Búcsú Adrienn

Összekacsintani az olvasóval
Beszélgetés Szűcs Édua karikatúristával

Bábtervezőnek készült, majd tanárnak tanult. Évekig rajzfilmesként dolgozott, és végül az ország legismertebb - és egyetlen - női karikaturistája lett belőle. A szegedi születésű Szűcs Édua ma már Budapesten él, számos újságban, mesekönyvben, nyelvkönyvben jelennek meg rajzai. Eddig két albumot adott ki, kiállításai sikert arattak Pekingben és Új-Delhiben is. A többszörös díjnyertes művész házimunka és villamosozás közben találja ki a világ minden táján érthető karikatúráit.

- Eredetileg bábtervezőnek készült. Hogyan lett karikatúrista?

- A bábtervezés közel áll a karikatúrához. Ugyanúgy karaktereket formálunk meg, karikírozunk, mint amikor bábokat tervezünk. Ez volt az első lépcsőfok ahhoz, hogy karikaturista lettem. Bár valóban bábtervező szerettem volna lenni, de nem vettek fel a prágai főiskolára.

- Csak Prágában lehetett ilyesmit tanulni?

- Igen. És minden második évben csak egy magyar diák mehetett ki. Részemről ez nagy és merész lépés lett volna. Naiv voltam, azt hittem, enyém a világ. Jó kis pofon volt, de ezek mutatják meg, mennyire kemény is ez a szakma: bele kell tanulni. Ma már nem bánom, hogy annak idején nem vettek fel. Általában nem szoktam megbánni semmit. Amikor visszagondolok valami kevésbé jóra, ami történt velem, később mindig rájövök, ez is kellett ahhoz, hogy értékeljek dolgokat, melyeket egyébként nem értékeltem volna ilyen előzmények nélkül. Minden egyes lépés, kudarc fontos az ember életében, mert irányítja, pofozgatja az útján később, és ellenállóbbá teszi.

- Végül a szegedi tanárképzőre jelentkezett.

- Elvégeztem a biológia-rajztanár szakot. De sosem tanítottam. Úgy érzem, hogy egy osztályra való, harminc vagy több gyereknek nem lehet átadni a művészeteket. Esetleg azoknak, akik nem kötelező jelleggel tanulják, akikkel egymásra tudunk hangolódni. Viszont a főiskolán kezdtem belekóstolni a rajzfilmezésbe. Volt egy szakkörünk, ahol kezdetlegesen próbálkoztunk a rajzfilmkészítéssel. Így találtam rá az animációra, ami, angolról lefordítva - animated cartoon - megmozgatott karikatúra. Talán ez volt a második lépcsőfok, mely jelenlegi pályámhoz vezetett. A főiskola után elszegődtem a kecskeméti rajzfilmstúdióhoz.

- Miért éppen oda?

- Pesttől féltem. Nem volt ott senkim, rokonok se, 22 évesen nagyon-nagy városnak éreztem Budapestet. Kecskeméten egy kicsit önállóbb lettem, terelgetett az élet, másfelől pedig egy kisebb műteremben dolgozhattam. Kellemes volt a légkör, saját filmeket is lehetett készíteni a megszokott munka mellett. Mire úgy éreztem, már volna bátorságom a fővároshoz, megismerkedtem a férjemmel, Föld S. Péterrel. Ő odavalósi, így felkerültem Budapestre. Tudom, hogy vízfej, de a karrier szempontjából biztos, hogy fontos. Úgy döntöttünk, ott folytatjuk együtt az életünket. A Balatonon, fiatal művészek táborában ismerkedtünk meg. Volt egy zenekara, én pedig mint rajzoló vettem részt ott.

- Mihez kezdett a fővárosban?

