„Egyszer egy népszámláló ki akart kérdezni. A máját ettem meg szép, nagy szemű babbal, és jó chiantit ittam rá” – jelenti ki pókerarccal Dr. Hannibal Lecter A bárányok hallgatnak című kultuszfilmben. Ültünk a moziban lesokkolva, s azon gondolkodtunk, milyen torzulás vezethet odáig, hogy egy fajtársunkat jóízűen elfogyasszuk. A majd’ huszonöt éve készült film azonban lelépett a vászonról, a fikcióból valóság lett.

Ma a herbál nevű kábítószer a „menő”, mert olcsó, könnyű hozzájutni, de a személyiségben hihetetlen rombolást végez. Van azonban egy másik „gyógynövény-koktél” is, melyről manapság kevesebbet hallunk, ám néhány éve hetente volt tele a sajtó emberevő emberekről, szóló elképesztő hírekkel. A támadások többségének hátterében akkor a „fürdősó-drogként” elhíresült marihuána-származék, a K2 állt. A toxikológusok szerint az ilyen drogot fogyasztók nem válnak automatikusan kannibállá, az emberre támadó kábítószereseknek súlyos mentális problémáik is vannak. A drogos támadások apropóján felmerült a kérdés: mennyire része történelmünknek a kannibalizmus, és mi vihet rá bennünket arra, hogy gasztronómiai célként tekintsünk egymásra?

Mióta világ a világ

A kannibalizmus szó a Carib törzs spanyol nevéből – Caribales, Canibales – származik, s Kolumbuszhoz köthető, aki Amerika felfedezése idején az Antillákon partra szállva az ott talált népeket „kariboknak”, azaz karibi embereknek nevezte, s „barbár” külsejük miatt nemes egyszerűséggel „emberevőknek” titulálta őket. A tudomány háromféle magyarázatot talált az emberhús fogyasztására: a rituális célból történő lakomát, a túléléshez szükséges emberevést és torzult személyiségű embereknél a gyilkolás öröméért történő pusztítást.

Antropológusok szerint a kannibalizmus egyidős az emberiséggel. Régészek a Neander-völgyi feltárásoknál tömegével találtak rovátkolt, alaposan megtisztított embercsontokat, melyből arra következtetnek, hogy az ősember bizony nem átallott felfalni a szomszédját. Egyes elképzelések szerint a mai ember elődeként számon tartott cro-magnoni pusztította ki a Neander-völgyit. Hogy az emberhús fogyasztása fehérjepótlás lehetett (mamut)ínséges időkben, vagy már akkor rituális célokat szolgált, arról a mai napig megoszlanak a kutatói vélemények.

Hamuban sült húspogácsa

A kannibalizmusnak leggyakrabban vallási oka volt. Az aztékok szerint a világot az istenek áldozata teremtette, s az embernek kötelessége ezt az áldozatot nap mint nap meghálálni. Épp ezért a közép-amerikai népnél alaposan megkonstruált szertartása volt az emberáldozatnak. A papok az áldozatul kijelölt foglyokat bódító itallal kábították el, majd rítustáncot járva körülöttük tűzbe lökdösték őket. A szertartás részeként kivágták szívüket, s elfogyasztották a tűz istene, Xiuhtecutli tiszteletére.

