élén a theszprótiai Ephüra - később
Kikhürosz - városa ellen vonult, s legyőzte és megölte Phüleusz királyt. A foglyok közt Phüleusz
leánya, Asztüokhé, vele [277 (142.c.-142.e.)] nemzette Héraklész Tlépolemoszt. Egyesek szerint
azonban Tlépolemosz anyja Asztüdameia, Amüntór leánya volt, akit Héraklész az éliszi
Ephürából, egy mérgeiről híres városból szöktetett meg.6
f ) Héraklész egy jósda tanácsára üzenetet küldött barátjának, Theszpiosznak: - Hét fiadat
tartsd otthon Theszpiaiban, hármat küldj közülük Thébába, a többi negyvennek meg parancsold
meg, hogy gyarmatosítsák Szardínia szigetét! - Theszpiosz engedelmeskedett. Azoknak az
utódait, akik Thébába mentek, még ma is nagy tisztelettel övezik. Azoknak az ivadékai, akik
Theszpiaiban maradtak - az úgynevezett Démukhoi -, egészen a legutóbbi időkig a város
kormányzói voltak. Abban a seregben, amelyet Ioláosz Szardíniába vezetett, theszpiai és athéni
csapatok is voltak. Ez volt az első görög gyarmatosító hadjárat, amelyikben a királyok
más törzsből származtak, mint a közemberek. Miután a szardíniaiakat ütközetben megverte,
Ioláosz több tartományra osztotta a szigetet, betelepítette olajfával, és olyan termékennyé
varázsolta, hogy a karthágóiak azóta is óriási veszélyeket és kockázatokat készek vállalni,
hogy birtokukba keríthessék. Ioláosz megalapította Olbia városát, az athéniakat pedig rábeszélte
Ogrülé megalapítására. Theszpiosz fiainak jóváhagyásával, akik második apjuknak tekintették
Ioláoszt, a gyarmatosokat iolaroszoknak nevezte el önmagáról. Még ma is áldoznak Ioláosz
Atyának, akárcsak a perzsák Kürosz Atyának. Ioláosz állítólag végül is visszatért Szicílián
keresztül Görögországba, ahol néhány híve is letelepedett, és héroszoknak járó rítusokkal
tüntette ki. A thébaiak szerint azonban, akik nyilván jobban tudják, soha nem tért vissza
egyetlen gyarmatos sem.7
g ) Három év múlva egy lakomán Héraklészt felboszszantotta Oineusz egyik ifjú rokona,
Arkhitelész fia, akit többféle néven is emlegetnek: Eunomosznak, Eurünomosznak,
Ennomosznak, Arkhiásznak meg [278 (142.e.-142.g.)] Khairiásznak. Vizet kellett volna öntenie
Héraklész kezére, de ügyetlenségében a lábát locsolta le. Héraklész nagyobb pofont adott a
fiúnak, mint amekkorát akart, és megölte. Noha Arkhitelész megbocsátott neki a balesetért,
Héraklész elhatározta, hogy büntetésből önként száműzetésbe megy, és Déianeira, valamint
fiuk, Hüllosz társaságában útra kelt Amphitrüón unokaöccse, Kéüx hazája, Trakhisz felé.8
h) Előfordult már egy hasonló baleset Phleiuszban, egy Arkadiától keletre fekvő városban is,
amikor Héraklész hazatérőben volt a Heszperiszek kertjéből. Nem ízlett neki az elébe tett ital, s
ezért egyik ujjával meglegyintette Küathoszt, a pohárnokot, s a szerencsétlen belehalt. Küathosz
emlékére kápolnát építettek Apollón phleiuszi temploma mellé.9
i) Egyesek szerint Héraklész még Íphitosz meggyilkolása előtt kelt birokra Akhelóiosszal, és
ezért száműzték Trakhiszba, mások szerint akkor ment Trakhiszba, amikor első ízben
száműzték Tirünszből.10 Tény, hogy Déianeirával az Euénosz folyóhoz érkezett. A folyó éppen
meg volt áradva, de Nesszosz kentaur, aki azt állította magáról, hogy az istenek meghatalmazott
révésze, s becsületessége miatt szemelték ki erre a posztra, felajánlotta, hogy csekély bérért
száraz lábbal átviszi a folyón Déianeirát, amíg Héraklész átúszik. Héraklész belement a dologba,
kifizette Nesszosznak, amit kért, aztán átdobta buzogányát és íját a folyó túlsó partjára, és
beleugrott a vízbe. De Nesszosz ahelyett, hogy a megállapodás szerint járt volna el, Déianeirával
a karjában elrohant az ellenkező irányba, aztán ledobta a földre, és meg akarta erőszakolni.
Déianeira segítségért kiáltott, mire Héraklész gyorsan felkapta íját, gondosan célzott, és fél
mérföldről keresztüllőtte Nesszosz mellét.
j) Miközben Nesszosz kirántotta a sebből a nyilat, a következőket mondta Déianeirának: - Ha
összekevered a földre lövellt ondómat a sebemből ömlő vérrel, teszel [279 (142.g.-142.j.)] hozzá

egy kis olívaolajat, és a keverékkel titokban bekened Héraklész ingét, soha többé nem lesz okod
panaszra, hogy hűtlenkedik. - Déianeira gyorsan egy korsóba gyűjtötte az ondót meg a vért,
aztán lepecsételte a korsót, és magával vitte, de Héraklésznak nem szólt egy szót se róla.11
k) A történet egy másik változata szerint Nesszosz a vérébe áztatott fonalat ajánlott fel
Déianeirának, és azt tanácsolta, hogy szője bele Héraklész ingébe. A harmadik verzió az, hogy
saját vérfoltos ingét adta oda az aszszonynak szerelmi varázsszerként, aztán egy közeli lokriszi
törzshöz menekült, s ott halt bele sebébe. De holtteste ott rohadt temetetlenül a Taphiasszosz-
hegy lábánál, és mérges bűzével megfertőzte az egész vidéket - ezért nevezik ozolisziaknak a
lokrisziakat. A forrás, amelynek a partján meghalt, még ma is bűzös, és teli van alvadt vérrel.12
l) Héraklésznak akkor már több gyermeke volt Déianeirától: Hüllosz, Ktészipposz, Glénosz és
Hoditész, s tőle született egyetlen leánya is, Makaria. 13
1. Diodorus Siculus IV. 34.; Apollodórosz I. 8. 1. és II. 7. 5.; Bakkhülidész: Epinikia V. 165. ss.;
Antoninus Liberalis: Transformationum Congeries 2.
2. Ovidius: Átváltozások IX. 1-100.; Apollodórosz I. 8. 1.; Szophoklész: Trakhiszi nők I. ss.
3. Ovidius: uo.; Ephorosz, idézi Macrobius V. 18.; Tzetzész: Lükophrónról 50.
4. Apollodórosz: uo. és II. 7. 5.; Ovidius: uo.; Diodorus Siculus IV. 35.; Sztrabón X. 2. 19.
5. Hyginus: 31. Fabula; Lactantius: Statius Thebaisa IV. 106. soráról.
6. Sztrabón VII. 7. 5. és 11.; Apollodórosz II. 7. 6.; Diodorus Siculus IV. 36.; Pindarosz; Olümpiai ódák
VII. 23. ss., szkholionnal; Homérosz: Iliász II. 658-60. és Odüsszeia I. 259-61. [280 (142.j.-142.l.)]
7. Apollodórosz: uo.; Diodorus Siculus IV. 29-30.; Pauszaniasz VII. 2. 2.; X. 17. 4. és IX. 23. 1 .
8. Diodorus Siculus IV. 36.; Apollodórosz: uo.; Tzetzész: Lükophrónról 50.; Eusztathiosz: Homérosz
Iliásza 1900. o.; Szophoklész: Trakhiszi nők 39.; szkholion.
10. Szophoklész: Trakhiszi nők 1-40.; Pauszaniasz I. 32. 5.
11. Apollodórosz. II. 7. 6.; Szophoklész: Trakhiszi nők 555-61.; Ovidius: Átváltozások IX. 101. ss.;
Diodorus Siculus IV. 46.
12. Horatius: Epódoszok III., szkholion; Ovidius: uo.; Pauszaniasz X. 38. 1.; Sztrabón IX. 4. 8.
1. Meleagrosz húgainak történetét Artemisz Lérosz-szigeti gyöngytyúk-kultuszának

magyarázatára találták ki (lásd 80. 3.).
2. Déianeira a harcászathoz való vonzódása alapján a preolümposzi Athéné hadistennő
képviselőjének tekinthető. A Héraklész-mondakörnek ez a része főleg az ő különböző helyeken
kötött szent házasságaival foglalkozik (lásd 141. 1.).
3. Héraklésznak Akhelóiosszal való viadalát - Thészeusznak a Minótaurosszal való
küzdelméhez hasonlóan - a királyi házassági rítus részeként kell felfognunk. A kígyó és a bika a
növekvő, illetőleg a fogyó esztendőt jelképezik - "a bika, amely a kígyónak az apja, és a kígyó,
amelynek a bika a fia" -, a szent király mindkettő fölött úrrá lett. A bika szarva, amelyet
ősidőktől fogva úgy tekintettek, hogy benne fészkel a termékenység, a királyságra pályázót
felruházta a kívánt méltósággal, ha egy valódi bikával vagy egy bikának álcázott ellenféllel
való birkózás közben sikerült megragadnia. A babiloni hérosz, Enkidu, Gilgames halandó
ikertestvére, az Ég Királynőjének híve, a szarvánál fogva ragadta meg az [281 (142.1.-142.3.)]
Égi Bikát, s karddal leszúrta. A Mabinogion walesi héroszának, Peredurnak egyik feladata,
amelyet a szent házasság előtt teljesítenie kell, egy bőségszaru megszerzése. Kréta szigetén a
vadkecske kultuszát - amelynek a szarva ugyancsak a termékenység jelképe volt - a bikakultusz
váltotta fel. Úgy látszik azonban, hogy a görögök a rituális viadalt ábrázoló képet úgy
értelmezték, hogy Héraklésznak az Akhelóiosz folyóval való küzdelmét ábrázolja: nevezetesen
azt, hogy gáttal körülveszi, és vízteleníti a Parakhelóitiszt, vagyis azt a földnyelvet,
amely az Akhelóiosz hordalékából jött létre, s lassanként összekötötte a szárazfölddel az
Ekhinádoknak nevezett szigetcsoportot, ami azt jelentette, hogy nagy megművelhető területet
hódított vissza az Akhelóiosztól. Héraklésznak gyakran tulajdonítottak ilyesféle mérnöki
teljesítményeket (Sztrabón X. 2. 19.; Diodorus Siculus IV. 35.). A dódónéi jósda által elrendelt
áldozat aligha lehetett az Akhelóiosz folyónak szánva, sokkal valószínűbb, hogy Akhelóiosz
Hold-istennőnek kellett bemutatni, "aki elűzi a fájdalmat".

4. Eunomosz és Küathosz gyermekáldozatok lehettek: ők haltak meg a szent király helyett
uralkodása végén.
5. Nesszosz Déianeira ellen megkísérelt merénylete a Peirithoosz lakodalmán lezajlott
botrányos jelenetekre emlékeztet, amikor Thészeusz (az athéni Héraklész) lépett közbe, hogy
megmentse Hippodameiát Eurütión kentaur támadásától (lásd 102. d.). Mivel a kentaurokat
eredetileg kecskeemberekként ábrázolták, az epizód alapjául szolgáló kép valószínűleg a
királynőt ábrázolta, amint kecskén lovagol, mint Észak-Európában tette szent házassága előtt,
május elsejének előestéjén. Eurütión, a „békebontó", Arisztophanész komédiáiból jól ismert
figura, akivel Görögország északi részén még ma is találkozunk az esküvők alkalmával rendezett
mulatságokon. A békebontó legősibb példája a mítoszokban [282 (142.3.-142.5.)] ugyancsak
Enkidu: megzavarta Gilgames és Erech istennő szent nászát, és felszólította Gilgamest, hogy
vívjon meg vele. Egy másik békebontó Agénór, aki Andromédát próbálta meg elvenni
Perszeusztól a nászlakomán (lásd 73.1.).
6. Szardínia első gyarmatosainak - neolitkori líbiaiak voltak - a hegyekben sikerült
megmaradniok; a későbbi bevándorlók - krétaiak, görögök, karthágóiak, rómaiak
és zsidók - a partmenti részeken próbálták megvetni a lábukat, de mindig elűzte őket a
mocsárláz. A halandóságot csak az utóbbi néhány évben sikerült megfékezni a
maláriaszúnyogok fészkéül szolgáló mocsarak állandó permetezésével.
7. Az "ozoliszi" („büdös") gúnynevet azért adták a Phókisz közelében letelepedett
lokrisziaknak, hogy megkülönböztessék őket oposzi és epizephyrii rokonaiktól. A gúnynév
valószínűleg azzal függ össze, hogy nyers kecskebőrt viseltek, amely nyirkos időben undorítóan
büdös volt. Maguk a lokrisziak inkább az ozoi, azaz „venyigék" szóból származtatták
melléknevüket (Pauszaniasz X. 38. 1. mivel az ő földjükön ültették el az első szőlőtőkét (lásd 38.
7.).
143. Héraklész Trakhiszban

Héraklész - még mindig arkadiai szövetségesei kíséretében - Trakhiszba érkezett, s ott
telepedett le egy időre Kéüx oltalma alatt. Útközben keresztülhaladt a drüopszok földjén,
amelyre a Parnasszosz hegye vet árnyékot, s összetalálkozott királyukkal, Theiodamasszal,
Drüopsz fiával, amint éppen a földjeit szántotta két ökörrel.1 Mivel éhes volt, meg valami
ürügyet is keresett, hogy összeveszhessen a drüopszokkal, akiknek köztudomásúlag semmiféle
joguk nem volt az országhoz, Héraklész követelte, hogy Theiodamasz adja neki az egyik [283
(142.5.-143.a.)] ökröt. Mikor az nem volt rá hajlandó, megölte. Miután levágta az ökröt, és
jóllakott a húsából, elvitte Hülaszt, Theiodamasz csecsszopó fiát, akinek Órión leánya, Menodiké
nimfa volt az anyja.2 De vannak, akik Kéüxöt, Euphémoszt vagy Theiomenészt tartják Hülasz
apjának. Szerintük Theiodamasz az a rhodoszi szántóvető volt, aki a távolból szitkozódott,
amikor Héraklész föláldozta egyik ökrét.3
b) Úgy látszik, hogy Theiodamasz utóda, Phülasz megszentségtelenítette Apollón delphoi
templomát. Héraklész Apollón nevében fölháborodott ezen a gyalázaton, megölte Phülaszt, és
elrabolta a leányát, Médát. Méda szülte neki Antiokhoszt, aki a nevét viselő athéni
démoszt alapította.4 Héraklész ezután elűzte a drüopszokat a Parnasszosz hegyén levő
városukból, s a várost odaajándékozta a malisziaknak, akik segítettek elfoglalni. A drüopsz
vezetőembereket Delphoiba vitte, és a szentélynek ajándékozta őket, rabszolgának. Mivel
azonban Apollónnak nem volt szüksége rájuk, elküldték őket a Peloponnészoszra, ahol
Eurüsztheusz király kegyeibe ajánlották magukat. Eurüsztheusz utasítására menekült
honfitársaik segítségével három várost építettek a Peloponnészoszon: Aszinét, Hermionét és
Eiónt. A többi drüopsz közül egyesek Euboiába, mások meg Küprosz és Künthosz szigetére
menekültek. De csak Asziné lakói hencegnek még ma is azzal, hogy drüopszok. Szentélyt
építettek ősüknek, Drüopsznak, amelyben egy régi szobor áll, és minden második esztendőben
misztériumokat rendeznek a tiszteletére.5
c) Drüopsz Apollónnak és Lükaón király leányának, Diának a fia volt. Dia apjától való féltében
egy odvas tölgyfában rejtette el a csecsemőt, innen kapta a nevét. Egyesek szerint maga Drüopsz

vezette népét a thesszáliai Szperkheiosz folyótól Aszinébe, és Szperkheiosz és Polüdora nimfa
fia volt.6
d) Határviszály tört ki Aigimiosz király alattvalói, a [284 (143.a.-143.d.)] hesztiaiotiszi dórok
és a drüopszok volt szövetségesei, az Olümposz hegyén lakó lapithák közt, akiknek Kaineusz fia,
Korónosz volt a királyuk. Mivel a dórok jóval kevesebben voltak, mint a lapithák, Héraklészhoz
menekültek segítségért. Cserébe felajánlották neki országuk egyharmadát. Erre Héraklész és
arkadiai szövetségesei megverték a lapithákat, lemészárolták Korónoszt és alattvalói zömét, s
az életben maradtakat kényszerítették, hogy hagyják el a vitás területet. Néhányan
Korinthoszban telepedtek le közülük. Héraklész az ország neki ígért harmadrészét Aigimioszra
bízta azzal, hogy kormányozza, míg ivadékai igényt nem tartanak rá.7
e ) Héraklész most Itónoszba ment. Ez egy phtiótiszi város, ahol Athéné ősi temploma áll. Itt
akadt össze Küknosszal, Árész és Pelopia fiával, akinek az volt a szokása, hogy értékes díjakat
ajánlott fel vendégeinek, ha harci szekéren össze mernek csapni vele. A viadalból
mindig Küknosz került ki győztesen, leüttette ellenfelei fejét, és a koponyákkal atyja, Árész
templomát ékesítette fel. Mellékesen megjegyezve ez nem az a Küknosz volt, akit Árész
Pürénével nemzett, és halála után hattyúvá változtatott.8
f) Apollón haragudott Küknoszra, mert orvul meg szokta támadni, és el szokta hajtani a
Delphoiba küldött, áldozatra szánt gulyákat, felbiztatta hát Héraklészt, hogy fogadja el Küknosz
kihívását. Megállapodás jött létre, hogy Héraklésznak a kocsihajtója, Ioláosz fog
segíteni, Küknosznak pedig atyja, Árész. Noha Héraklész nem szokott ilyen felszerelésben
harcolni, ezúttal fölvette a csillogó réz lábvérteket, amelyeket Héphaisztosz kovácsolt a
számára, a csodálatos mívű arany mellvértet, amelyet Athénétől kapott, meg a vas vállvédőket.
Íjjal, nyíllal és lándzsával felfegyverkezve, fején sisakkal, s karján az erős pajzzsal, amelyet
Zeusz utasítására Héphaisztosz adott neki, könnyű szívvel szállt fel a harci szekérre. [285
(143.d.-143.f.)]
g) Athéné lejött az Olümposzról, és figyelmeztette Héraklészt, hogy Zeusz engedélyével
megölheti és kifoszthatja ugyan Küknoszt, de Árész ellen csak védekeznie szabad, s még ha
legyőzné, sem foszthatja meg lovaitól és pompás páncéljától. Azzal felült a szekérre
Héraklész és Ioláosz mellé, meglengette aigiszét, s még Földanya is felnyögött, mikor a szekér
robogni kezdett. Küknosz teljes sebességgel vágtatott szembe velük, s az összecsapás olyan erős
volt, hogy ő is, Héraklész is lezuhant a földre, mikor lándzsájuk a másik pajzsának ütődött. De
talpra ugrottak, és Héraklész rövid küzdelem után átdöfte Küknosz nyakát. Aztán merészen
szembeszállt Árésszel, aki lándzsát hajított rá, Athéné azonban dühösen összeráncolta a
homlokát, és eltérítette a lándzsát. Árész erre karddal rontott Héraklészra, de hiába
volt minden erőfeszítése, csak ő sebesült meg a combján, s miközben a földön feküdt, Héraklész
újabb csapást mért volna rá, ha Zeusz egy villámmal szét nem választja az ellenfeleket. Ezután
Héraklész és Ioláosz kifosztották Küknosz holttestét, s folytatták félbeszakított útjukat, Athéné
pedig visszavezette a szédülő Árészt az Olümposzra. Küknoszt Kéüx az Anaurosz völgyében
temette el, de Apollón parancsára a megáradt folyó elmosta a sírkövét.9
h) De vannak, akik szerint Küknosz Amphanaiban lakott, s Héraklész egy nyílvesszővel lőtte
keresztül a Péneiosz partján vagy Pégaszaiban.10
i) Héraklész keresztülvonult Pelaszgiótiszon, és a Pélion-hegy lábánál fekvő Orménion nevű
városkába érkezett, amelynek királya, Amüntór nem akarta hozzáadni leányát, Asztüdameiát. -
Már nős ember vagy - mondotta -, s túl sok hercegnőt hagytál cserben. Eszem ágában sincs még
egyet rád bízni. — Héraklész erre megtámadta a várost, megölte Amüntórt, és elrabolta
Asztüdameiát, aki Ktészipposzt vagy – egyesek szerint - Tlépolemoszt szülte neki.11 [286 (143.g.-
143.i.)]
1. Diodorus Siculus IV. 36.; Probus: Vergilius Georgicája III. énekének 6. soráról.; Apollóniosz Rhodiosz
I. 131., szkholion.
2. Apollodórosz II. 2. 7.; Apollóniosz Rhodiosz I. 1212. ss.; Hyginus: 14. Fabula.
3. Nikandrosz, idézi Antoninus Liberalis 27.; Hellanikosz, idézi Apollóniosz Rhodiosz I. 131. és 1207.,
szkholion; Philosztratosz: Képek II. 24.
4. Diodorus Siculus IV. 37.; Pauszaniasz I. 5. 2.

5. Diodorus Siculus: uo.; Hérodotosz VIII. 46.; Pauszaniasz IV. 34. 6. és VIII. 34. 6.
6. Tzetzész: Lükophrónról 480.; Arisztotelész, idézi Sztrabón VIII. 6. 13.; Antoninus Liberalis:
Tranformationum Congeries 32.
7. Apollodórosz II. 7. 7.; Diodorus Siculus IV. 37.
8. Euripidész: Héraklész 389-93.; Pauszaniasz I. 27. 7.; Pindarosz: Olümpiai ódák II. 82. és X. 15.;
szkholion; Eusztathiosz: Homérosz Iliásza 254. o.
9. Hésziodosz: Héraklész pajzsa 57-138. és 318-480.; Hyginus: 31. Fabula; Apollodórosz II. 7. 7.;
Diodorus Siculus IV. 37.; Euripidész uo.
10. Pauszaniasz I. 27. 7.; Hésziodosz: Héraklész pajzsa 318-480.
11. Diodorus Siculus IV. 37.; Sztrabón IX. 5. 18.; Apollodórosz III. 13. 8. és II. 7. 7-8.; Pindarosz: Olümpiai
ódák VII. 23. ss., szkholionnal.
1. Egy igavonó ökör Héraklész általi feláldozása, Theiodamasz szitkozódása és a csecsemő

Hülasz felbukkanása egy barázdából mind a prehellén vetési rítusrészei. Az ökörvér a Föld-
istennőt engeszteli ki, a szitkok az istenek haragját hárítják el a sarjadó vetésről, s a
gyermek a leendő termést jelképezi: mégpedig Plutoszt, akit Démétér szült Iásziosznak, miután
együtt háltak a háromszor fölszántott földeken (lásd 24. a.). Theiodamasz a már megölt óév
szelleme. A pusztulásra ítélt [287 (143.1.) faszellemért, Hülaszért tartott évenkénti gyászt (lásd
150. d-e.) e mítoszban összetévesztik a pusztulásra ítélt gabonaszellemért tartott gyásszal.
2. Héraklész a drüopszokat valószínűleg a Kr. e. 12. században űzte el a dórok segítségével a
Parnasszoszról, akkor vándoroltak Dél-Görögországba, a Peloponnészosz dór elözönlése előtt
(lásd 146. 1.). Küknosszal vívott párbaja arra a küzdelemre emlékeztet, amelyet Pelopsz vívott
Oinomaosszal (lásd 109. d-j.), aki szintén Árész fia és hírhedt fejvadász volt. Az egyik kocsin
mindkét esetben volt egy nő is: éspedig Oinomaosz leánya, Hippodameia (érte állt ki versenyre
Oinomaosz Pelopsszal), és Athéné, aki valószínűleg ugyanaz a személy: az új királynak szánt
menyasszony. Küknosz a spártai Polüdeikészhez hasonlóan a hattyú-kultusz királya, akinek a
lelke a messzi nyugaton levő másvilágra repül (lásd 161. 4.).
3. Aigimiosz nevéből - ha azt jelenti, hogy "kecske szerepét játszó" - arra következtethetünk,
hogy május elsejének előestéjén kecskenászt tartott a törzs királynőjével, s dórjai az észak-
thesszáliai lapithák elleni háborúban a kentaurok oldalán harcoltak. A kentaurok ősellenségei
voltak a lapitháknak, és a régi műalkotásokon őket is kecskeembereknek ábrázolták, mint a
szatírokat (lásd 142. 5.).
4. Küpszelosz, Korinthosz türannosza, aki faragott ládájáról volt híres, azt állította magáról,
hogy Kaineusz lapitha királyi házából származik (lásd 78. 1.).
144 . I olé
Trakhiszban Héraklész toborzott egy arkadiaiakból, mélosziakból és epiknémidiai lokrisziakból

álló sereget, és Oikhalia ellen vonult, hogy bosszút álljon Eurütosz királyon, amiért nem volt
hajlandó hozzáadni Iolé [288 (143.1.-144.a.)] hercegnőt, akit szabályszerűen megnyert egy
íjászversenyen. Szövetségeseinek azonban csak annyit mondott, hogy Eurütosz jogtalanul adót
követel az euboiaiaktól. Rohammal bevette a várost, és fiával együtt szitává nyilazta Eurütoszt.
Miután eltemette az ütközetben elesett hajtársait - Kéüx fiát, Hippaszoszt, és Likümniosz fiait,
Argeioszt és Melaszt -, kifosztotta Oikhaliát, és elfogta Iolét.1 De a leány nem volt hajlandó
odaadni magát Héraklésznak, inkább tűrte, hogy a szeme láttára lemészárolja egész családját,
aztán leugrott a város faláról. De életben maradt, mert a szélben kidagadt szoknyája enyhítette
az esést. Héraklész több oikhaliai asszonnyal együtt elküldte Trakhiszba, Déianeirának, ő maga
pedig ellátogatott az euboiai Kenaion földnyelvre.2 Itt azonban meg kell jegyeznünk, hogy
amikor Héraklész elbúcsúzott Déianeirától, elárult neki egy jóslatot: a végzet úgy rendelte, hogy
vagy meghal tizenöt hónap múlva, vagy pedig teljes tétlenségben tölti élete hátralevő részét. A
hírt a dódónéi jósda ősi tölgyfáján lakó két ikergalamb hozta neki.3
b) Nincs eldöntve, hogy a sok Oikhalia nevű város közül melyiket rombolták le ez alkalommal:
a messzéniait, a thesszáliait, az euboiait, a trakhiszit vagy az aitoliait. 4 A legnagyobb
valószínűség szerint a messzéniai Oikhaliáról van szó, mivel Melaneusz, a drüopszok királya,
Eurütosz apja - akit, ügyes íjász lévén, Apollón fiának neveztek - Aiolosz fiának, Periérésznek az

uralkodása idején Messzéniába jött, s Periérész Oikhaliát jelölte ki lakhelyéül. Oikhalia
Melaneusz feleségéről kapta a nevét. Itt a szent ciprusligetben Eurütosznak, a hérosznak
bemutatott áldozatok vezetik be a Nagy Istennő Misztériumait. Eurütosz csontjait egy
bronzurnában őrzik. Mások Oikhaliát a ciprusligettől egy mérföldre fekvő Andaniával
azonosítják, ahol e misztériumokat régebben rendezték. Eurütosz azoknak a [289 (144.a.-
144.b.)] héroszoknak egyike, akiket a messzéniaiak meghívtak, hogy költözzenek hozzájuk,
amikor Epameinondasz visszaadta peloponnészoszi örökségüket.5
1. Athénaiosz XI. 461.; Apollodórosz II. 7. 7.

2. Malloszi Nikiasz, idézi Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok 13.; Hyginus: 35. Fabula; Szophoklész:
Trakhiszi nők 283. ss. ; Apollodórosz: uo.
3. Szophoklész: Trakhiszi nők 44-45.
4. Homérosz: Iliász II. 596. és 730.; Odüsszeia XXI. 13-14.; Servius: Vergilius Aeneise V I I I . énekének
291. soráról; Sztrabón IX. 5. 17. és X. 1. 10.
5. Antoninus Liberalis: Transformationum Congeries 4.; Pauszaniasz IV. 2. 2.; 3. 6.; 33. 5-6. és 37.;
Sztrabón X. 1. 18.
1. Eurütosz azzal az indoklással tagadta meg annak idején Iolé kezét Héraklésztól, hogy
Héraklész rabszolga (lásd 135. a.). Noha Iolé öngyilkossági kísérletének története hihető - a
mükénéi szoknyák harang alakúak voltak, és apám szemtanúja volt, hogy a viktoriánus korszak
derekán széles krinolinja mentett meg a haláltól egy nőt, aki öngyilkos akart lenni fölöttébb
valószínű, hogy a história alapja egy olyan mükénéi kép, amelyen az istennő a városa ellen
támadó hadsereg fölött lebeg. Az Oikhalia („a liszt háza") elnevezésből kiderül, hogy
az istennő, akinek a tiszteletére a misztériumokat rendezték, Démétér volt.
145. Héraklész megdicsőülése
Miután Héraklész a Kenaion-félszigeten márványoltárokat emelt, és egy ligetet szentelt

atyjának, Zeusznak, hálaáldozatot akart bemutatni Oikhalia elfoglalásáért. Már haza is küldte
Likhaszt, hogy kérjen Déianeirától [290 (144.b.-145.a.)] egy szép inget meg egy olyan köpenyt,
amilyet ilyen alkalmakkor viselni szokott.1
b ) Déianeira, aki jómódban élt Trakhiszban, már beletörődött, hogy Héraklész folyton új
szeretőket szerez magának, s mikor megtudta, hogy Iolé a legújabb, inkább szánalmat, mint
haragot érzett a végzetes szépség iránt, aki miatt Oikhalia városa elesett. De nem volt
mégis elviselhetetlen számára Héraklész óhaja, hogy Iolé meg ő egy fedél alatt éljenek? Mivel
Déianeira már nem volt fiatal, elhatározta, hogy igénybe veszi Nesszosz állítólagos bűvszerét,
hogy megőrizze férje szerel mét. Miután szőtt neki egy új áldozati inget annak örömére, hogy
sértetlenül tért haza, titokban feltörte a pecsétet a korsón, belemártott egy darab gyapjút a
benne levő keverékbe, és bedörzsölte vele az inget. Amikor Likhasz megérkezett, bezárta az
inget egy ládába, átadta Likhasznak, és figyelmeztette: - Ne tedd ki az inget se világosságnak, se
melegnek, míg Héraklész föl nem veszi, hogy bemutassa az áldozatot! - Likhasz már teljes
sebességgel elrobogott kocsiján, amikor Déianeira pillantása ráesett a gyapjúdarabra, amelyet
kidobott a napsütötte udvarra, és iszonyodva látta, hogy ég, mint a fűrészpor, s közben vörös
tajték tör elő bugyborékolva az udvart borító kőlapok közül. Rájött, hogy Nesszosz
rászedte, gyorsan futárt küldött Likhasz után, hogy hívja vissza, elátkozta ostobaságát, és
megesküdött, hogy ha Héraklész meghal, nem éli túl. 2
c ) A futár későn ért a Kenaion-félszigetre. Héraklész már fölvette az inget, és elsőnek tizenkét
kifogástalan bikát áldozott fel a zsákmányból. (Összesen száz, különféle jószágból álló nyájat
hajtott az oltárhoz.) Éppen bort öntött egy kehelyből az oltárokra, és tömjént szórt a lángokba,
amikor egyszerre csak fölkiáltott, mintha kígyó marta volna meg. A hőség feloldotta a Nesszosz
vérében levő hüdramérget, a méreg végigfolyt Héraklész minden tagján, és égette a húsát. A
fájdalom [291 (145.a.-145.c.)] nemsokára olyan elviselhetetlenné vált, hogy Héraklész kínjában
üvöltve feldöntötte az oltárokat. Próbálta letépni magáról az inget, de az úgy hozzátapadt a
testéhez, hogy a húsa is lejött vele, s kilátszottak a csontjai. Vére sistergett és bugyborékolt, mint
a patak vize, ha izzó fémet hűtenek le vele. Belevetette magát a legközelebbi folyóba, de csak

még erősebben égette a méreg. A folyó vize azóta is tűzforró, és Thermopülainak, vagyis "forró
átjáró"-nak nevezik.3
d ) Miközben Héraklész őrjöngve rohangált ide-oda a hegyen, s gyökerestül tépte ki a fákat,
rábukkant a rémült Likhaszra, aki egy sziklamélyedésben kuporgott, kezével átkulcsolva térdét.
Hiába próbálta bizonygatni, hogy ártatlan, Héraklész elkapta, háromszor megforgatta a feje
körül, és belehajította az Euboiai-öbölbe. Likhasz a vízben ember alakú sziklává változott, amely
egy darabon a hullámok fölé emelkedik, a hajósok még ma is Likhasznak nevezik, és nem
mernek rálépni: azt hiszik, érző lény. A sereg messziről figyelte Héraklészt, és hangos
jajveszékelésbe tört ki, de senki sem mert közeledni hozzá. Végül, görcsökben fetrengve,
odahívta magához Hülloszt, és megkérte, hogy vigye el oda, ahol magányosan halhat meg.
Hüllosz a trakhiszi Oita-hegy tövébe vitte (a táj arról híres, hogy telis-teli van fehér
hunyorral), mivel a delphoi jósda már megmondta Likümniosznak és Ioláosznak, hogy a végzet
rendelése szerint barátjuknak ott kell meghalnia.4
e ) Déianeira a hír hallatára megijedt, és fölakasztotta magát, vagy - egyesek szerint - karddal
szíven szúrta magát a hitvesi ágyban. Héraklész egyetlen gondolata az volt, hogy még halála
előtt megbünteti az asszonyt, de mikor Hüllosz biztosította, hogy Déianeira ártatlan volt, miként
öngyilkossága is bizonyította, megbocsátóan felsóhajtott, és annak a kívánságának adott
kifejezést, hogy Alkméné és valamennyi fia gyűljön köréje, és hallgassa meg utolsó szavait.
Csakhogy Alkméné Héraklész [292 (145.c.-145.e.)] néhány gyermekével Tirünszben
tartózkodott, a többiek zöme pedig Thébában telepedett le. Így aztán Héraklész csak Hüllosznak
árulhatta el Zeusz jóslatát, amely most csakugyan beteljesült: - Élő ember soha meg nem ölheti
Héraklészt; egy halott ellensége lesz a végzete. - Aztán Hüllosz megkérdezte, nincs-e valami
kívánsága. Héraklész így felelt: - Esküdj meg Zeusz fejére, hogy fölviszel e hegység legmagasabb
csúcsára, és ott tölgyfaágakból és vadolajfatörzsekből rakott máglyán egyetlen jajszó nélkül
elégetsz. És esküdj meg arra is, hogy mihelyt nagykorú leszel, elveszed Iolét! — Hüllosz
megborzadt ugyan e kívánságok hallatára, de azért megígérte, hogy teljesíti őket.5
f ) Miután mindent előkészítettek, Ioláosz és társai bizonyos távolságra visszahúzódtak.
Héraklész föllépett a máglyára, és parancsot adott, hogy gyújtsák meg. De senki sem mert
engedelmeskedni, míg arra nem vetődött egy Poiász nevű aiol pásztor, s rá nem parancsolt
Démónasszától született fiára, Philoktétészre, hogy teljesítse Héraklész kívánságát. Héraklész
hálából Philoktétészre hagyta tegezét, íját és nyílvesszőit, s mikor a lángok nyaldosni kezdték a
máglyát, a tetejére terítette az oroszlánbőrt, és ráfeküdt, buzogányát mint valami párnát a feje
alá téve, olyan megdicsőült arccal, mint egy boroskupákkal körülrakott, megkoszorúzott vendég.
Aztán lecsapott az égből néhány villám, és a máglya nyomban hamuvá lett. 6
g ) Zeusz az Olümposzon örvendezett, hogy kedvenc fia ilyen bátran viselkedett. - Héraklész
halhatatlan fele védve van a haláltól - jelentette ki -, s nemsokára itt fogom üdvözölni, ezen a
szent helyen. És ha valamelyik istennek vagy istennőnek nincs is ínyére, hogy megistenül, amire
alaposan rászolgált, akár tetszik, akár nem, bele kell törődnie!
Valamennyi olümposzi helyeselt, és Héra elhatározta, hogy lenyeli a sértést, amely
kétségtelenül neki volt [293 (145.e.-145.g.)] szánva, tudniillik már eltervezte, hogy Philoktétészt
- büntetésül jótettéért - megmaratja egy lémnoszi viperával.
h) A villámok elemésztették Héraklész halandó részét. Nem hasonlított többé Alkménéhez,
hanem - mint a kígyó, ha levedli a bőrét - isteni atyja teljes fenségében tündökölt. Egy felhő
eltakarta társai szeme elől, miközben Zeusz hatalmas égzengés közepette négylovas kocsiján a
mennybe ragadta. Athéné kézen fogta, és ünnepélyesen bemutatta isteni társainak.7
i) Mármost Zeusz Héraklészt a tizenkét olümposzi egyikének szánta, viszont nem szívesen
zárt volna ki egyet sem az istenek meglevő társaságából azért, hogy Héraklésznak helyet
csináljon. Rábeszélte hát Hérát, hogy fogadja fiává Héraklészt, úgy, hogy szertartásosan
újraszüli, azaz ágyba fekszik, úgy tesz, mintha vajúdna, aztán előhúzza Héraklészt a szoknyája
alól - sok barbár törzsnél még ma is ez az örökbefogadási rítus. Ettől fogva Héra saját fiának
tekintette Héraklészt, s majdnem úgy szerette, mint Zeuszt. A halhatatlanok valamennyien
szívesen fogadták, Héra pedig hozzáadta szép leányát, Hébét, aki két fiút szült neki: Alexiarészt

és Anikétoszt. És Héraklész csakugyan ki is érdemelte Héra őszinte háláját a gigászok
lázadásakor: megölte Pronomoszt, amikor meg akarta erőszakolni.8
j) Héraklész lett a mennyország kapusa. Sose unja meg, hogy alkonyat felé kiálljon az
olümposzi kapuk elé, s várja, hogy Artemisz hazatérjen a vadászatról. Jókedvűen üdvözli,
leemeli kocsijáról a rengeteg zsákmányt, s a homlokát ráncolva, rosszallóan megfenyegeti
az ujjával, ha csak ártatlan kecskéket meg nyulakat talál. - Vadkant lőj - mondja -, az tapossa le a
gabonát, és hasítja fel a gyümölcsfák kérgét. Embert pusztító bikát, oroszlánt meg farkast lőj!
Ugyan mit ártottak nekünk ezek a kecskék meg nyulak? - Aztán megnyúzza a dögöket, s ha
kedvére való falatot talál, mohón bekapja.9 De [294 (145.g.-145.j.)] miközben a halhatatlan
Héraklész az istenek asztalánál lakomázik, halandó árnya lövésre kész íjjal, a húrra illesztett
nyílvesszővel a Tartaroszban bolyong a reszkető halottak közt. Arany kardtartó szíj van a
vállára vetve, telis-teli ijesztő domborművekkel: medvékkel, oroszlánokkal, vadkanokkal,
csatajelenetekkel, emberöléssel.10
k) Mikor Ioláosz és társai visszatértek Trakhiszba, Menoitiosz, Aktór fia, egy kost, egy bikát
meg egy vadkant áldozott Héraklésznak, és elrendelte, hogy a Iokriszi Opuszban héroszként
tiszteljék. Példáját nemsokára követték a thébaiak is, de istenként - Marathón lakóival
az élükön — az athéniak imádták először, s dicső példájukat ma már az egész emberiség
követi.11 Phaisztosz, Héraklész fia észrevette, hogy a sziküóniak csupán hérosznak kijáró
tiszteletben részesítik apját, de ő maga továbbra is ragaszkodott hozzá, hogy mint istennek
áldozzon neki. Ezért Sziküón lakói mindmáig azt csinálják, hogy miután leöltek egy bárányt, és
combjait elégették Héraklésznak, az istennek az oltárán, húsa egy részét Héraklésznak, a
hérosznak mutatják be áldozatul. Oitában Kornopión néven imádják, mert elűzte a várost
fenyegető sáskákat. Az erüthrai iónok viszont Héraklész Ipoktonosz néven imádják, mert
elpusztította az ipész nevű férgeket, amelyek az országnak majdnem minden más vidékén
megtámadják a szőlőtőkéket.
l) Héraklész tűroszi szobra, amelyik most erüthrai szentélyében található, állítólag a
Daktülosz Héraklészt ábrázolja. A szobrot az Ión-tengeren találták egy tutajon, a Meszaté-fok
közelében, pontosan félúton Erüthrai kikötője és Khiosz szigete közt. Egyik oldalról az
erüthraiak, a másikról a khiosziak minden izmukat megfeszítve igyekeztek a tutajt saját
partjukra vontatni, de hiába. Végül egy Phormión nevű erüthrai halász, aki elveszítette a szeme
világát, megálmodta, hogy az erüthrai nőknek kell kötelet fonniok a hajukból, s azzal a férfiak
könnyedén hazavontathatják a tutajt. Egy [295 (145.j. - 145.l.)] Erüthraiban letelepedett thrák
törzs asszonyai meg is fonták a hajukból a kötelet, és a tutajt sikerült partra vontatni. Most csak
az ő ivadékaiknak szabad a szentélybe lépniök, ahol a kötél látható. Phormión visszanyerte
szeme világát, és nem is vesztette el halála napjáig.12
1. Szophoklész: Trakhiszi nők 298. és 752-54.; Apollodórosz II. 7. 7.; Diodorus Siculus IX. 38.
2. Szophoklész: Trakhiszi nők 460-751.; Hyginus: 36. Fabula.
3. Szophoklész: Trakhiszi nők 756. ss.; Nonnosz-Westermann: Mythographi Graeci: Appendix
Narrationum XXVIII. 9.; Tzetzész: Lükophrónról 50-51.
4. Ovidius: Átváltozások IX. 155. ss.; Hyginus: 36. Fabula; Szophoklész: Trakhiszi nők 783. ss.;
Apollodórosz II. 7. 7.; Plinius: Historia Naturalis XXV. 21.; Diodorus Siculus IV. 38.
5. Apollodórosz: uo.; Szophoklész: Trakhiszi nők 912-től végig.
6. Diodorus Siculus: uo.; Hyginus: 102. Fabula; Ovidius: Átváltozások IX. 299. ss.
7. Ovidius: Átváltozások IX. 241-73.; Apollodórosz: uo.; Hyginus: uo.; Pauszaniasz III. 18. 7.
8. Diodorus Siculus IV. 39.; Hésziodosz: Onomakritosz, töredék, Evelyn White kiad., 615-16. o., Loeb;
Pindarosz: Iszthmoszi ódák IV. 59. és Nemeai ódák X. 18.; Apollodórosz: uo.; Szótasz Büzantinosz, idézi
Tzetzész: Lükophrónról 1349-56.
9. Kallimakhosz: Himnusz Artemiszhez 145. ss.
10. Homérosz: Odüsszeia XI. 601. ss.
11. Diodorus Siculus IV. 39.; Pauszaniasz I. 15. 4.
12. Pauszaniasz II. 10. 1., IX. 27. 5. és VII. 5. 3.; Sztrabón XIII. 1 . 64. [296 (I 45. l. ) ]
1. Mielőtt a Királynő feláldozta és ily módon halhatatlanná tette volna a szent királyt - ahogy
Kalüpszó is megígérte, hogy halhatatlanná teszi Odüsszeuszt (lásd 170. w.) bizonyára

megfosztotta ruháitól és királyi jelvényeitől. E mítosz nem utal rá, milyen megkorbácsoltatást és
csonkításokat kellett a királynak elszenvednie, mielőtt a halhatatlanná tevő máglyára fektették,
de a képek, amelyeken a történet alapul, valószínűleg úgy ábrázolhatták, amint véresen,
kínlódva bújik bele a fehér vászoningbe, amely a Halál-istennőnek szentelte.
2. Azt a hagyományt, hogy Héraklész a Kenaion-félszigeten halt meg, összeegyeztették a
másikkal, amely szerint az Oita-hegyen fejezte be életét, ahol régi feliratok és szobrok
tanúskodnak róla, hogy a szent királyt jelképesen századokkal azután is elégették, amikor
valóságosan már nem. A tölgy a nyári napfordulókor gyújtott örömtüzek fája, a vadolajfa az Új
Évé, amikor a király azzal kezdte uralkodását, hogy elűzte az óév szellemeit. Poiász vagy
Philoktétész, aki a máglyát meggyújtotta, a király helyettese és utóda; ő örökli fegyvereit és
ágyát - Iolé és Hüllosz házasságát így kell értelmeznünk -, és az év végén kígyómarásba hal bele.
3. Régebben Héraklész lelke a Heszperiszek Nyugati Paradicsomába vagy az Északi Szél
mögött fekvő ezüstkastélyba, a Corona Borealisba költözött - az utóbbi legendát Pindarosz
érthetetlen módon a harmadik munkáról szóló rövid beszámolójába szőtte bele (lásd 125.
k.). Héraklésznak az olümposzi mennyországba való befogadása - ahol azonban sose ülhetett le
a tizenkettő közé, mint Dionűszosz (lásd 27. 5.) - későbbi elképzelés. Lehet, hogy ugyanannak a
szentképnek a félreértésén alapul, amely Péleusz és Thetisz házasságának (lásd 81. 1-5.),
Ganümédész úgynevezett megbecstelenítésének (lásd 29. 1.) és Héraklész felfegyverzésének
(lásd 123. 1.) a magyarázatául szolgál. Ez a kép valószínűleg Athénét vagy Hébét, az ifjú
királynőt és arát ábrázolta, [297 (145.1.-145.3.)] amint bemutatja a királyt a szent házasság
tizenkét tanújának, akiknek mindegyike a vallási közösség egy-egy törzsét vagy a szent év egy-
egy hónapját jelképezte. A királyt a rituálé szerint vagy egy kanca, vagy (mintitt) egy asszony
szülte újra. Héraklész azért szerepel a mennyország kapusaként, mert a nyári napfordulókor
halt meg - hasonlattal élve; az év egy tölgyfából készült kapu, a nyári napfordulókor van a
legszélesebbre tárva, aztán ahogy rövidülnek a napok, fokozatosan becsukódik (A fehér istennő
175-177. o.). Lehet, hogy Homérosz tekintélye miatt nem válhatott Héraklészból teljes értékű
olümposzi: az Odüsszeia szerint ugyanis lent volt az árnya a Tartaroszban.
4. Ha az erüthrai Héraklész-szobor tűroszi eredetű volt, a templomban levő kötelet nem női
hajból, hanem a szent király hajából fonták, amelyet a téli napfordulókor, a halála előtt vágtak le
- mint Delila Sámsonét, egy tűroszi Nap-héroszét. Egy hasonló Nap-héroszt áldoztak fel a thrák
nők is, akik átvették Héraklész kultuszát (lásd 28. 2.). A szobrot valószínűleg azért szállították
tutajon, hogy ne kelljen megszentelniök egy kereskedelmi hajót, vagyis ne kelljen azt kivonni a
forgalomból. Az „Ipoktonosz" alighanem Héraklész gyakrabban használt melléknevének, az
"Ophioktonosz"-nak („kígyóölő") helyi változata volt. A halálban való megújulása, „mint a
kígyóé, ha levedli a bőrét", az egyiptomi Halottak Könyvéből kölcsönzött hasonlat. A kígyók a
közhit szerint nem öregedtek meg, mert levedlették régi bőrüket. A „régi bőr" és az „öregség" a
görögben egyaránt gérasz (lásd 160. 11 .). Héraklész mint Nap-hérosz s mint az Olümpiai
Játékok védnöke emelkedik négylovas kocsin az égbe. A négy Íó mindegyike a Játékok közti
négy év egyikét vagy a napéjegyenlőségek és napfordulók által négy részre osztott év
valamelyik szakaszát jelképezi. A Nagy Istennő megalopoliszi templomában állt egy
négyszögletű Nap-szobor, amelyet a Megváltó [298 (145.3.-145.4.)] Héraklészként tiszteltek
(Pauszaniasz VIII. 31. 4.). Valószínűleg egy régi oltár volt, hasonló a knósszoszi palotában és a
phaisztoszi palota nyugati udvarában talált négyszögletű kőtömbökhöz.
5. Hébé, Héraklész menyasszonya, talán nem az Ifjúság istennője volt, hanem az az istennő,
akiről a 48. és 49. Orphikus himnuszban mint Hipta Földanyáról történik említés: az ő gondjaira
bízták Dionűszoszt. Proklosz szerint (Timaiosz ellen II. 124. c.) Hipta szelelőkosarat cipelt a
fején. Hiptát két ősi maióniai felirat Zeusz Szabaziosszal (lásd 27. 3.) hozza kapcsolatba.
Maióniában a feliratok keletkezése idején egy lűd-phrűg törzs lakott. Kretschmer professzor
Hiptát a mitanni Hepa, Hepit vagy Hébé istennővel azonosítja, akiről a Boghazköyben talált
szövegekben történik említés, s valószínűleg Thrákiából hozták Maióniába. Ha Héraklész
ezt a Hébét vette feleségül, akkor ez a mítosz arra a Héraklészra vonatkozik, aki Phrűgiában
(lásd 131. h.), Műsziában (lásd 131. e.) és Lűdiában (lásd 136. a—f.) vitt véghez hőstetteket, s
Zeusz Szabaziosszal azonosítható. Hiptát az egész Közép-Keleten ismerték. A lükaóniai

Hattusasban egy sziklarelief (lásd 13. 2.) oroszlánon lovagolva ábrázolja, amint éppen a hettita
Vihar-istennel készül szent nászt ülni. Ott Hepatu volt a neve, ami állítólag hurrita szó. Hrozný
professzor (Civilization of the Hittites and Subareans, XV. fejezet) Haw-wával, „Minden Élő
Anyjá"-val azonosítja, aki a Genezis 2. fejezetében Évaként jelenik meg. Hrozný említést
tesz Abdihepáról, Jeruzsálem kánaánita uralkodójáról, és Ádám, aki feleségül vette Évát,
Jeruzsálem védő-hérosza volt (Jerome: Commentary on Ephesians V. 15.). [299 (145.4.-
145.5.) ]
146. Héraklész gyermekei

Héraklész anyja, Alkméné, Tirünszbe költözött, s néhányat magával vitt Héraklész fiai közül. A
többiek még Thébában és Trakhiszban éltek. Mármost Eurüsztheusz elhatározta, hogy
mindnyájukat kiűzi Görögországból, mielőtt férfivá serdülnének, és megdönthetnék
uralmát. Üzenetet küldött hát Kéüxhöz, s nemcsak a Héraklidák, hanem Ioláosz, az egész
Likümniosz-család, valamint Héraklész arkadiai szövetségeseinek kiadatását is követelte. Túl
gyengék lévén ahhoz, hogy Eurüsztheusszal szembeszálljanak - Kéüx azt állította, hogy nincs
módjában segíteni rajtuk -, egy csoportban elhagyták Trakhiszt, s oltalmat és hajlékot kérve
felkeresték a legtöbb nagy görög várost. Csak a Thészeusz uralma alatt élő athéniak mertek
dacolni Eurüsztheusszal: velük született igazságérzetük győzedelmeskedett, mikor meglátták a
Könyörületesség Oltáránál ülő Héraklidákat.1
b) Thészeusz Trikorüthoszban - az attikai Tetrapolisz egyik városában – telepítette le a
Héraklidákat és kísérőiket, és nem volt hajlandó kiszolgáltatni őket Eurüsztheusznak. Emiatt
tört ki az első háború Athén és a Peloponnészosz közt. Tudniillik, amikor valamennyi
Héraklida férfivá serdült, Eurüsztheusz sereget gyűjtött, és Athén ellen vonult. Az athéniak és a
Héraklidák egyesített hadseregének vezéreivé Ioláoszt, Thészeuszt és Hülloszt nevezték ki.
Egyesek szerint azonban Thészeuszt akkor már fölváltotta a trónon fia, Démophón.
Mivel egy jósda kinyilatkoztatta, hogy az athéniak vereséget fognak szenvedni, ha Héraklész
valamelyik gyermeke nem áldozza fel magát a közjóért, Héraklész egyetlen leánya, Makaria
öngyilkos lett Marathónban. Ezért nevezték el róla a Makaria-forrást.2
c) Az athéniak, akik még ma is büszkék arra, hogy oltalmat adtak a Héraklidáknak, ezután
kemény [300 (146.a.-146.c.)] küzdelemben megverték Eurüsztheuszt, és - számtalan
szövetségeséről nem is beszélve - megölték fiait: Alexandroszt, Iphimedónt, Eurübioszt, Mentort
és Perimédészt. Eurüsztheusz harci szekerén elmenekült, de Hüllosz űzőbe vette, Szkirón
szikláinál utolérte, levágta a fejét, Alkméné pedig kötőtűvel kivájta a levágott fej szemét.
Eurüsztheusz sírja ott látható a közelben.3 Egyesek szerint azonban Ioláosz fogta el Szkirón
szikláinál, élve vitte Alkméné elé, s az asszony végeztette ki. Az athéniak - ha eredménytelenül is
- szót emeltek az érdekében, s mielőtt a büntetést végrehajtották volna, Eurüsztheusz
hálakönnyeket ontott, s kijelentette, hogy még halálában is mindig hűséges barátja marad az
athéniaknak és esküdt ellensége a Héraklidáknak. - Thészeusz! - kiáltotta. - Sem italáldozatot,
sem véres áldozatot nem kell bemutatnod a síromon: ezek nélkül is megígérem, hogy minden
ellenséget elűzök Attika földjéről! – Aztán kivégezték, és Athéné pellénéi szentélye előtt
temették el félúton Athén és Marathón között. Egy teljesen eltérő tudósítás szerint az athéniak
Eurüsztheusz oldalán harcoltak a Héraklidák ellen Marathónnál vívott ütközetben, s miután
Ioláosz levágta Eurüsztheusz fejét a Makaria-forrás mellett, a fejet Trikorüthoszban temette el a
kocsiúthoz közel, testét pedig elküldte Gargettoszba, hogy ott földeljék el.4
d) Közben Hüllosz és azok a Héraklidák, akik a thébai Élektra-kapu mellett telepedtek le,
lerohanták a Peloponnészoszt, és meglepetésszerű rohammal elfoglalták valamennyi városát.
Mikor azonban egy év múlva kitört a pestis, és egy jósda kijelentette, hogy "A Héraklidák a
megszabott időnél hamarabb tértek vissza!" Hüllosz visszavonult Marathónba. Apja
végakaratának engedelmeskedve feleségül vette Iolét, öt pedig fiává fogadta a dór Aigimiosz.
Aztán elment a delphoi jósdába, és megkérdezte, vajon mikor jön el a "megszabott idő".
Figyelmeztetést kapott, hogy „várjon a harmadik [301 (146.c.-146.d.)] aratásig". Mivel azt hitte,
hogy ez három esztendőt jelent, megvárta, amíg a három esztendő eltelt, aztán ismét támadásba

lendült. Az Iszthmoszon összetalálkozott Átreusszal, aki közben Mükéné trónjára került, és egy
akháj sereg élén állt.5
e ) Hogy a fölösleges vérontást elkerüljék, Hüllosz párviadalra hívta ki bármelyik vele
egyenrangú ellenfelét. - Ha győzök - jelentette ki enyém a trón és az egész királyság. Ha veszítek,
mi, Héraklész fiai, ötven évig nem tesszük a lábunkat erre az útra. - A kihívást
Tegea királya, Ekhémosz fogadta el, s a párviadal Korinthosz és Megara határán zajlott le.
Hüllosz elesett, és Megara városában temették el. A Héraklidák erre Hüllosz ígéretéhez híven
ismét visszavonultak Trikorüthoszba, onnan pedig Dóriszba, s bejelentették igényüket
Aigimosznál az országnak arra a részére, amelyet apjuk rábízott. A Peloponnészoszon csak
Likümniosz és fiai maradtak, s Héraklész fiai közül Tlépolemosz, akit felszólítottak, hogy
telepedjen le Argoszban. A delphoi Apollón, aki látszólag oktalan tanácsa miatt sok
szemrehányást kapott, megmagyarázta, hogy a „harmadik aratás"-on ő a harmadik nemzedéket
értette.6
f ) Alkméné visszament Thébába, s amikor – igen magas korban - meghalt, Zeusz utasította
Hermészt, hogy lopja ki a koporsóból, amelyet a Héraklidák vittek a vállukon a sírhoz. Hermész
meg is cselekedte, egy követ rakott a holttest helyébe, s a holttestet elvitte a Boldogok Szigetére.
Ott Alkméné feltámadt, megfiatalodott, és feleségül ment Rhadamanthüszhöz. Közben a
Héraklidák úgy érezték, hogy a koporsó túlságosan megnehezült a vállukon, felnyitották, és
felfedezték a csalást. A követ felállították Théba egyik szent ligetében, ahol most istennőként
tisztelik Alkménét. De vannak, akik szerint Alkméné még halála előtt, Okalaiban
ment nőül Rhadamanthüszhöz, mások szerint meg Megarában halt meg - ahol most is látható a
sírja -, [302 (146.d.-146.f.)] mikor Argoszból Thébába akart utazni. Még azt is hozzáteszik, hogy
amikor a Héraklidák összevesztek, mert egy részük vissza akarta vinni Alkméné holttestét
Argoszba, más részük meg folytatni akarta az utat, a delphoi jósda adta azt a tanácsot, hogy
temessék el Megarában. Egy másik úgynevezett Alkméné-sírt Haliartoszban mutogatnak.7
g ) A thébaiak Ioláosznak hérosz-szentélyt emeltek Amphitrüón szentélye mellett. A
szerelmesek itt esküsznek örök hűséget egymásnak Héraklészra. Ennek ellenére általánosan
elfogadott nézet, hogy Ioláosz Szardínia szigetén halt meg.8
h) Tlépolemosz Argoszban véletlenül megölte szeretett nagybátyját, Likümnioszt. Egy szolgát
fenyített meg egy olajfa buzogánnyal, mikor a már agg és vak Likümniosz valahogy közéjük
botorkált, és ő is kapott egy ütést a fejére. Mivel a többi Héraklida halállal fenyegette,
Tlépolemosz hajóhadat építtetett, összeszedte egy csomó barátját, és Apollón tanácsára
Rhodoszba menekült, ahol hosszas bolyongás és sok nélkülözés után le is telepedett.9 Akkoriban
görög telepesek lakták Rhodosz szigetét, s Phorbász fia, Triopsz volt az uralkodójuk.
Tlépolemosz az ő hozzájárulásával három részre osztotta fel a szigetet, és állítólag ő alapította
Lindoszt, Iálüszoszt és Kameiroszt. Zeusz kedvelte és gazdaggá tette népét. Később Tlépolemosz
kilenc rhodoszi hajóból álló haddal vonult Trója alá. 10
i) Héraklész egy másik Hülloszt is nemzett a phaiákok földjén Aigaiosz folyamisten leányával,
Melité vízinimfával. Gyermekei meggyilkolása után ment oda abban a reményben, hogy
Nauszithoosz király és Makrisz, Dionűszosz dajkája megtisztítja bűnétől. Ez a Hüllosz
vándorolt ki egy sereg phaiák telepessel a Kronoszi-tengerre, és róla kapták nevüket a
hüllaioszok.11
j ) A legutolsónak született Héraklida állítólag Theagenész thaszoszi atléta volt, akinek anyját
egy éjjel [303 (146.f.-146.j.)] Héraklész templomában meglátogatta valaki, akit ő Héraklész
papjának, azaz saját férjének, Timoszthenésznek gondolt, de kiderült, hogy maga az isten volt
az.12
k ) Végül is a Héraklidák negyedik nemzedéke hódította meg újból a Peloponnészoszt,
Temenosz, Krészphontész és a két ikertestvér, Proklész és Eurüszthenész vezetésével, miután
megölték Mükéné királyát, Tiszamenészt, Oresztész fiát. Már korábban is elfoglalhatták volna a
Peloponnészoszt, ha egyik hercegük meg nem öli Karnoszt, az akarnaniai költőt, aki jósdalokat
kántálva közeledett feléjük. Azt hitték, hogy várázsió, akit Tiszamenész küldött ellenük.
Büntetésül e szentségtörésért a Héraklidák hajóhada elsüllyedt, seregük pedig az éhínség miatt
feloszlott. Akkor a delphoi jósda azt tanácsolta, hogy „tíz évre száműzzék a gyilkost, és Triopszot

nevezzék ki helyére vezetőnek". Már éppen el akartak indulni Rhodoszba Phorbasz fiáért,
Triopszért, amikor Temenosz felfigyelt egy Oxülosz nevű aitoliai nemzetségfőre, aki éppen
akkor vezekelt le valamilyen gyilkosságot egyesztendei éliszi száműzetéssel, s egy félszemű ló
hátán ült. Mármost Triopsz „háromszeműt" jelent, Temenosz tehát felfogadta őt vezetőjüknek.
Miután Héraklida rokonaival partra szállt Éliszben, hamarosan elfoglalta az egész
Peloponnészoszt, és sorshúzással felosztotta. Argosz, amelyet egy varangyos béka jelképezett a
sorshúzásban, Temenoszé lett; Spárta, amelyet egy kígyó jelképezett, az ikreknek, Proklésznek
és Eurüszthenésznek jutott; Messzéné, amelyet egy róka jelképezett, Krészphontésznek.
1. Szophoklész: Trakhiszi nők 1151-55.; Hekataiosz, idézi Longinus: De sublimitate 27.; Diodorus
Siculus IV. 57.; Apollodórosz II. 8. 1 . és III. 7. 1 . ; Pauszaniasz I. 32. 5.
2. Diodorus Siculus: uo.; Apollodórosz II. 8. 1.; Pauszaniasz: uo.; Phereküdész, idézi: Antoninus
Liberalis: Transformationum Congeries 33.; Zénobiosz: Közmondások II. 61. [304 (146.j.-146.k.)]
3. Lüsziasz II. 11-16.; Iszokratész: Panégürikosz II. 61.
4. Euripidész: Héraklész gyermekei 843. ss., 928. ss. és 1026. SS. ; Sztrabón VIII. 6. 19.
5. 5. Phereküdész, idézi Antoninus Liberalis: Transformationum Congeries 33.; Sztrabón IX. 40. 10.
6. Pauszaniasz I. 44. 14. és 41. 3.; Diodorus Siculus IV. 58.; Apollodórosz II. 81. 2.
7. Diodorus Siculus: uo.; Apollodórosz II. 4. 11. és III. 1. 2.; Pauszaniasz I. 41. 1.; Plutarkhosz:
Lüszandrosz 28.
8. Pindarosz: Püthói ódák IX. 79. ss.; Plutarkhosz: A szeretetről 17.; Pauszaniasz IX. 23. 1.
9. Homérosz: Iliász II. 633-70.; Apollodórosz II. 8. 2.; Pindarosz: Olümpiai ódák VIII. 27. ss.
10. Diodorus Siculus IV. 58.; Homérosz: uo.; Apollodórosz: Epitomé III. 13.
11. Apollóniosz Rhodiosz IV. 538. ss.
12. Pauszaniasz VI. 11. 12.
13. Apollodórosz II. 8. 2-5.; Pauszaniasz II. 18. 7.; III. 13. 4., V. 3. 5-7. és VIII. 5. 6.; Sztrabón VIII. 3. 33.;
Hérodotosz VI. 52.
1. A mükénéi Peloponnészoszt a Görögország közepén élő műveletlen, patriarchális

hegylakók Pauszaniasz (IV. 3. 3.) és Thuküdidész (I. 12. 3.) szerint Kr. e. 1100 körül rohanták le.
E katasztrofális inváziót dór inváziónak szoktuk nevezni, mert vezetői a kis Dórisz államból
kerültek ki. A dór liga három törzsből tevődött össze: a Héraklészt imádó Hülleidákból, az
Apollónt imádó düméiekből („belépők") és a Démétért imádó pamphülloszokból („minden
törzsből való férfiak"). Úgy látszik, hogy Dél-Thesszália lerohanása után a dórok szövetkeztek
Athénnal, s csak azután kockáztatták meg a Peloponnészosz megtámadását. Az első kísérlet
kudarcot vallott, bár Mükéné Kr. e. 1100 körül leégett, de egy évszázaddal később elfoglalták a
keleti és déli részeket, miután elpusztították az egész ősi argoliszi [305 (146.1.)] kultúrát. Ezzel
az invázióval, amelynek következtében tömegesen vándoroltak ki Argoliszból Rhodoszba,
Attikából Kisázsia ión partvidékére és valószínűleg Thébából is Szardínia szigetére,
megkezdődött Görögország "sötét korszaka".
2. A mítoszokban megszokott dolog, hogy egy-egy hérosz fejét valamilyen stratégiailag fontos
ponton temetik el. így például a Mabinogion szerint Bran fejét a Tower Hillen temették el, hogy
megvédje Londont a Temzén való támadástól. Ambrosius szerint (Episztolák VII. 2.) Ádám fejét a
Golgotha hegyén temették el, hogy megvédje Jeruzsálemet észak felől. Mi több: Euripidész
(Rhészosz 413-15.) azt mondatja Hektórral, hogy még az idegenek szellemei is szolgálhatnak
Trója védőszellemeiként (lásd 28. 6 .). Mind Trikorüthosz, mind Gargéttosz az Attikába vezető
utakat biztosító szűk szorosok mentén fekszenek. Azt az ötletet, hogy Ioláosz Szkirón szikláiig
üldözte Eurüsztheuszt, valószínűleg ugyanarról a képről kölcsönözték, amelyen
Hippolütosz mítosza alapul (lásd 101. g.).
3. A phaiákok földje (lásd 170. y.) Korküra vagy Drepané, azaz a mai Korfu volt, amelynek
közelében a szent Makrisz szigete fekszik (lásd 154. a.), a Kronoszi-tenger pedig a Finn-öböl,
ahonnan a korkürai kereskedők valószínűleg a borostyánt szállították – Korküra
összefüggésben van az Argonautáknak az Adriai-tenger északi partvidékén tett borostyánkő-
expedíciójával (lásd 148. 9.).

4. Triopsz, a rhodoszi görög telepes, az ősi Danaé vagy Damkina istennő-háromság férfiasított
alakja: az ő három személyéről kapta a nevét Lindosz, Iálüszosz és Kameirosz. Más tudósítások
szerint e városokat a Telkhinek (lásd 54. a.) vagy Danaosz (lásd 60. d.) alapították.
5. Mivel Alkméné csupán Héra egyik mellékneve, [306 (146.1.-146.5.)] semmi rendkívüli
nincs benne, hogy templomot szenteltek neki.
6. Polügnótosz híres delphoi festményén Meneláosz pajzsán egy kígyó-embléma volt látható
(Pauszaniasz X. 26. 3.) - valószínűleg a spártai vízikígyó (lásd 125. 3.). Arisztomenésznek, a
messzénéi hérosznak egy róka segített megszökni a veremből, ahová a spártaiak dobták
(Pauszaniasz IV. 18. 6.); és az istennőt nőstény róka alakban egész Görögországban ismerték
(lásd 49. 2. és 89. 8.). A varangyos béka, úgy látszik, Argosz emblémája lett, nemcsak azért, mert
az volt a híre, hogy veszélyes megfogni, s mert mindenkit zavart csönd fogott el a láttán (Plinius:
Historia Naturalis XXXII. 18.), hanem mert Argoszt először Phorónikonnak nevezték (lásd 57. a.),
s a szótagírásban, amelyet Argoszban a betűírás előtt használtak, a PHRN hangcsoportot a
legegyszerűbben egy phrünével, vagyis varangyos békával lehetett kifejezni.
147. Linosz
Az argoszi gyermek Linoszt nem szabad összetévesztenünk Iszméniosz fiával, Linosszal, akit
Héraklész a lanttal agyonütött. Az argosziak szerint a gyermek Linoszt Krotóposz leánya,
Pszamathé szülte Apollónnak, és apja haragjától való féltében kitette egy hegyre.
A pásztorok megtalálták és felnevelték, később azonban Krotóposz szelindekjei darabokra
tépték. Mivel Pszamathé nem tudta eltitkolni fájdalmát, Krotóposz hamarosan rájött, hogy ő volt
Linosz anyja, és halálra ítélte, Apollón e két gonosztettért azzal büntette meg Argosz
városát, hogy rászabadított egy Poiné nevű harpüiafélét, amelyik elrabolta szüleiktől a
kisgyermekeket, míg egy Koroibosz nevű ember meg nem ölte. Erre pestis tört ki a városban, s
mivel a betegség sehogy se akart [307 (146.5.-147.a.)] elmúlni, az argosziak a delphoi jósdához
fordultak, s azt a tanácsot kapták, hogy engeszteljék ki Pszamathét és Linoszt. Az argosziak
engedelmeskedtek: áldozatokat mutattak be szellemüknek, s az asszonyok és leányok
gyászdalokat énekeltek, amelyeket még ma is linoszoknak neveznek. S mivel Linosz bárányok
közt nőtt fel, az ünnepséget elnevezték arnisznak, a hónapot pedig, amelyikben rendezték,
arneiosznak. Mivel a pestis tovább dühöngött, végül Koroibosz is elment Delphoiba,
és bevallotta, hogy ő ölte meg Poinét. A Pűthia nem engedte vissza Argoszba, hanem azt mondta:
- Vidd el háromlábamat, s ahol elejted, építs templomot Apollónnak. - Koroibosz a Geraneia
hegyén ejtette el a háromlábat, s ott mindjárt meg is alapította a templomot, aztán Tripodiszkoi
városát, ahol le is telepedett. Sírja a megarai piactéren látható, egy szoborcsoport van fölötte,
amely Poiné megölését ábrázolja - ez a legősibb ilyen szobor Görögországban, amelyik még ma
is megvan.1 E második Linoszt néha Oitolinosznak is nevezik, s ünnepi lakomák alkalmával
gyászdalokat énekelnek az emlékezetére hárfakísérettel.2
b) Egy harmadik Linosz is nyugszik Argoszban: költő volt, akit némelyek Oiagrosz és Kalliopé
múzsa fiának, vagyis tulajdonképpen Orpheusz testvérének tartanak. Mások szerint Apollón és
Urania múzsa fia volt, vagy Poszeidón leányáé, Arethuszáé. Nevezik Hermész és Urania fiának is,
de vannak, akik szerint Poszeidón fia, Amphimarosz nemzette Uraniával. De olyanok is
akadnak, akik szerint Magnész és Kleió múzsa fia volt.3 Tény, hogy nála nagyobb muzsikus soha
nem akadt az emberek közt, s Apollón féltékenységből megölte. Dalokat szerzett Dionűszosz és
más régi héroszok tiszteletére, s pelaszg írásjelekkel le is jegyezte őket. A Teremtésről is írt egy
elbeszélő költeményt. Tény, hogy Linosz találta fel a ritmust és a dallamot, egyetemes [308
(147.a – 147.b.)] műveltséggel rendelkezett, s Thamüriszt is, Orpheuszt is tanította.4
c) A Linoszt sirató ének az egész világon elterjedt, és Linosz halála a tárgya az egyiptomi
Manerosz dalának is. A Helikón hegyén, a múzsák ligete közelében, Linosz arcképe bele van
vésve egy kis barlang falába. Ebben a barlangban évről évre áldozatokat mutatnak be
neki, mielőtt a múzsáknak áldoznának. Azt is mondják, hogy Thébában nyugszik, s hogy
Philipposz, Nagy Sándor apja, a görögök felett Khairóneiánál aratott győzelme után egy álom
hatására Makedóniába vitette a csontjait; de később újabb álmot látott, s visszaszállíttatta őket.5

1. Pauszaniasz I. 43. 7. és II. 19. 7.; Konón: Elbeszélések 19.; Athénaiosz III. 99.
2. Szapphó, idézi Pauszaniasz IX. 29. 3.; Homérosz: Iliász XVIII. 569-70.; Hésziodosz, idézi Diogenész
Laertiosz VIII. 1. 25.
3. Apollodórosz I. 3. 2.; Hyginus: 161. Fabula; Homérosz és Hésziodosz vetélkedése 314.; Diogenész
Laertiosz: Bevezetés 3.; Pauszaniasz IX. 29. 3.; Tzetzész: Lükophrónról 831.
4. Diodorus Siculus III. 67.; Diogenész Laertiosz: uo.; Hésziodosz, idézi Alexandriai Clemens:
Sztromateisz I. 121. o.
5. Pauszaniasz: uo.
1. Pauszaniasz a gyermek Linosz mítoszát kapcsolatba hozza Manerosznak, az egyiptomi

gabonaszellemnek a mítoszával, akinek a tiszteletére gyászdalokat énekeltek aratáskor. De
Linosz valószínűleg a len (linosz) szelleme volt, amelyet tavasszal vetnek el, és nyáron
aratnak le. Az anyja azért volt Pszamathé, mert Plinius szerint (Historia Naturalis XIX. 2.) „a
lenmagot homokos talajba vetették". Nagyapja és gyilkosa azért volt Krotóposz, mert - megint
csak Plinius szerint – miután a sárguló lent gyökerestül kitépték a földből, s [309 (147.b.-
147.1.)] fölakasztották a szabad ég alatt, a csepűk „dobbantó lábaival" zúzták össze. Végül azért
volt Apollón az apja, mert az ő papjai jártak lenruhában, és egész Görögországban ő volt a
muzsika pártfogója. Az, hogy Linoszt kutyák tépték szét, nyilván arra utal, hogy a lenszárakat
vasfejszékkel vágták darabokra. Ezt az eljárást Plinius ugyanebben a fejezetben írja le. Frazer
úgy véli - de nincs rá semmiféle bizonyítéka hogy a görögök rosszul hallották a föníciai ai lanu,
„jaj nekünk" szavakat, s így jött létre a Linosz név. Oitolinosz „pusztulásra kárhoztatott Linosz"-t
jelent.
2. A mítosz azonban leszűkült az ismert témára: egy gyermeket a gyanakvó nagyapától félve
kitesznek, s a pásztorok nevelik fel. Ebből arra következtethetünk, hogy Argoliszban a lenipar
vagy a dór invázió, vagy az olcsóbb egyiptomi kínálat, vagy mindkettő következtében megszűnt,
és a gyapjúipar váltotta fel, a gyermek Linoszt sirató dalokat azonban továbbra is minden
esztendőben elénekelték. A lenipart valószínűleg az Argoliszt civilizáló krétaiak alapították meg:
a lenkötél görögül merinthosz, és minden -inthoszra végződő szó krétai eredetű.
3. Amikor Koroibosz megölte Poinét („büntetés"), valószínűleg azt tiltotta meg, hogy a Linosz
emlékezetére rendezett ünnepségeken gyermekeket áldozzanak fel. Elrendelte, hogy helyettük
bárányokat mutassanak be áldozatul, és a hónapot is átkeresztelte „bárány-hónap"-nak.
Azonosítani szokták egy ugyanilyen nevű éliszivel, aki az első Olümpiai Játékokon (Kr. e. 776)
megnyerte a futóversenyt. Tripodiszkosz nevének valószínűleg semmi köze a háromlábhoz,
hanem a tripodizein („háromszorosan megkötöz") szóból származik.
4. Mivel lenaratáskor siratóénekeket szoktak énekelni, s közben ütemesen dobogtak a
lábukkal a földön, a nyári napfordulókor pedig - azokból a svájci és sváb
példákból ítélve, amelyeket Frazer idéz Az aranyágban [310 (147.1.-147.4.)] - a fiatalok egy
örömtűz körűi ugrándoztak, hogy a len minél magasabbra nőjön, feltételezték, hogy volt egy
másik, misztikus Linosz is, aki férfivá serdült, és híres muzsikus lett: ő találta fel a ritmust és a
dallamot. Ennek a Linosznak egy múzsa volt az anyja, apja pedig az arkadiai Hermész vagy a
thrákiai Oiagriosz vagy Magnész, a magnésziaiak névadó őse. Valójában nem hellén
volt, hanem annak a prehellén-pelaszg kultúrának az őre, amelynek a fa-naptárt és a Teremtés-
mondákat köszönhetjük. Apollón, aki a zene területén nem tűrte, hogy vetélytársa legyen -
miként Marszüasz esetében megmutatta (21.f.) -, állítólag minden további nélkül megölte ezt a
Linoszt. Ez a történet azonban nem fogadható el: Apollón nem ölte meg, inkább fiává fogadta őt.
Linosz halálát később több joggal írták Héraklésznak, a civilizálatlan dór hódítók pártfogójának
a számlájára (lásd 146. 1.) .
5. Linoszt azért nevezik Orpheusz testvérének, mert volt bizonyos hasonlóság kettejük
sorsában (lásd 28. 2. ). Az osztrák Alpokban (Margarita Schön-Welstől tudom) férfiak nem
vehetnek részt sem a len aratásában, sem feldolgozásában, vagyis szárításában, törésében és
tilolásában, s a fonóba sem engedik be őket. A len szelleme a "Harpatsch": ijesztő boszorkány, a
keze meg az arca korommal van bekenve. Ha véletlenül útjába akad egy férfi, megöleli, táncolni
kényszeríti, megerőszakolja, és bekeni korommal. Ezenkívül a lent csepülő nők (Bechlerinnen)
űzőbe veszik, és elfogják a közéjük tévedő idegent. Leteperik, rátaposnak, kezét-lábát

összekötik, kócba tekerik, az arcát meg a kezét bedörzsölik szúrós lenhulladékkal, hozzákötözik
egy kidőlt fa érdes kérgéhez, s végül legurítják egy dombról. Feldkirch környékén a tilosba
tévedőt csak lefektetik és megtapossák, másutt viszont kigombolják a nadrágját, és megtömik
lenhulladékkal, ami olyan fájdalmas, hogy csupasz alsótesttel kénytelen menekülni. Salzburg
környékén [311 (147.4.-147.5.)] maguk a "Bechlerin"-ek húzzák le a nadrágot a tilosba
tévedőről, és megfenyegetik, hogy kiherélik. Miután elszaladt, égő ágakkal füstölik ki a
helyiséget, és sarlókat ütögetnek össze.
6. Az asszonyok olyan titoktartóak, hogy nem sokat tudunk róla, mi történik a fonóban, csak
annyi biztos, hogy egy Flachses Qaualnak ("a len szenvedése") vagy Leinen Klagénak ("a len
panasza") nevezett siratódalt énekelnek. Valószínűnek látszik tehát, hogy lenaratáskor a nők
elfogtak, megerőszakoltak és darabokra téptek egy férfit, aki a len szellemét jelképezte. S mivel
erre a sorsra jutott Orpheusz is, aki tiltakozott az emberáldozatok és a szexuális orgiák ellen
(lásd 28. d.), Linoszt kinevezték a testvérének. A Harpatsch már ismerős számunkra: ő az aratás
Banyája, a Föld-istennő képviselője. Sarlókat csak a Hold tiszteletére ütögettek össze;
lenaratásnál nem használtak sarlót. A zene feltalálását azért tulajdonítják Linosznak, mert az
említett siratóénekeket magának a len szellemének a szájába adták, s a lant egyes húrjait
lenfonalból készítették.
148. Az Argonauták összegyűlnek
Az aiol Krétheusz király halála után Poszeidón fia, Péliász - már maga is öreg ember -
kaparintotta meg Iolkosz trónját féltestvére, a jogos örökös, Aiszón elől. Mikor egy jósda
nemsokára figyelmeztette, hogy Aiolosz egyik ivadéka fogja megölni, Péliász minden neves aiolt
kivégeztetett, akire kezet mert emelni, kivéve Aiszónt, akit anyja, Tűró kedvéért nem öletett
meg, de fogva tartotta a palotában, és kényszerítette, hogy mondjon le örökségéről.
b) Mármost Aiszón már korábban feleségül vette Polümélét, akit Amphinomé, Perimédé,
Alkimédé, Polümédé, Polüphémé, Szkarphé vagy Arné néven is [ 312 (147.5.-148.b.)] ismerünk,
s az asszony szült neki egy fiút, Diomédészt.1 Péliász bizonyára könyörtelenül megölette volna a
gyermeket, ha Polümélé össze nem hívja a család nőtagjait, hogy sirassák el, mintha halva
született volna, s utána ki nem csempészi a városból a Pélion hegyére. Kheirón, a kentaur
nevelte fel őt is, mint előtte vagy utána Aszklépioszt, Akhilleuszt, Aineiászt és még több
nevezetes héroszt.2
c ) Egy másik jósda arra figyelmeztette Péliászt, hogy óvakodjon attól a férfitól, akinek csak a
fél lábán van saru. Nos, mikor egy szép napon á szövetséges fejedelmek társaságában ünnepi
áldozatot mutatott be a tengerparton Poszeidónnak, pillantása ráesett egy magas, hosszú hajú
magnésziai if)úra, aki szorosan a testéhez simuló bőringbe és leopárdirhába volt öltözve. Két
széles pengéjű lándzsa volt nála, s csak a fél lábán volt saru.3
d) Másik saruját az iszapos Anaurosz folyóban vesztette el - egyesek tévesen Euénosznak
vagy Enipeusznak nevezik - egy vénasszony fondorlata miatt, aki a túlsó parton állt, és minden
arra járót megkért, hogy vigye át. Senki sem szánta meg, míg ez az ifjú idegen udvariasan fel
nem kínálta neki széles hátát. De ugyancsak megingott a teher alatt, mert a vénasszony maga
Héra istennő volt álruhában. Péliász ugyanis megharagította Hérát, mivel nem mutatta be neki
az előírt áldozatokat, és Héra elhatározta, hogy megbünteti hanyagságáért.4
e) Mikor Péliász gorombán megkérdezte az idegent:
- Ki vagy, és hogy hívják atyádat? - az ifjú azt felelte, hogy Kheirón, a nevelőapja, Iászónnak
nevezi, de korábban Diomédésznek, Aiszón fiának ismerték.
Péliász vészjósló pillantást vetett rá. - Mit csinálnál - tette fel váratlanul a kérdést -, ha egy
jósda tudomásodra hozná, hogy polgártársad egyikét arra szemelte ki a végzet, hogy megöljön?
- Elküldeném Kolkhiszba az aranykos gyapjáért - felelte Iászón, nem is sejtve, hogy Héra adta
ajkára e [313 (148.b – 148.e.)] szavakat. - De ha szabad kérdeznem, kihez van szerencsém?
f) Mikor Péliász felfedte kilétét, Iászón nem jött zavarba. Bátran bejelentette, hogy igényt tart
a trónra, amelyet Péliász bitorol, de a vele járó nyájakról lemond. S mivel nagybátyja, Pherész,
Pherai királya, és Amathaón, Pülosz királya - akik azért jöttek Iolkoszba, hogy részt vegyenek az
áldozaton - erélyesen támogatták, Péliász nem merte letagadni, hogy származásánál fogva joga

van a trónra. - Előbb azonban követelem – jelentette ki hogy szabadítsd meg szeretett
országunkat egy átoktól!
g) Iászón ekkor tudta meg, hogy Péliászt annak a Phrixosznak a szelleme kísérti, aki egy
emberöltövei korábban egy isteni kos hátán szökött meg Orkhomenoszból, nehogy feláldozzák.
Kolkhiszba menekült, de mikor meghalt, nem temették el úgy, ahogy illett volna, s a delphoi
jósda kinyilatkoztatta, hogy Iolkosz földje, ahol Iászón sok minüai rokona élt, sohase fog
felvirágozni, hacsak haza nem hozzák egy hajón Phrixosz szellemét, az aranykos gyapjával
együtt. A gyapjú most egy fán lóg, a kolkhiszi Árész ligetében, s egy soha nem alvó sárkány őrzi
éjjel-nappal. Ha Iászón teljesíti ezt a kegyeletes feladatot, jelentette ki Péliász, ő boldogan
lemond a királyi méltóságról, amely már amúgy is nagyon terhes egy maga korabeli öregember
számára.5
h) Iászón nem tagadhatta meg Péliásztól ezt a szolgálatot. Hírnököket küldött hát valamennyi
görög királyi udvarba, hogy toborozzanak önkénteseket az útra. A theszpiai Argoszt rávette,
hogy építsen a számára egy ötvenevezős hajót. Meg is épült, Pagaszaiban, a Pélion
hegyéről szállított fából. Az Argó orrába Athéné személyesen illesztett be egy jósgerendát,
amelyet apjának, Zeusznak dódónéi tölgyfájából hasított ki.6
i) Az egyes korokban számos különböző névsort [314 (148.e.–148.i.)] állítottak össze az
Argonautákról - ahogy Iászón útitársait nevezték a legmegbízhatóbb forrásmunkákban azonban
az alábbi nevek szerepelnek:
Admétosz, Pherai hercege
Akasztosz, Péliász király fia
Aktór, a phókiszi Déión fia
Amphiaráosz, az argoszi látnok
A tegeai Nagy Ankaiosz, Poszeidón fia
A Kis Ankaiosz, a szamoszi leleg
A theszpiai Argosz, az Argó építője
Az orkhomenoszi Aszkalaphosz, Árész fia
Aszteriosz, Kómétész fia, egy pelopioni
A kalüdóni Atalanté, a szűz vadász
Augeiász, Phorbasz éliszi király fia
Az athéni Butész, a méhész
Ekhión, Hermész fia, a hírnök
A milétoszi Erginosz
A tainaroni Euphémosz, az úszó
Eurüalosz, Mékiszteusz fia, az egyik Epigon
A dolopsz Eurüdamasz, a Xüniasz-tó mellől
A tirünszi Héraklész, a legerősebb ember, aki valaha élt, jelenleg isten
A drüopsz Hülasz, Héraklész pajzshordozója
Iászón, a vállalkozás vezetője
Ídasz, a messzénéi Aphareusz fia
Az argoszi Idmón, Apollón fia
Íphiklész, az aitoliai Thesztiosz fia
Íphitosz, a mükénéi Eurüsztheusz király öccse
A lapitha Kaineusz, aki egykor nő volt
Kalaisz, Boreász szárnyas fia
Az euboiai Kanthosz
Kasztór, a spártai birkózó, az egyik Dioszkúrosz
Képheusz, az arkadiai Aleusz fia
A lapitha Korónosz, a thesszáliai Gürtónból
Láertész, az argoszi Akrisziosz fia 315 (148.i.)
Lünkeusz, a hírszerző, Ídasz öccse
A püloszi Melampúsz, Poszeidón fia
A kalüdóni Meleagrosz

Mopszosz, a lapitha
Az argoszi Naupliosz, Poszeidón fia, híres hajós
A lokriszi Oileusz, Aiász apja
Orpheusz, a thrák költő
Palaimón, Héphaisztosz fia, Aitoliából
Péleusz, a mürmidón
Péneleusz, Hippalkimosz fia, a boiótiai
A püloszi Periklümenosz, Poszeidón alakváltoztató fia
Phalérosz, az athéni íjász
Phanosz, Dionűszosz krétai fia
Poiász, a magnésziai Thaumakhosz fia
Polüdeukész, a spártai ökölvívó, a másik Dioszkúrosz
Polüphémosz, az arkadiai Elatosz fia
Sztaphülosz, Phanosz öccse
Tiphüsz, a kormányos, a boiótiai Sziphaiból
Zétész, Kalaisz öccse
Ilyen előkelő legénység addig soha nem gyűlt össze egyetlen hajón sem.7
j) Az Argonautákat gyakran emlegetik minüaiaknak is, mert Minüász unokájának, Phrixosznak
a szellemét hozták vissza kosának gyapjával együtt, s sokan közülük - maga Iászón is - Minüász
leányainak véréből sarjadt. Ez a Minüász, Khrűszész fia Thesszáliából vándorolt a boiótiai
Orkhomenoszba, ahol országot alapított. Ő volt az első király, aki kincseskamrát építtetett.8
1 . Homérosz: Odüsszeia XII. 70., szkholion; Diodorus Siculus IV. 50. 1 . ; Apollóniosz Rhodiosz I. 232.;
Apollodórosz I. 9. 16.; Apollóniosz Rhodiosz I. 45., szkholion; Tzetzész: Lükophrónról 872. [316 (148.i.-
148.j.)]
2. Pindarosz: Püthói ódák IV. 198. ss. és Nemeai ódák III. 94. ss. ; Homérosz: Iliász XVI. 143.
3. Apollóniosz Rhodiosz I. 7.; Apollodórosz: uo.; Pindarosz: Püthói ódák IV. 128. ss.
4. Apollóniosz Rhodiosz I. 8-17.; Apollodórosz: uo.; Pindarosz: uo.; Hyginus: 13. Fabula; Valerius Flaccus
I. 84.
5. Apollodórosz: uo.; Pindarosz: uo.; Diodorus Siculus IV. 40.; Homérosz: Odüsszeia XII. 70., szkholion;
Hésziodosz: Theogonia 992. ss.
6. Pindarosz: uo.; Valerius Flaccus I. 39.; Apollodórosz: uo.
7. Apollodórosz: uo.; Pindarosz: uo.; Hyginus: 12. és 14-23. Fabula; Apollóniosz Rhodiosz I. 20.;
Diodorus Siculus IV. 40-49.; Tzetzész: Lükophrónról 175.; Ovidius: Átváltozások VII. 1. ss. ; Valerius
Flaccus: Argonautica I., több helyütt.
8. Apollóniosz Rhodiosz I. 229.; Pauszaniasz IX. 36. 3.
1. Homérosz korában egész dalciklus élt "mindenki ajkán" (Odüsszeia XII. 40.) az Argó útjáról
Aiétész („hatalmas") földjére. Homérosz a Bolygó Sziklákat (Planktai) - amelyek közt az Argó
már Odüsszeusz előtt áthaladt - a Szirének szigetei közelébe helyezi, nem messze a Szküllától és
Kharübdisztől. Mind e veszélyeket bővebben tárgyalja az Argó Kolkhiszba való hazatéréséről
szóló történet.
2. Hésziodosz szerint Iászón, Aiszón fia - miután sok veszedelmes feladatot teljesített, amelyet
Péliász bízott rá - elvette Aiétész leányát. Az asszony eljött vele Iolkoszba, ahol „urának
alattvalója volt", és szült neki egy fiút, Médeioszt, akit Kheirón nevelt fel. Hésziodosz
azonban, úgy látszik, rosszul volt tájékozva: a hőskorban nem a hercegnőt vitték férje otthonába
- a férj ment a hercegnőébe (lásd 137. 4. és 160. 3.). Tehát Iászón vagy Aiétész leányát vette el, s
akkor az ő udvarában maradt, vagy Péliászét, s akkor Iolkoszban telepedett le. Eumélosz (VIII.
század) azt írja, hogy mikor [317 (148.1.-148.2.)] Korinthosz utód nélkül halt meg, Médeia
bejelentette, hogy igényt tart Korinthosz megüresedett trónjára, és meg is kapta, mivel Aiétész
leánya volt, aki - nem lévén megelégedve örökségével — Korinthoszból vándorolt ki
Kolkhiszba. S így Médeia férje, Iászón lett a király.
3. E korai elbeszélésekben, amelyek szerint Aiétész Héliosz fia és az aiaiai Kirké bátyja volt,
sem Kolkhiszról, sem fővárosáról, Aiáról nem történik említés. Azt sem szabad gondolnunk,
hogy a Homérosz által ismert történet sok mindenben egyezett Apollodórosz és Apollóniosz

Rhodiosz meséjével. Még Hérodotosz idejében sem tudták pontosan megállapítani, merre ment
az Argó Kolkhisz felé, sem azt, hogy merre tért haza - Pindarosz ugyanis a negyedik Püthói
ódában (Kr. e. 462) a Hérodotoszétól teljesen eltérő verziót ad.
4. A Péliászról és Diomédészről — Iászón eredeti neve - szóló mítosz valamilyen hercegről
szólhatott, akit kitettek egy hegyre, csikósok közt nevelkedett, s egy szomszédos város királya -
tehát nem feltétlenül egy trónbitorló - olyan lehetetlennek látszó feladatokat rótt rá, amilyen
például tűzokádó bikák igába fogása meg egy tengeri szörny által őrzött kincs megszerzése. A
tengeri szörny gyomrában félholtan heverő Iászón több etruszk műalkotás témája. Jutalma
nyilván az volt, hogy feleségül vette a trónörökösnőt. Hasonló mítoszok gyakran előfordulnak a
kelta mitológiában – ilyen feladatokat róttak például a Mabinogion hősére, Kilhwychre, amikor
feleségül akarta venni Olwent, a boszorkányt -, s kétségtelenül azokra a rituális próbákra
vonatkoznak, amelyekkel a királynak tanúságot kellett tennie bátorságáról, mielőtt
megkoronázták.
5. Diomédész feladatainak természetére vonatkozólag csakugyan a Tale of Kilhwych and
Olwen, a hasonló Tale of Peredur Son of Evrawc, valamint a Mabinogion alapján vonhatjuk le a
legvalószínűbbnek látszó következtetéseket. Amikor Kilhwych beleszeretett Olwenbe, [318
(148.2.-148.5.)] azt a parancsot kapta a leány apjától, hogy fogjon igába egy sárga meg egy tarka
bikát, tisztítson meg egy dombot a gaztól meg a gyomtól, vesse be gabonával, aztán arassa le a
termést, s mindezt egyetlen nap alatt (lásd 127. 1. és 152. 3 .), s hogy szerezzen egy
bőségszarut meg egy bűvös ír üstöt is. Amikor Peredur szeretett bele egy ismeretlen leányba,
meg kellett ölnie egy Avanc nevű víziszörnyet a Gyász-domb melletti tóban - s az Aiaia is
"gyász"-t jelent. A leány - azzal a feltétellel, hogy hűséget esküszik neki - adott neki egy bűvös
követ, amelynek a segítségével sikerült legyőznie az Avancot és annyi aranyat szereznie,
„amennyit csak kívánhat egy ember". Aztán kiderült, hogy a leány Cristinobyl uralkodója, egy
boszorkány, aki valahol „India felé" élt igen nagy lábon. Peredur tizennégy évig volt a szeretője.
Az egyetlen walesi hérosz, aki rajta kívül legyőzött egy Avancot, Hu Gadarn volt, a Hatalmas,
Cymry őse, aki két bikát fogott a szörny elé, úgy húzta ki a Conwy folyóból (Welsh Triads III. 97.).
Valószínű tehát, hogy Iászón is tűzokádó lovai segítségével húzta ki a maga szörnyetegét a
vízből.
6. A Kilwych által megszerzett ír üst valószínűleg azonos volt a Peredur történetében említett
üsttel: az újjászületés üstje, amilyet később Médeia is használt - egy óriás akadt rá egy ír tó
fenekén. Lehet, hogy Diomédésznek is egy ilyen üstöt kellett szereznie Péliász számára. Az ő
munkáinak színhelye valamilyen földrajzilag meghatározhatatlan ország volt „a felkelő nap
irányában". Bőségszaruról nem történik említés az Argonauta-mondakörben, de Médeia, nem
tudni biztosan, miért, megfiatalítja Makrisz nimfát és húgait, akik korábban Dionűszosz dajkái
voltak, amikor találkozik velük Drepané, azaz Korküra szigetén. Mivel Dionűszosz
sok mindenben azonos volt a csecsemő Zeusszal, akinek a dajkájától, Amaltheia kecskétől
származott az eredeti bőségszaru (lásd 7. b.), lehet, hogy Médeia egy másik [319 (148.5. -
148.6.)] bőségszarut segített szerezni a nimfáktól Diomédésznek azzal, hogy az említett
szolgálatot tette nekik. Héraklész munkáit (éppúgy, mint Thészeusz és Órión munkáit)
leghelyesebb házassági feladatokként felfognunk. E feladatok közé tartozott „a két bika (a krétai
és az Akhelóiosz-bika - lásd 134. 6.) szarvának letörése" is.
7. A házassági feladatokról szóló mítosz, amelynek egyik változata - amelyikben Péliász volt a
gonosz -, úgy látszik, Iolkoszban terjedt el, a másik pedig - amelyikben Korinthosz volt a
cselszövő - Korinthoszban, természetszerűen kapcsolódott össze azzal a félig történelmi
legendával, amely szerint az orkhomenosziak egy minüai tengeri expedícióra indultak
Iolkoszból. Orkhomenosz tagja volt annak az ősi kalaureiai amphiktüóniának, azaz szövetségnek
(Sztrabón VIII. 6. 14.), amelynek az aiol Poszeidón isten állt az élén, s még hat argoszi és attikai
tengerparti állam tartozott hozzá. Orkhomenosz volt a hét közül az egyetlen város, amelyik a
szárazföld belsejében feküdt, egy stratégiailag fontos ponton, a Korinthoszi-öböl és a
Thesszáliai-öböl között. Lakói — mint Hésziodosz boiótjai — télen valószínűleg a földet
művelték, nyáron meg tengerre szálltak.