- Egy ideig még a kecskeméti stúdiónak dolgoztam, ingáztam a két város között. Azután amikor jött az első gyerek, abbahagytam a filmezést. Két hónapig nagyon jól éreztem magam, mert nem kellett naponta 30-50 fázisrajzot megcsinálnom. De aztán meguntam a semmittevést, elkezdtem újra rajzolni. Nem akartam tudatosan karikatúrista lenni, szatirikus rajzokat készítettem saját szórakoztatásomra. Férjem újságíró, így baráti körünket is elsősorban a sajtó munkatársai alkották. Fantáziát láttak a rajzaimban, és felajánlották, hogy beteszik a lapokba. Tulajdonképpen ők vezettek be ebbe a világba...

- Milyen rajzokat készített akkoriban?

- Ugyanolyanokat, amilyeneket ma is látni tőlem. Az első az Ifjúsági Magazinban jelent meg. Sosem politizáltam a rajzaimmal, úgy gondolom, az a férfiak dolga, készítsenek ők politikai karikatúrákat…Azután váratlanul megkeresett az Élet és Irodalom, a Népszabadság is. Ezen meglepődtem, hiszen akkoriban még nem volt olyan kiforrott a stílusom. De valami miatt talán új színfoltot jelentettek a munkáim. Magyarországon a karikatúra akkoriban főleg a Ludas Matyit jelentette: a bejáratott stílus az volt, hogy illusztráltak egy párbeszédet. Esetleg címmel ellátva. Az enyém az utóbbi: rajz, ami magában is karikatúra, poén, legfeljebb van címe is. Lehetséges, hogy az újdonság miatt találtak rám a lapok.

- A rajzain még a cím sem feltétlenül szükséges.

- Nagy részének valóban nem kellene, de néha erősíti a rajzot. Amolyan kis összekacsintás az olvasóval, amikor címet is adok a képnek...

- Női karikatúristaként hogyan tudta elfogadtatni magát? Nincsenek sokan ebben a szakmában.

- Valóban egy van Magyarországon, az én vagyok. Először a szakma legnagyobbjai fogadtak el. Sosem publikáltam a Ludas Matyiban, mivel a férjem a lapnál dolgozott, nem akartam, hogy azt mondják, azért kerültem oda, mert ő bevitt. De Brenner György, Sajdik Ferenc, Balázs-Piri pillanatok alatt befogadtak. Sőt, Kaján Tibor is, akinek a rajzain felnőttem, és nagyon szerettem a munkáit. Ő képviselte azt a fajta karikatúra-vonalat, amit én is művelek. Két évvel ezelőtt Munkácsy-díjra terjesztett fel engem. Azóta is harcol értem, kifejezetten szereti a képeimet. Most, a rendszerváltás után más nehezíti a boldogulást: rengeteg a bulvárlap. Olyan alacsony színvonalúak, hogy egy nívós karikatúrának nincs helye bennük. Azzal a jelmondattal, hogy Mari néni nem érti. De nem vagyok én Don Quijote, nem akarok szélmalomharcot vívni. Nagyon sok helyen jelennek meg a rajzaim, ha nem is mindig karikatúrák, de illusztrációk, például a Nők Lapjában és különböző könyvekben.

- Melyik lap áll önhöz témájában a legközelebb azok közül, amelyeknek dolgozik?

- Legszínvonalasabb magazinnak a Nők Lapját tartom. Ők meg is találtak engem. Valóban egy női újságban kell igazán megmutatkoznom. Pontosan azért, mert az olvasóközönséggel elég jól "megértjük egymást". Itt is megvan az összekacsintás. Nagyon sok visszajelzést kapok, hogy mennyire kedvelt a Vekerdy-oldal, ahová karikatúrákat készítek. Az olvasók elolvassák a címet, és utána megnézik a rajzot. Számukra ez egy rejtvény, hogy miről is szól maga az írás. Örülök neki, hogy minden héten szerepelek ebben a lapban. Volt három vagy négy hónap, amikor a Playboy is közölte a karikatúráimat, sőt, egyszer még a fényképemet is. Az egyetlen nő vagyok Magyarországon, aki egymás után négyszer jelent meg a Playboy-ban…Ezek egyébként nem voltak annyira szókimondó rajzok, mint amilyeneket a férfiak csinálnak. Ez maradjon is az ő dolguk. Én mindig olyan képeket adtam be, amelyek kicsit finomabbak, lágyabbak, nőiesebbek.