Az óceániai pápuák azt remélték, hogy elődeik ereje, szelleme, bölcsessége beléjük száll elhunyt vezetőik elfogyasztásától. A rituálé keretében megfőzött törzsfőnöknek azonban élvezeti értéke is lehetett. Ezt bizonyítják feljegyzések még az 1950-es évekből is, melyek szerint a nők és a gyermekek jót lakmároztak halottaikból. A férfiak inkább disznóhúst ettek, mert annak nagyobb harci erőt tulajdonítottak. (Az emberhús íze állítólag nagyon hasonlít a disznóhúséra, csak édeskésebb. Az óceániai népek az embert „magas disznónak” is nevezték.) A nagyiból készült vacsora azonban megfeküdte a gyomrot. Egy idő után ismeretlen kór támadta meg az asszonyokat és gyermekeket. Agyuk elborult, fizikailag teljesen legyengültek, s néhány hónap múlva meghaltak. A betegséget a pápuák kuru-nak, „nevető halálnak” nevezték el, ami nem volt más, mint a szivacsos agyvelőgyulladás. Okozói az úgynevezett prionok, fehérjetermészetű fertőző közvetítők, melyek a gazdatest fehérjéit magukhoz hasonló mutánssá alakítják. A betegség nem fertőző, csak közvetlen bevitel útján terjed a fajon belül. A prionok felelősek az úgynevezett kergemarhakórért is. A marháknak szánt takarmányba elhullt fajtársaik fehérjéit keverték, ami megfertőzte az egészséges egyedeket.

Eszi, nem eszi, nem kap mást

A túlélés ösztöne az emberben felülír morált, empátiát, neveltetést. Ha így kerülhetjük el az éhhalált, egymást is megesszük. Az egyik leghíresebb „kannibál túra” az úgynevezett Donner-expedíció volt 1846-ban. George Donner és 87 társa indult el a Wyoming állambeli Little Sandy Riverből Kaliforniába, ám a Sierra Nevada-hegységben hóviharba keveredtek, s a jég fogságába kerültek. Mikor minden élelmük elfogyott, egy elhunyt társuk testrészeit sütötték meg. Ez átszakította az éhezőkben az erkölcsi gátat, s a későbbiekben kivégezték a csoport egy-egy tagját, hogy legyen mit enniük. Az egyetlen túlélő, Lewis Keseberg évekkel később Kaliforniában éttermet nyitott, melynek vendégcsalogató jelmondatául „a legfinomabb és legzsengébb hús” szlogent választotta.

1972. október 13-án az Andokban lezuhant az uruguayi Keresztény Öregfiúk rögbicsapatát szállító repülőgép. 3500 méter magasságban, egy kietlen hómezőn rekedtek a túlélők, akik napokig néhány tábla csokoládét és lekvárt ettek, némi fogkrémmel színesítve a menüt. Amikor egy megjavított rádióból tudomást szereztek arról, hogy a mentőalakulatok nyolc nap után feladták a keresésüket, a kétségbeesés felerősítette életösztöneiket, s arra vetemedtek, hogy elhunyt társaikból fogyasszanak. Kezdetben a húst még megsütötték vagy a napon kiszárították, de hetek elteltével, miután lavinák sora zúdult a csapatra, kénytelenek voltak véresen és nyersen enni a halottakból. Tíz hét után két túlélőnek sikerült átkelnie az Andokon, s életjelet adni magukról. A repülőgépen utazó 45 emberből 16-an élték túl a tragédiát. Az újkori történelem egyik legmegdöbbentőbb eseményének az Életben maradtak című film állít emléket, míg a Donner-expedíció eseményeit A Donner-szoros kannibáljai című horror gondolja tovább.

Ne edd meg a gyereked!

A XX. század elején a Szovjetunió tagállamaiban, köztük Ukrajnában megerősödött a nemzeti öntudat, ami az erőszakos központosításra egyre nagyobb veszélyt jelentett, így Sztálin számára is kényelmetlenné vált. 1932-33-ban ezért a kommunista vezetés „megbüntette” Ukrajnát: rekviráltak minden élelmiszert, kollektivizálták a mezőgazdaságot. Ez az ukrán nép legnagyobb tragédiájához, a két évig tartó holodomorhoz (ukránul éhhalál) vezetett, melyben hétmillió ember, köztük hárommillió gyermek halt meg. Az éhségtől kontrollt vesztett parasztok először az állatokat (kutyákat, macskákat, lovakat, igavonókat) ették meg, majd szalmabálákat, szénát, végül pedig az őrültség hatására éhen halt gyermekeik holttestét hasznosították. A „szükségkannibalizmus” olyan méreteket öltött, hogy a szovjet kormány plakátokon figyelmeztetett: „Saját gyermeked megevése barbár cselekedet!”