8. Az expedíció állítólagos célja egyrészt az volt, hogy visszaszerezzenek egy szent gyapjút,
amelyet Minüász unokája, Phrixosz király vitt „Aiétész földjére, amikor majdnem feláldozták a
Laphüsztion-hegyen" (lásd 70. d.), másrészt az, hogy Phrixosz szellemét hazakísérjék
Orkhomenoszba. Az expedíció vezetője valószínűleg minüai volt - Diomédész, Aiszón fia nem
volt az -, talán Kütiszorosz (Hérodotosz VII. 197.), Phrixosz fia, akinek Apollóniosz Rhodiosz
feltűnő szerepet juttat a történetben (lásd 151.f. és 152. b.), és aki Orkhomenoszban a Iászón
(„gyógyító") melléknevet kapta, mikor megfékezte az aszály és a pestis dühöngését, amelyet
Phrixosz szökése idézett elő. De anyai ágon Diomédész is minüai volt, és a származást
Orkhomenoszban [320 (148.6.-148.8.)] is, a pelaszg Iolkoszban is valószínűleg anyai ágon
tartották számon.
9. Ebben a minüai legendában Aiétész földje nem lehetett a Fekete-tenger másik végén;
minden régi bizonyíték az Adriai-tenger északi partvidékére utal. Az Argonauták a közhiedelem
szerint a Pón hajóztak végig, amelynek torkolatához közel, az öböl túloldalán feküdt
Kirké szigete, Aiaia, a mai Lussin, és Aiétész kolkhiszi katonái az Iszter torkolatánál csalták
csapdába őket - nem a Dunáénál, hanem, mint Diodorus Siculus feltételezi, a kis Isztrosz
folyóénál, amelyről Isztria a nevét kapta. Aztán Médeia megölte bátyját, Apszűrtoszt, akit
a közeli Apszürtidészben temettek el. Mikor Médeia és Iászón a déli irányban néhány napi
hajóútra levő Drepané, vagyis Korküra királyához, Alkinooszhoz menekültek, a kolkhisziak,
akiknek nem sikerült bosszút állniok, féltek, hogy magukra vonják Aiétész haragját, ha üres
kézzel térnek haza. Ezért építették fel Pola városát az Isztriai-félszigeten. Ezenkívül a Szirének
földje, a Bolygó Sziklák, a Szkülla és Kharübdisz mind közel vannak Szicíliához, amerre az erős
északkeleti szél sodorta az Argót.
„Kolkhisz" csakugyan tévedés lehet a Pó alsó folyásánál, Mantovától nem messze fekvő
„Kolikaria" helyett, amely valószínűleg a Borostyánút egyik állomása volt; ezért kerülnek a
történetbe Héliosz borostyán könnyeket síró leányai, mihelyt az Argó eléri a Pót (lásd
42. d.). A borostyánkő a Napnak van szentelve, és Élektra („borostyánkő") szigete, amelyet az
Argó állítólag érintett, aligha lehetett Szamothraké, ahogy azt a szkholiaszták feltételezik, hanem
„Aiétész földje", egy kereskedelmi állomás a Borostyánút végén. Lehet, hogy
korinthoszi település volt, hiszen Aiétész a Nap-kultuszt Korinthoszból hozta magával, de az is
lehet, hogy pelaszg, mert Dionűsziosz szerint (A Föld leírása I. 18.) [321 (148.8. - 148.9.)] egy
dódónéi eredetű pelaszg település hajdan erős hajóhadat tartott fenn a Pó torkolatánál.
10. Diomédész földrajzilag tarthatatlan mítoszához, amelyet már összekapcsoltak egy Aiétész
földjére való minüai hajóút legendájával, hozzáfűztek még egy harmadik elemet is: egy, a
Fekete-tenger déli partvidéke ellen intézett kalóztámadás emlékét, amelyet egy másik
minüai király utasítására hajtottak végre. Mivel a hatodik Trója ellenőrzése alatt tartotta a
Hellészpontoszt, monopolhelyzetet tudott biztosítani magának a fekete-tengeri
kereskedelemben, s az említett támadásnak ezt a monopolhelyzetet kellett volna kérdésessé
tennie (lásd 137.1.). Nos, a minüaiak Adriai-tengerre tett kirándulásának feltételezett célja nem
egy aranygyapjú, hanem - Szimónidész szerint (idézi Apollóniosz Rhodiosz IV. 77. szkholionja) -
egy bíborgyapjú megszerzése volt, amelyről a Vatikán első mitográfusa azt írja, hogy „abban
szokott Zeusz fölszállni az égbe". Más szavakkal: egy olyan fekete gyapjúról volt szó, amilyet a
királyok viseltek az esőcsináló szertartásokon. Ilyen szertartást még most is tartanak minden
május elsején a Pélion-hegy csúcsán: egy fekete juhbőrbe öltözött öregembert megölnek, és
fehér juhbőrbe öltözött társai ismét életre keltik (Annals of the British School at Athens, XVI. 244-
49., 1909-16.). Dikéarkhosz szerint (II. 8.) ezt a szertartást a klasszikus korban Zeusz Aktaiosz
vagy Akraiosz („a csúcson levő") védnöksége alatt rendezték. A fekete juhbőrbe öltözött ember
eredetileg valószínűleg a király, Zeusz képviselője volt, akit uralkodása végén feláldoztak. Mivel
mind a Pélion-, mind a Laphüsztion-hegyen ugyanaz a szertartás folyt le, érthető, hogy a két
iolkoszi hagyományt - Diomédész mítoszát és a fekete-tengeri rablótámadást - összekapcsolták
azzal a hagyománnyal, hogy a minüaiak tengerre szálltak, mert jóvá akarták termi a bajt,
amelyet Phrixosz idézett elő. [322 (148.9.-148.10.)]
11. A minüaiak megbízatása azonban aligha lehetett az, hogy az elveszett Laphüsztion-hegyi
gyapjút hozzák vissza, hiszen könnyen pótolhatták egy másikkal. Sokkal valószínűbb, hogy

borostyánt mentek keresni: azzal akarták kiengesztelni a sértett istenséget, a Hegy-istennőt.
Nem szabad elfelejtenünk, hogy a minüaiak tartották megszállva a Peloponnészosz nyugati
partján a „homokos Püloszt" - Néleusz hódította el a lelegektől az iolkoszi pelaszgok segítségével
(lásd 94. c.) s hogy Arisztotelész szerint (Mirabilia 82.) a pülosziak borostyánt hoztak a Pó
torkolatától. A hajdani Pülosz helyén (ma Kakovatosz falu) csak nemrégiben óriási mennyiségű
borostyánt ástak ki a földből.
12. A kelet felé való utazás során a gyapjú „arannyá" változott, mert Diomédész hőstettét,
hogy megszerzi a tengeri szörny kincsét, be kellett venni a történetbe, s mert - mint Sztrabón
hangsúlyozza - a Fekete-tengerre behatoló Argonauták a kolkhiszi Phaszisz (ma Rion)
hordalékaranyát keresték, amelyet a bennszülöttek a folyó medrébe fektetett gyapjakba
gyűjtöttek. De nemcsak Kolkhisznak Kolikariával, Aiának („föld") Aiaiával („jajgatás") és a
Pélion-hegyi fekete gyapjúnak a Laphüsztion-hegyivel való összetévesztése olvasztotta
egybe az eltérő hagyományokat. Aiétész apjának, Héliosznak „hajnalpalotája" Kolkhiszban állt
(lásd 42. a.): ez volt a legkeletebbre fekvő ország, amelyről Homérosznak tudomása volt; tudjuk,
hogy voltak Iászónikonok — Gyógyító Héraklész-szentélyek — a Fekete-tenger keleti öblében,
ahol az aiolok kereskedelmi állomásokat létesítettek. Egyes források szerint a fekete-tengeri
expedíciót Héraklész vezette. S mivel Homérosz Iászónt csak mint annak az Euneusznak az apját
említi, aki Trója ostroma alatt ellátta borral a görögöket (lásd 162. i.), és mivel Lémnosz
Thesszáliától keletre fekszik, feltételezték, hogy az Argó is kelet felé ment. Nyilván
ezért helyezték át a Boszporoszba a „Bolygó" vagy [323 (148.11.-148.12.)] "Összecsapódó"
sziklákat is, amelyek Homérosz szerint a Szicília körüli vizeken voltak.
13. Minden városnak szüksége volt egy jelentős Argonautára, hogy a fekete-tengeri
kereskedelemhez való jogát igazolja vele. A vándorlantosok mindig hajlandók voltak egy-két
újabb nevet beiktatni a sokféle elemből összetett dalciklusba. Ezért maradt fenn több, egymással
összeegyeztethetetlen névsor az Argonautákról. A legtöbb névjegyzék azonban azon a
feltevésen alapul, hogy ötvenevezős hajójuk volt - ami valóban nem volt lehetetlen a mükénéi
korban. Csak Tzetzész sorol fel száz nevet. De abban láthatólag még a legmakacsabb
szkeptikusok sem kételkedtek, hogy a legenda lényegében történelmi tényeken alapul, s abban
sem, hogy az Argonauták a trójai háború előtt, valamikor a Kr. e. tizenharmadik században
keltek útra.
14. Iászón egyetlen saruja arra vall, hogy katona volt. Az aitoliai harcosok arról voltak
nevezetesek, hogy hadjárat közben csak a bal lábukon viseltek sarut (Macrobius V. 18-21.;
Pindarosz: Püthói ódák IV. 133., szkholion). Ezt a fogást alkalmazták a plataiaiak is a
peloponnészoszi háborúban, hogy jobban meg tudják vetni lábukat a sárban (Thuküdidész III.
22.). Hogy miért a pajzs és nem a fegyver felé eső oldalon viselték a sarut, talán azzal
magyarázható, hogy kézitusában a bal lábukat tették előre, s könnyen a lágyékába tudtak
taposni vele az ellenfélnek. Ezért lett a bal láb az "ellenséges láb", amellyel sose léptek baráti
háznak a küszöbére. Ez a hagyomány még a modern Európában is él: a katonák
mindig a bal lábukkal lépnek ki, ha háborúba indulnak.
15. Héra és Péliász ellenségeskedése az istennőnek járó áldozat elmulasztása miatt arra
enged következtetni, hogy feszültség állt fenn a Poszeidónt tisztelő iolkoszi akháj uralkodóház
és alattvalóik, az istennőt tisztelő aiolok és magnésziaiak közt. [324 (148.12. - 148.15.)]
149. A lémnoszi asszonyok és Küzikosz király
Miután Héraklész foglyul ejtette az erümanthoszi vadkant, váratlanul megjelent Pagaszaiban, és

egyhangúlag meg is választották az Argó parancsnokává. Ő azonban nemeslelkűen elhárította
magától a megtiszteltetést, mondván, hogy inkább Iászón parancsnoksága alatt teljesít
szolgálatot, hiszen újonc létére is ő tervelte ki és hirdette meg a vállalkozást. így aztán mikor a
hajót vízre bocsátották, és kisorsolták egymás közt a padokat - mindegyikre két evezős jutott
Iászón mutatott be áldozatul két ökröt a „Behajózás Apollónjá"-nak. Mivel áldozatának füstje
biztatóan, feketén örvénylő oszlopokban szállt az ég felé, az Argonauták leültek a búcsú

lakomához, amelyen jó néhányszor Orpheusz csillapította le lantjával az ittas résztvevők közt
kitörni készülő veszekedést. Alig pirkadt, kifeszítették a vitorlákat, és elindultak Lémnosz felé.1
b) Körülbelül egy esztendővel azelőtt történt, hogy a lémnoszi férfiak összevesztek
asszonyaikkal, kijelentették, hogy büdösek, és a rablóhadjáratok alkalmával foglyul ejtett thrák
lányok közül választottak maguknak ágyasokat. A lémnoszi asszonyok bosszúból mindnyájukat
irgalmatlanul lemészárolták, akár öreg volt, akár fiatal, az egyetlen Thoász király kivételével. Az
ő életét titokban megkímélte a leánya, Hüpszipülé, s egy evező nélküli csónakban kitette a
tengerre. Amikor most az Argó megjelent a láthatáron, a lémnoszi asszonyok ellenséges thrák
hajónak nézték, gyorsan magukra öltötték halott férjük mellvértjét, és bátran kirohantak a
tengerpartra, hogy visszaverjék a fenyegető támadást. Az ékesszóló Ekhión azonban Iászón
heroldjaként partra szállt a hivatalát jelző pálcával a kezében, és hamarosan
megnyugtatta őket. Hüpszipülé erre összehívta a [325 (149.a.–149.b.)] tanácsot, és azt javasolta,
hogy küldjenek ajándékul élelmet meg bort az Argonautáknak, de városába, Mürinébe ne
engedjék be őket. Attól félt ugyanis, hogy a mészárlás miatt esetleg vádat emelnek ellenük.
Ekkor szólásra emelkedett Hüpszipülé öreg dajkája, Polüxó, és ellenvetést tett, mondván, hogy
férfiak nélkül a lémnoszi faj rövid időn belül kihal. - Az volna a legokosabb, ha felkínálnátok
szerelmeteket ezeknek az előkelő családokból való, vállalkozó kedvű férfiaknak. Nemcsak
szigetünk kerülne ily módon erős védelem alá, hanem létrejönne egy új, bátor törzs is.
c) Az önzetlen tanácsot lelkes tetszésnyilvánítás fogadta, s az Argonautákat nemsokára
Mürinében üdvözölték. Hüpszipülé persze nem árulta el Iászónnak a teljes igazságot, csak
annyit mondott - dadogva és pirulva hogy társnői oly sokat szenvedtek férjeiktől, hogy végül is
fegyvert fogtak, és kényszerítették őket, hogy vándoroljanak ki. Lémnosz üres trónja, mondotta,
máris az övé - mármint Iászóné ha igényt tart rá. Iászón hálásan fogadta ugyan Hüpszipülé
ajánlatát, de kijelentette, hogy mielőtt letelepedne a termékeny Lémnoszon, teljesítenie kell
küldetését, vagyis meg kell keresnie az aranygyapjút. Hüpszipülé azonban hamarosan
rávette az Argonautákat, hogy halasszák el a továbbutazást. Tudniillik valamennyi kalandost
tömegestül rajzolták körül a fiatalasszonyok, s égtek a vágytól, hogy hálhassanak velük.2
Hüpszipülé Iászónt sajátította ki magának, és felségesen elszórakoztatta. Ekkor nemzette
Iászón Euneuszt, valamint ikertestvérét, Nebrophonoszt, akit egyesek Déiphilosznak vagy ifjabb
Thoásznak is neveznek. Később Euneusz lett Lémnosz királya, és a trójai háború alatt ő szállított
bort a görögöknek.
d) A többi Argonauta is sok gyermeket nemzett ez alkalommal, és ha Héraklész, aki az Argót
őrizte, végül is meg nem haragszik, be nem megy Mürinébe, és buzogányával megdöngetve a
házak kapuit, nem [326 (149.b.-149.d.] figyelmezteti bajtársait a kötelességükre, az aranygyapjú
valószínűleg örökre Kolkhiszban marad. Haladéktalanul lezavarta őket a tengerpartra, s még az
éjszaka folyamán útra keltek Szamothraké felé, ahol szabályszerűen beavatták őket
Perszephoné, valamint szolgái, a Kabeiroszok misztériumaiba, akik megmentik a hajótörött
tengerészeket.3
e ) Amikor később a lémnoszi asszonyok felfedezték, hogy Hüpszipülé esküszegő módon
megkímélte Thoászt - aki partra vetődött Szikinosz szigetén, s később a tauroszok királya lett -,
eladták rabszolgának Lükurgosz nemeai királynak. De vannak, akik szerint thrák
kalózok támadták meg Mürinét, és ejtették foglyul Hüpszipülét. Mikor Euneusz férfivá serdült,
megtisztította a szigetet a vérbűntől. Még ma is az általa bevezetett szertartást ismétlik meg
minden évben a Kabeiroszok ünnepén: kilenc napra kioltják a tüzet valamennyi lémnoszi
tűzhelyen, áldozatokat mutatnak be a halottaknak, aztán Apollón déloszi oltáráról, hajón hoznak
új tüzet.4
f ) Az Argonauták továbbhajóztak, jobb kéz felől maguk mögött hagyták Imbrosz szigetét, s
mivel köztudomású volt, hogy Láomedón, Trója királya őrizteti a Hellészpontosz bejáratát,
hogy egyetlen görög hajó se kelhessen át rajta, az éjszaka leple alatt, szorosan a thrák
part mentén osontak át a tengerszoroson, s baj nélkül ki is jutottak a Márvány-tengerre. Amikor
a doliónok földjéhez érkeztek, kikötöttek annak a hegyes-völgyes Arkton-félszigetnek a
nyakánál, amelyik fölé a Dindümon-hegy magasodik. Itt Küzikosz király, Aineusznak,
Héraklész korábbi szövetségesének a fia fogadta őket. Éppen akkor vette nőül a phrűgiai

Perkotéből való Kleitét, és szívélyesen meghívta mindnyájukat a lakodalmi ebédre. Miközben
folyt a dáridó, a félsziget belsejében lakó hatkezű Földszülte óriások sziklákkal meg [327
(149.d.-149.f.)] buzogánnyal támadást intéztek az Argó őrsége ellen, de visszaverték őket.
g) A lakoma után az Argonauták Athénének szentelték horgonykövüket - még ma is látható a
templomában -, s egy nehezebbet szállítottak helyette a fedélzetre. Szívélyesen elbúcsúztak
vendéglátóiktól, s eleveztek a Boszporosz felé. Csakhogy váratlanul északkeleti szelet kaptak, s
olyan nehezen tudtak előrehaladni, hogy Tiphüsz jobbnak látta visszafordulni a hajóval a
félsziget szélárnyékos oldala felé. A hajó nem tudott megmaradni a kitűzött irányban, s mikor az
Argonauták a koromsötét éjszakában vaktában kikötöttek, azon nyomban lecsapott rájuk egy
csapat jól felfegyverzett harcos. Heves küzdelemben sikerült legyőzni támadóikat - néhányat
megöltek közülük, a többit pedig megfutamították -, s Iászón csak akkor jött rá, hogy Arkton
keleti partvidékén van, és a nemes Küzikosz király fekszik holtan a lábainál, aki kalózoknak
nézte az Argonautákat. Mikor Kleité megtudta, mi történt, megháborodott, és felakasztotta
magát. A liget nimfái olyan keservesen megsiratták, hogy forrás lett a könnyeikből, amely
mindmáig Kleité nevét viseli.
h) Az Argonauták temetési játékokat rendeztek Küzikosz tiszteletére, s az időjárás miatt még
jó néhány napig kénytelenek voltak a félszigeten maradni. Végre aztán Iászón feje fölött
verdesni kezdett a szárnyával egy jégmadár, aztán csivogva letelepedett az Argó orrára, mire
Mopszosz, aki értett a madarak nyelvén, kijelentette, hogy minden rendbe jön, ha kiengesztelik
Rheia istennőt. Rheia idézte elő Küzikosz halálát, bosszúból, mert a király megölte a Dindümon
hegyén az ő szent oroszlánját, most pedig az Argonautákra haragszik, mert akkora mészárlást
rendeztek hatkezű Földszülte fivérei között. Az Argonauták erre szobrot állítottak az
istennőnek - Argosz faragta egy öreg szőlőtőkéből s teljes fegyverzetben táncot jártak a
tiszteletére a hegy [328 (149.f.-149.h.)] csúcsán. Rheia - annak jeléül, hogy tudomásul veszi
hódolatukat - forrást fakasztott a közeli sziklákból: ma Iászón forrása a neve. Aztán kedvező szél
kerekedett, s az Argonauták folytatták útjukat. A Doliónok azonban még egy egész hónapig
gyászoltak: nem gyújtottak tüzet, és nem ettek főtt ételt. Ezt a szokást még ma is megtartják az
évenként megrendezett Küzikoszi Játékok idején.5
1. Apollóniosz Rhodiosz I. 317. ss.

2. Apollóniosz Rhodiosz I. 1-607.; Hérodotosz VI. 138.; Apollodórosz I. 9. 17.; Argonautica Orphica 473.
ss.; Valerius Flaccus: Argonautica II. 77.; Hyginus: 15. Fabula.
3. Homérosz: Iliász VII. 48., szkholion; Statius: Thebais VI. 34.; Apollóniosz Rhodiosz: uo.; Apollodórosz:
uo. Valerius Flaccus: uo.; Hyginus: uo.; Szophoklész töredékei II. 51.ss., Pearson-kiad.
4. Apollodórosz III. 6. 4.; Hyginus: uo.; Philosztratosz: Héróika XX. 24.
5. A Vatikán első mitográfusa 49.; Apollóniosz Rhodiosz I. 922. ss. és 935-1077.; Argonautica Orphica
486. ss., Valerius Flaccus: Argonautica II. 834.; Hyginus: 16. Fabula.
1. Iászónnak egyrészt azért kell Lémnosz szigetére kerülnie, mert Homérosz szerint Euneusz,
aki a trójai háború idején Lémnosz szigetén uralkodott, Iászón fia volt; másrészt mert
Euphémosz, egy másik Argonauta, egy lémnoszi nővel nemzette Leukophanészt („fehér
tünemény" - Tzetzész: Lükophrónról; Pindarosz: Püthói ódák IV. 455.), s így lett őse egy sokáig
fennálló kürénéi dinasztiának. A lémnoszi vérfürdőből arra kell következtetnünk, hogy a sziget
lakói a fegyveres papnőktámogatásával kitartottak a társadalom günokratikus formája mellett -
egyes líbiai törzsek még Hérodotosz korában is kitartottak mellette (lásd 8. 1.) -, s az
odalátogató hellének ezt a rendellenességet csak azzal tudták [329 (149.h.-149.1.)] magyarázni,
hogy az asszonyok fellázadtak. Müriné az istennőjük neve volt (lásd 131. 3.). A lémnoszi nőkről
talán azért mondták, hogy büdösek, mert ők gyártották az indigót, amellyel a szomszédos
thrákok tetoválták magukat, s ennek olyan undorító és tartós bűze van, hogy például
Norfolkban az indigógyártással foglalkozó családok kénytelenek voltak mindig egymás között
házasodni.
2. Szamothraké volt a helladikus vallás központja. A Hold-istennő misztériumába beavatottak
– amelynek titkát gondosan őrizték - bíborpiros amulettet viselhettek (Apollóniosz Rhodiosz I.
197.; Diodorus Siculus V. 49.), amely állítólag minden bajtól, de különösen a hajótöréstől

megvédte az embert. Makedón Fülöp és felesége, Olümpiász is beavatott volt (Arisztophanész: A
béke 227., szkholion). Germanicus Caesart csak valamilyen rossz előjel akadályozta meg, hogy
részt vegyen a misztériumokon, és nem sokkal ezután meghalt (Tacitus: Annales II. 54.).
Bizonyos Szamothrakéban őrzött régi bronzedényeket állítólag még az Argonauták szenteltek az
istennőnek.
3. Rheia fivéreinek, a Medve-sziget hatkezű Földszülötteinek eredete talán olyan képekre
vezethető vissza, amelyek torzonborz, kinyújtott mancsú, medvebőrbe öltözött embereket
ábrázoltak. Küzikosz halálának története elég részletes ahhoz, hogy egy tényleges feketetengeri
kalóztámadásra következtethessünk belőle, ennek a hagyománynak azonban éppoly kevés köze
van ahhoz, hogy Küzikoszban minden évben kioltották a tüzeket, mint az állítólagos lémnoszi
mészárlásnak a Mürinében rendezett hasonló szertartáshoz. Az év végén, amikor a szent királyt
feláldozták, sok királyságban kioltották a tüzeket, s az új király beiktatási szertartása alkalmával
gyújtották meg újra.
4. Rheia oroszlánjának megölése valószínűleg arra [330 (149.1.-149.4.)] utal, hogy
Küzikoszban megszüntették az istennő kultuszát, mert bevezették az olümposzi vallást.
5. A jégmadarak Alküoné („a - viharokat – elhárító királynő") hírvivői voltak (lásd 45. 1-2.).
150. Hülasz, Amükosz és Phineusz
Héraklész fölhívására az Argonauták versenyezni kezdtek, hogy ki tud a leghosszabb ideig

egyfolytában evezni. Hosszú órák múlva, amelyeknek a fáradtságát csak Orpheusz lantja
enyhítette, csak Iászón, a Dioszkúroszok és Héraklész maradtak versenyben; bajtársaik egymás
után adták fel a harcot. Kasztórt is kezdte elhagyni ereje, mire Polüdeukész behúzta az evezőjét,
mivel csak így tudta rábírni Kasztórt, hogy adja fel a versenyt. Iászón és Héraklész azonban, akik
nem ugyanazon az oldalon ültek, egyre tovább hajtották az Argót, míg Iászón — épp akkor,
amikor a műsziai Khiosz folyó torkolatához érkeztek - el nem ájult. Szinte ugyanabban a
pillanatban törött el Héraklész evezője. Dühösen és méltatlankodva nézett körül, fáradt társai
meg ismét kidugták a lyukakon evezőiket, a folyó partjára irányították az Argót, és kiszálltak.
b) Mialatt vacsorát készítettek, Héraklész elindult fát keresni, amelyből új evezőt faraghat
magának. Gyökerestül ki is tépett egy óriásfenyőt, de mikor visszavonszolta a tábortűzhöz, hogy
levagdossa róla az ágakat, megtudta, hogy fegyverhordozója, Hülasz, eltűnt: néhány órája már,
hogy elment ivóvízért a közeli Pégai-tóhoz, és még nem tért vissza. Polüphémosz már el is
ment, hogy megkeresse. Hülasz Héraklész kegyence és kedvese volt, apjának, Theiodamasznak,
a drüopszok királyának halála óta, akit Héraklész ölt meg, mert nem akart neki ajándékozni egy
ekébe fogott ökröt.
Héraklész őrjöngve rohant az erdőbe, s kiabálta, [331 (149.4.-150.b.)] hogy: - Hülasz! Hülasz! -
Nemsokára találkozott Polüphémosszal, aki beszámolt neki: — Hallottam, hogy Hülasz
segítségért kiabál, s a hang irányába rohantam. De mire Pégaiba értem, semmi nyomot nem
találtam, amiből arra lehetne következtetni, hogy valami vadállattal vagy egyéb ellenséggel
küzdött. Csak a vödre hevert a tó partján. - Héraklész és Polüphémosz egész éjjel tovább
kutattak, és minden útjukba akadt műsziait kényszerítettek, hogy keresse velük együtt Hülaszt,
de hiába. Tudniillik az történt, hogy Drüopé nimfa nővérei beleszerettek Hülaszba, s lecsalták
magukkal egy víz alatti barlangba.
c ) Hajnalban kedvező szél kerekedett, s mivel Héraklész és Polüphémosz nem jelentkeztek,
hiába kiáltozta a nevüket valamennyi Argonauta, hogy visszhangoztak belé a domboldalak,
Iászón kiadta a parancsot, hogy induljanak tovább. E döntés ellen hangosan tiltakoztak, s
amikor az Argó eltávolodott a parttól, az Argonauták közül többen is azzal vádolták Iászónt,
hogy bosszúból hagyta ott Héraklészt, mert vereséget szenvedett tőle az
evezésben. Megpróbálták rávenni Tiphüszt, hogy forduljon vissza, Kalaisz és Zétész azonban
nem engedték. Ezért is ölte meg őket később Héraklész Ténosz szigetén. Egy lengőkövet
helyezett a sírjukra.
d) Héraklész megfenyegette Műszia lakóit, hogy az egész országot feldúlja, ha élve vagy halva
elő nem kerítik Hülaszt, s miután még egy sikeres támadást is intézett Trója ellen, ismét
visszatért munkáihoz. Polüphémosz azonban letelepedett Pégai közelében, és felépítette Kriosz

városát. Ott uralkodott, amíg a khalübök ellen vívott ütközetben el nem esett.1 A müsziaiak,
hogy kedvében járjanak Héraklésznak, még ma is minden évben áldozatot mutatnak be
Hülasznak a Pégai közelében levő Pruszában. Papjuk háromszor hangosan kiáltja
Hülasz nevét, a hivők meg úgy tesznek, mintha keresnék az erdőben.2 [332(150.b. - 150.d.)]
e) Hülasz lényegében ugyanúgy járt, mint Upiosz fia, Bormosz vagy Borimosz. Ez a feltűnően
szép mariandünéi ifjú egyszer aratáskor elment a kútra vizet hozni az aratóknak. A nimfák őt is
behúzták a kútba, és többé nem látta senki. A bithüniai parasztok minden évben fuvolaszóval
kisért siratódalokkal emlékeznek meg róla aratáskor.3
f) Ez az oka, hogy egyesek csak nevetnek Hülasz történetén, mondván, hogy Hülasz nem más,
mint Bormosz, s Héraklészt röviddel az utazás kezdete után a magnésziai Aphetaiban, Pégaszai
közelében hagyták el szántszándékkal az Argonauták, mikor partra szállt, hogy ivóvizet hozzon.
Az Argó jósgerendája ugyanis kinyilatkoztatta, hogy Héraklész túlságosan nehéz, s a hajó nem
bírja el. Mások szerint viszont Héraklész nemcsak hogy eljutott Kolkhiszba, hanem mindvégig ő
vezette az egész vállalkozást.4
g) Az Argó legközelebb az ugyancsak a Márvány-tengerben fekvő Bebrükosz szigetén kötött
ki, ahol Poszeidón fia, az öntelt Amükosz uralkodott. Ez az Amükosz nagyszerű ökölvívónak
képzelte magát, és mérkőzésre szokta kihívni az átutazó idegeneket. A viadal rendszerint
rosszul végződött a szerencsétlenek számára, ha viszont nem fogadták el a kihívást, Amükosz
minden további nélkül a tengerbe hajította őket egy szikláról. Most odament az Argonautákhoz,
és közölte, hogy se élelmet, se vizet nem ad nekik, ha a bajnokok közül valaki meg nem
mérkőzik vele. Polüdeukész, aki az Olümpiai Játékokon megnyerte az ökölvívóversenyt,
önként jelentkezett, és fölhúzta a bőrkesztyűket, amelyeket Amükosz felajánlott neki.
h) Amükosz és Polüdeukész a tengerpart közelében, egy virágokkal teli völgyben csapott
össze teljes erővel. Amükosz kesztyűi rézszegekkel voltak megtűzdelve, s szőrös karján a
kidomborodó izmok mohos sziklákra emlékeztettek. Jóval nehezebb volt Polüdeukésznél, és
[333 (150.e.-150.h.)] jó néhány évvel fiatalabb is. A kezdetben óvatosan küzdő Polüdeukész
azonban kitért bikáéhoz hasonló támadásai elől, hamarosan kitapasztalta Amükosz védelmének
gyönge pontjait, s nem telt bele sok idő: Amükosz szája feldagadt, s vért köpött. Hosszú
küzdelem után, amelyben egyikükön sem látszott a fáradtság legkisebb jele sem, Polüdeukész
félrecsapta Amükosz karját, egy balegyenessel szétlapította az orrát, aztán jobbról-balról
könyörtelenül tovább püfölte egyenes meg horogütésekkel. Amükosz fájdalmában és
kétségbeesésében bal kezével elkapta és leszorította Polüdeukész bal öklét, s jobbjával hatalmas
lendülettel lecsapott rá. Polüdeukész azonban hátraugrott, s Amükosz ütése elzúgott
mellette a levegőben. Polüdeukész válaszul egy jobb kezes horoggal fülön vágta, hogy
belesiketült, aztán olyan ellenállhatatlan horogütést mért az állára, hogy Amükosznak összetört
a halántékcsontja, s azon nyomban meghalt.
i) Mikor a bebrükosziak látták, hogy királyuk holtan terül el a földön, fegyvert ragadtak,
Polüdeukész ujjongó társai azonban játszva megfutamították őket, és kifosztották a királyi
palotát. Utána Iászón engesztelésül égő áldozatot mutatott be Amükosz apjának, Poszeidónnak:
húsz piros bikát áldozott fel a zsákmányolt jószágból.5
j) Másnap az Argonauták ismét tengerre szálltak, és a Thrákia keleti részén fekvő
Szalmüdésszoszba érkeztek, ahol Agénór fia, Phineusz uralkodott. Phineuszt az istenek
megvakították, mert pontosan meg tudta jósolni a jövőt, s rászabadítottak még két harpüiát is:
az ocsmány, szárnyas nőszemélyek minden egyes étkezés alkalmával berepültek a palotába, az
étel egy részét elragadták az asztaláról, a többit meg összerondították, hogy bűzös lett és
ehetetlen. Az egyik harpüiát Ailloposznak, a másikat meg Óküpetének hívták. 6 Mikor Iászón
tanácsot kért Phineusztól, hogyan szerezhetné [334(150.h.-150.j.)]meg az aranygyapjat,
Phineusz így felelt: - Előbb szabadíts meg a harpüiáktól! - Phineusz szolgái megterítettek az
Argonautáknak, mire a két harpüia azonnal lecsapott, és előadta szokásos mutatványát.
Csakhogy Boreász szárnyas fiai, Kalaisz és Zétész karddal a kezükben felpattantak, elhessegették
őket, s mikor felszálltak, űzőbe vették a tengeren keresztül. Egyesek szerint a Sztrophasz-
szigeteknél utolérték ugyan a harpüiákat, de mikor azok megfordultak és kegyelemért
esedeztek, meghagyták az életüket. Héra küldönce, írisz ugyanis közbenjárt az érdekükben,

megígérte, hogy a harpüiák hazamennek barlangjukba, a krétai Diktébe, és nem háborgatják
többé Phineuszt. Mások szerint viszont csak Óküpeté tett ilyen ígéretet az említett szigeteknél,
Ailloposz továbbröpült, és belefulladt a peloponnészoszi Tigriszbe, amelyet azóta Harpüsznak
neveznek róla.
k ) Phineusz kioktatta Iászónt, hogyan keljen át a Boszporoszon, és pontosan megmondta,
milyen időre, vendéglátásra és szerencsére számíthat útban Kolkhisz felé, amelyet az
egyiptomiak gyarmatosítottak elsőnek, s a Fekete-tenger kelethez legközelebb eső partvidékén
terül el, a Kaukázus-hegység árnyékában. Aztán hozzátette: - S ha Kolkhiszba értél, bízzál
Aphroditében!7
l) Mármost Phineusz először Kleopátrát, Kalaisz és Zétész húgát vette nőül, s mikor Kleopátra
meghalt, egy szkütha hercegnő, Ídaia lett a felesége. Ídaia féltékeny volt Kleopátra két fiára, és
felvonultatott egy csomó hamis tanút, hogy mindenféle gaztettel vádolják meg őket. Kalaisz és
Zétész azonban rájöttek az összeesküvésre, és kiszabadították két unokaöccsüket a börtönből,
ahol a szkütha őrök mindennap megkorbácsolták őket. Phineusz nemcsak őket fogadta ismét a
kegyeibe, hanem Ídaiát is visszaküldte az apjához.8
m) Olyanok is akadnak, akik szerint Phineuszt az istenek az Argonauták látogatása után
vakították meg azért, mert tanácsokat adott nekik a jövőre nézve.9 [335 (150.j. - 150.m.)]
1. Apollóniosz Rhodiosz I. 1207. ss.; Theokritosz: Idillek XIII.; Argonautica Orphica 646. ss.; Valerius
Flaccus: Argonautica III. 521. ss.; Hyginus: 14. Fabula; Apollodórosz I. 9. 9.
2. Theokritosz: Idillek XIII. 73. ss.; Sztrabón XII. 4. 3.; Antoninus Liberalis: Transformationum Congeries
26.
3. Athénaiosz XIV. 620.; Aiszkhülosz: Perzsák 941.; Dionűsziosz: A Föld leírása 791., szkholion; Pollux
IV. 54.
4. Hérodotosz I. 193.; Apollodórosz I. 9. 19.; Theokritosz: Idillek XIII. 73. ss.
5. Apollodórosz I. 9. 21.; Apollóniosz Rhodiosz II. 1. ss.; Theokritosz: Idillek XXII. 27. ss.; Argonautica
Orphica 661. ss. ; Valerius Flaccus: Argonautica IV. 99. ss.; Hyginus: 17. Fabula; Lactantius: Statius
Thebaisa III. énekének 353. soráról.
6. Apollodórosz I. 9. 21.; Hésziodosz: Theogonia 265-69.
7. Hérodotosz II. 147.; Apollodórosz: uo.; Apollóniosz Rhodiosz II. 176. ss. ; Valerius Flaccus:
Argonautica IV. 22. ss. ; Hyginus: 19. Fabula; A Vatikán első mitográfusa 27.; Servius: Vergilius Aeneise III.
1. Az iolkosziak keleti, fekete-tengeri utazásáról szóló legendában szerepelhetett Héraklész az

expedíció vezetőjeként, a minüaiak nyugati, isztriai útjának legendájában azonban nem. Hülasz
eltűnésének történetét annak a műsziai rítusnak a magyarázatára találták ki, amely a
Pégai közelében levő Pruszában még a római korban is dívott: gyászünnepséget tartottak az
Erdők Adóniszának emlékezetére. Hülasz - akit Drüopé és nimfái eltüntettek - valószínűleg
ugyanarra a sorsra jutott, mint Leukipposz (lásd 21. 6.), Aktaión (lásd 22. i.), Orpheusz (lásd 28.
d.) és a tölgyfa-kultusz többi szent királya: az őrjöngő nők földarabolták és megették, aztán egy
forrás vizében megtisztították magukat, és kijelentették, [336 (150.1.)] hogy a szent király
érthetetlen módon eltűnt. "Drüopé" "harkályt" (szó szerint „tölgy-arcot") jelent. Azt, hogy
ez a madár a tölgyfa törzsét kopogtatja, úgy értelmez ték, hogy a drüopsznak született Hülaszt
keresi, ami az esős idő beálltának előjele (lásd 56. 1.). Mivel ennek az áldozatnak fő célja az őszi
esőzés siettetése volt, Héraklésznak mint új királynak úgy kellett csinálnia, mintha ő
maga is keresné elődjét. Bormosz vagy Borimosz valószínűleg Brimosz nevének variánsa, aki
Brimó fia volt (lásd 24. 6.).
2. Amükosz története talán egy olyan képen alapul, amely a régi királynak egy szikláról való
lehajítása után rendezett temetési játékokat ábrázolta (lásd 96. 3-6.). Az ökölvívás krétai sport
volt - az Iliászban és az Odüsszeiában egyaránt történik róla említés -, s úgy látszik, elég
sportszerűen is űzték, míg a városoknak az Olümpiai Játékokon való versengése divatba nem
hozta a profi rendszert. A római amfiteátrumban az ökölvívók már nem a hagyományos
bőrszíjakat használták, hanem fémmel kivert kesztyűvel és bokszerrel küzdöttek. Theokritosz a

Polüdeukész és Amükosz közti mérkőzésről írt szakszerű beszámolójában panaszkodik is, hogy
az ökölvívás hajdani tekintélye már a múlté.
A harpüiák eredetileg a krétai Halál-istennőt személyesítették meg forgószél alakjában
(Homérosz: Odüsszeia I. 2. 41. és XX. 66. és 77.), itt azonban mint szent madarak - vörös kányák
vagy halászsasok - jelennek meg, amelyeknek a thrákok rendszeresen ennivalót tettek ki.
Diodorus Siculus az Argonauták Phineusz udvarában tett látogatásáról irt beszámolójában
szándékosan nem tesz említést a harpüiákról - talán attól való féltében, hogy megharagítja őket
-, arra azonban céloz, hogy a vak Phineusz második felesége, egy szkütha nő vezette félre
Phineuszt, mondván, hogy a harpüiák ragadják el előle az ételt, és rondítják össze, amit nem
visznek el, s közben Phineusz szolgái cselekedték ezt az [337 (150.1.-150.2.)] asszony
parancsára. Phineusz már majdnem éhen halt, mikor Kalaisz és Zétész - első feleségének fivérei
- rájöttek az asszony aljasságára, s kiszabadították két unokaöccsüket a börtönből, ahová
Phineusz az asszony rábeszélésére vetette őket.
3. A Sztrophasz ("forduló") szigeteket azért nevezték így, mert a hajósok mindig számíthattak
rá, hogy a szigetek közelében megfordul a szél.
4. A „lengőkövek" hatalmas, gondosan kiegyensúlyozott, s a legkisebb lökésre jobbra-balra
lengő sziklák - síremlékek, amelyeket valószínűleg útépítő líbiai kivándorlók állítottak fel a
harmadik évezred vége felé. Néhány ilyen lengőszikla még mindig akad Comwallban és
Devonban, a többit már ledöntötték a kóbor katonák meg a turisták. Abból, hogy Boreász
szárnyas fiainak, Kalaisznak meg Zétésznek egy lengőkövet szenteltek Ténosz szigetén, arra
következtethetünk, hogy a héroszok szellemeit felszólították: szelek alakjában ingassák meg a
sziklát, hogy üsse agyon az alája fektetett, élő áldozatot.
151 . A Szümplégadesztől Kolkhiszig
Phineusz figyelmeztette az Argonautákat, hogy óvakodjanak a Boszporosz bejáratát őrző,

állandóan ködbe burkolt borzasztó szikláktól, a Planktainak vagy Küaneainak is nevezett
Szümplégadesztől. Ha egy hajó megpróbált áthaladni köztük, egymáshoz csapódtak és
szétzúzták. Euphémosz azonban Phineusz tanácsára szárnyára bocsátott egy galambot - mások
szerint egy gémet -, s a madár az Argó előtt átrepült a sziklák közt. A sziklák összecsapódtak,
lecsípték a madár farktollait, aztán megint szétnyíltak, mire az Argonauták Athéné és Orpheusz
lantja segítségével szélsebesen áteveztek köztük, csupán a hajó tatján levő ékítményt
veszítették el. [338 (150.2.-151.a.)] Ettől fogva — ahogy egy jóslat előre megmondta – a sziklák
nem mozdultak el többé helyükről, a szoros két oldaláról. Noha a víz sodra olyan erős volt, hogy
alig lehetett kormányozni a hajót, az Argonauták úgy nekifeküdtek az evezőknek, hogy azok
meghajoltak, mint az íj, s sikerült is baj nélkül kijutniok a Fekete-tengerre.1
b ) A déli part mentén nemsokára a kis Thüniasz szigetéhez értek, ahol isteni dicsősége teljes
fényében megjelent előttük Apollón. Orpheusz azonnal oltárt emelt, és vadkecskét áldozott neki,
mint a Hajnal Apollónjának. Ekkor fogadták meg esküvel az Argonauták, hogy soha semmilyen
veszélyben nem hagyják el egymást. Az eskü emlékére emelték később a szigeten Harmonia
templomát.
c ) Innen továbbhajóztak Mariandüné városába - ez a város a közelében levő szakadékról
nevezetes, amelyen keresztül Héraklész felvonszolta az Alvilágból a Kerberosz kutyát -, s Lükosz
király nagy vendégszeretettel fogadta őket. Egy futár révén már eljutott hozzá a hír, hogy
ellensége, Amükosz király meghalt, és hálából felajánlotta az Argonautáknak, hogy fia,
Daszkülosz végigkalauzolja őket a part mentén. Másnap, amikor éppen ismét hajóra akartak
szállni, Idmónt, a látnokot megtámadta egy dühös vadkan, amely a Lükosz folyó nádasaiban
leselkedett, s hatalmas agyaraival mélyen felhasította a combját. Ídasz rohanva sietett Idmón
segítségére, s mikor a vadkan újból támadásba lendült, átdöfte a lándzsájával. Idmón azonban a
gondos ápolás ellenére elvérzett, és az Argonauták három napig gyászolták. Aztán Tiphüsz
betegedett és halt meg, s bajtársai keservesen megsiratták, miközben sírhalmot emeltek hamvai
fölé, Idmón sírja mellett. Elsőnek a Nagy Ankaiosz, utána Erginosz, Naupliosz és Euphémosz

ajánlotta fel, hogy átveszi Tiphüsz helyét a kormány mellett. A választás Ankaioszra esett, aki jól
is végezte dolgát.2 [339 (151.a.-151.c.)]
d) Mariandünéből tovább folytatták útjukat keleti irányban, s sokáig vitorláztak, míg elértek
a paphlagóniai Szinópébe. A várost az Ászóposz folyó leányáról nevezték el, akibe Zeusz
beleszeretett, s megígérte neki, hogy bármilyen kívánságát teljesíti. Szinópé furfangos módon
örök szüzességet kívánt magának, ide költözött, s élete hátralevő részét boldog magányban
töltötte. Szinópében Iászón három újonccal töltötte be az evezőpadokon megüresedett három
helyet. Három Trikkából való testvér volt: Déileón, Autolükosz és Phlogiosz. Héraklészt kísérték
el annak idején az amazónok elleni hadjáratára, de valahogy elszakadtak tőle, és itt ragadtak
ezen az idegen földön.
e) Az Argó az amazónok földje, aztán a vasműves khalübök országa mentén folytatta útját,
akik se földet nem művelnek, se nyájat nem legeltetnek, hanem pusztán csak abból élnek, amit
kovácsműhelyük jövedelmez. Aztán elhaladtak a tibarénoszok országa mellett – ahol az a
szokás, hogy a férjek nyögnek, mintha szülnének, mikor feleségük vajúdik - meg a
moizünoikhoszok országa mellett, akik fából épült erődítményekben laknak, összevissza hálnak
egymással, s éktelenül hosszú lándzsát meg borostyánlevél alakú fehér pajzsot viselnek. 3
f) A kis Árész sziget közelében hatalmas madárrajok sereglettek az Argó fölé, s lehullatott
réztollaik közül az egyik megsebezte Oileuszt a vállán. Az Argonautáknak eszébe jutott, mit
tanácsolt Phineusz: föltették a sisakjukat, és torkuk szakadtából ordítozni kezdtek. Fele részük
evezett, a másik fele meg az evezőt feje fölé tartotta, és a kardjával csapkodta a pajzsát. Phineusz
azt is tanácsolta, hogy szálljanak partra a szigeten. Meg is cselekedték, s a madarak miriádjait
űzték el onnan, végül egy se maradt. Ezen az éjszakán ugyancsak magasztalták Phineusz
bölcsességét, mikor iszonyú vihar tört ki, és egy gerendába kapaszkodva négy aiol vetődött
partra a táboruk közelében. Kiderült, hogy a négy hajótörött [340 (151.d.-151.f.)] Kütiszorosz,
Argeusz, Phrontisz és Melanión, Phrixosznak és Aiétész király leányának, Khalkiopénak négy fia,
vagyis sokuknak közeli rokona. Útban Görögország felé szenvedtek hajótörést: Orkhomenoszba
igyekeztek, ahol nagyapjuk, Athamász királyságára való igényüket akarták bejelenteni. Iászón
szívélyesen üdvözölte őket, és közös áldozatot mutattak be Árész templomában egy fekete
kövön, ahol a templom alapítója, az amazón Antiopé egykor lovakat áldozott. Mikor Iászón
előadta, hogy Phrixosz szellemét és annak az aranykosnak a gyapját kell visszavinnie
Görögországba, amelyen hajdan Phrixosz lovagolt, Kütiszorosz és öccsei kínos helyzetbe
kerültek: tisztelettel adóztak ugyan apjuk emlékének, ugyanakkor azonban nagyapjukat is féltek
megsérteni azzal, hogy követelik tőle a gyapjat. De hát mi egyebet tehettek, mint hogy
csatlakoztak rokonaikhoz, akik megmentették az életüket.4
g) Az Argó később elhaladt Philüra szigetének partjai mentén. Ezen a szigeten hált együtt
valamikor Kronosz Philürával, Ókeanosz leányával. Rheia szeretkezés közben rajtakapta őket,
mire Kronosz gyorsan csődörré változott és elnyargalt, otthagyva Philürát, hogy szülje csak meg
gyermekét, aki félig ember volt, félig ló. Ez lett Kheirón, a tudós kentaur. Mivel Philüra irtózott a
szörnyetegtől, amelyet szoptatnia kellett, imádkozni kezdett, hogy lehessen másvalamivé, mint
aki, s át is változott hársfává. Egyesek szerint azonban nem Philüra szigetén történt az eset,
hanem Thesszáliában vagy Thrákiában.5
h) Nemsokára ott tornyosult az Argonauták fölött a Kaukázus-hegylánc, s beeveztek a széles
Phaszisz folyó torkolatába, amely Kolkhisz földjét öntözi. Először is mézzel kevert bort áldoztak
az ország isteneinek, aztán Iászón elrejtette az Argót egy védett holt ágban, és haditanácsot
hívott össze.6 [341 (151.f.-151.h.)]
1. Apollóniosz Rhodiosz II. 329.; Argonautica Orphica 668.; Homérosz: Odüsszeia XII. 61.; Hérodotosz
IV. 85.; Plinius: Historia Naturalis VI. 32.; Valerius Flaccus IV. 561. ss.; Apollodórosz I. 9. 22.
2. Apollóniosz Rhodiosz II. 851-98.; Argonautica Orphica 729. ss.; Tzetzész: Lükophrónról 890.;
Valerius Flaccus V. 13. ss.; Hyginus: 14. és 18. Fabula; Apollodórosz I. 9. 23.
3. Apollóniosz Rhodiosz II. 946-1028.; Valerius Flaccus V. 108.; Argonautica Orphica 738-46.;
Xenophón: Anabaszisz V. 4. 1-32. és 5. 1-3.
4. Apollóniosz Rhodiosz II. 1030-1230.
5. Apollóniosz Rhodiosz II. 1231-41.; Hyginus: 138. Fabula; Philargüriosz: Vergilius Georgicája III.
énekének 93. soráról; Valerius Flaccus V. 153.; Argonautica Orphica 747.

6. Apollóniosz Rhodiosz II. 1030-1285.; Argonautica Orphica 747-55.; Valerius Flaccus V. 153-83.
1. A tenger párájába burkolt Összecsapódó, Bolygó vagy Kék Sziklák az orosz folyókból a
Fekete-tengerbe sodródott úszó jégtáblák lehettek. Az ezekről terjedő híreket összefüggésbe
hozták a Boszporoszról szóló ijesztő mesékkel. A tengerszorosban a hatalmas orosz folyók
olvadása következtében megdagadt víz sodrának néha öt csomó a sebessége. Valószínű, hogy a
Balti-tengeren is láttak Bolygó Szigeteket a borostyánkereskedők (lásd 170. 4.).
2. Később a görög gyarmatosok emlékműveket állítottak Idmón és Tiphüsz héroszok
tiszteletére, s valószínűleg ez a magyarázata a mesének, hogy az Argonauták útja során haltak
meg. Idmónt állítólag vadkan ölte meg, mint a krétai Zeuszt, Ankaioszt és Adóniszt -
valamennyien régi szent királyok voltak (lásd 18. 7.). Az Idmón („tudó") név arra mutat, hogy
szentélye jósda volt, és Apollóniosz Rhodiosz valóban látnoknak nevezi.
3. Mariandünét Ma-ri-ennáról (sumér szó, jelentése: [342 (151.1.-151.3.)] "az égbolt fenséges
termékeny anyja"), alias Mürinéről, Ay-mariról, vagyis Mariamnérói, a Földközi-tenger
medencéje keleti részének jól ismert istennőjéről nevezték el. A "khalübsz" a görögben „vas"-at
jelent, s valószínű, hogy a tibarénoszokat, az ókor első vasműveseit nevezték másképp
„khalübök"-nek. A Genezis X. könyvének 2. verse Thubálnak nevezi a földjüket (Thubál = Tibar),
és Tubálkain alatt a tibarénoszokat kell érteni, akik Armeniából érkeztek Kánaánba a hikszosz
hordákkal. A tibarénoszoknál szokásos couvade (férfi-gyermekágy) módosult formában ugyan,
de még ma is sok helyütt dívik Európában. A moizünoikhoszok Xenophón által leírt szokásai -
Xenophón Anabasziszát Apollóniosz Rhodiosz tanulmányozta - feltűnően hasonlítanak a skóciai
piktek és az írországi szidhek szokásaihoz. Ezek a törzsek a bronzkor elején a Fekete-tenger
környékéről érkeztek Nagy-Britanniába.
4. Abból, hogy Iászón a Kesszab folyó közelében levő Árész — most Puga - szigetén a
madarakkal találkozik, arra következtethetünk, hogy az Argó május elején érkezett oda. Nyilván
akkor kelt át a Boszporoszon, amikor a víz sodra még nem volt túl erős, s akkor ért Puga
szigetére, amikor a madarak nagy tavaszi vándorlása folyt a Sinai-félszigetről. Lehet, hogy egy
sereg fáradt madár, amelyik a Volga felé igyekezve átrepülte Kis-ázsia hegyeit, szokott
pihenőhelyét, a Puga-szigetet túlzsúfoltnak találta, leszállt hát az Argón, s ezzel halálra rémítette
a babonás legénységet. Nicoll Birds of Egypt című műve szerint e vándormadarak „vörösvércsék,
pacsirták, héják, kacsák és gázlómadarak" voltak, mivel azonban a szigetecske Árész szigete volt,
a mitográfusok bronztollazatot és ellenséges szándékokat tulajdonítottak nekik. Valószínűleg az
Argonautáknak ezen a kalandján alapul a legenda, hogy Héraklész a sztümphaloszi madarakat
egy, a Fekete-tenger keleti részén fekvő [343 (151.3.-151.4.)] szigetre kergette, s nem
megfordítva, mint általában hiszik.
5. Kheirón mint híres orvos, tudós és jós érdemelte ki a Philüra ("hársfa") fia nevet. Ixión
ivadékának is nevezték (lásd 63. d.). A hársfavirágot már a klasszikus korban is gyógyszernek
használták, akárcsak ma. Ezenkívül a hársfa háncsából, vagyis belső kérgéből ügyes kis
írótáblákat készítettek, csíkokra hasogatva pedig jóslásra használták (Hérodotosz IV. 67.;
Ailianosz: Variae Historiae IV. 12.). De sokkal valószínűbb, hogy Philüra szigete egy
hársfaligetről kapta a nevét, amely a szigeten nőtt, s nem onnan, hogy bármiféle történelmi
kapcsolatban volt Thesszáliával vagy Thrákiával. E part menti szigetek közül egyik sem
hosszabb kilencven-száz méternél.
6. Kolkhisz ma Georgia (Grúzia), s a Phaszisz a Rioni.
152 . A gyapjú megszerzése
Héra és Athéné az Olümposzon gondterhelten töprengtek, hogy is szerezhetné meg kedvencük,

Iászón, az aranygyapjút. Végül is elhatározták, hogy Aphroditéhez fordulnak. Aphrodité meg is
ígérte, hogy pajkos fiacskája, Erósz egyik pillanatról a másikra szerelemre gyullasztja Iászón
iránt Aiétész király leányát, Médeiát. Amikor Aphrodité rátalált Erószra, az éppen
Ganümédésszel kockázott, s minden dobásnál csalt. Az istennő megkérte, hogy röpítsen egy
nyilat Médeia szívébe. Jutalmul felajánlott neki egy kék zománckarikákkal díszített aranylabdát,
amellyel korábban a gyermek Zeusz játszadozott. Ha feldobták, olyan nyomot hagyott maga

után a levegőben, mint egy meteor. Erósz kapva kapott az ajándékon, és Aphrodité megígérte
két istennő-társának, hogy Médeia szenvedélyét egy másik varázslattal: [344 (151.4.-152.a.)]
egy kifeszített szárnnyal tűzkerékre kötözött eleven nyaktekercs segítségével is szítani fogja.
b) Közben a holt ágban tartott haditanácson Iászón (avaslatot terjesztett elő: bemegy
Phrixosz fiaival a közeli kolkhiszi városba, Aiába, Aiétész székhelyére, és megkéri a királyt, hogy
ajándékozza neki a gyapjút. Cselt vagy erőszakot csak akkor alkalmaznak, ha kérése nem talál
meghallgatásra. A javaslattal mindenki egyetértett, s Augeiász, Aiétész féltestvére is csatlakozott
a társasághoz. Aiába Kirké folyóparti temetőjén át vezetett az útjuk, ahol nyers ökörbőrbe
burkolt férfihullák voltak kitéve a fűzfák tetejére, prédául a madaraknak – a kolkhisziak ugyanis
csak a nőket temetik el. A város egy dombtetőről ragyogott le rájuk. Aiétész apjának, Héliosznak
szent városa volt, itt álltak egy istállóban fehér lovai. A királyi palotát Héphaisztosz építette
hálából, hogy Héliosz megmentette, amikor az óriások az Olümposz ellen intézett támadásuk
alkalmával legyűrték.
c) Aiétész király első felesége, a kaukázusi Aszterodeia nimfa, Khalkiopénak, Phrixosz
özvegyének, és Médeiának, Hekaté boszorkány-papnőjének az anyja, néhány évvel azelőtt
meghalt. Második felesége, Eidüia mostanában szült neki egy fiút, Apszürtoszt.
d) Ahogy Iászón és társai a palotához közeledtek, elsőnek Khalkiopéval találkoztak, aki
nagyon meglepődött, hogy Kütiszorosz és másik három fia már vissza is tért, s mikor megtudta,
mi történt velük, túláradó hálával köszönte meg Iászónnak, hogy megmentette őket. Aztán
Eidüia kíséretében megjelent Aiétész is, láthatólag nagyon elégedetlenül - tudniillik Láomedón
megígérte, hogy egyetlen görögöt sem enged be a Fekete-tengerre -, és fölszólította kedvenc
unokáját, Aigeuszt, hogy magyarázza meg, miért tolakodtak be. Aigeusz elmondta, hogy Iászón,
akinek ő és fivérei az életüket köszönhetik, az aranygyapjúért jött, egy jósda parancsára. Amikor
látta, hogy Aiétész arca elborul a haragtól, [345 (152.a.-152.d.)] sietve hozzátette: - Viszonzásul
e szívességért e nemes görögök szívesen felséged uralma alá hajtják a szauromatákat. - Aiétész
csak megvetően nevetett, aztán ráparancsolt Iászónra meg Augeiászra - akivel úgy viselkedett,
mintha nem lenne a testvére -, hogy térjenek vissza oda, ahonnan jöttek, mielőtt kivágatná a
nyelvüket, és lecsapatná a kezüket.
e) Ekkor lépett ki a palotából Médeia hercegnő, s amikor Iászón barátságosan és udvariasan
válaszolt, Aiétész kicsit elszégyellte magát, és megígérte, hogy odaadja a gyapjút, csak éppen
teljesíthetetlennek látszó feltételeket szabott: Iászón fogjon igába előbb két tűzokádó,
bronzpatájú bikát - Héphaisztosz alkotta őket -, szántsa fel Árész Mezejét akkora területen,
amekkorát négynapi munkával fel lehet szántani, aztán vesse be azzal a néhány kígyófoggal,
amely Kadmosz thébai vetéséből megmaradt. Athéné ugyanis Aiétésznek ajándékozta őket.
Iászón elképedve állt, azon töprengve, hogyan hajtsa végre ezeket a hallatlan feladatokat, Erósz
azonban célba vette egy nyílvesszővel Médeiát, és egészen a tolláig belelőtte a szívébe.
f) Amikor Khalkiopé aznap este felkereste a hálószobájában Médeiát, hogy segítséget kérjen
tőle Kütiszorosz és öccsei számára, rájött, hogy a leány fülig szerelmes Iászónba. Khalkiopé
felajánlotta, hogy összehozza őket, mire Médeia lelkesen vállalta, hogy segít Iászónnak befogni a
tűzokádó bikákat és megszerezni a gyapjút. Egyetlen feltételt szabott: hogy mint Iászón felesége
hajózhasson vissza az Argón.
g) Odahívták Iászónt, aki valamennyi olümposzi istenre megesküdött, hogy örökre hű lesz
Médeiához. A leány erre adott neki egy üveggel a kétszárú, sárga színű kaukázusi sáfrány
vérvörös nedvéből védőszerül a bikák tüzes lehelete ellen. Ez a csodatevő virág a megkínzott
Prométheusz véréből fakadt. Iászón hálásan átvette az üveget, mézáldozatot mutatott be, aztán
[346 (152.d-152.g.)] felnyitotta az üveget, és a benne levő folyadékkal bedörzsölte
testét, a lándzsáját meg a pajzsát. így meg tudta fékezni a bikákat, és egy gyémántkemény igával
befogta őket az eke elé. Egész nap szántott, és alkonyatkor elvetette a fogakat. Azonnal
fegyveresek támadtak belőlük. Közéjük dobott egy kőkorongot, mint Kadmosz cselekedte
egy hasonló alkalommal, s ily módon egymás ellen uszította őket. Aztán azokat, akik sebesülten
ugyan, de életben maradtak, megölte.
h) Aiétész királynak azonban esze ágában sem volt megválni a gyapjútól, és arcátlanul
visszavonta ígéretét. Azt tervezte, hogy az Argót, amelyik már Aia előtt horgonyzott, felgyújtja, s

legénységét lemészárolja. Csakhogy Médeia, akinek balgán elárulta tervét, Árész hat
mérföldnyire levő szent területére vezette Iászónt meg egy csapat Argonautát. Ott lógott a
gyapjú, egy undorító, ezer gyűrűbe tekeredett halhatatlan sárkány őrizte. A szörnyeteg nagyobb
volt, mint az Argó, s a Zeusz által elpusztított szörnyeteg, Tüphón véréből sarjadt.
Médeia a sziszegő sárkányt ráolvasással megnyugtatta, aztán frissen vágott ágakból álmot hozó
borókanedvet csöpögtetett a szemhéjára. Iászón óvatosan leoldozta a tölgyfáról a gyapjat, s
mindnyájan a tengerpartra siettek, ahol az Argó horgonyzott.
i) De Árész papjai már fellármázták a kolkhisziakat, akik futás közben harcolva
megsebesítették Íphitoszt, Meleagroszt, Argoszt, Atalantét és Iászónt. Mégis mindnyájuknak
sikerült felkapaszkodniok a készenlétben álló Argóra, amely — Aiétész gályáival a nyomában
- gyorsan elevezett. Csak Íphitosz halt bele sebeibe; a többieket Médeia egykettőre
meggyógyította saját találmányú gyógyszereivel.1
j) A szauromaták, akiknek a leigázására Iászón vállalkozott, annak a három hajóra való
amazónnak az ivadékai voltak, akiket Héraklész kilencedik munkája során ejtett foglyul.
Széttépték kötelékeiket, és megölték az [347 (152.g.-152.j.)] őrizetükre rendelt tengerészeket.
Mivel azonban nem értettek a hajózáshoz, keresztülsodródtak a kimmeriai Boszporoszon, és
Krémnoiban, a szabad szküthák országában kötöttek ki. Ott elfogtak egy ménesre való vadlovat,
felültek rájuk, és pusztítani kezdték az országot. Mikor a szküthák néhány kezükbe került
holttest alapján rájöttek, hogy a betolakodók nők, azonnal kiküldtek egy csapat fiatalembert,
hogy harc helyett inkább szerelmet ajánljanak az amazonoknak. A dolog könnyen ment, de az
amazónok csak úgy voltak hajlandók házasságot kötni velük, ha átköltöznek a Tanaisz folyó
keleti partjára. Ivadékaik, a szauromaták még ma is ott élnek, és még mindig ápolnak bizonyos
amazón szokásokat. Ilyen például az, hogy minden leánynak ütközetben meg kell ölnie előbb egy
férfit, csak aztán kereshet férjet magának.2
1. Apollodórosz I. 9. 23.; Apollóniosz Rhodiosz II. 1260-IV. 246.; Diodorus Siculus IV. 48. 1-5.; Valerius
Flaccus V. 177-VIII. 139.; Hyginus: 22. Fabula; Pindarosz: Püthói ódák IV. 221. ss.; Ovidius: Átváltozások
VII. 1. 138-39.; Plutarkhosz: A folyókról V. 4.; Argonautica Orphica 755-1012.
2. Hérodotosz: IV. 110-17.
1. A legendának ez a része foglalja magában az ősi mítoszt azokról a feladatokról, amelyeket

Diomédészre rótt a király, akinek a leányát el akarta venni.
2. Aphrodité szerelmi varázslatát, amelyet Theokritosz írt le gondosan (Idillek II. 17.), egész
Görögországban alkalmazták, Szókratész körét is beleértve (Xenophón: Emlékezések
Szókratészre III. 11. 17.). Mivel a nyaktekercs fűzfán fészkel, kígyóhoz hasonlóan sziszeg,
és fehér tojásokat tojik, mindig a Hold szent madara volt. Ió („hold") a nyaktekercset küldte
hírvivőként a szerelmes Zeuszhoz (lásd 56. a.). Egyik népies neve Európában a „kakukk férje",
és a kakukk szerepel abban a [348 (152.j.-152.2.)] lörténetben, hogyan udvarolt Zeusz Héra
Hold-istennőnek (lásd 12. a.). A dörzsöléssel való tűzgyújtás szerelmi vágyat ébresztő
szimpatikus mágia volt: az angol punk szó például taplót is, szajhát is jelent. A fáklyás és
nyilas Erósz csak Homérosz után bukkan fel, de pajkossága és Aphrodité emiatti elkeseredése
Apollóniosz Rhodiosz korára már az irodalom csipkelődésének tárgya lett (lásd 18. a.), amit
Apuleius az Ámor és Psyché-ben túlzásba is vitt.
3. A kolkhisziaknak az a szokása, hogy a holttesteket állatbőrbe csavarták és kitették a fűzfák
tetejére, arra a parszi szokásra emlékeztet, hogy a hullákat emelvényekre rakták, például a
keselyűknek, mert nem akarták a hamvasztással megszentségteleníteni a tűz szentségének
elvét, a Nap szent adományát. Apollóniosz Rhodiosz valószínűleg azért tesz erről említést, mert
ezzel is hangsúlyozni kívánja, mennyire törődött Péliász Phrixosz szellemével: görög lévén, a
"temetésnek" ezt a módját nem tekinthette megfelelőnek. Aiétész tűzokádó bikái meg azokra a
bronzbikákra emlékeztetnek, amelyekben az agrigentumi Phalarisz - a város rhodoszi település
volt - elevenen süttette meg a foglyokat, valószínűleg Héliosz isten tiszteletére, akinek
bronzbika volt a jelképe (Pindarosz: Püthói ódák I. 185.). A „Vetett Emberek" azonban, akikkel
Iászónnak meg kellett verekednie, sehogy se illenek a történetbe. Az érthető, hogy Kadmosznak
meg kellett vívnia a pelaszg őslakókkal, amikor behatolt Boiótiába, hiszen kánaánita idegen

volt (lásd 58. g.). Iászónnak, a trón bennszülött várományosának azonban valószínűleg inkább a
Kilhwych elé tűzött feladatot kellett megoldania: azt, hogy egyetlen nap alatt szántson, vessen és
arasson (lásd 148. 5.) - nyár derekán ezt a rítust könnyű volt megjátszani -, aztán meg kellett
küzdenie egy bikával, és meg kellett vívnia a szokásos látszatharcot az állatnak álcázott
emberekkel. Az aranygyapjú megszerzésének pontos [349 (152.2.-152.3.)] megfelelője az,
ahogyan Héraklész megszerezte az aranyalmákat, amelyeket egy ugyancsak sosem alvó sárkány
őrzött (lásd 133. a.). Úgy látszik, hogy Héraklész munkái közül legalább négynek az elvégzését
Iászóntól is megkövetelték, mint a trón várományosától (lásd 123. 1.; 124. 2.; 127. 1. és 129.
1.).
4. Iászón és Héraklész tulajdonképpen egyazon személy, legalábbis a házassági feladatok
mítoszát tekintve. De az első és hetedik munka nyomai is fellelhetők a mariandünéi vadkan és a
küzikoszi oroszlán megölésében. Nyilván mindkettőt Iászónnak tulajdonították. „Iászón"
természetesen Héraklész egyik mellékneve volt.
5. Médeia kolkhiszi sáfránya a mérges colchicum, vagyis őszi kikerics, amelyet a régiek a
legmegbízhatóbb köszvény elleni szernek tartottak, mint még ma is sokan. Veszedelmes hírét
Médeia rossz hírének köszönhette.
6. A szauromaták a sztyeppek lovas szkütha íjászai voltak (lásd 132. 6.) . Nem csoda, hogy
Aiétész csak nevetett a gondolatra, hogy Iászón és nehéz fegyverzetű gyalogosai le tudják
győzni őket.
153. Apszürtosz meggyilkolása

Sok eltérő beszámoló maradt fenn az Argó Thesszáliába való visszatéréséről, bár abban
általában mindenki egyetért, hogy az Argonauták - Phineusz tanácsát követve - a Nap járásával
ellenkező irányban hajózták körül a Fekete-tengert. Egyesek azt állítják, hogy amikor Aiétész a
Duna torkolata közelében utolérte őket, Médeia megölte fiatal féltestvérét, Apszürtoszt, akit
magával vitt a hajóra. A holttestet darabokra vágta, és a darabokat egymás után bedobta a sebes
áradatba. Ez a kegyetlen hadicsel késleltette az üldözőket, mert Aiétész kénytelen volt sorjában
összeszedni minden egyes [350 (152.3.-153.a.)] darabot, hogy aztán Tomiban eltemesse.1
Médeia féllestvérének igazi neve állítólag Aigialeusz volt, mivel az „Apszürtosz", ami "elsodort"-
at jelent, csupán arra utal, hogy mi történt testrészeivel a halála után.2 Mások szerint a
bűncselekmény még Aiában játszódott le, s Iászón is megölte Aiétészt.3
b) A legrészletesebb és leginkább összefüggő beszámoló azonban úgy hangzik, hogy
Apszürtosz, akit Aiétész küldött Iászón üldözésére, kelepcébe csalta az Argót a Dima
torkolatánál, s az Argonauták elhatározták, hogy Médeiát partra teszik, és néhány napra egy
papnő gondjaira bízzák egy Artemisznek szentelt közeli szigeten. Ezalatt a brügoszok egyik
királya ítélni fog az ügyben, és eldönti, hogy Médeia visszatérjen-e otthonába, vagy kövesse
Iászónt Görögországba, s hogy kié legyen a gyapjú. Médeia azonban bizalmas üzenetet küldött
Apszürtosznak, amelyben azt állította, hogy erőszakkal rabolták el, és kérte, hogy mentse őt
meg. S mikor Apszürtosz még aznap éjjel megjelent a szigeten, és ezzel megszegte a
fegyverszüneti megállapodást, Iászón utánament, megleste és hátulról leütötte. Aztán levágta
Apszürtosz végtagjait, háromszor belenyalt a kiontott vérbe, és mind a háromszor ki is köpte,
amivel azt akarta megakadályozni, hogy a halott szelleme üldözőbe vegye. Mihelyt Médeia ismét
az Argó fedélzetén volt, az Argonauták megtámadták a vezér nélkül maradt kolkhisziakat,
szétszórták hajóhadukat, és elmenekültek.4
c) Vannak, akik úgy tudják, hogy az Argó Apszürtosz meggyilkolása után visszafordult, a
Phasziszon végighaladva kijutott a Kaspi-tengerre, onnan az Indiai-óceánra, és a Tritónisz-tavon
keresztül tért vissza a Földközi-tengerre.5 Mások szerint az Argó a Dunán és a Száván,
aztán a Szávába ömlő Pón az Adriai-tengerre jutott ki,6 ott űzőbe vették a viharok, s egész Itáliát
megkerülve érkezett Aiaiára, Kirké szigetére. De olyanok is vannak, akik szerint az Argó
fölevezett a Dunán, aztán a Pón, és [351 153.a.-153.c.)] a Pó és a hatalmas Rhone folyó
egyesülésénél levő örvénylő tavakon keresztül érte el Kirké szigetét.7
d) Megint mások azt állítják, hogy az Argonauták a Don folyón eveztek fel egészen a forrásáig,
aztán egy másik folyó felső szakaszához vonszolták az Argót, amelyik északon a Finn-öbölbe

ömlik. Vagy pedig a Dunától az Elba forrásáig húzták, s annak a vizén Jütlandba
eveztek. Onnan nyugatra fordultak az óceán felé, elvitorláztak Nagy-Britannia és Írország
mellett, s miután áthaladtak Héraklész oszlopai közt, Hispánia és Gallia partjai mentén jutottak
el Kirké szigetére.8
e) Ez azonban mind csak mesebeszéd. Az igazság az, hogy az Argó a Boszporoszon keresztül
tért vissza ugyanazon az útvonalon, amerre ment, és sértetlenül átkelt a Hellészpontoszon, mert
a trójaiak már nem tartóztathatták fel. Héraklész ugyanis Műsziából visszatérve összeszedett
hat hajót (a hajókat a doliónok és perkótéi szövetségeseik bocsátották a rendelkezésére), a
sötétség leple alatt felevezett velük a Szkamandroszon, s meglepetésszerű rajtaütéssel
megsemmisítette a trójai hajóhadat. Aztán buzogányával utat tört magának Trójába, és
felszólította Láomedón királyt, hogy adja vissza neki Diomédész király emberevő kancáit,
amelyeket néhány éve a gondjaira bízott. Mikor Láomedón kijelentette, hogy nem tud róluk,
Héraklész megölte őt is meg a fiait is, kivéve a még csecsemőkorban levő Podarkészt
vagy Priamoszt, akit kinevezett királlyá.9
f) Iászón és Médeia már nem volt az Argó fedélzetén. A jósgerenda ismét megszólalt, és
kinyilatkoztatta, hogy a hajó egyiküket sem viszi tovább, míg meg nem tisztulnak a gyilkosság
bűnétől. Tehát a Duna torkolatától szárazföldön indultak el Médeia nagynénjének, Kirkének a
szigete, Aiaia felé. Ez nem a campaniai Aiaia volt, ahová Kirké később költözött, hanem korábbi,
isztriai lakóhelye, és Médeia azon az útvonalon vezette oda [352 (153.c.-153.f.)] Iászónt,
amelyen a hüperboreoszok szalmába csomagolt adományait szállítják minden esztendőben
Déloszba. Oltalomkeresőkként járultak Kirké elé, aki kelletlenül ugyan, de megtisztította őket
egy nőstény malac vérével.10
g) Mármost üldözőik, akiknek Kolkhiszban a lelkére kötötték, hogy Médeia és a gyapjú nélkül
haza ne térjenek, sejtették, hogy Médeia Kirkéhez ment, hogy az megtisztítsa bűnétől, s
követték az Argót az Égei-tengeren, a Peloponnészosz körül és az illír partok mentén,
mivel — igen helyesen - arra a következtetésre jutottak, hogy Médeia és Iászón intézkedtek,
hogy vigyék el őket Aiaia szigetéről.11
h) Egyesek szerint azonban ekkor még Apszürtosz volt a kolkhiszi hajóhad parancsnoka, s
Médeia a most Apszürtiszeknek nevezett illíriai szigetek valamelyikén csalta kelepcébe és
gyilkolta meg.12
1. Apollodórosz I. 9. 24.; Phereküdész, idézi Apollóniosz Rhodiosz IV. 223. és 228. szkholionja;
Ovidius: Tristia III. 9.; Sztephanosz Büzantinosz: Tomeus címszó alatt.
2. Cicero: Az istenek természetéről III. 19.; Iusztinosz: XLII. 3.; Diodorus Siculus IV. 45.
3. Szophoklész, idézi Apollóniosz Rhodiosz IV. 228. szkholionja; Euripidész: Médeia 1334.; Diodorus
Siculus IV. 48.
4. Apollóniosz Rhodiosz IV. 212-502.
5. Pindarosz: Püthói ódák IV. 250. ss.; Mimnermosz, idézi Sztrabón I. 2. 40.
6. Apollodórosz I. 9. 24.; Diodorus Siculus IV. 56. 7-8.
8. Timaiosz, idézi Diodorus Siculus IV. 56. 3.; Argonautica Orphica 1030-1204.
9. Diodorus Siculus IV. 48.; Homérosz: Odüsszeia XII. 69. ss. és Iliász V. 638.ss. [353 (153.f. - 153.h.)]
10. Apollodórosz: uo.; Hérodotosz IV. 33.5 Apollóniosz Rhodiosz IV. 659-717.
11. Hyginus: 23. Fabula; Apollodórosz: uo.
12. Sztrabón VII. 5. 5.
1. A nyugati utazásnak a keletivel való összekapcsolása csak addig volt elfogadható, míg a
görögök alaposabb földrajzi ismeretekre nem tettek szert, s nem lehetett többé összeegyeztetni
a történet fő motívumait: vagyis azt, hogy a gyapjút a Phaszisz folyónál szerezték meg, s
Iászónt és Médeiát Kirké tisztította meg bűnétől, aki vagy Isztriában, vagy Itália nyugati
partvidékén lakott. Mivel azonban egyetlen történetíró sem sérthette meg olvasóit azzal, hogy
az egész utazást közönséges mesének nyilvánítja és elveti, először úgy állították be a dolgot,
hogy az Argonauták a Dunán, a Száván és az Adriai-tengeren keresztül tértek vissza a Fekete-
tengerről, mikor pedig a kutatók megállapították, hogy a Száva nem ömlik az Adriai-tengerbe,
arra az álláspontra helyezkedtek, hogy a Dunát és a Pót összekötötte valamilyen folyó, s az Argó

ezen haladt végig. Mikor később az is kiderült, hogy a Duna csak a Vaskapuig hajózható, és
nincs összeköttetése a Póval, kitalálták, hogy az Argó a Phasziszon kijutott a Kaspi-tengerre és
onnan az Indiai-óceánra (ahol a malabár partvidéken volt még egy Kolkhisz - Ptolemaiosz
Héphaisztionosz VIII. 1. 10.), s az "Ókeanosz"-on, valamint a Tritónisz-tavon keresztül tért haza.
2. Mivel e harmadik útvonal lehetősége is hamarosan vitássá vált, egyes mitográfusok arra az
álláspontra helyezkedtek, hogy az Argó a Don folyón evezett fel, amely állítólag a Finn-öbölben
eredt. Onnan az Argó megkerülhette Európát, és a Gibraltári-szoroson visszatérhetett
Görögországba. Vagy: a Dunától hosszú szárazföldi út után eljutott valahogy az Elbához, [354
(153.1.-153.2.)] amelyen az Argonauták kieveztek az óceánra, aztán Írország
és Hispánia mentén haza. Diodorus Siculus, aki rájött, hogy az Argó csakis a Boszporoszon,
vagyis ugyanazon az útvonalon térhetett vissza, amelyen ment, realisztikusabban tárgyalja a
kérdést, és rámutat, hogy az Isztert (a mai Dunát) gyakran összetévesztették az Isztrosszal, egy
jelentéktelen folyóval, amely Trieszt közelében ömlik az Adriai-tengerbe. Valóban: a
földrajztudós Pomponius Mela még Augustus korában is azt írta (II . 3 . 1 3 . és 4. 4.), hogy a
Duna nyugati ága „ugyanolyan sebesen és szilajon kavarogva ömlik az Adriai-tengerbe, mint a
Pó". A gyapjú megszerzésének, a kolkhisziak által indított hajszának és Apszürtosz halálának
színhelye eredetileg valószínűleg az Adriai-tenger északi része volt. Ovidius inkább azt a mesét
hitte el, hogy Apszürtoszt a Duna torkolatánál gyilkolták meg, és Tomiban temették e l :
tudniillik úgy rendeltetett, hogy ő maga is ott haljon meg.
3. Aiaia (lásd 170. i-l. és 5.) állítólag Minüasz apjáé s egyben Phrixosz dédapjáé, Khrűszészé
volt, Khrűszész pedig "arany"-at jelent. Valószínű, hogy nem Phrixosz, hanem az ő szellemét
kellett kiengesztelniök a minüaiaknak a gyapjú megszerzésével. Sztrabón szerint Phrixosznak
hérosz-szentélye volt a Fekete-tenger mentén, a moszkhuszok földjén, „ahol sohase áldoztak
kost". Ezt a szentélyt azonban valószínűleg később alapították, az Argó útjának hírétől
indíttatva - így építettek a rómaiak is templomokat görög héroszoknak és héroináknak, akiket
minden alap nélkül becsempésztek saját nemzetük történetébe.
4. Az „Apszürtosz" név, amely arra emlékeztet, hogy maradványait elsodorta az ár, talán
Orpheusz egyik helyi mellékneve lett, miután a bakkhánsnők feldarabolták (lásd 28. d.).
5. Valerius Flaccus és Diodorus Siculus egyaránt azt [355 (153.2.-153.5.)] írja, hogy
Héraklész nem hazafelé jövet rombolta le Tróját, hanem akkor, amikor Kolkhisz felé tartottak.
Ez azonban alighanem tévedés.
154. Az Argó hazatér Görögországba

Mikor a kolkhisziak Korkürába - az akkori Drepanéba - érkeztek, látták, hogy az Argó ott van a
parton, a kis Makrisz-szigettel szemközt. A hajó legénysége jókedvűen ünnepelte a vállalkozás
sikerét. A kolkhisziak vezére felkereste Alkinoosz királyt és Árété királynőt, s Aiétész nevében
követelte Médeia és a gyapjú kiadatását. Árété, akihez Médeia segítségért folyamodott, aznap
éjjel nem hagyta elaludni Alkinooszt: azon siránkozott, hogy némelyik apa milyen rosszul bánik
megtévedt leányával, s példának felhozta Nükteusznak Antiopéval és Akrisziosznak Danaével
szemben tanúsított embertelenségét. - Az a szegény Metopé hercegnő még most is egy épeiroszi
tömlöcben senyved szörnyeteg apja, Ekhetosz király parancsára! - mondotta. - Bronztűvel
megvakították, s egy nehéz kézimalmon vasból való árpaszemeket kell őrölnie. S az apa még
gúnyolódik is a szegény leánnyal: „Ha liszt lesz az árpából, visszaadom a szemed világát."
Aiétész is képes ugyanilyen embertelenül bánni a bájos Médeiával, ha alkalmat adsz neki
rá!1
b) Árétének végül is sikerült megtudnia Alkinoosztól, hogy másnap reggel a következő
ítéletet fogja kihirdetni: „Ha Médeia még szűz, vissza kell térnie Kolkhiszba; de ha már nem az,
Iászónnal maradhat." Árété most már hagyta, hogy férje mély álomba merüljön, s hírvivőt
küldött Iászónhoz, hogy figyelmeztesse, mire számítson. Iászón erre azonnal feleségül vette
Médeiát, Arisztaiosz leányának, Makrisznak a barlangjában, aki egy ideig Dionűszosz dajkája
volt. Az Argonauták [356 (153.5.-154.6.)] pompás lakomával ünnepelték meg a menyegzőt, és a
nászágyra terítették az aranygyapjút. Mikor másnap annak rendje s módja szerint kihirdették
Alkinoosz ítéletét, Iászón közölte, hogy Médeia a felesége, a kolkhisziak tehát nem teljesíthették

Aiétész parancsát, de haza sem térhettek, mert féltek a haragjától. Ezért néhányan letelepedtek
Korkürában, a többi meg elfoglalta azokat a szigeteket, amelyeket ma Apszürtiszeknek
neveznek, s közel vannak Aiaiához, Kirké szigetéhez. Később az isztriai földnyelven felépítették
Pola városát.2
c ) Mikor Aiétész egy-két év múlva értesült a történtekről, mérgében majdnem megütötte a
guta. Hírnököt küldött Görögországba, követelte, hogy adják ki Médeiát, és fizessenek jóvátételt
a rajta esett sérelemért. Mire közölték vele, hogy mindmáig nem kaptak semmiféle jóvátételt,
amiért Aiétész népének tagjai megszöktették Íót (bár valójában Íó szökött meg, mert űzőbe
vette egy bögöly), tehát nem jár semmiféle jóvátétel azért, hogy Médeia önként eltávozott.3
d ) Iászónnak most már csak a Malea-fokot kellett megkerülnie, hogy hazajusson a gyapjúval
Iolkoszba. Sértetlenül elhajózott a Szirének Szigetei mellett: a madár-asszonyok elragadó énekét
ellensúlyozták Orpheusz lantjának még bájosabb dallamai. Csak Butész ugrott a vízbe, hogy a
szigetekre ússzon, de Aphrodité őt is megmentette: Lilübaionon át az Erüx-hegyre vitte, és a
kedvesévé tette. Egyesek szerint a Szirének - akik a szárnyukat már amúgy is elvesztették,
amikor vereséget szenvedtek a múzsáktól az énekversenyen, amelyet Héra rendezett -
öngyilkosságot követtek el, mikor Orpheusszal szemben is alulmaradtak. Csakhogy még akkor is
a szigeteiken éltek, amikor egy emberöltő múlva Odüsszeusz elhajózott mellettük.4
e ) Aztán kedvező időben Szicília keleti partvidéke mentén hajóztak végig az Argonauták, s
volt alkalmuk látni Héliosznak a parton legelésző páratlan fehér [357 (154.b.-154.e.)] marháit.
De uralkodtak magukon, és egyeden állatot sem loptak el.5 Hirtelen iszonyú Északi Szél csapott
le rájuk, s kilenc nap alatt Líbia legtávolabbi részére sodorta őket. Ott egy hatalmas hullám
átemelte az Argót a part mentén sorakozó veszedelmes sziklákon, aztán visszahúzódott, s a hajó
ott maradt a szárazon, jó egy mérföldnyire a parttól. Ameddig csak a szem ellátott, élettelen
sivatag terült el az Argonauták körül, s már fel is készültek a halálra, amikor Libüé istennő-
háromság kecskebőrbe öltözve megjelent Iászón álmában, és megnyugtatta. Erre ismét
bátorságra kaptak, és (az Argót görgőkre helyezve) vállukkal a több mérföldnyire levő
sós Tritónisz-tóhoz tolták a hajót. A munka tizenkét napot vett igénybe. Mindnyájan szomjan
haltak volna, ha nem találnak rá a forrásra, amelyet nemrég fakasztott Héraklész, amikor a
Heszperiszek kertje felé tartott, hogy megszerezze az aranyalmákat.6
f) Ekkor Kanthoszt megölte Kaphaurosz, egy garamant pásztor, akinek elhajtotta a nyájait. De
bajtársai megbosszulták.7 Ám alig temették el a két holttestet, Mopszosz rálépett egy líbiai
kígyóra, s az megmarta a sarkán. Mopszosznak elhomályosult a látása, kihullt a haja, és irtózatos
kínok közt meghalt. Miután az Argonauták héroszhoz illően eltemették, ismét elfogta őket a
kétségbeesés, mivel sehogy se sikerült kivezető csatornát találniok a tóból.8
g) Iászón azonban - mielőtt útra kelt volna – tanácsot kért a delphoi Pűthiától, s az adott neki
két erős, bronz háromlábat. Orpheusz most azt tanácsolta, hogy az egyiket ajánlja fel
engesztelésül az ország istenségeinek. Amikor Iászón megtette, megjelent Tritón isten, és
egyetlen szó köszönet nélkül felkapta a háromlábat. Euphémosz azonban útját állta, és
udvariasan megkérdezte: - Kérem, uram, nem lenne szíves megmutatni, hogy jutunk ki a
Földközi-tengerre? - Válaszul Tritón csak a Takapai folyó felé mutatott, de aztán mintha [358
(154.e.-154.g.)] eszébe jutott volna valami, a kezébe nyomott egy rögöt. Ez a rög biztosítja mind
a mai napig Euphémosz ivadékai számára a Líbia fölötti uralmat. Euphémosz viszonzásul az
ajándékért feláldozott egy juhot, Tritón pedig közölte, hogy hajlandó az Argót a tengelyén a
Földközi-tengerig húzni. Útközben azt jósolta, hogy ha egy bizonyos Argonautának az ivadéka
hatalmába keríti és elviszi templomából a bronz háromlábat, száz görög város emelkedik ki a
földből a Tritónisz-tó körül. Mikor a líbiai barlanglakók meghallották e szavakat, a háromlábat
azonnal elrejtették a homokban, s a jóslat mind a mai napig nem teljesült.9
h) Az Argonauták északi irányba hajóztak, és elértek Kréta szigetéhez, de a bronz őrszem,
Talosz, Héphaisztosz teremtménye, megakadályozta, hogy partra szálljanak: szokása szerint
sziklákat hajigált az Argóra. Médeia barátságosan megszólította a szörnyeteget, s megígérte
neki, hogy halhatatlanná teszi, csak meg kell innia bizonyos varázsitalt. Igen ám, de az ital
altatószer volt, s miközben Talosz aludt, Médeia kihúzta a bronzszöget, amely a nyakától a
bokájáig vezető egyetlen eret eldugaszolta. Az isteni életnedv, a vérét helyettesítő

színtelen folyadék kiömlött, és Talosz meghalt. De vannak, akik szerint Taloszt megbűvölte
Médeia szeme, megtántorodott, nekiütötte a sarkát egy sziklának, s így vérzett el. Mások szerint
Poiász lőtt egy nyílvesszőt a sarkába.10
i) Másnap éjjel irtózatos erejű déli szél kapta el az Argót, de Iászón Apollónhoz fohászkodott,
és ő egy villám fényénél megmutatta nekik a hajótól jobbra a Szporádok egyikét, Anaphé
szigetét, s Ankaiosznak sikerült is a parthoz kormányoznia a hajót. Iászón hálából oltárt
emelt Apollónnak; és Médeia tizenkét phaiák rabszolgalánya, akiket Árété királynő ajándékozott
neki, hangosan felkacagott, amikor Iászón és bajtársai áldozati állat híján vizet loccsantottak az
égő máglyára. Az [359 (154.g.-154.i.)] Argonauták erre kigúnyolták a leányokat, és szerelmi
vágytól fűtve birkózni kezdtek velük. A szokás még ma is dívik Anaphé szigetén az őszi ünnepi
játékokon.
j) Amikor Aigina szigetére értek, versenyt rendeztek: ki tud a leggyorsabban egy vödör vizet
szerezni és visszafutni vele a hajóra. Aigina lakói még ma is megrendezik ezt a versenyfutást.
Aiginától már veszélytelen volt az út Iolkoszba, több tucat hajó megteszi minden
évben. Ráadásul még az idő is szép volt.11
k) Vannak lantosok, akik más sorrendben adják elő a fenti eseményeket. Azt mondják, hogy az
Argonauták nem akkor népesítették be újból Lémnoszt, amikor Kolkhisz felé hajóztak, hanem
hazafelé.12 Mások szerint Líbiába Aiába való utazásuk előtt látogattak el, mikor Iászón a delphoi
jósdába tartott az Argóval, és egy hirtelen támadt vihar eltérítette a helyes irányból.13 Ismét
mások azt állítják, hogy az Argonauták Itália nyugati partja mentén hajóztak végig, és Elba
szigetén, ahol partra szálltak, egy kikötőt "Argousz"-nak neveztek el az Argóról, s mikor a parton
ledörzsölték magukról a verítéket, a verítékcsöppek tarka kavicsokká változtak.
Ezenkívül állítólag ők alapították Leukaniában az Argoszi Héra templomát, a Szkülla és
Kharübdisz közt hajóztak át, mint Odüsszeusz, s a tűzokádó Planktai, azaz Bolygó Sziklák mellett
- amelyek ma mozdulatlanul állnak a tengerfenékbe ágyazva - Thetisz vezette el őket Néreiszei
társaságában.14
l) Azt is állítják egyesek, hogy Iászón és társai átkutatták a kolkhiszi Aia környékét, egészen
Médiáig előrenyomultak, s egyikük, Arménosz, egy Boibé-tó vidékéről való thesszáliai,
Arméniában telepedett le, és az egész ország róla kapta a nevét. Nézetük igazolásául arra
hivatkoznak, hogy azokat a hérosz-emlékmüveket, amelyeket Arménosz emelt Iászónnak a
Kaspi-kapuknál, a barbárok is nagy tiszteletben tartják, s hogy Arménia lakói még ma is az ősi
thesszáliai viseletben járnak.15 [360 (154.i.-154.l.)]
1. Apollóniosz Rhodiosz IV. 1090-95.; Homérosz: Odüs szeia XVIII. 83. és XXI. 307., szkholionnal.
2. Sztrabón I. 2. 39. és VII. 5. 5.;Apollóniosz Rhodiosz IV. 511-21.; Hyginus: 23. Fabula; Apollodórosz I.
9. 25.; Kallimakhosz, idézi Sztrabón I. 2. 39.
3. 3. Hérodotosz I. 1.
4. Pauszaniasz IX. 34. 2.; Sztrabón VI. 1. 1.; Argonautica Orphica 1284.; Homérosz: Odüsszeia XII. 1-
200.
5. Apollóniosz Rhodiosz IV. Argonautica Orphica 1270-97.; Hyginus : 14. Fabula.
7. Hyginus: uo.; Apollóniosz Rhodiosz IV. 1461-95.; Valerius Flaccus VI. 317. és VII. 422.
8. Tzetzész: Lükophrónról 881.; Apollóniosz Rhodiosz IV. 1518-36.
9. Pindarosz: Püthói ódák IV. 17-39. és 255-61.; Apollóniosz Rhodiosz IV. 1537-1628.; Diodorus
Siculus IV. 56. 6.; Argonautica Orphica 1335-36.; Hérodotosz IV. 179.
10. Apollodórosz I. 9. 26.; Apollóniosz Rhodiosz IV. 1639-93.; Argonautica Orphica 1337-40.;
Lukiánosz: A táncról Szophoklész, idézi Apollóniosz Rhodiosz IV. 1638. szkholionja.
11. Apollóniosz Rhodiosz IV. 1765-72.; Apollodórosz: uo.; Argonautica Orphica 1344-48.
12. Pindarosz: Püthói ódák IV. 252.
13. Hérodotosz III. 127.
14. Sztrabón V. 2. 6. és VI. 1. 1.; Apollodórosz I. 9. 24.; Apollóniosz Rhodiosz IV. 922. ss.
15. Sztrabón XI. 14. 12. és 13. 10.
1. Metopé mítosza, amelyet sem Homérosz, sem Apollóniosz Rhodiosz nem hagyományozott
ránk teljes egészében, Arné (lásd 43. 2.) és Antiopé (lásd 76. b.) mítoszaira emlékeztet.

