Az élet ígérete

A feltámadó szél tarkón lehelte az embereket. A Rákóczi úton hömpölygött a tömeg, késő délután volt, a munkaidő vége, s az időjárás, az immár egyértelműen megkergült, évek óta zavarban lévő időjárás különös divatbemutatót rendezett. Volt, aki nagykabátban, sálban, kesztyűben téliesre vette a figurát, ám akadtak bőven olyanok is, akik egy szál ingben, pólóban, trikóban, rövidnadrágban siettek a dolgukra. Közel egy hónappal karácsony előtt nem volt könnyű eldönteni, hogy az autókban a fűtést, vagy a klímát kapcsolja-e be az ember. Ott bent, a lakásban néhány méterre a hömpölygő tömegtől a férfi szokásához híven a tévét bámulta. Mindig valamilyen sportközvetítést várt, futballt, kézilabdát, bármit, csakhogy kikapcsolja az agyát, és elterelje a gondolatait. Egyébként is sportrajongó volt, s rajongásig szerette a Vasast. Egy pillanatra átfutott a fején, hogy kigurul a lakásból, ki az utcára, hogy részese, vagy inkább része legyen a felgyorsult világnak, a zaklatott hétköznapoknak, de aztán úgy döntött, hogy ma is a négy fal között marad. Hatvanhárom esztendős volt, bár néha úgy érezte magát, mintha kilencvenhárom lenne. Sokszor gondolt rá, hogy a felesége, Évi után kellene mennie, talán az lenne a legegyszerűbb, a legkézenfekvőbb megoldás, ám ő sem különbözött embertársaitól: ragaszkodott az életéhez.
Tizenegy doboz sör pihent a hűtőszekrényben.
Tizenegy doboz sör várt arra, hogy a férfi jobb, lelkesebb, optimistább pillanataiban felhörpintse őket. Az alkohol jó barát, a legkeményebb pillanatokban, vagy épp a legmámorosabb másodpercben átkarolja, segíti az embert. A férfi állapota néhány éve rosszabbra fordult. Az orvosok annak idején előre megmondták neki, hogy ötvenöt esztendős kora után ne számítson túl sok jóra. A mozgása egyre nehezebbé válik, kiszolgáltatott lesz, mások segítségére, támaszra szorul majd, és egyre inkább beszűkül majd az élettere.
Másfél éves korában támadta meg a járványos gyermekbénulás.

A faluban, ahol nagy szegénységben élt a szüleivel, riadtan szaladt össze a rokonság, az apja és az anyja kétségbeesve mondta, szinte jajveszékelve kiabálta, hogy: „Nem mozog rendesen a gyerek lába, jézusom, mi lesz velünk...” Aztán a másik lába sem mozgott már rendesen. Hároméves volt, amikor Budapestre hozták, a Villányi útra, ahol mozgássérült gyerekek gyógyítása, rehabilitációja zajlott. Az akkor még aprócska gyerek semmit sem értett a világból, nem tudta miért nem maradhat az apjával és az anyjával, miért kell ebben a hangos, zajos nagyvárosban idegenek között élnie.
Aztán lassan megszokta, hogy vigyáznak rá. S nem csak vigyáznak rá, de szeretik, pátyolgatják, és bátorítják folyamatosan. Volt ott két melósember, két meglett férfi, akik különös szeretettel fordultak felé. Feltűnt neki, s ezt a mai napig emlegeti, hogy mindkét munkás folyton piros és kék ruhákba öltözött, és állandóan egy Vasas nevű csapatról beszélnek. Tőle is azt kérdezték, tőle, a falusi mozgássérült kissráctól, akinek már nem mozgott rendesen sem a jobb, sem a bal lába: „na Öcsi, milyen drukker vagy?” Öt éves volt, amikor már érdeklődve, sőt izgatottan ült le a tévé elé, mert 1961. szeptember 6-án a képernyőn a Vasas és a Real Madrid futballcsapata játszott Bajnokcsapatok Európa Kupája mérkőzést a Népstadion kilencvenezer nézője előtt. A nehezen mozgó, ám nagyon is életrevaló gyerek tátott szájjal figyelte a mérkőzést, és ma is  kívülről fújja a piros-kékek összeállítását: Szentmihályi – Kárpáti, Mészöly, Sárosi, Bundzsák, Berendy, Mathesz, Pál II, Machos, Farkas, Ihász. A meccset a spanyolok nyerték kettő–nullra egy bizonyos Tejada két találatával, majd a visszavágót Madridban százezres tömeg szeme láttára ugyancsak a királyi gárda nyerte három–egyre, s ezen a meccsen úgy állt fel a Real csatársora, hogy Tejada, Del Sol, Di Stefano, Puskás, Bueno. Öcsi a magyarok ellen. De a gyerek ott, a Villányi úti intézetben ezt nem tudhatta. Kilencéves koráig élt a fővárosban, és a lehetőségekhez képest meggyógyították.