A születéshez mindig is misztériumok sora kapcsolódott. Évről évre újabb hiedelmek terjednek a köldökzsinór, magzatvíz jótékony hatásáról. Kínában évszázados hagyománya van a méhlepény elfogyasztásának. A kínaiak már több ezer évvel ezelőtt is öregedésgátló hatást tulajdonítottak a placentának. A méhlepény megevése napjainkra „trenddé” vált a „nyugati” világban is. Takaros, fehér bőrű család üldögél az asztalnál, s jóízűen fogyasztja a család legkisebb tagjának feldolgozott placentáját. Receptek keringenek, melyek szerint a méhlepényből ízletes levest, sültet, gombócot is lehet készíteni. Vannak „bioboltok”, ahol porrá őrölt placentát tartalmazó kapszulát árulnak az oxigéndúsabb vérképződés érdekében.

Csevap vegetával

A méhlepény elfogyasztása orvosok és jogvédők szerint kimerítheti a kannibalizmus fogalmát, mert szigorúan nézve emberhúsnak minősül. S itt kanyarodhatunk vissza a bevezetőben emlegetett Dr. Hannibal Lecterhez és A bárányok hallgatnak-hoz. Ha nincs vallási nyomás, ha nem kell az éhhalállal megalkudni, mi készteti az embert, hogy ragadozóként levadássza fajtársát? Perverzió? Pillanatnyi elmezavar? Valami mélyen szunnyadó természetes ösztön? Kíváncsiság?

2011-ben Szerbiában egy elvált férfi, aki korábban pszichiátriai kezelés alatt állt, meggyilkolta volt felesége új társát, mert nem tudta elviselni, hogy az asszony elhagyta. A hentesként dolgozó gyilkos szabályosan kicsontozta, feldolgozta áldozatát, s csevapcsicsát sütött belőle. Az új férjből kóstolót vitt volt feleségének és anyósának. Megvárta, míg jóllaknak, akkor árulta el, mit (kit) is ettek. Az anyós rögtön összeesett, a volt feleség pedig haját tépve rohant a rendőrségre. Gyomormosása után a feleség úgy nyilatkozott, eleinte furcsállta, hogy volt férje vegetát is kevert a fasírtba, mert korábban nem szokott.

Két holland médiaszemélyiség tettére azonban nem lehet elmezavar a magyarázat. Egy valóságshow élő adásában a műsorvezetők steaket sütöttek saját hasukból és fenekükből, majd megkóstolták egymás püspökfalatját. A húst korábban plasztikai sebész távolította el az önkéntes kannibálokról, akik szerint az emberhús ízében nincs semmi különös. A műsor közfelháborodást váltott ki Hollandiában. Jogászok szerint azonban nem támadható a két férfi cselekedete, ugyanis mindketten szabad akaratukból tették, amit tettek, jelen esetben ették, amit ettek.

Valóban. Szabad akaratunkból feszegetjük a határokat. Istenné lettünk, élet-halál urai vagyunk. A technika fejlődése révén mit nekünk mélység, mit nekünk világűr, távolság, korlátok! Elvisszük a civilizációt, a demokráciát oda is, ahol jól megvannak nélküle, szabadságjogokra, emberi méltóságra hivatkozva tobzódunk a felsőbbrendűségben. Látszólag.

De emberi méltóságra, szabadságjogokra, civilizációra hivatkozva egyre kijjebb csalogatjuk a bennünk élő ösztönlényt is. Öncélúságból, kivagyiságból ébresztgetjük a lelkünk mélyén szunnyadó állatot, s süllyedünk egyre mélyebbre az immoralitás mocsarában. Rítus, túlélés, mentális zavar. Mind-mind mentség a tabudöntésre. Az ingerküszöbünk azonban naponta tágul. Vajon meddig számít az emberhús tiltott gyümölcsnek?

(Barikád nyomán - V. Szabó Kriszta)