Odze György: Mökki

A mökki gyakorlatilag kis, kényelmetlen ház a semmiben, vagy a semmi szélén. Minél kényelmetlenebb és minél inkább a semmiben van, annál finnebb. Mikko mutatta fényképen, kis fakunyhó a fenyők tövében. Szép, mondtam. Minél messzebb esik az állandó lakhelytől, és minél bonyolultabb oda eljutni, annál finnebb. Na és merre esik a mökki? Kilencszáz kilométer északra, mondja Mikko, autópálya nincs, de nem is kell, minek az a rohanás. Próbálkoztak még északabbra, de végül megállapodtak ennél, az Iso Vietanen tó partján. Szép a kilátás.

Mintegy tizenkét órás vezetés után léptem át a sarkkört. Meltosjarvi volt az utolsó lakott település, amit érintettünk, de hogy lakott volt-e, arról kevés tudomásunk van, mert senkivel sem találkoztunk.

A települést elhagyva megálltam egy benzinkútnál. Egy férfi kinézett rám az irodából és nem értette, mit keresek ott. Mondtam neki, hogy egy ismerősömet, de ezt sem értette, mert ott még soha senki sem várta az ismerősét.

A mökki. Faház a tóparton, szemben vele a tó, mögötte a hatalmas fenyőerdők, a fenyőkön madarak. Egy szerényen berendezett nappali, aminek a sarkában áll a rezsó, két kis hálószoba, éppen elférnek benne az ágyak. Kis stég, hozzá kikötve egy ladik. A fürdő a szauna kis épületében kapott helyet, melegvíz nincs, nem is kell.

- Elvégre azért nyaral az ember, hogy lemondjon a komfortról – nevet Mikko és Anna is nevet vele.
- A tóparton összesen csak hat ház építését engedélyezték – mutat körbe másnap reggel Mikko. – És több engedélyt nem is adnak ki. A lényeg az, hogy egyik házból se lehessen látni a másikat. Másképp nem lehetne nyaralni.
- Hát nem – ismerem be kényszeredetten.
- Utat is magunk építettünk még tíz éve. Persze nem aszfaltút, csak leszórtuk kavicsokkal. De hát télen amúgysem jövünk ide. Villany sincs, mi magunk tettünk fel napelemet a tetőre. Televízió legyen, meg rezsó. Itt a mobiltelefonok sem üzemelnek, az első nyilvános állomás Meltosjarviban van.
- Mit csináltok egész nap?
- Semmit. Ez a finn nyaralás. A semmittevés. Anna egy héten egyszer bemegy a faluba, vesz ezt-azt, ami kell. Mindenünk van.

Este fázósan húzom össze magam a kis nappaliban. Fűtés nincs, a nap pedig csak a déli órákban melegíti a kis házat. A teraszon nagy bogarak mászkálnak, de Anna már megszokhatta őket, rájuk sem pillant. Délután szaunáztunk, lehajtottunk néhány pohárka vodkát. Aztán kimentem Mikkóval a ház elé, a nagy semmi közepébe, fát raktunk a tűzhely alá, halat sütöttünk, amit még ő fogott néhány nappal érkezésünk előtt. Ízetlen, rágós, ők azonban lelkesen fogyasztják.

- Holnap kirándulunk – közli Mikko. – Meglátogatjuk egy ismerősünket.

Túrabakancs, hátizsák, ahogyan komoly kirándulókhoz illik, Anna még kávét is főz.

Egy óra múltán végre megpillantunk egy fehér házikót a hegyoldalban, a hozzá csatlakozó szaunaépülettel, aminek kéményéből füst csapott az ég felé. Szaunáztunk, ebédeltünk, késő délutánig ültünk Aaronék tornácán. Egyetlen szót sem váltottak egymással. Négy óra volt, amikor Mikko úgy döntött, indulnunk kell.

- Kellemes délután volt – mondta, miután útrakeltünk.
- De hiszen nem is beszélgettetek – feleltem.
- Hát nem – nézett rám Mikko. – Talán majd legközelebb.