Egészen pontosan két botra támaszkodva jött, ment.

Lehet-e színes szélesvásznú álmokat szőni, kergetni kilencévesen két botra támaszkodva?
A férfi bámulta a televíziót, valamelyik német bajnoki meccset ismételték, és ő figyelte a cseleket, a hangos, hullámzó tömeget a lelátón, és arra gondolt, jó, hogy az a kék autó az ő öreg Corsája még ott áll kint a Rákóczi úton, a parkolóban. Bármikor beleülhet, bármikor világgá mehet – bármikor újrakezdhet mindent.
Illúzió volt mindez.
Ezt pontosan tudta.
Amikor kitanulta a műszerész szakmát, és a kis falujából újra a fővárosba került a Vasas volt ez egyetlen biztos pont az életében. A csapat, amelybe aprócska gyerekként, köszönhetően annak a két melósnak, halálosan beleszeretett. Kijárt a Fáy utcába, s persze a Népstadionba a kettősmeccsekre. Aztán 1981-ben amikor a Vasas még nagycsapatnak számított, a dobogóért, kupagyőzelemért hajtott, a villamoson meglátott egy hölgyet. Van olyan, hogy az ember egyszer csak elmerül a másik tekintetében, lesi, fürkészi az arcát, és tudja, ha nem láthatja újra, ha eltűnik, elmosódik a látvány, akkor valamit elveszített – valamit nagyon elveszített. Bámulta a nőt, és az élet, amely nem akarta, nem hagyta, hogy valaha is fusson, szaladjon, mámorosan ugráljon, kárpótolta őt, hiszen hetekkel később újra meglátta ugyanazt az angyali tekintetet, s nem volt rest, kinyomozta ki a hölgy, hogy aztán nem sokkal később feleségül vegye, és örök hűséget esküdjön neki.
Örök hűséget.
Onnantól kezdve együtt jártak meccsre. Évi ez a földre szállt angyal sikított, amikor Kiss Laci meglódult, amikor Galaschek Peti megcsinált egy pörgő-forgó cselt a kezdőkörben, amikor Váczi Zoli sorra cselezte ki az ellenfelek védőit. A férfi és kedvese szinte minden hazai meccsen ott volt a Fáy utcai stadionban, a Trabant Hycomattal leparkoltak, mindketten a két bot segítségével leküzdötték a lépcsősort, aztán leültek a szokásos helyükre (senki nem merészelte elfoglalni azt...) az óra felőli kapunál a tizenhatossal egymagasságban. Évit hét hónapos korábantámadta meg ugyanaz a járványos gyermekbénulás.

Hosszú ideig nem volt nélkülük Vasas meccs.

A férfi bámulta a televíziót, és kinyitotta a harmadik doboz sört. Próbált nem elmerülni az élményekben, az emlékekben, mert mindig félt a múltidézéstől, de akarva, akaratlanul megrohanták az emlékek, az a meccs 1987 tavaszán Angyalföldön, amikor a Fradi kupavisszavágót játszott a Vasassal. Az Üllői úton egy–egy lett, a visszavágót pedig Nyúl Pista góljával a piros-kékek nyerték. Csaknem megtelt a lelátó, jött sok-sok fradista és nem bírta elviselni a vereséget, a kiesést. A férfi gurult hazafelé a Trabantjával, Évi ott ült mellette, amikor feldühödött fradisták vették körül az autóját, hárman négyen ráugráltak a kelet-német csúcstermékre, miközben nekik halálfélelmük volt. Kész szerencse, hogy a dühödt zöld-fehér sereg egy arra járó buszon Vasas-drukkereket látott, és onnantól kezdve nem velük, a két riadt mozgássérülttel, hanem a leállított, körbevett, megostromolt busszal és a rajta levő utasokkal foglalkoztak.