- ’97-ben jelent meg könyv formájában karikatúráinak gyűjteménye.

- Már előtte is próbálkoztam kiadni a rajzaimat. Több helyen is azzal utasítottak el, hogy túl intellektuálisak a munkáim. Ezért végül magam jelentettem meg az első, majd 2001-ben a második karikatúragyűjteményt is. Sok százezer forintba kerül egy ilyen könyv kiadása. Nem tudtam támogatókat szerezni hozzájuk, mivel a lehetséges szponzorok mindig azt kérdezték, melyik életkort, csoportot célzok meg a munkáimmal. Azt mondtam: gondolkodó embereket. Persze nem segítettek. Az irodalmi alapítványnál azt mondták, ez nem irodalom, a művészeti alapítványnál azt, hogy nem művészet. Maradt a saját kiadás, hogy meg tudjak jelenni.

- Megérte?

- Anyagilag nem, mert sok pénzt kellett kifizetni, és csak nagyon lassan csordogál vissza valami belőle. A könyvterjesztők egyharmada nem is veszi át a könyvemet. A Vad Angyalból meg Jáksó Lászlóból 1200-1500 darabot átvettek, a második albumomból egyet sem. Ez csak abból a szempontból elkeserítő, hogy nem jutok el az olvasókhoz. Legtöbben az interneten találnak meg, több esetben, mint az újságokban. Vagy látják a könyvemet, amiben benne van az e-mail címem. Már rengetegen vásároltak tőlem albumot a világhálón keresztül. De az is előfordult, hogy a Nők Lapjától kérték el a telefonszámom, és vették fel velem a kapcsolatot.

- Hol kapható egyáltalán a könyv?

- Könyvesboltokban azért meg lehet találni a legalsó polcon…Onnan tudom, hogy szoktuk járni a férjemmel a boltokat, és láttuk már valahol eldugva, vagy a többi könyv közé besüllyesztve. Ráadásul nem egy vastag, hivalkodó kötet. De hát minden könyvnek megvan a maga sorsa.

- Jobbat érdemelne.

- Azért megtaláljuk egymást az olvasóimmal. A második album után még többen tudják, hogy létezem, és a harmadik után még annál is többen fognak értesülni róla.

- Mennyire lehet megélni a karikatúrából?

- Egyáltalán nem. De a könyv-, illetve újság-illusztrálásból már igen. Nem
panaszkodhatom, mert sokan keresnek fel megbízásokkal: tankönyveket, nyelvkönyveket illusztrálok, készítettem rajzokat egy zsidó vicc gyűjteménybe, a nyáron pedig két evangélikus hittankönyvbe. Legutóbb egy történelmi játszóház munkafüzetét illusztráltam, ami elég kelendő volt.

- Mellette dolgozik valahol?

- Szerkesztő voltam a Praktika magazinnál, de otthagytam, mert már nem tudtam összeegyeztetni a könyvillusztrálást, a gyereknevelést és az újságszerkesztést. Így jobb, hogy jönnek a feladatok, amit otthon is el tudok készíteni, és jut időm a családra is. Úgy is mondhatnám, szabadúszó vagyok. Egy hátránya azért van: csak utólag tudom meg, mennyit kerestem.

- Legszívesebben bohócokat és mesefigurákat rajzol. Gyermeki beállítottság, vagy általuk tudja legjobban kifejezni a témáit?

