Boris Vian Tajtékos napok című szürreális románca kifejezetten filmre kívánkozik. Így látta ezt Michel Gondry is, akinek nemcsak a sandacsacsa képzeleten túli világa, hanem a kapitalista diktatúra természetrajza is fontos volt. – Csejk Miklós írása
Boris Vian Tajtékos napok című 1946-ban készült kultuszkönyve sok tekintetben rokonságot mutat a filmtörténet második (de jelentőségét tekintve első) szürreális filmjével, Luis Buñuel és Salvador Dali Az andalúziai kutyájával (1929). Mindkettő „csodás” szerelmi történet, mégis mindkettőben nagyon erős, ha úgy tetszik, a szerelmi történet fölé kerekedik, a társadalompolitikai mondanivaló. Buñuelék a 20-as, 30-as évek gazdasági és erkölcsi válságának idején alkották erős társadalom- és egyházkritikával tarkított filmjüket, Vian viszont már a második világháború után írta művét, amikor helyére kellett billenteni a művészeknek, értelmiségieknek a kizökkent időt. Helyre kellett tenni a diktatúrák álnok hazugságait, s vissza kellett adni az emberi élet értékét, méltóságát. Boris Vian műve nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a második világháborútól sújtott emberiség ki tudja végre nevetni saját butaságát, együgyűségét, erőszakosságát, s ezáltal az önkritikus szembenézés által megtisztulhasson. A film rendezője, Michel Gondry, aki szintén nagy tisztelője az előbbiekkel egyetemben az avantgárd legjelentősebb stílusirányzatának, a szürrealizmusnak, nem véletlenül nyúlt éppen mostanában Boris Vian erősen baloldali regényéhez. Gazdasági és erkölcsi válság sújtja a világot, a természeti és a humántőke, vagyis az ember munkaereje ismét nem ér egy fabatkát sem, s a szegénység napról napra növekszik, míg egy kisebbség vagyonának mértéke az egekig nő.
Michael Gondry Tajtékos napok adaptációja azokban a pillanatokban a legizgalmasabb, amikor az erősen áthallásos társadalomkritikával élő jelenteket viszi a vászonra. Mind Viannál, mind Gondrynál egyértelműen megjelenik, hogy az ember teljesen elidegenedett saját termelőmunkájától, amelynek művelése már-már a kínzással ér fel, s amelybe sokan bele is halnak, ami miatt viszont dühösek a munkavezetők, mert a halálesetek miatt visszaesik a termelés. De nemcsak értelmetlennek ábrázolja Vian és Gondry a modern ember munkáját, hanem veszélyesnek is, testhőmérsékletük ugyanis elengedhetetlen a tökéletes fegyver „kitenyésztéséhez”. Egyértelműen felfedezhető tehát a műben és az adaptációban is Boris Vian barátjának, Jean-Paul Sartre filozófusnak, baloldali társadalomkritikája, mely a kapitalista típusú társadalmi berendezkedést felülmúltnak, élhetetlennek nevezi, amelyben hiába is adja el a munkás a munkaerejét, a tisztességes megélhetéshez szükséges pénznek töredékét se képes megkeresni.
Sokan és sokszor emlegetik Boris Vian minden képzeletet felülmúló dolgokat és tárgyakat „életre keltő” világát, de már kevesebb szó esik arról, hogy milyen kőkemény és következetes filozófiai világkép köré épül ez a viani szürrealizmus, amely a kapitalizmust a gazdagok diktatúrájának mutatja be. Már-már tiszteletreméltó, hogy mindezt kellő önkritikával és humorral teszi, no meg iróniával és gúnnyal, amelyből talán a legtöbb filozófus barátjának, a regénybéli Jean Sol Partre révén jut.
A film (és regény) Colin nevezetű főhőse (Romain Duris kellően kétségbeesett játékával) eleinte éli a gazdagok felelőtlen s könnyed életét. Szerencséjére mindezt társaságban teheti, Nicholas nevezetű, az életet igencsak jól ismerő házi pincére szinte mindig vele van (Omar Sy alakításában, aki ugyanazt a hétköznapi bölcselet és mindennapi pszichológia középszerű tudásától magabiztos figurát hozza, akit azért mégis megszerettünk az Életrevalókban), egészen addig, míg meg nem ismeri élete párját, s nem egyesülnek a sandacsacsa minden képzeletet felülmúló csodálatos táncában, melynek vizuális ábrázolásakor tobzódott a rendező az ötletekben. Bár Bajomi Lázár Endre fordítását érthetetlen okokból csak félig-meddig használta a magyar szinkron, a nyelvi poénok a mozifilmen amúgy is csak akkor képesek igazán átjönni, ha képmetaforák vagy valamilyen leleményes vizuális játék váltja ki őket. Nem meglepő ez, már több mint száz éve így működik a mozgókép, és úgy tűnik, a rendező ezt tudja jól. De Gondry munkája nemcsak ezért figyelemreméltó, hanem azért is, mert egyenrangú alkotóként nyúl hozzá az alapanyaghoz. Gátlások nélkül írja bele például a GPS-t, s hozzá némi nevetnivalót is, ráadásul még értelmezi is a cukormáz mögötti világot, mert csak akkor lehet fahéjas cukor illatú rózsaszín felhőkön utazni, ha azt pénzért egy daru kezelője mozgatja csöppet, meg is említik a filmben, hogy neki is meg kell keresnie a napi betevőt. Megvan ez persze Viannál is, csak a filmművészetben sokszor átláthatóbbá kell sűríteni idő hiányában a mondanivalót. De azért aggodalomra nincsen ok, megkapjuk Vian világának legjavát, mint például a jól megérdemelt Duke Ellington poénjainkat, a koktélokat keverő zongorát, vagy másként az iható zenét, a pókként rohangáló ajtócsengőt, a neveletlen kutyaként elcsámborgó cipőt, a napsugarakat, amelyek még moziképpé is tudnak változni (a megcsalás-jelenetnél persze, ami azért nem véletlen), az izgalomtól izgő-mozgó ételeket, vagy a kapszulaként bevehető Jean Sol Partre filozófiát. Ez utóbbi egyébként a legkeményebb drogokhoz méltón kiüti az embert. (Valljuk be, ezért a poénért már érdemes volt elkészíteni az egész filmet, tényleg ilyen érzés, ha igazi művészettel találkozunk.)