Valószínűleg egy olyan képen alapul, amely a Végzet istennőjét ábrázolja, amint egy síron ül.
Kézimalma a világmalom, amely körül Varro [361 (154.1.)] szerint (Rerum rusticarum libri) a
csillagrendszer forog. Ez a malom felbukkan a skandináv Eddában is, ahol két óriás nő, Fenja és
Menja forgatja, s a Bírák könyvében is, ahol Sámson, a megvakított tűroszi Nap-hérosz tartja
mozgásban. Démétér, a malmok istennője, alvilági istenség volt.
2. Hérodotosz elbeszélésének Aiétész Görögországba küldött üzenetéről nem sok értelme
lenne, ha nem az volna a véleménye, hogy Íó argoszi hercegnő nem hirtelen őrültségi
rohamában szökött üszőnek álcázva Kolkhiszba, hogy végül az egyiptomiak Ízisz néven istennőt
csináljanak belőle (lásd 56. b.), hanem a kolkhisziak rabolták el egy rajtaütés alkalmával (akiket
Szeszosztrisz fáraó Ázsiát elözönlő hadserege maradványainak nevez), aztán Egyiptomban
eladták.
3. A három szirén - Homérosz szerint csak ketten voltak - a Föld éneklő leányai, akik a
tengerészeket szigeteik rétjeire csalták, ahol korábbi áldozataik csontjai nagy halmokban
porladoztak (Odüsszeia XII. 39. ss. és 184. ss.). Madár alakú nőknek ábrázolták őket, és sok
mindenben egyeznek Rhiannon madaraival a walesi mítoszban, amelyek Brant meg a többi
héroszt gyászolták. Rhiannon a kancafejű Démétérrel azonos. A szirének földjét leghelyesebb
temető-szigetnek tekintenünk, amely befogadja a halott király szellemét, mint Arthur Avalonja
(lásd 31. 2.). A szirének egyrészt a királyt gyászoló papnőket, másrészt a szigetet látogató
madarakat jelképezték, s a Halál-istennő szolgálói voltak. Mint ilyenek, a preolümposzi
kultuszhoz tartoztak, s ezért szenvedtek a mítosz szerint vereséget a Zeusz leányaival, a
múzsákkal folytatott versenyben. Lakóhelyük egyes források szerint a Paestum közelében levő
Szirénuszai-szigetek voltak, más források szerint Capri szigetén vagy "a szicíliai Pelorosz-fok
közelében" laktak (Sztrabón I. 2. 12.). Euripidész korában még mindig két szirént szoktak vésni
a sírkövekre (Helené 167.), s [362 (154.1.-154.3.)] nevüket rendszerint a szeiradzein ("kötéllel
megkötözni") szóból származtatták. De inkább valószínű, hogy a név a másik szeiradzein szóból
származik, amelynek a jelentése „kiszárítani", s ez esetben a két szirén nyilván az Istennő két
megjelenési formája volt a nyári napfordulókor, amikor a görög legelők kiszáradtak: Antevorta
és Postvorta - az egyik a jövőbe néz, az új király uralkodása elé, a másik a régit gyászolja (lásd
170. 7.). A szirén mint hableány a klasszikus kor utáni jelenség.
4. Héliosz nyája háromszázötven marhából állt, anyjától, a Hold-istennőtől kapta ajándékba
(lásd 42. 1. és 170. 10.). Szicíliában több korinthoszi és rhodoszi település volt, ahol Héliosz égi
bikáját imádták. Odüsszeusz Hélioszt Hüperión néven ismerte (lásd 170. u.).
5. A Tritónisz-tó, a hajdan hatalmas beltenger, amely a neolitkorban elárasztotta az
atlantisziak földjét, azóta egyre kisebb és kisebb lett. A klasszikus korban még elég jelentős volt
a kiterjedése - a földrajztudós Szkülax körülbelül kilencszáz négyzetmérföldre becsülte a
felszínét -, de ma már csak néhány sósvizű mocsár (lásd 39. 6.). Neith, Líbia bőrruhás Istennő-
háromsága az aigiszes Athéné elődje volt (lásd 8. a.).
6. Mopszosz, akinek a halálát az okozza, hogy egy kígyó megmarja a sarkán — ilyennel már
nemegyszer találkoztunk (lásd 106. g.; 117. c. és 168. e.) – felbukkan Derkétó, a filiszteus
Diktünna mítoszában is (lásd 89. 2.). Egy másik Mopszosz, Teiresziász unokája, túlélte a
trójai háborút (lásd 169. c.).
7. Kaphaurosz furcsa név egy líbiai számára - lévén a kaphaura a kámfor arab neve, az pedig
Líbiában nem terem -, de hát a mitográfusok nem sokat értettek a földrajzhoz.
8. Talósz, a bronzember, összetett figura: részben égi bika, részben sebezhető sarkú szent
király, részben a bronzöntés cire perdue-módszerének megjelenítése (lásd 92. 8.).[363 (154.3. -
154.8)]
9. Az anaphéi vízáldozat arra a vízáldozatra emlékeztet, amelyet a zsidók mutattak be a
Fűzfák Napján, a Sátoros-ünnep tetőpontján. A vizet a Siloam-tóból hozták ünnepi menetben. Az
aiginai vízhordó-verseny valószínűleg egy hasonló szertartás része volt. A Sátoros-ünnep
kezdetben őszi termékenység-ünnep volt, s a Talmud szerint a farizeusoknak csak nehezen
sikerült gátat vetniök az asszonyok hagyományos „könnyelműségének".
10. A "tarka kavicsok" vaskristályok; még ma is akad belőlük Elba szigetének partvidékein.

11. Thetisz úgy vezette át az Argót a Messinai-szoros bejáratánál levő Planktai közt, ahogy
Athéné a Boszporosz bejáratánál levők közt. Odüsszeusz elkerülte ezeket a sziklákat, s inkább a
Szkülla és Kharübdisz közt haladt át (lásd 170. t.). A nyugati Planktai a vulkanikus Lipari-
szigetek.
12. Arménia, ami Ar-Mennit, azaz „Menni Felföld"-et jelent - Jeremiás (LI. 27.) háborúba
szólította Mennit Babilon ellen nincs semmilyen történelmi összefüggésben a Boibé-tónál levő
Arménosszal. Menni azonban valószínűleg az a Minüasz, akiről Josephus tesz említést (Zsidó
régiségek I. 1. 6.), amikor Noéról és az árvízről ír, s a thesszáliai Minüásznak, a minüaiak
ősének a neve hihető összefüggést jelenthet Arménia és Thesszália közt.
155. Péliász halála
Az Argonauták egy őszi este érkeztek vissza Pagaszai feledhetetlen partjára, de nem találtak ott
senkit, aki köszöntötte volna őket. Thesszáliában ugyanis elterjedt a híre, hogy mindnyájan
elpusztultak. Ezért merészelte Péliász megölni Iászón szüleit, Aiszónt és Polümélét,
valamint csecsemő fiukat, Promakhoszt, aki az Argó [364 (154.9.-155.a.)] távozása után
született. De Aiszón engedélyt kért, hogy maga végezhessen magával, s mikor megkapta,
bikavért ivott, így lehelte ki lelkét. Erre Polümélé tőrrel vagy - egyesek szerint - kötéllel ölte meg
magát, előbb azonban elátkozta Péliászt, aki irgalmatlanul szétloccsantotta Promakhosz
koponyáját a palota padlóján.1
b) Mikor Iászón megtudta e szomorú történetet egy magányos csónakostól, megtiltotta, hogy
elhíresztelje az Argó hazatérését, és haditanácsot hívott össze. Valamennyi bajtársa úgy vélte,
hogy Péliász rászolgált a halálra, de mikor Iászón azt követelte, hogy azonnal támadják meg
Iolkoszt, Akasztosz megjegyezte: aligha kívánhatják tőle, hogy apja ellen harcoljon. A többiek is
okosabbnak tartották, ha szétoszlanak, mindenki hazamegy az otthonába, s ha kell, csapatot
toboroz, hogy Iászón oldalán hadba vonuljon. Iolkosz csakugyan túl erősnek látszott ahhoz, hogy
egy olyan kis csapat, mint az övék, eredményesen megrohamozhassa.
c) Ekkor azonban szót kért Médeia, és vállalta, hogy egymaga meghódítja a várost. Kioktatta
az Argonautákat, hogy rejtsék el hajójukat, s bújjanak el maguk is a part valamelyik erdővel
borított, félreeső szakaszán, ahonnan látni lehet Iolkoszt. Ha észreveszik, hogy fáklyát csóválnak
a palota tetején, ez azt jelenti majd, hogy Péliász halott, a kapuk nyitva vannak, és bevehetik a
várost.
d) Mikor Médeia Anaphé szigetén járt, talált egy üreges Artemisz-szobrot, s magával vitte az
Argóra. Most furcsa ruhákba öltöztette tizenkét phaiák rabszolgalányát, az élükre állt, és
elindult Iolkosz felé. Felváltva kellett cipelniök a szobrot. Amikor a város kapujához
érkeztek, Médeia, aki ráncos arcú banyának álcázta magát, ráparancsolt az őrökre, hogy
engedjék be. Éles hangon azt kiáltotta, hogy Artemisz istennő szárnyas kígyók vontatta szekéren
érkezett a hüperboreoszok ködös földjéről, hogy szerencsét hozzon Iolkosznak. A [365 (155.a.-
155.d.)] rémült őrök nem mertek ellenkezni vele, és Médeia, valamint rabszolgalányai
bakkhánsnők módjára tombolni kezdtek az utcákon, vallási eksztázisba kergetve a város
lakóit.
e) Péliász, akit álmából riasztottak fel, rémülten kérdezte, mit kíván tőle az istennő. Médeia
azt felelte, hogy Artemisz azzal akarja megjutalmazni jámborságáért, hogy megfiatalítja, és ily
módon lehetővé teszi, hogy örökösöket nemzzen az engedetlen Akasztosz helyett, aki nemrég
hajótörést szenvedett, és elpusztult a líbiai partok közelében. Péliász mindaddig kétkedett
ebben az ígéretben, míg Médeia le nem vetette magáról a banyakülsőt, és Péliász szeme láttára
vissza nem fiatalodott. - Ekkora Artemisz hatalma! - kiáltotta. Aztán Péliász látta, hogy Médeia
levág egy csipás vén kost, tizenhárom darabra aprítja, és megfőzi üstben. Közben
kolkhiszi varázsigéket mormolt - Péliász hüperboreosz varázsigéknek hitte őket -, ünnepélyes
fohászt intézett Artemiszhez, hogy legyen a segítségére, aztán úgy tett, mintha a halott kost
megfiatalítva új életre keltette volna - tudniillik az istennő üreges szobrába, egyéb bűvös
tárgyakkal együtt, el volt rejtve egy fiatal bárány. Péliász, akit ily módon teljesen lóvá tett,
beleegyezett, hogy lefekszik egy heverőre, s Médeia egykettőre álomba bűvölte. Aztán
ráparancsolt a leányaira, Alkésztiszre, Euadnéra és Amphinoméra, hogy darabolják fel apjukat

pontosan úgy, ahogy ő darabolta fel a szemük láttára a kost, és a darabokat főzzék meg
ugyanabban az üstben.
f ) A jámbor Alkésztisz még jó okból sem volt hajlandó apja vérét ontani, Euadnét és
Amphinomét azonban sikerült rávennie Médeiának — aki egyéb bizonyságait is adta
varázserejének -, hogy habozás nélkül kést ragadjanak. Mikor a gyilkosságot végrehajtották,
fölvezette őket a palota tetejére, fáklyát nyomott a kezükbe, és elmagyarázta, hogy amíg az üst
forrni kezd, imádkozniok kell a Holdhoz. Az Argonauták meglátták leshelyükről a [366 (155.d.-
155.f.)] távoli fáklyafényt, megörültek a jelnek, és berontottak Iolkoszba, ahol semmiféle
ellenállásba nem ütköztek.
g ) De Iászón félt Akasztosz bosszújától, lemondott a trónról a javára, és ellenkezés nélkül
tudomásul vette az iolkoszi tanács ítéletét is, amely száműzetéssel sújtotta: tudniillik bízott
benne, hogy másutt gazdagabb ország uralkodója is lehet.2
h ) Vannak, akik nem hiszik, hogy Aiszón kénytelen volt végezni magával, s éppen az
ellenkezőjét állítják: mégpedig azt, hogy Médeia kifolyatta testéből az elhasznált vért,
valamilyen bűvös elixírrel újból ifjúvá varázsolta, mint Korkürában Makriszt és nimfa nővéreit,
aztán így, izmosan és erősen, odaajándékozta Péliásznak a palota kapujában. Miután ily módon
rávette Péliászt, hogy vesse magát alá hasonló eljárásnak, becsapta: nem mondta el a megfelelő
varázsigéket, s Péliász nyomorúságosan elpusztult.3
i ) A Péliász tiszteletére másnap rendezett temetési játékokon Euphémosz győzött a kétlovas
kocsik versenyében, Polüdeukész az ökölvívásban, Meleagrosz a gerelyvetésben, Péleusz a
birkózásban, Zétész a rövidtávfutásban, fivére, Kalaisz (illetőleg mások szerint Íphiklosz) a
hosszútávfutásban, Héraklész pedig, aki éppen akkor érkezett vissza a Heszperiszek kertjéből, a
szabadfogású birkózásban. A négylovas kocsik versenye során azonban — amelyet Héraklész
kocsihajtója, Ioláosz nyert meg - Sziszüphosz fiát, Glaukoszt felfalták saját lovai, mert Aphrodité
istennő hippomanésszel megvadította őket.4
j) Ami Péliász leányait illeti, Alkésztisz férjhez ment a pherai Admétoszhoz, akivel már régóta
jegyben járt, Euadnét és Amphinomét pedig az arkadiai Mantineiába száműzte Akasztosz, ahol -
megtisztulásuk után - sikerült tisztességesen férjhez menniök.5 [367 (155.f.-155.j.)]
1. Diodorus Siculus IV. 50.1. Apollodórosz I. 9. 16. és 27.; Valerius Flaccus I. 777. ss.
2. Apollodórosz I. 9. 27.; Diodorus Siculus IV. 51. 1-53.1.; Pauszaniasz VII. 11. 2.; Plautus: Pseudolus III.
868. ss.; Cicero: Az öregségről XXIII. 83.; Ovidius: Átváltozások VII. 297-349.; Hyginus: 24. Fabula.
3. Hüpothészisz Euripidész Médeiájához; Euripidész: A lovagok 1321., szkholion; Ovidius: Átváltozások
VII. 251-94.
4. Pauszaniasz V. 17. 9.; Hyginus: 278. Fabula.
5. Diodorus Siculus IV. 53. 2.; Hyginus: 24. Fabula; Pauszaniasz VIII. 11. 2.
1. A krétaiak és mükénébeliek a bikavért - vízzel alaposan felhígítva - varázsszernek

használták a gabona és a gyümölcsfák termékennyé tételére. Csak Földanya papnői ihatták
tisztán, a mérgezés veszélye nélkül (lásd 15. 4.).
2. A klasszikus kor mitográfusai úgy találták, hogy nehéz eldönteni, milyen mértékben volt
Médeia szemfényvesztő, illetőleg csaló, s milyen mértékben igazi varázsló. Megfiatalító üstökkel
különösen a kelta mitológiában találkozunk gyakran (lásd 148. 5-6.). Ezért színleli Médeia, hogy
hüperboreosz istennő - ami britet is jelenthet. A mítoszunk alapjául szolgáló vallási elképzelés
az lehetett, hogy a fekete kosnak álcázott szent királyt nyári napfordulókor megölték egy
hegycsúcson, feldarabolták, és levest főztek belőle, a levest a papnők megették, mire a király
szelleme beköltözött valamelyikükbe, hogy a következő ellési időszakban gyermekként
újraszülessen. Az Argonauták utazásának oka tulajdonképpen az volt, hogy Phrixosz annak
idején nem akart ilyen sorsra jutni (lásd 70. 2. és 148. g.).
3. Médeia kígyóvontatta kocsijának - a kígyók alvilági teremtmények - szárnya volt, lévén
Médeia Föld-istennő is meg Hold-istennő is. E mítoszban Perszephoné-Démétér-Hekaté istennő-
háromság alakjában [368 (155.1.-155.3.)] jelenik meg, mim Péliász három leánya, aki
feldarabolja apját. Az az elképzelés, hogy a Nap-király nőül veszi a Hold-királynőt, aki a
házasságkötés után kegyesen felszólítja, hogy szálljon be kocsijába (lásd 24. m.), a patriarchális
rendszer megszilárdulásával megváltozott: a klasszikus korban a kígyóvontatta kocsi már

Héliosz vitathatatlan tulajdona volt, és a Médeiáról és Thészeusztól szóló későbbi mítoszban
(lásd 154. d.) csak azért adta kölcsön unokájának, Médeiának, mert az halálos veszélyben forgott
(lásd 156. d.). A Rámájana ind Föld-istennője szintén kígyóvontatta kocsin jár.
4. Úgy látszik, hogy Kallimakhosz a Péliász temetési játékain rendezett futóversenyen a
vadász Kürénének tulajdonítja a győzelmet (lásd 82. a.).
156. Médeia Ephürában
Iászón először a boiótiai Orkhomenoszba látogatott, s az aranygyapjút felakasztotta Zeusz

Laphüsztiosz templomában. Aztán a korinthoszi Iszthmoszon partra vontatta és Poszeidónnak
szentelte az Argót.
b ) Mármost Aiétésznek, Korinthosz jog szerinti királyának gyermekei közül már csak Médeia
élt. (AmikorAiétész kivándorolt Kolkhiszba, bizonyos Bunoszt nevezett ki régensnek.) Mivel
Marathón fia, a trónbitorló Korinthosz (aki „Zeusz fiá"-nak nevezte magát) meghalt, s örököst
nem hagyott maga után, Korinthosz trónja megüresedett. Médeia bejelentette, hogy igényt
tart rá, és a korinthosziak elismerték Iászónt királyuknak. De miután tíz, sikerekben gazdag,
boldog éven át uralkodott, gyanút fogott, hogy Médeia Korinthosz megmérgezésével szerezte
meg számára a trónt. Elhatározta, hogy elválik tőle, és a thébai Glaukét, Kreón király leányát
veszi nőül.
c ) Médeia nem tagadta a gaztettet, de emlékeztette [369 (155.3.-156.c.)] Iászónt az esküre,
amelyet Aiában tett az összes istenekre. Mikor Iászón kijelentette, hogy kényszerhelyzetben tett
eskü nem érvényes, Médeia felhívta a figyelmétarra, hogy Korinthosz trónját is neki köszönheti.
Iászón válasza ez volt: - Valóban. De a korinthosziak megtanulták, hogy jobban kell tisztelniök
engem, mint téged. - Mivel Iászón hajthatatlan maradt, Médeia úgy tett, mintha meghajolna az
akarata előtt: nászajándékot küldött Glaukénak a királyi hercegekkel - ugyanis hét fiút és hét
leányt szült Iászónnak -, éspedig egy aranykoronát és egy hosszú fehér ruhát. De alig vette
magára őket Glauké, kiolthatatlan lángok csaptak fel belőlük, s nemcsak Glaukét emésztették el
— noha belevetette magát a palota szökőkútjába -, hanem Kreón királyt, egy seregelőkelő thébai
vendéget és mindenki mást is, aki a palotába gyűlt. Csak Iászón menekült meg: kiugrott
egyemeleti ablakon.
d ) Ekkor történt, hogy Zeusz beleszeretett Médeiába, mert rendkívül csodálta a bátorságát.
Médeia azonban minden közeledését visszautasította. Héra hálás volt érte: - Halhatatlanná
teszem a gyermekeidet - mondotta -, ha az áldozati oltárra fekteted őket templomomban. -
Médeia megcselekedte, aztán egy szárnyas kígyó vontatta kocsin, amelyet nagyapjától,
Héliosztól kapott kölcsön, elmenekült, miután a királyságot Sziszüphoszra hagyta.1
e ) Médeia és Iászón leányai közül egyetlenegynek a neve maradt fenn: Eriopiszé. Legidősebb
fiuk, Médeiosz vagy Polüxenosz, akit Kheirón nevelt a Pélion hegyén, később Média uralkodója
lett. De néha Aigeuszt nevezik Médeiosz apjának.2 A többi fiú neve Mermerosz, Pherész vagy
Thesszalosz, Alkimédész, Tiszandrosz és Argosz volt. A Glauké és Kreón meggyilkolása miatt
felbőszült korinthosziak mindnyájukat elfogták, és halálra kövezték. E bűnért azóta is
vezekelniök kell: hét leány és hét fiú egy egész esztendőt tölt fekete [370 (156.c.-156.e.)]
ruhában, kopaszra borotvált fejjel a Magasságok Hérájának templomában, ahol a gyilkosságot
elkövették.3 A gyermekek holttestét a delphoi jósda parancsára a templomban temették el,
lelkük azonban Héra ígérete szerint halhatatlan lett. Egyesek azzal vádolják Iászónt,
hogyhelyeselte ezt a gyilkosságot, de azzal magyarázzák,hogy mérhetetlenül bosszantotta
Médeia gyermekeivel kapcsolatos becsvágya.4
f) Olyanok is vannak, akiket félrevezetett Euripidész, a drámaíró - ugyanis a korinthosziak
megvesztegették tizenöt ezüsttalentummal, hogy mentse fel őket bűnük alól -, s azt állítják, hogy
két gyermekét maga Médeiaölte meg,5 a többi meg ott pusztult a palotában, amelyet
ő gyújtott fel, kivéve Thesszaloszt, aki megmenekült, és később Iolkosz királya lett; róla kapta a
nevét egész Thesszália. Megmenekült Pherész is: az ő fia, Mermerosz örökölte Médeia
méregkeverő tudományát.6

1. Eumélosz: Töredékek 2-4.; Diodorus Siculus IV. 54.; Apollodórosz I. 9. 16.; Ovidius: Átváltozások VII.
391-401.; Ptolemaiosz Héphaisztiónosz II.; Apuleius: Az aranyszamár I. 10.; Tzetzész: Lükophrónról 175.;
Euripidész: Médeia.
2. Hésziodosz: Theogonia 981. ss.; Pauszaniasz II. 3. 7. és III. 3. 7.; Hyginus: 24. és 27. Fabula.
3. Apollodórosz I. 9. 28.; Pauszaniasz II. 3. 6.; Ailianosz: Variae Historiae V. 21.; Euripidész: Médeia 9. és
264., szkholion; Philosztratosz: Héróika XX. 24.
4. Diodorus Siculus V. 55.; Euripidész: Médeia 1387., szkholion.
5. Euripidész: uo., szkholion; Hyginus: 25. Fabula; Euripidész: Médeia 1271.; Servius: Vergilius VIII.
eclogája 47. soráról.
6. Diodorus Siculus IV. 54.; Homérosz; Odüsszeia I. 260., szkholion. [371 (156.e. - 156.f.)]
1. Médeia gyermekeinek száma a titánok és titaniszok számára emlékeztet (lásd I. 3. és 43.

4.), de a tizennégy fiú és leány, akit minden esztendőben bezártak Héra templomába,
valószínűleg a szent hónap első felének páros és páratlan napjait jelképezte.
2. Glauké halálának mítosza talán egy olyan képen alapul, amely a Héra templomában
évenként bemutatott égő áldozatot ábrázolta. Ez hasonló lehetett ahhoz, amelyet Lukiánosz
látott Hierapoliszban (A szíriai istennőről 49.). Glauké azonban nyilván a fejékes papnő
volt, aki az égő áldozatot bemutatta, s nem maga az áldozat, a szökőkút pedig a rituális fürdője.
Lukiánosz kifejti, hogy a Szíriai Istennő tulajdonképpen Héra volt, bár voltak Athénével és más
istennőkkel azonos tulajdonságai is (uo. 32.). Eriopisz („nagyszemű") itt az ökörszemű Hérára
utal, Glauké („bagoly") pedig a bagolyszemű Athénére. Lukiánosz korában háziállatokat
akasztottak a hierapoliszi templom udvarában álló fák ágaira, és elevenen elégették őket.
Médeia tizennégy gyermekének halálából és az értük végzett vezeklésből azonban arra
következtethetünk, hogy eredetileg emberáldozatokat mutattak be. Melikertész, a krétai isten, a
Korinthoszban rendezett Iszthmoszi Játékok védnöke (lásd 70. h. és 96. 6.) Melkart, a „város
védelmezője", a föníciai Héraklész volt, akinek a nevében Jeruzsálemben kétségtelenül
gyermekeket égettek el elevenen (Mózes III. Könyve XVIII. 21. és XX. 2.; Királyok I.
Könyve XI. 7.; Királyok II. Könyve XXIII. 10.; Jeremiás XXXII. 35.). Mivel a tűz szent elem volt,
halhatatlanná tette áldozatait, mint Héraklész önmagát, amikor az Oita hegyén fellépett a
máglyára, lefeküdt és elégett (lásd 145.f.)
3. Hogy Médeia, Iászón vagy a korinthosziak áldozták-e fel a gyermekeket, csak később vált
fontos problémává, amikor Médeiát már nem azonosították Ínóval, Melikertész anyjával, és az
emberáldozatot[372 (156.1.-156.3.)] barbarizmusnak tartották. Mivel minden dráma, amely a
Dionüszosz tiszteletére rendezett Athéni Ünnepi Játékokon díjat nyert, egyúttal vallási
szempontból is tekintélyre tett szert, nagyon valószínű, hogy a korinthosziak jól
megfizették Euripidészt, amiért nagyvonalúan módosította a már szégyellni való mítoszt.
4. Zeusznak Médeia és Hérának Iászón iránt táplált szeretetéből (Homérosz: Odüsszeia XII.
72.; Apollóniosz Rhodiosz III. 66.) arra következtethetünk, hogy „Zeusz" és „Héra" a korinthoszi
király és királynő mellékneve volt (lásd 43. 2. és 68. 1.) . Noha Korinthosz Marathón fia volt,
nevezték „Zeusz fiá"-nak is és Marathón apjának, Epópeusznak („aki mindent lát")
ugyanaz volt a felesége, mint Zeusznak (Pauszaniasz II. I . 1 . ; Asziosz: Töredék 1.).
157. Médeia száműzetésben
Médeia először Thébába menekült Héraklészhoz, aki megígérte, hogy oltalmába veszi, ha Iászón
hűtlen lesz hozzá, s Médeia viszonzásul kigyógyította az őrületből, amely arra késztette
Héraklészt, hogy megölje gyermekeit. A thébaiak ennek ellenére nem mentek bele, hogy
Médeia náluk telepedjen le, mert Kreón, akit meggyilkolt, a királyuk volt. így aztán Athénba
költözött, ahol Aigeusz király boldogan feleségül vette. Később Athénból is száműzték, mert meg
akarta mérgezni Thészeuszt, mire áthajózott Itáliába, és megtanította a marrubiusokat a
kígyóbűvölésre. A marrubiusok még ma is imádják mint Angitia istennőt.1 Egy rövid thesszáliai
látogatás után - ahol egy szépségversenyen, amelyen a krétai Idomeneusz volt a bíró, alulmaradt
Thetisszel szemben - férjhez ment egy ázsiai királyhoz, akinek a neve nem maradt fenn, de
állítólag ő volt Médeiosz igazi apja. [373 (156.3.-157.a.)]

b) Végül mikor meghallotta, hogy Aiétész kolkhiszi trónját nagybátyja, Perszész bitorolja,
Médeiosz társaságában visszatért Kolkhiszba. Médeiosz megölte Perszészt, ismét Aiétészt
ültette trónra, s Kolkhiszhoz csatolta Médiát. Egyesek szerint Médeia akkorra már kibékült
Iászónnal, és őt is magával vitte Kolkhiszba; de Médeia történetét persze erősen megszépítették
és meghamisították a túlzott fantáziával megáldott tragédiaköltők.2 Valójában Iászón, aki
kegyvesztett lett az isteneknél, mert hiába vette nevüket és hűtlen lett Médeiához, hontalanul
bolyongott városról városra, s mindenki irtózott tőle. Öregkorában visszatért Korinthoszba,
leült az Argó árnyékába, emlékezetébe idézte régi dicsőségét, és elbúsult szerencsétlen sorsán.
Éppen föl akarta kötni magát a hajó orrára, amikor az hirtelen előrezuhant és megölte. Az Argó
tatját, amelynek nem volt része a gyilkosságban, Poszeidón később a csillagok közé emelte.3
c) Médeia halhatatlanná vált, és az Elíziumi Mezőkön uralkodott, ahol egyesek szerint ő ment
nőül Akhilleuszhoz, s nem Helené.4
d) Athamász, akinek nem sikerült feláldoznia Phrixoszt - tehát tulajdonképpen ő volt az oka
annak, hogy az Argonauták útra keltek -, már éppen fel akarta áldozni magát engesztelésül
Orkhomenoszban, ahogy Zeusz Laphüsztiosz jósdája kívánta, amikor unokája, Kütiszorosz
hazaérkezett Aiaiából és megmentette. Zeusz megharagudott emiatt, s halálbüntetés terhe
mellett egyszer s mindenkorra megtiltotta, hogy az Athamantidák legidősebb fia a
tanácsterembe tegye a lábát. E tilalmat azóta is tiszteletben tartják.5
e) Sok mese született arról, hogy az egyes Argonauták hogyan tértek haza, de valamennyi közt
a legtanulságosabb a Nagy Ankaiosznak, a kormányosnak a története. Miután oly sok
megpróbáltatást és veszedelmet túlélt, hazatért tegeai palotájába. Valamikor egy látnok [374
(157.b.-157.e.)] azt jósolta, hogy soha nem fog inni annak a szőlőnek a borából, amelyet néhány
évvel azelőtt telepített. Ankaiosz hazaérkezése napján megtudta, hogy intézője leszüretelte az
első termést, s csak öt várták a borral. Megtöltött hát egy kupát, ajkához emelte, odahívta a
látnokot, és szemére vetette, hogy nem jövendölt igazat. A látnok válasza ez volt: - Uram! Még
sok minden történhetik, amíg a kupa az ajkadhoz ér! - Ebben a pillanatban ordítozva rohantak
be a szolgák. - Egy vadkan dúlja a szőlődet, uram! - Ankaiosz letette a kupát anélkül, hogy
belekóstolt volna, fogta vadkanölő lándzsáját és kirohant. A vadkan azonban egy bokor mögött
lapult, rátámadt és megölte.6
1. Diodorus Siculus IV. 54.; Apollodórosz I. 9. 28.; Plutarkhosz: Thészeusz 12.; Servius: Vergilius Aeneise
VII. énekének 750. soráról.
2. Ptolemaiosz Héphaisztiónosz V.; Diodorus Siculus IV. 55-56. 2.; Hyginus: 26. Fabula; Iusztinosz XLII.
2.; Tacitus: Annales VI. 34.
3. Diodorus Siculus IV. 55.; Hüpothészisz Euripidész Médeiájához, szkholion; Hyginus: Poetica
Astronomica XXXVI.
4. Euripidész: Médeia 10.; szkholion.; Apollóniosz Rhodiosz IV. 814., szkholion.
6. Apollóniosz Rhodiosz I. 185., szkholion.
1. A Médeia athéni tartózkodásáról szóló történet alapjául Démétér Föld-istennő attikai

kultusza szolgált (lásd 97. b.). Ugyanez a magyarázata thébai, thesszáliai és kisázsiai
látogatásának is. De a marrubiusok valószínűleg Líbiából vándoroltak Itáliába, mert az afrika
pszülloszok értettek a kígyóbüvöléshez (Plinius: Historia Naturalis VII. 2.). Hogy Médeia az
Elíziumi Mezőkön uralkodott, érthető: mint az újjászületés üstjéért felelős istennőnek módjában
volt lehetővé tenni a [375 (157.e.-157.1.)] héroszok számára, hogy második életet éljenek a
földön (lásd 31. c.). Helené („Hold") nyilván egyik mellékneve volt (lásd 159. 1.).
2. Úgy látszik, hogy a hőskorban Orkhomenosz királyát uralkodása végén a Laphüsztion-
hegyre vitték föláldozni. A király egyúttal Zeusz Laphüsztiosz papja is volt, s ez a tisztség a
matriarchális minüai törzsnél apáról fiúra szállt. Hérodotosz szerint még a perzsa háborúk
idején is elvárták a törzsfőtől, hogy jelenjen meg a tanácsteremben, ha felszólították, hogy
áldozza fel magát. Kényszeríteni azonban senki sem kényszerítette, hogy a felszólításnak eleget
is tegyen; Hérodotosz beszámolójából úgy tűnik, hogy helyettessel képviseltette magát, kivéve
az olyan nemzeti katasztrófákat, mint a pestis vagy aszály, amikor nyilván kötelességének
érezte, hogy személyesen jelenjen meg.

Iászón és Ankaiosz halálának története tanító mese, mind a kettő a túlzásba vitt
dicsőségvággyal, gazdagsággal és kegyetlenséggel járó veszélyeket hangsúlyozza. De Ankaiosz
királyként hal meg a saját városában egy vadkan agyarától (lásd 18. 7.); Iászón viszont,
hasonlóan Bellerophónhoz (lásd 75. f.) és Oidipúszhoz (lásd 105. k.) városról városra bolyong,
mindenki irtózik tőle, s végül is baleset áldozata lesz. Az Iszthmoszon, ahol Iászón uralkodott, az
volt a szokás, hogy a királyi pharmakoszt letaszították egy szikláról, de a tengeren egy csónak
várta és megmentette. Aztán száműzték, s arra kárhoztatták, hogy névtelen koldusként éljen, aki
magával vitte balsorsát (lásd 98. 6. és 98. 7.).
3. Tudtommal Sir Isaac Newton volt az első, aki rámutatott az Állatöv és az Argó útja közti
összefüggésre. Valószínű, hogy a legenda kialakulását Alexandriában befolyásolták az Állatöv
jegyei: Phrixosz Kosa, Aiétész Bikái, a Dioszkúroszok mint a mennyei Ikrek, Rheia Oroszlánja,
Alkinoosz Mérlege, az aiginai Vízhordók, Héraklész mint Nyilas, Médeia mint Szűz, és a Kecske,
[376 (157.1.-157.3.)] a bujaság jelképe, emlékeztetőül a lémnoszi orgiákra. Ha az egyiptomi
állatövjegyeket alkalmazzuk, megjelennek a hiányzó elemek: a Kígyó a Skorpió helyett és a
Szkarabeusz, az újraszületés jelképe, a Rák helyett.
158. Trója alapítása
Az egyik történet Trója alapításáról így szól: egy éhínség idején Kréta lakosságának egyharmada
Szkamandrosz herceg vezetésével elindult, hogy letelepedjen valahol. Phrűgiába érve a
tengerparton, Hamaxitosz városa közelében ütöttek tábort,1 egy magas hegy tövében, amelyet
Zeusz krétai lakóhelyének tiszteletére Ídának neveztek el. Mármost Apollón azt a tanácsot adta
nekik, hogy ott telepedjenek le, ahol a sötétség leple alatt földszülte ellenségek támadják meg
őket; s még ugyanazon éjjel meg is rohanta sátraikat egy sereg kiéhezett mezei egér: elrágták az
íjhúrokat, a pajzsok bőrszíjait és minden egyebet, amit meg tudtak enni a krétai hadi
felszerelésből. Szkamandrosz erre nem is vonult tovább, templomot emelt Apollón
Szmintheusznak (hamarosan fel is épült körülötte Szminthion városa), és feleségül vette Ídaia
nimfát, aki szült neki egy fiút, Teukroszt. A krétaiak Apollón segítségével megverték új
szomszédjaikat, a bebrükoszokat, de az ütközet során Szkamandrosz a Xanthosz folyóba vetette
magát, amely ettől fogva az ő nevét viselte. Utóda Teukrosz lett, s róla nevezték el a telepeseket
teukroszoknak. De vannak, akik szerint maga Teukrosz vezette a krétai kivándorlókat, s
Dardanosz szíves fogadtatásban részesítette Phrűgiában, hozzáadta a leányát, és saját alattvalóit
nevezte el teukroszoknak.2
b) Az athéniak egészen másképp mesélik el a dolgot. Szerintük a teukroszok nem Krétából
jöttek, hanem a Tróesz községhez tartozó bizonyos Teukrosz vándorolt [377 (157.3. -158.b.)] ki
Athénból Phrűgiába, s ez a Teukrosz részesítette szíves fogadtatásban Dardanoszt, Zeusznak és
Élektra plejádnak az arkadiai Pheneoszban született fiát, s nem fordítva. E hagyomány
bizonyítékául azt hozzák fel, hogy Erikhthoniosz mind az athéni, mind a teukrosz uralkodóház
családfáján szerepel.3 Dardanosz, folytatják az athéniak, Khrűszét, Pallasz leányát vette nőül,
aki két fiút szült neki: Ídaioszt és Deimaszt. Ezek egy ideig az arkadiai királyságban uralkodtak,
amelyet Atlasz alapított, de a deukalióni árvízkatasztrófa elválasztotta őket egymástól. Deimasz
Arkadiában maradt, Ídaiosz pedig apjával, Dardanosszal Szamothrakéba költözött, s közösen
gyarmatosították a szigetet, amelyet ettől fogva Dardaniának neveztek. Khrűszé a Nagy Istenek
papnője volt, az ő szobraikat ajándékozta hozományként Dardanosznak, mikor feleségül ment
hozzá, s Dardanosz most meghonosította kultuszukat Szamothrakéban, de igazi nevüket
titokban tartotta. Dardanosz alapította a saliusok papi testületét is, hogy az előírt szertartásokat
elvégezzék. E szertartások azonosak voltak a krétai kurészek szertartásaival.4
c) Dardanosz fivére, Iászón halála miatti fájdalmában kelt át a tengeren Troaszba. Egyedül
ment egy felfújt bőrből készült tutajon, amelyre négy követ rakott, hogy fel ne boruljon.
Teukrosz vendégszeretően fogadta, s azzal a feltétellel, hogy segít leigázni néhány szomszédos
törzset, nekiadta királysága egy részét, és összeházasította Bateia hercegnővel. Egyesek szerint
Bateia a nagynénje volt Teukrosznak, mások szerint a leánya.5
d) Dardanosz azt tervezte, hogy várost alapít az Até nevű kis dombon, amely azon a síkságon
emelkedik, ahol most Trója, azaz Ílion áll. De mikor a phrügiai Apollón egyik jósdája

figyelmeztette, hogy a város lakóit állandóan a balszerencse fogja sújtani, Dardanosz az Ída-
hegység lankáin szemelt ki helyet az új város számára, amelyet Dardaniának nevezett el.6
Teukrosz [378 (158.b.-158.d.)] halála után Dardanoszra szállt az ország többi része is. A
birodalmat elnevezte önmagáról, s sok ázsiai népre kiterjesztette uralmát. Telepeseket küldött
Thrákiába s még azon túl is.7
e) Közben Dardanosz legfiatalabb fia, Ídaiosz, utánament Troaszba, s magával vitte a szent
szobrokat is. Dardanosznak tehát módjában volt megtanítani népét a szamothrakéi
misztériumokra. Később egy jósda kinyilatkoztatta, hogy a város, amelyet éppen akkor alapított
meg, mindaddig bevehetetlen lesz, amíg felesége hozománya Athéné oltalma alatt áll. 8
Dardanosz sírja még ma is látható Trójának abban a részében, amelynek Dardania volt a neve,
mielőtt Ílion és Trósz falvakkal össze nem olvadt egyetlen várossá. Ídaiosz az Ída-hegységben
telepedett le, amely egyesek szerint róla kapta a nevét, s meghonosította az Istenek Phrügiai
Anyjának tiszteletét és misztériumait.9
f) A római hagyomány szerint Iaszión apja a türrhén Korüthosz herceg volt, ikertestvére,
Dardanosz pedig Zeusznak Korüthosz feleségétől, Elektrától született fia. Mindketten Etruriából
vándoroltak ki, miután megosztoztak a szent szobrokon: Iaszión Szamothrakéba ment,
Dardanosz pedig Troaszba. Mikor Dardanosz megütközött a bebrükoszokkal, akik vissza
akarták szorítani a türrhéneket a tengerbe, elvesztette a sisakját, és noha csapatai már
visszavonultak, ismét harcba vezette őket, hogy visszaszerezze a sisakot. Ezúttal ő győzött, és
a csatatéren alapított egy Korüthosz nevű várost: egyrészt sisakja (korüsz), másrészt atyja
emlékezetére.10
g ) Ídaiosznak volt két bátyja, Erikhthoniosz és Ílosz vagy Zakünthosz, s egy leánya, Ídaia, aki
Phineusz második felesége lett. Mikor Erikhthoniosz került Dardanosz birodalmának trónjára,
nőül vette Szimoeisz leányát, Asztüokhét, aki Trószt szülte neki.11 Erikhthoniosz, akit Kréta
királyának is neveznek, a világ leggazdagabb embere volt, annak a háromezer kancának a [379
(158.d.-158.g.)] tulajdonosa, amelyikbe Boreász beleszeretett. Erikhthoniosz után fia, Trósz
került a trónra, s nemcsak Trója, hanem egész Troasz róla kapta a nevét. Felesége
Szkamandrosz leánya, Kallirrhoé volt, vele nemzette az ifjabb Kleopátrát, az ifjabb Íloszt,
Asszarakoszt és Ganümédészt.
h) Közben Erikhthoniosz öccse, Ílosz, Phrűgiába költözött, s részt vett az éppen akkor
kezdődő versenyeken. Ő lett a győztes a birkózásban, és ötven fiút és ötven leányt kapott
díjként. Phrűgia királya (a neve feledésbe ment) megajándékozta egy tarka tehénnel is, és
azt tanácsolta neki, hogy alapítson várost, ahol a tehén először lefekszik. Ílosz a tehén nyomába
szegődött. Az állat az Até-dombon feküdt le, ahol Ílosz meg is alapította Ílion városát, de a jóslat
miatt, amelyet még apja, Dardanosz kapott, erődítményeket nem emelt. Egyesek szerint
azonban Ílosz saját műsziai tehenei egyikének szegődött a nyomába Apollón utasítására. De
olyanok is vannak, akik szerint Íliont lokriszi bevándorlók alapították, és a trójai Kümé-hegyet
saját hegyükről, a Phrikoniszról nevezték el.13
i) Mikor kijelölték a város határait, Ílosz fohászt küldött valamilyen jelért a Mindenható
Zeuszhoz. S másnap észrevette, hogy egy félig földbe temetett, gazzal benőtt fatárgy hever a
sátra előtt. Ez volt a Palladion: egy három könyök magas, láb nélküli szobor, amelyet
Athéné készített halott líbiai játszótársa, Pallasz emlékére. Pallasz, akinek a nevét Athéné
hozzátette a magáéhoz, jobbjában dárdát tartott, baljában orsót és guzsalyt, s melle köré volt
csavarva az aigisz. Athéné a szobrot először az Olümposzon, Zeusz trónusa mellett
állította fel, ahol nagy tiszteletben részesítették. De mikor Zeusz megerőszakolta Ílosz dédanyját,
Élektra plejádot, s az megszentségtelenítette érintésével a szobrot, Athéné mérgében a szoborral
együtt lehajította a földre.14 [380 (158.g.-158.i.)]
j) Apollón Szmintheusz most a következő tanácsot adta Ílosznak: - Őrizd meg az égből hullott
istennőt, s akkor megőrzöd városodat is: mert ahová az istennő megy, ott birodalom támad! -
Ílosz hallgatott a tanácsra, s templomot emelt a fellegvárban a szobornak.15
k) Egyesek szerint a templom már épülőben volt, amikor a szobor az istennő ajándékaként
lehullott az égből. A tetőnek egy olyan részén esett a templomba, amelyik még nem készült el
egészen, s már a megfelelő helyen állt, amikor rátaláltak.16 Mások szerint a Palladiont Élektra

adta Dardanosznak, Zeusztól való fiának, s Dardanosz halála után szállították Dardaniából
Ílionba.17 Ismét mások szerint a szobor Athénban hullott le az égből, és az athéni Teukrosz vitte
Troaszba. Vannak, akik azt állítják, hogy két Palladion volt, egy athéni és egy trójai, s az utóbbit
Pelopsz csontjából faragták, miként Zeusz olümpiai szobrát indiai elefántcsontból. Azt
is mondják, hogy sok Palladion volt, s mindegyik az égből hullott, köztük azok a szamothrakéi
szobrok is, amelyeket Ídaiosz hozott magával Troaszba.18 Az eredetinek vélt Palladiont most a
Vesta-szüzek testülete őrzi Rómában. Büntetlenül senki sem nézhet rá. Egyszer, amikor még a
trójaiaké volt, Ílosz odarohant hozzá, hogy megmentse, mert tüzet kiáltottak, s buzgóságának az
lett a jutalma, hogy megvakult. Később azonban sikerült kiengesztelnie Athénét, és visszakapta
szeme világát.19
l) Adrasztosz leánya, Eurüdiké, Láomedónt és Themisztét szülte Ílosznak. Themiszté a
phrügiai Kapüszhöz ment feleségül, és ő lett egyesek szerint Ankhiszész anyja.20 Láomedónnak
öt fia született Sztrümótól, Szkamandrosz és Leukippé - vagy Zeuxippé vagy Thoósza —
leányától: Tithónosz, Lamposz, Klütiosz, Hiketáón és Podarkész, valamint három leánya:
Hészioné, Killa és Asztüokhé. Kalübé pásztornimfával ikreket is nemzett házasságon kívül. Ő
volt az, aki elhatározta, [381 (158.j.-158.l.)] hogy felépíti Trója híres falait, és olyan szerencséje
volt, hogy sikerült biztosítania a munkálatokhoz Poszeidón és Apollón istenek segítségét, akik
Zeusz elleni lázadásuk miatt éppen akkor lettek kegyvesztettek, s napszámosként kellett
szolgálniok. Poszeidón végezte az építést, Apollón a lantját pengetve Láomedón nyájait
legeltette. Poszeidónnak a leleg Aiakosz segített. De mikor a fizetésre került sor, Láomedón
becsapta a két istent, s ezzel elkeseredett ellenségeivé tette őket. Ezért pusztult el valamennyi
fiával együtt - kivéve Podarkészt, akit később Priamosznak neveztek -, amikor Héraklész
lerombolta Tróját.21
m) Priamosz, akinek Héraklész nagylelkűen átengedte a trójai királyságot, azt hitte, hogy a
Tróját ért csapás nem annyira az istenek haragjának, mint inkább a város szerencsétlenül
kiválasztott helyének tulajdonítható. Elküldte hát egyik unokaöccsét, kérdezze meg a delphoi
Pűthiát, vajon még mindig átok ül-e Até dombján. De Apollón papja, Panthoosz, Othriasz fia,
olyan szép volt, hogy Priamosz unokaöccse megfeledkezett küldetéséről, beleszeretett, és
hazavitte Trójába. Priamosz boszszankodott ugyan, de nem merte megbüntetni unokaöccsét.
Kárpótlásul a sérelemért kinevezte Panthooszt Apollón papjának, s mivel restellt újból a
Pűthiához fordulni, a réginek a helyén építette fel az új Tróját. Priamosz első felesége Ariszbé,
Meropsz látnok leánya volt. Miután megszülte neki Aiszakoszt, Priamosz hozzáadta
Hürtakoszhoz, s így lett Ariszbé a Hürtakidák, azaz Asziosz és Níszosz anyja.22
n) Ez az Aiszakosz, aki az álomfejtés tudományát nagyapjától, Meropsztól tanulta, a Kebren
folyó leánya, Aszteropé iránt tanúsított mérhetetlen szerelméről híres: mikor a leány meghalt,
mindenáron öngyilkos akart lenni: ismételten belevetette magát egy szikláról a tengerbe, míg az
istenek végül is megkönyörültek szenvedésén. Búvármadárrá változtatták Aiszakoszt, s ezzel
[382 (158.l.-158.n.)] lehetővé tették számára, hogy illendőbb formában adhassa át magát őrült
szenvedélyének.23
o) Priamosz második felesége, Hekabé - akit a rómaiak Hecubának neveznek -, Dümasz és
Eunoé nimfa leánya volt; vagy Kisszeuszé és Télekleiáé; vagy a Szangariosz folyóé és Metopéé,
vagy Xanthosz leányáé, Glaukippéé.24 Priamosz ötven fia közül tizenkilencet ő szült, a többi
ágyasok gyermeke volt. Mind az ötvenen egymás mellett levő, csiszolt kőből épült
hálószobákban aludtak. Priamosz tizenkét leánya az udvar túlsó oldalán hált a férjével.25 Hekabé
legidősebb fia Hektór volt, akit egyesek Apollón fiának neveznek. Utána szülte Pariszt, aztán
Kreuszát, Láodikét és Polüxenét, aztán Déiphoboszt, Helenoszt, Kasszandrát, Pammónt,
Polítészt, Antiphószt, Hipponooszt és Polüdóroszt. Tróiloszt azonban kétségtelenül Apollón
nemzette.26
p) Hekabé fiatalabb gyermekei közt volt a két iker, Kasszandra és Helenosz. Születésnapjukon,
amelyet a thümbrai Apollón szentélyében ünnepeltek meg, játék közben elfáradtak, és az egyik
sarokban elaludtak. Feledékeny szüleik meg túl sok bort ittak, s nélkülük botorkáltak haza.
Mikor Hekabé visszament a templomba, látta, hogy a szent kígyók a gyerekek fülét nyalogatják, s

ijedtében sikoltozni kezdett. A kígyók nyomban eltűntek egy halom babérág között, de
Kasszandra és Helenosz attól az órától fogva jóstehetséggel rendelkeztek.27
q ) Van, aki szerint az eset úgy történt, hogy Kasszandra egyszer elaludt a templomban,
megjelent neki Apollón, és megígérte, hogy megtanítja a jóslás tudományára, ha viszonzásul
lefekszik vele. Kasszandra elfogadta Apollón ajándékát, de aztán visszatáncolt. Apollón erre
legalább egy csókot kért tőle, s mikor Kasszandra megcsókolta, beleköpött a szájába, aminek
az lett a következménye, hogy soha senki nem hitte el, amit jósolt.28
r ) Mikor Priamosz néhány évi bölcs uralkodás után [383 (158.n.-158.r.)] újból gazdaggá és
erőssé tette Tróját, tanácsülést hívott össze, hogy tárgyalják meg a húga, Hészioné esetét, akit az
aiakida Telamón megszöktetett Görögországba. Noha ő amellett volt, hogy lépjenek fel
erőszakkal, a tanács azt javasolta, hogy próbálkozzanak meg előbb szép szóval. így aztán a
sógora, Anténór, és unokaöccse, Ankhiszész elment Görögországba, és előadta a trójaiak kérését
a Telamón udvarában összegyűlt görögöknek. Gúnyosan elutasították őket. Ez az eset volt a fő
oka a trójai háborúnak,29 amelynek gyászos végét Kasszandra előre megjósolta. Hogy ne legyen
botrány, Priamosz bezáratta Kasszandrát a fellegvárban egy piramis alakú épületbe, s a
foglárnőt, aki a gondját viselte, utasította, hogy Kasszandra minden prófétai megnyilatkozásáról
tájékoztassa őt.30
1. Sztrabón XIII. 1. 48.

2. Servius: Vergilius Aeneise III. énekének 108. soráról; Sztrabón: uo.; Tzetzész: Lükophrónról 1302.
3. Apollodórosz III. 12. 1.; Servius: Vergilius Aeneise III. énekének 167. soráról; Sztrabón: uo.
4. Dionűsziosz Halikarnasszeusz: Római régiségek I. 61. és II. 70-71.; Eusztathiosz: Homérosz Iliásza
1204. o.; Konón: Elbeszélések 21.; Servius: Vergilius Aeneise VIII. énekének 285. soráról.
5. Apollodórosz III. 12. 1.; Lükophrón 72. ss., Tzetzész kommentárjaival; Homérosz: Iliász XX. 215.,
szkholion; Servius: Vergilius Aeneise III. énekének 167. soráról; Tzetzész: Lükophrónról 29.
6. Tzetzész: uo.; Diodorus Siculus V. 48.; Sztrabón: Töredék 50.; Homérosz: Iliász XX. 215. ss.
7. Apollodórosz: uo.; Servius: uo.; Diodorus Siculus: uo.
8. Sztrabón: uo.; Dionűsziosz Halikarnasszeusz I. 61.; Eusztathiosz: Homérosz Iliásza 1204. o.; Konón:
Elbeszélések 2 1 . ; Servius: Vergilius Aeneise II. énekének 166. soráról. [384 (158.r.)]
9. Tzetzész: Lükophrónról 72.; Dionűsziosz Halikarnasszeusz: uo.
10. Servius: uo.; VII. 207. és III. 15.
11. Apollodórosz III. 12. 2. és III. 15. 3.; Dionűsziosz Halikarnasszeusz I. 50. 3.
12. Homérosz: Iliász XX. 220. ss.; Dionűsziosz Halikarnasszeusz I. 62.; Apollodórosz III. 12. 2.
13. Apollodórosz III. 12. 3.; Tzetzész: Lükophrónról 29.; Lampszakoszi Leszkhész, idézi
Tzetzész: uo.; Pindarosz: Olümpiai ódák VIII. 31., szkholion; Sztrabón XIII. 1. 3. és 3. 3.
14. Ovidius: Fasti VI. 420. ss.; Apollodórosz: uo.
15. Ovidius: uo.; Apollodórosz: uo.
16. Dictys Cretensis V. 5.
17. Euripidész: Föníciai nők 1136., szkholion; Dionűsziosz Halikarnasszeusz I. 61.; Servius:
Vergilius Aeneise II. énekének 166. soráról.
18. Alexandriai Clemens: Protreptikon IV. 47.; Servius: uo.; Phereküdész, idézi: Tzetzész:
Lükophrónról 355.; Etymologicum Magnum: Palladium címszó alatt, 649-50. o.
19. Derküllosz: Városalapítások I., idézi: Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok 17.
20. Apollodórosz III. 12. 2. és 3.
21. Apollodórosz II. 59.; II. 6. 4. és III. 12. 3.; Homérosz: Iliász III. 250., szkholion; Homérosz:
Iliász VI. 23-26.; XXI. 446. és VII. 452.; Horatius: Ódák III. 3. 21.; Pindarosz:
Olümpiai ódák VIII. 41., szkholion; Diodorus Siculus IV. 32.
22. Servius: Vergilius Aeneise II. énekének 128. soráról; Apollodórosz III. 12. 5.; Homérosz:
Iliász II. 831. és 837.; Vergilius: Aeneis IX. 176-77.
23. Servius: Vergilius Aeneise V. énekének 128. soráról; Apollodórosz: uo.; Ovidius:
Átváltozások XI. 755-95.
24. Phereküdész, idézi Homérosz: Iliász XVI. 718. sorának szkholionja és Euripidész: Hekabé
32. sorának szkholionja; Athénion, idézi Homérosz ua. sorának szkholionja; Apollodórosz: uo.
[385 (158.)]

25. Homérosz: Iliász XXIV. 495-97. és VI. 242-50.
26. Sztészikhorosz, idézi Tzetzész: Lükophrónról 266.; Apollodórosz: uo.
27. Antikleidész, idézi Homérosz: Iliász VII. 44., szkholion.
28. Hyginus: 93. Fabula; Apollodórosz III. 12. 5.; Servius: Vergilius Aeneise II. énekének 247. soráról.
29. Benoit: Roman de Troie 385. és 3187. ss.; The Seege or Batayle of Troye 349. ss. és 385.; Tzetzész:
Lükophrónról 340.; Darész 5.; Servius: Vergilius Aeneise III. énekének 80. soráról.
30. Aiszkhülosz: Agamemnón 1210.; Tzetzész: Lükophrón Alexandrájának hüpothészisze; Lükophrónról
29. és 350.
1. Trója egy vízzel jól ellátott síkságon feküdt a Hellészpontosz bejáratánál. Ennek
következtében a bronzkorban a kelet-nyugati kereskedelem központjává vált, ugyanakkor
minden irányból gyakran érte támadás. A görögök, krétaiak és phrűgök állítása, hogy a várost
ők alapították, egyáltalán nem összeegyeztethetetlen, mivel a klasszikus korig elég gyakran
lerombolták s aztán újra felépítették. Összesen tíz Trója volt, a homéroszi a hetedik. Azt a
Tróját, amelyről Homérosz mesél, úgy látszik, három szövetséges törzs lakta - a trójai, az
íloszi és a dardanosz -, ami a bronzkorban gyakori jelenség volt.
2. Az „Apollón Szmintheusz" Krétára utal, mivel a Szminthosz krétai nyelven „egér". Az egér
nemcsakKnósszoszban volt szent állat (lásd 90. 3.), hanem a filiszteusoknál (Sámuel I. könyve 6.
4.) és Phókiszban is (Pauszaniasz X. 12. 5.). Erikhthonioszt, a megtermékenyítő Északi Szelet
egyformán imádták az athéni pelaszgok és a thrákok (lásd 48. 3.). Az athéniak állítása azonban,
hogy Tróját ők alapították, politikai propaganda, s mint ilyen, figyelmen kívül hagyható. Az
Apollón templomaiban őrzött fehér egér a pestis, valamint a váratlan egérinvázió ellen szolgált
védelmül, legalábbis [386 (158.1.-158.2.)] Ailianosz (Az állatok története XII. 5. és 41.) és
Arisztotelész (Az állatok története VI. 370.) szerint. Dardanosz Lűdiából származó türrhén (lásd
136. g.) vagy szamothrakéi lehetett. Servius téved, amikor azt írja, hogy Etruriából jött, mivel ott
a türrhének csak jóval a trójai háború után telepedtek le. A „Zakünthosz" — krétai szó, amellyel
a trójai királyi családfán is találkozunk – egy Odüsszeusz királyságához tartozó sziget neve volt.
Ebből arra következtethetünk, hogy Odüsszeusz az öröklés jogán igényt tartott Trójára.
3. A Palladiumnak, amelyet Rómában a Vesta-szüzek mint a város szeme fényét őriztek, a
római mitográfusok rendkívül nagy jelentőséget tulajdonítottak. Azt állították, hogy Aeneas
mentette ki Trójából (Pauszaniasz II. 23. 5.) és hozta Itáliába. Lehet, hogy delfincsontból
faragták (lásd 108. 5.). A „Palladion" követ vagy valami egyéb kultikus tárgyat jelent, amely
körül egy bizonyos törzs leányai táncoltak -, mint Theszpiaiban (lásd 120. a.) - vagy ifjai
ugráltak, mivel a pallasz szót mindkét nemre egyaránt alkalmazták. A római saliusok ugráló
papok voltak. Ha egy ilyen kultikus tárgyat a törzsi jóléttel azonosítottak, és gondosan őrizték,
hogy el ne lopják, vagy meg ne csonkítsák, a palladia szó palta, azaz „égből hullott tárgy"
jelentést kapott. A paltát nem volt szabad elfedni az égbolt elől; Rómában például a szent
Terminus meteorkő a Jupiter temploma tetején állt egy nyílásban - úgy látszik, Trójában is volt
hasonló nyílás a templomtetőn.
4. A meteoritok imádatát könnyű volt kiterjeszteni az ősi monolitokra - elfelejtették, hogy
eredetileg sírkövek voltak -, és a monolittól a kőszoborig, a kőszobortól pedig a csontból vagy
fából faragott szoborig csak egy rövid lépés. De az égből hullott pajzs - Mars anciléja
(Ovidius: Fasti III. 259-73.) a legjobb példa rá - bővebb magyarázatra szorul. Kezdetben a
meteoritokat - lévén az egyedül igazi palták - az erdő fáit kettéhasító [387 (158.2.-158.4.)]
villám származékainak tartották. Később a neolitkori kőbaltákat - amilyen például az, amelyre
nemrég bukkantak Asziné mükénéi szentélyében -, valamint a bronzkori celteket, azaz
mozsártörőket - amilyen Kübelé mozsártörője Epheszoszban (Apostolok cselekedetei
XIX. 35.) - képzelték villámoknak. De a pajzs is vihart előidéző szerszám volt. A prehellén
esőcsinálók úgy támasztottak vihart, hogy a feltámadó szél zúgásának utánzása céljából
zugattyúkat forgattak, a mennydörgést pedig úgy utánozták, hogy nagy, feszesre húzott
ökörbőrrel bevont pajzsokat püföltek kétfejű dobverőkkel, amilyen a saliuspapok kezében van
az Anagniban talált reliefen. Azt, hogy a zugattyú egyfolytában sivítson, csak úgy lehetett elérni,
ha nyolcas alakban mozgatták, mint a kisfiúk a forgót. S mivel a villámot utánzó fáklyákat is
valószínűleg ugyanilyen alakzatban csóválták, az esőcsináló pajzsot is nyolcas alakúra szabták,

és a kétfejű dobverő folyamatosan püfölte mindkét oldalát. Ezért száll le a magasból a
fennmaradt krétai képeken a mennydörgés szelleme nyolcas alakú pajzson, és ezért tisztelték
végül az ősi pajzsokat is paltaként. Egy, a mükénéi Akropoliszon talált festett mészkőtábla
hússzíne arra vall, hogy a mennydörgés szelleme nem isten volt, hanem istennő; a közelében
talált aranygyűrűn a leereszkedő pajzs neme nincs feltüntetve.
5. Kasszandra és a kígyók Melampúsz mítoszára emlékeztetnek (lásd 122. c.), s arról, hogy
Apollón a szájába köp, Glaukosz jut az eszünkbe (lásd 90. f.). Kasszandra börtöne valószínűleg
egy kaptársír volt, amelyből az ott eltemetett hérosz nevében prófétált (lásd 43.
2. és 154. 1.).
6. Priamosz jóstehetséggel megáldott fiának, Aiszakosznak a neve azt a mirtuszágat jelenti,
amelyet a görögöknél a lakomákon kézről kézre adtak felhívásul, hogy a vendégek énekeljenek
vagy költsenek verset. Mivel a mirtusz halálfa (lásd 101. 1. és 109. 4. ), az ilyen [388 (158.4.-
158.6.)] költemények eredetileg alighanem egy-egy hérosz tiszteletére rendezett lakomán
elhangzott jóslatok voltak. A vármadár Attikában Athéné szent madara volt, és a királyi
pharmakosz vízbefúlásával hozták összefüggésbe (lásd 94. 1.). Szkamandrosznak a Xanthoszba
való ugrása valószínűleg arra utal, hogy Trójában hasonlóképpen vízbe fojtották az öreg királyt
(lásd 108. 3.); szelleme állítólag teherbe ejtette a leányokat, ha megfürödtek a Szkamandrosz
vizében (lásd 137. 3.) . Tantalosz, ki a jelek szerint ugyanilyen sorsra jutott, Xanthosz leányát
vette nőül (lásd 108. b.).
7. Priamosznak ötven fia volt, s közülük tizenkilenc a törvényes. Ez arra mutat, hogy Trójában
a király uralkodásának idejét a tizenkilenc éves Meton-ciklus szabtaeg, nem a száz
holdhónapból álló ciklus, amelyet a király és helyettese felosztott egymás közt, mint Kréta
szigetén (lásd 138. 5.) és Arkadiában (lásd 38. 2.) . Priamosz tizenkét leánya talán a tizenkét
hónap őre volt.
8. Aiakosz részvételének a jelentőségét Trója falainak felépítésében nem szabad figyelmen
kívül hagynunk: Apollón megjósolta, hogy Aiakosz ivadékainak mind az első, mind a negyedik
nemzedéke ott lesz a város elfoglalásánál (lásd 66. i.), s hogy csak az Aiakosz által épített részt
lehet áttörni (Pindarosz: Püthói ódák VIII. 31-46.). Andromakhé emlékeztette rá Hektórt, hogy
ez a rész a nyugati oldalon levő közfal a „fügefa mellett", onnan lehet a várost a legkönnyebben
megrohamozni (Homérosz: Iliász VI. 431-39.). „Mert ott háromszor támadtak a legderekabbak"
a két Aiász vezetésével, „vagy valamely jós mondta nekik, jól értve jelekhez, vagy pedig önlelkük
buzdítja, sietteti őket". Dörpfeld trójai ásatásai kimutatták, hogy a fal érdekes módon éppen
ezen a helyen volt a leggyengébb; de a két Aiásznak, vagyis az „aiákok"-nak nem volt szükségük
jósra, hogy ezt közölje velük, ha - mint Polübiosz feltételezi - „Aiakosz" a Kis Aiász
szülővárosából, az opuntiszi [389 (158.6.-158.8.)] Lokriszból érkezett. Lokrisz, amely a jelek
szerint a homéroszi Trója lakosságának íloszi részét szolgáltatta, és azzal a kiváltsággal
rendelkezett, hogy kinevezhette a trójai papnőket (lásd 168. 2.), prehellén leleg vidék volt,
matrilineáris, sőt matriarchális intézményekkel (lásd 136. 4.); egy másik - talán lokriszi eredetű
- leleg törzs a troaszi Pédaszoszban élt. Egyik hercegnőjük, Láothoé, Trójába költözött, és
gyermeke volt Priamosztól (Homérosz: Iliász XXI. 86.). A lokriszi papnők készsége, hogy a
Palladiont Lokriszba csempésszék, és biztonságba kerüljön, valószínűleg megkönnyítette a
görögök számára a város elfoglalását (lásd 168. 4.).
9. Mivel az egyik Teukrosz Szkamandrosznak a fia volt, a másik pedig Aiakosz unokája és
Priamosz húgának, Hészionénak a fia, Trója lakosságának teukrosz része a leiegekkel, aiákokkal
vagy iloszokkal azonosítható; a másik két rész a lűd, dardán vagy türrhén, és a trójai
vagy phrűg.
159. Parisz és Helené
Mikor Léda gyönyörű leánya, Helené hajadonná serdült, nevelőapja, Tündareusz spártai
palotájában Görögország valamennyi hercege megjelent gazdag ajándékokkal, hogy megkérje a
kezét, vagy elküldte maga helyett valamelyik rokonát. Ott volt Diomédész - aki akkor tért vissza
Théba ellen viselt győzelmes hadjáratából -, Aiász, Teukrosz, Philoktétész, Idomeneusz,

Patroklosz, Menesztheusz és még sokan. Megjelent Odüsszeusz is, de üres kézzel, mivel a
legcsekélyebb esélye sem volt a sikerre - tudta ugyanis, hogy Helené bátyjai, a Dioszkúroszok,
hiába szeretnék az athéni Menesztheuszhoz adni, a leány a leggazdagabb akhájé, Meneláosz
hercegé lesz, akit Tündareusz tekintélyes veje, Agamemnón képviselt.1 [390 (158.8. - 159.a.)]
b ) Tündareusz egyetlen kérőt sem küldött el, de a felkínált ajándékokból sem volt hajlandó
semmit elfogadni: attól tartott, hogy ha valamelyik herceggel kivételt tesz, esetleg összeveszíti a
többit. Odüsszeusz egy szép napon megkérdezte tőle: - Ha elárulom, hogyan kerülheted el a
veszekedést, viszonzásul segítesz-e elnyernem Íkariosz leányának, Pénelopénak a kezét?
- De mennyire! - kiáltotta Tündareusz. — Akkor hát folytatta Odüsszeusz — a következőt
tanácsolom: eskettesd meg Helené valamennyi kérőjét, hogy akit a leány férjéül választ,
megvédi bárki ellen, aki esetleg irigykedni fog rá szerencséje miatt. - Tündareusz elismerte,
hogy csakugyan ez lesz a legokosabb. Feláldozott egy lovat, feldarabolta, aztán felszólította a
kérőket, hogy álljanak rá a véres húsdarabokra, és mondják utána az Odüsszeusz által
megfogalmazott esküszöveget. A ló darabjait utána elásták azon a helyen, amelyet még
ma is "Ló-sír"-nak neveznek.
c ) Nem tudjuk, hogy Tündareusz választott-e férjet Helenének, vagy a leány adta tudtul, kire
esett a választása, olyanformán, hogy megkoszorúzta az illetőt.2 Tény, hogy Meneláoszhoz ment
nőül, aki Tündareusz halála és a Dioszkúroszok megistenülése után Spárta királya lett.
Házasságuk azonban kezdettől fogva kudarcra volt ítélve: Tündareusz néhány évvel azelőtt
oktalan módon megfeledkezett Aphroditéről, mikor áldozatot mutatott be az isteneknek, és
Aphrodité bosszúból megesküdött, hogy Tündareusz mindhárom leányát - Klütaimnésztrát,
Timandrát és Helenét — házasságtörésükről fogja hírhedtté tenni.3
d) Meneláosznak egy leánya született Helenétől, akit Hermionénak nevezett el az anyja; fiaik
neve Aithiolász, Maraphiosz - a perzsa Maraphión család azt állítja, hogy tőle származik - és
Pleiszthenész volt. Később egy Pierisz nevű aitoliai rabszolgalány házasságon kívül [391 (159.b.
- 159.d.)] ikreket szült Meneláosznak: Níkosztratoszt és Megapenthészt.4
e) Gyakran teszik fel a kérdést: vajon miért tervelte ki Zeusz és Themisz a trójai háborút?
Helenét akarták híressé tenni azzal, hogy egymás ellen uszította Európát és Ázsiát? A félistenek
számát akarták gyarapítani, s ugyanakkor megritkítani a népes törzseket, amelyek
Földanya felszínét ellepték? Indítékuk nyilván örök titok marad, csak egy biztos: elhatározásuk
már akkor megszületett, amikor Péleusz és Thetisz lakodalmán Erisz ledobott egy aranyalmát,
rajta "A legszebbnek" felirattal. A Mindenható Zeusz nem volt hajlandó dönteni a rákövetkező
vitában Héra, Athéné és Aphrodité közt, hanem megbízta Hermészt, hogy vezesse a három
istennőt az Ída hegyére, legyen ott Priamosz elveszett fia, Parisz az ítélőbíró.5
f ) Mármost Hekabé röviddel Parisz születése előtt azt álmodta, hogy egy fatuskót hozott a
világra, s a tuskóból tömérdek tüzes kígyó bújt ki tekeregve. Felriadt és sikoltozni kezdett, hogy
Trója városa és az Ída-hegy erdői lángokban állanak. Priamosz azonnal tanácsot
kért fiától, a látnok Aiszakosztól, aki kijelentette: - A születendő gyermek országunk vesztét
fogja okozni! Kérlek, végezz vele! 6
g ) Néhány nap múlva Aiszakosz újabb kinyilatkozást tett: - Azt a királyi családból való trójai
nőt, aki ma gyermeket szül, meg kell ölni, a gyermekével együtt! - Priamosz erre megölte a
húgát, Killát, és csecsemő fiát, Munipposzt, aki aznap reggel született Killa és Thümoétész titkos
viszonyából, és eltemette őket Trósz szent ligetében. Csakhogy még napszállta előtt Hekabé
is szült egy fiút, és Priamosz mindkettőjüket életben hagyta, bár Apollón papnője, Hérophilé,
meg a többi látnok is sürgette Hekabét, hogy legalább a gyermeket ölje meg. Az asszony azonban
képtelen volt elszánni rá magát. Végül sikerült rábeszélni Priamoszt, hogy [392 (159.d.-159.g.)]
hívassa magához csordásai fejét, Ageláoszt, s bízza meg őt a feladattal. Csakhogy Ageláosz
túlságosan lágyszívű volt ahhoz, hogy kötelet vagy kardot használjon, s kitette a csecsemőt az
Ída hegyére. Egy nőstény medve szoptatta meg a gyereket. Mikor Ageláosz öt nap múlva
visszatért, ugyancsak elámult a csodán, és a gyereket hazavitte egy tarisznyában - ezért kapta a
„Parisz" nevet -, hogy újszülött fiával együtt felnevelje,7 Priamosznak pedig egy kutyanyelvet
mutatott be annak bizonyítékául, hogy teljesítette a parancsot. De vannak, akik szerint

Hekabé vesztegette meg Ageláoszt, hogy hagyja életben Pariszt, de Priamosz előtt tartsa
titokban a dolgot.8
h) Parisz előkelő származása hamarosan nyilvánvalóvá lett, annyira szép, okos és erős volt:
alig nőtt ki a gyereksorból, végzett egy marhatolvaj-bandával, és visszaszerezte az ellopott
teheneket. Ezért kapta az Alexandrosz melléknevet.9 Noha akkor még csak közönséges
rabszolga volt, őt választotta szeretőjéül az Oineusz folyó leánya, Oinóné forrásnimfa. Oinónét
Rheia megtanította jósolni, Apollón pedig gyógyítani, amikor Parisz még Láomedón
pásztoraként szolgált. Parisz és Oinóné együtt legeltették nyájaikat, és együtt jártak vadászni; a
fiú bevéste a leány nevét a bükk- meg a nyárIák kérgébe.10 Legfőbb mulatsága az volt, hogy
egymásnak eresztette Ageláosz bikáit, s a győztes szarvát virággal, a vesztesét szalmával
koszorúzta meg. Mikor az egyik bika folyton csak nyert, Parisz kiállította a szomszéd nyájak
győztes bikái ellen, s az övé valamennyit legyőzte. Végül fölajánlotta, hogy aranykoszorút helyez
annak a bikának a szarvára, amelyik legyőzi az övét. Erre Árész tréfából bikává változott, és
elnyerte a díjat. Az isteneket, akik az Olümposzról figyelték, meglepte és megörvendeztette,
hogy Parisz habozás nélkül Árésznak ítélte a koszorút, s ezért választotta ki Zeusz őt a döntőbíró
szerepére a három istennő vitájában.11
i) Parisz éppen az Ída-hegység legmagasabb csúcsán, [393 (159.g.-159.i.)] a Gargarosz hegyén
legeltette marháit, amikor Hermész megjelent előtte Héra, Athéné és Aphrodité kiséretében, s
átnyújtotta neki az aranyalmát, valamint Zeusz üzenetét: - Parisz, te éppoly csinos vagy, mint
amilyen jártas a szívbeli ügyekben. Zeusz ezért azt rendeli, te döntsd el, melyik a legszebb e
három istennő közül.
Parisz habozva vette át az almát. - Hogy ítélhetne egy magamfajta egyszerű pásztor az
istennők szépségversenyében? - kiáltott fel. - Három részre osztom köztük az almát!
- Szó sem lehet róla: a Mindenható Zeusznak engedelmeskedned kell - felelte gyorsan
Hermész. – Még csak tanácsot sem adhatok neked. Folyamodj csak természetes eszedhez.
- Hát jó - sóhajtott fel Parisz. - De mindenekelőtt arra kérem a veszteseket, hogy ne
haragudjanak meg majd rám. Ember vagyok csupán, aki a legostobább baklövésekre képes.
Mindhárom istennő kijelentette, hogy bárhogyan dönt, belenyugszanak.
- Elég, ha így bírálom el őket, ahogy vannak? - kérdezte Parisz Hermészt. - Vagy vetkőzzenek
le?
- A verseny feltételeit te szabod meg - felelte tartózkodó mosollyal Hermész.
- Ez esetben volnának talán szívesek levetkőzni?
Hermész felkérte az istennőket, hogy eszerint cselekedjenek, és udvariasan hátat fordított.
j) Aphrodité hamarosan elkészült, de Athéné azt követelte, hogy tegye le híres varázsövét is,
mert az méltánytalan előnyt biztosít neki, hiszen mindenkit szerelemre gerjeszt a viselője iránt.
- Rendben van – mondta mérgesen Aphrodité. - Leteszem, de csak akkor, ha te is leveszed
sisakodat - nélküle ugyanis ocsmány látványt nyújtasz.
- Nos, ha megengedik, a versenyzőket egyenként bocsátanám ítélet alá – nyilatkoztatta ki
Parisz -, hogy [394 (159.i.-159.j.)] elkerüljük a zavaró vitákat ... Parancsoljon errébb, isteni
Héra! A két másik istennő lenne szíves egy pillanatra magunkra hagyni?
- Lelkiismeretesen vizsgálj meg - mondta Héra, miközben lassan körbefordult, és megmutatta
csodálatos alakját -, és gondolj arra, hogy ha engem ítélsz a legszebbnek, egész Ázsia urává és az
élők közt a leggazdagabbá teszlek.12
- Engem nem lehet megvesztegetni, úrnőm... Rendben van, köszönöm. Mindent láttam már,
ami kell. Parancsoljon, isteni Athéné!
k ) — Itt vagyok - mondta Athéné, s eltökélten lépett előre. — Ide figyelj, Parisz, ha elég okos
vagy, és a díjat nekem ítéled, minden csatában győztessé teszlek, s te leszel a legszebb és
legokosabb ember a világon.
- Szerény pásztor vagyok, nem katona - mondta Parisz. - Úrnőm jól tudja, hogy egész
Lűdiában és Phrűgiában béke uralkodik, és Priamosz király uralmát senki sem vitatja. Mégis
ígérem, hogy pártatlanul vizsgálom meg igényét az almára. Már föl is öltheti köntösét és sisakját.
Aphrodité készen van?

l) Aphrodité Parisz mellé surrant, aki elpirult, mert az istennő oly közel lépett hozzá, hogy
majdnem összeért a testük.
- Alaposan végy szemügyre, kérlek, semmit el ne mulassz ... Mellékesen, mikor megláttalak,
azt gondoltam magamban: „Szavamra, ott megy Phrűgia legcsinosabb ifja! Miért vesztegeti az
életét ebben a vadonban, ostoba állatokat őrizgetve?" Nos, miért, Parisz? Miért nem költözöl
valamelyik városba, ahol civilizáltan élhetsz? Mit vesztenél, ha feleségül vennél olyasvalakit,
mint a spártai Helené, aki éppolyan szép, mint én, és nem is kevésbé szenvedélyes?
Meggyőződésem, hogy mihelyt csak találkoztok, lemond otthonáról, családjáról, mindenről, csak
hogy a kedvesed lehessen. Nyilván hallottál már Helenéről? [395 (159.j.-159.l.)]
- Mostanáig nem, úrnőm. Roppant hálás lennék, ha leírná előttem.
m) - Helené szőke, arcbőre pedig hamvas, hiszen hattyútojásból kelt ki. Zeuszt vallhatja
atyjának, szereti a vadászatot és a birkózást, már gyermekkorában háború tört ki miatta, s
midőn eladó sorba került, kérői közt volt Görögország valamennyi hercege. Jelenleg
Meneláosznak, a felséges Agamemnón király fivérének hitvese; de ez nem tesz semmit: ha
óhajtod, a tied lehet.
- Hogy volna ez lehetséges, ha egyszer férjes aszszony?
- Egek! Milyen ártatlan vagy! Sose hallottad még, hogy isteni hivatásom éppen az ilyen ügyek
nyélbe ütése? Azt tanácsolom, hogy vedd magad mellé vezetőnek a fiamat, Erószt, és járd be
Görögországot. Ha majd Spártába érsz, ő meg én gondoskodunk róla, hogy Helené fülig beléd
szeressen.
- Megesküdne erre? - kérdezte izgatottan Parisz.
Aphrodité ünnepélyesen megesküdött, és Parisz gondolkodás nélkül neki ítélte az aranyalmát.
Ítéletével magára zúdította Héra és Athéné csillapíthatatlan haragját, akik kart karba öltve
távoztak, hogy kiterveljék Trója pusztulását. Aphrodité pedig ott állt kaján mosollyal, s azon
törte a fejét, hogyan teljesítse ígéretét.13
n) Nemsokára ezután Priamosz elküldte szolgáit, hogy hozzanak egy bikát Ageláosz nyájából.
Díjnak szánta a temetési játékokra, amelyeket most már évről évre megrendezett halott fia
tiszteletére. Mikor a szolgák kiválasztották a bajnok bikát, Pariszt hirtelen elfogta a vágy, hogy
részt vegyen a játékokon, és a szolgák után szaladt. Ageláosz vissza próbálta tartani: - Rendezel
te épp elég bikaviadalt, mit akarsz még? - De Parisz kitartott elhatározása mellett, s végül
Ageláosz maga kísérte Trójába.
o) Trójai szokás volt, hogy a kocsiverseny hatodik [396 (159.l.-159.o.)] fordulója végén azok,
akik az ökölvívásban indultak, a királyi trón előtt megkezdték a küzdelmeket. Parisz elhatározta,
hogy részt vesz a versenyben, s hiába könyörgött neki Ageláosz, beugrott az arénába, és - inkább
a bátorságával, mint ügyességével - el is nyerte a koszorút. A versenyfutásban is elsőnek ért
célba, s ez annyira felingerelte Priamosz fiait, hogy kihívták még egy versenyre, s így megnyerte
a harmadik koszorút is. A fiúk restellték, hogy a nyilvánosság előtt ilyen vereséget szenvedtek, s
elhatározták, hogy megölik Pariszt. Fegyveres őrt állítottak a stadion valamennyi kijáratához, és
Hektór meg Déiphobosz kivont karddal Pariszra támadt, aki Zeusz oltáránál keresett menedéket,
Ageláosz meg kiabálva rohant Priamosz felé: - Felség, ez az ifjú a te rég elveszett fiad! —
Priamosz azonnal odahívatta Hekabét, s mikor Ageláosz felmutatott egy csörgőt, amelyet annak
idején Parisz kezében talált, az asszony megerősítette, hogy Parisz csakugyan a fia. Erre
diadalmenetben vitték a palotába, ahol Priamosz nagy lakomát csapott, és áldozatokat mutatott
be az isteneknek annak örömére, hogy fia megkerült. De mikor Apollón papjai megtudták a
dolgot, kijelentették, hogy Pariszt azonnal meg kell ölni, különben Trója elpusztul. Ezt
Priamosszal is közölték, akinek ez volt rá a válasza: - Inkább vesszen Trója, mint az én
csodálatos fiam!
p) Parisz fivérei házasemberek voltak, s hamarosanunszolni kezdték őt is, hogy keressen
asszonyt magának. Azt felelte, hogy ő Aphroditére bízta ezt a feladatot, és mindennap
imádkozik is hozzá. Mikor újabb ülésre hívták össze a Tanácsot, hogy megvitassák, hogyan
szabadítsák meg Hészionét, miután a békés kezdeményezések kudarcot vallottak, Parisz önként
vállalta a hadjárat vezetését, amennyiben Priamosz nagy, megfelelő legénységgel ellátott
hajóhadat bocsát a rendelkezésére. Ravaszul hozzátette, hogy ha nem sikerülne visszahoznia

Hészionét, esetleg meg tud szöktetni egy vele [397 (159.o.-159.p.)] egyenrangú görög hercegnőt
túsznak. A szíve persze titokban azt súgta neki, hogy menjen Spártába, és szöktesse meg
Helenét.15
q) Meneláosz ugyanaznap érkezett váratlanul Trójába, és Prométheusz meg Kelainó atlantisz
két fiának, Lükosznak és Khimairosznak a sírja felől érdeklődött. Elmondta, hogy Spártában
pestis dühöng, és a delphoi jósda szerint csak úgy lehet megfékezni, ha héroszoknak járó
áldozatot mutat be nekik. Parisz megvendégelte Meneláoszt, és egy szívességet kért tőle:
tisztítsa őt meg Spártában, mivel egy játék karddal véletlenül megölte Anténór kiskorú fiát,
Antheuszt. Meneláosz vállalta a dolgot, mire Parisz - Aphrodité tanácsára – megbízta Tektón fiát,
Pherekloszt, hogy építse meg a hajóhadat, amelyet Priamosz ígért neki, s zászlóshajója orrát egy
Aphrodité-szobor díszítse, kezében egy kis Erósszal. Parisz unokaöccse, Ankhiszész fia, Aineiász,
vállalta, hogy elkíséri.16 A lobogó hajú Kasszandra megjövendölte, milyen katasztrófát fog
előidézni ez az utazás, Helenosz úgyszintén. Priamosz azonban egyik jóstehetséggel megáldott
gyermekére se hallgatott. Még Oinóné sem tudta lebeszélni Pariszt a végzetes utazásról, noha
Parisz sírt, amikor búcsúzóul megcsókolta. - Ha megsebesülsz - mondta Oinóné -, térj vissza
hozzám. Csak én tudlak meggyógyítani.17
r) A hajóhad kifutott a tengerre, Aphrodité kedvező szélről gondoskodott, s Parisz hamarosan
Spártába érkezett, ahol Meneláosz kilenc napig tartó ünnepséget rendezett a tiszteletére. A
lakomán Parisz átadta Helenének a Trójából hozott ajándékokat, s szégyentelen pillantásaival,
hangos sóhajaival és merész célzásaival alapos zavarba hozta. Mikor átvette Helenétől a
serleget, ajkát a serleg peremének ugyanarra a részére illesztette, ahová előtte Helené, s egyszer
a következő szavaat írta borral az asztal lapjára: „Szeretlek, Helené!" Az asszony félt, hogy
Meneláosz esetleg őt fogja [398 (159.p.-159.r.)] gyanúsítani Parisz szenvedélyének felszitásával,
de a jóhiszemű Meneláosz gyanútlanul elhajózott Kréta szigetére, hogy részt vegyen nagyapja,
Katreusz temetésén, és feleségére bízta, hogy távollétében a vendégeket szórakoztassa,és az
országot kormányozza.18
s) Helené még aznap éjjel megszökött Parisszal, smár az első kikötőben odaadta magát neki.
Ez Kranaé szigetén történt. A szigettel szemközt áll a szárazföldön az Egyesítő Aphrodité
szentélye, amelyet Parisz ennek az emlékezetére emelt.19 Egyesek tévesen azt állítják, hogy
Helené visszautasította Parisz közeledését, s ezért a férfi erőszakkal rabolta el, vadászat közben,
vagy egy Spárta ellen intézett váratlan támadás során. Azt is mesélik, hogy Parisz - Aphrodité
segítségével - Meneláosznak álcázta magát. Helené elhagyta leányát, Hermionét, aki ekkor
kilencéves volt, de magával vitte fiát, Pleiszthenészt, valamint a palota kincseinek nagy részét
és három talentum értékű aranyat, amit Apollón templomából lopott. Ezenkívül magával vitt öt
szolgálót is, köztük a két volt királynét: Thészeusz anyját, Aithrát, és Peirithoosz húgát,
Theiszadiét.20
t) Miközben Trója felé hajóztak, Héra hatalmas vihart támasztott, s Parisz kénytelen volt
kikötni Küprosz szigetén. Innen Szidónba vitorlázott. Mikor Szidón királya megvendégelte,
Parisz - aki már megtanulta a görögöknél szokásos módszereket - saját ebédlőjében galádul
meggyilkolta és kirabolta. Miközben a gazdag zsákmányt hajóra rakták, egy csapat szidóni
megtámadta. Az ádáz küzdelemben két hajót vesztett, de visszaverte a támadókat, és sértetlenül
továbbállt. Mivel attól tartott, hogy Meneláosz üldözőbe veszi, néhány hónapig Föníciában,
Küprosz szigetén és Egyiptomban időzött, de végül is megérkezett Trójába, és ünnepélyesen
házasságot kötött Helenével.21 A trójaiak szívesen fogadták Helenét, mert elbűvölte őket isteni
szépsége; s mikor egy szép napon talált egy követ a trójai [399 (159.r.-159.t.)] fellegvárban,
amelyből vér csöpögött, ha hozzádörzsölték egy másik kőhöz, rájött, hogy ez hatásos nemi
vágyat növelő szer, s fel is használta, hogy Parisz szenvedélyét állandóan izzásban tartsa. Mi
több: nemcsak Parisz, hanem egész Trója szerelmes lett bele, s Priamosz megesküdött, hogy
soha nem engedi el Trójából.22
u) Egy ettől teljesen eltérő mese szerint Helenét Hermész lopta el Zeusz parancsára, és
Próteusz egyiptomi király őrizetére bízta; Trójába pedig egy szellem-Helenét küldtek Parisz
mellé, akit Héra (mások szerint Próteusz) készített felhőből, csupáncsak azért, hogy háborút
idézzen elő.23

v) Egyiptomi papok ugyanilyen hihetetlen feljegyzései szerint a trójai hajóhadat a szelek
eltérítették irányából, s Parisz a Nílus deltájában, a kanóposzi sóstavaknál kötött ki. Ott áll
Héraklész temploma, a szökött rabszolgák menedéke, akik odaérkezésükkor az istennek
szentelik magukat, s bizonyos szent jegyek jelennek meg a testükön. Parisz szolgái is
odamenekültek, s miután biztosították maguknak a templom papjának pártfogását, vádat
emeltek Parisz ellen, hogy elrabolta Helenét. A kanóposzi kormányzó értesült a dologról, és
jelentette Memphiszbe, Próteusz királynak, aki lefogatta, és Helenével, valamint a lopott
kincsekkel együtt maga elé vitette Pariszt. Alapos kihallgatás után Pariszt száműzte, de Helenét
és a kincseket visszatartotta Egyiptomban, míg Meneláosz értük nem ment. A Memphiszben
levő Idegen Aphrodité templomát állítólag maga Helené szentelte Aphroditének.
Helené három fiút szült Parisznak: Bunomoszt, Aganoszt és Ídaioszt - mindhármukat még
kisgyermek korukban agyonütötte Trójában egy beomló háztető -, s egy leányt, akinek szintén
Helené volt a neve.24 Parisznak volt már egy nagyobb fia Oinónétól: Korüthosz, akit a Helenére
féltékeny Oinóné később elküldött, hogy kalauzolja Trójába a bosszúszomjas görögöket.25 [400
(159.t.-159.v.)]
1. Apollodórosz III. 10. 8.; Hyginus: 81. Fabula; Ovidius: Hősnők levelei XVII. 104.; Hésziodosz:
Katalogosz Günaikón, töredék 68., 192. oldaltól, Evelyn White-kiad.
2. Hésziodosz: uo.; Apollodórosz III. 10. 9.; Pauszaniasz 20. 9.; Hyginus: 78. Fabula.
3. Sztészikhorosz, idézi Euripidész: Oresztész 249. sorának szkholionja; Hyginus: uo.; Apollodórosz III.
11. 2.
4. Homérosz: Odüsszeia IV. 12-14.; Homérosz: Iliász III. 175.; szkholion; Küpria, idézi Euripidész:
Andromakhé 898. sorának szkholionja; Pauszaniasz II. 18. 5.
5. Küpria, idézi Proklosz: Khrésztomathia I.; Apollodórosz: Epitomé III. 1-2.; Küpria, idézi Homérosz:
Iliász I. 5. sorának szkholionja.
6. Apollodórosz III. 12. 5.; Hyginus: 97. Fabula; Tzetzész: Lükophrónról 86.; Pindarosz: Paián-töredék
8., 544-46. o. Sandys-kiad.
7. Tzetzész: Lükophrónról 224. és 314.; Servius: Vergilius Aeneise II. énekének 32. soráról;
Pauszaniasz X. 12. 3.; Euripidész: Andromakhé 294., szkholion és Íphigeneia Auliszban 1285., szkholion;
Apollodórosz: uo.; Hyginus: 97. Fabula; Konrad von Würtzburg: A trójai háború 442. ss. és 546. ss.
8. Dictys Cretensis III.; Rawlinson: Excidium Troiae.
9. Apollodórosz: uo.; Ovidius: Hősnők levelei XVI. 51-2. és 359-60.
10. Ovidius: Hősnők levelei V. 12-30. és 139.; Tzetzész: Lükophrónról 57.; Apollodórosz III. 12. 6.
11. Trojanska Priča 159. o.; Rawlinson: Excidium Troiae.
12. Ovidius: Hősnők levelei XVI. 71-73. és V. 35-36.; Lukiánosz: Istenek párbeszédei 20.; Hyginus: 92.
Fabula.
13. Hyginus: uo.; Ovidius: Hősnők levelei XVI. 149-52.; Lukiánosz: uo.
14. Rawlinson: Excidium Troiae; Hyginus: 91. Fabula; Servius: Vergilius Aeneise V. énekének 370.
soráról; Ovidius: Hősnők levelei XVI. 92. és 361-62.
15. Darész 4-8.; Rawlinson: uo.
16. Tzetzész: Lükophrónról 132.; Küpria, idézi Proklosz: [401 (159.)] Khrésztomathia I.; Homérosz:
Iliász V. 59. ss.; Apollodórosz: Epitomé III. 2.; Ovidius: Hősnők levelei XVI. 115-16.
17. Küpria, idézi Proklosz: uo.; Ovidius: Hősnők levelei XVI. 119. ss. és 45. ss.; Apollodórosz III. 12. 6.
18. Ovidius: Hősnők levelei XVI. 21-2.; XVII. 74. ss. 83. és 155. ss., Apollodórosz: Epitomé III. 3.; Küpria,
idézi Proklosz: uo.
19. Ovidius: Hősnők levelei XVI. 259-62.; Küpria, idézi Proklosz: uo.; Pauszaniasz III. 22. 2.; Apollodórosz:
uo.; Homérosz: Iliász III. 445.
20. Servius: Vergilius Aeneise I. énekének 655. soráról; Eusztathiosz: Homéroszról 1946. o.;
Apollodórosz: uo.; Küpria, idézi Proklosz: uo.; Darész 10.; Tzetzész: Lükophrónról 132. ss.; Hyginus: 92.
Fabula.
21. Homérosz: Odüsszeia IV. 227-30.; Proklosz: Khrésztomathia I . ; Dictys Cretensis I. 5.; Apollodórosz:
Epitomé III. 4.; Tzetzész: Lükophrónról, 132. ss.
22. Servius: Vergilius Aeneise II. énekének 33. soráról.
23. Apollodórosz: Epitomé III. 5.; Euripidész: Élektra 128. és Helené 31. ss.; Servius: Vergilius Aeneise I.
énekének 655. és II. énekének 595. soráról; Sztészikhorosz, idézi Tzetzész: Lükophrónról 113.
24. Hérodotosz II. 112-15.; Dictys Cretensis V. 5.; Tzetzész: Lükophrónról 851.; Ptolemaiosz
Héphaisztiónosz IV.

