A hétvégén csajos napot tartottunk a barátnőimmel: körbenéztünk a könyvfesztiválon – legszívesebben egész standokat hazavittem volna –, meghallgattuk kedvenc író barátnőm, Anikó könyvbemutatóját, utána pedig beültünk ebédelni (egész délutánra…). Csak mi, négyen, pasik nélkül. Tudjátok, amolyan Szex és New York-módra – vagy Született feleségekként, ahogy másik barátnőm, Eszter fogalmazna.
Mint minden korábbi ebédünknél, mikor kolléganőkként az irodában cseréltünk eszmét két falat spenótos tészta és olaszos csirkemell között, úgy most is igyekeztük megváltani a világot. No, és persze, jól kibeszéltük egymást – szigorúan egymás előtt. Már jó ideje folyt a csevej, amikor is harmadik barátnőm, Viki szájából elhangzott egy mondat arra vonatkozóan, hogy én romantikus alkat vagyok. Nem is nagyon tudtam reagálni, mert kedvenc írónőm, azonnal lecsapott:
„Anita, te nem is vagy romantikus alkat. Ha valaki rózsaszirmokat szórna a földre, egyből az jutna az eszedbe, hogy ezt majd neked kell feltakarítanod!”
Ezen persze, mindannyian nagyot nevettünk, én meg közben azon gondolkoztam: most akkor melyik barátnőmnek is van igaza? Romantikus alkat vagyok, vagy sem?
Ez a sztori rémlett fel előttem, amikor ma eldöntöttem, milyen filmet fogok nézni kikapcsolódásként. Hamar rátaláltam a megfelelőre: Rebel Wilsonnal az Isn’t it romantic című romkomra.
Rebel Wilson és Liam Hemsworth
A történetről: Natalie (Rebel Wilson) szürke kisegér, aki gyerekként imádta a Micsoda nő!-t (közbeszúrás: mindenki imádja ezt a filmet, ugye?), és arról ábrándozott, hogy az a tündérmese vele is megtörténik majd, ha felnő. Az édesanyja persze, jól leteremtette, hogy tündérmesék márpedig nincsenek, ahogy happy end sem, és amúgy is: egy olyan lány – értsd: csúnyácska és duci – úgysem kell senkinek. Huszonöt évvel később folytatódik a sztori, Natalie élete pedig hétköznapibb nem is lehetne: ócska lakásban él New York lepukkant részén, Baxter, a kutyája sosem fogad szót neki, munkahelyén mindenki ugráltatja, vagy épp senki sem veszi észre. Talán két jó dolog van az életében: Whitney és Josh, a munkatársai. És persze előszeretettel hajtogatja, hogy szerelem nem létezik, amit a romantikus vígjátékokban látni, csak mese. Egyszer aztán kirabolják a metrón, beveri a fejét, és mikor felébred, saját rémálmában: egy hiperszínes, virágokkal teli, meleg öri baris, 12 karikás romkomban találja magát. A szarkasztikus és cinikus Natalie egyetlen célja pedig, hogy visszakapja a régi életét. Nem akarom lelőni a poént, de gondolhatjátok, hogy noha romkomparódiának tűnik az eleje, happy end a vége…
Adam Devine, Rebel Wilson és Priyanka Chopra
Miközben remekül szórakoztam a film másfél órája alatt – vannak benne vicces jelenetek, jó poénok –, egy mélyen benne rejlő komoly témára is felfigyeltem. És egyébként nem csak ebben a romkomban. Vicces ugyanis, hogy pár napon belül ez a második ilyen műfajú film – az első az I feel pretty (Túl szexi lány) volt Amy Schumerrel –, amely
ugyanazzal a fontos kérdéssel foglalkozik, vagyis: szereted-e önmagad? Közhelynek hangzik, tudom, de tegye fel a kezét, aki valóban szereti magát, tetőtől talpig! … Na, ugye!
Hogy miért is fontos ez? Mert ha tiszteled, szereted azt, aki vagy, és tisztában vagy az értékeiddel, akkor lehetsz igazán sikeres és boldog.
Amy Schumer
A Túl szexi lányban Renee (Amy Schumer) folyamatosan azzal küzd, hogy vékony, csinos legyen, mindent megtenne – és meg is tesz – azért, hogy úgy nézzen ki, mint egy modell. Csakhogy minden hiába. Majd, mikor beveri a fejét – jé, micsoda párhuzam! –, és úgy ébred fel, hogy csodás alakja van – miközben semmi sem változott –, egyből jól érzi magát a bőrében. És ezt mások is észreveszik. Nem ismer lehetetlent: megszerzi álmai melóját, összeszed egy egész cuki pasit, és ő lesz a szexistennő. Amikor pedig rádöbben, hogy sosem nézett ki máshogy – szebben, jobban –, arra is rájön: a változásnak valójában magában – a fejében – kell(ett) bekövetkeznie. Azaz: annyi kellett, hogy higgyen magában. Abban, hogy bármi lehetséges, hogy egy átlagos nő, mint ő, is lehet szép, vicces, kedves, érdekes, szexi és valakinek az egyetlen.
Bár az Isn’t it romantic Natalie-je a film szerint nem küzd azzal, hogy elfogadja a testét, a csini modell mint kontraszt azért itt is megjelenik, ahogy a mondanivaló is ugyanaz: a változást önmagában kell keresnie. Ha elhiszi, amit mások mondanak róla, vagyis azt, hogy egy senki, akkor az is lesz. Egy szürke, láthatatlan kisegér. A giccses romkomból pedig csak akkor találja meg a kiutat, amikor megérti: nem az kell, hogy belé szeressenek, hanem az, hogy ő szeresse saját magát. Annak köszönhetően pedig, hogy elkezd bízni a képességeiben, kiállni magáért, szeretni azt, aki, a külvilág számára is láthatóvá válik.
Klisés? Meglehet.
Megfontolandó? Mindenképp.
Amy Schumer és Rory Scovel
Ja, és hogy mi a helyzet azzal: romantikus alkat vagyok-e, vagy sem? Nos, ki számít romantikusnak?
A) Az, aki hisz a Hamupipőke-féle sztoriban, melynek annyira tökéletes a vége, hogy már akkor (vatta)cukormérgezést kapsz, ha csak nézed?
B) Vagy az, aki azt a filmet szereti, amelyik a maga nyers, szarkasztikus, ám okos és vicces módján ugyan, de happy enddel végződik?
Igaza volt Anikónak, aki a rózsaszirmos hasonlatot mondta. Ugyanakkor igaza volt Vikinek is, mert a romantika sokféle lehet: például olyan, hogy hülye fejet vágva együtt karaokézol azzal, akibe oltárira bele vagy esve. Nekem valami ilyesmit jelenti a romantika.
És neked?
Fotók: imdb.com