2014 nyarán lesz épp 355 esztendeje annak, hogy megvívták a „csólyosi csatát„, valahol az akkori Csólyos-puszta déli határán. Annak a „nagy homokdomb„-nak a környékén, amelyik állítólag Csólyos meg a szögedi és a „dorozsmai főd” összeszögellésében emelkedett. A 19. századi csólyosiak még „Balassa halmának” ismerték a csatahelyet Balassi Bálint felvidéki grófról, akinek 900 fős serege 1659-ben itt megsemmisült.
[Illusztráció: Boldizsár Csillla]
A csólyospálosi gyerekek már egy évszázada úgy cseperednek felnőtté, hogy szüleiktől, nagyszüleiktől nem hallanak, az iskolában nem tanulnak a csólyosi csatáról. Sőt a ma élő nemzedékek egyike se tudja megmutatni a néhai Balassa-halmot, pedig az 1860-as években kelt följegyzés szerint „a halom környékén … sok csont találtatik„.
Mára ugyanis eltűnt Balassa halma is a csólyosi határ déli szegletéből. Nem azért, mert – ahogy ugyanez a följegyzés írja –, „… a szél e homok tért minduntalan változtatja„, hanem mert a 20. századi téeszkorszak tájegyengetései során elhordták valahová feltöltésnek. Esetleg a közeli Majsára, ahol a kiterjedt tanyavilág tervezett felszámolásának előkészületeként óriási méretű lapályfeltöltések indultak az 1960-as évek végétől. Balassa halmával együtt nyilván elhordták a csólyosi csata elesetteinek csontjait is.
Pedig a csólyosi csatában háromszor annyi magyar halt hősi halált, mint az egri vár védelmében száz évvel korábban, 1552-ben, amely eseményt Gárdonyi Géza tett örök emlékűvé az „Egri csillagok” című regényében. Mégse találjuk a csólyosi csata hírét a történelemkönyvekben, amelyek ennél kisebb véráldozattal járó magyar-török összecsapásokról is megemlékeznek a török hódoltság korából. Vajon mi ennek az oka, kérdezik sokan, akik először értesülnek róla.
Pedig bizony a legtöbb csólyospálosi lakos nem is tudja, milyen jeles török kori csatahely a szülőföldje. Nem a csólyospálosiak bűne. Hazánk fordulatos történelme magyarázza ezt az országos és helyi emlékezet-kihagyást is. Még 30 év se telt el ugyanis a csólyosi csata után, amikor 1686-ban az egyesült nyugati hadseregek az ausztriai Habsburg-ház vezetésével kiűzték a törököt Budáról, és megindult az ország teljes visszafoglalása.
Magyarországot tehát nem a magyarok, hanem idegen hatalmak szabadítják fel a török iga alól. Természetesen nem a magyarok számára, hanem saját magának. Betelik tehát Zrínyi Miklós jóslata: ha a magyarok nem tudnak összefogni a török kiűzésére, akkor Magyarország a terjeszkedő osztrák császárság gyarmata lesz.
Ezt a meggyőződést osztja korának minden valamire való magyar főnemese. Balassi Bálint gróf is, aki kortársa és elvbarátja volt gróf Zrínyi Miklósnak. Zrínyi megérte Balassi Bálint 1659-es csólyosi csatáját, Balassi pedig megérte Zrínyi 1663-64. évi, fényes délvidéki győzelmeit a török felett, majd 1664-ben a csáktornyai erdőkben esett rejtélyes halálát. Közismert a „vadászbaleset”-ről szóló korabeli, hivatalos magyarázat.
Ugyanakkor közismert az is, hogy Zrínyi halálát a magyarság máig egy fölbérelt „osztrák vadkan„-nak tulajdonítja. A Habsburgok ugyanis feltűnő módszerességgel takarítottak el az útjukból minden olyan magyar főembert, aki „a két pogány„, a török és az osztrák császár uralma helyett magyar önfelszabadítást akart.
Az ilyen próbálkozásokról érthető módon nem túl szívesen hallott a felszabadító. Nem véletlen, hogy a csólyosi csatáról szóló feljegyzések ugyanolyan szűkszavúak, mint azok, amelyek Zrínyi vadkanbalesetéről tudósítanak. A Habsburg hódítás után kiépülő ellenreformációs egyház történetírói éppen csak megemlítik Balassa korántsem jelentéktelen délalföldi „kirándulását”, sőt mindinkább „fosztogató” vállalkozásnak állítják be, hisz olyan békét szegett meg, amelyet a két császár egymással kötött a magyarság feje fölött.
