Íme, egy teológiai írás a lelki áldozásról, melyet elsősorban a Családról szóló, tavaly októberi Püspöki Szinódus, illetve az ezzel kapcsolatos teológiai vélemények inspiráltak.

A cikket egy amerikai domonkos atya Paul Keller) írta. A lelki áldozás elsősorban személyes feltételeiről, valamint teológiai (spirituális, szentségi) jelentéséről és jelentőségéről szól, illetve (az elsősorban válásuk miatt reményvesztett) emberek igaz szeretetre, bűnbánatra, megtérésre segítéséről szól.
Nyelvezete nem nyomasztóan teológiai, üzenete viszont mély, felemelő, megtérésre hívó és bátorító.




A lelki áldozás fogalma sok katolikus számára talán már a feledés homályába merült (s legtöbbjük nem is hallott róla), mígnem Walter Kasper bíboros nemrég utalt rá, s ezzel a legfrissebb katolikus hírek címoldalára nem került.

A bíboros 2014. február 20-án, egy rendkívüli bíborosi konzisztórium alkalmával beszélt a házasságról és a családról, elővételezve a Püspöki Szinódus Harmadik Rendkívüli Közgyűlését, amely „a családpasztoráció kihívásai az evangelizáció összefüggésében” témáját fogja tárgyalni.2 Beszédének utolsó részében a bíboros többek között azon tűnődött, hogy az elvált újraházasodott hívők miként léphetnének ismét egységre az Egyházzal és járulhatnának szentáldozáshoz. A Hittani Kongregáció 1994-ben kiadott, a püspököknek az elváltak és újraházasodottak szentáldozásával kapcsolatos levelére hivatkozva Kasper bíboros rávilágított a lelki áldozás lehetőségére azok számára, akik válás és újraházasodás miatt nem végezhetnek szentségi áldozást. A bíboros elismeri, hogy a lelki áldozás csak azokra az elváltakra vonatkozik, akik megfelelően felkészültek. Ugyanakkor felteszi a kérdést, hogy ha az, aki lelki áldozást végez, egyesül Jézus Krisztussal, miként lehetséges, hogy mégis összeütközésben van Krisztus parancsával? Ugyanez a személy vajon miért nem végezhet szentségi áldozást? A bíboros sejteti válaszát, amikor ezt követően az újraházasodott elváltaknak a bűnbánat szentségéhez és a szentáldozáshoz való járulásának lehetőségeire kérdez rá.3 Ám a fő kérdés itt mindenekelőtt az, hogy mit értünk lelki áldozáson. Ferenc pápa a Corriere della Sera-nak adott interjújának fényében, ahol arról beszélt, mennyire fontos az intenzív vita Kasper bíboros javaslataival kapcsolatban, ebben a cikkben azt igyekszem tisztázni, mit jelent a lelki áldozás fogalma, és milyen vonatkozásban van a szentségi áldozással. Így majd látni fogjuk, hogy valójában mi szükséges ahhoz, hogy az elvált és újraházasodott személyek elnyerhessék a szentáldozás kegyelmeit. Harmadszor pedig szeretnék megvizsgálni egy idekapcsolódó témát: a szentmisehallgatás kötelezettségének teljesítését az előírt napokon (vasárnap és parancsolt ünnepek) még azok részéről is, akik nem járulhatnak szentáldozáshoz. Végül bemutatom, hogy az Egyház ősi és állandó tanítása, miszerint a szentáldozásra való megfelelő előkészület elsegíti bűnöst a bűnbánatra, hogy így elnyerhesse az Eukarisztia megfelelő vételének kegyelmeit.

A „lelki áldozás” teológiai értelme

Petrus Lombardus, a 12. században írt Szentenciáiban az Eukarisztiáról szóló traktátusát azzal a megjegyzéssel kezdi, hogy míg a keresztség megtisztít minket a bűntől, addig az Eukarisztia tökéletesít a jóban, s lelkileg helyreállít bennünket. Az Eukarisztia „jó kegyelem”, mert amellett, hogy a befogadóban növeli az erényeket és a kegyelmet, az illető teljes mértékben megkapja „minden kegyelem forrását és eredetét”.4 Ugyanakkor nem ugyanúgy részesülünk az Eukarisztiában. Lombardus kifejti, hogy szent Ágoston szerint „két módja van az Eukarisztia vételének: az egyik a szentségi (sacramentaliter), így veszik jók és rosszak egyaránt; és lelki értelemben: ezen a módon csak a jók veszik magukhoz.5 Egy másik helyen Ágoston azt fejtegeti, hogy Krisztust enni nem mást jelent, mint hogy „benne maradunk, s Krisztus is bennünk”.6 „Mert lelki értelemben az eszi Krisztust, aki megmarad Krisztus és az Egyház egységében, amit a szentség (az Eukarisztia) jelez”.7 Ágoston szerint, amikor valaki ezzel szemben úgy járul szentáldozáshoz, hogy nincs egységben Krisztussal, saját ítéletét veszi,8 és komoly büntetésben részesül,9 „mert egy bűnös ember valami jót bűnös módon vesz magához”.10 Petrus Lombardus hangsúlyozza, hogy a jók, vagyis akik méltó módon járulnak

az Eukarisztiához, mind szentségileg, mind lelkileg részesülnek Krisztus testében. Ezzel kapcsolatban Nagy Szent Gergelyre hivatkozik: „Krisztus valóságos teste és vére valóban jelen van a bűnösökben, és azokban, akik méltatlanul veszik azt, de csak valóságukat tekintve, mert megváltó hatásuk hiányzik belőlük”.11

A következő században, amikor Aquinói Szent Tamás a lelki áldozás kérdésével (spiritualis manducatio) foglalkozik, elsősorban arra utal, ami az Eukarisztia szentségi vételéből fakad.12 Tamás csak másodlagos értelemben tekinti a lelki áldozás (voto) fogalmát úgy, mint a Krisztussal való egyesülés belső vágyát (ST, III.q.73.a.3.c.). Ez fontos szempont, mert az Eukarisztia teljességéhez hozzátartozik Krisztus Testének és Vérének tényleges evése, elfogyasztása, amint Jézus maga is tanította, és amiről a János-evangélium a 6. fejezetben beszél. Mindazonáltal, a fizikai evésnek spirituális hatásai vannak.

Tamás az Eukarisztia vételének két módját (modi manducandi) különbözteti meg.13 A tökéletes mód abban áll, amikor valaki ténylegesen magához veszi a szentséget, s ez által spirituális hatását is befogadja, vagyis a mennyei dicsőség felé tartó életutunk lelki táplálékát.14 A vételnek ebben a módjában a hit és szeretet által egyesülünk Krisztussal. Mert amint a test fenntartásához természetes ételt veszünk magunkhoz, úgy az Eukarisztia fenntartja a lélekben az isteni élet kegyelmét, amely a keresztséggel kezdődik meg bennünk, és csak halálos bűn elkövetése révén veszíthetjük el.

Az eukarisztia vételének (evésének) másik módja, amikor hatása nélkül vesszük magunkhoz. Ez, mondja Tamás, a szentség vételének tökéletlen módja, amikor a befogadó akadályoztatva van abban, hogy hitben és szeretetben még tökéletesebben kapcsolódjon Krisztushoz. Itt gondolhatunk például arra, amikor valaki szórakozottan, figyelmetlenül vagy halálos bűn megbánása nélkül áldozik. Tamás nagyon világosan fogalmaz: előfordul, hogy valaki szentáldozáshoz járul, de nem részesül spirituális valóságban, a kegyelemben. Más szóval, az Eukarisztia vétele megfelelő előkészületet és belső alkalmasságot igényel, beleértve legalább a szentség által közvetített kegyelem befogadására való képességet és szándékot. A kegyelem növekedése a lélekben nem automatikus, és főleg nem valami mágikus dolog. Épp úgy, amint az emberi kapcsolatokban a baráti kötelék aszerint erősödik, vagy gyengül, hogy az illető személyek milyen mértékben keresik egymás javát, úgy az Eukarisztiában is a Krisztussal való mélyebb barátság kegyelme feltételezi a Krisztus utáni éhségünket, ami már önmagában is Isten kegyelme.

Fontos felismernünk, hogy Tamás megkülönböztetést tesz azzal kapcsolatban, hogy mi történik az Eukarisztia vételekor. Azaz, normál esetben valaki azért veszi magához az Eukarisztia anyagi színeit (kenyér és bor), hogy a Krisztussal és az Egyházzal való szerető egység spirituális valóságában részesüljön. Annak lehetősége, hogy a szentséget hatásai nélkül vegyük magunkhoz, nem normának, hanem anomáliának tekintendő. Máskülönben a szentáldozás célja elveszíti jelentőségét. Az ilyen helyzet orvoslása abban áll, hogy eltávolítjuk azt, ami akadályozza a gyümölcsöző szentáldozást, nevezetesen, hogy miközben méltó módon vesszük magunkhoz az Eukarisztiát, különleges figyelmet szentelünk Krisztus jelenlétének. A lélek méltó állapota elsődleges fontosságú. De mielőtt erre rátérnénk, lássuk, mit mond Tamás a „lelki áldozás” fogalmának másik értelméről jelentéséről.