25. Konón: Elbeszélések 22.; Tzetzész: Lükophrónról 57. ss.
1. Azt a mesét, hogy Helené sohase ment Trójába, s a háborút "csak egy szellemért" vívták,
Sztészikhorosznak, a Kr. e. hatodik században élt szicíliai költőnek tulajdonítják. Miután írt egy
költeményt, amely Helenét igen kedvezőtlen színben tüntette fel, megvakult. Később megtudta,
hogy kegyvesztett lett a már rég halott Helenénél (lásd 174. m.) . Ezért kezdi palinódiáját
("visszaéneklő dal") így: "Ó, nem, e beszéd nem igazság! Dehogy léptél szépfödémű hajóra, nem
jártál te a trójai várban!" A versnek a nyilvánosság előtt történt [402 (159.1.)] felolvasása után
visszanyerte szeme világát (Platón: Phaidrosz 44.; Pauszaniasz III. 19. 11.). S valóban nem
világos, mi értelme volt annak, hogy Parisz vagy előtte Thészeusz megszöktette Helenét.
„Helené" a spártai Hold-istennő neve volt, Meneláosz a vele kötött házasság révén lett király,
miután lovat áldozott (lásd 81. 4.); de Parisz nem ragadta magához a hatalmat. Lehetséges
persze, hogy a trójaiak megtámadták Spártát, és elrabolták a trónörökösnőt meg a palota
kincseit bosszúból, amiért a görögök kifosztották Tróját, miként Hészioné története utal rá. De
ha Thészeusz Helenéje talán hús-vér alak volt is (lásd 103. 4.), valószínű, hogy a trójai Helené
„csak egy szellem" volt, miként Sztészikhorosz állítja.
2. Ebből az következik, hogy a mnésztéresz tész Helenész („Helené kérői") valójában
mnésztéresz tu hellészpontu („akik emlékeztek a Hellészpontoszra") voltak, s a
szent eskü, amelyet e királyok a Poszeidónnak, vállalkozásuk legfőbb pártfogójának szentelt ló
véres darabjain állva tettek, a szövetség tagjainak azt a jogát volt hivatva
alátámasztani, hogy Trója és ázsiai szövetségeseinek ellenére átkelhetnek a Hellészpontoszon
(lásd 148. 10.; 160. 1 . és 162. 3.). Végeredményben a Hellészpontosz az ő istennőjük, Hellé
nevét viselte. A Helené-történet valójában az ugarit Keret eposzból származik, amelyben
Keret törvényes feleségét, Hurayt, Udmba ragadják.
3. Parisz születése ugyanarra a mintára készült, mint Aiolosz (lásd 148. b.) és mások
születésének mítosza. Ő az ismert Újév-gyermek, s Ageláosz fia az ikertestvére. Ugyancsak
ismerős már Priamosz ötven fia fölött aratott győzelme is a futóversenyen (lásd 53. 3. és 60.
m.). „Oinóné" annak a hercegnőnek az egyik neve lehetett, akinek a kezét ez alkalomból elnyerte
(lásd 53. 3.; 60. 4 . ; 98. 7 . ; és 160. d.).
Parisz nem ítélte oda az almát a három istennő közül a legszebbnek. A mese egy olyan kép
félreértésén [403 (159.1.-159.3.)] alapul, amely vagy Héraklészt ábrázolta, amint a
Heszperiszek - a mezítelen Nimfa-istennőháromság – átadnak neki egy almafaágat, vagy a
hebroni Adanoszt, mikor a kánaánita Minden Élők Anyja halhatatlanná teszi, vagy
a futóverseny győztesét, amint Olümpiában átveszi a díjat (lásd 53. 7.); ezt bizonyítja
Hermésznek, a lelkek kalauzának jelenléte is, aki az Elíziumi Mezőkre vezeti.
4. A Kr. e. tizennegyedik században Egyiptom és Fönícia sokat szenvedett a Keftiu, vagyis a
„tengeri népek" szövetségének gyakori rajtaütéseitől. E szövetségben a trójaiak valószínűleg
vezető szerepet játszottak. Azok közt a törzsek közt, amelyek megvetették a lábukat
Palesztinában, ott voltak a girgaziták (Genezis X. 16.), vagyis a troaszi Gergiszből vagy
Gergithonból származó teukroszok (Homérosz: Iliász VIII. 304.; Hérodotosz V. 122. és VII. 43.;
Livius XXXVIII. 39.). Priamosz és Ankhiszész az Ótestamentumban is szerepel, mint Pireám és
Ákhis (Józsué X. 3. és Sámuel I. könyve XXVII. 2.); és Pérec, a kevert fajú Júda-törzs egyik őse, aki
már anyja méhében viaskodott ikertestvérével (Genezis XXXVIII. 29.), valószínűleg Parisz.
Helenének a trójai fellegvárban talált „vérző kövére" Priamosz unokaöccsének, Munipposznak
ott történt kivégzése a magyarázat: Parisz azon az áron maradhatott a királynő férje, hogy
minden évben feláldoztak egy gyermeket. Antheusz („virágos") ugyanilyen áldozat: az ő nevét -
amely a Tavasz-Dionűszosz mellékneve volt (lásd 85. 2.) - adták a többi szerencsétlen
hercegnek is, akit élte virágjában öltek meg, többek közt Poszeidón fiának, akit Kleomenész ölt
és nyúzott meg (Philosztephanosz: Töredék 8.), és a halikarnasszoszi Antheusznak, akit Kleobisz
fojtott kútba (Partheniosz: Elbeszélések 14.).
5. Killa, akinek a neve „szamárcsontból készült jóskockát" jelent (Hészükhiosz: Killai címszó
alatt), [404 (159.3.-159.5.)] Athéné, a trójai fellegvár istennője lehetett, aki a jövendölésnek ezt
a módját feltalálta (lásd 17. 3.), s akinek főszerepe volt Munipposz halálában.

160 . A hadak első felvonulása Auliszban
Amikor Parisz elhatározta, hogy feleségül veszi Helenét, nem gondolta, hogy a vendéglátó
házigazdával, Meneláosszal szemben elkövetett sértésért fizetnie kell. Felelősségre vonták-e a
krétaiakat, amikor Zeusz nevében elrabolták Europét a föníciaiaktól? Bűnhődniök kellett-e az
Argonautáknak, amiért megszöktették Médeiát Kolkhiszból? Vagy az athéniaknak a krétai
Ariadné, a thrákoknak az athéni Oreithüia elcsábításáért?1 Csakhogy kiderült, hogy ezúttal más
az eset. Héra utasította íriszt, hogy repüljön azonnal Krétába a szöktetés hírével, s Meneláosz
már rohant is Mükénébe a bátyjához, Agamemnónhoz. Megkérte, hogy azonnal toborozzon
sereget, és vonuljon Trója ellen.
b) Agamemnón csak abban az esetben volt hajlandó belemenni a vállalkozásba, ha követei,
akiket Trójába küld, hogy követeljék vissza Helenét, és kérjenek elégtételt a Meneláoszon esett
sérelemért, dolguk végezetlenül térnek vissza. Mikor Priamosz kijelentette, hogy semmit sem
tud az ügyről - Parisz akkor még a déli vizeken hajózott -, és megkérdezte, hogy az ő követeinek
vajon milyen elégtételt ajánlottak fel Hészioné megbecstelenítéséért, Meneláosz azonnal
hírnököt küldött valamennyi herceghez, aki annak idején a ló véres darabjain állva esküt tett, s
figyelmeztette, hogy Parisz tette kihívás egész Görögország ellen. Ha ezt a gaztettet nem torolják
meg példásan, ezentúl senki sem lehet nyugodt, hogy felesége biztonságban van. Meneláosz
magához hívatta Püloszból az agg Nesztort, kettesben [405 (159.5.-160.b.)] beutazták az egész
görög szárazföldet, és összehívták a vállalkozás vezetőit.2
c) Aztán Agamemnón - Meneláosz, valamint Naupliosz fia, Palamédész társaságában -
Ithakába látogatott, de Odüsszeuszt csak nagyon nehezen sikerült rábeszélnie, hogy
csatlakozzék a vállalkozáshoz. Odüsszeuszt Láertész fiának tartották ugyan, de igazában
Sziszüphosz nemzette Antikleiával, Autolükosznak, a hírhedt tolvajnak a leányával. Autolükosz
közvetlenül a szülés után Ithakába érkezett, és ott-tartózkodása első estéjén, mikor a vacsora
befejeződött, térdére vette a csecsemőt. - Adj nevet neki, atyám - mondta Antikleia. Autolükosz
így felelt: - Életem során sok herceget tettem ellenségemmé, ezért ennek az unokámnak az
Odüsszeusz nevet adom, ami azt jelenti, hogy a „Haragos". Ugyanis ő issza meg majd a levét az
én viszálykodásaimnak. De ha majd megkeres egyszer a Parnasszosz hegyén, hogy
szemrehányást tegyen, neki adom egy részét annak, amim van, és lecsillapítom a haragját. -
Mihelyt Odüsszeusz férfivá serdült, csakugyan meg is látogatta Autolükoszt, de mikor vadászni
ment a nagybátyjaival, egy vadkan felhasította a combját, s a seb nyomát haláláig viselte. De
Autolükosz elég gondosan ápolta, és Odüsszeusz az ígért ajándékokkal megrakodva tért haza
Ithakába.3
d) Odüsszeusz Pénelopét, Ikariosz és Periboia najád leányát vette nőül, egyesek szerint
Ikariosz fivérének, Tündareusznak a kívánságára, aki gondoskodott arról, hogy Odüsszeusz
nyerje meg a kérők futóversenyét az "Aphetá"-nak nevezett spártai utcán. Pénelopét, akinek
korábban Arnaia vagy Arnakia volt a neve, apja parancsára Naupliosz a tengerbe dobta, de egy
raj bíborcsíkos kacsa megakadályozta, hogy alámerüljön, megetette, és kihúzta a partra. Ikariosz
és Periboia a csoda láttán megenyhült iránta, és Arneiát elnevezték Pénelopének, ami "kacsá"-t
jelent.4 [406 (16o.b.-16o.d.)]
e ) Miután Ikariosz hozzáadta Pénelopét Odüsszeuszhoz, arra kérte Odüsszeuszt, hogy
maradjon Spártában. Mivel Odüsszeusz erre nem volt hajlandó, nyomába szegődött a kocsinak,
amelyen az ifjú pár elhajtatott, s könyörgött a lányának, hogy maradjon vele. Odüsszeusz, aki
eddig megőrizte nyugalmát, most megfordult, és azt mondta Pénelopénak: - Vagy önként velem
jössz Ithakába, vagy, ha jobban szereted apádat, itt maradsz, de nélkülem! - Pénelopé válaszul
csak az arcára húzta a fátylát. Íkariosz ebből megértette, hogy Odüsszeusz van birtokon belül,
elengedte a leányt, és ahol az eset történt, szobrot állított a Szerénységnek, mintegy négy
mérföldre Spárta városától. A szobor még ma is látható.5
f) Mármost Odüsszeusz figyelmeztetést kapott egy jósdától: - Ha elmégy Trója alá, csak húsz
év múlva fogsz hazatérni, és akkor is csak egyedül, elhagyatottan. - Ezért aztán őrültnek tettette
magát. Amikor Agamemnón, Meneláosz és Palamédész rátalált, tojáshéj alakú nemezkalap volt a

fején, amilyet a parasztok viselnek, egy szamarat meg egy ökröt egymás mellé fogva szántott, s
közben sót hintett a háta mögé. Mivel úgy tett, mintha nem ismerné meg előkelő vendégeit,
Palamédész kikapta Pénelopé karjából a csecsemő Télemakhoszt, és letette a földre a közeledő
állatok elé. Odüsszeusz gyorsan visszafogta őket, nehogy megölje egyetlen fiát, de miután ily
módon bebizonyosodott, hogy épeszű, kénytelen volt csatlakozni a vállalkozáshoz.6
g) Ezután Meneláosz és Odüsszeusz – Agamemnón hírnöke, Talthübiosz társaságában -
Küprosz szigetére utazott, ahol Helené egy másik volt kérője, Kinürász király átadott nekik egy
mellvértet ajándékul Agamemnón részére, és megesküdött, hogy ötven hajót fog a
rendelkezésére bocsátani. ígéretét meg is tartotta, de az ötven hajóból csak egy volt igazi,
negyvenkilenc meg égetett agyagból készült játékszer, babákkal a [407 (160.e.-160.g.)]
fedélzetén: ezeket a kapitány akkor bocsátotta vízre, amikor közeledett Görögország partjaihoz.
Apollón, akit Agamemnón felkért, hogy álljon bosszút ezért a szélhámosságért, állítólag megölte
Kinürászt, akinek erre mind az ötven leánya a tengerbe vetette magát, és jégmadárrá
változott. De az igazság az, hogy Kinürász öngyilkos lett, amikor rájött, hogy vérfertőzést
követett el leányával, Szmürnével.7
h ) Apollón papja, Kalkhász, egy elpártolt trójai, már régen megmondta, hogy Tróját csakis
Péleusz hetedik fiának, az ifjú Akhilleusznak a segítségével lehet bevenni. Akhilleusz bátyjait
anyjuk, Thetisz ölte meg: elégette halandó részeiket, és Akhilleusz is így pusztult volna
el, ha Péleusz ki nem kapja a tűzből, és elszenesedett bokacsontja helyébe nem tesz másikat egy
Damüszosz nevű óriás földből kiásott csontvázából. Egyesek szerint azonban Thetisz a Sztüx
folyóba mártotta Akhilleuszt a sarkánál fogva, s így csak a sarka nem volt halhatatlan.
i ) Amikor Thetisz elhagyta Péleuszt, az elvitte a gyermeket Kheirónhoz, a kentaurhoz, aki fel
is nevelte a Pélion hegyén. Oroszlán- és vadkan-belsőségekkel meg medvevelővel táplálta, hogy
bátor legyen, vagy - mások szerint - lépes mézzel meg szarvasvelővel, hogy gyorsan tudjon
szaladni. Kheirón tanította meg lovagolni, vadászni, fuvolázni és gyógyítani, Kalliopé
múzsától pedig a lakomákon való énekmondás művészetét sajátította el. Mindössze
hatesztendős volt, amikor elejtette az első vadkant, és ettől fogva szünet nélkül vonszolta haza
Kheirón barlangjába az utolsókat hörgő vadkanokat és oroszlánokat. Athéné és Artemisz
bámulva figyelték az aranyhajú gyereket, aki olyan gyorsan futott, hogy vadászkutyák nélkül is
utolérte és elejtette a szarvasokat.9
j) Mármost Thetisz tudta, hogy ha fia csatlakozik a hadbavonulókhoz, sohasem fog visszatérni
Trója alól, mivel a sors rendelése az volt, hogy vagy dicsőséget [408 (160.g.-160.j.)] szerez
magának ott, de korán meghal, vagy otthon marad, és sokáig, de dicstelenül fog élni.
Beöltöztette hát leánynak, és Szkürosz királyának, Lükomédésznek a gondjaira bízta. Az ő
palotájában élt Akhilleusz, Kerküszera, Aissza vagy Pürrha néven. Titokban viszonya volt
Lükomédész leányával, Déidameiával, akivel a később Neoptolemosznak nevezett Pürrhoszt
nemzette. Egyesek szerint azonban Neoptolemosz Akhilleusz és Íphigeneia fia volt. 10
k) Odüsszeuszt, Nesztort és Aiászt küldték el Akhilleuszért Szkűroszba, ahol a hírek szerint
rejtőzött. Lükomédész engedte, hogy átkutassák az egész palotát, és valószínűleg sohase
fedezték volna fel Akhilleuszt, ha Odüsszeusz ki nem rak a nagyteremben egy csomó
ajándékot - javarészt ékszereket, öveket, hímzett ruhákat meg hasonlókat - és fel nem szólítja az
udvarban élő hölgyeket, hogy válasszanak közülük. Aztán hirtelen megfúvatta a trombitákat a
palota előtt, emberei meg éktelen fegyvercsörgést csaptak, s lám csak: az egyik leány derékig
levetkőzött, és megragadta a pajzsot meg a lándzsát, amelyet Odüsszeusz az ajándékok közé
rakott. Akhilleusz volt, aki ezek után megígérte, hogy Trója alá vonul mürmidónjai élén.11
l) Egyes források szerint ez a mese merő kitalálás. Azt állítják, hogy mikor Nesztór és
Odüsszeusz toborzó körútjuk során Phthíába érkeztek, Péleusz szívélyesen fogadta őket, és
készségesen hozzájárult, hogy az akkor már tizenöt esztendős Akhilleusz Phoinixnak, Amüntór
és Kleobulé fiának oltalma alatt hadba vonuljon. Thetisz adott neki az útra egy gyönyörű -
tunikákkal, szélvédő köpenyekkel és vastag szőnyegekkel dugig tömött -, berakásokkal díszített
ládát.12 Ezt a Phoinixot apjának ágyasa, Phthía, azzal vádolta valamikor, hogy erőszakot követett
el rajta. Amüntór megvakíttatta Phoinixot, s ugyanakkor megátkozta, hogy sose legyen
gyermeke; és akár igaz volt a vád, akár nem, Phoinix [409 (160.j.-160.l.)] csakugyan

gyermektelen maradt. De elmenekült Phthíába, ahol Péleusz nemcsak Kheirónt beszélte rá, hogy
adja vissza a szeme világát, hanem még a szomszédos dolopszok királyává is kinevezte. Phoinix
később önként vállalta a gyámkodást Akhilleusz fölött, aki a maga részéről mélységes
ragaszkodást tanúsított iránta. Ezért vélekednek úgy némelyek, hogy Phoinix vaksága igazában
nem vakságot jelentett, csak metafora volt az impotencia helyett. Ez alól az átok alól Péleusz
oldotta fel, azzal, hogy Akhilleusz második apjává tette.13
m) Akhilleusznak volt egy elválaszthatatlan társa: az unokabátyja, Patroklosz, aki idősebb volt
nála, de sem olyan erős, sem olyan gyors nem volt, s olyan előkelő származású sem. Patroklosz
apját néha oposzi Menoitiosznak nevezik, néha meg Aiakosznak. Az anyja egyesek szerint
Akasztosz leánya, Szthenelé, mások szerint Pherész leánya, Periópisz, megint mások szerint
Péleusz leánya, Polümélé, illetőleg Aktór leánya, Philomélé volt.14 Patroklosz akkor menekült
Péleusz udvarába, amikor kockázás közben összeveszett Amphidamász fiával, Kleitónümosszal
vagy Aianésszel, és megölte.15
n ) Amikor a görög hajóhad már felsorakozott Auliszban, az Euboiai-szoros egyik védett
partszakaszán, krétai követek érkeztek, és közölték, hogy királyuk, Idomeneusz, Deukalión fia,
kész száz hajóval Trója alá vonulni, ha Agamemnón megosztja vele a fővezérséget. Feltételét
elfogadták. Idomeneusz, aki valamikor ugyancsak Helené kérői közé tartozott, és híres volt
szépségéről, Mérionészt, Mólosz fiát választotta helyetteséül, aki állítólag Minósz törvénytelen
gyermeke volt. Pajzsát kakasfigura díszítette, mert Héliosztól származott, sisakját pedig
vadkanagyar.16 Vagyis a hadjárat közös krétai-hellén vállalkozás lett. A hellének szárazföldi
erőinek parancsnoka Agamemnón volt, három helyettese Odüsszeusz, Palamédész és
Diomédész, a hellén [410 (160.l.-160.n.)] hajóhadé Akhilleusz, akinek a Nagy Aiász és Phoinix
segédkezett.17
o) Agamemnón valamennyi tanácsadója közül Pülosz királyát, Nesztórt becsülte a legtöbbre,
mert az ő bölcsességével senki sem versenyezhetett, és édesebben tudott beszélni, mint a méz.
Több mint három emberöltön át uralkodott, de magas kora ellenére még mindig bátran harcolt,
s a parancsnokok közül egyedül ő múlta felül Menesztheusz athéni királyt a lovas és gyalogos
taktikában. Józan ítéleteit Odüsszeusz is osztotta, és az eredményes hadviselés érdekében ők
ketten mindig ugyanazokat a módszereket javasolták.18
p) A Nagy Aiász, Telamón és Periboia fia, Szalamiszból jött. Bátorságban, erőben és szépségben
csak Akhilleusz múlta felül, egy egész fejjel és vállal magasabb volt utána következő
vetélytársánál, s hét bika bőréből készült pajzsot viselt. Teste a hónalja - és egyesek
szerint a nyaka - kivételével sebezhetetlen volt a varázslat miatt, amelyet Héraklész bocsátott
rá.19 Mikor hajóra szállt, Telamón búcsúzóul a következő tanácsot adtaeki: - Akarj győzni, de
mindig csak az istenek segítségével! - Aiász kérkedve válaszolt: - Az istenek segítségével a gyáva
vagy ostoba ember is arathat dicsőséget. Én hiszem, hogy nélkülük is boldogulok! - Ezzel és
hasonló kérkedéseivel magára haragította az isteneket. Mikor Athéné egyszer leszállt az égből,
hogy a harcban bátorítsa, Aiász rákiabált: - Félre innen, istennő, bátorítsd inkább a többi
görögöt: ahol én vagyok, ott nem tör át az ellenség!20 - Aiász féltestvére, Teukrosz, Telamón és
Hészioné házasságon kívül született fia, Görögország legjobb íjásza, Aiász pajzsa mögül szokott
lövöldözni, s mindig ott keresett menedéket, mint anyjánál a kisgyermek.21
q) A lokriszi Kis Aiász, Oileusz és Eriópisz fia, alacsony termete ellenére valamennyi görögnél
különb dárdavető volt, s Akhilleusz után ő volt a leggyorsabb [411 (16o.n.-16o.q.)] futó. Ő
harcolt harmadikként a Nagy Aiász mellett, s könnyű volt felismerni leningéről, valamint a szelíd
kígyóról, amelyik hosszabb volt, mint egy ember, s kutyaként követte mindenhová. 22
Féltestvére, Médón, Oileusz és Rhéné nimfa házasságon kívül született fia Phülakéból jött, oda
száműzték Eriópisz bátyjának meggyilkolása miatt.23
r) Diomédész, Tűdeusz és Déipülé fia, Argoszból jött, két másik epigon, éspedig Kapaneusz fia,
Szthenelosz, és Mékiszteusz fia, az argonauta Eurüalosz társaságában. Határtalanul szerelmes
volt Helenébe, és azt, hogy Parisz elcsábította, személyes sértésnek tekintette.24
s) Az argoszi Tlépolemosz, Héraklész fia, kilenc hajót hozott Rhodosz szigetéről.25
t) Mielőtt a görög hajóhad elhagyta Auliszt, nagy mennyiségű gabonát, bort és egyéb
élelmiszert kapott Délosz királyától, Aniosztól, akit Apollón nemzett titokban Sztaphülosz és

Khrüszothemisz leányával, Rhoióval. Amikor Rhoió apja észrevette, hogy a leány állapotos,
bezárta egy ládába, és a tengerbe dobta. De a hullámok partra vetették Euboiában, s ott szülte
meg fiát, akit Aniosznak nevezett el a megpróbáltatásról, amelyet miatta kellett elszenvednie.
Apollón jóstehetséggel megáldott pap-királyává tette Anioszt Délosz szigetén. Egyesek szerint
azonban Rhoió ládája egyenest Déloszba sodródott.26
u) Aniosz feleségével, Dorippéval három leányt nemzett: Elaiszt, Szpermót és Oinót, akiket
Szőlőműveseknek szoktak nevezni, valamint egy fiút: Andrónt, Androsz királyát, akit Apollón
tanított meg a madárjóslásra. Mivel ő maga Apollón papja volt, Aniosz a Szőlőműveseket
Dionűszosznak szentelte, mert azt akarta, hogy családja ne csak egy isten védelme alatt álljon.
Dionűszosz azzal jutalmazta meg, hogy minden, amit Elaisz érintett meg - hozzá fohászkodva -,
olajjá [412 (160.q.-160.u.)] változott, amit Szpermó, gabonává, s amit Oinó, borrá. 27 Így aztán
Aniosz könnyen elláthatta élelemmel a görög hajóhadat. Csakhogy Agamemnón nem elégedett
meg ennyivel: elküldte Meneláoszt és Odüsszeuszt Déloszba, hogy kérdezzék meg Anioszt,
magukkal vihetik-e a hadjáratra a Szőlőműveseket. Aniosz tagadó választ adott, és közölte
Meneláosszal, hogy Tróját az istenek akarata szerint csak a tizedik esztendőben vehetik be.
Miért nem maradtok addig mindnyájan itt Délosz szi getén? - vetette fel barátságosan a
kérdést. – Leányaim bőven ellátnak benneteket étellel is, itallal is a tizedik esztendeig, s akkor
majd veletek mennek Trója alá, ha kell. - Csakhogy Agamemnón szigorúan megparancsolta: -
Akár beleegyezik Aniosz, akár nem, hozzátok elém őket! - Odüsszeusz tehát megkötözte a
Szőlőműveseket, és kényszerítette őket, hogy szálljanak vele együtt hajóra.28 Mikor megszöktek
— kettő Euboiába menekült, a harmadik Androsz szigetére -, Agamemnón hajókat vezényelt ki
az üldözésükre, és háborúval fenyegetőzött, ha nem adják meg magukat. Erre mindhárman
megadták magukat, de küldtek egy fohászt Dionűszoszhoz, aki galambbá változtatta őket. A
galambokra Délosz szigetén mindmáig gondosan vigyáznak.29
v) Mikor Agamemnón áldozatot mutatott be Auliszban Zeusznak és Apollónnak, egy kék kígyó
surrant ki az oltár alól, vérvörös pettyekkel a hátán, s egyenest egy közelben álló gyönyörű
platánfához kúszott. A fa legmagasabb ágán verébfészek volt, benne nyolc fióka és az
anyjuk. A kígyó mind a kilenc madarat felfalta, aztán Zeusz kővé változtatta az ág köré
tekeredett szörnyeteget. Kalkhász megmagyarázta, hogy ez a csoda megerősíti Aniosz jóslatát:
kilenc évnek kell eltelnie, amíg be tudják venni Tróját, de utána feltétlenül beveszik. Zeusz még
egy jobb felől lesújtó villámmal is igyekezett bátorítani a harcosokat, mikor a hajóhad útra kelt.
w) Egyesek szerint a görögök egy hónappal azután [413 (160.u.-160.w.)] indultak el Auliszból,
hogy Agamemnón csatlakozásra bírta Odüsszeuszt, és Kalkhász vezette őket Trója alá
belső látása segítségével. Mások szerint Oinóné adta melléjük fiát, Korüthoszt, hogy kalauzolja
őket.31 Egy harmadik, általánosabban elfogadott változat szerint azonban nem volt kalauzuk, és
tévedésből Műsziába hajóztak, ahol partra is szálltak, és dúlni kezdték az országot, mert
Troasznak hitték. Télephosz király visszakergette őket hajóikhoz, és megölte a thébai
Polüneikész fiát, a vitéz Therszandroszt, aki egyedül állt helyt. Erre odarohant Akhilleusz és
Patroklosz, s mikor Télephosz meglátta őket, visszafordult, és szaladni kezdett a Kaikosz folyó
partján. Mármost a görögök áldoztak Dionűszosznak Auliszban, a műsziaiak viszont
rendszeresen mellőzték őt: ezért botlott meg és esett el Télephosz - mintegy büntetésül - egy
szőlőtökében, amely váratlanul nőtt ki a földből, s Akhilleusz megsebesítette a combján a híres
lándzsával, amelyet Kheirón ajándékozott az apjának, Péleusznak, s amelyet csak ő tudott
forgatni.32
x ) Therszandroszt a műsziai Elaiában temették el, ahol most hérosz-szentélye van. Boiótjai
fölött először Péneleosz vette át a parancsnokságot, s mikor őt Télephosz fia, Eurüpülosz
megölte, Therszandrosz fia, Tiszamenosz, aki apja halálakor még kiskorú volt. Egyesek szerint
azonban Therszandrosz életben maradt, és egyike volt azoknak, akik elrejtőztek a Fa-lóban.33
y) Miután a görögök megfürdették sebesültjeiket a Szmürna melletti, most "Agamemnón
fürdői"-nek nevezett meleg vizű ión forrásokban, újból kifutottak a tengerre, mivel azonban
hajóikat szétszórta egy heves vihar, amelyet Héra támasztott, mindegyik kapitány saját hazája
felé vett irányt. Ekkor történt, hogy Akhilleusz partra szállt Szkűroszban, és szabályszerűen]
feleségül vette Déidameiát.34 Vannak, akik úgy vélik, hogy Trója Helené megszöktetése után

húsz évvel esett el, a [414 (160.w.-160.y.) görögök a második évben indultak és tévedtek el, s
nyolc esztendő múlva szálltak ismét hajóra. De sokkal valószínűbb, hogy a spártai Helléniónban
ugyanabban az évben tartották a haditanácsot, amelyikben visszavonultak Műsziából. Állítólag
még mindig nagyon tanácstalanok voltak, mivel nem akadtak megfelelő kalauzra,
aki Trójába vezette volna őket.35
z) Közben Télephosz sebe még mindig gennyezett, és Apollón kinyilatkoztatta, hogy csak az
gyógyíthatja be, ami okozta. Elment hát Mükénébe Agamemnónhoz, rongyokban, mint valami
oltalomkereső, és Klütaimnésztra tanácsára kikapta a bölcsőből a csecsemő Oresztészt. -
Megölöm a fiadat - kiáltotta -, ha meg nem gyógyítasz! - Agamemnón, akit közben egy jósda
figyelmeztetett, hogy a görögök Télephosz útmutatása nélkül nem foglalhatják el Tróját,
készséggel vállalta, hogy segít rajta, ha viszonzásul Trójába kalauzolja a hajóhadat. Mikor
Télephosz ráállt, Akhilleusz - Agamemnón kérésére - belevakart egy kis rozsdát a lándzsájáról a
sebbe, és ezzel begyógyította. De a rozsdán kívül segítségére volt az akhilleosz-fű is, egy
gyógynövény, amelyet ő fedezett fel.36 Télephosz később nem volt hajlandó részt venni a
hadjáratban, azzal a megokolással, hogy felesége, Láodiké, akit Hierának vagy Asztüokhének is
neveztek, Priamosznak a leánya. De az útirányt megmutatta a görögöknek, és Kalkhász -
jóstehetsége segítségével - megerősítette, hogy Télephosz útmutatása pontos.37
1. Hérodotosz I. 1-4.; Ovidius: Hősnők levelei XVI. 341-50.
2. Hérodotosz I. 3.; Küpria, idézi Proklosz: Khrésztomathia I . ; Apollodórosz: Epitomé III. 6.
3. Hyginus: 95. Fabula; Homérosz: Odüsszeia XXIV. 115-19. és XIX. 399-466.; Apollodórosz: Epitomé III.
12.; Servius: Vergilius Aeneise VI. énekének 529. soráról. [415 (160.y.-160.z.)]
4. Apollodórosz III. 10. 6. és 9.; Pauszaniasz III. 12. 2.;Tzetzész: Lükophrónról 792.; Didümosz, idézi
Eusztathiosz:Homéroszról 1422. o.
5. Pauszaniasz III. 20. 2
6. Hyginus: uo.; Servius: Vergilius Aeneise II. énekének 81. soráról; Tzetzész: Lükophrónról 818.;
Apollodórosz: Epitomé III. 7.
7. Apollodórosz: Epitomé III. 9.; Eusztathiosz: Homérosz Iliásza XI. énekének 20. soráról; Nonnosz:
Dionüsziaka XIII. 451.; Hyginus: 242. Fabula.
8. Apollodórosz III. 13. 8.; Ptolemaiosz Héphaisztiónosz VI.; Lükophrón: Alexandra 178. ss., szkholion;
Homérosz: Iliász XVI. 37., szkholion; Arisztophanész: A felhők 1068., szkholion; Apollóniosz Rhodiosz IV.
816., szkholion.
9. Servius: Vergilius Aeneise VI. énekének 57. soráról; Fulgentius: Mythologicarum libri III. 7.;
Apollodórosz III. 13. 6.; Philosztratosz: Héróika XX. 2. és XIX. 2.; Argonautica Orphica 392. ss. ; Statius:
Achilleis I. 269. ss.; Homérosz: Iliász XI. 831-32.; Pindarosz: Nemeai ódák III. 43. ss.
10. Apollodórosz III. 13. 8.; Homérosz: Iliász IX. 410. ss.; Ptolemaiosz Héphaisztiónosz I.; Tzetzész:
11. Apollodórosz: uo.; Homérosz: Iliász IX. 332., szkholion; Ovidius: Átváltozások XIII. 162. ss.; Hyginus:
96. Fabula.
12. Homérosz: Iliász IX. 769. ss., 438. ss. és XVI. 298.
13. Apollodórosz: uo.; Tzetzész: Lükophrónról 421.; Homérosz: Iliász IX. 447. ss. és 485.
14. Homérosz: Iliász XI. 786-87.; Pindarosz: Olümpiai ódák IX. 69-70.; Hésziodosz, idézi Eusztathiosz:
Homérosz Iliásza I.337. soráról; Apollodórosz: uo.; Hyginus: 97. Fabula; Apollóniosz Rhodiosz IV. 816.,
szkholion.
15. Apollodórosz: uo.; Sztrabón IX. 4. 2.
16. Apollodórosz III. 3. 1.; Philosztratosz: Héróika 7.; Diodorus Siculus V. 79.; Hyginus: 81. Fabula;
Pauszaniasz V. 23. 5.; Homérosz: Iliász X. 61. ss.
17. Dictys Cretensis I. 16.; Apollodórosz: Epitomé III. 6. [416 (160.)]
18. Homérosz: Iliász II. 21. és I. 247-56., IV. 310. ss.; II. 533-35. ; Odüsszeia III. 244. és 126-29.
19. Homérosz: Iliász XVII. 279-80. és III. 226-21. Szophoklész: Aiász 576. és 833., szkholion;
Homérosz: Iliász XXIII. 821., szkholion; Tzetzész: Lükophrónról 455. ss.
20. Szophoklész: Aiász 762-77.
21. Homérosz: Iliász VIII. 266-72.
22. Homérosz: Iliász XIII. 697.; II. 527-30.; XIV. 520. és XIII. 701. ss. ; Hyginus: 97. Fabula;
Philosztratosz: Héróika VIII. 1.
23. Homérosz: Iliász II. 728. és XIII. 694-97.
24. Apollodórosz I. 8. 5.; Hyginus: uo.; Homérosz: Iliász II. 564-66.

25. Homérosz: Iliász II. 633-34.; Hyginus: uo.
26. Dictys Cretensis I. 23.; Servius: Vergilius Aeneise III. énekének 80. soráról; Diodorus Siculus V. 62.;
27. Tzetzész: uo.; Apollodórosz: Epitomé III. 10.; Ovidius: Átváltozások XIII. 650. ss.; Servius: uo.
28. Sztészikhorosz, idézi Homérosz: Odüsszeia VI. 164., szkholion; Tzetzész: Lükophrónról 583.;
Servius: uo.; Phereküdész, idézi Tzetzész: Lükophrónról 570.
29. Ovidius: Átváltozások 643-74.; Servius: uo.
30. Apollodórosz: Epitomé III. 15.; Homérosz: Iliász II. 303-53.; Ovidius: Átváltozások XII. 13-23.
31. Homérosz: Odüsszeia XXIV. 118-19. és Iliász I. 71.; Tzetzész: Lükophrónról 57. ss.
32. Apollodórosz: Epitomé III. 17.; Pindarosz: Olümpiai ódák IX. 70. ss. ; Tzetzész: Lükophrónról 206. és
209.; Homérosz: Iliász I. 59., szkholion; Homérosz: Iliász XVI. 140-44.
33. Pauszaniasz IX. 5. 7-8.; Vergilius: Aeneis II. 261.
34. Philosztratosz: Héróika III. 35.; Apollodórosz: Epitomé III. 18.; Küpria, idézi Proklosz:
Khrésztomathia I.
35. Homérosz: Iliász XXIV. 765.; Apollodórosz: uo.; Pauszaniasz III. 12. 5. [417 (160.)]
36. Apollodórosz: Epitomé III. 19-20.; Hyginus: 101. Fabula; Plinius: Historia Naturalis XXV. 19.
37. Hyginus: uo.; Philosztratosz: Héróika II. 18.; Homérosz: Odüsszeia I. 520., szkholion; Apollodórosz:
Epitomé III. 20.
1 . Knósszosz bukása után, Kr. e. 1400 körül, megkezdődött a küzdelem a Földközi-tenger

medencéjének keleti térségében lakó népek közt a tengeri hatalomért.
Ezt tükrözi Hérodotosz tudósítása a Helené megszöktetését megelőző rajtaütésekről - a
tudósítást Ióannész Malalasz is megerősíti (lásd 58. 4.) -, valamint Apollodórosz feljegyzése,
hogyan támadta meg Parisz Szidónt (lásd 159. t.) és Agamemnón országát, Műsziát. A görög
kereskedelmi törekvések fő akadálya egy trójai szövetség volt, míg Mükéné királya fel nem
szólította a maga szövetségeseit - köztük Kréta görög urait is hogy intézzenek együttes támadást
Trója ellen. A tengeri háború, ellentétben Trója ostromával, bizonyára eltartott kilenc-tíz évig.
2 . Agamemnón független szövetségesei közt voltak Odüsszeusz vezetésével Ithaka, Szamé,
Dúlikhion és Zakünthosz szigetek lakói, Akhilleusz vezetésével a dél-thesszáliaiak, valamint a
két Aiász vezetésével lókriszi és szalamiszi aiák rokonaik. E törzsfőnököket nehezen
lehetett kezelni, s Agamemnónnak, akit hűséges peloponnészoszi csatlósai, a spártai Meneláosz,
az argoszi Diomédész és a püloszi Nesztór támogattak, csak a legkülönbözőbb intrikákkal
sikerült megakadályoznia, hogy egymás torkának ugorjanak. Azt, hogy Aiász fütyült az
olümposzi istenekre, és megsértette a Zeusz-szülte Athénét, tévesen értelmezték ateizmusa
bizonyítékának: az esetek inkább vallási konzervativizmusára utalnak. Az aiakidák ugyanis leleg
eredetűek voltak, és a prehellén istennőt imádták (lásd 158. 8. és 168. 2.).
3 . Úgy látszik, hogy a thébaiak és athéniak [418 (160.1.-160.3.)] kimaradtak a háborúból. A
hajók felsorolásában történik ugyan említés thébai csapatokról, de Trója alatt nem játszottak
jelentős szerepet. Menesztheusz király jelenlétét azért hangsúlyozzák, hogy igazolják vele Athén
későbbi terjeszkedését a Fekete-tenger partvidékén (lásd 162. 3.). Odüsszeusz kulcsfigura a
görög mitológiában. Noha a korinthoszi Napisten leánya szülte, s Pénelopé kezét rég divatjamúlt
futóversenyen nyeri el, megszegi az ősi exogám szabályt, amikor ragaszkodik ahhoz, hogy
Pénelopé menjen az ő országába, s nem ő marad Pénelopé országában (lásd 137. 4.) . Apjához,
Sziszüphoszhoz (lásd 67. 2.) és a krétai Kinürászhoz hasonlóan (lásd 18. 5.) ő sem hajlandó
meghalni, mikor uralkodásának megszabott ideje lejárt - ez az Odüsszeia legfőbb allegóriája is
(lásd 170. 1. és 171. 3 .). Egyébként Odüsszeusz az első olyan mitológiai alak, akinek
lényegtelen fizikai sajátosságot tulajdonítanak: lába felsőtestéhez viszonyítva olyan rövid, hogy
"ülve előkelőbbnek látszik, mint állva". A combján levő sebhelyet annak jeléül kell
tekinteni, hogy elkerülte a vadkan-kultusz királyaira kiszabott halált (lásd 18. 3. és 151. 2.) .
4. Odüsszeusz színlelt őrültsége összefüggésben áll ugyan szokatlan vonakodásával, hogy
királyhoz illően viselkedjék, mégis alighanem tévesen értelmezték. Viselkedésével
tulajdonképpen azt akarta jóslatszerűen demonstrálni, hogy semmi értelme a háborúnak,
amelybe hívják. Szántás közben a müsztagógok, vagyis látnokok ismertetőjele: kúp alakú kalap
volt a fején. Az ökör és a szamár Zeuszt és Kronoszt, illetőleg a nyarat és a telet jelképezi, s
minden egyes sóval bevetett barázda egy elvesztegetett évet jelent. Palamédész, aki szintén

rendelkezett jóstehetséggel (lásd 52. 6.), kétségkívül a tizedik barázdánál kapta ki Télemakhoszt
Pénelopé karjából, és tette a földre az állatok elé, hogy megállítsa az ekét; így fejezte ki, hogy a
döntő ütközetre, amit a "Télemakhosz" jelent, a tizedik esztendőben kerül sor. [419 (160. 3.-
160.4.)]
5. Akhilleusz, aki konzervatívabb volt, asszonyok közé rejtőzik, ahogy egy Nap-héroszhoz illik
(A fehér istennő 212. o.), és a negyedik hónapban fog fegyvert, mikor a Nap túljutott a
napéjegyenlőségen, vagyis kikerült anyja, az Éj gyámsága alól. Krétában szkotioszoknak ("a
sötétség gyermekei" - lásd 27. 2.) nevezték azokat a fiúkat, akik még a női lakosztályban laktak, s
papnő anyjuk sem fegyvert, sem szabadságot nem engedélyezett számukra (lásd 121. 5.). A
Mabinogionban azt a cselt, amellyel Odüsszeusz fegyverfogásra készteti Akhilleuszt, Gwydion
(Odin, vagyis Wotan isten) alkalmazza egy hasonló alkalommal: mikor egy másik Nap-héroszt
- Llew Llaw Gyffest - ki akar szabadítani anyja, Arianrhod hatalmából, csatazajt támaszt a vár
előtt, s ezzel úgy megijeszti az asszonyt, hogy az maga ad kardot és pajzsot Llew Llaw-nak.
Valószínűleg a walesi változat az ősibb. A mítoszt az argosziak a negyedik hónap első
napján úgy elevenítették meg, hogy viadalt rendeztek leányruhába öltözött fiúk és férfiruhába
öltözött nők közt. Az ünnepséget Hübrisztikának („szégyellni való viselkedés") nevezték.
Történelmi alapja az, hogy az ötödik század elején egy Teleszilla nevű költőnőnek sikerült egy
csapat asszonnyal megvédenie Argoszt Kleomenész spártai király ellen, miután az argoszi sereg
teljes vereséget szenvedett (Plutarkhosz: Az asszonyi erényekről 4.). Mivel Patroklosz neve nem
ideillő, patriarchális név („az apa dicsősége"), ő lehetett hajdan Phoinix („vérvörös"), Akhilleusz
ikertestvére és helyettese a matriarchális rendszerben.
6. Valamennyi Trója alá vonuló görög vezér szent király. A kis Aiászt nem kísérhette szelíd
kígyó a csatába: ilyen állata csak akkor volt neki, amikor már jósdai hérosszá vált. Idomeneusz
vadkanagyarral díszített sisakját - ilyen sisak létezését Kréta szigetéről és a mükénéi
Görögországból származó leletek bizonyítják - eredetileg talán a király helyettese viselte (lásd
18. 7.), a [420 (160.5.-160.6.)] Napnak szentelt Zeusz Velkhanoszt jelképező kakas csakis
későbbi hozzátoldás lehet Homéroszhoz, mivel a házityúk csak a Kr. e. hatodik században került
Görögországba. Az eredeti jelvény valószínűleg fogolykakas volt (lásd 92. 1.). Az ilyen nehéz
pajzsokat egymáshoz varrt ökörbőrökből készítették, amelyekről levágták a lábakat, s a
közepükön összehúzták őket nyolcas alakúra, hogy rituális célokra is használhassák. Az álltól a
bokáig eltakarták az egész testet. Akhilleusz ("ajaktalan") a jósdai héroszok általánosan
használatos mellékneve lehetett, mivel Szkűroszban, Phthíában és Éliszben is volt Akhilleusz-
kultusz (Pauszaniasz VI. 23. 3.).
7. Rhoió, Sztaphűlosz és Khrűszothemisz leánya („gránátalma, a szőlőfürt és az arany rend
leánya"), aki egy ládában került Délosz szigetére, az Újhold-csónakban ülő termékenység-
istennő, akit már ismerünk. Hármasságként is feltűnik a mítoszban, három leányunokája, a
három Szőlőműves alakjában, akiknek a neve olívaolajat", „gabonát" és „bort" jelent. Anyjuk
Dorippé, vagyis „ajándék kanca", amiből arra következtethetünk, hogy Rhoió a kancafejű
Démétér volt (lásd 16. 5.). Kultuszának nyoma mindmáig fennmaradt a háromcsészés
kernoszban: az orthodox görög papok ilyen edényben tartják a megszentelés végett a
templomba vitt olajat, gabonát meg bort. Ugyanilyen fajta kernoszt találtak Kumaszában, egy
korai minószi korból való sírban. A Szőlőművesek, Ariadné dédunokái, nyilván Kréta szigetéről
kerültek Déloszba (lásd 27. 8.) .
8. Annak, hogy a görögök nehezen találtak Trójába, ellentmond az, hogy Meneláosz könnyen
odahajózott. Az eredeti mondában a trójai Aphrodité talán varázslatot bocsátott rájuk, amely
elködösítette agyukat. Hazafelé menet később így szórta szét a hajóhadat (lásd 169. 2.).
9. Akhilleusz módszere, amellyel a lándzsával ejtett sebet begyógyítja, a homoeopátia
(„hasonlót hasonlóval [421 (160.6.-160.9.)] gyógyítani") ősi elvén alapszik, és eszünkbe juttatja,
hogy Melampúsz egy herélőkés rozsdájával gyógyította meg Íphikloszt (lásd 72. e.) .
1 0 . A vázafestményeken a bakkhánsnők karjára és lábára néha hálószerű minta van tetoválva
létra alakban. Ha az ősidőkben így tetoválták az arcukat is, hogy ne lehessen rájuk ismerni az
erdei orgiákon, érthetővé válik a Pénelopé név ("hálóval az arcán"), mint az orgiasztikus
hegyi-istennő mellékneve. De az is lehet, hogy orgiáin hálót viselt, mint Diktünna és a brit Goda

istennő (lásd 89. 2. és 3.). Az, hogy Pánt állítólag Pénelopé szülte, miután Odüsszeusz
távollétében válogatás nélkül valamennyi kérőjével együtt hált (lásd 161. 1. ), a prehellén
szexuális orgiák hagyományát idézi fel; a pénelopé kacsa valószínűleg Spárta totemmadara volt,
mint a hattyú (lásd 62. 3. és 4. ).
1 1 . Eddig még egyetlen kommentátor sem vette magának a fáradságot, hogy pontosan
megmagyarázza, miért volt Kalkhász madárfészke egy platánfán, és miért nyelte le a fészket egy
kígyó. Arról van szó, hogy a kígyók minden évben levedlik régi bőrüket, és megújulnak, akárcsak
a platánfák - emiatt lett a kígyó is, a platánfa is az újjászületés jelképe. Kalkhász ezért volt vele
tisztában, hogy a kígyó által lenyelt madarak nem hónapokat jelentenek, hanem éveket. Noha a
platánt később Apollón magának sajátította ki, Kréta szigetén és Spártában az istennő szent fája
volt (lásd 58. 3. ), mert levelei áldásra emelt, széttárt ujjú zöld tenyérre hasonlítottak - e
mozdulattal gyakran találkozunk az istennő ősi szobrain. A kígyón levő kék pettyek arra
mutatnak, hogy Zeusz küldte, akinek - mint az ég istenének – kék glóriája volt. Kinürasz játék
hajói talán arra az Egyiptomból átvett ciprusi szokásra utalnak, hogy terrakotta hajókat
temettek a halott hercegek mellé, hogy átkelhessenek a Túlvilágra.
1 2 . Kinürász jégmadárrá változott ötven leánya [422 (160.9.-160.12.)] valószínűleg Aphrodité
papnő-testülete volt. Az istennő egyik mellékneve Alküoné volt, vagyis királynő, aki távol tartja
(a viharokat)", és szent madarai, a jégmadarak, szélcsendes időt ígértek (lásd 45. 2.).
161. A hadak második felvonulása Auliszban

Kalkhász, Leukippé és Theonoé bátyja, a jövendőmondás tudományát apjától, Thesztórtól
tanulta. Theonoé egyszer a tengerparton sétálgatott Trója közelében, káriai kalózok elrabolták,
és Ikarosz király szeretője lett. Thesztór azonnal utánament, de a káriai partok mentén
hajótörést szenvedett, és Ikarosz börtönbe vetette. Leukippé, aki e szomorú események idején
még gyermek volt, néhány év múlva elment Delphoiba, hogy megtudjon valamit atyjáról és
nővéréről. A Pűthia azt tanácsolta, hogy álcázza magát Apollón papjának, és keresse
őket Káriában. Leukippé engedelmeskedett: levágatta a haját, és elment Ikarosz király udvarába.
Theonoé nem ismert rá az álruhában, beleszeretett, és megparancsolta az egyik palotaőrnek: -
Vezesd azt a fiatal papot a hálószobámba! - Leukippé sem ismert rá Theonoéra, s mivel attól félt,
hogy szélhámosság miatt halálra ítélik, gorombán visszautasította nővérét. Erre Theonoé, aki
nem szólíthatta fel a palotaőröket, hogy öljenek meg egy papot, vagyis kövessenek el
szentségtörést, parancsot adott, hogy ölje meg valamelyik idegen fogoly, s egy kardot is küldött
e célra.
b) Nos, a foglyok közül Thesztórra esett a választás. Bement a hálószobába, ahová Leukippét
bezárták, megmutatta a kardot, és kétségbeesésében elmesélte neki a történetét. - Nem öllek
meg, uram – mondotta mert én is Apollón tisztelője vagyok, inkább öngyilkos leszek! De előbb
hadd nevezzem meg magam: [423 (160.12.-161.b.)] Thesztór vagyok, az Argonauta Idmón fia,
trójai pap. - S már éppen mellébe akarta döfni a kardot, de Leukippé kicsavarta a kezéből. -
Atyám! Atyám! - kiáltotta. – Én meg a leányod vagyok, Leukippé! Ne magad ellen fordítsd a
fegyvert, inkább Ikarosz király gyalázatos ágyasát öld meg vele. Kövess! - Azzal Theonoé
hímzőszobája felé siettek. - Buja nőszemély! - kiáltotta Leukippé, miközben Thesztórt maga után
vonszolva berontott a szobába. - Készülj fel a halálra! Apám, Idmón fia, Thesztór végez veled! -
Most Theonoé kiáltott fel: - Atyám! Atyám! - Mindhárman sírtak örömükben, és hálát adtak
Apollónnak, Ikarosz király pedig nagylelkűen elhalmozta őket ajándékokkal, és mindhármukat
hazaküldte.1
c) Mármost Priamosz - miután elutasította Agamemnón követelését, hogy adja vissza Helenét
- elküldte Thesztór fiát, Kalkhászt, Apollón papját, hogy kérjen tanácsot a delphoi Pűthiától. A
Pűthia megjósolta Trója bukását, és a Priamosz-ház teljes pusztulását, aztán megparancsolta
Kalkhásznak, hogy álljon át a görögökhöz, és ne engedje, hogy abbahagyják az ostromot, amíg
nem győznek. Kalkhász erre barátságot esküdött Akhilleusznak, aki saját házában adott neki
szállást, és tüstént elvitte Agamemnónhoz.2
- Mikor a görög hajóhad másodszor is összegyűlt Auliszban, de a kedvezőtlen szél miatt
sokáig nem tudott továbbindulni, Kalkhász kinyilatkoztatta, hogy mindaddig nem indulhatnak

el, míg Agamemnón fel nem áldozza legszebb leányát Artemisznek. Hogy miért
haragudott Artemisz Agamemnónra, nem tudjuk. Egyesek szerint azért, mert Agamemnón
egyszer igen messziről eltalált egy szarvast, s azzal kérkedett, hogy: - Artemisz sem csinálhatta
volna jobban! - Vagy mert megölte Artemisz szent kecskéjét. Vagy megfogadta, hogy a legszebb
teremtést, aki abban az évben országában születik, az istennőnek áldozza, s az történetesen
[424 (161.b.-161.d.)] éppen Íphigeneia volt. De lehet, hogy Agamemnón apja, Átreusz nem adta
oda az istennőnek az aranybárányt, ami járt volna neki.3 Tény, hogy Agamemnón nem volt
hajlandó megtenni, amit kívántak tőle, mondván, hogy Klütaimnésztra úgysem engedi el
Íphigeneiát. De mikor a görögök fogadkozni kezdtek, hogy: - Ha tovább makacskodik,
felesküszünk Palamédészre! -, Odüsszeusz pedig haragot színlelve haza akart hajózni,
Meneláosz előállt, hogy megbékítse őket. Azt ajánlotta, hogy Odüsszeusz és Talthübiosz hozzák
Íphigeneiát Auliszba azzal az ürüggyel, hogy férjhez adják Akhilleuszhoz, jutalmul annak
Műsziában véghezvitt hőstetteiért. Agamemnón hozzájárult a cselhez, de titokban azonnal
üzenetet küldött Klütaimnésztrának, hogy ne higgyen Odüsszeusznak. Meneláosz az üzenetet
elcsípte, Klütaimnésztra áldozatul esett a cselnek, és elvitte Íphigeneiát Auliszba.4
e) Mikor Akhilleusz megtudta, hogy visszaéltek a nevével, vállalta, hogy minden bajtól
megvédi Íphigeneiát, a leány azonban nagylelkűen beletörődött, hogy életét adja Görögország
dicsőségéért, és panasz nélkül hajtotta nyakát az áldozati fejsze alá. Egyesek szerint Artemisz az
utolsó pillanatban elragadta a tauroszok földjére, és egy szarvast, nőstény medvét vagy
vénasszonyt varázsolt a helyébe az oltárra. Mások szerint éktelen mennydörgés hallatszott, és
Artemisz parancsára meg Klütaimnésztra könyörgésére közbelépett Akhilleusz,
megmentette és Szküthiába küldte Íphigeneiát. De azt is beszélik, hogy feleségül vette, és nem
Déidameia, hanem Íphigeneia szülte neki Neoptolemoszt.5
f) De akár meghalt Íphigeneia, akár nem, az erős északkeleti szél elült, és a hajóhad végre
kifutott a tengerre. Elsőnek Leszbosz szigetét érintették, ahol Odüsszeusz kiállt Philoméleidész
király ellen, aki kényszerítette vendégeit, hogy birkózzanak meg vele, és a jelenlevő görögök
hangos tetszésrivalgása közepette [425 (161.d.-161.f.)] csúfosan földhöz vágta. Aztán Tenedosz
szigetén kötöttek ki, amelyet már Trójából is látni lehet. A szigeten akkor Tenész uralkodott, aki
a közhit szerint Küknosznak és Láomedón leányának, Prokleiának a fia volt, de valójában
Apollónt mondhatta az apjának.
g ) Küknosz, Poszeidón és Kalüké vagy Harpalé fia, Kolónaiban uralkodott. Házasságon kívül
született, és kitették a tengerpartra, ahol néhány halász találta meg, mert észrevettek egy
hattyút, amikor leszállt, hogy a síró gyermeket megvigasztalja.6 Prokleia halála után Tragaszosz
leányát, Philonoét vette nőül. Philonoé beleszeretett mostohafiába, Tenészbe, de nem sikerült
elcsábítania, mire bosszúból megvádolta, hogy meg akarta őt erőszakolni. Molposz, a fuvolás
tanúskodott mellette. Küknosz hitt nekik, bezárta Tenészt és a húgát, Hémitheiát egy ládába, és
bedobta a tengerbe. Tenedosz szigetén vetődtek partra, amelyet addig Leukophrüsznek,
vagyis „fehér szemöldök"-nek neveztek.7 Mikor Küknosz később rájött az igazságra, Molposzt
halálra köveztette, Philonoét pedig élve eltemettette. Meghallván, hogy Tenész életben maradt,
és Tenedosz szigetén tartózkodik, gyorsan odautazott, hogy beismerje tévedését. Tenész
azonban engesztelhetetlen volt, s fejszével elvágta Küknosz hajójának köteleit. Ezért mondják,
ha valaki dühösen elutasít valamit: „Tenedoszi fejszével vágta el." A végén azonban Tenész
megenyhült, és Küknosz le is telepedett mellette Tenedoszon.8
h ) Mármost Thetisz már korábban figyelmeztette Akhilleuszt, hogy ha megöli Apollón
valamelyik fiát, őt Apollón fogja megölni, és egy Mnémón nevű szolga állandóan Akhilleusz
mellett volt, pusztán csak azért, hogy emlékeztesse erre. Mégis az történt, hogy amikor
Akhilleusz meglátta Tenészt, amint éppen egy hatalmas sziklát hajít egy szirtről a görög hajókra,
kiúszott a partra, és nem gondolva a figyelmeztetésre, szíven szúrta Tenészt. Utána a görögök is
partra szálltak, és feldúlták [426 (161.f.-161.h.)] Tenedoszt. Akhilleusz, aki későn jött rá, hogy
mit művelt, kivégeztette Mnémónt, amiért nem emlékeztette őt Thetisz szavaira. Tenészt ott
temette el, ahol most a szentélye áll; a szentélybe fuvolás nem teheti a lábát, s Akhilleusz nevét
sem szabad kiejteni benne.9 Akhilleusz megölte Küknoszt is egy fejére mért ütéssel - a feje
volt az egyetlen sebezhető testrésze -, és űzőbe vette Hémitheiát, aki szarvasként menekült

előle. Ennek ellenére utolérte, és megerőszakolta volna, ha a leányt el nem nyeli a föld. Tenedosz
szigetén történt az is, hogy Akhilleusz első ízben összeveszett Agamemnónnal. Azzal vádolta,
hogy valamilyen hátsó gondolat vezette, amikor felszólította őt, hogy csatlakozzék a
vállalkozáshoz.10
i) Palamédész száz ökröt áldozott Apollón Szmintheusznak hálából a tenedoszi győzelemért.
De a szertartás közben egy vízikígyó kúszott az oltárhoz, és megmarta a lábán Philoktétészt, a
híres íjászt. Sem kenőcs, sem borogatás nem segített, és a seb úgy bűzlött, s Philoktétész olyan
hangosan jajgatott, hogy a sereg nem tudta elviselni. Agamemnón tehát megparancsolta
Odüsszeusznak, hogy tegye ki Philoktétészt Lémnosz partvidékének egyik elhagyatott részén. Itt
tengődött még néhány évig a lelőtt madarak húsán. Csapatai fölött Medón vette át a
parancsnokságot.11
j) Egy másik változat szerint Philoktétész balesetének színhelye Khrűszé, egy Lémnosz
közelében levő kis sziget volt, amelyik azóta elsüllyedt a tengerben. Itt vagy az történt, hogy
Khrűszé nimfa szeretett bele Philoktétészbe, s mikor az visszautasította a közeledését,
leibiztatott egy viperát, hogy marja meg Philoktétészt, mikor az éppen Athéné Khrűszé elásott
oltáráról lapátolta el a földet, vagy pedig az Athéné templomát őrző kígyó marta meg, amikor
Philoktétész túl közel ment az épülethez.12
k) Egy harmadik változat szerint Philoktétészt [427 (161.h.-161.k.)] Lémnosz szigetén marta
meg egy kígyó, amelyet Héra szabadított rá büntetésül, amiért meg merte gyújtani Héraklész
halotti máglyáját. Philoktétész éppen elragadtatva bámulta az oltárt, amelyet Iászón emelt
Athénének, és elhatározta, hogy ugyanilyet emel majd Héraklésznak.13
l) A negyedik verzió úgy hangzik, hogy Philoktétészt akkor marta meg egy kígyó, amikor
éppen Tróilosz sírját csodálta meg a Thümbrai Apollón templomában.14 Az ötödik meg úgy, hogy
Héraklész mérgezett nyila sebezte meg. Azt mondják, Héraklész megeskette, hogy soha nem
árulja el, hol vannak a hamvai. De mikor a görögök megtudták, hogy Tróját nem lehet bevenni
Héraklész nyílvesszői nélkül, megkeresték Philoktétészt. Először ugyan azt állította, hogy nem
tud semmit Héraklészról, de a végén mégis részletesen elmesélte, mi történt az Oita hegyén.
Erre mohón faggatni kezdték, hogy hol találhatnák meg a sírt. Philoktétész erre a kérdésre nem
volt hajlandó válaszolni, de addig szorongatták, hogy végül is elment arra a helyre, és szó nélkül
toppantott egyet a lábával. Amikor később a trójai háborúba menet elhaladt a sír mellett,
Héraklész egyik nyílvesszője kiugrott a tegzéből, és a lábába fúródott figyelmeztetésül, hogy
isteni titkokat még jellel vagy burkolt célzással sem szabad elárulni.15

2. Benoit: Le Roman de Troie.
3. 3. Ptolemaiosz Héphaisztiónosz V., idézi Phótiosz 483. o.; Euripidész: Íphigeneia a tauroszok között;
Apollodórosz: Epitomé III. 21.
4. Ptolemaiosz Héphaisztiónosz: uo.; Euripidész: uo.; Apollodórosz: Epitomé III. 22.; Dictys Cretensis I.
20.
5. Euripidész: Íphigeneia Auliszban; Szophoklész: Élektra 574.; Apollodórosz: uo.; Dictys Cretensis I.
19.; Tzetzész: Lükophrónról 183. [428 (161.k.-161.l.)]
6. Homérosz: Odüsszeia IV. 342-44.; Apollodórosz: Epitomé III. 23-24.; Pauszaniasz X. 14. 2., Hyginus:
157. Fabula; Pindarosz: Olümpiai ódák II. 147., szkholion; Tzetzész: Lükophrónról 232-33.
7. Apollodórosz: Epitomé III. 24.; Pauszaniasz: uo.; Tzetzész: uo.
8. Apollodórosz: Epitomé III. 25.; Pauszaniasz: uo.; Tzetzész: uo.
9. Tzetzész: uo.; Plutarkhosz: Görög okok 28.
10. Tzetzész: uo.; Apollodórosz: Epitomé III. 31.; Küpria, idézi Proklosz: Khrésztomathia I.
11. Dictys Cretensis II. 14.; Küpria, idézi Proklosz: uo.; Apollodórosz: Epitomé III. 27.; Homérosz: Iliász
II. 727.
12. Pauszaniasz VIII. 33. 2.; Tzetzész: Lükophrónról 911.; Szophoklész: Philoktétész 1327.;
Philosztratosz: Képek 17.; Eusztathiosz: Homéroszról 33. o.
13. Hyginus: 102. Fabula; Szophoklész: Philoktétész 2., 193. és 266. sorok szkholionjai.
14. Philosztratosz: uo.
15. Servius: Vergilius Aeneise III. énekének 402. soráról.

1. Az elveszett színdarab, amelyből Hyginus Thesztór és leányai történetét merítette, mutatja,
mennyire csak a színpadi hatásra törekedtek a görög drámaírók: semmiféle mitológiai értéke
nincs.
2. Úgy látszik, a "Jefte leányáról" szóló mítosz egyik változata (lásd 169. 5.) összekeveredett
azzal a mítosszal, hogy Agamemnón Auliszban feláldozott egy papnőt, aki ellen az volt a vád,
hogy varázserejével kedvezőtlen szeleket támasztott. Sir Francis Drake valamikor
ugyanilyen vád alapján akasztatta fel egyik matrózát, egy Cecil zsoldjában álló kémet.
Agamemnón önkényes eljárása, úgy látszik, sértette az otthoni konzervatív közvéleményt, mivel
nőket a hagyomány szerint nem volt szabad feláldozni. A tauroszok, akikhez a monda szerint
Artemisz Íphigeneiát küldte, a Krím-félszigeten laktak, [429 (161.1.-161.2.)] és Artemiszt mint
férfiölőt imádták. Agamemnón fia, Oresztész az ő karmaik közé került (lásd 116. e.).
3 . Odüsszeusz és Philoméleidész király birkózása – az utóbbinak a neve azt jelenti, hogy
„kedves az almanim-fáknak" - valószínűleg azon a már ismert rituális küzdelmet ábrázoló képen
alapul, amelyen a régi király vereséget szenvedett az újtól, s kapott egy almafaágat
(lásd 53. b.).
4 . Akhilleusz megölt még egy Küknoszt (lásd 162.f.), Héraklész egy harmadikat (lásd 143. g.), s
csak Zeusz akadályozta meg, hogy egy negyediket is megöljön (lásd 133. d.). A név arra utal,
hogy ezeknek a királyoknak a lelkét hattyú vitte az Északi Paradicsomba. Amikor
Apollón az ősi műalkotásokon hattyúháton vagy hattyú vontatta szekéren (Overbeck:
Griechische Kunstmythologie) látogat a hüperboreoszokhoz, ezzel földi képviselőinek minden
nyári napfordulókor történő halálát ábrázolják udvarias formában. Ilyenkor repülnek ugyanis
az éneklő hattyúk észak felé, sarkvidéki költőhelyeikre, s vonulás közben két, trombitára
emlékeztető hangot hallatnak; ezért írja Pauszaniasz (I. 30. 3.), hogy a hattyúk járatosak a
Múzsák mesterségében. „A hattyúk haláluk előtt énekelnek": zene szól, mikor a szent király
lelke elszáll.
5 . Philoktétész sebesülését különböző helyekkel hozták kapcsolatba, mivel a képet, amelyen a
történet alapul, széles körben ismerték. Philoktétész Tenedosz, Lémnosz, Euboia vagy bármely
más helladikus állam szent királya, akinek az istennő oltára mellett mérgezett
nyíl fúródik a lábába (lásd 126. 3.; 154. h.; 164. j. és 166. e.).
6 . Nem Héraklész volt az egyetlen szent király, akinek a temetési helyét titokban tartották. Ez
- úgy látszik - általános gyakorlat volt a korinthoszi Iszthmoszon (lásd 67.7.) és az ősidőkben a
zsidóknál (Mózes V. könyve XXXIV. 6.). [430 (161.2.-161.6.)]
7. A sziklákat hajigáló Tenész annak az ismert képnek a téves értelmezése lehet, amelyen egy
Nap-hérosz a zenit felé görgeti a Nap-sziklát (lásd 67. 2.). Talosz, a krétai Nap-hérosz is
sziklákat hajigált a közeledő hajókra (lásd 154. h.). A képen a hajók csupán arra utalnak,
hogy Kréta vagy Tenedosz tengeri hatalom volt.
162. Kilenc háborús év
Nem tudjuk, mikor küldtek a görögök követeket Priamoszhoz, hogy visszaköveteljék Helenét és
Meneláosz vagyontárgyait. Egyesek szerint közvetlenül azután, hogy a sereg partra szállt
Troaszban; mások szerint mielőtt még összegyülekeztek a hajók Auliszban. Ugyanakkor
mindenki úgy tudja, hogy a küldöttség - amelynek Meneláosz, Odüsszeusz és Palamédész voltak
á tagjai - Tenedoszból kelt útra.1 A trójaiak azonban - el lévén szánva rá, hogy Helenét vissza
nem adják - mindhármukat képesek lettek volna meggyilkolni, ha Anténór, akinek a házában
megszálltak, meg nem akadályozza a gyalázatos gaztettet.2
b) A görögöket bosszantotta a trójaiak ilyen mérvű makacssága, elindultak hát Tenedoszból,
s Trója látókörén belül kötöttek ki hajóikkal. A trójaiak nyomban a tengerpartra sereglettek, és
kőzáporral próbálták elkergetni a betolakodókat. Míg a többiek haboztak - még
Akhilleusz is, tudniillik Thetisz figyelmeztette, hogy elsőnek az fog elesni, aki elsőnek lép partra
Prótesziláosz egy szökéssel a parton termett, egy sereg trójait megölt, de Hektór agyoncsapta.
De lehet, hogy nem is ő volt, hanem Euphorbosz vagy Aineiász barátja, Akhatész.3

c) Ezt a Prótesziláoszt, Philoktétész nagybátyját, annak az Íphiklosznak a fiát, akit Melampúsz
gyógyított ki az impotenciából, eredetileg Ioláosznak hívták, de [431 (161.7.-162.c.)] halála
körülményei miatt új nevet adtak neki.4 A thrákiai Kherszonészoszon, Elaiosz városa közelében
temették el, s most istenként tisztelik. Temploma udvarára szilfákat ültettek a nimfák, s
hatalmas lombkoronájuk beárnyékolja a sírját. A tenger túlsó partján fekvő Trója felé eső ágaik
korán kilombosodnak, de hamarosan el is hullatják leveleiket, míg az ellenkező oldalon levő
ágaik még télen is zöldellnek. Ha a szilfák olyan magasra nőnek, hogy legfelső ágaikról tisztán ki
lehet venni Trója falait, kiszáradnak, de gyökereikből újból fiatal fák sarjadnak.5
d) Prótesziláosz feleségének, Láodameiának, Akasztosz leányának (vannak, akik Polüdórának,
Meleagrosz leányának nevezik) annyira hiányzott a férje, hogy amikor elindult Trója alá,
azonnal készíttetett róla bronzból - vagy viaszból - egy szobrot, és maga mellé fektette
az ágyba. De hát ez csak szegényes vigasz volt, s mikor megtudta, hogy férje meghalt, arra kérte
az isteneket, hogy szánják meg őt, s engedjék meg Prótesziláosznak, hogy ha csak három órára
is, de még egyszer eljöhessen hozzá. A Mindenható Zeusz meghallgatta Láodameia
kérését, Hermész felhozta a Tartaroszból Prótesziláosz szellemét, s életre keltette vele a
szobrot. Prótesziláosz a szobor száján keresztül meg is szólalt, s megeskette feleségét, hogy
késedelem nélkül követi őt a halálba. S mikor letelt a három óra, az asszony szíven is szúrta
magát férje karjában.6 Mások szerint Láodameiát apja, Akasztosz kényszerítette, hogy menjen
újból férjhez, az asszony azonban minden éjszakáját Prótesziláosz szobrával töltötte. Egyszer
aztán egy szolga, aki almát hozott a hajnali áldozatra, belesett a hálószoba ajtaján egy
repedésen, és látta, hogy az asszony átölel valamit. A szolga azt hitte, hogy a szeretőjét. Rohant,
és jelentést tett Akasztosznak, aki berontott a szobába, és látta, miről van szó. Mivel nem akarta,
hogy az asszony tovább gyötörje magát a meddő vágyakozással, parancsot adott, [432 (162.c.-
162.d.)] hogy égessék el a szobrot. De Láodameia a lángokba vetette magát, és elpusztult a
szoborral együtt.7
e ) Egy másik verzió szerint Prótesziláosz túlélte a trójai háborút, és hazahajózott. Fogolyként
magával vitte Priamosz nővérét, Aithüllát. Útközben kikötött a makedóniai Pelléné-félszigeten, s
miközben ivóvizet keresett a parton, Aithülla rávette fogolytársnőit, hogy gyújtsák fel a hajókat.
Prótesziláosz tehát kénytelen volt Pelléné félszigetén maradni, és megalapította Szkioné
városát. Ez azonban tévedés: Aithülla — Asztüokhé és fogolytársnői társaságában - a hajókat az
itáliai Navaithosz folyó partján gyújtotta fel. A folyó neve azt jelenti, hogy "a hajók elégése".
Prótesziláosz nem is volt azok közt, akik foglyul ejtették.8
f) A görögök közül másodiknak Akhilleusz szállt partra mürmidónjai élén trójai földön, s egy
jól irányzott kővel megölte Poszeidón fiát, Küknoszt. Erre a trójaiak szétszaladtak, és
visszamenekültek a városba, de közben a többi görög is partra szállt, űzőbe vette a
menekülőket, és sokat megölt közülük. Egy másik változat szerint Akhilleusz - okulva
Prótesziláosz sorsán - utolsónak szállt partra, de akkor olyan csodálatosan ugrott ki a hajóból,
hogy ahol földet ért, forrás fakadt a lába nyomán. A rákövetkező ütközet során a sebezhetetlen
Küknosz állítólag százszámra mészárolta le a görögöket. Akhilleusz - miután karddal és
lándzsával hiába próbált szembeszállni vele - mérgében a kardja markolatával vágott az arcába,
s így kényszerítette meghátrálásra. Küknosz megbotlott egy kőben és elesett, mire Akhilleusz a
mellére térdelt, és sisakjának a szíjával fojtotta meg. De Poszeidón hattyúvá változtatta a lelkét,
s a madár elrepült. Ezután a görögök ostrom alá vették Tróját, és hajóikat partra vontatták egy
fából épített védőfal mögé.9
g) Mármost a végzet úgy rendelte, hogy ha Tróilosznak sikerül megérnie huszadik évét, a
város nem esik el. [433 (162.d.-162.g.)] Egyesek szerint Akhilleusz szerelmes lett bele, amikor
összecsaptak, s azt mondta neki: - Ha nem hagyod, hogy megöleljelek, megöllek! - Tróilosz a
Thümbrai Apollón templomába menekült előle. Akhilleusz azonban nem törődött vele, hogy az
isten megharagszik, s mivel Tróilosz továbbra is tartózkodó maradt, levágta a fejét az oltárnál,
ugyanott, ahol később maga is elpusztult.10 Mások azt állítják, hogy Akhilleusz a lándzsájával
szúrta keresztül Tróiloszt, amikor az a lovait gyakorlatoztatta a templomkertben, meg azt is
beszélik, hogy Akhilleusz galambokat ígért neki, és kicsalta magához, s Tróilosz összetört
bordákkal, ólomszínű arccal halt meg, mert Akhilleusz olyan erővel ölelte meg, mint egy

medve. Ismét mások úgy tudják, hogy Tróilosz Memnón halála után bosszúszomjasan kirohant
Trójából, és Akhilleusszal találta szemközt magát, aki akkor ölte meg, vagy elfogták, s Akhilleusz
parancsára mindenki szeme láttára hidegvérrel lemészárolták, s hogy akkor már középkorú,
sötét bőrű, lengő szakállú férfi volt, és aligha kelthetett Akhilleuszban szerelmi szenvedélyt.
De akárhogyan halt is meg, halálát Akhilleusz okozta, s a trójaiak ugyanolyan fájdalommal
gyászolták meg, mint Hektórt.11
h) Tróilosz állítólag Bríszéiszbe, Kalkhász gyönyörű szép leányába volt szerelmes, akit apja
Trójában hagyott. Mivel a leánynak nem volt szerepe apja elpártolásában, Trójában továbbra is
előzékenyen bántak vele. Kalkhász, aki tudta, hogy Trója feltétlenül elesik, rábeszélte
Agamemnónt, kérje ki a nevében Priamosztól a leányt, nehogy fogságba essen. Priamosz
nagylelkűen teljesítette a kérést, s saját fiaival kísértette Bríszéiszt a görög táborba. Bríszéisz -
annak ellenére, hogy sírig tartó hűséget esküdött Tróilosznak - hamarosan az argoszi
Diomédészhez kezdett vonzódni, aki szenvedélyesen beleszeretett, és minden igyekezetével
azon volt, [434 (162.g.-162.h.)] hogy megölje Tróiloszt, amikor az felbukkant a csatatéren.12
i) Akhilleusz egy éjszakai felderítés alkalmával foglyul ejtette Lükáónt. Apja, Priamosz
gyümölcsösében ütött rajta, amint éppen fiatal fügefákat vágott ki kocsiküllők céljára.
Patroklosz Lémnoszba vitte Lükáónt, és eladta Iászón fiának, Euneusz királynak, aki bort szállí-
tott a görög seregnek. Egy föníciai ezüst keverőtálat kapott érte. De az imbroszi Éetión
kiváltotta Lükáónt, aki visszatért Trójába, de tizenkét nap múlva elesett: Akhilleusz ölte meg.13
j) Akhilleusz később egy csapat önkéntessel dúlni kezdte a trójai földet. Az Ída hegyén elvágta
csordájától a dardán Aineiászt, lekergette az erdő borította lejtőkön, megölte a csordásokat és
Priamosz egyik fiát, Mésztórt, elhajtotta a jószágokat, aztán lerombolta Lürnésszosz városát,
ahová Aineiász menekült. Euénosz király két fia, Münész és Episztrophosz elesett a harcban,
Aineiász azonban Zeusz segítségével megszökött a városból. Münész felesége, Bríszeusz leánya,
akit szintén Bríszéisznek neveztek, fogságba esett, az apja meg felakasztotta magát.14
k) Noha Aineiász segített Parisznak megszöktetni Helenét, a háború első éveiben semleges
maradt. Mivel Trósz unokája, Ankhiszész nemzette Aphrodité istennővel, rossz néven vette,
hogy unokabátyja, Priamosz nyíltan lenézi. De Akhilleusz vakmerő rajtaütése végül is
rákényszerítette a dardánokat, hogy szövetkezzenek a trójaiakkal. Aineiász ügyes harcosnak
bizonyult, s még Akhilleusz is becsülte: ha Hektór a trójaiak keze volt, Aineiászt a leiküknek
lehetett nevezni. Isteni anyja gyakran volt segítségére harc közben. Amikor Diomédész egyszer
kővel megsebezte, és eltörött a csípőcsontja, az istennő mentette meg a haláltól. S amikor
Diomédész Aphroditét is megsebezte a csuklóján egy hajítódárdával, Apollón vitte el Aineiászt a
csatatérről [435 (162.h.-162.k.)] Létóhoz és Artemiszhez, hogy gyógyítsák meg. Egy másik
alkalommal Poszeidón mentette meg az életét, aki ellenséges érzülettel viseltetett ugyan a
trójaiak iránt, de tiszteletben tartotta a sors rendeléseit, s tudta, hogy végül is Aineiász ivadékai
fognak uralkodni Trójában.16
l) Akhilleusz egymás után foglalta el a Trójával szövetséges városokat: Leszboszt, Phókaiát,
Kolophónt, Szmürnát, Klazomenait, Kümét, Aigialoszt, Ténoszt, Adramüttiont, Didét, Endiónt,
Limnaiont, Kolónét, Lürnésszoszt, Antandroszt és még számtalan várost, köztük a hüpoplakoszi
Thébát, ahol egy másik Éetión - Hektór feleségének, Andromakhénak az apja - és bajtársa,
Podész uralkodott a kilikiaiak fölött. Akhilleusz megölte Éetiónt, valamint hét fiát, de holttestét
nem fosztotta ki, hanem teljes fegyverzetben elégette, s hamvai fölé sírhalmot emelt. A hegyi
nimfák szilfaligetet ültettek köréje.17 A foglyok közt volt Apollón szmünthoszi papjának,
Khrűszésznek a leánya, Asztünomé vagy Khrűszéisz. Vannak, akik szerint Asztünomé Éetión
felesége volt; mások szerint Khrűszész azért küldte Lürnésszoszba, hogy ott oltalmat keressen,
vagy részt vegyen egy Artemisz-ünnepen. Mikor felosztották a zsákmányt, Asztünomét
Agamemnón kapta meg, Bríszéiszt pedig Akhilleusz. A hüpoplakoszi Thébából Akhilleusz
elhozta a gyors Pédaszosz lovat is, s befogta halhatatlan lovai mellé.18
m) A Nagy Aiász a thrákiai Kherszonészoszba hajózott, foglyul ejtette Lükáón édestestvérét,
Polüdóroszt Láothoé volt az anyjuk -, Teuthraniában pedig megölte Teuthrász királyt, s
tömérdek zsákmánnyal tért vissza, többek közt foglyul ejtette Tekméssza hercegnőt
is, aki az ágyasa lett.19

n) Mikor közeledett a háború tizedik esztendeje, a görögök felhagytak a kisázsiai partok ellen
intézett támadásokkal, s Trója alatt vonták össze erőiket. A trójaiak felsorakoztatták ellenük
szövetségeseiket: a [436 (162.k.-162.n.)] dardánokat — élükön Aineiásszal és Anténór két fiával
-, a thrákiai kikónokat, a paiónokat, a paphlagónokat, a müsziaiakat, a phrűgöket, a maiónokat, a
károkat, a lükiaiakat és így tovább. A lükiaiak vezére Szarpédón volt, akit Bellerophón leánya,
Láodameia szült Zeusznak. Szarpédón története röviden a következő: amikor Láodameia fivérei,
Iszandrosz és Hippolokhosz azon versengtek, hogy ki legyen a király, valaki azt javasolta,
hogy az, amelyikük keresztül tud lőni egy nyílvesszőt egy gyermek mellén lógó aranygyűrűn.
Mindketten indulatosan azt követelték, hogy az áldozat a másik gyermeke legyen, de Láodameia
megakadályozta, hogy megöljék egymást: felajánlotta, hogy akasszák a gyűrűt az ő fia,
Szarpédón nyakába. Fivéreit annyira meghökkentette ez a nemes önzetlenség, hogy mindketten
lemondtak a trónra való igényükről Szarpédón javára. Szarpédón társkirálya Hippolokhosz fia,
Glaukosz lett.20
o) Thrákiába Odüsszeuszt küldte fosztogatni Agamemnón, s mikor az üres kézzel tért vissza,
Naupliosz fia, Palamédész a szemére vetette, hogy rest és gyáva.
- Nem én tehetek róla, hogy nem találtunk gabonát! - kiáltotta Odüsszeusz. - Ha Agamemnón
téged küld ki a helyemben, te se mentél volna többre. – Palamédész ezt kihívásnak tekintette,
azon nyomban elvitorlázott, és hamarosan egy egész hajórakomány gabonával tért
vissza.21
p) Odüsszeusz napokig tartó keserves töprengés után végre kiagyalta, hogyan állhat bosszút
Palamédészen. Úgy érezte ugyanis, hogy sérelem esett a becsületén. Üzenetet küldött
Agamemnónnak: "Az istenek álmomban figyelmeztettek, hogy árulás készül. A tábort egy napra
és egy éjszakára át kell helyezni máshová." Mikor Agamemnón azonnal kiadta a parancsot a
tábor áthelyezésére, Odüsszeusz titokban elásott egy, zsák aranyat Palamédész sátrának a
helyén. Aztán kényszerített egy [437 (162.n.-162.p.)] phrűg hadifoglyot, hogy írjon egy levelet,
amelyik úgy hangzott, mintha Priamosz írta volna Palamédésznek: „Az arany, amit küldtem, a
fizetség, amit a görög tábor elárulásáért kértél." Utána Odüsszeusz utasította a foglyot, hogy adja
át a levelet Palamédésznek, de mielőtt a szerencsétlen megtehette volna, a táboron kívül
megölte. Amikor másnap a sereg visszatért a régi táborhelyre, valaki megtalálta a fogoly
holttestét, és elvitte a levelet Agamemnónnak. Palamédész haditörvényszék elé került, s mivel
erélyesen tagadta, hogy Priamosztól vagy bárki mástól aranyat kapott, Odüsszeusz azt javasolta,
hogy kutassák át talán a sátrát. Az aranyat megtalálták, s a sereg halálra kövezte az árulónak vélt
Palamédészt.22
q) Egyesek szerint Agamemnón, Odüsszeusz és Diomédész együtt tervelték ki a dolgot,
közösen mondták tollba a hamis levelet egy phrűgnek, s aztán megvesztegettek egy szolgát, hogy
dugja az arannyal együtt Palamédész ágya alá. Amikor Palamédészt a megkövezéshez
vezették, azt kiáltotta: - Gyászollak, igazság: előbb haltál meg nálam! 23
r) Mások viszont azt állítják, hogy Odüsszeusz és Diomédész úgy tett, mintha kincset talált
volna egy mély kútban, Palamédészt kötélen leeresztette a kút fenekére, aztán nagy köveket
dobált a fejére, vagy halászat közben fojtotta vízbe. Egy másik változat szerint Parisz nyilazta
halálra. Mindmáig kérdéses, hogy Palamédész a trójai Kolónaiban, Geraisztoszban vagy
Tenedosz szigetén halt-e meg. De a leszboszi Méthümna közelében hérosz-szentélye van.24
s) Palamédész ugyancsak kiérdemelte volna bajtársai háláját, mivel ő találta fel a
kockajátékot, amellyel Trója alatt agyonütötték az időt. Az első dobást Tükhének szentelte az
istennő argoszi templomában. De mindenki irigyelte nagy bölcsességét: a világítótornyot, a [438
(162.p.-162.s.)] mérleget, a mértékegységeket, a diszkoszt, az ábécét és az őrszemek állítását is
ő találta ki.25
t) Mikor Naupliosz értesült a gyilkosságról, Trójába hajózott, és elégtételt követelt. De
Agamemnón, aki Odüsszeusz bűntársa volt, és valamennyi görög vezér bizalmát élvezte,
elutasította. Erre Naupliosz – életben maradt fiával, Oiaxszal - visszatért Görögországba,
felkereste Palamédész gyilkosainak feleségét, és azt hazudta nekik: - Férjed trójai ágyast készül
hazahozni, az lesz az új királynő. - A szerencsétlen asszonyok közül e hírre néhányan
öngyilkosok lettek. A többiek meg házasságtörést követtek el: Agamemnón felesége,

Klütaimnésztra például Aigiszthosszal, Diomédész felesége, Aigialeia, Szthenelosz fiával,
Kométésszel, Idomeneusz felesége, Méda pedig bizonyos Leukosszal.26
1. Küpria, idézi Proklosz: Khrésztomathia I.; Tzetzész: Antehomerica 154. ss.; Homérosz: Iliász III.
206., szkholion.
2. Dictys Cretensis I. 4.; Apollodórosz: Epitomé III. 28-29.; Homérosz: Iliász III. 207.
3. Apollodórosz: Epitomé III. 29-30.; Hyginus: 103. Fabula; Eusztathiosz: Homéroszról 325. és 326. o.
4. Hyginus: uo.; Eusztathiosz: Homéroszról 245. o.
5. Pauszaniasz I. 34. 2.; Tzetzész: Lükophrónról 532-33.; Philosztratosz: Héróika III. 1.; Quintus
Smyrnaeus: Posthomerica VII. 408. ss.; Plinius: Historia Naturalis XVI. 88.
6. Hyginus: 103. és 104. Fabula; Küpria, idézi Pauszaniasz IV.2.3.; Ovidius: Hősnők levelei XIII. 152.;
Eusztathiosz: Homéroszról 325. o.; Apollodórosz: Epitomé III. 30.; Servius: Vergilius Aeneise VI. énekének
447. soráról.
7. Eusztathiosz: Homéroszról, uo.; Hyginus: 104. Fabula.
8. Konón: Elbeszélések 13.; Apollodórosz: Epitomé, idézi: Tzetzész: Lükophrónról 941.; Sztrabón VI. 1.
12.
9. Apollodórosz: Epitomé III. 31.; Tzetzész: Lükophrónról 245.; Ovidius: Átváltozások XII. 70-145. [439
(162.s.-162.t.)]
10. A Vatikán első mitográfusa 210.; Tzetzész: Lükophrónról 307.
11. Eusztathiosz: Homérosz Iliásza XXIV. 251. soráról, 1348. o.; Servius: Vergilius Aeneise I. énekének
478. soráról; Dictys Cretensis IV. 9. ; Tzetzész: uo.
12. Benoit: Le Roman de Troie.
13. Apollodórosz: Epitomé III. 32. ; Homérosz: Iliász XXI. 34. ss. és 85 -86. , XXII. 740-4 7. és VII. 467- 68.
14. Apollodórosz: Epitomé III. 32. ; Homérosz: Iliász II. 690-93. , XX. 89. ss. és 188. ss. ; Eusztathiosz:
Homérosz Iliásza III. 58. soráról; Homérosz: Iliász I. 184. , szkholion; Küpria, idézi Proklosz: Khrésztomathia
I.; Dictys Cretensis II. 17.
15. Hyginus: 115. Fabula; Homérosz: Iliász XIII. 460. ss. és XX. 181. ss.; Hésziodosz: Theogonia 1 00 7.
16. Homérosz: Iliász V. 30 5. ss.; XX. 178. ss. és 58 5. ss.; Philosztratosz: Héróika 13.
17. Homérosz: Iliász IX. 328-2 9. , VI. 395- 97. ; XVII. 575-77. és VI. 413- 28. ; Apollodórosz: Epitomé III. 33.
18. Dictys Cretensis II. 17. ; Homérosz: Iliász I. 366. ss. és XVI. 149-54. ; Eusztathiosz: Homéroszról 77. ,
118. és 11 9. o.
19. Dictys Cretensis II. 18. ; Szophoklész: Aiász 2 10. ; Horatius: Ódák II. 4. 5.
20. Herakleidész Pontikosz: Homéroszi allegóriák 424-2 5. o.; Homérosz: Iliász VI. 196. ss.;
Apollodórosz: Epitomé III. 34-35. ; Eusztathiosz: Homéroszról 89 4. o.
21. Küpria, idézi Proklosz: uo.; Servius: Vergilius Aeneise II. énekének 8 1. soráról.
22. Apollodórosz: Epitomé III. 8. ; Hyginus: 105. Fabula.
23. Euripidész: Oresztész 432. , szkholion; Philosztratosz: Héróika 10.
24. Dictys Cretensis II. 15. ; Küpria, idézi Pauszaniasz X. 31. 1. ; Tzetzész: Lükophrónról 38 4. ss. és 1097. ;
Darész 28.
25. Pauszaniasz X. 31. 1. és II. 20. 3. ; Philosztratosz: uo.; Euripidész: Oresztész 43 2. , szkholion; Servius:
Vergilius Aeneise II. énekének 81. soráról; Tzetzész: Lükophrónról 3 84. [ 440 (162.)]
26. Apollodórosz: Epitomé VI. 8-9.; Tzetzész: Lükophrónról 384. ss.; Eusztathiosz: Homéroszról 24. o.;
Dictys Cretensis VI. 2.
1. Az Iliász csak az ostrom tizedik esztendejét tárgyalja folyamatosan, s mindegyik mitográfus

másképp sorolja fel az előző évek eseményeit. Apollodórosz szerint (Epitomé III. 32-33.)
Akhilleusz megöli Tróiloszt, foglyul ejti Lükáónt, elrabolja Aineiász csordáját, és tömérdek
várost elfoglal. A Küpria szerint (idézi Proklosz: Khrésztomathia I.) a görögök - miután Tróját
nem sikerült rohammal bevenniök - elpusztították a környező vidéket és a szomszéd városokat;
Aphrodité és Thetisz nyélbe üt egy találkozót Akhilleusz és Helené közt; a görögök
elhatározzák, hogy hazatérnek, de Akhilleusz visszatartja őket, s csak azután hajtja el Aineiász
csordáját, rombol le egy csomó várost és öli meg Tróiloszt; Patroklosz eladja Lükáónt Lémnosz
szigetén; a zsákmányon megosztoznak; Palamédészt halálra kövezik.
2. Tzetzész szerint (Lükophrónról 307.) Tróilosz túléli Memnónt és Hektórt. A phrűg Darész
szerint Hektór után Tróilosz lesz a trójai sereg vezére (Darész 30.), míg az egyik szekerébe
fogott ló meg nem sebesül, mire Akhilleusz rátámad és keresztüldöfi; Akhilleusz megpróbálja
elvonszolni a holttestet, de Memnón megsebesíti, mire őt is megöli; a trójaiak a városba
menekülnek, s Priamosz pompás temetést rendez Tróilosznak is, Memnónnak is (Darész 33.).

