Nem szokásom Orbán Viktort dicsérni. Van azonban valami, amit kénytelen kelletlen, de el kell ismerjek. Ebben a blogban több posztban is leírtam miért gondolom azt, hogy egy jó időre most leáldozott a demokráciának, a felvilágosult, polgári értékrendnek. Ez tulajdonképpen nagyjából az, amit a Kedves Vezetőnk a nyugat alkonyaként szokott leírni. És ő ezt évek óta mondja, és évek óta e szerint is cselekszik. Tehát, ha tetszik, ha nem, azt kell mondjam, elismerésre méltó a helyzetfelismerő képessége és az, ahogyan előre látta, hogy a dolgok saját természetüknél fogva, hogy fordulnak majd rosszra.

Van azonban itt egy lényeges apróság.

Én ugyebár nem vagyok politikus, csak egy, véleményét publikáló blogger, aki a világ eseményeit értelmezgeti maga, és néhány hasonló gondolkodású olvasója számára. Orbán Viktor viszont politikus, aki nem csak megfigyeli az eseményeket, hanem azokat aktívan befolyásolja is. Nyilván nem állítja meg a Föld forgását, de erről majd kicsit később…

Szóval Viktor és én, különböző időpontokban, különböző információkból de nagyjából ugyanarra a következtetésre jutottunk: a világrend megváltozik, a korábbi szövetségi rendszerek fellazulnak, lehet, hogy fel is bomlanak, az érdekszférák átrendezésére nyílik lehetőség. Ennek a folyamatnak egy szimbolikus pontja volt Donald J. Trump amerikai elnök kijelentése, hogy akkor most már szabad önzőnek lenni és minden ország nyugodtan sorolhatja magát – saját értékrendjében – az első helyre. Orbán Viktor ennek nagyon megörült, mert ezt úgy fordította le, hogy most már nem fog beleszólni senki, hogy mit csinál az ő kis szemétdombján, megszűnik az amerikai demokráciaexport, pont akkor, amikor Magyarország is leállt már a demokráciaimporttal.

Miért van az, hogy én ennek nem tudok ugyanúgy örülni, mint a miniszterelnök? Mert egy kekeckedő libsi vagyok? Mert hazaáruló vagyok? Mert annyira utálom Orbánt, hogy rosszul esik, ha egyet kell vele értsek és ezt kénytelen vagyok nyilvánosan elismerni?

Megmondom én, hogy miért nem örülök. Azért, mert nem látom azt a lehetőséget a nemzetközi helyzet fokozódásában, amit Orbán olyan nagyra értékel. Azaz látom én, de az a lehetőség, amit én látok nem az én lehetőségem. De ez nem is zavar annyira. Viszont nem is az ország, az én hazám lehetősége. Az csak Orbán Viktor lehetősége, és azt is látom, ahogyan ő ezt a lehetőséget megragadja.

Ha valóban szétesnek a jelenlegi keretek, ha meggyengül, esetleg szétesik az Európai Unió, ha Amerika leszarja a NATO-t, a világkereskedelem eddigi rendszerét, az emberi és polgári jogokat, ha ezáltal teret nyerhetnek az eddig a kereskedelmi vagy szövetségi rendszerek által menedzselt helyi rivalizálások, akkor Magyarországnak mitől lesz jó? Az oroszok újra ki akarják terjeszteni az érdekszférájukat, de az oroszok nem lettek mások az elmúlt huszonöt év alatt. Ma is egy KGBs vezeti őket, ma is leszarják a szabadságjogokat, ma is leszarják az érdekszférájukba tartozó népek akaratát. Pont, mint régen. És mi megint itt vagyunk az útban.

Ha valóban mindenki ereje szerint érvényesítheti érdekeit, miből gondoljuk, hogy ebből mi tuti jól jövünk ki? Miben van a mi erőnk? Mi segít minket? Történelmi tapasztalat? Jól beágyazott, tapasztalt és felkészült diplomácia? Erős, ütőképes hadsereg? Hatalmas gazdasági potenciál, esetleg egyedi, máshol el nem érhető erőforrások? A kulcsszó ugyebár az érdekérvényesítés. És ami elválaszt minket, az a hit, hogy képesek leszünk érdekeinket jobban érvényesíteni az új körülmények közt. Mert érdekeink ugye volnának, ha nem is pont ugyanazt gondoljuk erről. Biztonság, gyarapodás, jólét. Csak ugye én tízmillió ember biztonságára, gyarapodására és jólétére gondolok, nem pedig néhány százéra. És egyszerűen nem látom, hogy a bölcs, és kétségkívül előrelátó vezetőnk, aki évek óta látja, hogy a világ a vesztébe rohan, mivel készült fel erre a forgatókönyvre.

Azaz, dehogynem látom.

Kicsi országunk a büszke, gyors és elsüllyeszthetetlen Titanic. A nemzetközi helyzet az északi Atlanti óceán időjárása és a sötét éjszakában mindenhol felbukkanó jéghegyek. A hajó kapitánya, aki ismeri a veszélyeket, a következőket teszi: kiadja a parancsot: teljes gőzzel előre! Míg a hajó sebesen halad a veszélyes vizeken, hatalmas ünnepséget rendez a bálteremben, de közben a hajón található minden értéket magához vesz, sőt első tisztjének meghagyja, hogy fosszák ki a hajón található postazsákokat, az utasok értékeit tartalmazó széfet is, nem beszélve az ezüst étkészletekről. Az értékeket és a legénység arra érdemes tagjait mentőcsónakokba helyezteti és mielőtt maga is beszáll a hajót északnak fordíttatja, mert arról közeledik a legnagyobb jéghegy. Mielőtt ezt teszi, kabinokba záratja azokat, akik észreveszik vagy szóvá merik tenni tetteit. A maradék mentőcsónakot a biztonság kedvéért szélnek ereszti, ne legyen veszekedés a végén, hogy a nők meneküljenek vagy a gyerekek.

Csak legyen térerő

Ebben a pillanatban még nem teljesen biztos, hogy a hajó tényleg jéghegynek ütközik, de azért elég valószínűnek látszik. Ha így lesz, a hajón nem lesz esély a túlélésre. A nem-túlélőket persze nem fogja vigasztalni, ha az arannyal-pénzzel megrakott mentőcsónakok nem érnek el a Bahamákig és a kapitány végül osztozni lesz kénytelen az utasok sorsában…

Én csak egy blogíró vagyok, nem hajóskapitány. Nem tudom, hogy egyáltalán van-e lehetőség arra, hogy a hajót biztonságos kikötőbe vezessék, hogy a veszélyes vizeken mi leselkedik még ránk a jéghegyeken túl. Én csak kopogtatok a távírón, próbálom felhívni a figyelmet arra, hogy rossz irányba tartunk és a kapitány ezzel nem törődik. És nem azért nem törődik, mert nem tud a veszélyről, hanem mert úgy gondolja, számára a veszély kihívás, próbatétel, és lehetőség a zavarosban történő meggazdagodásra.

Tudom, hogy igazságtalan, amit mondok. Mert egyszerűen nem igaz, hogy nem teszünk óvintézkedéseket. A múlt héten is például kineveztük Csiszár Jenőt diplomatának egy koktélban úszó jégkockára.

Kategóriák:egy kis hazai

Címkék:EU, Európa, Magyarország, Orbán Viktor, politika