Szombat este a Budaörsi Latinovits Színházban a Rekviem egy álomért című darab volt műsoron, ami a drogfüggővé válásról és kábítószertől tönkrement életekről szól. Az előadás után annak születéséről és a felkészülés során szerzett élményeikről beszéltek az alkotók a közönség előtt, illetve dr. Zacher Gábor toxikológus szakember közreműködésével, a hallgatóságot is bevonva elemezték a függőségeket több szempontból.
A Rekviem egy álomért című darabot szeptember 4-én mutatta be a Budaörsi Latinovits Színház. (Magáról az előadásról akkor ITT írtunk.) A Berzsenyi Bellaagh Ádám által rendezett előadás az azonos című regényből készült (írta Hubert Selby), amelyet a kétezres évek elején megfilmesítettek, a beszélgetés során a budaörsi előadást azzal is összehasonlították. A színpadi verzió szövegkönyvét az előadás dramaturgja, Németh Nikolett írta, aki elmondta, hogy azért érzi nagyon aktuálisnak a történetet, mert nem lehet leszűkíteni a heroin-függőségre, bármilyen függőségről szólhat, ami valamilyen formában mindenki tetten érhet magán.
Bár a történet amerikai, és nem lehet teljesen a magyar viszonyokra átültetni, lényegében nem is kell. Hangzott el a kábítószerek hatása az emberi szervezetre az mindenhol egyforma.
Az beszélgetés moderátora Bodnár Éva volt, aki a színház kommunikációs és sajtóreferense, ő első körben arról kérdezte meg a színművészeket, hogy mi alapján, illetve mi segített nekik darabbéli karakterük megformálásához. Takács Katalin, a tévé- és gyógyszerfüggővé vált anya szerepének megformálásához idősebb, beteg családtagjai – főként nők – állapotára történő visszaemlékezés járult hozzá.
Zacher Gábor megjegyezte, hogy Magyarországon is voltak olyan fogyasztó szerek, csak már betiltották, amik hatása arra épül, hogy stimulánsok, s ezért rá lehetett szokni. Egyébként kitért arra is, hogy ma már nem televízió-függőségről beszélhetünk, hanem inkább sorozat-függőségről, ami széles körben érinti az embereket, egyébként őt magát is – mértékkel. Ő magáról mindig elmondja, hogy csokoládé, dohány, futás függő és munkamániás, és vallja is, hogy szenvedély nélkül lehet élni, csak nem érdemes, de ugyanakkor hozzáteszi: csak bizonyos keretek között megtartva, anélkül, hogy átesnénk a ló túlsó oldalára, amire azonban nem mindenki képes.
Fröhlich Kristóf elmesélte, hogy gimnazista korában egészen közeli barátai lettek kábítószer-függők, sajnos elég volt erre visszaemlékeznie, hogy tudja, milyen figurát kell megjelenítenie. Véleménye szerint az általa megformált szereplő, Harry, nem tudott beletörődni társadalmi és anyagi helyzetébe, amibe beleszületett, vágyik ki onnan, de ez nem tud megvalósulni. „Szerhasználat esetén nemcsak a fizikai függőség a probléma, hanem hogy egy űrt akar betölteni az ember az életében, s főleg a lelkében. És ezek a szerek nagyon könnyen elhitetik az emberrel, hogy minden rendben lesz és minden jó lesz” – fogalmazott.
A történetben a heroin a főszereplő, amiről Zacher Gábor elmondta, hogy alig van jelen ma Magyarországon, 60-80 aktív szerhasználó van, és kb. 400-an valamilyen helyettesítő terápián (régebben elterjedtebb volt, akkor kb. 1000-1200 embert érintett).
Nagy Katica a felkészülése során sok filmet nézett meg és sokat olvasott a kábítószer-függőségről. Ráadásul ők, színészek kaptak egy segítőt, aki valaha morfinista volt és saját tapasztalatairól tudott beszámolni. Katica számára az volt a legkülönösebb az egészben, hogy az utánajárást követően, amikor már utánozni tudták a testi tüneteket, azok hatására a belső gesztusok maguktól kialakultak.
