Két út áll az új Paul Thomas Anderson-film előtt: vagy semmivé foszlik az idők képlékeny homályában, vagy -igaz, csak egy relatíve szűk réteg számára- kultusszá válik és még akkor is a polcok dédelgetett helyén fog megbújni a lemez, amikor már senkinek nem lesz alkalmatossága lejátszani azt. Annyi bizonyos, hogy hősies munka a közfelkiáltással megfilmesíthetetlennek kikiáltott –hasonló című– Thomas Pynchon-szöveg megfilmesítése, hiszen számomra (és az amerikai Filmakadémia számára is, hiszen a forgatókönyv kapott Oscar-jelölést) kifejezetten olvasott szöveg élménye van a Beépített hiba című filmnek, bár magát, az eredeti művet nem olvastam. (A Súlyszivárványnak nekifeküdtem, de nyilván rossz pillanatban és lelkiállapotban, mert azt meg én találtam olvashatatlannak… Ez a film viszont meghozta Pynchonhoz a kedvem, tehát a film ennyiben maximális teljesítményt nyújt.)

Én magam éppen kiábrándulóban vagyok/voltam Andersonból, hiszen a kezdeti eufória (Kótyagos szerelem, Magnólia) után számomra a folytatás (pl a legutóbbi The Master is) nagyképű kudarcok sorozata. Ez a film viszont visszahozta a hitem, pedig szó sincs valami paradigmaváltásra sarkalló, filozofikus mélyen szántásról. A Beépített hiba leginkább olyan, mintha Pynchon/Anderson átolvasta volna Raymond Chandler összes művét, majd Philip Marlowe kezébe a whiskyspohár helyett spanglit (jointot, stukát, dzsoját, tehát ún. “füves cigit”) adott volna, majd feltett volna néhány lemezt a hippikorszak végéről, aztán elpöfékelt volna egy kövér spanyát és összegyúrta volna az olvasottakat, hallottakat, képzelteket egy szakadatlan hangulat-, érzelem-, vágy- és fantáziatöredék-áramlatba. Hihetetlenül szórakoztató, pszichedelikus álom, egy krimi-parafrázis, melyben az áldozat és az elkövető személye nem is igazán lényeges, és nem is mérhető jelentőségű magához, az ügy felgöngyölítéséhez (vö.: “a célnál sokkal fontosabb maga az út, amit addig megteszel” buddhista bölcselete). Persze, ma az értelmiség számára nem éppen divatos időtöltés a könnyű narkózás, nem úgy, mint volt régebben, így érthetően néznek is sokan, hogy hát ez most itt mi volt – pedig igen, éppen az volt. A Beépített hiba színtiszta pszichedélia, mely pontosan és hitelesen közvetíti a módosult tudatállapot sajátos realitás-, tér és időélményét; mint film, közvetlen “rokona” Kubrick Tágra zárt szemek című, szintén igen megosztó alkotásának, vagy akár Gilliam/Hunter S. Thomson Félelem és reszketés Las Vegasban című művének is.

És ha most azt mondom, hogy a Beépített hiba valójában egy furcsa humorú, ám mégis igen romantikus szerelmi történet, akkor nyilván még a megértőbbek is elhajtanak a francba, pedig hát erről van szó. Erről is, meg arról is, amit fentebb írtam. Ez egy ilyen film, kell hozzá a figyelem és a nyitott, befogadó tudat – és a káoszban hirtelen minden a helyére kerül és simán, csomómentesen elegyednek az összetevők egy sűrű, laktató, mégis könnyed és egészséges krémdesszertté. Joaquin Phoenix eszement fazon, olyan tekintete van, hogy néha tényleg muszáj feltenni azt a napszemüveget, mert tényleg azt várjuk, hogy végtelen sodrattá tekerednek a párhuzamosok. Josh Brolin kockafejű zsaruja, illetve annak brutális szögletessége tökéletes ellenpont hozzá, viszont amit Katherine Waterstone művel vele a kanapén – azt nagyon szerettem. Komoly arcok és komoly nevek a továbbiakban is, viszont egy olyan soundtracket hallhatunk közben, ami önmagában is megér jónéhány hallgatást.

Imádtam az egészet, tokkal-vonóval. Nyilván, mert bennem is van beépített hiba.

Asanisimasa: 9/10