Túl négyszázezer kilométeren

„Az NDK ellen versenyeztünk, életemben először a válogatottban. Akkor láttam először Mecser Lajost. Talán ezerötszázat, talán háromezret futott. Nagyon csúnyán vonszolta magát, és nyögött közben.

Azt hittem, hamar feladja. Nem adta fel. Sem akkor, sem később. Soha. Inkább még gyorsabban futott. És nyert. Sokszor, nagyon sokszor nyert. Igen nagy atléta lett belőle” – ezt a Nemzetközi Atlétikai Szövetség (IAAF) későbbi főtitkára, Gyulai István mondta róla.

A nagy futó, a huszonkétszeres magyar bajnok Mecser Lajos ma már nyugdíjas, és nem atlétákat, hanem méheket nevel.

– Miért ragaszkodott ahhoz, hogy itt, a Salgó Hotelben találkozzunk?– Ez kellemes hely, közel van a tarjáni lakásomhoz, és itt, a Salgó vára alatt zajlott két hete a Zenthe Ferenc-emlékfutás, amelyen százötvenen vettek részt, köztük több külföldi is. A legendás színművészről kevesen tudják, hogy Salgótarján szülöttje, és mi ily módon is szeretnénk neki emléket állítani.

– Ez igaz, sokaknak más jut eszébe manapság Tarjánról.– Sajnos igen, és ez nagyon szo¬morú. Ha Győzike vécére megy, az már címlapsztori. Hihetetlen, mennyire elrontották, lezüllesztették ezt az országot. A nemzetnek nincs erkölcsi tartása. Ma már nincsenek értékek, példaképek, ideálok, pontosabban olyanok, akiket követni lehetne.

– Ez az önök hibája is, hogy a sportban is alig akad olyan egyéniség, akire igazából felnézhetnének a gyerekek.– Valószínűleg ebben van némi igazság.

– Ráadásul az atlétikában, pontosabban a futásban már évtizedek óta alig játszunk még epizódszerepet is. Mit gondol, miért estünk ennyire vissza?– Ez az oktatásból fakad. Elemi dolgokat nem tanítanak meg a gyerekeknek. És én azt is hiányolom, hogy már nem létezik a szülő–gyerek–tanár kapcsolat. Nincs, aki megmondja a gyereknek, miben tehetséges, vagy ha meg is mondja, akkor azt a szülő nem veszi figyelembe. Vannak dolgok, amik megkerülhetetlenek. Ha a gyerek nem tud alázattal sportolni, akkor nem is fogja vinni semmire. A ház is összedől alap nélkül.

Bármennyire is fáj sokaknak, az egészséget nem lehet pénzért megvenni, szükséges hozzá az állandó testi aktivitás: a munka és a rendszeres sport. Én még mindig, így, hatvanhét évesen is arra törekszem, hogy naponta egyszer legalább a duplájára emeljem a pulzusom.

Egy jókora kiizzadásra minden embernek naponta egyszer szüksége van. Ezt pedig már a gyerekekkel tudatosítani kell, ráadásul ők még könnyebben ránevelhetők erre. Ezért is vállalok el örömmel olyan emlékfutásokat, amelyek tanító célzatuk mellett a testedzést, a sport adta fair play-t is átérezhetik a gyerekek, s ez a mindennapi életben is óriási hasznukra lesz.

– De visszatérve a futásra, más európai nemzetek atlétái, pontosabban a fehérek nem játszanak főszerepet a világ élvonalában. A színes bőrűek uralják a sportágat. Ez azért nem az oktatás miatt van.– Igen, ez nem. Ez bizony genetika. De a magaslati emberek is jobban bírják a terhelést, mint mi. Meg az is sokat számít, hogy az afrikaiak természetes edzésben vannak, futva járnak, és ez az őseiktől öröklődött. A természetes talajnál nincs jobb futófelület. Persze, tudom én jól, hogy a maratonit is leginkább csak a feketék nyerik meg, de évente két-három, aszfalton teljesített hosszú távú verseny még simán belefér.

– És a dopping?– A maiakat nem tudom, mi nem doppingoltunk. C-vitamint meg szőlőcukrot szedtünk. Az NDK-sok azonban sokat áldoztak erre, az eredményeiket ismerjük. Tetszik vagy sem, de így volt. 1968-ban Mexikóban, az olimpián harminc olyan gyógyszer volt, amelyet nem tudtak kimutatni. A rakéta–ellenrakéta elv működött. Ha én tudtam róla, bizonyára a fejesek is, de nem tettek ellene. Bizonyára ez ma sincs másképpen.

– Akkor, amint hallom, esélyünk sincs a felzárkózásra. Maradunk a futottak még kategóriában.– Rengeteg mindennek kellene változnia ahhoz, hogy csak azt mondhassuk, legalább elindultunk fölfelé. És ebben csak kismértékben ludas a hazai edzőtársadalom.

– Ha ilyen tisztán látja a hibákat, miért nem állt edzőnek?– Én már az amatőr világban profi módon gondolkodtam, és ez sokaknak nem tetszett akkoriban. A lányommal régebben edzősködtem volna, de elment a kedvem. Az egyik lakótelepi iskola tanulóit tanítottam atletizálni. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy a gyerekek nem köszönnek a felnőtteknek, és hogy mennyire lezüllött az értékrendjük. Megpróbáltam őket kicsit az életre is nevelni, de reménytelennek tűnt.

A tanár azt mondta, túl kemény vagyok, így hagytam az egészet a francba. Felnőtteket edzeni pedig nem volt lehetőségem. Azt is látnom kellett, hogy a focira tízszer annyi pénz jutott, mint az egyéni sportokra. Így nem láttam értelmét belevágni, szélmalomharcot vívni.

