Egri csillagok, A láthatatlan ember, Ida regénye, számtalan dráma és novella, botanika iránti rajongás és titkos írás. Miért kedveljük műveit és őt magát? Mit tudunk Gárdonyi Gézáról, „az egri remetéről”? Gárdonyi Géza 150 éve született.
Gárdonyi Géza novella- és drámaíró volt, regényíró volt, tudós volt, egyáltalán nem tartotta magát intellektuális költőnek. Nem az élet gondolati jelenléte és reflexe érdekelte, hanem maga az élet, mint jelenség. szemlélő és szemlélődő szellem volt, mely ha néha gondolkodóba esett is, hamar visszatért az eleven valósághoz, a természethez és az emberhez. Minden pesszimista írása és elmélkedése ellenére szerette az embereket és az életet; mint napfényes tájkép horizontján néhány sötét felhőfoszlány, olyanok voltak pesszimista gondolatai.
„Valaki azt mondja:
– Az élet célja rejtve van előttem.
Válasz:
– Az utat azonban láthatod. Ha azon az úton haladsz, amelyen a náladnál tökéletesebb emberek nyomai látszanak, mindig nyugodtan gondolhatsz az utad végére.” (Gárdonyi Géza füveskönyve)
Százötven éve, 1863. augusztus 3-án született Gárdonyi Géza író, az Egri csillagok szerzője Agárdon született Ziegler Géza néven. Különcködő, nyugtalan apja miatt, aki egykor Kossuth fegyverkészítője volt, a család állandóan vándorolni kényszerült az országban. Gézát papnak szánták, ezért a sárospataki református gimnáziumba íratták, majd az egri tanítóképzőbe járt, ahol 1882-ben segédtanítói oklevelet szerzett, ezután Devecserben, Karádon, Sárváron, Sályban tanított.
„Ezek a lapok az igazságra törekszenek és a meg nem szokott, azért sokszor kellemetlen igazságoknak vannak szentelve.”
Már diákkorában verselt, tanítóként prózát is írt, az 1880-as években Győrött és Szegeden volt újságíró, nevét – mivel Gárdonyban anyakönyvezték – ekkor magyarosította Gárdonyira. 1891-ben került a fővárosba, ahol barátja, Bródy Sándor szállást adott neki, sőt kinyitotta számára az irodalmi életbe nyíló kapukat is. Közösen Ambrus Zoltánnal kiegészülve alapították és szerkesztették a Jövendő című lapot, a Nyugat megjelenéséig a kor leghaladóbb és legszínvonalasabb magyar irodalmi folyóiratát. Gárdonyi közben munkatársa volt a Magyar Hírlapnak, 1896-tól pedig a Budapesti Hírlapnak is.
Neve Göre Gábor leveleivel vált ismertté, barátai és írótársai ezért szólították őt élete végéig Görének. A paraszti életről szóló rövid, egyedi nyelvi humorú történeteket szerzőjük később szégyellte, sőt megtagadta, noha az ellenállhatatlanul mulatságos írások paródiaként és szatíraként egyaránt kiválóak. Gárdonyit először Bródy Sándor mutatta be a Jókai családnak. Bródynak köszönhette, hogy Feszty Árpád a körképtitkárságát rábízta.
„(1894.) jún. 23. Este az öreg Jókait, Fesztyéket Tubával (komáromi képviselő) vacsoránál találtuk. A pirítósban én is részt vettem. Mert a földi istenek pirítóst esznek.”
Első irodalmi sikerét 1894-ben A lámpás című kötetével, a nyomorúságos néptanítói sors zsánerképével aratta, népszerűségét növelte az 1898-ban napvilágot látott Az én falum című novellafüzér.
Az író 1897-ben hirtelen elhatározásból Egerbe költözött, és a teljes elzárkózásra rendezkedett be. A rejtőzködést magánéleti dráma is indokolta: 1885-ben kötött, eleve boldogtalan házassága felbomlott, szívbetegség is gyötörte. Az elvonulás változást hozott írói munkásságában: alapos történelmi tanulmányok és kutatómunka után nagyregények írásába kezdett.
Az Egri csillagok történelmi síkján
„- És most magam esküszöm – szólt Dobó, két ujját a feszületre emelve. – Esküszöm, hogy a vár és az ország védelmére fordítom minden erőmet és gondolatomat, minden csepp véremet! Esküszöm, hogy ott leszek a veszedelemben veletek! Esküszöm, hogy a várat pogány kezére jutni nem engedem! Sem a várat, sem magamat élve meg nem adom! Föld úgy fogadja be testemet, ég a lelkemet! Az örök Isten taszítson el, ha eskümet meg nem tartanám!” (Gárdonyi Géza: Egri csillagok)
A Pesti Hírlap 1899 karácsonyán kezdte közölni leghíresebb történelmi tárgyú regényét, az Egri csillagokat, amely 1901-ben könyv alakban is megjelent. A mű megírásához a magyar történelemnek egy különösen hősi pillanata, a török elleni várvédő harcok időszaka, a város szeretete és a házából is látható vár képe adott ihletet. Az Egri csillagok mindmáig az egyik legolvasottabb magyar regény, amelyből Várkonyi Zoltán készített látványos filmet Szász Endre díszletterveivel és parádés szereposztással. A regényt számos idegen nyelvre lefordították már az angoltól az eszperantón át a kínaiig, 2013-ban törökül is megjelent.