És megkapjuk persze a szerelmet is, a csodálatosan bizsergető érzést, mely minden diktatúrán és keserűségen képes minket átsegíteni, s melyet csak a halál képes legyőzni, itt most éppen egy lótuszvirág képében teszi. S hogy igazán fájdalmas legyen a vég, hősünk a betegség költségeitől elszegényedik, egyre rettenetesebb munkákat kell végeznie (nem külön büntetés ez neki, egyszerűen ilyen Vian munkaerőpiaca), melyért persze még annyi pénzt sem kap, hogy tisztességesen el tudja temetni Chloé-t, a feleségét (akit Audrey Tautou alakít a tőle megszokott naiv vidámsággal és a halállal is viszonylag könnyen szembenéző spleennel). A kapitalista pénzes viszonyokat könnyen magáénak érző egyház is megkapja persze a magáét Jean Sol Partre világában, ahol, ha kevés a pénzed, akkor minimális „szartartás” járhat csak neked.
Ahogy főhősünk szerelmének egészsége egyre romlik, úgy kerül minél közelebb a társadalmi valósághoz Colin, úgy komorul el a filmkép is, tűnnek el a színek, lesz minden fekete és fehér. Úgy lepi be a házat a pókháló, s úgy lesz minden egyre szűkösebb, annyira, hogy a párhuzamos világban élő egérnek is megszűnik teljesen az élettere. Eljutunk a végső egzisztencialista léthelyzetig, amikor már senki sem segíthet. Még a Chick nevű „jóbarát” sem (Gad Elmaleh megszállott őrületével), aki utolsó fillérüket is ellopja, de nem kell nagyon törnie magát, adják ők neki, hadd vigye, hisz oly sok szép napot töltöttek együtt megrészegülve az irodalom mámorától, azért meg, ugye, fizetni kell legalább egyszer az életben. A többi, meg már úgysem számít.
Epilógus
Jean-Paul Sartre írja egy helyütt, hogy „a kultúra nem ment meg semmit és senkit, nem is igazol, de emberi alkotás: az ember önmagát vetíti belé, magára ismer benne; csak ebben a kritikus tükörben látja meg tulajdon képét”. A film végén, az elszegényedett Colin szerelmét egy tömegsírba dobják az olcsó „szartartás” közepette. Hazánkban mindennek furcsa aktualitást ad, hogy egy új szociális törvényjavaslat szerint, a szegényeknek nem temetési segélyt adnának, hanem ásót a kezükbe, és saját halott rokonukat is nekik kell fürdetniük és felöltöztetniük munkaalapú társadalmunkban. Boris Vian ezt azzal egészítené ki, ha élne, hogy mindez nem vonatkozik a gyári munkásokra, akiket a fémgolyókat gyártó gépsor bedarált. Az esetükben ugyanis már nem lehetséges sem a fürdetés, sem az öltöztetés, sőt ásni sem kell nagyon. Gondolatmenetünket pedig a regény zárómondatával fejezzük be, melyet nem kell magyarázni, amúgy is az irodalomtörténet egyik leggondolatébresztőbb metaforája sétál elénk felvázolva a „szép új világot”: „És akkor énekelve arra jött a Szent Stricius-árvaház tizenegy világtalan leánynövendéke.”
Tajtékos napok
(L’écume des jours)
Színes, szinkronizált, francia romantikus fantasy
Rendezte: Michel Gondry
Boris Vian azonos című regénye alapján a forgatókönyvet írta: Luc Bossi
Szereplők: Audrey Tatou, Romain Duris, Omar Sy, Gad Elmaleh
Bemutatja: MTVA
Boris Vian Tajtékos napok c. regényébe itt beleolvashatsz
Ajánlónkat a Tajtékos napok c. filmről itt olvashatod
Csejk Miklós