- Mindkettő. Mai napig nagyon szeretek játszani, szerintem maga a karikatúra is egy agyjáték. Először az én örömöm, amikor kitalálok valamit és megrajzolom. Másfelől, a bohóc nagyon jó figura. Szerencsétlen, mindig mosolygó ember, csak a külsőségeket látjuk rajta, kinevetjük a cirkuszban, mindig felrúgják. De ha kicsit mögénézünk, hogy ezt egy emberrel teszik, ezen el lehet gondolkodni. A másik a bolond és a király viszonya. A bolond furfangos kisember, aki a hatalomnak mindig betesz egy kicsit. Az megpróbálja legyőzni őt, de a kisember az eszével győzedelmeskedik. Mindkettő nagyon jó gondolatokat ébreszt.

- Legutóbbi, szegedi kiállításán meglepett, hogy a fekete-fehér karikatúrák helyett sok, színes bohócot és bolondot láttam.

- Alapvetően karikatúrista vagyok. Amikor azonban festőművész édesanyám meghalt, apám nekem ajándékozta a festődobozát. Úgy éreztem, hogy használnom kell, ezek az olajfestékek nem száradhatnak be. Szerencsém volt, pont meghívtak egy művésztelepre, ahol kipróbálhattam magam. Azt terveztem, festek pár bohócot. De miközben csináltam őket, újabb és újabb jutott eszembe. A kiállításon 130-nál több van ezekből a képekből, és ez csak a válogatás. Valójában több mint 150-et festettem. Évente egy-kétszer megyek művésztelepre. Összeírtam a gondolataimat, mit szeretnék, és ott gyorsan megfestettem.

- Hogy jönnek a témák? Eszébe jut valami mondjuk egy szituációról?

- Ritkán jut eszembe valami szituációról, például ha valaki megbotlik az utcán. A karikatúristák és a humoristák általában visszahúzódó emberek. Társaságban nekik mesélik a vicceket, ők csak hallgatják. De a közeg inspiráló: ha valaki fals dolgot mond, vagy úgy viselkedik, arról eszembe jut pl. egy karakter. És hogy arról a karakterről mit tárolok magamban. Van, hogy egy karikatúra évek munkája, de egyszer megérik, és poén lesz belőle.

- Társasági ember?

- Nagyon szeretek társaságba járni, nevetni, sőt, röhögni, de jól megvagyok a sarokban üldögélve: elnézem, ki mit csinál.

- Az a típus, akinek a vicceket mesélik?

- Egyértelműen! Ilyen szempontból én is humorista vagyok.

- Több lapban olvastam az éduizmusról, amit úgy definiáltak, hogy az "élni tudás művészete", "varázsputtony" és egyebek. Ön szerint mi az éduizmus?

- Még nem hallottam róla! Remélem, hogy nincs ilyen és nem is lesz, mert az már baj lenne. Szeretnék önmagam maradni és saját munkámnak élni.

- Több díjat is magáénak mondhat. Csalódott volt, amikor nem kapta meg a Munkácsy-díjat?

- Kaján Tibor felhívott, és - bár nem a saját gondolataiból - azt mondta, ne keseredjek el, nem kell, hogy egy karikatúrista okvetlenül díjat kapjon. Ez tényleg így van, nem feltétlenül kell díjat nyerni. A díjat adják. Az én első négy elismerésem különdíj volt, aminek nagyon örültem, mert a különdíj azt jelenti, hogy én más vagyok. Nő vagyok, másként gondolkodom. Azután megnyertem a Nők az Unióért pályázatot, az volt az első nem különdíj, amit kaptam. A karikatúránál szubjektív, hogy kinek mi tetszik. Van akinek az, amin nevet, másnak az, amin elgondolkodik. Szerintem nem szabadna mérni a karikatúrát. Talán közhelyesnek hangzik, de az olvasónak kell eldöntenie, mennyire díjazza a karikatúristát.

- De azért jól esik az elismerés.