Szóba került, kábítószer-függőség tekintetében van-e valamilyen különbség a férfiak és a nők között? Zacher Gábor elmondta, hogy igazából nincs, de sok az olyan történet, hogyha a fiú szerhasználó, a lány vagy elhagyja, vagy ő is rászokik. Sajnos olyan is megtörtént, épp Budaörsön, amikor egy fiú a barátnőjének első alkalommal túl sok heroint adott be és a lány belehalt. A leszokás folyamatában azonban úgy nyilatkozott az orvos, hogy tapasztalatai szerint a lányok erőszakosabbak, ami alatt azt érti, hogy nem szívesen csökkentetik a helyettesítő gyógyszerek mennyiségét idővel. Ugyanis manapság már nem olyan drasztikus az elvonókúra, először hasonló hatású gyógyszerekkel enyhítik az elvonási tüneteket – van, aki évek óta így él viszonylag normális életet -, majd fokozatosan igyekeznek azt leépíteni.
Böröndi Bence felvázolta, az általa játszott szereplő honnan érkezik, mi ellen lázad, s így meg lehet érteni, miért vonzó számára a kábítószer. Ezt Zacher Gábor alátámasztotta azzal, hogy ez Magyarországon is így van, az intézetben nevelkedett fiatalok nagy hátránnyal indulnak az életben, mert eléggé hiányos, lyukas az a szociális háló, aminek meg kéne őket tartania, így könnyebben belekerülnek a kábítószer csapdájába.
Felmerült egy olyan kérdés is, ha nem olyan népszerű a heroin most, akkor miket használnak manapság? És tulajdonképpen ekkor derült ki, hogy nem is a kábítószer- használat a legnagyobb probléma ebben az országban. Húszezerre tehető a kábítószer-függők száma, de emellett van nyolcszázezer alkoholista! Százötvenezer nyugtatószer-függő, kétszázezer a hashajtó-függő, huszonötezer orrcsepp-függő, és három millió fölött van a közösségi média függők száma.
Berzsenyi Bellaagh Ádám, a rendező elmondta, hogy természetesen tudja, hogy sokan látták annak idején, húsz éve a filmet, de arra volt kíváncsi, hogy azt a sokkhatást, megrendülést, amit a film eszközeivel, képi eszközökkel ki tudnak váltani a nézőkből, azt vajon sikerülhet-e színpadon, más eszközökkel, a szöveggel és a színészi játékkal, jelenléttel ugyanúgy elérni. Takács Katalin azonmód meg is kérdezte a közönséget, hogy sikerült-e elérniük, nyilatkozzon olyan, aki látta a filmet is. Elhangoztak különböző vélemények, de végül Zacher Gábor zárta rövidre a vitát azzal, hogy nem lehet elvárni egy színdarabtól, hogy ugyanúgy hasson, és végeredményben a közönség soraiból felszólalók is azon a véleményen voltak, hogy jó megoldások jól érzékeltetik a lényeget az előadásban is.
És végül a szakember, a színészek és a közönség azt is megbeszélték, művészi értékein kívül miért hasznos, egy ilyen témájú előadás. Zacher Gábor elsősorban nem is azt, hanem a kábítószer-függőségről írt könyveket, melyeket maguk a szerhasználók írtak, tartja fontosnak, amikből megismerhető ez a világ. És inkább onnan ismerjük meg, mint a saját bőrünkön, mert akkor úgy járunk, mint azok írói. „Úgy is közel lehet kerülni a kábítószerhez, hogy nem próbáljuk ki” – mondta, és hozzátette, bőven elég az, ha megnézzük ezt a színdarabot, mert a színészi játék tökéletesen visszaadja az elvonási tüneteket például, és mindenki elgondolkozhat azon, kell-e ez neki.