Gárdonyi természete szerint novellaíró volt. Nem a nagy formák monumentális mestere, hanem a kis formák gyengéd kezű művésze, a lágy harmonikus színek felrakásáé és megmutatásáé. Regényeiben és drámáiban sem az történelmi hitelességre utaló rész a fontos, sőt ebben erős bizonytalanságokat is észrevehetünk, – az előadás vonalaiban és részletek színeiben van a lényegük, a hatásuk fő eleme. Erre a legtöbb bizonyítékot történelmi regényei szolgáltatják. Ami ezekben történelem, az csak messziről fénylő színháttér, a főszereplő valójában mindig egyforma, időtlen: kicsiny emberi sorsok képe. Schöpflin Aladár írta a Nyugatban, hogy nem a múlt pátosza foglalkoztatta Gárdonyit, nem is az az érdeklődés, amellyel a történelmi regényírók egy kor tükrében keresik egy nép, egy nemzet, egy ország vagy az emberiség sorsának vagy jellemének képét. Gárdonyit az érdekelte, mivé alakul egy-két jelentéktelen, a nagy eseményekben legfeljebb passzív szerepet játszó ember élete egy bizonyos történelmi korban. Ez a hozzáállás tudatos lehetett az írónál – így fogta fel a történelmi regény feladatát. Csak azt jegyezte le történelmi regényeiben, amit a jelenkorból merített.
Önmaga előtt is titkolt szenvedélyben égett
„A fiatal fej könnyen nevet. Pedig hát minden hajó, akár kicsi, akár nagy, akár kék, akár zöld, akár evezős, akár vitorlás csak azon egy csillagra igazodik.” (Gárdonyi Géza: A láthatatlan ember)
Gárdonyi későbbi regényeinek témája az örök szerelem lett (A láthatatlan ember, Isten rabjai), a viaskodás a női nemmel (Az a hatalmas harmadik, Hosszúhajú veszedelem, Szunyoghy miatyánkja), de megjelent bennük az idill is (Dávidkáné, Ida regénye). A bor című színműve a Nemzeti Színházban aratott hatalmas sikert 1901-ben.
A szenvedély nála elemi, tehát morálon innen vagy túl mutató jelenség volt, vihar, amely életeket elsodor, vagy erő, az az érzékek akarattól független vihara, csaknem mindig mint a fiatal ösztönök természetes játéka, amely vagy boldogságba vagy pusztulásba ragad, de a bűnbeesés motívuma alig játszik benne szerepet. Az ő fiatal szerelmesei mindig tiszták, szűziek, ártatlanok, még ha engednek is heves vágyuknak. Egy gondolatkör azonban állandóan foglalkoztatta: a férfi és nő közötti viszony, a szerelem és házasság nagy emberi és írói problémája. Ebben véleménye különbözött kortársaiétól.
Az erős érzelmek megjelentetése mellett sem lett a szerelem költője s írója. Nem a szerelem sokféle változatát írja meg, a szenvedély ezerféle fokozatait és színeit, az élet törvényeivel, vagy a társadalom konvenciókkal való súrlódásait. Számára egyetlen változata van a szerelemnek – ellentétben például Molnár Ferenccel – , amely leköti, és amelyet mindig új és új színekkel ruházott fel: a fiatal szerelmesek heves sóvárgása, ellenállhatatlan vonzódása egymás felé. A romlatlan, még nem rafinált, nem tompult meg a heves testi érzékiség lobogásában.
Nem nőgyűlölő volt, ahogy azt sokáig állították róla, sokkal inkább önmagát féltette. Egész életére kihatott házassága kudarca és boldogtalansága. Ez a csalódás elidegenítette őt a nőktől, ha épp nem az ifjú szerelemes szépségként ábrázolta őket, akkor valami ingerültséggel, önzéssel és mesterkéltséggel. A Hosszúhajú veszedelem című kétkötetes novellaciklusában vall legélesebben az asszonyokról. Viszont a könnyű szerelem, a szerelmi kaland, a csalfaság motívuma alig szerepel írásaiban. A szerelemellenes költő nagyon is tisztelte a szerelmet.
„Csak a teste”
Halála után került elő Földre néző szem című kötete, amelyet fiainak írt az általa kidolgozott titkolt titkosírással. Az író kiváló sakkjátékos is volt, 1887-ben nemzetközi versenyt nyert, és szerkesztette a Magyar Sakklap című újságot. Kosztolányi Dezső így írt 1914-ben róla és költészetéről a Nyugatban: „Ami először feltűnik az olvasónak, az az egyenletes, sugárzó melegsége. Szelíd és egyszerű. Tárgyaival szemben pedig szerény, majdnem alázatos. Igénytelenül nyúl hozzájuk, és minthogy biztosan uralkodik rajtuk, hirtelenül felcsigázza igényeinket.”
Gárdonyi Géza egyike volt a 20. század elejének túlérzékeny, „kivonuló” alkotóinak. Magát „kövek alatt nőtt fűnek” mondta, világnézetében keveredett a misztikus vallásosság az ateizmussal, a racionalizmus az irracionalizmussal. Élete tele volt irányváltásokkal, mégis gazdag líraisággal ábrázolt korokat, helyzeteket, embereket. „Az egri remete” 1922. október 30-án halt meg, Egerben temették el.
Egykori lakóháza ma emlékmúzeum, amelyet 1988-ban – az író születésének 125. évfordulójára – újítottak fel. Az egri vár délkeleti fülesbástyáján 1991-ben avatták fel Gárdonyi új síremlékét, amelynek felirata változatlan: „Csak a teste”. Nevét viseli az egri színház, számos iskola az országban. A Fejér megyei Agárdon található szülőházát felújítás után 2007-ben adták át. Születésének 150. évfordulója alkalmából 2013-ban Gárdonyi-emlékévet tartanak, amelyben számos rendezvénnyel emlékeznek az íróra.
