A Bourne-ultimátum 2007-ben megrengette az akciófilmek műfaját, eszeveszett tempójával, intelligens
történetével, markáns főhősével, és látványos jeleneteivel, egyúttal lezárta a
múltja után elkeseredetten kutató Jason Bourne sztoriját, pont, ahogy kell.
Jött, látott, győzött, és közben elsöpörte a konkurenciát, csúcsra járatta
nemcsak a saját franchise-án belül alkalmazott stílust, hanem zsánerében is egy
zseniális, nagyszerű film született meg, ami egy pillanat alatt hivatkozási
pont lett – de igazából az előzményeknek sem volt ezzel nagy problémájuk. A
stúdiónak viszont annál több gondja akadt, ugyanis a második-harmadik részt
(amúgy bámulatosan) megrendező Paul Greengrass nem kért többet Bourne-ból, és a
főszerepet játszó Matt Damon sem akart már többet a halálbiztos szuperügynök
bőrébe bújni. Oké, ez ma már nevetségesen hangzik, mivel ismerjük a történetet,
végül mindkettejük kötélnek állt, és idén visszatértek a tűzvonalba – sajnos
azonban nem mindenki egyöntetű örömére. De akkoriban biztosnak tűnt, Jason
Bourne krónikája itt lezárult, ha folytatják is, akkor nem vele, nem a jól
ismert stábbal. Mégpedig a Universal nagyon szerette volna kibővíteni a
frencsájzt, bármilyen eszközzel, így született meg A Bourne-hagyaték, a
jól ismert, és elismert Tony Gilroy-al a rendezői székben, aki a trilógia
forgatókönyveinek írásában is részt vett. Értelemszerű, hogy itt már egy másik
ügynök osztogatja a pofonokat, menekül, lövöldözik, üldöz másokat, és közben
nem Jason Bourne-nak hívják.
Mint az a korábbi filmekből kiderült, a Kőlépcsőnek hívott szupertitkos CIA-bérgyilkos program csak a jéghegy csúcsa volt. A kormány párhuzamosan több hasonló dologban is nyakig benne van, világszerte irányítgatják, dolgoztatják ügynökeiket, akik parancsra ölnek, kímélet, és bűntudat nélkül, Jason Bourne tevékenységei azonban nemcsak egyet, hanem az összes ilyen programot veszélybe sodorta. Az illetékesek úgy döntenek, itt az ideje befejezni, és az alapoktól újrakezdeni, ennek azonban a programban résztvevő ügynökök látják a kárát, akiket sorra ölnek meg, egyikük azonban, Aaron Cross (Jeremy Renner) Alaszkában nem hagyja magát, és felveszi a nyúlcipőt, hogy a végére járjon annak, hogyan történhetett meg az, hogy egyik pillanatban még hazafiként szolgálta az Egyesült Államok, a másikban pedig CIA-s alkalmazottak tucatjai vadásznak rá, hogy minden áron végezzenek vele. A dolog annyiból problémás, hogy a programba csatlakozó katonákat nemcsak fizikai, és szellemi kiképzésnek vetették alá, hanem különböző gyógyszereket kell szedniük, ami pszichésen stimulálja őket, kevésbé éreznek fájdalmat, kiélesednek az érzékeik, és az érzelmi regenerációt is könnyebbé teszi. És nem utolsósorban teljesen szerfüggővé változtatja őket. Cross Martha Shearing (Rachel Weisz) segítségét kéri, akire szintén vadászik a kormány, azonban a gyógyszerről rendkívül nehéz leszokni, ezen kívül pedig legalább egy gyilkos mindig a páros nyomában lohol…
A Bourne-hagyaték kis túlzással szinte ugyanolyan, mint az előző részek. Nagyon komoly emberek ülnek nagyon komolyan a monitorok előtt, parancsokat adnak ide-oda, pilóta nélküli gépeket egyengetnek, nézik, kezelik, és továbbítják a beérkező információkat, jelentésekért csapnak az asztalra, miközben a világ bármelyik részében megtalálnak bárkit, mindenféle gond nélkül. Ez a Nagy Testvér-effektus a modernkori akciófilmek velejárója, ezzel együtt pedig a Greengrass által divatba hozott kézikamerás megoldás miatt a néző majdhogynem tökéletesen ott érzi magát a szereplőkkel, nagyszerűen lejön a képernyőről, hogy minden ütésnek, rúgásnak súlya van, egy robbanás valóban lökéshullámot gerjeszt, a kilőtt golyók pedig fület repesztően hatolnak az emberi testbe, száz százalékosan kiváltva az elvárt hatásukat. Nos, jó hír, hogy a filmben valóban viszontláthatjuk ezeket az elemeket, ismét tisztességes mennyiséget kapunk a sorozatra jellemző stílusból, azonban ezt így, ebben a formában láttuk már korábban. A film cselekmény körülbelül párhuzamosan zajlik A Bourne-ultimátuméval, egyben annak félig-meddig folytatásaként, vagy inkább kiegészítéseként is szolgál. Könnyen mondhatnánk egyébként az alkotásra, hogy csupán a Bourne-szériában rejlő maradék lehetőséget szeretné kifacsarni, és csak arra volt jó, hogy a stúdió ismét degeszre keresse magát vele – ami sajnálatos módon végül nem történt meg. Valamennyire igazak ezek az állítások, azonban attól függetlenül, hogy teljesen felesleges folytatás, mindent összevetve egy egész jól összehozott felesleges folytatás.