Amit ma általában „lelki áldozásnak” nevezünk, azt Tamás vágyáldozásnak (habere sacramentum in voto) hívja. Ez nem azonos a szentség lelki vételével, amely, mint fentebb láttuk, az Eukarisztia tényleges vételének szándékolt hatása. Tamás a vágyáldozást (in voto) a vágykeresztséghez (baptismus flaminis) hasonlítja. A vágykeresztséget általában azon katekumenekkel kapcsolatban használjuk, akik meghaltak, mielőtt vízzel megkeresztelték volna őket, ám explicit, kifejezett módon vágytak a keresztségre, s ez biztosítja számukra az üdvösséget (KEK 1259). Ugyanakkor a vágyáldozás, éppúgy, mint a vágykeresztség, kivételt képez a Krisztus Testéből és Véréből való egyesülésünk isteni tervét illetően. Vagyis Krisztus azért alapította a szentségeket, hogy ténylegesen, és ne csak, s ne is elsősorban vágy szintjén vegyük magunkhoz.

Tamás szerint akkor beszélhetünk vágyáldozásról, amikor valaki komolyan vágyakozik a tényleges szentáldozásra. Ebben az esetben az illető már a tényleges, vagyis a szentségi áldozást megelőzően részesül az szentáldozás kegyelmi hatásaiban. Ez történik például, amikor valaki – a szentmisén kívül – az Oltáriszentség előtt imádkozik, vagy egy ágyhoz kötött beteg, vagy egy börtönlakó, stb, vagy bárki más esetében, aki áhítattal vágyakozik a Krisztussal való egyesülésre a szentáldozásban. A vágyáldozás (in voto) azonban csak másodlagos a szentségi áldozáshoz képest, mert az Eukarisztia tényleges vételéből fakadó kegyelmi hatás nagyobb, mint az, ami a vágyáldozásból fakad.15 Ugyanakkor az, aki szentségi módon (ténylegesen) nem tud áldozni, de áhítattal vágyik az eukarisztiára, részesülhet az Eukarisztia kegyelmeiben, beleértve a Krisztussal való mélyebb egyesülést, a múltban elkövetett bűnök okozta sebek gyógyulását, a jövőbeni (bocsánatos és halálos) bűnök elleni védelmet, a bocsánatos bűnök megbocsátását, Krisztus misztikus testének tagjaival való szorosabb egységet, valamint a szeretet növekedését is, mely a szükséget szenvedők iránti gondoskodásban nyilvánul meg.16 Röviden összefoglalva: ez a mi készületünk a Mennyországra, ahol színről-színre fogjuk látni Krisztust, és örökké tartó, tökéletes szeretetben élünk majd.17
A Trentói Zsinat a lelki áldozásról

A trentói zsinat az egyházatyák tanítását felidézve fejti ki az Eukarisztia vételének18 három lehetséges módját. Az áldozás történhet:
csak szentségi módon, ha az illető bűnös. Mások csak lelki módon áldoznak, ők azok, akik vágy szintjén, a szeretetben tevékeny hit által (Gal 5,6) fogadják be az eléjük helyezett mennyei kenyeret, megtapasztalják gyümölcseit és lelki hasznot merítenek belőle. A szentáldozás harmadik módja, amikor mind szentségi, mind lelki módon történik az áldozás (8. kán.): ők azok, akik, mielőtt az isteni asztalhoz járulnának, megvizsgálják magukat és előkészülnek rá, vagyis menyegzői ruhát öltenek (vö: Mt 22,11).19

Az Eukarisztia vételét megelőző fejezetben, még a 13. ülésen, a Zsinat hangsúlyozta, hogy az Eukarisztiát csak méltó módon szabad magunkhoz venni. Ennek a szentségnek (és minden más szentségnek) a szent voltát szem előtt tartva, a zsinati Atyák megismétlik szent Pál figyelmeztetését, hogy aki méltatlanul veszi az Eukarisztiát, az „saját ítéletét eszi és issza” (1Kor 11,29). Aki tudatában van személyes halálos bűnének, nem járulhat szentáldozáshoz, hacsak előbb nem részesült a bűnbánat szentségében. Ez a gyakorlat minden keresztényre érvényes, beleértve a papokat is.20

A Trentói Zsinat ugyanezen ülésének 11. kánonja még világosabban szól a szentség méltó vételéről:

Ha valaki azt állítja, hogy a hit egyedül elegendő előkészület a legszentebb Eukarisztia vételére, legyen kiközösítve. És hogy nehogy valaki méltatlanul vegye magához a szentséget, magára vonva így a halált és az ítéletet, ez a szentséges zsinat kijelenti és elrendeli, hogy akiknek lelkiismeretét halálos bűn terheli, függetlenül attól, hogy mekkora töredelmet tulajdonítanak önmaguknak, először is szentségi gyónásra van szükségük, amennyiben gyóntató elérhető. Ha valaki ennek az ellenkezőjét merészeli tanítani vagy hirdetni, önmagától beálló kiközösítés alá esik.21

A Trentói Zsinat Katekizmusa, melyet V. Piusz pápa adott ki,, kifejti, hogy azok, akik csak szentségileg (sacramentaliter) fogadják az Eukarisztiát, „bűnösök, akik nem félnek beszennyezett ajakkal és szívvel közeledni a szent misztériumokhoz”.22Ágostont idézve a
Katekizmus így folytatja: „Aki nem Krisztusban van, s Krisztus sincs őbenne, bizonyosan nem veheti az Ő testét lelki módon, habár testileg és látható módon foga érinti az Ő testének és vérének Szentségét” (In Ioannem, Tract, xxvi, 18). Az Eukarisztiát csak azok veszik lelki módon, akik ugyan nem szentségi módon, de „vágyuk szerint részesülnek benne”, és azok, akik, „ha nem is teljesen, de legalábbis igen gyümölcsözően” veszik magukhoz. Ahhoz, hogy valaki mind szentségileg, mint lelkileg tudja magához venni az Eukarisztiát, komoly előkészülettel kell közelednie felé, menyegzős ruhába öltözve (Mt 22,11), és „így terem bőséges gyümölcsöket majd az Eukarisztia”. Az, aki szándékosan megelégszik a lelki áldozással, „a legnagyobb és igazi mennyei előnyöktől” fosztja meg magát. A szükséges előkészületeket illetően a Katekizmus megemlíti a Valóságos Jelenlét személyes elfogadását, a felebaráttal való békét, az alázatot, összeszedettséget, a szentségi böjtöt, valamint a töredelem és a bűnbánat által a halálos bűntől való mentességet.23

Ezt a tanítást megőrizte a Katolikus Egyház Katekizmusa is (megjelent 1992-ben).24 Érdemes megjegyezni, hogy a német püspökök, az 1985-ben felnőtteknek kiadott katekizmusban is foglalkoznak ezzel a kérdéssel, megvilágítva a szent Eukarisztia vételének három módját.25 A német püspökök, kimondva, hogy „ha a bűnös szíve nincs megfelelően felkészülve a Jézus Krisztussal való egyesülésre, a méltatlan szentáldozással nem üdvösséget, hanem ítéletet vesz magára”, határozottan állítják, hogy a „lelkileg gyümölcsöző szentáldozáshoz lelkiismeretvizsgálat és gondos előkészület szükséges”.26

A „lelki áldozás” fogalma a legújabb egyházi dokumentumokban

Meglepő módon, sem a II. Vatikáni Zsinat négy konstitúciója, sem a Katolikus Egyház Katekizmusa nem tesz említést a lelki szentáldozásról.27 Talán ez az oka annak, hogy a lelki áldozás nem igazán ismerős fogalom a mai hívők számára. Amikor az Egyház hivatalos tanításában megemlíti a lelki áldozást, úgy tűnik, ezt csak mint vágyáldozást érti. II. János Pál pápa például, az Ecclesia de Eucharistia (2003) kezdetű enciklikájában Szent Terézre hivatkozik, amikor az Istennel való tökéletes egyesülésről ír:

Éppen ezért jó ápolni szívünkben az állandó vágyat az Eukarisztia szentsége iránt. Ebből született a „lelki áldozás” gyakorlata, ami igen szerencsés módon évszázadok óta meghonosodott az Egyházban, és a lelki élet mesterei, a szentek is ajánlják.28

II. János Pál pápa itt többek között Avilai Szent Terézre gondol. Tanítása a nővéreinek szóló intelmekben található, melyben azt fejti ki, hogy miként fogadhatják be még tökéletesebben a szentáldozás gyümölcseit. Szent Teréz ezt írja A tökéletesség útjában:

