Interszexuális középtávfutás
2016 augusztus 20., 08:05
Transznemű súlyemelés
Kevés sportolóról írtak annyit az olimpia előtt, mint az új-zélandi Laurel Hubbardról. Olyanról biztosan nem, aki egy olyan rétegsportban indul, mint a női súlyemelés, és még abban sincs reális esélye a győzelemre. Hubbard azonban így is megmozgatta a világnak még a versenysport iránt kevéssé érdeklődő részét is, mert vele kapcsolatban jót lehet vitatkozni 2021 egyik kedvenc témáján: a genderen.
Laurel Hubbard lesz ugyanis az olimpiák történetének első, vagy legalábbis nyíltan első transznemű sportolója.
Hubbard nő, de 1978-ban biológiailag férfinak született. Fiatalkorában mérsékelten sikeres súlyemelő volt Új-Zélandon, ahol ennek a sportnak nincsenek igazán nagy hagyományai. 23 éves korában abba is hagyta. A 2010-es években azonban Hubbard nő lett. Nem csak annak vallja magát, hanem az ehhez szükséges hormonkezeléseket és műtéteket is elvégeztette, azaz transznemű nő lett, és új életében ismét kedvet kapott a súlyemeléshez.
Laurel Hubbard így 2021-ben már 43 éves nőként teljesítette az olimpiai kvalifikációhoz szükséges szintet, és indulhat Tokióban a női súlyemelők 87 kilónál nehezebb súlycsoportjában. Nem ő a szám esélyese, az alig 21 éves, világcsúcstartó Li Venven a súlyemelés két szakágában, lökésben és szakításban egyaránt jóval többet tud emelni Hubbardnál, összetettben pedig 50 kilóval jobb nála. Bár Hubbard a négy évvel ezelőtti világbajnokságon ezüstérmet szerzett, ma csak 15. a világranglistán, és az olimpián induló versenytársai közt is csak a negyedik. Ha jó napja van, talán felállhat a dobogóra
Azon nincs vita, hogy Hubbard a Nemzetközi Olimpiai Bizottság szabályait tökéletesen betartva versenyezhet az olimpián. A NOB először 2003-ban foglalkozott komolyabban a transznemű, nemváltáson átesett sportolók kérdésével, és akkor arra jutottak, hogy a transznemű sportoló indulhat az olimpián, ha
- műtéti úton megváltoztatta a nemi jellegzetességeit, tehát például megszabadult a heréitől vagy petefészkétől;
- jogilag átesett a nemváltoztatáson;
- és olyan hormonterápián esett át, ami „minimálisra csökkentette a nemi jellegzetességeiből fakadó előnyeit”.
2015-ben a NOB megint nekifutott a szabályozásnak, és az előírások közül kivették az elsőt, a műtéti előírás követelményét. Az új rendszerben nőből férfivá váltó transzneműek bármilyen megkötés nélkül indulhatnak az olimpiákon, míg a transznemű nőknek elég, ha legalább négy éve jogilag is nők, és be tudják bizonyítani, hogy a tesztoszteronszintjük legalább egy éve nem haladja meg a 10 nmol/litert.
Laurel Hubbard 2021-ben nemcsak a 2015-ös szabályozásnak felel meg, hanem a jóval szigorúbb 2003-as feltételeket is bőven teljesíti. Ezzel azonban nincs lezárva a kérdés, sőt, igazán itt kezdődik a vita. Az világos, hogy a jelenlegi szabályozás szerint Hubbard indulhat Tokióban. Az viszont nem, hogy ez igazságos-e a többi sportolóval szemben, és összeegyeztethető-e a versenysport alapjával, a fair playjel.
Akinek rémlik, hogy mintha öt éve, a riói olimpián már lefutottuk volna ezt a kört, jól emlékszik.
Akkor Caster Semenya került a gendervita kereszttüzébe azzal, hogy interszexuálisként nyerte meg a a női 800 méteres síkfutást. Azóta tudjuk, hogy a dobogón mellette álló két futó, a kenyai Margaret Wambui és a burundi Francine Niyonsaba is interszexuálisok.
Interszexuálisnak azokat az embereket nevezzük, akik elsődleges nemi szerveik és/vagy másodlagos nemi szerveik tekintetében nem határozhatóak meg egyértelműen férfiként vagy nőként. Semenya például nem a nők XX, hanem az általában férfiaknál megjelenő XY kromoszómákkal rendelkezik, és jóval magasabb a tesztoszteronszintje, mint a nőknek, de ennek ellenére férfinak sem tekinthető.