- Természetesen, remek dolog, ha felkerül az ember a jelöltek listájára. Amikor azonban Kaján Tibor beszámolt arról, hogy felterjeszt engem a Munkácsy-díjra, számomra az volt az igazi ajándék. Hogy ő, akit a legjobb karikatúristának tartok Magyarországon, méltat engem erre az elismerésre.

- Rengeteg helyen volt kiállítása. Hogy jutottak el a rajzai Pekingbe és Új-Delhibe?

- Egy delegáció ment ki Pekingbe az ottani művészeti alaphoz, és nem tudom, mi miatt, de tőlem kértek munkákat és azt vitték ki bemutatni. Új-Delhibe pedig úgy kerültek a rajzaim, hogy a helyi Magyar Kulturális Központ vezetője itthon járt Magyarországon, és az én könyvemet kapta ajándékba valakitől. Kinyomozta, hol vagyok, és meghívott Új-Delhibe. Mindig úgy éreztem, hogy a képeim nemzetköziek. A butaság, az esetlenség általános emberi dolgok. A képeim címe is lefordítható, egyszóval abszolút érthetőek. Nagyon sok helyre eljutottak, és jó érzés, hogy Indiában a megnyitó résztvevői mind értették a rajzaimat. Féltem attól, hogy nem fogják érteni a Mona Lisát, az istenes rajzokat, a bohócot, a bolondot, mert nem az ő kultúrkörük. Ezek a dolgok valahol mégiscsak az európai, az amerikai gondolkodáshoz kapcsolódnak. Tévedtem. Nagyon jó volt a képek fogadtatása. A pekingi kiállításomon nem voltam jelen. De a visszajelzések szerint az egyébként mindig udvariasan mosolygó kínaiak a rajzaimat nézve nevettek is, ami nem feltétlenül az udvariasság jele...

- Legközelebb hol lesz kiállítása?

- Most Fiumében van tárlatom. Az ottani magyar közösség hívott meg. Májusban pedig lehetséges, hogy Chilében állítok ki. Szintén a helyi magyar közösség egyik tagja felkérésére, akinek Magyarországon járva tetszettek a munkáim.

- Mennyi időt tud a családjával tölteni?

- Megpróbálok jó ritmusú életet élni. Ezért is hagytam ott a biztos anyagi megélhetést nyújtó szerkesztést. Szabadúszóként jelentősen több időm jut a családra is. Reggel elindítok mindenkit, a délelőtt az enyém. Ilyenkor főzök, mosok, takarítok, vásárolok, közben kitalálom a rajzaimat. Szeretek például villamossal járni, mert utazás közben is lehet gondolkodni. A délután a családé, a gyerekek élményeiket mesélik, különórákra járunk, mindenfélét csinálunk. Este azonban tudják, hogy 8-9 órától békén kell hagyniuk, mert férjemmel együtt mindketten félrevonulunk. Ő dolgozik, én rajzolok.

- A gyerekek milyen beállítottságúak?

- Fantasztikusan értik a karikatúrát, a humort. Valószínűleg mert mindkettőnktől - férjem humorista is - ezt a gondolkodásmódot látták. Mindhárman tehetségesek, és jól érzékelik a dolgok fonákságait. A legkisebbről, Tamásról szinte biztosnak vélem, hogy a humor területén fog érvényesülni, mert nagyon jó látásmódja van. A lányomnak, Noéminek olyan kézügyessége van, hogy én ennyi évesen nem tudtam így rajzolni. A táncban, a zenében egyaránt ügyes. Bizonyára művészeti pályát választ majd. A legnagyobb, Ádám pedig a nyelvek és a számítógép terén jeleskedik. De azt hiszem, a manuális tehetséget elsősorban a lányom örökölte. Most nagy munkában vagyunk otthon: átalakítjuk a lakást, hogy jobban elférjünk. Így mindenkinek nagyobb tere lesz az "önmegvalósításhoz".

2004. február 26.