Ha pedig nem járulhatnátok szentáldozáshoz, leányaim, akkor a szentmise alatt igyekezzetek lelkileg áldozni. Ez is nagy haszonnal jár. Utána pedig tegyetek éppúgy, mint a szentségi áldozás után s szálljatok magatokba! Ez kitűnő eszköz arra, hogy az Úr iránti szeretet belehatoljon szívünkbe. Mert ha előkészülünk befogadására, Ő mindig sokféleképpen megajándékoz bennünket anélkül, hogy észrevennénk. Úgy vagyunk vele, mint a tűzzel. Akármekkora legyen is, ha távolmaradtok tőle s eldugjátok kezeteket, nem fogtok megmelegedni; bár az is igaz, hogy nem fogtok ügy fázni, mint olyan helyen, ahol egyáltalán nincs tűz. Ellenben ha közel mentek hozzá, az egészen más dolog. Ha tehát a lélekben megvan a kellő előkészület – értem, hogy szeretne nem fázni többé – s ha egy ideig a közelében van ennek az isteni tűznek, utána több óra hosszat is meleg marad.29

Ennél valamivel korábban utalt Szent Terézre már Joseph Ratzinger bíboros is 1994-ben, a „Levél a katolikus püspökökhöz az elvált és újraházasodott hívők szentáldozáshoz járulásával kapcsolatban”, amely Kasper bíborosnak az újraházasodott elváltak szentáldozáshoz járulására vonatkozó kérdésének alapját képezi. Ebben a levélben a Hittani Kongregáció prefektusa, Ratzinger bíboros megerősíti az Egyház továbbra is érvényes tanítását, miszerint azok a hívők, akik nem törvényes házastársak, mégis mint férj és feleség élnek együtt, nem járulhatnak szentáldozáshoz, de meg kell nekik tanítani, milyen módokon kapcsolódhatnak be az Egyház életébe.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy az Egyház ne viselné szívén ezeknek a hívőknek a helyzetét, akik egyébként nincsenek kizárva az egyházi közösségből. Lelkipásztori támogatást kíván nekik nyújtani, és arra hívja őket, hogy vegyenek részt az Egyház életében oly módon, ami összeegyeztethető az isteni törvény rendelkezéséivel, ami alól az Egyháznak nem áll hatalmában felmentést adni. Másrészt, ezeket a hívőket megfelelő oktatásban kell részesíteni, hogy ne gondolják, az Egyház életében való részvételük kizárólag a szent Eukarisztia vételére korlátozódik. Segíteni kell a híveket, hogy mind mélyebben megértsék Krisztusnak a szentmisében megvalósuló áldozatában való részesedésnek, a lelki áldozásnak, az imádságnak, az Isten Igéjéről való elmélkedésnek, valamint a szeretet és igazságosság tetteinek értékét.30

A lelki áldozás témájával Ratzinger később is foglalkozott, már pápaként, a 2007-es szinódus utáni apostoli buzdításában, a Sacramentum Caritatis-ban, a szent liturgiában való aktív, gyümölcsöző részvétel (actuosa participatio) kapcsán, melynek lényege az Isten imádására való megfelelő belső, gondos felkészülés. A pápa kifejti, hogy bár a liturgiában való teljes részvétel normális esetben magába foglalja a szentáldozást is, nem mindenki közeledhet úgy az oltárhoz, mintha az Eukarisztia vétele jog vagy kötelezettség lenne. A hívekkel kapcsolatban ezt mondja:

„[…] ügyelni kell arra, hogy e jogos megállapítás [ti. hogy a teljes részvétel a szentáldozás] ki ne alakítson bizonyos automatizmust a hívők között, mintha abból a tényből fakadóan, hogy valaki a liturgia idején a templomban tartózkodik, joga, netán kötelessége volna az Eucharisztia asztalához járulni. A szentmisén való részvétel akkor is szükséges, érvényes, tartalmas és gyümölcsöző, ha valaki nem járulhat szentáldozáshoz. Ilyen körülmények között jó ápolni a Krisztussal való teljes egyesülés vágyát, például a lelki áldozás gyakorlásával, melyre II. János Pál pápa emlékeztetett, és amelyet a lelki élet szent mesterei ajánlottak”.31

Akárcsak 1994-es levelében, Benedek pápa itt is utal Avilai Szent Terézre, és megemlíti, hogy a „a lelki áldozásról szólót tanítást a Trentói Zsinat tekintélyével megerősítette (13. ülés, 8. kánon)”.32 A pápa utal még Szent Tamás tanítására, amiről már korábban beszéltünk.
A lelki áldozás témájával foglalkozó legutóbbi dokumentumok megfogalmazása, amint azt Benoît-Dominique de La Soujeole megjegyezte33 (és melyekre később még visszatérünk) talán mégiscsak elégtelen volt. Ezeken a kereteken belül kezdhetjük megvizsgálni Kasper bíborosnak az újraházasodott elváltak áldozásával kapcsolatos kérdését, megvilágítva, hogy mi forog kockán a lelki áldozás kapcsán.
Ki végezhet lelki áldozást?

Kasper bíboros kérdésére, hogy ha valaki végezhet lelki áldozást (in voto), vajon nem végezhet szentségi áldozást is? – a válasz sic et non, azaz igen és nem. Egyrészt igen: aki lelkileg áldozik, szentségi áldozást is végezhet, feltéve, hogy megfelelően felkészült. Másrészt nem: a nem megfelelően felkészült ember nem végezhet sem szentségi, sem lelki áldozást.

Amint láttuk, szent Tamás, amikor a lelki áldozásról mint vágyáldozásról (in voto) beszél, akkor szerinte ez nagyon hasonló a katekumen keresztség utáni vágyához (flaminis – vágykeresztség). A szentség (sacramentum) utáni igazi vágy magába foglalja annak hatásai utáni vágyat, ami az Eukarisztia esetében nem más, mint Krisztussal és az ő Egyházával való szerető egyesülés, ami pedig szükségszerűen magába foglalja a vágyat és szeretetet mindaz iránt, amit Krisztus és az Egyház szeret, illetve ezzel egy időben egy belső átalakulást is, azzá válva, amit magunkhoz veszünk. A lelki áldozás (voto) hatásai, mondja Tamás, azonosak a szentségi áldozás hatásaival.

Kasper bíboros is valami hasonlót enged sejtetni, amikor felteszi a kérdést, hogy miként lehetséges, hogy az, aki lelki áldozást végez és egyesül Jézus Krisztussal, ugyanakkor ellentmondásban van Krisztus parancsaival.34 A bíboros ezzel a probléma lényegét érinti: az, aki közösségben van Krisztussal, a maga teljességében fogadja el Őt. Mivel Krisztus a szentségi házasság kötelékét felbonthatatlannak nevezte, vagyis nem teszi lehetővé a válást és újraházasodást, az, aki mégis újraházasodik, bár a korábban kötött, érvényesnek vélt szentségi házassága továbbra is fennmarad, nem állíthatja, hogy egy Krisztussal, mert – legalábbis ezen a téren – ellentmondásba kerül Krisztus parancsával. Vagyis az illető nem végezhet sem szentségi, sem lelki áldozást. Csak aki ténylegesen igyekszik eltávolítani a Krisztussal való teljes közösségének akadályait, léphet abba az állapotba, melyben képes lelki áldozást végezni. Ennek az állapotnak az elérését a szóban forgó személy tettei tudják hitelesíteni, melyek arról tanúskodnak, hogy elfogadja mindazt, ami Krisztus, és amit tanít. Ám lehetséges, hogy valaki még nincs teljes közösségben Krisztussal, de vágyik az Eukarisztiára, s ez adhatja a lendületet számára, hogy megtegye a lelki és szentségi áldozáshoz szükséges gyakorlati lépéseket.

Benoît-Dominique de La Soujeole, aki a vágy szóból eredő fogalmi nehézségeket igyekszik megoldani, a vágyszentség és egy szentség utáni vágy közti különbségtételre hívja fel a figyelmet (bár valamelyest módosítani fogom ezek definícióját).35 A vágyszentséget többnyire mint egy adott szentség utáni, belső akadályoktól mentes vágyat (voto) értik, de amelynek tényleges vételét külső akadályok gátolják.36 Így tehát, amint láttuk, a katekumen vágykeresztsége – amikor a szentségi rítus (sacramentum tantum) nem szolgáltatható ki számára – részesíti őt a keresztség kegyelmében (res tantum), anélkül, hogy megkapná a keresztségi karaktert (res et sacramentum). Ez valósul meg abban az esetben is, amelyről Szent Teréz azon nővéreinek szóló buzdításában beszél, akik nem járulhatnak szentáldozáshoz, de vágynak közel kerülni az Úrhoz: számos kegyelemben (res tantum) részesülnek, feltéve, ha lelkileg megfelelően vannak felkészülve. Amennyiben a vágyszentség az Eukarisztiára irányul, lehetővé teszi a szentség által közvetített kegyelemben (res Eucharistiae) való részesedést, még akkor is, ha tényleges szentségi rítus (sacramentum tantum) nem is valósul meg. Ez történik akkor, amikor valaki szentmisén kívül, illetve az Oltáriszentség jelenléte nélkül végez lelki áldozást.