Ezzel szemben a transzneműek, mint például Laurel Hubbard, olyan emberek, akik életük során megváltoztatják azt a nemüket, amelynek biológiai jellegzetességeivel születtek. Ez a változtatás a tesztoszteronszint csökkentésétől radikális műtéti beavatkozásokig bármi lehet, de – legalábbis a tudomány mai állása szerint – ha Hubbard férfiként XY kromoszómákkal született, azt nem tudja XX-re változtatni.
Az interszexualitás és a transzneműség tehát két teljesen különböző dolog, a versenysport szempontjából azonban ugyanazt a problémát vetik fel: ki indulhasson a nőknek fenntartott versenyeken? Csak azok a nők, akik XX kromoszómákkal egyértelműen női nemi szervekkel születtek, vagy magukat nőként identifikáló interszexuálisok és életüket férfiként kezdő transznemű nők is?
Ahhoz, hogy erre a világ jó választ adhasson, azt kellene tudni eldönteni, hogy ezek az interszexuális és transznemű sportolók olyan előnyt élveznek-e az „igazi” női vetélytársaikkal szemben, amit utóbbiak képtelenek leküzdeni.
Semenya esetében öt éve az volt a tudományos konszenzus, hogy igen. Az akkor a 444-en idézett két sporttudós szaktekintély, a dél-afrikai Ross Tucker valamint a transznemű sportolóként, sporttudósként a téma specialistájának számító Joanna Harper egyaránt azt mondták, hogy Semenya a magas tesztoszteronszintjének köszönhetően tudja szinte kocogva is lefutni a női mezőnyt.
Hubbard esetét azonban már Tucker és Harper sem látják egyformán. Harper szerint az a tény, hogy a súlyemelést eleve különböző súlycsoportokban rendezik meg, csökkenti a transznemű nők és a többi versenyző fizikai adottságai közötti különbségekből fakadó előnyöket. Szerinte a hormonterápia ugyan nem változtatja a transznemű nőket ciszneművé, azaz olyan nővé, akinek a neme ugyanaz, mint amivel biológiailag született, de nem is ez a lényeges kérdés, hanem hogy transznemű és cisznemű nők összemérhetik-e a képességeiket fair versenyen. Szerinte valószínűleg igen.
Tucker viszont azt mondja, hogy nem. A Timesban írt cikkében hosszasan sorolja, hogy az egyes sportágakban mennyivel jobbak a férfiak, mint a nők. 11 százalékkal gyorsabban futnak és úsznak, 30 százalékkal pedig erősebbek, de például a felsőtestük ereje 60 százalékkal, az ütőerejük pedig 260 százalékkal nagyobb a nőknél. Ezek a különbségek leginkább a férfiak pubertáskori fejlődésének köszönhetőek, amiért elsősorban a tesztoszteron felelős.
Hubbard pedig átesett ezen a pubertáson, ami olyan előnyökhöz juttatta, amiket semmilyen műtét vagy hormonkúra nem tud semmissé tenni. A tesztoszteronnak köszönhetően a férfiak csontjai hosszabbak és erősebbek, szívük és tüdejük is nagyobb. Ezeknek a fiziológiai jellegzetességeknek köszönhetően érnek el jobb eredményeket a legkülönbözőbb sportágakban a nőknél, és ezek a jellegzetességei Hubbardnak is megmaradtak, hiába termel a szervezete 2013 óta elenyésző mennyiségű tesztoszteront.
Bár kevés az ezzel kapcsolatos kutatás, 2020-ban tudósok arra jutottak, hogy a férfiak 30 százalékos előnnyel indulnak a nőkkel szemben a súlyemelésben.
Ebből az előnyből egy férfinak született transznemű nő csak körülbelül 5 százalékot veszít el 12 hónapos tesztoszteron-csökentő kúra után.
Tucker összességében azt mondja, hogy a NOB jelenlegi szabályozása a transznemű sportolókról összeegyeztethetetlen minden sportverseny három alapkövetelményével: hogy a versengés legyen fair, biztonságos, és mindenki indulhasson rajta, aki akar. Szerinte ha a transznemű nők is elindulhatnak a nőknek fenntartott versenyeken, az nem fair a cisznemű nőkkel. Extrém esetben pedig nem is biztonságos, hiszen bele lehet gondolni, hogy milyen sérülésekhez vezethetne, ha például női ökölvívásban olyan transznemű nők is indulhatnának, akik 260 százalékkal nagyobb ütőerővel születtek ellenfeleiknél.