A Vasas és Évi volt a mindene.

Az asszony néhány hónap szenvedés után 2008-ban hunyt el. A rák gyorsan végzett vele, s a férfi, aki szó szerint végigküzdötte az egész életét, arra gondolt, ha van Isten, akkor ő szívesen találkozna vele, és az arcába üvöltene, hogy miért, miért vette el tőle az élete értelmét. Onnantól kezdve még inkább bezárkózott, és amit az orvosok gyerekkorában jósoltak, az bekövetkezett. Egyre csak rosszabbodott az állapota. Akkor már eladta a Trabantot, később vett egy Berlingót, azt néhány hónapig használta, majd vásárolt egy Opel Corsát, kiszedette belőle az anyósülést, és ment is a kocsival, majd végleg leparkolt a ház előtt.

A kék autó ott áll kiszedett akkumulátorral, mozdulatlanságra ítélve.

Nem adja el, még csak az kéne. Ez a kocsi az övé, ez a gépjármű, amely évek óta nem mozdult a kapocs, a lehetőség az újrakezdésre, a visszatérésre az életbe. Ezért nem adja el, ezrét megy ki, immár kerekesszékkel szinte nap mint nap, hogy megnézze a kék autót. Lesi, fürkészi és eljátszik a gondolattal, hogy beleül, gázt ad, és kimegy a Vasas-pályára. Az új Illovszky Rudolf Stadionba.
Ez egyedül már nem menne. Az állapota rosszabbra fordult, a két bottal való közlekedés lehetetlenné vált, kerekesszékbe kényszerült és segítség nélkül képtelen lenne autóba – a saját kocsijába ülni.Utoljára 2011. augusztus 28-án volt Vasas-meccsen. Puskás Stadionnak nevezett Népstadionban a Fradi ellen játszott a piros-kék csapat, Marian Vlak ült a kispadon. Zűrzavaros időszak volt az, elég ehhez felemlíteni az összeállítást: Ilizi, Kulcsár, Gáspár, Kovács G., Sütő – Simek, Farkas B., Bárányos, Arsic – Daic, Simic. A Vasas nyert kettő–nullra Kovács Gábor és Bárányos találataival, mindössze háromezer-ötszáz néző előtt.
Onnantól kezdve nem tudott meccsre menni.
Nem tudott, vagy talán már nem is mert.

A férfi nézte a tévét, és nem volt benne se düh, se harag, csak valamiféle melankólia, hogy az élet ígérete, a gyerekkor álmodozása, a vágyak megfogalmazása egészen másról szólt. Néhány hónapja kivitték őt Évi sírjához, és nem találta a helyét, igazából nem tudta mit keres ott, mert a nő, az imádott nő mindig is vele volt, az elvesztése után is úgy aludt, hogy fogta a kezében pulóverét, hogy érezze az illatát, a közelségét. Vasas-szurkoló barátai felajánlották neki, hogy kihozzák az új stadionba, még nem szánta el rá magát. Nézi a tévében, az interneten a meccseket.Szomorúan olvassa a híreket, a másodosztályú női kézilabdázókról, a dicső múltú vízilabdázókról és az NB II középmezőnyében álló labdarúgókról. És amikor hívják, amikor azt mondják neki, gyere, viszünk, ott a helyed közöttünk.S talán egyszer rászánja magát. Hagyja, hogy segítő kezek nyúljanak felé, megemeljék a kilencven kilójával és csak vigyék, vigyék, egészen a Fáy utcáig.És ha ott lesz majd az új stadionban, erősnek kell lennie, hogy ne sírjon.
Hogy ne sirassa el az elmúlt éveket, évtizedeket.
Az élet ígéretét.
Hogy hagyta magát becsapni.S olykor belelkesedni.