Másrészt, egy adott szentség utáni vágy (desiderium) kifejezetten magába foglalja, hogy az illető magához kívánja venni a szentséget, ugyanakkor nincs megfelelően felkészülve a szentség kegyelmének (res) befogadására).37 Mind a vágyszentség, mind pedig egy adott szentség utáni vágy magába foglalja a szentség (sacramentum) utáni kifejezett vágyat. A különbség abban áll, hogy az utóbbi, egy adott szentség utáni vágy, magába foglalja a szentség kegyelmének (res) útjában álló akadályokat (obex). Például ha valaki csak azért vágyik a keresztségre, hogy így fedezze a Ku Klux Klan-hoz tartozását, nem részesülne a keresztség kegyelmében (res). Sőt, egy ilyen akadály akár meg is hamisíthatja a keresztséget, és a szentségi rítus (sacramentum tantum) ünneplése szentségtörés lenne. Ami az Eukarisztiát illet, a szentáldozás utáni puszta vágy, még ha az illető teljes szívéből hisz is a valóságos jelenlétben, önmagában elégtelen az Eukarisztia kegyelmében (res) való részesüléshez. A katekumennek ugyanis, ahhoz, hogy részesülhessen a keresztségben, hívőnek kell lennie, a szentáldozásban részesülőnek pedig szeretettől éltetett hittel kell bírnia.38 Míg maga az eukarisztikus kegyelem (res) növeli (többek között) a szeretetet, addig a szeretet hiánya akadályt gördít a szentség által közvetített kegyelem (res) útjába. Ez mind a szentségi, mind a lelki áldozásra érvényes.39

Világosan kell fogalmaznunk: nem minden vágy teljesülhet,40 s nem azért, mert maga a vágy tárgya elérhetetlen, hanem azért, mert az illető nem alkalmas, vagy nem képes elérni azt. A vágy önmagában és önmagától nem egy szükséges előfeltétele a vágyott dolog megszerzésének. Ez fontos annak megértésében, hogy mi tartozik hozzá a lelki áldozáshoz. Még ha valaki egy szentmisén is vágyik a szentáldozásra, vagy csak a távolból (tehát amikor nincs szentmisén) vágyakozik az Eukarisztia után, de nincs megfelelően felkészülve arra, hogy képes legyen a Krisztussal és az Egyházzal való egyesülésre, ez a vágy nem sokkal jelent többet egy sóvárgó gondolatnál. Ez egy alapvetően önmagában meghiúsult vágy. Azt is mondhatnánk, hogy ez nem egy valós vágy, hiszen a cél utáni vágy magába foglalja az oda vezető út, illetve eszköz utáni vágyat is. Ahhoz, hogy valaki vágyjon a Krisztussal való egyesülésre, arra is vágynia kell, ami elhárítja az egyesülés útjából az akadályokat. Ahogyan nem mondhatja azt valaki, hogy egy tőle már elidegenedett barátjával vágyik részt venni egy vacsorán, úgy, hogy közben nem hajlandó félretenni a viszálykodást, úgy nem járulhatunk az Úr asztalához anélkül, hogy megbánnánk bűneinket. A szentáldozás utáni igazi vágy, az igazi lelki áldozás magába foglalja, hogy képesek vagyunk az ilyen egyesülésre (communio).
Visszatérve Kasper bíboros felvetésére, a válasz: igen, az, aki lelki áldozást végez, amennyiben megfelelően felkészült, szentségi áldozást is végez. Ugyanakkor, függetlenül a körülményektől, az nem fordulhat elő, hogy valakit, aki nem alkalmas a szentségi áldozásra, alkalmasan felkészültnek tekintsük a lelki áldozásra.
Szükséges fogalomtisztázás

Szem előtt tartva a tomista megkülönböztetést lelki áldozás mint spirituális étkezés (manducatio spiritualis) és mint spirituális vágy között (voto), világos, hogy annak a számára, aki akadályoztatva van a Krisztussal való egyesülésben, mivel nem az ő parancsai szerint él, semmiféle lelki áldozás nem lehetséges. Amint La Soujeole rámutat, két különböző erkölcsi helyzetre és az Eukarisztiához való két, nagyon különböző viszonyulásra ugyanazon fogalmat (lelki áldozás) alkalmazni meglehetősen problematikus.41 Ezt az áldozás mindkét formájával szembeni megfelelő illetve nem megfelelő felkészültségre is értjük. Bár a Sacramentum Caritatis (55) nem túl szerencsés módon a „lelki áldozás” fogalmát mint az elvált és újraházasodottak számára adott lehetőséget használja, egy lehetséges olvasata ennek a szövegnek az lehet, hogy a Szentatya bíztatni kívánja az érintett személyeket, hogy kezdjenek el megfelelően vágyni (desirerare) a szentségi áldozásra (s ne annyira a vágyszentségre – La Soujeole különbségtételével élve), és így hozzák rendbe erkölcsi helyzetüket. Máskülönben ezek a szavak azt sugallhatnák, hogy a szentségi áldozásra nem megfelelően felkészült ember attól még végezhet lelki áldozást. Ez a zűrzavar vezet aztán a Kasper bíboros által felvetett logikus kérdéshez: ha valaki végezhet lelki áldozást, miért nem végezhet szentségi áldozást?

Nem szabad azt gondolnunk, hogy az elvált és újraházasodott személyek,számára a lelki áldozás helyettesíti a szentségi áldozást; sőt, senkinek nem szabad szentáldozást végeznie, ha halálos bűnben van, figyelmeztet La Soujeole. Az Egyház tanításával kapcsolatos tévedés és zűrzavar azt a pasztorális veszélyt rejti magában, hogy

„az emberek aztgondolják, a szentségi áldozást akadályozó bűn nem olyan nagy baj, hiszen a szentség által közvetített kegyelemben attól még bárki részesülhet. Ebben az esetben pont a szentségi áldozásnak a lelki áldozásra irányuló rendje tűnik el. Következésképpen a jel (kenyér és bor) és az eukarisztikus valóság (közvetített kegyelem – a feltámadt Krisztus valóságos teste) közötti egység, vagy még inkább azonosság forog kockán.”42

De a lelkek üdvössége is veszélyben forog. Egy ilyen megoldás, mely a halálos bűnben élő embernek lehetővé teszi a lelki áldozást, ahelyett, hogy a bűnből a Krisztusban való életre, megtérésre vezetne, a keresztény élet színlelésébe taszítja az embert, amely magában foglalja a kereszt átölelését, a tettekért és döntésekért való felelősségvállalást. A Szentírás sugalmazott szavai, melyek Szent Pál figyelmeztetésében olvashatunk, sokatmondóak: „Ezért aki méltatlanul eszi a kenyeret vagy issza az Úr kelyhét, az Úr teste és vére ellen vét… Mert aki csak eszik és iszik anélkül, hogy megkülönböztetné az Úr testét, saját ítéletét eszi és issza”.43

Ahhoz, hogy részesüljünk a Krisztussal való szentségi és lelki közösség kegyelmeiben, mindenkinek, minden életállapotban szükséges a megtérés Krisztushoz, valamint az, hogy ez a megtérés külső tettekben és életmódban is megnyilvánuljon. Kifelé megmutatkozó erkölcsi életünk nem az egyetlen helyzetjelzője belső, lelki felkészültségünk, de a kettőnek minimum harmóniában kell lennie. Ne felejtsük el, hogy a szentségek célja, melyeket maga Krisztus alapított a mi üdvösségünkért, a szentháromságos közösségben való részesedés. Isten, aki nem akarja a bűnös halálát (2Pét 3,9), hanem azt, hogy mindenki üdvözüljön (1Tim 2,4), azt kéri, hogy utasítsunk vissza mindent, ami ellenkezik üdvösségünkre vonatkozó tervével, hogy így igaz és örökké tartó közösségre lépjünk vele.