Azt, hogy Hubbard teljes jogú nőként élhesse az életét, még azok a vetélytársai sem vitatják, akik tiltakoznak az ellen, hogy az új-zélandi nőként indulhasson a tokiói olimpián. A belga Anna Vanbellinghen például arról beszélt, hogy nem személyesen Hubbardot akarja támadni, és teljes mellszélességgel kiáll a transznemű közösség mellett, de „mindenki, aki emelt már súlyt magas szinten, a csontjaiban érzi, hogy ez a különleges helyzet nem fair a sporttal és a sportolókkal szemben”.
Vannak egyébként bőven olyan indulói is a női szupernehézsúlyú súlyemelőmezőnynek, akiknek semmi bajuk nincs Hubbard indulásával. Jó lenne tudni maga Hubbard véleményét is az ügyről, de ő nagyon nem szeret nyilatkozni. Amikor igen, akkor általában csak annyit mond, hogy
köszöni a támogatást, és nagyon örül, hogy azt csinálhat, amit szeret: súlyt emelni.
Hubbard indításának azonban van még egy kellemetlen leágazása is. Aki kicsit is ért a versenysporthoz, az tudja, hogy 43 évesen már nem szokás olimpiai szinten teljesíteni, súlyemelésben, dobogóhoz közeli teljesítménnyel pedig pláne nem. Nem Hubbard Új-Zéland egyetlen szupernehézsúlyú súlyemelőnője, de erejével sikerült nála jóval fiatalabb, jellemzően polinéz és maori származású sportolókat kiszorítania az olimpiai csapatból.
Hubbard fehér, ráadásul az apja dúsgazdag üzletember, aki egykor Auckland, Új-Zéland legnagyobb városának polgármestere volt. Amikor a riói olimpia előtt sokan Semenya és a többi interszexuális futó indulását támadták, azt a kritikát is megkapták, hogy ideje lenne már leszállni arról, hogy egy nem fehér nőnek hogyan kell kinéznie. Hubbard esetében viszont éppen egy idős, fehér, transznemű nő veszi el az olimpiai indulás lehetőségét, álmaik netovábbját a színes bőrű, fiatal, cisznemű súlyemelőnőktől.
Erre a problémára a 87+ súlycsoport augusztus 2-i versenye előtt már nem lesz megoldás, és ha igaza van Ross Tuckernek, akkor utána is csak olyan lehet, ami nem lesz mindenkivel szemben fair. Ha a transznemű sportolókat beengedik a nők versenyszámaiba, abszurd helyzet állhat elő. Annak idején azért születtek meg a női versenyek, hogy ne csak az emberiség 50 százaléka álmodhasson olimpiai aranyról. A transznemű nők megjelenésével viszont a cisznemű nők jelentős részének le kellene mondani álmairól.
Caster Semenya viszont nem lesz ott a tokiói olimpián. Hosszas gondolkodás után az IAAF, a Nemzetközi Atlétikai Szövetség arra jutott, hogy 400 és 1500 méter között távokon csak olyan futók indulhatnak, akiknek a tesztoszteronszintje egy bizonyos hátérérték alatt van. Semenya ezért a 200 és az 5000 méteren próbálkozott, de egyik távon sem sikerült kvalifikálnia magát. Semenyáék vitatják a 400-1500 közötti szabályozás tudományos alapjait, mások szerint jól van ez így. Azt viszont mindenképpen jelzi ez a szabályozás, hogy valószínűleg minden sportágnak a maga jellegzetességei szerint kell megküzdeni azzal, hogy engedjék-e a transznemű nőket a nők közt indulni, és ha igen, milyen feltételekkel.
Hubbard mindenesetre most teljesen szabályosan indul az olimpián. Ügye arra mindenképpen jó, hogy láthatóbbá tegye a transzneműeket, egyúttal pedig rávilágítson arra, hogy az integrálásuk a többségi társadalomba milyen problémákat vet fel. A cinikusok pedig azt is megjegyezhetik, hogy így legalább érdekel valakit az olimpiai súlyemelés, ami egyébként egy ideje már csak kaukázusi és ázsiai doppinglaborok négyévenkénti megmérettetése.
(Források: CNN, Daily Mail, Guardian, Sydney Morning Herald)