3. A trójai háború történelmi tény, és bármi volt is a közvetlen oka, kereskedelmi háború volt.
Trója kezében volt a nagy haszonnal járó fekete-tengeri arany-, ezüst-, vas-, cinóber-,
hajógerenda-, len-, kender-, szárítotthal-, olaj- és kínai nefritkereskedelem. Mikor Trója elesett,
a görögöknek módjuk nyílt településeket létesíteni a keleti kereskedelmi út mentén, s e
települések [441 (162.1.-162.3.)] éppúgy meggazdagodtak, mint a kisázsiaiak és szicíliaiak.
A fekete-tengeri kereskedelemből, főleg az olcsó gabonából legnagyobb hasznot végül is Athén
húzta mint a vezető tengeri hatalom. Athén bukását a Hellészpontosz bejáratát őrző
hajóhadának Kr. e. 405-ben, az Aigoszpotamoinál történt elvesztése okozta, ami egyben véget
vetett a hosszú peloponnészoszi háborúnak is. Lehetséges tehát, hogy az Agamemnón és
Priamosz közt folytatott állandó tárgyalások nem is annyira Helené visszaadására vonatkoztak,
mint inkább arra, hogy a görögök ismét behatolhassanak a Hellészpontoszba.
4. Valószínű, hogy a görögök - döntő rohamuk előkészítéséül - egy csomó rajtaütésszerű
támadást intéztek Thrákia és Kisázsia partvidéke ellen, hogy a trójai szövetség tengeri hatalmát
megingassák, s tábort ütöttek a Szkamandrosz folyó torkolatánál, hogy a földközi-tengeri áruk
ne juthassanak el Trójába, vagy azért, hogy megakadályozzák a Trója síkságán minden
esztendőben megtartott kelet-nyugati vásárt. Az Iliászból azonban világosan kiderül, hogy
Tróját nem úgy vették ostrom alá, hogy a hátországgal való összeköttetése lehetetlenné vált
volna, s bár akkor, amikor Akhilleusz a közelben volt, a trójaiak nappal nem merték
megkockáztatni, hogy a várost a szárazföld belsejébe vezető egyetlen kapun, a dardán kapun
keresztül elhagyják (Iliász V. 789.), és a görög mosónők se mertek a város falaitól egy
nyíllövésnyire levő forrásnál mosni (Iliász XXII. 156.), az utánpótlás és az erősítések
akadálytalanul bejutottak a városba, és a trójaiak kezében volt Szésztosz és Abűdosz, ami
lehetővé tette számukra, hogy szoros kapcsolatban maradjanak Thrákiával. Abból, hogy a
görögök olyannyira kérkedtek az Ída-hegyi csorda elrablásávalés a Priamosz gyümölcsöse
elleni támadással, arra következtethetünk, hogy csak ritkán merészkedtek mélyen
benyomulni a szárazföld belsejébe. A Lükáón kerékküllőinek szánt fiatal fügefákkal valószínűleg
Aphrodité [442 (162.3.-162.4.)] védelme alá akarták helyezni a várost. A Knósszoszban
talált s a trójai háború előttről származó táblákon számtalan „pirosra festett küdóni kocsi"-ról
történik említés, amelyik „teljesen fából készült", de a küllő mindig különleges fából: fügéből.
Márpedig a fügefa korántsem olyan alkalmas e célra, mint sok más, a krétaiak és trójaiak
rendelkezésére álló fa.
5. Agamemnón felmorzsoló háborút folytatott, amelynek eredményességét Hektór is
beismeri (Iliász XVII. 225. és XVIII. 287-92.), amikor a trójai belső tartalékok kimerüléséről
beszél, amit a kereskedelem megszűnése és a szövetségesek támogatása idézett elő.
A paphlagónok, thrákok és műsziaiak nem kereskedő, hanem termelő népek voltak, s
készséggel hajlandók lettek volna közvetlenül tárgyalni a görögökkel. Valószínű,
hogy csak a kereskedelemmel foglalkozó lükiaiakat - akik délkeletről hoztak be árut - izgatta,
hogy mi lesz a sorsa Trójának, amely az észak felé vezető kereskedelmi utakat biztosította. S
valóban: Trója bukása után a kisázsiai kereskedelmet Agamemnón szövetségesei, a rhodosziak
sajátították ki maguknak, s a lükiaiak tönkrementek.
6. Az a hidegvér, ahogyan a nőkkel, oltalomkeresőkkel és szövetségesekkel bántak, eszünkbe
juttatja, hogy az Iliász nem bronzkori mítosz. Knósszosz bukásával (lásd 39. 7. és 89. 1.) és a
Pax Cretensis rákövetkező megszűntével - amelyet a krétai Tenger-istennő kényszerített rá a
befolyása alatt álló országokra -, egy új vaskorszak erkölcseinek jelei mutatkoznak; a hódító
zsarnoké, a kicsinyes Zeuszé, aki semmiféle isteni ellenőrzést nem ismer el. Íphigeneia
feláldozása, Odüsszeusz gyűlölködő bosszúállása Palamédészen, Lükáón áruba bocsátása egy
ezüsttálért, Akhilleusz szégyenletes hajszája Tróilosz után, valamint a Bríszéiszre és
Khrűszéiszre ráerőszakolt ágyasság a barbár sagák tipikus jellemzői. Valószínű, hogy
Palamédész csakugyan egy [443 (162.4.-162.6.)] Agamemnón, Odüsszeusz és Diomédész közti
becstelen összeesküvés ártatlan áldozata volt, mivel ő képviseli az Argoliszban meghonosodott
krétai kultúrát; a neki tulajdonított találmányok mind krétai eredetűek. Azt, hogy kútban
gyilkolták meg, valószínűleg a „Gyászollak, igazság! Előbb haltál meg nálam!" szavak és a kút
meg az igazság közti ismert összefüggés sugallhatta. Palamédész „ősi bölcsesség"-et jelent, s

Palamédész, éppúgy, mint lémnoszi megfelelője, Héphaisztosz, jósdai hérosz volt. Találmányai
alapján Thottal és Hermésszel azonosítható (lásd 17. g.). A kockának ugyanaz a története, mint a
kártyáé: eredetileg mindkettő jóseszköz volt, s csak később kezdték szerencsejáték céljára
használni őket (lásd 17. 3.).
7 . A szilfát, amely nem szerepel a fa-naptárban (lásd 53.3.), főleg a Dionűszosz-kultusszal
hozták kapcsolatba, mivel a görögök szilfacsemetékre futtatták fel a szőlőt. Prótesziláosz és
Éetión sírja köré a nimfák valószínűleg azért ültettek szilfát, mert a szilfa leveleit meg
kérgét sebek gyógyítására használták (Plinius: Historia Naturalis XXIV. 33.), és sokkal nagyobb
hatással kecsegtettek, ha olyan hercegek sírjáról származtak, akik sebeikbe haltak bele.
8 . Láodameiának Prótesziláosz szobrához való beteges ragaszkodását talán valamilyen szent
házasságot ábrázoló kép alapján találták ki: egyes hettita házassági pecséteken a fekvő királyt
olyan merevre faragták, hogy szinte szobornak látszik. Az almákból, amelyeket a szolga hoz,
valamint abból, ahogy Akasztosz hirtelen belép, arra következtethetünk, hogy a jeleneten a
királynő volt látható, aki elárulja a királyt szeretőjének, a helyettesnek, s ez szétvágja a király
lelkét tartalmazó halál-almát, mint a Cuchulainról, Dechtire-ról és Curioiról szóló ír legendában.
Bríszéiszt (tárgyesetben: Bríszéida) összetévesztették Khrűszész leányával, Khrűszésszel vagy
Khrűszéisszel, [444 (162.6.-162.8.)] aki házasságon kívül gyermeket szült Agamemnónnak
(lásd 116. h.) A Criseisről (tárgyesete; Criszéida) szóló középkori latin legenda addig bővült és
gazdagodott, míg végül Henrysoun: Testament of Cresseidje és Shakespeare; Troilus és Cressidája
lett belőle.
9 . Teuthrániát talán a krétai istennő szent teuthiszáról, vagyis a tintahalról nevezték el (lásd
81. 1.), akinek a főpapnője Tekméssza („az, aki rendelkezik") volt.
Bár a Szarpédón-mítosz zavaros, alapelemei ismerősek. Valószínű, hogy Lükiában, amelyet
egy másik Szarpédón, egy másik Glaukosz nagybátyja alapított - mindketten aiol vagy pelaszg
származású, görögül beszélő krétaiak, akiket az akhájok űztek a tengeren túlra -, anyai ágon
örökölhető kettős királyság volt, mivel a Hold-papnő mellékneve Láodameia („az emberek
megszelíditője"). Szent királya, úgy látszik, rituálisan „kancától született" (lásd 81. 4. és 167.
2.) - ezért Hippolokhosz a neve -, és Iszandrosz („pártatlan férfi") volt a helyettese. Szarpédón
neve („fa-bárkában örvendező") valószínűleg arra utal, hogy az Újév-gyermek minden
évben csónakon érkezett. A Gyermek itt az interrex, akinek Hippolokhosz egyetlen napra átadja
a trónját. Utána nyilván mézbe fojtották, mint a krétai Glaukoszt (lásd 71. d.), vagy kocsibaleset
érte, mint az iszthmoszi Glaukoszt (lásd 90. 1.), vagy az új életre kelt Hippolokhosz lőtte át
nyílvesszővel, mint Athamász fiát, Learkhoszt (lásd 70. 5.) .
1 0 . Egy fia fejére tett almát vagy sapkájába tűzött pénzdarabot eltalálni a középkorban
kötelező célzási próba volt az íjászok számára, akiknek a céhe (miként a Malleus Maleficarumból
és a Little Geste of Robin Hoodból kiderül) Angliában is, a kelta Germániában is a pogány
boszorkány-kultusz szolgálatában állt. Angliában e próba, úgy látszik, arra szolgált, hogy
gudemant (férjet) válasszanak Marian leányzó számára. Az így kiválasztott férj Mariannel kötött
házassága révén Robin [445 (162.8.-162.10.) ] Hood, az Erdők Ura lett. Mivel az északi
boszorkánykultusz és az Égei-tenger környékének neolitkori vallása közt sok az egyezés, lehet,
hogy a lükiaiak a gyűrűt nem a fiú mellére, hanem a fejére tették, s hogy a gyűrű egy aranykígyót
jelképezett (lásd 119. 4.). De az is lehet, hogy a gyerek kezében tartott fejsze gyűrűjéről van szó,
amilyenen Odüsszeusz lőtt keresztül, mikor visszaszerezte Pénelopét a kérőktől (lásd 171. h.). A
mitográfus talán összetévesztette a királyi méltóság új jelöltjétől megkövetelt célzási próbát az
interrex feláldozásával.
11. Aithülla "gyújtós"-t jelent, és a Szkióné-monda talán onnan ered, hogy minden évben
elégettek egy csónakot.
Prótesziláosz („az első az emberek közt") nyilván széles körben elterjedt királyi melléknév
volt, ezért tartott igényt több város is a sírjára.
163. Akhilleusz haragja
Már közeledett a tél, s mivel a civilizált népek télen nem szoktak harcolni, a görögök időtöltésül
kibővítették táborukat, és céllövő-gyakorlatokat rendeztek. A thümbrai Apollón templomában,

amely semleges terület volt, néha összetalálkoztak egy-egy trójai előkelőséggel. Történt egyszer,
hogy Hekabé éppen áldozatot mutatott be a templomban, amikor ugyanazzal a szándékkal
betoppant Akhilleusz is, és szenvedélyesen beleszeretett Hekabé leányába, Polüxenébe. Nem
vallott ugyan rögtön szerelmet, de mikor nagy gyötrelmek közepette visszaért a sátrába,
azonnal elküldte Hektórhoz a nyájas Automedónt: kérdezze meg, milyen feltétellel kaphatná
feleségül Polüxenét. Hektór válasza ez volt: - A leány még aznap az övé lesz, amelyen kezére
játssza a görög tábort atyámnak, Priamosznak. - Akhilleusz szinte már hajlandónak látszott
elfogadni a Hektór által szabott [446 (162.10.-163.a.) ] feltételt, de mikor meghallotta, hogy ha
esetleg nem sikerül átjátszania a tábort, meg kell esküdnie, hogy kárpótlásul megöli nagybátyját,
a Nagy Aiászt és az athéni Pleiszthenész fiait, haragosan visszatáncolt.1
b ) Megérkezett a tavasz, újrakezdődött a harc. Akhilleusz az első ütközetben megtámadta
Hektórt, de az éber Helenosz átlőtte a kezét egy nyílvesszővel, s ily módon visszavonulásra
kényszerítette Akhilleuszt. A nyílvesszőt egy elefántcsont íjjal - Apollón szerelmi ajándékával —
lőtte ki, s a nyíl hegyét maga Zeusz irányította. Zeusz ugyanis elhatározta, hogy könnyít a
trójaiakon - akiket a sok görög támadás és ezek nyomán bizonyos szövetséges ázsiai törzsek
elpártolása nagyon elbátortalanított -, veszteségeket okoz a görögöknek és Akhilleuszt
elidegeníti vezértársaitól.2 Így aztán mikor Khrűszész eljött kiváltani Khrűszéiszt, Zeusz
rábeszélte Agamemnónt, hogy szitkozódva kergesse el. Khrűszész Apollóntól kért segítséget, aki
erre bosszúszomjasan lesbe állt a hajók közelében, és nap nap után járványt okozó nyilakat lőtt
a görögök közé. Sok százan elpusztultak, de a királyok és hercegek közül (ahogy ez már lenni
szokott) egy sem betegedett meg. Kalkhász a tizedik napon fedte fel az isten ottlétét, s
sürgetésére Agamemnón kelletlenül ugyan, de visszaküldte Khrűszéiszt az apjához, engesztelő
ajándékok kíséretében. De kárpótolta magát veszteségéért: elvette Akhilleusztól Bríszéiszt,
holott a leányt az osztozkodásnál Akhilleusznak adták. Akhilleusz erre megharagudott, és nem
volt hajlandó tovább részt venni a háborúban. Anyja, Thetisz, felháborodásában Zeuszhoz
fordult, aki megígérte neki, hogy elégtételt kap a fián esett sérelemért. Egyesek szerint azonban
Akhilleusz azért vonta ki magát a küzdelemből, hogy kimutassa Polüxené apja, Priamosz iránt
érzett jóindulatát.3
c ) Amikor a trójaiak megtudták, hogy Akhilleusz és mürmidónjai elvonultak a csatatérről,
ismét bátorságra [447 (163.a.- 163.c.) ] kaptak, és erélyes kirohanást intéztek a görögök
ellen az ostromlott városból. Agamemnón ijedtében azt ajánlotta, hogy kössenek
fegyverszünetet, s ezalatt Parisz és Meneláosz vívjon meg Helenéért és a lopott kincsekért.
Csakhogy a párbaj döntetlenül ért véget, mert amikor Aphrodité látta, hogy valószínűleg Parisz
marad alul, varázsködbe burkolta és visszavitte Trójába. Erre Héra leküldte Athénét, hogy
szegesse meg a fegyverszüneti megállapodást, azaz lövessen rá Lükáón fiával, Pandarosszal
Meneláoszra; amit az istennő meg is cselekedett. Ugyanakkor arra késztette Diomédészt, hogy
ölje meg Pandaroszt, és sebesítse meg Aineiászt és az anyját, Aphroditét. Hippolokhosz fia,
Glaukosz erre rátámadt ugyan Diomédészre, de mindkettőjüknek eszébe jutott,
milyen szoros barátság fűzte egymáshoz apjukat, és udvariasan kicserélték egymással
fegyvereiket.4
d) Hektór párviadalra hívta ki Akhilleuszt, s amikor Akhilleusz azt válaszolta, hogy
visszavonult a háborúból, a görögök a Nagy Aiászt állították ki helyette. A két bajnok pihenés
nélkül küzdött egészen naplementéig, amikor a kikiáltók szétválasztották őket. Mindketten
kifulladva dicsérték a másik ügyességét és bátorságát. Ekkor ajándékozta Aiász Hektórnak a
pompás bíbor kardszíjat, amellyel később halálba hurcolták, s Hektór Aiásznak az ezüsttel kivert
kardot, amellyel Aiász később öngyilkos lett.5
e) Fegyverszünetet kötöttek, s a görögök hosszú földhányást emeltek halottaik fölé, a tetejére
falat húztak, s a fal mögé mély, bekerített árkot ástak. Csakhogy elmulasztották megengesztelni
a trójaiak pártján álló isteneket, s mikor újrakezdték a harcot, a trójaiak átkergették őket a fal
mögötti árkon. Azon az éjjelen a trójaiak a görög hajók közvetlen közelében ütöttek tábort. 6
f) A kétségbeesett Agamemnón két herold kíséretében elküldte Phoinixot, Aiászt és
Odüsszeuszt, hogy engeszteljék ki Akhilleuszt, s ajánljanak fel neki sok-sok [448 (163.c.-163.f.)]
ajándékot, sőt még azt is, hogy visszakapja Bríszeiszt (meg kellett esküdniök, hogy a leány még

érintetlen), ha hajlandó újból harcolni. Meg kell jegyeznünk, hogy Khrűszész időközben
visszahozta a leányát, aki kijelentette, hogy Agamemnón jól bánt vele, és mellette akar maradni.
A leány ekkor már terhes volt, s később megszülte a második Khrűszészt, de nem lehetett tudni,
hogy ki a gyermek apja. Akhilleusz barátságos mosollyal fogadta a követeket, de ajánlatukat
elutasította, és közölte, hogy másnap reggel feltétlenül haza kell indulnia.7
g ) Ugyanaznap éjjel, harmadik őrségváltáskor, amikor a Hold magasan ragyogott az égen,
Odüsszeusz és Diomédész felbátorodott, mert kedvező előjelet kapott Athénétől - egy szürke
gém jelent meg jobb kéz felől -, s elhatározta, hogy megtámadja a trójai állásokat. Véletlenül
belebotlottak Eumélosz fiába, Dolónba, akit őrjáratra küldött ki az ellenség, s miután kicsikartak
belőle néhány felvilágosítást, elvágták a torkát. Aztán Odüsszeusz elrejtette egy
tamariszkuszbokorban Dolón menyétbőr sisakját, farkasbőr köpenyét, íját és lándzsáját, és a
trójai arcvonal jobbszárnyára sietett Diomédésszel, mert most már tudták, hogy ott ütött tábort
a thrák Rhészosz. (Ezt a Rhészoszt egyesek szerint Euterpé, mások szerint Kalliopé múzsával
nemzette Eióneusz, Árész vagy Sztrűmón.) Miután tizenkét társával együtt lopva meggyilkolták
álmában, elkötötték hófehér, szélnél sebesebb lovait, és visszafelé menet kivették a
tamariszkuszbokorból a zsákmányolt holmikat.8 Rhészosz lovai megszerzésének igen nagy
fontossága volt, mert egy jóslat szerint Trója bevehetetlenné vált volna, ha trójai abrakot esznek
és isznak a Szkamandrosz vizéből, márpedig eddig még egyikre sem került sor. Mikor az
életben maradt thrákok arra ébredtek, hogy Rhészosz király meghalt, s a lovai eltűntek,
kétségbeesve [449 (163.f.-163.g.)] megfutamodtak, s a görögök majdnem mindnyájukat
megölték.9
h) Másnap azonban, heves küzdelem után, amelynek során Agamemnón, Diomédész,
Odüsszeusz, Eurüpülosz és Makháón, a seborvos is megsebesült, a görögök futamodtak meg, s
Hektór rést ütött a védőfalukon.10 Apollón biztatására továbbnyomult a hajók felé, és hiába
segítette Poszeidón a két Aiászt és Idomeneuszt, áttörte a görög arcvonalat. Ekkor Héra, aki
gyűlölte a trójaiakat, kölcsönkérte Aphrodité övét, és rávette Zeuszt, hogy feküdjön le vele. E
csel lehetővé tette Poszeidón számára, hogy az ütközet menetét a görögök javára fordítsa.
Csakhogy Zeusz hamarosan rájött, hogy rászedték, életre keltette Hektórt (Aiász majdnem
megölte egy hatalmas kővel), ráparancsolt Poszeidónra, hogy hagyja el a csatateret, és újból
bátorságot öntött a trójaiakba. Ezek megint előrenyomultak: Médón megölte Kopreusz fiát,
Periphétészt, és még sok más bajnokot.11
i) Még a Nagy Aiász is kénytelen volt meghátrálni. Mikor Akhilleusz észrevette, hogy
Prótesziláosz hajóját felgyújtották a trójaiak, és lángok csapnak fel a tatjából, megfeledkezett
haragjáról, csatasorba állította a mürmidónokat, és Patroklosz segítségére sietett velük.
Patroklosz lándzsát hajított a Prótesziláosz hajója körül nyüzsgő trójaiak közé, s a lándzsa
átdöfte a paiónok királyát, Püraikhmoszt. Erre a trójaiak, akik azt hitték Patrokloszról, hogy
Akhilleusz, elmenekültek, s Patroklosz eloltotta a tüzet, vagyis legalább a hajó elülső részét
megmentette. Aztán megölte Szarpédónt. Noha Glaukosz megpróbálta összegyűjteni a vezetése
alatt álló lükiaiakat és megakadályozni, hogy Szarpédón holttestét kifosszák, Zeusz az egész
trójai sereget visszakergettette Patroklosszal a város felé. Hektór vonult vissza elsőnek,
mert Aiász komolyan megsebezte.
j) A görögök Szarpédón fegyvereit elszedték, magát a holttestet azonban Zeusz parancsára
Apollón [450 (163.g.-163.j.)] megmentette, előkészítette a temetésre, aztán az Álom és a Halál
elvitte Lükiába. Közben Patroklosz a menekülők nyomába szegődött, és egymagában bevette
volna Tróját, ha Apollón gyorsan ki nem áll a falra, és háromszor vissza nem löki egy pajzzsal,
miközben megpróbálta megmászni a falat. A küzdelem naplementéig tartott, amikor Apollón -
sűrű ködbe burkolózva – Patroklosz mögé osont, és teljes erővel hátba vágta. Patroklosznak
kidülledt a szeme, sisakja leesett, lándzsája szilánkokra tört, pajzsát a földre ejtette, s Apollón
bőszen leoldotta a vértjét is. Panthoosz fia, Euphorbosz észrevette, hogy Patroklosz szorult
helyzetbe került, s mivel nem kellett a megtorlástól félnie, megsebezte. S midőn Patroklosz
eltántorgott, Hektór, aki közben visszatért a csatatérre, egyetlen csapással megölte.12
k) Erre odarohant Meneláosz, és megölte Euphorboszt - akiről, mellékesen megjegyezve, azt
beszélik, hogy évszázadok múlva újból testet öltött Püthagoraszban, a filozófusban -, és büszkén

visszavonult kunyhójába zsákmányával, hagyva, hogy Hektór megfossza Patrokloszt
kölcsönzött vértjétől. Később Meneláosz és a Nagy Aiász ismét megjelent, és együtt védte
Patroklosz holttestét a sötétség beálltáig. Akkor sikerült visszacipelniök a hajókhoz. De mikor
Akhilleusz megtudta, mi történt, leborult a partra, és átadta magát a gyásznak.13
l) Thetisz betoppant fia sátrába, új mellvértet meg egy pár ón lábszárvértet vitt neki:
Héphaisztosz kovácsolta sebtiben őket. Akhilleusz felöltötte a mellvértet, kibékült
Agamemnónnal (aki sértetlenül visszaadta neki Bríszéiszt, s megesküdött rá, hogy nem
kéjvágyból, csak mérgében vette el tőle), és elindult, hogy megbosszulja Patrokloszt.14
Haragjának senki sem tudott ellenállni. A trójaiak szétszaladtak, és a Szkamandroszhoz
menekültek. Akhilleusz itt két részre választotta őket, az egyiket a síkságon át a város felé
kergette, a másikat [451 (163.j.-163.l.)] meg beszorította a folyókanyarba. A Folyam-isten
haragosan rátámadt, de Héphaisztosz a segítségére sietett Akhilleusznak, és perzselő lánggal
felszárította a vizet. Az életben maradt trójaiak riadt szarvascsorda módjára menekültek vissza
a városba.15
m) Mikor Akhilleusz végül szembekerült Hektórral, és párviadalba bocsátkozott vele,
mindkét oldal visszahúzódott, és ámulva figyelte a viadalt. Hektór megfordult, és futni kezdett a
város falai körül. Abban bízott, hogy ezzel a fogással kifárasztja Akhilleuszt, aki már hosszú idő
óta tétlen volt, tehát feltehetőleg könnyen kifullad. De tévedett. Akhilleusz háromszor kergette
végig a falak körül, s valahányszor Hektór oltalmat próbált keresni valamelyik kapuban, arra
számítva, hogy testvérei majd segítenek rajta, Akhilleusz mindig elzárta előle az utat. Hektór
végül is megállt, és szembefordult vele, de Akhilleusz keresztüldöfte a mellét, és nem
volt hajlandó teljesíteni a haldokló kérését, hogy holttestét kiválthassák és eltemethessék.
Akhilleusz megfosztotta Hektórt a vértjétől, aztán mindkét sarkán átfúrta a húst az inaknál,
bőrszíjat húzott keresztül a lyukakon, hozzákötötte a szekeréhez, ráhúzott ostorával
Balioszra, Xanthoszra és Pédaszoszra, s könnyű vágtában a hajók felé vonszolta a tetemet.
Hektór fejéről leomlottak az éjszínű fürtök, s porfelhő támadt a nyomában. De vannak, akik
szerint Akhilleusz háromszor körbevonszolta a tetemet a város falai körül azon a kardszí-
jon, amelyet Aiász ajándékozott Hektórnak.16
n) Akhilleusz most már eltemette Patrokloszt. Öt görög herceget küldtek ki az Ída hegyére,
hogy keressenek fát a máglyához, amelyen Akhilleusz nemcsak lovakat áldozott fel és nemcsak
Patroklosz kilenc kutyából álló falkájából kettőt, hanem tizenkét előkelő trójai foglyot
- köztük Priamosz néhány fiát - is, miután elvágta a torkukat. Sőt azzal fenyegetőzött, hogy
Hektór tetemét odadobja a többi kutyának, de Aphrodité nem engedte. [452 (163.l.-163.n.)]
Patroklosz temetési játékain Diomédész nyerte meg a kocsiversenyt, az ökölvívásban pedig
gyávasága ellenére Epeiosz lett a győztes. Aiász és Odüsszeusz döntetlenül végzett a
birkózásban.17
o) Akhilleusz, akit még mindig emésztett a bánat, mindennap hajnalban felkelt, és háromszor
körbevonszolta Hektór holttestét Patroklosz sírja körül. De Apollón nem engedte, hogy a tetem
oszlásnak induljon vagy megsérüljön. Végül is Hermész - Zeusz parancsára - az éj leple alatt a
görög táborba vezette Priamoszt, és rábeszélte Akhilleuszt, hogy fogadjon el váltságdíjat
a holttestért.18 Priamosz bámulatos nagylelkűséget tanúsított ez alkalommal Akhilleusz iránt,
ugyanis alva találta a kunyhójában, és könnyűszerrel megölhette volna. Váltságdíjként annyi
aranyban egyeztek meg, amennyi Hektór súlya volt. A görögök felállítottak egy mérleget a város
falai előtt, rátették a holttestet az egyik serpenyőre, és felszólították a trójaiakat, hogy a másikba
tegyenek aranyat. Mikor Priamosz kincstárából minden arany és ékszer kifogyott már, s Hektór
hatalmas teste még mindig lehúzta a serpenyőt, Polüxené, aki a falról nézte a jelenetet, a
karpereceit dobta le, hogy pótolja a hiányzó súlyt. Akhilleusz bámulattal eltelve így
szólt Priamoszhoz: - Szívesen odaadom Hektórt Polüxenéért. Tartsd meg az aranyadat, add őt
hozzám feleségül, s ha Helenét is visszaadod Meneláosznak, vállalom, hogy békét teremtek
népeink között. – Priamosz pillanatnyilag azzal is megelégedett, hogy a kialkudott áron
kiválthatja Hektórt, de megígérte, hogy ingyen Akhilleusznak adja Polüxenét, ha ráveszi a
görögöket, hogy vonuljanak el Helené nélkül. Akhilleusz azt felelte, hogy megtesz minden tőle
telhetőt, Priamosz pedig magával vitte a holttestet, hogy eltemessék. Hektór temetésekor olyan

éktelen lárma kerekedett — a trójaiak siránkoztak, a görögök meg füttyszóval és hurrogással
próbálták túlharsogni a trójaiak siratóénekeit -, hogy a [453 (163.n.-163.o.)] madarak
röptükben elkábultak a zsivajtól, és lepotyogtak a földre.19
p) Hektór csontjait egy jósda parancsára végül is a boiótiai Thébába szállították, ahol még
most is látható a sírja Oidipúsz forrása mellett. Egyesek szerint a jósda ezt mondta: "Halljátok,
thébaiak, Kadmosz városának lakói! Ha szeretnétek, hogy országotok virágzó s gazdag
legyen, s bántalom sose érje, vigyétek városotokba Priamosz fiának, Hektórnak csontjait. Most
Ázsia ad nekik otthont, ott Zeusz fog gondoskodni tiszteletükről."
Mások szerint egyszer valamilyen járvány sújtotta Görögországot, s akkor parancsolta meg
Apollón, hogy Hektór csontjait temessék el még egyszer egy olyan híres görög városban,
amelyik nem vett részt a trójai háborúban.20
q) Van olyan - a fentiektől eltérő - hagyomány is, hogy Hektór Apollón fia volt, s az amazón
Pentheszileia ölte meg.21
1. Dictys Cretensis III. 1. 3.

2. Ptolemaiosz Héphaisztiónosz VI.; Dictys Cretensis III. 6.; Küpria, idézi Proklosz: Khrésztomathia I.
3. Homérosz: Iliász I.; Dictys Cretensis II. 30.; A Vatikán első mitográfusa 211.
4. Homérosz: Iliász III.; IV. 1-129.; V. 1-417. és VI. 119-236.
5. Athénaiosz I. 8.; Rawlinson: Excidium Troiae; Homérosz: Iliász VII. 66-132.; Hyginus: 112. Fabula.
6. Homérosz: Iliász VII. 436-50. és VIII.
7. Dictys Cretensis II. 47.; Hyginus: 121. Fabula; Homérosz: Iliász IX.
8. Servius: Vergilius Aeneise I. énekének 473. soráról; Apollodórosz I. 3. 4.; Homérosz: Iliász X.
9. Servius: uo.; Dictys Cretensis II. 45-46.
10. Homérosz: Iliász XI. és XII.
11. Homérosz: Iliász XII-XIV. [454 (163.o.-163.q.)]
12. Dictys Cretensis II. 43.; Homérosz: Iliász XVI.
13. Hyginus: 112. Fabula; Philosztratosz: Ta eisz ton Tüanea Apollónion I. 1. és Héróika 19. 4.;
Pauszaniasz II. 17. 3.; Homérosz: Iliász XVII.
14. Dictys Cretensis II. 48-52.; Homérosz: Iliász XVIII-XIX.
15. Homérosz: Iliász XXI.
16. Homérosz: Iliász XXII.
17. Hyginus: uo.; Vergilius: Aeneis I. 487.; Dictys Cretensis III. 12-14.; Homérosz: Iliász XXIII.
18. Homérosz: Iliász XXIV.
19. Servius: Vergilius Aeneise I. énekének 491. soráról; Rawlinson: Excidium Troiae; Darész 27.; Dictys
Cretensis III. 16. és 27.
20. Pauszaniasz IX. 18. 4.; Tzetzész: Lükophrónról 1194.
21. 1. Sztészikhorosz, idézi Tzetzész: Lükophrónról 266.; Ptolemaiosz Héphaisztiónosz VI., idézi
Phótiosz 487. o.
1 . Proklosz szerint (Khrésztomathia XCIX. 19. 20.) Homérosz inkább "vak"-ot jelent, mint
"túsz"-t, aminek általában fordítani szokták. Az énekmondás a vakok természetes hivatása volt,
mivel a vakság és az ihlet gyakran járt együtt (lásd 105. h.). Az eredeti Homérosz kiléte
körülbelül kétezer-ötszáz esztendeje állandó vita tárgya. A legrégibb hagyomány szerint - s ez
hihető is - Khiosz szigetéről származó ión volt. A Homéridák, vagyis a „Vak Ember Fiai"
nemzetségének székhelye az ión világ központjában, Délosz szigetén volt. Ez a nemzetség adta
elő a hagyományos homéroszi eposzokat, s céhhé alakult (Pindarosz: Nemeai ódák II. 1.,
szkholion). Állítólag maga Homérosz is Délosz szigetén adta elő költeményeit (Homéroszi
himnuszok I. 165-73.). Az Iliász egyes részei a Kr. e. 10. századból valók, a fő téma azonban
három századdal korábbi. Az Iliász rögtönzött előadásai a hatodik századra már megrontották
az eredeti szöveget. Ezért bízott meg Peiszisztratosz, [455 (163.1.)] Athén türannosza a szöveg
ivatalos felülvizsgálatával négy kiváló tudóst. Ezek valószínűleg kifogástalanul teljesítették
feladatukat, mivel azonban akkor már Homéroszt tartották a legfőbb tekintélynek a városok
közti vitákban, Peiszisztratoszt azzal vádolták meg ellenségei, hogy politikai célokból néhány
részlettel megtoldatta az eposzt (Sztrabón IX. 1. 10.).
2. Az Iliász huszonnégy éneke egy „Akhilleusz haragjá"-nak nevezett eposzból alakult ki,
amelyet talán egyetlen este elő lehetett adni. Tárgya az a viszály volt, amely egy foglyul ejtett

hercegnő miatt robbant ki Akhilleusz és Agamemnón között. Nem valószínű, hogy a fő
események szövege az Iliász Kr. e. 750 körül történt első megfogalmazása óta lényegesen
megváltozott volna. De a viszályok olyannyira nem épületesek, s a görög vezérek egytől egyig
olyan vérengzően, álnokul és gyalázatosan viselkednek - éles ellentétben a becsületes
trójaiakkal -, hogy egészen nyilvánvaló, melyik féllel rokonszenvezett a szerző. Mint a minószi
udvari költök szellemi örököse Knósszosz és Mükéné letűnt dicsőségében érezte otthon magát,
s nem a barbár északi betolakodók tábortüzeinél.
Homérosz a valósághoz híven ábrázolja az új urak életét, akik feleségül vették a törzsek
trónörökösnőit, s ezzel megkaparintották az ősi vallási tisztségeket. Igaz, hogy istenekhez
hasonlónak, bölcseknek és nemeseknek nevezi őket, de valójában mélységesen undorodik tőlük.
A fegyver az életük, s fegyver által pusztulnak el, fütyülnek a szerelemre, barátságra, hűségre s a
művészetekre, amelyek csak békében virágoznak. Annyira nem törődnek az istenekkel, akikre
fölesküdtek, hogy Homérosz még tréfálkozni is mer a jelenlétükben a kapzsi, gyáva, veszekedős,
buja, félszeg olümposziakon, akik fenekestül felforgatták a világot. Az ember mint hitetlen
senkiházit mellőzhetné is, ha nem volna nyilvánvaló, hogy titokban a Nagy Ázsiai Istennőt
tiszteli (akit a [456 (163.1.-163.2.)] görögök ebben a háborúban megaláztak), és ha nem árulná
el, milyen nemes és melegszívű, valahányszor a családi életet ábrázolja Priamosz palotájában.
Homérosz az Akhilleusz-meséhez a babiloni Gilgames-eposzt használta fel: Akhilleusz Gilgames,
Thetisz Ninsun, Patroklosz pedig Enkidu.
3. Homéroszt nyilván megbotránkoztatta, milyen hisztérikusan viselkedett Akhilleusz, mikor
Patroklosz haláláról értesült, de a barbár temetési szokásokat mégis álheroikus stílusba
burkolva adta elő, remélve, hogy urai nem veszik észre a szatíra élességét. Bizonyos értelemben
elmondhatjuk, hogy Homérosz Goya elődje volt, aki olyan mesterien megfestett karikatúrákat
készített a spanyol királyi családról, hogy az áldozatok elfogadták igazi hasonmásuknak. De az
Iliász szatirikus élét némileg tompította az a körülmény, hogy a Homéridák kénytelenek voltak
megengesztelni isteni vendéglátóikat Délosz szigetén: ezért kellett Apollónnak és Artemisznek a
trójaiakat segítenie, s méltóságosnak és tapintatosnak mutatkoznia, legalábbis a hellén tábor
ádáz isteneihez viszonyítva. Annak, hogy a görög városok hatóságai nemzeti eposzuknak
ismerték el az Iliászt, egyik következménye az lett, hogy többé senki sem vette komolyan az
olümposzi vallást, és a görög morál mindörökre megmaradt barbárnak, kivéve azokat a helyeket,
ahol tovább élt a krétai misztérium-kultusz, és a misztagógok a beavatottaktól bizonyítványt
kívántak jó magaviseletükről. Noha a Nagy Istennő hivatalosan most már alá volt rendelve
Zeusznak, Eleusziszban, Korinthoszban és Szamothrakéban továbbra is erős szellemi befolyást
gyakorolt, amíg az első bizánci császárok be nem tiltották misztériumait. Lukiánosz, aki nagyra
becsülte Homéroszt, és az ő példáját követte, amikor élesen gúnyolta az olümposziakat,
ugyancsak az Istennőt tisztelte. Neki áldozta Hierapoliszban első levágott fürtjeit. [457 (163.2.-
163.3.)]
4. Hektór csontjait állítólag Trójából szállították Thébába. Csakhogy a „Hektór" már a trójai
háború előtt a thébai szent király mellékneve volt. Uralkodása végén hozzájuk hasonlóan halt
meg: egy összetört kocsi romjai közt vonszolták végig a körpályán, mint Glaukoszt (lásd 71. a.),
Hippolütoszt (lásd 101. g .), Oinomaoszt (lásd 109. g.) és Abdéroszt (lásd 130. b.) . Mivel az
„Akhilleusz" is inkább melléknév volt, mint személynév, a párviadalt talán az „Oidipúsz juhairól"
szóló elveszett thébai mondából kölcsönözték, amelyben két társkirály harcolt a trónért (lásd
106. 2. ).
164. Akhilleusz halála
Pentheszileia amazón királynő, Otréré és Árész leánya, Trójába menekült, nővére, Hippolüté
(szokták Glaukénak és Melanippének is nevezni) Erinnüszei elől. Ugyanis vadászat közben, vagy
- az athéniak szerint – a Thészeusz és Phaidra lakodalmát követő küzdelemben
véletlenül lelőtte Hippolütét. Miután Priamosz megtisztította, nagy hírnevet szerzett magának a
harcok során, sok görögöt megölt, többek közt (állítólag) Makháónt, bár általánosabb az a nézet,
hogy Makháónt Télephosz fia, Eurüpülosz ölte meg.1 Pentheszileia többször is elkergette
Akhilleuszt a csatatérről, sőt egyesek szerint meg is ölte, de Zeusz - Thetisz kérésére -

feltámasztotta. Akhilleusz végül is keresztüldöfte Pentheszileiát a lándzsájával, de rögtön bele is
szeretett, és ott helyben megbecstelenítette a holttestet.2 Amikor önként vállalkozókat keresett,
hogy eltemessék Pentheszileiát, az aitoliai Agriosz fia, Therszítész, a legrútabb görög Trója alatt,
aki lándzsájával kiszúrta a haldokló Pentheszileia szemét, ocsmány és természetellenes
bujasággal vádolta meg gúnyosan Akhilleuszt. Akhilleusz megfordult, és úgy vágta szájon
Therszítészt, hogy [458 (163.4.–164.a.)] annak minden foga kitörött, és lelke azon nyomban
leszállt a Tartaroszba.3
b) Az eset nagy felháborodást idézett elő a görögök között, s Diomédész, Therszítész
unokatestvére, ki akarván mutatni Akhilleusz iránt érzett megvetését, Pentheszileia holttestét a
lábánál fogva elvonszolta, és bedobta a Szkamandroszba. De kihalászták, és nagy pompával
eltemették a parton - egyesek szerint a trójaiak, mások szerint Akhilleusz. Utána Akhilleusz
Leszbosz szigetére hajózott, ahol áldozatot mutatott be Apollónnak, Artemisznek és Létónak,
Odüsszeusz, Therszítész esküdt ellensége pedig megtisztította a gyilkosság bűnétől. Az
Akhilleusz által támogatott haldokló Pentheszileia képmása ki van faragva Zeusz olümpiai
trónszékén.4 Mikor dajkája, az amazón Klété, megtudta, hogy Pentheszileia Hippolüté halála
után Trójába menekült, elindult, hogy megkeresse, de kedvezőtlen szelek Itáliába sodorták, ahol
letelepedett, és megalapította Klété városát.5
c) Priamosznak ekkor már sikerült rábeszélnie féltestvérét, az asszíriai Tithónoszt, hogy
küldje Trójába fiát, az etióp Memnónt. Egy arany szőlőtőkével vesztegette meg. 6 Egy
úgynevezett Memnón-palotát mutogatnak Etiópiában, bár amikor Tithónosz kivándorolt
Asszíriába, és megalapította Szúszát, Memnón, aki akkor még kisgyerek volt, vele ment. Szúszát
most általában Memnón városának ismerik, lakóit pedig kissziaiaknak, Memnón anyjáról,
Kissziáról. Memnónnak az Akropoliszon levő palotája a perzsa időkig fennállt.7
d) Tithónosz Perzsia tartományában Priamosz hűbérura, az asszír Teutamosz király nevében
uralkodott. A király kinevezte Memnónt ezer etióp, ezer szúszai és kétszáz harciszekér
parancsnokává. A phrűgök még ma is mutogatják azt a hepehupás, nyílegyenes utat, amelyen
körülbelül tizenöt mérföldenként egy-egy táborhely látható. Ezen az úton vonult Memnón Trója
felé, [459 (164.a.-164.d.)] miközben valamennyi útjába eső népet leigázta. Fekete volt, mint az
ébenfa, de a legszebb férfi a világon, s az ő mellvértjét is Héphaisztosz kovácsolta, mint
Akhilleuszét.8 Egyesek szerint etiópokból és indusokból álló hatalmas sereg élén vonult
Armenián keresztül Trója alá, egy másik hadsereget pedig hajón indított útnak Föníciából egy
Phalasz nevű szidóni parancsnoksága alatt. Mikor Phalasz partra szállt Rhodosz szigetén,
amelynek lakói a görögöket támogatták, a nyilvánosság előtt feltették neki a kérdést: - Nem
szégyelled magad, uram, hogy a trójai Pariszt és szülővárosodnak többi esküdt ellenségét
segíted? - A föníciai tengerészek, akik csak ekkor tudták meg, hová kell menniök, Phalaszt
árulásért halálra kövezték, s miután szétosztották maguk közt a kincseket meg a hadi
felszerelést, amelyet Phalasz magával vitt, letelepedtek Ialüszoszban és Kameiroszban. 9
e) Közben Trójánál Memnón több görög vezetőembert megölt, köztük Nesztór fiát,
Antilokhoszt is, mikor a fiú apja megmentésére sietett. Parisz ugyanis lelőtte a Nesztór harci
szekere elé fogott két ló egyikét, mire a másik úgy megijedt, hogy megbokrosodott.10 Ezt az
Antilokhoszt csecsemőkorában kitette az anyja - Anaxibia vagy Eurüdiké - az Ída hegyére, s ott
egy szuka szoptatta. Noha a háború kezdetekor még túlságosan fiatal volt, s nem kelhetett útra a
többiekkel együtt Auliszból, néhány év múlva utánuk ment, és Akhilleuszt kérte meg, hogy
békítse meg Nesztort, ha megharagszik váratlan megérkezése miatt. Akhilleusznak nagyon
tetszett Antilokhosz harci kedve, elvállalta a közvetítést közte és apja közt, s Nesztór az ő
kívánságára Agamemnónnak is bemutatta a fiút.11 Antilokhosz az egyik legfiatalabb,
legcsinosabb, leggyorsabb és legbátrabb görög volt, aki Trója alatt harcolt, és Nesztór, akit egy
jósda figyelmeztetett, hogy védje meg a fiút egy etióptól, Khalión őrizetére bízta, de hiába.12
Antilokhosz [460 (164.d.-164.e.)] csontjait barátai, Akhilleusz és Patroklosz mellé temették, s
elkísérte lelküket az Aszphodélosz Mezőkre.13
f) A trójaiaknak Memnón etiópjai segítségével majdnem sikerült aznap felgyújtaniok a görög
hajókat, de leszállt a sötétség, és visszavonultak. A görögök eltemették halottaikat, aztán
kiválasztották maguk közül a Nagy Aiászt, hogy vívjon meg Memnónnal. A párviadal

másnap reggel már meg is kezdődött, amikor Thetisz felkereste Akhilleuszt, aki nem volt a
táborban, és közölte vele, hogy Antilokhosz meghalt. Akhilleusz azonnal visszasietett a táborba,
hogy bosszút álljon, és miközben Zeusz mérleget hozatott, hogy megállapítsa, mekkora esélye
van Akhilleusznak Memnón ellen,14 Akhilleusz már félre is lökte Aiászt, és ő kezdett vívni
Memnónnal. A Memnón sorsát tartalmazó serpenyő lesüllyedt az isten kezében: Akhilleusz
megölte ellenfelét, és Antilokhosz lobogó máglyája tetején hamarosan ott is volt a fekete fej meg
a csillogó páncél.15
g) De vannak, akik szerint Memnónt a thesszáliaiak ölték meg orvul, és etiópjai elégették a
testét, hamvait pedig Tithónoszba szállították. Most állítólag egy, az Aiszéposz folyó torkolatánál
levő dombon vannak eltemetve, s egy ottani falu az ő nevét viseli. 16 Éósz, akit Memnón anyjának
neveznek, halhatatlanságot és egyéb kiváltságokat is kért Zeusztól fia számára. Ezért támadt
a máglya parazsából és füstjéből egy sereg szellem-madár - Memnónisz -, a levegőbe emelkedett,
és háromszor körülrepülte a máglyát. A negyedik körnél a madarak két rajra oszlottak, csőrrel
és karommal viaskodni kezdtek, s temetési áldozatként lehullottak a hamvaira. A Memnóniszok
még ma is küzdenek egymással, s mikor a Nap végighaladt az állatöv valamennyi jegyén,
lehullanak Memnón sírjára.17
h) Olyan hagyomány is van, hogy ezek a madarak Memnón barátnői, akik olyan szívtépő
sírással gyászolták, hogy az istenek megszánták, és madarakká [461 (164.e.-164.h.)]
változtatták őket. Minden évben felkeresik a sírját, ahol addig zokognak, és marcangolják
magukat, míg néhányan holtan nem hullanak le közülük. A hellészpontosziak azt állítják, hogy
amikor a Memnóniszok felkeresik Memnón sírját a Hellészpontosz mellett, szárnyukkal vizet
locsolnak rá az Aiszéposz folyóból, s hogy Éósz még most is minden hajnalban harmatkönnyeket
sír érte. Polügnótosz vetélytársa, Szarpédón felé fordulva ábrázolta Memnónt, olyan köpenyben,
amelyre ilyen madarak vannak hímezve. Az istenek állítólag mindkettőjük halálának
évfordulóját meggyászolják.18
i) Mások szerint Memnón csontjait a küproszi Paphoszba vitték, onnan pedig Rhodosz
szigetére, ahová elment értük a húga, Hímera vagy Hémera. A föníciaiak, akik annak idején
föllázadtak Phalasz ellen, csak azzal a feltétellel engedték meg, hogy elvigye a csontokat,
ha a lopott kincsek visszaadásához nem ragaszkodik. A leány beleegyezett, elvitte az urnát
Föníciába, Palliokhiszban eltemette, aztán eltűnt.19 Ismét mások szerint Memnón sírja Szíriában,
Palton közelében, a Gadasz folyó partján látható. Bronzkardja Aszklépiosz nikomédeiai
templomának falán függ; és az egyiptomi Théba arról híres, hogy van egy óriási fekete szobra
- kőből faragott ülő alak -, amelyik napkeltekor olyan hangot hallat, mint amikor a lanton
elpattan egy húr. Valamennyi görögül beszélő nép Memnónnak nevezi; az egyiptomiak nem.20
j) Akhilleusz a párviadal után megfutamította a trójaiakat, és a város faláig üldözte őket, de az
ő végzete is beteljesedett. Poszeidón és Apollón, akik megfogadták, hogy bosszút állnak Küknosz
és Tróilosz haláláért, és megbüntetik Akhilleuszt arcátlan hencegéséért Hektór holtteste fölött,
tanácskozást tartott. Apollón felhőbe burkolózva a Szkaiai-kapu mellé állt, megkereste Pariszt a
harc sűrűjében, Akhilleusz felé fordította az íját, és maga irányította a halálos lövést. A
nyílvessző [462 (164.h.–164.j.)] egyetlen sebezhető részén, a jobb sarkán találta el Akhilleuszt,
aki iszonyú kínok közt kiszenvedett.21 Egyesek szerint azonban maga Apollón öltötte fel Parisz
alakját, s lőtte le Akhilleuszt. Ezt a változatot fogadta el Akhilleusz fia, Neoptolemosz is. Egész
nap ádázul tombolt a harc a tetem fölött. A Nagy Aiász leütötte Glaukoszt, levette róla a
mellvértet, hátraküldte a táborba, s noha csak úgy záporoztak rá a nyílvesszők, keresztülcipelte
a halott Akhilleuszt az ellenség sűrűjén, miközben Odüsszeusz fedezte. Aztán Zeusz vihart
támasztott, s ezzel véget vetett a küzdelemnek.22
k) Olyan hagyomány is van, amely szerint Akhilleusz összeesküvés áldozata lett. Priamosz
felajánlotta neki Polüxené kezét azzal a feltétellel, hogy Trója ostromát abbahagyják. Polüxené
pedig, aki nem tudta megbocsátani Akhilleusznak, hogy megölte a bátyját, Tróiloszt,
kicsalta belőle a titkot, hogy a sarka sebezhető, mivelhogy nincs titok, amit az asszonyok ne
tudnának kiszedni a férfiakból, akik bizonyítékát akarják adni szerelmüknek. A leány
kívánságára Akhilleusz mezítláb és fegyvertelenül jött az egyezséget szentesíteni a thümbrai
Apollónnak bemutatott áldozattal, s miközben Déiphobosz színlelt barátsággal a keblére ölelte,

Parisz, aki az isten szobra mögé rejtőzött, mérgezett nyilat lőtt - mások szerint kardot döfött - a
sarkába. De Akhilleusz halála előtt még lekapott az oltárról néhány égő fahasábot, hevesen
csapkodni kezdett maga körül, s sok trójait meg templomszolgát agyonütött.23 Közben
Odüsszeusz, Aiász és Diomédész gyanút fogott, hogy Akhilleusz árulást követ el, s utánament a
templomba. Parisz és Déiphobosz kirohant mellettük az ajtón, ők meg bementek, s Akhilleusz,
aki a karjaik közt lehelte ki a lelkét, megkérte őket, hogy Trója bukása után Polüxenét áldozzák
fel a sírján. Aiász a vállán cipelte ki a szentélyből a holttestet, a trójaiak megpróbálták elrabolni,
de a görögök elűzték őket, és a hajókhoz szállították a [463 (164.j.-164.k.)] tetemet. Mások
viszont azt állítják, hogy a csetepatéban a trójaiak kerekedtek felül, és mindaddig nem adták ki
Akhilleusz holttestét, amíg a görögök vissza nem adták a váltságdíjat, amelyet Priamosz fizetett
Hektórért.24
l) A görögöket mélységesen megrendítette nagy veszteségük. Poszeidón viszont megígérte
Thetisznek, hogy egy szigetet szentel a Fekete-tengerben Akhilleusznak, ahol a parton lakó
törzsek az idők végezetéig isteneknek járó áldozatokat fognak bemutatni neki. Egész
sereg Néreisz érkezett Trójába, hogy Thetisszel együtt gyászoljon, és kétségbeesve állt a holttest
körül, mialatt a kilenc múzsa siratódalokat énekelt. Tizenhét teljes napig gyászoltak, s noha
Agamemnón és vezértársai sok könnyet ontottak, a közkatonák közül senki sem szomorkodott
túlságosan, hogy egy ilyen hírhedt áruló meghalt. A tizennyolcadik napon aztán máglyán
elégették a holttestét, hamvait összekeverték Patroklosz hamvaival, betették egy aranyurnába,
amelyet Héphaisztosz készített, s Thetisz kapott nászajándékba Dionűszosztól, s az urnát
eltemették a Hellészpontosz bejáratát védő Szigaion félszigeten. A görögök magas sírhalmot
emeltek föléje.25 Egy közeli faluban, Akhilleiónban van egy Akhilleusznak szentelt templom, ahol
női fülbevaló van a szobra fülében.26
m ) Miközben az akhájok temetési játékokat rendeztek a tiszteletére - a kocsiversenyt
Eumélosz, a versenyfutást Diomédész, a diszkoszvetést Aiász, a céllövést Teukrosz nyerte meg -,
Thetisz elragadta Akhilleusz lelkét a máglyáról, és Leuké szigetére vitte, amely most
Akhilleusz szent szigete. A Duna torkolatával szemközt fekszik, kerülete két és fél mérföld, erdő
borítja, s tele van vad meg szelíd állatokkal. Egyszer bizonyos Leónümosz nevű krotóni, aki
súlyosan megsebesült a mellén a szomszédos Locri Epizephyrii lakóival vívott ütközetben,
elment Delphoiba, hogy megtudja, hogyan gyógyulhatna meg. A Pűthia ezt tanácsolta neki: —
Hajózz [464 (164.k.-164.m.)] Leuké szigetére. Ott a Kis Aiász, akinek szellemét ellenfeleid
segítségül hívták, megjelenik, és begyógyítja a sebed. - Leónümosz néhány hónap múlva épen és
egészségesen tért haza, s közölte, hogy találkozott Akhilleusszal, Patroklosszal, Antilokhosszal, a
Nagy Aiásszal, s végül a Kis Aiásszal is, aki csakugyan meggyógyította. Helené, aki már
Akhilleusz felesége volt, azt mondta neki: - Kérlek, Leónümosz, hajózz Hímerába, s közöld
Helené rágalmazójával, hogy azért vakult meg, mert kegyvesztett lett Helenénél. - Azok a
tengerészek, akik a Boszporosztól északi irányba, Olbia felé tartanak, sokszor hallják a vízen
keresztül Akhilleuszt, amint Homérosz költeményeit énekli, s hangját lópaták dobogása, harci
kiáltások és fegyvercsörgés kísérik.27
n) Akhilleusz röviddel a halála előtt hált először együtt Helenével, álmában, amelyet anyja,
Thetisz bocsátott rá. Ez az élmény olyan gyönyörűséggel töltötte el, hogy megkérte Helenét,
mutassa meg magát neki a valóságban is Trója falairól. Helené teljesítette kérését, s Akhilleusz
szenvedélyesen beleszeretett. Mivel az asszony ötödik férje volt, Kréta szigetén Pemptosznak
(„ötödik") nevezik. Elődei Thészeusz, Meneláosz, Parisz s végül Déiphobosz voltak.28
o) Mások szerint viszont Akhilleusz Hádész hatalmában van, és keservesen panaszkodik sorsa
miatt, miközben az Aszphodélosz Mezőkön bolyong. De olyanok is vannak, akik úgy tudják, hogy
Médeiát vette nőül, és királyi módon él az Elíziumi Mezőkön vagy a Boldogok Szigetén.29
p ) Egy jósda parancsára emlékművet állítottak Akhilleusznak Olümpiában, a régi
Gümnasziónban. Az ünnepi játékok kezdetén az éliszi nők naplementekor gyászszertartást
rendeznek a tiszteletére az emlékműnél. A dódónéi jósda utasítására a thesszáliaiak is minden
évben áldoznak Akhilleusznak. A Spárta felöl északi irányba vezető országúton áll egy szentély,
amelyet [465 (164.m.-164.p.)] ükunokája, Prax épített a tiszteletére. A nyilvánosság

számára zárva van; csak azok a fiúk léphetik át a küszöbét, hogy áldozatot mutassanak be
Akhilleusznak, akiknek a szomszédos platánligetben meg kell vívniok utána egymással. 30
1. Quintus Smyrnaeus: Posthomerica I. 18. ss.; Apollodórosz: Epitomé V. 1-2.; Leszkhész: Kis Iliász,
idézi Pauszaniasz III. 26. 7.
2. Eusztathiosz: Homéroszról 1696. o.; Apollodórosz: uo.; Rawlinson: Excidium Troiae.
3. Apollodórosz I. 8. 6.; Homérosz: Iliász II. 212. ss., a 219. s. szkholionjával; Tzetzész: Lükophrónról
999.
4. Tzetzész: uo.; Servius: Vergilius Aeneise I. énekének 495. soráról; Trüphiodórosz 37.; Milétoszi
Arktínosz: Aithiopisz, idézi Proklosz: Khrésztomathia 2.; Pauszaniasz X. 31. 1. és V. 11. 2.
5. Tzetzész: Lükophrónról 995.
6. Servius: Vergilius Aeneise I. énekének 493. soráról; Apollodórosz III. 12. 4. és Epitomé V. 3.
7. Diodorus Siculus II. 22.; Pauszaniasz I. 42. 2.; Hérodotosz V. 54.; Sztrabón XV. 3. 2.; Aiszkhülosz,
idézi Sztrabón: uo.
8. Diodorus Siculus: uo.; Pauszaniasz X. 31. 2.; Ovidius: Amores I. 8. 3-4.; Homérosz: Odüsszeia XI. 522.;
Arktínosz, idézi Proklosz: Khrésztomathia 2.
9. Dictys Cretensis IV. 4.
10. Apollodórosz: Epitomé V. 3.; Pindarosz: Püthói ódák VI. 28. ss.
11. Apollodórosz I. 9. 9. és III. 10. 8.; Homérosz: Odüsszeia III. 452.; Hyginus: 252. Fabula;
Philosztratosz : Héróika III. 2.
12. Homérosz: Odüsszeia III. 112.; XXIV. 17. és Iliász 556.; Eusztathiosz: Homéroszról 1697. o.
13. Homérosz: Odüsszeia XXIV. 16. és 78.; Pauszaniasz III. 19. 1 1 . [ 466 (164.p.)]
14. Dictys Cretensis IV. 5.; Quintus Smyrnaeus: Posthomerica II. 224. ss.; Philosztratosz: Képek II. 7.;
Aiszkhülosz: Pszükhosztaszia, idézi Plutarkhosz: Hogyan kell egy fiatalembernek verset hallgatni? 2.
15. Dictys Cretensis IV. 6.; Philosztratosz: Héróika III. 4.
16. Diodorus Siculus II. 22.; Sztrabón XIII. 1. 11.
17. Apollodórosz III. 12. 4.; Milétoszi Arktínosz: Aithiopisz idézi Proklosz: Khrésztomathia 2.; Ovidius:
Átváltozások XIII. 578. ss.
18. Servius: Vergilius Aeneise I. énekének 755. és 493. soráról; Pauszaniasz X. 31. 2.; Arisztophanész: A
felhők 622., szkholion.
19. Dictys Cretensis VI. 10.
20. Szimónidész, idézi Sztrabón XV. 3. 2.; Pauszaniasz III. 3. 6. és I. 42. 2.
21. Milétoszi Arktínosz: Aithiopisz, idézi Proklosz: Khrésztomathia 2 . ; Ovidius: Átváltozások XII. 580.
ss.; Hyginus: 107. Fabula; Apollodórosz: Epitomé V. 3.
22. Hyginus: uo.; Apollodórosz: Epitomé V. 4.; Homérosz: Odüsszeia XXIV. 42.
23. Rawlinson: Excidium Troiae; Darész 34.; Dictys Cretensis IV. 1 1 . ; Servius: Vergilius Aeneise VI.
énekének 57. soráról; A Vatikán második mitográfusa 205.
24. Dictys Cretensis IV. 10-13.; Servius: Vergilius Aeneise III. énekének 322. soráról; Tzetzész:
25. Quintus Smyrnaeus III. 766-80.; Apollodórosz: Epitomé V. 5.; Dictys Cretensis IV. 13-14.; Tzetzész:
Posthomerica 431-67.; Homérosz: Odüsszeia XXIV. 43-84.
26. Sztrabón XI. 2. 6.; Milétoszi Arktínosz: Aithiopisz, idézi Proklosz: Khrésztomathia 2.; Apollodórosz:
uo.
27. Pauszaniasz III. 19. 11.; Philosztratosz: Héróika XX. 32-40.
28. Tzetzész: Lükophrónról 143. és 174.; Servius: Vergilius Aeneise I. énekének 34. soráról.
29. Homérosz: Odüsszeia XI. 471-540.; Ibükosz, idézi Apollóniosz Rhodiosz IV. 815., szkholion;
Apollodórosz: uo. [467 (164.)]
30. Philosztratosz: Héróika XIX. 14.; Pauszaniasz VI. 23. 2. és III. 20. 8.
1. Pentheszileia a Thészeusz és Héraklész által legyőzött amazónok egyike volt; más

szavakkal: Athéné harcos papnői közé tartozott, akiket a Görögországba betolakodó aiolok
legyőztek (lásd 100. 1. és 131. 2.). Az eset színhelye azért Trója, mert a népek szövetségének,
amelynek Priamosz volt a feje, állítólag valamennyi kisázsiai törzs tagja volt. Pentheszileia az
Iliászban nem szerepel, de az, hogy holttestét Akhilleusz megbecsteleníti, jellegzetesen
homéroszi. Tekintve, hogy annyi más klasszikus szövegben említés történik róla, lehetséges,
hogy a róla szóló részletet a Peiszisztratosz által megbízott szövegkritikusok törölték az
eposzból. Dictys Cretensis (IV. 2. 3.) modernizálja a történetet: szerinte Pentheszileia nagy
hadsereg élén vonult Trójába, s mikor látta, hogy Hektór meghalt, el akart vonulni, de Parisz

arannyal és ezüsttel megvesztegette, hogy maradjon. Akhilleusz első összecsapásuk alkalmával
átdöfte dárdájával Pentheszileiát, és a hajánál fogva rángatta le a nyeregből. Miközben
haldokolva feküdt a földön, a görög katonák kiabálni kezdtek: - Dobd a kutyák elé ezt a férfit
játszó nőszemélyt! Hadd bűnhődjék meg, amiért átlépte a nőiesség határait! - Akhilleusz hiába
követelte, hogy temessék el tisztességesen, Diomédész a lábánál fogva megragadta a holttestet, a
Szkamandrosz partjára vonszolta, és bedobta a vízbe.
A görög mondavilágban az öreg dajkák rendszerint az istennő Banya-alakját jelképezik (lásd
24. 9.), s ez alól Pentheszileia dajkája, Klété („a segítségül hívott") sem kivétel.
2. Kisszia („borostyán") valószínűleg egy korábbi mellékneve annak a sokféleképpen nevezett
istennőnek, aki Görögországban, Thrákiában, Kisázsiában és Szíriában a borostyán- és
szőlőtőke-orgiák védnöke volt [468 (164.1.-164.2.)] (lásd 168. 3.). Memnón "kissziai"-jai
azonban nem mások, mint a "szúszai"-ak („liliom-emberek"), akiket Susannah, vagyis Asztarté
Liliom-istennő tiszteletére neveztek így. Priamosz valószínűleg nem az asszírokhoz, hanem a
hettitákhoz fordult segítségért, akik szárazföldön is, tengeren is küldhettek segédcsapatokat
Szíriából. „Memnón"-t („elszánt"), a görög királyok gyakori melléknevét - fokozva: Agamemnón
(„nagyon elszánt") - e mítoszban összekavarták Mnémónnal, az asszír Artaxerxész
melléknevével, és Amenophisznak, annak a fáraónak a nevével, akinek a tiszteletére Thébában a
híres fekete éneklő szobrot emelték. Az üreges kőszobrot a felkelő nap sugarai felmelegítik, a
benne levő levegő kiterjed, és kitódul a szobor szűk torkán.
3. Akhilleuszt születésének, ifjúságának és halálának körülményei alapján ősi pelaszg szent
királyként kell felfognunk, akinek az a rendeltetése, hogy "ajaktalan" jósdai hérosszá váljon.
Mitológiai ellenfelének többféle neve volt, például „Hektór", „Parisz" és „Apollón". Itt
Kisszia fia, Memnón az. Akhilleusz és Memnón párviadala, amelyet mindketten anyjuk
segítségével folytatnak, rá volt vésve a Küpszéloszi Ládára (Pauszaniasz V. 19. 1.) és Apollón
amüklai trónusára (Pauszaniasz III. 18. 7.); ezenkívül látható volt Lükiosz nagy csoportképén,
amelyet Apollónia lakói állítottak fel Olümpiában (Pauszaniasz V. 22. 2.). A két hős a szent
királyt és helyettesét jelképezi: Akhilleusz, a Tenger-istennő fia, a Növekvő Év Világító Szelleme,
Memnón, a Borostyánistennő fia, a Fogyó Év Sötét Szelleme, akinek az arany szőlőtő volt
szentelve. Felváltva ölik meg egymást a téli és nyári napfordulókor, a király mindig a sarkán
sebesül meg, helyettesének pedig a fejét vágják le karddal. Ebben az ősi felfogásban Akhilleuszt -
akin még nem ejtett foltot a nevét bitorló akháj és dór törzsfők visszataszító viselkedése - széles
körben héroszként tisztelték; s a nem homéroszi legenda, hogy Polüxené elárulta, azaz [469
(164.2.-164.3.)] kicsalta belőle sarka sebezhetőségének titkát, Llew Llaw-val, Cuchulainnel,
Sámsonnal és más jó hírnévnek örvendő bronzkori hérószokkal helyezi egy sorba.
Pentheszileiával folytatott küzdelme tehát valószínűleg ugyanolyan küzdelem volt, amilyet apja,
Péleusz folytatott Thetisszel (lásd 81. k.). Helené Leukéből küldött üzenete - a sziget ma
Romániához tartozik, s kopár fegyenctelep - Sztészikhorosz költőnek szólt (lásd 31. 9.
és 159. 1.).
4. Mivel Memnón keletről érkezett Priamosz segítségére, elnevezték „Éósz (a hajnal) fiá"-nak,
s mivel apa is kellett neki, természetes, hogy Éósz szeretőjére, Tithónoszra esett a választás
(lásd 40. c.). Az, hogy a Memnóniszok madaraknak öltözött leányok voltak, akik a téli
napfordulókor viadalra keltek, ahogy Ovidius írja, sokkal valószínűbb, mint az az elképzelés,
hogy a máglyán fekvő holttestből felszálló szikrák öltöttek testet. A viadal eredetileg - líbiai
szokás szerint - a főpapnői tisztségért folyt (lásd 8. 1.).
5. Akhilleuszt mint Olümpia szent királyát a nyári napforduló után gyászolták meg a
tiszteletére rendezett Olümpiai Temetési Játékokkal, helyettesét pedig, akit ott „Kronosz"-nak
neveztek, a téli napforduló után (lásd 138. 4.). A brit szigeteken ez a gyászünnep hol augusztus
elsejére, hol Szent István napjára esett, de annak ellenére, hogy az aranytaréjos ökörszemnek,
Kronosz madarának tetemét Szent István napján hordozták körül falun, a brit Memnóniszok a
vörösbegy, s nem áldozata, az ökörszem tiszteletére „hulltak le énekelve és zokogva": nem a
szent királyt, hanem helyettesét gyászolták.
6. Akhilleusz krétai hérosz-szentélyét valószínűleg pelaszg bevándorlók építették; a platán
azonban krétai fa. Mivel a platánlevél Rheia zöld tenyerét jelképezte, Akhilleuszt azért

nevezhették Pemptosznak („ötödik"), hogy az istennő ötödik Daktüloszával, Akészidásszal, [470
(164.3.-164.6.)] vagyis a jóstehetséggel megáldott kisujjal azonosítsák, mint ahogy Héraklészt az
első, a férfiasságot jelképező hüvelykujjal azonosították (lásd 53.1.).
7. Priamosz arany szőlőtőkéje, amellyel megvesztegette Tithónoszt, hogy küldje el Memnónt,
valószínűleg az a szőlőtőke volt, amelyet Zeusz ajándékozott Trósznak kárpótlásul Ganümédész
megerőszakolásáért (lásd 29. b.).
165. Aiász őrültsége
Amikor Thetisz úgy döntött, hogy Akhilleusz fegyvereit a legbátrabb görögnek kell adni, aki még
nem esett el trója alatt, csak Aiász és Odüsszeusz - akik együtt védték bátran a holttestet 1 -
merte bejelenteni, hogy igényt tart rájuk. Egyesek szerint Agamemnón, aki nem állhatta az
Aiakosz-házat, Aiász igényét elutasította, és a fegyvereket Meneláosz és Odüsszeusz közt
osztotta szét, mert az ő jóindulatukat sokkal többre becsülte.2 Mások szerint kitért a kínos
döntés elől, s az ügyet a görög vezérek tanácsa elé utalta, akik titkos szavazással határoztak. De
lehet, hogy a krétaiakra meg más szövetségesekre bízta a döntést, vagy a trójai foglyokat
kényszerítette, hogy árulják el: a két igénylő közül melyik okozott több kárt nekik.3 Valójában
azonban az történt, hogy mialatt Aiász és Odüsszeusz versengve dicsekedtek hőstetteikkel,
Nesztór azt tanácsolta Agamemnónnak, hogy küldjön éjnek idején kémeket Trója falai alá:
hallgassák ki az ellenség elfogulatlan véleményét. Sikerült is titokban kihallgatniok egy
beszélgető leánycsoportot. Mikor az egyik Aiászt kezdte dicsérni, hogy nem félt a nyílzáporban
elcipelni a csatamezőről a halott Akhilleuszt, egy másik - Athéné sugalmazására - azt mondta rá:
- Badarság! Ennyit egy rabszolganő is megtesz, ha valaki a vállára rak egy holttestet! De ha [471
(164.6.-165.a.)] fegyvert nyomsz a markába, nem meri használni. Nem Aiásznak, hanem
Odüsszeusznak kellett támadásunk terhét viselnie.4
b) Agamemnón erre Odüsszeusznak ítélte a fegyvereket. Persze se ő, se Meneláosz nem merte
volna így megsérteni Aiászt, ha Akhilleusz életben van: ő ugyanis vitéz unokabátyját becsülte a
legtöbbre a világon. A viszályt maga Zeusz idézte elő.5
c) Aiász vak dühében még aznap éjjel bosszút akart állni görög bajtársain. De Athéné
megőrjítette, s Aiászt karddal a kezében azok közé a marhák meg juhok közé szabadította,
amelyeket a trójai birtokokról hajtottak el a közös zsákmány egy részeként. Aiász irtózatos
mészárlást rendezett köztük, aztán az életben maradt jószágokat összekötözte, a táborba
hajtotta, s folytatta a mészáros-munkát. Kiválasztott két fehér lábú kost, az egyiknek lecsapta a
fejét, és kivágta a nyelvét, mivel Agamemnónnak vagy Meneláosznak nézte, a másikat meg egy
oszlophoz kötözte, kötőfékkel megkorbácsolta, s közben szitkozódott, és álnok Odüsszeusznak
nevezte.6
d) Végül ismét észhez tért, s a végsőkig kétségbeesve magához hívta Tekmésszától született
fiát, Eurüszakészt. Neki adta az óriási, hét bőrből készült pajzsot, amelyről a fiú a nevét kapta. -
Többi fegyverem temessék mellém, ha meghalok - mondotta. Féltestvére, Teukrosz, Priamosz
fogságba esett húgának, Hésziónénak a fia, éppen Műsziában volt, de Aiász üzenetet hagyott
neki, s kinevezte Eurüszakész gyámjának azzal, hogy vigye haza nagyszüleihez, Telamónhoz és
Eriboiához, Szalamiszba. Üzent Tekmésszának is, hogy menekülni akar Athéné haragja elől:
megfürdik egy tenger-öbölben, és keres egy földdarabot, amelyre még senki se tette a lábát,
hogy biztonságban eláshassa kardját; aztán elszántan útra kelt, hogy meghaljon.
e) A kardot - ugyanazt, amelyet Hektórtól kapott [472 (165.a.-165.e.)] cserébe a bíbor
kardszíjért — hegyével fölfelé leszúrta a földbe, megkérte Zeuszt, hogy közölje Teukrosszal, hol
találhatja meg a holttestét, Hermészt, hogy vezesse lelkét az Aszphodélosz Mezőkre, és az
Erinnüszöket, hogy bosszulják meg, aztán beledölt a kardba. A kard azonban iszonyodott a
rábízott feladattól, s íj alakban hátrahajlott. Már hajnalodott, mire Aiásznak sikerült végeznie
magával, azaz sebezhető hónaljába nyomnia a kard hegyét.7
f) Közben a Műsziából visszatérő Teukrosznak alig sikerült megúsznia, hogy a jószágaik
lemészárlása miatt felháborodott görögök meg ne öljék. Kalkhász, aki jóstehetsége ellenére mit
sem tudott Aiász öngyilkosságáról, félrevonta Teukroszt, és azt javasolta, hogy zárja be Aiászt a
kunyhójába, mivel a haragvó Athéné megőrjítette. Aszklépiosz fia, Podaleiriosz azonos

véleményen volt vele; ugyanolyan ügyes orvos volt, amilyen kitűnő sebész a fivére, Makháón: ő
állapította meg elsőnek Aiász villogó tekintetéből, hogy megőrült. 8 De Teukrosz csak a fejét
rázta, mivel Zeusz már értesítette bátyja haláláról, és szomorúan elindult Tekmésszával,
hogy megkeresse a holttestet.
g) Aiász vértócsában hevert. Teukroszt határtalan szomorúság fogta el. Hogy térjen ezek után
haza Szalamiszba, hogy nézzen apja, Telamón szemébe? Miközben ott állt, és a haját tépte,
hozzálépett Meneláosz, és megtiltotta, hogy eltemesse Aiászt: hagyja csak a mohó denevérek és
jámbor keselyűk prédájául. Teukrosz azt válaszolta, hogy törődjön a maga dolgával, megbízta
Eurüszakészt, hogy oltalomkeresőnek öltözve mutassa fel az arra járóknak a maga, valamint
Teukrosz és Tekméssza hajfürtjét, és vigyázzon Aiász holttestére - amelyre Tekméssza
ráterítette a maga ruháját -, s dühösen elment Agamemnónhoz. Vita keletkezett, amelybe
Odüsszeusz is beleszólt, s nemcsak Agamemnónt sürgette, hogy engedélyezze a temetési
szertartást, [473 (165.e.-165.g.)] hanem a segítségét is felajánlotta Teukrosznak a szertartás
lebonyolításához. Teukrosz elismerte Odüsszeusz jóakaratát, de a segítségére nem tartott
igényt. Agamemnón - Kalkhász tanácsára - végül is beleegyezett, hogy Aiászt eltemessék a
Rhoiteion-fokon, koporsóban, mint az öngyilkosokat szokás. Máglyán nem égethették el,
mintha ütközetben halt volna hősi halált.9
h) Egyesek szerint Aiász és Odüsszeusz között azon tört ki a veszekedés, hogy kié legyen a
Palladion, mégpedig Trója bukása után.10 Mások azt mondják, hogy Aiász nem lett öngyilkos,
hanem a trójaiak ölték meg agyaggöröngyökkel egy jósda tanácsára, mivel az acél
nem fogott rajta. Ez azonban valószínűleg egy másik Aiász volt.11
i) Mikor Odüsszeusz később lent járt az Aszphodélosz Mezőkön, Aiász volt az egyetlen
szellem, aki nem közeledett hozzá, és visszautasította Odüsszeusz állítását, amikor az azzal
mentegette magát, hogy a szerencsétlenségért Zeuszt terheli a felelősség. Odüsszeusz akkorra
már bölcsen odaajándékozta a fegyvereket Akhilleusz fiának, Neoptolemosznak. Az aiolok
azonban, akik később telepedtek le Trójában, azt állítják, hogy Odüsszeusz útban hazafelé
vesztette el a fegyvereket egy hajótörés alkalmával, s a hullámok Thetisz utasítására kivetették
őket Aiásznak a Rhoiteion-fokon levő sírja mellé. Hadrianus császár uralkodása idején a
tengerár kimosta Aiász sírját, s napvilágra került óriási csontváza. Csak a térdkalácsa akkora
volt, mint a diszkosz, amelyet a gyerekek használnak, mikor az öttusát gyakorolják. A császár
parancsára a csontokat újból elföldelték.12
j) A szalamisziak szerint Aiász halálakor egy új virág tűnt fel a szigetükön: kisebb, mint a
liliom, fehér, vörös foltokkal, a szirmain - akár a jácintén - az Ai! Ai! ("jaj! jaj!") betűkkel. De
általánosabb az a nézet, hogy az új virág Aiász véréből fakadt azon a helyen, ahol elesett, [474
(165.g.-165.j.)] mert a betűk azt is jelenthetik, hogy Aiász Aiakidész, vagyis Aiax, az aiakida. A
szalamiszi piactéren áll egy Aiász-templom, s benne egy ébenfa szobor; a kikötőtől
nem messze pedig egy követ mutogatnak: azon ült Telamón, mikor a hajó után nézett, amelyik
Auliszba vitte fiait.13
k) Teukrosz végül is hazatért Szalamiszba, de Telamón másodfokú testvérgyilkossággal
vádolta, mert nem erőszakolta ki, hogy Aiász kapja meg a vitás fegyvereket. Mivel partra szállnia
nem volt szabad, Teukrosz a tengerről védekezett, s a bírák a partról hallgatták. Telamónt is
erre kényszerítette apja, Aiakosz, mikor testvére, Phókosz meggyilkolásával vádolták. S miként
annak idején Telamónt, Teukroszt is bűnösnek ítélték, és száműzték, mert nem hozta haza sem
Aiász csontjait, sem Tekmésszát, sem Eurüszakészt, és ez hanyagságát bizonyította. Teukrosz
Küprosz szigetére hajózott, ahol Apollón segítségével és a szidón Bélosz király hozzájárulásával
megalapította a másik Szalamiszt.14
l) Az athéniak névadó héroszaik egyikeként tisztelik Aiászt, és azt állítják, hogy Eurüszakész
fia, Philaiosz athéni polgár lett, és átadta nekik az uralmat Szalamisz fölött.15
1.Homérosz: Odüsszeia XI. 543. ss.; Szophoklész Aiászának Argumentuma.
2.Hyginus: 107. Fabula.
3. Pindarosz: Nemeai ódák VIII. 26. ss.; Ovidius: Átváltozások XII. 620. ss.; Apollodórosz Epitomé V. 6.;
Homérosz: Odüsszeia XI. 547., szkholion.
4. Leszkhész: Kis Iliász, idézi Arisztophanész: A lovagok 1056., szkholion.

5. Homérosz: Odüsszeia XI. 559-60.
6. Szophoklész Aiászának Argumentuma; Zénobiosz: Közmondások I. 43.
7. Szophoklész: Aiász; Aiszkhülosz, idézi az Aiász 833. [475 (165.j.-165.l.)] és az Iliász XXIII. 821.
sorának szkholiasztája; Milétoszi Arktínosz: Aithiopisz, idézi Plutarkhosz: Iszthmoszi ódák III. 53.,
szkholion.
8. Arktínosz: Ílión lerombolása, idézi Eusztathiosz: Homérosz Iliásza XIII. énekének 515. soránál.
9. Apollodórosz: Epitomé V. 7.; Philosztratosz: Héróika XIII. 7.
10. Dictys Cretensis V. 14-15.
11. Szophoklész Aiászának Argumentuma.
12. Homérosz: Odüsszeia I. 543. ss.; Pauszaniasz I. 35. 3.; Philosztratosz: Héróika I. 2.
13. Pauszaniasz I. 35. 2-3.; Ovidius: Átváltozások XIII. 382. ss.
14. Pauszaniasz I. 28. 12. és VIII. 15. 3.; Servius: Vergilius Aeneise I. énekének 619. soráról; Pindarosz:
Nemeai ódák IV. 60.; Aiszkhülosz: Perzsák I. 35. 2. és 5. 2.
15. Hérodotosz VI. 35.; Pauszaniasz I. 35. 2.; Plutarkhosz: Szolón XI.
1. E történetben kevés a mitológiai elem. Aiász talán valamilyen ciprusi képen volt látható,
amint éppen oszlophoz kötöz egy kost; nem azért, mert megőrült, hanem azért, mert ez az
áldozat bemutatásának egyik formája, amely Krétából került át és honosodott meg Küprosz
szigetén (lásd 39. 2.).
2. Homérosz jácintja a kék szarkaláb – hyacinthos grapta -, amelynek a szirmain alul a régi
görög AI betűkhöz hasonló jelek vannak. A virág a krétai Hüakinthosznak is szent virága volt
(lásd 2 1 . 8.).
3. Aiász csontváza, amelyet Hadrianus ismét eltemettetett, alighanem valamelyik jóval
korábban élt hérosz csontváza volt, éppúgy, mint Thészeuszé (lásd 104. i.). Peiszisztratosz
kihasználta Aiásznak Attikával való állítólagos kapcsolatát, s bejelentette igényét Szalamisz
szigetére, amely előzőleg Megaráé volt. Követelését állítólag úgy támasztotta alá, hogy hamis
sorokat (lásd 163. [476 (165.1.-165.3.)] 1. ) illesztett a homéroszi kánonba (Iliász II. 458-559.;
Arisztotelész: Rhétorika I. 15.; Plutarkhosz: Szolón 10.). Aia a gaia („föld") régi alakja, s az aiász
(Ajax) valószínűleg „falusit, parasztot" jelent.
4. A kard helyett agyaggöröngyökkel való kivégzés a vérbűn elkerülésének egyik ősi módja
volt. Ennek a másik Aiásznak a megölése tehát nem a trójai ellenség, hanem saját rokonai műve
lehetett.
5. Történeti szempontból igen fontos, hogy Odüsszeusz és Aiász összeveszett rajta, kié legyen
a Palladion. Szophoklész azonban hanyagul összekeverte a Nagy Aiászt a Kis Aiásszal (lásd 166.
2.).
166. A trójai jósigék
Akhilleusz meghalt, s a görögök kezdték reményüket veszteni. Kalkhász ekkor kinyilatkoztatta,

hogy Tróját csakis Héraklész íja és nyílvesszői segítségével vehetik be. Megbízták hát
Odüsszeuszt és Diomédészt, hogy hajózzanak Lémnosz szigetére, és hozzák el a fegyvereket
Philoktétésztől, jelenlegi tulajdonosuktól.1
b) Egyesek szerint az eltelt tíz év alatt Aktór király juhásza, Dolophión fia, Phimakhosz adott
hajlékot Philoktétésznek, s ő kötözgette bűzlő sebét is. Mások úgy tudják, hogy Philoktétész
meliboiai katonái közül néhány vele együtt letelepedett Lémnoszon, s hogy az Aszklépiádok már
a küldöttség odaérkezése előtt meggyógyították lémnoszi földdel, vagy Héphaisztosz, fia,
Püliosz vagy Péliosz gyógyította meg. Gyógyulása után Philoktétész állítólag meghódított
néhány kis szigetet a trójai partok mentén Euneusz király számára, elűzve róluk a kár
lakosságot, s szívességét Euneusz azzal hálálta meg, hogy nekiadta a lémnoszi Akaisza vidékét. 2
Vagyis Odüsszeusznak és Diomédésznek nem kellett Philoktétészt orvosi kezelés ígéretével
csalogatnia, [477 (165.3.-166.b.)] készségesen velük ment, az íjjal és a nyílvesszőkkel együtt,
hogy megnyerje számukra a háborút, és dicsőséget szerezzen magának. De olyan hagyomány is
van, amely szerint már jóval a küldöttek megérkezése előtt belehalt sebébe, s örököseit vették
rá, hogy adják kölcsön az íjat.3

c) Valójában azonban Philoktétész Lémnoszon maradt, pedig iszonyúan szenvedett, míg
Odüsszeusz csellel rá nem vette, hogy adja neki az íjat meg a nyílvesszőket. De Diomédész (és
nem Neoptolemosz, mint egyesek tévesen hiszik) nem akart belekeveredni a lopásba,
és azt tanácsolta Philoktétésznek, hogy követelje vissza jogos tulajdonát. Ekkor avatkozott be
Héraklész, az isten. - Menj Trójába velük, Philoktétész - mondta -, s én odaküldök egy
Aszklepiádot, hogy gyógyítson meg. Mert Trójának másodszor is az én nyilaimtól kell elesnie.
Téged fognak a görögök legbátrabb harcosuknak kikiáltani. Megölöd Pariszt, részt veszel Trója
meghódításában, hazaküldöd a zsákmányt, de a legnemesebb díjat visszatartod apád, Poiász
számára. De jól jegyezd meg: Tróját nem veheted be Akhilleusz fia, Neoptolemosz nélkül, s ő se
veheti be nélküled!4
d) Philoktétész engedelmeskedett, s mikor megérkezett a görög táborba, friss vízzel lemosták,
és Apollón templomában fektették le aludni. Miközben aludt, Makháón, a seborvos kivágta a
sebből a bűzlő húst, meglocsolta borral, és gyógyfüveket meg kígyókövet tett rá. De vannak, akik
szerint a műtétet Makháón fivére, Podaleiriosz, az orvos végezte el.5
e ) Mihelyt Philoktétész talpra állt, azonnal kihívta Pariszt íjversenyre. Első nyílvesszője célt
tévesztett, a második átfúrta Parisz íjat tartó bal kezét, a harmadik kilőtte a jobb szemét, a
negyedik pedig a bokájába fúródott, és halálos sebet ejtett rajta. Meneláosz megpróbált
végezni Parisszal, annak azonban sikerült elsántikálnia a harcmezőről, és visszamenekülnie
Trójába. A trójaiak [478 (166.b.-166.e.)] még aznap éjjel kivitték az Ída hegyére, ahol megkérte
volt szeretőjét, Oinóné nimfát, hogy gyógyítsa meg. Oinóné azonban annyira gyűlölte Helenét,
hogy csak a fejét rázta könyörtelenül. Pariszt visszavitték a városba, és meg is halt. Oinóné
hamarosan megsajnálta, s egy kosár gyógyfűvel Trójába rohant, de Pariszt már halva találta.
Mérhetetlen bánatában leugrott a falakról, vagy felakasztotta magát, vagy Parisszal együtt
elégettette magát a máglyán - ma már senki sem emlékszik, hogyan végzett magával. Egyesek
azzal mentegetik Oinónét, hogy azonnal meggyógyította volna Pariszt, ha apja meg nem
akadályozza. így kénytelen volt megvárni, míg apja eltávozik hazulról, hogy elhozhassa a
gyógyfüveket, de akkor már késő volt.6
f ) Helenosz és Déiphobosz kezdtek vetélkedni Heléné kezéért, és Priamosz Déiphoboszt
támogatta, azzal az indokolással, hogy ő bizonyult bátrabbnak. Csakhogy Helené - annak
ellenére, hogy Parisszal kötött házasságát az istenek ütötték nyélbe — nem tudta elfelejteni,
hogy még mindig spártai királynő és Meneláosz felesége. Egy éjjel az őrszemek rajtakapták,
amint kötelet próbált kötni a bástya csipkés oromzatára, hogy megszökjön. Déiphobosz elé
vezették, aki kényszeritette, hogy feleségül menjen hozzá. A többi trójainak nagyon nem tetszett
a dolog, s Helenosz azonnal el is hagyta a várost, kiköltözött Ariszbéval az Ída-hegy lejtőire.7
g ) Mikor Agamemnón megtudta Kalkhásztól, hogy csak Helenosz ismeri a Tróját védő titkos
jósigéket, megbízta Odüsszeuszt, hogy lessen rá, és hozza a görög táborba. Helenosz
történetesen éppen Khrűszésznél vendégeskedett a thümbrai Apollón templomában, amikor
Odüsszeusz, aki őt kereste, belépett. Kiderült, hogy hajlandó elárulni a jósigéket, de csak azzal a
feltétellel, hogy otthont biztosítanak a számára valamelyik távoli országban. Nem azért szökött
meg Trójából, jelentette ki, mert a haláltól félt, hanem azért, mert sem [479 (166.e.-166.g.)] ő,
sem Aineiász nem tudott átsiklani afölött, hogy Parisz éppen ebben a templomban szentségtörő
módon meggyilkolta Akhilleuszt, s a gaztettért még csak meg sem engesztelték Apollónt.8
h) — Legyen. Ne hallgass el semmit, s magam állok jót életedért és biztonságodért - mondta
Odüsszeusz.
— A jósige rövid és világos - felelte Helenosz. – Trója még az idei nyáron elesik, ha Pelopsz egy
bizonyos csontja a táborotokba kerül, ha Neoptolemosz harcba száll, s ha ellopják a fellegvárból
Athéné Palladionját - mert amíg ott van, nem lehet rést ütni a falakon.9
Agamemnón azonnal elküldött Píszába Pelopsz vállcsontjáért. Közben Odüsszeusz, Phoinix és
Diomédész Szkűroszba hajózott, és rábeszélte Lükomédészt, hogy engedje Trója alá
Neoptolemoszt, aki egyesek szerint akkor még csak tizenkét esztendős volt. Amikor
megérkezett, megjelent előtte Akhilleusz szelleme, és Neoptolemosz ettől fogva mind a
tanácsban, mind a harcban kitűnt. Odüsszeusz szívesen adta át neki Akhilleusz
fegyvereit.10

i) A trójaiak erősítést kaptak: egy műsziai sereg élén megérkezett Télephosz fia, Eurüpülosz.
Priamosz, aki előzőleg egy arany szőlőtőkét ajánlott fel Eurüpülosz anyjának, ha eljön a fia,
mindjárt el is jegyezte Kaszszandrával. Eurüpülosz elszánt harcosnak bizonyult, és megölte
Makháónt, a seborvost. Ez az oka, hogy Aszklépiosz pergamóni szentélyében, ahol minden
szertartás Télephoszt dicsőítő himnusszal kezdődik, fiának, Eurüpülosznak a nevét bizonyos
alkalmakkor nem szabad kiejteni. Makháón csontjait Nesztór visszavitte Pűloszba, és sok beteg
gyógyult meg a geraneiai szentélyben. Virágfüzérekkel díszített bronzszobra a "Rózsá"-nak
nevezett szent tér fő helyén áll. Eurüpüloszt később Neoptolemosz ölte meg.11
j) Röviddel Trója eleste előtt olyan hevesekké váltaka nézeteltérések Priamosz fiai között,
hogy Priamosz [480 (166.g.-166.j.)] felhatalmazta Anténórt az Agamemnónnal folytatandó
béketárgyalások megkezdésére. Mikor Anténór a görög táborba érkezett, Déiphobosz iránti
gyűlöletében belement, hogy Odüsszeusz kezére játssza a Palladiont és vele a várost. Jutalmul a
királyságot és Priamosz kincseinek felét kötötte ki magának. Közölte Agamemnónnal, hogy
Aineiász segítségére is számítani lehet.12
k ) A tervet együttesen főzték ki. Ennek megfelelően Odüsszeusz megkérte Diomédészt, hogy
korbácsolja meg őt irgalmatlanul. Aztán véresen, mocskosan, rongyokba öltözve, szökött
rabszolgaként bebocsátást nyert Trójába. Álöltözetén egyedül Helené látott át, de mikor
négyszemközt faggatni kezdte, Odüsszeusz kitérő válaszokkal próbálta félrevezetni. Mikor
azonban Helené meghívta magához, nem utasíthatta vissza. Az asszony megfürdette, bekente
illatos kenőcsökkel, és finom ruhákat adott rá. Mivel ily módon kétségtelenné vált Odüsszeusz
kiléte, Helené ünnepélyesen megesküdött, hogy nem árulja el a trójaiaknak — addig is csak
Hekabé iránt érzett bizalmat -, ha Odüsszeusz részletesen feltárja előtte tervét. Helené
elmagyarázta, hogy már csak fogolyként tartják Trójában, és szeretne hazamenni. Ebben a
pillanatban belépett Hekabé. Odüsszeusz nyomban a lába elé vetette magát, és ijedtében sírva
könyörgött, hogy ne árulja el őt. Meglepő, de Hekabé megígérte. Odüsszeusz erre Hekabé
vezetésével sietve visszaindult, és egy csomó adattal épségben meg is érkezett barátaihoz. De
azt állította, hogy számos trójait megölt, mert nem akartak kaput nyitni neki.13
l) Egyesek szerint Odüsszeusz ekkor, egyedül lopta el a Palladiont. Mások szerint őt meg
Diomédészt, Athéné kedvenceit bízták meg a feladattal, egy keskeny, sáros föld alatti folyosón
kapaszkodtak föl a fellegvárba, megölték az alvó őröket, és együtt vették birtokukba a szobrot,
amelyet a papnő, Theánó, Anténór felesége, készséggel átadott nekik.14 A legelterjedtebb verzió
[481 (166.j.-166.l.)] azonban az, hogy Diomédész mászta meg a falat, Odüsszeusz válláról - mert
a létra rövid volt -, és egyedül ment be Trójába. Mikor karjában a Palladionnal újból felbukkant,
váll váll mellett indultak el a telihold fényénél a tábor felé. Odüsszeusz azonban azt akarta,
hogy övé legyen az egész dicsőség. Lemaradt egy kicsit Diomédésztől, akinek a vállára volt
szíjazva a szobor, és meg is ölte volna, ha Diomédész észre nem veszi kardja árnyékát, mivel a
hold még alacsonyan állt az égen. Villámgyorsan megfordult, ő is kardot rántott, s miután
lefegyverezte Odüsszeuszt, összekötözte a kezét, és ismételt rúgásokkal meg ökölcsapásokkal
hajtotta vissza a hajókhoz. Innen származik a „Diomédész ösztönzésére" szólás, amelyet
gyakran alkalmaznak azokra, akik kényszer hatására cselekszenek.15
m) A rómaiak azt állítják, hogy Odüsszeusz és Diomédész csak a Palladion másolatát lopták
el, amely ki volt téve közszemlére, s az eredeti szobrot Aineiász mentette meg, mikor Trója
elesett: többi szent holmijával együtt kicsempészte a városból, és épségben átvitte
Itáliába.16
1. Apollodórosz: Epitomé V. 8.; Tzetzész: Lükophrónról 911.; Szophoklész: Philoktétész 1. ss.
2. Hyginus: 102. Fabula; Eusztathiosz: Homéroszról 330. o.; Ptolemaiosz Héphaisztiónosz VI., idézi
Phótiosz 490. o.; Philosztratosz: Héróika 5.
3. Ptolemaiosz Héphaisztiónosz V., idézi Phótiosz 490. o.; Pauszaniasz I. 22. 6.
4. Apollodórosz: uo.; Philosztratosz: uo. és Philoktétész 915. ss. és 1409. ss.
5. Orpheusz és Dionűsziosz, idézi Tzetzész: Lükophrónról 911.; Apollodórosz: uo.
6. Tzetzész: Lükophrónról 61-2., 64. és 911.; Leszkhész: Kis Iliász; Apollodórosz III. 12. 6.
7. Apollodórosz: Epitomé V. 9 . ; Tzetzész: Lükophrónról [482 (166.l.-166.m.)] 143. és 168.;
Euripidész: Trójai nők 955-60.; Servius: Vergilius Aeneise II. énekének 166. soráról.