II. János Pál pápa, Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdításában meg is fogalmazta ezt a nehézséget:

„Mindazonáltal az Egyház megerősíti a Szentírásra támaszkodó hagyományát, mely szerint a válás után újra megházasodott híveket nem engedi szentáldozáshoz járulni. Ugyanis ők maguk akadályozzák meg, hogy szentáldozásban részesülhessenek, mert állapotuk és életkörülményeik objektíven ellentmondanak annak a Krisztus és Egyháza közötti szeretetnek, amelyet az Eucharisztia jelez és megvalósít”.44

Majd, az újraházasodott elváltak belső megtérésének szükségességéről beszélve, így folytatja:

„A bűnbánat szentségében való kiengesztelődés – amely utat nyit az Eucharisztiához – csak azoknak engedhető meg, akik bánkódván amiatt, hogy megsértették Krisztus hűségének és Szövetségének jelét (a felbonthatatlan házasságot) őszintén késznek mutatkoznak arra, hogy a továbbiakban olyan életet élnek, amely már nem ellenkezik a házasság felbonthatatlanságával. Ez azonban valójában azt követeli, hogy valahányszor a férfi és a nő súlyos okok – pl. a gyermekek nevelése – miatt nem tehet eleget a szétválás követelményének, „vállalják magukra azt a kötelezettséget, hogy teljes megtartóztatásban élnek, azaz tartózkodnak az olyan cselekedetektől, amelyek csak a házastársakat illetik meg”.45

Isten tiszteletével kapcsolatos következmények

A bűn csapdájában és annak következményeiben vergődő ember számára az igazi lelkipásztori válasz nem abban áll, hogy nem veszünk tudomást a helyzetről, vagy hogy könnyű megoldásokat kínálva elsimítjuk a dolgokat, mintha erkölcsi választásainknak nem lennének komoly következményeik, hanem Isten dicsőségének és minden ember javának keresésében, az Egyház szolgálatán keresztül. II. János Pál pápa arra buzdítja a lelkipásztorokat, hogy ne hagyják magukra az elvált és újraházasodott embereket, hanem „fáradhatatlanul tegyenek erőfeszítéseket arra, hogy rendelkezésükre álljanak az Egyház eszközei az üdvösségre”.46 Nemcsak a lelkipásztoroknak, de az egész hívő közösségnek gondosan felelősséget kell vállalnia azért, hogy az elvált és újraházasodott személyek segítséget kapjanak, úgy hogy „ne úgy tekintsenek magukra, mint az Egyháztól elszakadt személyek, hiszen mint megkereszteltek, részt vehetnek, sőt, részt kell venniük az Egyház életében”. A rendelkezésre álló eszközök pedig bőségesek:

„buzdítsák őket arra, hogy hallgassák Isten igéjét, vegyenek részt a Szentmisén, imádkozzanak állhatatosan, gyakorolják a szeretet cselekedeteit, működjenek együtt az igazságosság megvalósításáért, a gyermekeket a keresztény hitben neveljék, éljen bennük a bűnbánat lelkülete és rendszeresen tartsanak bűnbánatot, hogy így napról napra kiesdjék Isten kegyelmét. Az Egyház imádkozik értük, megerősíti őket, s mint irgalmas Anyjuk támogatja őket a hitben és a reményben”.47

Ha a kegyelem működését valaki túl felszínesen közelíti meg, úgy gondolhatja, hogy az előbb említett javaslat túl könnyű, vagy éppen túlságosan nehéz. Egyrészt, az a benyomása támadhat, hogy a keresztény élet elsősorban a külső részvételtől (tettektől) függ, amit fentebb is említettünk: Isten igéjének hallgatása, misére járás, stb. Ez azonban arra a következtetésre vezethet, hogy ha valaki mindezt megteszi, akkor közösségben van Istennel, s így teljes mértékben részt vesz a katolikus életben. Ez a megközelítés azonban oda vezet, hogy tagadjuk a súlyos bűn elkövetése után szükséges (szentségi) kiengesztelődést, ami az Istennel való közösség feltétele. Másrészt, fennáll a veszélye, hogy az isteni dolgokban való nagyobb részvételre szóló meghívást, különösen is a bűnös ember számára, akinek ki kellene engesztelődnie Istennel és az Egyházzal, túl nehéznek, vagy egyenesen lehetetlennel érezzük. Az ilyen ember a méltatlanság, vagy ami még rosszabb, a reménytelenség eltúlzott érzése miatt szenved. Ez pedig az imaélet, a misére járás, és az Istennel kapcsolatos dolgok elhagyásával jár.

Ám a kegyelem mindig működik. Sőt, már „a kegyelem befogadására való készület is kegyelem”.48 Isten szándéka az, hogy igazzá tegyen és üdvözítsen minden embert, hogy így mindenki megtapasztalhassa az emberi kiteljesedést és élvezhesse az Isten által felajánlott barátság örökkétartó gyümölcseit. Nem szabad elhomályosítanunk a „kegyelem állapotában élés” és a „töredelemre való indítás kegyelme” közötti különbséget. Mind a habituális kegyelmet (megszentelő kegyelem állapota), mind az aktuális (valamire indító) kegyelmet Isten kezdeményezi, hogy ez által mélyebb közösségre jussunk vele. II. János Pál pápa tehát ebben az értelemben buzdítja az elvált és újraházasodott személyeket, hogy nyissák meg szívüket a kegyelem indításainak, mint például Isten Szavának hallgatása, a szentmisére járás, ima, s így tovább.

A pápa a keresztény istentisztelet lényegéről tanít. Vagyis a katolikus szentmise szívét az Atyaisten imádása képezi, ami Krisztusban, az ő tökéletes és engedelmes önfelajánló áldozatában valósult meg, s ami az Eukarisztiában folytatódik. Krisztus kinyilatkoztatása és az Eukarisztia szentségének megalapítása óta, az Istennek kijáró imádás egyetlen megfelelő módja Krisztus által és Krisztusban lehetséges, amely a Szent Liturgia ünneplésében éri el teljességét. Ez minden megkereszteltre érvényes, függetlenül attól, hogy részt vehetnek-e a szentáldozásban, vagy sem.49 Bár igaz, hogy a Szent Liturgiában való teljes részvétel magába foglalja a szentáldozást, az imádásnak ebben a kinyilatkoztatott formájában szentáldozás nélkül is lehetséges (és szükséges) részt venni. Az Eukarisztia vétele a Krisztussal és az Ő Egyházával való közösséget fejezi ki, úgy, hogy a kegyelem állapotában az illető hiszi mindazt, amit Krisztus és az Egyház tanít. Az említett hittartalmak között van a házasság szentségi kötelékének felbonthatatlansága. Következésképpen az elvált és újraházasodott személyek, bát nincsenek megfelelően felkészülve a szentáldozásra, képesek, és a maguk sajátos részvételével az Szent Liturgiában, imádniuk is kell Istent.50

A részvétel természetesen többet jelent, mint a szentmisén való puszta részvételt. Amint a Sacrosanctum Concilium rámutat, a teljes, tudatos és aktív részvételt (actuosam participationem) maga a liturgia természete kívánja meg; […] ez a részvétel (participatio) elsődleges és szükséges: forrás, melyből a hívők igazi keresztény lelkületet merítenek.51 Később a II. Vatikáni Zsinat Atyái, amikor a katolikus értelemben vett imádás szívéről beszélnek, kifejtik ennek a részvételnek a lényegi szempontját:

„Az Egyház tehát körültekintő gondoskodással arra törekszik, hogy a hívek ne csak mint kívülállók vagy mint néma szemlélők legyenek jelen a hitnek ezen misztériumán, hanem azt a szertartásokon és imádságokon keresztül jól megértve, a szent cselekményben tudatosan, áhítattal és tevékenyen vegyenek részt; tanuljanak Isten igéjéből, merítsenek erőt az Úr testének terített asztaláról, adjanak hálát Istennek, a szeplőtelen áldozatot nemcsak a pap keze által, hanem vele együtt fölajánlván tanulják meg önmagukat fölajánlani és napról napra váljanak eggyé Istennel és egymás között a Közvetítő Krisztus segítségével, hogy végül Isten legyen minden mindenben”.52

Az Eukarisztiában való részvétel nem a megfigyelésről szól, hanem magába foglalja önmagunk Krisztuson keresztül történő személyes áldozati felajánlását az Atyának. Az imádásnak ez a módja vezet arra, hogy megnyíljunk a bűnbánat és a megtérés, valamint a tökéletesség kegyelmére.
A részvételnek (participatio) egy hasonló értelmezésével találkozunk a Sacramentum Caritatis-ban:

„Az Egyház nagy liturgikus hagyománya tanítja, hogy a gyümölcsöző részvételhez elengedhetetlen, hogy személyesen megfeleljünk az ünnepelt misztériumnak azáltal, hogy fölajánljuk Istennek a saját életünket, egyesítve Krisztus áldozatával az egész világ üdvösségéért […] gondoskodjunk arról, hogy a hívekben a belső fölkészültség összhangban legyen a cselekményekkel és a szavakkal”.53

Az imádás ezen formájából következik, hogy az illető egész életét átalakítja a Krisztushoz való hasonulás kegyelme:

„Az új keresztény kultusz a lét minden szempontját átfogja és átformálja: „Tehát akár esztek, akár isztok vagy bármi mást tesztek, tegyetek mindent Isten dicsőségére” (1Kor 10,31). A keresztény ember életének minden cselekedetében arra hivatott, hogy igaz kultuszt nyújtson Istennek. Innen ölt formát a keresztény élet bensőleg eucharisztikus természete. Az Eucharisztia, amennyiben magában foglalja a hívő embert mindennapi konkrétságában, napról napra lehetővé teszi az ember – aki kegyelemből arra hivatott, hogy Isten Fiának képmása legyen – fokozatos átalakulását (vö. Róm 8,29)…. Az Isten előtt kedves kultusz így új életstílussá válik, mely minden körülmények között és minden apró részletet fölmagasztal, ha Krisztushoz kapcsolódva, Istennek fölajánlott áldozatként élik meg”.54

Mindenkinek lehetősége van tehát lelki hasznot meríteni a szentmisén való részvételből (participatio), azaz az istentiszteletből. Ha valaki akadályoztatva is van az istentisztelet legteljesebb kifejezésében, vagyis a szentáldozásban, még akkor is módjában áll elnyerni a megelőző kegyelmet a bűnbánatra, és az aktuális kegyelmet az imádásra.
Nem éhezés, hanem éhség

Kasper bíborosnak az elvált újraházasodottak szentáldozáshoz járulására vonatkozó kérdésére válaszolva kimutattuk, hogy az nem lehetséges. Az egyházatyák korától kezdve napjainkig a szentáldozásnak két formáját különböztethetjük meg. Az első, és leghatékonyabb az Úr testének és vérének szentségi vétele, amikor általa ezzel egy időben a hívő, a lelki táplálék révén, lelkileg egyesül Krisztussal. A másik a lelki áldozás (communio in voto), amikor valaki nem tud szentségi áldozást végezni, de a kegyelem állapotában van és alkalmas arra, hogy a szentségi áldozás minden előnyében részesüljön.