A régi szerzők közül említsünk meg néhányat műveikkel együtt, akik ha röviden is, de műveikben megemlékeznek a csólyosi csatáról. Olykor csak az évszámot és az eseményt említik, ám ha ennél többet mondanak, akkor sem a körülményeket részletezik, amelyekből esetleg többet is megtudhatnánk, hanem inkább minősítik – s bizony nem éppen hazafias lelkesedéssel – a történteket és annak magyar szereplőit.
A régi szerzők közül egyik legtárgyilagosabbként ki kell emelnünk Bedekovich Lőrincnek, a Jászkunság jeles térképészének 1799-ből származó kéziratos könyvét. Településlajstromában a „Tsolyós” címszónál ezt írja: „Kis Kun Puszta Félegyháza Várassáé, melyet éjszak felől a’ Majsai Terrenum, napkeletről az Egri Káptalanhoz tartozó Kömpölcz nevezetű, és Szegedi Balás puszta, napnyugatról Pálos, és Ágasegyháza Kun Puszták környékezik. A’ földje homokos, és nagyobb részént sovány butzkákbul áll, azért tsak marha legeléssel használtatik. Ezen Pusztárul emlékezetes az, hogy 1659-kben Gróf Balassa Bálint a’ Török előtt szaladván itt a’ nagy sován homok miatt meg-akadott, és a népét-is a’ Törökök el-érték 900 magyar Vitézzeivel együtt, azon dühös Törökök által meg-ölettetett.” (Közli Tóth János, 1976:34-35)
Horváth Péter 1801-ben megjelent „Értekezés…”-e a jászok és a kunok eredetéről, ill. alkotmányáról szintén csak említi ezt a tényadatot, ám ennél többet nem közöl a csólyosi csatáról. Hasonlót mondhatni Pesty Frigyesről (1860-as évek), Borovszky Samuról (1900) vagy Nagy Szeder Istvánról is (1926) és egy sor más szerzőről is. A csupasz tényadathoz ezután már senki sem tesz hozzá semmit. Emiatt nem véletlen, hogy a jelenkor felé haladva már inkább csak helytörténeti munkákban találunk rá hivatkozásokat.
Elsőnek a Fodor Ferenc szerkesztette „Csólyospálos. Tanulmányok Csólyospálos történetéről és népéletéről” (1995:81) c. helytörténeti művet említjük, amelyet Csólyospáloson bizonnyal mindenki ismer. A másik megemlítendő mű a Marjanucz László szerkesztette „Üllés története és népélete” (2004), melynek 110. oldalán ez olvasható: „Szinte magától értetődő, hogy … a gazdagság szemet szúrt a hajdúknak, végvári lovas portyázóknak, a végházakból elbocsátott kóbor katonaelemeknek, fizetetlen zsoldosoknak, akik gyakran megsarcolták, kirabolták a lakosságot, hatalmaskodva garázdálkodtak velük szemben. Minden ürügyet felhasználtak tetteik igazolásául, főleg a rácok és gazdag tőzsérek, szegedi marhakereskedők voltak a bögyükben, akiket rendre (talán nem is alaptalanul) »törökösséggel« vádoltak. Hiába lépett fel ellenük a nádor, évente többször is megjelentek, öltek, raboltak, erőszakoskodtak. Egy ilyen eset alkalmával történt 1659-ben, hogy »Balassa Bálintnak egy … fosztogató kirándulásra lejött kilencszáz főnyi csapatát a török Csólyos pusztán levágta.« …”
Amint látjuk, a szintén szűkszavú mai említések vagy továbbörökítik Balassa Bálint és vitézei délalföldi hadivállalkozásának korábbi torzított, osztrákhű megítélését, vagy csupán annyit „kozmetikáznak” ezen a képen, hogy elhagyják a negatív felhangokat. Ám arra máig senki se vállalkozott, hogy a csólyosi csatát elhelyezze a kor „két pogány közt” őrlődő magyarságának saját politikai cselekvéssorában. Pedig nyilvánvaló, hogy ennyi embert a puszta zsákmányért, még ha az élelem is volt, felelős hadvezető nem áldozhatott fel. Mélyebb értelme, távlatosabb célja kellett lennie ennek a különben „őrült” haditettnek. Ezért fontos, hogy a csólyospálosiak az évfordulón tudomást szerezzenek arról, hogy milyen hősi helytállás tanúja volt szülőföldjük 355 évvel ezelőtt, és méltó módon, megtartó emlékezetükbe véssék az eseményt.
Dr. Győri-Nagy Sándor
kultúrökológus, ny. tszv. egyetemi docens
Kiskunmajsa, 2014. április 17.