8. Apollodórosz: Epitomé V. 9-10.; Szophoklész: Philoktétész 606.; Orpheusz, idézi Tzetzész:
Lükophrónról 911.; Dictys Cretensis IV. 18.
9. Szophoklész: Philoktétész 1337-42.; Apollodórosz: uo.; Tzetzész: uo.
10. Apollodórosz: Epitomé V. 11.; Pauszaniasz V. 13. 3.; Homérosz: Odüsszeia XI. 506. ss.;
Philosztratosz: Képek 2.; Quintus Smyrnaeus: Posthomerica VI. 57-113. és VII. 169-430.; Rawlinson:
Excidium Troiae; Leszkhész: uo.
11. Homérosz: Odüsszeia XI. 520., szkholion; Dictys Cretensis IV. 14.; Kis Iliász, idézi Pauszaniasz III.
26. 7.; Apollodórosz: Epitomé V. 12.
12. Dictys Cretensis IV. 22. és V. 8.
13. Euripidész: Hekabé 239-50.; Homérosz: Odüsszeia IV. 242. ss.; Leszkhész: uo.
14. Apollodórosz: Epitomé V. 13.; Szophoklész: Töredék 367.; Servius: Vergilius Aeneise II. 166.
soráról; Homérosz: Iliász VI. 311., szkholion; Szuidasz: Palladion címszó alatt; Ióannes Malalasz:
Khronographika V. 109. o.; Dindorff-kiad.; Dictys Cretensis V. 5. 8.
15. Konón: Elbeszélések 34.; Servius: uo.
16. Halikarnasszoszi Dionűsziosz I. 68. ss.; Ovidius: Fasti VI. 434.
1. Ez a történet teljes egészében kitalált románc vagy dráma, kivéve a Palladion

eltulajdonítását, Hekabé érthetetlen beleegyezését, hogy nem árulja el Odüsszeuszt
(lásd 168. 5.), és azt, hogy Parisz egy bokáján ejtett sebbe halt bele (lásd 92. 10., 126. 3. és 164.j.).
Pelopsz vállcsontja valószínűleg delfincsontból készült (lásd 109. 5.). A Philoktétész halálának
körülményeiről szóló beszámolók közül minden jel szerint az a legrégebbi, amely szerint méreg
ölte meg: Héraklész hidravérbe mártott nyílvesszőinek mérge (lásd 162. 1.). [483 (166.1.)]
2. Pauszaniasz a következőket írja (V. 13. 3.): "Mikor a görögök hazatértek Trója alól, az a
hajó, amelyen Pelopsz vállcsontja volt, Euboia partjai előtt elsüllyedt egy viharban. Hosszú évek
múlva egy Damarmenosz (»vitorlafékező«) nevű eretriai halásznak olyan elképesztően
nagy csont akadt a hálójába, hogy elrejtette a homokban, aztán megkérdezte a delphoi jósdát,
hogy kinek a csontja lehet, és mit csináljon vele. Apollón úgy intézte, hogy ugyanaznap érkezett
a jósdába egy éliszi küldöttség is, s valamilyen járvány elleni orvosszert kért. A Pűthia azt felelte
az éliszieknek: »Szerezzétek vissza Pelopsz vállcsontját.« Damarmenoszhoz pedig így szólt:
»Add oda azt a csontot e követeknek.« Az élisziek gazdagon megjutalmazták Damarmenoszt: őt
és ivadékait nevezték ki a vállcsont őrévé. Mikor Éliszbe látogattam, a csont már nem volt
látható: az idő meg a tengervíz, amelyben oly sokáig hevert, bizonyára elporlasztotta."
167. A fa-ló
Athéné azt sugallta Hermész fiának, Prülisznek, hogy egy fa-ló segítségével be lehetne jutni
Trójába. Panópeusz fia, Epeiosz, egy Parnasszosz hegyéről való phókiszi, vállalta, hogy Athéné
irányításával ácsol egy ilyen lovat. Később persze Odüsszeusz az egész dicsőséget
magának igényelte e hadicselért.1
b) Epeiosz harminc hajóval érkezett a Küklaszokról Trója alá. Miként Apollón kartheai
templomának frízén látható, vízhordói tisztséget töltött be Átreusz udvarában, s noha ügyes
ökölvívó és kitűnő mesterember volt, gyávának született. Ezzel büntették az istenek apja
szószegéséért. Panópeusz ugyanis hamisan esküdött meg Athéné nevére, hogy a taphoszi
hadizsákmányból, amelyet Amphitrüón szerzett, nem sikkaszt el semmit. Epeiosz gyávasága
azóta közmondásossá vált.2 [484 (166.2.-167.b.)]
c ) Fenyőfa deszkából ácsolt egy óriási, belül üres lovat. Az egyik oldalán csapóajtó volt, a
másikon meg hatalmas vésett betűk hirdették, hogy Athénének van szentelve: „Épségben való
hazaérkezésükért előre is hálásan ajánlják fel ezt az ajándékot a görögök az Istennőnek." 3
Odüsszeusz rávette a legvitézebb görögöket, hogy teljes fegyverzetben kapaszkodjanak fel egy
kötéllétrán, és másszanak be a csapóajtón keresztül a ló belsejébe. Egyesek szerint
huszonhárman, mások szerint harmincnál is többen, ötvenen, sőt - ami teljes képtelenség -
háromezren bújtak el a lóban. Köztük volt Meneláosz, Odüsszeusz, Diomédész, Szthenelosz,
Akamász, Thoász és Neoptolemosz. Hosszas rábeszélésre

- miután megfenyegették és megvesztegették – Epeiosz is csatlakozott a társasághoz. Utolsónak
kapaszkodott fel, behúzta maga után a létrát, s mivel csak ő tudta kezelni a csapóajtót,
közvetlenül a tolózár mellé telepedett le.4
d ) Alkonyatkor a többi görög Agamemnón vezetésével Odüsszeusz utasítása szerint járt el:
felgyújtották a tábort, és hajóra szálltak, hogy másnap estig várakozzanak Tenedosz és a
Kalüdnosz-szigetek közelében. Csak Odüsszeusz elsőfokú unokatestvére, Autolükosz unokája,
Szinón maradt hátra, hogy jelzőtüzet gyújtson, ha visszatérhetnek.5
- Hajnalban a trójai felderítők jelentették, hogy a tábor hamuvá lett, a görögök elvonultak, és
egy óriási lovat hagytak a tengerparton. Priamosz és néhány fia kiment, hogy megnézze. Ahogy
ott álltak és bámultak, elsőnek Thümoitész törte meg a csendet. - Mivel Athénének hagyták itt
ajándékul - mondta -, javaslom, hogy vigyük be Trójába, és vontassuk fel az istennő fellegvárába.
- Nem! Nem! - kiáltotta Kapüsz. - Athéné túl sokáig a görögöket pártolta. Vagy gyújtsuk fel
azonnal, vagy törjük be az oldalát, és nézzük meg, mi van benne! - De Priamosz kijelentette: -
Thümoitésznek van [485 (167.c.-167.e.)] igaza. Görgőkre tesszük, és bevisszük a városba.
Athéné tulajdonát senki sem szentségtelenítheti meg! - Kiderült, hogy a ló túl széles, nem lehet
keresztülpréselni a kapun. Még akkor is négyszer elakadt, amikor szélesebb rést ütöttek a falon.
Aztán óriási erőfeszítéssel fölvonszolták a fellegvárba. De legalább olyan elővigyázatosak voltak,
hogy a rést újból befalazták maguk mögött. Amikor Kasszandra kijelentette, hogy a lóban
fegyveresek vannak, megint heves szóváltás tört ki. Kasszandra véleményén volt Anténór fia, a
látnok Láokoón is, akit némelyek tévesen Ankhiszész bátyjának neveznek. - Bolondok! -
kiáltotta. - Görögben még akkor se bízzatok, ha ajándékot hoz! - Azzal elhajította a dárdáját, a
fegyver remegve fúródott a ló oldalába, s az ütődéstől megcsörrentek a ló belsejében a
fegyverek. Éktelen kiabálás tört ki: - Fel kell gyújtani! Le kell hajítani a falról! - Csak Priamosz
hívei kérték: - Hadd maradjon!6
f) A vitát Szinón megérkezése szakította félbe. Két trójai katona vezette elő bilincsbe verve.
Amikor vallatóra fogták, azt állította, hogy Odüsszeusz már régen szerette volna eltenni őt láb
alól, mert tudja, ki gyilkolta meg Palamédészt. A görögök, folytatta, torkig vannak a háborúval, s
már hónapokkal azelőtt hazahajóztak volna, ha az egyfolytában tartó kedvezőtlen időjárás meg
nem akadályozza őket. Apollón azt tanácsolta nekik, hogy engeszteljék meg vérrel a szeleket
most is, mint amikor Auliszban rekedtek. - Erre - folytatta Szinón — Odüsszeusz előráncigálta
Kalkhászt, és követelte, hogy nevezze meg az áldozatot. Kalkhász nem volt hajlandó azonnal
válaszolni, hanem tíz napra visszavonult. A tíz nap leteltével belépett a tanácskozó kunyhóba, és
rám mutatott. Kétségtelen, hogy Odüsszeusz megvesztegette. A döntésnek valamennyi jelenlevő
örült: mindenki megkönnyebbült, hogy nem őt szemelték ki bűnbaknak. Engem meg bilincsbe
vertek. De egyszerre [486 (167.e.-167.f.)] csak kedvező szél kerekedett, társaim gyorsan
kifutottak a tengerre, én meg a nagy zűrzavarban megszöktem.
g ) Priamosz hitt a mesének, elismerte Szinónt oltalomkeresőnek, és leszedette róla a
bilincseket. – Most pedig mesélj erről a lóról - szólította fel nyájasan. Szinón előadta, hogy a
görögök elvesztették Athéné támogatását - amitől pedig a sorsuk függött -, mikor Odüsszeusz és
Diomédész ellopták templomából a Palladiont. Alig értek a táborba vele, a szobor háromszor
egymás után lángba borult, és minden tagján kiütött a veríték, annak jeléül, hogy az istennő
haragszik. Erre Kalkhász azt tanácsolta Agamemnónnak, hogy hajózzon haza, gyűjtsön
Görögországban kedvezőbb előjelek közt új sereget, a lovat meg hagyja itt engesztelő ajándékul
Athénének. - Miért építették ilyen nagyra? – kérdezte Priamosz. Szinón, akit Odüsszeusz
alaposan kioktatott, így felelt: - Hogy ne hozhassátok be a városba. Kalkhász ugyanis azt jósolta,
hogy ha semmibe veszitek ezt a szent szobrot, Athéné elpusztít benneteket, de ha bekerül Trója
falai közé, egykettőre olyan erősek lesztek, hogy Ázsia minden hadseregét csatasorba
állíthatjátok, lerohanjátok Görögországot, és elfoglaljátok Mükénét.7
h ) - Csupa hazugság! - kiáltotta Láokoón. — És úgy hangzik, mintha Odüsszeusz agyalta volna
ki! Ne higgy neki, Priamosz! - Aztán hozzátette: - Engedd meg, uram, hogy áldozzak egy bikát
Poszeidónnak. Remélem, mire visszatérek, ez a fa-ló hamuvá ég. - Itt el kell mondanunk, hogy a
trójaiak kilenc évvel azelőtt halálra kövezték Poszeidón papját, s elhatározták, hogy csak
akkor választanak helyette újat, ha úgy látják, hogy a háború a vége felé közeledik. Mostanában

választották meg sorsolással Láokoónt, hogy engesztelje ki Poszeidónt. Láokoón már papja volt
a thümbrai Apollónnak is, de magára haragította, mert nőtlenségi fogadalma ellenére
megnősült, és gyermekeket nemzett, s ami még [487 (167.f. - 167.h.)] rosszabb: együtt hált
feleségével, Antiopéval az isten szobra előtt.8
i) Láokoón visszavonult, hogy kiválassza az áldozati állatot, és előkészítse az oltárt, de
Apollón, figyelmeztetésként a Tróját fenyegető pusztulásra, akkor már útnak indított
Tenedoszból és a Kalüdnosz-szigetekről két nagy tengeri kígyót - Porkészt és Khariboiát vagy
Kurissziát vagy Periboiát - Trója felé.9
Partra vetették magukat, rátekeredtek Láokoón két ikerfiára, Antiphaszra és Thümbraioszra -
akit némelyek Melanthosznak neveznek -, és agyonszorították őket. Láokoón a segítségükre
sietett, de ő is nyomorúságosan elpusztult. Utána a két kígyó fölkúszott a fellegvárba, az egyik
Athéné lába köré tekeredett, a másik meg az aigisze mögé menekült. De vannak, akik szerint
Láokoónnak csak az egyik fiát ölték meg a kígyók, és az a fiú is a thümbrai Apollón templomában
halt meg, nem pedig Poszeidón oltára előtt; mások meg azt állítják, hogy Láokoón
megmenekült.10
j) Ez a szörnyűség csak arra volt jó, hogy meggyőzze a trójaiakat: Szinón igazat mondott.
Priamosz abban a tévhitben volt, hogy Láokoón azért bűnhődött meg, mert lándzsáját a ló
oldalába vágta, s nem azért, mert megsértette Apollónt. Azonnal Athénének szentelte a
lovat, s noha Aineiász hívei rémülten visszavonultak Ída-hegyi kunyhóikba, Priamosznak
majdnem minden alattvalója nekilátott, hogy lakomával és mulatozással ünnepelje meg a
győzelmet. Az asszonyok virágot szedtek a folyóparton, virágfüzérekkel díszítették a ló nyakát,
és rózsaszőnyeget hintettek a patái köré.11
k) Közben a ló belsejében a görögök reszkettek a félelemtől, és Epeiosz csöndesen sírt,
annyira elfogta a rettegés. Csak Neoptolemoszon nem látszott izgalom, még akkor sem, amikor
Láokoón lándzsájának a hegye közvetlenül a feje mellett ütötte át a deszkát. Időnként
oldalba bökte Odüsszeuszt, hogy adjon már parancsot a [488 (167.h.-167.k.)] támadásra -
Odüsszeusz volt ugyanis a parancsnok és fenyegetőn markolászta a lándzsáját meg a kardját.
Odüsszeusz azonban nem volt rá hajlandó. Este Helené kisétált a palotából, háromszor
körüljárta a lovat, megveregette az oldalát, s mintha a kíséretében levő Déiphoboszt akarta
volna mulattatni, a lóban rejtőző görögöket azzal ingerelte, hogy mindegyikük feleségének a
hangját utánozta. Meneláoszt és Diomédészt, akik a ló közepén kuporogtak Odüsszeusz mellett,
elfogta a kísértés, hogy kiugorjon, mikor meghallotta a nevét, de Odüsszeusz visszatartotta őket.
S amikor észrevette, hogy Antielosz már-már azon van, hogy válaszol, a szájára csapott a
tenyerével, és - egyesek szerint - megfojtotta. 12
l) Aznap éjjel a lakomától és ünnepléstől fáradt trójaiak mély álomba merültek, még
kutyaugatás sem törte meg a csendet. De Helené ébren feküdt az ágyán, s hálókamrája fölött
vakító kerek lámpa égett, jeladásul a görögöknek. Éjfélkor, mielőtt a telihold fölkelt - hetedszer
abban az évben -, Szinón kiosont a városból, jelzőtüzet gyújtott Akhilleusz sírján, Anténór pedig
meglengetett egy fáklyát.13
Agamemnón válaszul a jelzésekre fenyőgallyakat gyújtatott meg egy fáklyatartóban hajója
fedélzetén, amelyik csak néhány nyíllövésnyire horgonyzott a parttól; és az egész hajóhad a part
felé fordult. Anténór óvatosan megközelítette a lovat, halkan jelentette, hogy minden rendben,
mire Odüsszeusz utasította Epeioszt, hogy nyissa ki a csapóajtót.14
m) Ekhíón, Portheusz fia, aki elsőnek ugrott ki, elvétette az ugrást, és kitörte a nyakát. A
többiek Epeiosz kötéllétráján ereszkedtek le. Néhányan rohantak, hogy kaput nyissanak a partra
szálló csapatoknak, mások a fellegvárat meg a palotát őrző álmos őrszemeket mészárolták le. De
Meneláosz csak Helenére tudott gondolni, és rohant egyenest a háza felé.15 [489 (167.k.-167.m.)]
1. Hyginus: 108. Fabula; Tzetzész: Lükophrónról ss. Apollodórosz: Epitomé V. 14.

2. Euripidész: Trójai nők 10.; Dictys Cretensis I. 17.5 Sztészikhorosz, idézi Eusztathiosz: Homéroszról
1323. o.; Athéneiosz X. 457. o.; Homérosz: Iliász XXIII. 665.; Tzetzész: Lükophrónról 930.; Hészükhiosz:
Epeiosz címszó alatt.
3. Homérosz: Odüsszeia VIII. 493.; Apollodórosz: Epitomé V. 14-15.

4. Tzetzész: uo. és Posthomerica 641-50.; Quintus Smyrnaeus: Posthomerica XII. 314-35.;
Apollodórosz: Epitomé V. 14.; Kis Iliász, idézi Apollodórosz: uo.; Hyginus: uo.
5. Apollodórosz: Epitomé V. 14-15.; Tzetzész: Lükophrónról 344.
6. Vergilius: Aeneis II. 13-249.; Leszkhész: Kis Iliász; Tzetzész: Lükophrónról 347.; Apollodórosz:
Epitomé V. 16-17.; Hyginus: 135. Fabula.
7. Vergilius: uo.
8. Euphorión, idézi Servius: Vergilius Aeneise II. 201. soráról; Hyginus: uo.; Vergilius: uo.
9. Apollodórosz: Epitomé V. 18.; Hyginus: uo.; Tzetzész: uo.; Lüszimakhosz, idézi Servius: Vergilius
Aeneise II. 211. soráról.
10. Therszandrosz, idézi Servius: Vergilius Aeneise, uo.; Hyginus: uo.; Quintus Smyrnaeus: Posthomerica
XII. 444-97.; Milétoszi Arktínosz: Ílión lerombolása; Tzetzész: uo.; Vergilius: uo.
11. Homérosz: Odüsszeia VIII. 504. ss.; Apollodórosz: Epitomé V. 16-17.; Milétoszi Arktínosz: uo.;
Leszkhész: uo.; Trüphiodórosz: Trója lerombolása 316. ss. és 340-44.
12. Homérosz: Odüsszeia XI. 523-32. és IV. 271-89.; Trüphiodórosz: Trója lerombolása 463-90.
13. Trüphiodórosz: Trója lerombolása 487-521.; Servius: Vergilius Aeneise II. énekének 255. soráról;
Leszkhész: uo., idézi Tzetzész: Lükophrónról 344.; Apollodórosz: Epitomé V. 19. [490 (167.)]
14. Vergilius: Aeneis II. 256. ss.; Hyginus: 108. Fabula; Apollodórosz: Epitomé V. 20.; Tzetzész;
1. Akadtak klasszikus Homérosz-kommentátorok, akik nem tudtak megbékülni a fa-ló

történetével. Többféle elgondolásuk is volt, például az, hogy a görögök valamilyen ló alakú
gépezettel rombolták le Trója falait (Pauszaniasz I. 23. 10.), vagy: Anténór egy olyan hátsó
kapun bocsátotta be Trójába a görögöket, amelyre ló volt festve, illetve a görögök lovat ábrázoló
jelvényt viseltek, hogy meg tudják különböztetni társaikat az ellenségtől a sötétségben és
zűrzavarban. Továbbá: miután Tróját a görögök kezére játszották, megtiltották az olyan házak
kifosztását, amelyeket egy ló képmásával jelöltek meg - ezért kímélték meg Anténór és mások
házait -, vagy: Tróját lovassági rohammal vették be, vagy: miután a görögök felégették a
táborukat, a Hippiosz ("ló-")-hegy mögött rejtőztek el.
2. A legvalószínűbb, hogy Tróját egy olyan fából épült, kerekes ostromtoronnyal rohamozták
meg, amelyet nedves lóbőrrel vontak be, hogy tüzes nyilakkal ne gyújthassák fel az
ostromlottak, s ezt gurították a védelmi vonal közismerten gyenge pontja - az Aiakosz-építette
nyugati közfal - felé (lásd 158. 8 .). Ez azonban még mindig alig elegendő magyarázat arra a
legendára, hogy a trójai vezérek a ló "hasában" rejtőztek el. "Homérosz fiai" ezt talán csak azért
találták ki, hogy megmagyarázzanak egy számukra már érthetetlen képet, amelyen egy fallal
körülvett város, egy királynő, egy ünneplő gyülekezet, valamint a szent király volt látható,
amint éppen újraszületik, azaz fejjel előre előbukkan egy kancából, amely mind a trójaiaknak
(lásd 48. 3.), mind az aiakidáknak (lásd 81. 4.) szent állata volt. Lehet, hogy ehhez a
szertartáshoz egy fenyőfából, vagyis a születés fájából (lásd 51. 5.) ácsolt fa-lovat használtak,
[491 (167.1.-167.2.)] mint ahogy Minósz és Pasziphaé szent nászát is egy fatehén tette lehetővé
(lásd 88. e.). Odüsszeusz és Antielosz verekedésének epizódja talán egy olyan képen alapul,
amely az anyjuk méhében veszekedő ikreket ábrázolt (lásd 73. 2.)?
3. Láokoón fiának vagy fiainak története a Héraklész által megfojtott két kígyó történetét
juttatja eszünkbe (lásd 119. 2.). Egyes verziók szerint Apollón szentélyében pusztultak el, és
Láokoón - Amphitrüónhoz hasonlóan - épségben megmenekült. Vagyis a kígyók tulajdonképpen
csak a fiúk fülét nyalták tisztára, s ezáltal jóstehetséggel ruházták fel őket. "Antiphasz"
valószínűleg „prófétát" jelent: „olyan embert, aki az (isten) helyett szól".
4. Isteni szinten ez a háború Aphrodité, a trójai Tenger-istennő, és Poszeidón, a görög
Tenger-isten közt folyt (lásd 169.1.) - ezért nem tölti be senkivel Priamosz Poszeidón papjának
tisztét.
5. Verítékező szobrokkal Trója eleste után újra meg újra találkozunk. A figyelmeztetésnek ezt
a módját később a római istenek is alkalmazták, s a helyükbe lépő katolikus szentek is.
6. 6. Az ősmondában Epeiosz olyan híres volt bátorságáról, hogy gúnyból a hetvenkedőket is
Epeiosznak nevezték. S ahhoz, hogy a hetvenkedőből gyáva legyen, nem sok kell (lásd 88. 10.).

168. Trója lerombolása
Odüsszeusz valószínűleg azt ígérte Hekabénak és Helenének, hogy aki nem tanúsít ellenállást,
annak nem esik bántódása. S a görögök áradata most mégis hang nélkül özönlött végig a
holdfényes utcákon, a katonák betörtek a házakba, amelyeket senki sem őrzött, és álmukban
elvágták a trójaiak nyakát. Hekabé leányaival együtt egy [492 (167.1.-168.a.)] öreg babérfa alá
menekült, az „Udvar Zeuszá"-nak emelt oltárnál, s nem engedte, hogy Priamosz a harcok
forgatagába vesse magát. - Maradj velünk, uram - esedezett -, itt biztonságban vagyunk. Túl
öreg és gyenge vagy már a harchoz. - Priamosz nem szívesen ugyan, de engedett Hekabé
kérésének, míg egyszerre csak fia, Polítész nem szaladt el mellettük, sarkában a görögökkel,
akik családja szeme láttára szúrták le.1 Priamosz megátkozta Neoptolemoszt, aki a halálos
döfést adta, meg is célozta dárdájával, de nem találta el, őt ellenben leráncigálták az oltár
Polítész vérétől pirosló lépcsőiről, és palotája küszöbén lemészárolták. Neoptolemosznak
eszébe jutott fiúi kötelessége, elvonszolta a tetemet a Szigaion-félszigetre, Akhilleusz sírjához, s
ott hagyta fej nélkül, temetetlenül elrohadni.2
b) Közben Odüsszeusz és Meneláosz megtámadta Déiphobosz házát. Életük legvéresebb
ütközetébe bocsátkoztak, s csak Athéné segítségével kerültek ki belőle győztesen. Nincs
eldöntve, hogy melyik ölte meg kettejük közül Déiphoboszt. Sőt egyesek szerint maga Helené
döfött tőrt a hátába, s ettől, valamint meztelen keblének látványától a mindenre elszánt
Meneláosz — aki előzőleg esküvel fogadta, hogy: „Az a nő pusztulni fog!" - annyira megenyhült,
hogy eldobta kardját, és Helenét sértetlenül a hajókhoz vezette. Déiphobosz holttestét
iszonyúan megcsonkították, de Aineiász később emlékművet állított neki a Rhoiteion-fokon.3
Odüsszeusz észrevette, hogy Anténór egyik fiát, Glaukoszt egy csapat görög kergeti az egyik
utcán. Azonnal közbelépett, s egyúttal megmentette Glaukosz bátyját, Helikáónt is, aki
komolyan megsebesült. Aztán Meneláosz leopárdbőrt akasztott Anténór házának ajtajára annak
jeléül, hogy nem szabad kifosztani.4 Anténórnak, valamint feleségének, Theánónak, és négy
fiának megengedték, hogy elköltözzenek, és minden holmijukat magukkal vigyék. Néhány nap
múlva útra is [493 (168.a.-168.b.)] keltek Meneláosz hajóján, és először Kürénében, aztán
Thrákiában, s végül az Adriai-tenger mentén, Henetikában telepedtek le.5 Henetika arról kapta
a nevét, hogy Anténór átvette a parancsnokságot bizonyos menekültek fölött, akik a
paphlagóniai Enetéből származtak, s királyuk, Pülaimenész elesett Trójában. Háborúba vezette
őket az észak-itáliai síkságon lakó euganeuszok ellen, s győzelmet aratott. A kikötőt és
környékét, ahol partra szálltak, elnevezték "Új Trójá"-nak, s most mint velenceieket ismerjük
őket. Állítólag Anténór alapította Padova városát is.6
c ) A rómaiak szerint a trójaiak Anténór családján kívül csak Aineiász családját kímélték
meg, mert az utóbbi időben - Anténórhoz hasonlóan - Aineiász is sürgette, hogy adják ki Helenét,
és kössenek igazságos békét. Mikor Agamemnón látta, hogy Aineiász vállára emeli a tiszteletre
méltó Ankhiszészt, és körül se néz, csak viszi a Dardaniai-kapu felé, megparancsolta, hogy aki
ilyen istenfélő fia apjának, azt ne háborgassák. De vannak, akik szerint Aineiász éppen
Phrűgiában volt, amikor Trója elesett.7 Mások szerint viszont a végsőkig védelmezte Tróját,
aztán visszavonult a Pergamon-fellegvárba, s miután egy darabig ott állt bátran ellen a
görögöknek, embereit a sötétség leple alatt előreküldte az Ída-hegyre, s mihelyt tehette, maga is
utánuk ment családjával, kincseivel és a szent szobrokkal együtt. Mivel a
görögök tisztességes feltételeket ajánlottak neki, állítólag átköltözött a thrákiai Pellénébe, és
vagy ott, vagy az arkadiai Orkhomenoszban halt meg. De a rómaiak azt állítják, hogy végül is
Latiumba vándorolt, megalapította Lavinium városát, és miután elesett egy ütközetben, a
mennyekbe került. De ez mind csak mese: az igazság az, hogy Neoptolemosz foglyul ejtette, és a
hajójára vitte - ő volt a legértékesebb zsákmány, amelyet a görögök bármelyike szerzett -, és
mindaddig ott tartotta, míg a dardánok idők múltával ki nem váltották. 8 [494 (168.b .-
168.c.) ]
d) Helikáón felesége, Láodiké (akit némelyek Télephosz feleségének neveznek), együtt hált az
athéni Akamasszal, amikor az Diomédész követeként tíz évvel azelőtt Trójában járt, s titokban
szült neki egy Munitosz nevű fiút, akit Helené rabszolganője, Aithra - Thészeusz anyja, tehát a

csecsemő dédanyja - nevelt föl helyette. Trója elestekor Láodiké Trósz szentélyében állt Killa és
Munipposz sírja mellett, amikor egyszerre csak megnyílt a föld, és mindenki szeme láttára
elnyelte.9
e ) A zűrzavarban Aithra a görög táborba menekült Munitosszal. Akamasz és Démophón
ráismert régen elveszett nagyanyjára, és megfogadta, hogy megmenti vagy kiváltja. Démophón
azonnal odalépett Agamemnónhoz, és megkérte, hogy küldje vissza Aithrát a hazájába,
fogolytársnőjével, Peirithoosz nővérével együtt. Az athéni Menesztheusz támogatta kérését, s
mivel Helené gyakran kimutatta Aithra iránt érzett ellenszenvét - a fejére tette a lábát, és
meghúzta a haját -, Agamemnón beleegyezését adta. Csak azt kívánta, hogy Démophón és
Akamasz ne igényeljen semmi mást a Trójában zsákmányolt javakból. Sajnos, mikor Akamasz
hazafelé menet kikötött Thrákiában, Munitosz, aki vele tartott, belehalt egy kígyómarásba.10
f) Mikor Trójában megkezdődött a mészárlás, Kaszszandra azonnal Athéné templomába
menekült, és belekapaszkodott a fa-szoborba, amely az ellopott Palladiont helyettesítette. Ott
talált rá a Kis Aiász, és megpróbálta elvonszolni, de Kasszandra olyan erővel kapaszkodott a
szoborba, hogy Aiász kénytelen volt azt is magával vinni, amikor Kasszandrát elhurcolta
ágyasának. (Ez lett valamennyi trójai asszony sorsa.) De Agamemnón magának követelte
Kasszandrát mint a bátorságáért járó különleges jutalmat, és Odüsszeusz szolgálatkészen
elhíresztelte, hogy Aiász megerőszakolta a szentélyben Kasszandrát, ezért fordítja szemét a
szobor, mintegy borzadva, állandóan az ég felé.11 Így lett [495 (168.d.-168.f.)] Kasszandra
Agamemnóné, Aiászt meg az egész sereg meggyűlölte. S mikor a görögök hajóra szálltak, s már
indulni akartak, Kalkhász figyelmeztette a tanácsot, hogy Athénét ki kellene engesztelni a
papnőjét ért sérelemért. Hogy Agamemnón kedvében járjon, Odüsszeusz azt javasolta, hogy
kövezzék meg Aiászt. Csakhogy az Athéné oltárának oltalmába menekült, s szent esküvel
kijelentette, hogy Odüsszeusz - szokása szerint - hazudott, s Kasszandra sem támasztotta alá a
vádat, hogy megbecstelenítették. Kalkhász jövendölése fölött mindazonáltal nem lehetett szó
nélkül napirendre térni. Aiász tehát sajnálkozásának adott kifejezést, amiért erőszakkal
eltávolította a szobrot, és felajánlotta, hogy jóváteszi bűnét. Csakhogy ebben megakadályozta a
halál. A hajó, amelyen Görögországba tartott, zátonyra futott a Güraiai-sziklákon. Mikor Aiász
nagy keservesen szárazra vergődött, Poszeidón háromágú szigonyával szilánkokra hasította a
sziklákat, és vízbe fojtotta Aiászt. Mások szerint Athéné kérte kölcsön Zeusz villámát, és ő
sújtotta halálra. De Thetisz eltemette holttestét Mükónosz szigetén, s honfitársai egy egész évig
feketében jártak. Még most is minden évben vízre bocsátanak egy ajándékokkal megrakott,
fekete vitorlával felszerelt hajót, és Aiász tiszteletére felgyújtják.12
g) Athéné haragja ezután az opuszi Lokrisz földjét sújtotta, s a delphoi jósda figyelmeztette
Aiász egykori alattvalóit, hogy csak akkor szabadulnak meg az éhínségtől és a járványoktól, ha
ezer évig minden esztendőben két leányt küldenek Trójába. Ez a teher azóta is a
lokriszi Száz Család vállára nehezedik nemességük bizonyítékaként. A leányokat sorsolással
választják ki, és éjnek idején teszik partra a Rhoiteion-félszigeten, de az évnek mindig más
szakában. Rokonok is mennek velük, akik ismerik az országot, és be tudják csempészni őket
Athéné szentélyébe. Ha a trójaiak elcsípik e leányokat, halálra kövezik és elégetik őket, mintha
[496 (168.f.-168.g.)] megszentségtelenítették volna az ország földjét, hamvaikai pedig a
tengerbe szórják. De ha sikerül a szentélybe jutniok, biztonságban vannak. Lenyírják a hajukat,
kapnak egy szál rabszolgaruhát, és alantas templomi szolgálattal töltik napjaikat, míg egy új pár
fel nem váltja őket. Soksok évvel ezelőtt, amikor a trárosziak elfoglalták Tróját,
és megöltek a templomban egy lokriszi papnőt, a lokrisziak úgy vélték, hogy hosszú vezeklésük
nyilván véget ért, tehát nem küldtek több leányt. De mikor éhínség és járvány sújtotta őket,
gyorsan visszatértek régi szokásukhoz, amelynek határideje csak mostanában jár le. A leányok
egy föld alatti folyosón jutnak Athéné szentélyébe. A folyosó, amelynek titkos bejárata nincs
messze a falaktól, ahhoz a sáros csatornához vezet, amelyet Odüsszeusz és Diomédész használt,
amikor ellopta a Palladiont. A trójaiaknak sejtelmük sincs róla, hogyan sikerül a leányoknak
bejutniok, és sosem tudják, melyik éjszaka érkezik a váltás, így aztán csak ritkán fogják el
őket, s akkor is csak véletlenül.13

h) Agamemnón emberei a mészárlás után kifosztották és felgyújtották Tróját, szétosztották a
zsákmányt, földig lerombolták a falakat, és égő áldozatokat mutattak be isteneiknek. A tanács
egy darabig vitatkozott, hogy mi történjék Hektór csecsemő fiával, Asztüanax-szal, akit
Szkamandriosznak is neveztek. Mikor Odüsszeusz azt javasolta, hogy Priamosz ivadékait
módszeresen irtsák ki, a kisfiú sorsát Kalkhász döntötte el: megjövendölte, hogy ha életben
hagyják, bosszút fog állni szüleiért és a városért. Bár a többi fejedelem kivétel nélkül visszariadt
a gyermekgyilkosság gondolatától, Odüsszeusz készséggel ledobta Asztüanaxot a falakról.14 De
egyesek szerint Neoptolemosz tépte ki anyja karjából a gyermeket - tudniillik a zsákmány
szétosztásakor neki jutott Hektór özvegye, Andromakhé -, s megelőzve a tanács határozatát, fél
lábánál fogva megforgatta a feje körül, és lehajította a feneketlen [497 (168.g.-168.h.)]
mélységben levő sziklákra.15 Mások viszont azt állítják, hogy Asztüanax vetette le magát a falról,
mikor Odüsszeusz közhírré tette Kalkhász jóslatát, és arra kérte az isteneket, hogy hagyják jóvá
a tervezett gaztettet.16
i) A tanács Polüxené sorsát is megvitatta. Mikor Akhilleusz haldoklott, azt kérte, hogy
áldozzák fel a leányt a sírján, nemrégiben pedig megjelent Neoptolemosz és más törzsfők
álmában, és azzal fenyegetőzött, hogy mindaddig szélcsend lesz, vagyis a hajóhad Trójában
reked, amíg kívánsága nem teljesül. Egy panaszos hang is hallatszott a sírból: - Igazságtalanság,
hogy nekem semmit sem ítéltek a zsákmányból! - A Rhoiteion-fokon pedig megjelent egy
szellem arany mellvértben, és azt kiáltotta: - Hová, hová, görögök? Itt hagynátok a síromat illő
áldozat nélkül?17
j) Kalkhász most kinyilatkoztatta, hogy Polüxenét nem szabad megtagadni Akhilleusztól, aki
szerette. Agamemnón nem értett egyet vele, mondván, hogy már elég öregember, csecsemő és
harcos vére ömlött ahhoz, hogy Akhilleusz bosszúvágya kielégüljön, s a halottaknak, akármilyen
híresek is, nincs joguk élő asszonyokhoz. Démophón és Akamasz azonban, akik nem kapták meg
a zsákmányból az őket megillető részt, lármázni kezdett, hogy Agamemnón csak azért vélekedik
így, hogy megnyerje Polüxené nővérének, Kasszandrának a tetszését, s a nő készségesebben
engedjen az ölelésének. — Mi érdemel nagyobb megbecsülést: Akhilleusz kardja vagy
Kasszandra ágya? - tették fel a kérdést. A kedélyek felhevültek, de Odüsszeusz közbelépett, és
rábeszélte Agamemnónt, hogy engedjen.18
k) Erre a tanács megbízta Odüsszeuszt, hogy vezesse elő Polüxenét, Neoptolemoszt pedig
felkérték a papi teendők ellátására. A leányt az egész sereg színe előtt feláldozták Akhilleusz
sírján, utána sietve és illő tiszteletadással eltemették, mire azonnal kedvező szél kerekedett. 19
De vannak, akik szerint a görög hajóhad már [498 (168.h.-168.k.)] elérte Thrákiát, amikor
megjelent Akhilleusz szelleme, fenyegetőzve, hogy kedvezőtlen szeleket támaszt, Polüxenét
tehát Thrákiában áldozták fel.20 Mások szerint Polüxené önként kereste fel Akhilleusz sírját,
mielőtt még Trója elesett, s beledőlt egy kardba. így tette jóvá, amit Akhilleusz ellen vétett.21
l) Akhilleusz megölte Polüdóroszt, Priamosznak Láothoétól született fiát, aki valamennyi
gyermeke közül a legfiatalabb és szívének a legkedvesebb volt. De még élt még egy ugyanilyen
nevű herceg. Őt Hekabé szülte Priamosznak, s hogy biztonságban legyen, a thrákiai
Kherszonészoszba küldték, ahol nagynénje, Ílióné, Polümnésztór király felesége nevelte. Ílióné
úgy bánt Polüdórosszal, mintha valóban a testvére lett volna Déiphilosznak, akit ő szült
Polümnésztórnak. Agamemnón, aki folytatta Odüsszeusz kiirtási politikáját, követeket küldött
Polümnésztórhoz, és megígérte, hogy hozzáadja Élektrát, s még aranyat is kap tőle hozományul,
ha elteszi láb alól Polüdóroszt. Polümnésztór elfogadta a megvesztegetésül szánt összeget, de
nem vitte rá a lélek, hogy egy olyan gyermeknek ártson, akinek oltalmazására esküt tett, megölte
hát helyette saját fiát, Déiphüoszt a követek színe előtt, akik tehát rászedve tértek
haza. Polüdórosz nem ismerte születése titkát, de rájött, hogy ílióné miatta hidegült el
Polümnésztórtól, elment hát Delphoiba, és megkérdezte a Pűthiát: - Mi bántja szüleimet? - A
papnő így válaszolt: - Nem elég, hogy városod hamuvá lett, apádat lemészárolták, s anyád
rabszolga lett? Még képes vagy ilyen kérdéssel fordulni hozzám? - Polüdórosz mérhetetlen
aggodalommal tért vissza Thrákiába, de látnia kellett, hogy elutazása óta nem történt semmi. -
Lehetséges volna, hogy Apollón tévedett? - töprengett magában. Ílióné elmesélte neki az
igazságot, mire Polüdórosz - aki felháborodásában, hogy aranyért és egy kilátásba helyezett

másik [499 (168.k.-168.l.)] asszonyért képes volt megölni egyetlen gyermekét - először
megvakította, aztán leszúrta Polümnésztórt.22
m) Mások szerint a görögök könyörtelen háborúval fenyegették meg Polümnésztórt, ha nem
szolgáltatja ki Polüdóroszt, s mikor Polümnésztór engedett, a táborukba vitték a fiút, és
felkínálták cserébe Helenéért. Mivel Priamosz nem volt hajlandó tárgyalni az ajánlatról,
Agamemnón a város falai alatt halálra köveztette Polüdóroszt, s a holttestet elküldte Helenének
a következő üzenettel: „Mutasd meg Priamosznak, és kérdezd meg, nem bánta-e meg
elhatározását." Indokolatlan cselekedet volt, mert Priamosz egyrészt megfogadta, hogy Helenét
nem adja ki, amíg Aphrodité védelme alatt áll, másrészt hajlandó lett volna kiváltani Polüdóroszt
a gazdag Antandrosz városáért.23
n) Odüsszeusz Hekabét kapta meg a hadizsákmányból, és a thrákiai Kherszonészoszba vitte,
ahol az asszony olyan szörnyű átkokat szórt rá meg a többi görögre barbárságuk és hitszegésük
miatt, hogy nem maradt más választásuk, mint hogy megöljék. Szelleme felöltötte a Hekatét
kísérő félelmetes fekete szukák egyikének alakját, beugrott a tengerbe, és elúszott a
Hellészpontosz felé. Azt a helyet, ahol eltemették, "Szuka-sír"-nak nevezik.24 A történetnek van
egy másik változata is: Polüxené feláldozása után Hekabé a tengerparton rábukkant Polüdórosz
holttestére, amelyet a hullámok vetettek partra, miután Hekabé veje, Polümnésztór megölte az
aranyért, amellyel Priamosz a fiú neveltetésének költségeit fedezte. Hekabé erre magához csalta
Polümnésztórt azzal az ígérettel, hogy elárulja neki, hol hever kincs Trója romjai közt elrejtve.
Mikor Polümnésztór két fia kíséretében megjelent, Hekabé előhúzott a kebléből egy tőrt,
leszúrta a fiúkat, Polümnésztórnak meg kivájta a szemét. Dühkitörését magas korára és
balsorsára való tekintettel Agamemnón megbocsátotta, de a thrák nemesek bosszúból halálra
kövezték és nyilazták volna, [500 (168.l.-168.n.)] ha át nem alakul egy Maira nevű szukává.
Szomorúan vonítva rohangált körbe, s a thrákok zavartan húzódtak vissza.25
o) Egyesek szerint Anténór alapított új trójai királyságot a régi romjain. Mások szerint
Asztüanax életben maradt, s a görögök távozása után ő lett Trója királya. Mikor Anténór és
szövetségesei elűzték, Aineiász helyezte vissza a trónra, amelyen végül is Aineiász fia,
Aszkaniosz követte, ahogy meg volt jövendölve. Akárhogy történt is, Trója ezentúl már örökre
csak árnyéka maradt a réginek.26
1. Apollodórosz: Epitomé V. 21.; Euripidész: Hekabé 23.; Vergilius: Aeneis II. 506-57.
2. Leszkhész: Kis Iliász, idézi Pauszaniasz X. 27. 1.; Vergilius: uo.; Apollodórosz: uo.; Euripidész: Trójai
nők 16-17.
3. Homérosz: Odüsszeia VIII. 517-20.; Apollodórosz: Epitomé V. 22.; Hyginus: 240. Fabula;
Pauszaniasz V. 18. 1.; Leszkhész: Kis Iliász, idézi Arisztophanész: Lüszisztráté 155. sorának szkholionja;
Vergilius: Aeneis VI. 494. ss.; Dictys Cretensis V. 12.
4. Apollodórosz: Epitomé V. 21.; Homérosz: Iliász III. 123.; Leszkhész: Kis Iliász, idézi Pauszaniasz X.
26. 3.; Servius: Vergilius Aeneise I. énekének 246. soráról; Szophoklész:Trója elfoglalása, idézi Sztrabón
XIII. 1. 53.
5. Pauszaniasz X. 27. 2.; Pindarosz: Püthói ódák V. 82. ss.; Servius: Vergilius Aeneise I. énekének 246.
soráról; Sztrabón: XIII. I . 53.
6. Livius I. I . ; Servius: Vergilius Aeneise I. énekének 246. soráról.
7. Livius: uo.; Apollodórosz: Epitomé V. 21.; Halikarnasszoszi Dionűsziosz I. 48.
8. Halikarnasszoszi Dionűsziosz I. 48., 49. és 64.; Ailianosz: Variae Historiae III. 23.; Hyginus: 254.
Fabula; Sztrabón XIII. 608.; Pauszaniasz VIII. 12. 5.; Vergilius: Aeneis, [501 (168.n.-168.o.)] több helyütt;
Plutarkhosz: 3.; Livius I. 2.; Leszkhész: Kis Iliász, idézi Tzetzész: Lükophrónról 1268.
9. Hyginus: 101. Fabula; Homérosz: Iliász III. 123-24.; Tzetzész: Lükophrónról 495. ss. és 314.;
Apollodórosz: Epitomé V. 23.
10. Euripidész: Trójai nők 31., szkholion; Apollodórosz: Epitomé V. 22.; Leszkhész: Kis Iliász, idézi
Pauszaniasz X. 25. 3.; Hyginus: 243. Fabula; Pauszaniasz V. 19. 1.; Dión Khrüszosztomosz: Beszédek XI. 1.,
179. o., Dindorff-kiad.; Tzetzész: Lükophrónról 495.; Partheniosz: Szerelmi szenvedélyek 16.
11. Milétoszi Arktínosz: Ílion lerombolása; Vergilius: Aeneis II. 406.; Apollodórosz: uo.; Homérosz: Iliász
XIII. 66., szkholion.

12. Tzetzész: Lükophrónról 365.; Apollodórosz: Epitomé V. 23.; Pauszaniasz X. 31. 1., I. 15. 3. és X. 26.
1.; Homérosz: Odüsszeia IV. 99.
13. Hyginus: 116. Fabula; Homérosz: Iliász XIII. 66., szkholion; Lükophrón 1141-73., Tzetzész
szkholionjaival; Polübiosz XII. 5.; Plutarkhosz: Az isteni igazságszolgáltatás lassúságáról XII.; Sztrabón:
XIII. 1. 40.; Ailianosz: Variae Historiae, töredék 47.; Aineiász Taktikosz XXXI. 24.
14. Homérosz: Iliász VI. 402.; Apollodórosz: uo.; Euripidész: Trójai nők 719. ss.; Hyginus: 109. Fabula;
Servius: Vergilius Aeneise II. énekének 457. soráról; Trüphiodórosz: Trója lerombolása 644-46.
15. Apollodórosz: uo.; Leszkhész: Kis Iliász, idézi Tzetzész: Lükophrónról 323.; Quintus Smymaeus:
Posthomerica XIV. 210-328.; Euripidész: Hekabé 107. ss.
16. Seneca: Troades 524. ss. és 1063. ss.
17. Servius: Vergilius Aeneise III. énekének 322. soráról; Tzetzész: Lükophrónról 323.; Quintus
Smyrnaeus: Posthomerica XIV. 210-328.; Euripidész: Hekabé 107. ss.
18. Servius: Vergilius Aeneise, uo.; Euripidész: uo.
19. Euripidész: Hekabé 218. ss. és 521-82. [502 (168.)]
20. Ovidius: Átváltozások XIII. 439. ss.; Pauszaniasz X. 25. 4.
21. Philosztratosz: Héróika XIX. 11.
22. Homérosz: Iliász XXII. 48. és XX. 407. ss.; Hyginus: uo. és 240.
23. Dictys Cretensis II. 18. 22. és 27.; Servius: Vergilius Aeneise III. énekének 6. soráról.
24. Apollodórosz: uo.; Hyginus: 111. Fabula; Dictys Cretensis V. 16.; Tzetzész: Lükophrónról 1176.
25. Euripidész: Hekabé; Ovidius: Átváltozások XIII. 536. ss.
26. Dictys Cretensis: V. 17.; Abász, idézi Servius: Vergilius Aeneise IX. énekének 264. soráról; Livius I. 1.
1. Odüsszeusznak az Anténór- és Kalkhász-féle renegátokkal való tapintatos bánásmódja éles

ellentétben áll az árulással, amelyet becsületes bajtársai, Palamédész, a Nagy Aiász, a Kis Aiász
és Diomédész ellen követett el, és a kegyetlenséggel, ahogyan Asztüanaxszal, Polüdórosszal és
Polüxenével bánt. Mivel azonban Julius Caesar és Augustus azt állították, hogy Aineiásztól
származnak - szintén áruló volt, akinek Odüsszeusz megkímélte az életét, és akit Rómában az
istenfélelem mintaképének tekintettek -, a szatirikus célzások nem maradtak fenn a mai olvasó
számára. Kár, hogy nem ismerjük Hekabé Odüsszeuszra és becstelen bajtársaira szórt
szidalmainak pontos szövegét; valószínűleg azok fejezték ki Homérosz igazi érzelmeit. De abból,
hogy Hekabé átváltozott a krétai Hekatévá, Mairává, illetőleg Szküllává, a tengeri szukává (lásd
16. 2., 91. 2. és 170. t.), arra következtethetünk, hogy Homérosz az átkokat hatékonyaknak
tartotta - a barbárságra és hitszegésre alapozott királyságok sohase boldogulnak igazán. Maira
volt Szkülla jelképe az égbolton, a Kis Kutyacsillag. Amikor felkelt, az attikai Marathónban
emberáldozatokat mutattak be; a leghíresebb áldozat Íkariosz király volt (lásd [503 (168.1.)]
79.1.), Odüsszeusz az Ő leányát vette feleségül, tehát az eredeti mítoszban nyilván ugyanolyan
sorsra jutott (lásd 159. b.).
2. A lokriszi leányok hitelesnek tekinthető históriája az egyik legkülönösebb eset a görög
történelemben, mivel a Kis Aiász Kasszandra elleni állítólagos merényletét tekintélyes
mitográfusok Odüsszeusz hazugságának minősítették, s mint ilyet, elvetették. Világos, hogy a
lokriszi leányok nemzeti büszkeségből s nem vezeklés céljából hatoltak be Trójába. A trójaiak
őszintén igyekeztek távol tartani őket városuktól, ha hitelt adhatunk Aineiász Taktikosz
tudósításának - aki arról értekezik, hogy veszélyes dolog titkos bejáratokkal rendelkező vá-
rosokat építeni -, s ezzel összhangban áll az, hogy ha elcsípték a leányokat, úgy kezelték őket,
mint akik "megszentségtelenítették az országot", ha meg sikerült bejutniok Trójába,
rabszolgaként bántak velük. Kis Aiász a lokriszi Oileusz fia volt. Ez a név - amelyet egy
Agamemnón által megölt trójai harcos is viselt (Iliász XI. 9. 3.) - az „Ílosz" régebbi alakja, s
Priamosz Ílionját a jelek szerint részben lokrisziak - a leiegek egyik prehellén
törzse - gyarmatosították (Arisztotelész: Töredék 560.; Halikarnasszoszi Dionűsziosz I. 17.;
Sztrabón XIII. 1. 3. és 3. 3.). Ők keresztelték el a lokriszi Phrikonisz-hegyről az addig Kümének
nevezett hegyet, és öröklött jogon ők adták Athéné papnőinek bizonyos hányadát
(lásd 158. 8.). Ezt a jogukat még jóval a trójai háború után is gyakorolták - amikor a város
politikai hatalmát már elvesztette, és szentimentális zarándokhellyé lett -, a trójaiak nagy
bosszúságára, akik e leányokat természetes ellenségüknek tekintették.
3. Az ezer évig hatásos átok érvényessége Kr. e. 264 körül járt le - ami nagyjából összhangban
is van a trójai háború idejének déloszi (tehát egyúttal homéroszi) meghatározásával, bár

Eratoszthenész az időpontot száz évvel későbbre teszi. Odüsszeusz titkos folyosóját [504
(168.1.-168.3.)] megtalálták Trója romjai közt, és Walter Leaf részletesen ismerteti Troy: A
Study in Homeric Geography c. művében (London, 1912., 126-144. o.). De miért lett Theánó
árulóvá, és szolgáltatta ki a Palladiont? Valószínűleg azért, mert lokriszi lévén - Theánónak
hívták Locri Epizephyrii híres költőnőjét is - vagy nem értett egyet Priamosz Lokrisz-ellenes
kereskedelem-politikájával, vagy tudta, hogy Trója el fog esni, s szerette volna biztonságba
helyezni a szobrot, nehogy Agamemnón kezébe kerüljön. Homérosz szerint Theánó a thrák
Kisszeusz leánya volt, és Thrákiában legalábbis egy lokriszi település volt, éspedig Abdéra (lásd
130. c.). De mint lokriszi nő, Theánó nyilván anyai ágon tartotta számon a származását
(Polübiosz XII. 6.), s valószínűleg Kisszéisz, azaz „borostyán-asszony" volt a mellékneve, Athéné
tiszteletére, akinek fő ünnepe a borostyán-hónapra esett (lásd 52. 3.).
4. Szophoklész Aiászának Argumentuma megemlíti, hogy Odüsszeusz és Aiász Trója eleste
után összeveszett a Palladion fölött. Ez az Aiász azonban csak a Kis Aiász lehetett, mert a Nagy
akkor már öngyilkos lett. Ennélfogva feltehető, hogy Odüsszeuszt nem Diomédész, hanem a Kis
Aiász vezette fel a folyosón, hogy honfitársnője, Theánó jóváhagyásával elvigye a Palladiont;
hogy Odüsszeusz a Kis Aiász ellen emelt vádat, amiért erőszakot alkalmazott egy nem lokriszi
papnővel szemben, aki belekapaszkodott a szoborba, amelyet Theánó segített Aiásznak
eltávolítani; s hogy Aiász később beismerte hibáját, de ugyanakkor kifejtette, hogy az adott
körülmények között a lehető legtapintatosabban járt el. Egy ilyen eset igazolhatja a későbbi
századokban élt trójaiaknak azt a kísérletét, hogy megakadályozzák a lokriszi leányokat, hogy
mint trójai papnők gyakorolhassák jogaikat. Ezért állították be rendszeres Trójába érkezésüket
úgy, mintha Lokrisznak Aiász bűnéért kellene vezekelnie, jóllehet Athéné egyszer s [505
(168.3.-168.4.)] mindenkorra megbüntette Aiászt egy villámmal; s ezért bántak úgy a
leányokkal, mint a cselédekkel. Odüsszeusz valószínűleg ragaszkodott hozzá, hogy ő kísérhesse
Kis Aiászt a fellegvárba, mégpedig azon az alapon, hogy zakünthoszi alattvalóinak névadó őse,
Zakünthosz, szerepel Trója régi királyainak valamelyik felsorolásában.
5. Ugyancsak ez lehet a magyarázata annak is, hogy miért nem árulta el Hekabé a trójaiaknak
Odüsszeuszt, amikor az bement kémkedni a városba. Őt is „Kisszeusz leányá"-nak nevezik.
Talán egy másik lokriszi nő volt Thrákiából, aki szintén segített Aiásznak elvinni a Palladiont?
Hekabénak semmi oka nem volt szeretni Odüsszeuszt, s csakis azért segíthetett neki a
szökésben, hogy el ne árulja őt a trójaiaknak. Kétségtelen, hogy Odüsszeusz titokban, a föld
alatti folyosón osont ki a városból, s nem a kapun távozott, ahogy kérkedett vele, „miután sok
trójait megölt". Valószínű, hogy azért kérte magának a zsákmányból éppen a koros Hekabét,
mert ő volt a fő tanúja a Palladion körül történteknek, s Odüsszeusz nem szerette volna, hogy
eljárjon a szája. De úgy látszik, hogy Hekabé mégis mindent felfedett, mielőtt meghalt volna.
6. A trójai háború egyik fő oka (lásd 158. r. és 160. b.) az volt, hogy Telamón megszöktette
Priamosz nővérét, Hésziónét, a Nagy Aiász anyját, aki rokonságban volt a Kis Aiásszal is. Ez arra
mutat, hogy hosszan tartó súrlódások voltak Priamosz és a görögországi lokroszok közt.
Patroklosz, aki olyan súlyos veszteségeket okozott a trójaiaknak, szintén lokriszi volt, s
Abdérosz fivérének tartják.
Az Asztüanax ("a város királya") névből és a haláláról folytatott vita ünnepélyességéből arra
következtethetünk, hogy a kép, amelyen a történet alapul, azt ábrázolta, amint rituálisan
feláldoztak egy gyermeket egy újváros felszentelése alkalmával - ez ősi szokás volt a [506
(168.4.-168.6.)] Földközi-tenger keleti részén (Királyok I. könyve XVI. 34.).
7. Agamemnón szövetségesei nem sokáig élvezték Trója felett aratott győzelmük
gyümölcseit. Kr. e. 1100 és 1050 között a dór invázió megsemmisítette a Peloponnészoszon a
mükénéi kultúrát, és megkezdődött Görögország sötét korszaka. Eltelt egy-két évszázad,
míg az iónok, akiket a dórok arra kényszerítettek, hogy Kisázsiába vándoroljanak, kezdtek újból
talpra állni. Kulturális megújhodásuk szilárd alapja Homérosz volt.
8. Aineiász bolyongása nem a görög, hanem a római mitológiához tartozik, ezért itt nem is
szólunk róla.

169. A görögök hazatérése
- Szálljunk azonnal tengerre - mondotta Meneláosz -, amíg fúj a szél! - Szó sincs róla - felelte
Agamemnón.
- Előbb mutassunk be áldozatot Athénének! - Mi, görögök nem tartozunk Athénének semmivel!
– jelentette ki Meneláosz. - Túl sokáig védte a trójai fellegvárat.
- A két fivér haragban vált el egymástól, és soha többé nem találkozott, mert miközben
Agamemnón, Diomédész és Nesztór baj nélkül vitorlázott hazafelé, Meneláosz viharba került -
Athéné szabadította rá -, s öt kivételével valamennyi hajóját elvesztette. A megmaradt hajók
Kréta szigetére sodródtak, ahonnan Meneláosz átkelt Egyiptomba, és nyolc esztendőt töltött a
déli vizeken, mert nem tudott hazatérni. Ellátogatott Küprosz szigetére, Föníciába, Etiópiába és
Líbiába, valamennyi uralkodó vendégszeretően fogadta, és gazdag ajándékokkal halmozta el.
Végül Pharosz szigetére érkezett, ahol Eidóthea nimfa azt javasolta, hogy fogja el valahogy
jóstehetséggel megáldott apját, Próteusz Tenger-istent, mert csak ő tudja megmondani, hogyan
törheti [507 (168.6.-169.a.)] meg az ellenséges varázslatot, és biztosíthat déli szelet magának.
Meneláosz és három társa erre bűzlő fókabőrbe öltözött, lefeküdt a tengerparton, és várt.
Délre a fókák százai — Próteusz egész nyája - csatlakoztak hozzájuk. Aztán megjelent maga
Próteusz is, leheveredett a fókák közé és elaludt. Meneláosz és társai megragadták, és hiába
változott egymás után oroszlánná, kígyóvá, párduccá, vadkanná, folyóvízzé és lombos fává, nem
eresztették el, sőt rákényszerítették, hogy jósoljon nekik. Próteusz kinyilatkoztatta, hogy
Agamemnónt meggyilkolták, s hogy Meneláosznak még egyszer Egyiptomba kell mennie, hogy
hekatomba-áldozatokkal megengesztelje az isteneket. Meneláosz eszerint járt el, s mihelyt
emlékművet állított Agamemnónnak Egyiptom folyója partján, végre kedvező szelek kezdtek
fújni. Éppen aznap érkezett Helené társaságában Spártába, amikor Oresztész bosszút állt
Agamemnón meggyilkolásáért.1
b) Noha nem volt nevezetes vezér a fedélzetén, igen sok hajó futott zátonyra az euboiai
partokon, mert Naupliosz jelzőtüzet gyújtott a Kaphareusz-hegyen, hogy ellenségeit a halálba
csalogassa, mintha a biztonságos Pégaszai-öbölbe akarta volna kalauzolni őket. Gaztette
azonban tudomására jutott Zeusznak, és hosszú évek múlva Naupliosznak is egy hamis jelzőtűz
okozta a halálát.2
c) Amphilokhosz, Kalkhász, Podaleiriosz és még néhányan szárazföldön utaztak Kolophónba,
s itt Kalkhász meghalt - miként előre megjósolták -, mikor egy nála is bölcsebb látnokkal
találkozott. Ez a látnok pedig Mopszosz volt, Apollónnak és Teiresziász leányának, Mantónak a
fia. Volt Kolophónban egy vad fügefa, amelyen rengeteg gyümölcs termett, és Kalkhász, meg
akarván szégyeníteni Mopszoszt, kihívóan megkérdezte tőle: - Meg tudnád-e pontosan mondani,
kedves kartársam, hány fügét szednek le majd arról a fáról? [508 (169.a.-169.c.)]
- Mopszosz behunyta a szemét, mint aki jobban bízik a belső látás adományában, mint a
közönséges számolásban, s így felelt: - Hogyne: először tízezret, aztán egy gondosan megmért
aiginai vékával, aztán még egyetlenegy darabot, ami rajta maradt. - Kalkhász gúnyosan nevetett
ezen az egy darab fügén, de mikor leszedték a fát, kiderült, hogy Mopszosz jóslata pontos volt.
— Hogy az ezresekről kisebb mennyiségekre térjünk át, kedves kartársam - szólalt meg ekkor
öntelt mosollyal az arcán Mopszosz -, meg tudnád-e mondani, hány malac van
annak a vemhes kocának a hasában, melyik neműből hányat fog elleni, és mikor?
- Nyolc, mind kan, és kilenc nap múlva fog elleni - felelte vaktában Kalkhász, abban bízva, hogy
amikor kiderül, hogy tévedett, már rég nem lesz Kolophónban. - Nekem más a véleményem -
mondotta Mopszosz, és ismét behunyta a szemét. - Az én becslésem szerint három malaca van,
csak egy köztük a kan, s holnap délben fognak világra jönni, egy perccel sem korábban, sem
később. - Megint Mopszosznak lett igaza, és Kalkhásznak megszakadt a szíve. Bajtársai
Nothiónban temették el.3
d) A félénk Podaleiriosz ahelyett, hogy jóstehetséggel megáldott barátaitól kérdezte volna
meg, hol telepedjen le, inkább a delphoi Pűthiához fordult, aki ingerülten azt tanácsolta, hogy
oda menjen, ahol még akkor sem történik baja, ha az ég leszakad. Podaleiriosz hosszas
töprengés után egy Szürnosz nevű, hegyekkel körülzárt káriai helységet szemelt ki magának.

Abban bízott, hogy a hegycsúcsok még akkor is felfogják és megtartják a kék égboltozatot, ha
Atlasznak esetleg lecsúszik a válláról. Az itáliaiak hérosz-szentélyt építettek Podaleiriosznak
Dauniában, a Drión-hegyen, amelynek a csúcsán most Kalkhász szellemének van álomfejtő
jósdája.4
e) Mopszosz és Amphilokhosz közt nézeteltérés támadt. Együtt alapították Kilikiában Mallosz
városát, s mikor Amphilokhosz visszatért saját városába, az [509 (169.c.-169.e.)] amphilokhiai
Argoszba, Mopszosz lett az egyeduralkodó. Amphilokhosz, akinek sehogy se tetszett az argoszi
helyzet, tizenkét hónap múlva visszatért Malloszba, s arra számított, hogy visszakapja korábbi
jogkörét, de Mopszosz durván ráparancsolt, hogy takarodjon. Mikor a zavarba került mallosziak
azt javasolták, hogy döntsék el egymás közt a vitát párviadallal, a két vetélytárs csakugyan
összecsapott, és mindkettő halálos sebet kapott. A halotti máglyákat úgy helyezték el, hogy
Mopszosz és Amphilokhosz ne sértegethessék egymást, miközben elhamvasztják őket, de
szellemük valahogy olyan bizalmas barátságba került egymással, hogy közös jósdát állítottak
fel, amely ma már a delphoi Apollón jósdájánál is nagyobb hírnévre tett szert igazmondásával. A
kérdéseket viasztáblákra írják, s a válaszokat álmukban kapják meg a kérdezők, figyelemre
méltóan olcsó áron: kérdésenként két rézgarasért.5
f ) Mihelyt Neoptolemosz bemutatta az áldozatokat az isteneknek és apja szellemének,
azonnal hazaindult, és nem is került abba a nagy viharba, amely Meneláoszt és Idomeneusz!
elkapta, mert megfogadta barátjának, Helenosznak jövőbe látó tanácsát, és Molosszia felé
igyekezett. Miután megölte Phoinix királyt, és hozzáadta anyját Helenoszhoz, aki ilyen módon a
molosszoszok királya lett, és új fővárost alapított, Neoptolemosz végre hazatért Iolkoszba.6 Ott
őrá szállt nagyapjának, Péleusznak a birodalma, akit Akasztosz fiai elűztek a trónról,7 de
Helenosz tanácsára nem maradt ott, hogy királyságát élvezze. Felgyújtotta hajóit, és beljebb
vonult a szárazföldön Épeiroszba, a dódónéi jósda közelében levő Pambrotisz-tóhoz. Itt egy
csapat távoli rokona üdvözölte. Ezek földbe szúrt lándzsanyelekre terített takarók alatt
táboroztak. Neoptolemosznak eszébe jutottak Helenosz szavai: - Ha olyan házra lelsz, amelynek
vasból van az alapja, fából a fala, és gyapjúból a teteje, állj meg, mutass be áldozatot az
isteneknek, és építs várost! [510 (169.e.-169.f.)]
- Itt még két fiút nemzett Andromakhéval: Pieloszt és Pergamoszt.
g) Dicstelen véget ért. Elment a delphoi jósdába, és elégtételt követelt apja, Akhilleusz
haláláért, akit állítólag Apollón nyilazott le - Parisznak álcázva magát — trójai templomában.
Mikor a Pűthia ridegen elutasította, Neoptolemosz kirabolta és felgyújtotta a szentélyt. Aztán
elment Spártába, és azt állította, hogy Meneláosz még Trója alatt feleségül ígérte neki
Hermionét, a leány nagyapja, Tündareosz azonban nem hozzá, hanem Agamemnón fiához,
Oresztészhez adta nőül. Mivel most Oresztészt az Erinnüszök üldözik, és isteni átok
alatt áll, bizonygatta, úgy volna igazságos, hogy Hermioné az ő felesége legyen. A spártaiak
Oresztész tiltakozása ellenére teljesítették a kívánságát, s Spártában megtartották az esküvőt.
De kiderült, hogy Hermioné meddő, mire Neoptolemosz újból elment Delphoiba, belépett a
füsttől megfeketedett szentélybe – Apollón egyébként elhatározta, hogy újjáépíti -, és
megkérdezte, mi az oka felesége meddőségének.
h) Parancsot kapott, hogy mutasson be engesztelő áldozatot az istennek. A szertartás alatt
találkozott az oltárnál Oresztésszel. Oresztész azon nyomban megölte volna, ha Apollón, aki
tudta, hogy Neoptolemosznak másnak a kezétől kell elpusztulnia, meg nem akadályozza.
Mármost a delphoi istennek bemutatott áldozati állatok húsát mindig a templomszolgák szokták
megkapni mellékkeresetként. Neoptolemosz azonban ezt nem tudta, nem bírta nézni, hogy
szeme láttára hurcolják el a kövér ökröket, amelyeket ő vágott le, és erőszakkal meg akarta
akadályozni. - Szabaduljunk meg Akhilleusz fiától: csak bajt csinál - szólalt meg kurtán a Pűthia,
mire bizonyos Makhaireusz nevű phókiszi nyomban le is szúrta áldozati késével Neoptolemoszt.
- Temessétek új szentélyünk küszöbe alá - adta ki a parancsot a Pűthia. - Híres harcos volt,
szelleme [511 (169.f.-169.h.)] minden támadástól megvédi majd a szentélyt. S ha valóban
megbánta, hogy megsértette Apollóm, legyen ő a héroszok tiszteletére rendezett körmenetek és
áldozatok védnöke. Hérosz volt ő is.
De vannak, akik szerint Oresztész felbujtására ölték meg Neoptolemoszt.8

i) Az athéni Démophón útban hazafelé megállt Thrákiában, ahol beleszeretett Phüllisz
biszaltai hercegnő. Démophón feleségül vette, és király lett. Mikor elege lett Thrákiából, és
elhatározta, hogy folytatja útját, Phüllisz nem tudta visszatartani. - El kell mennem Athénba,
hogy meglátogassam anyámat, tizenegy éve nem láttam - mondta Démophón. - Gondolhattál
volna rá, mielőtt elfoglalod a trónt - felelte sírva Phüllisz. - Törvényeink szerint csak néhány
hónapig maradhatsz távol. - Démophón az Olümposz valamennyi istenére megesküdött, hogy
egy éven belül visszatér, de Phüllisz tudta, hogy hazudik. Elkísérte egészen Enneodosz
kikötőjéig, ahol átadott neki egy kis ládikát. – Varázsszer van benne - mondta. - Csak akkor nyisd
ki, ha mégis úgy gondolod, hogy többé nem térsz vissza hozzám.
j) Démophónnak esze ágában sem volt hazamenni Athénba. Délkeleti irányba, Küprosz
szigetére hajózott, s ott telepedett le. Mikor eltelt az esztendő, Phüllisz Rheia Anya nevében
elátkozta, megmérgezte magát, és meghalt. Démophónt ugyanabban az órában vette rá a
kíváncsiság, hogy kinyissa a ládikót, s mikor meglátta, mi van benne - ki tudja, mi lehetett? -,
megőrült. Felvetette magát a lova hátára, rémülten elvágtatott, és addig verte kivont kardjával a
ló fejét, hogy az végül is megbotlott és elesett. A kard kiröpült Démophón kezéből, hegyével
fölfelé beleállt a földbe, és felyársalta Démophónt, aki átesett a ló fején.
Egy másik Phüllisz nevű thrákiai hercegnőről azt mesélik, hogy Démophón testvérébe,
Akamászba szeretett bele, s mikor az a viharok miatt alaposan megkésve tért [512 (169.h. -
169.j.)] haza Trója alól, belehalt bánatába, és mandulafává változott. A két hercegnőt gyakran
összetévesztik.9
k ) Agamemnónhoz és másokhoz hasonlóan Diomédésznek is tapasztalnia kellett Aphrodité
ellenséges érzületét. Először Lükia partján szenvedett hajótörést, s ha Kallirrhoé hercegnő nem
segít neki megszökni, Lükosz király föláldozta volna Árésznek. S mikor hazaért
Argoszba, megtudta, hogy Naupliosznak sikerült rávennie a feleségét, Aigialeiát, hogy kövessen
el házasságtörést Kométésszel, illetve mások szerint Hippolütosszal. Erre visszatért
Korinthoszba, s ott értesült róla, hogy nagyapjának, Oineusznak segítségre volna szüksége, mert
fellázadtak ellene. így aztán Aitoliába hajózott, és visszaültette nagyapját a trónra. Egyesek
szerint azonban Diomédész már jóval a trójai háború előtt kénytelen volt elhagyni Argoszt,
amikor visszatért az epigonok sikeres thébai hadjáratából, s Agamemnón segített
visszaszerezni birodalmát.10 Élete hátralevő részét az itáliai Dauniában töltötte, ahol feleségül
vette Daunosz király leányát, Euippét, és sok híres várost épített, köztük Brundisiumot. Talán az
utóbbi volt az oka, hogy Daunosz - aki már öreg ember volt – féltékenységből megölte, és
azoknak a szigeteknek egyikén temette el, amelyeket most Diomédész-szigeteknek neveznek.
Egy másik verzió szerint azonban isteni varázslat tüntette el egyik pillanatról a másikra, s
bajtársai szelíd és erényes madarakká változtak. Ezek a madarak még ma is e szigeteken
fészkelnek. Diomédész arany mellvértjét Athéné papnői őrzik az apuliai Luceriában, s magát
Diomédészt Venetiában és egész Dél-Itáliában istenként tisztelik.11
l) Naupliosznak Idomeneusz feleségét, Médát is sikerült rávennie a házasságtörésre. Az
asszony bizonyos Leukoszt választott szeretőjéül, ez azonban nemsokára elűzte őt is meg
Idomeneusz leányát, Kleiszithürát is a palotából. Egy templomba menekültek, ahol [513 (169.j.-
169.l.)] mindkettőjüket megölte. Utána tíz várost rávett, hogy szegje meg esküjét, amelyet jog
szerinti királyának tett, s ő kaparintotta meg a trónt. Mikor Idomeneusz Kréta felé vitorlázott,
viharba került, s megfogadta, hogy az első embert, akivel találkozik, feláldozza Poszeidónnak. A
véletlen folytán az illető éppen a fia, vagy - egyesek szerint - egy másik leánya volt. Már éppen
teljesíteni akarta Poszeidónnak tett fogadalmát, amikor járvány tört ki az országban, és az
áldozati szertartás félbeszakadt. Leukosznak most már jó oka volt rá, hogy száműzze
Idomeneuszt, aki a calabriai Sallentinusba vándorolt ki, s ott is lakott haláláig.12
m ) A többi görög közül csak kevesen értek haza, és ennek a kevésnek is csak kellemetlenségei
voltak. Philoktétészt a lázadók űzték el városából, a thesszáliai Meliboiából. Dél-Itáliába
menekült, s megalapította Peteliát, valamint Krotón közelében Krimisszát. Kíséretéből elküldött
néhány embert Aigesztészhez, hogy segítsenek a szicíliai Aigeszta (Egesta) erődítési
munkálataiban. Híres íját Krimisszában a Szomorú Apollón szentélyének áldozta. Halála után a
Szübarisz folyó partján temették el.13

n ) Guneusz a kedvezőtlen szelek miatt a líbiai Künipsz folyó mellett volt kénytelen
letelepedni. Pheidipposz kószi alattvalóival együtt először Androsz szigetére ment, onnan pedig
Küproszra. Itt telepedett le Agapénór is. Menesztheusz nem vette át újból Athén kormányzását,
inkább a megüresedett méloszi trónt foglalta el; mások szerint azonban meghalt Trója alatt.
Elpénór emberei Épeirosz partján szenvedtek hajótörést, és elfoglalták Apollóniát. Prótesziláosz
emberei Pelléné közelében, a thrákiai Kherszonészoszon futottak zátonyra, Tlépolemosz
rhodoszi katonái pedig az Ibér-szigetek egyikén, ahonnan azonban egy részük továbbhajózott
nyugat felé, Itáliába. Philoktétész segítette őket a barbár lukaniaiak ellen viselt háborúban. 14
[514 (169.l.-169.n.)] Odüsszeusz bolyongásainak története ma már Homérosz huszonnégy
estére való témája lett.
o) Egyedül csak a mindig igazságos, bölcs, nemeslelkű, udvarias és istenfélő Nesztór tért
vissza épen és egészségesen Pűloszba, ahol boldogan élt, és magas kort ért meg. Nem zaklatták
háborúkkal, s bátor, okos fiúk vették körül. Így határozott ugyanis a Mindenható Zeusz.15
1. Apollodórosz: Epitomé VI. 1.; Homérosz: Odüsszeia III. 130. ss. és IV. 77-592.; Hagiász, idézi
Proklosz (Görög eposz-töredékek, 53. o., Kinkel-kiad.).
2. Apollodórosz II. 1. 5. és Epitomé VI. 11.; Euripidész: Helené 766. ss. és 1126. ss.; Hyginus: 116.
Fabula; Servius: Vergilius Aeneise XI. énekének 260. soráról.
3. Apollodórosz: Epitomé VI. 2-4.; Sztrabón XIV. 1. 27., ahol Hésziodoszt, Szophoklészt és
Phereküdészt idézi; Tzetzész: Lükophrónról 427. és 980.
4. Apollodórosz: Epitomé VI. 18.; Pauszaniasz III. 26. 7.; Sztephanosz Büzantinosz: Szmürna címszó
alatt; Sztrabón VI. 3. 9.; Tzetzész: Lükophrónról 1047.
5. Apollodórosz III. 7. 7. és Epitomé VI. 19.; Tzetzész: Lükophrónról 440-442.; Sztrabón XIV. 5. 16.;
Pauszaniasz I. 34. 3.; Lukiánosz: Alexandrosz 19.; Plutarkhosz: Miért hallgatnak a jósdák? 45.; Cicero: De
divinatione I. 40. 88.; Dio Cassius LXX. II. 7.
6. Apollodórosz: Epitomé VI. 12. és 13.; Hagiász: uo.; Servius: Vergilius Aeneise II. énekének 166.
soráról; Homérosz: Odüsszeia III. 188., szkholion.
7. Dictys Cretensis VI. 7-9.
8. Homérosz: Odüsszeia IV. 1-9.; Apollodórosz: Epitomé VI. 13-14.; Euripidész: Andromakhé 891-
1085. és Oresztész 1649., szkholionnal; Hyginus: 123. Fabula; Eusztathiosz: Homérosz Odüsszeiája IV. 3.
soráról; Andromakhé 32. és 51., szkholionokkal; Ovidius: Hősnők levelei VIII. 31. ss.; Szophoklész töredékei
II. 441. ss.; Pearson-kiad.; Pauszaniasz X. 7. [515 (169.n.-169.o.)] 1. és X. 24. 4-5.; Pindarosz: Nemeai ódák
VII. 50-70., szkholionnal; Vergilius; Aeneis III. 330.; Sztrabón IX. 3. 9.
9. Apollodórosz: Epitomé V. 16.; Tzetzész: Lükophrónról 495.; Lukiánosz: A táncról 40.; Hyginus: 59.
Fabula; Servius: Vergilius V. eclogája 10. soráról.
10. Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok 23.; Dictys Cretensis VI. 2.; Tzetzész: Lükophrónról 609.;
Servius: Vergilius Aeneise VIII. énekének 9. és XI. énekének 246. soráról; Tzetzész: Lükophrónról 602. és
618.; Sztrabón VI. 3. 8-9.; Pindarosz: Nemeai ódák X. 12., szkholion; Szkülax 6. o.
11. Pauszaniasz I. 11.; Servius: Vergilius Aeneise VIII. énekének 9. és XI. énekének 246. soráról;
Tzetzész: Lükophrónról 602. és 618.; Sztrabón VI. 3. 8-9.; Pindarosz: Nemeai ódák X. 12.; szkholion;
Szkülax 6. o.
12. Apollodórosz: Epitomé VI. 10.; Tzetzész: Lükophrónról 384-86.; Servius: Vergilius Aeneise III.
énekének 121. és XI. énekének 264. soráról; a Vatikán első mitográfusa 210.; Vergilius: Aeneis 121. ss. és
400. ss.
13. Tzetzész: Lükophrónról 911., ahol Apollodórosz Epitoméját idézi; Homérosz: Iliász II. 717. ss.;
Sztrabón VI. 1. 3.; Arisztotelész: Mirabilia 107.
14. Tzetzész: Lükophrónról 911.; Pauszaniasz I. 17. 6.
15. Homérosz: Odüsszeia IV. 209.; Pauszaniasz IV. 3. 4.; Hyginus: 10. Fabula.
1. A mitográfusok úgy állítják be, hogy Aphrodité a görögök ellen harcolt, mivel mint
Szerelem-istennő ő segítette Parisznak megszöktetni Helenét. De ő volt az a Tenger-istennő is,
akihez a trójaiak imádkoztak, hogy semmisítse meg a Poszeidón védnöksége alatt álló
kereskedelmi szövetséget — s a viharokat, amelyeket állítólag Athéné vagy Poszeidón
támasztott, hogy a győztesek ne térhessenek haza épségben, kezdetben kétségte-
lenül Aphroditének tulajdonították. Ez a feltételezett bosszúállás tette lehetővé, hogy Itáliában,
Líbiában, Ciprus szigetén és másutt számtalan város azt állíthassa [516 (169.1.)] magáról, hogy

a Trója alól hazatérő hajótörött héroszok alapították, s nem a dór hódítók elől menekülő
görögök.
2. Általános gyakorlat volt, hogy a templom küszöbe alá egy fiatal harcost temettek. Mivel a
régi delphoi szentélyt Neoptolemosz gyújtotta fel, természetes, hogy a Pűthia őt választotta
áldozatul, mikor új épületet emeltek a régi romjain. A küszöb előző őrei Agamédész
és Trophóniosz voltak (lásd 84. b.).
3. Rheiát, aki a Démophón ládikójában levő rejtélyes tárgyat megszentelte, nevezték
Pandórának is, lehetséges tehát, hogy ez a mítosz egy korábbi változata annak a történetnek,
hogyan nyitotta ki Epimétheusz felesége, Pandóra a bajokat tartalmazó dobozt (lásd 39.j.). A
történet inkább a férfiaknak szóló figyelmeztetés, hogy ne üssék az orrukat a nők titkaiba, s nem
megfordítva. „Mopszosz" Kilikiában királyi melléknév volt Kr. e. a 8. században.
4. Azokat a madarakat, amelyekké Diomédész kísérői változtak, nyilván azért nevezték
„erényesek"-nek, hogy megkülönböztessék őket a szomszédságukban lakó kegyetlen
madaraktól, a szirénektől (lásd 154. d. és 3.; 170. 7.).
5. Idomeneuszéhoz hasonló fogadalmat tett Maiandrosz („egy embert kereső") is, amikor az
Egek Királynőjének ígérte azt az embert, aki elsőnek kíván szerencsét neki Pesszinosz
rohammal való bevételéhez. Saját fia, Arkheláosz („a nép uralkodója") lett az illető. Maiandrosz
megölte, aztán a lelkifurdalástól gyötörve a folyóba ugrott (Plutarkhosz: A folyókról IX. 1.).
Ugyanennek a mítosznak egy ismertebb változata található a Bírák Könyvében (XI. 30-tól), ahol
Jefte a leányát ajánlja fel égő áldozatul Jehovának, ha győz a háborúban. E variánsok arra
engednek következtetni, hogy Ídomeneusz férfiáldozatot ígért Aphroditének (s nem
Poszeidónnak), mint Maiandrosz is az Egek Királynőjének, s kétségtelen, hogy Jefte is
Anathénak, aki [517 (169.1.-169.5.)] hasonló égő áldozatokat igényelt magának szent júdeai
hegyein. Úgy látszik, hogy egy királyi herceg feláldozása hálából egy győzelmes háborúért
valamikor valóban általános gyakorlat lehetett - valószínűleg Jonathánt is föláldozta volna apja,
Saul király, a Mikmásnál aratott győzelem után, ha népe nem tiltakozik s Idomeneusz áldozati
szertartásának félbeszakítása, akárcsak Ábrahámé a Morja-hegyen és Athamászé a
Laphüsztionon (lásd 70. d.), figyelmeztetés volt, hogy ez a szokás már nem talál tetszésre az
égieknél. A hercegnek egy hercegnővel való helyettesítése, mint Jefte történetében vagy a
Vatikán első mitográfusának Idomeneusz fogadalmáról szóló történetében, a hősmondákra
jellemző anti-matriarchális reakció jele.
6. Meneláosz bolyongása a Földközi-tenger déli részén az akháj tengeri kalózkodásra és
gyarmatosítás! kísérletekre vonatkozik. Egy régi lűd történész, Xanthosz szerint a föníciai
Aszkalon városát Aszkalosz ("felszántatlan"), Pelopsz fivére, vagyis Meneláosz oldalági őse
alapította. Továbbá: mikor Józsué a Kr. e. 13. században meghódította Kánaánt, Gibeon (a
Septuaginta egyik megfogalmazásában Agabon, aminek Asztu Akhaivon, „az akhájok városa" a
jelentése) lakosai görög módra oltalomkeresőkként Józsué elé járultak, mondván, hogy ők nem
bennszülött kánaániak, hanem a tengerentúlról való Khivveusok, azaz akhájok. Józsué el is
ismerte ahhoz való jogukat, hogy a szent ligeteket őrizzék, és a szent vizet hordják (Józsué IX.).
A 9. versből úgy tűnik, hogy emlékeztették Józsuét a régi tengeri szövetségre, a Keftiura,
amelynek a knósszoszi Minósz volt a feje, s valamikor az akháj nép is. Ábrahám népe is a tagja
volt. Ábrahám, aki a hikszosz királyokkal érkezett a Delta-vidékre, húgát, Sárát a "pharaó"-hoz,
vagyis annak a Pharosznak knósszoszi uralkodójához adta nőül, amely akkor a szövetség fő
kereskedelmi lerakata volt. De Meneláosz korában Knósszosz már [518 (169.5.-169.6.)]
romokban hevert, s a szövetség tagjaiból kalózok lettek, akiket az egyiptomiak a Piarinál vívott
ütközetben (Kr. e. 1229) megvertek - „csapdába ejtettem őket, mint a vadmadarakat, hálóval
elfogtam és a partra vetettem őket, hajóik rakományukkal együtt a tengerbe vesztek" -, és
Pharosz sem volt már az ókor legnagyobb kikötője, csak a fókák párzási helye. Kikötő-
berendezését egy tenger alatti földrengés lerombolta (lásd 39. 2.), és a klasszikus kor elején a
külföldi kereskedelmi forgalom Naukratiszon, a milétoszi lerakaton keresztül bonyolódott le
(lásd 25. 6.).
7. Meneláosz és Próteusz viaskodása egy már ismert mítosz elfajzott változata: Thetisz Fóka-
istennőből férfi lett, Próteusz; Meneláosz pedig ahelyett, hogy megvárná, míg az istennő leveti

magáról a fókabőrt, aztán szereleméhesen birkózni kezdene vele, mint Péleusz (lásd 81. 1-3.),
maga öltözik fókabőrbe, segítségül hív három férfit, és foglyától mindössze csak egy látnoki
feleletet kíván. Próteusz éppoly gyors átalakuláson megy keresztül, mint Thetisz, mikor
Péleusszal birkózott, vagy Dionűszosz-Zagreusz - akit kapcsolatba hoztak Pharosszal (lásd 27.
7.) -, mikor a titánok szorongatták. Próteusz átalakulásainak homéroszi sorrendje zavaros: két-
három, évszakokkal összefüggő megjelenési forma egymásba van olvasztva. Az oroszlán és a
vadkan természetesen a két évszakból álló esztendő szimbóluma (lásd 69. 1.) a bika, az oroszlán
és a vízikígyó a három évszakból állóé (lásd 27. 4. és 123. 1.). A párduc Dionűszosz szent állata
volt (lásd 27. 4.), a „lombos fa" pedig - amelynek megfelelője megvan Periklümenosz
történetében - valószínűleg a hónapok szent fáira való utalás (lásd 53. 3. és 139. 1.). Próteusz
átváltozásai szórakoztató kitalálások, de egyáltalán nem illenek a jóslatszerű szöveghez, hacsak
nem arról volt szó eredetileg, hogy Meneláosz nyolcévi uralkodása és egy-egy interrex [ 519
(169.6.-169.7.)] krétai módra történt évenkénti megölése után egy Egyiptom Folyója partján
alapított település jósdai hérosza lett (lásd 112. 3.).
170. Odüsszeusz bolyongásai
Odüsszeusz - aki Trója alól azzal a biztos tudattal indult el, hogy még tíz évig kell bolyongania,
míg reménye lehet az Ithakába való hazatérésre - először a kikonok lakta Iszmaroszban kötött
ki, és rohammal bevette. A fosztogatás során csak Apollón papját, Marónt kímélte meg, aki
hálából megajándékozta néhány korsó édes borral. De az ország belsejében lakó kikonok
észrevették az égő város fölött lebegő füstfelhőt, megtámadták a tengerparton lerészegedett
görögöket, és szétszórták őket. Mikor Odüsszeusz összeszedte és - súlyos veszteségek árán -
behajózta embereit, viharszerű északkeleti szél kerekedett, és az Égei-tengeren át Küthéra felé
sodorta őket.1 A negyedik napon, mikor egy kis csalóka szélcsend állt be, meg akarta kerülni a
Maleia-fokot, hogy észak felé vitorlázzon tovább Ithaka irányába, de még az előbbinél is
hevesebb szél kerekedett. Kilenc, veszélyekkel teli, keserves nap után megpillantották a líbiai
hegyfokot, ahol a lótoszevők laknak. Mármost a lótosz körülbelül babszem nagyságú,
sáfrányszínű, mag nélküli gyümölcs, dús fürtökben nő, mézédes, de az a tulajdonsága van, hogy
aki megízleli, teljesen megfeledkezik szülőföldjéről. De vannak utazók, akik szerint almaféle, s
erős bort főznek belőle. Odüsszeusz kikötött, hogy ivóvizet szerezzen, és kiküldött körülnézni
három embert. A bennszülöttek megkínálták őket lótosszal, mindhárman ettek is belőle, és
elfelejtették, mi járatban vannak. Odüsszeusz egy idő múlva maga indult a keresésükre egy
mentőcsapat élén, s noha őt is elfogta a kísértés, hogy megízlelje a lótoszt, uralkodott magán.
[520 (169.7.-170.a.)] A szökevényeket erőszakkal visszavitte, bilincsbe verette, és azonnal
továbbhajózott.2
b) Aztán egy termékeny, erdő borította szigethez érkezett, amelyen csak vadkecskék éltek, de
az aztán rengeteg. Lőtt is néhányat, hogy legyen mit enniök. A szigeten kikötött az egész
hajóhad, egyetlen hajó kivételével, amelyen Odüsszeusz útra kelt, hogy felderítse a szigettel
szemközti partot. Kiderült, hogy az a vad és barbár küklópszok földje, akiket a homlokuk
közepén izzó, egyetlen, nagy, kerek szemükről neveztek el így. Elfelejtették a kovácsmesterséget
- őseik Zeusz kovácsai voltak -, most pásztorkodásból élnek, nincsenek törvényeik, hajóik, nem
tartanak se gyűléseket, se vásárokat, s nem értenek a földműveléshez sem. Elvonultan,
egymástól távol laknak a sziklás hegy oldalába vájt barlangokban. Odüsszeusz egy óriási
kövekkel bekerített udvar túlsó szélén megpillantotta egy ilyen barlang magas, babérfüggönnyel
eltakart nyílását, s társaival együtt beépett. Nem is sejtette, hogy a barlang Poszeidón és
Thoósza nimfa óriás fiának, egy Polüphémosz nevű küklópsznak a tulajdona, aki nagyon
szerette az emberhúst. A görögök hatalmas tüzet gyújtottak, és kényelembe helyezték magukat,
aztán levágtak és megsütöttek néhány gödölyét - a barlang hátsó részében egész csomó volt
elkerítve -, vettek maguknak a falra akasztott kosarakban talált sajtból, és vidáman
lakmároztak. Estefelé megjelent Polüphémosz. Behajtotta nyáját a barlangba, és akkora
sziklával zárta el maga mögött a bejáratot, hogy húsz pár ökör is nehezen tudta volna
megmozdítani. Aztán, észre sem véve, hogy vendégei vannak, leült, hogy megfejje juhait és
kecskéit. Végül felpillantott a sajtárról, és meglátta Odüsszeuszt és bajtársait, akik a tűz körül

heverésztek. Nyers hangon megkérdezte, mit keresnek a barlangjában. Odüsszeusz
így felelt: - Kedves szörnyeteg, görögök vagyunk, s hazafelé tartunk a lerombolt Trója alól.
Kérlek, emlékezz [521 (170.a.-170.b.)] rá, mit parancsolnak az istenek, és fogadj
vendégszeretően bennünket. - Polüphémosz válaszul felhorkant, a lábuknál fogva megragadott
két tengerészt, koponyájukat szétloccsantotta a padlón, a holttesteket nyersen felfalta, s úgy
morgott a csontok fölött, mint a hegyi oroszlán.
c) Odüsszeusz szívesen állt volna véres bosszút még hajnal előtt, de nem mert, mivel csak
Polüphémosznak volt ereje ahhoz, hogy elmozdítsa a bejárat elől a sziklát. Tenyere közé
szorított fejjel töltötte az éjszakát, s miközben Polüphémosz félelmetesen horkolt, kitervelte,
hogyan szökhetnének meg. Reggelire a szörnyeteg ismét szétloccsantotta két tengerész
koponyáját, aztán szótlanul kihajtotta maga előtt a nyájat a barlangból, és a bejáratot ugyanazzal
a sziklával elzárta. Odüsszeusz pedig fogott egy zöld olajfarudat, az egyik végét kihegyezte, és
tűzben megedzette, aztán elrejtette egy trágyarakás alá. Este a küklópsz hazatért, és megint
megevett kettőt a tízenkét tengerészből, mire Odüsszeusz udvariasan megkínálta egy
borostyánfa csésze erős borral, abból, amit Maróntól kapott a kikonok lakta Iszmaroszban:
szerencsére egy egész tömlővel partra szállított belőle. Polüphémosz mohón megitta, s még egy
csészével kért, mert soha életében nem ivott még erősebb italt, mint az író, aztán odáig
leereszkedett, hogy megkérdezte Odüsszeusztól a nevét. - Úgy hívnak, hogy Senkise - felelte
Odüsszeusz -, legalábbis mindenki így nevez, a rövidség kedvéért! - Téged foglak utolsónak
megenni. Senkise barátom - ígérte Polüphémosz.
d) Mihelyt a küklópsz részeg álomba merült - a bor nem volt vízzel keverve -, Odüsszeusz és
életben maradt társai megtüzesítették a rudat a parázson, aztán beledöfték a küklópsz egyetlen
szemébe. Odüsszeusz fölülről ránehezedett, és csavart is rajta néhányat, mint amikor a
csapszegnek fúrnak lyukat a hajógerendába. [522 (170.b.-170.d.)] A szem sistergett,
Polüphémosz ordított egy irtózatosat, mire közel-távolból odaszaladt valamennyi szomszédja,
hogy megtudja, mi baj.
- Megvakítottak! Iszonyúan fáj! Senkise bántott! - ordította Polüphémosz.
- Szegény fickó! - felelték a többiek. - Ha csakugyan senki se bántott, nyilván lázad van.
Imádkozz Poszeidón atyánkhoz, hogy gyógyítson meg, és ne csapj ekkora lármát!
Azzal morogva elmentek, Polüphémosz meg a barlang szájához tapogatózott, elmozdította a
sziklát, és várakozásteljesen tapogatni kezdett maga körül, remélve, hogy sikerül elkapnia az
életben maradt görögöket, amikor megpróbálnak kiszökni. Odüsszeusz azonban fogott egy
csomó fűzfavesszőt, és bajtársait egymás után egy-egy kos hasa alá kötözte, de az állat mellé
jobbról is, balról is kötözött még egyet, hogy a súly egyenletesen eloszoljon. Magának egy
különösen nagy állatot keresett ki, a vezérkost, alája bújt, és foggal és körömmel
belekapaszkodott a gyapjába.
e) Hajnalban Polüphémosz kiengedte legelni a nyájat, de elővigyázatosan végigsimogatta
mindegyik állatnak a hátát, hogy nem lovagol-e rajtuk valaki. Annál az állatnál, amelyik alá
Odüsszeusz rejtőzött, elidőzött egy darabig, s szomorúan megkérdezte tőle: - Miért nem
elsőnek mentél ki, kedves kosom, mint máskor? Sajnálsz nagy bajomban? - De aztán ezt a kost is
kiengedte.
f) Odüsszeusznak tehát sikerült bajtársait is kiszabadítani, meg egy nyáj kövér kost is a
hajóra hajtani. Gyorsan kifutott a tengerre, s mikor az emberek megmarkolták evezőiket, és
lapátolni kezdték a vizet, Odüsszeusz nem bírta megállni, hogy búcsúzóul gúnyosan vissza ne
kiáltson. Polüphémosz válaszul utánuk hajított egy nagy sziklát. Fél hajóhossznyival előttük
zuhant a tengerbe, s a felcsapódó hullámok majdnem [523 (170.d.-170.f.)] újból a partra
sodorták a hajót. Odüsszeusz nevetett és visszakiabált: - Ha megkérdezik, ki vakított meg, ne azt
mondd, hogy Senkise, hanem azt, hogy az ithakai Odüsszeusz! - A felbőszült küklópsz hangosan
felfohászkodott Poszeidónhoz: - Add, atyám, hogy ha ellenségem, Odüsszeusz valaha is hazaér,
már későn érkezzen, nyomorultul, idegen hajón, veszítse el valamennyi bajtársát, s csak bajok
várják odahaza is! - Aztán egy még nagyobb sziklát hajított utánuk, ez már mögöttük zuhant fél
hajóhossznyival a tengerbe, úgyhogy a hullám, amelyet felkavart, pillanatok alatt a szigetre

sodorta a hajót, ahol Odüsszeuszt már aggódva várták társai. Poszeidón mindenesetre
meghallotta Polüphémosz könyörgését, és megígérte, hogy bosszút áll érte.3
g) Odüsszeusz most észak felé vett irányt, és nemsokára Aiolosznak, a Szelek Őrének szigetére
érkezett, aki nagylelkűen egy álló hónapig vendégül látta, s az utolsó napon markába nyomott
egy zsák szelet, mondván, hogy amíg a zsák szája be van kötve egy ezüstdróttal, nem lesz semmi
baj. Elmagyarázta, hogy a szelíd Nyugati Szelet nem dugta be a zsákba, mert az fogja a hajókat az
Ión-tengeren át szép lassan Ithakába sodorni, de ha Odüsszeusznak valamiért irányt kellene
változtatnia, kieresztheti a zsákból a többit is, de csak egyenként. Már tisztán lehetett látni a
palotája kéményeiből felszálló füstöt, amikor Odüsszeuszt elnyomta a fáradtság, és elaludt.
Emberei csak ezt a pillanatot lesték: kinyitották a zsákot, mert azt hitték, bor van benne. A szelek
mind egyszerre, bömbölve kezdtek száguldani hazafelé, maguk előtt hajtva a hajót, és
Odüsszeusz hamarosan ismét Aiolosz szigetén találta magát. Bő lére eresztett mentegetőzés után
újból segítséget kért, mire a válasz az volt, hogy tűnjön el, és használja ezentúl az evezőket: nem
kap egy leheletnyi nyugati szelet sem. - Olyan emberen nem segíthetek, akit az istenek nem
szeretnek [524 (170.f.-170.g.)] - kiáltotta Aiolosz, és becsapta Odüsszeusz orra előtt az
ajtót.4
h) Hétnapi hajóút után Odüsszeusz a laisztrügonok földjére érkezett, ahol Lámosz király
uralkodott. Az ország egyesek szerint Szicília északnyugati részén feküdt, mások szerint
Itáliában, Formiae közelében, ahol az előkelő Lámia család azt állítja magáról, hogy Lámosz
királytól származik, ami hihetőnek is látszik, hiszen ki vallaná be, hogy emberevőktől származik,
ha nem volna köztudott dolog?5 A laisztrügonok földjén az este és a reggel olyan közel esik
egymáshoz, hogy azok a pásztorok, akik napnyugtakor hazafelé hajtják a nyájaikat, találkoznak
azokkal, akik hajnalban a legelőre hajtják a magukét. Odüsszeusz kapitányai bátran besiklottak
Télepülosz kikötőjébe, amelyet - egy szűk bejáratot kivéve - meredek sziklák vesznek körül, és
partra futottak egy kocsiút közelében, amely fölfelé kanyargott egy völgyben. Odüsszeusz
óvatosabb volt: kiküldött három felderítőt a szárazföld belsejébe, aztán a kikötőn kívül
kötözte egy sziklához a hajóját. A felderítők addig haladtak egy ösvényen, míg össze nem
akadtak egy leánnyal, aki éppen vizet merített egy forrásból. Kiderült, hogy Antiphatész
laisztrügon törzsfőnök leánya, aki apja házába vezette őket. Ott azonban könyörtelenül rájuk
rohant egy hordára való vadember, egyiküket elkapta, megölte, és azon nyomban megfőzte. A
másik kettő szélsebesen elinalt, a vadak meg ahelyett, hogy üldözőbe vették volna őket,
fölmásztak a hegycsúcsokra, és valóságos kőzáport zúdítottak a hajókra. Mielőtt még kifuthattak
volna a tengerre, összezúzták őket, aztán leereszkedtek a partra, lemészárolták és szép
kényelmesen fölfalták a legénységüket. Odüsszeusz úgy menekült meg, hogy karddal vágta el
hajója horgonykötelét, és rákiáltott bajtársaira, hogy most aztán evezzenek, ha kedves az
életük.6
i) Egyetlen megmaradt hajóját kelet felé [ 525 (170.g.-170.i.)] kormányozta, és hosszú utazás
után elérkezett Aiaiára, a Hajnal szigetére, ahol Kirké istennő, Héliosz és Perszé leánya, vagyis a
rosszindulatú kolkhiszi király, Aiétész húga uralkodott. Kirké járatos volt a varázslat minden
ágában, de az emberi nemet nem nagyon szerette. Amikor sorsot húztak, hogy ki maradjon ott a
hajót őrizni, s ki derítse föl a szigetet, a sors választása Odüsszeusz barátjára, Eurülokhoszra
esett, aki huszonkét társával partra is szállt. Látták, hogy Aiaia igen gazdag tölgyfában meg
egyéb erdei fákban, és végül elérkeztek Kirké palotájához, amely a sziget közepén épült egy
széles tisztáson. Farkasok meg oroszlánok mászkáltak körülötte, de nem hogy megtámadták
volna Eurülokhoszt és embereit: két lábra álltak, és megsimogatták őket. Akár embereknek is
lehetett volna nézni ezeket a vadakat, mint ahogy azok is voltak, csak Kirké elvarázsolta őket.
j) Kirké a palota csarnokában ült a szövőszék mellett, és énekelt. Mikor Eurülokhosz és
társasága üdvrivalgást hallatott, Kirké mosolyogva kilépett a palotából, és meghívta őket, hogy
ebédeljenek vele. Mindnyájan örömmel léptek be, csak Eurülokhosz nem: ő csapdát gyanított,
lemaradt, és aggodalmasan lesett be az ablakokon. Az istennő sajtot, árpát, mézet és bort tálalt
az éhes tengerészek elé, de minden meg volt mérgezve, s mihelyt a tengerészek enni kezdtek,
Kirké a vállukra ütött a botjával, és disznóvá varázsolta őket. Aztán ádáz mosollyal az ajkán