Szent Tamás egy további különbséget tesz a lelki áldozással kapcsolatban. A lelki áldozás tulajdonképpen olyan lelki táplálék, melyet akkor veszünk magunkhoz, amikor szentségi módon veszünk részt az Eukarisztiában; az áldozó lelkében létrejönnek az Eukarisztia hatásai. Szent Tamás csak másodlagos értelemben beszél a lelki áldozásról mint a szentség (sacramentum) iránti puszta vágyról (in voto), ám tényleges (szentségi) áldozás nélkül. Ugyanakkor lehetséges, hogy a Krisztus iránti szeretetnek és azon vágynak köszönhetően, hogy Őt lelkünkbe fogadjuk, a szentáldozás hatásai létrejönnek a lélekben.

Szent Páltól kezdve napjainkig a hagyomány folyamatosan tanította, hogy aki szentáldozáshoz járul, annak a kegyelem állapotában kell lennie. A megfelelő felkészülés nélkül, különösen is pedig, ha az ember tudatában van halálos bűnének, Krisztussal és az Egyházzal a bűnbánat szentsége révén történő kiengesztelődés hiányában, az isteni ítéletet vonja magára, s már önmagában is súlyos bűnnek számít.
Bár a legutóbbi tanítóhivatali dokumentumok némiképp homályosan fogalmaznak a lelki áldozás jelentésével kapcsolatban, az bizonyos, hogy igazi lelki áldozás csak annak a számára lehetséges, aki megfelelően felkészült a szentségi áldozásra. Annak, aki halálos bűn állapotában van, beleértve azokat az újraházasodott elváltakat, akiknek előző szentségi házasságuk továbbra is érvényes, nem lehetséges a lelki áldozás. Ezeknek az embereknek azonban, az isteni törvény (sőt, a természettörvény) értelmében továbbra is imádniuk kell Istent. Minden katolikus kötelessége imádni Istent önmaga felajánlása által, egyesülve a szentmisén a pap kezei által felajánlott adományokkal.
Az Egyház, szemben azzal, amit Kasper bíboros sejtetni enged, valójában nem kéri, hogy az elvált és újraházasodott emberek a szentségeken kívül találják meg az üdvösséget. A megtérésnek és a teljes (egyházi és szentségi) közösségnek ugyanaz a lehetősége áll előttük, mint bárki másnak. Amint azt Kasper bíboros mondja, a szentáldozástól való távolmaradás valóban az Eukarisztia szent mivoltának a jele lehet. A bíboros felteszi a kérdést, hogy az Eukarisztiától való távolmaradás vajon nem túl nagy ár-e. A válasz attól függ, hogy az illető hajlandó-e Krisztushoz hasonulni. De világosan kell fogalmaznunk. Nem az Egyház az, aki akadályozza a teljes közösséget; sokkal inkább maga az illető az, aki továbbra is a házasság szentségi kötelékének megsértését választja. Ez által, mint bárki más, aki halálos bűnt követ el, megszakította a közösséget. Másrészt, az Egyház, amint azt mindig is tette, az igazi bűnbánónak felajánlja a kiengesztelődést.

Kasper bíboros végül a következő, témától elterelő érvvel él: Vajon nem számít-e visszaélésnek az Eukarisztiából kizárt, de szenvedő és segítséget kérő személlyel szemben, ha másoknak szóló jelet és figyelmeztetést csinálunk belőle? Ez a kérdés erőteljesen sugallja, hogy, amint arra szent Pál is figyelmeztet, az Egyház nem védheti meg a hívőket az ítélettől, amit magukra vonnak. Ha az Egyház passzív maradna és szentáldozáshoz engedné azokat, akik nincsenek megfelelően felkészülve, akkor a visszaélés egy másik módja miatt ő vonna magára ítéletet: hogy nem óvja gyermekeit a helytelen cselekvéstől és a bűntől, valamint nem őrzi hűségesen a szentségeket és azok kiszolgáltatását. Az Egyház hosszú ideje fennálló ébersége nem visszaélés vagy manipuláció, hanem tiszta és egyszerű szeretet: az édesanya aggodalma gyermekei iránt, nehogy a rossz gyógyszert lenyelve az méreggé váljon.

Amint fentebb már megjegyeztük, a Sacramentum Caritatis tanítása szerint a szentmisén való puszta jelenlét senkit nem jogosít fel a szentáldozásra. II. János Pál pápa ezzel kapcsolatban ugyanezt tanítja, amikor azt mondja „Az Eucharisztia ünneplése azonban nem lehet a communio kiindulópontja, sokkal inkább föltételezi annak meglétét, hogy megerősítse és tökéletessé tegye”.56 A közösség, különösen is, mert egyesít minket a Szentháromsággal, feltételezi a kegyelmi életet, valamint a hit, a remény és a szeretet erényének gyakorlását. A pápa Aranyszájú Szent János szavain keresztül hangsúlyozza: „Én is fölemelem a hangomat, és könyörögve kérlek, Isten nevére kérlek titeket, ne közeledjetek ehhez az Asztalhoz szennyes és romlott lelkiismerettel. Az ilyen közeledést ugyanis nem lehet soha áldozásnak (communiónak) nevezni, még ha ezerszer érintenénk is az Úr testét, hanem az ítélet, a gyötrelem és a fenyítés növelése az”.57 ?Majd II. János Pál pápa tovább bíztat:

„Ezért újra meg kívánom erősíteni, hogy érvényben van, és mindig is érvényben fog maradni az Egyházban a törvény, amellyel a Trienti Zsinat konkretizálta Pál apostol komoly figyelmeztetését és megparancsolta, hogy az Eucharisztia méltó vétele érdekében „előbb meg kell gyónni, ha valaki halálos bűn tudatában van. (vö: Trentói Egyetemes Zsinat, XIII. ülés, Dekrétum a legszentebb Eukarisztiáról, 7.fej. 11.k, DH 1647, 1661). Az Eucharisztia és a Gyónás két szorosan egymáshoz kapcsolódó szentség. Ha az Eucharisztia – szentségileg megörökítve – jelenvalóvá teszi a Kereszt megváltó áldozatát, ez azt jelenti, hogy szüntelenül elvárja a megtérést, a személyes választ a buzdításra, amellyel Szent Pál fordult a korintusi keresztényekhez: „Krisztus nevében kérünk titeket: békéljetek meg Istennel” (2Kor 5,20). Ha pedig egy keresztény súlyos bűn terhét hordozza a lelkiismeretében, ahhoz, hogy az eucharisztikus Áldozatban teljesen részesedhessen, kötelezővé válik számára a bűnbánatnak a gyónáson keresztül vezető útja”.58

Aztán, mintha előre látná az érintett személy belső ítéletének ellenérveit, a pápa így folytatja:

„A kegyelem állapotára vonatkozó megítélés nyilvánvalóan csak az érintettre tartozik, hiszen lelkiismereti kérdésről van szó. Azonban az erkölcsi törvénnyel súlyosan, nyilvánosan és huzamosan ellentétes magatartások esetében – az erkölcsi közrend lelkipásztori szolgálata és a Szentség iránti tisztelet miatt – az Egyház nem hallgathat. Az Egyházi Törvénykönyv törvénye az ilyen nyilvánvalóan nem megfelelő erkölcsi magatartásokra vonatkozik, amikor eltiltja az Eucharisztia vételétől azokat”,akik megátalkodottan megmaradnak nyilvánvaló, súlyos bűnben.”59

Nincs itt semmiféle visszaélés a szenvedő emberrel, legyen szó elvált és újraházasodott személyről, vagy akár katekumenről (akinek, mielőtt szentáldozáshoz járulna, szintén szentségi módon megigazulttá kell lennie). Csak a Megfeszített és Feltámadott kitárt és átszúrt kezeit láthatjuk itt, aki az Egyházon keresztül üdvösséget ajánl fel mindenkinek, aki a Krisztushoz fordulást választja, s hogy átöleli őt még az élet legnehezebb döntéseiben is. Krisztus folyamatosan felajánlja Testét és Vérét, s aki úgy dönt, hogy magára ölti a fehér menyegzői ruhát (vö: Mt 22,11-14; Jel 19,8) beléphet az örök élet lakomájára. Minden egyes ember számára meg van terítve az Eukarisztikus lakoma, úgy, hogy szentségi és lelki értelemben is mind éhesebbek legyünk az élet Kenyerére. Hiszen a keresztény ember számára a bűnbánat nem más, mint az éhezés átalakulása olyan éhségbe, melynek betöltéséről Krisztus azt ígérte, hogy meghaladja legmerészebb elképzeléseinket is.