– Jöttek helyette a vattacukrok. Azok legalább tisztelettudóak, nem szólnak vissza.– Anyagilag nem álltam valami fényesen, ezért egy időben kénytelen voltam vattacukrot árulni. Ami akkor jó ötletnek tűnt. Az iskolák előtt árultam, de nem szívesen csináltam, eléggé megviselt idegileg.

– Sokat reklamáltak a túl ragacsossá vált ifjú vevők?– Nem is gondolná, mennyire stresszes egy meló az.

– Űzi még az ipart?– Á, már rég nem. Abbahagytam. Aztán voltam ruhatáros és vízóra-leolvasó is, de már azzal sem foglalkozom.

– Miből él most?– Nyugdíjas vagyok, nyolcvanezer forintot kapok, de hát ez semmire sem elég. Így most mellékesen méhészkedem.

– Honnan jött az ötlet?– Berekfürdőn futottam, edzettem, és láttam egy kaptárt. Érdekelt a dolog. Odamentem az öreg bácsihoz, és ő mesélni kezdett a méhekről. Tetszett az egész, főleg az, hogy ők szemből szúrnak. Minálunk ez nem jellemző. Húsz éve vágtam bele, és megszerettem őket. Minden állatnak lelke van. Aki nem tud azonosulni velük, az ne tartson állatot.

– Mennyi ideje marad így a futásra?– Azért arra mindig marad. Még ha nem is olyan intenzitással, mint régen, de ez örök szerelem. Rendszeresen kapok meghívást nemzetközi veteránversenyekre. Így indultam Szalonikiben, Belgrádban, Németországban és sok más helyen.

– A nyögések is a régiek még?– A légszomj megmaradt. Azt mondják, pontosan úgy futok, ahogy ötven éve, mikor 1960-ban ifiválogatottként felfigyeltek rám.

– Akkoriban azt hitték, hogy száz méter után összeesik, és meghal. Beszéltem az egyik versenytársával, aki azt mondta, roppant zavaró volt ez a zihálás, hörgő lélegzés. Ez egyfajta elterelő hadműveletnek is beillett, nemde?– Nem. Egyszerűen ilyen vagyok. Nem akartam én senkit sem megtéveszteni, idegesíteni, felbosszantani. Megjegyzem, ma már más hang is kíséri a futásomat. A megkopott térdízületeim pattogása méterekről hallható.

– Az 1968-as mexikói olimpián mégsem tudta megtéveszteni az ellenfeleket, csupán a huszonnegyedik lett. Pedig a világverseny előtt Stockholmban az ötezer méteren új országos csúcsot állított föl, amelyet aztán csak harmincnégy év után tudtak csak megdönteni.– Az az edzésmunka, amelyet itthon elvégeztem, magaslati szinten már nem volt jó. Pedig napi ötven kilométert futottam, s az akkori formám a harmadik, negyedik, ötödik helyre minimum jó lett volna Mexikóban.

– Tudom, mindenki többet, jobbat várt öntől, Mecsert az éremesélyesek között emlegették itthon. Nagyot csalódott?– Persze. De nemcsak én szerepeltem le, hanem az összes tengerszinti versenyző. A magaslat a vártnál is erősebb volt, legyőzött.

– Nem sejtette, hogy kudarc várhatja?– A próbaolimpián már éreztem, hogy nem lesz jó, de azért erre nem számítottam.

– Edzője, Híres László állítólag vérrel írt levelet a minisztériumba, hogy vigyék ki őt is az olimpiára, mert Mecser csak így, vele tud jó eredményt elérni. Igaz ez a legenda?– Ez nem legenda, valóban így történt. Híresen fanatikus ember volt, de hülyeséget csinált ezzel a véres levéllel. Egy-két dolgot tanultam tőle, de volt, hogy ott hagyott, és fél év után találkoztam vele ismét.

De nem estem kétségbe, megoldottam, magam állítottam össze az edzésprogramomat. Szuggeráltam magam, hogy ki kell jönnie az eredménynek. És Stockholmban ki is jött.

– Harmincnégy év után egy belgiumi versenyen sikerült ezt a szakállas rekordot megdöntenie Csillag Balázsnak. Haragudott rá emiatt?– Á, dehogy. Sőt megkerestem, és gratuláltam neki. Nagyon rendes srác, örülök, hogy ő „győzött le”. Azt mondta, hogy ezután sokkal nagyobb futónak tart engem, mint saját magát, hiszen 1968-ban én a világ elitjét utasítottam magam mögé.

– Arra gondolt már, kiszámolta, hány kilométer lehet a lábában?– Versenyzőkoromban napi ötven, havi ezerötszázharminc kilométert is begyűjtöttem, ma már azért ennél jóval kevesebbet megyek, de még mindig futok. Úgy becsülöm, a négyszázezren már túljutottam. Azaz megjártam a Holdat oda-vissza. De újra már nem indulnék el.

Mecser Lajos/IAAF.org

Pályakép Mecser Lajos (1942. szeptember 23., Bükkaranyos), hosszútávfutó, SBTC22-szeres magyar bajnok, 5000 m-es síkfutás országos csúcstartó (13:29,2 / 1968. július 3.-2002. július 20.), Európa-bajnoki 2., 10000 m (1966, Budapest), Az olimpiai bajnokok klubjának tagja, Salgótarján és Nógrád megye díszpolgára.(magyarhirlap.hu/ Kiss B. László írása alapján)

 fotó: archív, magyarhirlap.hu, ML,mob.hu