kinyitott nekik egy ólat, néhány marék makkot meg somot szórt a mocskos padlóra, és ott
hagyta fetrengeni őket.
k) Eurülokhosz sírva tért vissza, és jelentette a szerencsétlenséget Odüsszeusznak, aki
azonnal kardot ragadott, s már indult is, hogy megmentse bajtársait, de még semmiféle terv
nem alakult ki az agyában. Nagy meglepetésére Hermész istennel találkozott, aki udvariasan
köszöntötte, és ajánlott neki egy varázsszert Kirké bűvereje ellen: egy molü nevű, fekete
gyökerű, illatos [526 (170.i.-170.k.)] fehér virágot, amelyet csak az istenek ismernek fel és
tudnak leszakítani. Odüsszeusz hálásan fogadta az ajándékot, és folytatta útját. Úgy történt,
ahogy számított rá: Kirké őt is meghívta asztalához. Mikor Odüsszeusz megette a mérgezett
ételt, Kirké fölemelte pálcáját, és a vállára ütött. - Takarodj társaidhoz az ólba! - parancsolt rá.
Csakhogy Odüsszeusz titokban megszagolta a molü virágát, s nem változott disznóvá, hanem
kirántotta a kardját és felugrott. Kirké sírva borult a lába elé. - Ne ölj meg! - kiáltotta. - Oszd meg
velem ágyamat, és kormányozd velem együtt Aiaiát! - Odüsszeusz tisztában volt vele, hogy a
boszorkányoknak módjukban van elsorvasztani és megölni szeretőiket úgy, hogy titokban
kis hólyagokba gyűjtik a vérüket, ünnepélyesen megeskette hát Kirkét, hogy nem tervez ellene
újabb gaztettet. Kirké megesküdött a boldogságos istenekre, kellemes meleg fürdőt készíttetett
Odüsszeusznak, aztán egy tekintélyes külsejű házvezetőnő aranykelyhekben bort és ízletes
vacsorát szolgált fel. Kirké alig várta, hogy a bíborpaplanos ágyban Odüsszeusszal tölthesse az
éjszakát, a férfi azonban mindaddig nem volt hajlandó tudomásul venni Kirké szerelmes
közeledését, míg az istennő bele nem egyezett, hogy nemcsak Odüsszeusz társait, hanem
valamennyi elvarázsolt tengerészt visszaváltoztatja emberré. Utána örömmel ott maradt Aiaia
szigetén, míg Kirké három fiút nem szült neki: Agrioszt, Latinust és Télegonoszt.7
l) Odüsszeusz szeretett volna újból útra kelni, és Kirké beleegyezett, hogy elengedi. Előbb
azonban le kellett mennie a Tartaroszba, hogy megkeresse Teiresziászt, a látnokot, aki
megjósolja neki, mi vár rá, ha egyszer Ithakába ér, és mi lesz azután a sorsa. – Vitesd magad az
Északi Széllel - mondta Kirké -, míg el nem érsz az Ókeanoszig, illetve Perszephoné ligetéig,
amelyet fekete nyárfáiról és ősöreg fűzfáiról ismersz majd fel. Ott, ahol a Phlegethón és a
Kókütosz az Akherónba [527 (170.k.-170.l.)] ömlik, áss egy gödröt, és áldozz fel egy fiatal kost
meg egy fekete juhot - ezekről majd én gondoskodom - Hádésznek és Perszephonénak.
Csorgasd a vérüket a gödörbe, s míg Teiresziász megérkezésére vársz, a többi szellemet kergesd
el kardoddal onnan. Neki engedd meg, hogy igyon, amennyit csak akar, aztán jól figyeld
meg, mit tanácsol!
m) Odüsszeusznak úgy kellett felzavarnia a hajóra embereit, mert mi tagadás, nem szívesen
hajóztak a kellemes Aiaiáról Hádész birodalmába. Kirké gondoskodott a kedvező szélről, amely
egykettőre az Ókeanoszig fújta őket. Itt, a világ semmibe vesző peremén élnek a ködbe burkolt
kimmerek, az Örök Sötétség polgárai, akik sohase láthatják a napot. Amikor megpillantották
Perszephoné ligetét, Odüsszeusz partra szállt, és mindenben pontosan Kirké utasításai szerint
járt el. Az első szellem, aki a gödörnél megjelent, Elpénórnak, saját legénysége egyik tagjának
szelleme volt. Elpénór alig néhány nappal azelőtt leitta magát Kirké palotája tetején,
elaludt, kábultan ébredt, átesett a tető peremén, és meghalt. Odüsszeusz, aki olyan sietve hagyta
el Aiaiát, hogy Elpénór távollétét csak akkor vette észre, amikor már késő volt, most megígérte,
hogy illendően el fogja temettetni. — Milyen különös, hogy te gyalog hamarabb
ideértél, mint én hajón! - kiáltott fel Odüsszeusz. De azért egy gyűszűnyi vért sem engedélyezett
Elpénórnak, bármilyen szívhez szólóan esedezett érte.
n) Egész sereg szellem rajzott a gödör körül, különböző korokból való és különböző korú
férfiak és nők vegyesen, köztük Odüsszeusz anyja, Antikleia is. De Odüsszeusz még neki sem
adott a vérből, amíg Teiresziász nem ivott belőle. Végre megjelent Teiresziász, hálásan kortyolta
a vért, aztán figyelmeztette Odüsszeuszt, hogy nagyon vigyázzon embereire, mihelyt
legközelebbi kikötőhelyüket, Szicíliát megpillantják, nehogy kísértésbe essenek, és
megdézsmálják Hüperión [528 (170.l.-170.n.)] Naptitán csordáját. Ithakában sok gond és baj
várja, és noha lehet reménye, hogy sikerül bosszút állnia a csirkefogókon, akik fölzabálják a
vagyonát, bolyongása ezzel még nem ér véget. Fognia kell egy evezőt, és addig a vidékig
kell vinnie a vállán az ország belsejébe, ahol senki se sózza meg a húst, s az evezőt magszóró

lapátnak nézik. Ha akkor majd áldozatot mutat be Poszeidónnak, hazatérhet Ithakába, sokáig és
boldogan fog élni, s a végén a tengerről fog érte jönni a halál.
o) Odüsszeusz köszönetet mondott Teiresziásznak, megígérte neki még egy fekete juh vérét,
ha hazaért Ithakába, aztán végre megengedte az anyjának is, hogy csillapíthassa szomját. Az
asszony további híreket közölt vele hazulról, de tapintatosan hallgatott menye kérőiről. Miután
elbúcsúzott a fiától, tömegestül siettek elő a királynők és hercegkisasszonyok szellemei, hogy
kortyolhassanak a vérből. Odüsszeusz boldog volt, hogy olyan híres személyeket láthat, mint
Antiopé, Iokaszté, Khlórisz, Péró, Léda, Íphimedeia, Phaidra, Prokrisz, Ariadné, Maira, Klümené
és Eriphülé.
p) Aztán egy csomó egykori bajtársát vendégelte meg: Agamemnónt, aki azt tanácsolta neki,
hogy titokban szálljon partra Ithakában; Akhilleuszt, akit megörvendeztetett Neoptolemosz
dicső tetteiről szóló beszámolójával; és a Nagy Aiászt, aki még mindig nem
bocsátott meg neki, és haragosan továbbment. Látta Odüsszeusz Minószt és Sziszüphoszt is,
akik gyötrődtek, és Héraklészt - azaz inkább csak a szellemét, mert maga Héraklész a
halhatatlan istenekkel lakomázik gond nélkül -, aki részvétét fejezte ki neki hosszas
hányattatása miatt.8
q) Odüsszeusz épségben visszahajózott Aiaia szigetére, eltemette Elpénór holttestét, és
síremlékül az evezőjét tűzte a sírhantra. Kirké boldogan üdvözölte. - Milyen szörnyű, hogy
Hádész birodalmába kellett látogatnod! - kiáltotta. - A legtöbb embernek elég egy halál is, [529
(170.n.-170.q.)] de te most már kétszer fogsz meghalni! — Aztán figyelmeztette Odüsszeuszt,
hogy legközelebb a Szirének Szigete mellett kell elhaladnia. A szirének gyönyörű hangja
mindenkit elbűvöl, aki csak arra hajózik. Akhelóiosz vagy - egyesek szerint - Phorküsz
gyermekei, vagy Terpszikhoré múzsától, vagy Portháón leányától, Szteropétől, leányarcuk van,
de madárlábuk és tollazatuk, s ennek a furcsaságnak a magyarázatára különböző történeteket
mesélnek. Például azt, hogy együtt játszottak Koréval, amikor Hádész megszöktette, és Démétér
mérgében növesztett nekik szárnyakat, amiért nem siettek a segítségére, mondván: -
Takarodjatok, és az egész földkerekséget kutassátok át a leányom után! - Azt is mesélik, hogy
Aphrodité változtatta madarakká őket, mert büszkeségből sem istennek, sem embernek nem
akarták föláldozni szüzességüket. De már nem tudnak repülni, mert a múzsák egy
hangversenyen legyőzték őket, kitépték az evezőtollaikat, és abból csináltak maguknak
koszorút. Most csak ülnek egy réten, és énekelnek, azoknak a tengerészeknek halomba rakott
csontjai közt, akiket halálba csalogattak. - Tömd be az embereid fülét méhviasszal - tanácsolta
Kirké -, de ha te hallani szeretnéd az éneküket, köttesd magad kezednél és lábadnál fogva az
árbochoz az embereiddel, de eskettesd meg őket, hogy még akkor se oldoznak el onnan, ha
halállal fenyegeted őket. - Kirké még egyéb veszedelmeket is elsorolt, amelyek Odüsszeuszra
várnak, mikor az elbúcsúzott tőle. Aztán - ismét kedvező széltől hajtva - elhajózott.
r) Mikor a hajó a Szirének Földjéhez közeledett, Odüsszeusz követte Kirké tanácsát. A
szirének olyan édesen daloltak - azt ígérve, hogy mindent elmesélnek neki, ami a jövőben
történik majd e földön -, hogy Odüsszeusz ráordított társaira, és halállal fenyegette őket, ha nem
oldozzák el kötelékeit. A tengerészek azonban - előző parancsának engedelmeskedve – csak
[530 (170.q.-170.r.)] még szorosabban az árbochoz kötözték. így aztán a hajó épségben elhaladt
a sziget mellett, s a szirének elkeseredésükben öngyilkosságot követtek el.9
s ) Egyesek szerint csak két szirén volt, mások szerint három, éspedig Parthenopé, Leukoszia
és Ligeia, vagy Peiszinoé, Aglaopé és Thelxepeia, vagy Aglaophonosz, Thelxiopé és Molpé. De
vannak, akik négyről tudnak: Telészről, Raidnéről, Thelxiopéről és Molpéról.10
t) Odüsszeusz nemsokára ismét veszélyes helyzetbe került: át kellett haladnia a két szikla
közt, amelyek egyikén Szkülla, a másikon meg egy másik szörnyeteg, Kharübdisz lakott.
Kharübdisz, Földanya és Poszeidón leánya, irtózatosan falánk nő volt, akit Zeusz villáma
taszított le a tengerbe. Naponként háromszor iszonyú mennyiségű vizet nyelt le, s rögtön ki is
köpte. Szkülla valamikor gyönyörű leány volt - Hekaté Krataiisz szülte Phorküsznek vagy
Phorbásznak - vagy Ekhidné Tüphónnak, Tritonnak vagy Türrhéniosznak -, de ijesztően ronda,
hatfejű és tizenkét lábú, kutyaszerű szörnyeteggé változott. Vagy Kirké változtatta ilyenné
féltékenységből, mert Glaukosz Tenger-isten beleszeretett, vagy Amphitrité, aki Poszeidón

miatt lett féltékeny rá. Szkülla elkapta a tengerészeket, összetörte a csontjukat, aztán szép
lassan lenyelte őket. A legfurcsább az volt, ahogy Szkülla ugatott: alig lehetett hallani, mintha
csak egy újszülött kutyakölyök vinnyogott volna. Miközben Odüsszeusz megpróbált Kharübdisz
elől menekülni, túlságosan közel kormányozta a hajót Szküllához, aki áthajolt a korláton, mind a
hat szájával elkapott egyet Odüsszeusz legügyesebb tengerészei közül, a sziklákra hurcolta és
kényelmesen felfalta őket. A tengerészek kiabáltak, és segélykérően nyújtogatták karjukat
Odüsszeusz felé. De Odüsszeusz kísérletet sem mert tenni a megmentésükre, hanem
továbbhajózott.11
u) Odüsszeusz úgy irányította a hajót, hogy elkerülje a Bolygó vagy Összecsapódó Sziklákat,
amelyek közt [531 (170.r.-170.u.)] egyedül csak az Argónak sikerült áthaladnia. Nem tudta,
hogy már hozzánőttek a tengerfenékhez. Nemsokára feltűnt a láthatáron Szicília, ahol Hüperión
Nap-titánnak, akit Héliosznak is szoktak nevezni, hét gyönyörű - ötven-ötven marhából álló -
gulyája és ugyancsak nagyszámú, jól fejlett juhból álló nyája legelészett. Odüsszeusz
ünnepélyesen megeskette embereit, hogy megelégszenek azzal az élelemmel, amellyel Kirké
ellátta őket, és egyetlen tehenet sem lopnak el. Aztán kikötöttek, és partra vontatták a hajót.
Csakhogy harminc napig fújt a Déli Szél, egyre kevesebb lett az ennivaló, s hiába vadásztak meg
halásztak mindennap a tengerészek, nem sokra mentek vele. A vége az lett, hogy Eurülokhosz,
aki már kétségbeejtően éhes volt, félrevonta bajtársait, és rávette őket, hogy vágjanak le néhány
marhát - kárpótlásul, tette hozzá sietve, pompás templomot építenek majd Hüperiónnak, ha
hazaértek Ithakába. Megvárták, míg Odüsszeusz elaludt, elfogtak néhány tehenet, és legalább
hat napra elegendő pecsenyét sütöttek.
v) Odüsszeusz megbotránkozott, amikor felébredt, és megtudta, mi történt. De
megbotránkozott Hüperión is, amikor leányától, Lampetiától, aki egyben gulyásainak és
pásztorainak feje is volt, értesült a dologról. Panaszt emelt Zeusznál, aki - látva, hogy
Odüsszeusz hajója ismét kifutott a tengerre - egyik pillanatról a másikra viharos erejű nyugati
szelet támasztott. A főárboc eltört, és szétzúzta a kormányos koponyáját. Aztán villámot csapott
a fedélzetbe, a hajó elsüllyedt, és Odüsszeuszt kivéve valamennyi tengerész a vízbe fúlt. Neki
sikerült a víz felszínén lebegő főárbocot és a hajótőkét bőrszíjakkal összekötöznie, és
felkapaszkodnia az így rögtönzött tutajra. Erre viharos déli szél támadt, és Odüsszeusz azon
vette észre magát, hogy Kharübdisz örvénye felé sodródik. Elkapta egy feje fölé hajló sziklán
nőtt vadfügefa törzsét, s halálra szántan addig lógott [532 (170.u.-170.v.)] rajta, míg az
elsüllyedt tőke meg árboc újból fel nem bukkant az örvényből. Ekkor ismét ráült, és a puszta
kezével elevezett. Kilenc nap múlva vetődött partra Ógügié szigetén, ahol Thetisz és Ókeanosz
leánya, Kalüpszó lakott. De lehet, hogy nem Ókeanosz, hanem Néreusz vagy Atlasz volt az apja.12
w) Kalüpszó hatalmas barlangját égerfák, fekete nyárfák és ciprusok sűrűje takarta el a szem
elől, lombjaik közt szarvas baglyok, sólymok és fecsegő kárókatonák fészkeltek. A barlang
nyílását szőlőindák függönye fedte. A barlang mellett elterülő réten, amelyet négy tiszta vizű
patak öntözött, sűrűn nőtt a petrezselyem meg az írisz. A szépséges Kalüpszó szívesen fogadta
Odüsszeuszt, mikor az a partra támolygott, bőségesen megetette, erős italokat itatott vele, és
felajánlotta, hogy ossza meg vele puha ágyát. - Maradj velem - kérte s halhatatlanság és örök
ifjúság lesz a jutalmad. – Egyesek szerint nem Kirké, hanem Kalüpszó szülte Latinust
Odüsszeusznak, az ikreken - Nauszithooszon és Nauszinooszon - kívül.
x ) Kalüpszó hét évig tartotta Odüsszeuszt Ógügié szigetén - de lehet, hogy csak ötig -, és
igyekezett elfeledtetni vele Ithakát. Odüsszeusz azonban hamarosan megunta Kalüpszó ölelését,
csüggedten üldögélt a parton, és bámulta a tengert. Végül is Zeusz – kihasználva Poszeidón
távollétét - elküldte Hermészt Kalüpszóhoz, s megparancsolta, hogy bocsássa el Odüsszeuszt.
Kalüpszó kénytelen volt engedelmeskedni, felszólította hát Odüsszeuszt, hogy építsen tutajt
magának, s ő majd bőségesen ellátja élelemmel: ad neki egy zsák búzát, pár tömlő bort és vizet
meg szárított húst. Odüsszeusz csapdát gyanított ugyan, de Kalüpszó megesküdött a Sztüxre,
hogy esze ágában sincs becsapni őt, s fejszét, baltát, fúrót és minden más szükséges szerszámot
a rendelkezésére bocsátott. Odüsszeuszt nem kellett tovább biztatni, tizenkét egymáshoz
kötözött fatörzsből tutajt [533 (170.v.- 170.x .) ] rögtönzött, görgőkön vízre bocsátotta, adott
egy búcsúcsókot Kalüpszónak, s a kedvező széllel elvitorlázott.

y) Poszeidón feddhetetlen barátainál, az etiópoknál járt látogatóban, s mikor hazafelé hajtott
szárnyas szekerén a tengeren, egyszerre csak észrevette a tutajt. Odüsszeuszt azonnal lesodorta
róla egy óriási hullám, s a rajta levő pompás ruhák annyira lehúzták a tenger mélyére, hogy
majd megpattant a tüdeje. De kitűnő úszó volt, sikerült kibújnia a ruhákból, újból feljutnia a
felszínre, és visszakapaszkodnia a tutajra. A Könyörületes Leukotheé istennő - az egykori Ínó,
Athamasz felesége - sirálynak álcázva leereszkedett melléje. Egy fátylat hozott a csőrében, és azt
tanácsolta Odüsszeusznak, hogy csavarja a dereka köré, mielőtt még egyszer alámerül a
tengerbe. A fátyol meg fogja menteni, ígérte. Odüsszeusz habozott, hogy engedelmeskedjen-e, de
mikor egy újabb hullám darabokra törte a tutajt, maga köré csavarta a fátylat, és úszni kezdett.
Mivel Poszeidón már hazatért Euboia közelében levő tenger alatti palotájába, Athéné már nem
félt szelet küldeni, hogy lecsendesítse Odüsszeusz előtt a hullámokat. Két nap múlva
holtfáradtan partra vetődött Drepané szigetén, amely akkor a phaiákoké volt. Lefeküdt egy
folyóparti liget fái alá, magára húzott egy halom száraz levelet és azonnal elaludt.13
z) Másnap reggel megjelent a folyónál a bájos Nauszikaá, hogy kimossa fehérneműjét. Annak a
királyi párnak - Alkinoosznak és Árétének - a leánya volt, akiknél annak idején Iászón és Médeia
olyan barátságos fogadtatásra talált. Mikor Nauszikaá végzett a mosással, labdázni kezdett
udvarhölgyeivel. A labda véletlenül beesett a vízbe, mire mérgükben kiabálni kezdtek, s
Odüsszeusz felijedt álmából. Ruhája nem lévén, egy dús levelű olajággal takarta el pőreségét,
előbújt, és olyan mézesmázos szavakkal köszöntötte Nauszikaát, hogy a leány tapintatosan
oltalmába fogadta, és a [534 (170.x.-170.z.)] palotába vezette. Alkinoosz ajándékok tömegével
halmozta el Odüsszeuszt, meghallgatta kalandjainak történetét, aztán egy pompás hajón
Ithakába vitette. A hajó legénysége jól ismerte a szigetet. Phorküsz kikötőjében
vetettek horgonyt, de úgy döntöttek, hogy nem ébresztik fel Odüsszeuszt egészséges álmából.
Partra cipelték, és óvatosan lefektették a homokba, aztán egy közeli fa alatt elhelyezték
Alkinoosztól kapott ajándékait. Poszeidón azonban úgy megharagudott a phaiákok
vendégszeretete miatt, amelyet Odüsszeusz iránt tanúsítottak, hogy amikor a hajó hazafelé
tartott, rácsapott a tenyerével, s a legénységgel együtt kővé változtatta. Alkinoosz azonnal
tizenkét gyönyörű bikát áldozott Poszeidónnak, mert az isten már azzal fenyegetőzött, hogy
mindkét kikötőjétől megfosztja a várost: közéjük hajít egy hatalmas hegyet. Egyesek szerint meg
is tette. - Ebből okulhatunk - fordult Alkinoosz keserűen Árétéhez. – Ezentúl nem szabad
szívesen látnunk a vendégeket.14
1. Homérosz: Odüsszeia IX. 39-66.

2. Apollodórosz: Epitomé VII. 2-3.; Homérosz: Odüsszeia IX. 82-104.; Hérodotosz IV. 177.; Plinius:
Historia Naturalis XIII. 32.; Hyginus: 125. Fabula.
3. Homérosz: Odüsszeia IX. 105-542.; Hyginus: uo.; Euripidész: Küklópsz; Apollodórosz: Epitomé VII.
4-9.
4. Homérosz: Odüsszeia X. 1-76.; Hyginus: uo.; Ovidius: Átváltozások XIV. 223-32.
5. Thuküdidész I. 2.; Plinius: Historia Naturalis III. 5. 9. és 8. 14.; Tzetzész: Lükophrónról 662. és 956.;
Silius Italicus VII. 410. és XIV. 126.; Cicero: Atticus ellen II. 13.; Horatius: Ódák III. 17.
6. Homérosz: Odüsszeia X. 30-132.; Hyginus: uo.; Apollodórosz: Epitomé VII. 12.; Ovidius: Átváltozások
XIV. 233-44.
7. Homérosz: Odüsszeia X. 133-574. és XII. 1-2.; Hyginus: uo.; Ovidius: Átváltozások XIV. 246-440.;
Hésziodosz: [535 (1 70. z. ) ] Theogonia 1013-14.; Eusztathiosz: Homérosz Odüsszeiája XVI. 118. soráról.
8. Homérosz: Odüsszeia XI.; Hyginus: uo.; Apollodórosz: Epitomé VII. 17.
9. Homérosz: Odüsszeia XII.; Apollodórosz: Epitomé VII. 19.; Apollóniosz Rhodiosz IV. 898.; Ailianosz:
Az állatok természetéről XVII. 23.; Ovidius: Átváltozások V. 552-62.; Pauszaniasz IX. 34. 3.; Hyginus: 725. és
141. Fabula; Szophoklész: Odüsszeusz, töredék 861., Pearson-kiadás.
10. Plutarkhosz: Társasági kérdések IX. 14. 6.; Homérosz: Odüsszeia XII. 39., szkholion; Hyginus: Idézett
fabulái és Előszó; Tzetzész: Lükophrónról 712.; Eusztathiosz: Homérosz Odüsszeiája XII. 167. soráról.
11. Servius: Vergilius Aeneise III. énekének 420. soráról; Apollodórosz: Epitomé VII. 21.; Homérosz:
Odüsszeia XII. 73-126. és 222-59.; Hyginus: 125., 199. Fabula és Előszó; Apollóniosz Rhodiosz IV. 828.,
szkholion; Eusztathiosz: Homéroszról 1714. o.; Tzetzész: Lükophrónról 45. és 650.; Ovidius: Átváltozások
XIII. 732. ss. és 906. ss.
12. Homérosz: Odüsszeia XII. 127-453.; Apollodórosz I. 2. 7. és Epitomé VII. 22-23.; Hésziodosz:
Theogonia 359.

13. Homérosz: Odüsszeia V. 13-493. és VII. 243-66.; Hyginus: 125. Fabula; Hésziodosz: Theogonia 111.
ss.;Apollóniosz Rhodiosz III. 200., szkholion; Eusztathiosz: Homérosz Odüsszeiája XVI. 118. soráról;
Apollodórosz: Epitomé VII. 24.
14. Homérosz: Odüsszeia XIII. 1-187.; Apollodórosz: Epitomé VII. 25.; Hyginus: uo.
1. Apollodórosz (Epitomé VII. 29.) azt írja, hogy "az Odüsszeiát némelyek egy Szicília körüli
útleírásnak tartották". Samuel Butler ugyanerre a megállapításra jutott, és Nauszikaát úgy
tekintette, mint a költő – egy Erüx környékéről való előkelő, fiatal és tehetséges szicíliai nő -
önarcképét. Authoress of the Odyssey című tanulmányában azt hozza fel érvül emellett, hogy az
udvari és családi életet a költőnő - a hajózás vagy a [536 (170.1.)] gazdálkodás felületes
ismeretével ellentétben - igen alaposan ismeri, s hangsúlyozza, hogy a költeményre elsősorban
„az asszonyi érdeklődés nyomja rá a bélyegét". Rámutat, hogy csakis egy nő állíthatta be
Odüsszeuszt úgy, hogy előbb beszélget a múlt híres asszonyaival, mint a híres férfiakkal, a
phaiákokhoz intézett búcsúbeszédében csakis egy nő mondathatja vele azt, hogy „éljenek
örömére hitveseiknek és gyermekeiknek", nem pedig megfordítva (Odüsszeia XIII. 44-45.),
csakis egy nő paskoltathatja meg Helenével a fa-ló oldalát, s gúnyoltathatja ki vele a benne
rejtőző férfiakat (167. k.). Nehéz egyet nem érteni Butlerral. Az Odüsszeia könnyedsége, humora,
naivsága és szellemessége szinte vitathatatlanul nőre vall. De Nauszikaá két különböző legendát
kapcsolt össze - és hozott összefüggésbe szülőföldjével, Szicíliával -, amelyeknek egyike sem az ő
kitalálása: Odüsszeusz Trója alól való hazatérésének történelmileg félig hiteles legendáját és egy
másik hérosz – nevezzük Ulixesnek — jelképes kalandjait, aki éppúgy, mint Odüsszeusz
nagyapja, Sziszüphosz (lásd 67. 2.), nem akar meghalni, mikor uralkodása véget ér. Az
Odüsszeusz-legendához tartozott valószínűleg az Iszmarosz elleni támadás, a vihar, amely
messze délnyugatra sodorta, a Szicílián és Itálián keresztül való visszatérés, a Drepané (Korfu)
szigetén történt hajótörés, s végül a kérőkön való bosszúállás. A többi epizód egytől egyig
- vagy legalábbis kevés kivétellel - az Ulixes-mondakörhöz tartozik. A Lótosz-föld, a küklópsz
barlangja, Télepülosz kikötője, Aiaia, Perszephoné ligete, a Szirének Szigete, Ógügié, Szkülla és
Kharübdisz, a tenger mélye, sőt még a phorküszi öböl is egytől egyig a halált jelképezik, amelyet
sikerült elkerülnie. Ide sorolható még az öreg Hekabé kivégzése is, akit Mairának, a
Kis Kutyacsillagnak is ismertek, s akinek a tiszteletére Íkariosz utódját fel kellett áldozni (lásd
168. 1.).
2. A lótoszevőkről Szkülax is (Periplusz 10.), [537 (170.1.-170.2.)] Hérodotosz is (IV. 77.) azt
tudta, hogy Nyugat-Líbiában, a matriarchális rendszerben élő gindanoszok közelében
élnek. Fő eledelük az ízletes és tápláló cordia myxa, egy édes, ragadós gyümölcs. Ez a szőlőhöz
hasonló fürtökben nőtt, s egyszer - kipréselve és liszttel keverve – egy Karthágó ellen vonuló
sereg tápláléka volt (Plinius: Historia Naturalis XIII. 32.; Theophrasztosz: A növé-
nyek története IV. 3. 1.). A cordia myxát összetévesztették a rhamnus zizyphusszal, egy
vadalmafélével, amelyből fanyar almabort lehet készíteni, s kis almamagok helyett egyetlen
magja van. A feledékenységet, amelyet a lótoszevés idéz elő, néha ennek az almabornak
tulajdonítják. Csakhogy a lótoszevés nem azonos a lótoszivással. Mivel az, hogy a szent király
megette a Belle Dame Sans Mercitől kapott almát, annyit jelentett, hogy elfogadja a halált a
kezéből (lásd 33. 7. és 133. 4.), az óvatos Ulixes, aki nagyon jól tudta, hány sápadt király és
harcos senyved az Alvilágban egy alma miatt, nem volt hajlandó megkóstolni a rhamnust. Egy
skót boszorkányballadában "Verselő Tamást" figyelmeztetik, hogy ne nyúljon a Paradicsom
almáihoz, amelyeket Elphame királynője mutat meg neki.
3. A küklópsz barlangja nyilván a halál lakhelye, és Odüsszeusz csapata tizenhárom emberből
állt: tizenhárom hónapig uralkodott az ősi király. Az egyszemű Polüphémosz, akiről néha azt
mondják, hogy boszorkány volt az anyja, Európában mindenütt előfordul a népmesékben,
egészen a Kaukázusig. Tizenkét társa azonban csak az Odüsszeiában szerepel. De bármi volt is a
kaukázusi mese jelentése, A. B. Cook Zeusz című művében (302-23. o.) kimutatja, hogy a
küklópsz szeme görög Nap-jelkép volt. De mikor Odüsszeusz megvakította Polüphémoszt, hogy
ne nyelje le őt is, mint társait, a Nap tovább sütött. Csak az történt, hogy az emberáldozatot
kívánó Baál, Moloch, Tesup vagy Polüphémosz („híres") szemét kiszúrták, és a király
diadalmasan [538 (170.2.-170.3.)] elhajtotta lopott kosait. Mivel a kaukázusi mese pásztori

háttere az Odüsszeiában is megvan, és a mesében szereplő szörnyeteg egyszemű, könnyen
összetéveszthették a prehellén küklópszok, a híres kovácsok valamelyikével, akiknek a kultusza
Szicíliáig terjedt, és akiknek a homlokára céhük jelvényeként talán egy szem volt tetoválva (lásd
3. 2 .).
4. Télepülosz, aminek a jelentése „a (pokol) távoli kapu"-ja, Európa legészakibb részén, az
éjféli nap országában fekszik, itt köszöntik a hazatérő juhászok a legelőre induló juhászokat.
Ezen az „Északi Szél háta mögötti" hideg vidéken találhatók a Bolygó vagy Összecsapódó
Sziklák, vagyis a jégtáblák (lásd 151. 1.), és a kimmerek, akiknél a déli sötétség szerves
velejárója a júniusi éjféli napnak. Lehet, hogy Héraklész Télepüloszban
küzdött meg Hádésszel (lásd 139.1.); ha igen, a küzdelem valószínűleg a hüperboreoszok
földjén tett látogatása alkalmával zajlott le (lásd 125. 1.). A laisztrügonok („nagyon erős fajtából
valók") talán norvég fjordlakók voltak, akiknek barbárságától óvták a borostyánkereskedőket,
amikor Bornholmba és a Baltikum déli részére látogattak.
5. Aiaia („jajgató") tipikus halálsziget, ahol a már ismert Halál-istennő énekel fonás közben.
Az Argonauták mondája szerint az Adriai-öböl északi részén volt; talán a Pola közelében levő
Lussin (lásd 148. 9.). Hekaténak szentelt temetője volt. A vadállatokká varázsolt emberek a
lélekvándorlás tanát juttatják eszünkbe. Mivel azonban a disznók elsősorban a Halál-istennő
szent állatai, s a holtak piros eledelével, Kronosz somjával eteti őket, lehet, hogy egyszerűen
csak szellemekről van szó (lásd 24. 11. és 33. 7.). A nyelvészeknek nem sikerült
megállapítaniok, hogy Hermész molüje mi volt. Tzetzész (Lükophrónról 679.) azt írja, hogy a
gyógyszerészek „vadrutá"-nak nevezik, de az Odüsszeia leírása alapján inkább vad ciklámen
lehetett, egy ritka, fehér [539 (170.3.-170.5.)] szirmú, fekete gumójú és nagyon édeskés szagú
növény. A késő klasszikus kori írók egy sárga virágú fokhagymafélét neveztek molünek,
amelyről azt tartották, hogy (akárcsak a vöröshagyma, a tengeri hagyma és az igazi fokhagyma)
inkább holdfogyatkozáskor nő, s nem amikor a Hold növekszik, tehát hatásos ellenszer Hekaté
holdvarázslata ellen. Marduk, a babiloni hérosz, valamilyen isteni eredetű növényt szagolt
ellenszerként Tiámat Tenger-istennő mérges lehelete ellen, de a növény fajtáját az eposz nem
nevezi meg (lásd 35. 5.).
6. Perszephoné fekete nyárfaligete a Tartarosz legnyugatibb részén feküdt, s Odüsszeusz
nem „szállt le" a Tartaroszba - mint Héraklész (lásd 134. c.), Aineiász és Dante -, noha Kirké azt
hitte, hogy leszállt (lásd 31. a.). A Phlegethón, Kókütosz és Akherón tulajdonképpen a föld alatti
pokolban vannak. Az Odüsszeia szerzőnője azonban igen kevés földrajzi ismerettel rendelkezett,
s teljesen önkényesen említ hol Nyugati, hol Déli, hol meg Északi Szelet. Odüsszeuszt nyilván a
keleti szelek sodorták Ógügiéra és Perszephoné ligetéhez, s a déli szelek Télepüloszba meg
Aiaiára. A szerzőnőnek bizonyos mértékig mégis igaza van, amikor azt írja, hogy Odüsszeusz
kelet felé hajózik Aiaiába, mint a Hajnal Országába, ahol Órión és Tithónosz héroszok
meghaltak. A mükénéi kaptársírok bejárata keletre néz; és Kirkének, Héliosz leánya lévén, Éósz
(„hajnal") a nagynénje volt.
7. A szirének (lásd 154. 3.) a síremlékekre vésett halál-angyalok voltak, akik siratódalokat
énekeltek lantkísérettel, de erotikus célokat is tulajdonítottak nekik azokkal a héroszokkal
kapcsolatban, akiket sirattak, s mivel a közhit szerint a lélek madár alakban szállt el, őket is
ragadozó madaraknak ábrázolták, mint a harpüiákat, akik csak arra lesnek, hogy elcsíphessék
és birtokukba vehessék a távozó lelket. Phorküsz, vagyis a Pokol leányai voltak ugyan - vagyis a
harpüiák első fokú [540 (170.5.-170.7.)] unokatestvérei de nem a föld alatt vagy barlangokban
laktak, hanem egy Aiaiához vagy Ógügiéhez hasonló zöld temetőszigeten, s különösen
szélcsendes időben, déltájban, vagyis a napszúrás és az ebéd utáni lidérces álmok idején voltak
veszedelmesek. Mivel Akhelóiosz leányainak is nevezik őket, lehet, hogy szigetük eredetileg az
Ekhinádok egyike volt az Akhelóiosz torkolatánál (lásd 142. 3.). A szicíliaiak szerint a Pelórosz
(most Paro)-fok közelében laktak, Szicíliában, a rómaiak szerint a Nápoly közelében levő
Szirénuszai-szigeteken vagy Capri szigetén (Sztrabón I. 12. - lásd 154. b. és 3.).
8. „Ógügié", egy másik temetési sziget neve, valószínűleg azonos az „Ókeanosz" szóval, az
átmeneti szóalak Ógen. Kalüpszó („elrejtett" vagy „elrejtő") szintén Halál-istennő, miként
égerfákkal körülvett barlangja mutatja. Az éger Kronosz, vagyis Bran Halál-isten szent

fája volt, ágain Kronosz tengeri varjai vagy csókái (lásd 98. 3.) és az istennő szarvas baglyai és
sólymai ültek. A petrezselyem a gyász jelképe volt (lásd 106. 3.), az írisz pedig halálvirág (lásd
85. 1.). Kalüpszó örök fiatalságot ígért Odüsszeusznak, ő azonban élni akart, nem a
héroszok halhatatlanságára vágyott.
9. Szkülla („aki hasít"), Phorküsz vagy Hekaté leánya, valamint Kharübdisz („a leszívó") a
pusztító Tenger-istennő melléknevei. így neveztek több sziklát és ösvényt is a Messinai-szoros
partján, itt azonban tágabb értelemben kell felfognunk a neveket (lásd 16. 2. és 91.
2.). Leukotheé (lásd 70. 4.) sirály alakban a hajótörés miatt szomorkodó Tenger-istennő volt
(lásd 45. 2.). Mivel a krétai Tenger-istennőt polipként is ábrázolták (lásd 81. 1.), és Szkülla
elragadta a tengerészeket Odüsszeusz hajójáról, lehet, hogy az Indiával kereskedő krétaiak
ismertek olyan, a Földközi-tengerben nem élő nagyobb polipfajtákat, amelyeknek ilyen
veszedelmes szokást tulajdonítottak. A Szkülla ugatásáról szóló részlet mitológiai szempontból
fontosabb, mint amilyennek [541 (170.7.-170.9.)] első pillantásra látszik: a brit legendák vörös
fülű, fehér halálkutyáival ("Gabriel Ratches"), vagyis azzal a kísértetfalkával azonosítja Szküllát,
amely a kárhozottak lelkét üldözi. Ezek azok az Anubisznak szentelt ősi egyiptomi vadászkutyák
voltak, amelyeket még ma is tenyésztenek Ibiza szigetén, s zsákmányuk üldözése közben
valamilyen, a kölyökkutyák vinnyogására vagy a vonuló örvös ludak hangjára emlékeztető
hangot hallatnak (lásd A fehér istennő 411. o.).
10. Odüsszeusznak a kikonokkal folytatott harca és a phaiákok országába érkezése közt csak
két epizód nem illik látszólag a halál kilencszeri visszautasításához: Aiolosz szigetén tett
látogatása és Hüperión marháinak ellopása. Csakhogy az Aiolosz őrizetére bízott szelek a
holtak szellemei voltak (lásd 43. 5.), Hüperión gulyája pedig ugyanaz a gulya, amelyet Héraklész
lopott el tizedik munkája - vagyis lényegében a pokoljárás - alkalmával (lásd 132. 1.).
Odüsszeusz állítása, hogy nem volt része a lopásban, nem sokat jelent; anyai nagyapja,
Autolükosz (lásd 160. c.) sem ismeri el, hogy ellopta a Nap-tehenet (lásd 67. c.).
11. Odüsszeuszt, akinek a neve - „haragvó" - a vörösre festett arcú szent királyt jelképezi (lásd
27. 12 .), latinul Ulyssesnek vagy Ulixesnek nevezik. A nevet valószínűleg az úlosz („seb") és
iszkhea („comb") szavakból képezték, célzásul a vadkanagyar vágta sebre, amelyről öreg dajkája
felismerte, mikor visszatért Ithakába (lásd 160. c. és 171. g.) A király halálának megszokott
formája volt, hogy felhasította a combját egy vadkan, de Odüsszeusz valahogy túlélte a
sebesülést (lásd 18. 7. és 151. 2 .). [542 (170.9.-170.11.) ]
171. Odüsszeusz hazatérése

Mikor Odüsszeusz fölébredt, először nem ismert rá a szigetre, ahol született, mert Athéné
csalóka fényességbe burkolta. A következő pillanatban maga az istennő is Odüsszeusz mellett
termett, pásztorfiúnak álcázva, és végighallgatta csupa hazugságból álló hosszú meséjét:
krétainak mondta magát, aki megölte Ídomeneusz fiát, aztán egy szidóni hajón észak felé
menekült, s véletlenül vetődött itt partra. - Miféle sziget ez? - kérdezte. Athéné nevetett, és
megcirógatta Odüsszeusz arcát: - Csakugyan bámulatosan hazudsz! - mondotta. - Ha nem
tudnám az igazat, könnyen megtévesztettél volna. De meglep, hogy nem ismertél fel az
álruhában. Athéné vagyok, a phaiákok az én parancsomra tettek itt partra. Sajnálom, hogy ilyen
hosszú évekig tartott, amíg hazaértél, de hát nem mertem megsérteni nagybátyámat,
Poszeidónt, s nem támogathattalak túlságosan nyíltan. - Segített neki elrejteni egy barlangban a
phaiákoktól kapott üstöket, háromlábakat, bíborköpenyeget és aranykupákat, aztán a
felismerhetetlenségig átalakította: megfonnyasztotta a bőrét, megritkította és fehérré varázsolta
vörös haját, mocskos rongyokba öltöztette, és megmutatta az utat a palota hűséges, öreg
disznópásztorának, Eumaiosznak a kunyhója felé. Athéné épp akkor érkezett vissza Spártából,
ahová Télemakhosz utazott, hogy megkérdezze Meneláosztól, aki nemrég érkezett haza
Egyiptomból, hogy nem tud-e valamit Odüsszeuszról.
Mármost tudnunk kell, hogy Odüsszeusz feleségének, Pénelopénak - abban a hitben, hogy
férje halott nem kevesebb, mint százhúsz arcátlan ifjú herceg kérte meg a kezét a birodalmat
alkotó szigetekről - Dúlikhiónból, Száméből, Zakünthoszból és magából Ithakából -, s mindegyik

bízott benne, hogy ő lesz majd a [543 (171.a.)] férje, és megkaparinthatja a trónt. Megállapodtak,
hogy ha Télemakhosz hazatér Spártából, meggyilkolják.1
b) Mikor először szólították fel Pénelopét, hogy válasszon közülük, az asszony kijelentette,
hogy Odüsszeusz egészen biztosan életben van még, mert egy megbízható jósda megmondta,
hogy hazajön. Később, mikor egyre jobban sürgették, azt ígérte, hogy akkor fog dönteni, ha
befejezte a halotti leplet, amelyet apósának, az öreg Láertésznek a halála esetére kell szőnie.
Csakhogy három évig dolgozott rajta, mert amit nappal szőtt, éjszaka fölfejtette. A kérők végül is
rájöttek a huncutságra. Közben azonban berendezkedtek Odüsszeusz palotájában, megitták a
borát, levágták a disznait, juhait és marháit, elcsábították a szolgálólányait.2
c) Eumaiosz nyájasan fogadta Odüsszeuszt, aki neki is csak egy újabb mesét adott elő
magáról, viszont esküt tett rá, hogy Odüsszeusz él, és útban van hazafelé. Mármost Télemakhosz
bejelentés nélkül érkezett meg, hogy a kérők gyilkos tervét meghiúsítsa, s egyenest Eumaiosz
kunyhójába sietett. Athéné küldte sürgősen haza Spártából. Odüsszeusz azonban előtte sem
fedte fel kilétét, míg Athéné ki nem adta rá az utasítást, és vissza nem varázsolta olyanná,
amilyen igazában volt. Megható jelenet volt, mikor az apa és fiú egymásra ismert. Eumaioszt
azonban nem avatták be a titokba, és Télemakhosznak sem volt szabad felvilágosítania
Pénelopét.
d) Odüsszeusz ismét koldusnak öltözött, és elindult, hogy szemügyre vegye a kérőket.
Útközben találkozott kecskepásztorával, Melantheusszal, aki ocsmány szavakkal illette és farba
rúgta. Odüsszeusz azonban türtőztette magát, és nem állt azonnal bosszút. Mikor a palota
udvarába érkezett, ott találta a kivénhedt Argoszt, hajdani híres vadászkutyáját: egy
trágyadombon feküdt, rühes volt, legyengült, s kínozták a legyek. Argosz megcsóválta farka
helyén a csonkot, és lelógatta tépett [544 (171.a.-171.d.)] fülét: ráismert Odüsszeuszra, aki
titokban egy könnyet törölt ki a szeméből, mikor Argosz kimúlt.3
e) Eumaiosz az ebédlőterembe vezette Odüsszeuszt, s Télemakhosz, aki úgy tett, mintha nem
tudná, kicsoda, felajánlotta, hogy vendégül látja. Aztán megjelent Athéné - de csak Odüsszeusz
láthatta és hallhatta -, s azt tanácsolta, hogy járja körbe a termet, s kolduljon egy kis
ételmaradékot a kérőktől, hadd ismerje meg őket, mifélék. Odüsszeusz ekként cselekedett, és
megállapította, hogy kapzsiságuknál csak fösvénységük nagyobb. Az ithakai Antinoosz, aki a
legarcátlanabb volt az egész bandában (Odüsszeusz neki is egy másik mesét adott elő
kalandjairól), mérgesen hozzávágott egy lábzsámolyt. Odüsszeusz felhorzsolt vállát tapogatva
tanúságul hívta a többi kérőt, akik elismerték, hogy Antinoosznak udvariasabban illett volna
viselkednie, Pénelopé pedig, akinek szolgálói jelentették az esetet, felháborodott. Utánaküldött
az állítólagos koldusnak, abban a reményben, hogy hírt hallhat tőle elveszett férjéről.
Odüsszeusz megígérte, hogy még aznap este felkeresi a trónteremben, és mindent elmesél neki,
amire csak kíváncsi.4
f) Közben egy izmos ithakai koldus, akit "Írosz"-nak csúfoltak, mert - akárcsak írisz istennő –
mindenkinek kedvében akart járni, ki akarta kergetni Odüsszeuszt az előcsarnokból. Mikor
Odüsszeusz meg se moccant, Írosz ökölpárbajra hívta ki és Antinoosz, aki jót nevetett
a dolgon, felajánlott a győztesnek egy vérrel s hájjal töltött kecskebendőt meg egy helyet az
asztalánál. Odüsszeusz felhúzta rongyait, begyömöszölte repedezett öve alá, és felállt Írosszal
szemközt. A csirkefogó megijedt Odüsszeusz dagadozó izmai láttán, de a kérők gúnyőlódása
miatt nem mert azonnal elszaladni. Aztán Odüsszeusz egyetlen ökölcsapással földre terítette, de
vigyázott, hogy az ütés ne legyen halálos, mert nem akarta túlságosan magára vonni a figyelmet.
A kérők tapsoltak, [545 (171.d.-171.f.)] gúnyolódtak, veszekedtek, aztán nekiültek a délutáni
lakomának, s pohárköszöntőket mondtak Pénelopéra, aki szintén előjött, hogy nászajándékokat
csikarjon ki valamennyiüktől (bár esze ágában sem volt végleg dönteni), napszálltakor pedig
szétoszlottak szobáikba.5
g) Odüsszeusz utasította Télemakhoszt, hogy szedje le az ebédlő falairól a lándzsákat, és zárja
el a fegyverkamrában, ő meg bement Pénelopéhoz.
Az asszony nem ismert rá, ő meg előadott egy hosszú, bonyolult mesét. Elmondta, hogy
nemrég találkozott Odüsszeusszal, aki éppen Zeusz dódónéi jósdájába igyekezett, de hamarosan
hazatér Ithakába. Pénelopé figyelmesen végighallgatta, aztán utasította Odüsszeusz öreg

dajkáját, Eurükleiát, hogy adjon lábfürdőt neki. Eurükleia azonnal ráismert a combján levő
hegről, s örömében és meglepetésében felkiáltott. Odüsszeusz azonban megmarkolta fonnyadt
nyakát, és suttogva ráparancsolt, hogy hallgasson. Pénelopé nem vette észre az esetet, mert
Athéné másfelé terelte a figyelmét.6
h) Másnap ismét nagy lakomát rendeztek, s az egyik kérő, a Számébői való Ageláosz,
megkérdezte Télemakhoszt, nem tudná-e rábeszélni az anyját, hogy döntsön végre. Pénelopé
erre kijelentette, hogy kész hozzámenni kérői közül ahhoz, aki meg tudja csinálni, amit
Odüsszeusz: keresztül tud lőni tizenkét fejsze fokán. A fejszéket egyenes sorban állítják föl,
nyelükkel a földbe szúrva. Megmutatta nekik az íjat, amellyel a mutatványt végre kell hajtaniok:
Íphitosztól kapta Odüsszeusz, amikor huszonöt éve Messzénében járt, hogy óvást emeljen,
amiért háromszáz juhot a pásztorokkal együtt orvul elhajtottak Ithakából. Az íj valamikor
Eurütoszé, Íphitosz apjáé volt, akit maga Apollón tanított célba lőni, de Héraklész legyőzte és
megölte. Néhány kérő nekiállt, és megpróbálta megfeszíteni a hatalmas fegyvert, de még csak
meghajlítaniok se sikerült, még akkor sem, amikor faggyúval megpuhították a fáját.
Elhatározták [546 (171.f.-171.h.)] hát, hogy másnapra halasztják a versenyt. Télemakhosz,
akinek majdnem sikerült teljesítenie a feladatot, Odüsszeusz figyelmeztető jelére letette az íjat.
Akkor Odüsszeusz, a tiltakozások és sértő megjegyzések áradata ellenére - amelyek hallatára
Télemakhosz kénytelen volt visszaküldeni Pénelopét a szobájába -, megragadta az íjat,
könnyedén megfeszítette, s dallamosan megpendítette a húrját, hogy mindenki hallhassa.
Miután gondosan célzott, keresztüllőtt egy nyílvesszőt mind a tizenkét fejsze fokán. Közben
Télemakhosz, aki gyorsan kiosont, karddal és lándzsával felfegyverkezve visszatért, mire
Odüsszeusz végre felfedte kilétét: torkon lőtte Antinooszt.
i) A kérők felugráltak, és a falakhoz rohantak, de nem találták a lándzsákat szokott helyükön.
Eurümakhosz kegyelmet kért, s mikor Odüsszeusz elutasította, kardot rántott és rárontott, de
egy nyílvessző keresztülfúrta a máját, s holtan rogyott össze. Ádáz küzdelem kezdődött
a kardokkal felfegyverzett, kétségbeesett kérők és Odüsszeusz közt, akinél csak íj volt, de a
csarnokba vezető főbejárat előtt helyezkedett el. Télemakhosz visszarohant a fegyverraktárba, s
pajzsot, lándzsát és sisakot hozott apjának, valamint Eumaiosznak és Philoitiosznak, a két hű
szolgának, aki a segítségére sietett. Mert igaz ugyan, hogy Odüsszeusz halomra lőtte a kérőket,
de nyílvesszői már kezdtek kifogyni. Melantheuszt, aki egy mellékajtón kiosont, hogy fegyvert
szerezzen a kérőknek, elfogták és megkötözték, mikor másodszor szökött ki a fegyverraktárba,
s így csak néhány kérőt sikerült fegyverrel ellátnia. Aztán folytatódott a mészárlás, és Athéné
fecske alakban, csivitelve röpködött körös-körbe a csarnokban, míg valamennyi kérő és kísérője
holtan nem hevert a földön, kivéve Medónt, a hírnököt, és Phémioszt, az énekest. Őket nem
bántotta Odüsszeusz, egyrészt mert ténylegesen nem okoztak kárt neki, másrészt mert szent és
sérthetetlen volt a [547 (171.h.-171.i.) személyük. Most megpihent, és megkérdezte Eurükleiát,
aki a szolgálókat bezárta a szobáikba, hogy hány maradt közülük hű hozzá. - Csak tizenketten
hoztak szégyent magukra, uram - felelte Eurükleia. A bűnös szolgálókat behívták, s vizes
szivaccsal meg kellett tisztítaniok a csarnokot a vértől. Mikor befejezték a munkát, Odüsszeusz
felakasztotta őket szép sorban egymás mellé. Rugdalóztak egy kicsit, de egykettőre végük volt.
Aztán Eumaiosz és Philoitiosz levágta Melantheusz valamennyi végtagját - orrát, fülét, kezét,
lábát és nemi szervét -, s a kutyák elé hajította.7
j) Odüsszeusz végre ismét összekerült Pénelopéval, valamint apjával, Láertésszel, s elmesélte
nekik változatos kalandjait, ezúttal az igazsághoz híven. De közeledett egy sereg lázadó ithakai -
Antinoosz és a többi halott kérő rokonai voltak -, s mikor az öreg Láertész látta, hogy
Odüsszeusz és hívei kisebbségben vannak, fürgén belevetette magát a küzdelembe, amely a
lázadók győzelmével végződött volna, de Athéné beavatkozott, és azt ajánlotta, hogy kössenek
fegyverszünetet.8 Utána a lázadók együttesen vádat emeltek Odüsszeusz ellen, és
Neoptolemoszt, az épeiroszi szigetek királyát jelölték ki bírónak. Odüsszeusz kijelentette, hogy
belenyugszik Neoptolemosz ítéletébe. Az ítélet úgy szólt, hogy Odüsszeusz köteles elhagyni
országát, és csak tíz év múlva térhet vissza. Ezalatt a kérők örököseinek kártalanítaniok kell
Odüsszeuszt elprédált javaiért, azaz, mindent meg kell fizetniök Télemakhosznak, aki az ország
királya lett.9

k) De még mindig hátravolt Poszeidón kiengesztelése. Odüsszeusz - Teiresziász utasítása
szerint - gyalogosan nekivágott az útnak, és egy evezővel a vállán átkelt az Épeirosz-hegységen.
Mikor Theszprótiszba ért, a parasztok kiabálni kezdtek: - Hé, idegen, minek az a magszóró lapát
tavasz idején? - Erre Odüsszeusz egy kost, egy bikát meg egy vadkant áldozott Poszeidónnak,
[548 (171.i.-171.k.)] és bocsánatot nyert.10 Mivel azonban még nem térhetett vissza Ithakába,
feleségül vette Theszprótia királynőjét, Kallidikét, és ő lett a királynő hadseregének
parancsnoka a brügoszok ellen viselt háborúban, akiket Árész vezetett. De Apollón
fegyverszünetet rendelt el. Kilenc év múlva Polipoitész, Odüsszeusz és Kallidiké fia lépett
Theszprótia trónjára, és Odüsszeusz hazatért Ithakába, ahol már Pénelopé uralkodott kisebbik
fia, Poliporthisz nevében. Télemakhoszt ugyanis Kephalléniába száműzték, mert egy jósda
kinyilatkoztatta: - A saját fiad fog megölni, Odüsszeusz! - Ithakában valóban a tenger felől jött el
a halál Odüsszeuszért, úgy, ahogyan Teiresziász megjövendölte. Kirkétől született fia,
Télegonosz ugyanis hajón a keresésére indult, megtámadta Ithakát (azt hitte, hogy Korküra), s
Odüsszeusz is kirohant visszaverni a támadást. Télegonosz ölte meg a tengerparton, s a halált
okozó fegyver egy rájagerinc hegyű dárda volt. Miután Télegonosz száműzetésben töltötte az
ilyenkor előirt esztendőt, nőül vette Pénelopét, Télemakhosz pedig Kirkét. Ezzel a család két
ága egyesült.11
l) Egyesek szerint Pénelopé korántsem maradt hű Odüsszeuszhoz. Azzal vádolják, hogy
együtt hált a dúlikhióni Amphinomosszal, sőt sorjában valamennyi kérővel, és ennek az
együtthálásnak lett a gyümölcse a torzszülött Pán isten. Mikor Odüsszeusz meglátta Pánt,
szégyenében Aitoliába szökött, előbb azonban Pénelopét hazazavarta Mantineiába, az apjához,
Íkarioszhoz. Mantineiában még ma is mutogatják Pénelopé sírját. Mások úgy tudják, hogy
Pénelopé Hermésznek szülte Pánt, Odüsszeusz pedig egy aitoliai hercegnővel, Thoász király
leányával házasodott össze. Vele nemzette legkisebb fiát, Leóntophonoszt, boldogan élt, és
magas kort ért meg.12 [549 (171.k .- 171.l.) ]
1. Homérosz: Odüsszeia XIII. 187. ss. és XVI. 245-53.; Apollodórosz: Epitomé VII. 26-30.
2. Homérosz: Odüsszeia XIX. 136-58. és XIV. 80-109.; Hyginus: 126. Fabula; Apollodórosz: Epitomé VII.
31.
3. Homérosz: Odüsszeia XIV-XVI.; Apollodórosz: Epitomé VII. 32.
4. Homérosz: Odüsszeia XVII., Apollodórosz: uo.
5. Homérosz: Odüsszeia XVIII.
6. Homérosz: Odüsszeia XIX.
7. Homérosz: Odüsszeia XX-XXII.; Hyginus: uo.; Apollodórosz: Epitomé VII. 33.
8. Homérosz: Odüsszeia XXII-XXIV.
10. Homérosz: Odüsszeia XI. 119-31.; Apollodórosz: Epitomé VII. 34.
11. Apollodórosz: uo.; Kürénéi Eugammón, idézi Proklosz: Epicorum Graecorum Fragmenta 57. ss.,
Kinkel-kiad.; Hyginus: 127. Fabula; Pauszaniasz VIII. 12. 6.; Odüsszeia XI. 134., szkholion; Eusztathiosz az
Odüsszeia XI. 133. soráról; Partheniosz: Szerelmi szenvedélyek 3.; Tzetzész: Lükophrónról 794.; Dictys
Cretensis VI. 4. ss.; Servius: Vergilius Aeneise II. énekének 44. soráról; Szophoklész töredékei II. 105. ss.,
Pearson-kiad.
12. Servius: uo.; Pauszaniasz VIII. 12. 5. ss.; Cicero: Az istenek természetéről III. 22. 56.; Tzetzész:
Lükophrónról 772., ahol Szamoszi Duriszt idézi.
1. A kérők lemészárlása Odüsszeusz által az Ulysses-allegóriához tartozik: újabb példa

arra, hogy a szem király nem hajlandó meghalni uralkodása végén: ő is benevez a
céllövőversenyre, amelyen eldől, hogy ki legyen az utóda (lásd 135. 1.), s valamennyi pályázót
megöli. A királyi tisztségre való rátermettség egyik ősi próbája, úgy látszik, az íjászverseny volt,
amikor is egy fiú fejére tett gyűrűn kellett keresztüllőni (lásd 162. 10.).
2. Az Odüsszeia közvetlenül sehol sem utal arra, hogy [550 (171.1.-171.2.)] Pénelopé hűtlen
volt férjéhez annak hosszas távolléte alatt, de a XVIII. ének 281-83. soraiban az asszony
megbabonázza kacérságával a kérőket, ajándékokat csal ki tőlük, és határozottan kedveli a
dúlikhióni Amphinomoszt (Odüsszeia XVI. 394-98.). Odüsszeusz mindenesetre nem bízik benne
annyira, hogy felfedje előtte kilétét, míg valamennyi vetélytársát meg nem ölte, s anyja, Antikleia
is elárulja, hogy van valami titkolnivaló, amikor egy szót sem szól neki a kérőkről (Odüsszeia XI.

180. ss.). Az a régi mese, hogy Pánt Hermész vagy sorra valamennyi kérő nemzette volna
Pénelopéval, valószínűleg Pénelopé istennőre és ősi tavaszi orgiáira vonatkozik (lásd 26. 2.).
Hogy fölszarvazta Odüsszeuszt, és a végén visszatért Mantineiába, ugyancsak régi mese, s
Odüsszeusz vakmerőségére emlékeztet, aki az ősi matriarchális szokásokkal ellentétben
kényszerítette Pénelopét, hogy menjen vele Ithakába (lásd 160. e.). Nauszikaá, az Odüsszeia
szerzője azonban a maga szája íze szerint adja elő a históriát, s tisztára mossa Pénelopét.
Elfogadja a patriarchális rendszert, amelybe már beleszületett, és jobban kedveli a szelíd iróniát
az Iliászban érezhető keserű szatíránál. Az istennőt már kiszorította a Mindenható Zeusz, már
nem áldoznak fel királyokat a tiszteletére, a mítoszok kora véget ért - annyi baj legyen! Mindez
nyilván nem nagyon zavarja Nauszikaát, amíg kedvére tréfálkozhat és labdázhat jóindulatú
szolgálóival, meghúzhatja a hajukat, ha felbosszantják, hallgathatja az öreg Eurükleia meséit és
ujja körül csavarhatja Alkinoosz papát.
3. Ezért fejeződik be az Odüsszeia Láertésszel, Odüsszeusszal és Télemakhosszal, a
patriarchális héroszok férfitriászával, akik a Zeusz-szülte Athéné segítségével diadalmaskodnak
ellenségeik fölött, miközben a szolgálólányok szép sorban fölakasztva lógnak paráznaságuk
miatt, annak jeléül, hogy Nauszikaá nem helyesli [551 (171.2.-171.3.)] a házasság előtti nemi
szabadosságot, mert lenyomja az árakat az asszonyvásáron.
A történet befejezését más mitográfusok jegyezték fel. Odüsszeuszt Theszprótiába,
Télemakhoszt Kephalléniába száműzik, Pénelopé viszont elégedetten a palotában marad, és
uralkodik fia, Poliporthisz nevében. Magától értetődik, hogy még Teiresziász jóslatának is
teljesülnie kell; Odüsszeusz nem halhat magas korban természetes halált, mint a köztiszteletben
álló, fecsegő Nesztór. A halálnak őt is abban a hagyományos formában kell utolérnie, amelyet el
akart törölni: a delfinháton lovagoló Újév-gyermek döfi keresztül mérges rájahegyű dárdával.
Majdnem ugyanígy halt meg a rhodoszi Katreusz is: fia, Althaimenész véletlenül felnyársalta a
tengerparton (lásd 93. 2.). A rájahegyű lándzsák, amilyeneket a polinéziaiak is használnak,
gyulladásos sebeket okoznak, s a görögök meg a rómaiak azt hitték, hogy az ilyen sebek
gyógyíthatatlanok (Ailianosz: Az állatok természete I. 56.). A rája (trygon pastinaca)
mindennapos a Földközi-tengerben. Állítólag Héraklészt is megsebezte egy (lásd 123. 2.).
4. Télemakhosz és Kirké, valamint Télegonosz és Pénelopé házassága első látásra meglepő.
Sir James Frazer (Apollodórosz II. 303. o., Loeb-kiad.) ezeket a nyilvánvalóan vérfertőző
házasságokat azzal a törvénnyel hozza összefüggésbe, amely szerint a poligám társadalmakban
a király apjának valamennyi ágyasát örökölte, kivéve az anyját (Sámuel II. könyve XVI. 21-től).
A poligámia azonban Görögországban sohasem vált intézményessé, és sem Télemakhosz, sem
Télegonosz, sem Oidipúsz, a "dagályból született" Újév-gyermek, aki megölte apját, és elvette a
megözvegyült Iokasztét (lásd 105. e.), sem Héraklész fia, Hüllosz, aki mostohaanyját, Iolét vette
feleségül (lásd 145. e.), nem volt többnejű. Mindegyik csupán az Óév királyát ölte meg, és
követte a trónon az ősi, mitikus szokás szerint, s [552 (171.3.-171.4.)] utána a fiának nevezték.
Ez a magyarázata, hogy miért akarja Télemakhosz megfeszíteni az íjat - ha sikerül neki,
feleségül kapja Pénelopét -, de Odüsszeusz összevont szemöldökkel ránéz, mire eláll
szándékától. Ez a részlet az Ulysses-történetből maradt fenn, s kritika nélkül benne hagyták az
Odüsszeiában.
5. Ki tudja, Odüsszeusz vörös hajának van-e valamilyen mitikus jelentése (lásd 133. 8.) , vagy
csupán jelentéktelen egyéni vonás, mint például rövid lába, amilyen valamelyik szicíliai
kalandoré lehetett, akit Nauszikaá mint Odüsszeuszt mintázott meg? Persze Autolükosz
"haragvó"-nak nevezte el, mikor megszületett (lásd 160. c.), s a hagyomány szerint a vörös haj
meg a heves természet összefügg. De hát az Odüsszeia - bár eposznak akar látszani - az első
görög regény, tehát a mítoszokért semmilyen vonatkozásban nem felelős. Keletkezésének
körülményeit Homérosz leánya című regényemben próbáltam érzékeltetni (magyarul: Bukarest,
1968). [553 ( 171.4.) ]

Névmutató
ÖSSZEÁLLÍTOTTA GYÖRKI MÁRIA
(A szerző a nem görög neveket dőlt betűvel jelzi)
Abász 24. e, 9; 72. 3; 73. a

Abdérosz 71.i; 130. b, c; 168. 6
Ábrahám 169. 5, 6
Acca 141. 1
Ádám 4. 3; 28. 6; 51. 145. 5; 146. 2
Adanosz 159. 3
Admété 131. a,j, i, 3
Admétosz 10. b; 21. n, 7; 69. (többször); 80. c; 130. b; 148. i; 155.j
Adónisz 18. h, i,j, 2, 6, 7; 24. 5,11; 27. 10; 58. d; 77. 2; 101. h; 126. 1; 132. 4; 136.1; 141. 3
Adraszteia 7. b, 3; 32. 3
Adrasztosz 102. c; 106. (többször); 107. b, c; 138. g; 158. l
Adümnosz 89. d, 9
Aeropé 93. a, c; 111. c, e,f, 3,4; 140. b
Aesculapius 50. i, 2
Agamédé 138.
Agamédész 51. i; 84. b; 121.f; 169. 2
Agamemnón 92. 4; 93. c; 111. f, j, n; 112. (többször); 113. (többször); 116. h, 1, 2; 131. 11; 159. (többször);
160. (többször); 161. (többször); 162. (többször); 163. (többször); 164. e; 165. (többször); 166.
(többször); 167. (többször); 168. (többször); 169. (többször); 170. p
Aganippé 73. c
Aganosz 159.
Agapénór 169. n
Agathürszosz 132. v
Agaué 27. f, 9; 59. d
Ageláosz 136. g; 159. (többször); 171. h
Agénór 56. b, 3; 57. a, 1; 58.
(többször); 60. 3; 73. l; 142. 5; 150.j
Aglaia 73. a; 105. 5
Aglaosz 111. g
Aglaurosz 25. (többször)
Agraulosz 25. (többször)
Agreusz 82. d
Agriopé 28. b, 4
Agriosz 35.g; 126. b; 164. a; 170. k
Agüieusz 51. b
Aiakosz 31. b; 66. (többször); 81. (többször); 88. i; 91. a, f; 92. j; 94. e; 96. g; 112. b; 158. l, 8, 9; 165. a, k;
167. 2
Aianész 160. m
Aiász, a Kis 160. q, 2, 6; 163. h; 164. m; 165. 5; 168. (többször)
- a Nagy 66. i; 81. e; 110. e; 137. i; 159. a; 160. k, n, p, 2; 162. m; 163. (többször); 164. (többször); 165.
(többször); 168. (többször); 170. p
Aídón 108. g
Aidóneusz 103. e
Aidósz 32. 1
Aiétész 70. l; 129. 1; 148. (többször); 152. (többször); 153. (többször); 154. (többször); 156. b; 157. b;
170. i
Aigaión 3. 1; 132. h
Aigaiosz, folyó 146. i
Aigeia 106. a, c
Aigeszta 137. g
Aigesztész v. Akesztész 137. g; 169. m
Aigeusz 88. d; 90. h; 94. (többször); 95. (többször); 97. (többször); 98. a, d, v, 7; 99. a; 152. d; 156. e; a

Aigialeia 162. t, 169. k
Aigialeiosz 107. b, c
Aigimiosz 78. a; 143. d, 3; 146. d, e
Aigina 66. b, 1; 67. f; 138. b
Aigiszthosz 105. 1; 111. (többször); 113. (többször); 114. (többször); 116. 1; 117. a; 162. t
Aiglé 33. d; 98. n
Aigléisz 91. g
Aigüptosz 56. 3; 60. (többször)
Aikhmagorasz 141. h
Ailinosz 110. c
Ailloposz 150. j
Aineiász 18. g, 3; 50. 2; 51.6; 98. 3; 103. 1; 148. b; 3; 159. q; 162. (többször); 163. c; 166. j, m; 167.j; 168.
(többször)
Aiolosz I. 3; 36. 1; 43. (többször); 45. a, b, 2; 67. e; 68. a; 74. a; 117. g; 148. a; 170. g, 10
Aiszakosz 158. m, n, 6; 159. (többször)
Aiszón 68. e,f; 148. a, b, e; 155. a, h
Aissza 160. j
Aithiolász 159. d
Aithra 95. (többször); 97. b; 103. b; 104. e; 159. s; 168. d,e
Aithülla 162. e, 11
Aitiosz 95. b, 6
Aitólosz 64. c, 3
Akadémosz 104. b
Akakallisz 90. a, b, 2
Akamász 86. a; 101. a; 131. 11; 167. c; 168. d, e, j; 169.j
Akarnan 107. g
Akasztosz 80. b; 81. (többször); 148. i; 155. (többször); 162. d, 8; 169. f
Akeszidász 53. b, 2; 164. 6
Akhaiosz 43. b, 1; 44. a
Akhátész 162. b
Akhelóiosz 7. 4; 67. 4; 107. e; 127. 2; 134. 8; 142. (többször); 170. q, 7
Akhelóisz 142. 3
Akhilleusz 31. c; 66.f; 75. 5; 81. r, s, 1; 126. g, 3; 138. 4; 157. c; 160. (többször); 162. (többször); 163.
(többször); 164. (többször); 165. a, b; 166. a, g; 168.j, k, l; 169. g; 170. p
Ákhis 159. 4
Akidusza 137. t
Akkó 141. 1
Akmón 53. c; 136. c
Akrisziosz 21. 8; 38. 8; 69. i; 72. g; 73. (többször); 81. 7; 109. c; 111. 1; 117. l; 148. i
Aktaión 22. i,1; 28. 2; 31. 3; 32. 1; 54. b; 82. e,j; 138. 4
Aktaiosz 25. d
Aktisz 42. c, 4
Aktór 81.f, 8; 138. a,b; 145. k; 148. i; 166. b
Alalkomeneusz 5. a, 1
Alasztór 111. p, 5
Alektó 6. a; 31. g; 115. 2
Aiétész 113. e; 117. a
Aleusz 140. b; 141. (többször); 148. i
Aleün 73. 2
Alexandrosz 146. c
Alexiarész 145. i
Alexirrhoé 136. b,f
Alkaidák 122. a, 2
Alkaiosz 88. h; 118. d, 3; 119. b; 131. e; 136. g
Alkathoosz 67. 1; 109. e, o;110. c, d, e, 2; 120. c
Alkésztisz 69. (többször); 106. 6; 134. 4, 8; 135. b; 155. (többször)
Alkidiké 68. b
Alkimedé 148. b
Alkimedész 156. e

Alkimedón 141. i
Alkinoosz 148. 9; 154. (többször); 170. z; 171. 2
Alkippé 19. b, 2; 25. 2; 74. e; 92. a; 94. b
Alkisz 121.c,3
Alkithoé 27. g
Alkmaión 85. 1; 107. (többször); 113. 6; 115. 4; 137. m
Alkméné 74. 1; 88. i,9; 110. c; 118. (többször); 119. (többször); 138. d; 145. e, h; 146. (többször)
Alkón 119. f, 4
Alküoné 45. (többször); 95. b; 110. c; 125. c; 126. d; 149. 5; 160. 12
Alküóneusz 35. c, 4, 5; 67. 1; 132. w
Alóeusz 19. b; 37. a, 1
Alóiidész 35. 36. 4; 37. (többször)
Álom 4. a; 118. c; 137. o; 163.j
Alopé 49. (többször); 96.j, 5; 106. 7
Alópekosz 116. l, 4
Alpheiosz, folyó 22. g, 2
Alphesziboia 58. d, 2
Alphitó 22. 2; 52. 7; 61. 1. 113. 7
Althaia 80. a; 142. a
Althaimenész 93. (többször); 171.3
Alxión 109. b
Amaltheia 7. b, 3, 4; 26. b; 30. 3; 108. e; 142. d
Amarünkeusz 138. a, b, 5; 139. e, f
Amathaón 103. 1; 108. 8; 148. f
Amazónok 27. d; 39. 5, 6; 75. d; 100. (többször); 131. (többször); 132.f; 151. d, e; 152. j; 164. (többször)
Ameiniosz 85. b, 1
Ammón 27. b; 51. 1; 90. a, 1
Amnisziai nimfák 22. f
Amphiaráosz 51. 80. c, e, g; 106. (többször); 107. a, 148. i
Amphidamász 80. k; 108. b; 127. a; 133. k; 160. m
Amphiktüón 24. 5; 38. h, 8
Amphiktüónisz 38. 8
Amphilokhosz 51. g, 8; 107. d, i; 169. c, e
Amphimarosz 147. b
Amphinomé 148. b; 155. (többször)
Amphinomosz 171. l, 2
Amphión 76. a, b, c, 2; 77. (többször); 105. i; 109. j, 6
Amphissza 43. h
Amphisszosz 21. j
Amphitrité 16. b, i, 2; 47. c; 87. 2; 91. 2; 98. j
Amphitrüón 58. d; 74. 1; 89. h, i; 110. c; 111. b; 118. (többször); 119. (többször); 120. ay 121. d; 122. e;
135. e; 146. g; 167. b
Amüklasz 77. b; 125. c
Amükosz 131. e, h; 150. (többször); 151. c
Amümóné 16. e, 5; 60. g, o
Amüntór 142. e; 143. i; 160. l
Amütháón 112. b; 138. m
Anákok 88. 3; 117. 3
Anatha 9. 4; 41. 4; 61. 1; 82. 4; 98. 7; 114. 4; 133. 10; 141. 1. 169. 5
Anax 88. b, 3
Anaxagorasz 72. k
Anaxandridész 117. d, 7
Anaxibia 111.f; 113. b; 164. e
Anaxó 104. i, 118. a
Androgeneia 89. a
Androgeósz 66. h; 90. (többször); 91. a,f; 98. a, c, p; 131. i, 6
Androgüné 18. 8

Androkleia 121. c, 3
Andromakhé 158. 8; 168. h
Andromeda 73. (többször); 137. 2; 142. 5
Andrón 160. u
Androphónosz 18. 4
Andrósz 88. h
Angitia 157. a
Anikétosz 145. i
Aniosz 88. h; 160. t, u, v
Anippé 133. k
Ankaiosz 18. 7; 80. c, d, g; 148. i; 151. c; 154. i; 157. e, 2
Ankhialé 53. a
Ankhinoé 60. a
Ankhiszész 18.f,g,3; 137.g; 158. l, r; 159. 4; 162. k; 168. (többször)
Ankiosz 126. b
Annwm 31. 3; 108, 8
Antagorasz 137. q
Antaiosz 53. 3; 109. f. 132. f; 133. (többször); 134. 6,8,9
Anteia 70. 2; 73. a; 75. a, e, 1
Anténór 158. r; 159. q; 162. n; 166. j, l; 167. e, l, 1; 168. (többször)
Antevorta 34. 3; 154. 3
Anthász 95. b
Anthédón 90. j, 7
Antheia 95. 1
Anthéisz 91. g
Antheusz 85. 2; 159. q, 4
Antibia 110. c
Antielosz 167; k,2
Antigoné 105. k; 106. m
Antikleia 67. c; 96. a; 160. c; 170. n; 171. 2
Antileón 120. b
Antilokhosz 164. e, f, m
Antinoosz 171. (többször)
Antiokhosz 143. b
Antiopé 43. 2; 68. 2; 76. (többször); 100. (többször); 100. 131. g; 151.f; 154. a; 167. h; 170. o
Antiphasz 167. i, 3
Antiphatész 170. h
Antiphósz 158. o
Antipoinosz 121. c
Anu 6. 6
Annbisz 17. 2; 31. 3; 34. 170. 9
Apémoszüné 93. (többször)
Apészantosz 123. e, 5
Aphaia 89. b, 4
Aphareusz 74. b, c, g, k; 94. f; 141. f
Apheidasz 141. a
Aphidamasz 141. a
Aphidnosz 103. b; 104. e
Aphrodité 6. 6; 11. (többször); 13. b; 15. b, 1; 18. (többször); 19. a; 23. 1; 28.f. 32. 4; 33. 7; 65. a, 1; 67. 2;
71. a; 80. l; 83. 1; 91. 2; 92. j; 98. g, k; 101. b, c, d; 108. f; 126. 1; 137. s; 152. a, 2; 154. d; 159. (többször);
162. 4; 163. c, n; 167. 4; 169. 1; 170. q
- Androphónosz 18. 4
- a Ciprusi 18. 5
- az Egyesítő és Meggyőző 99. d; 159. s
- Epitragia 98. g
- Epitümbria 18.
- Erükina v. Erikészi 18. 3; 132. r
- a Farkas 81. 9

- a Győzelmes 60. k
- a Hal 36. a
- az Idegen 159. v
- Komaithó 91. 1
- a Legidősebb Párka 10. 3; 18. 4
- a Leselkedő 101. c
- Melainisz 18.
- Szkhoinisz 80. 4
- Szkotia 18. 4
- a Temnoszi 109. g
- a Trójai 160. 8
- Urania 10. d, 3; 18. 3
Ápisz 56. b; 64. c, 3, 4; 75. 5
Apollón 13. c; 14. (többször); 17. (többször); 18. j, 21. (többször); 22. b; 28. a, d, 3; 40. 3; 42. 1; 43. h; 44. a;
50. c, d, e, 4; 51. d, 4; 52. 8; 66. i; 69. a, c; 74. e, f ;76.c; 77. a,b; 82.a,b,c, 1; 83. g; 84. b; 91. b; 95. h, 5; 97. 1;
98. t, u, 10; 107. f; 113. f; 114. f, n; 115. 4; 116.a; 135. d,2, 3; 137. a; 139. f; 143.f; 154. i; 158. (többször);
161. (többször); 163. j, p, 3; 164. j; 167. j 169. (többször)
- a Behajózás Apollónja 149. a
- a Delfin 97. a; 99. a
- a Fehér Sziklák Apollónja 89.j
- a Hajnal Apollónja 151. b
- a Hüperboreosz 21. 3; 113. 7
- Killai 109. g, 2
- Lükeiosz 60. 8
- a Nap 109. 2
- a Phrügiai 158. d
- a Püthói 28. 3; 99. c; 100. b
- Szmintheusz 14. 2; 21. 3; 158. a, j, 2; 161. i
- a Szomorú 169. m
- a Thümbrai 158. p; 161. l; 162. g; 163. a; 164. k; 166. g; 167. h, i
- a Tiszta 82. b
- a Vadász 110. d; 133. l
Apszu 36. 2
Apszürtosz V. Aigialeusz 148. g; 152. c; 153. (többször)
Aqhat 41. 4
Arakhné 25. n, 6
Arawn 108. 8
Ardalosz 95. c
Ardzsuna 135. 1
Areia 88. b
Aréné 74. c
Árész I. 3; 12. c, 2; 15. b; 18. b, c, d, j; 19. (többször); 35. d; 37.b,d,3; 40.b; 46. a; 48. d; 58. g; 59. a, e; 67. 70.
m; 80. l, 1; 102. e; 106j,1; 109. d; 130. a; 133. d; 134. 7; 136. b; 139. b,1; 143. g; 151. f, 4; 152. h, i; 159. h;
164. a
- a Kolkhiszi 148. g
Areszthanasz 50. d
Arété 154. (többször); 170.
Arethusza 22. a; 82. g
Argeiosz, Likümniosz fia 144. a
- Pelopsz fia 110. c
Argeosz 151. f
Argész 3. b, 2; 22. d
Argiopé 58. a, 2; 96. j, 5; 141. e
Argonauták 28. b; 47. 4; 70. e; 126. f; 128. b; 133. f; 134. 6; 137. e; 148. (többször); 149. (többször); 150.
(többször); 151. (többször); 152. (többször); 153. (többször); 154. (többször); 155. (többször)
Argosz
- Médeia fia 156. e
- Odüsszeusz kutyája 127. 1; 171. d

- a Százszemű 33. e; 56. a
- a Theszpiai 148. h, i; 152. i
Aria 21. i, 7
Ariadné 27. i, 8; 38. h, 3; 79. 2; 88. h; 90. a, b, 1; 92. 12; 98. (többször); 101. d; 104. 4; 105. 4; 114. 6; 160.
a; 170. o
Aridéla 98. s, 5
Arión 16.f, 5; 33. 4; 75. 3; 106. l; 138. g, 7
- a Lantos 87. (többször)
- Milétosz királya 137. l
Ariszbé 158. m; 166. f
Arisztaiosz 21. i; 28. c; 82. (többször); 154. b
Arisztippé 27. g
Arisztó 117. d, 7
Arisztomenész 74. o; 146. 6
Arkasz 22. h; 64. c; 132. r
Arkheláosz 117. g; 169. 5
Arkhemorosz 106. h, 3
Arkhiasz 142. g
Arkhippé 110. c; 136. b
Arkhitelész 142. g
Arménosz 154. l
Arnaia 160. d
Arnakia 160. d
Arné 43. (többször); 91. a; 106. 7; 148. b
Arszinoé
- Minüász lánya 27. g
- Oresztész dajkája 113. a
- Phégeusz lánya 107. e, f, g
Arszippé 27. g
Artemisz 14. (többször); 21. b, d; 22. (többször); 37. c; 41.d,e,4; 43.c; 50.4;69.2; 72. i; 77. a, b; 80. (többször);
81. 9; 89. a, 2; 98. s, u, 7; 100. 2; 101. b, k, l; 108. k; 111. c; 116.(többször); 117. 2; 125. (többször); 126. 1;
142. a, 1; 145.j; 161. d
- az Akasztott 88. 10; 91. 3; 98. 5
- Alpheia 22. 2
- Anaitisz 116. j
- Aphaia 89. 4
- az Arikiai 101. l
- a Brauroni 116. 5
- Diktünna 89. b, 4; 116. c
- Eileithüia 15. a, 1
- az Ékesszóló 60. k
- Elaphiosz 125. 1
- az Epheszoszi 22. 1; 100.f; 116. 5; 131. d, 3, 5
- a Farkas 114. h
- a Híres 121. c, e
- Hüakinthroposz 91. 3
- a Hüperboreoszok Artemisze 155. d, e
- az Igazságos 103. b; 116. k,4
- Kárüatisz 57. 2; 86. b
- Kordax 109. p
- Laphria 22. 6; 89. b, 4
- Lügodeszma 116. l
- a Macska 36. a
- a Megmentő 98. x; 134. g
- Metapontina 43. e
- az Olümposzi 22. 1
- Orthia 116. c, l
- az Orthósziai 141. h
- a Száróni 101. g

- a Szarvastehén 125. 3
- a Sztümphaloszi 128. d
- - Tauropolé 116. c, i, j; 131. c
- a Tauroszok Artemisze 100. 1; 116. b, c,j; 117. a
- Thoantca 116. c
- a Tó Hölgye 89, b
- Tridaria 72. 5
- Trivia 116. c
- a Vadak Úrasszonya 22. 6
- a Vadász 110. d
Arthur király 30. 2, 3; 81. 3; 95.5; 98. 3; 103. 1; 154. 3
Aruru 4. 5; 39. 8
Astar 30. 4
Asvinok 16. 6
Asziosz 158. m
Aszkalaphosz 24. j, l, 12; 134. d
- az Orkhomenoszi 148. i
Aszkalosz 169. 6
Aszkaniosz 168. o
Aszklépiosz 3. b; 21. i, n, 9; 41. d, 3; 50. (többször); 51. g; 74. b, k; 90. 4; 101. k, m; 133. 11; 140. a; 148. b;
166. i
- Agnitász 50. h
- a Kotülaiai 140. d
- a Markát tartó 140. 1
Ászóposz, folyó 66. (többször); 67.f, i,4; 76. b; 81. d; 109. b; 151. d
Asszarakosz 158. g
Asztarót 11. 1
Asztarté 56. 2; 58. 2; 68. 4; 73. 7; 164. 2
Aszteria 88. 1; 109. b, 3; 130.a
Aszterion, folyó 16. e
Aszteriosz
- a Kisebbik 89. a
- Kométész fia 148. i
- az Óriás 88. (többször); 98. c, 2
Aszterodeia 152. c
Aszteropé 109. b; 158. n
Asztrabakosz 116. l
Asztraiosz 40. b, 2
Asztüanax v. Szkamandriosz 168. (többször)
Asztüdameia 110. c; 138. h; 142. e; 143. i
Asztünomé 162. l
Asztüokhé no. g; 113. b; 141. g; 142. e; 158. g, l; 160. z; 162. e
Asztüpalaia 137. p
Atabüriosz 67. 1; 93. 1
Atalanté 80. (többször); 106. d; 111. 5; 141. d; 148. i;152. i
Athamász 24. 3; 27. a; 70. (többször); 71. a; 151. f; 157. d; 169. 5
Athéné 4. b; 5. a; 8. (többször); 9. a, 1, 2, 4, 5, 7; 16. c, d, e, 3, 4; 17. 3; 18. 1; 19. b; 21.f, 9; 22. 7; 23. 1; 25.
(többször); 30. b; 33. b, 5;35.b; 39.g,2, 10; 50. e, 2, 3, 6, 7; 58. g; 66. g; 70. 7; 73.f,h; 75. c, 3; 89. 4; 97. 4;
105. g; 106. j, 3; 114. l, m, n, 2, 4; 115. (többször); 116. h, i, 1; 119. a; 124. d; 128. 1; 134. c, g; 139. b, e, 1;
141. b, c, 1; 142. 1; 143. g; 145. h; 148. h; 158. e, i, k; 159. (többször); 160. p; 165. c; 167. (többször);
168. f, g, 2; 170. (többször); 171. (többször)
- Alalkomeneusz 5. 1
- Alea 141. a, 1
- az Anya 138. g, 6
- Apaturia 95. d
- az Esőcsináló 88. 7
- a Fegyverrel Felövező 121.

