„Igazából még azt sem tudjuk, hogy mennyire tudatlanok vagyunk.” A hagyományos világképet alapjában felforgató evolúcióelmélet atyja, Charles Darwin 140 éve, 1882. április 19-én halt meg.
„Ez a törvény pedig így hangzik: sokasodj, változz, az erős éljen, a gyenge pusztuljon.” (Charles Darwin: A fajok eredete)
Charles Darwin 1809. február 12-ént tudóscsaládban született a walesi határhoz közeli Shrewsbury városkában, apja orvos, nagyapja híres botanikus volt. Az iskolában eleinte nem remekelt, csak a sportban tűnt ki.
Apja azt szerette volna, ha fia is orvos lesz, de Darwin az előadásokat unalmasnak találta, és az is kiderült, hogy nem bírja a vér látványát. Megismerkedett a preparálás tudományával, geológiai és botanikai órákra járt, de leginkább vadászgatott.
Mérges apja ezután Cambridge-be küldte, ahol teológiát és természettudományokat hallgatott, de úgy érezte, hogy itt is csak elfecsérelte az időt. Egyik tanára ajánlására huszonkét évesen lett egy föld körüli útra induló tudományos expedíció lelkes, de tapasztalatlan tagja.
„Térjünk most vissza a természethez!’
A Beagle nevű hajó ötéves útja során szakadatlanul gyűjtött és rendszerezett madarakat, rovarokat, növényeket, különösen a Galápagos-szigetek és Dél-Amerika élővilága nyűgözte le. Az út során huszonötödik születésnapjára a kapitány ajándékképen egy hegyet nevezett el róla Tűzföldön.
A Biblia tanaiban és a fajok állandóságában addig szó szerint hívő fiatalember nézetei tapasztalatai hatására fokozatosan megváltoztak. (Miután 1851-ben lánya meghalt, már nem járt templomba, magát agnosztikusnak tekintette.)
Hazatérve – miután tudóshoz illőn táblázatba foglalta a lépés mellett és ellen szóló érveket, és a mérleg nyelve hajszálnyival az igen felé billent – megházasodott, a keresgéléssel nem sokat bajlódott, unokahúgát Emma Wedgwoodot vette el. Tíz gyermekük született, akik közül hét élte túl a gyerekkort. Gyermekeiket az akkoriban sokak megütközését kiváltó nem tekintélyelvű módon nevelték és oktatták, közülük később többen jelentős sikereket értek el választott pályájukon. Darwin 1844. július 5-én kelt levelében Emmát bízta meg munkája kiadásával, hirtelen halála esetén.
1839-ben, immár a Royal Society, az angol királyi tudományos akadémia tagjaként visszavonult a nyilvános szerepléstől.
Felfigyelt az egyedek közötti versenyre
Az utazásai során gyűjtött állatokat vizsgálva rájött, hogy a fajok helytől és kortól függően átalakulhatnak egymásba. Elődeitől eltérően nemcsak a fajok közti, de a fajon belüli, egyedek közötti versenyre is felfigyelt a „küzdelem a létért” kifejezést ő tette híressé.
„A természet arcát derűsen ragyogónak látjuk, és néha a táplálék túlzott bőségével találkozunk; de nem látjuk vagy elfelejtjük, hogy a körülöttünk gondtalanul csicsergő madarak főként rovarokon és magokon élnek, és így folyamatosan pusztítják az életet; vagy elfeledjük azt, hogy ezeket az énekeseket, meg az ő tojásaikat és fiókáikat milyen nagy mértékben pusztítják más madarak és ragadozók.” (Charles Darwin: A fajok eredete)
Charles Darwin 1837-es vázlata, első diagramja egy evolúciós fáról az Első Jegyzetfüzet a fajok transzmutációjáról című könyvéből (1837). A kézírás értelmezése: „Szerintem úgy kell lennie, hogy egy generációban annyi éljen, mint most. Ahhoz, hogy ez megtörténjen, és annyi faj legyen ugyanabban a nemzetségben (ahogy van), kihalás szükséges. Így az A + B között óriási a kapcsolat . C + B a legfinomabb gradáció. B+D inkább nagyobb megkülönböztetés. Így nemzetségek alakulnának ki. Tartóviszony” (a következő oldal kezdődik) „a több kihalt formájú ősi típusokhoz
Elmélete szerint mindig több utód születik, mint amennyit a szülők felváltása kíván, de a kevésbé életrevalóak elhullnak, így a populáció nagysága hozzávetőleg állandó marad.