Jeremy Renner kifejezetten szimpatikus főszereplőként, nem véletlen választották, hiszen akciófilmekben nem egyszer bizonyított már, és feladatát itt is ellátja. Ezen kívül pedig, hála az égnek, jellemében, és stílusában cseppet sem egy Bourne-koppintás. Egészen más, mint a Matt Damon által alakított karakter, neki nem övezi semmiféle rejtély, nem kell a múltja után kutakodnia, teljesen tisztában vele hogyan, és miért állt be a csatasorba, egyébként pedig szívesen végezné is a dolgát – csakhogy azt a felsőbb körök többé már nem engedik. Ügyesen lett beleépítve a történetbe a drogfüggőség-motívum, Aaron Cross elkeseredetten, minden energiáját latba vetve törekedik rajta, hogy tökéletes legyen, és pont ez tartja magát a figurát két lábbal a földön. Így az érzelmi kötődés is tökéletesen megvan ezzel a vonallal. Talán nem annyira esendő, mint a múltjáért kutakodó Bourne, talán épp ezért kissé sótlanabb, de azt cseppet sem lehet rá fogni, hogy semmilyen lenne. Bár a film szinte görcsösen próbálkozik azzal, hogy egyáltalán ne legyen más, mint az előző részek: majdnem minden tekintetben Bourne-klón ez, egyik oldalon számítógépekkel, telefonokkal, kormányügynökökkel, süvöltöző öltönyösökkel, akik a menekülők nyomára szeretnének akadni, másik oldalon pedig a tökéletes gyilkológéppel, aki bravúrosan kihasználja képességeit, és az adott környezetből adódó lehetőségeket, oldalán egy női karakterrel. Megint bejárják a fél világot nagy menekülések, verekedések, autós-és motoros üldözések közepette, a film végig pörög, egy unalmas perc sincs, még az akciójeleneteket is kifejezetten jól rendezték meg, főleg hogy a komoly dialógusokat szédületes tempó kíséri. Még annak ellenére is, hogy bizony a történetben nem egy dolog, és nem egy karakter lóg csak úgy a levegőben, mindenféle cél, és kihasználtság nélkül.
A Bourne-hagyaték ugyan nem rossz film, tisztességesen összehozott akció-szösszenet, ám az elődei fényében kissé kevés. Főleg, mert láthatóan nem is akar túlságosan kilépni azoknak az árnyékából, így leginkább csak a trilógia egy érdekes kiegészítéseként marad meg az néző fejében. A viszonylagos érdektelenség, a közepes kritikák, és a visszafogott anyagi siker megpecsételte a folytatás elkészültét, pedig egyébként Aaron Cross története könnyen lehetett volna egy új trilógia kezdete, ahol, ha az első felvonás nem volt túlságosan eredeti, azt még mindig tovább lehetett volna vinni egy jobb, érdekesebb irányba. De hát ilyen ez a popszakma.
Mint az a korábbi filmekből kiderült, a Kőlépcsőnek hívott szupertitkos CIA-bérgyilkos program csak a jéghegy csúcsa volt. A kormány párhuzamosan több hasonló dologban is nyakig benne van, világszerte irányítgatják, dolgoztatják ügynökeiket, akik parancsra ölnek, kímélet, és bűntudat nélkül, Jason Bourne tevékenységei azonban nemcsak egyet, hanem az összes ilyen programot veszélybe sodorta. Az illetékesek úgy döntenek, itt az ideje befejezni, és az alapoktól újrakezdeni, ennek azonban a programban résztvevő ügynökök látják a kárát, akiket sorra ölnek meg, egyikük azonban, Aaron Cross (Jeremy Renner) Alaszkában nem hagyja magát, és felveszi a nyúlcipőt, hogy a végére járjon annak, hogyan történhetett meg az, hogy egyik pillanatban még hazafiként szolgálta az Egyesült Államok, a másikban pedig CIA-s alkalmazottak tucatjai vadásznak rá, hogy minden áron végezzenek vele. A dolog annyiból problémás, hogy a programba csatlakozó katonákat nemcsak fizikai, és szellemi kiképzésnek vetették alá, hanem különböző gyógyszereket kell szedniük, ami pszichésen stimulálja őket, kevésbé éreznek fájdalmat, kiélesednek az érzékeik, és az érzelmi regenerációt is könnyebbé teszi. És nem utolsósorban teljesen szerfüggővé változtatja őket. Cross Martha Shearing (Rachel Weisz) segítségét kéri, akire szintén vadászik a kormány, azonban a gyógyszerről rendkívül nehéz leszokni, ezen kívül pedig legalább egy gyilkos mindig a páros nyomában lohol…