- a Harcias 115. a
- Itóné 88. 7
- a Kecskeistennő 50. 6
- Khrűszé 161. j
- Kolokaszia 111. h
- Korónisz 21. 9; 25. 5
- a Küdoniai 109. i
- Laphria 9. 2
- a Megérdemelt Büntetés
Athénéje 140. d
- Narkaia 110. b, 1
- Onga 58. f
- Poliász 47. 4; 48. b, 1
- Szkirász 96. i
Atlasz I. d; 7. d, e; 33. d, 7; 39. (többször); 41. e; 67. a; 73. i; 77. 1; 108. b, 4; 125. 1; 130. a; 132. a; 133.
(többször)
Átreusz 68. 3; 106. 2; 109. q; 110. c, g, h; 111. (többször); 112. a, b, e,g; 117. a,2; 118. a; 146. d; 161. d
Atroposz 10. (többször); 60. 2; 66. k
Atthisz 94. f, 1
Attisz 79. 1; 105. 6
Atümniosz 88. b; 89. 9
Atüsz 136. g
Augé 122. 4; 132. 1; 141. (többször)
Augeiász 90. 3; 122. c; 127. (többször); 134. 9; 138. (többször); 139. e; 141. b; 148. i; 152. b, d
Autolükosz 17. j; 67. b, c, 1; 119. f; 135. b; 151. d; 160. c; 167. d; 170. 10; 171. 5
Autolüté 43. g
Automedón 163. a
Automedúsza 110. e
Autonoé 82. e
Auxó 13. 3
Avanc 148. 5
Ay-Mari 131. 3; 151. 3
Ázán 64. c
Azeusz 121. f
Baál 30. 4; 60. 1; 170. 3

Bakkhé 27. b
Baliosz 81. m, 4; 163. m
Banbha 24. 3
Bateia 158. c
Batón 106. k, 5
Battosz 82. 1
Baubó 24. d
Baukisz 41. 5
Bél I. 3; 4. 5; 36. 2; 60. 1; 73. 7; 103. 1, 2
Belili 4. 5; 60. 1; 86. 2
Bellerophón 67. 4; 70 2; 71. a; 73. 5; 75. (többször); 95. d; 130. 1; 157. 2
Bélosz 56. b, 3; 58. a; 60. (többször); 61. a; 65. a, 165. k
Beltis 1. 3
Benthészikümé 16. b, 1; 47. c
Beroé 18.k
Biadiké 70. d,f, 2
Biász 68. f; 72. (többször); 94. c
Bié 8. 3
Bitón 84. (többször)
Blathnat 91. 1
Blodeuwedd 91. 1; 112. 1
Boiótosz 43. (többször)

Boreász 1. a, 2; 12. 5; 25. 5; 47. c, 4; 48. (többször); 63. 3; 96. 6; 109. d; 133. 5; 137. m, o, 5; 138. 5; 148. i,
150. j, 4; 154. e
Bormosz 150. e, 1
Bormosz 150. e,f, 1
Bran 6. 2; 28. 1, 6 ; 50. 1; 57. 1; 120. 1; 134. 1; 138. 4; 146. 2; 170. 8
Brankhosz 96. j, 5
Branwen 25. 5
Brian 24. 3; 132. 5
Briareusz 3. b, 1; 13. c, 1; 131. g, 2; 132. h; 133. g
Brigit 21. 4; 23. 1
Brimó 24. 6; 105. 1; 150. 1
Brimosz 24. 6; 150. 1
Bríszéisz 162. h,j, 6, 8; 163. (többször)
Bríszeusz 162. j
Britomartisz 89. a, b, 2
Brizó 21.
Bromié 27. b
Brontész 3. b, 2; 22. d, 5
Broteász 108. (többször); 112. c
Budeia 121. a
Bunomosz 159. v
Bunosz 156. b
Butész 18. k; 46. a, 3; 47. a,b, 1, 4; 50. 5; 102. c; 132. q; 148. i; 154. d
Buzírisz 132. f; 133. k; 134. 6
Buzügé 121. a
Chem 73. 8
Chnas 58. 1
Cordelia 73. 2
Creiddylad 73. 2
Cristinobyl császárnője 148. 5
Cuchulain 63. 3; 75. 5; 91. 1; 103. 1; 132. 1; 162. 8; 164. 3
Curoi 63. 2; 91. 1; 162. 8
Daidalosz 18. 3; 81. h; 88. e, g, 1, 7; 92. (többször); 94. b; 96. r, u, 3, 5; 122. c

Daktüloszok 53. (többször); 131. 9; 132. 4; 164. 6
Damarmenosz 166. 2
Damaszén 90. 8
Damkina 60. 3; 93. 1; 146. 4
Damnameneusz 53. c, 2
Damüszosz 81. r; 160. h
Dán 60. 3
Danaé 42. 4; 43. 2; 60. 3; 73. (többször); 93. 1; 146. 4; 154. a
Danaidák (Danaiszok) 16. e; 54. 1; 60. (többször); 68. 1; 108. d; 124. b, 3
Danaosz 1. 2; 53. 3; 56. 3; 60. (többször) 73. a; 109. b; 124. b; 146. 4
Daphné 21. k, l, 6; 107. c, i
Daphnisz 17. j, 5; 51. b, 2; 136. e
Daphoiné 21. 6
Daphoinissza 51. 2
Dardanosz 24. a; 41. 6; 48. e; 158. (többször)
Daszkülosz 131. e, h, 9; 151.c
Daunosz 169. k
Dávid 82. 4; 110. 2
Dechtire 162. 8
Déianeira 118. 2; 134. c; 138. c; 142. (többször); 144. a; 145. (többször)
Déidameia 53. 7; 102. c; 160. j,y; 161. e
Déileón 151. d
Déimakhosz 137. h, n
Deimasz 158. b

Deimosz 18. a
Deinó 33. 5
Deinosz 130. a
Déión 148. i
Déioné 88. b
Déioneusz 63. 1; 96. c
Déiphilosz 149. c; 168. l
Déiphobosz 135. c; 158. o; o; 164. k; 166.f; 167. k; 168. b
Déipülé V. Déipüla 106. a, c; r
Déliadész 75. a
Delila 91. 1; 145. 4
Delphinosz 16. b, 1
Delphüné 21. a, 3; 36. (többször)
Démétér 7. a, 8; 14. b, 4; 16. f, 5, 6; 24. (többször); 31. 6; 33. 51. e; 60. f; 72. 4; 81. d; 85. 1; 88. 9; 94. f; 96. i;
97. 2; 102. g; 105. 7; 108. c,h,6; 121. 3; 134. (többször); 143. 1; 154. 1; 157. 1; 170. q
- az Eleusziszi 140. a
- Erinnüsz 16. 6
- Europé 51. i
- a Földalatti 28. h
- a Kancafejű 16. 5; 19. 2; 46. 3; 48. 2; 75. 3; 108. 5
- a Lernai 124. b
Démónassza 145. f
Démophón 86. 1; 131. 11; 146. b; 168. e, j; 169. (többször)
Démophoón 24. d, e, 10; 100. h; 101. a; 114. l
Dendritisz 27. 2; 114. 6
Derketó 89. 2; 154. 6
Derkünosz 132.k
Deszmontész 43. c, d,f
Deszpoina 16. f, 5
Deukalión
- Idomeneusz atyja 160. n
- Minósz fia 100. h; 104. f
- Pürrha férje 27. 6; 38. (többször); 39. 2
Dexamenosz 127. f; 138. b, c
Dia 63. a, 1, 2; 102. a, 3; 143. c

Diana 7. 1
Diarmuid 18. 7
Diasz 110. c
Didaión 135. b
Diké 32. I
Diktünna 89. b, 2, 4; 154. 6; 160. 10
Diktüsz 73. c, o, p
Dína 60. 3
Diodórosz 133. i Dioklész 24. l, 5
Diomédész
- az Argoszi 159. a; 160. n, r, 2; 162. (többször); 163. (többször); 164. (többször); 166. (többször); 167.
(többször); 168. (többször); 169. (többször)
- Iászón 148. (többször); 152. 1
- a Thrákiai 71. 1; 82. c; 109.f; 121. 4; 130. (többször); 134. 8; 153. e
Dióné 1.d; 7. 1; 11. b, 2; 14. b, 4; 108. b
Dionűszosz 14. (többször): 18. e, 8; 27. (többször); 28. d, 2, 3; 30. 3; 35. e,h,1; 36.a; 38. h, 3; 70. g, h, 4; 72.g,
5; 76. b; 79. a, 2; 82. k; 83. (többször); 86. b; 87. a; 88. 7; 90. b; 98. n, o, s, w, 6, g; 110. b; 123. 1; 126. b;
134. b, 2, 4, 136. j; 142. a; 148. 6; 160. u
- Bromiosz 27. 7, 9
- a Krétai 98. 6
- a Megmentő 124. b
- a Mocsarak Dionűszosza 99. c
- Plutodótész 129. 1,2
- Szabaziosz 27. 7, 9
Dioszkúroszok 62. 3; 74. (többször); 103. a, b; 104. a; 110. d; 112. c; 113. 7; 114. 4; 116. e; 150. a; 159.
(többször);
Dirké 68. 2; 76. (többször); 135. e
Dolón 163. g
Dolophión 166. b
Dorippé 160. u, 7
Dórisz a, 2
Dórosz 21. i; 43. b, l; 64. c; 88. a, 1
Draupadi 135. 1
Drüasz 27. e, 3; 46. c, d, 2
Drüászok 82. i; 86. 2
Drüopé 21. j; 26. b; 56. 2; 150. b, 1
Drüopsz 21. 7; 143. (többször)
Dümasz 158. 0
Düszaulész 24. e
Düszponteusz 109. c
Dylan 105. 1
Éa 6. 6; 36. 2; 39. 8
Eabani 4. 2
Éetión 162. i, l, 7
Efron 88. 3
Egeria 101. l, 1
Eidóthea 169. a
Eidüia 152. c, d
Eileithüia 15. a; 118. e, g; 138. o; 141. c
Eióneusz 63. a,1; 102. a, 3; 163.g
Eire 24. 3
Éj 2. b, 2; 4. a; 10. a; 33. 7; 137. o
Ekhedémosz 104. b
Ekhémosz 146. e
Ekhénosz 132. o
Ekhephrón 132. r
Ekhetosz 154. a
Ekhidné 33. b, e, 1; 34. (többször); 60. h; 75. b; 96. e; 105. e; 124. a; 132. a; 133. b, l; 170. t

Ekhión 17.j, 3; 58. g, 5; 148. i; 149. b; m
Ékhó 26. d; 56. a; 85. (többször)
Él 27. 12
Elaisz 160. u
Elaphiosz 125. 1
Elaté 26. 2; 78. 1
Elatosz 50. b, 5; 78. a,1; 126. c; 148. i
Eleiosz 127. a, 1
Élektra
- Agamemnón lánya 112. d, 1; 113. (többször); 114. (többször); 116. i, 1; 117. a, b, 5; 168. l
- Iaszión anyja 59. b
- Korüthosz felesége 158. f
- Pleiasz 41. 6; 158. b, i, k
- Tengeri nimfa 33. 2
Élektrüó 42. c, 4
Élektrüón 118. a,b
Elpénór
- Khalkódón fia 104. f
- Odüsszeusz társa 169. n; 170. m
Elphame királynője 170. 2
Elümosz 137. g
Empúszák 55. (többször); 61. a, 1; 64. 2
Enalosz 87. c, 2
Enaraiphorosz 103. b
Enareté 43. h, 68. a
Endéisz 66. h; 81. a, 1; 96. g
Endor boszorkája 51.2
Endümión 40. c; 64. (többször); 138. m
Enkeladosz 35. f, h
Enkidu 118. 2; 132. 1; 142. 3
Ennomosz 142. g
Entella 137. g
Enüó 33. c, 5
Enüuész 88. h
Éósz 29. c, 1; 35. b; 40. (többször); 41. b, c, d; 42. a;89.c,d,f,j; 130. 1; 164. g, h, 4; 170. 6
Epaphosz 56. b, c, 3; 133. k
Epeiosz 64. b, 3; 89. 10; 109. n; 163. n; 167. (többször)
Epheszosz 100. g
Ephialtész 35. d, 3; 37. (többször)
Epidaurosz 110. c
Epigonok 107. (többször); 169. k
Epikaszté 111. p
Epimédész 53. b, 1
Epimétheusz 38. c; 39. (többször): 169. 3
Episztrophosz 162. j
Epópeusz 156. 4
Erató 27. b
Ercwlf 132. 3
Erebosz 4. a; 10. a
Erekhtheusz 25. 2, 7; 43. b; 44. b; 46. a, 3; 47. (többször); 48. a, I, 3; 89. c; 92. 1; 94. a; 95. 3; 96. i, 4;
99. b; 104. d; 120. a
Erginosz 84. b; 121. (többször); 148. i
Eriboia 37. b, d; 98. i
Erigoné 79. (többször); 88. 10; 92. 12; 98. s; 106. 2; 113. e;114. m, n, 6; 117. a, 2
Érikepaiosz 2. b, 2
Erikhthoniosz 25. c, d,e,1,2; 48.e,3; 50. e,1,6; 105.5; 158. g, h, 2
Erinnüszök 4. a; 6. a; 18. 4; 31. g; 32. 3,4;33.g; 80.i; 85. 1; 103. e; 105. k, 6; 107. d,f; 108. f; 113. f, 5, 7; 114.
(többször); 115. (többször); 116. a, e, 1; 117. 1; 137. m; 164. a; 165. e; 169. g
Eriopisz 156. e, 2; 160. q

Eripha 109. e
Eriphosz 27. 2
Eriphülé 106. e; 107. (többször); 113. 6; 115. 4; 170. o
Erisz 12.c, 2; 19. a; 81. n, 5; 102. c, e; 111. e, 2; 159. e
Erósz 2. b; 15. (többször); 35. d, 1; 152. a, e, 2; 159. m, q
Erümanthosz 126. a, 1
Erüszikhthón 24. b, 4
Erütheia 132. 5
Erütheisz 33. d
Erüthrosz 88. h, 2
Erüx 18. k; 132. q, 6
Esmun 21. 3; 58. 3; 133. 11
Etana 29. 2
Eteoklész 69. 1; 105. k; 106. (többször)
Euadné 69. 2; 74. a; 106. l, 6; 155. (többször)
Euakhmé 110. d.
Euandrosz 52. a; 132. (többször)
Euanthész 27. i, 8; 88. h
Euareté 109. c
Eubulé 97.h, 2
Eubuleusz 24. f, 7; 96. 2, 4; 97. 2
Eudóré 27. 2
Euénosz 74. e, 4; 109. f; 162. j
Euérész 141. c
Euippé 43. c, 2; 50. g; 169. k
Euipposz 110. d,f
Eumaiosz 24. 7; 171. (többször)
Eumélosz 163. g
Eumeniszek 31. g; 115. c
Eumolposz 24. f, l, 5, 7; 47. (többször); 48. c; 100. d; 119. g; 134. a
Euneusz 100. b; 148. 12; 149. c, e, 1; 162. i; 166. b
Eunoé 158. o
Eunomosz 142. g, 4
Eupalamosz 94. b
Euphémé 26. d
Euphémosz 143. a; 148. i; 149. 1; 151.a; 154.g; 155.i
Euphorbosz 162. b; 163. k
Euphroszüné 105. h, 5
Europé
- (Aeropé) 111.f
- Kadmosz testvére 58. (többször); 88. a; 89. 2; 90. 3; 101. d; 160. a
Eurótász 125. c, 3
Eurüalé 33. b, 3; 73. f, h
Eurüalosz 148. i; 160. r
Eurüanassza 108. b,j
Eurübatész 136. c
Eurübia 33. g, 1, 2
Eurübiosz 134. i; 146. c
Eurüdamasz 148. i
Eurüdiké
- Adrasztosz lánya 158. l
- Hüakinthosz testvére 125. c
- Orpheusz felesége 28. (többször); 33. 1; 82. h, i
- Pelopsz lánya 110. c
Eurügügész 90. 1
Eurükleia 171. (többször)
Eurülokhosz 81. d
- Odüsszeusz társa 170. (többször)

Eurümakhosz 171. (többször)
Eurümedón 1. d; 39. a; 131. e
Eurümedúsza 66. g
Eurünomé I. a, 1 ; 2. 1; 13. a, 3; 23. a, 1; 33, 1; 40. 2; 47. 2; 48. 1; 66. a, 1; 93. 1
Eurünomosz 142. g
Eurüphaessza 42. a, 1
Eurüpülosz 72. 5; 134. i;137.p
- Télephosz fia 160. x; 163. h; 164. a; 166. i
Eurüszakész 165. (többször)
Eurüszthenész 146. k
Eurüsztheusz 28.6; 104. j; 110. c; 111. a; 118. e, 3; 122. e; 123. f,g; 124 a,g; 125. b; 126. d,f; 127. a, d,
e; 129. (többször); 130. a, c; 131. a,j; 133.f; 134. i;135. a; 138. d,f,j; 143. b; 146. (többször)
Eurüthemiszté 108. b
Eurüthoé 109. b
Eurütión 80. c, g; 81. f, p; 102. d, e, 2; 126. d; 127.f; 132. a, d; 142. 5
- Kentaur 138. c, 1
Eurütosz 35. e;102. d; 119. f; 135. (többször); 136. a, 1; 138. a; 144. (többször); 171. h
- Augeiász fia 138. e
Euterpé 163. g
Éva 4. 2, 3; 145. 5
Évszakok 11. a; 12. a, 4; 13. a, 2
Ezékiás 111. 3
Ézsau 73. 2
Faunus 56. 2; 132. p

Fearinus 57. 1
Fenja 154. 1
Finn mac Cool 18. 7
Fionn 73. 9
Flora 12. 2
Fodhla 24. 3
Fortuna 32. 1
Földanya 3. a, 1; 4. a; 6. a; 7. a, e; 13. 4; 15. a; 20. 2; 21. (többször); 25. b, d; 33. d ,g; 36. a; 41. d,f; 43. 2; 51.
b,f, 2, 4; 78. 1; 82. b; 83. 3; 88. b; 99. c; 100. f; 113. g; 115. d; 133. a,b,g, h; 143. g; 154. 3; 155. 1; 170. t
Fúriák 1. Erinnüszök
Gábriel 31. 3
Galahad 95. 5
Galanthisz, Galanthiasz, Galen 118. g, h, 5
Galaté 132.j
Galateia 65. (többször)
Ganümédész 29. (többször); 40.c; 81. l; 137. c; 152. a; 164. 7
- Trósz fia 158. g
Gara 3. 3
Garamasz 3. c, 3; 90. b
Garanosz 132. n, 6
Gaszterokheirák 23. 2; 73. b,3
Geilissza 113. a,j, 4
Gelánór 60. e
Gelónosz 132. v
Geraisztosz 91. g, 3
Gérüón 31. 6; 34. a; 127. 2; 132. (többször); 134. 8; 139. d
Gigászok 4. a; 35. (többször); 36. a; 37. 1; 42. c; 145. i; 152. b
Gilgames 4. 2; 41. 3; 90. 4; 118. 2; 122. 3; 124. 2; 132. 1; 142. 3
Glauké 81. c, e; 156. (többször); 164. a
Glaukia 137. n, t, 3
Glaukippé 158. o
laukosz
- Anthédón fia 90. j, 7

- Hippolokhosz fia 162. n; 163. c, i; 164. j; 168. b
- Minósz fia 50. f, i; 90. (többször); 101. k, 1
- Szarpédón unokaöccse 162. 9
- Tengeristen 170. t
Glénosz 142. l
Gode, Goda 18. 1; 89. 3; 160. 10
Godiva, Lady 89. 3
Góg 131. 7
Golgosz 18. k
Gordiosz 83. (többször)
Gorgé 142. a
Gorgók 9. b; 33. (többször); 39. d; 50. 3; 73.f, h, 5, 9; 81. 9; 131. m; 132. f, 3; 140. b, 1
Gorgophoné 73. t; 74. (többször)
Gorgópisz 70. 7
Gortüsz 88. h, 7
Graiák 33. (többször); 38. 10; 73. g, i, 9
Grasz 117. g
Gratión 33. g
Green Stripper 56. 2
Gronw 91. 1; 112. 1
Guneusz 138. d; 169. n
Gügész 3. b, 1 Gwydion 103. 1;160. 5
Gwyn 73. 2
Gwythur 73. 2
Hádész 7. a, e, 6; 13. a; 16. a; 17. 3;21.n;24.c,i,j, k, 3; 28. c; 30. a; 31. (többször); 50.f; 67. g,2; 69. e;73. g;
101. k; 103. e; 115. d; 124. b; 132. d; 134. d, e; 139. b, c, 1; 164. o; 170. (többször)
Haimón 105. e; 106. m, 7
Halészosz 112. l
Halia 42. c, 4
Haliartosz 70.i
Halirrothiosz 19. b, 2; 25. 4
Haliszkosz 112. l
Halüsz 28.1
Hamadrüaszok 21. j; 60. b
Harmonia 18. a, 9; 24. a; 59.
(többször); 106. e; 107. a; 131. b
Harmothoé 108. e
Harpalé 161. g
Harpalüké 111. p, 5
Harpalükosz 119. f
Harpina 109. b
Harpüiák 33. g, 5; 48. c; 58. d; 108. f; 150.j, 2; 170. 7
Hathor 68. 4
Hawwa 145. 5
Hébé 12. 2; 29. c; 123. 2; 145. i, 3, 5
Hégémoné 13. 3
Hekabé 34. 1; 50. 6; 79. 1; 158. (többször); 159. (többször); 163. a; 168. (többször); 170. 1
Hekaergé 110. e
Hekalé, Hekaléné 98. b, 7
Hekaté 16. 2; 24. g, k; 28. h, 4; 31. (többször); 34. 1; 35. e; 37. 1; 38. 7; 42. 3; 50. 6; 55. a, 1; 76. 1; 79.
1; 89. 2; 116. c; 117. 1; 118. 5; 123. 1; 124. 4; 134.1; 137. 3; 152. c; 168. 1; 170. t
- a Fiatalabb 117. b
Hektór 158. o, 8; 159. o; 162. (többször); 163. (többször); 164. (többször); 165. e; 168. h
Hekuba 1. Hekabé
Héleiosz 118. b
Helené
- Dendritisz 88. 10; 105. 4; 114. 6

- Léda lánya 31. c, 2; 32. b; 58. 3; 62. a, b, c, 3; 74. b, o; 79. 2; 103. (többször); 104. (többször); 112. c, e;
114. (többször); 116. n; 159. (többször); 160. (többször); 162. (többször); 163. c, o; 164. (többször); 166.
(többször); 167. (többször); 168. (többször); 169. (többször); 170. 1
- Parisz lánya 113. e, k; 159. v
Helenosz 158. 0, p; 159. q; 163. b; 166. (többször); 169. f
Helikáón 168. b, d
Heliké 28. 5; 44. b, 1; 58. 3
Héliosz I. 3; 16. e; 17. j; 18. a; 24. g; 28. d; 35. b; 37. a; 40. a; 42. (többször); 67. 2; 70. e, l; 72. i; 80. b; 88. e;
89. 9; 109. 2; 111. e; 118. c; 127. a, 1; 132. c, w; 148. 3, 9, 12; 152. b, 3; 154. e, 4; 155. 3; 160. n; 170. i, u, 6
Hellé 38. 9,10; 43. i; 58. 3; 62. 3; 70. (többször); 159. 2
Hellén 38. h, 9; 43. (többször)
Hémera 40. a, 3; 164. i
Hémithea 161. g, h
Hen Wen 96. 2
Héniokhé 96. f
Hepa 145. 5
Hepatu 82. 4; 145. 5
Héphaisztosz 9. d; 12. c, 2, 3; 18. (többször); 23. (többször); 25. b; 35. e; 39. h, 10; 41. b, c; 42. a; 49. a; 51. c;
92. m, 1, 4, 7; 98. o, 5; 108. e; 109. m, q; 128. b; 132. l; 137. o; 143. f; 163. l; 164. l
Hepit 145. 5
Hepta 13. 2
Héra 7. a; 12. (többször); 13. (többször); 14. c; 21. 3; 23. a, b; 24. 11; 27. a,b, 2, 5,10,35.b,d, 3; 36.a; 37. a; 43.
i; 45. a; 51. f; 53. 3; 58. 3; 61. a; 64. 1; 68. d, 4; 70. b, d,g; 72. g; 74. 6; 84. a; 85. b; 97. 4; 105. h,8; 110. a, 1;
113. 4; 118. (többször); 119. (többször); 122. e; 123. d; 124. a,g; 128. d; 129. b; 132. d, u; 133. a, c, f, 4;
135. e; 137. o; 139. b, 1, 2; 140. d;15; 156. d; 2, 4; 159. (többször);
161. k; 163. h
- az Argoszi 154. k
- Eriboia 37. 3
- Európia 58. 3
- a Kecskeevő 140. d, 1
Héraklész
- Alkméné fia 24. l; 31. 5; 35. (többször); 39. d, 1; 51. g; 53. 6; 58. d; 60. 4; 68.f; 69. b, 3; 70. d; 74. i; 75. 3;
93. g; 95. g; h, 2; 100. a; 102. g, 2; 103. d, e; 104. j; 109. q; 118. (többször); 119. (többször); 120. (többször);
121. (többször); 122. (többször); 123. (többször); 124. (többször); 125. (többször); 126. (többször); 127.
(többször); 128. (többször); 129. (többször); 130. (többször); 131. (többször); 132. (többször); 133.
(többször); 146. (többször); 148. i; 149. a, d; 151. 4; 152. j. 3,4; 153. e; 154, e; 157. a; 161. k, l, 6; 166. c, 1;
170. p, 4, 10
- Buphagosz 138. h, 3
- Daktülosz 53. b, 1, 4; 118. 2; 119. 3; 125. 1; 131. 9; 138. l, 4; 145. l
- a Dór 119. 3
- az Egyiptomi 118. 2; 135. c
- a Fényesszemű 134. h
- a Gyógyító 148. 12
- a Győztes 137. k
- Ipoktonosz 145. k, 4
- a Kelta 132. 3
- Komopión 145. k
- a Lókötő 121- d, 4
- Melkart 58. 5; 70. 5; 96. 3, 6; 133. 11
- Melón 125. 1
- a Mennyei 132. 3
- Minden Rosszak Elhárítója k
- Ogmiosz 52. 4; 119. 3; 125. 1; 132. 3
- Ophioktonosz 145. 4
- az Orrlevágó 121. e
- a Sebzett combú 140. 1

- a Szabadító 38. 3; 103. 5; 104. f; 145. 4
- a Szkütha 132. 6
- a Tirünszi 109. q
- a Türoszi 58. d, 5; 128. 4; 133. 11; 156. 2
Héraklidák 117. h; 135. 3; n; 146. (többször)
Hercek 118. 2
Hermaphroditosz 18. d, 8
Hermész 1. 3; 14. (többször); 15. b, 1; 17. (többször); 21. h; 24. h,j; 25. d, 4; 26. b, 2; 27. g; 29. b; 31. a; 36.
a,c; 41. f; 52. a, 6; 62. b; 67. c, h; 73. 9; 76. 93. b; 109. o; 112. g; 132. p, 5; 136. a; 159. (többször); 170. k
- az Alvilági 113. g
- az Egyiptomi (Zeusz fia) 56. d
- a Koscipelő 82. 3
Hermioné 114. (többször); 117. b, 2; 159. d, s; 169. g
Heme 31. 3
Hérophilé 135. 3; 159
Hérophilosz 18. d
Herszé 25. d, 4;48. 1; 96. 4
Hészioné 73. 7; 81. e; 131. i; 137. (többször); 158. l, r, 9; 159. p; 160. b, p; 165. d; 168. 6
Heszpera 40. a
Heszperé 33. d
Heszperisz 33. d
Heszperiszek (Heszperidák) 4. a, 1; 12. b; 33. (többször); 39. d; 133. (többször); 142. d, h; 154. e; 159. 3
Heszperosz 33. d, 7; 133. 2
Hesztia 7. a, 8; 13. c; 20. (többször); 27. k, 5; 31. 8 ; 35. e; 113. 1
Hészükhosz 115. e
Hiera 160. z
Hiketáón 158. l
Hilaiira 74. c, p
Hileusz 1. Oileusz
Himera 164. i
Himerosz 125. c, 3
Hippalkimosz, Hippalkmosz, Hippalkosz no. c; 148. i
Hippaszosz 27. g, 9; no. c; 144. a
Hippeusz 120. b
Hippo 131. c, d
Hippodameia 73. d, 0; 102. c, e, 3; 103. a; 109. (többször); no. (többször); 143. 2
Hippodamosz 109. c
Hippokoón 74. b; 103. b; 140. (többször)
Hippolokhosz 162. n, 9; 163. c
Hippolüté 72. 4; 100. c, g; 131. (többször); 138. c; 164. a, b
Hippolütosz
- Óriás 35. g, 4
- Thészeusz fia 42. 2; 50. f; 70. 2; 71. 1; 90. b; 99. a; 100. h, 2; 101. (többször); 135. c; 169. k
Hippomedón 106. d
Hippomenész 80. l; 91. e
Hipponoé 72. g
Hipponoosz 158. o
Hippothoé 110. c
Hippothoosz 49. a, b, 1, 2; 105. 1; 113. 4; 141.f
Hipta 145. 5
Hisztorisz 118. g
Hoditész 142. l
Holle, Frau 18. 1
Homadosz 126. d
Hoplész 95. a
Hórák 82. b; 118. c
Hórusz 21. 2, 3, 10; 41. 3; 4; 42. 1; 73. 4; 89. 2; 118. 6; 123. 3; 126. 1; 131. n; 138. 1
Hu Gadarn 148. 5
Hüakinthidák 91. 3

Hüakinthosz 21. 8 ; 85.2; 91. g, 3; 125. c; 165. 2
Hüaszok 27. b, 2; 39. d, 1; 41. 6
Hübrisz 26. b
Hüdra 34. (többször); 60. h, 4; 124. (többször); 131. 1; 133. 4; 134. 8; 145. c; 166.
Hügieia 50. i, 2
Hülaiosz 80. f; 126. b
Hülasz 24. 5; 122. 126. f; 137. e; 139. d; 143. a, 1; 148. i; 150. (többször)
Hüllosz V. Hülleiosz 142. l; 145. (többször); 146. (többször); 171. 4
Hüperboreoszok 73. h; 83. b
Hüpereia 95. 1
Hüperénór 58. g, 5
Hüperión 1. d; 40. a; 41. 2; 42. a, 1; 154. 4; 170.(többször)
Hüperippé 64. a
Hüpermnésztra 60. k, m, 7
Hüperokhosz 109. b
Hüpszeusz 82. a
Hüpszipülé 67. 2; 106. g, 3; 116. b; 149. (többször)
Hüpszipülón 67. c, 2
Hüria 123. i
Hürieusz 41. f
Hürminé 138. b
Hürtakosz 158. m
Iahu I. 1
Iakkhosz 24. a
Ialebión 132. k
Iálüsza 42. 4; 54. 1; 60. 2
Iambé 24. d, 9
Ianus 34. 3; 37. 2;
Iaó 2. 2
Íapetosz 4. b, c; 39. a, 2; 56. d; 87. c
Íapüsz 1. Íapetosz
Iaszión 24. a; 59. a; 158. (többször)
Iasziosz 24. a, 6; 53. b, 1; 143. 1
Iászón 58. 5; 68. e; 80. c, g; 98. r; 103. 2; 116. 3; 124.2; 129. 1; 148. (többször); 149. (többször); 150.
(többször); 157. (többször); 161. k
Iászosz 57. a, 1; 80. c,j
Ídaia 150. l; 158. a, g
Ídaiosz 158. (többször); 159. v
Ídasz 21. k; 74. (többször); 80. c, d, l; 95. 2; 103. b, 3; 141.f; 148. i; 151. c.
Idmón 82. c, i; 148. i;151. c, 2; 161. b
Idomeneusz 157. a; 159. a; 160. n, 6; 162. t; 163. h; 169 f; l, 5; 171. a.
Ikadiosz 87. c, 3
Ikariosz
- az Athéni 79. (többször); 82.f
- Pénelopé atyja 74. b; 159. b; 160. d; 168. 1; 170. 1; 171. l
Ikarosz 29. 2; 92. (többször); 109. 4; 161. a, b
Illüriosz 59. e
Illyunka 36. 3
Ílosz
- az Ifjabb 158. g
- Trója királya 18. f; 108. a; 109. a; 158. (többször); 168. 2
Ínakhosz 16. e; 56. a, d; 57. a, i; 58. 60. g
Indra 7. 6; 132. 5
Ínó 24. 3; 27. 6; 51. 5; 70. (többször); 96. 6; 99. f; 156. 3; 170.y
Íó 7. b, 3; 14. b, 4; 52. a, 2; 56. (többször); 57. a; 68. 4; 72. 4; 90. 3; 137. 4;154. c, 2
Iobatész 73. a; 75. (többször)
Iodama 9. b, 6

Iokaszté 105. (többször); 170. o
Ioláosz 92. l; 118. 2; 122. c, g; 124. (többször); 127. d; 131. a; 132. s; 133. 11; 135.a; 137. h; 138. d; 139.
d;142.f; 143.g;145. d,k; 146. (többször); 155. i
- (Prótesziláosz) 162. c
Iolé 122. 4; 135. a; 144. (többször); 145. e, 2; 146. d; 171. 4
Ión 42. c; 43. b, 1 ; 44. (többször); 47. g
Ióxosz 96. c
Íphianassza 64. a; 72. g,j, k; 112. d
Iphiboé 127. a
Íphigeneia 104. e; 112. d, h,1; 113. a; 114. o; 116. (többször); 117. (többször); 160. j; 161. (többször); 162.
6
Íphiklész
- Amphitrüón fia 74. 1; 80. c, g, h; 104. i; 118. (többször); 119. (többször); 122. a; 138. c, d
- az Argonauta 140. c; 148. i
Íphiklosz 72. (többször); 155. i; 162. c
Íphimedeia 37. a, 1, 170. o
Iphimedón 146. o
Iphinoé 72. g,j, 4; 91. e; 92. a; 94. 110. e
Íphitosz 135. (többször); 136. a; 140. a; 152. i; 171. h
- Eurüsztheusz öccse 148. i
Írisz 15. b; 24. g; 81. j; 123. c; 150. j; 160. a; 171. f
Írosz 171. f
Istár 11. 1; 24. 11; 29. 51.1; 73. 7; 103. 2; 118. 2; 137. 2
Istenek Anyja 131. n, 4; 136.f; 158. e
Iszandrosz 162. n, 9
Iszkhepolisz 110. e,f
Iszkhüsz 50. (többször)
Iszméniosz, folyó 119.g; 147. a
Itónosz 9. b, 4
Itülosz 108. g
Itüsz 46. a, c, d; 47. a
Iuchar 24. 3; 132. 5
Iucharba 24. 3; 132. 5
Iuno 118. 2
Iuppiter I. 4; 158. 3
Iünx 26. d; 56. a
Ixión 38. 4; 50. 2; 63. (többször); 67. 2; 70. a, l; 102. a, f, 1, 3; 103. e; 108. d
Ízisz 18. 3; 21. 2; 22. 7; 50. a; 41. 3; 42. 1; 56. 2; 68. 4; 73. 4; 83. 2; 89. 2; 123. 3; 134. 4; 138. 1; 154. 2
Jáfet 39. 2
Jákob 39. 8; 67. 1; 73. 2; 92. 2
Jefte 161. 2; 169. 5
Jehova v. Jahve 1. 1; 4. 3; 9. 4; 51. 1; 73. 7; 83. 4; 84. 2; 92. 9; 141. 1
Jónás 103. 2; 137. 2
Jonathán 169. 5
Jordán 136. b
József 75. 1
Józsué 133. i; 169. 6
Kabeiroszok 149. d, e
Kadmosz 14. c, 5; 24. a; 27. 6; 36. d; 52. a, c; 58. (többször); 59. (többször); 67. 6; 76. c; 105. i; 106. m; 132.
o; 152. e, g
Kaineusz 78. (többször); 80. c; 102. c, e; 143. d, 4; 148. i
Kainisz 78. (többször)
Kakosz 132. l, m, 6; 134. 7, 8
Kalaisz 48. c; 148. i; 150. (többször); 155. i
Kalé 13. 3; 105. h

Káleb 88. 3
Káli 56. 2
Kalkhász 160. (többször); 161. (többször); 162. h; 163. b; 165. (többször); 166. a, g; 167. (többször); 168.
(többször); 169. (többször)
Kallidiké 171. k
Kallileón 111. g
Kalliopé 18. i, 6; 28. a; 147. b; 160. i; 163. g
Kallipolisz 110. e
Kallirrhoé 107. (többször); 132. a; 158. g; 169. k
Kallisztó 22. h, 4; 72. i
Kalosz 92. c
Kalübé 158. l
Kalüké 64. a; 161. g
Kalüpszó 170. (többször)
Kameira 42. 4; 54. 1; 60. 2; 93. 2
Kameiró 108. f, 9
Kampé 7. e
Kanakhé 43. h, 4
Kandaón 41. d
Kanéthosz 96. f
Kanthosz 148. i; 154. f
Káosz 1. a; 3. a; a,c; 11. 1
Kapaneusz 50. f; 106. (többször); 112. 1; 117. c; 160. r
Kaphaurosz 154. f, 7
Kapüsz 137. g; 158. l; 167. e
Kár 3. 3; 7. 4; 57. a, 2; 82. 6; 86. 1, 2; 95. 5
Kardea 34. 3
Kardisz 138. m
Káriosz 57. 2
Karmanór 18. 7; 21. b; 90. b; 136. b, 1
Karmenté 52. a, 5; 86. 2; 132. o, 6
Karnosz 146. k
Karpó 13. 2
Karu 95. 5
Kárüa 86. (többször)
Kárüatisz 57. 2
Kasszandra 90. 5; 112. (többször); 119. 2; 158. (többször); 166. i; 167. (többször); 168. (többször)
Kassziopeia 73. (többször); 88. b
Kasztór 62. c, i; 74. (többször); 80. c; 84. 1; 95. 2; 103. a, 3; 113. d; 119. f; 148. i
Katreusz 90. a, b, 1; 93. (többször);111. f; 159.r; 171.3
Kaukón 138. h
Kédalión 41. b
Kekropsz 16. c; 24. 4; 25. c, d, 5; 38. 1; 43. b; 47. b; 94. (többször); 95. e
Kelainó 159. q
Keleosz 24. e, l, 5, 10; 47. c; 56. 2
Kelmisz 53. c, 2
Kenkhriász 67. 4
Kentaurok (1. még Kentaurosz) 7. 7; 50. 5; 63. 3; 81.i, l, 4; 92. 10; 102. (többször); 126. (többször); 134. a, 8;
143. 3
Kentaurosz 63. d, 3
Kephalosz 23. 1; 25. d; 40. b, 2; 47. b; 89. (többször); 91. a; 118. b
Képheusz 60. a; 73. (többször); 80. c, d; 140. b, c; 141. a; 148. i
Képhisszosz, folyó 16. e; 24. l; 85. a
Ker 3. 3; 57. 2
Kér 82. 6
Kerambosz 38. e,11
Kerberosz 28. c; 31. a, 3, 7; 34. (többször); 97. c; 103. c; 108. 7; 132. 4; 134. (többször); 139. c; 151. c
Kerdó 24. 7; 57. a, 1; 118. 5
Keret 159. 2

Kerkópszok 136. (többször)
Kerküón 49. a, b; 96. j, 3, 5
Kerküszera 160.j
Kérüx 25. d; 47. f
Kétó 33. b, 2, 7; 133. b
Keuthónümosz 134. d
Kéüx 45. (többször); 142. g; 143. (többször); 144. a; 146. a
Khairiasz 142. g
Khalión 164. e
Khalkiopé 95. a; 137. p, r; 151.f; 152. c, d,f
Khalkódón 100. d; 104. f; 137.p
Khariboia 167. i
Kharisz 13. 3
Khariszok 13. a,3; 90. i, 6;105.h,5; 114.j
Kharón 28. c; 31. a; 134. c
Kharübdisz 148. 1, 9; 154. 11; 170. t,v, 1, 9
Kheimarrhosz 75. d, 6
Kheirón 43. c; 50. c, e, g, 5; 63. d; 81. (többször); 82. (többször); 92. 10; 117. 1; 126. (többször); 133. l;
148.b,e, 2; 151.g, 5; 156. e; 160. i, l
Khiadé 77. 1
Khimaira 17. j; 34. (többször); 73. 5; 75. (többször); 105. c; 123. b,1
Khimairosz 159. q
Khioné 47. c; 48. c; 67. b
Khlidanopé 82. a
Khlórisz 68.f; 77. b; 110. a; 170. o
Khoira 24. 7
Khón 118. 2
Khromia 64. a
Khrüszáór 33. b, 5; 73. h; 132. a,f, 4
Khrűszé 158; b; 161.j
Khrűszéisz 116. h; 162. l, 6, 8; 163. b
Khrűszész 116. h; 131. e; 148. j; 153. 3; 162. l, 8;163. b,f; 166. g
Khrüszipposz 29. 1; 105. e, 2; 110. (többször); 111. a
Khrűszothemisz 112. d, 1; 113. e, n, 3, 7; 160. t, 7
Khthonia 47. b
Khthoniosz 58. g, 5
Khülosz 50. c, 2
Kilhwych 148. 5, 6; 152. 3
Kilix 58. a, d, 1; 88. d
Killa 158. l; 159. g, 5; 168. d
Killosz, Killasz, Kellasz 109. g, i, 7
Kingu 36. 2; 39. 8
Kinürász 18. h, 5, 7; 65. a, 1; 77. 2; 111 4; 16o.g, 11,12
"Királynők" 138. o, 4
Kirké 28. 5; 42. 3; 56. 2; 89. e, 5; 132. p; 148.3,9; b; 153. (többször); 154. b; 170. (többször); 171. k, 4
Kirkinosz 92. c, 9
Kisszéisz 168. 5
Kisszeusz 158. o; 168. 3,5
Kisszia 164. c, 2, 3
Kleia 27. 2
Kleió 147. b
Kleiszithüra 169. l
Kleité 149. f, g
Kleitónümosz 160. m
Kleitosz 40. b
Kleobisz 84. (többször); 159. 4
Kleobulé 109.f; 160. l
Kleodaiosz 136. g

Kleodiké 125. c
Kleola 111. f
Kleoláosz 136. g
Kleomenész 159. 4
Kleón 110. c
Kleopátra 45. 2; 48. c; 74. a; 80. d, i; 150. j; 158. g
Kleothera 108. f
Klété 164. b, 1
Klóthó 10. (többször); 60. 2; 108. h
Klümené 39. a; 42. d; 80. c; 93. a, c; 109. f; 111. f; 112. f; 170. o
Klümeneusz v. Klümenosz 64. a; 111. p, 5; 121. a; 138. m
Klütaimnésztra 62. c; 74. b; 112. (többször); 113. (többször); 114. (többször); 117. 5; 159. c; 160. z; 161.
(többször); 162. t
Klütia 108. b
Klütié 108. f
Klütiosz 35. e; 135. b; 158. l
Koiosz 1. d; 14. a, 2; 133. 3
Kókalosz 92. h, 12
Komaithó 72. 5; 89. i, 7;91.1
Kométész 117. h; 148. i; 162. t; 169. k
Konnidasz 95. f
Kopreusz 110. c; 123. g; 127. d, 1; 135. e; 163. h
Koré 24. (többször); 27. 11; 76. 1; 78. 1; 96. i; 132. s; 34. b; 136. 4; 170. q
Korinthiosz 110. c
Korinthosz 96. b; 148. 6; 156. b, 4
Koroibosz 147. a, 3
Koróneia 70. i
Korónisz
- Aszklépiosz anyja 21. i, 9; 47. 4; 50. a, b, c, d, 5
- a Hüász 27. 2
Korónosz 50. 1; 78. a; 143. d; 148. i
Korunétész 96. a
Korübaszok 21. i, j; 30. a,1
Korüthosz 141. d; 158. f; 159. v; 160. w
Kottosz 3. b,1
Kotüttó 3. 1; 27. 2,3
Kranaé 94. 1
Kranaikhmé 94. 1
Kranaosz 94. f
Kratosz 8. 3
Kreón 105. k; 106. k, l,m 7 ;107. i; 118. b, 3; 121. c; 122. a; 135. e; 156. (többször); 157. a
Krészphontész 146. k
Kresszida 162. 8
Krésszosz 100. g, 1
Krété 88. e, 1
Kréteusz 88. a, 1
Krétheisz 70. 2; 81. g, q, 5
Krétheusz 68. e,j; 70. d; 72. a; 88. a, 1; 138. m; 148. a
Kreusza
- Hüpszeusz anyja 82. a
- Ión anyja 43. b; 44. a, 1;47. b
- Priamosz lánya 158. o
Krimisszosz, folyó 137. g
Krisna 81. 8
Kronosz 1. d; 6. (többször); 7. (többször); 11.b; 12. a; 16. a,f; 25. 5;28. 7; 30. a, 2; 31. c, 2, 6; 39. e; 51. k, 53.
5, 6; 54. a; 57. 1; 84. 2; 105. 5; 108. a; 109. 2; 111. 4; 118. c; 129. 2; 132. e, 4, 5, 6; 134. 1; 138. i,o,4; 139.
1; 151. 164. 5; 170. 5, 8
Krotón 132. t
Krotóposz 147. a, 1

Krotosz 26. d; 126. g
Kteatosz 138. a
Ktészipposz 142. l; 143. i
Kumarbi 6. 6; 27. 5; 36. 4
Kúrészek 7. c, 1, 4; 22. 6; 30. a,1,3; 53. b;90. d; 95. 5; 97. 1; 158. b
Kurisszia 167. i
Küamitész 24. l
Küathosz 142. h, 4
Kübelé 18. 3;21. e,f; 29. 3; 80. l; 158. 4
Küboszurosz 110. c
Küdon 90. a
Kükhreusz 81. c, d, 6
Küklópszok 3. b, 2; 6. a, b; 7. ; 21. n; 22. d; 31. e; 41. 2; 73. b, p, r; 170. (többször)
Küknosz
- Apollón fia 123. i, 1
- Árész fia 133. d; 134. 7; 143. (többször); 161. 4
- Poszeidón fia 161. (többször); 162.f; 164.j
Külarabész 112. a; 117. c
Külléné 17. a, b
Külléniosz 131. 9
Küréné 21.i; 82. (többször); 130. a; 155. 4
Kürianassza 72. g
Kütisszorosz 70. m; 148. 8; 151. f; 152. d, f; 157. d
Küzikosz 82. 4; 149. (többször)
Lábán 67. 1
Labdakosz 105. a, 1
Labikosz 90. g
Labrüadák 51. 2
Ládón 33. b,f, 1; 66. a; 133. (többször)
Láertész 67. c; 148. i; 160. (többször); 171. (többször)
Lahamu 7. 5
Lahmu 7. 5
Laidley Worm 132. 6
Lailapsz 89. f, g, h; 118. b
Láiosz 76. c; 105. (többször); 110. g. h.
Lakedaimón 125. c, 3
Lakheszisz 10. (többször); 42. c; 60. 2
Lakiniosz 132. t
Lakóné 125. 3
Lamia 61. (többször); 72. 4; 135. 3
Lamosz 136. g; 170. h
Lampadó 131. c
Lampetia 42. b; 170. v
Lampón 130. a
Lamposz 130. 1; 158. l
Láodameia
- Oresztész dajkája 113. a
- Prótesziláosz felesége 162. d, n, 8, 9
Láodiké 112. d; 141. g; 158. o; 160. z; 168. d
Láokoón 119. 2; 167. (többször)
Láomedón 13. c; 29. 1; 81. e; 131. 11; 136. g; 137. (többször); 141. g; 149. f; 152. d; 153. e; 158. l
Láonomé 138. d
Láothoé 158. 8; 162. m; 168. l
Lapithák 102. (többször)
Lat 114. 2; 21. 1, 2; 22. 7; 62. 2;88. 3
Latinus 132. p; 170. k, w
Latona 14. 2; 62. 2; 88. 3
Latromisz 27. i, 8

Lear 73. 2
Learkhosz 27. a, 2; 70. (többször); 162. 9
Léda 32. 2; 62. (többször); 74. b,j; 113. a; 159. a;170. o
Leiriopé 85. a, 7
Leontophonosz 171. l
Leónümosz 164. m
Leósz
- a Hírnök 97. g
- Orpheusz fia 97. h, 2
Leprea 113. 7
Lepreosz 74. 2; 138. h, 2
Léthé, folyó 14. b, 4
Létó 14. a, 2; 21. (többször); 22. b; 32. 2; 62. 2; 76. c; 77. (többször); 88. 3; 89. a
Leuké 31. d, 5; 134.f
Leukippé 27. g; 141. h; 158. l; 161. (többször)
Leukippidész 74. c,p, 3; 103. b
Leukipposz 21. l, 6; 74. b, c; 109. c
Leukón 70. a, i
Leukophanész 149. 1
Leukosz 162. t; 169. l
Leukotheé 42. c, 4; 45. 2; 70. h, 4, 8; 88. 9; 170. y, 9
Libüa V. Libüé 56. d, 2, 3; 58. a, 2; 60. a; 82. b, c; 154. e
Ligüsz 132. k
Likhasz 117. d; 145. b, d
Likümniosz 118. b; 140. a; 144. a; 145. d; 146. (többször)
Lilim 55. 1
Lilith 55. 1
Linda 42. 4; 54. 1; 60. 2
Linosz
- az Argoszi 147. (többször)
- Iszmenión fia 24. 5; 119. g,
3; 147. a
- Nimfa 108. b
- Oiagrosz fia 147. b
Litüerszész 7. 1; 24. 136. e
Llew Llaw 29. 2; 91. 1. 4; 92. 4; 96. 6; 112. 1; 132. 5; 160. 5; 164. 3
Llyr 73. 2
Lud 73. 6
Lugh 132. 5
Lugosz 132. 5
Lükaón
- Pelaszgosz fia 38. (többször); 143. c
- Polüdórosz testvére 162. i, m, I, 4,;163. c
Lükasztosz 88. h, 5
Lükhnosz 25. 1
Lükomédész 104. g; 160. j, k; 166. h
Lükosz 76. a; 88. d; 94. (többször); 122. c; 131. e, h; 135. e; 136. e; 151. c; 159. q; 169. k
Lükotherszész 59. d
Lüktaia 91.
Lükurgosz 27. e, 3; 50.f; 71. 1; 106. g; 141. a
- a Nemeai 149. e
Lünkeusz 60. k, m, 4, 7; 74. (többször); 80. c; 103. b, 3; 148. i
Lüszianassza 133. k
Lüszidiké 110. c
Lüszippé 72. g, j, k; 131. (többször)
Maeve 111. 1
Magnész 147. b, 4

Maia 14. a, 1; 17. a, c
Maiandrosz 169. 5
Mainászok (menádok) 21. 6; 26. 1, 2; 27. (többször); 28. d,e,f,2; 41. 1;44. a; 153. 4; 160. 70
Maira 79. (többször); 168. n,1; 170. o, 1
Május királynője 26. 4
Makareusz 43. h, 4
Makaria 120. 3; 141. 1; 142. l; 146. b
Makhaireusz 169. h
Makháón 50. i; 163. h; 164. a; 165. f; 166. d, i
Makrisz 27. b, 2; 82. e; 146. i; 148. 6; 154. (többször); 155. h
Malisz 136. g
Manerosz 7. 1; 136. e; 147. 1
Manté 77. a
Manthu 39. 8
Mantó 107. c, i; 169. c
Maraphiosz 159. d
Marathón 94. b; 104. c; 156. b,4
Marathosz 104. c, 3
Marcus Curtius 105. 4
Marduk 1. 1; 4. 5; 7. 5; 35. 5; 71.1; 73. 7; 92. 3; 103. 1, 2; 137. 2; 170. 5
Mariamné 131. 3; 151. 3
Marian 131. 3; 162. 10
Marienna 131. 3; 151. 3
Marmaranax 109. 4
Marmax 109. e, 8
Marón 170. (többször)
Marpészia 131. c, d
Marpéssza 21.k,7; 74. a, e, 4
Mars 27. 12; 158. 4
Marszüasz 21. e, 5; 83. g
Méda 143. b; 162. t; 169. l
Médeia 67. d; 92. m, 8; 95. (többször); 97. (többször); 98. a; 135. e; 148. 6; 152. (többször); 153.
(többször); 154. (többször); 155. (többször); 156. (többször); 157. (többször); 160. a; 164. o; 170. z
Médeiosz 148. 2
- (Polüxenosz) 156. e; 157. a, b
Médón 117. b; 160. q; 161. i; 163. h; 171. i
Médosz 97. c
Medúsza 9. a; 33. b, 3, 4; 50. e; 73. (többször); 75. 3;132. l, 4; 134. c
Megaira 6. a; 31. g; 115. 2
Megamédé 120. b
Megapenthész 73. q, s; 117. c; 159. d
Megara 122. (többször); 135. a, e
Megareusz 91. e; 94. e; 110. d, f
Megarosz 38. e
Megera 6. a; 122. a
Mékiszteusz 148. i; 160. r
Melainisz 18. 4
Melampúsz 40. b; 68. f; 72. (többször); 90. c; 95. 6; 119. 2; 126. e; 148. i
Melaneusz 144. b
Melanión
- Atalanté férje 80. k, l, 4
- Phrixosz fia 151. f
Melaniosz 135. a
Melanippé 43. c, 2; 100. 2; 131. e,g; 164. a
Melanipposz 72. 5; 96. c; 106. b,j, 4
Melantheusz v. Melanthusz 171. d, i
Melasz 144. a
Meleagrosz 45. a; 74. a, i; 80. (többször); 106. d; 134. c; 141, d; 142. a, 1; 148. i; 152. i; 155. i; 162. d
Melia a, 1

Meliaszok 6. a; 32. 3; 86. 2
Meliboia 77. b
Melikertész 42. c; 67.1; 70. (többször); 71. a, 4; 90. 7; 92. 7; 96. d, 3; 99. f; 109. 5; 110. 2; 122. 2; 156. 2, 3
Melisszeusz 7. b, 3
Melité 95. a; 146. i
Melkart 72. 3; 92.7; 122. 2; 156. 2
Memnón 91. 5; 162. g, 2; 164. (többször)
Menedémosz 127. d
Meneláosz 31. 2; 74. k; 93. c; 111. f, j; 112. (többször); 114. (többször); 116. n,2; 117.c,5; 146. 6; 159.
(többször); 160. (többször); 161. d; 162. (többször); 163. (többször); 165. (többször); 166. (többször);
167. (többször); 168. (többször); 169. (többször); 171. a
Menesztheusz 99. e; 104. (többször); 131. 11; 159. a; 160. o, 3; 168. e; 169. n
Menja 154. 1
Menodiké 143. a
Menoikeusz 105. i, 4; 106. j; 121. a
Menoitész 132. d, 4; 134. d, 1
Menoitiosz 39. a, c, 11; 130. c; 134. d; 145. k; 160. m
Ménosz 52. 1
Mentór 146. c
Mérionész 160. n
Mermerosz 156. e,f
Meropé 41 a, b; 67. a, h, j, 4; 71. a; 92. a; 108.f
Meropsz 108. e; 158. m, n
Mésztór 162. j
Metaneira 24. d, e, 5
Metapontosz 43. e,g
Metharmé 65. a, 1
Métiadusza 94. b
Métión 94. (többször)
Métisz I. d; 4. ay 7. d; 9. (többször); 86. 1
Metopé 66. a; 154. a, 1; 158. o
Midász 21. h; 83. (többször)
Midea 118. b
Mihály 4. 3; 92. 9
Milétosz 21. i; 88. b, 2, 4
Mimasz e, 4
Minósz
- Lükasztosz fia 88. 5
- Zeusz fia 29. 3; 30. 1; 31. b; 58. c; 66. j, 4; 87. 2; 88. (többször); 89. (többször); 90. (többször); 91.
(többször); 92. (többször); 98. (többször); 110. d, h; 129. a; 136. e; 160. n; 167. 2; 169. 6; 170. p
Minótaurosz 88. e, g; 91. 4; 96. i; 98. (többször); 129. a; 142. 3
Minthé 31. d, 6
Minüász 27. g; 70. 9; 148. j, 8; 153. 3; 154. 12
Mirtusz-nimfák 82. c, d, 2
Mithra 7. 6; 132. 5
Mnémón 161. h
Mnémoszüné 13. a
Mnészimakhé 127. f; 138. c
Moira 98. 8
Moirák 4. a, 1; 10. (többször); 13. a, 3; 17. h; 18. l; 35. e,g; 36. e, 3; 52. a, 2;60. 2; 69. c; 73. 9; 80. a;
81. l; 90.6; 101. k; 105. b; 115.f
Molióné 138. a,f, 6
Moliónidák 138. b
Moliónok 138. (többször); 139. e,f
Moloch 70. 5; 77. 2; 92. 7; 110. 2; 170. 3
Molorkhosz 123. d,f, h
Molosz 138. a; 160. n
Molpadia 100. e,f
Molposz 161. g

Mopszosz
- a Lapitha 51. g, 8; 73. i; 78. b; 89. 2; 107. i; 131. o, 5; 148. i; 149. h; 154. f, 6
- Teiresziász unokája 154. 6 ; 169. (többször)
Mot 73. 2
Moxosz 89. 2
Mózes 88. 6; 99. 1; 105. 1
Mummi 36. 2
Munipposz 159. g, 4, 5; 168. d
Munitosz 168. e
Múszaiosz 134. a
Múzsák 13. a, 4; 17. 3; 21. f, o; 28. e,f; 37. c, i; 59. b; 75. b; 81. l; 82. e; 95. c; 105. e, 3; 126. g; 132. o; 147. c;
154. d, 3; 161. 4;164. l; 170. q
Mügdón 131. e
Mülész 125. c
Mündón 136. f
Münész 162.j
Müriné 131. (többször); 149. 1; 151. 3
Mürméx 66. g, 2; 81. 9
Mürmidón 66. g; 81. q
Mürtilosz 71. b; 109. (többször); 111. c
Mürtó, Mürtea, Mürtóessza 109. l, 6
Müszkelosz 132. t
Nagy Istennő 20. 2; 23. 2; 29. 3; 75. 2; 145. 4

Najádok (Néiászok) 60. b; 82. (többször); 111. g
Narkaiosz 110. b, 1
Narkisszosz 21. 8; 26. d; 85. (többször)
Naukraté 92. d, 5
Naupidamé 127. a
Naupliosz 52. a; 60. o; 93. c; 111. f; 112. f, h; 113. k; 114. b; 141. c; 148. i; 160. c, d; 162. t; 169. (többször)
Nauszikaá 170. z, 1; 171. 2, 3, 5
Nauszinoosz 170. w
Nauszitheusz 98. f, m
Nauszithoósz
- Odüsszeusz fia 170. w
138. phaiák király 146. i
Neaira 141. a, b
Nebrophonosz 149. c
Neftisz 31. 3; 42. 1; 123. 3; 1
Néisz 64. a
Neith 8. i; 39. 2; 61. 1; 73. 6; 114. 4; 131. 3; 133. 10; 141. 1; 154. 5
Néleusz 7. 3; 67.j, 3; 68. d, e,f, 3; 72. b; 77. b; 94. c; 101.3; 135. c; 138. b, m; (többször); 140. a; 148. 11
Nemea 123. c
Nemeszisz 4. a; 7. 3; 16. 6;32. (többször); 62. (többször)
Neoptolemosz 81. s, t; 117. b; 160. j; 161. e; 164. j; i; 166. (többször); 167. (többször); 168. (többször);
169. (többször); 170. p; 171.j
Néphalión 131. e
Nephelé 63. d; 70. (többször); 126. b
Néreisz 16. 1; 33. 2
Néreiszek (Néreidák) 4. b; 33. (többször); 73. j.; 81. l, 1; 98.j; 154. k; 164. l
Néreusz 33. a,g, 2; 133. d, e; 5; 141.f; 170. v
Nergál 1. 3
Nesszosz 126. d; 142. (többször); 145. (többször)
Nesztór 27. 5; 67.j; 68. f; 74. k; 80. c,g; 102. c; 135. c; 139. (többször); 160. (többször); 164. e; 165. a; i; 169.
(többször); 171. 3
Ngame 39. 12
Niamh, az Aranyhajú 83. 6
Nikippé 24. b; 110. c; 118. d
Níkosztraté 132. o

Níkosztratosz 117. c; 159. d
Nílus, folyó 133. k
Ninib 1. 3
Niobé 1. 3; 76. c; 77. (többször); 108. b, g, i, 1, 9; 118. f
Níszosz 67. 1; 91. (többször): 92. 4; 94. c, d, e; 95. 5; 110. d
- Hürtakosz fia 158. m
Noé 27. 6; 38. 3; 39. 2; 123. 1; 154. 12
Nomia 17.j
Nomiosz 82. d
Nórax 132. d, 5
Nornák 6. 4
Nükteusz 76. a; 154. a
Nüktimosz 38. b; 108. c
Nüsza 27. b
Nyugati Szél 15. b; 21. m; 48. a; 81. m
Odin 6. 4; 35. 4; 95. 5; 150.7

Odüsszeusz 67. c, 2; 81. d;93. 98. f; 123. 2; 127. 1; 132. p; 154. d, 11; 159. (többször); 160. (többször); 161.
(többször); 168. (többször); 169. (többször); 170. (többször); 171. (többször)
Ogier le Danois 103. 1

Ogma Sunface 52. 4; 132. 3, 6
Oiagrosz 28. a, 1, 147. b, 4
Oiax III. f; 112. h; 114. b; 116. 1; 117. a; 162. t
Oibalidák 84. 1
Oibalosz 67. 4; 74. a, b
Oidipúsz 67. 1; 93. 2; 105. (többször); 106. b, 2; 114.1; 163. p
Oiklész 137. h,j, m
Oileusz 148. i; 151. f; 160. q
Oinéisz 26. b, 2
Oineusz 79. a; 80. (többször); 106. b; 112. a; 138. c; 140. a; 142. (többször); 159. h; 169. k
Oinó 160. u
Oinomaosz 21. l; 53. j; 71. 1; 74. 4; 101. 1; 109. (többször); 117. 5; 143. 2
Oinóné 159. (többször); 160. w; 166. e
Oinopé 91. e
Oinopión 27. i, 8; 41. (többször); 79. a; 88. h; 98. o, 12; 123. 4
Oisin 83. 6
Oitolinosz 147. a, 1
Ókeanosz 1. d; 2. a, 1; 4. a; 11. b; 32. a, 4; 66. a; 108. a; 132. a, c; 136. c; 170. 8
Oküpeté 150. j
Olosz 136. c
Olwen 148. 4, 5
Omphalé 108. a, 9; 131. j; 134. 6; 135. d; 136. (többször); 137.a
On 42. 4
Oneaia 87. a
Onké 74. 6
Onkosz 16. f; 24. d; 138. g
Opheltész 106. g, h, 3; 123. f. 5
Ophión 1. a,b, c, 2; 2. 1; 25. 5y 48. 1; 62. 3, 72. 4; 105. 4
Opisz 41. d, 4; 110. e
Orkosz 123. 2
Oreithüia 25. 2; 47. b, c; 48. b, 1, 4; 100. (többször); 103. 4; 160. a
Oresztész 85. 1; 112. d,g, 1; 113. (többször); 114. (többször); 115. (többször); 116. (többször); 117.
(többször); 160. z; 169. (többször)
Oresztheusz 38. h, 7; 114. k
Oreusz 126. b
Órión 40. b; 41. (többször); 50. f; 123. 1, 4; 132. 1; 143. a; 170. 6

Orkhomenosz 22. i; 111. g
Orneusz 94. (többször)
Ornisz 128. d
Ornütión 46. 5; 67. a; 81. b
Orpheusz 26. 2; 28. (többször); 53. a; 82. i; 83. a; 97. h; 103. 1; 134. a; 147. b,s,6; 148. i; 149. a; 150. a; 151.
a; 153. 4; 154. d,g
Orszéisz 43. a
Orszilokhé 116. d
Orthaia 91. g
Orthrosz 34. (többször); 105. e; 123. b, 1; 132. a, d, 3, 4
Othriasz 158. m
Otionia 47. b, d, 2
Ótosz 37. (többször)
Otréré 131. b; 164. a
Oxülosz 146. k
Ozirisz 7. 1; 18. 3, 7; 36. 1; 38. 11; 41. 3, 42. 1; 73. 4; 83. 3; 116. b, 6; 123. 3; 126. 1; 133. 8; 134. 2, 4; 138. 1
Pagaszosz 51. b
Paióniosz 53. b
Paktólosz 108. b
Palaimón 70. h; 87. 1. 118. d; 122. (többször); 148. i
Palamédész 9. 5; 17. h; 39. 8; 52. a, 6; 111. f; 112. f; 116. 1; 160. (többször); 161. (többször);
162. (többször); 167. f; 168. 1
Pallantiszek v. Paliantidák 8. 3; 99. 3; 105. 7
Pallasz
- Lükaón fia 99. a
- Nimfa 8. (többször); 21. 5; 158. i
- Óriás 9. (többször); 35. e, 3; 89. 4
- Pandión fia 94. c, d; 95. e; 97. g; 99. a; 158. b
- Thészeusz féltestvére 99. a
- Titán 8. 3
Pammón 158. o
Pán 7. b, e, 10; 17. j, 4; 21. c, h, 5; 22. d; 26. (többször); 36. c; 56. a, 2; 108. h; 109. 2; 111. c; 136. i, j; 160. 10;
171. l, 2
Pandareusz 24. b, 4; 108. (többször)
Pandarosz 163. c
Pandión 46. a, b; 47. a; 94. (többször); 114. l
Pandóra
- Epimétheusz felesége 4. s; 39. h,j, 8; 169. 3
- Erekhtheusz lánya 47. b, d, 2
Pandórosz 94. (többször)
Pandroszosz 25. d
Pankratisz 37. 1
Panópeusz 89. i; 98. n; 167. b
Panthoosz 158. m; 163. j
Paphosz 65. a
Paria 89. a
Pariák 90. 6
Parisz V. Alexandrosz 105. 5; 112. e; 131. 11; 158. o; 159. (többször); 160. (többször); 162. (többször);
163. (többször); 164. (többször); 166. (többször); 169. 1
Párkák 1. Moirák
Parnasszosz 38. f
Parthenia 109. e
Parthenopaiosz 80. l; 106. d;141. d,f
Parthenopé 141. c; 170. s
Pasth 36. 2
Pasziphaé 16. 2; 21. k; 51. h, 5; 88. (többször); 89. c, e, 4, 5; 90. (többször); 91. 2; 92. d,g, 12; 98. c, p; 101.
d; 129. a; 167. 2
Paszithea 13. 3; 105. h
Passzolosz 136. c

Patroklosz 66. f; 130. c; 159. a; 160. (többször); 163. (többször); 164. (többször);168. 6
Pédaszosz 162. l; 163. m
Pégaszosz 33. b, 4; 67. 4; 73. h; 75. (többször)
Peirithoosz 37. 2; 78. b; 80. c; 95. 2; 100. b; 101. c; 102. (többször); 103. (többször); 104. e, 1; 113. 3; 126.
2; 132. 1; 134. d; 159. s; 168. e
Pelagón 58. f
Pelaszgosz 1. d, 5; 12. a; 38. a; 57. a, 1; 77. 1
Péleusz 16. b, 1; 29. 1; 66. f; 70. 2; 80. c, g; 81. (többször); 131. a; 137. h; 148. i; 155. i; 159. e; 160.
(többször); 169.f
Péliász 47. c; 68. (többször); 69. a; 71. a; 82. a; 138. m; 148. (többször); 152. 3; 155. (többször)
Pelopia 111. (többször); 143. e
Pelopsz 42. 2; 53. 7; 71. b; 77. a, d; 95. b; 108. (többször); 109. (többször); 110. (többször); 111. a; 113. n;
117. f, 5; 118. a; 131. h; 138. i,l,m, 4; 143. 2; 158. k; 166. h, 1, 2; 169. 6
- Agamemnón fia 112. h
Pelórosz 58. 5
Pémón 96. b
Pemphredo 33. c, 5
Pemptosz 164. n, 6
Péneiosz, folyó 21. k, 6; 28. 1; 82. a
Péneleosz 148. i; 160. x
Pénelopé 26. b, 2; 159. b; 160. (többször); 162. 10; 171. (többször)
Pentheszileia 131. 1; 163. q; 164. (többször)
Pentheusz 27. f, 5, 9; 59. c, d
Penthilosz 87. c; 117. b, g
Perdix 92. b, 1, 6
Pérec 73. 2; 159. 4
Peredur 142. 3; 148. 5
Pereusz 141. a
Pergamosz 169. f
Periboia 81. e; 98. i, k; 105. c,d,j; 110. e; 137. i; 160. p
Periérész 74. (többször); 144. b
Perigüné 96. c, 2, 4
Periklümenosz 139. c, 1; 148. i
Periláosz 114. m
Perimédé 118. b; 148. b
Perimédész 134. i; 146. c
Periopisz 160. m
Periphétész 96. a, 1; 163. h
Péró 66. a, 1; 72. (többször); 170. o
Perszé 170. i
Perszéisz 88. e, 6
Perszephassza 24. 2
Perszephoné 13. a; 14. b, 4; 16.f; 18. h,i,j; 24. c, k, 2; 27. a, k, 10, 11; 30. a; 31. (többször); 51. 7; 67. h;
69. d, 3; 85. 1; 91. g; 94.f; 101. j; 103. c,d,3; 108. c; 121. 3; 124. b, 4; 134. d; 149. d; 155. 3; 170. l, 6
Perszész 157. b
Perszeusz 9. a; 27. j, 5; 33. b; 39. d; 73. (többször); 74. a; 92. 3; 111. a; 118. a, d, e, 1, 5; 137. 2
Peteosz 104. d
Phaethón
- Éósz fia 89. d, 9
- Héliosz fia 2. b; 28. 5; 29. 1; 42. d, 2, 3; 71.1; 75.3; 89. 9
Phaethúsza 109. f
Phaetusza 42. b
Phaia 96. 2,5
Phaiax 98. f, m
Phaidra 70. 2; 90. a, b, 1; 100. h, 2; 101. (többször); 103. a; 164. a; 170. o
Phaió 27. 2
Phaisztosz 145. k
Phaiszülé 27. 2
Phaithón 127. c

Phalanthosz 87. c, 2
Phalasz 164. (többször)
Phalérosz 119. f, 131. 11; 148. i
Phanész 2. b, 2; 123. 1 Phánosz 148. i
Phégeusz 107. e,f,g
Pheidipposz 169. n
Phémiosz 171. i
Phereboia 98. i, k
Phereklosz 98.f; 159. q
Pherész 148.f; 156. e,f
Phialó 141. h, 4
Philaiosz 165. l
Philammón 67. b
Philémon 41. 5
Philoitiosz 171. i
Philoktétész 92. 10; 145. (többször); 159. a; 161. i; 162. c; 166. (többször); 169. m, n
Philoláosz 131. e
Philomélé 46. (többször); 47. a; 94. 1; 95. a; 160. m
Philoméleidész 96. 3; 133. 6; 161.f, 3
Philonoé 70. 2; 75. e; 161. g Philüra 151. g,5
Phimakhosz 166. b
Phineisz 87. c, 2
Phineusz 48. c; 58. a, d; 150. (többször); 151. a, f; 153. a; 158. g
Phlegüász 50. a, d; 63. a
Phlogiosz 151. d
Phobosz 18. a; 100. d
Phoibé I. d; 14. a, 2; 51. b; 74. c, p
Phoinisza 58. 2
Phoinix 18. h; 58. a, d, 2; 88. b, 2; 105. 6
- Amüntór fia 160. l, n, 5; 163.f; 166. h; 169.f
Phoinodamasz 137. b,g, 3
Phókosz 46. 5; 76. b, c; 81. (többször); 165. k
Pholosz 92. 10; 126. (többször), 138. 1
Phorbász 146. h; 148. i; 170. t
Phorkisz 24. 7; 33. 6
Phorküszok (Phorküdák) 33. (többször)
Phorküsz 16. b; 33. (többször); 73. t; 123. 2; 133. b; 170. q, t, z, 1, 7, 9
Phormión 74. l
Phoróneusz 27. 12; 28. 1; 42. 3; 50. l; 52. a, 1, 4; 57. (többször); 64. c; 77. 118. 5; 134. 1
Phószphorosz 40. b, 2; 45. a
Phrasziosz 133. k
Phrixosz 70. (többször); 148. (többször); 151.f; 152. b, 3; 153. 3; 155.2; 157. d
Phrontisz 151. f
Phthía 21. i; 160. l
Phülakosz 72. (többször); 74. a
Phülasz 143. b
Phüleusz 127. (többször); 138. g; 142. e
Phüliosz 82. 123. i. 1
Phüllisz
- a Biszaltai 169. (többször)
- a Thrákiai 86. (többször); 169.j
Phüszkoa 110. b
Phütalidok 98. x, 8
Phütalosz 24. m, 13; 97. a
Pielosz 169.f
Píerisz 159. d
Pikosz 56. 2

Pimpleia 136. e
Pireám 159. 4
Pitthea 95. 1
Pittheusz 95. (többször); 98. r; 101. a; 110. c
Pitüokamptész 96. b, 2, 6
Pitüsz 26. e, 2
Pleiaszok v. Pleiádok 39. d; 41. 6; 45. 3, 4; 67. j, 5; 111.e
Pleioné 41. e; 45. 4
Pleiszthenész 93. c; 110. c; 111. f,g; 159. d, s; 163. a
Pléxipposz 80. h
Plutón
- (Hádész) 24. 5;31.g
- Tantalosz anyja 108. a
Plutosz 24. a, 5, 6; 142. d; 143. 1
Podaleiriosz 50. i.; 165. f; 166. d; 169. c, d
Podagré 82. m
Podargosz 130. a, 1
Podarkész 137. k; 137. 2; 153. e; 158. l
Podész 162. l
Poiász 92. m, 10; 145.f, 2; 148. i; 154. h; 166. c
Poiné 147. a, 3
Poliporthisz 171. k, 3
Polítész 158. o; 168. a
Poltüsz 131. i
Polübosz 105. b, c, d,j
Polübutész 35. f
Polüdektész 73. c, d, e, o
Polüdeukész 62. c, i; 74. (többször); 80. c; 84. 1; 103. a, 3; 148 i; 150. (többször); 155. i
Polüdóra 74. a; 143. c; 162. d
Polüdórosz
- Hekabé fia 158. o; 168. l
- Láothoé fia 162. m; 168. (többször)
Polüeidosz 75. b; 90. (többször); 141. h
Polügonosz 131. i
Polükáón 74. a
Polükaszté 92. (többször)
Polümédé 148. b
Polüméla 81. f,g
Polümélé 148. b; 155. a; 160. m
Polümnésztór 168. l,m,n
Polüneikész 69. 1; 74. i; 105. k; 106. (többször); 107. d; 160. w
Polüpémón 96. b, k
Polüpheidész 112. a
Polüphémé 148. b
Polüphémosz
- az Argonauta 148. i; 150. (többször)
- a Küklopsz 170. (többször)
Polüphontész 105. d
Polüpoithész 171. k
Polüxené 69. 2; 158. o; 163. a, o; 164. k, 3; 168. (többször)
Polüxenosz 97. f; 156. e
Polüxó 88. 10; 114. o; 149. h
Porkész 167. i
Porphürión 35. d, 3
Portháón 170. q
Portheusz 167. m
Postvorta 34. 3; 154. 3
Poszeidón 7. (többször); 9. c; 13. c; 16. (többször); 18. d; 19. 2; 25. b, 1; 27. 9; 33.b,4; 37.a; 38. f; 39. b, 7; 41.
a; 43. i; 47. d, e, 3; 49. a,b; 54. a; 56. b; 60,g; 66. i; 68. c, 2; 70. l; 73. h, i; 75. d; 78. a; 88. c, e,f;90. 7;

95.b,d,f; 97.1; 98. i; 99.f; 101.f; 104. k, 2; 108. i; 127. 2; 133.g; 137.a; 139. b,e, 1; 150. i; 158. l; 162. f;
163. h; 164. l;167. h, i, 4; 168. f; 169. l, i; 170. (többször); 171. k
- Erekhtheusz 47. 4
- Potidan 127. 2
Potniai 71. 2
Pramanthu 39. 8
Prax 164.p
Praxithea 47. b; 97. h, 2
Preszbón 70. m
Priamosz 112. e; 131. d, 11; 137. k,l; 141. g; 153. e; 158. (többször); 159. (többször); 160. (többször); 161.
(többször); 162. (többször); 163. (többször); 164. (többször); 165. d; 166. (többször); 167. (többször);
168. (többször)
Priaposz 15.1; 18.e,k, 2; 20. b,1
Priolasz 131. h
Proitosz 69. 1; 72. (többször); 73. (többször); 75. a, e; 81. 8; 93. 1; 111.1; 118. g; 126. e; 138. 5
Prokleia 161. f,g
Proklész 146. k
Prokné 46. (többször), 47. a; 94. 1; 95. a; 111. 5
Proknisz 47. b
Prokrisz
- Kephalosz felesége 89. (többször); 170. o
- Theszpiosz lánya 120. b
Prokrusztész 96. k, 6
Promakhosz 132. r; 155. a
Prométheusz 4. b, c, 3; 38. c; 39. (többször); 57. a; 92. 9; 126. c; 133. (többször); 152.g
Pronomosz 145. i
Proserpina 24. 2
Proszümné 124. b, 4
Próté 42. d
Prótesziláosz 74. a; 162. (többször); 163. i; 169. n
Próteusz 27. b, 7; 33. 2; 82. (többször);90. 7; 112. o; 131. i,6; 133. 5; 159. u,v; 169. a, 7
Prótogonia 47. b, d, 2
Prülisz 167. a
Pryderi 27. 9
Pszamathé 81.a,p,1; 147. a, 1
Pszophisz 132. r
Pszülla 109. d
Pteleón 89. c, e,j, 5
Ptereláosz 89. i, 7; 91. 1; 96. 6; 118. a, c; 119. c
Pterelasz 89. (többször)
Pügmalión 65. (többször); 133. k
Püladész 113. (többször); 114. (többször); 116. (többször); 117. (többször)
Pülaimenész 168. b
Pülasz 94. c
Pülénor 126. e
Pülia 94. c
Püliosz V. Péliosz 104. e; 134. a; 166. b
Pülón 94. c
Püraikhmosz 122. b, 2; 163. i
Püréné 132.j; 133. d; 143. e
Pürrha 38. (többször)
Pürrhosz, később Neoptolemosz 160. j
Püthón 14. a, 2; 21. a, b, 2, 3, 12; 32. 2; 36. 1; 51. b; 58. 5; 96. 6
Püttiosz 138. a
Pwyll 27. 9
Q're 3.3; 57.2; 82. 6; 95. 5
Ra 1. Ré

Rahab 33. 2
Ráma 135. 1
Rárosz 24. m, 8
Ré, Ra 41. 3; 42. 117.1
Recaranus 132. n
Remus 68. 3; 80. 2
Rhadamanthüsz 31. b; 58. c; 66. j, 4; 88. (többször); 92. h; 119.g; 146.f
Rhaikosz 80. f
Rhakilosz 107. i
Rhea Silvia 68. 3
Rheia 1. d; 2. b, 2; 7. (többször); 12. a; 13. a, 2; 16. f; 24. k; 26. b; 27. a, e, 7, 12; 30. a,3; 39. 8; 47. 2; 53.a,c, 2;
54. a; 86. 2; 91. 3; 108. a, h, 7; 111. 4; 149. h, 3,4; 151.g;164. 6; 169. j, 3
Rhéné 160. q
Rhészosz 163. g
Rhéxénór 95. a
Rhiannon 27. 9; 154. 3
Rhodé 16. b, 1; 42. c, d
Rhodosz 18. d
Rhoió 160. t, 7
Rigantona 27. 9
Rimmon 27. 10
Robin Hood 119. 4; 162. 10
Rókaistennő 116. 4
Romulus 21. 13; 68. 3; 80. 2; 105. 1, 5
Samas 1. 3
Sámson 82. 4; 83. 3; 91. 1; 110. 2; 145. 4; 154.1; 164. 3
Sára 169. 6
Saranyu 16. 6
Saturnus 7. 1
Saul 169. 5
Sheol 24. 11
Siva 135. 1
Skorpió-emberek 41. 3
Som 118. 2
Sorsistennő 10. c
Susannah 164. 2
Szabaziosz 7. 1; 27. 3, 7, 9
Szagarisz, folyó 136.f
Szalamisz 81. d
Szalma 75. 4
Szalmóneusz 64. c; 67. i, 3; 68. (többször); 70. a
Szangariosz, folyó 158. o
Szarpédón
- Glaukosz nagybátyja 162. 9
- Minósz testvére 58. c; 88. (többször); 94.f; 131. 1
- Zeusz fia 162. n, 9; 163. i, j; 164. h
Szatüraia 87. 2
Szaurosz 126. b
Százkezüek 3. c; 6. b; 7. e, 5, 7; 131.2
Szeléné 3; 14. 5; 26. e, 4; 35. b; 40. c; 42. a; 62. 3; 64. a, b; 67. 6; 74. 3; 123. (többször)
Szemelé 14. c, 5; 27. k, 2, 6, 11; 28. 4; 70. g; 124. b, 4; 134. g, 4
Széth 18. 3; 21. 2; 36. 1; 41. 3,4; 42. 1; 73. 4; 83.2; 89. 2; 123. 3; 126. 1; 133. 8; 138. 1
Szidéró 68. b, d, 2, 4
Szikalosz 135. e
Sziküón 94. b; 104. c
Szilénosz 17. a, 4; 27. b; 35. h; 83. (többször); 109. 2;126. b, 3
Szillosz 136. c
Szimóeisz 158. g

Szin 1. 3
Szinisz 96. (többször); 97. a
Szinón
- Odüsszeusz unokatestvére 167. (többször)
- Sziszüphosz fia 67. a
Szinópé 151. d
Sziphülosz 108. g; 131. o
Szirének 126. d, 3; 128. 1; 148. 1,9; 154.d, 3; 169. 4; 170. (többször)
Szíriai szerelemistennő 62. a, 3; 98. 7
Szíriusz 31. 7; 34. 3; 37. 2; 82.f, 3; 132. 3
Sziszüphosz 41. e; 67. (többször); 68. b,2; 70. h, 9; 71. b; 75.a, 3; 76. b; 96. d; 105. 7; 108. 155. i; 156. d; 160.
c; 170. p
Szítá 135. 1
Szkamandrosz, folyó 68. 2; 137. n, 3; 163.l
- Déimakhosz fia 137. n, t; 158. a,g, l, 6, 9
Szkarphé 148. b
Szkhoinosz 80. l, 4; 111. p
Szkirón 23. 1; 70. h, 7; 81. a; 94. e; 96. (többször); 110. c
Szkotia 18. 4
Szkülla
- Níszosz lánya 91. (többször); 92. 4; 168. 1
- Phorküsz lánya 16. b, 2; 61. a; 90. 7; 148. 1, 9; 154. 11; 170. t, 1, 9
Szküriosz 94. c
Szküthész 119. 5; 132. v
Szmürne 18. h, s, 6; 77. 2; 131. 3; 160.g
Szoloón 100. b, 2
Szophax 133. i
Szószipolisz 138. o, 4
Szőlőművelők 160. u, 7
Szpermó 160. u
Szphairosz 95. d; 109. i
Szphinx 34. a, 3; 82. 6; 105. (többször); 106. 1; 119. e; 121. 3; 123. 1
Sztaphülosz 27. i, 8; 88. h; 148. i; 160. t, 7
Szteropé 109. c; 170. q
Szteropész b, 2; 22. d
Sztheinó 33. b, 3
Sztheneboia 72. g, 4; 73. a; 75. a
Szthenelé 160. m
Szthenelosz
- Eurüsztheusz apja 111. b; 112. a; 118. a, d
- Kapaneusz fia 160. r; 162. t; 167. c
- a Pároszi 131. e
Szthénó 73.f,h
Sztikhiosz 135. e
Sztrophiosz 113. b,i,j; 114. e
- a Második 117. b
Sztrümó 158. l
Sztrümón 163. g
Sztümphalosz 66. h; 109. n, 7; 128. d; 141. c
Sztüx 13. a; 31. 4; 37. d
Sztüx nimfái 73. g, 9
Szülea 96. b
Szüleusz 136. e
Szürinx 26. e
Talosz
- Daidalosz tanítványa 12. c, 3; 23. 1; 90. 7; 92. (többször)
- Réz-szolga 92. m, 7; 8; 154. h, 8; 161. 7
Talthübiosz 161. d

Tammúz 18. 6, 7; 24. 11; 26. 5; 27. 10; 91. 4
Tanaisz, folyó 131. b
Tantalosz 77. c; 92. l; 105. 7; 108. (többször); 109. a, 1, 7; 111. 4; 125. 3; 136. b; 158. 6
- Broteász fia 108. k; 112. c, h
- a Második 111. g
- (Talosz) 92. c, 1
Taphiosz 110. c
Tarasz 87. 2
Taraxipposz 71. b, 3
Tartarosz 4. a; 15. a; 36. a; 95. 2; 103. (többször); 134. (többször)
Tauropolosz 27. i, 8
Taurosz 58. 4; 88. 7; 92. 7; 98.p,2; 99.f
Taügeté 125. c, 1, 3
Tegeatész 88. h
Tegüriosz 47. c, 1
Teiresziász 25. g; 77. a; 85. a; 105. h, 5, 8; 106. j; 107. b, i; 110. e; 118. c; 119. e, 2; 154. 6; 170. (többször);
171. k, 3
Tekméssza 162. m, 9; 165. (többször)
Tektamosz 88. a, 1
Tektón 159. q
Telamón 66. e, i; 80. c,g; 81.(többször); 108. 4; 131. a; 137. (többször); 158. r; 160. p; 165. (többször); 168.
6
Télebosz 118.f
Téledamosz 112. h
Télegonosz
- Odüsszeusz fia 170. k; 171.(többször)
- Próteusz fia 56. b; 131. i
Télekleia 158. o
Télemakhosz 160. f, 4; 171.(többször)
Télephassza 58. a, e, 2
Télephosz 141. (többször); 160. w, z; 164. a; 166. i; 168. d
Telkhinek 42. c; 54. (többször); 60. 2; 146. 4
Temenosz 12. a; 128. d; 146. k
Tenész 70. 2; 161. (többször)
Terambosz 38.11
Téreusz 46. (többször)
Termerosz 119. j
Terminus 158. 3
Terpszikhoré 170. q
Tesup 42. 1, 4; 67. 1; 75. 3; 93. 1; 170. 3
Téthüsz 1. d; 2. a, 1; 11. b, 2; 33. 2; 66. 1
Teukrosz 81. e; 137. l; 158. 9; 159. a; 160. p; 164. m; 165. (többször)
Teumésszoszi Róka 89. h, 8; 116. 4; 118. 5
Teutamidész 73. p
Teutamosz 164. d
Teutarosz 119.f,5
Teuthrász 141. (többször); 162. m
Thaleia 21. i, 5; 105. 5
Thalló 13. 2
Thamürisz 21. m; 29. 3; 110. h; 147. b
Thasziosz 133. k
Thaszosz 58. a, d, 1
Thaumakhosz 148. i
Thaumasz g, 2
Theagenész 146. j
Theánó 43. e,f; 166. l; 168. (többször)
Théba (Thébai) 66. b; 76. c
Theia 1. d; 40. a; 42. a; 43. c; 88. b; 136. c
Theiasz 18. h

Theiodamász 143. a, b, 1; 150. b
Theiomenész 143. a
Theiszadié 159. s
Themisz
- Nimfa 132. 0
- Titanisz 1. d; 11. a; 13. a, 2; 16. b; 38. d; 51. b; 81. j; 95. c, 1; 101. j; 159. e
Themiszté 158. l
Themisztó 70. i, j, k, 3
Theobulé109.f
Theogoné 136. b
Theoklümenosz 136. b
Theonoé 161. (többször)
Theopé 97. h, 2
Theophané 70. l
Therszandrosz 107. a, d; 160. w, x
Therszítész 164. (többször)
Thészeusz 37. 2; 49. b; 80. c, g; 82. 4; 86. a; 88. f; 90. b; 95. (többször); 96. (többször); 97. (többször); 98.
(többször); 99. (többször); 100. (többször); 101.(többször); 102. (többször); 103. (többször); 104.
(többször);105. 7; 106. l, m; 112. d; 113. 3; 117. 3;129. b; 131. a, g, 4, 11; 132. 1; 134. a, d,2 ,7; 135. e;
146. (többször)
Theszpiosz 120. (többször); 122. d; 142.f
Theszprótosz 111. h,i - Médeia fia156. e,f
Thesztiosz 74. b; 120. a,1; 148. i
Thesztór 161 (többször)
Thetisz II. 2; 13. c, 1; 16. b, 1; 23. a, 1; 27. e; 29. 1; 33. a, 2; 43. c; 81. (többször); 98.j, o, 11; 008. 5; 124. 3, 4;
145. 3; 154. k, 11, 157. a 159. e; 160. (többször); 161. h; 162. b; 163. b, l; 164. (többször); 165. a; 168.f;
169. 7; 170. v
Thoász
- az Ifjabb 149. c
- Kalüdónia királya 167. c; 171.l
- a Lémnoszi 27. i, 8; 88. h; 98. o, 12; 106. g; 16. (többször); 149. b
- Óriás 35. g
- Thészeusz társa 100. b
Thoósza 158. l;170. b
Thot 17. 2; 36. 2; 52. 6; 82. 3; 128. 4; 133. 3; 162. 6
Thrasziosz 133. k
Thubál Káin 151. 3
Thüesztész 93. c; 106. 2; 110. c, g, h; III. (többször); 112. a, k; 117. a, 2; 118. a
Thümbraiosz v. Melanthosz 167. i
Thümoitész 159. g;167.e
Thüóné 27. k, 2, 11
Tiámat 4. 5; 7. 5; 33. 2; 35. 5; 36. 2; 71. 73. 7;103. 2; 137. 2; 170. 5
Timalkosz 110. d,f
Timandra 159. c
Timoszthenész 146. j
Tinga 133. i
Tiphüsz 148. i; 149. g; 150. c;151. c, 2
Tiszamenész 146. k
Tiszamenosz
- Oresztész fia 117. b, h, 2
- Therszandrosz fia 160. x
Tiszandrosz 156. e
Tisziphoné 6. a; 31. g; 107. i; 115. 2
Titánok, Titaniszok 1. 3, 4; 4. 1; 6.a; 7.e; 27.a, 4; 30. a, b, 1, 3; 35. a; 39. a; 77. 1; 98. 4; 156. 1
Tithónosz 29. i; 40. c, 3; 158. l; 164. (többször)
Titiasz 131. h, 9
Titóné 40. 3
Titüosz 21. d, 4; 58. 1; 108. d; 131. 10
Tlépolemosz 114. 0; 142. e; 143. i; 146. e, h; 160. s; n

Tmólosz 83. g; 108. a, 3, 10; 136. b, 1
Tomboló Nők 14. 5; 27. 11
Toróné 131. 6
Toxeusz 80. a, 2; 135. b
Tragaszosz 161. g
Trambélosz 137. l
Triballosz 136. c
Trigaranus 132. 4
Trikarenósz 132. 4
Triopsz 37. a; 146. h, 4
Triptolemosz 24. (többször); 56. d; 116. 6
Tritón 8. 1; 16. b, 1; 154. g; t
Tritoné 8. 1
Tróilosz 158. o; 161. l; 162. (többször); 164. (többször)
Troizén 95. b, 6
Trophóniosz 51. i, k, 6; 84. (többször); 121. f; 169. 2
Trósz 29. a, b, i; 40. c; 158. g; 162. k; 164. 7; 168. d
Tűdeusz 106. (többször); 160. r
Tükhé 32. (többször); 142. d; 162. s
Tülón V. Tülosz 90. 8
Tündareusz 50. f; 62. a, c; 74. (többször); 103. b; 112. a, c, 2; 113. a, 5; 114. (többször); 117. c; 140. c; 159.
(többször); 160. d; 169. g
Tüphón 21. 2; 33. e; 34. (többször); 35. 4; 36. (többször); 48. 3; 96. e; 105. e; 123. b; 124. a; 132. a; 133. b, l,
11; 152. h; 170. t
Türó 67. e; 68. (többször); 148. a
Türrhénosz 136. g
Türszénosz 136. g
Udaiosz 58. g, 5
Ulixes 170. (többször); 171. (többször)
Ullikummi 6. 6; 36. 4
Unial 118. 2
Urana 3. 1
Urania 147. b
Uranosz 2. b, 2;3. a, 1; 6. a, 1, 6; 7. a; 11. b; 36. b; 54. a; 88. b; 105. 6
Urión 41. f, 5
Varúna 3. 1; 7. 6; 132. 5
Velkhanosz 92. 1; 160. 6
Verselő Tamás 170. 2
Vivaswat 16. 6
Vulcanus 23. 2; 92. 1
Xanthosz
- Folyamisten 108. b; 132. r; 158. o, 6
- Ló 75. 5; 81. m, 4; 130. a; 163. m
Xenoklea 135. c,d, 3
Xisuthros 4
Xuthosz 43. (többször); 44. a; 46. 5; 74. 6y 94. a; 100. d
Yatpan 41. 4
Zagreusz 27. 2, 8; 28. 2; 30. (többször); 70. 5; 90. 4; 129. 2; 140. 1

Zakünthosz 158. g, 2; 168. 4
Zélosz 8. 3
Zerákh 73. 2
Zétész 48. c; 148. i; 150. többször); 155. i
Zéthosz 76. a, b, c; 108. g
Zeusz 1. 3; 7. (többször); 9. (többször); 11. a; 12. (többször); 13. (többször); 14. a, c, 1, 5; 16. a; 17. c,f; 20.
a; 23. b; 24. 28. h; 29. (többször); 30. a, b, 3; 32. b, 2; 36. e; 38. b, c, 1; 39. e, f, h, i; 41.f; 43. i; 45. a,2; 47. 3;

50. g; 51. a, 1; 53. a, 5; 56. a; 58. b, c; 62. a; 63. c, 2; 66. (többször); 68. a, 1; 70. 2, 6;73.c;77.c;81.j;88. 9;
89.h;98.j; 102. a, 3; 105. h; 108. c, e; 117. 2; 118. (többször); 119. (többször); 125. c; 137. o; 138. k; 145.
g, h, i; 148. 10;
156. d, 4; 160. 11; 163. h; 170. x
- Agamemnón 112. o, 3
- Akraiosz 148. 10
- Aktaiosz 148. 10
- Ammón 36. 2; 51. a; 133. j; 137. b
- az Arkadiai 82. 3
- Atabüriosz 93. 1
- a Dódónéi 51. a
- az Erős 95. e, 5
- az Ezüstnyárfa Zeusza 138. h
- a Farkas 108. 5; 128. 3
- a Halhatatlan 82. b
- a Harcias 109. d
- Hekaleiosz 98. b
- a Héliopoliszi 1. 4; 42. 4
- a Kegyes 97. a
- a Keószi 82. 3
- a Krétai 91. 3; 108. 7; 151.
- a Labradiai 131. j, 6
- Laphüsztiosz 134. h; 156. a; 157. d, 2
- Lükaiosz 38. a, g
- a Megmentő 70. e; 123. d,f
- a Megváltó 114. i
- a Moirák Ura 10. 2
- Moriosz 82. 6
- a Nap 21. 10; 109. 2
- az Oltalmazó 121. e
- Pikusz 56. d, 2
- Szabaziosz 145. 5
- az Udvar Zeusza 168. a
- Velkhanosz 160. 6
- a Zöld 138. 4
Zeuxippé 46. 3; 158. l

Előszó ...................................................................................... 5
Bevezetés .............................................................................. 9
A görög mítoszok
1. kötet
1. A pelaszgok teremtésmítosza 31
2. A homéroszi és az orphikus teremtésmítosz 36
3. Az olümposzi teremtésmítosz 37
4. Két filozófiai teremtésmítosz 41
5. Az emberiség öt korszaka 44
6. Uranosz megcsonkítása 46
7. Kronosz bukása 49
8. Athéné születése 56
9. Zeusz és Métisz 58
10. A Moirák 62
11. Aphrodité születése 64
12. Héra és gyermekei 65
13. Zeusz és Héra 69
14. Hermész, Apollón, Artemisz és Dionűszosz
születése ................................................................................... 73
15. Erósz születése 77
16. Poszeidón jelleme és cselekedetei 78
17. Hermész jelleme és cselekedetei 84
18. Aphrodité jelleme és cselekedetei 90
19. Árész jelleme és cselekedetei 100
20. Hesztia jelleme és cselekedetei .......................... 101
21. Apollón jelleme és cselekedetei .......................... 104
22. Artemisz jelleme és cselekedetei ...................... 114
23. Héphaisztosz jelleme és cselekedetei .............. 120
24. Démétér jelleme és cselekedetei ........................ 123
25. Athéné jelleme és cselekedetei .......................... 135
26. Pán jelleme és cselekedetei .......... 142
27. Dionűszosz jelleme és cselekedetei .................. 146
28. Orpheusz ........................................................................ 159
29. Ganümédész ................................................................. 165
30. Zagreusz ......................................................................... 169
31. Az Alvilág istenei ....................................................... 172
32. Tükhé és Nemeszisz ................................................. 179
33. A tenger gyermekei .................................................. 182
34. Ekhidné gyermekei .................................................... 187
35. A Gigászok lázadása .................................................. 188
36. Tüphón ............................................................................ 192
37. Alóeusz fiai .................................................................... 196
38. A deukalióni vízözön ............................................... 199
39. Atlasz és Prométheusz ............................................ 206
40. Éósz .................................................................................. 216
41. Órión ................................................................................. 218
42. Héliosz ............................................................................ 224
43. Hellén fiai ........................................................................ 229

44. Ión ..................................................................................... 236
45. Alküoné és Kéüx ...................................................... 238
46. Téreusz ........................................................................ 241
47. Erekhtheusz és Eumolposz ............................... 244
48. Boreász ......................................................................... 248
49. Alopé ............................................................................. 251
50. Aszklépiosz ................................................................ 252
51. A jósdák ........................................................................ 259
52. Az ábécé ...................................................................... 266
53. A Daktüloszok .......................................................... 270
54. A Telkhinek ................................................................ 274
55. Az Empúszák ............................................................. 276
56. Íó ........................................................................................277
57. Phoróneusz ................................................................ 282
58. Europé és Kadmosz ......................................... 283
59. Kadmosz és Harmonia ..................................... 289
60. Bélosz és a Danaidák ................................................292
61. . Lamia...............................................................................300
62. Léda ...................................................................................301
63. Ixión ...................................................................................304
64. Endümión .......................................................................307
65. Pügmalión és Galateia ..............................................309
66. Aiakosz .............................................................................310
67. Sziszüphosz ...................................................................316
68. Szalmóneusz és Türó ................................................322
69. Alkésztisz ........................................................................327
70. Athamász ........................................................................330
71. Glaukosz kancái ..........................................................338
72. Melampúsz ....................................................................341
73. Perszeusz ........................................................................347
74. A két ikerpár versengése ...................................... 360
75. Bellerophón ..................................................................370
76. Antiopé ........................................................................... 376
77. Niobé ................................................................................379
78. Kainisz és Kaineusz ...................................................382
79. Erigoné ............................................................................384
80. A kalüdóni vadkan .....................................................387
81. Telamón és Péleusz .................................................. 394
82. Arisztaiosz .................................................................... 406
83. Midász ..............................................................................413
84. Kleobisz és Bitón ....................................................... 419
85. Narkisszosz .................................................................. 421
86. Phüllisz és Kárüa ....................................................... 424
87. Arión .................................................................................425
88. Minósz és öccsei ......................................................... 429
89. Minósz szerelmei ...................................................... 439
90. Pasziphaé gyermekei .............................................. 446
91. Szkülla és Níszosz ......................................................453
92. Daidalosz és Talosz ...................................................458
93. Katreusz és Althaimenész .....................................469

94. Pandión fiai ............................................................... 472
95. Thészeusz születése .............................................. 475
96. Thészeusz munkái .................................................. 481
97. Thészeusz és Médeia ............................................. 489
98. Thészeusz Kréta szigetén ................................... 495
99. Az attikai államszövetség .................................... 514
100. Thészeusz és az amazónok ................................ 519
101. Phaidra és Hippolütosz ........................................ 524
102. Lapithák és kentaurok ......................................... 531
103. Thészeusz a Tartaroszban .................................. 534
104 Thészeusz halála 540
2. kötet
105. Oidipúsz 5
106. Heten Théba ellen 15
107. Az Epigonok 24
108. Tantalosz 29
109. Pelopsz és Oinomaosz 39
110. Pelopsz gyermekei 51
111. Átreusz és Thüesztész 57
112. Agamemnón és Klütaimnésztra 68
113. Oresztész bosszúja 76
114. Az Oresztész-per 87
115. Az Erinnüszök kiengesztelése 97
116. Íphigeneia a tauroszok között 101
117. Oresztész uralkodása 110
118. Héraklész születése 117
119. Héraklész ifjúsága 126
120. Theszpiosz lányai 134
121. Erginosz 136
122. Héraklész őrültsége 140
123. Az első munka: a nemeai oroszlán 145
124. A második munka: a lernai Hüdra 152
125. A harmadik munka: a kerüneiai szarvas ... 156
126. A negyedik munka: az erümanthoszi vadkan 160
127. Az ötödik munka: Augeiász istállói 164
128. A hatodik munka: a sztümphaloszi madarak 169
129. A hetedik munka: a krétai bika 172
130. A nyolcadik munka: Diomédész kancái ... 174
131. A kilencedik munka Hippolüté öve 176
132. A tizedik munka: Gérüón gulyája 189
133. 133. A tizenegyedik munka a Heszperiszek almái 207
134. A tizenkettedik munka: a Kerberosz foglyul ejtése 219
135. Íphitosz meggyilkolása 228
136. Omphalé 234
137. Hészioné 243
138. Élisz meghódítása 253
139. Pülosz elfoglalása 263
140. Hippokoón fiai 268
141. Augé 270
142. Déianeira 276
143. Héraklész Trakhiszban 283
144. Iolé ... 288

145. Héraklész megdicsőülése 290
146. Héraklész gyermekei 300
147. Linosz . 307
148. Az Argonauták összegyűlnek 312
149. A lémnoszi asszonyok és Küzikosz király.......... 325
150. Hülasz, Amükosz és Phineusz 331
151. A Szümplégadesztől Kolkhiszig 338
152. A gyapjú megszerzése 344
153. Apszürtosz meggyilkolása 350
154. Az Argó hazatér Görögországba 356
155. Péliász halála 364
156. Médeia Ephürában 369
157. Médeia száműzetésben 373
158. Trója alapítása 377
159. Parisz és Helené 390
160. A hadak első felvonulása Auliszban 405
161. A hadak második felvonulása Auliszban ............423
162. Kilenc háborús év 431
163. Akhilleusz haragja 446
164. Akhilleusz halála 458
165. Aiász őrültsége 471
166. A trójai jósigék 477
167. A fa-ló 484

168. Trója lerombolása .................................................... 492
169. A görögök hazatérése ................................ . .......... 507
170. Odüsszeusz bolyongásai ....................................... 520
171. Odüsszeusz hazatérése ......................................... 543
Névmutató 555

Graves - Gorog Mitoszok PDF

Cargado por

Información del documento

Título original

Derechos de autor

Formatos disponibles

Compartir este documento

Compartir o incrustar documentos

Opciones para compartir

¿Le pareció útil este documento?

¿Este contenido es inapropiado?

Copyright:

Formatos disponibles

Graves - Gorog Mitoszok PDF

Cargado por

Copyright:

Formatos disponibles

ROBERT GRAVES

A fordítás alapj ául szolgáló kiadás :

ISBN 963 07 1959 2

Amióta 1958-ban átdolgoztam A görög mitoszokat, alaposabban elgondolkoztam a részeg

Robert Graves: A görög mítoszok Oldal 2

DEYÁ, MALLORCA, SPANYOLORSZÁG, 1960.[8] R. G.

Robert Graves: A görög mítoszok Oldal 3

Robert Graves: A görög mítoszok Oldal 4

De találhatunk igazi mitikus elemeket elrejtve a legvalószinűtlenebb történetekben is, és egy

Robert Graves: A görög mítoszok Oldal 5

Robert Graves: A görög mítoszok Oldal 6

amit egy Tudor-korabeli kiadó módosított „Tizenkettő, ha mondom"-ra. A tizenhármas, a Nap

Robert Graves: A görög mítoszok Oldal 7

Robert Graves: A görög mítoszok Oldal 8

Robert Graves: A görög mítoszok Oldal 9

Robert Graves: A görög mítoszok Oldal 10

DEYÁ, MALLORCA, SPANYOLORSZÁG R. G.

Robert Graves: A görög mítoszok Oldal 11

Robert Graves: A görög mítoszok Oldal 12

Kezdetben volt a Kháosz. Ebből emelkedett ki mezítelenül Eurünomé, a Mindenség istennője, de

Robert Graves: A görög mítoszok Oldal 14

2. A homéroszi és az orphikus teremtésmítosz

1. A homéroszi mítosz a pelaszgok teremtésmítoszának (lásd I. 2) egyik változata, hiszen

Robert Graves: A görög mítoszok Oldal 15

1. Ezt a patriarchális Uranosz-mítoszt az olümposzi vallási rendszerben ismerték el

Robert Graves: A görög mítoszok Oldal 16

4. Két filozófiai teremtésmítosz

1. Hésziodosz Theogoniá-jában - amelyen az első filozófiai mítosz alapul - az absztrakt

Robert Graves: A görög mítoszok Oldal 17

1. Platón: Menexenosz 6-7.

1. Az aranykor mítosza végső fokon a Méh-istennőnek való törzsi alárendeltség

Robert Graves: A görög mítoszok Oldal 18

A titánokat Uranosz nemzette Földanyával, miután lázadó fiait, a Küklópszokat, lehajította a

Robert Graves: A görög mítoszok Oldal 19

Robert Graves: A görög mítoszok Oldal 20

Robert Graves: A görög mítoszok Oldal 21

Robert Graves: A görög mítoszok Oldal 22

1. Apollóniosz Rhodiosz IV. 1310.

Robert Graves: A görög mítoszok Oldal 23

Robert Graves: A görög mítoszok Oldal 24

Robert Graves: A görög mítoszok Oldal 25

1. E mítosz alapja valószínűleg az a szokás, hogy az újszülött pólyájába családi és törzsi

Aphrodité, a Szerelem Istennője, mezítelenül emelkedett ki a tenger habjaiból. Meglovagolt egy

1. Aphrodité („tajtékból született") azonos a hatalmas istennővel, aki a Kháoszból emelkedett

Robert Graves: A görög mítoszok Oldal 26

12. Héra és gyermekei

Robert Graves: A görög mítoszok Oldal 27

13. Zeusz és Héra

Robert Graves: A görög mítoszok Oldal 28

Robert Graves: A görög mítoszok Oldal 29

14. Hermész, Apollón, Artemisz és Dionüszosz születése

Robert Graves: A görög mítoszok Oldal 30

1. Zeusz erőszakos szerelmi hódításai valószínűleg arra vonatkoznak, hogy a hellének

Robert Graves: A görög mítoszok Oldal 31

16. Poszeidón jelleme és cselekedetei

Robert Graves: A görög mítoszok Oldal 32

1. Thetisz, Amphitrité és Néreisz a Holdistennő-háromságnak, mint a tenger úrnőjének három

Robert Graves: A görög mítoszok Oldal 33

Robert Graves: A görög mítoszok Oldal 34

17. Hermész jelleme és cselekedetei

Robert Graves: A görög mítoszok Oldal 35

Robert Graves: A görög mítoszok Oldal 36

18. Aphrodité jelleme és cselekedetei