Illetve arra is jó a droghasználatot feldolgozó műalkotás, hogy könnyebben elindulhasson a beszélgetés például szülő-gyerek között, nem csak a kábítószer fogyasztásról, hanem az azt megelőző okokról. A színház ilyen szempontból még jobb is, mint a film, Zacher Gábor szerint, mert sokkal életközelibb egy valódi ember szenvedését látni, mint a távolinak tűnő, elidegenítő képernyőn.
Bodnár Éva arra volt kíváncsi, mit mond az orvos a szülőknek, ha azon aggódnak, gyermekük droghasználatba keveredhet. Zacher Gábor azt válaszolta, a szülő elsősorban azon gondolkozzon el, ő milyen szociális mintát mutatott gyermekének, milyen értékrenddel, jövőképpel rendelkezik. Ennek kapcsán kitért arra, hogy kommunikálni is másképp tud az a szülő, aki már egy későbbi korban nőtt fel, mint az idősebb korosztály, akik a rendszerváltozás előtt volt fiatal és a társadalom összessége is mélyen elítélte az ilyesmit, mint a szocializmus ellenségét. Ugyanígy, nehezíti a helyzetet, ma ez számít menőnek a fiatalok körében és természetesen mindenki meg akar felelni vagy ki akarja vívni társai elismerését, míg ez régen kimerült abban – például Zacher Gábor és gyerekkori barátai esetében -, hogy ki meri leverni a közös „ellenség”, a csősz kalapját. (A csősz, azaz a parkőr eredetileg szemétszedésre használta a szúrós botját, de gyakran a gyerekek labdájának kiszúrására is.)
S hogy mikor kezdjünk el gyermekeinkkel a kábítószerekről beszélgetni? Akár már négy-ötéves korában, amikor például a Kisvakond találkozik a hallucinogén anyagokkal, a gomba képében. És érdekes, hogy az Alice Csodaországban is egy szerhasználó hallucinációiból született (igaz, ő dadogás ellen szedett be valamit). A szakember javasolja, hogy meg kell tanítani a gyerekeket arra, hogy ilyen létezik, és azt hogyan kezelje. És amikor majd a társaságában előkerül a kábítószer, és az a jófejség mérvadója, hogy ki meri-e próbálni, akkor tudjon mérlegelni, hogy a társak véleményénél fontosabb, hogy jó döntést hozzon, illetve legyen annyi önbecsülése, hogy nem fogadja el akárki kritikáját. Sőt, ha elő is fordul, hogy kipróbálja, legyen számára természetes, hogy elmeséli otthon a vacsoránál, és akkor a szülő akkor cselekszik helyesen, ha azonnali büntetés helyett megkérdezi, hogy mit adott a gyereknek az a kábítószer? És akkor talán kiderül, mit akart pótolni vele vagy mi az a frusztráció, amin általa akar túllépni? A bizalom felépítésén is múlik, hogy milyen kimenetele lesz egy ilyen esetnek.
Minden embernek van hajlama függőségek kialakulására, bármilyenre, szerencsejátékra, dohányzásra, Böröndi Bence arra volt kíváncsi, hogy gyerekkorban a szülő elejét veheti-e ennek, vagy bizonyos mértékig muszáj a saját bőrén tapasztalnia az embernek. Zacher Gábor erre azt mondta, a genetika csupán 50-60%-ban játszik ebben szerepet, a többi, a hangsúlyosabb fele, az a minta, hogy mit lát otthon a gyerek, a szülei hogyan viszonyulnak például az alkoholhoz, illetve az a már említett tényező, hogy keletkezik-e olyan űr, hiány a fiatalokban, ami megbeszélés nélkül marad, vagy fel sem ismerik.
A beszélgetés végén megállapították, hogy tulajdonképpen szinte mindenkinek van függősége, a lényeg úgyis az, hogy mennyire tudjuk a függőségünket keretek közé szorítani. És ezt a keretrendszert is lehet tanulni, illetve megszokni, hogy a későbbiekben se okozzon problémát, ilyen például az, amikor a tinédzsernek nincs megtiltva, hogy a számítógépen játsszon, de csak korlátozott mértékben, s az engedett időt nem átlépve. Ilyen módon együtt lehet élni a függőséggel.