A Bourne-hagyaték kis túlzással szinte ugyanolyan, mint az előző részek. Nagyon komoly emberek ülnek nagyon komolyan a monitorok előtt, parancsokat adnak ide-oda, pilóta nélküli gépeket egyengetnek, nézik, kezelik, és továbbítják a beérkező információkat, jelentésekért csapnak az asztalra, miközben a világ bármelyik részében megtalálnak bárkit, mindenféle gond nélkül. Ez a Nagy Testvér-effektus a modernkori akciófilmek velejárója, ezzel együtt pedig a Greengrass által divatba hozott kézikamerás megoldás miatt a néző majdhogynem tökéletesen ott érzi magát a szereplőkkel, nagyszerűen lejön a képernyőről, hogy minden ütésnek, rúgásnak súlya van, egy robbanás valóban lökéshullámot gerjeszt, a kilőtt golyók pedig fület repesztően hatolnak az emberi testbe, száz százalékosan kiváltva az elvárt hatásukat. Nos, jó hír, hogy a filmben valóban viszontláthatjuk ezeket az elemeket, ismét tisztességes mennyiséget kapunk a sorozatra jellemző stílusból, azonban ezt így, ebben a formában láttuk már korábban. A film cselekmény körülbelül párhuzamosan zajlik A Bourne-ultimátuméval, egyben annak félig-meddig folytatásaként, vagy inkább kiegészítéseként is szolgál. Könnyen mondhatnánk egyébként az alkotásra, hogy csupán a Bourne-szériában rejlő maradék lehetőséget szeretné kifacsarni, és csak arra volt jó, hogy a stúdió ismét degeszre keresse magát vele – ami sajnálatos módon végül nem történt meg. Valamennyire igazak ezek az állítások, azonban attól függetlenül, hogy teljesen felesleges folytatás, mindent összevetve egy egész jól összehozott felesleges folytatás.
Jeremy Renner kifejezetten szimpatikus főszereplőként, nem véletlen választották, hiszen akciófilmekben nem egyszer bizonyított már, és feladatát itt is ellátja. Ezen kívül pedig, hála az égnek, jellemében, és stílusában cseppet sem egy Bourne-koppintás. Egészen más, mint a Matt Damon által alakított karakter, neki nem övezi semmiféle rejtély, nem kell a múltja után kutakodnia, teljesen tisztában vele hogyan, és miért állt be a csatasorba, egyébként pedig szívesen végezné is a dolgát – csakhogy azt a felsőbb körök többé már nem engedik. Ügyesen lett beleépítve a történetbe a drogfüggőség-motívum, Aaron Cross elkeseredetten, minden energiáját latba vetve törekedik rajta, hogy tökéletes legyen, és pont ez tartja magát a figurát két lábbal a földön. Így az érzelmi kötődés is tökéletesen megvan ezzel a vonallal. Talán nem annyira esendő, mint a múltjáért kutakodó Bourne, talán épp ezért kissé sótlanabb, de azt cseppet sem lehet rá fogni, hogy semmilyen lenne. Bár a film szinte görcsösen próbálkozik azzal, hogy egyáltalán ne legyen más, mint az előző részek: majdnem minden tekintetben Bourne-klón ez, egyik oldalon számítógépekkel, telefonokkal, kormányügynökökkel, süvöltöző öltönyösökkel, akik a menekülők nyomára szeretnének akadni, másik oldalon pedig a tökéletes gyilkológéppel, aki bravúrosan kihasználja képességeit, és az adott környezetből adódó lehetőségeket, oldalán egy női karakterrel. Megint bejárják a fél világot nagy menekülések, verekedések, autós-és motoros üldözések közepette, a film végig pörög, egy unalmas perc sincs, még az akciójeleneteket is kifejezetten jól rendezték meg, főleg hogy a komoly dialógusokat szédületes tempó kíséri. Még annak ellenére is, hogy bizony a történetben nem egy dolog, és nem egy karakter lóg csak úgy a levegőben, mindenféle cél, és kihasználtság nélkül.
A Bourne-hagyaték ugyan nem rossz film, tisztességesen összehozott akció-szösszenet, ám az elődei fényében kissé kevés. Főleg, mert láthatóan nem is akar túlságosan kilépni azoknak az árnyékából, így leginkább csak a trilógia egy érdekes kiegészítéseként marad meg az néző fejében. A viszonylagos érdektelenség, a közepes kritikák, és a visszafogott anyagi siker megpecsételte a folytatás elkészültét, pedig egyébként Aaron Cross története könnyen lehetett volna egy új trilógia kezdete, ahol, ha az első felvonás nem volt túlságosan eredeti, azt még mindig tovább lehetett volna vinni egy jobb, érdekesebb irányba. De hát ilyen ez a popszakma.