Az élővilág sokféleségének kialakulásában a természetes kiválasztódásnak, szelekciónak tulajdonított döntő szerepet, vagyis annak, hogy a körülményekhez jobban alkalmazkodó egyednek nagyobb esélye van a fennmaradásra és a szaporodásra. Az evolúció gondolatát már a francia Jean Lamarck felvetette a XIX. század elején, de Darwin érdeme a változások első, tudományosnak minősíthető magyarázata.
Nézeteit a botránytól tartva sokáig nem publikálta, mivel azok túl radikálisnak, sőt a korabeli törvények alapján büntethetőnek számítottak, inkább tíz évig a kacslábú rákokat (Cirripedia) tanulmányozta behatóan. Amikor azonban 1858. június 18-án levelet kapott Alfred Russel Wallace nevű kollégájától, aki hasonló nézeteket vallott a fajok változékonyságáról és keletkezéséről, felhagyott a halogatással. Kettejük közös londoni előadása után nyomdába adta A fajok eredete természetes kiválasztódás útján, vagy a létért való küzdelemben előnyhöz jutott fajták fennmaradása című könyvét.
A több mint húsz év munka eredményét összegző mű 1859. november 24-én jelent meg, és még aznap mind az 1250 példány elfogyott. Darwin legfontosabb gondolata, hogy az élővilág fejlődése a természet állandó változásának és átalakulásának természetes következménye a különböző fajok és a fajokon belüli változatok létrejötte a körülöttük lévő élő és élettelen környezet kölcsönhatásával magyarázható.
A másik oldalról Linné hívei is támadták, mert attól tartottak, hogy ha az osztályozott fajok nem örök érvényűek, rendszerező munkájuk megkérdőjeleződik. Darwin 1865-ben megkapta ugyan a Royal Society kitüntetését, de nem evolúciós elméletéért, hanem egyéb érdemeiért.
Elsősorban botanikai kutatásokat végzett
A könyv óriási vihart kavart, Darwin nézetei ugyanis nem voltak összeegyeztethetők a bibliai világteremtéssel és az isteni beavatkozással. A másik oldalról Linné hívei is támadták, mert attól tartottak, hogy ha az osztályozott fajok nem örök érvényűek, rendszerező munkájuk megkérdőjeleződik. Darwin 1865-ben megkapta ugyan a Royal Society kitüntetését, de nem evolúciós elméletéért, hanem egyéb érdemeiért.
A tudóst azonban semmi nem téríthette el igazától, sem lelkesedés, sem megbotránkozás, sem dicsőség. További műveiben A fajok eredetét folytatta: Állatok és növények változásai háziasításuk során (1868); Az ember származása és a nemi kiválasztás (1871); Az érzelmek kifejeződése az embernél és az állatoknál (1872).
Életének utolsó évtizedében elsősorban botanikai kutatásokat végzett, ekkor már nagy tisztelet övezte. Családjával London környéki otthonába vonult vissza, különös betegségtől kínozva. Orvosai trópusi fertőzésre gyanakodtak, utólag úgy látszik, pánikbetegsége lehetett, agorafóbiával és tömegiszonnyal súlyosbítva, a mélyen vallásos tudós az evolúcióelmélet súlyos világnézeti következményeitől retteghetett.
„Az, hogy valamely ideg hogyan lesz érzékeny a fényre, nem kell jobban izgasson bennünket, mint az, hogy maga az élet hogyan keletkezett.” (Charles Darwin: A fajok eredete)
Downe-i otthonában szívroham következtében halt meg 1882. április 19-én. A westminsteri apátságban a brit nagyságok között temették el, a kormány részéről ez az egyetlen megtiszteltetés érte.
Darwinról számos földrajzi helyet, száznál több állatfajt és kilenc rendszertani nemzetséget neveztek el, életnagyságú szobra áll a londoni Természettudományi Múzeumban, egész a közelmúltig arcképe díszítette a tízfontos bankjegyet. Érdekesség, hogy bár leghíresebb portréja nagy szakállal ábrázolja, arcszőrzetét csak a hatvanhoz közeledve növesztette meg, és ezután egy ideig még a barátai sem ismerték meg.