Megjegyzések és irodalomjegyzék
1 Nova et Vetera, English Edition, vol. 12, No.3 (2014): 631-655. © ford. Szabó Ráhel OP
2 Kasper bíboros felszólalásának internetes elérhetőségét lásd: Vatican Information Service, Szentszéki Nyomda, 2014. Február 20 (http://www.news.va/en/news/consistory-cardinal-kasper-addresses-the-cardinals).
3 A bíboros felszólalásának általam használt olasz szövegét lásd: Il Foglio Quotidiano: Vaticano Esclusivo 19, no. 51 (2014. Március 1): „A Hittani Kongregáció már 1994-ben felhívta erre a figyelmet, amikor megállapította – és XVI. Benedek pápa megismételte a családok nemzetközi találkozóján 2012-ben Milánóban – hogy az újraházasodott elváltak szentségileg nem áldozhatnak, de részesedhetnek a lelki áldozásban. Természetesen ez nem érvényes minden elváltra, hanem csak azokra, akik lelkileg jól fel vannak készülve. Ettől függetlenül sokan lesznek hálásak ezért a válaszért, ami valódi nyitás. Ugyanakkor sok kérdést is felvet. Ugyanis aki a lelki áldozásban részesül, egyesül Jézus Krisztussal; hogyan lehet akkor ellentmondásban Krisztus parancsával? Miért nem részesülhet a szentségi áldozásban? Ha kizárjuk a szentségekből az elvált újraházasodott keresztényeket, akik fel vannak készülve, hogy a szentségekhez járuljanak és az üdvösség szentségeken kívüli útjára küldjük őket, vajon nem kérdőjelezzük meg az Egyház alapvető szentségi struktúráját? Akkor viszont mire szolgál az Egyház és szentségei? Ezzel a válasszal nem fizetünk túl nagy árat? Egyesek úgy tartják, hogy az áldozástól való távolmaradás a szentség szent voltának jele. A következő kérdéssel lehetne erre válaszolni: nem visszaélés-e a szenvedő és segítséget kérő személlyel szemben, ha másoknak szóló jelet és figyelmeztetést csinálunk belőle? Hagyjuk, hogy szentségileg éhen haljon, hogy mások éljenek?”
4 PETRUS LOMBARDUS, Libri Quattuor Sententiarum, IV, d.8.c.1. Felhívjuk továbbá a figyelmet a II. Vatikáni Zsinat atyáinak a Lumen Gentium-ban (§11) használt megfogalmazására, miszerint az eukarisztikus áldozat „totius vitae christianae fontem et culmen” (az egész keresztény élet forrása és csúcsa).
5 PETRUS LOMBARDUS, Ibid, IV, d.9.c.1.1. Ágostont idézi (Sermones 71, c.11. n.17).
6 PETRUS LOMBARDUS, Ibid, IV, d.9.c.1.1. Ágostont idézi (In Ioannem, tr. 26. n. 18.)
7 PETRUS LOMBARDUS, Ibid, IV, d.9.c.1.1.
8 PETRUS LOMBARDUS, Ibid, IV, d.9.c.1.1. Ágostont Aquitániai Prosper művéből idézi, Sententiae, n. 431.
9 PETRUS LOMBARDUS, Ibid, IV, d.9.c.1.2. Ágostont idézi (Sermo Mai 129, n.2.)
10 PETRUS LOMBARDUS, Ibid, IV, d.9.c.2.2. Ágostont idézi (In Ioannem, tr. 62.n.1.). Ágoston természetesen szent Pálnak az első korinthusi levelére támaszkodik, (1Kor 11,27), miszerint akik méltatlanul veszik az eukarisztiát, önmagukra vonnak ítéletet. Erről később még lesz szó.
11 PETRUS LOMBARDUS, Ibid, IV, d.9.c.2.1.; Lanfrancot idézi, De corpore et sanguine Domini, c.20, Nagy Szent Gergely, Párbeszédek c. műve alapján (IV,59).
12 AQUINÓI SZENT TAMÁS, Summa Theologiae, [ST] III.q.80.a.1.ad 2.
13 AQUINÓI SZENT TAMÁS, Ibid, q.80.a.1.
14 Ibid, ST, III, q.73.a.1.
15 Summa Theologiae, III.q.80.a.1.ad 3.
16 KEK 1391-1401.
17 Tamás szerint a szentségi (tényleges) áldozás elővételezéseként is lehetséges a vágyáldozás (in voto).
18 Úgy tűnik, a Trentói Zsinatot megelőzően nincs kifejezett egyházi tanítás a lelki áldozást illetően.
19 Trentói Zsinat: Határozat a Szent Eukarisztiáról, 13. ülés, 8.fej., DH 1648). Minden kiemelés eredeti.
20 Ibid, DH 1647.
21 Ibid, DH 1661.
22 A Trentói Zsinat Katekizmusa plébánosok számára, kiadva V. Piusz pápa rendeletére. Angolra fordította: John P. McHugh, OP, és Charles J. Callan, OP, (NY: Joseph F. Wagner, Inc., 1934), 245-246.
23 Ibid, 247-248
24 KEK, 1385; 1415.
25 Eredetei címe: Katholischer Erwachsenen-Kkatechismus: Das Glaubensbekenntnis der Kirche (Bonn, Verband der Diözesen Deutschlands, 1985). Az angol fordítás „The Church’s Confession of Faith: A Catholic Catechism for Adults (Az Egyház hitvallása: Katolikus Katekizmus felnőtteknek), Communio Books, San Francisco, Ignatius Press, 1987). Amint David L. Schindler, a Communio-könyvek kiadójának főszerkesztője az előszóban megjegyzi, a felnőttek részére kiadott német katekizmus nagy részét – a Német Püspöki Konferencia égisze alatt – Walter Kasper írta.
26 Ibid, 292.
27 Ugyanakkor a német püspökök által kiadott katekizmus az áldozás két módját tanítja a híveknek: az egyik, amikor az áldozás egyidejűleg szentségi és lelki módon is történik, amikor is Krisztus egyidőben fogadják testileg és a felkészült szívben; a másik a csak lelki áldozás, amikor a Krisztussal való egyesülés a hitben való vágyakozás által valósul meg (DH 1648), (The Church’ Confession of Faith, 292).
28 II. János Pál pápa, Ecclesia de Eucharistia, 34, AAS 95, (2033), 456 (eredeti kiemelés).
29 Avilai Szent Teréz, A tökéletesség útja, 35, 1, in Uő, A tökéletesség útja és a Belső várkastély, ford. Szeghy Ernő, Bp. 1979, 216.
30 JOSEPH RATZINGER bíboros, Epistola ad catholicae ecclesiae episcopos de receptione communionis eucharisticae qui post divortium novas inierunt nuptias, §6, AAS 86 (1994), 977 (kiemelés a cikk szerzőjétől). Ratzinger bíboros ennek a levélnek a 13. lábjegyzetében említi Szent Teréz tanítását, illetve utal Ligouri Szent Alfonz Visite al SS. Sacramento e a Maria Santissima c. művére. Szent Alfonz röviden utal Aquinói Szent
Tamásnak a lelki áldozásról szóló tanítására, majd példaként néhány személyt is említ, akik gyakorolták a lelki áldozást, többek között: Keresztes Szent János, A Keresztről nevezett Boldog Ágota, és a Ferenc pápa által 2013. decemberében szentté avatott tartozott (az ún. egyenértékű – aequipollens – szenttéavatási processzust használva) Fáber Szent Péter, aki Loyolai Szent Ignác első társai közé tartozott. Szent Alfonz javasolja, hogy szentséglátogatás alkalmával, valamint szentmise alatt is végezzünk lelki áldozást. A műben többi részében is beszél a szent eukarisztiáról való elmélkedésről és imádságokról. Meg kell jegyeznünk, hogy II. János Pál pápa, az 1981-ben megjelent apostoli buzdításában, a Familiaris consortio-ban egyáltalán nem tesz említést az elváltak és újraházasodottak lelki áldozásáról.
31 XVI. Benedek pápa, Sacramentum caritatis, Szinódus utáni apostoli buzdítás, (2007, február 22), 55, AAS 99. „Attamen cavendum est ne haec iusta affirmatio forsitan introducat inter fideles quendam automatismum, quasi quispiam ob solam praesentiam in ecclesia, liturgiae tempore, ius habeat, vel forsitan etiam officium, ad Mensam eucharisticam accedendi. Etiam cum non datur facultas ad sacramentalem communionem accedendi, participatio Sanctae Missae manet necessaria, valida, significans et fructuosa. Bonum est his in rerum adiunctis desiderium plenae cum Christo coniunctionis colere per consuetudinem exempli gratia communionis spiritalis, memoratae a Ioanne Paulo II (170) et commendatae a Sanctis vitae spiritalis moderatoribus”
32 Sacramentum Caritatis, n° 171. „Akik például Aquinói Szent Tamás, Summa Theologiae, III.q.80.a.1.2; Jézusról nevezett szent Teréz, A Tökéletesség útja, 35.fej. A Trentói zsinat tekintélyével megerősítette ezt a tanítást, XIII. ülés, 8. kánon (DH1648).
33 BENOÎT-DOMINIQUE DE LA SOUJEOLE, OP, „Communion sacramentelle et communion spirituelle”, Nova et Vetera 86 (2011), 152.
34 KASPER, Il Foglio, „Ugyanis aki a lelki áldozásban részesül, egyesül Jézus Krisztussal; hogyan lehet akkor ellentmondásban Krisztus parancsával?”
35 LA SOUJEOLE, 149-150, „Általában különbséget kell tenni a vágyszentség és egy adott szentség utáni vágy között”. Úgy tűnik, hogy La Soujeole atya a vágyszentséget (sacrament de désir) kizárólag a nem-keresztényre érti, aki még soha nem találkozott az egyházi közvetítéssel, de aki megkeresztelhető, amennyiben (implicite) vágyik rá, illetve a szentség (sacramentum) által közvetített valóságra, a kegyelemre (res). Másrészt, La Soujeole az adott szentség utáni vágyat a katekumenre vonatkoztatja, aki kifejezetten (explicite) vágyik a szentségre (pl. keresztségre), amely, ha szeretettől tevékeny hit járja át, részesíti őt a szentség által közvetített kegyelemben (res sacramenti), jóllehet még mindig nem kapta meg a szentségi karakter (amit a keresztség vés a lélekbe).
36 Ez a kifejezett vágy van jelen a katekumenekben. Természetesen bennfoglalt vágy (votum implicitum) esetében is lehetséges az üdvösség, „amikor is az illető a legyőzhetetlen tudatlanság” állapotában van, de lelke megfelelően felkészült, s így azt kívánja, hogy akarata Isten akaratához igazodjék. (A Szent Officium levele a bostoni érseknek, 1949. augusztus 8., DH 3870).
37 A „desiderium” szót csak a cikk szerzője használja, tehát nem szerepel La Soujeole cikkében.
38 A hit szükségességével kapcsolatban, lásd: ST, III.q.68.a.8. A keresztséggel belénk öntött kegyelmek között szerepel a természetfeletti szeretet (caritas). Vö: ST, III.q.69.a.6.ad 1. Mindazonáltal, amikor ST III.q.66.a.11-ben Tamás a baptisma flaminis-ról beszél, amint James J. Cunningham OP mondja, flaminis, vagyis a vágykeresztség „nem a keresztség egyszerű vágya, vagy a szentség fogadásának szándéka […] hanem a Szentlélek tevékenységének eredménye, aki a személyt intenzív szeretetre és lángoló hitre indtíja, amely által a személy megtér és teljesen elfogadja Krisztust.” (Summa Theologiae, vol. 57, Baptism and Confirmation [Cambridge, Cambridge University Press, 1975], 49). A flaminis-ra vonatkozó megjegyzés, mint ami több, mint egyszerű vágy, lényeges a valódi vágyáldozás megértéséhez.
39 Igaz, a kánonjog szükséghelyzetben megengedi a papoknak, hogy szentmisét mutassanak be, és áldozzanak,, azzal a feltétellel, hogy a papnak szándékában áll, amint csak lehet, a bűnbánat szentségéhez járulni. Vö: CIC 915-916.k.
40 Vö: A Szent Officium levele a Bostoni érseknek , 1949. augusztus 8. DH 3872, a vágykeresztséggel kapcsolatban: „Azt sem szabad tanítani, hogy az Egyházba lépés iránti bármiféle vágy (quodcumque voto) elegendő az üdvösséghez. Szükséges, hogy a vágyat, amivel valaki az Egyházhoz kötődik, a tökéletes szeretet hassa át. A bennfoglalt vágy (votum implicitum) csak akkor gyümölcsöző, ha az illető természetfeletti hittel bír”.
41 LA SOUJEOLE, Ibid, 152.
42 LA SOUJEOLE, Ibid, 153.
43 Vö: 1Kor 11,27.29. Lásd még, ST, III.q.80.a.4. „Ebből pedig világos, hogy aki halálos bűn állapotában veszi ezt a szentséget, hazugsággal vét e szentség ellen, s ezért szentségtörést követ el, mint aki meggyalázza a szentséget, és ezért halálosan vétkezik.”
44 II. JÁNOS PÁL PÁPA, Familiaris consortio, §84, AAS74 (1982), 185: „Nihilominus Ecclesia inculcat consuetudinem suam, in Sacris ipsis Litteris innixam, non admittendi ad eucharisticam communionem fideles, qui post divortium factum novas nuptias inierunt. Ipsi namque impediunt ne admittantur, cum status eorum et condicio vitae obiective dissideant ab illa amoris coniunctione inter Christum et Ecclesiam, quae Eucharistia significatur atque peragitur.”
45 Ibid, §84, AAS 74 (1982), 186: „Porro reconciliatio in sacramento paenitentiae — quae ad Eucharistiae sacramentum aperit viam — illis unis concedi potest, qui dolentes quod signum violaverint Foederis et fidelitatis Christi, sincere parati sunt vitae formam iam non amplius adversam matrimonii indissolubitati suscipere. Hoc poscit rever a ut, quoties vir ac mulier gravibus de causis — verbi gratia, ob liberorum educationem — non valeant necessitati separationis satisfacere, «officium in se suscipiant omnino continenter vivendi, scilicet se abstinendi ab aetibus, qui solis coniugibus competunt”. Vö: II. János Pál pápa, A VI. Püspöki Szinódus (1980.okt.25) zárásán mondott homília, 7; AAS 72 (1980): 1082.
46 Ibid, §84, AAS 74 (1982): „Nitetur propterea neque umquam defessa curabit Ecclesia ut iis praesto sint salutis instrumenta”.
47 Ibid, „Hortandi praeterea sunt ut verbum Dei exaudiant, sacrificio Missae intersint, preces fundere perseverent, opera caritatis necnon incepta communitatis pro iustitia adiuvent, filios in christiana fide instituant, spiritum et opera paenitentiae colant ut cotidie sic Dei gratiam implorent. Pro illis Ecclesia precetur, eos confirmet, matrem se exhibeat iis misericordem itaque in fide eos speque sustineat”.
48 KEK 2001
49 Lásd cikkünket: „How ’Catholic’ is the Sacred Liturgy” Or: A Mass for the Masses”; Antiphon 17 (2013), 212-224.
50 Lásd: Amerikai Katolikus Püspökök Konferenciája, „Boldogok, akik hivatalosak a Bárány lakomájára: A méltó szentáldozásra való készületről”, (Washington, DC: USCCB Kiadványok, 2006), 9, különösen is n°17.
51 Sacrosanctum Concilium, § 14.
52 Sacrosanctum Concilium, § 48 (kiemelés a szerzőtől).
53 Sacramentum Caritatis, § 64, AAS 99 (2007), 152-153: „Ecclesiae insignis liturgica traditio docet ad fructuosam participationem necessarium esse ut quis personaliter respondere studeat mysterio celebrato, propriam Deo offerens vitam, in coniunctione cum Christi sacrificio pro totius mundi salute. […] fidelibus intima interiorum sensuum convenientia cum actibus verbisque concinenda curaretur”.
54 Ibid, §71, AAS 99 (2007), 159: „Novus christianus cultus complectitur omnem exsistentiae rationem eamque transformat: «Sive ergo manducatis sive bibitis sive aliud quid facitis, omnia in gloriam Dei facite» (1 Cor 10,31). In omni vitae actu christianus vocatur ut verum cultum Deo significet. Ex quo formam sumit vitae christianae natura intrinsece eucharistica. Quippe quae credentis humanas res in cotidiana eius ratione involvat, Eucharistia efficit ut de die in diem transfiguretur homo, qui gratia ad imaginem Filii Dei adipiscendam vocatur cfr Rom 8,29s)…. Itaque cultus Deo placens novus fit modus vivendi omnia rerum adiuncta exsistentiae in qua omne singulare elementum exaltatur, quoniam vivitur in relatione cum Christo et sicut oblatio Deo exhibita”.
56 II. JÁNOS PÁL PÁPA, Ecclesia de Eucharistia, §35, AAS 95 (2003), 457.
57 Ibid, §36, Izajás könyvéről szóló Homíliát idézve, 6,3, PG 56, 139.
58 Ibid, §§ 36-37; AAS 95 (2003), 458.
59 Ibid, §37, AAS 95 (2003), 458. Vö: Egyházi Törvénykönyv, 915.k., valamint: A Keleti Egyházak Törvénykönyve, 712.k.